A Senki

A senki
1.
Nyakba akaszt, deréknál megköt, lesimít. Mintha leporolnám.
Mintha rendet akarnék rakni a nyilvánvaló káoszban,
mintha az első fordulat, az első szél, az első gondolat nem rendezné
újra az egyenletet. Mintha a simítás eredménye örök
volna, holott nem, nem örök, csak magamnak szól, csak a
tükörnek szól, amibe bele kell néznem, mielőtt a színpadra
lépek. Bele kell néznem, végig kell mérnem az arcom, igazságot
kell tennem a tincsek kuszaságában, le kell söpörnöm
az illetéktelen szöszöket. És simítani. Simítani még egyet. Elindulok.
A fények egyre erősebbek, szinte elvakítanak. Kilépek,
hogy ítéltessek.
– Egy cappuccinót kérnék, egy mentes vizet és egy puncsos
minyont.
Bólintok, fordulok, cselekszem. Remeg a kezem, töltök,
fordítok, öntök, habosítok, nyitom, kiszedem, elhelyezem.
Villa, szalvéta.
A friss diplomás bölcsészről szóló vicc bejött.
Beütöm a pénztárgépbe a fogyasztást, kiviszem a számlát,
mosolygok, megkapom a pénzt, beteszem a kasszába.
Kedvem volna elüttetni magam egy busszal. Vagy belelőni a
számba egy 9 mm-es pisztollyal. Persze kisebb kaliber is megteszi,
nem vagyok különösebben válogatós ilyen ügyekben.
Így megy ez már néhány hete. Amióta itt dolgozom.
Minden nyomorúságos nap felkelek, és minden nyomorúságos
nap megnézem magam a tükörben. Ennek három
oka van.
Egy: a főnököm arról tájékoztatott, hogy mindennap
bele kell néznem a tükörbe, mielőtt találkozom az első ven-
5

6
déggel. Hogy tudjam, úgy nézek-e ki, mint egy tisztességes
ember.
Kettő: szeretném felmérni, hogy az alkatom elégségesnek
tűnik-e ahhoz, hogy komolyabb sérüléseket okozzak a
főnökömnek.
Három: kíváncsi vagyok, hogy meddig bírom anélkül,
hogy elhánynám magam.
Az eddigi eredményem kiváló, hiszen a pénz kell
(kell), a munka kell (a pénzhez kell), a pénz az élethez
kell (kell). És még csak el sem fintorodtam. Nevetséges,
hogy milyen könnyen meg tudja magát győzni az ember az
önként vállalt rabszolgaság szükségszerűségéről. Egy ilyen
helyzetben a kell a legszentebb szó: szikár, egyenes és nem
tűr ellentmondást. Kell, mert kell, önmagába tekeredő
uroborosz, addig fogyasztja magát, míg eggyé válik magával,
az érv mellette a saját léte, érv ellene nincs, mert
örök szükséglet, mert élni kell, az életet finanszírozni kell,
az élet pénzbe kerül. A materializmus diadalmas tort ül
a morálon. Mindig az erősebb kutya baszik. Ezt sikeresen
megtanultuk.
Például hugyozni kell, de most fordult be egy terepjáró
a parkolóba, amelyből egy háromfős család száll ki, és felém
tartanak. Imádkozom, hogy ne akarjanak bejönni, nem kell
a borravaló sem, csak menjenek el, keressenek más helyet,
legyenek boldogok, legyen teljes az életük anélkül, hogy kérnek
tőlem valamit. Bármit. Felülírom magam.
– Jó napot, jó napot! Két presszót kérnénk, és két deci
narancslevet! – szól derűsen az apukának kinéző apuka.
Főzöm, kiöntöm, viszem. A mosolyom nem is álarc, hanem
egy másik személyiség, egy bolond ráncai, egy szent üres
gyomra, egy újszülött érdeklődő tekintete.
Isznak, beszélgetnek, nevetgélnek. Úgy tűnik, hogy boldogok.
Nincs terepjáróm. Nincs autóm sem. Nem is vágyom rá.
