RÁKAY PHILIP

RÁKAY PHILIP
Lugosi Balázs: Az iskolatáskás lurkóból hogyan lett rádiós Philip, majd televíziós Philip,
végül a nemzet Philipje?
Rákay Philip: Kezdjük azzal, hogy az iskolatáskás Philipet még Kálmánnak hívták, mert
az eredeti, becsületes nevem Rákay Kálmán, apukámat is így hívják. Nem voltam megbékélve
ezzel a névvel, ezért afféle fiatalkori fellángolásnak köszönhetıen megváltoztattam. 1972-ben
születtem Miskolcon, de ott csak ötéves koromig éltem, mert Szekszárdra költözött a család.
Végül, ebben a nagyon kellemes hangulatú kisvárosban – hogy egy retorikai „klasszikust”
idézzek –, „cserepedtem” fel. Egyébként, ha arra célzol, hogy a lurkó Philip mivel múlatta az
idejét, már akkor is szerettem emberek elıtt verset, prózát mondani, szépkiejtési,
népdaléneklési versenyeken és mindenféle megmérettetéseken elindulni. Persze kisgyerekként
elıször kukás, majd mozdonyvezetı, végül színész akartam lenni, azt hiszem, így zajlott az
„evolúciós folyamat”. Aztán jöttek a gimnáziumi évek, ahol, mint afféle „rendes” tizenéves, a
lázadó dackorszakomat éltem. 16 és 18 éves korom között – finoman szólva – nem voltam
egy egyszerő tinédzser… Ez a mai, decensebb külsı meglehetısen lázadó fiatalembert takart.
A szüleim tudnának errıl sokat mesélni, persze az idı megszépíti az emlékeket, ám
akkoriban, szerintem nem élvezték túlzottan a különbözı szülıi értekezleteket, fogadó órákat.
Én voltam ugyanis az osztályban, de talán az egész iskolában az egyetlen ember, aki
forradalmárként mindig kiállt bárkinek az igazáért. Akkor is, ha nem volt igaza.
L. B.: Talán, akkor nevezzük is meg az intézményt…
R. P.: Szekszárd mellett, Bátaszéken, a II. Géza Gimnáziumba jártam 1986 és 1990
között. Furcsa hely volt, ahol az igazgatói irodában – ahová ha hébe-hóba raportra kellett
mennem – Lenin nézett velem farkasszemet mellszobor formájában, az orosztanárnı pedig a
nyelvi laborban átszellemült tekintettel fızte nekünk szamovárban a teát. Ebben a késı-kádári
hangulatban töltöttem a gimnazista éveimet. Szegény orosztanárnı… hát, nem nagyon
boldogult velem… Abban is „rekorder” voltam ‒ bár erre nem biztos, hogy büszkének illik
lenni –, hogy az egész gimnáziumban nekem volt a legtöbb egyesem oroszból. Mielıtt
kimondom ezt a számot, megjegyzem, nem a túlzás kedvéért mondom: egy félév alatt
negyvenhat darab egyest sikerült begyőjtenem. És hogy miért nem buktam meg? Úgy kaptam
végül kettest év végén, hogy az utolsó elıtti órán megfogtam a gitáromat, bevittem az
iskolába, és az orosztanárnınek elénekeltem ‒ nagyon arcátlan módon – a „Zsgyi minyjá i já
vernusz tolká ócseny zsgyí”, azaz a „Várj reám, s én megjövök, hogyha vársz nagyon”
kezdető dalt, mire az orosztanárnı könnyes szemmel beírta a kettest. Mondták is a szüleim
nevetve, hogy „mégiscsak szorult beléd valami élelmesség”. Egyébként vadkommunista
vezetés tombolt az iskolában, dacára annak, hogy én 1990-ben érettségiztem. Negyedikesek
voltunk, amikor Orbán Viktor elmondta – azóta legendássá vált - beszédét a Hısök terén,
Nagy Imre és mártírtársai újratemetésén. Soha nem felejtem el, hogy ez a bizonyos
orosztanárnı ‒ akinek a férje volt a Brezsnyevre emlékeztetı iskolaigazgató ‒ odajött hozzám
a beszéd másnapján, és finoman puhatolózva ‒ talán provokálva? – megkérdezte: „Hallotta,
