Bevezetes a szlovak muvelodesbe - Blog
Bevezetes a szlovak muvelodesbe - Blog
Bevezetes a szlovak muvelodesbe - Blog
You also want an ePaper? Increase the reach of your titles
YUMPU automatically turns print PDFs into web optimized ePapers that Google loves.
Ábrahám Barna<br />
Bevezetés<br />
MCS11<br />
Interetnikus kapcsolatok XI: Bevezetés a szlovák művelődésbe<br />
A mai Szlovákia területét érintő államjogi tervezetek és változások<br />
Az alábbi írás a mai Szlovákia területére irányuló államjogi tervezeteket és tényleges<br />
változásokat tekinti át az ókortól napjainkig. A területi hovatartozás és a határok módosulása<br />
természetesen minden kronológiában és összefoglaló munkában megtalálható, szlovákul és<br />
magyarul egyaránt, sőt ennek százados hagyományai vannak. Azóta, hogy GEORGIUS/JURAJ<br />
PAPÁNEK, az első ránk maradt átfogó szlovák történeti összefoglaló (1780) szerzője a Kr. e. 1.<br />
században már szláv-szlovák királyságról tud, és a királyoknak az ismert morva uralkodókkal<br />
záruló névsorát is megalkotja hozzá, a szlovák történeti és politikai gondolkodás alapelemévé<br />
vált az egykori államiság keresése, legyen szó Nagymoráviáról, a nyitrai részfejedelemségről,<br />
Csák Mátéról vagy a felföldi súlypontú törökkori Magyar Királyságról. A szakszerű<br />
történetírásban mára mindez visszaszorult, ám még a kilencvenes években is jelent meg<br />
államilag támogatott kronológia (Milan S. Ďurica: Dejiny Slovenska a Slovákov. SPN,<br />
Bratislava, 1996), melynek fő célja az volt, hogy minden korban kimutassa az államalkotó<br />
törekvéseket és azoknak a magyar vagy a cseh politika általi elgáncsolását. A szakma élesen<br />
elítélte a kiadványt, ám a közvéleményt Szlovákiában sem a tudósok alakítják.<br />
A szlovákságnak - a második világháború alatti államukat leszámítva - történelmi keretet<br />
nyújtó Regnum Hungariae, azaz Magyar Királyság majd a két Csehszlovák Köztársaság<br />
“nemzeti”, azaz nyelvi-etnikai jellegének értékelése nem történhet egyoldalúan, hanem<br />
csupán - az érzelmeket és a gyanakvást félretéve - a szlovák, a magyar és a cseh kutatók<br />
együttműködésével (pozitív üzenet Romsics Ignác A trianoni béke című művének a<br />
közelmúltban megjelent szlovák fordítása). A részletkérdések megvitatása során, sőt azt<br />
megelőzően magát a terminológiát kell tisztáznunk, hiszen alapvető fogalmaink is mást<br />
jelentenek magyarul és szlovákul, illetve csehül (Egyetemünk Szent Adalbert Közép-Európa<br />
Kutatócsoportja már két ilyen tárgyú nemzetközi konferenciát rendezett, anyaguk hamarosan<br />
megjelenik).<br />
Az alábbi tanulmány a mondottak alapján csupán arra vállalkozik, hogy áttekintse az<br />
államjogi változások csomópontjait és legalább olyan hangsúllyal az általában meg nem<br />
valósult tervezeteket, valamint magának az államiság-tudatnak a fejlődését.<br />
A kora középkor<br />
A területre az ókorban első ismert népként a kelták, majd germán törzsek, kvádok,<br />
markomannok, szvévek települtek, államot azonban nem hoztak létre. A rómaiak nem szállták<br />
meg, bár a Dunától északra is kiépítették erődrendszerüket. Az 5. század végén telepedtek<br />
meg több irányból a szlávok, s többek között őket szervezte 623-ban állammá az avarok<br />
ellenében Samo frank kereskedő (birodalma a mai Dél-Morvaországra, Délnyugat-<br />
Szlovákiára, Alsó-Ausztriára és Északnyugat-Magyarországra terjedt ki, ám 658-ban<br />
bekövetkezett halála után fölbomlott). A 8–9. század során helyi fejedelemségek jöttek létre, a<br />
nyitrai több törzset egyesített, a szlovák történészek szerint egészen Zemplénig kiterjesztette<br />
fennhatóságát. (Kováč, 24.).<br />
Az itt uralkodó Pribinát 833-ban elűzte nyugati szomszédja, a morva Mojmír, s így a mai<br />
Szlovákia délnyugati területe mintegy hét évtizedre egy jelentős regionális hatalom
2<br />
alkotórésze lett. Az utókor által Nagymoráviának nevezett állam a 17. század óta egyre<br />
jelentősebb szerepet játszott a történeti tudatban, a szlovák államiság első hangsúlyos<br />
fejezetének, illetve a cseh–szlovák együttműködés jegyében Csehszlovákia előképének<br />
tekintették. A közelmúltban azonban megfogalmazódott, hogy a korszakot inkább idegen<br />
uralomként kell értékelnünk: Szvatopluknak “akár már mint a megszálló [azaz morva - Á. B.]<br />
hatalom nyitra-vidéki képviselőjének, akár mint morva uralkodónak el kellett fojtania<br />
minden, az egységesítési folyamatot veszélyeztető dezintegrációs tendenciát. Ha a szlovák<br />
nemzeti történelem szemszögéből értékelnénk a korszakot, akkor Szvatopluk nyilvánvalóan<br />
nem volt a szlovák nemzet kezdeti formálódásának jelképe vagy képviselője. Történelmi<br />
helye a másik oldalon keresendő. A szlovák etnikum formálódásának kezdetét a helyi szláv<br />
elit jelentette.” A szerző azonban nem állítja, hogy a morva megszállás előrehaladott<br />
államosodást tört volna derékba: “Pribinát és a mai Szlovákia területén uralkodó többi szláv<br />
regionális fejedelmet természetesen semmiféle közös tudat nem kötötte össze, és Szlovákia<br />
mai politikai határait sem tekintették geopolitikai térségnek.” (Turčan, 34-35.)<br />
Az utolsó nagy uralkodó, Szvatopluk, sikeres hódításokkal egyesítette a mai Délnyugat-<br />
Szlovákiát, a Dunántúl északi sávját, föltehetően a Duna–Tisza-közét, továbbá magát Morva-<br />
és Csehországot, tehát kiterjedt államot hagyott fiaira, kiknek viszálykodása és a fokozódó<br />
frank illetve bolgár nyomás azonban szétforgácsolta az erőket, és az Árpád vezette magyar<br />
törzsek ellenállás nélkül megkezdhették a terület birtokba vételét. A középkori krónikák<br />
ideológiai céljaik érdekében fölnagyítják az eseményeket, ám a megbízható források nem<br />
tudnak morva–magyar összecsapásokról.<br />
A Regnum Hungariae évszázadai<br />
Szent István államszervező munkája által a terület a Regnum Hungariae, azaz Magyar<br />
Királyság része lett. Az állam szlovák megítélése többször gyökeresen változott, főként az<br />
utóbbi két évszázadban. A megelőző korok ideológusai számára ez problémaként föl sem<br />
merült: a szláv egység érzete (barokk szlávizmus) vagy a protestáns töltetű cseh-szlovák<br />
összetartozás-tudat harmonikusan megfért magyarhoni hazafiságukkal (hungarus<br />
patriotizmus). A 18. század végi türelmetlenebb magyar ideológia és az anyanyelv valós vagy<br />
vélt térvesztése alakította ki azt a sajnálatosan máig uralkodó tételt, amely szerint Magyarhon<br />
kezdettől akadályozta a szlovák nemzeti kultúra fejlesztését, a nemzetté válás folyamatát.<br />
Atyja PAVOL JOZEF ŠAFÁRIK, aki az 1820-as években megfogalmazta a szlovák nemzet<br />
ezeréves rabságának (tisícročná poroba) a tételét. (Findor, 72.) A két háború közötti<br />
csehszlovák történetírás és főleg az oktatás dogmává emelte a maga legitimációjának szerves<br />
részeként. Eszerint a magyarok megdöntötték Nagymoráviát, “a csehszlovák nemzet első<br />
államát”, ami a szlovákok ezeréves és a csehek több száz éves (1620, azaz Fehérhegy utáni)<br />
rabságához vezetett. Az idegen elnyomástól a Csehszlovák Köztársaság megalakítása<br />
szabadította meg a nemzetet. Az önálló Szlovák Köztársaság megalakulása (1939) után az<br />
ezeréves rabság tétele megmaradt, csak a csehszlovák tartalmat száműzték a koncepcióból. A<br />
kommunista Csehszlovákia történelemoktatásában az ezeréves rabság összefonódott az<br />
osztályuralom tételével: eszerint a magyar feudálisok századokon keresztül elnyomták és<br />
kizsákmányolták a szlovák népet. (Findor, 72, 75.)<br />
Az egyoldalú elmélet azonban a magyar-szlovák szétválásig nem vált uralkodóvá.<br />
MICHAL MUDROŇ publicista, politikus, a Szlovák Nemzeti Párt vezető személyisége például<br />
az 1870-es évek feszült légkörében is kiegyensúlyozott tudott maradni, megragadva a<br />
hungarus történelem lényegét. Grünwald Béla hírhedt röpiratára (A felvidék. Pest, 1878) adott<br />
válaszában rámutatott, hogy az államalapítás óta egyetlen - így a magyar - etnikumnak sincs<br />
külön történelme, hanem az egységes és oszthatatlan magyar nemzetnek közös magyar
3<br />
történelmét, közös magyar hagyományát, közös magyar hőseit, közös magyar nagy<br />
államférfiait képezik”. (Mudroň, 20-21.)<br />
Mudroň szemlélete korunkig mutat előre, a mai szlovák történészek egy része a múlt<br />
mítoszait meghaladva elfogadó álláspontot képvisel Magyarhon megítélésében. DUŠAN<br />
KOVÁČ egyértelműen pozitív eseménynek látja a szlovákok betagolódását: “A magyar állam<br />
azzal, hogy a szlovákokat államhatárral választotta el a többi nyugati szláv néptől,<br />
megteremtette a szlovákok önálló nemzetté válásának külső feltételeit. […] Míg a Nagymorva<br />
Birodalom túlságosan rövid fennállása alkalmasint nem alakított ki a lakosságban tartósabb<br />
közös etnikai tudatot, »Szvatopluk népe maradékának« beilleszkedése az Árpádok magyar<br />
királyságába megteremtette a külső keretet ahhoz, hogy a szlávokból, akik valamikor<br />
Nagymorávia területén éltek, kialakuljanak az etnikai szlovákok.” (Kováč, 33.)<br />
Hasonlóképpen értékel újabban EDUARD KREKOVIČ: Nagymorávia lakóinál szerinte sem<br />
alakult ki szlovák, egyáltalán valamiféle etnikai identitás, mivel erre nem is volt szükség.<br />
“Csak a Nagymorva Birodalom szétesése után kezd lassan Szlovákia [sic! - Á. B.] (jobban<br />
mondva nyugati része) lakóinál kifejlődni a morváktól való különbözőség tudata, amit<br />
részben területünknek Magyarhonba tagolódása idézett elő.” (Krekovič, 23.)<br />
A szlovák történészek hagyományos álláspontja szerint a magyar fennhatóság lassan<br />
szilárdult meg, közben lengyel uralom alá is került, véglegesen csak István és Bátor Boleszló<br />
1018-as békekötésével került az új államhoz. (Kováč, 33.)<br />
