KárPit 2024 TÉL

KárPit

szöveg a szöveten 2024 tél

A Mathias Corvinus Collegium Középiskolás

Programjának irodalmi, művészeti folyóirata

iii. évfolyam 4. szám

Tartalom

Bartusz-Dobosi László: Nyelvvásár ........................... 3

Hegyi Lili Gerda: A lélekápoló menedzser. Interjú Kovács Edinával . 4

Dénes Attila Norbert: Lélek-szettek .......................... 6

Kemecsey Anna Viktória: Írisztükör, Hullanak a pelyhek . ......... 6

Ekbauer Lili Csenge: álomhintő, tengerjárás, viharváró . ......... 7

Cseklye Balázs: Befelé figyelő, Hajnali kettő . .................. 8

Wagner Lilla Katalin: Zsongás ............................... 8

Melján Anna: B(alt)azár, Arabeszk, avagy számvetés ............... 9

Ekbauer Lili Csenge: hajnali gyónás . ........................ 10

Rózsa Anna: Karcok . ....................................... 12

Melján Anna: 208. levél . ................................... 12

Szentesi Eszter: Levelek Milénához . ......................... 13

Csernák Zsófia: Vészkijáratok .............................. 14

Rózsa Anna: Feljegyzések a fiókomból . ........................ 14

Barkaszi Anna: Énképek . ................................... 15

Krecsár Bianka: Kavicsok .................................. 16

Szuromi Gréta: Istenek bazára .............................. 17

Janzsó Dávid: Az ezerarcú költő. Interjú Izsó Zitával ........... 18

Izsó Zita: Szabadesés . ..................................... 20

Domokos Írisz Kamilla: Bazári duende . ....................... 22

Molnár Dóra Laura: Biszmillah . ............................. 22

Imre Karin Anett: Vallomás . ................................ 23

Szedlacsek Anna: Csak pár nap . .............................. 23

Wagner Lilla Katalin: Egy élet kellékei . ..................... 24

Pálffy Katinka: Hat fogás éjszakára . ......................... 25

Csernák Zsófia: A kávé filozófiája . .......................... 26

Rózsa Anna: A függöny két oldalán ........................... 26

Szentesi Eszter: Az ezeregyedik éj . .......................... 27

Liszák Lili: A legális identitásvesztésről . ................... 28

Pálffy Katinka: Monológok a kirakatból ...................... 29

Galambos Boglárka Ágnes: Kerengő dervisek . ................... 30

Barkaszi Anna: A múzsák tőzsdéje ............................ 31

Lovas Tekla: Außer und innen . .............................. 31

Riegler Csenge: Kizil elma . ................................ 32

Werner Tamás: Egy birodalom fővárosa . ....................... 32

Dénes Attila Norbert: Fekete fenevad . ........................ 33

KÁRPIT-MEDER ........................................... 33

Aranyi Panna: Fürdőhasználati szabályzat .................... 34

Sánta Eszter: Szívbazár . ................................... 34

ProgramON .............................................. 35

A Mathias Corvinus Collegium Középiskolás Programjának irodalmi, művészeti folyóirata • 2024. tél, IV. évfolyam 4. szám

Kiadja: Mathias Corvinus Collegium, 1016 Budapest, Somlói út 49–53. • Felelős kiadó: Szalai Zoltán

Főszerkesztő: Bartusz-Dobosi László (Pécs) • Olvasószerkesztő: Boldog Zoltán (Deszk)

Diákszerkesztők: Aranyi Panna (Szekszárd) • Barkaszi Anna (Zalaegerszeg) • Csernák Zsófia (Kecskemét) • Dénes Attila Norbert (Makfalva) •

Domokos Írisz Kamilla (Brassó) • Ekbauer Lili Csenge (Szombathely) • Hegyi Lili Gerda (Veszprém) • Imre Karin Anett (Csíkszereda) •

Kemecsey Anna Viktória (Budapest) • Krecsár Bianka (Alsónemesapáti) • Liszák Lili (Keszthely) • Melján Anna (Kecskemét) •

Molnár Dóra Laura (Szekszárd) • Pálffy Katinka (Székelyudvarhely) • Rózsa Anna (Pécs) • Sánta Eszter (Barót) • Szedlacsek Anna

(Vác) • Szentesi Eszter (Veresegyház) • Szuromi Gréta (Solt) • Wagner Lilla Katalin (Nagyvárad)

Elérhetőség: www.mcc.hu/karpit; karpit@mcc.hu • 1113 Budapest, Tas vezér u. 3–7.

Tördelés: Németh János • Nyomdai munkálatok: printLAB Bt. 1113 Budapest, Vágfarkasd utca 9.

A lapot Sánta Eszter grafikái díszítik. • Az elülső borítón Janzsó Dávid Továbbadás című fotója látható.

A hátsó borítón Dénes Attila Norbert Lélek-szettek című verse olvasható.

ISSN 2786-4421

Nyelvvásár

SzavakBA ZÁRt tágasság

„és egybeírom azt, hogy különír”

(Halmai Tamás: Ligatúra)

A nyelv olyan, mint egy lüktető,

állandóan változó keleti bazár,

ahol a szavak azok a különleges

portékák, amelyeknek minden

egyes hangja, formája és kialakulása

saját történetet mesél el.

Mint valami magánábécé, nyelvenként,

tájegységenként, kulturális

lokalizáció alapján mást és mást

mutat meg a formálójából. Nem

könnyű választani közülük.

Ahogy lépkedünk ebben a különlegesen

színes forgatagban,

első utunk a szófajok utcájába vezet,

ahol rögtön szembetaláljuk

magunkat a főnevek standjával.

Egymás mellett fekszenek, mint a

nemzeti történelem és a kultúra

ereklyéi, és úgy hordozzák magukban

a múlt üzenetét, mint a gazdagon

díszített szobrok a megformálni

kívánt alany egész világot

tükröző szellemiségét. Karakteresek,

meghatározóak, hangsúlyosak,

tiszteletet parancsolóak.

Szerényen, mégis határozottan

simulnak melléjük a névelők, mint

kis csomagokban kínált kiegészítők,

amelyek diszkréten formálják

a mondatok jelentését, és árnyalják

a kifejezések világát. Csak

együtt érdemes beszerezni őket.

Nem messze innen az igék asztalához

érkezünk, ahol a cselekvés

és változás szófajának egyedei

ékszerként pompáznak a felállítmányozott

pultokon. Mint varázslatos

kristálykövek pulzálnak,

tele energiával és dinamizmussal,

készen arra, hogy életet leheljenek

a főnévereklyék által

dedikált statikus mondatokba.

Mellettük – amolyan szófajokból

ötvözött bizsuként – az igenevek

igyekeznek felhívni magukra

a figyelmet. Útkijelölő jelentőségük

megkérdőjelezhetetlen.

Nem véletlen, hogy e két portéka

és kiegészítőik: a főnév és az

ige kapják e nyelvi forgatag központi

helyeit, mindjárt a vásár

bejáratával szemben, a mondatok,

illetve mondottak elején.

Ezt követik néhány utcával

odébb a melléknevekkel tömött

sátrak, ahol színek, illatok és

ízek kavalkádja kerít hatalmába

bennünket. Ez a szófaj ugyanis

egyedi fűszerként adja meg a mondatok

esszenciáját, így legalább

annyira fontos, akár maga a nyelvi

étek, a formálni kívánt matéria.

Mert minden az adagoláson, a jól

eltalált mértéken múlik. A nyelvi

ízlés ugyanis nem magánügy, hanem

a nevelés egyik sarokpontja.

Puha fonalgombolyagként tekergőznek

a következő pultokon a

határozószavak. Az érdeklődő végignézheti,

ahogy az el(ő)adó által

ott, helyben készített textúra

egyre pontosabb és határozottabb

alakot ölt. Szövődik, formálódik,

mint valami finom, értékes nyelvi

textília.

Szerény külsejük ellenére a

legszemélyesebb árucikkek a névmások.

Nélkülük hiányoznának

nyelvünkből a vágyak, érzelmek,

az egyén történetei és főként az

ember önmagára reflektáló titkos

üzenetei. Mint meghatározhatatlan,

színes áruhalmok, sokféleséget

és változatosságot hoznak a

mondatainkba. Igazi nyelvi turkáló

ez, a bazár legizgalmasabb

helyszíne.

A mérték sátraiban a pontos

adatok és összehasonlításaik világa

tárul elénk. Itt találkozunk

a számnevekkel, amelyek – mint

hajdani gazdag számadók díszített

mérlegei – precízen és pontosan

jelzik a nyelvi kifejezések

mennyiségi dimenzióit.

Nem mellékes vásári csecsebecsék

a képzők, a jelek és a ragok

sem, amelyek mint valami személyre

szabott díszek, matricák, szűrők,

pecsétek teszik egyedivé a

megvásárolni kívánt portékát. A

magunk képére formálhatjuk velük

az amúgy semleges szavakat.

Igazi lingvisztikai csatlakozóként

funkcionálnak ember és ember

közti kommunikációban.

Utunk vége felé ne feledjünk

megállni egy pillanatra a kötőszavakat

kínáló bodegáknál

sem, mert ezek mint fényfüzérek

bonyolult hálózata kötik össze a

mondatrész- és tagmondatsátrakat,

megteremtve ezzel a nyelvi

összhangot és logikát szavaink

között.

Összességében a stílus – mint

egybeválogatott ajándékainkon a

csomagolás – pompázik a kijáratnál.

Nem lehet közömbösen elmenni

mellette. Ez tükrözi ugyanis

a terméket készítő egyéniségét

és érzéseit. Különböző árnyalataival

egyedi karaktert ad a

mondatoknak. A humoros, játékos,

ironikus vagy lírai megfogalmazások

megmutatják, hogy mennyire

gazdag és változatos az általunk

bejárt nyelvvásár, ez a szavakBA

ZÁRt tágasság, az anyanyelv.

Ez a széles választék itt, a

KárPit bazárjában is nyitva áll

mindenki számára. Minden rovat,

cikk, mondat vagy szó, mint

egy-egy értékes, egyedi termék,

kínálja magát az odamerészkedő,

kíváncsi vevőnek. De hogy végül

ki mit vesz magához, miből rakja

össze mondatait, annak jelentősége

messze több, mint egy átlagos

beadandó dolgozat megrostált

szóhalmaza vagy akár egy igényesen

megírt újságcikk formára tördelt

látványa.

Mert ha megszólalunk, vagy ha

néhány szót papírra vetünk, esetleg

teljesen némák maradunk is,

mindenképpen önmagunkat tesszük

ki a pultra. Jó vásárlást!

KanaPé – az irodalmi SZÓFAragó

3

A lélekápoló menedzser

Az ember az ösztöndíjprogram mögött

Évek óta működik a Középiskolás Program ösztöndíjrendszere, amelynek

pár hónapja Kovács Edina a vezetője. Őt kérdeztük többek között

az egyedi mentorálásról, annak szépségeiről és nehézségeiről, valamint

saját útjáról, amely az MCC-hez vezetett.

Mivel foglalkoztál korábban?

Köszönőviszony – és azon túl

4

Borsod-Abaúj-Zemplén vármegyéből származom, de több

mint 8 éve Hatvanban lakom a férjemmel. Jogi területen

folytattam a tanulmányaimat, és igazságügyi igazgatási

alapszakon szereztem diplomát. Ezt elvégezve éreztem,

hogy még nem vagyok teljesen a „helyemen”, és kell

valami plusz. Imádtam a büntetőjogot, a családjogot és a

polgárjogot tanulni, de leginkább az emberi oldal érdekelt

ezekben is. Hogy lesz valaki bűnelkövető? Mi motiválja?

Ugyanezeket a kérdéseket vonatkoztathatom-e

egy diszfunkcionálisan működő családra? Hogyan jut el

oda két ember, akik valaha szerették egymást, hogy elváljanak?

Ekkor jött szembe a mediátori szakképzés lehetősége.

Itt már a jogi rész mellett az emberi oldalt is vizsgáltuk.

Ezt követte egy mentálhigiénés képzés.

Ezeknek köszönhetőn előbb olyan munkakörökben

dolgoztam, amelyekben inkább a koordinációs, operatív

képességeimet kellett kamatoztatni, de voltam irodavezető,

projektmenedzser TOP-os pályázatoknál (Településfejlesztési

Operatív Program), illetve belekóstoltam

a tehetséggondozással kapcsolatos szakmai feladatokba

is. Az utóbbit szerettem leginkább. Nem véletlen, hogy

most itt vagyok, és úgy érzem, megérkeztem.

Hogyan kezdtél el dolgozni az MCC-nél?

Ez a munka lényegében csak úgy belecsöppent az életembe,

hiszen eredetileg nem is az ösztöndíjprogram-koordinátor

pozícióra jelentkeztem. Amikor azonban ismertették,

hogy miről is szól pontosan a betöltendő

pozíció, rögtön megtetszett. Kaptam gondolkodási időt,

de valahol már akkor éreztem, hogy ez lesz az enyém.

Akkor is és most is úgy éreztem, hogy ezzel a sokszínű

feladatkörrel könnyen tudok azonosulni, mert ez kifejezi

a személyiségemben rejlő képességeket, teret ad a

kreativitásomnak.

Mi a feladatod az ösztöndíjprogram vezetőjeként?

Nagyon sokrétűek a feladataim, egyáltalán nem unalmasak.

Ha röviden akarnám összefoglalni, azt mondanám,

hogy a program teljes koordinálásáért felelek. Ez magában

foglalja a mentorokkal és a diákokkal való kapcsolattartást,

szakmai beszámolók bekérését, a közös munkájuk

figyelemmel kísérését, folyamatos egyeztetéseket,

szakmai programok, valamint tanulmányutak lebonyolítását

és szervezését. Emellett én magam is folyamatosan

igyekszem kapcsolódni a gyerekekhez, mint egy második

mentor a gondjukat viselni. Nekem fontos, hogy ők jól

legyenek. Úgy fogalmazom meg magamnak, hogy a szellemi

mentoraik mellett én a lelki mentoruk vagyok.

Szerintem ez nagyon fontos, mert igazán jó és minőségi

munkát úgy lehet végezni, ha a programban résztvevő

diákok nem „túlélik ezt a programot”, hanem megélik.

Sok feladatot említettél. Melyiket élvezed a legjobban?

Mi motivál leginkább?

A lelki mentorálás az a feladat, amelyik hozzám a legközelebb

áll. Amúgy is nagyon szeretek az emberekhez

kapcsolódni, figyelni rájuk. Itt meg kifejezetten ez a

feladatom. Talán pont ezért tetszik ez a legjobban. Az

a munkám, amit amúgy is szívesen csinálok. Tökéletes

együttállásként élem meg.

A koordinátori feladat sem ismeretlen vagy idegen

számomra, mert az előző munkáim során már voltak hasonló

feladataim. Akkor is, ott is nagyon élveztem, ahogy a

jobbnál jobb lehetőségekkel megkínált gyerekek a szemünk

előtt bontakoznak ki, találják meg a helyüket, leendő

hivatásukat. Ezt hívom én értékteremtésnek és -átadásnak.

Nekem ez mindig meghatározó volt az életemben.

Az ő motiváltságuk a legnagyobb motivációm. Látni

ezeket a tehetséges fiatalokat, ahogy belevetik magukat

a programok, mentorok kínálta feladatokba…

Megéri a fáradságot.

Milyen nehézségekkel szembesültél munkád során? Van,

amitől tartasz?

Ami a szépsége, az a nehézsége is a munkámnak: nagyon

sokrétű a feladat, és rengeteg mindenre kell figyel-

Fotó: Ambrus Torzsa Krisztián

ni. Örök félelem bennem, hogy elfelejtek valamit, ezért

szoktam mindent több szálon elindítani.

Másfelől óriási felelősség is, hiszen a ránk bízott

gyerekek talán életük legnagyobb lehetőségét kapják

meg a program segítségével. Cseppet sem mindegy, hogy

az miként működik, milyen irányba terelgetjük, irányítjuk

a résztvevők figyelmét. Ez még ugyanis az a

korosztály, amelyik nyitott, tehát irányítható, és ezáltal

akár félre is vezethető. Tudnak lelkesedni, de

könnyen ki is tudnak ábrándulni. Nagyon figyelnünk

kell az egyensúly megtalálására.

Itt is az első benyomás a legfontosabb. Ha sikerül a

résztvevő diákokkal megtalálni a közös hangot, az már

félsiker. Személy szerint ettől is tartottam, hogy milyen

lesz az első benyomásuk rólam, és mennyire fogok

tudni hozzájuk kapcsolódni, hiszen tudjuk, ez kétirányú

dolog.

Szerinted mi az a plusz, amit más képzési forma nem adhat

meg a diákoknak, csak az ösztöndíjprogram?

A mai közoktatás bizonyos értelemben „futószalagszerűen”

működik, nincs vagy nagyon kevés az idő, a lehetőség,

az infrastruktúra az egyéni odafigyelésre.

Az MCC-ben és főként az ilyen speciális területen,

mint például az ösztöndíjprogram, erre sokkal nagyobb

hangsúly kerül.

Már önmagában a mentorálás óriási lehetőség, nálunk

ráadásul dupla mentoráció van. Tehát a szakmai mentorok

mellett igyekszünk olyan elemeket beleilleszteni a

programba, amelyek mentálisan is támogatják őket. Én is

ott vagyok velük, illetve hívok olyan szakembereket is,

akik ezt megsegítik.

Meggyőződésem szerint a mentális egészség megtartásának,

a lélek ápolásának egyik lehetséges és fontos módja

a művészetekkel való foglalatoskodás. Megjelenik-e ez

valahogy a programban és akár a te személyes életedben?

A program klasszikus értelemben nem használ művészeti

modulokat vagy művészetterápiás eszközöket, de a választható

témák között természetesen ott vannak a művészetiek

is. S bár a mai közfelfogásban a művészetek

szerepe igencsak háttérbe szorult, pragmatikusabb a

világ, talán mondhatom így. Ennek ellenére évről évre

előkerülnek a diákok által választott témák között

irodalmi, zenei és egyéb művészeti területekkel foglalkozó

kutatások is.

A saját életemre vonatkozóan elmondhatom, hogy a

zene és a táncművészet mindig kifejezetten fontos volt

nekem. Gyerekkoromban nagyon szerettem volna megtanulni

zongorázni, de nem volt rá lehetőségem. Viszont

közel kilenc évig versenyszerűen mazsoretteztem és

táncoltam, ami magabiztosságot, egyensúlyt, keretet

adott az életemnek.

Megtanultam közösségbe kapcsolódni, alkalmazkodni

és figyelni a csoporttársaimra. Megtanultam azt

is, hogy bizonyos dolgokat akkor is meg kell tennem a

többiekért, ha nekem épp nincs kedvem hozzá. Receptre

írnám fel minden gyereknek, hogy valamilyen közösség

tagja legyen.

Mára a táncot felváltotta a sport, nagyon szeretek

futni. Teljesen kikapcsol. A zene is része az életemnek,

sokat segít az esetleges problémák feldolgozásában.

Milyen a kapcsolatod az irodalommal?