Nem is tudom, hogyan lehet eljutni odáig, hogy valakinek
legyen. Hogy lehet ennyi áldozatot hozni egy autóért? Hogy
lehet hitelt felvenni, hogy lehet egyáltalán túlélni azt, hogy
nincsen közöd magadhoz? Hogy lehetsz szerető apa és dolgozó
harcos is egyszerre? Hogy lehetsz anya és szerető feleség?
Úgy, hogy kell. Végre valami végletekig érvényes igazság.
Ezek szerint az önfeláldozás mértéke a siker mértékével
egyenesen arányos.
Ugyan, dehogy. Az önfeláldozás mértékét csak néhány
igazán józan pillanatban lehet felmérni. Amikor azt mondod,
hogy köszönöm, elég. Például forradalmak idején.
Számlát kér, kiviszem, fizet. Nagylelkű vagy figyelmetlen,
mindenesetre a borravaló tényleg elég egy közepes minőségű
borra. Egy egész üvegre.
Vagy egy doboz cigarettára.
Vagy kétnapi meleg élelemre.
Vagy egy terepjáró keréktárcsájának tíz négyzetcentiméterére.
Újabb vendégek, újabb rendelés. Egy fiatal pár, dánok.
Kirándultak, és most pihennek egyet. Rendkívül kedvesek.
Kávét kérnek, és süteményt. Készítem, átadom. Megkérdezik,
hogy hogy érzem magam. Én? Hogy én hogy érzem magam?
– Remekül, köszönöm – hazudom angolul.
Beszélgetünk még egy kicsit, aztán távozom. Még vendég.
Még sok pénz. De jó lesz.
Almalé, mentes sör, kávé, kávé.
Kávé, kávé, kávé.
Kávé.
Tele van a hely. Körülbelül húsz fő. Hat asztal. Egyedül
vagyok, sietek, mosolygok, ki sem látok a kávégőzből. Borzasztó
munka lehet ez, véltem akkor, amikor még nem tudtam,
hogy milyen.
7

8
Borzasztó munka ez, már tudom.
Az ebéd utáni roham kezd csillapodni. Valamivel több,
mint kétórás késéssel elmegyek pisálni. Az érzés olyan, mint
amikor beszállsz a frissen vásárolt terepjáródba. Amikor
meghódítasz egy hegycsúcsot. Amikor végre neked van igazad,
mert határtalanul teret engedhetsz a vágyaidnak. Nem
kapsz érte szobafogságot, nem veszik el a kedvenc játékodat,
nem kapsz egyest, és nem törlik beléd a talpukat azért, mert
nem hoztad a várt pénzügyi eredményeket. Csak pisálsz, két
nyomorúságosan hosszú órányi szenvedés után pisálsz bele a
kagylóba. Mint egy igazi győztes.
Aztán három órán keresztül senki nem jön. Unalmamban
elmosogatok, lefőzök magamnak egy kávét, leülök a pult mögötti
sötét öltözőben és sajnáltatom magam. Kinyitom a magammal
hozott könyvet, olvasgatom kicsit. Aztán kényelmetlen
lesz a támla nélküli szék, aztán rájövök, hogy végtelenül unom
magam, hogy nincs semmi a világon, ami el tudja terelni a figyelmemet
a szerintem elképesztően nevetséges helyzetemről.
Kimegyek a pultba, kétségbeesetten körbenézek, és megállapítom,
hogy ezt nem hiszem el. A „Bevezetés a metafizikába”
órán erről nem esett szó. Az ajtóban megjelenik a
főnököm sziluettje. Belép, köszön.
– Minden rendben? Hogy mennek a dolgok?
– Remekül – hazudom.
– Sok a munka?
– Most annyira nem vészes. Nemrég mentek el az utolsó
vendégek. Tűrhető.
– Értem. Úgy látom, hogy kicsit koszos a padló. Fel kéne
mosni szerintem.
– Igen, majd holnap reggel kezdés előtt megcsinálom.
– Szerintem inkább most kéne.
– Úgyis jönnek majd még, kár lenne fölöslegesen maszatolni
vele. Két óra van zárásig.
– Ettől függetlenül kérlek, hogy moss fel.
– Ettől függetlenül arra kérlek, hogy menj a bánatos picsába,
te szerencsétlen barom, te semmirekellő, felkapaszkodott
paraszt, aki az apád pénzéből képes voltál nyitni egy
szájbabaszott kávézót – gondolom.