A közösen megélt hosszú történelmi időszak államjogi értelmezése, legalábbis a 18.<br />
századig terjedően, eltérő a Duna két partján. A magyar történetírás tényként kezeli, hogy az<br />
északi régió – ellentétben Erdéllyel vagy Szlavóniával, azaz a későbbi Horvátországgal – soha<br />
nem volt autonóm egység, soha nem különült el közigazgatásilag. A szlovák írók, költők,<br />
történészek viszont kimutatják azokat a kereteket, intézményeket, melyek hordozzák az<br />
államiság elemeit.<br />
A romantikus SAMO CHALUPKA Odboj Kupov (’Koppány ellenállása’, 1876) című<br />
költeményében az elszakadt déli területtel szemben a Felföld a kereszténység, illetve a király<br />
iránti hűség földje, tehát az igazi istváni állam, és szlovák fiai adják az uralkodó seregét a<br />
pogányok ellen. (Chalupka, 90-91.) A történészek hangsúlyozzák továbbá az egész területet<br />
egybe fogó nyitrai részfejedelemség (dukátus) jelentőségét: egyrészt Nagymorávia politikai<br />
örökösét (Kováč, 33.), vagy éppen a szlovák államiság továbbélését (Ďurica, 23, 25.) látják<br />
benne, másrészt rámutatnak széles körű autonómiájára: önálló udvar, hadsereg, pénzverés, sőt<br />
címer (az országcímer bal mezejében szereplő kettős kereszt). (Klein-Ruttkay-Marsina, 103.),<br />
illetve szláv jellegének kifejeződése, például Imre herceg méltóságnevében (Henricus nobilis<br />
dux Sclavonie ’Imre, Szlavónia/Szlovákia nemes hercege’) (Steinhübel, 27.) A mai<br />
összefoglaló munka azonban a dukátust már nem tekinti szlovák országnak, hanem létezését<br />
az Árpádok központi érdekeiből, az északnyugati határok védelméből vezeti le. (Kováč, 33.)<br />
A következő elem Csák Máté (Matúš Čák Trenčiansky) tartománya (1299-1321). A<br />
magyar történetírás az egységes államot szétziláló oligarchikus harcok főszereplőjeként ítéli<br />
meg, a szlovák történeti tudatban viszont nemzeti államuk visszaállításának rövid, de fényes<br />
időszaka. Csák Máté alakja a romantika korában szlovák királyként rögzült: “a 19. század<br />
nemzeti historizmusában lényegében helyettesítette a nemzeti uralkodókat: a szlovák<br />
nemzetébresztőknek imponált az a tény, hogy az ő korában a tulajdonképpeni<br />
»Magyarországtól« [Maďarsko] függetlenül létezett »Szlovákia« [Slovensko]. (Macho 2005,<br />
107-108.) A mai tudományos összefoglaló, bár emlékeztet rá, hogy Csák alakja rögzült a<br />
néphagyományban - máig fönnmaradt a Mátyusföld elnevezés, és a nép a Vág és a Tátra<br />
urának hívta -, mindezzel leszámol (Kováč, 37-38.), ám népszerűsítő kiadványok és az<br />
oktatás a közvéleményben fenntartják Csák nemzeti értékelését. (Macho 2005, 109.)<br />
A szlovák régió különállását ki lehet mutatni a 15. század derekán, a huszita uralom<br />
idején. Habsburg Albert özvegye 1440-ben megbízta Ján Jiskrát, hogy hadaival biztosítsa a
4<br />
területet fia, V. László számára. Az országgyűlés 1445-ben elismerte László trónigényét, s az<br />
északi régiót három huszita főkapitány alá rendelte. A következő években Jiskra háborúzott<br />
Hunyadi Jánossal és a városokkal, békeszerződéseket kötött, mígnem Mátyásnak 1462-ben<br />
sikerült őt szolgálatába fogadnia. A korábbi cseh tudományosság számára Nagymorávia óta a<br />
második olyan történelmi pillanat, amikor a szlovákok úgymond közös államban éltek a<br />
csehekkel, tehát mintegy Csehszlovákia előképe. A szlovák gondolkodók számára a cseh<br />
jelenlét korántsem annyira pozitív, egyrészt a háborús pusztítások, másrészt a vezérek<br />
németbarát politikája miatt, miközben a szlovák kultúra központi eleme - legalábbis 1918<br />
előtt - a hazafiság, így a Mátyás iránti odaadó hűség. Ez nem zárja ki azonban a szlovák régió<br />
lehatárolását: a romantika költőfejedelme, ANDREJ SLÁDKOVIČ gondolatban meghúzza hazája<br />
határait (Marína, 1845): az árvai Babia Hoľa és Esztergom, illetve a Tátra-Komárom közötti<br />
terület, s végpontjait a Vág köti össze, fűzi egybe. (204. szonett). Másik nagy művében<br />
(Detvan ’A gyetvai legény, 1847) Mátyás a Tátra, a holyák (havasok), a Garam régiójától<br />
reméli, hogy ellátja katonákkal a törökellenes harchoz. (105-107. szonett) (A középkorra<br />
bővebben lásd: MCS 8.)<br />
Ha van olyan időszak, amelyben a szlovák történeti tudat - Nagymorávia után - a tartós<br />
szlovák államiságot és a szlovákok intenzív szerepét látja, akkor az minden bizonnyal a török<br />
illetve kuruc kor. Az 1541 utáni, Habsburg-uralom alatt levő állam az egyes történeti<br />
munkákban többé-kevésbé szlovák országként jelenik meg. A két nemzeti hagyomány tehát<br />
ellentétesen működik: ami a magyarság számára az összezsugorodás, a “három részre<br />
szakadás” megalázó korszaka, az a szlovákságnak a kiteljesedés, a “nagypolitika”, a<br />
társadalom és a kultúra meghatározó folyamatainak valamiféle birtoklása - ha más nem,<br />
utólagos kisajátítása.<br />
A Kárpát-medence közepének oszmán uralom alá kerülése után az ország súlypontja a<br />
Dunától északra tolódott. A Felföldre költöztek az egyébként Bécsből irányított királyság fő<br />
szervei: általában Pozsonyban ülésezett az országgyűlés, a Szent Márton-dómban koronázták<br />
a királyokat, a várban őrizték a koronázási jelvényeket, itt működött a jövedelmeket kezelő<br />
Magyar Kamara. Pozsonyba tette át székhelyét az esztergomi érsek, maga a káptalan pedig<br />
Nagyszombatba költözött. (Kováč, 58-59.) Ebben a városban alakult meg a katolikus egyház<br />
vezető nyomdája, és 1635-ben Pázmány Péter itt alapította meg az ország - jezsuita -<br />
egyetemét.<br />
A magyar történeti tudat ezt az ún. Királyi Magyarországot a középkori állam természetes<br />
folytatásának, tehát az - etnikailag is - magyar múlt egy zaklatott, de egyben hősi korszakának<br />
tekinti. A fönti elnevezés mellett használatos még - bár inkább a régi szakirodalomban - a<br />
Felső-Magyarország kifejezés, ami főként ebben a korban zavaró, ugyanis a fogalom ekkor<br />
szűkebb értelmű. Az első két évszázadban (1533-tól adatolható) a keleti vármegyéket értették<br />
alatta (Thököly Imre mint Felső-Magyarország fejedelme). A bányaigazgatásban, a kincstári,<br />
bányakamarai közigazgatásban Gömör, Borsod, Szepes, Abaúj és Torna vármegyét és hét<br />
ottani királyi bányavárost jelentette. Az Alsó-Magyarország elnevezés ennek megfelelően<br />
Nyitra, Bars, Hont és Zólyom vármegyét jelölte bányavárosaikkal együtt. (Paládi-Kovács, 4.)<br />
Ugyanígy nevezik a régiót lefedő két főkapitányságot (Kassa illetve Érsekújvár székhellyel).<br />
A korabeli magyar szóhasználatban általános még a tájnévként a Felföld elnevezés (1538-tól<br />
adatolható).<br />
A városok német jellege él valamennyire a magyar köztudatban, a terület alapvetően<br />
szlovák arculata viszont csak a szakemberek számára nyilvánvaló. A szlovák történészek<br />
viszont kiemelik, hogy a forrásokban megjelenik a szlováknak tekintett régió önálló<br />
megnevezése: Hungariától megkülönböztetett Sclavonia, Slowakische Land, illetve Slováky,<br />
slovenská zem, az oszmán gyakorlatban néha tót vilájet. Nem kell egyetértenünk a szlovák<br />
értékeléssel, miszerint e nevek “már országot jelentenek” (Tibenský 1972, 183-184.), hiszen a<br />
magyar tájnévadás olyan elemei, mint Gömörország, Somogyország sem politikai tartalmúak,
5<br />
ám az nyilvánvaló, hogy a kor magyarjai elsősorban szlovák etnikai térnek tekintették. A<br />
trencséni sört Komáromba mint tótországit szállították (Tibenský 1972, 184.) Egy 1600-ban<br />
keletkezett gúnyos mulattató (Cantio alia de Schlavis) mindjárt ezzel a panasszal indít:<br />
“Tótok bírják az darab országot, / Mert őnékik vagyon jó hajtmánjok.” (Szentsei, 132. ill.<br />
Régi magyar, 255.) A keleten saját országot kikovácsoló Thököly Imrét kortársai gúnyosan<br />
tót királynak nevezik (nem személyét, hanem birtokai fekvését jelölve), végül a Rákóczifelkelés<br />
korából fönnmaradt a Tótság, tót impérium kifejezés. (Tibenský 1965, 71.) és<br />
(Ďurica, 61.)<br />
A régió önálló - akár etnikai - megnevezése tehát nem kérdéses, ám a kortársak<br />
változatlanul a középkori országterületben gondolkodtak, ahhoz kötődtek. A prédikátor-költő<br />
BORNEMISSZA PÉTER panasza közismert (“Vajjon s mikor lészen jó Budában lakásom?”), s a<br />
szlovák (cseh) szövegek hazafiságtudata ezzel teljesen megegyezik, e hungarus<br />
patriotizmusnak nincs sajátos szlovák töltete. Született históriás ének a mohácsi csatáról,<br />
Szigetvár, Eger elestéről. Ez utóbbi (O Jágri, 1596) fölsorolja az elvesztett - nem felföldi! -<br />
várakat, majd a következő sorokkal zárul: “Földünk nagy pusztulását a német és a török<br />
egyaránt okozza. Uramisten, engedj szebb időket érnünk, magyarhoni királyt Budán látnunk.”<br />
(Antológia, 173-174, 186, 189.)<br />
A 19-20. századi történetírás és szépirodalom ezzel szemben a királyságot valamiféle<br />
szlovák államalakulatnak tekinti. A török és kuruc kori “Szlovákia” megítélését a<br />
legmarkánsabban a romantikus író, SAMO TOMÁŠIK fő műveiben találjuk, melyek a 16-17.<br />
században illetve a Rákóczi-szbadságharc alatt játszódnak. Egyik hőse (Bašovci na<br />
muránskom zámku ’A Basók Murány várában’, 1864) tételesen kimondja: “Magyarhon ereje,<br />
léte ma egyedül Szlovákiában van, s miként ötszáz évvel ezelőtt Szlovákia a keresztény hit és<br />
a művelődés bölcsője volt egész Magyarhon számára, ma is erős bástya a török barbárság<br />
áradata ellen.” (Tomášik, 49-50.)<br />
PAVOL HORVÁTH így foglalta össze a régió szerepét: “Szlovákia a maga gazdasági,<br />
társadalmi, sőt kulturális életével több, mint százötven éven keresztül képviselte a magyarhoni<br />
államot. Ennek Szlovákia lakosságára nézve voltak pozitív oldalai is. Az állam életében a<br />
korábbinál nagyobb mértékben részt tudtak venni a szlovákok is, ami elősegítette saját<br />