Vegyes. Azt gondolom, hogy a szakirodalmak közül számomra

a pszichológiai tartalmú könyvek azok, amelyek

sokat adnak. Nagyon szeretem a fejlesztő, önfejlesztő

kiadványokat. Emellett bármit elolvasok, amiről jön

egy jelzés, hogy nagyon jó valamiben. Szóval teljesen

nyitott vagyok ezen a téren.

A szépirodalom nem mozgat engem annyira, de nem is

kell, hogy mindannyiunknak ugyanaz legyen az útja.

Ahogy említettem, engem más művészeti ágak hoznak lendületbe.

Azokon keresztül töltődöm.

Mit gondolsz a KáPé irodalmi, művészeti folyóiratáról,

a KárPitról?

Nagyon jónak tartom, hogy van egy olyan folyóirat,

amiben a tanulók is részt vesznek. Tehát, hogy nemcsak

szerkesztik, és tartalmat adnak, hanem a szakmai tudás

mellett van egy gyakorlati hely, ahol tapasztalatokat

szerezhetnek. Bizonyos megközelítésből akár ezt is

felfoghatjuk egy ösztöndíjas projektnek, amiben a diákok

elmélyülhetnek egy témában, egy művészeti ágban,

és kapnak maguk mellé egy „mentort” a főszerkesztő személyében.

Minden lapszámunk egy-egy tematikára épül. Milyen

asszociációid vannak a BAZÁR szóról, amely ennek a téli

számnak a hívószava?

A bazár szóról a karácsonyi vásár képe ugrik be, a karácsonyi

fények, az illatok, a kürtőskalács, a sült

gesztenye, a hosszú téli séták, amiket nagyon szeretek.

Emellett a béke, az elcsendesülés és a család. Ez nekem

egy kicsit a számvetés ideje is. Ilyenkor mindig viszszatekintek

az év eseményeire. Ami elégedetlenséggel

vagy bosszúsággal töltött el, az erre az időszakra általában

eltűnik, és igazából a hála marad. Tökéletes

témaválasztás egy karácsonyra megjelenő lapszámhoz.

Alig várom.

Mit üzennél azoknak a diákoknak, akik félnek belevágni

az ösztöndíjprogramba, és egy kis megerősítésre várnak?

Kezdjük azzal, hogy nincs vesztenivalójuk. Fogják fel az

egészet úgy, mint egy fantasztikus lehetőséget, amelynek

segítségével kipróbálhatják magukat. Ha megvan

bennük a kellő alázat, a szorgalom és a nyitottság, és

van egy olyan témájuk, ami különösen érdekli őket,

akár hosszabb távon is szívesen elmélyülnének benne,

akkor megkapnak hozzá minden támogatást. Nincs mitől

tartani. Egy biztos: mi mindent megteszünk, hogy olyan

tudást és élmény(eke)t kapjanak, amely(ek)ből akár egy

életen át tudnak profitálni.

És amellett, hogy fantasztikusan sokat fejlődhetnek

szakmailag, még a lelküket is meg-megsimogatjuk egy

kicsit.

Hegyi Lili Gerda

(Veszprém)

Köszönőviszony – és azon túl

5

Kemecsey Anna Viktória

(Budapest)

Írisztükör

Dénes Attila Norbert

(Makfalva)

Lélek-szettek

Visszaköszön a kisujjból kirázott komplexus.

Gránátként szakít szét. Em(e )lékekké lettek

szilánkosra szóródva sebző szavaid:

iroda, lom, ol va(d) s, ás, ver, sír, ás...

Rozsdaszínre vált a létérzés.

Az elmúlás gyümölcsét hordozod.

Csendéletek (t)enyésznek bátortalan.

S hiába dörgetik lakásod.

Eggyé váltál a viharral.

Varrna össze a keringő avar,

de az álom beszürkült jégbe zuhan.

Kavargó, skarlát

levél-szimfónia.

Suttogó árnyékok;

íriszeink végtelen tükre.

Őszi-zöld villanás,

mahagóni fürtök.

Veled egy életen át lépném

nagyapáink kottáját.

Fakó bélyegképek,

nedves alkonyillat.

Hazaértem,

de nem az otthonomba.

Nem kerestem,

de megtaláltam.

Felkarolt a Remény,

ma nála vacsorázom.

Maradhatok egy életre?

Hullanak a pelyhek

Letűnt sikolyok, hóköd.

Lábnyomok, szellemhold.

Égett hús szagát hozza a szél.

Hullanak a pelyhek.

Ónixsas; vén hírnök.

Zúzmarás tűlevelek.

Törött hírt hoz karmában.

Hullanak a pelyhek.

kÖLTÉS – a versfonó

Gyertyacsonk, lángoszlop,

parázsló szembogár.

Leégett az, ami eddig épült.

Még hullanak a pelyhek.

Sikolyfehér kéz a hóban.

A Szíriusz nézett a lelkembe.

Hamu fagyott a sebekre.

Már hullanak a pelyhek.

A sas kivárt.

6

álomhintő

Ekbauer Lili Csenge

(Szombathely)

azon az éjjelen is meglátogatott,

s a sarokból figyelt fémes tekintettel,

mely a hajnal előtti zümmögő csendben

sejtelmes fénnyel világolt.

még a halottak nyugalmával feküdtem

eszméletlenül a portól kemény ágyon,

mikor a hontalan lény közelebb mászott,

s megéreztem a hidegét.

hosszú karmaival tűzött a támlához,

mint halott lepkét a rovarfeszítőre,

s torkomra hajolva foga lett a tőre –

hegye egyre mélyebbre mart.

már a haldoklók félelmével feküdtem

reménytelenül a vértől ragacsos ágyon,

mikor a gyilkos rémalak rólam lemászott,

s egymagában hűlt ki testem.

tengerjárás

viharváró

lidércálmaimban még visszatérek

balsorsunk hűvös partjaira,

hol sziréna metszi ketté

és szél sebzi lelkét

lila zúzódássá,

s vérré.

ó, vajon te fáznál,

és reszketnék-e én,

ha jó bor melegítené

lelkünket, nem csak ajkaidat,

melyek kancsóra vissza-visszatérnek?

havas partok

és homokos szirtek

ölelnek, amint kilépek

mélabús medremből feléd – dagály.

de hamuhold lassan tovalibben,

egyre csak fogy, mintha félne,

s Víz követi – száraz

a korcs apály.


7

Cseklye Balázs

(Kiskunfélegyháza)

Befelé figyelő

táncparkett fordul bele önmagába

külső énem könny(v)ek között kába

roppan a kutya gerince édes hanggal

imádság tompa berregése idebent nyargal

szent oltalma búvik meg egy hűs lombszigeten

zivatar által kenődik egybe jelen és jelen

egyszer hűtötte kezem a Nagyasszony

lecsendesíthetne már egy pagonyalkony

csörög a falevél kigyúl a csillag

tüdőmig fúr egy csipkebogyómag

dúdolni enged izgága szerelmem

szűk gyomorban sikoltó veszedelem

Hajnali kettő

meghal. türelem nem is volt soha.

beázik mára a róka odúja.

rettegő halászember fészkel bennem.

az ezredik igenre rábukik a nem.

követek illatot. megérzem magam.

mozgatja szemem egy mélylila szólam.

idő a térből sok állandót elcsen.

feketekávé mocskol minden versen.

utálom, amit a csészében látok.

szerelmeim a lesajnáló villámok.

Wagner Lilla Katalin

(Nagyvárad)

Zsongás

Bevásárlóközpont az utca,

magukat adják az árusok.

Kávét meg kultúrsokkot, kilóra.

Aladdin sem tudna választani

a szőnyeghalomból csorgadozó minták közül,

nemhogy a linóleummezőről jött bőröndös.

Színnek, szónak lelkét látja,

s nem érti, miért mosolyog rá

mindenféle különös alak,

szája széle tán baklavás maradt?

De nem. Jetlages mámor íze volt csupán.

A reptéri cukrászdában sózta rá

egy csipkeajkú, kötényes leány: az idő.

S ahogy hajkurászta, beleszaladt a

forgatagba.

Magával ragadta a zsongás, életzajok,

hablatyolás, pletykáló asszonyrajok.

Rikoltanak, ha nem alkudozol,

s örülnek, ha szót szóra halmozol.

A bőröndöst elnyelte a forgatag,

a gépe felszállt, lemaradt róla,

fütyült a padlószőnyeges

hallgatag hétköznapokra.

A kötényes leány szerint baklavát árul

a sarkon, s falja a szavakat, kilóra.


8

Melján Anna

(Kecskemét)

B(alt)azár

(Dániel 3,25)

A tűz sem perzselhet, ha Ő a ta

karó, szellemi gerinc, ismét bet

ölt hát új embert rongyokból: élet

hű lesz kicsin, bízatik rá nagy baz

ár.

Mint egy vulkántombolás után a baz

alt hangon hömpölyög, színe az

Úr keze formál, amolyan vízjel-hat

ás vermet, ki elfordul; te légy Balta

zár.

Íme, négy férfit látok szabadon járni

a tűz közepén, és semmi sérelem

sincs bennük, és a negyediknek

ábrázata olyan, mint valami istenekfiáé.

Arabeszk,

avagy számvetés

A magyar kártyán

római számok vannak.

Nem egy 7köznapi 5let,

de 2lem, hogy 6ásosabb

lenne az arab számoknál:

bárhova m1ek, csak

ezeket látom.

Darabszámuktól le sem

tudnék ejteni egy

π7.


9

Ekbauer Lili Csenge

(Szombathely)

hajnali gyónás

rájátszás Kosztolányi Dezső Hajnali részegség

című költeményére

elmondanám ezt néked. ha itt volnál.

tegnap éjjel jártam a portát

szabályokat áthágva, nem aludván.

s vártam, árnyékod mikor borul rám,

mintha álmatlansággal küzdve

kíváncsiságod nem szűnne,

s a sötétség leple alatt akarnád

felfedezni a kamrát,

mely nincs.

várj csak, hogy is kezdjem, hogy magyarázzam?

nem meglesni jöttelek, hogy megalázzam

éber elméd, melynél álommal enyém sem részegebb.

értem, mit mondasz. ezt hinned kell,

hisz cipőd sem ismeretlen, amiben jársz.

egy a föld, s egy-egy láb,

mely azt tapossa, mint a tiéd,

mely előlem most kitért.

elhagyta a Herceg utcát,

mint hullócsillag, égi futár.

de fönn, barátom, ott fönn a derűs ég

most halk, komor – semmi derűsség.

s mint egykor néztük ketten az udvaron,

feltekintek reá lent, az avarról,

s kereslek az égi tanyákon –

mint fáradt szemem a várva várt álmot,

nem talállak, nem lelem lelked.

csak a fagyos, késő őszi hideget,

míg a csillagok lustán pislognak le rám –

színpadiasan világítják porcelánorcámon

a fakó könnyeket.

hogy hagyhattad el Kőszeget?


10

én nem tudom, mi történt véled akkor,

de úgy rémlik, a kancsó

kísértett, s mint a múltkor,

feladtad küzdelmed félúton.

olyan sokáig

bámultam az égbolt gazdag csodáit,

hogy tenyeredbe rajzolhatnám a képet,

s a történeteket, melyek – úgy véled –

örökre kihűltek,

s a feledés lett koporsójuk,

míg koporsószegük a bódult

öröklét hazugsága.

s ahogy a Nap felkel, sárga

csíkot vonva feledteti

a csillagok keleti

héroszait és istennőit.

egy csipkefátyol

látszott képzelgéseimben, ahogy a bálon

keringve tovavész a nagy tömegben,

s a végtelen fehér tülltengeren

egyre csak azt keresed,

fáradhatatlan Odüsszeusz.

sziszegő szirének tévútjaira nem lépnél,

s hű szemeiddel követnéd a békés

csipkelángot,

mely ily’ sötét éjszakákon

irányt mutat, s egyre hív.

hallgat a gyermekszív.

szájtátva álltam,

s egyre csak vártam,

hogy megjelenj te is a sötétben,

s bevallom, akkor féltem,

hogy sosem látlak már a fényben.

virradtig

maradtam így és csak bámultam addig,

hátha megérzem tenyered melegét

vállamon ezen a setét,

elhagyatott éjszakán,

melyen a Hold odaát

már nem verte vissza a Nap fényét.

öt éve,

jaj, öt éve – szívem visszaröppen –

pazaroljuk a tintát olyan tudományokra,

melyek semmit sem érnek ebben a korban,

s melyre a grafit is megfelelne.

már öt éve kíséri szemem

törekvéseidet a világban,

hamis nevetésedet fűnek, fának,

s magadban elmorzsolt könnyeid,

haragod, harcod, s ez itt

a lényeg:

már nem tudom, hol érsz te véget,

s hol kezdődök én.

nézd csak, tudom, hogy nincsen mibe hinnem,

s azt is tudom, hogy el kellett menned innen –

mégis várlak a hajnali harmat hűvösében

pont úgy, mint egyszer réges-régen,

mikor először ragadott el a varjakat

idéző sziréna hangja.

nem tudom, hol vagy, s merre leszel még,

hogy vajon mikor lesz elég,

mikor fog szűnni a fantomfájdalom,

s mikor halkul el dalom,

mellyel téged láncollak elmémbe.

lassan elveszel a sötétben.


11

Rózsa Anna

(Pécs)

Karcok

Omar Khayyam Rubáihoz

1.

Fiatal a láng, de lobogni nem fárad,

fiatal a vágy, de a rózsa csak bágyad.

Nézz vissza, keresd azt, ami már elmúlt.

Tiéd a jövő, ha nem csillapul lázad.

2.

Árnyak bomlanak benned szabadon,

hangodban már csak düh tapos a szavakon.

Csak legurul róla a méreg,

már csak karcokat hagysz magadon.

3.

Lennél több mint egy visszhang, ami felejthető,

inkább ide bort, pennát, szóljon dal, a feledtető!

A datolya a fáról egyszer úgy is lehull,

ítéletet hát ne mondj róla – lesz majd az, bővelkedő.

Melján Anna

(Kecskemét)

208. levél

Zágon, 23. december 2024.

Édes néném, ma már az egész rodostói száműzetés

álomnak tűnik – habár tanúskodik róla pár füzet és

foszladó könyv, néhány levél, pontosabban kétszázhét;

itthon lenni újra: megváltás, a múlton így nem méláznék.

Lábadozom most ugyan, de miattam ne aggódjon, P. E.,

rokokót koporsó vált majd, ám addig koccintsunk a jólétre.


12

De jobb lett-e igazán a világ e rozsdás háromszáz év alatt?

Értékesebb egy minaret látványa, mint története? Még akad

olyan otthon, melyben méltó módon ünneplik a szentestét?

Hiszen másnap született az, kinek átlyuggatták szent testét!

Melegen ajánlom, hogy Önt ez ne hagyja hidegen,

a hitre szükség van, cáfoljon is erre akárhány idegen.

Isten a világ bukásának tudatában is megteremtette azt.

Kiket saját képére formált meg: pusztít most millió gyermekarc,

akik szívük ember által betölthetetlen űrébe földi vackokat

gyömöszölnek ahelyett, hogy lenne bennük az éggel kapcsolat.

Megmondtam, hogy szomorú levélnek rövidnek kell lenni.

Néném, egészségére vigyázzon, öröme legyen tengernyi,

válaszával locsoljon engem hamar, mert szikes teleken

élek manapság. Hű szolgája lesz örökké

Mikes Kelemen.

Franz Kafka

Levelek Milénához

Meran, 1920. április

Valós és fiktív levelezés Miléna és Kafka emlékére

„Fogódzanék akárkibe,

de nem lesz soha senkije;

szeméből, mint gazdátlan ág,

kicsüng a pusztuló világ.”

(Pilinszky János: Késő kegyelem)

Borzalmas éjszakán vagyok túl, bár az elmúlt napjaim

sem teltek gondtalanul. Napok óta étvágytalanság gyötör,

gyengének érzem magam, a munka is nehézséget okoz:

leülök, magam elé veszem a prózai írásokat, amiket aznap

fordítanom kellene, de nehezen koncentrálok. A

gondolatfonalak, mint ahogy a jégtáncos könnyedén tovasiklik

a jégen, úgy vesznek el. Köhögök, szüntelenül.

Már lassan több mint két hete.

Tehát a tüdő. Egész nap ezt forgattam a fejemben, egyszerűen

képtelen voltam másra gondolni. Nem mintha

különösebben megrémisztene egy betegség, valószínűleg

és remélhetőleg – a célzásai mintha erre utalnának

– Önnél csak enyhén jelentkeznek a tünetek. A valódi

tüdőbetegség, amelyben Nyugat-Európának fele biztosan

szenved, és amivel szervezetem három éve küzd, talán

még több hasznot hozott, mint amennyit tőlem elvett.

Három évvel ezelőtt az éjszaka közepén kezdődött egy

erőteljes vérzéssel. Felkeltem, izgatott voltam, mint

mindenki, ha valami újat, valami szokatlant tapasztal.

Tehát felkeltem – ahelyett, hogy fekve maradtam volna,

úgy, ahogy ilyen esetekben minden orvos előírja –, és

természetesen kicsit meg is rémültem.

Az ablakhoz léptem, kihajoltam, a mosdóhoz mentem,

körbejártam a szobát, leültem az ágyra – vér mindenütt.

Szakadatlan.

Boldogtalan azonban egyáltalán nem voltam, mert valahogyan

tudtam, megannyi álmatlan év elteltével, három,

de lehet, hogy négy év után először fogok aludni. Feltéve,

hogy a vérzés megszűnik. El is állt (azóta sem eredt el

újra), és az éjszaka hátralévő részét végigaludtam.

Reggel jött a cseléd (akkoriban a Schönborn-palotában

volt egy kis lakásom), egy jó, szinte önfeláldozó,

de rendkívül tárgyilagos lány, meglátta a vért, és azt

mondta: „Pane doktore, s Vámi to dlouho nepotrvá”.

A szokásosnál azonban jobban éreztem magam, elmentem

a hivatalba, délután pedig az orvoshoz. Innentől a

történet további része lényegtelen.

Amit ezzel mondani szerettem volna: nem a betegsége

ijesztett meg. Folyton visszagondolok a saját esetemre,

fejben újra és újra lejátszom, már szinte rusztikusan

frissé válik az emlék, törékennyé, és biztosan állíthatom:

nem, Ön nem beteg, drága Miléna. Ez csak intő jel,

de nem tüdőbetegség. Mint mondtam, nem a tünetek ijesztettek

meg, hanem a gondolat, hogy mi előzhette meg ezt

a rendellenességet.

Nem értek néhány dolgot a levelében, mint például,

hogy nincs egy árva fillérje sem, nincs tea és alma.

Nyilvánvalóan ezek olyan dolgok, hogy csak szóban lehet

igazán elmagyarázni. Úgyhogy ettől itt most eltekintenék

(persze csak levélben, mert elfelejteni nem

lehet), és csak arra a magyarázatra gondolok, amit annak

idején a betegségemre találtam ki, és ami olyan sok más

esetre is pontosan illik.