milyen jól beszélt az a fiatalember?” Nem sokkal késıbb, hatalmas Fidesz jelvényt tőztem az
iskolatáskámra, leginkább azért, hogy idegesítsem ıket. Aztán jött az érettségi és rugalmasan
elszakadtunk egymástól. Említettem már, hogy a lázadó korszakomat éltem éppen, így aztán
nem nagyon tudtam, hogy mihez is kéne kezdenem. Kacérkodtam a színmővészetivel, de
gondoltam kishitően, engem oda úgysem vesznek fel, inkább nem is megyek sehová. Majd
pár hónap elteltével egy „véletlen” kapcsán a Szekszárdi Városi Televízióba kerültem, ahol
1

szerkesztı-riporterbıl rövid idı alatt mősorvezetı lettem. 1992-t írtunk, amikor jelentkeztem
a Magyar Televízió „mősorvezetı kerestetik” versenyére, amit meg is nyertem, ezután
felköltöztem Budapestre, és a Magyar Televíziónál kezdtem ifjúsági mősorokat készíteni.
Késıbb egy kereskedelmi rádióhoz, majd kisebb-nagyobb televíziókhoz, zenei csatornákhoz
kerültem. Aztán elkövetkezett 2002. április 13-a, ami életem egyik legmeghatározóbb napja
volt és lesz is. A „Kossuth tér” felejthetetlen napja.
Bobory Zoltán: A Kossuth téren, hogy legyen valami levegınk, egy virágágyás elé álltunk.
A virágágyásban volt egy nagy fa. A fán, gyerekek, 14-15-16 éves gyerekek. Karvastagságú
ágon álltak, kezükben nemzeti színő lobogó. Imádkozni kellett, hogy le ne essenek onnan.
Amikor elénekeltük nemzeti Himnuszunkat, a fa tetején vigyázzba vágták magukat ezeken az
ágakon, megdöntötték a zászlókat. Nekem a pesti srácok jutottak eszembe… az’56-os pesti
srácok.
R. P.: Sokaknak valóban 1956 jutott eszébe a Kossuth téri rendezvényen. Több olyan
idısebb emberrel volt alkalmam azóta beszélni, akik azt mondták, hogy talán’56-ban érezték
utoljára a levegıben azt az összefogást, a változtatni akarást, egy olyasfajta csodát, amelyet
nem sőrőn élhet meg az ember egy emberöltı alatt. Talán egyetértenek velem, hogy az a nap
történelmi nap.
B. Z.: Igen.
R. P.: Egyszer be fog kerülni a történelemkönyvekbe, persze attól függ, kik írják majd…
A Kossuth térre egyébként nem véletlenül kerültem; dehát az élet nem úgy van kitalálva,
hogy az embernek egyszercsak megcsörren a telefonja, és másnap ott találja magát a Kossuth
tér nagyszínpadán. Akkoriban én még egy kereskedelmi zenetévénél dolgoztam. A történet
elızményéhez hozzátartozik, hogy az Orbán-kormány ideje alatt elég sok nagy, állami
ünnepségnek voltam a mősorvezetıje. Augusztus huszadikáknak, október huszonharmadikai
rendezvényeknek satöbbi. Így tehát volt egyfajta munkakapcsolat, és pontosan tudták, hogyan
gondolkodom a világról, dacára annak, hogy akkoriban egy politikamentes csatornán
próbáltam nem kimondottan „agysebész” popzenészekkel ‒ tisztelet a kevésszámú kivételnek
‒ értelmes beszélgetéseket folytatni. Amikor a 2002-es választásokra készülıdtünk, volt egy
olimpiát népszerősítı kampány. Fölhívtak, hogy volna-e kedvem ezt másik százötven ismert
emberrel együtt aláírni? Mondtam, hogy természetesen, egyetértek a gondolattal. Aztán
készültek óriásplakátok, szórólapok, kiadványok, amelyekre hat vagy hét embert kértek föl,
hogy szerepeljenek, én is látható voltam egy versenyló oldalán. Buzánszky Jenı bácsi,
Prokopp Dóra, Schmitt Pál, és még néhányan népszerősítettük az olimpiát a plakátokon.
