KarPit 24 3 09 01

KárPit

szöveg a szöveten 2024 ősz

A Mathias Corvinus Collegium Középiskolás

Programjának irodalmi, művészeti folyóirata

iii. évfolyam 3. szám

Tartalom

Bartusz-Dobosi László: Lázas irodalom . ....................... 3

Barkaszi Anna: Beszéden innen, szavakon túl.

Interjú Vigassyné dr. Asztalos Anikóval ...................... 4

Wagner Lilla Katalin: Rémkék . ............................... 6

Cseklye Balázs: Valaki mögöttem lépdel, Mű(vész)elme. ............ 6

Imre Karin Anett: dinamika, Kotta-avar, tintafolt ............... 7

Pálffy Katinka: Holdkóros . .................................. 8

Ekbauer Lili Csenge: Egy bögre láz ........................... 8

Kemecsey Anna Viktória: Pirkadat . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . 9

Polyák Marcell: Nyelvújítsá . ................................ 9

Saád Anna: Megismerhetetlen, Gyónás éjszaka ................... 9

Csernák Zsófia: Kollégium, Örökkérdés, Tűzvész . ............... 10

Melján Anna: Kalap, ctrl + C, ctrl + V . ......................... 10

Szentesi Eszter: Ideatan-lenyomat . .......................... 11

Barkaszi Anna: Elefánt mappa . .............................. 12

Szentesi Eszter: Virágcserép ............................... 12

Dénes Attila Norbert: Csillapítatlan égtájak . ................. 13

Ekbauer Lili Csenge: Utazás a láz tengerén . ................... 14

Szuromi Gréta: A becsapódás pillanata, A zuhanás pillanata ...... 16

Szedlacsek Anna: Láncok . .................................. 17

Aranyi Panna: Bogárnesz . .................................. 18

Rózsa Anna: A szavakon túl ................................. 18

Liszák Lili: Az undergroundtól Kappanföldéig.

Interjú Vass Norberttel .................................. 20

Vass Norbert: A giesgübli savanyúvíz ........................ 22

Rózsa Anna: Látott engem a láz .............................. 23

Domokos Írisz Kamilla: Lázongó múlt . ........................ 23

Szuromi Gréta: Pszichedelikus másnaposság ................... 24

Melján Anna: Betegkrumpli ................................. 24

Molnár Dóra Laura: Öröklé ................................. 25

Csernák Zsófia: Zuhanórepülés . ............................. 25

Láz. Filmforgatókönyv-kísérletek . .......................... 26

Hegyi Lili Gerda: Fátyol . .................................. 28

Aranyi Panna: Ikertestvér . ................................. 29

Galambos Ágnes Boglárka: „A zsenialitás kötelez” . .............. 30

Gedeon Hanna: A hellászi lemezbolt .......................... 31

Csige Anna: „Gnothi seauton!” . .............................. 31

Morvai Levente: Észrevétlen csodák . ......................... 32

Melján Anna: Láz-ár . ...................................... 33

KÁRPIT-MEDER ........................................... 33

Liszák Lili: Naplóbejegyzés . ............................... 34

Cservid Ákos: Szorongató sötétség . .......................... 34

ProgramON .............................................. 35

A Mathias Corvinus Collegium Középiskolás Programjának irodalmi, művészeti folyóirata

2024. ősz, III. évfolyam 3. szám

Kiadja: Mathias Corvinus Collegium, 1016 Budapest, Somlói út 49–53. • Felelős kiadó: Szalai Zoltán

Főszerkesztő: Bartusz-Dobosi László (Pécs) • Olvasószerkesztő: Boldog Zoltán (Deszk)

Diákszerkesztők: Aranyi Panna (Szekszárd) • Barkaszi Anna (Zalaegerszeg) • Csernák Zsófia (Kecskemét) • Cservid Ákos (Székelyhíd) •

Dénes Attila Norbert (Makfalva) • Domokos Írisz Kamilla (Brassó) • Ekbauer Lili Csenge (Szombathely) • Hegyi Lili Gerda (Veszprém) •

Imre Karin Anett (Csíkszereda) • Kemecsey Anna Viktória (Budapest) • Liszák Lili (Keszthely) • Lojewski Erika Arina (Bukarest) •

Melján Anna (Kecskemét) • Molnár Dóra Laura (Szekszárd) • Pálffy Katinka (Székelyudvarhely) • Rózsa Anna (Pécs) • Sánta Eszter

(Barót) • Szedlacsek Anna (Vác) • Szentesi Eszter (Veresegyház) • Szuromi Gréta (Solt) • Wagner Lilla Katalin (Nagyvárad)

Elérhetőség: www.mcc.hu/karpit; karpit@mcc.hu • 1113 Budapest, Tas vezér u. 3–7.

Tördelés: Németh János • Nyomdai munkálatok: printLAB Bt. 1113 Budapest, Vágfarkasd utca 9.

A lapot Sánta Eszter grafikái díszítik. • A hátsó borítón Wagner Lilla Katalin Rémkék című verse olvasható.

ISSN 2786-4421

Lázas irodalom

„Ami megtörténik az emberrel, vagy amit tesz, amit vele tesznek,

amit szeretne, amit tapasztal, érez, lát, hall: azt mind átéli,

tudomásul veszi, reagál rá, visszagondol rá, rendezni próbálja,

hordozza, építi, szóval éli az életét. Alighanem ilyen értelemben

képzeltem el magamnak hétévesen az írói pályát: hogy majd a

létezés-szakmában dolgozom.”

(Ottlik Géza)

Az irodalom feladata a „létezés-szakma”

területének lehetőség

szerinti teljes feltérképezése

és a megfelelő kérdések feltevése.

S ha e megközelítésre koncentrálva,

arra a klasszikus alapkérdésre

keressük a választ, melyek a

világunkat felépítő „matériák”, a

jól bevált antik „négy elemet” említeném.

Mindezt persze – mint jó

irodalmár – kiegészítve a magyar

nyelvre jellemző speciális megközelítéssel,

egy ötödik, mindent

mozgató energiaforrással.

Mert a magyar nyelv és általa a

műveltség egész, azaz igaz, vagyis

igéz, megbűvöl, gyógyít. Ez az

igéző, gyógyító, befogadó megközelítés

benne van a karakterünkben,

ami viszont a nyelvünk

struktúrájából fakad. Mert a magyar

nyelv egyfelől deduktív, tehát

a nagytól mutat a kicsi felé,

másfelől „igéző”, tehát az alanyra

és főként az állítmányra összpontosít.

Arra teszi a hangsúlyt.

Ha a két agyfélteke-mintázat

alapján igyekszünk ezt bemutatni,

akkor ez a következőt jelenti.

A bal agyfélteke az, amely elemez,

analizál, megkülönböztet. Ez a

józan paraszti ész, ami egyedül az

ember attribútuma, hiszen az éntudatban

csúcsosodik ki, ami sem

a növény, sem az állatvilágnak

nem a sajátja. A világból következtet

az egyénre, tehát deduktív.

A jobb agyfélteke viszont az érzésekért

felelős, a kreatív, a színes,

a cselekvő, tehát az „igéző”.

A bal lineáris, a jobb képi. Ha

a kettőt egymásra helyezzük, mint

az írásvetítőn két fóliát, akkor

ez lesz az az összkép, ami a mindenséget

képes felmutatni. Ez a

magyar nyelv sajátossága. Egyszerre

betűz és képez, bal és jobb

együtt. Nem „féleszű”, aki ezen a

nyelven gondolkodik.

A válasz tehát az elmélkedés

elején feltett kérdésre – a nem

véletlenül – beszédesen egybecsengő

hangzásvilágú máz (föld),

gáz (levegő), víz és tűz négyese

lesz. A betűző és képi magyar

nyelv egymásra helyezett „fóliái”

azonban csak akkor fognak egybeállni,

az a semmi mással nem öszszekeverhető

nyelvi vízjel csak

akkor fog előtűnni, ha az írásvetítő

fényt terít alájuk, életre

kelti őket. Ez lesz az ötödik elem,

a LÁZ, amelyről beszélnünk kell,

mert ez működteti a másik négyet.

Ez az, amit a művészetek terén

ihletnek, alkotói hevületnek

hívunk, de nevezhetjük kíváncsiságnak,

bódulatnak, egyfajta

művészi létformának, a „létezés-szakma”

szellemi magányból

fakadó mélységének is. Rilke lehetőségként

említi, amikor arról

ír, hogy be kell teljesíteni a magányt

(„Man muss die Einsamkeit

leisten.”).

Mert minden „lázas” állapot

valamiféle magányosságot feltételez,

hiszen benne is vagyunk a

mindennapok forgatagában, de ki

is lógunk onnan „betegségünkkel”.

Mert aki beteg, az két világ

határán egyensúlyoz, a küszöbön

áll, folytonos átlépésben van, s

éppen ezért a köznyelv „egyoldalú”

polgárai nem értik, nem érthetik

e határfeszegető LÁZas irodalmi

nyelv fordulatait.

Mindeközben, pont emiatt a

folytonos átlépés miatt, a művész

maga a kapu a két világ között.

Olyan dolgokra nyit rá, amelyek

„normál” állapotban nem érzékelhetőek.

Olyan tereket jár be,

amelyek enélkül a szellemi, lelki

hőfok nélkül megközelíthetetlenek

lennének. Mint valami speciális

hőkamera, közvetít egy olyan

világból, amely dimenzióváltást

feltételez a befogadójától.

Ez a LÁZas dimenzióváltásra

való képesség érzékelhető többek

között LÁZár Ervin felnőtteket

és gyerekeket egyaránt megigéző

(bal-jobb) meséiben és Szent

László király LÁ(s)Zlóságában is,

amellyel a földhözragadtságot

éghez ragasztotta (bal-jobb).

Csak a LÁZas kiválasztottak

értik ezt az angyalmértant, azt a

létezés-tudományt, amely transzcendens

végérvénnyel méri ki a

szövegterekből a mondandót, a

szóalakzatokból a verset.

Mert nem lehet másként, csak

úgy, ha az ember felismeri, hogy

minden szó már önmagában is egyegy

metafora, azaz önmagán túlmutató

jelentéstartalmú speciális

kis világ, galaxis. A magány műhelyében

érlelt ízlés matériája.

Transzcendens, mint a költészet.

Ahogy Emily Dickinson írja: „Ha

látsz nyári eget / költészet az,

ámbár könyvekben nem leled – / de

vers – kergetheted.”

Ennél fontosabb „fogócskát” el

sem tudok képzelni.

KanaPé – az irodalmi SZÓFAragó

3

Beszéden innen, szavakon túl

Hogyan lesz valaki nyelvész? A tudomány képviselőjeként mi a véleménye

az idegen kifejezések térhódításáról? Melyik a legszebb magyar

szó? Többek között ezekről a kérdésekről és az MCC-hez vezető útjáról

beszélgettünk Vigassyné dr. Asztalos Anikóval, a KáPé igazgatóhelyettesével.

Hogyan indult a pályád?

Köszönőviszony – és azon túl

4

Ha visszagondolok a gyermekéveimre, akkor az általános

iskola felső tagozatában éreztem úgy először,

hogy a humán tudományok érdekelnek. Szenvedélyesen

vonzott az ötödik osztályban induló tantárgy, a

történelem; minden létező tudást igyekeztem magamba

szívni, ide gyakorlatilag „beolvastam” magam, a

szabadidőmben is a hieroglifák jelentéseit tanulmányoztam.

Felső tagozatban aztán magyar fakultációs lettem,

ahol egy végtelenül inspiráló tanártól tanulhattam.

Az ő személyisége, a tudása, tanítási módszere

motivált abban, hogy a magyar irodalommal és a nyelvészettel

kezdjek el foglalkozni.

Sokáig az irodalom volt az elsődleges nálam, aztán

az egyetemi évek végére a nyelvészet immár jobban

érdekelt. Szerettem a benne rejlő logikát és a

kreativitást, hogy milyen sokféleképpen, sokszínűen

tudjuk kifejezni ugyanazt a gondolatot szituációtól

és beszédpartnertől függően.

Hogyan lesz valakiből alkalmazott nyelvész, és mit

jelent ez pontosan?

Alkalmazott nyelvészként nem messziről vizsgálunk

valamit, hanem adott esetben kamerára rögzítünk,

megfigyelünk egy tanórát, egyéb elemezni kívánt

beszédszituációt, és aztán ezeket vizsgáljuk. Tehát

a nyelvhasználatból indulunk ki, és az ebben rejlő

szabályszerűségeket tárjuk fel, hogy ki, mit, miért

és hogyan mond.

Az alkalmazott nyelvészet interdiszciplináris

jellege miatt számos egyéb tudományterületet fon

össze, ilyenek például az antropológia, a szociológia,

a közgazdaságtudomány, a pszichológia vagy a

pedagógia.

Milyen kommunikációs tippeket tudnál adni a KárPit

olvasóinak?

Hiszek abban, hogy amit mondunk, teszünk, az a legtöbb

esetben formáló erővel bír, egyfajta „reklám”

saját magunkról. Ezért gondolom nagyon fontosnak

azt az elvet, hogy minden helyzetben – a legnehezebb

szituációkban is – törekedjünk az együttműködő,

asszertív kommunikációra.

Örökérvényű szabályként követem azt, hogy az írásunk

sok esetben első benyomásként működik rólunk,

ezért nagyon fontos, hogy az írott anyag, legyen az

egy levél, egy önéletrajz, egy vers, egy poszt, a lehető

legnagyobb igényességet tükrözze mind nyelvhelyességi-stilisztikai,

mind helyesírási szempontból.

Ugyanakkor nem ciki, ha valakinek nehézséget

okoz bizonyos szavak leírása, megfogalmazása, az viszont

hiba, ha valaki nem néz utána annak, amit nem

tud, vagy nem fejleszti magát ezeken a területeken.

A szakmádból kiindulva különleges kapcsolatod lehet

az irodalommal. Szeretsz olvasni? Van kedvenc

íród?

Ahogy említettem, az irodalom volt nagyon sokáig az

első nálam, különleges helyet foglal el a szívemben,

a nyelvészet „csak” ezüstérmet kapott.

Nagyon szeretem a könyveket, azok illatát, a

könyvtárakat varázslatos helyeknek tartom, órákig

képes vagyok benn ragadni a könyvesboltokban. Hiszek

abban, hogy minél többet olvasunk, annál szélesebb

lesz a látókörünk. Igen, nagyon szeretek olvasni,

rengeteg könyvünk van, egy nehezebb nap után is

szánok időt legalább néhány oldalra.

Az írókat tekintve kortársnak nevezhető élményeim

közé tartoznak Karády Anna kötetei vagy egy picit

könnyebb vizekre evezve Lucinda Riley művei is.

Hogyan viszonyulsz a mai szókincset érintő „nyelvromboláshoz”,

nyelvátalakuláshoz – ideértve az idegen

szavak használatát a köznyelvben és a kortárs

irodalmi szövegekben?

Fotó: Balogh Szilárd

A nyelv egy folyamatosan változó rendszer, ahogy mi,

nyelvhasználók is változunk, ezt az átalakulást követi

a kommunikációnk. Ennek a folyamatnak természetes

hozadéka az, hogy többféle okból (pl. életkor,

kortárs közösséghez tartozás, elvárások stb.) idegen

eredetű szavak jelennek meg a köznyelvben. Ez addig

nem zavaró, amíg nem nehezíti a megértést.

Abban az esetben viszont, mikor a használat oka

bizonyos trendekhez való kapcsolódás, nem érzem jó

iránynak az idegen szavak megjelenését. Szép a magyar

nyelv, sok és változatos lehetőség van benne

arra, hogy ki tudjuk fejezni magunkat az anyanyelvünkön.

Kosztolányi Dezső felsorolta a szerinte tíz legszebb

magyar szót jelentése vagy hangzása miatt. Neked van

ilyen listád? Vannak kedvenc vagy legszebb szavaid?

Érdekesnek gondolom azt a fajta dilemmát, hogy mitől

lesz szép egy szó – jelentéstartalmi vagy hangzásbeli

alapon. Kosztolányi válogatásába, ha jól

tudom, bekerültek a jelentéstartalmilag pozitív értéket

hordozó anya és a szív szavak.

Ezeket én is sokat használom. Ha belegondolunk,

a szív szavunk benne van a szívesen szavunkban is,

amit jobb esetben minden nap van alkalmunk mondani.

Ugyanakkor figyelemfelkeltőnek gondolok egy

felmérést, amely szerint a külföldiek számára a cipőfűző

a legszebb magyar szó – fantasztikus az, hogy

a hangzás is gyönyörűvé tud tenni egy amúgy hétköznapi

tárgyat jelentő szót.

Van valami különleges hobbid?

Különlegesnek nem mondanám őket, de szabadidőmben

szeretek olyan tevékenységeket végezni, amelyek

aktívan segítenek a minőségi kikapcsolódásban.

Így szeretek futni, főzni, festeni, fotózni és olvasni

is. Most éppen horgolni tanulok, de bármi lehet

ilyen, ami kikapcsol, a szeretteimmel való időtöltés

is. Ami talán kicsit különlegesebbnek minősül, az a

festés: nagyon szeretek tájképeken dolgozni, emberalakokat

ábrázolni, bár mostanában kevesebb időm

van rá. A férjem első ajándéka, amit tőlem kapott, egy

festmény volt. Ő a szabadidejében orgonál – na itt a

különleges hobbi. Volt róla egy olyan fénykép, amelyen

ismerkedésünk elején a Mátyás-templom orgonájánál

ül, ezt festettem le. Nagy vállalás volt, de

nagyon örült neki.

Hogyan kerültél az MCC-be? Mik itt a feladataid?

Egy változásokkal teli időszak vezetett az MCC-be

immár több mint két évvel ezelőtt. Nagyon szeretem

a munkámat, a csapatot, a diákokat, a szellemiséget,

ami már akkor is érezhető, mikor az ember belép egy

MCC-s központba.

A feladataim széleskörűek, beletartozik például az

új fejlesztések (pl. Ösztöndíjprogram, KP FAKT) sikeres

implementációja, az országos központ és a vidéki

KáPés csapatok munkájának összehangolása, koordinálása,

a kollégák belső trenizálása és természetesen

a programelemek tökéletesítése azért, hogy ti minél

jobban érezzétek magatokat ezeken az alkalmakon. Sosincs

két egyforma napom, minden nap más és más, de

minden nap lendülettel és kreativitással teli.

A KárPit egy irodalmi-művészeti folyóirat, ami negyedévente

tematikus számokkal jelenik meg. Aktuális

számunk hívószava a LÁZ. Hogyan tudnál kapcsolódni

ehhez a fogalomhoz?

A láz alapvetően a betegségek által kifejezett testhőmérséklet-emelkedés,

de beszéltünk József Attiláról,

akiről azonnal eszembe jut: „Harminchat fokos lázban

égek mindig / s te nem ápolsz anyám”. Többször elolvastam

József Attila összes művét, amikor az egyetemre

jártam, és megmaradtak a legfőbb képek, metaforák,

a legerősebb sorai. Az ő művein keresztül tanultam

meg a versekről tágabb kontextusban gondolkodni.

A lázban égni az a fajta metafora, ami azt fejezi ki –

és azáltal tudok én is kapcsolódni hozzá –, amikor az

ember valamit nagyon-nagyon vár, annyira lelkesedik

az adott dologtól, hogy lázasan várja, lázban ég miatta.

Hányféleképpen lehet lázas szerinted egy művész?

Éltél meg már ilyen pillanatot, például katarzist?

Nagyon sokféleképpen, szerintem mindenki másképpen

értékeli ezeket a szituációkat, amelyektől izgatott

lesz. Ha művészekről beszélünk, akkor lehet,

hogy valakit megszáll az ihlet, mondjuk egy festő sétál

egy gyönyörűszép tájon, telítődik a látvánnyal,

és azt az inspirációt érzi, hogy „ragadnom kell magamhoz

egy ecsetet és egy vásznat, és festenem kell”.

Van az a típusú érzés is, amikor a művészeknek

olyan fellépésük van, amelynek során nagy közönség

elé kell kiállniuk, és más az is, ha egy panelbeszélgetésről

van szó, vagy ha valaki a saját versét mondja

el, netán új könyve jelenik meg. Ezek mind-mind

olyan típusú élmények lehetnek, amelyek a lázhoz, a

pozitív értelemben vett lázas állapothoz kötődnek.

A katarzist én lelki megtisztulásként, egy végtelen

örömérzésként, jóllétként definiálnám. Többször voltam

már ilyen állapotban a szeretteimmel töltött minőségi

idő során, de ilyen érzést eredményezett számomra

a szakdolgozataim vagy a disszertációm leadása

is, vagy egy sikeresen elvégzett nagyobb projekt, illetve

futás közben és után is éreztem már így magam.

Mit üzensz a KárPit olvasóinak?

Többször érintettük a beszélgetés során a szóbeli és

az írásbeli kommunikáció kérdésköreit. Azt gondolom,

hogy nagyon fontos szem előtt tartani, és nem

lehet elégszer mondani, hogy ne feledkezzünk meg a

mindennapi minőségi szellemi táplálékról – amilyen

ez a folyóirat is –, legyen időnk mindig olvasni

és jókat beszélgetni. Tartsuk szem előtt, hogy a szabadidőnket

hasznos tevékenységekkel töltsük, mint

például az MCC programjai.

Ha pedig úgy tapasztaljuk, hogy valamiben fejlődnünk

kell (legyen az a helyesírás vagy a beszédkészség),

akkor arra szánjunk időt és energiát, mert hosszútávon

ezek a tevékenységek fognak előrevinni minket.