kulturális fejlődésüket.” (Rabovali, 7.) Egyértelműen szlovák államban, szlovák-török<br />
országhatárban gondolkodik VOJTECH KOPČAN és MÁRIA KRAJČOVIČOVÁ kiadványa, a<br />
Slovensko v tieni polmesiaca - ’Szlovákia a félhold árnyékában’ (Martin, 1983). MILAN S.<br />
ĎURICA szlovák államot lát a Thököly Imre által egyesített területben: “Majdnem egész<br />
Szlovákiát birtokolta, és hatalmát a szlovák nemesekre és a szlovák népre alapozta. Ezért a<br />
magyarok »szlovák királynak« nevezték.” Néhány évvel később járván, ezzel a meglepő<br />
tétellel találkozunk: “1704-ben II. Rákóczi Ferenc Szlovákia ura lett, és végül formálisan is<br />
kikiáltotta a szlovák államot (Tótság, Tót impérium).” (Ďurica, 58, 61.)<br />
DUŠAN KOVÁČ ehhez képest visszafogottan, de szintén az elkülönült fejlődést emeli ki:<br />
“A 18. század elejéig a mai Szlovákia területe politikailag elkülönült Magyarország egyéb<br />
területeitől, és szoros együttműködésben fejlődött a Habsburg Birodalom többi részével - az<br />
osztrák tartományokkal és a cseh korona tartományaival.” (Kováč, 58.)<br />
Nyelvi nemzettudat és autonómia-törekvések<br />
A török kiűzése után a Felföld az - Erdély nélkül - újraegyesült országterületen belül<br />
semmiféle politikai különállással nem rendelkezett, ez azonban természetesen nem<br />
befolyásolta a magyar-szlovák együttélést. Változást a 18. század végén meginduló nyelvi<br />
nemzettudatok hoztak, melyek a politikai alapegységet egyre inkább az azonos nyelvet<br />
beszélők közösségében látták. A magyar (tudatú) elit meghirdette az egységes magyar<br />
nemzetállam eszméjét (tényleges eszközök persze majd csak a Kiegyezés után állnak
6<br />
rendelkezésére), egyes nem magyar etnikumok (az amúgyis autonómiát élvező horvátok,<br />
továbbá az erdélyi szászok, a románok, a szerbek és persze a szlovákok) pedig ellenhatásként<br />
tervezeteket dolgoztak ki, követelve, hogy az általuk lakott, pontosan lehatárolt terület kapjon<br />
önkormányzatiságot.<br />
Az első átgondolt, ám korát messze megelőző tervezetet a MARTINOVICS IGNÁC által<br />
irányított ún. magyar jakobinusok dolgozták ki, akik az országot etnikai alapon föderalizálni<br />
kívánták. Az államszövetséget négy tartomány alkotta volna saját gyűléssel és kormánnyal,<br />
közigazgatással. A szlovák hivatali nyelvű Provincia Slavonica keretébe tartozott volna<br />
Sáros, Szepes, Turóc, Trencsén, Nyitra, Árva, Liptó megye és - JOZEF ŠIMONČIČ nézete<br />
szerint - Komárom, Bars, Hont, Zólyom, Gömör, Abaúj és Zemplén megye szlováklakta<br />
részei. (Benda I., 907., 910.; Škvarna, 477.) A magyar történetírás számára érdektelen, a<br />
szlovák kutatók viszont hangsúlyozzák, hogy a szervezkedők körében számos “Szlovákiából<br />
származó” vagy éppen szlovák személy - így a mozgalom fő ideológusa, a modori születésű<br />
HAJNÓCZY JÓZSEF - tevékenykedett. Tény, hogy korábbi német nyelvű névtelen röpiratában<br />
Hajnóczy az ország hivatalos nyelveként éppen a szlovákot-szlávot tartotta<br />
legalkalmasabbnak. (Škvarna, 473.; Ďurica, 70.)<br />
Az ország föderalizálása, ezen belül a szlovák régió autonómiája összeegyeztethetetlen<br />
volt a nem etnikai alapokon álló érvényes feudális alkotmánnyal, tehát ugyanúgy utópiának<br />
tekinthető, mint jó fél évszázaddal később a szlovák nemzeti mozgalom vezetői által<br />
kidolgozott petíció. Negyvennyolc tavaszán ĽUDOVÍT ŠTÚR és társai érzékelték, hogy az<br />
áprilisi törvények az általános jogegyenlőség kimondásán túl nem adják meg a nem magyar<br />
népeknek a nemzeti fejlődés lehetőségét, ezért május 10-én Liptószentmiklóson meghirdették<br />
A Szlovák Nemzet Kívánságait (Žiadosti slovenského národa). Ebben minden hazai nemzet<br />
számára külön nemzeti gyűléseket követeltek, s “ebből a célból néprajzi határokat kell<br />
kijelölni, hogy minden nemzet erősen vonzódhassék és jogosult legyen vonzódni nemzeti<br />
központjához, és hogy se a magyar kisebbség ne legyen kénytelen a szlovák többségnek, se a<br />
szlovák kisebbség a magyar többségnek szolgálni és magát alávetni.” A szlovákok<br />
“jelezhessék nemzetiségüket” önálló, piros-fehér zászlóval, és náluk a nemzetőrséget<br />
szlovákok vezessék szlovák vezényleti nyelvvel. (Spira, 164-165.)<br />
Mivel a forradalmi kormányzat a petíciót nem tárgyalta, sőt elfogatóparancsot adott ki a<br />
vezetők ellen. Štúrék Prágába mentek, és kezdeményezőként részt vettek a Birodalom<br />
szlávjait képviselő Szláv Kongresszus megszervezésében. Itt a csehek olyan föderációs tervet<br />
ismertettek, mely egy tartományban egyesítette volna a cseh és a szlovák (valamint a lengyel<br />
és az ukrán) területeket. Štúrék viszont ezt a keretet legalább olyan veszélyesnek láthatták (az<br />
utóbbi fél évtized a cseh nemzeti mozgalommal folytatott nyelvi vitákkal, kölcsönös<br />
vádaskodással telt), mint Pest elutasító álláspontját, s kijelentették, hogy “a szlovákok<br />
problémáikat nem Magyarországtól elszakadva és a csehekkel egyesülve, hanem a jövőben is<br />
a magyar államkötelék keretei között szándékoznak megoldani”. (Spira, 58.) A Kongresszust<br />
hamarosan maga alá temette az elfojtott prágai fölkelés. A csehek vezetője, FRANTIŠEK<br />
PALACKÝ azonban a birodalmi gyűlés számára 1849. januárjában kidolgozott<br />
alkotmánytervében újfent egy kiterjesztett cseh tartománycsoporttal számolt: Csehország,<br />
Morvaország és Szilézia cseh lakta része, valamint egész “Szlovákia”. (Havránek, 120.)<br />
A szlovák vezetők még az előző ősszel megszervezték Bécsben a Szlovák Nemzeti<br />
Tanácsot (Slovenská národná rada) és a Szlovák Légiót, mely átlépte a határt. A szeptember<br />
19-i miavai gyűlésen Štúr kikiáltotta “Szlovákia” önállóságát Magyarhon keretén belül, és<br />
megkezdődött az autonóm közigazgatás szervezése. A fölkelés azonban elszigetelt maradt, a<br />
morva határ menti szűk térre korlátozódott. A téli hadjárat, immár a császári hadsereg<br />
kötelékében, jelentősebb középszlovák területre hatolt be, és JOZEF MILOSLAV HURBAN<br />
immár “Szlovákia” Magyarhonból való kihasítását követelte (gr. STADION belügyminiszter<br />
január eleji terve is önálló szlovák közigazgatási egységgel számol). A vezetők kérvényt
7<br />
fogalmaztak a császárnak, melyben Szlovák Nagyfejedelemség néven önálló koronatartomány<br />
megszervezését kérték, ám a március 4-i oktrojált alkotmány kihirdetése után ez időszerűtlené<br />
vált. Átdolgozott formában március 20-án nyújtotta át a delegáció Olmützben a Márciusi<br />
Folyamodványt (Marcový prosbopis), mely a szlovák nemzet odaadó hűségére és hadi<br />
érdemeire hivatkozva kérte “a majd három millió lelket számláló szlovák nemzetnek mint<br />
olyannak meghatározott országhatárokon belüli elismerését. Ezzel csak arra az országra<br />
utalunk, amelyet ősidők óta lakunk, amelyben a mi saját nyelvünk otthon van és a mindennapi<br />
életben egyedül használatos, amely hajdan a történelem színpadára történt fellépésünk<br />
bölcsője volt, s amely ha más területekkel együtt is alkot egy politikai egészet, ősidők óta<br />
sohasem vesztette el a szlovák föld, a Szlovákia (zem slovenská, Slovensko) nevet”. A “magyar<br />
nemzet uralmának visszatérésétől megvédelmezett” Szlovákia az ausztriai monarchia<br />
egyenjogú tagjaként tarthasson évente tartományi országgyűlést, és saját, szlovák nyelvű<br />
közigazgatása legyen. (Spira, 206-207.) A kérvény sikertelen maradt, bár Világos után<br />
szlovák kormánymegbízottak kétszer újra benyújtották. A császári kormányzat Magyarhontól<br />
elcsatolta ugyan Erdélyt, Horvátországot, a Délvidéket (Szerb Vajdaság és Temesi Bánság), a<br />
szlovák régiót viszont nem.<br />
Az abszolutizmus időszaka semmiféle politikai szervezkedést nem tett lehetővé, így a<br />
következő szlovák föllépésre csak 1861-ben, az alkotmányosság időleges visszaállítása után<br />
kerülhetett sor. A Turócszentmártoni nemzetgyűlés június 7-én éles belső viták után (több<br />
vezető személyiség elutasította az irreálisnak tekintett területi elkülönülést) elfogadta A<br />
Szlovák Nemzet Memorandumát (Memorandum slovenského národa). Az irat a szlovákok<br />
őslakos voltára és a magyar nyelv kiváltságolása előtti egyenlő helyzetükre utalva kérte,<br />
“hogy hazánkban nemzeti egyediségünk (individualitásunk) s nemzeti nyelvünk mint honi<br />
nyelv [...] ármányok s megtámadtatások ellen biztosítva legyen. [...] Mivel azonban minden,<br />
mi az anyagi világban létezik, csak bizonyos térben és időben létezhetik, ez oknál fogva:<br />
szükséges, hogy nemzetünk individualitása azon területen, melyet az mint egy szakadatlan<br />
tömeg valósággal elfoglal, egy, a megyék határainak nemzetiség szerinti kikerekítésével<br />
alakítandó felső-magyarországi szláv kerületben (hornouhorské slovenské okolie) elösmerve s<br />
személyesítve legyen.” Az úgymond “legtisztább szláv megyék” (Trencsén, Árva, Turóc,<br />
Zólyom, Liptó, Szepes, Sáros) mellett a vegyes Pozsony, Nyitra, Bars, Hont, Nógrád, Gömör,<br />
Torna, Abaúj és Zemplén megyék szláv részei vagy új megyékké volnának alakíthatók, vagy<br />
északi szomszédjukhoz lennének csatolhatók. A “más nemzetbeliek” (nem a nemesek, mert<br />
azok a Memorandum szerint “elfajult” szlovákok, akik a korszellem hatására bizonyára<br />
visszatérnek “a nemzet és a nép ölébe”) nemzeti különállást és jogokat nem igényelhetnek. A<br />
Kerületben a szlovák legyen az egyetlen hivatalos nyelv a közigazgatásban, az egyházakban<br />
és az oktatásban. (Memorandum, 253–255.)<br />
Az országgyűlés nem tárgyalta a beadványt, sőt mindenfelé Memorandum-ellenes<br />
akciókat szervezett. Miután az uralkodó csakhamar föloszlatta, a szlovák nemzeti vezetők<br />
immár közvetlenül Ferenc Józsefnek terjesztették elő, konkrétabb tartalommal: a Kerületnek<br />