Így saját elgondolásom szerint betegségem valami

hasonló diskurzus nyomán alakulhatott ki: az agy nem

bírta tovább a nyomást, az aggodalmat és a fájdalmat. Azt

mondta: „Feladom! Azonban, ha van itt még valaki, akinek

eme szervezetnek a fenntartása érdekében áll, akkor az

vegye le rólam a teher egy részét, talán akkor bírom egy

kicsivel tovább”. A tüdő pedig jelentkezett, ugyan mi

vesztenivalója van? Ezek az agy és tüdő közötti egyezkedések,

amelyek nélkülem és tudat alatt zajlottak, kegyetlenek

lehettek, és végül tüdőbetegségem okozták.

Napról napra gyengülök, drága Franz. Hiányzik az

életemből a frissesség, a jókedv és a gondtalanság. Álmatlanság

ugyan nem gyötör, de minden éjjel felriadok

álmomból, ha még álmodom egyáltalán – ebben már egyáltalán

nem vagyok biztos. Hálóruhám izzadtan tapad

a bőrömhöz. Felkelek, utána mindig heves köhögőroham

következik.

És mit fog most tenni? Hiszen ez valószínűleg csak

egy kis semmiség, főleg, ha vigyáz magára. Azonban

azoknak, akik szeretik magát, be kell látniuk, szüksége

van gyámolításra, és ebben a helyzetben minden más lényegtelenné

válik. Van itt is megváltás? Azt mondtam:

igen – nem, nem akarok viccelődni, nem is vagyok az, és

nem is leszek hajlandó ezt addig bagatellizáni, amíg

meg nem írja nekem, egészséges életet él.

Néha, amikor éjjelente köhögőrohamra ébredek, és

fuldokolva, görnyedten ülök az ágy szélén, felteszem

magamnak a kérdést: meddig lesz még ez így? Mikor élhetem

újra az életem? Most, mintha a tükör mögé lennék

zárva, és onnan figyelném, miként ég lázban a testem.

Nem kérdezem meg újra legutolsó levele után, miért

nem hagyja el Bécset, értem már, de mégis, Bécshez közel

is vannak szép helyek. Ott megszállhatna, számtalan lehetőség

áll rendelkezésére, és gondoskodnának magáról.

Ma nem írok másról, nincs ettől fontosabb, amivel

előhozakodhatnék. Minden másról majd holnap, mint

a köszönetről a füzetért, amely egyszerre felkavar és

megszégyenít, elszomorít, ugyanakkor boldoggá is tesz.

Nem, mégiscsak van itt valami még mára: ha egy percet

is a művek fordítására szán, ahelyett, hogy aludna,

az olyan, mintha engem akkor és ott elátkozna. Mert ha

egyszer majd bíróság elé kerülünk, nem bocsátkoznak

vizsgálatokba, egyszerűen kijelentik: ez a férfi megfosztotta

őt az alvástól. Én pedig el leszek ítélve, méghozzá

jogosan. Így, amikor arra kérem, hagyjon fel ezzel,

magamért is harcolok.

Fordította és írta: Szentesi Eszter

(Veresegyház)

Dettó – hétköznapi novelláink

13

Csernák Zsófia

(Kecskemét)

Vészkijáratok

Reptér

Remegő léptekkel szökkentem át a téglanagyságú küszöb

felett. Rángattam magam után a kitört kerekű

bőröndöm. Ismeretlen terepre érkeztem, szemeim a

támpontot keresték. Majd végre megtaláltam a téged

jelentő vészkijáratot. Pár pillanat alatt játszódott

le az egész, és te már engem karoltál át, és én téged.

Mégis elnéztünk egymás válla felett.

Zsákutca

A szokásos esti műszakomból tartottam hazafelé. A

sok gyerekkiabálás után jólesett az autók csendes

motorzúgását hallgatni. Az arcomon látszottak a

nyolc órányi munka véres nyomai. Halk zene töltötte

be a teret, szellemsuttogásként borzongatta a hátamat.

Kirázott a hideg, arcomon az izzadságot felváltották

a vízcseppet cipelő hangyák. Nagyot rántottam

a kormányon. Már más utat jártam.

Bejárat

Köszöntöm az ajtón érkezőket. A felhőszakadás utáni

káosz szűnni nem akaró zajától maradok éber. Szemeim

a tömegen futtatom végig, a sarokzöld esőkabátot

próbálom kiemelni az áradatból. Folyton belekeveredsz,

és nem győzök integetni feléd. Nyomulnak befelé,

és akkor látom meg, végig hátraarccal mentél.

Rózsa Anna

(Pécs)

Feljegyzések a fiókomból


14

egy híján húsz – úgy töltöttem be a tizenkilencet,

mint amikor leesik egy pohár. régen történt már

ilyen, igazából ideje is volt. kicsit kellemetlen, de

nem több. most mit csináljon az ember, ugye? nincs

nagy felhajtás, semmi reakció. a pohár leesik, de

nem hallom a hangot. egy pisszenés sincs a házban.

a kinti világ meg már egy ideje nem érdekel. ha nem

jön be anyám leteremteni egy szaros pohár miatt,

miért is érdekelne engem, ami a küszöbön túl van?

mindig arra neveltek, hogy ne legyek pazarló. takarékoskodjak,

azzal is, amivel nem lehet. ez a mosoly

most szétrepeszti az arcom, így dőlök hátra az ágyamon.

ez nem is fáradtság, ez csend. nem vagyok húsz,

de lehetnék akár százegy is. csak egy kihűlt kazán.

kátrány az ajtó szélein. de egy olyan nyolcvan évet

biztos megspóroltam, nem? azért az szép, ha engem

kérdeztek. olyan büszkék lehetnek most.

mecsek ic – annyival romantikusabb lenne, ha lenne

egy pennám. tintám meg sárga lapjaim. ne aprózzuk

el, legyen akkor már egy írógépem, egy régi fajta.

ugyanígy ülnék a vonaton. 57-es szék az ablak mellett.

jobbomon egy idősebb nő, velem szemben senki.

vajon most ott ülnél, vagy inkább kínosan megkérted

volna a nőt, hogy cseréljetek. akkor is fognám

az írógépet, és ugyanazokat a szavakat pötyögném le.

leszámítva a kék fényt és a töltőkábelt, ugyanaz lenne,

mint most. megírnám neked, hogy nem. megírnék

valamit, ami egy nemnek indult, aztán mégsem az lett

belőle. megesik ez, tudod. néha nem annak születnek

a dolgok, aminek szánták őket. megírnám, hogy sajnálom,

de már bele se kezdek. ilyet biztosan nem írnék

le, te meg amúgy sem értetted, ahogy fogalmazok.

giccses és közepes. én erre is azt mondanám, van ez

így. hogy volt már ilyennel dolgom, sőt. nézd, meddig

húztuk. ezt úgysem olvasod majd. az lenne igazán

romantikus, ha csak eltűnnél. csak nyomnék egy törlést,

vagy kiszórnám az írógép lapjait az ablakon.

választhatsz, nekem mindegy.

rovarlámpa – a tenger ölel, te harapsz. érdekes így

élni. mindig ilyesmiket mondtál magadról. lehet

bármilyen hatalmas is a világ, te mindig az leszel,

aki visszaharap. sok minden kikopott belőled idővel,

de ez nem. pedig sokszor kívántam azt, bár ne

ilyen lettél volna. bár megtanultál volna okosabban

elégni. mert ha már muszáj volt, csinálhattad volna

kicsit szebben is. vagy csak jobban erőlködhettél

volna. ha most olvasnád ezt, megőrülnél ettől a

sok feltételes módtól. a metaforáktól. de ahhoz itt

kellene lenned. most olyan vagyok, mint a televíziós

műsorokban a médiumok. próbálom kitalálni a gondolataidat.

volt-e benned több, mint az a rengeteg düh.

az a sok harag, amihez semmi jogod nem volt. szerinted

tennem kellett volna valamit, hogy ne emészd el

magad. persze szerinted mindenki más csak egy rovar

volt. azok meg nem beszélnek.

Barkaszi Anna

(Zalaegerszeg)

Énképek

Csaló

Valakinek látszani kell. Minden reggel felveszem a

kultúra álarcát, negédes mosolyt erőltetek magamra,

business casual, fehér tornacipő – így visel el magán

a busz, így enged be az iskola kapuja.

Olyan feladatokat látok el, amik nem az enyémek,

hogy fenntartsam a látszatot. Tehetségesnek tűnök.

Tudom, mit vár tőlem a világ; a közösség, a barátaim,

a családom és a partnerem. Vidámság, frissesség, tökéletesség.

Látom az embereken az elvárásaikat: így

festem meg a tükörképet magamról, ami életre kel, és

elvégez helyettem mindent.

Ha előbukkanok magam alól, és mindenki csalódik,

így taktikázom: elrejtőzöm, és koncentrálok,

hogy simuljon a bőr, múljanak a ráncok, passzoljon

a fekete miniruha. Már nem botlom meg. A kezemben

fehérbor, mosolykor villanó fogak. Szemellenzősen

hordom a napszemüvegem, és a szemem lesütöm, csak

a frissen lakkozott hajamon csillan meg a nap. Így

maradok önmagam briliáns mása.

Gyurma

Szelíd és fiatal. Olyan voltál a kezem között, mint

a puha gyurma: formázható. Mint a lágy zene, amire

hajnalban libben a hajad. Az arany percek a tavaszi

reggeleken, a holdfénysugarak, a kellemes szellő,

mind benned volt.

Mégis átgyúrtalak, és amikor rájöttem, hogy elrontottam,

nem akartalak újrakezdeni: így maradtál

gyönyörű. Gyönyörű és bolond.

Buborékfólia

A Nap megint lement, a Föld sem állt meg forogni, és

megint az íróasztalom mögött ülök, hiába imádkoztam

úgy érte, hogy vigye el egy tornádó.

Előttem a könyvek, mellettem a leveled, amit olyan

gyorsan küldtél el, hogy a tinta még meg sem száradt,

fekete nyomatát a papíron kétszer hagyta rajta. Ahogyan

a gyógyszereim pattintom ki a csomagolásból,

úgy idéződnek fel a fejemben a szavaid, és keringenek

körülöttem, hogy újra mondatokká váljanak.

Mintha csak valami égi postás küldte volna őket,

Times New Roman, 12, minden stimmel.

Gurulnak a szavak a papíron, ahogyan az apró, fehér

bogyók a torkomban, maguk után kesernyés ízt

hagyva ajándékul. Benned most sincs hiba. Egy dologgal

viszont nem számoltál: a szállítás közben én

sérültem meg.

Azóta buburékfóliába csomagoltam magamat, hogy

miközben Isten dobál, össze ne törjek.

Parfüm

Boldogan léptem be a fővárosi parfümériába – émelyítően

vidám voltam, ezt mondanád. A frissen felmosott

padló tükörként verte vissza a lépéseinket, ahogyan

a sarokpolc felé tartottunk.

Perceken belül férfiparfümillatban úszott a lelkünk,

papírcsíkok potyogtak az égből a kezeinkbe,

hogy a friss illat besurranjon az orrunkon keresztül

a szívünkig. Egyik permet a másik után: míg végül

már mind ugyanolyan volt.

Egy kerek üveg került a kezébe, csurig kék folyadékkal,

majd óvatosan a lapra fújta, és légáramlatot

kevert a csuklójával. Az orrom azonnal megtelt a fojtogató

illattal – a tiéddel. Átkaroltál a kezeiddel,

és nem engedtél el többé.

Pár perc múlva elmúlt az érzés, de nem hagytál el.

Azóta is velem vagy: az orrom nem felejt.

Lefolyó

Csordultig teltem gondolatokkal. Szétrepesztik a

fejemet belülről. Már nem hallom a külvilágot: csak

belülre figyelek. Bezárom a fürdőszoba ajtaját. Elmerülök,

mint egy kád forró vízben, és hagyom, hogy

átjárja a testem a melegség. Feloldódom. Végül kihúzom

a dugót, majd leengedem önmagam a lefolyón

a kinti világba: hátha meghallom a tengermorajt a

hangokon túlról.

Kedvesem!

Ha most itt lennél, talán a fal felé fordulva nem is

vennéd észre, hogy megint nem tudok aludni. Ahogyan

én a cigarettafüstről, úgy szoktál le te is rólam, és

elmúltak a közös rituálék.

A reggeli kávém illata már csak délután csapott

meg, az utolsó korty késő este fogyott el. Izzadok. A

hideg verejték táncot lejt a homlokomon, majd a friss

szőke tincsemmel együtt a párnára hull. Hangosan

koppan. Megrezzensz. Érzed, hogy nézlek. Levegőért

kapkodsz, és én belekapaszkodom a nyakadba, így

fullasztalak bele a nyirkos igazságba.

És csak én maradok, koffeintől dobogó szívvel,

önmagammal, és egy testtel magam mellett, aki átölel.

Már nem vádol semmivel.

Jégvilág

A hideg kezeken mályvaszín lakk fedi el a halványkékre

váltó körmöket. Apró barázdák mutatják a napi

tolltartás nyomát, és anyajegyek tapossák ki maguknak

az újabb és újabb utakat balról a másodikig, amin

egy vékony ezüstgyűrű pihen.

A rideg, párátlan levegő ellenére is hívogató melegség

árad a nőből, ahogyan a könyvet tartja, olyan

kecsesen, mint a régi időkben a szófán fűzőben egyenes

gerinccel ülők. Tompa zúgás hallatszik. Feljebb

csúszó tekintete végigsimít a karon, és észreveszi

az apró libabőrt, amit a szempillája rebbenése keltett.

Nem akarom megzavarni – csendben figyelem és

tanulom mozdulatait, hátha legközelebb olyan lehetek

majd, mint Ő, a mostani önmagam helyett.

A kinti jeges tó tükre fodrozódni kezd, ahogyan

egy hattyú keresztülúszik a horizonton. Metsző szél


15

borzolja a téli álmot, és jégkertté változtatja a soha

ki nem bújó tulipánost. A nő lassan leengedi a művet,

hogy megérintse a rajz tükörképét. Ahol gondolatai

az ablakhoz csapódnak, jégvirágok nőnek a semmiből.

Rálehel az üvegre. A fuvallat meleg csókká változik

a kulcscsonton, és mint takaró fedi el mindkettőjüket

a fagyos, ádáz világtól. Ahová néz, csak ketten

vannak – a hideg test és ő. Abban a világban nem létezem,

ahová átjár a folyón keresztül. Ismeri a révészt:

talán holnap majd engem is bemutat neki, ahogyan a

többieket.

Végül négyet üt az óra. A ventilátor másnap reggelig

nem keveri tovább a száraz levegőt. A nő diktafonjában

nyugtázza a helyzetet: a mai napon befejeztem

F. Brigitta boncolását, szül. 2006.02.15.; anyja

neve: B. Angéla. A halál oka: kihűtlenség...

Krecsár Bianka

(Alsónemesapáti)

Kavicsok


Itt vagyok

Vizes szemzugaimból meleg patakok öntenek ki, amikor

szívét iszom kedvesemnek. Minden kérdésre egyegy

csókkal válaszol, és ha a könny kimászik szememből,

lenyeli nekem, hogy ne mossa el a dobogást

mellkasomban.

Bordáink összekulcsolva pihennek a takaró alatt,

két létra egymás lelkéhez. Önti szavait belém. Mosolya

megérint. Saját húsába bugyolál be, míg álmot

suttog ujjbegye bágyadt karomon.

Azért érzem, mert itt vagyok.

Mint egy színpadi mű, olyan törékeny, mégis örökbiztos.

Utca

Édes aranyeső idézi fel emlékeimet. A narancssárga

utcalámpa fénye megnyugtat. A sötétkék ég alatt

cserfes madarak zaja.

Figyelj, ne foglalkozz a kocsma előtt üldögélő

öregekkel vagy a lendületes járgányok zajával.

Füleld, ahogy a víz fésülködik a híd alatt! Odébb a

buszmegálló cserepes fedelének karamellás ragyogása

hívogat.

Tekintetem ráfonódik a távoli horizont ívére.

Kis kavicsba rúgok bele. Vajon pár millió évvel

ezelőtt hogyan nézett ki?

Csak a kerti kapunk élesen vicsorgó morgása űzi

el szemem elől a képet.

Hazaértem.

Kavicsok a lábam alatt.

Bocsánat

Akit találsz, bele tudja-e vájni a papírba szendergő

arcodat? Szócsokrokba tudja foglalni ölelésed?

Álomba ringat simogató dallamokat énekelve?

Eljátssza hangszereken a mosolyod? Fog neked úgy

táncolni, hogy ne az én alakom fodrozódjon ruhája

redőiből? Álmodsz majd a tenger habjairól úgy, hogy

ne én ússzak ki belőlük? Fogsz valaha szőke tincsre

nézni, amely nem az én arcomnak ad fátyolos függönyt?

Felkutathatod az összes lélekkövet, de az enyéimet

soha nem fogod többé kezeid között szorongatni.

A visszaverődő napfény bevilágítja a világ sötét

sarkait. És te végignézed, ahogy ékszert csinálnak

belőlük. Végignézed, ahogy tündökölnek valaki illatos

kulcscsontján, de a te sötét szemeidbe nem ülnek

bele fényes csillogásukkal. Akkor talán majd

rájössz, hogy meg kell feszítened az összes izmodat,

hogy égköveket tudj kibányászni.

Vásárolhatsz bármilyen csillogó bizsut. Elmehetsz

a világ legnagyobb bazárjába is, de sem engem, sem Istent

nem fogod megtalálni. Pedig nem az én köveimre

lesz szükséged, hanem a sajátodra, aminek fényt csak

egyetlen rikító szem adhat. Bűzös, elszíneződő, zöld

ujjad lesz rá a bizonyíték, hogy változnod kell.

Döntened kell, melyik irányba lépsz. Remélem,

egyszer meghallod a szelíd hívó hangot szíved legmélyén,

és le tudod venni papírkoronádat anélkül,

hogy belehalnál.

Por

Valaki inspirálhatna. Kiszólhatnál göndör függönyöd

mögül.

Azt mondtad, bírod az eséseket, mégis látom üvegszemeid

repedéseit. A megtört víztükör íriszed felett

ragyogva veri vissza a millió éve elmúlt csillagok

halálos gyönyörét.

Nem is tudod, mit jelent tekinteted. Belefújja az

elpusztult csillagok porát az ember bőre alá. Néha

szinte átszikrázik onnan. Kevés olyan szín van, ami

komplementere az enyémnek. Még kevesebb, ami azonos

palettán mozog.

Szokatlan színeidből pár szivárványcsík vetül a

homlokomra. Nem kellene, hogy így legyen. Hiszen…

„Random emberek” nem kavarják fel a port egymás

lelkében.

16

Szuromi Gréta

(Solt)

Istenek bazára

– Nem, köszönöm, csak nézelődöm! – szóltam akkor már

sokadszorra, elhárítva a kéretlen tukmálást. Nem

vásárlási szándékkal jöttem.

A kirakodás beláthatatlan méreteket öltött, hullámzó,

gomolygó zsivajban keveredett az emberi szó.

