A 2006. májusi szám pdf formátumban - Holmi

594
Kôrizs Imre
TÁJKÉP, MOZGÁSBAN
Egy festônek
Majd eljön a jó idô, ez a szobrász,
és a napsugarak vésôivel
kibontja a tér mintáit a jégbôl,
és a fák közé kutyákat fütyül.
Az élet meg, mint egy csodagyerek,
akinek még nincs saját stílusa,
zöld lombot idétlenkedik a fákra,
és virágokkal szórja tele ôket –
majd egyszer csak meggondolja magát:
igen, talán legyen mégis gyümölcs.
(A nézôk közben állnak, és csodálják,
s mindegyik úgy érzi: ez valahogy
hozzá jobban szól, mint a többiekhez.)
A mester mindeközben hátat fordít,
egy ablakon át két macskát figyel
– jól tudja: mind a kettô ô maga –,
amelyeket épp a nyár idomít,
ez a hôbörgô dilettáns, aki
azért, hogy megtanult csokornyakkendôt
kötni, és színes frakkokat viselhet,
természetességével fizetett.
Végül aztán potom áron az ôsz,
kitagadott, kontár galériás,
vásárol fel majd mindent, tételenként,
inflációs pénzével vesztegetve.
A maradékon a tél guberáló
veteránjai osztozkodnak, aztán
hó aknamezôt telepít a fagy,
s ikrás, elhasznált tankcsapdáival
megközelíthetetlenné tesz mindent,
s mint gyárudvaron, egy hideg kohóból,
mindenre vastag jéglávát ereszt.
A mester mindeközben háttal áll,
s azt mondja, éppen mikor vége: vége.