saját országgyűlést, törvényhozó és végrehajtó hatalmat igényeltek. A császár azonban a<br />
magyar uralkodó körökkel kereste a megegyezést, ezt nem kívánta radikális államjogi<br />
átszervezéssel nehezíteni. A Memorandum elvont vezérelvként maradt a Szlovák Nemzeti<br />
Párt politikájának alapja egészen 1918 tavaszáig, amikor a Szlovák Nemzeti Párt titkos<br />
tanácskozásán (május 24.) a Monarchia háborús vereségének tudatában ANDREJ HLINKA<br />
kijelentette: “...a cseh-szlovák orientáció mellett vagyunk. Az ezeréves házasság a<br />
magyarokkal nem sikerült. El kell válnunk egymástól.” (Kováč, 166–167.)<br />
Az első Csehszlovák Köztársaság
8<br />
Szabad körülmények között, a tengeren túli szlovákok már a háború kezdetén rögzítették<br />
elképzelésüket. Az Amerikai Szlovák Liga és az ottani Cseh Nemzeti Szövetség 1915.<br />
október 22–23-án aláírta a Clevelandi Egyezményt (Clevelandská dohoda), mely a háború<br />
után közös föderatív államot vázolt föl, a két fél teljes nemzeti autonómiájával – saját<br />
országgyűléssel, politikai, pénzügyi, kulturális igazgatással, a szlovákok saját hivatalos<br />
nyelvével. Mivel azonban Wilson elnök még 1918 tavaszán is fönn kívánta tartani a<br />
Monarchiát, és csupán belső autonómiákban gondolkodott, Tomáš Garrigue Masaryk, a<br />
csehszlovák ideiglenes kormány elnöke szükségét érezte, hogy az amerikai csehek és<br />
szlovákok függetlenségi vágyára hivatkozhasson. Ezért május 31-én a két fönti szervezettel<br />
együtt aláírta az általa fogalmazott Pittsburghi Egyezményt (Pittsburská dohoda), mely<br />
visszalépést jelentett, ugyanis nem két tagállam szövetségét vázolta, hanem a szlovákok<br />
asszimetrikus autonómiáját: “A cseh tartományokból és Szlovákiából álló független államban<br />
Szlovákiának saját közigazgatása lesz, saját országgyűlése és saját bíróságai. A szlovák<br />
hivatalos nyelv lesz az oktatásban, a hivatalokban és általában a közéletben.” (Ďurica, 102.)<br />
Az új állam elméleti megszületését a Masaryk által október 18-án kiadott Csehszlovák<br />
Függetlenségi Nyilatkozat jelentette, mely a cseh országrészek és a szlovák régió egyesítését<br />
igen vitathatóan (DUšAN KOVÁč szerint történetileg inkorrekt módon) a következő szavakkal<br />
indokolta: “Követeljük a csehek számára annak jogát, hogy egyesülhessenek szlovák<br />
testvéreikkel, akik Szlovákiában élnek, amely hajdan nemzeti államunk része volt, ám később<br />
elszakították nemzettestünktől, s ötven évvel ezelőtt bekebelezték a magyarok államába, akik<br />
leírhatatlan erőszakosságuk és a leigázott népfajok kegyetlen elnyomása miatt minden<br />
erkölcsi és emberi jogukat elveszítették arra, hogy bárki fölött is uralkodhassanak, önmagukat<br />
kivéve.” A szöveg az általános demokratikus jogok mellett nem beszélt föderációról,<br />
autonómiáról, hiszen egységes csehszlovák nemzetben gondolkodott.<br />
A háború végnapjaiban, szeptember közepén informálisan megalakult a Szlovák Nemzeti<br />
Tanács, és a Nemzeti Párt október 30-ra nagygyűlést hívott össze Turócszentmártonba.<br />
Hivatalosan is megalakult a Szlovák Nemzeti Tanács, és a gyűlés elfogadta A szlovák nemzet<br />
deklarációját (Deklarácia slovenského národa), mely “az egységes cseh-szlovák nemzet<br />
szlovák ágának” nevében kinyilvánította az önrendelkezési jog iránti igényét. Leszögezte,<br />
hogy a magyar kormány, évtizedes elnyomó politikája következtében, nem jogosult arra, hogy<br />
a szlovák nemzet nevében szóljon és cselekedjen. A szöveg még egyszer nyomatékosította,<br />
hogy “a szlovák nemzet mind nyelvi, mind kulturális-történelmi szempontból az egységes<br />
cseh-szlovák nemzet része” (Deklaráció, 37.) s az önmagában ellentmondó fogalmazás is<br />
jelzi, hogy korántsem volt egyértelmű a szlovákság nemzeti létének lényege.<br />
A Deklaráció végleges megszövegezésének körülményei egyébként is egyértelműen<br />
jelezték a szlovák politika alárendelt helyzetét, és előrevetítették az Első Köztársaságban rá<br />
váró szerepet. Miután a szerzők egy része már elutazott, megérkezett Milan Hodža, s közölte,<br />
hogy a prágai Nemzeti Bizottság 28-án kikiáltotta a Csehszlovák Köztársaságot. Egy szűkebb<br />
csoport erre módosította a gyűlés által elfogadott szöveget, kihagyva belőle azt a követelést,<br />
hogy a szlovákok a békekonferencián önállóan képviseltethessék magukat. A saját küldöttség<br />
nyilvánvaló bizalmatlanságot tükrözött volna a közös állam képviselőivel szemben. (Kováč,<br />
172.; Szarka, 212-213.) Az első változat és a gyűlés jegyzőkönyve - hivatalos közlés szerint -<br />
elveszett. (Ďurica, 104.)<br />
A szlovákság óriási történelmi lehetőséget szalasztott el. SZARKA LÁSZLÓ értékelése<br />
szerint “az önigazgatás, a csehszlovák államon belüli szlovák autonómia egyértelmű<br />
megfogalmazása minden taktikai meggondolás ellenére a szlovák politika legaktuálisabb<br />
teendője lett volna 1918 őszén”. (Szarka, 218.) Egyébként október 31-én többen – főként<br />
Andrej Hlinka – sérelmezték az önálló érdekképviseletről való lemondást, s elfogadása<br />
fejében követelték, hogy tíz éven belül rendeződjön a cseh-szlovák államjogi viszony. A<br />
mindennek jogi alapját jelentő Pittsburghi Egyezmény példánya jellemző módon csak 1919
9<br />
márciusában került haza, így Hlinka kezébe, aki fokozta a benne foglaltak elnyeréséért<br />
folytatott harcát. Miután sem a prágai parlamenttől, sem a kormánytól, sem Masaryk elnöktől<br />
nem sikerült ígéretet nyernie, Párizsba utazott. A magával vitt memorandum tartalmazta az<br />
Egyezményt, s kifejezte a szlovákok mélységes csalódását annak Prága általi elutasítása miatt:<br />
“A szlovák autonómia megvalósulása helyett cseh uralom alá kerültünk. […] A magyar iga<br />
helyett most cseh iga alá helyeztek minket, ami azért is nehezebb és keserűbb, mert azoktól<br />
kell elszenvednünk, akik magukat »testvéreinknek« nevezik.” (Szarka, 235.)<br />
Hlinka egyetlen felelős döntéshozóval sem tudott tárgyalni, sőt a csehszlovák delegáció<br />
vezetője, Štefan Osuský figyelmeztette Clemenceau francia elnököt a nemkívánatos vendégre.<br />
akit a rendőrség – Hlinka hamis útlevelére hivatkozva – kiutasított Franciaországból. A<br />
szlovák autonomistáknak tehát ismét tapasztalniuk kellett, hogy a cseh politika nem tekinti<br />
őket partnernek. Egyébként Osuský a háború alatt szintén a szlovákok egyenjogúságának híve<br />
volt, ám a konferencia alatt maga is arra a véleményre jutott, hogy csak az egységes<br />
csehszlovák állam számíthat a teljes körű nemzetközi elismerésre és a területi igények<br />
maximális teljesítésére. (Szarka, 223.)<br />
A cseh politikusokat tehát az állam létrehozásánál egyrészt diplomáciai illetve hatalmi<br />
politikai meggondolások vezérelték, másrészt nemzetük szűkebb érdekei és félelmei: nehéz<br />
lett volna indokolni a cseh tartományok hárommillió német lakosának kisebbségi státusát, ha<br />
a kevesebb, mint kétmillió szlovák pedig államalkotó nemzetnek számít. A mai utódok<br />
nevében PETR PITHART végezte el az önvizsgálatot (Tükör előtt, tükör mögött című<br />
esszéjében), nemzete szemére vetve, hogy annak Csehszlovákia megalakulásakor a<br />
szlovákokra csak a szudétanémetek statisztikai ellensúlyaként volt szüksége, ezt szolgálta a<br />
csehszlovák nemzetegység dogmája, s ezért nem lehetett a szlovákoknak semmiféle<br />
autonómiája. “A cseh<strong>szlovak</strong>izmus egy egészében ugyan érthető. ám kevéssé átgondolt és<br />
felületesen, hányaveti módon végrehajtott kísérlet volt, amelynek célja az volt, hogy az új<br />
állam keretein belül megnövelje a csehek németekkel szembeni arányát.” (Pithart, 253.)<br />
A szlovák régió kihasítása Magyarhonból azonban nem ment problémák nélkül. A<br />
Károlyi-kormány Tót Impérium néven kiterjedt autonómiát ajánlott a nyelvhatártól északra<br />
fekvő területnek. A csehszlovák kormány által tárgyalófélként küldött Milan Hodža tervezete<br />
viszont a szlovák régiót Csehszlovákia részének tekintette, és minden hatalmat a Szlovák<br />
Nemzeti Tanácsnak követelt. Ez utóbbi elem ismét csak rávilágít a hazai szlovák politikusok<br />
elégedetlenségére, s az önrendelkezéshez való kétségbeesett ragaszkodására: Prága ugyanis a<br />
Nemzeti Tanácsot nemlétezőnek tekintette, s a kritikátlanul cseh<strong>szlovak</strong>ista Vavro Šrobár<br />
november 6-án a Tanács megkérdezése nélkül alakított kormányt Szakolcán. (Szarka, 217.)<br />
Hodža december 6-án méltányos, a magyar javaslathoz képest némileg északibb<br />
demarkációs vonalban egyezett meg, ezt azonban Prága hamarosan semmisnek nyilvánította.<br />
Közben Budapest - évtizedes törekvéseit fölelevenítve - megpróbálkozott a keletiek, az ún.<br />
szlovjákok elkülönítésével. Az ottani vezető személyiség, Viktor Dvortsák Sáros megyei<br />
főlevéltáros Eperjesen megalakította a Keletszlovák Nemzeti Tanácsot (Vichodno-slovenská<br />
rada), mely nem ismerte el a Szlovák Nemzeti Tanács legitimitását a keleti területekre nézve,<br />
és december 11-én Kassán kikiáltotta a Szlovák Népköztársaságot (Slovenská ľudová<br />
republika), kérve ennek elismerését a Károlyi-kormánytól. A hamarosan odaérkező<br />
csehszlovák erők azonban felszámolták a mozgalmat.<br />
Fél évvel később, 1919 június 16-án a magyar Vörös Hadsereg árnyékában Eperjesen<br />
kikiáltották a Szlovák Tanácsköztársaságot (Slovenská republika rád), ami persze legalább<br />
annyira szolgálta a szovjet Vörös Hadsereggel való egyesülést, mint a szlovákság ismételt<br />
politikai kettéválasztását, s a hadsereg visszavonulásával meg is szűnt. Az egész szlovák<br />
régió, keleti meghosszabbítása, korabeli nevén Ruszinszkó (Kárpátalja) és a déli, főleg<br />
magyar lakta sáv tartósan Csehszlovákia része lett.