Néhány árus kitartó agresszivitásával nyerte meg a

vásárlóit, de volt olyan is, aki csak halkan és bölcsen

ült a bódéja takarásában. Majd a termék eladja

magát. Megmérettetik, és vonzónak találtatik.

Voltak megváltók és elveszejtők. Voltak őszinték

és tiszták, meg édesek, izgalmasak, manipulatívak,

tisztességtelenek, hazugok. Voltak akaratosak, térítők,

agresszívek, meg olyanok is, akik csak szelíden,

szótlanul ültek és nézték, ahogyan kifosztják

őket. Voltak, akik ravasz mosolyt öltve hitelt meg

részletfizetést ajánlottak a legnagyobb szükségben

lévőknek.

Rögtön a sor elején foglaltak helyet maguknak a

legnagyobb reklámértékkel bíró kofák. Hatalmas tömeg

verődött össze a standjaiknál. Voltak ott hajlongó,

meggörbült hátú, ájtatos öregasszonyok, szenvedők,

betegek, gyászoló fekete tömegek, frissen vasalt

ingű demagógok, akik az anyagi megtérülést várták,

gyerekek, akik nem jutottak tovább a piac kapujánál,

kétségbeesettek, úttalanok, eltévedettek, haláltáncot

járók, magukat féltő, tetteikre eszmélt szörnyetegek,

éhezők, árulók, visszatérők, szegény gazdagok,

gazdag szegények. Itt mindenki számára akadt

vonzó ajánlat.

Voltak ott véres szegek, keresztek, pofonok, meg

mindig másik orcák, szegett kenyerek, boldogság,

kemény szabályok, el nem szenesedő bokrok, látomások,

örök élet, örök megsemmisülés, szent tekercsek,

szent tárgyak, szent háború, szent és szentségtelen

állatok, véres szablyák, önfeláldozás, szüzek,

szőnyegek, dicsőség, tömjénfüst, harmadik szem, hatodik

ujj, feltámadás, fel nem támadás, megvilágosodás,

megbocsátás, megváltás, megigazulás.

Lejjebb egészen más holmiknak volt nagy vásárlóértéke.

Itt inkább elvárás, félelem, követelés, szorongás,

kiszámíthatatlanság, uralom, befolyásoltság,

fenyegetettség, egyezkedés, megfelelés, túlélés

és túl nem élés létezett. Dohos, penészes, áporodott

kigőzölése volt mind az érdeklődőknek, mind az árusoknak.

Itt a keresőket kizárólag egy entitásként

lehetett értelmezni, mint tömeg, amelyet homogénné,

egymástól elválaszthatatlanná, megérthetetlenné,

arctalanná formált az idő. Gyolcsok, múmiák, szervek,

fantasztikum, erő és erkölcsnélküliség, véres

oltárok, kegyetlenség, tollas fejdíszek, tánc, tűz,

szertartás, alárendelődés, szobrok, arany, büntetés,

emberszerű keverékek, bor és mámor, pompa, háború,

viszálykodás.

Még lejjebb emberek árultak embereknek. Itt lehetett

a legtöbb és legváltozatosabb dolgokat megkapni.

Itt az érdeklődők kiábrándultak, kétségbeesettek,

sekélyesek voltak. Áldozatul estek a modernségük

fölényeskedő egoizmusának, amely eltakarta előlük

az áru minőségalattiságát. Itt is volt megváltás,

nyugalom, gyógyulás, gazdagság, biztos ígéretek, jövendölés.

Voltak bűvös kártyák, csillagképek, csodakövek,

együttállások, jelek, rossz és jó szellemek,

meg zsenik, kémcsövek, modern eljárások, tanfolyamok,

trénerek, tanácsadók, volt new wave, ezo-mezo,

life coaching, csakratisztítás.

A bazár vége volt a legnyomorúságosabb. Ez a vásárlóközönség

az időtlenségben létezett, az árusok

voltak az áruk. Itt mindenféle sorsú ember mászkált,

ténfergett, egyik bódétól a másikig hajtotta magát,

közben elhasználódtak, sokan voltak, akik belenyomorodtak,

meghaltak, elveszejtették a lelküket a

felkínálkozó, magukat kellető, édesgető megváltók

labirintusában. Volt rózsaszín, szirupos, csillámos

köd, vér és arany, vakuvillogás, elismerő szavak,

eszmék, felejtés, eksztázis, kicsavart, vegyszerekkel

átitatott remekművek, ihlet, tengerparti nyaralás,

amerikai álom, úszómedencés villa, vörös szőnyeg,

erőszak, gyilkosság, megvalósult perverz vágyak,

leboruló, hálás tömegek, eredmények, nagyobb és még

nagyobb célok, földi mennyország.

A bazár végére értem. Kétségbeestem. A kosaram

tele volt.


17

Az ezerarcú költő

Nem túlzás azt mondani, hogy Közép-Európa legjobb költőjével beszélgettünk, hiszen

ezt egy díj is megerősíti. Izsó Zita költő, műfordító, szerkesztő, aki pályája indulásakor

férfi álnéven publikált, jelenleg pedig sok más kultúra mellett a cseh irodalom

elszánt közvetítője magyar nyelvterületen. Többek között szerepeiről beszélgettünk

a drámaírásban és a telefonkönyv-olvasásban is jeleskedő szerzővel, aki

egyébként az Irodalom másképp e-learning kurzusunk videótananyagának vendége.

Jelen beszélgetés rögzítésekor Prágában találkozunk.

Számos alkotó szerint képtelenség nem anyanyelvi közegben

írni. Te hogyan éled meg, hogy egy másik országban

vagy költő, mint amelyikben élsz?

ChillArt - az irodalompszichológiai szálazó

18

Ez egy érdekes kérdés. Az biztos, hogy oda kell figyelnem

arra, hogy sokat és változatosan olvassak magyarul,

hogy a szókincsem semmilyen szinten se kopjon

meg. Szerkesztőként is dolgozom, emiatt is fontos, hogy

meglássam egy szövegben, milyen elemek nem természetesek

anyanyelvi szempontból. De ez nagyon inspiráló

is: a műfordítás már nagyon fiatal korom óta elkísér.

Szerintem amióta elkezdtem verseket publikálni úgy

húszéves korom körül, azóta fordítok is. Szinte előbb

hatottak rám a külföldi szerzők, mint a magyarok.

Jelenleg több nyelvet használok egyszerre: a legtöbb

barátommal angolul beszélek, a családommal a magyar

mellett angolul és csehül, de emellett fordítani

is szoktam más nyelvekből: németből, franciából és néha

spanyolból is. Ha pedig az ember hosszabb ideig használ

egy másik nyelvet, néha már gondolkodni is elkezd

rajta. Időnként előfordul, hogy angolul jut eszembe egy

szó, és meg kell keresnem a magyar megfelelőjét.

A „feministától” kérdezem: az irodalom még mindig egy

„férfi szakma”, vagy már elégedettek lehetünk az esélyegyenlőség

állapotával?

Ha nem is mondanám, hogy „férfi szakma”, de a nők számára

hosszú ideig valóban nehezített volt a terep. Én

magam is tapasztaltam körülbelül tizenkét-tizenöt évvel

ezelőtt, hogy ha valaki férfiként írt az érzéseiről,

akkor azt pozitívan értékelték, hogy milyen bátor, míg

ha egy nő tette ugyanezt egy szövegben, akkor sokszor

legyintettek rá, hogy hát igen, tipikus női téma, túl

érzelmes, túl sok.

Ezért én pár évig például álnevet használtam: Karádi

Mártonként ugyanis könnyebben elfogadták a szövegeimet,

komolyan vettek. A Szép versek antológiába is

hamarabb kerültem be ezzel a névvel, mint a sajátommal.

Persze nem akarom ezt kizárólag a szerkesztőkre fogni:

az is lehet, hogy viszonylag kezdő szerzőként nekem is

könnyebb volt egy álnév alatt megszólalni, hamarabb

tudtam olyan dolgokról is írni, amikről a saját nevemen

még nehezen ment volna.

Úgy tapasztalom, az irodalmi közeg ma már szerencsére

másként áll ezekhez a dolgokhoz, ma már talán nem

tesznek különbséget, vagy legalábbis igyekeznek nem

tenni különbséget férfi és női szerzők között, még ha

ez nem is valósul meg minden esetben. Amire rájöttem a

saját élményemen keresztül, az az, hogy ne akarjak semmilyen

értelemben se olyan lenni, mint egy férfi, se az

írásaim tekintetében, se másban.

Honnan volt fényképed a férfi alteregódhoz?

Általában nem volt szükségem fényképre, ha jól emlékszem,

a Szép versekben például azokban az években nem

volt a szerzőkről fotó. Van egyébként egy jó barátom,

Fekete Richárd, aki szintén költő. Neki egy időben (szerintem

szintén közel 15 éve) volt egy női álneve – Király

Odett –, és a fénykép kérdését ő úgy oldotta meg, hogy

megkérte egy barátnőjét, hogy adja a névhez az arcát. Ha

jól emlékszem, még az is előfordult, hogy a lány elment

helyette egy felolvasásra is. Szóval én azért ennyire

profi nem voltam ebben, bár bennem is felmerült, hogy

megpróbáljak megkérni valakit, hátha akkor hosszabb

ideig életben tudom tartani Karádi Mártont. Ma már a

mesterséges intelligenciával persze egyszerűbb lenne

a helyzet.

Az irodalomoktatásban túlnyomórészt férfi szerzőkkel

találkozunk, csak néha bukkan fel egy-két olyan női

név, mint Szapphó vagy Kaffka Margit. Hogy viszonyulsz

ehhez az aránytalansághoz?

Igen, ez valóban bosszantó, de sajnos valamennyire az

adott korok társadalmát is tükrözi, amikor a nőket

sokkal kevésbé támogatták abban, hogy művészek legyenek.

Viszont engem az az aránytalanság is bosszant, hogy

nincsenek vagy nem nagyon vannak kortárs szerzők a

tananyagban – és egyébként a kortrárs szerzők körében

Fotó: Estefania Rojas Parra

könnyebb lenne a férfiak és nők közötti arányosságot is

megtartani, hiszen ma már szerencsére nők is könnyebben

választhatják ezt a pályát. Elég csak olyan kiváló

szerzőkre gondolnunk, mint Balla Zsófia, Ladik Katalin,

László Noémi vagy Takács Zsuzsa.

Sok középiskolás, mivel a klasszikus szerzőkkel indul

a tanmenet, és kronologikusan halad előre, sohasem

jut el odáig, hogy kortárs művet olvasson. Ezért azt hiheti,

hogy a vers az csak rímes, kötött lehet, és emiatt

talán eszébe sem jut, hogy írni kezdjen: mert elképzelni

sem tudja, hogy lehet jó értelemben véve hétköznapi,

érthető, és miként szólhat mindennapi dolgokról, olyanokról

is, amik őt is érintik.

Idén októberben elnyerted a Václav Burian-díjat,

amelyre minden évben öt közép-európai költőt jelölnek.

Gratulálok az elismeréshez. A díjhoz kapcsolódva

kérdezem: mit jelent neked közép-európai alkotónak

lenni?

Ezzel főleg azóta kezdtem el foglalkozni, amióta itt

vagyok Csehországban, most érzem ugyanis, mit jelent a

hasonló múlt, a hasonló társadalmi problémák, és ez már

akkor is megmutatkozott, amikor még nem is beszéltem a

nyelvet, csak mondjuk bementem egy étterembe vagy egy

boltba. Azt hiszem, a kezdetektől fogva értettem, hogy

miért viselkednek az emberek úgy, ahogy, és hogy mi lehet

emögött, egyáltalán nem lepődtem meg.

Például az itt élők sok mindenre hasonlóan reagálnak,

mint az emberek Magyarországon, sokszor kicsit

zárkózottak, bizalmatlanok, ami persze sok szempontból

lehet jogos önvédelem is, hiszen nyilván vannak történelmi

okai. De van persze rengeteg olyan dolog is,

ami más, mint Közép-Európa más térségeiben, és egyébként

Csehországon belül is óriási a különbség mondjuk

Morvaország és Bohémia között az emberek gondolkodásmódját,

habitusát tekintve is, úgyhogy nem lehet azért

általánosítani.

Miben osztoznak a magyarok ezekkel a pályatársakkal?

Ez azért nehéz kérdés, mert ha találkozol más költőkkel,

művészekkel, akkor valahogy mindenképpen megérteted

magad velük. Eleve hasonlóan gondolkodnak, mint te,

akármelyik országból is jönnek.

Mindenesetre ma már egyre több lehetőség van hoszszabb-rövidebb

időt tölteni egymás országaiban, ott

van a Visegrad Artists Residency Program is, ami pont

ezt támogatja. Aztán ne felejtsük el a brnói irodalmi

fesztivált, az Authors’ Reading Month-ot, ami minden

évben egy egész hónapig tart, több közép-európai helyszínen,

országban vannak felolvasások – volt olyan,

hogy Magyarország volt a díszvendég, így mindennap

magyar alkotók felolvasásait hallgathatta a közönség.

Milyen a cseh irodalom magyar szemmel?

Izgalmas. Van egy-két szerző, akit én is fordítok, mint

például Olga Stehlíkova, Petr Hruškának és Ivan Wernischnek

pedig szerkesztettem a magyar nyelven megjelent

köteteit.

Ami nekem például Hruška műveiben tetszik, az az,

hogy a hétköznapi apró dolgokban rejlő költészetet találja

meg.

Általánosságban is jellemző a csehekre, hogy tudják,

miért érdemes élni, megtalálják a poézist a mindennapokban.

Egyébként szerencsére egyre több cseh költőt olvashatunk

magyarul: néhány éve a Petőfi Kulturális Ügynökség

adott ki egy olyan kötetet, amiben 33 cseh költő

versei szerepelnek (Itt minden tele van zenével, szerk.

Vörös István). A FISZ és a Jelenkor gondozásában megjelenő

Horizontok sorozatban is kiadtak nem egy cseh

kötetet.

Milyen cseh nyelvre fordítani Izsó Zitát?

A verseimben sokszor nincs meghatározva, hogy férfiről

vagy nőről van-e szó – emiatt kifejezetten nehéz

ezeket egy olyan nyelvre átültetni, ahol a szavakból ez

egyértelműen kiderül. Ilyenkor át kell gondolnom, melyik

lenne a jobb. Ez nem annyira kihívás, inkább egy

érdekesség, hogy utólag egy újabb értelmezést hozzá

kell adnom a szöveghez. Nagyon jó a cseh fordítóm, Robert

Svoboda, szívesen is dolgozik a verseimen, így egy

egész kötet megjelenhetett csehül tavaly.

A korábbi interjúidban olvastam, hogy készül az Éjszakai

földet érés című köteted arab fordítása. Hogyan fogadják

a verseidet ebben a közegben?

A kötet egyes verseit a szíriai polgárháború és a 2015-

ös menekülthullám inspirálta. Rajtuk keresztül közelebb

kerültem a saját családom háborús tapasztalataihoz,

ami generációkon átível, és amiről mi már nem

tudtunk konkrétumokat, csak a nagyszüleinken keresztül.

Már akkor nagyon szerettem volna, ha megjelenik

arabul. Szerencsére egy csodálatos egyiptomi fordítónak,

Kareem Gamaleldinnak megtetszett ez a kötet, akivel

jelenleg is folyik a munka a szövegeken. A versek

fogadtatásáról természetesen a megjelenés után tudunk

majd meg többet: ez nagyban függ attól, hogy az ottani

költészeti közegben mennyire lesz más az én kötetem,

mint a többi alkotóé. Az általam ismert arab költők

verseitől (bár persze itt is minden ország más és más)

egyébként nem áll annyira távol az, amit én csinálok,

hiszen ők is írnak problémákról, érzelmekről.

Észak-Cipruson, ami ugyancsak egy muszlim közeg, a

hallgatóságnak kifejezetten tetszett a felolvasásom.

Ennek a lapszámnak a tematikája a BAZÁR. Mi jut eszedbe

erről a szóról?

Szeretek bazárokba, bolhapiacokra járni. Pont a lakásunktól

néhány villamosmegállóra van is egy régiségpiac.

Előszeretettel gyűjtöm a kávéscsészéket és az alátéteket.

Inkább a régi típusúak állnak közel hozzám. Aztán

otthon ezeket összepárosítgatom, ami szintén jó móka.

Van egy fotóstúdiónk is, ahova szívesen keresek

ilyen helyekről dekorációkat.

Mivel kereskednél egy bazárban? Mi az, amire mindenkinek

szüksége lenne, de nem árulja senki?

Egy olyan tükröt árulnék, ami tényleg visszatükrözi

az embereknek, kik ők valójában, és mennyi érték van

bennük.


19

És mit vennél?

Régi telefonkönyveket. Ez számomra a kapcsolódást jelenti

az emberekkel, és egyfajta nosztalgiát is: gyerekkorunkban

a húgommal sokszor lapozgattuk a nagyszüleinknél

a telefonkönyveket, és elképzeltük a nevek

alapján az embereket.

A munkásságodban fontos helyet kap a szereplíra, emellett

testvéreddel, Izsó Nórával több drámát is írtatok.

2005-ben vele nyerted el a IV. Ifjúsági Színjátékíró

Verseny első helyét. Honnan jön, hogy mindig „mások

bőrébe akarsz bújni”?

Mindegyik szerep, amiről írok, kapcsolódik valamenynyire

hozzám is. A húgommal a drámaírást az előzte meg,

hogy Budaörs akkori nyaralóövezetében nőttünk fel,

ami azt jelentette, hogy a környékünkön nem volt rajtunk

kívül sok gyerek. Szerepeket találtunk ki, amiket

aztán akár napokig vagy hetekig is eljátszottunk. Amikor

megtanultunk írni, ezeket le is jegyeztük – volt,

hogy kis könyvecskéket készítettünk vagy felvettük

magnószalagra.

Van valami, amit az új generációknak érdemes tudnia az

írásról?

Sok jó lehetőség van. Az a lényeg, hogy az ember merje

megmutatni az írásait. Ezenkívül ingyenes nyitott

íróműhelyek is vannak, ahova bárki szabadon csatlakozhat,

nincs semmilyen előfeltétel. Budapesten ilyen

a Fiatal Írók Szövetségének a műhelye vagy Szegeden

a Törzsasztal – persze egyéb városokhoz, egyetemekhez

kapcsolódóan van még több lehetőség is.

Aztán ajánlom, hogy próbálkozzanak lapokkal, viszont

ebben az esetben érdemes felkészülni arra, hogy

jó esély van egy elutasításra. Amikor elkezdtem megkeresni

a folyóiratokat, tízből egyszer kaptam pozitív

választ – volt olyan, hogy nem írtak vissza, vagy (és ez

a jobb eset) írtak egy konstruktív kritikát, amiből rá

tudtam tekinteni, miért nem találja meg a helyét egy

adott szó vagy stílus. Ilyenkor neki kell állni, és akár

újból kopogtatni ott, ahol már elutasítottak. Az a legjobb

ebben, hogy többször is újra lehet kezdeni.

Amint látom, nektek erre tökéletes műhely a KárPit.

Gratulálok hozzá.