Barkaszi Anna

(Zalaegerszeg)

Köszönőviszony – és azon túl

5

Cseklye Balázs

(Kiskunfélegyháza)

Valaki

mögöttem lépdel

Rájátszás Kányádi Sándor Valaki jár

a fák hegyén című költeményére

Wagner Lilla Katalin

(Nagyvárad)

Rémkék

Pilla mögül kiszűrődő

érdes zajokon át látom a

nagy kezeket, felmarkolnak,

s csakúgy sodornak magukkal

az alagútnak álcázott zsákutcába,

egyenesen, megállíthatatlanul

hull a rémkék kétségbeesés,

még a sikoltássárga esőkabátom

is szétmállott, miközben

lassan zöldre színezte az ég

kifacsarható egyszerűsége.

Kiszaladni magamból,

el a kiírhatatlan számadásokig.

A sírás beleolvad a tapétába,

majd elfelejti magát,

mint a kanapé mögötti

öreg krétarajzban a női alak.

Nincs hang a víz alatt,

elázott, s én csak zuhanok,

bele a kitartott tenyerekbe.

valaki mögöttem lépdel

mikor lakásom elhagyom

hűti elmém hű szívével

ám enyémben kihajt a gyom

lehetnék cserbenhagyott

mégis tarkómra tapadna

bölcsessége jelent kulcsot

kitárom a kaput már ma


halálnak nézném de mégsem

hogy szólítsam hallgatnom kell

sártengerben suttog velem

tüdőm ha akarja gyengíti

ruháját durván rángatom

jóval szebben tud elnézni

inkább övé a hatalom


érzem még oly ismeretlen

naponta másabb létre kel

hogy átölelni időm legyen

Mű(vész)elme

A halálnak ötvösműhelye, nézd, körülölel!

Az agg aggály anyatejéhez ilyen anyag kell.

Édesanya és édes anyag: nem különböznek,

mintha színnel ceruzát festenének forró könnyek.

kÖLTÉS – a versfonó

Fűszál árnyéka vacogva elkékül szép lassan,

egy lélek légzőrendszerén át fojtó por surran.

Dal, ököl, bábjáték üt keresztül zárt fejemen,

átszúr egy élesebb penge a szívben, odalenn.

Fussak a szem nélküli Tél elől a semmibe?

Őt megvetve koccintok vadul a szent ihletre.

Keserű, konok bölcsességem lángot gyújt, táplál,

fejemben vérpezsdítő, furcsán-fekete fényes bál.

6

dinamika

Imre Karin Anett

(Csíkszereda)

próbáltam a kerülőúton

menekülni, de a kövek mind

csúszósak voltak

próbáltam a szakadékon

átugrani, de a szél homokot

fújt az arcomba

próbáltam a tengert

átúszni, de a hullámok

a parthoz szorítottak

többé nem siettem:

a föld is kettényílt előttem

Kotta-avar

tintafolt

görcsösen szorítja

a tollat hogy

tintafoltot

prüszköljön az üres

papírra

odaérinti a

hegyét megbicsaklott

keze elejti koppanás

a padlón verejtékező

arc amely utánakap

Zongoraszéken gitározom,

alattam kotta-avar,

hangjegyeket hordoz

a fejemben a dallam.

Motoszkál egy kijönni akaró

foszlány, megakad a füstben,

tovább kopogtat az ajtón,

szikra villan a tűzben.

Leforráz a hideg tekintet,

nyújtom a kezem, tudom,

égetni fog valószerűtlen hitem,

mégis belemarkolok az érzésbe.

A most elmúlik hamar,

szétrobban a tér körülöttem,

maradok egyedül az avarban,

érintésed emlékében.

s a szuszt is kipréseli

belőle mert fél

kiírni magából

a belészorult

valóságot

izzadó kezéből könnycseppek

hullanak

markolja tovább a

tollat amelynek hegye

szétrobban

idegesen tépi

cafatokra a papírt

remegve nyúl

a következőért amelyre

nézni sem mer

továbbra is képtelen

írni torkán akadt

a sok szó a jégpáncélt

megtörni

lehetetlen

megkövülnek a félelmek


7


8

Pálffy Katinka

(Székelyudvarhely)

Holdkóros

1. Megszállott

Lázasan kúszik föl a hajnal,

széthasítja csontjaim a köd.

Szemeim hamis tükrén látom,

ahogyan két hadúr béke-alkut köt.

Kezükben kéz, mögöttük élet,

kezükben ezer élet, mögöttük ezer kés.

Gyengén, reszketve kér a test: ébredj!

Odakint aranyra sírta íriszét a Nap.

Lábamhoz mennyei-fehér kísértet ül.

Szava szellő, könnyedén cirógat,

míg a testhő higanyszálba vegyül:

harminchat fok.

Hisz ez már régen tetszhalott!

2. Elbocsátott

Menj ne kísérts sápadt fantom

testem holtfehéren izzó

mint nyíló hóvirág a hanton

mint had-festette nárciszrét

Elhamvad rajta ami él ami báj

Fel – szólok – szomjazom

A hang szétfoszlik a légben

ezer csöpp bíborszín borzalom

hull vissza remegő csontjaimra

A Nap rögeszmésen égeti ablakom

torkomat rémálom kaparja

Távoli szem mutatja megfakult alakom

nemsokára ez is kihűl majd

3. Üldözött

őrült a fény csupa szenny

mint az elszabadult menny

ország-világ szemében mégis aranyló

fejfedő nélkül az ócska akasztó

fa alá ültem mert hűs árny kell

s a hideg levegő most szel

lő egy angyal könnyed

én pihegő ajkain hallom.

4. Visszahívott

kísérts – sérts fantom mint templomot

lomot kutat a hiú kakas

kas a méhek börtöne

ne félj te az enyémmé válni

ni ott sodródik egy hal – ott.

Ekbauer Lili Csenge

(Szombathely)

Egy bögre láz

1. felső polc

kerreg, koccan, kattog, koppan

apró csésze darabokban

surran, serceg, kortyol, néma

feladja, majd heuréka:

körmöl, görnyed, hórihorgas

hullámvölgyek – hangvitorla

zsongó, búgó, forró korzó

gyenge aszfalt, őscsikorgó

bolond költő, önpusztító –

2. vakfolt

látsz-e még szemeiddel?

hallod-e még sivár sikolyom

sivatagtorkom kútjából, vagy

lelked siket lett? ó, hát szólalj!

szólj, te gyönyörű mágus,

s bűvölj álmot fáradt lelkemre!

csillanó csend, csupán ezt kapom,

s fénylő felejtés a jutalom.

de szemüreged mélyén,

mint kávézacc, megülök

mozdulatlanul, ne láss többé,

s vakfoltod leszek mindörökké.

3. kohó

pulzál, éget, bőröm nyúzza.

kék-zöld foltok, szemem tapad,

lassan dőlök, párna, paplan

testem kohó – bennragadtam.

ihlet, vérszem, megszállottság:

nekifekszem – nincs megállás.

ütöm vágom, amíg forró

– kovácsoltvasból rézholló –

4. libabőr

számból sikálom az estet,

s köpöm ki a hajnalt.

lelkem bele-belereszket.

s bennem a Balaton fekete-fekete vize.

az éjt jeges vihar mosta,

s nyomtalanul eltűnt.

de a partnak lettem foglya,

s bennem a Balaton fekete-fekete vize.

a földet festő pirkadat

hamis meleget önt,

míg hideg rázza gerincem.

bennem a Balaton fekete-fekete vize.

csak hullámzom az aszfalton

előre, hátra, fel...

a madarak hangja visz el?

bennem a Balaton fekete-fekete vize.

kár a lángért, kár a lázért

károg a varjú, kár...

ordít, könyörög, s elhiszem:

bennünk marad örökre a Balaton fekete-fekete vize.

Kemecsey Anna Viktória

(Budapest)

Pirkadat

Őszültek a hegycsúcsok nyugaton,

a Hanság ködkabátban mélázott.

A surranó alkony

súgott valamit a szélnek, amaz a rózsakertnek,

és földre hullott az első szirom.

A szél felkapta. Tudta, mi történt,

nem kérdezett.

Csak a levelek

sercegtek hangosan

a Tolvaj-árokban.

A szemed az enyém ellentéte volt.

Már arra hajlottunk, amerre a szél vitt volna.

De nem maradt a dacból,

az élet más kottát osztott,

s dallamod nem volt benne.

A csontjainkban éreztük a pirkadat

riasztó közeledtét.

Két éve még az erdő volt a tanúnk,

„…hogy hajnalt és holnapot

már egymás nélkül nem élünk meg.”

Íriszed mélyén láttam titkainkat.

Gondolatfoszlányaid a bőrödbe voltak varrva.

Ajkaidat már nem szárította felesleges szó.

A szél lihegve bukdácsolt a brembergi lejtőkön

azt susogva, hogy még nincs itt az idő.

A köd is hallotta. Ellepett minket.

Örökmécses gyúlt a kék angyal katedrálisában.

A hideg lángok felcsaptak.

A fák belénk kapaszkodtak,

s lerántottak a föld alá.

Pirkadat. Kint is, bent is?

Saád Anna

(Göd)

Megismerhetetlen

Nézem a Dunát,

zene dübörög a fülemben.

Az ég narancssárga, friss-kék,

ahogy a levegő körbeöleli a Napot.

Egy fekete árny repül el a tiszta égen,

mellettem egy horgász csodálja pillanatnyiságát.

A fák mélyzöldje magába szívja az alkony padlizsánliláját.

Hónapok óta vissza akarok menni egy helyre,

emlékeimben kísért.

Gondolatban újra és újra végigmegyek a buszúton,

át az Erzsébet hídon, el a kis lakásig.

Egy részem ott maradt az L-alakban elhelyezett fotelekben.

Hangok vesznek körül, és kergetőznek.

Eltűnök bennük.

A régi zene, és amit most hallgatok, valahol összeér.

Már csak foltokban létezem.

Négyzeteket és köröket rajzolok a mellkasomra,

mint valami titkos kódot.

Feltárul valami, és ott vagyok és ott van.

Gyónás éjszaka

Polyák Marcell

(Kecskemét)

Nyelvújítsá

Djokzodesekhatusara, irobartom altul,

Imsethalnajukhulnajansorkontormofejmet

Az irsanm e az en t erlutem

Mneerzmeujgyhodjeruessgem lenne

Mvuszeetalnevuealuttpusztiom e njevlet

Praanuszjersuegetlattka benne

Praankesbbofelismirtekalkotasmo

Es zetartia bennim leklum

Ze a lulkideses

Ze a laz

Összeraktam a testem.

Belepakoltam előre odakészített átveréseket,

hogy eltakarjanak mindent, ami igaz, átszőve

őket,

mint ahogy a csontszövet szálai egymásra rendeződnek.

Szét tudom-e szedni magam, szövetekre hántani a

testem,

anélkül, hogy a családom észrevenné:

a felszín egy trükkös hüllőbőr,

azt mutatja, amivé formálom,

miközben nem tudom, takar-e még valamit.

Lenyúlok a mélyére, átlyukasztva a hasfalamat,

vattába és ragadós anyagokba ütközöm,

benne turkálok,

áttöröm az utolsó hazugság-falat, és

nem tapintok utána semmit.


9

Kollégium

Csernák Zsófia

(Kecskemét)

Örökkérdés

Este tizenegy óra,

már leoltott villanyok.

Némaság uralja a szobát,

lidérces hideg jár át.

A földre matracot terítettem.

Vállamon a holnap terhe.

Molylepkék rágta hálózsák

rajtam foszlik tovább.

A fejemben sziréna rikácsol,

pipacspiros színt fest maga elé.

Pelyhes álom se keveri ki

a nyugtató csillagsárga színt.

Simogató lágy huzat

lúdbőrt képez rajtam.

Vékony póklábak sepernek

végig hullamerev testemen.

Orrom megtelik kosszal,

lábaim körül porcicák

hízelgőn dorombolnak.

Melján Anna

(Kecskemét)

Kalap

Korzózó, záporfelhős történetek.

Szörfözök lassú hullámú vizén.

Rosszul választottam.

Hervadó, lélektelen kapcsolatok.

Félrebillentett fejedet lököm

odébb.

Talánt választottam.

Felcsigázott, fecskefürge hangulat.

Enyém a zajtalan pisszegés.

Jól választottam.

Tűzvész

Nyikorgó padlón szedem lábaim.

Körmöm lágy bőrét tépegetem.

Szorongás, így nevezik ma,

ez a nagy miniszterek szava.

A pódium két oldalán állunk.

Prédaként néz rám a tömeg.

Az ingem ujjába törlök,

kusza vonalak maradnak helyén.

Fakultszürke szirénahang,

ezt üvölti utánam a szócső.

A mikrofon berezonál,

riasztóként sípol a terembe…

…cenzúrázza a lényeget…


10

Naptej loccsant, gyerek kenődött,

sípszó hasogatta a délelőttöt.

Kártyavárként esett össze;

nem kérdte már többet: jössz-e.

Rohant volna, gázolt a vízben,

tejfeles szája örömöt ízlelt,

örvényben csillant szeme fénye,

játszani kell, mi mást kéne?

Az elapadt vizű csúszdajárat

strandolók szeméből kiáradt.

Egy kalap mögül sötét pillantás:

minek az a nagy rohanás?

ctrl + C, ctrl + V

mielőtt még megnyomnám az eszképet

és háromjegyűre módosítanám a térközt

visszafogom magam, nehogy túl nagy legyen a behúzás

persze nem vagyok én szakbarbár, csak egy net-laborban

tökéletesre tenyésztett mindenkibe-belekötő

de még így is kifognak rajtam a kö(l)tőszavak

inkább lapozok, új bekezdést indítok

megnyomom mégegyszer a szpészt és

visszaveszem a kontrollt hogy aztán egy

hónap múlva megtörténjen ugyanez

Szentesi Eszter

(Veresegyház)

Ideatan-lenyomat

Éjszaka van. Írok. Írok. Írok. Az emberek. Az emberek, az

emberek – hallom, ahogy lépked a felső szomszéd, kipkop,

kip-kop, kopog a klaviatúrán a körmöm. A bőröm

felrepedezett a hidegben. Hallom, ahogy nyílik és csukódik

a társasház ajtaja, ahogy a gyerek csiszatolja a

parkettát a kisautóval, a műanyag kerekek csikorognak.

Zaj, zaj, zaj, zörög a redőny. A szél zörgeti a redőnyt.

Mi ez a zaj? Éjszaka van. Éjszaka van. Éjszaka

van. Én írok. Én írok. Én írok. ÉN ÍROK! ÉN!

Üdvözöllek itt, ahol lekapcsolom a villanyt. Ahol

te vagy a köd. A fény elszállt. A köd leszállt, milyen

kedves, hogy meglátogatsz, azt hittem, már sosem látlak

többet. Milyen kedves, hogy leszálltál ide hozzám, itt

sötét van, ugye, nem baj? Villany? Az nincs, azt lekapcsoltam.

Itt éjszaka van. Én itt írok. Alattam a szakadék,

én ülök a szélén, és írok, és lógatom a lábam. Maradj

itt mellettem, ne menj közelebb, mert leesel.

Valami már leesett, és tönkrement. Igen, leesett a

szakadékba az a valami, és tönkrement, de nem tudom,

mi az, mert lent sötét van, és én nem látok le a mélyére,

kellene egy kis fény, de azt valaki leszakította az égről,

erőszakkal tépte le, rádobta arra a sziklára, igen,

arra a hegyesre, és megtört. A kavicsok is lehullottak

a mélybe, a fény darabkái meg szerteszét gurultak, mint

millió karát. Vigyázz, óvatosan nézz le, de úgysem látod

a feneketlen mélység fekete fenekét, sem azt a valamit,

ami halálra zúzta magát, amikor lezuhant. Nem tudom,

mi az, az emberek tudják. Az emberek, az emberek, az

emberek, az emberek tudják, de fukarok voltak, és most

ott vergődnek a pokol negyedik bugyrában, ott vergődik

mind, aki fösvény volt, egymást szidják és verik. De

hogy a titkukat is magukkal vitték…

Éjszaka van, éjszaka van, éjszaka van, éjszaka van,

és én írok, írok, írok, írok, és olyan könnyen remegek,

mint íjon az ideg. Üdvözöllek, rázd meg a kezem. Onnan

jövök, és oda tartok, ez én vagyok, ekkorák az emberek,

igen, ennyivel magasabbak, mint én, hidd már el, ha mutatom,

én pedig bizony tudom, mert annyit láttam már.

Nem kell sietned, ülj le mellém, csak most jöttél. Ne félj

az idő miatt, itt a holnapelőtt és a tegnapután, az egyedüli

valós dátum.

Éjszaka van és sötét, és a köd már leszállt, milyen kedves,

hogy meglátogatsz, hogy alászálltál, már megint, azt

hittem, nem látlak soha többet. Nézd, van a szobám falán

egy tükör. Ott mögöttem, pont mögöttem, igen, háttal ülök

neki, mert a tárgyak már kivetkőztek a körvonalukból, és

nézz bele helyettem, mert én már nem merek. Mert az emberek,

az emberek, az emberek, az emberek, az emberek arcát

látom benne, megannyi homályos körvonal, amint egy szót

suttog, hogy halál. Egy arc az a sok vonal már, egy száj,

van egy orra, a megannyi szem lett két nagy gonosz bogár

a papirusz-bőrén. A szája arctalan mosolyra húzódik, inkább

a hét év balszerencse, de én összetöröm ezt a tükröt,

hulljon szilánkjaira, szaggassák szét a darabok, karcoljanak

bele vonalakat, mint az idő az én bőrömbe. A madarak

már nem repülnek többé, csak lezuhannak az égről,

és én vagyok a sziget az iszonyatban. Mert az emberek, az

emberek, az emberek, az emberek, az emberekben kialvóban

a személyes öntudat, egy hangként zeng fel a sokaság, és

véres szemmel hunyorognak rám. Az értelem már elveszett,

izgékony és hisztérikus a tudattalan, és az emberek, az

emberek, az emberek gondolkodni és szeretni nem tudnak,

és én félek, mert mindenki egyetlen lélekké olvad,

mondd, te is ezt látod a tükörben?

Éjszaka van és sötét, és a köd már leszállt, milyen

kedves, hogy meglátogatsz, hogy alászálltál, már megint

azt hittem, nem látlak soha többet. De óvatosan lépj,

mert mindenfele papírok hevernek. Mostanában erősek

a szelek, és felborították az íróasztalom. Az emberek,

az emberek, az emberek persze nem veszik ezt észre, sőt,

élvezik a szép időt, csak nem látják a szürke eget, mert

bámulnak maguk elé, és csak azt érzik, hogy meleg levegő

simogatja a bőrüket. Mondd, hiszed-e, hogy a kultúra

eleje az erdőben van. Mert én hiszem, és elmentem, és ott

találtam egy fiúcskát, magamat, vagyis csak azt, aki valaha

voltam. De a dolgok lentről felfele erednek, nem

is tudom, miért lepődtem meg, hogy a legtisztább énemet

találtam meg benne. Ott állt, és üveges szemmel bámult

rám, meg akartam érinteni, de elhúzódott, és azt mondta,

egy rosszkor kiejtett sértő szava vagyok csupán. Izzó

idegpályákon rohantak végig a szavai, hiába ellenkezett,

lefogtam, karmolt, rugdosódott, de addig szorítottam,

amíg már nem moccant. Szakadni kezdett az eső,

és a vízzel együtt vér folyt végig az alkaromon, felnéztem,

izzott felettem a napkorong. Megszakadt értem

a gyermek lelke, abból folytak a könnyek, folytak végig

a kezemen, a ruhámon, mígnem beitta a ruhám a vért, vörösre

festette fehér cipőmet.


kedves, hogy meglátogatsz, hogy alászálltál, már

megint, azt hittem, nem látlak soha többet. Kérlek, vedd

le a lemezt a lejátszóról, beszélgess velem egy keveset,

olyan magányos vagyok, és már nincs másra erőm felkelni,

csak arra a kis időre, amíg felteszem a lemezt, hogy

elnyomjam a zajt. Belengi a szobát, mint egy édes illat.

És a vérem is zuhogó mély zenével áramlik, így talán

még érzem, hogy élek, ahogy a szívem, mint tompa motorzaj,

lüktet. Vagyok. Vagyok. Vagyok.

Hallom a zajt, hallom az óra kattogását, a toll sercegését,

hallom, ahogy megtörik a fény az ágakon, már

megint túl nagy a zaj, és hiába fogom be a fülem, hiába

zárkózom be a gardróbba, üvölt bennem a szél, hát üvöltök

én is vele, térdre rogyva, mígnem hangszálaim el

nem szakadnak a belső viharban. Akkor összerogyom a

padlón, magzatpózba kuporodom, és zokogok majd némán,

megvárom, amíg már elül bennem az orkán, elhalnak a

felesleges részek a testemben, és oszlásnak indulok.


kedves, hogy meglátogatsz, de már későn jöttél, látod,

szemhéjaim összenőttek, mint a víztükör és a horizont

a tenger egy távoli pontján.

Most nézz körbe a sötétben, kérdezd meg, miért jöttél

vissza újra. Én nem tudom, miért viseltem arcomat, nevemet.

Mikor a tiedre sem emlékszik senki.

Dettó – hétköznapi novelláink

11

Barkaszi Anna

(Zalaegerszeg)

Elefánt mappa

Az együttes Semmi című lemezborítójának margójára

Szoba

Ez a szoba felemészt.

Kigondolom magam. Nem vagyok van, sem nincs. Kutatom

a kincseim. Marcangolom a földet. Ütemre kaparok

a lelkembe, nem hagyom gyógyulni a sebeket.

Tépem a bőrt. Kipakolom a nincsem. Átfogalmazom a

belsőm.

Kigondolom magam. És újra beszorulok.