Majd eltelt pár hónap, jöttek a választások. Az elsı forduló döbbenete engem a Millenáris
Parkban ért, több ezren vártuk lélegzetvisszafojtva az eredményeket és aztán hidegzuhanyként
meg is érkeztek a sokkoló adatok, magunk sem hittük el, hogy ez egyáltalán igaz lehet.
Vasárnap volt, április 7-e. Másnap, hétfın néhány millióan biztosan úgy éreztük ebben az
országban, hogy fölkelni sincs kedvünk. Aznap egy csomó dolgot el kellett volna intéznem,
de úgy voltam vele: minek, egyáltalán van-e még értelme itt bárminek? Aztán néhány óra
leforgása alatt összeszedtem magam valamelyest, már csak azért is, mert estére már
szórólapok, SMS-ek jelezték, hogy valami készülıdik. Egészen pontosan, hétfın este a
feleségem szüleinél vacsoráztunk, ahol egyébként be voltak hőtve a pezsgık, elızı nap
ugyanis nagy társaság várta náluk a gyızelmet. A pezsgık mai napig ott vannak, nem bontotta
fel ıket senki. Szóval, este összejöttünk egy eléggé szomorkás vacsorára, hogy lelket öntsünk
valahogy egymásba, ez idı tájt ott, a Várkerületben már osztogatni kezdték azt a szórólapot,
amely hirdette: másnap, tehát kedden, április 9-én Orbán Viktor a Testnevelési Egyetemen
2

eszédet mond. Volt addig még egy hosszú nap, de ez mégis elég muníció volt ahhoz, hogy
kibírjuk másnap estig, mert roppant kíváncsiak voltunk, hogy mi fog történni. Oda is mentünk
Orsival, a feleségemmel, ahol a megbeszéltek szerint jó félórával a kezdés elıtt Kovács Ákos
barátommal találkoztunk. Elıször a járdák lettek tele, aztán az Alkotás út, ami legalább
kétszer három sáv plusz villamossínek, jöttek a rendırök, leállították a villamos- és
autóforgalmat, szempillantás alatt több tízezres tömeg állt a BAH-csomóponttól a Délipályaudvarig,
irdatlan sok ember. Nekem aznap ott semmi szerepem nem volt, ennek ellenére
az egyik rendezı valahogy észrevett bennünket a tömegben, és kérdezte, hogy nem akarunk-e
bemenni? Mondtuk, persze, hogy be akarunk, s mire felocsúdtunk már ott ültünk két perc
múlva Pokorni Zoltán és Áder János mögött, a kamerák kereszttüzében. Ez volt az elsı olyan
teljesen nyilvánvaló politikai „szerepvállalás” részemrıl, aminek már volt egy-egy érdekes
utózöngéje. Életem elsı, névtelen, fenyegetı SMS-ét ezután a tévéközvetítés után kaptam
meg, egy ideig ıriztem is a telefonomban. De aznap este nem ez volt a legfontosabb. Orbán
Viktor bejelentette a beszédében ‒ amely szerintem az elmúlt idıszak egyik legerısebb
Orbán-beszéde volt ‒, hogy szombaton találkozunk a Kossuth téren. Mindenki nyugodtan
hazament, jött a szerda, a csütörtök, a péntek, és én még mindig nem tudtam semmirıl.