10<br />
A szlovákság Versailles-ben kapott egy tágra szabott országot-országrészt, 745 ezer<br />
magyarral, 150 ezer némettel stb., ám, mint KÄFER ISTVÁN fogalmaz, nekik is volt<br />
Trianonjuk: nem kaphatták meg a maguk nemzetállamát, az első Csehszlovákiában<br />
autonómia-igényüket szeparatizmusnak minősítették, rövid életű világháború alatti államukról<br />
azonnal meg kellett feledkezniük 1945 után. Sokak szemében kárpótolhatott mindezért, hogy<br />
esetleg eltávolítható a nagy létszámú magyar kisebbség: “Dél-Szlovákia faji megtisztításának<br />
lehetősége elbódította, elnémította a szlovák nemzet igazi értékeiért aggódókat - sajnos -, ha<br />
egyáltalán voltak ilyenek.” (Käfer, 253-254.)<br />
A szlovákság tehát Trianonnal államot nem kapott: az 1920-as alkotmány centralizált,<br />
unitarista Csehszlovák (addig: Cseh-Szlovák, miként azt a Pittsburghi Egyezmény rögzítette)<br />
Köztársaságot szentesített. 1928-ban a közigazgatási reform keretében Szlovákia tartományi<br />
státust kapott ugyan, ám a tartományelnök lényegében a prágai kormány hivatalnoka volt.<br />
Az autonómiáért folytatott harcot a fokozatosan Szlovákia legerősebb pártjává váló<br />
Hlinka-féle Szlovák Néppárt vállalta föl: egyik vezetője, VOJTECH TUKA 1928 január 1-én a<br />
párt lapjában közzé tette A Turócszentmártoni Deklaráció tizedik évében című cikkét,<br />
melyben azt állította – alaptalanul –, hogy az egyesülés tíz évre szólt, tehát Szlovákia, hacsak<br />
egyéb döntés nem születik, október 30.után már nem lesz Csehszlovákia része. A bíróság<br />
hazaárulás és Magyarország javára folytatott kémkedés vádjával (Tuka egyértelműen<br />
kapcsolatot tartott Budapesttel) tizenöt évi börtönre ítélte, ami Hlinkáéknak a kormányból<br />
történő kilépéséhez és a cseh–szlovák feszültség éleződéséhez vezetett. (Kováč, 184.) Nem<br />
volt azonban felelős szlovák politikus, aki a közös állam elhagyására gondolt volna, még a<br />
végzetes 1938-as év őszén sem. Hlinkáék úgy gondolták ugyan, hogy a Köztársaság<br />
fönnállásának huszadik évfordulója bizonyosan meghozza a szlovák autonómiát, ám a párt a<br />
közös állam megőrzésének, sőt megszilárdításának talaján állt.<br />
A Müncheni Egyezmény, a Szudétavidék elcsatolása után Prága maga is<br />
elodázhatatlannak ítélte a decentralizációt, és október 7-én kinevezte a Jozef Tiso vezette<br />
(Hlinka időközben elhunyt) szlovák autonóm kormányt. Az ország Cseh–Szlovák Köztársaság<br />
néven föderatív állam lett, egyik tagállamát alkotta a Slovenská krajina (Szlovákország).<br />
Központi, prágai kézben maradt a külügy, a nemzetvédelem, a közös költségvetés stb. A<br />
részleges államiság élményét azonban beárnyékolta az első bécsi – négyhatalmi – döntés<br />
(november 2.), mely Magyarországhoz csatolta a magyar többségű déli sávot, mintegy<br />
kétszázötvenezer szlovákkal. Ugyanakkor Lengyelország annektálta a vitatott árvai és<br />
szepességi falvakat.<br />
Az első Szlovák Köztársaság<br />
A szlovákok ezekben a hónapokban megint a nagypolitika eszközévé váltak. A<br />
békekonferencia idején velük lehetett legitimálni a csehszlovák állam megteremtését, most<br />
pedig Hitler velük támasztotta alá az ország megszüntetését. Azt, hogy a Führert nem a<br />
nemzeti önrendelkezés nemes eszméje vezette, bizonyítja, hogy még München előtt<br />
fölajánlotta egész Szlovákiát Horthynak, ha támadást indít Csehszlovákia ellen. A katonai<br />
föllépés Európa legkorszerűbb hadseregével szemben azonban öngyilkosság lett volna, így<br />
Hitler az önálló Szlovákiaban kezdett gondolkodni: ha az állam magától bomlik föl, akkor<br />
alaptalanná válnak a nyugati hatalmak Prágának nyújtott garanciái. Kérdés, a Hlinka-párt<br />
vezetői mennyire voltak tisztában eszköz-szerepükkel, maga Tiso a népbírósági tárgyaláson<br />
mindenesetre tagadta. A szlovák parlament, a kormány, sőt a párt vezetősége még 1939<br />
márciusának elején is csak távlati célnak tekintette a függetlenséget. A helyzetet túlreagáló<br />
Prága viszont leváltotta Tisót, és katonai diktatúrát vezetett be Szlovákiában. Hitler viszont<br />
magához hívatta a politikust, és értésére adta: vagy kikiáltja a független Szlovákiát, vagy<br />
“sorsára hagyja” az országot, ami nyilvánvalóan a Németország, Lengyelország és
11<br />
Magyarország közötti fölosztást jelentette volna. Ezért terjedt a függetlenségi nyilatkozatot<br />
igazolandó “a kisebbik rossz elmélete” (teória menšieho zla).<br />
Tiso Berlinből elérte a szlovák parlament március 14-ére történő összehívását, ahol<br />
“szárazon, lelkesedés és pátosz nélkül” a mit sem sejtő képviselők elé tárta a helyzetet, s a<br />
testület mindenféle előkészítés nélkül kikiáltotta a Szlovák Köztársaságot (Slovenská<br />
republika) Az egyik képviselő a következőképpen emlékezett vissza a terem hangulatára:<br />
“Mindnyájan tudtuk, hogy a szlovák önállóság kikiáltásával csupán Hitler eszközeivé válunk,<br />
nem a nemzet akaratának kifejezőivé.” (Kamenec, 182.) Ilyen körülmények között született<br />
meg a történelem első szlovák állama, mint a korszak ismert kutatója, IVAN KAMENEC<br />
fogalmaz: “1939 márciusában a Szlovák állam nem a szlovák nemzet vagy társadalom<br />
nemzeti egyenjogúsítási és államjogi törekvéseinek természetes betetőződéseként jött létre,<br />
hanem a Csehszlovákia elleni náci agreszió melléktermékeként. […] Az állam idegen hatalom<br />
nyomása alatt született, a félelem és a bizonytalanság jegyében.” (Kamenec, 182.)<br />
Miután Hitler ily módon megszerezte a jogi alapot, a német hadsereg másnap bevonult a<br />
cseh országrészbe. Kováč, 203–206.)<br />
A Szlovák Köztársaság elnöke Jozef Tiso lett (Dominik Tatarka ezért adta ismert<br />
regényének a Farská republika ‘A plébános köztársasága’ címet) – 1942-től a Nemzet Vezére<br />
(Vodca národa) címet is viselte –, a Hlinka-párt pedig állampártként, működött, melynek<br />
látható hatalmát a Hlinka-gárda testesítette meg.<br />
A szlovák nép ezúttal sem vett részt sorsa irányításában. Történelme első államát nem<br />
népszavazás hozta létre, nem volt parlamenti választás az új helyzet legitimálására, sőt az új,<br />
tekintélyelvű alkotmány ellenére később sem voltak választások, “átmenetileg” végig ugyanaz<br />
a kormány irányította az országot.<br />
A ľudákok, azaz a Néppártiak számára természetesen kevés volt “a kisebbik rossz”, mint<br />
az államiság elvi alapja, ezért eluralkodott a történelmi és nemzetfilozófiai mitizálás.<br />
LADISLAV HANUS teológus, kultúrfilozófus a korabeli államelméleti vitákba ágyazta be<br />
Európa térképének legfiatalabb alakulatát: leszögezte, hogy a szlovák állam a – kapitalista és<br />
a szocialista tipussal szembeállított – “népi állam klasszikus megvalósulása”. A szerző, mint a<br />
“történelem nélküli nemzetek” esetében lenni szokott, erényt kovácsol az önálló politikai<br />
keret hiányából. “A feszültségek és az ellentétek segítették nagyon pontosan kimunkálni a<br />
népiséget nem csupán a felfogásban, de az érzelmek, a vérségi kötelék és az általános öntudat<br />
területén is.” Érzékelhető a náci ideológia hatása, a völkisch eszme, a Vér és a Rög (Blut und<br />
Boden) misztikus kettőse. A groteszk határát súrolja, ahogyan Hanus a politikai keretet imádat<br />
tárgyává teszi: “Így alakíthat ki minden szlovák olyan szenvedélyes szubjektív viszonyt az<br />
állam iránt, mint amilyent kialakított nemzetéhez. Mindkettő saját belső világának része. [...]<br />
Az állam nem csupán otthonává és életterévé [újabb német kulcsszó, a Lebensraum – Á.B.]<br />
válik, hanem szinte életformájává is.” Hanus egyetemes küldetést, világtörténelmi feladatot<br />
tulajdonít nemzetének:: bizonyítania kell a szlávság államalkotó képességét. Erre szerinte “a<br />
Kelet és Nyugat közötti központi elhelyezkedés, illetve a különböző kultúrák és vallások<br />
közös hatása” a szlovákságot teljes mértékben alkalmassá teszi. (Hanus, 314, 316.) A jogászpolitikus<br />
FERDINAND ĎURčANSKý, egy ideig az új állam külügyminisztere, az egyén<br />
szabadságát is lehetetlennek tartotta független állam nélkül. A szomszédos “sovinizmusokra<br />
és imperializmusokra” figyelmeztetve leszögezte, hogy “a szlovák embernek állandóan szem<br />
előtt kell tartania, hogy csak akkor élhet méltó életet, ha nemcsak az egyéni, hanem a<br />
kollektív politikai jogok is biztosítva vannak számára, ha maga dönthet a saját sorsáról.”<br />
(Ďurčanský, 324, 326.)<br />
A rendszer ideológusai a köztársaságot Pribina fejedelemsége illetve Szvatopluk “szlovák<br />
királysága” egyenes utódjának tekintették, nem hagyva ki Csák Mátét sem a sorból, és<br />