– Oké – mondom.
– Főzöl nekem egy kávét? – kérdezi barátkozó hangsúlylyal,
miközben a vállamra teszi a kezét.
– Nyugodtan szolgáld csak ki magad – felelem.
Hátramegyek, öntök vizet a felmosóvödörbe, megmártom
a felmosófejet a vízben. Mire kimegyek, már nincs ott.
A felmosófejet visszateszem a vödör mellé. Nem ivott kávét.
Zárásra visszajön, elszámolunk a napi bevétellel. A borravalót
leszámolja, majd zsebre vágja. Kezet fogunk, távozik.
Bezárom a helyet, és amíg kisétálok a buszmegállóba, rágyújtok.
A busz tizennyolc perc múlva jön. Felnézek az égre, kifújom
a füstöt. Bassza meg, jut eszembe.
2.
Nyakba akaszt, deréknál megköt, lesimít. Mintha számítana.
Mintha az Univerzumban évezredek óta keresett végső
igazsághoz vezető lépcső utolsó fokára lépnék. Beállok a
tükör elé. A tükör sosem azt mutatja, ami valójában van.
A tükör nem létezik az abba belenéző személy nélkül, nem
létezik a személy magáról és a világról alkotott képe nélkül.
A tükör kétségbeesettséget és rendezetlenséget mutat.
A tükör megmutatja, hogy hogy érzem magam. A tükör
mondja: szarul.
A nap eltelik. Akár csinálok valami értelmeset, akár
nem. Akár felszolgálok száztizenkét kávét, akár nem. Az idő
mindenképpen eltelik, nem igényli a jóváhagyásomat. Az
9

10
Nyakba akaszt, levesz. Új nap, új lehetőség. Gyűlölöm ezt a
bordó előkét. Köpenyt. Akármit. Nyakba akaszt, deréknál
megköt. Jó.
Veszek egy nagy levegőt. Aztán még egyet. Nem változott
semmi, ugyanúgy rühellem ezt az egészet. Eldördül
a startpisztoly, főzöm a kávékat, felszolgálom a süteményeket,
bontom a mentes vizeket. Készülnek a számlák, pulzál a
mikrokozmosz. Ha én nem főzöm le a kávét, akkor lefőzi más
máshol. Esetleg más ugyanitt. Ha én nem viszem ki a kávét,
más kapja a borravalót.
Eszembe jut a Balaton, a kis magyar nosztalgia, az a csodálatosan
puritán part a kiégett fűvel. A Balaton felett az
ég. Jó lenne elvonulni oda. Magamnak termeszteném a zöldséget,
vega lennék, esővízben fürödnék, lekapcsolnám az
internetet, lekapcsolnám a villanyt, lekapcsolnám magam.
Nehezen feldolgozható, hogy évi kétszázötven munkanapból
évi huszonkettő az, ami szabad. Ami tényleg a tiéd.
Huszonkettő. Ami később huszonöt is lehet. Harminc.
Negyven. Tiéd a világ. Bármit elérhetsz, csak akarni kell.
Bármit akarhatsz, csak el kell érni.
Lófaszt.
Bezárok és elmegyek a kerthelyiséges vendéglőbe. Pipacs
vendéglő, így hívják. Gyom pub. Dudva restaurant. Kérek
egy pohár sört és egy gint. Eszembe jut újra a Balaton.
A végtelennek tűnő, mégis zárt, telepisált pocsolya, amit köidőnek
el kell telnie. Az általunk ismert világban az általunk
ismert idő egyszerűen csak telik. Ha humanista szempontból
vizsgáljuk, kijelenthetjük, hogy meglehetősen kíméletlenül.
Megáll az ember esze.
Zárás után kisétálok a buszmegállóba, rágyújtok. Elszívom
a cigarettát, elnyomom a csikket, megjön a busz. Hagyom,
hogy elmenjen. Elsétálok az ellenkező irányba, megyek
néhány utcasarkot, és rágyújtok megint. Még néhány
utcasarok. Meglátok egy kerthelyiséges vendéglőt. Nem is
tudtam róla, hogy van ilyen a környéken. Odasétálok, kiülök
a kertbe, rendelek egy sört. Rágyújtok. Augusztus közepe
van, a nap gyönyörűen süt még hat után is. Nincs pusztítóan
meleg, az idő éppen kellemes. Élvezhető. Élvezem még talán
egy óráig, aztán elsétálok a buszmegállóig. A busz hamarosan
jön. Felszállok, hazamegyek. Otthon bedőlök az ágyba.