Pénteken délben éppen kijöttem az egyetemrıl, bekapcsoltam a telefonomat, és két perc
múlva jött egy hívás, amelyben – nem sokat kerülgetve a forró kását – megkérdezték, hogy
volna-e kedvem a másnapi Kossuth téri nagygyőlést levezetni? Rögtön mondtam, hogy
természetesen nagy örömmel. Fél óra múlva már egy irodában ültem, ahol szervezni kezdtük
a másnapi fellépıket, a mősort. Rövid idın belül – ahogy a szakmában elterjedt a hír - jöttek,
jelentkeztek a mővészek, ismertebbnél ismertebb emberek, tudósok, színészek, sportolók,
hogy ık is jönnének, jelenlétükkel demonstrálni a színpadon. Néhány óra alatt állt össze a
„Kossuth tér” programja. Pár órát aludtunk és másnap, szombaton délben találkoztunk újra a
Parlamentben. Aztán történt, ami történt. Meggyızıdésem, hogy aznap, ott volt „valami” a
levegıben és, hogy a „föntiektıl” is nagyon sok segítség érkezett.
B. Z.: Minden ember életébe kellene egy olyan esemény, ami ennyire meghatározza az
életét. Tévedek, ha úgy gondolom: amennyiben mérleget vonsz, azt mondod, hogy a Kossuth
téri esemény után boldog ember vagy és az is maradsz, mert ezen részt vehettél így?
R. P.: Egyáltalán nem tévedsz. Hálás vagyok a sorsnak ezért a nagyszerő lehetıségért, és
boldog, hogy a Kossuth téri mősorvezetés kapcsán életem elsı olyan döntését tudtam
meghozni – és erre nagyon büszke vagyok –, amikor nem a saját karrieremet,
érvényesülésemet, anyagi és egyéb dolgokat mérlegeltem, hanem mindezt félretéve azt
mondtam: egy olyan, számomra megkérdıjelezhetetlen ügy mellé állok, amely nem
pártpolitikai, hanem értékrendbéli kérdés. Azt gondoltam akkor, és ma is így érzem, hogy ha
én azzal tudok segíteni, hogy levezénylem ezt a nagygyőlést, ennek a házigazdájaként – akkor
még elsısorban a fiatalok körében - ismert emberként valamit hozzá tudok tenni, akkor kutya
kötelességem így cselekedni. Azt téveszti el nagyon sok pályatársam, - fiatalok és idısebbek
egyaránt – hogy azzal a lehetıséggel, amit úgy hívunk, közszereplés, közismertség, nem él,
inkább visszaél –, fittyet hányva a ránk ruházott felelısségre. Amikor lejöttem a Kossuth téri
színpadról, azt mondtam, hogy ha soha az életben nem állhatok kamera, illetıleg emberek elé,
mert nem lesz rá lehetıség – akkor nagyon úgy nézett ki –, hát engem az sem érdekel. Pedig
nincs a körúton butikom, sem lángossütım a Balatonnál, és nem építettem magam mögé
vállalkozásokat, hogy több lábon álljak, tehát csak ebbıl tudom fenntartani magamat és a
családomat. Persze már másnap jöttek direkt és indirekt „jelzések” a média világából, ismert
televíziósok hívtak vagy üzentek, és ezekben az üzenetekben – szinte egy emberként –, arról
biztosítottak, hogy amíg ık pozícióban lesznek a magyar média világában, addig én
portásként sem juthatok lehetıséghez. Két hét múlva, csodák csodája megszőnt a Magyar
3

Televízióban futó mősorom, a zenetévét pedig közös megegyezéssel hagytam el, bizonyos
körülmények hatására. Persze egyáltalán nem szeretném, hogy arról szóljon ez a szép este,
hogy „Philip a mártír”… Nehogy véletlenül is azt gondolják, egy pillanatig is bántam, hogy
így alakultak a dolgok, pontosan tudtam, hogy mit vállalok, amikor igent mondtam a Kossuth
téri felkérésre. Egyébként pedig engem a médiában mindig furcsa figuraként kezeltek, akit
ugyan – valamilyen szinten – megtőrtek maguk között, mégsem voltam „körön belüli”. 2002
elıtt sem tartoztam kimondottan abba a „kultúrbrancsba”, amelyik gazdasági elınyökért, vagy
a képernyıre kerülésért bármire hajlandó ma is, mindig tudtam, hogy más szemüvegen
keresztül vizsgáljuk az élet fontos kérdéseit, és más az értékrendünk.