született a szlovákok germán származását bizonygató őstörténeti koncepció is. Az önállóság<br />
eszméje sok, a rezsimen kívül álló értelmiségit is magával ragadott. A vezető nyelvész, JÁN
12<br />
STANISLAV vaskos adattárral bizonygatta, hogy a kora középkorban a szlovák etnikai terület<br />
lényegesen kiterjedtebb volt. Pannónia szinte egészében szlovák ekkor: a szlovák-délszláv<br />
nyelvhatár a későbbi Somogy, Baranya és Tolna megyén keresztül Bogyiszló és Szeremle<br />
között érhette el a Dunát. A szlovák történelem részévé válik ezáltal Pribina és Kocel Balaton<br />
melléki fejedelemsége, Cirill és Metód ottani tevékenysége, érthetővé válik a források utalása,<br />
miszerint a nyitrai és a kisbalatoni alakulat ugyanazon állam része volt, és világossá válik,<br />
hogyan folytathatott Rasztiszlav, Kocel és Szvatopluk nagyhatalmi politikát. Stanislav keleten<br />
Biharba, illetve a Maros mentére teszi a szlovák nyelvhatárt. (Stanislav, 7-17.) Meg kell<br />
említenünk a vezető írót, JOZEF CÍGER-HRONSKýt, aki már emigrációban született regényében<br />
történelmi képtelenségnek minősítette a Szlovák Nemzeti Felkelés hivatalos értékelését:<br />
“Nem, nincs erre példa a történelemben. Nincs rá példa, hogy egy nép fölkeljen saját állama<br />
ellen, hogy valaki fölgyújtsa a házat, melyben jó volt élnie, mely után régóta vágyott, s melyet<br />
nehezen szerzett meg, épített föl és rendezett be.” A szerző szerint a nép a német és a magyar<br />
megszállás miatti félelmében ragadott fegyvert, senki nem merte volna akkor azt mondani,<br />
hogy “halál a szlovák államra!”. (Hronský, 249-250.)<br />
A közvélemény inkább beletörődéssel, mintsem lelkesedéssel vette tudomásul a<br />
függetlenséget. A náci Németország nem volt különösebben népszerű, és sokan tartottak<br />
német megszállástól, annál is inkább, mert a Wehrmacht védelmi okokra hivatkozva<br />
megszállta a határtól a Vágig terjedő sávot, s ott a háború alatt végig helyőrségeket tartott<br />
fönn. További területi veszteségként élte meg a lakosság Magyarország gyors akciója,<br />
melynek során megszállta Kárpátalját, sőt egyes keleti szlovák területeket. A Berlinnel kötött<br />
“védelmi szerződés” pedig számottevő befolyást biztosított a német külpolitikának és<br />
gazdaságnak.<br />
Kezdetben huszonhét ország elismerte a szlovák államot, ám annak következtében, hogy<br />
Pozsony részt vett a Lengyelország elleni háborúban, a nyugati hatalmak megszakították vele<br />
a kapcsolatot. Szlovákia visszakapta az 1938-ban elvesztett huszonöt északi falut, s a<br />
kormány ezzel is palástolni igyekezett az állami lét hosszú távú bizonytalanságát. Igaz, Hitler<br />
kirakatállammá kívánta fejleszteni, hogy a térség államai előtt demonstrálja a németbarátság<br />
előnyeit, ám a német élettérben hosszú távon a szlovákokra – akárcsak a magyarokra –<br />
valamiféle alárendelt helyzet várt volna. Jelezte ezt a Német Párt működése, melynek<br />
vezetője, Franz Karmasin a százötvenezer német területenkívüliségét illetve német<br />
állampolgárságát kívánta kiharcolni, távlatilag pedig a népcsoport uralkodó helyzetéért<br />
(Herrenvolk) küzdött. Másrészt a töretlen szövetségesi hűséggel, a Lengyelország és a<br />
Szovjetunió elleni támadással, valamint a zsidóság deportálásával a vezetés a Szövetséges<br />
Hatalmak győzelme esetén is eljátszotta az államiság átmentésének esélyét.<br />
Az első Szlovák Köztársaság léte és tevékenysége a huszadik századi cseh és szlovák<br />
történelem agyonhallgatott vagy befeketített illetve dicsfénybe vont időszaka. A háború után a<br />
cseh politika a szlovákságot áthúzta a győztesek oldalára, de egyben fél évszázados amnéziára<br />
ítélte: önálló államukat az úgynevezett Szlovák Állam (takzvaný Slovenský štát) elnevezéssel<br />
kellett illetni, legföljebb negatív értékelést kaphatott. A nyugati emigráció zöme viszont<br />
kritikátlan propagandaművekkel igyekezett fölmenteni Tiso rendszerét. A rendszerváltás óta<br />
nem tabutéma, s máig meg is osztja a szlovák politikát és a történelmi tudatot: éles elítélésétől<br />
Tiso rehabilitálásának, sőt boldoggá avatásának követeléséig mindenféle véleménnyel<br />
találkozunk, akár csak egy emléktábla vagy szobor állításának fölröppent terve azonnal<br />
belpolitikai, sőt diplomácia botránnyá dagadhat.<br />
A második Csehszlovák Köztársaság<br />
A háború alatt a cseh és szlovák emigráns politikusok Csehszlovákia újjáteremtésén<br />
dolgoztak, ám elképzeléseikben lényeges ellentétekkel. Edvard Beneš az unitarista államot
13<br />
kívánta visszaállítani, a történtekből okult Milan Hodža és Štefan Osuský – együttműködve a<br />
kommunista Vladimír Clementisszel – viszont széleskörű szlovák autonómiát sürgetett,<br />
memorandumuk lényegében föderációt vázolt föl. Beneš hajlíthatatlan álláspontja miatt<br />
Hodža és Osuský kilépett az emigráns kormányból, így előre megjósolhatóvá vált, hogy a<br />
döntések meghozatalánál a szlovák érdekek nem játszanak majd szerepet.<br />
Az otthoni ellenállás erői számára viszont az unitarista állam elfogadhatatlan volt, ezért a<br />
felkelést előkészítő polgári és kommunista politikusok ún. Karácsonyi Egyezménye (1943)<br />
rögzítette az “egyenlő az egyenlővel” elvét. Ezt képviselte az augusztus 28-án indított Szlovák<br />
Nemzeti Felkelés vezető szerve, a Szlovák Nemzeti Tanács és annak kormánya, a<br />
Megbízottak Testülete, amely a szlovák önigazgatás fejében ismerte el Beneš emigráns<br />
kormányát. A cseh politikus terveit keresztezte a Felkelés, ezért igyekezett azt kisajátítani, és<br />
kiküldöttjén keresztül irányítása alá vonni, miközben nem vett tudomást a Nemzeti Tanács<br />
működéséről. Időlegesen azonban meg kellett hátrálnia, s az 1945 márciusi moszkvai<br />
tárgyalásokon is a föderáció és az unitarizmus közötti felemás koncepció született. Beneš<br />
mindenesetre kénytelen volt elfogadni a két külön nemzet elvét, bár váltig hangoztatta, hogy<br />
neki tudományos meggyőződése az egységes csehszlovák nemzet létezése, és ellenezte a<br />
szlovákság tényleges különállását kifejező alkotmányos rendelkezéseket. Az április 5-i Kassai<br />
Kormányprogram elismerte ugyan, hogy a Csehszlovák Köztársaság két egyenjogú nemzet<br />
állama, ám nem tisztázta a Szlovák Nemzeti Tanács, illetve a Megbízottak Testülete<br />
kompetenciáját, és nyitva hagyta a föderatív illetve centralista berendezkedés kérdését.<br />
(Kováč, 237–238.) A májusi választások után indult meg a centralizálás folyamata, mivel a<br />
politikailag befolyásos, de gyenge eredményt elért szlovák kommunisták már csak Prága<br />
támogatásával remélhették az otthoni pozíciók megszerzését. A két szlovák csúcsszerv<br />
fokozatosan a központi kormány alárendelt szervévé vált. (Kováč, 240–241.)<br />
Az 1948. februári kommunista hatalomátvétel után immár nyílt diktatúra vihette tovább a<br />
köztársaság centralizálását. Burkolt módon ezt (is) szolgálták az ún. szlovák burzsoá<br />
nacionalisták - Vladimír Clementis, Gustáv Husák, Ladislav Novomeský stb. - elleni<br />
koncepciós perek: le kellett számolni a Felkelés azon tekintélyes vezetőivel, akik 1944-ben a<br />
föderációt szorgalmazták, elejét kellett venni, hogy bárki is újra fölvesse a szlovákkérdést. Az<br />
1960-as alkotmány azután fölszámolta a szlovák önkormányzati szervek utolsó maradványait,<br />
főként a Megbízottak Testületét, és a történelmi hagyományok durva megsértéseként<br />
megváltoztatták a - közös címer részét alkotó - szlovák nemzeti szimbólumot: a hármas<br />
halmon álló kettős kereszt helyébe a Felkelést jelképező tábortűz került.<br />
A cseh pártvezető és köztársasági elnök Antonín Novotný még Szlovákia területén is tett<br />
szlovákellenes kijelentéseket, s ezzel a szlovákok szemében nemcsak a centralisztikus és<br />
bürokratikus rendszert testesítette meg, hanem a cseh közvélemény egy részét jellemző<br />
intoleráns álláspontot is. (Kováč, 253–256, 266-7.)<br />
Szlovákia végleges beolvasztásáért a cseh pártvezetők a régió iparosításával kívántak<br />
kárpótlást nyújtani, mivel egyes marxista ideológusok azt hangoztatták, hogy a csehek és a<br />
szlovákok életszínvonalának kiegyenlítésével a szlovákkérdés automatikusan megoldódik.<br />
(Kováč, 255–257.)<br />
Az általános társadalmi-politikai elégedetlenség már 1967-ben egyre több hangot kapott.<br />
A Kultúrny život hasábjain vita indult a cseh-szlovák viszonyról és Szlovákia helyzetéről, sőt<br />
a SzlKP Központi Bizottsága is úgy vélte, hogy a pártnak és a Nemzeti Tanácsnak nagyobb<br />
szerepet kellene kapnia. Novotný sértő magatartása és az, hogy a Matica slovenská és<br />