Szerelem

Kattan a zár, épp a szívembe zárlak. Magamba temettem

a semmiket, amiket itt felejtettél, olyan mélyre,

hogy én se találjam meg. A halom tetejére lassan

kúszik be a nem kellesz senkinek érzés, az emléked

helyett az egyedüllét maradt. Mégis megérte minden

pillanat. Bár most temetlek és eláslak a gondolataim

labirintusának sövényei alá, nem törölnélek ki:

akkor a semmi marad csak utánad. Már nem utállak.

Rózsaszínre fújom az emlékeim, a kiutat keresem az

útvesztőből. Egyedül is megteszem, nem kell hozzá

szer, elem: magamban is elég vagyok. Repülök. Már lég

vagyok?

Semmi

Nincs már bennem semmi. Szortíroztam, kisepertem,

rendet raktam, és csak a csupasz falak maradtak. Mondd

csak, hogy nem tettem semmit, hogy jót teszel velem.

Vállald magadra a nyomás hiányát. Ments fel, ahogy én

téged. Nincs hibás itt, se Te, se Én, Senki, Ti se, se Ők,

se Mi. Veled lett valaki. Nekem maradt a se mi. Semmi.

Szeráf

Felkavarodom, ha arra gondolok, a vállaim mögül figyeled

a mozdulataim. Tudom, hogy te mindig megbocsátasz.

Megbuktatnád-e értem a legkedvesebb angyalod?

A hat szárnya közül egyik sem húzta vissza hozzám őt.

Angéla. Most is lázasan figyel – zengi a hang –, ott

van, ahol én.

Hát látod-e most, ha felettem szörfözöl a légáramlatok

hullámain, te, átlátszó kaméleon, hogy magamra

öltöttem a legféltettebb színházi mosolyod?

Nem hall, se lát. Miattad. Úgy hagytad a lámpát –

hadd maradjon égve –, és kigyulladt a szemvilága. Te

sebezted meg, és már bennem gyógyul: így lett Ő valaki

egészen új.


12

Szentesi Eszter

(Veresegyház)

Virágcserép

In memoriam Mihail Bulgakov

A férfi felcsapta fejére a keménykalapját, majd jókedvűen

fütyörészve útnak eredt. Szokatlan látvány

volt Moszkva utcáin. Finom, szürke öltönyt viselt,

hozzá színben passzoló cipővel – ránézésre meg lehetett

állapítani, hogy több rubelbe került, mint a

körülötte elsétálók együttes vagyona. Haja fekete

volt, barna szemöldöke magasra húzódott. Kezében

ezüstös markolatú bot, amellyel minden lépésénél

koppantott egyet a macskaköveken.

Szó mi szó, külföldi. Egyszer csak megtorpant,

majd kitárt karokkal megállította az egyik felé haladó

járókelőt. A középkorú férfi kérdőn tekintett

az idegenre.

– Maga az a híres szatirikus író? A Művész Színház

rendezőasszisztense? – kérdezte az idegen erős

akcentussal, de meggyőző oroszossággal.

– Az volnék – válaszolta a férfi, miközben magában

ezt gondolta: „Biztosan angol.”

– Remek – kiáltott fel az idegen –, akkor nagyon

kérem, ne menjen tovább, mert meg fog halni – beszéd

közben belekarolt a férfiba, és már el is kezdte

visszafele taszigálni.

– Na, de kérem – tiltakozott az író, miközben ezt

gondolta: „Nem, inkább francia. Amilyen kerge. De az

öltözete alapján lehet diplomata.”

– Egy szót se, kérem – folytatta az idegen. – Ma a

maga fejére rá fog esni Katyerina muskátlis cserepe

a negyedikről.

Mindeközben visszavezette a sarokra az írót, ahol

aztán elengedte, meglapogatta a vállát, s joviálisan

vigyorgott. Mire a férfi döbbentéből felocsúdott, a

fura alak már sehol sem volt.

Az írónak, akit nevezetesen Mihail Bulgakovnak

hívtak, eszébe jutott, hogy éppen munkába sietett a

színházba, de nem igen tudott túllendülni az idegen

okozta meglepetésen. Tett egy lépést, mire azon

nyomban összeesett. Mellette egy cserépnyi muskátli.

Az emberek csak a csattanásra lettek figyelmesek.

Pár emelettel feljebb ugyanekkor Katyerina éppen

ajtót nyitott egy elegáns, szürke zakós idegennek,

aki Woland néven mutatkozott be. „Biztos lengyel” –

gondolta.

Az ablak ebben a pillanatban a huzattól hatalmas

csattanással becsapódott.

Dénes Attila Norbert

(Makfalva)

Csillapítatlan égtájak

Milyen jó ismét lázasnak lenni. Tudni, hogy legalább

a hipotalamuszod számára fontos vagy, ha már

a külsőd szerinted másra sem képes, mint vírusokat

és baktériumokat bevonzani. A környezeted mérgez –

túllépve a pszichológia korlátait is. Addig nem megy

ki a drágalátos anyád, amíg be nem veszed a paracetamolt.

Magyarázhatod neki az immunrendszerben működő

egészséges kapcsolatformákat, és hogy a láz valójában

éppen a gyógyulást segíti elő, hiszen a korokozók

kevésbé tűrik a magas hőmérsékletet, úgysem

fogsz felérni az ő emelt érettségis könyvben olvasott

félrevezető és félinformációjáig. De a válogatás

nélküli netes forrásokhoz sem, ahol kitalálták,

hogy a vízivás halálos lehet.

Még mindig jövök neked egy online megjelenéssel

arról, hogy a levegő (kiváltképp a mérgező levegő)

mennyire káros; bár tudjuk jól, ez sem változtatna

semmin.

Belefáradtál már. Beveszed a gyógyszert. Leöblíted

egy korty vízzel. Ő kimegy. Te megfordulsz. Kiköpöd

a nyelved alá helyezett tablettát. Félreteszed

a műanyag szerencsesütidbe. A következő két napon

pontosan ugyanez történik. Ha már magadat képtelennek

tartod a kommunikációra, akkor legalább a

citokinjeid üzenetküldési lehetőségeit nem emészted

porrá.

A szervezeted meg is hálálta a védelmére fejlesztett

színészi mutatványodat. A negyedik napon

a betegség és a láz egyaránt eltűnt. Immár szabadon

élhetted volna álmaidat, dolgozhattál volna a

következő nagy projekten. De nem volt sem új nagy

projekt, sem különösebb álmaid, csak a lázálmaidból

maradt meg egy-egy kétségbeesett emlékfoszlány.

Valami bolygóról, ahol a gondolatok kimondják magukat,

a versenyeken mindenkinek jut elég elismervény,

a szeretet fán terem, s az azt ültető ásó pehelyből

van, amely sosem ráncolja tovább lábaidat, csak

suhan veled a képzelt idillben.Persze ez az álom túl

hamar véget ér ahhoz, hogy beleunj az egészbe. Anynyira

fura, hogy az ezernyi könyv után sem vagy hajlandó

átlátni az összefüggéseket.

Még mindig nem született meg számodra a gondolat,

hogy mi van, ha a téged égető lelki problémák

egy része is csupán tünete annak a rémes állapotnak,

amelyben stagnálsz, miközben az élet zsákutcát formáz

eléd. Pedig jó lenne már kimozdulnod.

Talán legbelül te is sejtetted ezt, ezért is nem jeleztél

vissza Filoménának. Tudod, a tavalyi festészeti

fesztiválon ő tartotta a kognitív neurológiával

foglalkozó előadást, és muszáj volt kérni tőle

egy elérhetőséget, annyira lenyűgöző volt a tudása.

Nemrég felkeresett, mert tudta, hogy ismerlek, és

kikérdezett rólad. Közöltem vele, hogy nem jössz. Azt

nem említettem, hogy te már nem ismersz. Helyette

kijelentettem, hogy majd átveszem az elismerésedet,

egyébként is be kell ugranom hozzád.

Először téged szólított. És az elismervény felolvasásakor

hangsúlyosan szünetet tartott, majd

beszúrt egy kötőjelet, és csak aztán hívott fel engem

átvenni a díjadat. Lehullt a lepel, és feltárult

a festmény. Az emberek nem kissé voltak meglepődve

A magányos Hold tragédiájától. Az éjszakai ég lefestése…

mintha égne a szenvedéstől. Egy Nap nélküli

világ, amelyben a Hold körvonala teljesen elfoszlik

a mindenségben, léte csak a csillagok hiányából következtethető

ki.

Lent egy óceáni partszakasz, mesterséges fényekkel

halványan megvilágítva. Azt mondtad, ezt fejezted

be utoljára, és sejted, hogy valami nem korrekt

vele. A mesterséges fényt elképzelhetőnek tartottuk

(akkor még hittünk a csodákban), a tükröződések tűpontosak

voltak. Azonban a partszakaszt tekintve

rögtön felfigyeltem a tudományos pontatlanságra:

hiányoztak a rétegek, az árnyalatok.

A végén már te magad is elfeledkeztél a Holdról,

csak mert nem láttad viszont, s úgy festettél, mintha

soha nem is lett volna apály vagy dagály. De hiába

szóltam, makacs módon kitartottál mellette, és valami

absztrakt magyarázattal hitegettél.

Most meg betegen fekszel, miközben én veszem át a díjadat,

amelyre nem tudsz büszke lenni. És ennek megint

engem kell frusztrálnia, mert nem tudom, induljak-e

vissza a színpadra, tudván, hogy én következem.

Visszaszólítanak. Bemutattam A Nap életét. A mindent

segítő, önmagában fortyogó óriásét, amely saját

világa végzeteként nézi végig az ember bukását.

A közönség először hurrogott picit, aztán Filoména

szólt, hogy jó lenne megemlíteni, hogy szinte nem is

beszéltünk egymással a témáról egészen a beküldésig.

Kár, hogy te mással is így voltál.

Aztán megérkeztem hozzátok. Te már az ajtóban

vártál, most persze nem késtél. A kanyarból láttalak

örülni néhány másodpercig, aztán gyorsan lehervasztottad

a mosolyod. Mire odaértem, már mintha

gyászoltál volna. Nem is akartad húzni a találkozót,

ezért is álltál az ajtóban. Bekéredzkedtem a mosdóba.

Te nemet mondtál volna, de véletlenül akkor jött

apád. Ez épp olyan véletlen, mint ahogyan te mindig

csak addig mosolyogsz, amíg fel nem tűnik neked,

hogy én is észrevettelek.

Régen jártam már nálatok, de a lényeges dolgokat

megjegyeztem. Ha valami kényesebb dolgot akartál

elrejteni, azt mindig szem elé tetted. Azonnal fel

is tűnt egy pókhálósdoboz. De az, hogy ezt én adtam

neked… bármire rámondhattad volna, hogy emlék,

elhiszik. Rettegtem ott találni bármit is, legszívesebben

kirohantam volna.

De nem tehettem. Soha nem tehettem. Kinyitottam a

dobozt. Kivettem egy tubust, üres volt. Mögötte azonban

ott volt a szerencsesüti. Kívül a „Légy önmagad”

felirat vörössel. Kinyitottam. Huszonhárom tabletta

nézett farkasszememet megbotránkozó tekintetemmel.

Egy tasakba gyűjtöttem a gyógyszereket.


13

Közben kérdezte a család, hogy minden rendben

van-e. Nem tudtam mit mondani. Minden eddigi szavamat,

sőt a szavakat összességében is jelentéktelennek

éreztem. Vagy akár pusztítónak. Közben még

mindig kérdeztek. Elővettem a bicskám, majd megnyugtatóan

igennel feleltem. Lekapartam a feliratot.

Eltettem az eszközt, majd egy papírdarabot

csúsztattam a műanyagba: „Még bárki lehetsz.”

Viszlát, legközelebb. Már ha akartam, sem tudtam

volna többet mondani. Apád meg akart hívni egy kártyapartira.

Te odamentél hozzá, súgtál neki valamit.

De ő tovább erősködött. Ezerszer hazudtam neki – azt

hittem, érted –, és ő még mindig jobban bízott bennem,

mint te valaha is. Vagy csak a legjobbat akarta

neked, veled ellentétben. Ám mégsem maradhattam: ma

nem.

Csaknem egy év telt el. Újra meghirdették a festőversenyt,

s habár már senkit nem ismertem a díjazottak

közül, tudtam, hogy valaki nem lesz ott.

Én, hiszen te meg sem próbáltad. Egy héttel azelőtt

mondtam le, majd sikerült negyvenkét fokos lázat

elérnem. Senki sem volt otthon, és gyógyszer sem, a

patikáig biztosan nem jutottam volna el. Elővettem

a tasakot, kivettem egy tablettát, majd bevettem egy

pohár vízzel. Cukor… CUKOR! – eszméltem fel. Életem

legkeserűbb cukra. A telefonomhoz kaptam, írtam neked.

Most nem is láttad. Hívtalak, ki se nyomtál.

Utánad kell mennem.

S hogy ne érezzem az ízét, egy sor csokival együtt

vettem be még egy gyógyszert. Így szabadon hihettem

abban, hogy úton vagyok a jobbulás felé, miközben

utánad haladok.

Autóba ültem, aztán…

…nem tudtam megakadályozni az ütközést.

A sötétséged most megmagyarázhatóan is rám vetült.

Hosszú idő után először kerültem álomszerű

állapotba. Mintha egy könyvet olvastál volna a placebóról.

Lassan engem is elborított a fájdalom.

Magamhoz térve Filoména ült a kórházi ágyamnál.

Először azt kérdeztem tőle, hogy a másik autós jól

van-e.

Megnyugtatóan bólintott.

Aztán az álmomról kezdtem faggatni.

Azt mondta, minden álom alapja valóság, majd kárörvendő

mosollyal hozzátette: de ebből már sosem

fogsz teljesen felébredni, s a balesetben megcsonkult

kezembe nyomta első könyvét a neurológiáról,

majd kisétált az ajtón.

Ekkor láttam őt utoljára.

Ekbauer Lili Csenge

(Szombathely)

Utazás a láz tengerén

Jonathan Swift Gulliver utazásai című művének továbbgondolása


14

Ötödik fejezet

(Szerző megbetegedik. – Felesége próbálja ápolni,

de a gesztust nem fogadja el. – Szerző lázálmokban

szenved, és utolsó kalandjára indul.)

Öt év telt el Angolországba való visszatérésem óta.

Öt borzalmas, szellemileg és lelkileg leépítő esztendő

yehu társaim közt rekedve. Nem így terveztem

leélni az életemből hátralévő rövid időt – távol a

hauhnhnm-ektől, száműzetésben saját szülőföldömön.

Szeretném tisztázni becsületes olvasóimmal,

hogy származásomra büszke nem vagyok, s ennek ellenére

mégis emberből leszek mindörökre.

Ez idő alatt a yehuk szaga elviselhető lett, s bár

jellemük megkérdőjelezhető maradt, nem ódzkodom

fiaim jelenlététől. Okítottam őket, utazásaimról

szóló beszámolómat ők hallották először. Ösztönöztem

őket saját és mások hibáiból való tanulásra, s

annyi nyelv elsajátítására, amennyire csak képesek.

Azonban fejemből a hauhnhnm-eket kiverni képtelenségnek

bizonyult. Jó gazdám szavai még mindig

visszhangzanak elmémben, s ott az istállóban lovaim

közt ismét otthonomra leltem. Ők az egyetlen igaz

társaim, csupán ők értik meg gondolataimat, vágyaimat.

1921 januárjában azonban szörnyű betegségbe estem.

A fertő, mi átjárta testem, tagadhatatlanul yehu

mivoltomról tanúskodott. A téli fagyok közt is mardosó

tűz égetett, fejem ólomnehézzé vált, és csak heverni

tudtam a lovak leheletétől nyirkos szalmán.

Szédölgéseim közepette érkezett meg feleségem, arcán

aggodalom, s már nyúlt is felém. Végső energiáimat

felhasználva kúsztam egyre hátrébb – rúgkapálva,

ordítva, bömbölve. Elrettentési kísérletem

roppant sikeresnek bizonyult – a nő kezét arca elé

kapva hátrált ki az istállómból, ajtaját becsapva

maga után. Még hallottam a napos hó ropogását csizmája

alatt, míg átért a házba. Zihálva engedtem fejemet

visszaesni a szalmára, s szépen lassan elnyomott

az álom.

Dideregve ébredtem az istállóban, immár egyedül.

Lovaimat sehol sem találtam, és a házból sem szűrődött

át a főzés zaja. Betegségemből már nem sokat

éreztem, bizonyára az alvás rásegített gyógyulásomra.

A szédülés azonban nem tűnt el – felálltam,

s dülöngélve egyik faltól a másikig estem. Kintről

idegenek hangját hallottam, a mulatozás elfajult haláltáncát.

Egyiket sem ösmertem, s nem is kívántam

több yehut ismeretségembe fogadni.

Késemet markolva lestem ki az ajtónyíláson, és jó

felfedezőként először felmértem a terepet. Megle-

petésemre az udvarom eltűnt, vele a ház, a feleségem

és a gyermekeim egyaránt. Kitisztult elmémből arra

kellett következtetnem, hogy már nem is én szédölögtem

– nem volt biztos talaj a lábam alatt. A látvány

erősen emlékeztetett kalandoréveimre. A fedélzeten

három hordót öten álltak körbe, kezükben üvegek és

korsók. Visszataszító egy népség volt kétségkívül:

rossz tartás, harsány nevetés és éktelen bűz lengte

körül a társaságot.

Volt egy különc is, aki jóval távolabb tartózkodott

mindenkitől, látszólag gondolataiba merülve.

Papír volt nála és egy toll, és bár tintáját nem láttam,

meg voltam győződve, hogy azt is bizonyára tart

magánál, hiszen ír.

Öltözékük mindnek hasonló volt: megszürkült tengerészinget

viseltek vásott nadrággal, harisnyával.

Egyenruha hiányában képtelenségnek tartottam,

hogy a királyság hajóján lennék. Dialektusukat az

írekéhez tudnám legkönnyebben hasonlítani, azonban

kétségtelenül angol volt mind.

Egy nagyobb hullám közeledtével a hajó imbolygása

ismét felerősödött, és tengervíz csapott fel a fedélzetre.

Az istálló ajtaja nem bírta el nekicsapódó

súlyomat, s helyéről kiszakadva repített keresztül

mindenen, míg az árbóctalp meg nem állított. Időt nem

vesztegetve rontottam hát neki a hozzám legközelebb

eső embernek, késemet a torkához szorítva. Nem volt

szándékom életét venni, egy jó hajós viszont tudja,

hogy idegenben bízni olyan hiba, amibe akár az élete

is kerülhet. Csapzott hajam és megviselt ábrázatom

minden bizonnyal elrettenthette – kérdéseimre csak

egy pillanatnyi habozás után mert válaszolni. Ebből

kiderült számomra, hogy ők nem függenek halandó

királyságoktól. Tudakolódzásomra, mi szerint országuk

Európa mely területén fekszik, nem válaszoltak,

s értetlenségük belőlem is halvány aggodalmat

váltott ki.

„Hiszen velünk szálltál fel!” Hangzott el a görbe

orrútól, s a többiek folytatták. Félbe kellett szakítsam

őket, hogy tudomásukra adjam, ilyenről szó

sincs, hiszen egészen idáig egy istállóban hevertem.

Ezt a kijelentésemet nagy nevetés fogadta, s ahogy

visszanéztem szerény hajlékom irányába, egy egyszerű

kabint láttam csak a helyén.

Hátamat veregetve hívtak maguk közé, és vörösborral

kínáltak, amit haladéktalanul vissza kellett

utasítanom. „Alantas yehu szokás.” Tettem hozzá mellékesen,

s értetlenségüket tekintve jobbnak láttam

elbeszélni mindent, ami közrejátszott ottlétemben.

Hitetlenkedve hallgattak sokáig, amit végül felváltott

az ámulat és a kíváncsiság.

Jó egy órája mesélhettem, mikor a legénység legnagyobb

tagja – látszólag a kapitány – lecsapta kiürített

korsóját a hordóra, s így kiáltott: „Hát ez

megbolondult!” Erre a másik négy üdvrivalgásban

tört ki, koccintottak, és énrám ittak még egy pohárral.

Szeretném jelezni hű olvasóimnak, érzem, hogy

már nincs sok időm. A betegség ismét felülkerekedett

rajtam, ágyamba száműzve asztalomtól, elmémet

újonnan elborítva – szemem sarkából most is látom

feleségemet elsurranni mellettem. Távoli hangja keveredik

a szél zúgásával és a hullámok hajóoldalhoz

vetődésével. Mindezek ellenére tőlem telhetően a

legpontosabban fogom leírni a soron következő eseményeket.

A behemót kijelentésére a különc is felfigyelt,

s engem méregetve közeledett felénk. Megjelenése

tiszteletet követelt – nem olyat, amitől az ember

megriad, hanem valódi megbecsülést –, amit mind az

öten meg is adtak neki, és figyelmesen várták, hogy

mit fog szólni. Ő azonban csak annyit mondott, hogy

nagy szerencsém volt. Mikor megkérdeztem, ezt pontosan,

hogy is érti, válasza hasonlóan szűkszavúra

sikeredett: „Ha nem derül ki, hogy bolond is, egy fél

órán belül kénytelenek lettünk volna pallóra vezetni.”

A legénység elmondásából később megértettem,

hogy ő a hajó kapitánya. Elmagyarázták azt is, hogy

ahonnan ők jönnek – és szerintük én is, amit azóta

sem tudtam megcáfolni számukra –, úgy tartják, az él

igazán, aki részeg, őrült, író, avagy lázas, mint én

voltam. Betegségem csillapodásával a kritériumoknak

már nem feleltem volna meg, és mint felesleges

embert, vízbe vetettek volna. Történetemet hallván

mégis úgy döntöttek, megkegyelmeznek, mint bolondnak.

