13.07.2015 Views

2013-03-21 - Bogárd és Vidéke Lapkiadó és Nyomda

2013-03-21 - Bogárd és Vidéke Lapkiadó és Nyomda

2013-03-21 - Bogárd és Vidéke Lapkiadó és Nyomda

SHOW MORE
SHOW LESS

Create successful ePaper yourself

Turn your PDF publications into a flip-book with our unique Google optimized e-Paper software.

<strong>Bogárd</strong> <strong>és</strong> <strong>Vidéke</strong> <strong>2013</strong>. március <strong>21</strong>. ÚTINAPLÓ 15Egy elfelejtett ország: Tadzsikisztán10. r<strong>és</strong>zAz <strong>és</strong>zaknyugati Pendzsikentbe Vadanaszoszbuszállomásról kell indulni. Alkudoztamnéhány sofõrrel, <strong>és</strong> a végén egykedves, üzbég sofõr kocsijába kerültem,akit Almuratnak hívtak. Társaságom is jó,ismét nem fogok unatkozni.Miután elhagytuk a Vakhan-völgyet, nemsokáraéletem legszörnyûbb alagútjába kerültem.Ez az alagút 5200 méteres, de nemez a szörnyû benne, hanem az állapota. Abetonalapot megépít<strong>és</strong>e után – ami, ugye,nem tegnap volt – soha többé nem hoztákrendbe. A sárral teli mélyed<strong>és</strong>ekbõl vasbotokálltak ki szerteszét, kerülgetni kellett améteres pocsolyákat, <strong>és</strong> a sötétséget csak ajármûvek lámpái törték meg. Nem láttamsehol egy v<strong>és</strong>zkijáratot sem, <strong>és</strong> el sem mertemképzelni, hogy mi történne, ha itt egyautó éppen kiégne. Aki az ország <strong>és</strong>zaki r<strong>és</strong>zébeindul, annak elkerülhetetlen, hogyne ezen a hosszú <strong>és</strong> rémes alagúton menjenát.Miután kiértünk, rövid idõre megálltunk asárgabarackot áruló asszonyok sora mellett.A közelben semmi települ<strong>és</strong>t nem lehetettlátni, csak magas hegyeket <strong>és</strong> autóroncsokkalteli völgyeket. Vajon honnanhozhatták a sárgabarackot? Nem adták kilóra,ezért aztán megvettem egy kis vödörnyit.Útközben úgyis egymást kínálgatjukmindig, jól jön majd.K<strong>és</strong>õbb ebédszünetet tartottunk egy útszélitadzsik csárdánál. Egy adódó pillanatbanaz egyik férfi útitársam vont el acsoporttól. Hallotta útközben, hogy mi aszakmám, <strong>és</strong> ezért bátorkodott hozzámfordulni. Végül kibökte, hogy a veje bántalmazzaa lányát, nem tudja, mitévõ legyen,mert õ is csak évente egyszer jön hazaOroszhonból látogatóba. Nagyon szeretia lányát, <strong>és</strong> látja rajta, hogy szenved. Nagyonrövid idõ állt a rendelkez<strong>és</strong>ünkre.Gyorsan kikérdeztem, amit fontosnak tartottam,aztán egy papírlapra felírtam angolulpár mondatot, hogy azt adja majdoda a lányának. Dühös voltam magamranagyon, hogy nem írtam föl még otthon azinterneten átolvasott ilyen tárgyú cikkekbõlkiszedett egyetlen menekültház címétDusanbéban. Szóbeli tanácsom elsõ, delegfontosabb pontja pedig így hangzott:Elválni! Mert kutyából nem lesz szalonna.Már dudált is Almurat, hogy szálljunk be.Mivel a dolog roppant titkos volt <strong>és</strong> egybenkínos is, nem lehetett már megemlíteni atöbbiek elõtt. Mielõtt beszálltunk volna akocsiba, a férfi még rám nézett az autó fölött.A szemeiben köszönet, szavak hiányában.A gyomrom összeszorult, <strong>és</strong> a pokolbakívántam a bántalmazót.Almurat úr útközben lelkesen felajánlotta,hogy szálljak meg náluk. Igaz, a sógora azottani Inturist vezetõje, <strong>és</strong> bármikor ad nekemolcsó szállodai szobát, de mégiscsakkellemesebb családi körben lenni. Így kerültemmegint egy családhoz Pendzsikentben.Több család által lakott, kétszintes, lakótelepihezhasonló épülethez vezetett. A lepukkant,orosz épít<strong>és</strong>û lakás apró szobákbólállt, <strong>és</strong> csak nõk éltek benne. A férfiakegy másik lakásban laktak. Almurat úrsokkal lelkesebben fogadott, mint a családtöbbi tagja. Éreztem