Janzsó Dávid

(Szeged)

Izsó Zita

(Prága)

Szabadesés

(Részlet)

Szereplők: Éva, Martina, Kati


20

I.

Éva:

A háttérből hallom a vidámpark hangjait,

ahol a lányom a nyári szünetben dolgozik,

felcsendül a vidám gépzene,

a kipreparált légpuskával

valaki épp most talált el valamit.

A lányom a vonal végén elnézést kér,

azt mondja, várjak pár pillanatig,

oda kell adnia a nyereményt.

A lányom kikotorja a havat a számból,

és cserepes virágot ültet bele.

A virág gyökérzete

az ereimben tekereg,

vigyázok,

hogy ne jusson el a szívemig.

Martina:

Küldjek valamit?

Szükséged lenne valamire?

Éva:

És látom magam előtt,

ahogy bemegy az üres lakásba,

kulcsra zárja az ajtót,

kiönti a lefolyóba a megmaradt ebédjét,

és én azt mondom,

nincsen szükségem semmire.

Aztán azt mondom neki, hogy

iratkozzon be arra a képzésre,

és tanulja a németet,

mert mindaz, amit nem becsültünk meg,

előbb-utóbb visszahullik ránk,

és akkor az ég tele lesz fekete pontokkal,

és ismerős fémek zuhannak majd a nyakunkba,

fegyverek, kanalak és lábasok,

mindazok, amiket egyszer már használaton kívül

helyeztünk,

föld körüli pályára állítottunk azzal,

hogy nekünk nem kell,

és akkor a fejünkre hullnak,

és agyoncsap majd minket a felismerés.

Martina:

Anya, én

hiába tanulom a nyelvet, a szavaim

olyanok, mint a partra vetett, döglött halak.

Éva:

Ez azért van, mert olyan vagy, mint én.

Mindent akkor mondasz ki,

amikor már nem gondolod komolyan.

Ezután megint a csönd következik.

És újra az az ismerős gépzene.

Úgy tűnik, valakinek nyerő szériája van.

II.

Éva:

Mostanában sokszor álmodom azt,

hogy a kislányom elém áll,

azt mondja, most már elég idős vagyok,

hogy elmondja nekem,

nem én vagyok az igazi anyukája,

de ettől még nem szeret kevésbé,

sőt, ezentúl két születésnapomat szeretné ünnepelni,

az igazit, és azt,

amikor először találkoztunk,

mert azon a napon döntötte el,

hogy én leszek az anyukája.

És amikor felébredek, rájövök, hogy

mi még sosem találkoztunk,

és amikor gyerekkorában

le kellett rajzolnia engem,

egy olyan figurát rajzolt, amihez hasonlót

az étteremben látott a női mosdók ajtajain,

és amiről mindig tudta,

hogy ha nem akar botrányt,

neki is mindig

oda kell bemennie.

És este a kislányom a telefon végén

azt kérdezi,

ki vagy te.

ki vagy te,

ki vagy te.


21

Bazári duende

Federico García Lorca emlékének

Felbolydulás uralkodik körülöttem. Én csak egy kicsi

duende vagyok. Senki sem vesz észre. A hangomat azonban

felismerik az emberek a száguldó napok egy-egy mozdulatlan

pillanatában. Még ha nem is érti mindenki.

De nekem nem számít, ki vagy. Számomra csak a „rét,

vágy, por csillogása” fontos. Egy érzés leszek benned,

ami azt mondja, bármire képes vagy. Erő, amelynek titka

az ész számára felfoghatatlan. Csak az ösztönöd játéka,

ami - ha befogadod - végigjárva a testedet egy olyan

hangot szólaltat meg, olyan erőt sugároz, amelyet minden

ember érteni fog.

Bár szenvedést hozhatok, itt nem lesz helye a kételynek.

Hiszen a művészlelkek gyötrődésén keresztül vezet

az út a világ csodáihoz.

Mint Lorcánál. Származásunk és felfogásunk azonos.

Andalúzia nevelt minket. Egy hely, egy nép, akik szemében

a halál nem a szomorúság és az elvesztés képlete,

hanem a mindenség és a valamikori újratalálkozás reményéé.

Többször meghalunk életünk során, de a feltámadás

momentuma egetrengető.

Drámáinak, színdarabjainak mondandója, festményeinek

színei, verseinek zeneisége, egyéni hangú jelzős

összetételei olyan reveláló erővel hatnak, amelyek

mindent szétszednek, majd újra összeraknak: feltámasztanak.

„Rezgő ezüst, elnyúlt fantomja, mélán / nyöszörgő éji

szellő szürke karma: / feltépte régi sebemet, majd némán

/ elszállt, s a vággyal itt hagyott magamra.”

S érezzük, a komor hangulat csupán inkognitó. Mögötte

új világok nyílhatnának. De bazári állapotok

uralkodnak. A téboly pusztító tombolása.

A tömegben és zajban téged mégis felismernek.

Miattam.

De ki vagyok én? – kérded kedves Garcíám.

A benned rejlő kicsi duende, aki ki szeretne törni. Ha

nem menekülsz.

Domokos Írisz Kamilla

(Brassó)

ablaKPárkány – művészeti lim-lom

22

Biszmilláh

Gondolatok Marrákesben

A meleg homokszemek égették ujjaimat, de mégis dideregtem.

Nem érződött valóságosnak. A szél testemre fújta

a homokot, beborított, akár egy vékony halotti lepel.

Hajamat teljesen alátemette. Mozdulatlanul kémleltem

az éjszakai eget. Időnként felemeltem a karom, hogy

megtisztítsam a mellkasomon pihenő Koránt.

Az igazság egy. Ott van a könyvek lapjain, az éjszakai

égbolton, a homokszemekben. Rengeteg lelőhelyet ismertem.

Felkutattam elmém legsötétebb zugait, hol már

tisztán láttam. Holott a sötétségbe a mai napig belefájdult

a fejem. Könnyebb élnem hasogató koponyával, mint

méhrajban repülni a legélénkebb virág felé, amelynek

nektárja keserű ízzel kísért a nyelvemen.

Órák óta feküdhettem kint, a hűvös szél kavarta forró

homokban. Az idő múlása elmosódott, lényegtelenné

vált. Időnként még beúsztak szemeim elé a hajdani

córdobai udvar csarnokai, Arisztotelész sorai, de a

homok, a mindent ellepő sivatagi és égi homok lassan

elmosta őket.

Egy ideje már nem is számoltam a homokszemeket. Apró

bogárlábak taposták a bőrömet, trappoltak végig kihűlt

testemen, de nem mozdultam. Néztem a csillagokat, vártam,

hogy megszólaljanak, eláruljanak valamit. Bármit.

Bármit, ami útmutatást adhat.

De ők csak csendben pislogtak le rám, eljátszva a tudatlant,

mintha nem lennének tisztában a gondolataimmal.

Pedig pontosan tudták. Mindent tudtak, mindent

láttak, csontjaimban éreztem a tekintetüket. A nap minden

szakában hallottam érthetetlen suttogásukat, észleltem

borzongató jelenlétüket. Zümmögtek, zizegtek a

fülembe. Napról napra hangosabban.

Hagytam, hogy a homok maga alá temessen. Hogy az éjszaka

sötétje bekebelezze lelkemet. Míg meg nem értem a

célt. A céljukat. A célunkat. A csillagok felrobbannak.

Az összeomlás összeomlása. Darabjaik szerteszét szóródnak

a világegyetemben. A periódusos rendszer összes

eleme céltalanul bolyong a semmiségben. Vagy a valamiben?

Tudják-e, merre tartanak? Vagy kikötnek valahol,

amit végül elfogadnak?

Újra lehet kezdeni? Nem hiszem. Az elemek sem fordulnak

vissza. Nem kapunk második esélyt, ibn Rusd. Most

kell bizonyítani. Nincs idő. Sárral a szemünkben nem

leszünk képesek világokat teremteni. Világosságot a

világokba.

Letettem a Koránt a marrákesi homokba, és újra tollat

ragadtam.

Molnár Dóra Laura

(Szekszárd)

Vallomás

Epilógus Michel Houellebecq Behódolás című könyvéhez

Kellett egy bizonyos idő ahhoz, hogy rájöjjek, kakukknak

lenni nem jó.

El kell fogadnom azt, hogy nyugatiként születtem, és

akként is fogok eltávozni ebből a világból. Nem létezik

semmi vagy senki, aki ezt a tényállást meg tudná változtatni.

Nem vagyok nyugodt. Nem igaz, hogy nem kell megbánnom

semmit. Nem igaz, hogy az újonnan kezdődött életemnek

van bármilyen értelme. Azt is elvettem magamtól,

mert valami olyan megmagyarázhatatlan erőben hittem,

amelyet talán nem is ismertem.

Van, hogy leülök egy diákommal beszélgetni a hitről,

majd eszembe jut Myriam, és amiket mondott. Csak ülünk

egy fényes kávéházban az elegáns ruháinkban, és arról

beszélgetünk, hogy a hit ingoványos talaj, és nem éri meg

elköteleződni, mert soha nem tudod, mi lesz a vége.

A hallgatóim csillogó szemekkel várnak tőlem egy precíz,

de egyszerre ködösen megfogalmazott választ a hitkeresés

kérdésére. Csakhogy én sohasem mondtam el senkinek,

hogy melyik parton kötöttem ki. Félek attól, hogy elveszítem

csöppnyi közönségemet, akik figyelme épp elégséges

erőt ad ahhoz, hogy belevágjak a következő napba.

Nem tagadom, hogy soha nem kíséreltem meg az öngyilkosságot.

Két messzi part között bolyongok egy rozoga

csónakban. Szerencsejátékszerűen latolgatom az egyre

inkább közeledő vihar megelőzésének lehetőségét. A csónak

nem nyújt biztonságot. A végleges és visszavonhatatlan

süllyedés veszélye lebeg alattam.

Létezik egy megfoghatatlan, elemi energia, ami miatt

arra vagyunk „kárhoztatva”, hogy a legcsekélyebb befolyás

nélkül megelégedjünk azzal az iránnyal, amelyet a

víz sodrása határoz meg számunkra. Bizonyos értelemben

ki vagyunk szolgáltatva neki. Mintha két párhuzamos

partszakaszon lennénk egyszerre, a folyó medre meg egyre

mélyülne, miközben az egyikről a másik felé igyekszünk.

Egyfolytában az elmerülés veszélye fenyeget minket.

Csak pár nap

Vörös Anna Vadoma című könyve alapján

Már éjfél körül járt, mire Omar átért a budai oldalra

biciklijével. A szél nem csípte, hanem inkább marta az

arcát, és a lábai egyre nehézkesebben nyomták lefelé a

pedálokat.

Az utcák csendesek voltak, csak egy-egy kocsma előtt

álldogáltak látszólag céltalanul az emberek, mint éjszakai

verebek, kiknek meg se kottyan a hideg. Fiatalok,

akiket még belülről fűtött a hő. Fekete pufikabátok,

hosszú szőke hajak, kiegészítőnek cigaretta vagy egy már

félig üres pohár. Ismerős arcok, semmi szokatlan. Ám valami

mégsem klappolt. Se most, se máskor, mióta ideköltöztek.

Az egész kép szürreális volt, bár nem igazán tudta

volna megmagyarázni, hogy miért. Egy generáció mindennapos

látképe, de nem az övé, aki más színekből, formákból,

illatokból építette fel világát.

A depresszió hullámain felszínen maradni nem könynyű.

A lelkünkben egyre mélyülő áramlás sötét, és minden

egyes kimondatlan gondolatommal sötétül. Egyedül

evezek.

Negyvennégy év kellett, hogy rájöjjek, azt sem tudom,

mit jelent a nemzet, multikulturalitás vagy éppen függetlenség.

Nem tudom. Én magam sem egyik, sem másik nem

vagyok.

Saját elmém generálta gondolataimtól is függök, nemhogy

a társadalom egyéb tényezőitől. Az egyedüli közösség

pedig, amelyhez tartozónak érzem magam, nem más,

mint sokféle személyisegjegyeim együttese. Ezért félek a

saját döntéseimtől.

Törnek az evezők a kezeimben.

Mindezek ellenére szeretnék hinni Myriamnak, és ő

azt mondta, hogy talán mégsem velem van a baj. Talán az

is lehetséges, hogy rajtam kívül mindenki beleesett abba

a hibába, hogy a tradicionalizmust a posztmodern kapitalista

szemléletmód elé helyezi. Az is lehetséges, hogy

én vagyok az egyedüli, aki még ezen a hanyatló földön

segíteni tud.

Bevallotta, hogy már rég feladta a küzdelmet. Éldegél

még egy pár évet, majd amikor úgy érzi, hogy valóban felesleges

az ittléte, feladja a testamentumát Allahnak.

Javasolta, hogy talán én is tegyek hasonlóan.

A Notre-Dame kápolnában Jézus ül a Fekete Szűz térdén.

Az egyre csak szenvedő Jézus: a kiszolgáltatott.

Mi is pont ilyen gyöngék és törékenyek vagyunk! Ami

engem nem mentett meg a hanyatlástól, talán rajtad segíteni

fog.

Ha Rediger tíz kérdést tett fel a könyvében az iszlámról,

akkor én tíz kérdésre nem fogok választ adni a

hitről.

Semmi nem lehet őszintébb egy elnémult kakukk vallomásánál.

Imre Karin Anett

(Csíkszereda)

Már csak pár utca volt hátra. De meddig is? Hazáig?

Ahogy lassan maga mögött hagyta a Villányi utat, és

betért a kisebb, eldugottabb utcákba, az új, ledes lámpákat

felváltották a régebbi, sárgás fényű kandelláberek,

az emeletes kockaházakat a polgári kertesházak. Lejtős

telkek, sarki kisboltok, újhullámos kávézók mellett

haladt el, ahol reggelente szakállas urak olvasgatják

a napi sajtót, és színes gyapjúpulcsis anyukák

csipkednek falatkákat a céklás, humuszos szendvicsből

gyerekeiknek, alig várva, hogy hétfőn újra kinyisson

az óvoda.

Pár játszótér, egy tucat buszmegálló, csillogó villamossínek,

ezekben, ha nem figyel, beleragad a bringájának

a kereke. Kacskaringós utcák, egy város pulzáló

erei. Szomszédok, akik megöntözik egymás virágait, ha az

KáPéházi irodalom – könyvek kávé mellől

23

egyik elmegy nyaralni. Egy vidám „jó reggelt” egy esős

napon, egy krétarajz az ajtó előtt… végállomás, vagy

csak egy újabb megálló?

Mert akárcsak egykoron Szíriában, itt is pénteken teszik

ki az emberek a szemetet az utcára, itt is ugyanúgy

köszönnek neki, ha belép egy üzletbe, itt is megkérdezik

a munkahelyén, hogy érzi magát, és utána pont ugyanúgy

nem érdekli őket a válasz, mint otthon.

Mégis itt minden a lakásukon kívül eltöltött percben

olyan érzése van, mintha rajta lenne a világ szeme,

és valamit, fogalma sincs, mit, de bizonyítania kellene.

Mintha egy figyelmetlen pillanat, egy apró cselekedet

elég lenne ahhoz, hogy fuvallatával felborítsa a kertvárosi

kártyavárat, és elpusztítsa benne azt az egy lakásnyi

rozoga menedékét, amit mostanság az otthonának

nevezhet.

Az Orgona utcába érve lepattant a biciklijéről, és a

kulcstartóján lógó apró távirányítóval kinyitotta a ház

garázsát. A kétemeletes, újépítésű épületen és a hozzá

tartozó feszített víztükrös medencével ellátott kerten

három család osztozott: egy fiatal házaspár, egy koreai

cserediák és ők. Tudta, milyen szerencsés, hogy ilyen jó

környéken, egy ilyen szép házban lakhat, de valahogy

mégsem érezte magát különösebben hálásnak.

Eredetileg nem terveztek sokáig maradni. A terv az

volt, hogy majd, ha a szülei rábírják nagyszüleit a költözésre,

akkor együtt keresnek egy szebb, nagyobb helyet.

Egy élet kellékei

Egy olyan helyet, ahol mindannyian kényelmesen elférnek,

és amit majd pont ugyanúgy beleng a frissen sült

pita illata, mint tágas damaszkuszi otthonukat.

Egy pár nap, és utánatok repülünk. Egy pár nap, és ott

találkozunk. Egy pár nap, és Alissa újra nyugodtan tud majd

aludni apa mellkasán. Ennyi kellett volna. Egy. Pár. Nap.

Amikor a garázsajtó csikorogva bezárult mögötte, Omar

csak állt. Félhomályos lépcsősor vezetett a földszintre,

ott pedig fehér kövekkel kirakott folyosó várta, hogy

megtegye szokásos útját a második emeletre. Néhány percig

azonban képtelen volt megmozdulni. Szemei előtt megelevenedett

a kép, ahogy a családja ott ül a nappaliban és

társasozik. Alig férnek el a kis ülőalkalmatosságon – itt

egy könyök, ott egy láb nyomja valakinek az oldalát –, de

mégsem mozdul senki. Jó ez így, vagy talán pont így jó. A

tábláról amúgy sem szabad levenni az embernek a szemét.

Talán már a folyosóról hallani fogja, ahogy egymást

heccelik.

Vadoma is ott van. Állát a mellkasa elé húzott lábain

pihentetve ül, hogy aztán – amikor Omar belép – hatalmas

mosollyal az arcán pattanjon fel a párnák közül, és

rohanjon eléje.

S talán, amikor majd végre benyit, a szürke kis lakás

több lesz egy ingatlaniroda bemutatóterménél.

Lassú léptekkel indult meg felfelé a lépcsőn.

Talán csak percek kérdése. Esetleg pár napé.

És akkor majd végre hazaér.

Szedlacsek Anna

(Vác)

Orhan Pamuk Az ártatlanság múzeuma című könyve alapján

KáPéházi irodalom – könyvek kávé mellől

24

Május volt, a nyár már belekezdett volna előszavába, de

Nişantaşi utcáin mindenki belefojtotta a szót, ki egy

kabáttal, sapkával, vagy épp egy meghosszabbított tűzifarendeléssel.

Aznap délután, miután a boltot bezártam, és megfosztottam

a reflektorfénytől a kirakati Jenny Colon táskákat,

felmentem hozzá a Könyörület házába. Egy egész délutánt

töltöttünk ott titokban, örömmámorban táncolva, a

Napszonáta aláfestésében.

Mire a koraesti árnyék végigterült a padlón, ellopva

a szőnyeg színét, elhagytuk a lakást. Azon a találkozáson

elvesztettem a fél fülbevalómat, a fehér gyöngyöset, amit

még édesanyámtól kaptam. Féltem, mi lesz, ha Sibel megtalálja.

Azért mégiscsak ő volt neki előbb, és ha a család

megtudja, nem mosom le magamról az ócska színésznőkre és

modellekre használt szavakat.

Később így is szájukra vettek, de nem volt mit tennem

ellene. A mai világban csak azt nem nézik le az emberek,

akitől félnek, én meg sosem voltam egy harcias típus. Inkább

tűrtem, minthogy ellenálljak. Erre tanítottak kislánykoromtól

kezdve.