Életfilozófiájukat roppant érdekesnek tartom. Ha

helyesen értelmeztem beszédüket – szokatlan dialektusuknak

köszönhetően ebben sosem lehetek biztos

–, ez valamiféle belső utazásról szól. Az írók

csupán képzeletükkel új világot teremtenek, ahová

másodpercek alatt eljuthatnak, s ha eltévednének,

képzeletük új célt rajzol meg – így lett a különcből,

mint legbölcsebb íróból, kapitány. A részegek hasonló

képességekre szesz hatása alatt tehetnek szert, s

mulatásba fojtják életüket. A betegek a végtelen hallucinációk

és lázálmok mezein élik rövid életüket,

máshogy látva a valóságot – színesebben, elmosódva,

egyszerre tompán és vakítóan élesen.

Elmondásuk alapján a bolondok hasonlítanak az

írókra leginkább – a különbség csupán, hogy ők elhiszik

elméjük alkotta képzelgéseiket, míg a poéták

valóra váltják.

Engem tévesen rossz osztályba soroltak, de ezt nem

róhatom föl nekik – hisz ők mondták, mennyire is hasonlítunk.

Lemuel Gulliver

1721. január 17.


15

Szuromi Gréta

(Solt)

A becsapódás pillanata

– Imádott élni, és imádta megélni a pillanatot. A

legnagyobb szenvedélye a családja és a sziklamászás

volt. Tudom, hogy fentről most is figyel minket…

A fekete kosztümös nőnek elcsuklott a hangja,

könnyek gyűltek a szemébe. Csak másodpercek múlva

volt képes folytatni:

– …egy hatalmas sziklaszirtről… Nyugodj békében,

drágám!

A szertartás végeztével a sötét tömeg kiözönlött

az apró, dohos teremből. Voltak, akik sírtak, voltak,

akik szörnyülködtek, voltak, akik némán, megrendülten

meredtek maguk elé, voltak, akik próbálták

visszafojtani az érzelmeiket.

És olyan is volt, aki semmit nem érzett. Ő a halott

legjobb barátja volt.

Gyerekkora óta ismerte, ezer meg ezer órát töltöttek

beszélgetéssel. Dühös megvetés forrongott benne.

Tudta, hogy nem volt erre a világra való. Túl nagy

volt neki a tempó, és túl sok volt az ember. Túl sok ingerrel

találkozott, és túl súlyos felelősséget terhelt

rá a társadalom, ő pedig nem úgy volt bekötve, mint a

többiek. Nem bírt annyit. Régebben hetekig nem kelt

ki az ágyból, ha valami problémája volt. Túl sokat

gondolkodott és őrlődött megoldhatatlan kérdéseken.

Túl sokszor próbálta keresni az értelmet a dolgokban.

Aztán felnőtt, és rájött, hogy nem verheti mindig

magát hisztis kisgyerek módjára a földhöz, ha épp

gyűlöli az életét. Hát talált egy hobbit. Ezután már

nem volt depressziós, és a fájdalmas, mély baráti beszélgetések

is megritkultak kettejük között. Felesége

és gyerekei lettek.

Mindenki számára úgy tetszett, hogy felnőtt, megkomolyodott,

és az élete végre a rend szerinti kerékvágásba

zökkent. A hegymászás levette válláról

a lét elviselhetetlen kérdéseinek terhét. Sokszor

gondolt fiatal korában az öngyilkosságra, de mindig

túl gyáva volt hozzá. Talán attól félt, hogy a környezete

majd megveti miatta. Vagy csak a sokmillió

éves evolúció túlságosan belé itatta az életéhez

való ragaszkodást. Bárhogy is volt, azzal, hogy elkezdett

hegyet mászni, a szorongásai megszűntek.

A barátja a kezdetektől fogva ellenezte az új hobbit,

megalkuvó, gyáva, gondatlan öngyilkosságnak

tartotta. A családja és a többi ismerőse egy szenvedélyes,

életvidám embernek látta, de ő soha nem volt

hajlandó elhinni a halott hazugságát. Jól tudta,

hogy csak egy menekülő, szorongó, gyenge és hiú öngyilkos

volt.

Ha túladagolta volna magát, vagy a vonat elé ugrott

volna, a gyásznép többi része is olyan dühös

lenne saját magára és a halottra is, amennyire ő volt.

Merthogy a semmi, amit érzett, valójában a düh volt.

Talán meg lehetett volna akadályozni a halálát.

Vagy legalább észre lehetett volna venni a fájdalmát.

Ehelyett boldog történeteket mesélnek róla, és tisztelettel

adóznak a szenvedélye fölött. Egy jelenkori

hősnek tartják, aki az elhivatottsága áldozata lett.

Dühös volt a gyorshajtókra, a tűzszerészekre, a

szabad tüdős merülőkre. Dühös azokra, akik nem csatolták

be magukat az autóban, azokra, akik ráültek

a negyedik emeleti terasz korlátjára, azokra, akik

nem mentek el háromévente az ingyenes rákszűrésre,

azokra, akik nem néztek körül, mielőtt átmentek

volna az úton. Szánta az összes nyomorult, öntudatlan

halálvágyó öngyilkost.


16

A zuhanás pillanata

A kis szenvedés valójában nagy szenvedés, mert elviselhető,

így akár életem végéig is képes vagyok eltűrni.

Viszont a kín… Az felszabadító. Az üdvözítő.

Ha már összefolyik a kép, némának tűnnek a hangok,

az észlelések, a fájdalom eltompul, és esetlegessé

válik. Ha már csak kúszva tudom taposni, roncsolni

a földön a beleimet. A szemüregem sötét és ég, a szemgolyóm

visszahúzódott barlangjába a rettenet elől,

nélkülöznöm kell, vakon kell közlekednem a zajban.

Erős, gúnyolódó kezek ide-oda lökdösnek, elesek,

vérzem, ruhám rongyos, bőröm aligha ép, gurulok,

hánykolódom a sáros talajon, élvezem.

Megszabadultam.

Rettenetesen idegesítő, ha a patyolattiszta öltözékedet

valaki akár csak egy parányit is összemázolja.

Na de dagonyázni… frenetikus.

Idióta, önfeledt arcok röhögnek, vonyítanak. Leküzdhetetlen

jókedvükben, felindult állapotukban

leköpnek, a földre taszítanak. Könnyű létezni empátia

nélkül. Könnyű élni gondolatok nélkül.

Egy pont után magam maradok a földön, taposom

gyenge részeim, elüttetem magam, csontjaim összezúzzák,

eltipor a forgalom, vicsorogva megragadom,

beszennyezem az elhaladó hófehér nadrágokat, és élvezettel

tűröm, ahogyan bosszankodva lerugdosnak

magukról a fényes lakkcipők. Kéretlen bűntudatot

keltek, egy perc múlva már elfelejtik, nem is létezem.

Aki képes élni, annak megvan rá a képessége,

hogy ne törődjön kényelmetlen dolgokkal. Az élőket

mind magához rontja a világ. Őszinte felszabadultsággal

fürdőzöm a mocsokban, és közben mély megvetéssel

gondolok a vakítóan fehér öltözékekre.

Nyomorultak. Nem szabadulhatnak fel soha.

Na de én…

Olyan régóta dagonyázom, bizonyos vagyok benne,

hogy már képtelen vagyok felkelni és folytatni

a színházat. A csontjaim szilánkosak, átlyuggatják a

bőröm, üvöltök. Kívül vérzek, belül vérzek, önfeledt

nevetésemben vért és epét hányok. Szemgödrömön a szemem

folyik ki, félholtan tapogatózom, szemetet eszem,

szennyvizet iszom, nem vagyok képes állni, járni, leporolni

sáros, véres, fekete rongyaim. Mosolyom nem

tudatos, izmaim már csak az idegek rángatják. Ennek

ellenére sokan visszamosolyognak. Őszintén, vakon,

idiótán. Bátorítanak, bátor vagyok. Örülnek, hogy

végre boldog vagyok… Felületesek és önzőek.

Átlépnek felettem a patyolat nadrágok, belém törlik

magukat a csilli-villi lakkcipők. Olyan nagy a

sodrás, hogy már az elejétől feladtam a próbálkozást,

hogy valaha is lábra álljak.

Elfetrengek, fúj a jeges, magaslati szél, egyedül

vagyok, nem tűnik fel senkinek. Talán még irigyel-

nek is, úgy festhetek egy pillanat erejéig, mint egy

reklám vidám hőse.

De mikor volt az a pillanat, amikor elvesztettem

az egyensúlyom? Az emlékek összemosódnak. Kizuhanni

a világba az anyaméhből. Kizuhanni a gyerekkorból.

Kizuhanni a rideg világba. Kiugrani a felelősség

alól, és beburkolózni egy felnőtteknek való,

veszélyes játékba. Belezuhanni, aztán bele is ragadni

a normális élet díszletei közé. Lezuhanni arról a

szirtről. A sírgödörbe zuhanni.

Igazából nem tudom pontosan, hogy hol és mikor

kezdődött az egész. A teljes élet elmosódott képekből

állt. Az arcok és a hangok csak részlegesen maradtak

meg. Nem tudom. Talán a zuhanás miatt volt.

Szedlacsek Anna

(Vác)

Láncok

Elhagytam a nyakláncot, amit tőled kaptam. Nem tudom,

mikor, hol és hogyan, de egy nap nem találtam a

hátsó kiszsebben, ahol hagytam. Lehet, akkor esett ki,

amikor a vonat után rohantam, vagy amikor valami más

elveszettnek hitt dolgot kerestem a táskámban. Lehet,

nem is ott hagytam, ahol gondoltam. Így kerestem máshol

is, a fürdőszobai polcon, a fekete hátizsákomban,

az íróasztalomon. Minden zegzugot átkutattam, minden

zsebet kétszer kifordítottam, és utána még a harmadik

alkalommal is reménykedtem, hogy valamelyik

rejtekhelyen ott lelem a gúnyos bújócskázót.

Pedig ócska egy nyaklánc volt, értéktelen piros

medállal és egy rosszul záródó, el-elengedő kapoccsal.

Talán ez okozta a vesztét, nem tudom. Legyen

bárhogy is, valahol mindig is sejtettem, hogy

egy nap trehány, fel-alá rohangálós életvitelemmel

nem kompatibilis a meggyengült nyakbavaló. De csak

azért is, dacból, megmaradtam szelídíthetetlen trehányságomnál.

Meglett az eredménye.

Kis túlzással már akkor is az ékszer elvesztésétől

féltem, amikor az még ott függött a nyakamban. Nem

ért hát különösebben váratlanul, hogy elhagytam,

inkább talán csak az, hogy milyen sokáig nem.

Mégis, elhagyni egy nyakláncot teljesen más, mint

róla filozofálni. Nevetséges, de hiányzik a kicsi,

piros medál leheletnyi, de mégis érzékelhető súlya a

mellkasomról, a fém hideg ölelése a nyakamról.

Az egészben a legviccesebb az, hogy most sokkal

tovább gyötör majd emléke és a tudat, hogy az én hibámból

veszett el, mint ameddig magamon viseltem.

Úgy-ahogy beletörődve szeretett nyaklácom elvesztésébe

igyekeztem egy másikat találni a helyére.

Ezernyi fehér, üvegpultos üzletben megfordultam,

kismillió csecsebecsével kísérleteztem; bőrszíjas,

motorosok nyakába illő darabokkal, csillogó, kövekkel

kirakott, úrias láncokkal, majd letisztult, minimalista

formákkal. De minél több kiábrándító vásárlókörutat

tettem, annál reménytelenebbnek tűnt

a helyzetem. Csüggedtebben próbálgattam a legkülönfélébb

darabokat, egyre kevesebb időt szentelve

egy-egy üzletnek. Lassan, de biztosan ráeszméltem,

hogy keresésem a kezdettől fogva bukásra van ítélve,

mert az eredetit kutattam az újak között. Az ismerőst

az idegenek tengerében. A biztonságos familiaritást

a frissen csiszolt fém rideg villanásában.

Az őrületbe kergetett, hogy milyen régóta képtelen

voltam egyről a kettőre jutni. Túl akartam lendülni

a régi nyakláncon, magam mögött hagyni még az

emlékét is, ám minden új, felpróbált darabbal csak

annyit értem el, hogy egyre intenzívebben, egyre

ékesebben lebegett a szemem előtt a régi.

Ledlámpák fénye alatt izzadtam nappal s éjjel,

ugyanazokat a köröket róva. Kirakatokban néma tükörképsereg,

megannyi én, kiről minden mocskos

bűn lepereg. Fehéren izzó, mozdulatlan, makulátlan

nimfák, megannyi csábító opció, de egy sincs, ki tekintetemet

magához ragadja. Ajkuk vérvörös hajnal,

szemhéjuk mögött szürke köd hömpölyög. Mindegyikük

arcán egyforma kárörvendő mosoly, mintha rajtam

szórakoznának, mintha tudnának valamit, amit

én nem. És én csak bolyongtam az Én-ek tengerében,

az édes nimfák között, kik csak nevettek, mikor a kőporcelánpadlón

koppant a testem.

Három hét után adtam fel végleg a próbálkozást,

amikor már az ujjam is sajgott, és kezeim szakadatlan

remegése szinte lehetetlenné tette a láncok kibe

kapcsolását. Nem békés belenyugvás volt ez, hanem

a csatatéren maradt utolsó lovag szégyenteljes önmegadása.

Körutam után semmi sem maradt, csak sajgó

bokák és csuklók, valamint szem alatti karikák. Egy

szellemlánc súlya alatt roskadozó nyak.

Fullasztó szabadság.


17


18

Aranyi Panna

(Szekszárd)

Bogárnesz

Csak egyet nem öltünk meg sohasem. Vizes volt alatta a

szürke beton. Összevissza csúszkáltak meztelen lábai,

és nem talált kapaszkodót. Életben hagytuk tehát. Halandósága

a szívünkre tekeredett. Olyan volt, mint mi,

ahogy a földre bukott. Néztük elesni, ahogy kapálózik

ázott lábaival. Nevettünk rajta, de nem öltük meg.

Máskor persze nem voltunk ilyen kíméletesek, ennyire

gyávák. De akkor azok voltunk. Remegtünk.

Már ment le felettünk a nap. Az utca másik oldalán a

templomba bukott. Éjszaka neki is szüksége volt arra,

hogy meghallgassák. Az ablakomból is könnyen ráláttam.

Mindig kintről figyeltem a vasárnapi misét, a templomkert

sarkából. Bemenni nem mertem, hiszen gyilkos

voltam. Isten nem hallgatott volna meg. Én mesélni

akartam neki már az első után. Az érzésről, ami elkapott

a tettet követően. Ám az azt követő száz után sem mentem.

Anya azt mondta, ő így is várni fog engem. Mégis, az

izgalom közelebb húzott magához. Ennyire fiatalon is

képes lehetek bármire. Belekötöttem az életbe, és utána

mégis nyugodtan mentem aludni.

Öcsivel mindig ketten játszottunk az udvaron. Szánkat

cserepesre szárította a futkosás. Hajunk szőkébb

lett a nyári nap alatt. Este pedig anya a kádban kimosta

térdünkön a sebeket. Nevettünk, amikor eltapostunk

egyet. Apró volt. Hat kesze-kusza, nyurga lábbal. Mind

a fűbe simult, és utánunk mozdulatlan maradt. Kerestük

őket. Az idegesítő zümmögést, zizegést, a kétségbeesett

szárnycsapkodást.

Persze a díszes temetés elmaradt.

Lebomlottak.

Mikor a napraforgófejek elszáradtak már, és csak a

földet nézték, majd a szobám sarkaiba napról napra egyre

korábban költözött a sötét, elkezdett sokat esni éjszaka.

Esőkabátba rejtettek minket meg nagy csizmákba.

Ebben a bágyadt időben is kipirult még gyermeki orrunk

hegye. Minden csúszott odakint. Öcsivel egymás

kezét fogtuk. Leharapdált körmei szúrták a kezemet.

Egy elszáradt bokor alatt láttuk meg először. Hasonlított

a többire. Szokásos hat láb, csápok. Nagy púp a

hátán, és buta szemek.

Öcsivel összenéztünk.

Rózsa Anna

(Pécs)

A szavakon túl

Végre vasárnap volt. Nem is akármilyen, hanem a hónap

második vasárnapja. A férfi épp a jobb lábánál

görnyedve csomózta a cipőfűzőjét, miközben félve még

egyszer felpillantott. Csak azért, hogy biztos legyen,

hogy nem nézte el a napot.

Hamar túljutott a kicsi előszobán, de az ajtó előtt

megtorpant. Gyors mozdulattal még a hóna alá csapta a

Pihegtünk.

Általában én döntöttem. A bogár megcsúszott előttünk

az ágyásból kifolyó sárban. Mintha rám nézett volna onnan

lentről. Letérdeltem hozzá, nadrágomat átáztatta a

hideg víz. Hátamon kopogtatott az eső.

Bogármagasságban néztük egymást, hosszan, mint

ahogy a műtárgyakat szokás. Gusztustalan halandóságát

látva végül életben hagytuk. Öcsi levelet hozott.

Anya kertjébe vittük a paradicsomokhoz. Ezután elment

a kedvünk, és inkább bentről néztük, ahogy eláll az eső.

Úgy tettem, mint akit nem érdekel. Csend volt az udvarban,

egyre kevesebbet játszottunk. A bogár viszont

ott maradt. Szégyelltem, hogy láttára gyorsabban ver a

szívem, amikor délutánonként kiosontam keresni.

Öcsi elfelejtette már.

Nekem hiányzott az együtt töltött idő, és amikor még

utoljára úgy döntöttünk, hogy a fűszálak közé lesünk,

nem érdekelt, mi jár majd arra. Meg hogy mit tennénk

vele. Körmeink alól nem kellett már naponta kisikálni

a sarat.

Anya elaludt a tévé előtt, én meg a sötétben kiosontam.

Rám izzadt a pulcsi, mire a kert végébe értem. Tapogatóztam

a földszagú éjszakában. Siettem, botladoztam,

de jó darabig nem csillant a holdfényben a fekete páncél.

Valami reccsent…

A nyakamnál befújt a bőröm alá a hideg szél. A földet

túrtam, kezeimet végre befogta a kosz. Már idegen volt.

Aztán váratlanul anya rontott ki lámpával az ajtón.

Magával hozta bentről a zajt. Én már nem is mozdultam.

A zseblámpa fénye, mint valami ocsmány tetthelyet, megvilágította,

ahogy a cipőm orránál fekszik.

Lefekvésnél nem gondoltam se rá, se az esőre, se a

templomra, ahova már muszáj volt elmennem. Zsibbadtam

egészen reggelig. Aztán anya kiengedett temetni. Öcsi

nem jött, és egyedül nem tudtam, hogyan kell, de a papa

temetésére virágot vittünk meg egy gyertyát. Úgyhogy

most a paradicsompalánták előtt ott állt egy régi mécses

és pár leszakított vadvirág.

Lehet, hogy én voltam. A sötétben bevallottam, de nem

mentem át az út másik oldalára. A kapuig jutottam.

A madarak előlem a szürke égre szöktek.

kabátját, nem akart megfázni, aztán kilépett a házból.

Reggel munkába menet hallotta, estére hideget mondanak,

pedig már késő május volt. Azon az úton ment a

városka határában lévő erdő felé, amin mindig szokott.

Gyorsan sétált, görbe sziluettje meg-megvillant a házfalakon

a tompa fényben. Pontban este nyolc volt. Nem

akart elkésni. Még soha egyetlen ilyen estet sem hagyott

ki. Az erdőben gondosan kitaposott ösvényen haladt, és

azt próbálta felidézni, hogy mikor hallotta először felolvasni

a Herceget.

A színházat nehéz volt nem észrevenni. Valaha biztosan

pompás épület lehetett, mára viszont már sokat vesztett

hajdani fényéből.

Nem késett el. Ahogy közeledett az épülethez, egyre

lassabban lépegetett. Megérintette a kopott, vörös ajtó

kilincsét, és rögtön érezte azt a különös bizsergést,

amit ilyenkor mindig szokott. Senki nem ismerte igazán

az épület történetét, és senki sem kérdezett felőle.

A férfi úgy képzelte, hogy a Herceg direkt választotta a

lehető legvarázslatosabb helyet felolvasóestjeinek.

Bent sötét folyósó fogadta. Miközben végighaladt rajta,

úgy érezte, mintha a falak visszatartanák a lélegzetüket

egy pillanatra. A két oldalán cifra mintás faliszőnyegek

lógtak, a padló szélein pedig arany díszítések

villantak meg. A legérdekesebb mégis a mennyezet volt:

rengeteg fajáték lógott róla, az embernek vigyáznia

kellett, nehogy fejbe találja egy játékhuszár vagy egy

rongybaba.

A férfi végre a nézőtérhez ért. Mintha az egész épület

megszűnt volna létezni. A teret összehajtogatták, minden

a színpadban összpontosult. Ott volt a lényeg, ott

történt az egész világ, sőt az egész univerzum is, minden

hónap második vasárnapján pontban este nyolc órakor. Ez

volt az egyetlen alkalom, amikor a Herceg felolvasott a

történeteiből. Alakját tökéletes homály fedte.

Ez és alakjának különös volta inkább vén csavargó

benyomását keltette, mint titokzatos betű bűvölőjét. Azt

a kevéske haját, amije még volt, valami megmagyarázhatatlan

huzat mindig ősz glóriaként a feje tetejére fújta.

Görbe orrán parányi szemüveg ült, hosszú szakálla pedig

azzal fenyegetett, hogy kitakarja azt a keveset is, amit

még lát. Vékonyka, ráncos ujjai között, mint egzotikus

pillangó, ott rebegett a titokzatos kék papír.

Meséit mindig ezekről, a viharos tengerre emlékeztető

kék színű lapokról olvasta fel. A tinta aranylott,

ahogy néha megcsillant. Ezt még a nézőtérről is lehetett

látni. A betűk apró csillagképek voltak, az egész terem

pedig a tejútrendszer. A Nap maga a Herceg.