Alexander Dubček első titkár megbélyegzésére ismét elővette a “szlovák burzsoá<br />
nacionalizmus” jelszavát, kenyértöréshez vezetett a két párt között, sőt az év végén<br />
Pozsonyban a rendőrség által elnézett tüntetés zajlott. (Kováč, 267-268.)<br />
A szlovákkérdés teljes nyíltsággal a Prágai Tavasz során került elő, nem függetlenül attól,<br />
hogy szlovák - Alexander Dubček - lett a CsKP KB vezető titkára. A Szlovák Nemzeti Tanács
14<br />
követelte az állam föderatív átalakítását, s ezt a prágai kormány is programnyilatkozatába<br />
illesztette. A közvéleményben, sőt a reformfolyamat irányítói között is terjedni kezdett<br />
azonban az “előbb a demokrácia, aztán a föderáció” jelszava, ami vezető szlovák költők -<br />
Ladislav Novomeský, Miroslav Válek, Vojtech Mihálik - tiltakozását is kiváltotta: “ennek<br />
[azaz a föderációnak] “elérése nélkül, a nemzeti forradalom betetőzése nélkül nem létezhet<br />
igazi demokrácia, legalábbis nem a szlovák nemzet érdekeit szolgáló demokrácia.” A<br />
parlament októberben - tehát már a Prágai Tavasz elfojtása után - elfogadta a föderációs<br />
törvényt, mely kimondta: a cseh és a szlovák nemzet ötvenévnyi közös állami lét után úgy<br />
döntött, hogy viszonyát “új és igazságosabb alapokra” helyezi. (Kováč, 273-274.)<br />
Mivel a föderáció a reformfolyamat romjain jött létre, maga sem lehetett demokratikus.<br />
Mint MIROSLAV KUSÝ, a magyar közönség által is jól ismert politológus később fogalmazott,<br />
“a föderalizált Szlovákiát egy megszálló hatalom ajándékozta nekünk, a szövetség létrehozása<br />
csupán sebtapasz a létező hatalom strukturális, demokratikus reformjára tett kísérlet nyers<br />
szétzúzására”. (Kusý, 101.) Ráadásul az új szerkezet egyik felet sem elégítette ki. A cseh<br />
közvélemény értetlenül fogadta, centralista körök pedig azt a nézetet terjesztették, hogy “a<br />
szlovákok az orosz szuronyok segítségével kapták meg a föderációt.” Annak azonban<br />
tényleges tartalma nem volt, az 1970-ben hozott törvények pedig hivatalosan is gyöngítették a<br />
tagköztársasági intézmények jogköreit. A fontos kérdéseket az egységesnek maradt<br />
pártvezetés - végső soron Moszkva - döntötte el. A cseh-szlovák viszonyról változatlanul<br />
nem lehetett beszélni, a föderáció azt nem tisztázta, hanem inkább tovább mérgezte. (Kováč,<br />
275, 282.)<br />
A második Szlovák Köztársaság<br />
Az 1989-es bársonyos forradalom első hónapjaiban a szlovák politikai erők is a<br />
kommunista rendszer lebontásával voltak elfoglalva, ám már 1990 tavaszán ismét előtérbe<br />
került a cseh-szlovák viszony. Václav Havel elnök országelnevezés- és címerváltoztatási<br />
javaslata felszínre hozta a szlovákok régi sérelmeit, és követelték, hogy az immár<br />
visszaállított szlovák szimbólum ne a cseh oroszlán mellén, hanem egyenrangú módon legyen<br />
a címerben elhelyezve, az ország rövid nevét pedig kötőjellel írják (pomlčková vojna ’kötőjelháború’).<br />
A kompromisszum eredményeképpen az ország hivatalos neve Cseh és Szlovák<br />
Szövetségi Köztársaság lett, rövid változatban pedig Szlovákiában Cseh-Szlovákia, a cseh<br />
országrészben azonban Csehszlovákia, a címer pedig egyenlő elrendezésben - habár duplázva<br />
- tartalmazta a két nemzeti jelképet. (Kováč, 303-304.)<br />
Az igazi ellentét azonban a szövetségi és tagköztársasági jogkörök megosztása kapcsán<br />
lángolt föl. A szlovák politikusok a központi hatalom gyöngítésére törekedtek, amit az<br />
elfogadott kompetenciatörvénnyel sikerült is elérniük. Az új alkotmány előkészítése újra<br />
felszínre hozta az összes problémát (egy új alkotmány legyen vagy három stb.). A nagy<br />
nehezen kidolgozott szöveget a Szlovák Nemzeti Tanács elnöksége 1992 februárjában<br />
elvetette, mire megszakadtak a további tárgyalások, és a tisztázatlan államjogi helyzet a<br />
választási kampány témájává vált. (Kováč, 304-305.)<br />
A júniusi választásokból mindkét tagköztársaságban a szétválás erői (Václav Klaus Polgári<br />
Demokrata Pártja illetve a Vladimír Mečiar vezette Demokratikus Szlovákiáért Mozgalom)<br />
kerültek ki győztesen. A közös állam megszüntetése egyébként egyik győztes párt<br />
programjában sem szerepelt, és választóiktól arra nem kaptak fölhatalmazást. (Kováč, 305-<br />
306.) Egy évvel korábbi közvéleménykutatás szerint csak minden tizedik szlovákiai<br />
állampolgár támogatta Szlovákia önállóságát, kétszer annyian foglaltak állást Csehszlovákia<br />
mellett, a kérdezettek hetven százalékának pedig nem volt világos elképzelése. (Chmel, 8.)<br />
Mint DUŠAN KOVÁČ hangsúlyozza, egy ilyen horderejű ügyben népszavazásnak kellett volna<br />
döntenie, ám a két pártvezér nem kívánta kockáztatni pozícióját, s így kettejük
15<br />
megállapodását csupán az általuk uralt szövetségi parlament szentesítette. Rudolf Chmel<br />
szavaival “a szlovákkérdés ismét mintha csak úgy, mellékesen oldatott volna meg, nem a<br />
polgárok akaratából, hanem a politikusokéból”. (Chmel, 7.)<br />
Július 17-én a Szlovák Nemzeti Tanács az önrendelkezési jogra hivatkozva elfogadta a<br />
Szlovák Köztársaság szuverenitásáról szó nyilatkozatot (Deklarácia o zvrchovanosti<br />
Slovenskej republiky), mire Václav Havel lemondott köztársasági elnöki tisztségéről. A<br />
Szlovák Nemzeti Tanács szeptember 1-én elfogadta az új állam alkotmányát, a szövetségi<br />
parlament pedig november 25-én foglalta törvénybe a szövetségi köztársaság megszűnését.<br />
1993. január 1-én létrejött a szuverén Szlovák - és egyben a Cseh - Köztársaság. (Kováč, 306-<br />
307.) A kilencvenes évek zaklatott és bizonytalan belpolitikai viszonyait folszámolva pedig<br />
Szlovákia a tíz új csatlakozó egyikeként 2004. május 1-én az Európai Unió teljes jogú tagja<br />
lett.<br />
A szlovákok és államuk<br />
A Köztársaság kikiáltása ünnepélyes külsőségek között, ám valójában felemás<br />
hangulatban, pátosz nélkül zajlott. Ennek gyökereit kutatva Rudolf Chmel irodalomtörténészpolitikus<br />
(egyben Csehszlovákia utolsó budapesti nagykövete) rámutat a szlovák államiságtudat<br />
teljes diszkontinuitására: “Éppen ez az előző korszaktól való folyamatos elhatárolódás,<br />
annak tagadása jellemzi elsősorban a 20. századot: 1918 után el kellett határolódni a<br />
Monarchiától, a történelmi magyar politikai rendszertől, 1939 után elvettetett az első<br />
Csehszlovák Köztársaság rendszere és eszméje, 1945 után a szlovák állam, en bloc, 1948 után<br />
minden, ami azt megelőzte, 1968-ban főleg a hatvanas évek, 1989-ben az előző negyven év,<br />
1993 után pedig éppenséggel az előző három év. Ezek a történelmi fordulatok inkább a<br />
nemzeti önazonosság dezintegráltságáról, széthullott állapotáról tanúskodnak, az<br />
alkalmazkodó hajlamról és alázatosságról, semmint a politikai gondolkodás<br />
folyamatosságáról, annak építéséről.” (Chmel, 9.)<br />
Küzdöttek már mások is ilyen gondolatokkal, korábban is. A költő MILAN RÚFUS 1965-ben<br />
(Ünnep utáni bánat) egyenesen “az önpusztító nemzeti ingatagság betegségéről” beszélt: “Ez<br />
a kór úgy jelentkezik, mint valamiféle furcsa közöny, az összefüggések, a kulturális<br />
hagyomány hiányos tudata. Tabula rasa vagyunk, amelyre mindenki azt ír, amit akar.” (Rúfus,<br />
36.) MIROSLAV KUSÝ, a magyar közönség által is jól ismert politológus 1981-ben írott<br />
esszéjében (Onnan vagyok, honnan vagyok, szlovák eredetű vagyok) ugyancsak könyörtelenül<br />
rámutatott, hogy nincs olyan közös nyelv és történelmi hagyomány, amely a szlovákokat egy<br />
nemzetté forrasztaná: „Mi nem nemzethez, hanem tájegységekhez tartozunk.” Nincs, ami<br />
érzelmileg az ország területéhez kötné őket. “Mi az, ami a történelmi, nemzeti tudatunkban<br />
valamennyiünk számára valóban élő, eleven valóság? Mi az, ami oly módon élő és eleven,<br />
hogy nem csupán a kötelező iskolai tanuláson, a kötelező állami ünnepeken keresztül jut el a<br />
nemzethez, hanem amit a nemzet minden tagja megkap úgymond az anyatejjel, amiről<br />
nagyapja, apja mesél neki, mint saját, szívügyének tartott dologról? […] Össznemzeti<br />
vonatkozásban a szlovák tudatalattiban a történelmi folyamatosság csak valamikor 1918-ban<br />
kezdődik. S már itt, az első köztársaság megalakulásának kontextusában, olyan<br />
konstellációban, hogy a mi történelmi nemzeti tudatalattinkat már a kezdeti időktől valamiféle<br />
nemzeti trauma határozza meg.” (Kusý, 83. skk.) Kusý a továbbiakban áttekinti a 20. század<br />
drámai fordulatait, melyek - mint talán az általam eddig elmondottakból is kiderül - igazolják<br />
borúlátását.<br />