Húsz évvel később meglátogattam unokatestvéreimet

szülővárosomban. Fejbe kólintott a múlt. Az emlékektől

piszkos utcák, a rideg terek, a számonkérően pislogó

lámpaoszlopok mind azt suttogták, hogy ,,itt járt, keresett,

s nem talált”.

Menekültem volna, el az ismerős hangoktól, színektől.

Egyedül akartam lenni, és nem gondolni semmire,

legfőképp nem rá és a hamutartóra. A rokonaim észrevették,

hogy nem szívesen sétálok az utcákon. Azt gondolták,

apámra emlékeztetnek, s őt gyászolom. Elvittek egy

újonnan nyílt múzeumba, hátha az eltereli a figyelmemet.

Mindig is odavoltam azért, ahogy a régi tárgyak áradoznak

a múltjukról, most mégsem tudtam örülni a lehetőségnek.

Időt akartam, teret, hogy lecsendesedjenek

bennem az érzelemhurrikánok.

Ahogy beléptem a kiállítóterembe, arcon csapott a

felismerés: minden ismerős! Sok-sok tárgy, mind a múltam

darabja. Én voltam a tárgyakban. Az emlékeim, az

ujjbegyeim nyoma a felületükön, a kopások, a foltok, a

lyukak, az anyagokból kilógó cérnadarabok az én történeteimet

szőtték. A gyermekkori biciklim, a vonalzó,

amit tőle kaptam (hogy került ide?), nagymamám gyertyatartója

az éjjeliszekrényemről, mozijegyek, képek tucatjai,

újságkivágások arról a bizonyos divatbemutatóról, a

botrányos bordó rúzsom mind-mind belőlem kiszakított,

állványokra kirakott darabkák.

A terem közepén lévő asztalon egyetlen egy apró tárgy

állt selyempárnán, az óriási felület kiemelte különlegességét.

Lepergett szemeim előtt az a délután. Sóhajtva

vettem kezembe a parányi, magában mégis egy emlékkolosszust

rejtő fél fülbevalót. Hirtelen felindulásból

föltettem, vissza a bal fülembe, s kirohantam az ajtón.

Wagner Lilla Katalin

(Nagyvárad)

Hat fogás éjszakára

Gondolatmorzsák a ramadani asztal körül

„Miként a gyümölcs magvának meg kell törnie,

hogy szíve a nap elé állhasson,

meg kell ismerjétek a fájdalmat.”

(Kahlil Gibran)

1

Felém fordulnak a feldúlt szemek. De hiszen ez csak eltévedt

vád, ugyanis én semmiről nem tehetek, ezt bizton

állíthatom. Az okozat vagyok csupán, az ok viszont semmiképp.

„Maró” – mondják rám, de én csak a fájdalom vagyok.

„Kínoz” – állítják, de én csak a kín vagyok. „Éhes vagyok”

– mondják, mert én vagyok az „éh”.

Ami a vágyat enyhíti, engem gyarapít – csak idő kérdése.

A magára hagyott sóvárgást viszont felemésztem. Így,

amíg ők Fölfelé fordítják kiszáradt szemeiket, én önmagam

áldozatául esem. Nevem az ürességben visszhangzik,

torzul: éhség, éhség, tisztaság…

Menj csak.

2

Csakhogy végre! Már a ráncaim is kezdtek megjelenni.

Igaz, az energiámra nem panaszkodhatom.

Minden alkalommal különösen megtisztelőnek érzem,

hogy én lehetek az első. Pontosabban az első három. Meglehet,

hogy hiányzik belőlem a levesek melegsége, nem

vagyok folyékony otthon. Nem vagyok kalandosan fűszeres

sem, és csupán az apró dolgok számára lehetek bőséges.

Húsom szilárd puhasága azonban hagyománnyá eleveníti

a múltat. Így, amikor a nappalt elrejti az éj, hidat

képzek lélek és test között. Mint gyümölcs és a magja, az

első szem datolya.

Most már nekifoghatsz.

3

Talán nem tökéletes a főétel sem. Hiszen tökéletes csak

az lehet, ami időktől fogva van, időktől fogva viszont

csakis Egy van. Az Egy pedig tökéletesen elég.

Egykor azt mondták rólam, a „szegény ember étele” vagyok.

Máskülönben a tisztes nevem koshari. Rizs, tészta,

bab, csicseriborsó… Én sok mindent elfogadok. Ezt a rengeteg

összetevőt osztom meg az emberekkel, hogy őket tápanyaggal,

magamat jelentőséggel gazdagítsam. Szegénység

lenne? Az éhesen fogyasztott étel felbecsülhetetlen

értékű manna. Minden rizsszemet felvált egy leheletnyi

hála, minden bab után elégedetten csillan fel a szem.

Senki sem eszik egymagában. Mint az összekuszálódott

tészta, a lelkek is keresztezik egymás útját. Emelkedik a

villa, emelkedik a közösség. Odafönt pedig tátott szájak,

tárt kapuk várakoznak.

Nincs mitől félned: odalent szilárd a tányér, zárva a

talaj.

4

Jó néha elveszni az émelyítő örömben. Meglehetősen

könnyen elfelejti ilyenkor az ember, hogy bármiféle élvezet

nem több, mint csábítás. Akit túlságosan magával

ragadnak a hívogató érzékletek, eltávolodik a valódi

teljességtől.

Nem lehetne megőrizni a gyönyört, mégis elvetni a

mohóságot? Hiszem, hogy nem csupán a szavakon csillanhat

meg a hála, hanem az apró szájak szélein is. Szirupos

gondolat – rám jellemző. Amolyan baklava-ábránd.

Azt hiszem, ezért vagyunk olyannyira intenzívek, legyen

szó fűszeres vagy éppen édes aromáról. Az ételek sem

többek, de nem is kevesebbek, mint teremtmények. Így hát

nem épp a tisztelet jele, ha az emberek magukhoz vesznek?

Mindeközben meg nem feledkezve arról, ki által találkoztunk.

Egészségedre.

5

Már sietni sem éri meg. Elcsitul a korgás, a beszélgetések

szelíd moraja hullámokban szalad végig az asztal

mellett. „Mind a tíz ujjamat”, hangzik a szokássá avasodott

mondat.

Hadd segítsek. A nehéz ételek megterhelik a gyomrot.

Fontos a (fel)fogások kiegyensúlyozottsága, változatossága,

amennyiben pedig ez nem elegendő, magam is rendelkezésre

állok. Egy csésze fekete tea, egy szelet csend.

Bár sokszor keserűnek hat a rózsaédes desszertek után,

egy kis türelemmel ízekbe is belebotlik a nyelv.

Ahogyan a szavakba is. A „köszönöm” úgy tapad a szájpadlásra,

mint egy falat joghurtos bárányhús. Annyit

tesz, mint beismerni, hogy bizonyos formájú hiány tátong

a bensőnkben. Sütemény, szabad álom, feloldozás, vagy

éppenséggel Hit formájú hiány. De hiszen honnan tudhatnánk,

éppen miféle lyukat rág a lelkünkön?

Segítek megemészteni.

6

Kedvelem a körforgásokat. Újra és újra beleharaphatunk

ugyanabba a gyümölcsbe, és minden egyes alkalommal

egyedi ízkavalkádot tapasztalunk. Így változom én is.

Az ürességet keresem. Befolyok az apró részletekbe,

kínnal töltöm ki a megmaradt réseket. Az éhség csupán

kontúr, körvonala a tátongó űrnek. Általam tehát láthatóvá,

érzékelhetővé válik mindaz, ami nincs.

Amikor távol tartasz magadtól, csupán kitömöd az apró

hasadásokat. Étellel párnázod ki a fájdalmat, holott az

igény sosem szűnt meg, csak a vágy fogadott némaságot.

Iránytűként jelzem az eltemetett kincstelenséget.

Megpróbálod ismét?

Pálffy Katinka

(Székelyudvarhely)

rEsti – irodalmi gasztro, az ízekre szedő

25

A kávé filozófiája

A frissen hullott hó ropogott a talpam alatt. Sikoltoztak

a finom pelyhek, mintha az alattuk nyugvó lelkek gyötrelemkiáltásai

lettek volna. Hallgathatatlan hang. Kibírhatatlan.

Elviselhetetlen. Tűrhetetlen.

Megálltam.

Láz… Ervin és két dátum.

A vezetéknév utolsó két betűjére rátapadt a hó. Lesöpörtem,

tettem egy lépést hátra, és ittam egy kortyot a

kulacsomból, amelyet unokahúgom nyomott a kezembe indulás

előtt.

– Kérdezd meg tőle! – ennyit mondott, és eltűnt a nappaliban.

A sírkő rázkódni kezdett, zsugorodott, majd nőtt. Beleszédültem.

Az üveg tartalma kilötykölődött, lecsöppent a

földre. A hó olvadni kezdett, a vizet szinte azonnal beitta

a talaj. A fehér ürességét felváltotta a lelkesítő zöld.

A temető megtelt élettel. Kivéve a fákat, amelyek mintha

mindig dideregnének a hófelhők árnyékában.

A tompa zúgást, akármiből áradt is, mintha elzárták

volna, minden nesz elhalt. A távolból hangfoszlányokat

sodort felém a szél, de csak érthetetlen morgás jutott el

a dobhártyámig. Többen voltak. A szédülés idővel émelygéssé

enyhült. Tudtomon kívül tettem pár lépést előre, a

hangok irányába.

Megbújtam egy alacsony fenyőfa mögött, remélve, hogy

ha nem is hallok semmit, legalább látom azokat, akik beszélnek.

Valami talán a lelkiismeret apró kis zsinórjaival

próbálta visszaterelni az észszerű gondolatokat a

fejembe, de a kíváncsiság horgonykötele kétségtelenül

erősebbnek bizonyult.

Kilestem a fenyő mögül, mire az megmozdult. Tűlevelei

az arcomat karistolták, hátraugrottam. Nem felém indult,

mintha nem lenne tudatában a jelenlétemnek. Láthatatlannak

éreztem magam. Végre.

A fenyő apró ugrásokkal távolodott, nagyobb rálátást

adva az előttem lévő térre. Állatok. Különös állatok. Egy

égszínkék ló, két felegyenesedetten járó macskaféle gyanús

alak, egy huncut ábrázatú oroszlán, egy tudálékos

tekintetű nyúl, parányi zöld tündérféle, valami zömök,

dömmögő medveforma és számos egyéb, sosem látott figura.

Mindannyian ott voltak. Körbeülték a mestert, az alkotót.

Beszélgettek. Összetartoztak, mintha a tragédia,

amely egy egész társadalmat anakonda módjára roppantott

össze, itt, ezen a helyen meg sem történt volna.

Rápillantottam a kulacsra a kezemben. Öröklé. Ennyi

volt ráírva.

Utolértem.

Hosszabbat léptem, mint bárki más.

Talán a gyerekeknek van igazuk?

Csernák Zsófia

(Kecskemét)

sherLOCKED – s a szálak kibomlanak

26

A függöny két oldalán

Omar Khayyam költészetéről

Szent és profán. Ég és föld. Bent és kint. Az első alkalom,

amikor valaki belép egy szent helyre. A levegő más lesz, a

fények és az illatok is. Az idő sem úgy folyik, mint eddig,

inkább kiterül, mint a szélben suhogó leplek. Ha nem figyelsz,

elveszel köztük.

A hangokra figyelsz. A szavakra, amik egy másik nyelven

szólnak. A függöny másik oldalára akarsz lépni.

Elgondolkodsz, miközben ujjaid a szöveten babrálnak.

Aztán saját hangod visszhangzik a füledben. Átlesnél a

túloldalra, de elbizonytalanodsz… talán mindvégig ott

voltál?

Egy férfi. Csak a hátát látod, egy papír fölé görnyed.

Nem tudod eldönteni, hány éves lehet, a mozdulatok,

ahogyan vezeti a betűket a lapra, a testtartása, minden

olyan egészen időtlen. Egy megmerevedett pillanat. A tekinteted

végre megtalálja a betűket, amiket a férfi írt.

Szavak, rímek, képek. Egy verset látsz, vagyis inkább

többet. Sok rövid vers, dominószerűen követik egymást.

Nem hosszúak, mégis olyan erővel érintenek meg, mint

amikor egy kavicsot hajítanak a tóba. Az addig rezdületlen

víztükör most megtörik. Te is így törsz darabokra. A

vers még sokáig hullámokat vet benned. Még sokáig látni

a koncentrikus köröket a vízen, ahogy egyre távolodnak.

A fordítás egy új nyelv. Idegen és mégis otthonos. Elválaszt,

mint az a bizonyos függöny, de közben összeköt,

átvezet. Beenged egy új világba. Fellebbenti azt, ami eddig

láthatatlan volt. Megnyit. Ráirányít az eredetire, és

ettől áll elő az a paradoxon, hogy az, ami eddig annyira

másnak tűnt, most befészkeli magát a világodba.

Amikor valaki, ott a függöny mögött, az anyanyelvén

olvassa fel a sorokat, és te mégis érted, abban a pillanatban

megérkezel a szentélybe. Ahol füst van, édes illat

lengi be a teret. A hang mély, zúg, lelkedig hatol. Az idegen

kiejtés mintha felerősítené a beszédet. A hanglejtés

semmihez sem hasonlítható, szinte kántálás. Titkokat

súg. Minden szó egy szikra. Kis tüzek. Tömjén. Szaggatott

lélegzetvétel. A perzsára emlékeztető hanglejtés, évszázadok

súlya. Vénebb nálad és nálam is, de még sokkal halálunk

után is megmarad. Megmarad, kiolthatatlan láng.

Szakralitás.

Vajon létezik ez a függöny a túloldalról is? Nincsenek

válaszok, mert sosem kérdeztünk. Így majdnem nyolcszáz

évvel később is csak annyit tudunk mondani: se te, sem

én.

Rózsa Anna

(Pécs)

Az ezeregyedik éj

Forgatókönyv Seherezádé utolsó meséjéből

„S néha elsírja magát, mert talán eszébe jut,

hogy legtöbb, amit ember elérhet: hogy hiányzik.”

(Szilágyi Domonkos: Kényszerleszállás)

[A palota márványfolyosóján két szolgáló áll. Az első

idősebb, cserzett bőrű, őszülő szakállú. A másik fiatal,

nyurga, az első szolgálóra küllemben igencsak

hasonlító ifjú. A folyosó túlvégén fehér lenruhában

egy lány támaszkodik a korlátra. A naplemente gyenge

fényét már felszívta az este, kint sötét és fullatag

meleg. Éjfekete haja kontyba fogva, szemét a Holdra

szegve bámul ki a csillagokra. Egyetlen könnycsepp

csordul le az arcán.]

SZ.2. Miért sír?

SZ.1. Néha az angyalok is félnek a haláltól.

SZ.2. A szultán sosem bántaná. Szereti őt.

SZ.1. A szultán csak addig hagyja életben, amíg estéről

estére mesél neki. Ha megunja, ugyanolyan kegyetlen

halált hal majd, mint a többiek. Az pedig nem

szeretet, hogy érdeklődésből nem öleti meg. Napról

napra menti a bőrét. A mai harca mindjárt kezdődik.

Szólj neki.

[A fiatal szolgáló megindul Seherezádé felé. Amikor

a lány mellé ér, az ráemeli tekintetét. Mozdulatai

gyengék és könnyedek, de feszült minden gesztusa.]

S: [Halkan] Nem vált meg a szenvedés és nem véd meg

semmi isten. Ugye? [A szolgáló nem válaszol] A holnap

reggelt nem érem meg. Érzem. [A szolga arca nem rándul,

de szemében mintha együttérzés csillanna.]

SZ.2. A szultán már vár. [Seherezádé elindul a

szultán hálószobája felé, benyit. Bent halvány fények

pislákolnak, középen asztal, rajta a vacsora

csonkjai. Elhelyezkedik a heverőn, ahonnan már ezer

estén át mesélt.]

SZU: Mondd, kedves, életben maradt a fiúcska? Megmenekült?

S: Meg. Mert éles volt az esze, és tudta hogyan

játssza ki az őröket. Megmentette a szerelmét is.

SZU: Ma is mesélsz nekem?

S: [Elcsukló hangon] Mesélek. [Hosszú szaggatott

levegőt vesz, leszorítja a torkába gennyes csomóként

feltörő sírást, majd belekezd.] Élt egyszer egy

szegény halász, akinek az volt a szokása, hogy naponként

csak négyszer merítette hálóját a vízbe. [A

szultán hallgatja, arca kifejezéstelen. Seherezádé

pedig csak mesél, mesél már ezer és egy éjjel óta.] A

halász egyszer egy lámpást fogott ki a vízből, és mikor

felnyitotta, füst csapott ki belőle, s ez a füst

szétterült a földön, tovább terült, gomolygott, majd

fölszállt a felhők felé. Amikor egészen kipárolgott a

palackból, óriási szellemmé változott. – Ki vagy te,

kérdezte a halász. A szellem nem felelt erre a kérdésre,

hanem azt mondta: - Tudd meg, hogy azonnal

megöllek! Mire a halász remegő hanggal válaszolt: …

SZU: Elvezetni! [Ez az egyetlen szó visszhangot

ver a szoba falain. Egyszerre szól mindenhonnan, és

mintha nem csak egy ember mondaná, hanem mindenki,

aki a palotában él és mozog. Seherezádé elhallgat.

Ajkai megremegnek, eldől a heverőn. A fölfele hulló

könnyek fátylán át nézi az elmosódott világot.]

Elvezetni! [A puha csönd, amely a szobára telepedik,

megszilárdul, kristályossá válik, szilánkokra hull.

A kiáltásra benyit egy jelentéktelen arcú, bajszos

őr, Seherezádét megragadja, kitaszítja a szobából.

A lány a márványpadlóra roskad, de az őr felrántja.

Homályló éjszakai fény borong, lépteik visszhangot

vernek a kihalt épületszárnyban, és ezerszeresre

erősödve, mint dobok hangja, kíséri őket utukon. Kiérnek

a kertbe, Seherezádé remegő lábakkal lépked a

salakos ösvény közönyében.]

S: Hova visznek? [Az őr nem válaszol] Nem akarok

börtönbe kerülni, nem akarok ott elsorvadni! [Kitépi

a karját az őr szorításából, rohanni kezd, de

ruhája beleakad topánkájába, elbotlik és nekiesik

egy márvány csobogónak. A rózsák közé zuhan. Vékony

vércsík folyik végig a halántékán. Az őr nyugodtan

közeledik felé, durván megragadja, felrántja, majd

felpofozza.]

Ő: Indulj! [Többet nem szól. Felvezeti a lányt a palota

legmagasabb tornyába. Fent két másik őr várja.

Ott összekötözik kezét-lábát, majd az erkélyre állítják.

Seherezádé lenéz, és az izzó sötét semmibe bámul.

Szembefordul az őrökkel.]

S: Vágjátok fel a torkom. A hangom tartott életben,

okozza hát elvesztése a halálomat is. [Egyesével

belenéz mindhárom férfi szemébe, de mintha hideg,

élettelen üveggömbök bámulnának vissza rá. Ekkor

megérti. Róla az égiek lemondtak. Kilép az erkélyre,

szemét a csillagokra emeli, testét megfeszíti, és úgy

várja a halált. Egy lökés, még annyi se, és már zuhan.