Sok bonyolult szokás és rituálé tette a felolvasásokat

azzá, amik. Ezek között is volt egy, amely megkerülhetetlen

módon mindig megtörtént. Amikor a Herceg történeteinek

a végére ért, egyszerűen fogta a lapokat, rájuk

fújt, mire minden betű, szó és mondat porrá változott. A

történetek után maradt hamu lassan szállingózott a levegőben.

A Herceg mosolygott, s mindig egy enyhe görbület ült

a szakálla felett. Remegő léptekkel hátat fordított a közönségnek,

és eltűnt a nehéz függönyök mögött.

A férfi csak ült mereven a székében, és nem értette, miért

történik minden esten pontosan ugyanez. A történetek

sosem éltek tovább egy esténél. Meg akarta menteni

őket, hogy az egész világ hallhassa őket.

Gyakran látta maga előtt, ahogy hatalmas könyvespolcokon

sorakoznak a vaskos kék borítású könyvek, a címek

arannyal szedve, és mindenhol ismerik a Herceg nevét. S

olyan nyelveken is olvassák a történeteit, amelyekről a

férfi még csak nem is hallott.

Ezen az estén nem álmodott ezekről a könyvekről. Az

emberek tapsoltak még, amikor felállt a helyéről, és a

színpad felé vette az irányt. Egy kis lépcsőn ment fel.

Oldalt csak pár magasról logó madzagon kellett átvere-

kednie magát, hogy a függöny másik oldalára kerüljön. A

nézőtér felett is eljárt az idő, de itt hátul olyan volt,

mintha visszautazott volna egy másik korba. Fény csupán

egy kitört, kerek ablakon át szökött be, a félhomályban

csak pár felborult bútor lapult. Jobb oldalt egy ember

méretű lyuk tátongott a falon, a beáramló hűvös, esti levegő

néha meglebbentette az elé húzott függönydarabot.

A kis tér kihaltnak látszott, a férfi nem látott senkit.

A hang a háta mögül hirtelen érte, mint amikor váratlanul

köszönnek rá az emberre az utcán. Még nem mert

megfordulni.

– Maga is egy olyan fickó, nem igaz?

A Herceg hangja rekedtebb volt, mint amire a férfi

számított. Megfordult, hogy lássa a mesélőt, hiszen ezért

jött. Beszélni a történetekről. Mert tudnia kellett, miért

csak egyetlen egyszer lehet hallani őket. Rengeteg

kérdése volt, a szavak égették a nyelvét, mondani akart

valamit. Erre viszont nem volt szükség.

– Tudom, hogy mit szeretne, valahol értem is. Az ember

már csak ilyen.

A Herceg szavaiban semmi bántó nem volt, talán csak

valami mély szomorúság. A férfi mégis mintha üveggé vált

volna. Egy rossz mozdulat, és összetörik.

Egy dolog volt már csak hátra. A férfi egész testében

megfeszült, szürke szeme nehezen állapodott meg a Hercegen,

aki végül kimondta azokat a szavakat.

– Biztos benne?

A férfi ajkát akkor végre elhagyta valamiféle hang,

ami arra emlékeztetett, hogy mindennél jobban. A Herceg

hosszú, vékony ujjaiba fogta a kék papírköteget, a férfi

alig tudott rájuk nézni, még az arany csillanását is látta.

Lassan emelte a kezét, elvette a felé nyújtott lapokat.

Egy megkönnyebbült sóhaj hagyta el az ajkát, vállai megremegtek,

ahogy a feszültség megszűnt.

Mire felnézett, a Herceg már sehol sem volt. A Hold

fénye sandán bevilágított a fal hiányzó részén, az elhúzott

függönydarab meglobbant a fényben. Ekkor hatalmas

fáradtságot érzett, először csak a vállaiban, majd az

egész testében. Lassan, bizonytalan léptekkel indult el

visszafelé. Aki látta, azt gondolta, valami részeges alak

járja az utcákat.

A férfi csak másnap reggel látta meg, miközben félig

még az ágyán ült. A kék lapokon folyton változó

betűk keringtek, a tenger lassú hullámzására emlékeztettek.

Tudta, hogy vissza kell mennie, a betűk

lüktetését még a bőre alatt is érezte, alig tudta levenni

róluk a szemét.

A következő hónapban viszont nem találta meg a színházat.

Újra és újra körbejárta a kis erdőt, az ösvény is a

régi volt, de csak egy üres tisztásra vezetett.

Állt még a fák mellett egy darabig, talán túl sokáig

is. Hosszú idő után újra mosolygott az egész visszafele

vezető úton, ha gyengébb jellem, talán még nevetett is

volna. Magában úgy hitte, sikerrel járt. A különös színház

véget ért, a Herceg pedig az egész világgal meg fogja

osztani a meséit.

Ugyanezen az estén a Herceg csak késve kezdett bele a

történetébe. A kis embertömeg már feszülten várta, teljesen

egybeolvadtak a nézőtér homályában. Hosszan nézte a

közönségét, tekintetével mintha keresne valakit, pedig

tudta, hogy a férfi, aki elvitte azokat a lapokat a múlt

hónapban, már nem lesz köztük. Soha többé nem látja már

őt. Tudta, hogy a szavakon túl vannak olyan történetek,

amiket egyszerűen csak elfelejt az ember.


19

Az undergroundtól

Kappanföldéig

Milyen hatása lehet egy-egy dalnak a politikai rendszerre? Mit jelent punknak

lenni? Hogyan látja egy szerkesztő a mai irodalmi életet? Mi vezet egy prózaírót

egy kitalált somogyi faluig? Többek között ezekről a kérdésekről beszélgettünk

Vass Norbert íróval, szerkesztővel, kritikussal és az MCC KáPé Modern kori történelem

kurzusának vezetőjével.

A neved mellett gyakran szerepel, hogy a hazai punk

és underground szcéna alakulását kutatod. Mikor

fogalmazódott meg benned ez az ötlet?

Történelem és kommunikáció szakot végeztem a Pázmányon,

és a törin volt egy pont negyedéves korunkban,

amikor el kellett dönteni, milyen témával

szeretnénk foglalkozni a szakdolgozat keretében.

Akkor gondoltam egy nagyot, és azoknak az elismert,

híres professzoraimnak, akik jellemzően 1956-tal

foglalkoztak, előálltam az ötlettel, hogy engem a

könnyűzene története érdekelne. Akkor ők nagyon

kedvesen megkérdezték, hogy „a hazai jazz kezdeteit

tárnám-e fel” – de mondtam, hogy nem, mert annál is

későbbi, a hetvenes évek legvégére és a nyolcvanas

évek elejére tehető jelenség foglalkoztat: az underground

és a punk megjelenése, illetve első évei idehaza.

Eléggé meglepődtek ezen a választáson.

Hogy álltál neki a kutatásnak?

Szerintem ez a három egyszerre, tehát a szöveg, a

színpadi jelenlét és maga a zene, a nagyon-nagyon

nyers, gyorsan lüktető dalok. Azt szokták mondani,

hogy nemcsak idehaza, hanem globálisan hozott forradalmat

a punk az 1970-es évek közepére. Ez annak

köszönhető, hogy amire megjelent Nagy-Britanniában

és az Egyesült Államokban, addigra már elindult

a fesztiválipar, óriási koncerteket rendeztek.

Meghökkentően jó hangosítással és tulajdonképpen

tíz- vagy olykor százezres tömeg előtt léptek fel

azok a zenekarok, mint például a Pink Floyd vagy a

Led Zeppelin, akik amúgy is roppant hosszú dalokkal

és szofisztikált zenével álltak színpadra. Ehhez képest

a punk együttesek visszatérést kínáltak a gyökerekhez,

a beat kezdeteihez azzal, hogy azt mondták,

nekünk nincs szükségünk óriási színpadokra, hanem

lemegyünk a kis klubokba.

Fotó: Liszák Lili

ChillArt - az irodalompszichológiai szálazó

20

Elsősorban a zenei kifejezésmód meg a színpadi jelenlét

érdekelt, a performansz, ami ehhez a szcénához

nagyon is hozzátartozott. Gyors ritmus, erős

szövegek, amelyek egyszerre voltak nagyon nyersen

rendszerkritikusak és humorosak. Az elején én sem

tudtam, hogyan lehet ezt történelmi kontextusba

állítani, de hamar kiderült, hogy a punknak számos

társadalmi és ifjúságpolitikai jelenséghez van

köze. Ahogy egyre több állambiztonsági aktával és

szociológiai leírással ismerkedtem meg, árnyaltabb

lett előttem az 1980-as évek képe.

A zene, a szöveg vagy inkább a színpadi előadásmód

az, ami leginkább meghatározza a műfajt?

Mit jelent neked a „punk életérzés”?

Talán az együtt zenélésnek, az együtt gondolkozásnak

vagy az egymásra való rácsodálkozásnak a pillanatát.

Annak a megtapasztalását, hogy egyszerre

vagy erős és sebezhető. Ilyen tekintetben tulajdonképpen

abszolút punk gesztus tud lenni az is, aminél

mainstreamebb pillanatot nem is tudok elképzelni a

magyar popzenében. Amikor Bródy János fogja magát,

és ír egy dalszöveget az Ivan & The Parazolnak.

Kanyarodjunk át a kortárs irodalomra. Említetted,

hogy sokan úgy reflektálnak a punk zenére, hogy

ez „egy generáció önkifejezési formája”. Szerinted

mennyire mondható ez el a kortárs irodalomról napjainkban?

Ez egy klasszikus dilemma. Minden rocksztár költő

szeretne lenni, a költők pedig rocksztárságra vágynak.

Szerintem mindez pont attól szép, hogy ezek az

átjárások nem nagyon tudnak működni. A kortárs magyar

irodalom a kortárs magyar könnyűzenénél jóval

kisebb buborék. Igazi underground közeg. De nyilván

megvannak a maga sztárjai, azok a markáns hangok,

akik a verseken vagy a prózán keresztül ki tudják

fejezni, színre tudják vinni a nemzedéki életérzést,

a maguk képére tudják formálni a magyar irodalmi

tradíciót.

Szerinted célravezető lenne, ha írók és költők megzenésítenék

a verseiket?

Az biztos, hogy ez egy más közönséget ér el, és szerintem

ezek a pillanatok nagyon jó rácsodálkozásokat

hoznak. Az viszont ritka, hogy a zene tényleg

felöltöztesse, új rétegekkel gazdagítsa a verseket,

ne csak kísérőjük legyen.

Egy kicsit más ugyan, de említhetjük itt akár a

2000-es évek nagy kísérletét. Az első slam poetry

estekre gondolok az évezred első évtizedében. Ezeknek

köszönhetően tényleg sokkal nagyobb közönséget

tudott – és tud is – elérni az, hogy megjelenik a költő,

és előadja a szövegét. És nem a szódaszifon-szemüvege

mögé bújva, elcsukló hangon, két számmal nagyobb

konfekciózakójában olvassa fel a verseit úgy,

hogy igazából azt még az első sorban ülők sem hallják

tisztán, mert annyira zavarban van, hanem előadóként,

aki fizikailag is be tud lépni a térbe, jelen

van, és vállalja a szerepet. Ennek keretében három

perc alatt egy olyan aktuális kérdésre reflektál

jellemzően rímes formában, ami megszólítja azokat,

akik ott vannak. Vagy éppen hidegen hagyja őket, de

azzal sincs gond.

A slam színtéren születtek olyan karakterek, akik

nagyon-nagyon jó közvetítők tudtak lenni a költészeti

közeg és egy nagyobb közönség között. Ezek

fontos pionír szerepek voltak, és azt hiszem, hogy

az ott megalapozott hírnév és a releváns előadói

készségek nyomán bizonyos slammerek autentikusak

tudtak maradni költőként is. Elsősorban Simon

Mártonra gondolok. Amikor ő slammerként elkezdett

jelenséggé válni, akkor már elismert költő volt, hiszen

jócskán megjelent az első verseskötete, és szerintem

már megvolt a Polaroidok című második is.

Az ő esete az én szememben egy valós történet abból

a szempontból, hogy szerintem reflektáltan kezelte

azt, hogy innentől fogva nem negyven ember hallgat,

hanem négyszáz. És ez pszichésen is egy más szint.

Az ő példája megmutatja, hogyan lehet autentikusan

tálalva sok mindenkinek felkínálni a magyar költészeti

hagyományt. Például a Nemes Nagy Ágnes-allúziókkal

Simon Marci számos hallgatóját nyerte

meg az olvasás számára. Ezek az emberek nemcsak az

ő köteteit vásárolják meg ezután, hanem leveszik a

könyvtár polcáról Nemes Nagyot. Ez pedig egy winwin

helyzet.

A Szépirodalmi Figyelő szerkesztőjeként, szépíróként

és újságíróként te is aktív szerepet vállalsz

az irodalmi életben. Hogy látod, milyen célokkal érkeznek

akár hozzátok, akár másokhoz a mai kortárs

szövegalkotók?

Azokon a fiatalokon, akikkel én a Fiatal Írók Szövetségének

(FISZ) prózaműhelyben vagy szerkesztőként

munkakapcsolatba kerülök, azt látom, hogy nekik

egyszerűen jó érzés egy olyan buborék részének

lenni, ahol hozzájuk hasonlóan érdeklődnek az irodalom

iránt. Olvasnak, tisztában vannak az új megjelenésekkel,

és kíváncsiak egymásra is. Az az áldás

benne, hogy van egy tényleg kicsi közeg, tulajdonképpen

egy szubkultúra, ahol az én furcsaságomat

elfogadják. Mert az írás különben alapjáraton magányos

műfaj. Ülsz a géped előtt, próbálod megírni

a zseniális szöveget, de egyszerűen annyira közel

kerülsz hozzá, hogy keletkezik egy vakfolt közted és

a mondataid között. És bár nem mindig jóleső, de az

biztos, hogy roppant hasznos, ha az a tucatnyi fura,

jópofa ember a prózaműhelyben rá tud tapintani arra,

hogy itt meg itt billeg kicsit a szöveg.

Te magad is rendszeresen publikálsz például az Alföldben

vagy a Könyves Magazinban, és még sok más

lapnál.

Igen. Nekem 2019-ben jelent meg egy novelláskötetem,

ami tulajdonképpen a saját gyerekkoromnak a

fikcionalizált feldolgozása volt. Tehát az 1990-es

évek vidéki kisvárosának a tipikus gyerekkorát

igyekezett megjeleníteni.

Ez az Indiáncseresznye című kötet.

Igen. Azt szokták mondani, hogy egy könyv mindenkiben

benne van. Nekem az Indiáncseresznye volt az a

kötet, amelynek át kellett szűrnöm magamon az alapanyagát.

Izgalmas tapasztalat volt, amikor elkezdtem

arról beszélni barátoknak, ismerősöknek, hogy

dolgozom egy ilyen szövegen, egy csomó részlet beugrott

azzal az időszakkal kapcsolatban, amelyikről

írtam. Illatok, színek, akár konkrét sztorik jutottak

eszembe, ezekről azt hittem, hogy már nem is emlékszem

rájuk, de csak gyúltak ki a lámpák. Különös

érzés volt. Egy adott ponton aztán be kellett látnom,

lehet, hogy ezek egy része alighanem fake emlék. Rájöttem,

nem is feltétlenül tudom kibogozni, mi az,

ami tényleg megtörtént velem, és mi a fikció, de ez

nem gond, mert amúgy is dramatizálni kellett ezeket

a történeteket. Ezekben tehát összebogozódott az emlékezés

és a képzelet.

Vannak, voltak hasonló élmények az éppen készülő

munkáddal kapcsolatban is?

A most készülő prózakötet – ami ősszel fog megjelenni,

és amiből itt, a KárPitban is elolvashattok egy

rövid részletet – munkálatai egészen másfajta tapasztalattal

ajándékoztak meg. Ahogy az előbb mondtam

is neked, az Indiáncseresznye saját történetekből

építkezik, és egy valós történelmi kor kulisszái

között bontakozik ki. A készülő Kappanfölde viszont

egy teljesen kitalált somogyi faluban játszódik.

A nagymamám egy somogyi faluból származik, és

arra gondoltam, milyen jó lenne – mivel vele ezt

már sajnos nem beszélhetem meg –, hogyha kitalálnék

egy olyan kistelepülést, ami akár lehetett volna

az ő faluja is, és építenék köré egy mitológiát. Egy

időtlenül jelenlévő, mágikus falu. Elolvastam több

somogyi néprajzi kötetet, babonaságokkal kapcsolatos

gyűjtéseket, meg népszokásokkal kapcsolatos

feljegyzéseket. Megdöbbentett ez a tudás, az életbe

vetett hit és a természettel való szimbiotikus

együttélés gyakorlata.

Kitaláltam tehát egy zsákfalut, elhelyeztem a térképen,

megpróbáltam különös és kicsit mitikus alakokkal

benépesíteni, akik öt centivel a föld fölött

járnak, és komikus vagy éppen tragikus eseményeknek

lesznek a részesei minduntalan.


21

Foglalkozol újságírással, szépírással, mentorálással

és még rengeteg más dologgal, de mindezek mellett

az MCC külsős oktatójaként is helyt állsz, pontosabban

a Középiskolás Program Modern kori történelem

kurzusát vezeted és az ehhez kapcsolódó feladatokat

javítod. Hogy indult ez a projekt?

Ez a kurzus nagyon régen indult, azt hiszem, hogy az

elsőgenerációs KáPés online kurzusok közé tartozik.

Említettem, hogy a Pázmányra jártam, és a munka

az egyetemhez kapcsolódó megkeresés mentén indult

el. Akkoriban Tarján Kata – aki ma már nem dolgozik

az MCC-nél – volt a motorja a digitális tartalomfejlesztésének,

és ő keresett meg azzal, hogy töri szakos

lévén lenne-e kedvem belevágni. Igent mondtam,

és a mai napig részt veszek a kurzus formálásában.

Liszák Lili

(Keszthely)

Vass Norbert

(Budapest)

A giesgübli savanyúvíz

Részlet a szerző 2024 őszén, a Kalligram Kiadó gondozásában megjelenő Kappanfölde című

prózakötetéből


A Tolnai Öcsi bácsinak sem jött ki a mostani menet.

Mondjuk, ő messzire volt a nyeréstől máskor is. Veszettül

tudott viszont veszteni. Elzsugázott őszi

péntekeken dióból egy zsákkal is. Bajosan győzték

már jegyezni az adósságait.

Viszont bajos lett volna szólni is neki, hogy a

tartozást egyenlítse végre ki, mert a Csirkekorzón

volt valamikor csiszolt fiú a mendemondák szerint.

Csak hát megöregedett kicsit.

Messziről jött, pofonoktól volt kacskaringós a

tekintete, ellenben a balhorga meg furcsán egyenes.

Rekedt hangon beszélt, pont ahogy a menny dörög,

messziről kerülte a pasztörizálót meg a templomot,

és sosem volt rendszeres munkaviszonya.

Legalábbis a postás nem hozott apanázst neki, mióta

itt lakott. De nem elég, hogy nyugdíjat nem kapott,

finnyás is volt nagyon. Dúskálva élt, nagy volt

a lábnyoma. A Groszcseknénál péntekenként cigányharcsát

kért nyúlós nudlival, ha pedig belázasodott,

nem ivott mást, csak giesgübli savanyúvizet.

A Family Frost-os hozta neki az ülés alatt, és régi

fuvarlevélbe csomagolva adta át a köpcös palackokat.

Mikor meghallotta a Tolnai Öcsi bácsi a dallamos

Frost-dudát, a kapu elé sietett. Kifigyelte egyszer

a Ficzek, hogy a sofőrt lukas húszfilléresekkel

fizette ki.

Voltak neki ezek a szokatlan váltópénzei, mert éjszaka

fémdetektorral járta a környék kukoricásait,

és hiába marták bokán habzó szájú, loncsos kutyák

néhanap, rég elásott, földszagú érmék után kutatott

minduntalan. Szakállas meg félvak királyok garasaival

voltak nála tele a dunsztosüvegek, csak hát

mire ment velük? Semmire.

Azt mondogatta magának, míg a bokszzsákot püfölte

a teraszon, hogy a nagy fogásra vár, de hát több volt

Stájermarkban a görvély, mint errefele a nagy fogás.

A Tolnai Öcsi bácsi ettől még, ha esett, ha fújt,

fémdetektorozott. Mint a bolygó indzsellér, ment,

míg menni tudott. Aludni meg nem aludt soha, és vörös

volt ettől a szembogara, mint a lucaszék parazsa,

és mint a tóba fúlt fecskemadárnak, halovány az ábrázata.

Hasisfalónak tartották egyesek emiatt, a nagylóki

kölcsöntiszteletes szerint meg buja ponyvaregényeket

skribált éjjelente valami randa álnév

alatt. A Ficzeknek tisztességgel megtartotta viszont

délután az ökölvívótréningeket, ha meg vurstli

volt Gyugyon, az unokájának mindig megvette a

kukaclufit.

Gond végül is, nem számolva a hitelbe játszott

partikat, amiken Herr Doktornak mondta rendre a

királyokat, nemigen akadt vele. Karcsú volt kissé

az esze, de ha betont kellett valakinél önteni, vagy

a MÉH-be talicskázni a vasúti kábeleket, segített

szívesen. Egyvalaki látta csak detektorozni, mégpedig

az Ikotity. Hiába maszekolt Damaszkuszban egy

ideje, ott se látott még senkit, aki porszívózta volna

a kukoricást a karcsú holdfény alatt. Márpedig a

sofőr feltételezése szerint a Tolnai Öcsi bácsi pontosan

ezt teszi.

22

Látott engem a láz

Sylvia Plath Láz 39.4 °C című verse alapján

Éjszaka volt. A házat elnyújtott szótagok töltik meg,

minden mássalhangzó csattanva találkozik a falakkal.

