TARTALOM - Holmi

1280
Bódis Kriszta
KEMÉNY VAJ
Tulok
Apám akkor megbolondul, anyám tiszta ideg. Tizenhárom épphogy elmúlok és valamiér
jönnének megint értem, hogy visznek az intézetbe, de erre már apámék nem engednek
vissza, amit egyébként nem bánok, mondanom sem kell.
Állok az egyik metró kijáratánál és mozdulni se merek, mert félek, hogy eltévedek,
nagy a forgalom, sok ember és akkor jön oda hozzám az a fiú, aki Simonra hasonlít,
csak sötétebb a haja, loboncosabb, és a szeme kevésbé árnyékos, és tüzesebb, olyan ez
a fiú, hogy nyomban belészeretek, mintha a szerelem gazdátlanul kóvályogna bennem
és most lecsapna, lecsapna arra a fiúra, ahogy egykor Simonra, lecsapna rá, mégis
rám.
A fiú összetéveszt valakivel, egy kurvával, aki ott szokott állni, ahol én most, és hiába
mondom, bizonygatom, hogy én nem ô vagyok, csak hajtogatja az a fiú, hogy néma
kis bolondom, néma kis bolondom, és ez annak a kurvának a neve, aki ott szokott
állni, ahol tévedésbôl én, a nagy forgatag közepén, a metró kijáratánál.
Ölelget a fiú és kérdezi, hova megyünk, sodor, sodor magával, és én bár félek, elbódít,
ahogy a fülembe duruzsol, néma kis bolondom, aztán hirtelen lôni kezd a fiú a pisztolyával,
lôni, vaktába bele a tömegbe és csak én tudom, hogy ilyenkor le kell vetôdni
a földre, látom, ahogy célba vesz, de elém kerülnek olyanok, akik mit sem sejtenek. Feküdj,
feküdj, kiabálom, de mintha nem hallanák, nagy a pánik, szaladnak, sikítanak,
de egy se fekszik a földre, a fiú engem keres a pisztolyával, de tizenöt ártatlant terít le,
mire elindul, hogy megtalál a halottak között, s tudom, ha élve talál, megöl.
És akkor hozzám ér, furcsán és kényelmetlenül fekszem, de halottnak tettetem magam,
érzem, hogy nem bírom sokáig, annyira félek. Hozzám ér és inkább, mintha csiklandozna,
a ruha alatt a derekamhoz ér, hanyatt fordulok, magamhoz ölelem, a pisztolyát
messzire lököm magunktól, csúszik, csúszik a pisztoly jó messzire a grániton, a
szürke grániton, és elsô önfeledt csókolózásunkkor a rendôrök már fölöttünk magasodnak,
villognak a kéklámpák, vijjognak a szirénák, fölöttünk magasodnak fekete
egyenruhában, a hajuk fehér. Bilincs, pisztoly, gumibot. Tudják, ugye, tudják, hogy én
fékeztem meg, és a rendôrök tudják, elengednek.
Én is tudom, hogy a fiú megérdemli, amit teszek, mert megöli azt a sok embert és
engem is megölne, mégis olyan fájdalmasan belészeretek, ráömlik a bennem kóválygó
szerelem egészen, annál is inkább, mert nem teljesülhet be, és nem is teljesülhet
már be sohasem.
Néz rám, és kívánság, nem harag, és nem megbocsátás, kívánság az, ami a szemébôl
jön felém, csak a szenvedély, csak a vágy van, az képes minden érzelmet egyetlen
erôbe összpontosítani, ez az erô köt minket most egymásra nézve össze, mint a mágnes
összetapad így a tekintet és maradéktalanul összetapadna a testünk is, de ellenünk
fordul az az erô, mikor megbilincselik.