De miközben zuhan, repül.]

[Reggel a szolgáló benyit a szultán szobájába, elsápad,

azonnal segítségért kiált, de nem tehetnek semmit.

A szultán hamuszürke arccal, merev testtel fekszik

az étkezőasztal alatt. Az orvos kiszedi a torkán

akadt szőlőszemet, a tálcára dobja, távozik. Egy fiatal

lány holttestéhez hívták, amit reggel az árusok

fedeztek fel, amikor a portékájukat kipakolták.

Kisebb csődület gyűlt össze a téren, a bámészkodók

körbeállták a tetemet. Közben a palotából kirohanva

hírül viszik a pletykás szolgálók a szultán halálát,

s a városban eluralkodik a fejetlenség.]

Szentesi Eszter

(Veresegyház)

Enter – belépő a filmek világába

27

A legális identitásvesztésről

Színházi székfoglaló

GriMaszk – a színházi leleplező

A szék meghatározza az embert. Láttatok már királyt

sámlin?

Hajnali három óra van a kelenföldi buszállomáson.

(Merő véletlenségből a Déliben is épp hármat

ütnek – köztük két nőt –, de ez most nem tartozik

ide.) A napnak nyoma sincs, és nem is lesz még egy jó

darabig. Egy félrevasalt farmerban és egy kék pólóban

sétálok a busz felé, kezemben cigaretta helyett

egy slusszkulcs. Dermedt csend, jégkockasötétség.

A szélvédőn kinyíltak az éjszaka jégvirágai. Belehuppanok

a székembe, a testem, mint mindig, most is

összerezzen, bőröm kis csomókba rendeződve tiltakozik

a hideg ellen. A sofőrülésen keresztül érzem

az egész buszt.

Nem. Ez nem én vagyok.

Én egy autó anyósülésén ülök. A párom, akivel alig

egy hónapja vagyunk együtt, épp randizni visz a fővárosi

állatkertbe. A gyomrom reggel óta fáj az izgalomtól.

Szeretnék végre odaérni. Alig várom már,

hogy lássam a süniket, a pingvineket és a bohóchalakat.

Az autópálya üres, alig van valaki. Már vagy húsz

perce haladunk egyenesen előre, mikor a barátom rám

pillant, a kezét a térdemre rakja, és vizet kér. Nálam

nincs, de a csomagtartóban biztos van. Tegnap pakoltam

be egy kartonnal.

Megálljunk?

A leállósáv felé vesszük az irányt, benyomom az

elakadásjelzőt. Ő kiszáll, hátramegy. Én várok. Eltelik

egy perc, majd kettő, de a csomagtartó ajtaja

nem nyílik. Enyhén ráncolt szemöldökkel körbenézek.

Sehol senki, a pálya üres, csak egy mentő hangját

hallom a távolból. Újabb fél perc telik el. Kikapcsolom

a biztonsági övet.

Hahó! A karfába kapaszkodok.

Minden rendben?

Kinyitnám az ajtót, ekkor visszaér.

Hol voltál?

Nem válaszol. Kitépi a kulcsot az autóból, majd bevágja

az ajtót.

– Itt van. Azt mondta, inni megy, de egyszer csak

eltűnt. Nem tudom, mi történhetett vele – hallom a

távolból.

Kivel beszél?

Megfordulok.

Egy mentőautó áll a kocsink mögött, két férfi épp

egy nőt rak fel a hordágyra. Mellettük áll a párom

kétségbeesetten.

– Az állatkertbe tartottunk. Én és a barátnőm.

*

Nem. Ez nem történt meg. Velem legalábbis biztosan

nem. Becsukom a szemem. Ha nem látok semmit, a szék

nem mozdul. Körülöttem mindenki beszél, a halk pusmogás

lassan beleolvad a félhomályba. Ez egy vásár,

a lelkek cserekereskedelme. Előre megírt sorsokat

váltunk ki, majd hagyunk beteljesülni, legyen az

bármilyen. Ez az emberi természet egyik leszögelt

lepkeszárnya. Mi vagyunk a végzet, az, ami velünk

történik, vagy az, ami általunk?

*

Állva kávézom. Ha leülök, be akarom húzni magam egy

asztal alá. Márpedig csak így van íze annak, amit

iszom. Körülöttem mindenki bort vagy valamilyen

koktélt szorongat. Elvégre is ez egy szórakozóhely.

A hangszórókból folyik a szívritmus-szabályzó, az

előttünk magasló emelvény kékes-lilás fényben kavarog.

Az eltakart arcú férfi kiúszik a színpadra.

A többiek követik. Egyedül vagyok, senkit nem látok,

csak magamat. Magam mindenkin és mindenben.

Az elrontott tánclépésben, a felütésre becsatlakozó

zenekarban, a nadrágzsebbe csúsztatott ötezresben.

Elolvadt a jég.

Vége a szünetnek.

*

Éjfél van. Egy hosszú nap után a buszomra várok Kelenföldön.

A kezemben alig égő cigaretta és egy üveg

víz. A kék dög pár perccel később bekanyarodik, elsőnek

én lépek fel. A buszon hideg van, a sofőrt is

rázza. Konfetti hullik ki a zsebemből. Keresgélem jegyek

közt a bérletet. Leülök.

A mellettem ülő hölgy behúzza a függönyt.

Mikor kell tapsolni?

Liszák Lili

(Keszthely)

28

Monológok a kirakatból

Avagy mesélnek a perzsaszőnyegek

Mud

Egy egész város. Előttem csillog, mint gyermek szemében a honvágy.

Végigfolyik arcomon a lámpák, ablakok és sűrű csillagok

sápadt, enyhén sárgás fénye. Megannyi apró minta, ezernyi lélekcsomó,

mind-mind a házak, emeletek közé szőve. Bézs tömbök

lesik az alattuk ágaskodni igyekvő, barátságosan zöld falakat,

erős cseréptetőket.

Padlóra vetülő napfénynégyzet. Gyapjúszerű melegsége megpuhítja

a kora reggelre kihűlt deszkákat, ridegségüket langyos

nosztalgiával fűzi össze.

A kilátást esőfelhők árnyékolják. Még bennük is valamiféle

megmagyarázhatatlan, szelíd vidámság kavarog.

Valóban ritkaság.

Feloldott

Mert tulipánbimbót virágzik a szívem,

pirosló szirmait az égen szétterítem,

míg morzsolódó falakon gúnyt suttog a mész:

„Többé már sehova, sehova nem mész...”

Nem fér körülöttem a száraz téglakeret,

nyújtózni vágyom ezer éra felett,

repülni, hol a madár se száll, békésen ül,

bolyongani szabadon, reménytelenül.

Tabriz

Kóbor város. Átázott téglafalak, kékre hazudott ég. Talán ma behúzom

a függönyt. Idebent az esőnek csak kopogása van, merész

léptei, szabad tánca. Kacskaringós ritmust vesz fel az ablakpárkányon,

majd levonszolja magát a földig. Díszes, ismétlődő vonalakat

hagy maga után.

Recseg a padló. Odakint pamutfelhők sokasága igyekezne vigasztalni

őt, de mindhiába. Zárva az ablak. A pocsolyák iniciálékat

formálnak. Vajon milyen lesz a folytatás?

A kilátást belátás váltja fel: ez már csak ilyen. Az eresz fémesen

csikorog. Jég? Szobrászat.

Elefántcsonttorony-művészet.

Iszonyodott

Mert vézna indák kúsznak mellettem,

s szégyen a deszkán férgeket etetnem,

színemet is csak csótányok rágják,

hazugságokat rejtenek ősi varázslámpák.

De odafentről lent virít a táj,

s mint csörgődob, ha muzsikál,

gyengén bizserget, élénken dúl…

Nem bírom idelent, fent vagyok úr.

Kerman

Zúgolódó, pezsgő, motordalú nagyváros. Sűrű lombú fák közé

vesznek az otthonos házak, a távolban ékeskedő, sokablakos tömbök

azonban már kevésbé szégyenlősök. Felhőcsipkét öltött az ég.

A cserepekkel tűzdelt, fodros háztetőkre szeretne hasonlítani,

hiszen nemsokára felérnek hozzá. Selymes kardigánok, hosszú

kabátok, nyikorgó bőröndök futkároznak a szerteágazó utcákon.

A padlódeszkákat számolom. Abban pedig a szálkákat, majd az

atomokat. Minden osztható.

A kilátást illetően jók a kilátások: rengeteg irányba forgolódhat

a szem. Észak és kelet közt a tér végtelen égtájra osztható.

Mi mégis leszűkítjük.

Csomólehetőség.

Kalandvágyó

Mert csodára szomjazom, elszórni por-lelkem,

mely angyalhangú széltől szelíden rezzen,

látni idefentről kacskaringós földet,

földön az embert, emberben a Földet.

Ha fölveri a Napot egy lomha dzsinn,

s lesz a sápadt égből égővörös rubin,

rákacsintani, hátha kedve támad

friss rózsaharmattal öntözni a tájat.

Kilencvenkilenc

A bedolgozott csomók száma adja a darab értékét. Egyszerű matematika,

egyszerű varázslat, amely vékony, színes szálakból értéket

sző. Csomóvárosok.

Na és „Te”? Amikor a padlóra fekszel, képzeld azt, hogy a bőröd

selyem vagy talán gyapjú. Lágy krémszín, zárkózott vörös, vidámkék,

mélabús barna… Mi az árnyalatod? Ha szétterítenének,

milyen mintát láttatnál? A turistáknak, tudatlanul bámészkodó

ismeretleneknek kedveznél, vagy a helyi szövőknek?

Térkép vagy. Vess magadra egy pillantást! Hova vezetsz?

Nincs jó válasz. Egymásba gabalyodnak a szálaid, és többé már

nem kell kibogoznod. A kilátástalanság néha azt jelenti, hogy a

szemünket pihentetjük.

Ezért kézimunka.

Támogató

Mert hátam, ha súlytalan, megszakad,

s mint ürességtől zúgó sivatag,

homokszemek tömkelegére bomlok.

Terheidtől értékkel terhelt dolgok

szítják föl a szelet, hogy vállamon vigyelek,

te, titkos drágakő, megfáradt kisgyerek.

Felhőkkel játszó kacajaid szívembe hintik:

„hadd szálljak lélekről lélekre mindig…”

Pálffy Katinka

(Székelyudvarhely)

Pixel – KéPpontok

29

Kerengő dervisek

A mesés Kelet hatása az európai muzsikára

bakeLit – zene és irodalom

Mikor és hol hallottunk először a messzi Arábiáról

és annak kulturális kincseiről? A sejtelmes török

fürdőkről, az impozáns dzsámikról és égig nyújtózkodó

minaretjeikről, a félelmetes janicsárokról, a

nagyhatalmú pasákról vagy éppen a fényűző udvarral

bíró szultánról.

Ezekkel a figurákkal alighanem minden magyar

gyerek Gárdonyi Gézának köszönhetően ismerkedik

meg. Az Egri csillagok című regény ugyanis nem

pusztán történelmi mű, hanem amolyan kulturális

kincsesbánya is.

Az én érdeklődésemet különösen felkeltették a

regényben szereplő kerengő dervisek. Ezeknek a muzulmán

papoknak a különleges spirituális gyakorlatát

így idézi fel Gárdonyi: ,,Amott jön... – Melyik?

– Aki előtt a dervis kereng. Egy magánosan haladó,

egyszerű köntösű lovas. Előtte egy dervis kereng

gépiesen egyforma sebességgel. A dervis fején másfél

könyök magas teveszőr süveg. A két keze széjjel.

Egyik tenyere az ég felé, a másik a föld felé. A szoknyája

harangként terüldözik a forgástól. – Kerengő

dervis – magyarázta Tulipán. – Hogy bele nem szédül,

vagy ő, vagy a ló! – Megszokta mind a kettő. A lónak

csakugyan mindig szabad a menése. Másik hat fehér

szoknyás dervis ott lépked kétoldalt, s várja, hogy

fölválthassa a kerengőt. – Ez a hét dervis így kereng

a szultán előtt Konstantinápolytól Budáig – kiáltotta

Tulipán a diáknak a fülébe. Mert a trombiták,

sípok, dobok, réztányérok zajától nem lehetett másképpen

érteniük egymást.”

Vajon hogyan szólhatott ez a különleges arab muzsika?

Alighanem az európai romantikus zene nélkül

ma kevésbé ismernénk az arab zenét – a 19. század

művészei ugyanis előszeretettel fordultak régebbi

korok és távoli tájak, az antikvitás, a lovagkor vagy

éppen a „mesés Kelet” világa felé. Utóbbi persze már a

18. században is kedvelt téma volt, s a 20. században

is népszerű maradt.

Ny. A. Rimszkij-Korszakov tengerésztisztből lett

az „Orosz Ötök” egyike, aki eredeti hivatását űzve,

tizennyolc évesen két és fél esztendőig tartó világkörüli

hajóutat tett. Ennek során ihlette meg Ázsia,

annak különleges kultúrája, amelyről egyik leghíresebb

műve, a Seherezade zenekari szvit tanúskodik.

A darab az Ezeregyéjszaka négy történetét dolgozza

fel: Szindbádról, a tengeri hajósról, Kalendár

herceg tréfáiról, a herceg és a hercegnő szerelméről,

egy bagdadi bazárról és egy mágneshegynek ütköző

hajóról mesél. Az 1888-as bemutatón maga a szerző

vezényelte a fantasztikusan hangszerelt négy tételes

kompozíciót.

A századforduló felé közeledve Franciaországba

érkezünk. Maurice Ravelt már gyermekként is érdekelték

a keleti mesék. 1903-ban jó barátja, Tristan

Klingsor verseit zenésítette meg, így született meg

a sikeres Seherezádé-dalciklus. Ravelt még nem sokkal

halála előtt is foglalkoztatta egy újabb mű megkomponálásának

lehetősége az Ezeregyéjszaka meséi

alapján.

Ismert tény az is, hogy Bartók Béla, a magyar népzenegyűjtés

egyik legnagyobb alakja nemcsak hazánkban

tárt föl népdalokat és népi hangszeres zenét,

hanem ő volt az egyik első folklorista, aki az

arab muzsikát annak eredeti helyszínén tanulmányozta.

A kékszakállú herceg vára librettistájának, Balázs

Bélának így írt egy 1911-ből származó levelében

ezekről a tapasztalatairól: „…mikor még Vecsey

Ferenc zongorakísérője voltam, Spanyolországban

jártam vele hangversenykörúton, és egyszer egy napra

az afrikai partra is átutazhattam. Akkor valami

kis arab lebujban arab énekeket hallottam, melyek

nagyon érdekesek voltak. Azóta szándékom, hogy utánajárok

még annak a dolognak.”

Ugyanebben az évben Párizsba ment, hogy ott arab

népdalgyűjteményeket tanulmányozzon, azonban –

bár arab-francia szótárt és nyelvtankönyvet vásárolt

magának – ilyen forrásokat nem talált. Ekkor

fogalmazódott meg benne egy észak-afrikai út gondolata,

amelyre a következő évben került sor. Bartók

1913. május 31-től két héten át Algériában kutatott,

az úgynevezett Arab gyűjtőfüzetbe jegyezte le a jellemző

zenei motívumokat, ritmusokat, az előadókra,

hangszerekre vonatkozó adatokat. Megállapította,

hogy a vokális zenéhez általában ütőhangszeres kíséret

társul, különleges skálákat játszanak a fúvósok,

gyakoriak a bonyolult ritmusok és ismétlődő

motívumok. A kutatást sajnos megszakította betegsége,

amit a hőség váltott ki, s bár később tervezte,

hogy folytatja a gyűjtést, az első világháború és annak

következményei ezt nem tették lehetővé.

Bartók számos művében megjelenik az arab zene hatása.

Az afrikai útnak köszönhetően vehetett részt

az arab zenének szentelt 1932-es kairói kongresszuson,

s kapott meghívást a török államtól 1936-ban,

hogy az anatóliai folklórt feltérképezze, amellyel

elkezdődött egy olyan – még ma is tartó – kutatási

folyamat, amely a magyar és a török népzene rokonságát

vizsgálja.

Kis túlzással azt mondhatjuk: ahogyan Gárdonyi

regényében a dervisek kerengenek, úgy járják át a

zene történetét a keleti muzsika motívumai. Korról

korra, kontinenstől kontinensig, Arábiától Magyarországig.

Galambos Boglárka Ágnes

(Székesfehérvár)

30

A múzsák tőzsdéje

Várkert Bazár, a lélekművészeti zsibvásár

Csiklandozott az őszi napsugár, ahogyan bejártam a partot.

Fázott a lelkem, fázott a testem, fázott a Duna is, didergését

a víztükör fodraiból láttam. Néztem a hidat, ami

átkötötte a két oldalt – engem és magamat, a régit és az

újat, ami szétesni próbált.

Felfutottam a lépcsőn, röpködtek a levelek a lábaim

körül, apró fuvallatokkal idézve fel a bazári hangulatot,

azt a nyüzsgést, amit mára felváltott a csend. Sétáltak

velem a régi árnyak is: a pavilonok alatt tartott

zsibongó vásárnapok, az egymás alá licitáló kofák, a

hömpölygő tömeg, az illatok, az ízek, a holmik, a szőnyegek

és a színes kelmék, amik egy nagyobb szellővel elszállnak,

és beterítik az óvatlan látogatót, hogy tompuljanak

a kifinomult érzékek, majd gazdát cseréljen az

értéktelenség legnagyobb mérőfoka, a pénz.

Különleges tőzsde ez. Másképp süt ide a napsugár: a

varázsos fátyol megtöri még a fényt is. Játékosan cseng a

pavilon, apró kezek bujkálnak a szemek elől, és csenik az

édes vágyakat a zsebekből. A márványfehér, hosszan csipkézett

Bazár rejti el őket a kíváncsi szemek elől, magába

zárja titkaikat – és sohasem felejti el a boldog békeidőket.

Emlékszik a nehéz percekre is.

Még lassabban sétáltam, szinte gördült a talpam a talajon,

érezni akartam minden követ és fűszálat, ami mesélhet.

Megérintett a várkert. Mutatóujjával ért hozzám,

és lassan fűzte gondolatait az enyémekbe. Csodás volt –

túl szép: időtlen.

Megtörtem.

Vége.

Egy pad vaskarimája kapott el.

Idősek jöttek velem szembe, és hangos kacajjal haladtak

el mellettem – azt gondolták, bolond vagyok. Igazuk

volt. Pillanatnyi fiatalság, ennyi jár nekünk. Semmi ez

a kőfalakhoz képest. Kerestem a saját szemirámiszi függőkertemet,

a nyugalom forrását, ahol megpihenhetek a

metsző szél elől, amíg valaki újra felmelegíti a lelkem,

és csak annyit szól, megcsináltad, nincs semmi baj. Mert

mindig van tovább, nem? Továbbfolyik a víz is.

