Bevezetes a szlovak muvelodesbe - Blog

Ábrahám Barna
Bevezetés
MCS11
Interetnikus kapcsolatok XI: Bevezetés a szlovák művelődésbe
A mai Szlovákia területét érintő államjogi tervezetek és változások
Az alábbi írás a mai Szlovákia területére irányuló államjogi tervezeteket és tényleges
változásokat tekinti át az ókortól napjainkig. A területi hovatartozás és a határok módosulása
természetesen minden kronológiában és összefoglaló munkában megtalálható, szlovákul és
magyarul egyaránt, sőt ennek százados hagyományai vannak. Azóta, hogy GEORGIUS/JURAJ
PAPÁNEK, az első ránk maradt átfogó szlovák történeti összefoglaló (1780) szerzője a Kr. e. 1.
században már szláv-szlovák királyságról tud, és a királyoknak az ismert morva uralkodókkal
záruló névsorát is megalkotja hozzá, a szlovák történeti és politikai gondolkodás alapelemévé
vált az egykori államiság keresése, legyen szó Nagymoráviáról, a nyitrai részfejedelemségről,
Csák Mátéról vagy a felföldi súlypontú törökkori Magyar Királyságról. A szakszerű
történetírásban mára mindez visszaszorult, ám még a kilencvenes években is jelent meg
államilag támogatott kronológia (Milan S. Ďurica: Dejiny Slovenska a Slovákov. SPN,
Bratislava, 1996), melynek fő célja az volt, hogy minden korban kimutassa az államalkotó
törekvéseket és azoknak a magyar vagy a cseh politika általi elgáncsolását. A szakma élesen
elítélte a kiadványt, ám a közvéleményt Szlovákiában sem a tudósok alakítják.
A szlovákságnak - a második világháború alatti államukat leszámítva - történelmi keretet
nyújtó Regnum Hungariae, azaz Magyar Királyság majd a két Csehszlovák Köztársaság
“nemzeti”, azaz nyelvi-etnikai jellegének értékelése nem történhet egyoldalúan, hanem
csupán - az érzelmeket és a gyanakvást félretéve - a szlovák, a magyar és a cseh kutatók
együttműködésével (pozitív üzenet Romsics Ignác A trianoni béke című művének a
közelmúltban megjelent szlovák fordítása). A részletkérdések megvitatása során, sőt azt
megelőzően magát a terminológiát kell tisztáznunk, hiszen alapvető fogalmaink is mást
jelentenek magyarul és szlovákul, illetve csehül (Egyetemünk Szent Adalbert Közép-Európa
Kutatócsoportja már két ilyen tárgyú nemzetközi konferenciát rendezett, anyaguk hamarosan
megjelenik).
Az alábbi tanulmány a mondottak alapján csupán arra vállalkozik, hogy áttekintse az
államjogi változások csomópontjait és legalább olyan hangsúllyal az általában meg nem
valósult tervezeteket, valamint magának az államiság-tudatnak a fejlődését.
A kora középkor
A területre az ókorban első ismert népként a kelták, majd germán törzsek, kvádok,
markomannok, szvévek települtek, államot azonban nem hoztak létre. A rómaiak nem szállták
meg, bár a Dunától északra is kiépítették erődrendszerüket. Az 5. század végén telepedtek
meg több irányból a szlávok, s többek között őket szervezte 623-ban állammá az avarok
ellenében Samo frank kereskedő (birodalma a mai Dél-Morvaországra, Délnyugat-
Szlovákiára, Alsó-Ausztriára és Északnyugat-Magyarországra terjedt ki, ám 658-ban
bekövetkezett halála után fölbomlott). A 8–9. század során helyi fejedelemségek jöttek létre, a
nyitrai több törzset egyesített, a szlovák történészek szerint egészen Zemplénig kiterjesztette
fennhatóságát. (Kováč, 24.).
