A 2005. márciusi szám pdf formátumban - Holmi

286 • Rakovszky Zsuzsa: A hullócsillag éve (II)
kockái, a várakozók cipôje és kabátja, neonfénytôl és félelemtôl szürke arcuk, a fehér
ajtók, fölöttük fémszámok, mellettük táblák, a táblákon feliratok: dr. Kônig, H–P: 8–12,
K–Cs: 14–20. Velük szemben, a fehérre mázolt ajtó mögött sorra tûnnek el a mellettük
ülôk.
Már csak négyen vannak.
Már csak hárman.
Botra támaszkodó, hamiskás pillantású öregember igyekszik kifelé, szélesre tárja az
ajtót egy ideges fiatal anya és rémült, füles sapkás kisgyereke elôtt.
Bentrôl sikoltó sírás hangzik: az anyja összerezzen.
– Ugye nem fogják... – Az anyjának megmoccan az ajka, de nem válaszol. „Én soha
nem hazudok neked...”
Kijön az anya, karján a könnyektôl csatakos arcú kisgyerekkel, szaporán elindul befelé
egy apró, fürge öreg nô egy kelletlen, sápadt kamasz lánnyal.
Mindjárt ôk következnek.
Piroska görcsösen szorítja az anyja kezét.
Amikor újra nyílik az ajtó, az anyja felpattan, ôt is fölrántja a padról, és sebbel-lobbal
elindul befelé. Hirtelen minden összezavarodik. Valahol az eszmélete alján megvillan
a lehetôség, hogy még lenne idô elrohanni: le a széles lépcsôn, ki a súlyos üvegajtón,
bele a vakvilágba. Minden porcikája fölkészül a menekülésre vagy a kétségbeesett
küzdelemre, de mintha valami idegen, aki szintén az ô bôrében lakik, görcsbe
rántaná az izmait, és vaskézzel arra kényszerítené, hogy belépjen a fehér ajtón, beleüljön
az állítható magasságú fehér székbe.
– No, lássuk csak...
Hideg, kék szempár nézi a magasból, vékony aranykeretes szemüveg mögül. Dr.
Kônig homloka közepén keskeny pánton kis kerek, ferde tükör, mint valami állítható,
harmadik szem. Haja, szemöldöke világosszôke, szinte fehér, kézfején apró fehéresszôke
szôrszálak és vékony, jeges fényû karikagyûrû. Apró termetû, göndör hajú, lapos
képû és szúrós szemû asszisztensnô tesz-vesz körülötte némán, s mint valami rabságban
tartott, gazdájába szerelmes dzsinn engedelmeskedik a seszínû szemöldök
minden intésének.
Valami moccan, valami koccan. Tölcsérfélét illesztenek a fülébe – ahogy a tölcsér
erôszakosan tágítja a hallójáratot, följajdul, pedig ez még nem a fájdalom, ez még csak
az elôszele.
– Középfülgyulladás...
Az anyja odahúzódna mellé, de a magasból hideg kék szempár villan rá kedélyes
szigorral, a fehér szôrszálakkal borított henteskéz félretolja:
– Nehogy itt elájuljon nekem, asszonyom...
Piroska a fehér szék karfájába kapaszkodik görcsösen, mintha az anyja keze lenne az.
A szôrös, karikagyûrûs kéz most valami tût tart egy pillanatra a fény felé. Piroska
minden izma görcsbe rándul, felkészül a kétségbeesett küzdelemre, de elkésett: hátulról
két rettenetes erejû kéz ragadja meg a fejét, a szúrós szemû, apró asszisztensnôé,
és úgy tartja mozdulatlanul néhány végtelen másodpercig, majd a fülében hirtelen fölrobban
a fájdalom, éles és émelyítô, mint valami tüzes fúró, ahogyan a külsô világ erôszakkal
beléfúrja magát tehetetlen, védtelen testébe, amely képtelen bezárulni a támadás
elôtt. A két kéz még most sem engedi el, szorosan tartja, s ô valahonnan kívülrôl
hallja a saját sikoltását, miközben vergôdve próbál, hasztalan, menekülni a következô
robbanás elôl.