rajtuk, hogy vendéglátásomAlmurat parancsára történik. Érdekes,hogy minél <strong>és</strong>zakabbra tartok, annáljobban érezni ezt. Biztosan ezért kedvelekmindig délre menni.Kellemes meglepet<strong>és</strong>ként egy kisméretû,majdnem teljesen fekete kismacskát is fölfedeztemaz étkezõben, ami egyben hallkéntis szolgált. A hátsó falnál állt a hosszú,rövid lábú asztalka, körülötte ülõpárnák.Egyik végénél egy túltáplált csecsemõt tömötta nagymama, vagy néha a fiatal anyuka.Vacsorára ismét az elmaradhatatlan,gõzölgõ tadzsik répás piláfot helyezték azasztalra. A kismacska a fejét finoman, lassanaz asztal szélére helyezte, orrát az ellenállhatatlanillat felé tartva, behunytszemmel szívta magába az isteni aromát.Másnapra már tudatosult bennem, hogy azillatnál többet nem szokott kapni szegénypára, <strong>és</strong> nem pár hónapos, hanem pár éves,csak alultáplált. Ott tartózkodásom alattszegény kismacska semmi mást nem kapott,csak kenyeret. A piláf tetején két-háromdarab hús mindig üldögélt, szerencsérerágósak. Mindig találtam olyan óvatlanpillanatot, amikor a számból kivéve titokbanaz asztal alá tálaltam az ünnepi lakomáját.Arany János A tudós macskája címûfergeteges költeménye jutott az eszemberóla, <strong>és</strong> nagyon megsajnáltam. Reggelpontosan hatkor megjelent a szobámban,<strong>és</strong> egy órát dorombolt, aludt az arcom mellett,a karomban. Így cselekedett mindennap. Ahova tettem ezt a macskát, az úgyvagy ott maradt. Keserûen gondoltam Micike– a macskám – nem ilyen áldott tulajdonságaira.Reggel egyedül indultam a helyi múzeumba,ami sok jót ígért, mert rendkívül gazdagállománnyal rendelkezik a környék õsi, hírestelepül<strong>és</strong>eirõl. A múzeum elõtti kertbena család lányába botlottam, éppenment valahova. Rábeszéltem, hogy jöjjönel velem aznap, bérelek a múzeum utánegy taxit, <strong>és</strong> minden érdekességet megnézünka környéken. A munkahelyén nemvolt gond, hogy aznap szabadnak nyilvánítottamagát, örömmel ráállt az alkura.Csak azt a varázskérd<strong>és</strong>t kellett föltennema múzeumi személyzetnek, hogy vajon holtehetnék szert ilyen gyönyörû ezüst karkötõkre,mint amiket a múzeumokban látok,<strong>és</strong> csodák csodája, pár perc múlva elõbukkanthárom õrzõ–védõ hölgy is különféledolgokkal megrakott nejlonszatyrokkal.Titkosan körülnéztek, lát-e valaki minketaz üres múzeumban, aztán sorra elõhúztákaz eladandó kincseiket. Kapkodtam a fejemegyiktõl a másikig, mert olyan gyorsanhúzogatták elõ az érdekesebbnél érdekesebbtárgyakat. Húha, ez egy fejdísz, igazi,fonott hajas póthajjal! Tulajdonosa anyjáévolt még anno, most el kell, hogy adja,mert a nyugdíjából nem tud megélni. Ó, azmeg egy kézzel hímzett terítõ! A-a-a-a,tényleg jáspisok azok a kövek a nyakláncon?Kellemesen csodálkozva <strong>és</strong> alkudozvatöltöttem el fennmaradó idõmet a múzeumban.Akár Szamarkandban, ahol kukacnyálbólszõtt selyemanyagot <strong>és</strong> õsitubetejkát (sapka) kínáltak potom áron amúzeumi dolgozók. Itt a belép<strong>és</strong>kor nemtartottam szükségesnek külön jegyet venniegy mesélõ kísérõnek. Miután megvettema hölgyektõl azt, amit akartam, még egyszer,immáron lecsitult adrenalinnal indultamismét el a kiállítás elejére – ismétl<strong>és</strong> atudás szülõanyja. Azonnal, kéretlenül ismellém szegõdött egy kísérõ, <strong>és</strong> annyitfényképezhettem, amennyit csak akartam.Ebben a múzeumban is fölfedeztem egyvisszafelé álló, arab írású gyûrût. A hölgymegköszönte az építõ kritikámat; a gyûrûtrövidesen az igazgató fogja visszafordítani.Folytatjuk.Gulyás Ibolya

Hooray! Your file is uploaded and ready to be published.

Saved successfully!

Ooh no, something went wrong!