Kusý tehát leszámolt a nyelvi-nemzeti egység, a koherens nemzeti múlt mítoszával, a<br />
biokémikus LADISLAV KOVÁČ viszont – még a rendszer végnapjaiban – a hungarus múlt<br />
birtokbavételét sürgette (Gondolatok a tudományról és történelmünkről, 1986). Kováč a Štúrnemzedék<br />
tragikus tévedésének minősítette a magasabb rétegek – nemesség, polgárság –
16<br />
kirekesztését a nemzet testéből, a nép egyedüli nemzetalkotóvá emelését és a plebejus<br />
történelemszemlélet dogmává emelését, mely szerint a szlovákok csak földművesként és<br />
pásztorként voltak jelen a századok során. „Mítosz ez, méghozzá rossz mítosz. Valamiféle élő<br />
embereknek mégiscsak ott kellett lenniük a labancok és a kurucok között. Valakiknek<br />
nemcsak a kunyhókat, hanem a lőcsei városházát és a pozsonyi dómot is fel kellett építeniük.<br />
Nem az égből pottyantunk ide, génjeinket azoktól örököltük, akik előttünk itt éltek. Nekünk<br />
van történelmünk – a közép-európai történelem a mi történelmünk, a közép-európai kultúra a<br />
mi kultúránk” (Kováč, Ladislav, 540)<br />
A totalitárius rendszer megdőlte után a pozsonyi Független Írók Klubja kerekasztalbeszélgetést<br />
rendezett a szlovákkérdésről. JÁN ŠTEVČEK irodalomtörténész nemzete 20.<br />
századi sorsát abból vezette le, hogy “a szlovákok új [az első Csehszlovákián belüli]<br />
helyzetüket nagy mértékben mintegy ajándékként kapták, és mindnyájan ismerjük a régi<br />
közmondást: Félek a görögöktől, még ha ajándékot hoznak is. Amit a történelem ingyen ad,<br />
azért utólag keményen fizetni kell.” A színész MILAN LASICA arra kérdezett rá, hogyan<br />
viszonyulnak a szlovákok az államisághoz, és úgy vélte, hogy “eléggé nemtörődöm<br />
kapcsolatban vagyunk vele, nem vesszük egészen komolyan, mert nem érezzük úgy, hogy<br />
közvetlenül érint minket, hogy a mi ügyünk.” (Slovenská otázka, 5, 7.) Vagy, mint az<br />
ugyancsak író PAVEL VILIKOVSKÝ későbbi cikkében fogalmazott, a szlovákok a túlélés<br />
mesterei, s eközben úgy viselkednek, mintha őket a történelem nem érintette volna, mintha ők<br />
annak – legalábbis ami a múlt árnyoldalait illeti – csakis elszenvedői, nem pedig tevőleges<br />
szereplői lettek volna. Ha pedig egy adott személyiség aktívan, de a rossz oldalon állott, erre<br />
úgymond vagy egzisztenciális okok vezették (el kellett tartani a családot), vagy őt is<br />
megtévesztették, működése tehát teljes mértékben fölmenthető. (Vilikovský, 2.)<br />
A néprajzkutató EVA KREKOVIčOVÁ, aki a közelmúltban vizsgálta az államiság-tudat<br />
állapotát, három területen látja elengedhetetlennek a nemzeti identitás megváltozását ahhoz,<br />
hogy Szlovákia az Európai Unió öntudatos és sikeres tagja lehessen. Eszerint a nemzet 19.<br />
századi fölfogásától el kell mozdulni a Szlovák Köztársaság minden állampolgárát – a<br />
kisebbségieket is – magába foglaló politikai nemzet megteremtésének irányába. A nemzeti<br />
mitológia fokozatos “átépítésével” el kell szakadni a plebejus nemzetképtől, növelve a művelt<br />
rétegek, az intellektuális elitek társadalmi súlyát, megbecsülését. Meg kell haladni azt a<br />
dualisztikus gondolkodást, mely a politikusokat immorális és alkalmatlan személyeknek látja,<br />
szemben a becsületes emberek tömegével. Ezt a mentalitást a szerző feudális maradványnak,<br />
a “nép” és a “hatalom”, tehát az “urak”, “idegenek” közötti éles elhatárolódás továbbélésének<br />
tartja. (Krekovičová, 164–165.) Az állam és a nemzet viszonya még sokáig indíthatja<br />
tépelődésre a szlovákság írástudóit.
Irodalom<br />
Benda = Benda Kálmán: A magyar jakobinusok iratai i-II. Budapest, 1957<br />
17<br />
Chalupka = Samo Chalupka: Básnické dielo Tatran, Bratislava, 1973<br />
Chmel = Rudolf Chmel: A szlovákkérdés a XX. században. In: A szlovákkérdés a XX. században.<br />
Öáll. Rudolf Chmel. Kalligram, Pozsony, 1996<br />
Deklaráció = A szlovák nemzet deklarációja. In: A szlovákkérdés a 20. században. Öáll. Rudolf Chmel.<br />
Kalligram, Pozsony, 1996<br />
Ďurčanský = Ferdinand Ďurčanský: Pillantás a szlovák politikai múltra. In: A szlovákkérdés a XX.<br />
században. Öáll. Rudolf Chmel. Kalligram, Pozsony, 1996<br />
Ďurica = Milan S. Ďurica: Dejiny Slovenska a Slovákov. SPN, Bratislava, 1996<br />
Findor = Andrej Findor: Tisícročná poroba? In: Mýty naše slovenské. Zost.<br />
Eduard Krekovič – Elena Mannová – Eva Krekovičová. AEP. Bratislava,<br />
2005<br />
Hanus = Ladislav Hanus: A szlovák államiság. In: A szlovákkérdés a XX. században. Öáll. Rudolf<br />
Chmel. Kalligram, Pozsony, 1996<br />
Havránek = Jan Havránek: Nemzeti és birodalmi eszmények vonzásában. (František Palacký - a politikus<br />
és kora. In: Csehország a Habsburg-monarchiában 1618-1918. Esszék a cseh történelemről.<br />
Szerk. Szarka László. Gondolat, Budapest, 1989<br />
Hronský = Jozef Cíger-Hronský: Svet na trasovisku. Matica slovenská, Martin, 1991<br />
Kamenec = Ivan Kamenec: Slovenská republika 1939-1945 a jej mýty. In: Mýty naše slovenské. Zost.<br />
Eduard Krekovič-Elena Mannová-Eva Krekovičová. AEP, Bratislava, 2005<br />
Käfer 1991 = A szlovákoknak is van Trianonjuk. In: A miénk és az övék. Írások a magyar-szlovák szellemi<br />
kölcsönösségről. Magvető Kiadó, Budapest, 1991<br />
Klein-Ruttkay- = Bohuš Klein-Alexander Ruttkay-Richard Marsina: Vojenské dejiny Slovenska I. Min. obrany<br />
Sl republiky, Bratislava, b. r.<br />
-Marsina<br />
Kováč = Dušan Kováč: Szlovákia története. Kalligram Kiadó, Pozsony, 2001<br />
Kováč, Ladislav = Ladislav Kováč: Gondolatok a tudományról és történelmünkről. In: A szlovákkérdés a XX.<br />
században. Öáll. Rudolf Chmel. Kalligram, Pozsony, 1996<br />
Krekovič = Eduard Krekovič: Kto sme a odkedy sme tu? In: Mýty naše slovenské. Zost.<br />
Eduard Krekovič – Elena Mannová – Eva Krekovičová. AEP. Bratislava,<br />
2005<br />
Krekovičová = Eva Krekovičová: Identity a mýty novej štátnosti na Slovensku po roku 1993. (Náčrt<br />
slovenskej mytológie na prelome tisícročia). Slovenský národopis 50(2002), 2<br />
Kusý = Miroslav Kusý: Szlovák vagyok, szlovák leszek. Kalligram, Pozsony, 1993<br />
Macho = Peter Macho: Matúš Čák Trenčiansky - slovenský kráľ? In: Mýty naše slovenské. Zost.<br />
Eduard Krekovič-Elena Mannová-Eva Krekovičová. AEP, Bratislava, 2005<br />
Marsina = Richard Marsina: Történelmi terminológia – kulcs a szlovák történelem<br />
értelmezéséhez. In: Magyar-szlovák terminológiai kérdések. Szerk. Ábrahám<br />
Barna. PPKE Szent Adalbert Közép-Európa Kutatócsoport, Esztergom-Piliscsaba,
2007 (megjelenés alatt)<br />
18<br />
Memorandum = [A Szlovák Nemzet Memoranduma]. 1-ső melléklet a 133. sz. irományhoz. In: Az 1865-dik<br />
évi december 10-dikére hirdetett országgyűlés képviselőházának irományai II. Pest, 1867<br />
Mudroň = Mudroň Mihály: A felvidék. Felelet Grünwald Béla hasonnevű politikai tanulmányára.<br />
Pozsony, 1878<br />
Pithart = Petr Pithart: Nyolcvankilenc után. Kik vagyunk? Kalligram, Pozsony, 2002<br />
Rabovali = Rabovali Turci. Výber z kroník a listov zo 16. a 17. storočia. Zost. Pavol Horváth. Tatran,<br />
Bratislava, 1972<br />
Régi magyar = Régi magyar költők tára. XVIII. század. Közköltészet 1. Mulattatók. Sajtó alá rend. Küllős Imola.<br />
Balassi Kiadó, Budapest, 2000<br />
Rúfus = Milan Rúfus: A költő hangja. Madách, Bratislava, 1981<br />
Slovenská otázka = Slovenská otázka dnes. Romboid, 1990, 9<br />
Spira = Spira György: A nemzetiségi kérdés a negyvennyolcas forradalom Magyarországán. Kossuth<br />
Könyvkiadó, Budapest, 1980<br />
Stanislav = Ján Stanislav: Slovenský juh v stredoveku. I. diel. Matica slovenská, Tuč. sv. Martin, b. r.<br />
[1943]<br />
Steinhübel = Ján Steinhübel: Odkedy môžeme hovoriť o Slovensku a Slovákoch. In: Mýty naše<br />
slovenské. Zost. Eduard Krekovič-Elena Mannová-Eva Krekovičová. AEP,<br />
Bratislava, 2005<br />
Škvarna = Dušan Škvarna: Slovenské štátoprávne predstavy a pokusy (1790-1847). Historický časopis<br />
38(1990), 4<br />
Szarka = Szarka László: Szlovák nemzeti fejlődés - magyar nemzetiségi politika 1867 - 1918.<br />
Kalligram, Pozsony, 1999<br />
Tibenský 1972 = Ján Tibenský: A szlovák nemzetiség és a burzsoá nemzet kialakulása. In: Nemzetiség a<br />
feudalizmus korában. Tanulmányok. Szerk. Spira György-Szűcs Jenő. Akadémiai Kiadó,<br />
Budapest, 1972.<br />
Tomášik = Samo Tomášik: Ohne na Muráni. Tatran, Bratislava, 1971<br />
Turčan = Vladimír Turčan: Pribina a Svätopluk - slovenskí veľmoži? In: Mýty naše<br />
slovenské. Zost. Eduard Krekovič-Elena Mannová-Eva Krekovičová. AEP,<br />
Bratislava, 2005<br />
Vilikovský = Pavel Vilikovský: Odsúdení na večnú nevinnosť? OS 1(1997), 3 [Júl]