De vissza a Kossuth térre: azért visszavonhatatlanul jelentıs az a nap, mert az embereket
rádöbbentette, hogy nincsenek egyedül. Úgy beszélgettek a mellettük állóval, mintha világ
életükben a legjobb barátok lettek volna. Azt a felemelı közösségi létet, érzést tapasztalhattuk
meg ott a téren, amit 40 éven keresztül szisztematikusan irtottak ki a lelkekbıl, aminek
hatására nép lett a nemzetbıl. „Belökték” az embereket 40-50-60 négyzetméteres lakásokba,
azt sem tudta senki, hogy ki lakik mellette. Mindez teljesen tudatosan ment. Brigádokban,
szülıi munkaközösségekben és még ki tudja, hol voltak kénytelenek az emberek – ellenırzött
keretek között – társasági és kulturális életet élni. A rendszerváltás környékén éreztük meg,
hogy talán ennek vége lehet, mégis tizenkét évvel a rendszerváltozás után, a polgári
kormányzás négy esztendejének végén, a Kossuth téren manifesztálódott mindez. Azzal, hogy
igen, mi, ennyien itt vagyunk. Hogy egy ekkora, gondolkodó réteget nem lehet elnyomni…
hogy ez nem a kereskedelmi csatornák befolyásolható, mindenre rávehetı közönsége.
Gondolkodó emberek vagyunk, hát nekünk kéne szemlesütve járni? Nekünk kellene
szégyellni saját hagyományainkat, a múltunkat, értékeinket? Azokat az egyetemes emberi
értékeket, amelyek felett nem járhat el az idı? Ezekrıl szól számomra a Kossuth tér.
Bármimet odaadnám azért a napért még egyszer… a lányomat és a feleségemet kivéve!
L. B.: Bár volt még a választások után egy „hosszú, forró nyár” a közéletben,
beszélgetésünk kis kronológiájában „küszöbön áll” a Hír Televízió létrejötte.
R. P.: 2002 nyarán, amikor valóban nem tudtam, hogy mihez is kezdek majd, a Jóisten
tálcán kínálta a lehetıséget. Megint megcsörrent az az ominózus telefonom – nem vagyok
mobiltelefon-barát, de a fenti két eset megerısít, hogy mégiscsak hasznos dolog ez –,
fölhívtak, hogy Borókai Gábor vezetésével egy új televízió elıkészítésén dolgoznak,
szeretnék, ha tagja lennék az alapító csapatnak. Örömmel mondtam igent, és megbeszéltük az
elsı találkozót. Hatan, heten lehettünk ezen a beszélgetésen, Borókai Gábor, az akkori
tulajdonosok és két-három televíziós szakember. Késıbb napi rendszerességgel találkoztunk
hónapokon keresztül, és elkezdtük kidolgozni, hogy milyen is legyen a HírTv. Az alapötlet
egy tematikus csatornáról szólt, a tulajdonosok elképzelése is ez volt, és erre is kaptak
engedélyt végül az ORTT-tıl, hogy hírcsatornát hozzanak létre, amelybıl volt ugyan néhány
Magyarországon – kizárólag külföldiek. Magyar nyelven, ezzel idáig senki sem próbálkozott.
Sokszor éjszakába nyúlóan gondolkodtunk, fejben stábokat építettünk, mősorokat találtunk ki.
Két dolgot biztosan tudtunk: nem lesz egyszerő a semmibıl létrehoznunk egy televíziót, egy
kiélezett és nagyon speciális politikai-gazdasági környezetben, amelyben az elsı lépésektıl,
mindenhol falakba fogunk ütközni. Így is lett. De azt is tudtuk, hogy a nehézségek dacára
olyan televíziót szeretnénk elindítani, amely valóban értékeket közvetít, és függetlenül attól,
hogy 70-80%-ban mégiscsak politikával, hírekkel foglalkozik majd, nem maradhatnak ki
belıle a kulturális magazinmősorok sem. Itt számítottak elsısorban az én véleményemre. Az
elsı pillanattól tudtam, hogy nyilvánosan nem akarok politikai mősorok készítésében és
vezetésében tevılegesen részt venni. Nem tartanám ugyanis túl etikusnak, ha el kellene
játszanom különbözı politikusokkal, hogy én milyen nagyon elfogulatlan vagyok. Azok után,
4

hogy jó ideje minden rendezvénynek én vagyok a házigazdája, ahol Orbán Viktor megjelenik,
ez nevetséges lenne.