Eddig nem találtam a kiutat, de most megértettem, hogy

engem is várt a Bazár. Meglopott és meglepett: otthon

voltam. Az ellentétes irányba néztem, a vár sziluettje

éppen előúszott a köd takarásából, mint egy varázslatos

őr, aki végig engem nézett. Valahonnan harangszó visszhangzott

a hegyek között, csilingelt a villamos: éreztem,

hogy a történetnek még nincs igazán vége. Csak új fejezet

indult, akkor és ott, egy hideg padon, magamba figyelve.

De nem voltam többé magányos. Körbeölelt a kert.

Barkaszi Anna

(Zalaegerszeg)

Außer und innen

Keresztül Európán és önmagunkon

„Magam voltam csak ott és mégsem egyedűl,

Együtt valék a múlt ezer emlékivel.˝

(Petőfi Sándor: Száműztem magamat…)

Az utazással szemben csak egyetlen egy elvárásom volt:

váltson ki valamit belőlem. Legyen az izgalom, csodálat,

félelem, át szeretném élni ezeket az érzelmeket. Fel

akartam venni minden város ritmusát, hogy azokat ötvözve

megtaláljam a sajátom.

Bécs. Féllábbal még otthon. A zsúfolt bérházak, a napsütötte

parkok és a hangyabolyként hömpölygő emberek

idézik a magyar főváros hangulatát. A Bergstrasse 19-

be, azaz Sigmund Freud otthonába belépve több évtized

munkája tárul elém. A dolgozószobában állva úgy érzem,

mintha az öreg professzor nekem magyarázna. Érzem a

dohos levegő szárazságát. A kanapén, amelyen megannyi

páciens összeomlott pszichéjét próbálta újra felépíteni,

mintha én feküdnék. A gyomrom tájékán kis feszültséget

érzek. Megkapargatni a jéghegy csúcsát könnyű dolog,

de a vágyakban és elfelejtett emlékekben való kutakodás

bonyolult, és szinte már veszélyes.

Augsburg. A város akár egy csiszolatlan drágakő.

A színkavalkádba bújt macskaköves utak évezredekre

visszamenő történeteket zengenek. Szinte hallom a dobogó

patákat, a nyilak suhogását, vagy bátran küzdő lovasaink

vad kiáltásait. A Lech-mezőn ott vágtázom velük

én magam is. A vereség az én vereségem is, de közben egy új

kezdet elejét is jelenti egyben. Számomra és a magyarság

számára egyaránt.

München. A belváros, mint egy áramló tenger, a szemeim

előtt hullámzik. Helyiek és turisták egyaránt Lederhosent

vagy Dirndlt viseltek, a Viktualienmarkt bódéi

között pedig a Currywurst csábító illata csavarodik

bele az orromba. A hangszórókból bajor népzene üvölt, az

emberek egymásba karolva dülöngélnek, magam is egy vagyok

közülük. A vidámpark fényeiben állva nosztalgikus

hangulat fog el. Az Oktoberfest sátrai közül az otthoni

szüreti napok kavalkádjába repülök, a nagy találkozások

helyszínére. Oda, ahol generációról generációra száll

az élet bölcsessége, és oda, ahol a derű érzésében kerekedem

egésszé.

Bajorország ékkövében, a Nympenburgi kastélyban az

arannyal gazdagon díszített óriási terek közepén állva,

az alvó csendben egy mély visszhang suttogja fülembe az

évszázadok történeteit. A lemenő nap ablakon beszűrődő

GPS – irodalmi útvonaltervező

31

sugarai a csillárok gyöngyeiben szétszóródnak, s mint

a kaleidoszkóp prizmájában, szemeim előtt úgy áll egybe

múlt és jelen minden apró üvegszilánkja.

Passau. Ahol a három folyó összeér, az óváros szívében

magasodik a Niedernburg kolostor temploma. A falakon

átkúszó hideg levegő simítására megborzongok. A templomkapu

mellett lévő kétnyelvű emléktáblát elolvasva

értem meg a zarándokhelyek misztikumát. Boldog Gizella

sírján emlékkoszorúk sorakoznak, amelyeken büszkén ott

díszeleg a magyar színekben tündöklő szalag, amely évezredeket

köt össze bennem.

Strasbourg. A város olyan, mint egy bőrkötéses mesekönyv:

régi, de minden új oldalon egy új történetet mesél

el. A határhoz való közelség miatt keverednek a német és

francia szavak. A kis kanálison hajózva csöndben hallgatom,

ahogy a színes kis házak suttogva mesélik saját

történetüket. Az Ill folyó partján szemlélődő Église réformée

Saint-Paul templom csúcsai büszkén nyújtózkodnak

az ég felé, szinte mutatják a helyes irányt: felfelé

és befelé.

Aztán egy hirtelen váltással évszázadokat ugrom át. Az

irdatlan nagyságú és az óváros épületei közül modernségével

tájidegennek tűnő Európai Parlament épülete előtt

találom magamat. Európa. Nyelvek, kultúrák bazárja.

Megérkeztem? Talán. Minden állomás egy lépés volt

önmagam felé: kívül és belül – Außer und innen.

Kizil elma

Lovas Tekla

(Kecskemét)

Justitianus császár aranyalmája – a lélek vörös gyümölcse

Mehmed ujjait beborította az aranypor. Kezében a hőn

vágyott almát tartotta, ami egész életében csalogatta

és csábította őt. Tisztán látta minden álmában, hogy

az övé lesz az aranyban hempergő, skarlátvörösen izzó

gyümölcs.

A lángoló városfalak a hódító Mehmed markában

pusztítás helyett később oltalomra találtak. Lesöpörte

róluk a sokszáz év alatt lerakódott aranyport, ami

szabadon vándorolt a levegőben, csillogó homokvihart

alkotva újdonsült parancsolója körül.

A város a virágozva nyíló holdból kihasított, ezüstszállal

szőtt selyemöltözéket kapott. Győzedelmes vörös

lobogó borította be az égboltot, ami felé oly vágyakozva

kezdtek nyújtózkodni a reménytől zengő minaretek.

A legyőzött fiaikat sirató bizánci arcok mozaikjait

lefestették. Senki sem búsulhat a hódító városában.

Hiszen itt még a rabszolganő is a palota ablakából láthatta

az Aranyszarv-öböl háborítatlan vizét megfestő

napot, amely sóhajtva nyugodott le. Minden számkivetett

lény jóllakott, amikor elérte őket az éj.

A vásárok tüze beférkőzött minden apró utcába, néhol

korommá formálta a hibátlan képet. A szénné égett falak

között csillogó hamuban fürdőző, csaló árusok kínálták

lakkozott, talmi drágaköveiket a csodára vágyó, védtelen

vándoroknak. Az émelyítő, édes illatok beivódtak

a bőrük alá, és árnyakkal mázolt és faragott végtelen

labirintusba csalták őket. A torz alakok addig vetkőztették

a csapdába csalt vendégeket, amíg a lelket is lehámozták

róluk.

A fülsértő piac hömpölygő áradatát csupán a felharsanó

müezzin trillázó sóhajai tudták elringatni. A

város ilyenkor nem örvénylett tovább. Nesztelenül az

álmait dédelgető, meghasadt holdra nézett, és lábaihoz

borult.

Mehmed büszkén figyelte aranyalmáját, rendületlen

munkájának gyümölcsét.

Riegler Csenge

(Bozsok)

GPS – irodalmi útvonaltervező

32

Egy birodalom fővárosa

„A Könyörületes és Irgalmas Allah nevében…”

(A kegyes Korán – A Megnyitó)

Végtelen csúcsos rakéta, megszámlálhatatlan fekete

folt ágaskodik szerteszét a házak között. Zömök oszlopok

vetik le álruhájukat, mikor az iszlám hegyes csillaga

félholdjától elszakadva elűzi róluk a sötétséget.

Minaretek… az iszlám világ iránytűi. Az egyetlen

igaz végállomásra mutatnak. Haddzs.

Mintha lassan inganának két égtáj között, miközben

suttogva dörmögik mindazoknak, akik egy magaslati

pontra merészkednek: „Képzelj el bármit a világon, s

lásd be: Őhozzá hasonló nem lehet!”

Az ember arcüregének mélyére hatol ez a Rezgés. Ott

zeng minduntalan. Európai lelkiségünknek kínzás,

felfoghatatlan gyönyör.

Hát rejtsük el gyöngeségünket a müezzin éneke elől!

Kövessetek! Mártózzunk meg a vásznas sátrak, fabódék,

és az Isztambul-szag párájában! Ott, ahol nyüzsögnek a

különféle népek, akár egy zsibbadt testrész nyújtózkodó

sejtjei.

Zászló-vörös, véraláfutás-kék, oszmán-zöld és lokumcsomagolás-lila

színekben villódzó fények; csüggeteg,

kifáradt üzletek, üvegablakok; hamisított parfüm

édes illata; byroni spleen; idegen rokonnyelven

hörgő TikTok-videók és turistákra vicsorító, nyáladzó

kapitalizmus. Ez itt a Nagy Bazár. Ez itt egy megfakult

világ, egy büszke birodalom letűnt fővárosa.

Werner Tamás

(Gödöllő)

Dénes Attila Norbert

(Makfalva)

Fekete fenevad

Ted Hughes nyomán

Várók. Várok. V-árok. Valakire vakvermem árkán vár – ok. Valakire valami vár. Mi vagyunk.

Most én lettem mi. Nem valaki. Csak (vala)mi. Egy érzéstelen tetem. Egy holt test. Varjúnak egy

motivációlakoma.

Egyetlen – minden fölött. Feljebb vonultat! Végtelenségig hasítasz. Míg vak leszel tetemre.

Tettedre. Vörös napkorong éget. Visszanézésedkor. Földre! Völgy-vonulat valamerre. Végzet(t.)

◄◄◄

13

25

15 29 26

22

9

2

16

17

11

10

27

6

19

18

5

28

20

1

7

23

3

14

4

21 12

24

8

KárPit-meder: a szerkesztői háló

1. Aranyi Panna – Szekszárd

2. Barkaszi Anna – Zalaegerszeg

3. Bartusz-Dobosi László – Pécs

4. Boldog Zoltán – Deszk

5. Cseklye Balázs – Kiskunfélegyháza

6. Csernák Zsófia – Kecskemét

7. Dénes Attila Norbert – Makfalva

8. Domokos Írisz Kamilla – Brassó

9. Ekbauer Lili Csenge – Szombathely

10. Galambos Boglárka Ágnes – Székesfehérvár

11. Hegyi Lili Gerda – Veszprém

12. Imre Karin Anett – Csíkszereda

13. Izsó Zita – Prága

14. Janzsó Dávid – Szeged

15. Kemecsey Anna Viktória – Budapest

16. Krecsár Bianka – Alsónemesapáti

17. Liszák Lili – Keszthely

18. Lovas Tekla – Kecskemét

19. Melján Anna – Kecskemét

20. Molnár Dóra Laura – Szekszárd

21. Pálffy Katinka – Székelyudvarhely

22. Riegler Csenge – Bozsok

23. Rózsa Anna – Pécs

24. Sánta Eszter – Barót

25. Szedlacsek Anna – Vác

26. Szentesi Eszter – Veresegyház

27. Szuromi Gréta – Solt

28. Wagner Lilla Katalin – Nagyvárad

29. Werner Tamás – Gödöllő

kárpit-meder

33

Fürdőhasználati szabályzat

Hammám, a test és a lélek tisztítóhelye

Tisztelt vendégeink, a hámmámban a lelkek forró, édes

és kissé nehézkes gőze kicsapódik a csillogó falakra.

Kívülről mind ugyanolyan. A színes csempéken átlátszóvá

válik, a márványoszlopok köré tekeredik, és elül a

csendben. Ott társalog a várakozó Istennel.

Amikor kitárjuk a hammám kapuit, az íves ablaküvegen

át a nap megtalálja a tágas csarnokokat és a mozdulatlan

vízfelszínt. Mozaik arabeszkek törik szilánkokra

a fényt.

Vendégeink még az első reggeli szavak előtt térhetnek

be ide. Némán, egészen lelkükig vetkőznek, szemhéjuk

mögül éri őket a lassú szédülés. Hűvös padló oltja talpuk

bőrének melegét. Lélegzetük visszhangzik csupán a

mennyezetről, és tisztábban tér vissza.

Gondos kezek formálta fogasok nyúlnak a betérők felé.

Lassan akasztják fel rájuk a dolgaikat: az aggodalmukat,

csipkedő keserűségüket, kifeslett sebeiket. Csupaszok

maradnak, gőzbe oldódó lelkük pedig egy lesz a többivel.

Rájuk Allah ügyel, míg testüket az útra bocsátják.

Szappan buborékozik a termeinkben, és hártyát formál

a hideg víz tetején. Körülöleli az elcseppenő testet, beférkőzik

a puhuló körmök alá, a fül lágy dombjai közé és

a szemükben rejlő fényhez. Az ember haja nedvesen tapad

a tarkójára, bőre gyöngyözik, illatos szappantól tiszta.

Mégsem csak a testük felszínéről süllyed a vízbe a

kosz. Szívük az égi dallamok ritmusát diktálja, erősen,

hiszen szólni akar. A csontjaik, ízületeik és minden jól

megmunkált porc biztosan tartja a rájuk húzott rétegeket.

Bőrük felszínéről kesével húzzuk le a rájuk rakódott

gonosz szavakat, féltékeny tekinteteket, elhibázott tetteket.

Majd olajoktól csúszósan és illatosan megtalálják

egymás tekintetét. Mind ugyanazért jönnek. Leöblíteni

magukról a feltorlódott napokat és kimosni szájuk keserű

ízét. Fejükben kikapcsol a hétköznapok zakatolása.

Ilyenkor sebezhetőbbek, halandóságuk megható.

Kemény, vizes kőhöz ér a térdük, megtartja a testük nehézségeit,

csendesen remeg, kicsit megbillen. Szemhéjuk

mögül mindannyian a lassan pislogó csillagokat figyelik,

majd szoborként megfeszülnek. Fenti kezekre bízzák

a testük kapcsolóját. Megnyílik szívükben a hely, és lelkük

lágyan visszacsorog. Homlokuk a földhöz feszül, és

már Ő sem vár tovább.

Bármi egyéb kérdés esetén forduljanak bátran az információs

irodánkhoz!

(Fürdőigazgatóság)

Aranyi Panna

(Szekszárd)

170-100 – művészeti tudakozó

34

Szívbazár

„Azután bement Jézus a templomba, és kiűzte mindazokat,

akik a templomban árusítottak és vásároltak,

a pénzváltók asztalait és a galambárusok székeit

pedig felborította.”

(Mt 21, 12-13.)

Ahogy Jézus a piaci kofák sorai között ballagott,

mindenhol emberi gyarlóságba botlott, s szívét szomorúság

töltötte el.

Az árusok előtt színesre festett edények díszelegtek,

bennük Kelet értékes portékáival. Egymást

túlharsogva kínálták csecsebecséiket, hogy minél

előnyösebb üzletet tudjanak kötni. A nézelődők persze

általában sokallták a kért összeget, így ordítozva

méltatlankodtak, sőt olykor haragjukban fel

is rúgták a színes edényeket. Ilyenkor sötét, vastag,

olajszerű folyadék fröccsent szét a poros földön.

Jézus mindezt látta, de nem szólt egy szót sem.

Odament egy fiatal asszonyhoz, aki csendesen, mégis

kihívóan üldögélt egy olajfa mellett. Megkérdezte

tőle, hogy mit árul. A nő némán bámult vissza rá, majd

hajába simított, s fejét kissé oldalra döntötte, felfedve

ezáltal karcsú, fehér nyakát. Szemében szikra

pattant, mintha kacsintott volna, miközben ajkát

incselkedő mosolyra húzta.

Jézus csak megérintette a homlokát, szemét egy

pillanatra az égre emelte, majd némán továbbment.

Arrébb egy fiatal férfi éppen vitába keveredett

egy árussal, és már-már tettlegességig fajult köztük

a dolog. Csak Jézus átható tekintete csillapította le

haragjukat.

Odébb néhányan „kedvezményesen” kínálgatták selejtes

edényeiket, igyekezve megtéveszteni a gyanútlan

vevőket. Jézus csak végigsimított a kezével a

repedéseken, s az edények újra épek lettek.

Aztán egy forrásnál leült egy kőre, és az emberi

szeretet nehézkedésein gondolkozott. Mert pontosan

tudta, hogy ez a különleges portéka a Szív-bazárból

indul útnak. Néhány ritka esetben előfordul, hogy

az eredeti árán, tehát ingyen kínálják fel, de mivel

többnyire ez így nem kamatozó befektetés, más módot

kell találni a kiárusítására. Az árus pedig óvatos

és számító, nem akar kockáztatni. Nyereségre törekszik.

Az infláció is rányomja a bélyegét az ár-érték

arányra, így ezt is bele kell kalkulálni az esetleges

üzleti kudarcba, amit nyilván nem engedhet meg

magának. Ez a folyamat pedig oda vezet, hogy valami

láthatatlan bomlás indul meg a piac működésében.

Jézus feltekintett gondolataiból. Szemében szomorúság.

Előtte kavargott az emberi Szív-bazár. És

tudta, hogy ezen a helyen a szív bezár.

Sánta Eszter

(Barót)

ProgramON

Figyeld a pályázatokat, és jelentkezz!

Az MCC KáPé szekszárdi központja

MCC ARS „domb alatt, sík felett”

címmel meghirdeti országos,

KP Szombattal egybekötött

II. Középiskolás

Tehetségszüretét, amelynek

országos nagy fesztiváljára

2025. április 11-13. között

kerül sor Szekszárdon.

A szakmai zsűri által

kiválasztott, kiemelt arany

minősítést szerző diákok

június 24-27. között

párizsi jutalomútban részesülnek.

A részletekről érdeklődj saját

koordinátorodnál!

Szeretettel várunk

az MCC Középiskolás

Programjába.

Jelentkezz

a www.kp.mcc.hu

oldalon!

A KárPit szerkesztősége várja

azon diákok jelentkezését, akik

szívesen részt vennének

a folyóirat elkészítésében, akár

szerkesztőként, akár szépirodalmi igénnyel

megírt alkotásaikkal.

Jelentkezés Bartusz-Dobosi László

főszerkesztőnél a karpit@mcc.hu emailcímen

folyamatosan. A következő,

tavaszi szám tematikája: PONYVA

2025. január 16-19.

között kerül

megrendezésre

Zánkán a

KáPé téli tábora.

Figyeld a hirdetést

és jelentkezz!

Figyeld a pályázatokat,

mert 2025-ben számtalan

lehetőséged lesz részt venni az

MCC KáPé által szervezett külföldi

szakmai tanulmányutakon!

Az úticélok között szerepel többek

között Azerbajdzsán, a Balkán,

Brüsszel, egy Osztrák-Magyar

Monarchia túra (Pozsony – Bécs –

Prága) és Róma is.

ProgramON – hovatovább

35

KárPit 2024 TÉL - III. évfolyam, 4. szám

Transform your PDFs into Flipbooks and boost your revenue!

KárPit 2024 TÉL - III. évfolyam, 4. szám

Transform your PDFs into Flipbooks and boost your revenue!

Delete template?

Save as template ?