Mégsem hallja senki sem. Egy törékeny alak fekszik a lepedők

közt. Talán egyedül van, talán nem. Az ajkai mozognak,

de hang nem jön ki rajtuk. Tűz van, de a lángok valahol

máshol vannak. Láz van. Talán éppen pontosan 39.4 ° C.

Pokol. Mindenkit ismernek a lángok. Itt nincsenek

idegenek. Az ember azt tartja, hogy ismeri, milyen az ítélet,

hiszen lényének eleven része az ítélkezés. Igazából,

nem tud semmit. Csak akkor, amikor már késő, amikor már

megelevenednek előtte azok a túlvilági képek, akkor

gondolkodik el.

Képek, amiket mindenki lát, de igazából senki sem.

Olyanok vagyunk, mint a kisgyermekek: vég nélkül ismételjük

ugyanazokat a szavakat. Levakarhatatlanul

tapadnak ránk, ott vannak a résekben, a tudatunkban

tátongó árkokban. Ott vannak a bőrünkön is. Minden

csókban és szitokban, amiket valaha is kiosztottunk.

Nekünk pedig a vég napjáig hordoznunk kell ezeket. Nem

feledünk, mert ahhoz túlságosan is közel van az a pokoli

párduc. A Cerberushárom villámló nyelve. Farkasszemet

nézünk a sötéttel, vicsorogva és fújtatva. Aztán csönd

lesz. A világ visszhangja megszűnik.

Purgatórium. Vajon tényleg ez a tisztítótűz? Valami

mennyei, ami fáj, ami éget, ami felemészt egészben, de

mégis valami több marad belőlünk. A szükséges rossz. Az

Lázongó múlt

Szilágyi Domokos A láz enciklopédiája című kötete alapján

atyai pofon. Az elhallgatott igazság. Ezek azok az apró

szilánkok a csontjainkban, amelyek végül feloldódnak a

lángokban. Nincs több idő. Kikapták az utolsó lélegzetet

is a tüdődből, még érezted, ahogy kicsusszan az a hideg

kéz. Az utolsó dolog, amit valaha érezni fogsz. A bőrödön

táncoló forróság eloszlatja a kételyt. Már tudod, hogy

nincs olyan, hogy semleges. Nincs köztes, és ha létezik is

ilyen, az nem ordítana így. Nem tépne, nem harapna, nem

szeretne. Itt már nem jár az utolsó sóhaj joga. Csak egy

pont vagy a mondat végén.

Láz. A hideg verejtékes odalenn és a mindent felperzselő

odafent. A kinti és a benti. Lázas az én, és lázas a

világ is. Ez viszi át a szellemet a tisztítótűzből a menynybe.

Sok helyen kerestük már. Delíriumban, kéjben, magában

a létezésben vagy valami másban. Hiszen a lángokon

nem fog a korbács. Menekülhetünk valamibe, amit mi

hoztunk létre, a mesterséges tompaságba, de az igazi láz

nem hajol meg az ember előtt. Magától jön, olyan, mint egy

néma, fényes vadállat.

Mindenki a tüzet nézi. A meleget, a fényt. Életek vesznek

el csak ezért, hogy mások közelebb kerüljenek hozzá.

Talán azért olyan vonzó, mert mohó, mint mi. Ezzel

csupán áltatjuk magunkat, mérhetőt nem állíthatunk a

mérhetetlen mellé. Így csak nézzük a lángokat, isszuk a

parazsat, és égünk. De sosem gondolunk bele, vajon ha az

visszanéz, akkor mit lát majd.

Rózsa Anna

(Pécs)

„Altamirai rajzokkal tarkák a falak, de / sistereg

máris a sárkány, tüzet, fülhasogatót köpik: motorkerékpár,

/ rohannak a, rohannak a, kavarognak a / képek,

zörejek, színek, nekiszalad, nekifut, / nekibuzdul a

röpgép, nekiront / a kemény levegőnek, / fölrohan a

láthatatlan lépcsőn, / fölrohan, elrugaszkodik, / és

szikrázik, morog, pufog, játékká kicsinyül, / és akkor,

/ akkor, / akkor öl, mikor legjátékosabb.”

(Szilágyi Domokos: Négy szonett (tél ).

Hőbörgő mivoltod nem hagyott nyugodni. Gondolataid

gondolataim lettek. Lázasan hagytam magam mögött az

emeleteket, s kerültem egyre feljebb. Vagy talán végig

lefele haladtam? Ez olyan, mint egy szemfényvesztés.

Most akkor a ló előre vagy hátra megy, a ruha kék és fekete,

vagy arany és fehér.

A korlátnak dőlve bámuljuk a vizet. Te a múlton pörögsz,

én meg miattad látok többet az emlékekbe, és aggódom

a jövő miatt. Mégis te haladsz a sodrással, én meg

szembe megyek az árral (feleslegesen). Egyszerű számítás,

fejben is megy, tehetetlenség plusz megbánás egyenlő

önmarcangolás.

Neked könnyű. Felindulásból cselekedtél, és most én

számolok a következményekkel. Bánom, hogy megtetted,

és gyártom azokat a képeket az elmémben, amelyek több

mint valószínű, hogy soha nem fognak megtörténni, de

nem tudok leállni velük. Téboly vesz körbe minket, te

az a fajta vagy, aki mindenen nevet, én meg a paranoia

megtestesítője.

Azt mondod, túlgondolom, én meg nem tudok nem hinni

neked. Alkotni kezdek, érzem, jó lesz, aztán láztól égő

ötleteimet borogató szavaiddal csillapítod. Beletörődök,

aztán ismét megkérdőjelezek mindent, ami mi vagyunk.

Szeretném nem túlgondolni: „És mi lesz – amit ma

még a tudomány / lehetetlennek tart –, mi lesz, ha mégis,

valahogy túlszárnyaljuk a / fizikai határsebességet, a

fényét tudniillik, és visszafele indulhatunk / az időben?

És szembe kell néznünk minden elmúltakkal?! Száz

év / múlva például mai önmagunkkal is?! – De nem is ez a

fontos, nem / az esetleges fenyegető lehetőség, hanem az

élő, az örökéletű / lelkiismeret.”

Neked könnyű nevetni, lelkiismeret, mert nem neked

kell önmagaddal dacolni. Majd én leszek az, akit ráz a

hideg, és lázálmok gyötörnek. Újra és újra, minden egyes

alkalommal, mígnem felismerem, hogy „Lám, elkészült

minden, / s meg is halt minden egy kicsit”.

Domokos Írisz Kamilla

(Brassó)

ablaKPárkány – művészeti lim-lom

23

Pszichedelikus másnaposság

J. M. G. Le Clézio A láz című műve alapján

Roch másnap az ágyában ébredt. Körülnézett a szobában,

de nem volt rá szükség, enélkül is tudta, hogy már

nem ugyanott van, ahol tegnap. Mielőtt még kinyitotta

volna a szemét, tudta, érezte a szilárd hideg atmoszférát,

a barátságtalan, közömbös fogadtatást maga körül.

A színek nem vibráltak, és nem rendeződtek folyton

érthetetlenül különböző méretű és formájú vékony alakzatokká,

a körvonalak merevek és mozdulatlanok voltak.

A hangok nem kevertek önmaguktól őrült, apró interferenciákat.

Eltűnt a bútorokból, az anyagokból a fejvesztett,

feszítő energia, az atomok visszatértek éberkómájukba,

és nem változtatták többé a helyüket. Nem lehetett

belesüppedni a szilárdba, nem lehetett úszni a gázokban,

nem lehetett azonossá válni, keveredni a folyadékkal,

és ezer vízcseppet, padlócseppet, mennyezetcseppet, levegőcseppet,

takarócseppet felfedezni, beléjük vegyülni,

keveredni anyagukkal, alkotni egy színes levest a

szoba folyó, mozgó, szétváló, remegő, lüktető elemeiből.

Nem folyt a levegő, nem tekeregtek egymásba a fabútor barázdái,

nem küldtek apró, rejtelmes jeleket a növények,

nem suttogták titkukat kilesett megkönnyebbülésben a

porszemek a szekrény tetején.

Ridegre, unalmasra, szürkére, szilárdra váltott a

rezgő, ugráló, hullámzó, olvasztott vaj és zselé textúrájú,

folyton változó, bizsergő, követhetetlen, játékos,

ismeretlen, fizikai törvényektől független világ. Eltűnt

a kegyes, megértő, bölcs, sodró közösség, és átadta

a helyét hetvennyolc százalék nitrogénnek, huszonegy

százalék oxigénnek, és egy százalék egyéb gáznak.

A tegnapi karnevál most gőgös sértődöttségében elbújt

Roch szeme elől. Érezte, hogy már nem méltatják

maguk közé venni, felfedni a titkukat, beavatni a látszólag

mozdulatlannak és élettelennek tűnő környezetbe.

Már nem volt többé különleges, és ezt Roch ágya

is tudta, ami most már rá se hederített, amikor gazdája

kikelt belőle.

De persze Roch már nem is volt rá méltó, hogy lássa,

hiszen visszatért az emberek közé. Az emberek pedig

más élőre nincsenek tekintettel, csak azokra, amelyek

sejtekből épülnek fel. Kimérték pontos és csalhatatlan

műszereikkel, hogy mi veszi őket körül, és végtelen beképzeltséggel

pöffeszkedtek tüdejükben a hetvennyolc

százaléknyi nitrogénnel, a huszonegy százaléknyi oxigénnel

és a maradék egy százaléknyi egyéb gázzal.

Roch még egyszer lehajolt, és közel vitte arcát az

ágy matracához, keretéhez, ujjal bökdöste, szaglászta.

Az ágy eltéríthetetlen makacssággal viselte. Egyformán

elzárták magukat egymástól. Nem volt csoda, Roch

apró törmelékei visszatértek a testzsákjába, nem volt

többé ki- és bejárása az anyagokba, nem tudott már máson

áthatolni. Nem volt már szabadsága, belátása más

testekbe és közegekbe. Nem terülhetett szét, és lehetett

ott egyszerre mindenben. A részecskék fölényeskedő

szigorral tartották a megszokott formációjukat,

Rochnak esélye sem volt rá, hogy beengedjék.

Minden a régi volt.

Szuromi Gréta

(Solt)

KáPéházi irodalom – könyvek kávé mellől

24

Betegkrumpli

Irodalmi receptkönyv íróknak és költőknek

Időről időre megtörténik a kétségbeejtő jelenség,

hogy az alkotó szervezete fellázad önmaga ellen.

A tünetek szerteágazóak lehetnek. A művész ilyenkor

úgy érzi, minden lelki és szellemi erő elhagyta,

lábadozása során kiürülni véli teljes alkotói

éléskamráját. Mint akit mentálisan megfőztek, és

szanaszét vagdostak, és még a sót is kifelejtették

belőle.

Az üresen kongó elme olyan, mint a korgó has. S az

akár Sylvia Plath-i 39.4 fokos testhőmérsékletre az

orvosságot ritkábban kóstolt kuriózumok formájában

érdemes keresni. Ilyenkor nem ajánlott extravagáns

ételekkel próbálkozni, maradjunk a ban(án)-

ális harapnivalóknál.

A dacoló, slampos betegséget hidegre tehetjük

forró koszttal, mint a pirítós, főttkrumpli vagy

közkedveltebb nevén a betegkrumpli. Persze ne feledkezzünk

meg a nagymama húsleveséről sem.

A betegkrumpli készítése gyakorlott alkotóknak

rutinműveletté válhat, s egyszerűségében rejlik hatásossága.

Nem érdemes túlgondolni, de vigyázzunk,

hogy az eredmény ne legyen a végén sületlenség.

Tehát, tégy fel egy fél lavór kreativitást főni, s

közben alaposan mosd át és hámozd meg a gondolataidat,

hogy megszabadulj a felesleges sallangoktól,

valamint minden giccstől és közhelytől. A kapott

tömböket kockázd szavakra vagy szóösszetételekre,

s hagyd, hogy immár forrásban lévő alkotóerődben

10-15 perc alatt értelmezhetővé puhuljanak. Az idő

leteltét követően szűrd le a megfelelő következtetéseket

és mondatokat, majd elkészült szöveged ízlés

szerint fűszerezd ékezetekkel és írásjelekkel

(posztmodern költők számára átugorható lépés). S

mindeközben reménykedj, hogy legközelebb az izzasztó

nyavalya szelíd, meseíró névrokonával, Ervinnel

sodor össze az élet.

Melján Anna

(Kecskemét)

Öröklé

Lackfi János Örök című verse alapján

A frissen hullott hó ropogott a talpam alatt. Sikoltoztak

a finom pelyhek, mintha az alattuk nyugvó lelkek gyötrelemkiáltásai

lettek volna. Hallgathatatlan hang. Kibírhatatlan.

Elviselhetetlen. Tűrhetetlen.

Megálltam.

Láz… Ervin és két dátum.

A vezetéknév utolsó két betűjére rátapadt a hó. Lesöpörtem,

tettem egy lépést hátra, és ittam egy kortyot a

kulacsomból, amelyet unokahúgom nyomott a kezembe indulás

előtt.

– Kérdezd meg tőle! – ennyit mondott, és eltűnt a nappaliban.

A sírkő rázkódni kezdett, zsugorodott, majd nőtt. Beleszédültem.

Az üveg tartalma kilötykölődött, lecsöppent a

földre. A hó olvadni kezdett, a vizet szinte azonnal beitta

a talaj. A fehér ürességét felváltotta a lelkesítő zöld.

A temető megtelt élettel. Kivéve a fákat, amelyek mintha

mindig dideregnének a hófelhők árnyékában.

A tompa zúgást, akármiből áradt is, mintha elzárták

volna, minden nesz elhalt. A távolból hangfoszlányokat

sodort felém a szél, de csak érthetetlen morgás jutott el

a dobhártyámig. Többen voltak. A szédülés idővel émelygéssé

enyhült. Tudtomon kívül tettem pár lépést előre, a

hangok irányába.

Megbújtam egy alacsony fenyőfa mögött, remélve, hogy

ha nem is hallok semmit, legalább látom azokat, akik beszélnek.

Valami, talán a lelkiismeret apró kis zsinórjaival

próbálta visszaterelni az észszerű gondolatokat

a fejembe, de a kíváncsiság horgonykötele kétségtelenül

erősebbnek bizonyult.

Kilestem a fenyő mögül, mire az megmozdult. Tűlevelei

az arcomat karistolták, hátraugrottam. Nem felém indult,

mintha nem lenne tudatában a jelenlétemnek. Láthatatlannak

éreztem magam. Végre.

A fenyő apró ugrásokkal távolodott, nagyobb rálátást

adva az előttem lévő térre. Állatok. Különös állatok. Egy

égszínkék ló, két felegyenesedetten járó macskaféle gyanús

alak, egy huncut ábrázatú oroszlán, egy tudálékos

tekintetű nyúl, parányi zöld tündérféle, valami zömök,

dömmögő medveforma és számos egyéb, sosem látott figura.

Mindannyian ott voltak. Körbeülték a mestert, az alkotót.

Beszélgettek. Összetartoztak, mintha a tragédia,

amely egy egész társadalmat anakonda módjára roppantott

össze, itt, ezen a helyen meg sem történt volna.

Rápillantottam a kulacsra a kezemben. Öröklé. Ennyi

volt ráírva.

Utolértem.

Hosszabbat léptem, mint bárki más.

Talán a gyerekeknek van igazuk?

Molnár Dóra Laura

(Szekszárd)

Zuhanórepülés

A Semmelweis című film alapján

Az épületen látszanak az évek során megküzdött csaták.

Némely szobában még a napok számlálására szolgáló vonalak

is fent maradtak a falon.

Két lábon sétálok ki-be azon az ajtón, lúdtalpaimon

botladozva lépdelek, a fakorlát úgy tartja testemet,

mintha vízben lennék. Ezt a hajót még nem süllyesztettem

a mélybe.

Fejből tudom az utat, a szobából ki balra, a lifttel le

a földszintre, a hosszú folyosón az ötödik ajtón balra, és

rögtön jobbra, majd ugyanez vissza.

Minden apró részletet memorizáltam, ezek ne veszszenek

a fejem háborgó tengerébe. Nem sütött a nap már

jó ideje, sápadt arcát mutatja az ég. Remegve emelem le a

poharat a kopott éjjeliszekrényről, minden egészkor jelez

hozzá a torony. A kis ellipszisek finoman gurulnak

végig a tenyeremen, hullámvasútként élvezik.

Fejből tudom már az utat.

Nagy levegőt kér az okulárés orvos, szétrepeszti megviselt

tüdőmet. Papírkarcolás, szaggatja a dobhártyám,

itt emelkedik a zaj maximum hangerőre. Nyikorog a padló

kifele, ajtócsapódásba remeg bele az épület.

Ki a szobából balra.

Kerekek gurulása hallatszik, a felmosó puhán érinti a

márványcsempét. Tisztítószer marja a szellőzőket, a felvert

por piszkálja a csendet. Vízcsepegést hallok, vízesés

káprázik a szemem előtt, lassan csukódik a szemem.

A földszintre lifttel le.

Dohányszagra ébredek, a nyitott ablakon érkezik az

éjszakai műszak panasza. A hátsó lámpa fel-le villan az

érzékelésre, óráknak érződő percek telnek el. Visszaaludni

hosszú folyamat lenne.

A folyosón ötödik ajtó balra.

A székek kerekei akadozva gurulnak, a súlyom elenyésző

rajta, a múlt fáradalmai miatt nyög ilyen hangosan.

Az ütközések nyomai büszkén kacsintanak vissza

rám, nem én voltam az egyetlen.

Jobbra, rögtön jobbra.

Megcsapja arcomat az oxigéndús levegő, a reggel illata

kényeztet, egyszerre fiatalít rajtam. Csukott szemmel

követem az érzést, csábítva terel el a biztonságtól. Két

lábamon állva várom, hogy elérjenek a sugarak. Végigfutok

a kerten, átugorva a padon, a kerítésen mászom fel, és

akkor fejbe kólint.

Mindig ugyanaz, vissza is.

Zuhanórepülésben esem, ki a repülőből, csak az ejtőernyőt

ott felejtettem…

Csernák Zsófia

(Kecskemét)

sherLOCKED – s a szálak kibomlanak

25

Láz

Filmforgatókönyv-kísérletek

Enter – belépő a filmek világába

26

I. A hátsó ülésen dohányozni tilos

S: sofőr; F: férfi

1. jelenet

[Vasárnap éjszaka van. Az utca másik felén csak

egy-ketten tántorognak, a beszélgetések lassan elhalnak.

Járó motor zúgása hallatszik, az autó egyik

lámpája kiégett. Magas, csontos alak vágódik be egy

öreg taxi hátsó ülésére. Babrál az ajtóval, nem tudja

becsukni. Keze izzadságot ken a fogantyúra. A sofőr

nem mozdul, nem is néz hátra. Percek telnek el, az

ajtó végre tompán kattan. A motor felbőg, az autó elhajt.

Az utastérben hallgatnak, sárgás, beteges fény

vetül a két férfira.]

S: Mit mondott, hová vigyem?

[Nem kap választ. F teste a hátsó ülésen feszes, a nyakán

dagadnak az erek. Csapzott ruhái illenek a taxi

mocskos belteréhez. A homloka nedves, csípős testszaga

van, bűzlik. A fejét hátrahajtja. A szeme zavartan

körbejár, nem tud egy dolgon megnyugodni. Mormol

valamit. Nem érteni.]

S: Micsoda? Ebből semmit sem értettem.

[Gyorsabban veszi a levegőt, a férfi hátul valami

után matat a zsebeiben. Hadarva szól előre.]

F: Nem tettem semmi rosszat, ehhez minden jogom

megvolt.

[Nem érkezik válasz. Az alak hátul már felemeli a

hangját, jobbra-balra néz, a száját beszívja.]

F: Tudom, hogy nem kellett volna… de igazából nem

ilyen vagyok! Nem érdemelhetem ezt.

[A sofőr jobban szorítja a kormányt, kitekint az ablakon,

de csak egyforma házakat lát összemosódni.]

S: Nem tudom, hogy maga most miről beszél. Nem is

érdekel igazából. Összehord itt nekem mindent,

és közben alig van eszénél, nézzen már magára!

[F a hátsó ülésen már alig figyel a sofőrre. Közben

megtalálta a gyújtót valahol a zsebeiben. Cigarettát

tesz a szájába, majdnem elejti, remeg a keze. A sofőr

csak a taxiórára pillantgat néha, aztán hátraszól.]

S: Hé! Tilos dohányozni a kocsiban.

[F hirtelen rávág az anyósülésre, egyre jobban rázza

a fejét.]

F: Tényleg ezt kapom? Most itt fetrengek a maga ragacsos

műbőr ülésein ettől a láztól. Megemészt,

ebbe fogok belepusztulni, mint valami állat!

[A sofőr nem válaszol többet.]

Rózsa Anna

(Pécs)

2. jelenet

F: Van tüze?

S: Itt nem dohányozhat.

F: Nem azt kérdeztem. Tüze van?

S: Van

F: Gyufa vagy öngyújtó?

S: Gyújtó.

F: Nekem csak gyufám van. Otthon.

[A sofőr csendben figyeli a forgalmat, arca vörösen

izzik a közlekedési lámpa fényében.]

F: Szokta figyelni a lángot?

S: Nem. A fiamnak is mondom: aki tüzeskedik, éjjel be

fog pisilni.

F: Ezzel engem is ijesztgettek régen. Mindig szerettem

figyelni a gyertyalángot. Ahogy táncol. Ember

nem tudja utánozni azt a csodás mozgást, azt a

természetes lengést.

S: Nem bámulok a lángba.

[Csend a hátsó ülésen. A sofőr belenéz a tükörbe, F az

alkarján nézegeti az ereit, az ablaküvegen át kibámul

a sötétbe, feltekint az égre.]