A HírTv 2002 decemberében indult, összesen 4-5 hónapunk volt arra, hogy stábot
toborozzunk, hogy stúdiót építsünk egy lerobbant gyár irodahelységeiben, iszonyú
körülmények között. Eleinte alig volt még saját technikánk, el-elfogyott a pénz. Több
hónapba telt, mire emberi körülmények között dolgozhattunk, de ez senkit nem érdekelt. Igazi
alkotómőhely lettünk, mindenki örömmel járt be dolgozni, még akkor is, amikor - fıleg az
elsı fél évben - komoly gondokkal küzdött a „cég”. Az induló csapat kilencven százalékáért
tőzbe tettem volna a kezem, tíz meg beszivárog, mindig, mindenhová. Egyébként a tévé
indulása elıtti hónapokban, amikor a Hír Televízió még csak gondolat volt, különbözı
újságok, rádiók, televíziók már mint születı félben lévı szélsıjobboldali csatornát próbálták
lefesteni. Ez ment hónapokon keresztül, pedig egyetlen percnyi adás sem készült még el.
Fogalmuk sem lehetett, hogy mi is készül a háttérben, talán pont ettıl voltak megrettenve. A
félelmük olyan szempontból érthetı volt, tudták, ha a piacon megjelenik egy új csatorna, az
akár még veszélyes is lehet a bal-liberális agymosó gépezet hatékonyságára. Igazuk lett, a
HírTv rövid idı alatt megkerülhetetlen tényezıvé vált.
L. B.: Számomra az egerszalóki ifjúsági találkozókon vált nyilvánvalóvá, hogy
házastársad és te hitüket gyakorló emberek vagytok. Milyen szerepet tölt be mindennapi
életetekben a hit?
R. P.: Ha valaki az elmúlt két év során nézte a Dunakorzó címő kulturális mősoromat,
tudhatja, hogy rendszeresen olyan témákat dolgozunk fel, amelyek a keresztény értékrendet,
szellemiséget közvetítik. Ez számomra mősorkészítıként is teljesen természetes. A
feleségemmel együtt – noha nem vagyunk napi templombajárók – igyekszünk úgy élni az
életünket, hogy a hitünk minden pillanatban kontrollálja a tetteinket. Ez persze nem könnyő,
hiszen mi sem vagyunk hibátlanok, de azért igyekszünk. Épp most szombaton megyünk
Orsival egy keresztény ifjúsági hétvégére, elıadást tartani arról, hogyan is éljük az életünket,
milyen értékek mentén. Csúnya szóval élve, talán egyfajta indirekt „reklámja” is vagyunk
ennek az életszemléletnek, manapság sajnos nem túl gyakori, hogy egy a médiában dolgozó
fiatal pár templomi esküvıt köt, ráadásul még komolyan is gondolja, hogy „Isten szent színe
elıtt fogadom…” A kislányunkat, Rózát is próbáljuk ebben a szellemben nevelni, nem pedig
mindenféle posztmodern elvek alapján. Szerintünk normális, ha a családban a férfinak is
megvan a maga szerepe és a nınek is, és természetes, hogy összeházasodva vállalnak
gyermeket. Liberális szemszögbıl nézve, lehet, hogy ez „unalmas” családmodell, szerintem
pedig épp a nagy libertinus eszmék szánalmasak, vagy inkább sajnálatra méltók, amelyek
szerint: légy kozmopolita, élj bárhol a világban, nem számítanak a hagyományaid meg a
gyökereid, legyél „szingli”, élj egyedül, csak az számít, hogy te jól érezd magad. Ez nem a mi
világunk, és ezt igyekszünk minden pillanatban hirdetni, akkor is, amikor beszélünk róla, és
az életünkkel is. Nem azért, mert ez jól hangzik, hanem – nem is tudom –, így vagyunk
„kódolva”. És ez is a normális, nem? De persze nem én vagyok a döntıbíró… A saját
lelkiismeretével pedig mindenkinek egy adott pillanatban úgyis el kell majd számolnia, és
szép számmal akadnak emberek a mai közéletben, akikkel nem cserélnék abban a pillanatban.