Egy kis ideig még nézem a plafont, a fejem üres, és ki merem
jelenteni, hogy semmi nem érdekel. Semmi. A világ egésze
és összes részlete érvénytelennek tűnik. Úgy érzem, hogy én
is az vagyok.
3.
Nyakba akaszt, deréknál megköt, szoros. Kiköt és újra megköt.
Így jó. Legalábbis jobb, mint ezt megelőzően volt. A mai
nap a fizetés napja. Nagyon vártam már. Kell a pénz. A nap
végén akkurátusan leszámolom magamnak a borravaló jelentős
részét, a maradékot bent hagyom a kasszában. Nem
adom neki. Nem ő dolgozik érte. Bejön, készpénzben leszámolja
a fizetésemet. Mínusz a két csésze, ami eltört. Eltörték.
Eltörtem. Miután elmegy, belenézek a tükörbe. Nem látok
semmi kirívót. Nem számítottam semmi jobbra tőle. Magamtól
számítanék.
Az elszalasztott poén tipikus esete. A melegen csapolt
sör tipikus esete. Minden rossz éttermi étel, minden meg
nem reklamált számla tipikus esete. Amikor hamarabb kapcsol
a szégyenérzet az önérzetnél, és átveszi az irányítást.
4.
11

12
rülvesz a vendéglátásban önmagát feltaláló maffia, a sütőolaj
és a csapolt sör szaga. És persze az a csodálatos, embertelen
nyugalom. A telefonomon állásokat kezdek keresgetni.
Adminisztrátor, ügyintéző, back office munkatárs, front
office munkatárs, elemző, pénzügyi referens, projektmenedzser.
Mintha a pokol köreit sorolnák nettó bérigény megjelölésével.
Kiszórok mindent, ahol motivációs levelet kérnek. Úgy
hiszem, hogy azok, akik motivációs levelet kérnek a jelentkezőktől,
nem teljesen értik a piac működését. Elképzelik, hogy
te – azaz a munkavállaló – leírod, hogy miért szeretnél annál
a cégnél dolgozni, aminek ismered a nevét, amiről annyit
tudhatsz még, hogy mivel foglalkozik. Még be sem néztél az
irodába. Még nem néztél egy leendő kollégád szemébe sem.
Olvasónaplót kérnek a könyvről, amit nem olvastál, lelkesedést
az állásért, amit nem ismersz, a lelked és az időd felajánlását
azért, mert ők meghirdettek egy állást, amire jelentkezhetsz.
És persze elvárják, hogy hálás legyél, hazudj, ömlengj,
vágd ki a szíved, és add át.
Jelentkezem néhány állásra, elküldöm az önéletrajzom,
megírom a nettó bérigényem.
Kikérek egy korsó sört. Elnyalogatom egy óra alatt.
A nap még mindig nem ment le. Hazamegyek, bezárom magam
mögött az ajtót.
5.
Nyakba akaszt, deréknál megköt. Úgy érzem, hogy a személyes
döntés az egyik legnagyszerűbb dolog a világon. Döntöttem.
Váltani fogok. Én fogok érte magammal fizetni, nekem
kell meghatároznom az árát. Az áramat.
Amikor csak lehetséges, a telefonomon böngészem az álláshirdetéseket.
Jelentkezem, jelentkezem, jelentkezem. Itt
vagyok, vigyetek. Öleljetek át, járjunk egy valcert.
Sokan vannak ma. Sok kávét isznak. Vannak köztük ismerős,
többször látott arcok is, akik vidáman üdvözölnek újra
és újra. Én is őket. Legalábbis kifejezetten úgy fest, mintha
vidám lennék.
– És hogy megy a bolt egyébként?
– Jól – felelem.