F: Fullatag sötét van kint. Se csillagok, se más. Madarakat

se látni. Elszálltak meghalni.

[A sofőr felpillant a csillagokra az égen.]

F: [Végigfuttatja ujját az alkarján kidagadó ereken.]

Ezt a tökéletes vonalat sem lehet utánozni.

Azokat a vonalakat, amiket a természet rajzol,

nem lehet mesterségesen megalkotni. Mintha végtelennek

tetsző üveglap alá lennének szorítva.

Zubog és árad, mint valami őrült vallomás, és én

mégsem hallok semmit sem. Néha elképzelem, milyen

lenne, ha felboncolnám magam. Finom ideggel

egy vékony pengét végighúznék a kék vonalak

mentén. Hogy halljam a zajongó vérhullámot.

S: Öngyilkos akar lenni?

F: Nem. Érzem néha, hogy a légzésem nehezebb lesz,

minden lélegzetvételem rövidebb. A pszichológusom

szerint az a tévképzetem, hogy gerincsorvadásom

van. Pedig érzem, hogy fiatal vagyok. És a

testem egészséges. Mégis.

[Megtörli a száját, lenéz a kezére, véres.]

F: A szavaim. Alvadt vérdarabok. Nézze.

[Felemeli a kezét, bőre fehéren világít a kabin sötétjében,

semmi sérülés nem látszik rajta].

F: A szám. Csak egy üres seb. Kiszáradva, összeaszottan.

Az emberi lét a modern árulás. A létem.

Pszichológusok modelleket alkotnak arról, ami

vagyok. Én ettől összetettebb lélek vagyok. Érzékeny.

[Elkezdi felemelni a hangját, minden szónál hangosabban

beszél.]

F: Nem lehet engem definíciókkal meghatározni!

[A sofőr csak hátranéz, F a hajába markol, nyakán és

homlokán kidagadnak az erek. Liheg, egyre rövidebb

lesz minden lélegzetvétele, fokról fokra lassul, és

ezzel párhuzamosan megnyugszik. Tekintete kitisztul,

belenéz a tükörbe, szeme találkozik a sofőrével.]

F: Van tüze?

Szentesi Eszter

(Veresegyház)

3. jelenet

[Hosszú ideje csend ül a kocsiban. Valahogy beszökött

egy légy.]

F: Mégis elég, ha csak elképzelem a lángot. Kinyitom

a számat, és kifújom elmém keserű füstjét.

[Eljátssza a rituálét. Felemeli a csikket, remeg az

ajka, miközben lassan közelít, és lehunyt szemmel

beleszív. A füst elmarad.]

S: Megmondtam. Itt nem gyújthat rá, nem is kap tüzet.

Kérem, hagyja ezt abba!

[A visszapillantóban egymásra néznek. A kocsi egy

pillanatra erősen jobbra tart, majd a sofőr visszanyeri

a kontrollt. Izzadság csillan a kormányon.]

F: Ne féljen, nem ártottam senkinek. Képzelődök. Azt

hiszem, a sötét segít.

[A középső ülésre helyezkedik, és a sofőrhöz hajol,

szájában a gyújtásra váró szál.]

F: De már egy ideje bennem van. Megzabál a gondolat,

összerág, mocsokként ragadok én is a fogaira,

mint az a sok másik. Eltűnni szégyen. Most

mégis az éjszakában maradok. A zsebébe hajtogat

a téboly, és üresen eltűnök a többiek közt. Hiába

tettem mindent.

[Egy hirtelen kanyartól hátrazuhan. Feje a törött

támlára esik, majd lehajol az elejtett csikkért a

földre. Közben orra alatt mormol.]

F: Már nem kapnék lángra. Tompulok, és odabent, elmém

sarkaiban már csak a por maradt. Folyton köhögök.

S: A legtöbbeknek ez marad.

[Figyeli az utcákat, hunyorítva olvassa a táblákat.]

S: Mit is mondott, hol tegyem ki?

F: Itt is jó. Elég messze vagyunk már.

S: Akkor hát megérkeztünk, uram.

[Megállítja a taxiórát. Az összegre mutat. F matat

a zsebében, gyűrött pénzt hajít az első ülésre. Kiszáll.]

S: Jó éjszakát!

[Ahogy lassan elhajt, visszapillant furcsa utasára.

Eddig elrejtett gyújtójával küzd. A láng mindig elkerüli

a cigarettavéget.]

Aranyi Panna

(Szekszárd)

II. Jómagam, önmagam és én

T: test; L: lélek; Sz: szellem

1. jelenet

[A dohos dolgozószobában őskáosz uralkodik – a padló

teljes felületét szétszórt papírok borítják, mind

kissé gyűrött, megviselt állapotban.]

T: [Frusztrált.] Nem jó…

[Halántékát dörzsöli. Sóhajt, és fejét ingatja.]

T: Ez így nem lesz jó…

L: De nem ám! Klisé az egész. Kezdd újra!

Sz: Grammatikailag helytelen, magyartalan mondatok

tömkelege.

[T összegyűri a papírt és kidobja. Ezúttal beletalál

a szemetesbe. Ingerülten koppant a tollával.]

T: Napok óta ezen ülök, ha hagytatok volna dolgozni,

már rég elkészültem volna vele!

Sz: Nélkülünk hol is lennél?

L: Sehol.

[T ismét írni kezd.]

Sz: Ütősebb kezdést!

L: Mélyebb gondolatokat!

[T egyre feszültebb, kapkodva próbál eleget tenni az

elvárásoknak.]

L: Esti mesének akár…

Sz: Még annak is unalmas!

L: Csak valld be, hogy nem vagy rá képes! Legalább

magadnak ne hazudj!

[T írásképe romlik, és keze görcsbe rándul.]

Sz: Vesszőhiba, és egy ékezet lemaradt.

[T kisatírozza a mondatot.]

L: Kár érte, ez volt az egyetlen jó eddig.

[T átszakítja a papírt írás közben.]

Sz: Úgy tűnik, van még egy használhatatlan oldalunk…

L: Nem mintha olvasható lett volna.

T: [Kezeibe temetkezik, végül alig hallhatóan szólal

meg.] Megtennétek, hogy eltűntök?

Sz: Ugyan, hiszen csak most kezdted!

L: Én a világért sem hagynék ki egy ilyen lehetőséget.

[T lassan feláll, és rezzenéstelen arccal önt magának

egy csésze kávét – a nap során korántsem az elsőt és

előreláthatólag nem is az utolsót kortyolja.]

L: Figyel ránk egyáltalán?

[T ismét leül az asztalához, és egy összeszedett mozdulattal

tollát kezébe fogja.]

Sz: Elnémult a kis énekespacsirtánk.

[T tiszta lapért nyúl, és lázas körmölésbe fog.]

L: Igazán szánni való, ahogyan erőlködik…

Sz: Az egyetlen ésszerű döntés tagadhatatlanul a lemondás

lenne, hiszen nem jutunk egyről kettőre.

L: Így csak az időnket vesztegetjük.

Sz: Nem itt tartanánk, ha orvosi egyetemre ment volna.

L: Vagy ha felvették volna a jogi karra.

Sz: Fél évet sem bírt volna.

L: Talán három hónapot…

2. jelenet

[T diadalittasan feláll a székéből, kezében pár futtában

teleírt papírral.]

T: Ha megbocsátotok, van egy friss piszkozat, amelyet

el kell juttatnom a főszerkesztőnek.

[Büszkén lengetve kezében a lapokat T távozik a dolgozószobából,

maga mögött hagyva Sz-t és L-t.]

Ekbauer Lili Csenge – Molnár Dóra Laura

(Szombathely – Szekszárd)

Enter – belépő a filmek világába

27

Fátyol

A Veszprémi Petőfi Színház Lázas ifjúság című darabjának

zenéi alapján

GriMaszk – a színházi leleplező

28

„Egyszer véget ér a lázas ifjúság,

Egyszer elmúlnak a színes éjszakák”

(Máté Péter: Egyszer véget ér – részlet)

– Száguldás, Porsche, szerelem, száguldás… – hallatszódott

a dünnyögés a zárt ajtó mögül – Forró ez a

nyári este is. Petikém, ugye, te is jól érzed itt magad

velem?

– Persze! Hozzak neked egy pohár vizet? – kérdezte

az érdeklődő szemű férfi.

– Dehogyis! Nem kell semmi, csak te! Hadd meséljek

el egy történetet! – fordult át az oldalára ágyában az

öreg, miközben a hátáról próbálta leszedni az odatapadt

lepedőt.

– Aludnod kellene. Most hűvösebb van. Mit ér az éj

az álom nélkül?

– És az élet tettek nélkül? – vágott vissza a nyolcvan

felé közeledő férfi. – Pont erről szeretnék veled

beszélni.

– Hallgatlak – igazította meg a görnyedéstől öszszegyűrődött

fehér ingét.

– Teli voltunk élettel, és én úgy hittem, sose kell

félnünk. Tudod, milyenek voltak azok az évek? Mint

az a kép ott a falon. Olyan szépen van megfestve.

Minden suhan rajta, a lomb, az erdő. Ilyen hirtelen

volt minden…

Ahogyan izgalmában próbálta összeszedni a megfelelő

szavakat, orrhegyéről egy bátor izzadságcsepp

fejest ugrott a párnája fehér habjai közé.

– Ott volt az a szőlős telek is. Úgy szerettem nézni,

ahogyan must lesz a fürtökből! Tényleg, add már

ide azt a kis pohár bort, legyél szíves!– mutatott a

fehér éjjeliszekrényen álló műanyagpohárra, amelyben

átlátszó ital pihent.

– Na, ennél ízetlenebbet sem ittam még egész életemben!

– fintorgott pár korty után, miközben egy

kevés folyadék nemcsak a torkán, hanem az állán is

lecsúszott. – Adj egy cigarettát inkább!

– Förtelem. Semminek nincs már olyan jó íze, mint

régen – akarta kiköpni a szájába adott lázmérőt az

öreg, de ehhez nem tudott elég hirtelen felülni.

– Na mindegy, egynek elmegy. Hadd folytassam! –

mondta az idős férfi, de a lázmérő a szájában nagyon

zavarta.

– Mesélj nyugodtan, figyelek – simogatta rövid

szakállát a fiatal.

– Szóval, egy szüreten találkoztam nagyanyáddal –

folytatta a történetet az öreg, mire kinyílt az ajtó,

és egy szőke nő libbent be rajta. – Mintha most látnálak

először, Zsuzsám – ámult el az öreg, mire kiesett

a szájából a lázmérő, és a padlón élesen csörömpölt.

– Máté! – hajolt hozzá a nő, és tüzetesen megtapogatta

a kezeit, az arcát és a mellkasát.

– Épp rólad mesélek Petikének – mondta szerelmes

szemmel az öreg.

– Igen? Mondd csak tovább nyugodtan, én még behozom

a retikülömet, mert kint felejtettem! Majd csatlakozom

én is hozzátok – vonta magán szorosabbra a köpenyét.

– Kisunokám, azt kell elképzelned, hogy a legygyönyörűbb

nő, akit valaha láttam, ott állt előttem,

és szőlőt taposott – kezdett bele újra a sokadik történetbe,

miközben résnyire nyitotta a száját, hogy

visszategye a lázmérőt a mellette ülő.

– Zavar az óra monoton hangja. Nem tudod kikapcsolni?

– panaszolta az öreg.

– Nem lehet. És remélem, még sokáig nem is kell –

válaszolt a férfi, miközben lopva rápillantott az

EKG kijelzőjére.

– Mit értesz, öcsi, a nőkhöz, figyelj, jól reám. Nem

a hosszú haj, szakáll, sem a pénz, hanem a sétabot, s

a tiszta ész, ez imponál a nőknek – kocogtatta meg a

verejtékező homlokát.

A fiatalember sóhajtott egyet, majd a nő belépett a

szobába. Újra odahajolt az öreghez, közben megszorította

a kezét, és felakasztotta az infúziótasakot az

ágy mellett álló fogasra.

– Fogadd meg a jó tanácsot mindig, s nőügyekben hallgass

rám. Így lehet, hogy olyan párod lesz, akinek szépsége

meg fogja közelíteni nagyanyádét. Úgy örülök, hogy

itt vagy – nyúlt a puha kézfej után szabad karjával a

fekvő férfi. – Mert a boldogság és én, az te meg én!

A nő meghatódottan elmosolyodott, kivette az öreg

szájából az átmelegedett hőmérőt, rápillantott, majd

az ágy mellett virrasztóra nézett, és lassan ingatni

kezdte a fejét.

– Miért sírsz? Nem tudod, hogy már réges-régen

neked adtam egy darabot a szívemből? Nem vagyok

semmi nőügyben, csak Petikének akartam segíteni –

emelte fel a felsőtestét a kétségbeesett öreg.

– Nem sírok, csak bánt a cigarettafüst, attól könynyezem

– törölte meg az arcát a nő.

– Biztosan? Remélem, nem bántad meg, hogy egy

ilyen vénember mellett kötöttél ki – ködösödött el

a tekintete.

– Dehogy sajnálom! – foglalt helyet az ágy mellett álló

másik széken. A férfi megnyugodva feküdt vissza a hátára,

mélyet sóhajtott, és mosolyogva lehunyta a szemét.

Egy éles sípolás hallatszott, a képzelgés eltűnt

a falról, és az emlékek körvonala halvány füstként

szállt el.

– A halál időpontja tíz óra harminchét perc – sóhajtott

pár másodperc csend után Kovács Márton

főorvos, és a gyakornok ápolónőre esett a tekintete.

A fiatal, mindig mosolygó Horváth Laura hosszú,

szőke haja az állánál összetapadt a könnyeitől. Sóhajtott.

– Egyszer tényleg véget ér a lázas ifjúság.

Hegyi Lili Gerda

(Veszprém)

Ikertestvér

Edvard Munch Láz című festménye alapján

Már nem lehetett látni, pontosan ki fekszik az ágyban.

A paplant a sápadt arcig felhúzták. Az egész test

rázkódott a hidegtől. De mintha nem is egyedül lett

volna. Ott feküdt mellette valamiféle áttetsző test,

mint egy éteri ikertestvér… mégsem társ volt, inkább

gúny, irónia, az egész élet kinevetése, ellentéte

a betegnek. A fiú képtelen volt levenni róla a

tekintetét. Haja a régi ágytámlához feszült. Volt

benne valami morbid. A kihűlni készülő test utolsó

próbálkozása, hogy szépnek mutassa magát.

Csak egy gyertyát gyújtottak a szobában. Könnyáztatta

padlóra csepegett róla a viasz. Árnyékok simultak

a beteg sápadt arcára. Talán az anyja. Apró

kezek ölelték a lassan áttetszővé váló testet.

Kiköhögte még az utolsó szavakat.

Kipakolták a szobából a fölösleges tárgyakat.

Csendet teremtettek, hogy hangosabbak legyenek majd

az utolsó gondolatok. Az elején az ablakon próbálták

kiengedni a betegséget, de utána csak a szagok miatt

nyitották ki őket minden nap.

Eleinte sokat sírtak, amikor a sötétség a falakra

kúszott. Aztán hozzászokott a szemük. Szorongatták a

csontos ujjakat, száraz szemekkel búcsúztak minden

lázas éjjelen.

Megijedtek az első vércseppektől a takarón. Éjszaka

kellett kimosni, és alig akart megszáradni.

Idővel ehhez is hozzászoktak.

A családi portrén a testvérek mögött az édesanya

helyett a halál támaszkodott nagyképűen. Égett, fekete

folt. Lassan, perzselve terjedt, keserű gyászt

hagyva maga után. Kegyetlenül nyújtózkodott azokért

az apró kezekért. Mégsem az övét érte el következőnek.

A fiú fiatal, lányos arca tüzet izzadt a párnára.

Sűrű haja csomókban feküdt körülötte. Egy kisfiú

az ágya mellett remegett. Még rajta volt a fekete

ruhácska, amit ráadtak. Sokan voltak a szobában

a tavaszi napon. Suttogtak, és inkább elfordultak.

Az ablakon hervadtan fújta be a szél a virágokat. Az

órából kiszedték az időt. Csak a ragadós massza maradt,

amibe beletapadt minden mozdulat.

Már mindenki félt.

Tekergett a sötét, hideg csókot lehelt a fehér

arcra, beköltözött a törékeny csontok közé, az apró

erekbe és az egykor feszes bőr alá.

A fiú rettegett, amikor neki kellett először a vastag

takaró alá feküdnie. Mindig félt, hogy az ő kezét

már nem fogja majd senki.

Ágya mellett állandó lakóvá vált a gyógyszeres

üveg és az apró kanál. Ha éppen meggyógyult, gyenge

tüdeje, mint valami családi örökség, néhány hónap

alatt visszarángatta a sötét szobába.

Ám ő kiszínezte a szobát. Félelme festék formát öltött,

és fehér vászonra cseppent. Nővére és édesanyja

onnan néztek fel rá a hideg téli napokon.

Ahogy a félelme is.

A szörnyű rettegés, amely tüdeje falába bújt, megfertőzte

minden alkotását.

Odakintről napsugarak másztak be a nyitott ablakon

keresztül, a rajzon viszont még mindig sötét

volt a szobában, és emberek álltak körülötte. Sírtak,

és reménykedve az orvosra pillantottak. Csendben

hagyták el a szobát.

Később megváltozott a ház, más tájra nyílt a bejárati

ajtó, és a falhoz festményeket támasztottak. Baráti

hangokkal indult a reggel, és alkotásba merült

az éjszaka. A színek kiélesedtek, kontrasztot adtak.

Vörös haj a zöldes takarón. Porcelános arc.

Az az idegen folt azonban továbbra is ott élősködött

mellette, s a fiú lelkére és alkotásaira örök

árnyékot vetve vackolódott be a takaró alá. Minden

éjszaka mellé feküdt. Tarkójára betegszagot lehelt,

és a halált suttogta a fiú fülébe.

Aranyi Panna

(Szekszárd)

Pixel – KéPpontok

29

„A zsenialitás kötelez”

Ihlet vagy paktum az ördöggel – Paganini láza

bakeLit – zene és irodalom

30

„»Én is festő vagyok!« – kiáltotta Michelangelo,

mikor először látott remekművet... Bár kicsiny és

szegény vagyok, barátod egyre csak a nagy ember e

szavait hajtogatja Paganini utolsó koncertje óta.

René, micsoda ember, micsoda hegedű, micsoda művész!

Istenem, mennyi szenvedés, mennyi nyomorúság,

mennyi kínlódás van abban a négy húrban!”

(Liszt Ferenc levele Pierre Wolffnak – Párizs,

1832. május 2.)

Liszt Ferenc levele egy egészen kivételes, lázasan

ihletett művészt idéz meg: Niccolò Paganinit, minden

idők talán legnagyobb hegedűművészét. A mestert

nemcsak varázslatos játéka, de a körülötte örvénylő

pletykarengeteg is folyamatosan az érdeklődés középpontjában

tartotta.

E pletykák egyik állandóan visszatérő eleme az a

sötét sztori volt, amelynek értelmében a művész eladta

a lelkét az ördögnek kivételes virtuozitásáért

cserébe. Ha ilyen könnyen meg lehetne tanulni hegedülni!

– mondhatnánk ironikusan, megspórolva ezer

meg ezer órányi gyakorlást… Liszt alighanem jól

megérezte ezt, levelében szót sem ejt semmiféle démoni

erőről, annál inkább rámutat arra a szenvedésre,

amelyet Paganini játéka mögött felfedezni vélt.

Erre az útra maga is rálépett: a levél folytatásából

tudjuk, hogy az ifjú sztárzongorista, Párizs szalonjainak

kedvence, Paganini példáján fellelkesülve,

napi több órás gyakorlásba kezdett, hogy túllépjen a

zongorajáték addigi határain.

A zenetörténetnek vannak alakjai, akik olyan

szinten rendelkeztek az ihletettség „lázas elszántságával”,

hogy a közönség – miközben rajongott értük

– egyenesen félte őket, mint valamilyen istenségeket.

Szinte természetfeletti adottságaiknak

köszönhetően teljesen új dimenziókat nyitottak meg

a hangszerjáték és ezzel összefüggésben a színpadi

produkció vonatkozásában.

Paganinit nem véletlenül hívták kortársai „az

ördög hegedűsének”: az 1782-ben Genovában született

zenész mandolinon és hegedűn tanult játszani

gyermekként, első nyilvános szereplésére tizenkét

éves korában került sor. Apja kíméletlenül ki akarta

használni a csodagyerekben rejlő lehetőségeket, így

megesett, hogy a „nem eleget gyakorló” fiú nem kapott

enni. Később néhány év leforgása alatt nagy népszerűségre

tett szert, mint előadóművész és zeneszerző.

Luccában udvari hegedűs lett – Napóleon testvére,

Elisa hercegnő segítségével, akihez bensőséges szálak

fűzték. Később egész Európát elkápráztatta koncertturnéival:

jó kapcsolatot ápolt Rossinivel és

Berliozzal, találkozott Goethe-vel, játéka és művei

pedig maradandó hatást gyakoroltak olyan kortársaira,

mint Mendelssohn, Schumann és Chopin.

A korabeli feljegyzések szerint Paganini különleges

technikával muzsikált: felkarját leszorítva,

az alkarját és csuklóját mozgatva vezette a vonót,

ezzel rendkívül sajátos hangzást kialakítva. Kettősfogásai

hibátlanok voltak; gyakran félhanggal

feljebb vagy lejjebb hangolta a hegedűjét, balkézzel

játszott pizzicato-t, vagy bonyolult futamokat hegedült

el egy húron.