B. Z.: Nem beszélgettünk még a „Ketten” címő könyvrıl!
R. P.: A könyv egy sajnos már megszőnt televíziós mősor kivonata, amely egy éven
keresztül szórakoztatta a Hír Televízió nézıit, minden este húsz percben. Egyik este Borbás
Marcsi hívott meg egy kiváló embert vendégségbe, másnap én. Még a megszőnés elıtt néhány
hónappal arra gondoltunk – tekintettel arra, hogy a televízió mőfajából fakadóan a
5

legértékesebb mősor is „elszáll” és a feledés homályába merül –, hogy ezeknek a nagyszerő
embereknek a gondolatait papírra kellene vetni. Nagy vívódás után kiválasztottunk 48 embert
a 180 interjúból, és megírtuk, felelevenítettük a számunkra felejthetetlen beszélgetéseket.
Olyan kiválóságok a fıhısei ennek a könyvnek, akik ugyan nem szerepelnek minden nap a
kereskedelmi televíziók ünnepelt sztárgyáraiban, olyan emberek, akik valódi értéket
hordoznak, és akikre igazán oda kellene figyelnünk. Önök is pontosan ismerik ezt a tudatosan
mőködtetett agymosó, pénz- és hatalom vezérelte médiavilágot, ahol viszonylag ritkán fordul
elı, hogy mondjuk a háromfejő barika és valamelyik „valóságsósztár” után Makovecz Imre
mondana egy dörgedelmeset. Én nem vagyok hajlandó elfogadni, hogy ezeket az embereket
semmibe veszik a mai magyar médiumok, vagy azok jelentıs része. Makovecz Imre, Béres
József, Melocco Miklós, Raksányi Gellért és a könyvben szereplık egész élete arra
bizonyíték, hogy az igazi tehetséget nem lehet elnyomni. Még akkor sem, ha százszor
próbálják meg félretenni, megalázni, megnyomorítani az embert. Még ilyen körülmények
között is meg lehet maradni gerincesnek, és példás életmővet lehet letenni az asztalra.
Csakhogy ez a nehezebb út. Hát errıl szól a Ketten címő könyv.
A kötet 2003-ban, kilenc nappal karácsony elıtt készült el, és csak a nemzeti
könyvesboltokban árulták országszerte. Ez 30 üzletet jelent, ami nevetséges, hiszen több száz
könyvesbolt van az országban. Az elsı 5000 példány így is kilenc nap alatt elfogyott. A
karácsonyi sikerek után, a multi könyvesbolt-hálózatok – ahová magánkiadással szinte
lehetetlen bekerülni –, kértek, hogy adjak a könyvbıl. Elıször azt mondtam – és abban is
maradtunk Marcsival –, hogy a mi könyvünk, a benne szereplı remek emberekkel ne legyen
ott holmi pártállami újságíró pornó, és különféle villalakók „gagyi médiakötetei” mellett. De
be kellett látnom, hogy tévedtem, végül azt mondtam, igenis legyen ott. Legyen ott,
összehasonlítási alapnak. Hátha lesznek olyanok, akik Szörényi Levente, Kovács Ákos,
Bánffy György vagy éppen Pitti Katalin miatt emelik le a polcról e kötetet, és beleolvasva a
történetekbe, talán megvilágosodik nekik valami. Ma már ott tartunk, hogy 2004 karácsonyára
elkészül a könyv harmadik kiadása, ami elképesztı sikernek számít a magyar könyvpiacon. A
kötet népszerősége és a benne szereplık életútja az egyértelmő bizonyíték: igenis lehet, sıt
kell is az árral szemben úszni!
6