Őszi harmat után

33
— S vár-e a nép, Esze uram?
Az elvénült népvezér megrázkódott minden tagjában
g visításba veszett a hangja:
— Fenséges hercegi urunk, akár Jézust a szenvedők...
Mert aki magyar van még a világban, fenséged egyetlen
szavára feláll s kaszával indul meg az utolsó harcra. Meg-
indulnak Munkács alól, megmozdulnak az ungi Drugeth-
vár tövében, zászlókat göngyölgetnek ki a beregszászi
vásártéren s fejszét ragadnak a fehérmegyei tót baltások
is... Pozsonytól Husztig megmozdul· mindenki, hogy
halálba induljon a német ellen...
Szakadatlanul táncoltak a június hónap szembántó
fényei s elvétve hűvösebb áram lengett át a lengyelföldi
zöld rétek irányából. Rákóczi annyit kérdett most, szelíd
búval:
— S vannak-é kendnek érdemei, Esze uram?
Esze Tamás nem szólt semmit, csak leszállt a lováról,
leszállt hangtalanul, megállván a foltos-szőrű kanca mel-
lett. És míg Rákóczi s a testőrcsapat tagjai feszülten les-
tek, mi lesz most, a méregtől fuldokló öreg ledobta magá-
ról vedlett és kurta dolmányát, ledobta foltos ingét s ott
állt, mezítelen felsőtesttel...
Hanem visszahőköltek, akik láttak!
Mert Esze Tamás háta és melle csupa f orradástól volt
ellepve, melyeket labancok és egyéb lancknehtek szablyái
ejtettek rajta... Soha ilyen agyonvagdalt alakot! . . .
Tágranyílt szemmel nézte-nézte mindenki a mély seb-
helyeket ... Akkor Esze Tamás is Rákóczira emelte a sze-
mét, amelyek tűzben forogtak a seprüszemöldöke alatt:
Ezek az érdemeim, fenséges hercegi uram!
— Értem, Esze uram, értem — bólogatott Rákóczi,
nagy megindultsággal.