Nem tudom, hogy hogy megy a bolt. Szívem szerint
széttörném az összes berendezési tárgyat, befejelném a
tükröket, a székekkel szétverném a pultot, a kávéfőzőt átdobnám
az ablakon, ököllel ütném az üvegszilánkokat és
üvöltenék. Mondjuk azt üvölteném, hogy á! Amíg be nem
rekedek, amíg vér nem folyik a torkomból. Amíg ki nem
merülök teljesen, amíg el nem fogy a levegő, amíg el nem jutok
a teljesítőképességem határáig. Mint a fogorvosnál. Azt
üvölteném: á!
6.
Nyakba akaszt, deréknál megköt. Elhatároztam, hogy napi
tíz állásra minimum jelentkezem, amit tartanom is kell.
Ragaszkodom hozzá. Kiköt és még egyszer megköt. Így jobb.
Az eső kora reggel óta zuhog. Az ég szinte fekete. Az utcákon
alig vannak emberek. Az arcuk nem látszik, eltakarja az
esernyőjük.
Leülök az egyik vendégasztalhoz, és olvasgatni kezdem a
könyvet, amit magammal hoztam. Kinyitom a bejárati ajtót,
hogy átjárja az eső illata a helyet. Lefőzök egy teát magamnak.
A könyvet délután kettőig kiolvasom, utána átfutom az
álláshirdetéseket. Jelentkezem négyre. Karba fonom a kezem
13

14
Öv becsatol, gallér megigazít. Az állásinterjú helyszíne egy
gusztusos irodaház harmadik emelete. A recepción egy vidám,
copfos lány fogad. Mosolyogva a megfelelő irányba állít,
leültet, kávét, teát, vizet kínál. Köszönöm, nem kérek.
Néhány perc múlva egy öltönyös férfi jön, kezet fogunk, bemutatkozik,
behív az irodájába. Követem. Elsétálok vagy tizenöt
ismeretlen ember mellett. Becsukja az iroda ajtaját.
Bejön még egy ember. A HR-es.
Izzadok.
Izzadok és félek, olyan, mintha felelni hívtak volna ki a
gimnáziumban. Felmondom a tananyagot, promózom maés
lejjebb csúszom a székben. Nézem a gyönyörű, feltartóztathatatlan
esőt, a vizes utcákat, a fák lombjainak lengését
a szélben, és a bizonyos időközönként érkező buszokat, amelyekre
nem szállnak fel és amelyekről nem szállnak le. Kezdek
elálmosodni. Elalszom.
A nyitvatartási idő vége után egy órával ébredek. A hely
teljesen kihűlt, az eső továbbra is szakad. Leveszem a kötényemet,
és a pult mögé dobom. Elmosom a már üres teásbögrémet,
aztán bezárok.
Felszállok az üres buszra, hazamegyek.
Otthon kinyitom a szobám ablakát, és kihajolok rajta.
Az eső elállt, már csak a fák leveleiről csepergő esőcseppek
zavarják fel a tócsák felszínének nyugalmát. A parkban, az
utcán, a bolt előtt, a boltban, a társasház folyosóján nyugalom
van. Mintha bennem is nyugalom lenne.
Ledőlök az ágyra, nyújtózom egyet. Leveszek a polcról
egy könyvet. Az ötvenkilencedik oldalnál van a könyvjelző.
Elkezdem onnan olvasni, de sajnos egyáltalán nem emlékszem
a könyv elejére. Mindegy.
Közben megállapítom, hogy egész nap nem beszéltem
senkivel. Nem hagyta el hang a számat. És megállapítom,
hogy ebben nincsen semmi drámai. Egyáltalán.
7.
Nyakba akaszt, deréknál megköt. Dél körül csörög a telefonom.
Az egyik állással kapcsolatban keresnek. Már nem
is emlékszem, hogy mikre jelentkeztem. Szimpatikus vagyok
nekik, szeretnének személyesen is beszélgetni velem. Egyeztetjük
a címet, másnap várnak tizenegyre.
Felhívom a főnökömet, hogy közöljem vele, rosszul érzem
magam, el kell mennem orvoshoz. Azt mondja, hogy
ezt nem tehetem meg vele, muszáj bent lennem. Sajnálom,
mondom. Legalább ezt az egy napot bírjam ki, kéri. Ez nem
alku tárgya, sajnálom.