Paganinin, a jelenségen az emberek ugyanúgy megbotránkoztak,

ahogyan a szemük káprázott az addig

lehetetlennek tűnő technikai megoldások láttán: a

művész neve ugyanis nem egyszer tűnt fel szoknyavadász

botrányok kapcsán is. Koncertjei felülmúlták

a várakozásokat, amelyre ügyesen rá is játszott: műveit

kevés kivétellel nem adta ki, azokat csak az ő

előadásában hallhatta a közönség. A gondosan ápolt

„ördög hegedűse” imázst az őt sújtó számos betegség

következtében ténylegesen beteges külsője is táplálta.

Többek között az extrém hosszú végtagokat

eredményező Marfan-szindrómában és Ehlers-Danlos-szindrómában

szenvedett, amelynek tünetei a

szokatlanul hajlékony ízületek és nyúlékony bőr

volt.

Liszt Ferenc is ismerte a széles látókörű, de kizárólag

csak saját műveit játszó művészt. 1830-ban

hallotta Paganinit, annak párizsi koncertjén: így

vélekedett a hallottakról egy barátjának írt levélben:

„A hegedű néha beszélt, néha sírt, néha imádkozott.”

A zongorát meghódítani szándékozó ifjú művész

számára ez hatalmas inspirációt jelentett. Míg a világ

Paganini látványos hangszeres technikáját csodálta,

Liszt kihallotta belőle egy minden eddiginél

kifejezőbb, új tartalmak megjelenítésére alkalmas

hangszerjáték kialakításának lehetőségét is. Ám

ehhez túl kellett lépni a közönséget megbabonázó

felszínes virtuozitás határain. Nem véletlen, hogy

a Paganini halála után írott nekrológjában burkolt

kritikát is megfogalmazott: „A zsenialitás kötelez.”

Tehát a művésznek a neki adatott, lázas munkával

kifejlesztett hangszeres tudását magasabb tartalmak

kifejezésének szolgálatába kell állítania – erre

Liszt a társművészetek iránt nyitott életműve a legjobb

példa. Az egyéni dicsőséget szolgáló lázas elkötelezettség

egy hangszer tökéletes uralása iránt

így válhat magasabb rendű művészi ideálok elérésének

eszközévé.

Galambos Ágnes Boglárka

(Székesfehérvár)

A hellászi lemezbolt

Egy nagyváros bakelitlemezén mindig gyorsan pörög

a nappalok és az éjszakák muzsikája. De Athén dallamának

egészen különleges a kompozíciója: az ókor és

a modernség kettőssége alkotja a dalokat. A zenék az

albumon mindig változnak, de ugyanaz az érzés kerít

hatalmába újra és újra: a vágy és a kíváncsiság

fékezhetetlen ereje. Görögország az egyik legkülönlegesebb

mixválogatás a világ lemezboltjában. Kék és

fehér borítója megszólítja az embert, és arra csábítja,

hogy hazavigye magával.

Delphoi hangulatát is átjárja ez a remény, ez a

megfoghatatlan mágia. Táncra hívja egész lényemet a

táj lüktetése, és arra csábít, hogy vesszek el valahol

a tenger és a hegyek festői szépsége között. Megbabonáz

a színek kavalkádja, ahogy végigcikázik a kék

ezer árnyalata a tenger márványtükrén.

Életemben nem láttam még tengert. Az első találkozás

megrendítő volt, felzaklatott. Ahogy a sós víz

íze a számhoz ért, érzelmi örvénybe kerültem, és csak

hagytam, hogy a könnyeim kicsorduljanak. E két sós

folyadék találkozása tette valósággá ottlétemet.

Megérkeztem oda, ahova mindig is vágytam. Már nemcsak

egy képeslapra rajzolt vágyálom volt az íróasztalom

feletti keretben, hanem realitás. Hazaérkeztem,

mint Odüsszeusz. Annyi különbséggel, hogy én

magamhoz tértem vissza.

Varázslatos felfedezés volt Athén utcáin megállni

és hagyni magunknak pár percet, hogy halljuk és

megfigyeljük a körülöttünk lévő éttermekből kiszűrődő

beszélgetésfoszlányokat, a bazársorokon alkudozó

turistákat vagy az utcazenészek énekét. Ezek

az apró pillanatképek tették igazán különlegessé

ezt a görög dalválogatást. Olyan ez, mint amikor az

idős karmester vezeti a fiatalokból álló zenekart.

Egyéni hangzásvilággal rendelkezik, amit a 21. század

ír, de közben úgy komponálja az öreg dallamot,

hogy nem hagyja egy percre sem elfelejteni a régi

ütemeket. Tükröt tart számunkra, hogy tiszteljük a

múltat, és vigyázzunk rá. A Parthenonon át az Agora

csarnokáig mindenhol érezhető ez az útmutatás. Ott

motoszkál az épületek oszlopai között.

Athén esti kivilágításában gyönyörködve végre megérkeztem

a jelenbe. Megálltam, és nem rohantam. Átéltem

és nem túléltem a napok eseményeit. Megéltem a pillanatok

varázsát, és hagytam, hogy elárasszanak. Bámultam

a nyüzsgő várost, és hallgattam az emlékekké szelídült

pillanatok lemezét. Én ezt hoztam haza magammal.

Gedeon Hanna

(Debrecen)

„Gnothi seauton!”

A delphoi lecke – Ismerd meg önmagad!

Megjöttem, Hellász, s most egy levegőt szívunk, Arisztotelész!

– gondoltam felcsigázottan, ahogy a repülőgépből

kiszállva szaglóidegeimet rögtön hatalmába kerítette a

tenger sóval telt párájának illata.

A fejünkben élő, klasszikus görög letisztultságot

jelképező fehérre meszelt házak, egymást váltó oszlopfők

helyett a valóság zilált, feslett sikátorok tömkelegét

kínálta a még bóbiskoló szemeknek. Mintha a város

arculatát az athéni polgárok a „körüllakókra” hagyták

volna, hogy a kultúra átadja magát a lassú enyészetnek.

Ehhez az élményhez már alaposan meg kellett dörzsölnöm

a szemem. Illuzórikus, de nem, nem álom, amit látok, hanem

korok léha összemosódása.

És ebben az athéni éber álomban a kettősség folytatódott:

esti arcát először meglátva érzékeltem csak igazán

az ország balkáni identitását.

Delphoiban és a Parthenon oszlopai közt azonban már

egészen éreztem, ahogy neves filozófusok suhannak el

mellettem. A csúszósra polírozott, hófehér márványkövek

visszatükrözték a napfényt, s vonzott a többezer éves

sírkamrák hűvöse.

Nem akartam ilyen ellentmondást nem tűrő emlékeztetőt

a halálról. Belépve pont úgy gúnyolták mulandóságomat

a hatalmas kőtéglák, ahogy elképzeltem. Behunytam

a szemem, és megszoktam a csendjük. Végre feloldódtam,

átlépve az objektív idő keretein. Pupilláim kitágultak,

s már lélekkel fogadtam be az érkező impulzusokat.

Így történt, hogy Hegeso sírja előtt egy pillanatra Babits

helyébe képzelhettem magam: „Élő, habár lehellete se

hallszik, / keble átduzzad ráncos khítonán./ Fürtös fejében

ki tudja mi rajzik?/ Ül meghajolva. Méla. Halovány.”

Míg nem láttam szemtől szemben, nem akartam elhinni,

hogy egy faragott kőtábla lehet ennyire magával ragadó.

Előtte állva megértettem, miért kelt életre a költő szemében.

Több tucat szobor és sírtábla közt vártam, hátha

egyik nekem is megelevenedik.

Az esti fények játékában a város és az emberek lenyomata

rajzolódott ki az arcomon, egybeolvadva régi jelekkel.

Mint szuveníreket, úgy hordozom lelkemben darabkáit.

Mások tükrében ismerve meg önmagamat, a Püthiák

utasításának is könnyebb eleget tennem.

Ahogy a város feléledt, mint valami tudathasadásos

ember, váltogatta személyiségét. Míg a nap égette ügyesen

becserkészett turistáit, Athén egy idős, komoly, nagy

tudású férfi volt. A hold fényében viszont már egy vad,

csábító nő képét vetítette elénk. Pont, mint a csalogatóan

szép, de halálos leanderek.

„Hol terme harc és bék’ müve” – írta Byron, akit ez az

abszurd kettősség éppúgy megigézett, ahogyan engem is

kétszáz év, s kétezer távlatából.

Csige Anna

(Debrecen)

GPS – irodalmi útvonaltervező

31

Észrevétlen csodák

Pillanatképek az MCC ARS győzteseinek párizsi útjáról

GPS – irodalmi útvonaltervező

„én láttam Párist és nem láttam semmit”

(Kassák Lajos: A ló meghal a madarak kirepülnek)

Életem során már harmadik alkalommal esett meg

velem az a szerencse, hogy a gép, amelyre felültem,

Párizs valamely repülőterén landolt. Talán nem is

számít, hányadik ilyen pillanat ez már, olyan vagyok

ilyenkor mindig, mint egy lelkes kisgyerek, ha először

lát csodát.

A lassú ereszkedés közben próbálom megkeresni

azokat az építményeket, amelyeket már ismerek.

Apró szigetként magasodnak ki egy ismeretlen óceánból,

amely halak helyett más apróságokat rejt, és

csak arra várnak, hogy az andalgó turista véletlenül

észrevegye őket. Magamban francia kifejezéseket

ismételgetek, hogy tudjak venni majd jegyet a Sacré

Coeur tetejére vagy egy kávét Versailles-ban.

A földetérés után azonban hirtelen darabjaira

esik a pillanat, én pedig csalódottan veszem tudomásul,

hogy megint Párizs valóságába érkeztem. Emberek

keresik a csomagjaikat, elharapott mondatokat

hadarnak egymásnak, igyekeznek megtalálni a leggyorsabb

utat a város felé, hogy ott majd még nagyobb

tömegbe és még nagyobb nyüzsgésbe olvadhassanak.

Van négy napom megtalálni azt a Párizst, amibe beleszeretett

Ady, Radnóti, Márai és ki tudja, még hányan

az idelátogató magyar művészek közül.

Először a Notre Dame mögött látom meg. A pár évvel

ezelőtti tűz miatt még mindig restaurálják, daruk,

állványok tornyosulnak körülötte. De volt egy

pillanat, amikor az összes daru épp befordult mögé,

amikor egy pillanatra úgy nézett ki, mint fénykorában.

De az is egészen magával ragadó, hogy a Shakespeare

könyvesboltba be sem lehet jutni. Az ajtó előtt

tömött sorokban várják az emberek, hogy beléphessenek

ebbe a másik Párizsba, másik világba. Egy olyan

világba, amelyben néhány fakuló kötet lapjain öszszeér

a tizenhatodik század és a jelenkor.

Az Eiffel-torony tetejéről nem sokkal később minden

megint egészen másnak tűnik. A torony a város

origója. Párizsban az ember nem csak úgy van valahol,

hanem valamerre van az Eiffel-toronyhoz képest.

Ez maga a városi öndefiníció. Valahol a fémrudakra

felfirkálva két magyar szerelmes nevét is meg

lehet találni. Ők örökre ott maradtak.

És aztán persze Versailles, amelynek leglenyűgözőbb

része nem a palotáinak valamelyike, hanem egy

kis mesefalu. Amikor a látogató már belefáradt a sok

pompába és giccsbe, akkor a kertben belefuthat Mária

Antónia falujába, ahová a franciák utolsó királynéja

maga is menekülni járt a szigorú udvari etikett

elől. Ahol Rousseau nyomában bárki visszatérhet a

természetbe.

Három nemzet találkozik a magyar nagykövetség

épületében. Az osztrák Habsburgok, akiknek végül a

magyar nagykövetségen keresztül sikerült eljutniuk

Párizsba. Igaz, egyáltalán nem úgy, ahogyan azt

császárságuk idején tervezték. Habsburg György ma

már ugyanis a magyarokat képviseli a francia fővárosban.

S talán nem véletlenül, hiszen a családjuk

mindig is a diplomácia mestere volt.

A Sacre Coeur bazilika a Montmarte művésznegyed

felső kapuja. A dombról lefelé indulva az ekkor még

mit sem sejtő turista telefonjának vagy fényképezőgépének

memóriájára alattomos veszélyként leselkedik

megszámlálhatatlanul sok apró kép a falakon,

ablakokban, sőt, az út szélét jelző oszlopokon is. Az

apró utcákon autók szinte egyáltalán nem járnak,

mégsem pezseg talán sehol annyira az élet, mint itt.

Ennek a hangulatnak éppen az ellentéte a Père-Lachaise

temető. A csend és nyugalom az eltelt évszázadok

erejét tartja fogva magában, ezzel pedig egészen

kitölti a teret. Nem fér meg mellette semmi, ami meg

tudná törni. A Párizsra egyébként annyira jellemző

fiatalos bohémiát itt csak néhány Oscar Wilde sírján

hagyott rúzsnyomban lehet megtalálni. Ezen kívül

nincs más, csak örökre márványba fagyott pillanatok

La Fontanie és Moliére sírjának oldalán vagy törött

hajók a magyar 56-os hősök emlékére.

A Louvre minden, ami Párizs. Maga az elegancia,

ahogy a márványtömbökből a gondolatnál vékonyabb

szoknyák lesznek olasz hölgyeken az egyszerű halandó

számára szinte felfoghatatlan módon. Maga a

folyamatos változás, ahogy a látogatók egyik századból

a másikba lépnek egy egyszerű ajtón keresztül.

Maga a titok, mert amíg a tömeg a Mona Lisára

figyel, annyi más festményt észre sem vesz.

És maga a lemondás is, mert a világ második legnagyobb

múzeumát akkor sem tudná megnézni az ember,

ha egy teljes napot töltene bent.

Életem során már harmadik alkalommal esett meg

velem az a balszerencse, hogy a gép, amelyre felültem,

Párizs valamely repülőteréről szállt fel. Talán

nem is számít, hányadik ilyen pillanat ez már,

mindig úgy érzem, hogy ennyi biztosan nem volt még

elég, az nem lehet, hogy én ne próbáljak visszatérni

megint.

Még tele a város észrevétlen csodákkal.

Morvai Levente

(Veszprém)

32

Melján Anna

(Kecskemét)

Láz-ár

(János 11, 21-45.)

Van, aki a pusztában ténfergőnek üdít

Ő int, s negyednapra a halott feltám

ad új életet, megvigasztal, nem üt ít

élet forrásából iszol, ha követed: ez Láz

ár.

Szellemi világítótorony, rajtad fehér ru

ha szíved bőségéből ömlenek sza

vak voltál, már mögötted az, ki rég kun

csorgott Élő Víz, zenged történetét: a

lázat.

Én vagyok a Feltámadás és az Élet:

aki hisz bennem, ha meghal is, él;

Aki pedig él és hisz bennem, az

soha nem hal meg. Hiszed-e

ezt?

25

27

16 30

28

11

12

14 21 29

6

19

23

13

8

31

7

2

17

5

20

1

9

3

24

4

22 15

26

10

KárPit-meder: a szerkesztői háló

18

1. Aranyi Panna – Szekszárd

2. Barkaszi Anna – Zalaegerszeg

3. Bartusz-Dobosi László – Pécs

4. Boldog Zoltán – Deszk

5. Cseklye Balázs – Kiskunfélegyháza

6. Csernák Zsófia – Kecskemét

7. Cservid Ákos – Székelyhíd

8. Csige Anna – Debrecen

9. Dénes Attila Norbert – Makfalva

10. Domokos Írisz Kamilla – Brassó

11. Ekbauer Lili Csenge – Szombathely

12. Galambos Boglárka Ágnes – Székesfehérvár

13. Gedeon Hanna – Debrecen

14. Hegyi Lili Gerda – Veszprém

15. Imre Karin Anett – Csíkszereda

16. Kemecsey Anna Viktória – Budapest

17. Liszák Lili – Keszthely

18. Lojewski Erika Arina – Bukarest

19. Melján Anna – Kecskemét

20. Molnár Dóra Laura – Szekszárd

21. Morvai Levente – Veszprém

22. Pálffy Katinka – Székelyudvarhely

23. Polyák Marcell – Kecskemét

24. Rózsa Anna – Pécs

25. Saád Anna – Göd

26. Sánta Eszter – Barót

27. Szedlacsek Anna – Vác

28. Szentesi Eszter – Veresegyház

29. Szuromi Gréta – Solt

30. Vass Norbert – Budapest

31. Wagner Lilla Katalin – Nagyvárad

kárpit-meder

33

Szorongató sötétség

Az utolsó szó jogán 6.

Emlékeimben visszautaztam a gyermekkori házba,

ahol anyám alakja mindig ott lebegett a félhomályban.

Szép emlékek kötnek oda. Önfeledt gyermekkorom

emlékei.

Idővel a régi szobák könyvekkel teli polcai nyújtottak

menedéket, amikor a külvilág egyre zordabbá

vált. Minden könyv új horizontot nyitott meg előttem,

s én mohón merültem el bennük, keresve a saját

világomat, amelyben új otthont találhattam.

Leonard csendes jelenléte, a megértés és a szeretet,

amit tőle kaptam, megtartott, amikor a sötétség

szorongató karja körém fonódott. De a tenger zúgása,

a hullámok örök mozgása mindig emlékeztetett arra a

könyörtelen erőre, amely elragadott tőlem mindent.

A zordon viharokra, amelyek minden addigi szép emléket

kimostak belőlem.

Mégis, most itt állok, és tudom, hogy az írásom

révén maradandóvá válik az életem. „Igen, most lesz

világos, hogy nem egy vagyok és oszthatatlan, hanem

egész és sokaság.”

Minden sor, amit papírra vetek, egy újabb híd múltam

és a jövő között, amelyben csak egy a közös, én,

Virginia Woolf.

Cservid Ákos

(Székelyhíd)

170-100 – művészeti tudakozó

34

Naplóbejegyzés

…12.03.

Keressük az alábbi, hivatalunkhoz befutott naplóbejegyzés

szerzőjét. Aki információval tud szolgálni,

hívja a 170-100-as számon a tudakozót!

„Harminchat fokos lázban égek mindig”, s te már nem

emlékszel a mondatom második felére. Igaz, minek is.

A vasútállomáson várlak, és magamat a galambszaros

póznán kínomban keresztre feszítve nézem, ahogy megveszed

a családi jegyet a budapesti IC-re a testvéreddel

meg a szüleiddel. Gondosan megválogatva, egymás

mellé szól mindegyik, kizárólag azért, hogy te majd az

egész út alatt zenét hallgass, vagy a tesódat szekáld.

Miért rólad írok? Mit tudom én? Biztos nincs jobb

dolgom. Nincs dinnyeszezon, a Duna-parton meg sok a

turista. Egyre kevesebben vannak a váróban. Fogynak

a vonatok, újra működik a légkondi. (Ja, nem.)

Mindeközben random fószerek koszorúznak valami

szobrot a távolban. Olyan ismerős a feje… lehet,

előttem vett szűrőt a dohiban… Mindegy… úgysem

jutna eszembe ebben a hangzavarban.

Hallom, ahogy veszekedtek, elvonja a figyelmemet.

Anyád éppen a zuhanyzópapucs és a kézfertőtlenítő

evolúciós előnyeit tárgyalja, míg apád a körme alól

rágja a koszt. A tökéletes egyensúly, aminek te vagy a

lehányt társadalmi kilométerköve. Eszméletlen, nem?

Jó, kicsit halkabbra veszem. Élvezd a zsinórtól gumiig

tartó szabadságod, amíg a váróban ülsz, én meg a gondolataid

tetején. Együtt billegünk. Ez a mi Golgotánk.

Hipp-hopp. Összeakadt a tekintetünk. Na? Ismersz

valahonnan? Persze, hogy nem… Elsétálsz mellettem

naponta többször, elnyomod a csikket a térdemen, de

nem veszel észre. Nem vagyok több, csak ökölnyi fekete

folt, amit neked köszönhetek. Engedd el. „Majd

úgyis eltűnök hirtelen…” vagymi. Talán már nem is

vagyok több, mint egy hányadék keretbe szerkesztett

instasztori. Osszátok!

Végignézem, ahogy egymáson esve-kelve felszálltok,

eljuttok a helyetekig, majd szépen lassan veled is csak

eggyel kevesebben leszünk. (A váróteremben természetesen.)

De nem szekállak tovább. A sínek közt is nő

virág, bár nem mondom meg, mi kell hozzá. Nem szoktam

körbenézni, mielőtt leszedek egyet, mert a kiírások

ellenére bármikor jöhet vonat. Lehet, épp a tiétek.

Hova mentek egyáltalán…?

Harminchat fokos lázban égek, de tudod, mit? Én itt

ezt abbahagyom. Már rég tele a „naplóm” az egésszel.

Liszák Lili

(Keszthely)

ProgramON

Figyeld a pályázatokat, és jelentkezz!

Októberben

új e-learning

kurzus indul

Bevezetés a filozófiába

címmel. Várjuk a

jelentkezéseteket!

A KárPit szerkesztősége várja

azon diákok jelentkezését, akik

szívesen részt vennének

a folyóirat elkészítésében, akár

szerkesztőként, akár szépirodalmi igénnyel

megírt alkotásaikkal.

Jelentkezés Bartusz-Dobosi László

főszerkesztőnél a karpit@mcc.hu emailcímen

folyamatosan. A következő,

2025. január 16-19-e között

kerül megrendezésre

Miskolcon a

KáPé téli tábora.

Figyeld a hirdetést

és jelentkezz!

téli szám tematikája: BAZÁR

Szeretettel várunk

az MCC Középiskolás

Programjába. Jelentkezz

a www.kp.mcc.hu oldalon!

Figyeld a pályázatokat,

mert 2025-ben számtalan

lehetőséged lesz részt

venni az

MCC KáPé által szervezett

külföldi, szakmai

tanulmányutakon!

ProgramON – hovatovább

35

KarPit 24 3 09 01

Transform your PDFs into Flipbooks and boost your revenue!

Delete template?

Save as template ?