Rám nyomja a telefont. Deréknál kienged, nyakból levesz.
Bezárok.
A háziorvosom enyhe szkepszissel vizsgálgat. Gyengék a
végtagjaim. Fáj a fejem. Kapar a torkom.
– Mennyi ideig nem szeretne dolgozni? – kérdezi. Ezek
szerint megértettük egymást.
– Ezt a hetet jó lenne pihenéssel tölteni – felelem.
Elkészíti a papírt, átadja, mosolygunk. Köszönöm, mondom.
SMS-t írok a főnökömnek arról, hogy ezen a héten már
nem fogok menni dolgozni. Órákkal később sem válaszol.
Otthon olvasással töltöm az időt. Jól alakul ez a nap.
Este találkozom egy barátommal, sétálunk a városban, megiszunk
néhány sört. Tíz körül hazaérek, és bedobok egy filmet.
A főcím után nem sokkal elalszom.
8.
15

16
gam, megnevettetem őket. Nevetünk nagyokat. Úgy tűnik,
hogy szimpatikus vagyok nekik.
– Hogy állsz a monotonitással?
– Imádom.
– Túlórák?
– Ide velük.
– Rugalmas munkaidő?
– A kedvencem.
– Terhelhetőség?
– A harmadik nevem.
Megegyezünk abban, hogy a hét végéig visszajeleznek.
A recepciós lány segítségét kérem a mosdó megtalálásában.
Biztos, hogy nem bírom ki hazáig. Semeddig nem bírom ki.
Egy közeli utcában beülök egy kocsmába, rendelek egy
sört és egy whiskyt. Megünneplem magam. Felhívom anyámat,
és boldogan elmesélem neki, hogy úgy fest, lesz új állásom.
Legalábbis nagyon remélem, és úgy érzem, mindent
megtettem érte. Gratulál.
Hazafelé inkább sétálok. Gyalog körülbelül egy óra.
Örülök a napsütésnek, örülök a szélnek, örülök a jövő ígéretének.
9.
Másnap. Kilenc óra harmincnyolc. Egy nem fogadott hívás.
A cégtől hívhattak. Visszahívom az ismeretlen számot, nem
veszik fel. Majd visszahívnak, nyugtatom magam. Izgulok.
Tizenegy óra huszonhárom. A cégtől hívnak. Mikor tudok
kezdeni? Jövő héten hétfőn, mondom. Az anyám nagyon
örül, amikor elmesélem neki.
Úgy döntök, hogy bemegyek a munkahelyemre. Előtte
megírom a felmondásomat, kinyomtatom.
A főnököm az irodájában ül, éppen focimeccset néz. Köszönök
neki, majd leteszem elé a papírt. Először a papírra,
aztán rám néz.
– Mekkora emelést kérsz? Tíz százalék rendben?
– Nem kérek emelést. Felmondok. Ezért vagyok itt. Fizess
ki, és búcsúzzunk el egymástól.
– Tizenöt?
– Nem érdekel, már mondtam. Tartsd ezt kérlek tiszteletben,
fogadd el.
Nyavalyog még egy ideig, aztán belátja, hogy nem tud
meggyőzni. Egyeztetjük a postázási címemet a fizetési papírok
miatt, kezet nyújtok neki, de nem fogadja el.
– Faszfej – mondom búcsúzóul.
Úgy tesz, mintha nem hallotta volna meg. Távozáskor
becsukom magam mögött az ajtót. Szuper. Ennek vége.
10.
A hét maradékát aktív bulizással és pihenéssel töltöm. Megérdemlem.
Sokáig alszom és sokáig maradok ébren. Rengeteget
töprengek azon, hogy vajon jól döntöttem-e. Elvégre biztos
munkahelyem volt. Elvégre nem becsültek meg. Elvégre
silány fizetésem volt. Elvégre.
Back office munkatárs leszek. Elemezni fogok. Adatokat
fogok kezelni. Reggel nyolctól délután ötig. Mindennap
bemegyek az irodába, köszönök illedelmesen, leülök, végrehajtom
a feladatokat. Az egyik kezem egy Excel-táblázatban,
a másik az Outlookban fog végződni. Én leszek a kés hegye.
A sas szeme. Az indiánfőnök becsülete.