Az itt uralkodó Pribinát 833-ban elűzte nyugati szomszédja, a morva Mojmír, s így a mai
Szlovákia délnyugati területe mintegy hét évtizedre egy jelentős regionális hatalom

2
alkotórésze lett. Az utókor által Nagymoráviának nevezett állam a 17. század óta egyre
jelentősebb szerepet játszott a történeti tudatban, a szlovák államiság első hangsúlyos
fejezetének, illetve a cseh–szlovák együttműködés jegyében Csehszlovákia előképének
tekintették. A közelmúltban azonban megfogalmazódott, hogy a korszakot inkább idegen
uralomként kell értékelnünk: Szvatopluknak “akár már mint a megszálló [azaz morva - Á. B.]
hatalom nyitra-vidéki képviselőjének, akár mint morva uralkodónak el kellett fojtania
minden, az egységesítési folyamatot veszélyeztető dezintegrációs tendenciát. Ha a szlovák
nemzeti történelem szemszögéből értékelnénk a korszakot, akkor Szvatopluk nyilvánvalóan
nem volt a szlovák nemzet kezdeti formálódásának jelképe vagy képviselője. Történelmi
helye a másik oldalon keresendő. A szlovák etnikum formálódásának kezdetét a helyi szláv
elit jelentette.” A szerző azonban nem állítja, hogy a morva megszállás előrehaladott
államosodást tört volna derékba: “Pribinát és a mai Szlovákia területén uralkodó többi szláv
regionális fejedelmet természetesen semmiféle közös tudat nem kötötte össze, és Szlovákia
mai politikai határait sem tekintették geopolitikai térségnek.” (Turčan, 34-35.)
Az utolsó nagy uralkodó, Szvatopluk, sikeres hódításokkal egyesítette a mai Délnyugat-
Szlovákiát, a Dunántúl északi sávját, föltehetően a Duna–Tisza-közét, továbbá magát Morva-
és Csehországot, tehát kiterjedt államot hagyott fiaira, kiknek viszálykodása és a fokozódó
frank illetve bolgár nyomás azonban szétforgácsolta az erőket, és az Árpád vezette magyar
törzsek ellenállás nélkül megkezdhették a terület birtokba vételét. A középkori krónikák
ideológiai céljaik érdekében fölnagyítják az eseményeket, ám a megbízható források nem
tudnak morva–magyar összecsapásokról.
A Regnum Hungariae évszázadai
Szent István államszervező munkája által a terület a Regnum Hungariae, azaz Magyar
Királyság része lett. Az állam szlovák megítélése többször gyökeresen változott, főként az
utóbbi két évszázadban. A megelőző korok ideológusai számára ez problémaként föl sem
merült: a szláv egység érzete (barokk szlávizmus) vagy a protestáns töltetű cseh-szlovák
összetartozás-tudat harmonikusan megfért magyarhoni hazafiságukkal (hungarus
patriotizmus). A 18. század végi türelmetlenebb magyar ideológia és az anyanyelv valós vagy
vélt térvesztése alakította ki azt a sajnálatosan máig uralkodó tételt, amely szerint Magyarhon
kezdettől akadályozta a szlovák nemzeti kultúra fejlesztését, a nemzetté válás folyamatát.
Atyja PAVOL JOZEF ŠAFÁRIK, aki az 1820-as években megfogalmazta a szlovák nemzet
ezeréves rabságának (tisícročná poroba) a tételét. (Findor, 72.) A két háború közötti
csehszlovák történetírás és főleg az oktatás dogmává emelte a maga legitimációjának szerves
részeként. Eszerint a magyarok megdöntötték Nagymoráviát, “a csehszlovák nemzet első
államát”, ami a szlovákok ezeréves és a csehek több száz éves (1620, azaz Fehérhegy utáni)
rabságához vezetett. Az idegen elnyomástól a Csehszlovák Köztársaság megalakítása
szabadította meg a nemzetet. Az önálló Szlovák Köztársaság megalakulása (1939) után az
ezeréves rabság tétele megmaradt, csak a csehszlovák tartalmat száműzték a koncepcióból. A
kommunista Csehszlovákia történelemoktatásában az ezeréves rabság összefonódott az
osztályuralom tételével: eszerint a magyar feudálisok századokon keresztül elnyomták és
kizsákmányolták a szlovák népet. (Findor, 72, 75.)
Az egyoldalú elmélet azonban a magyar-szlovák szétválásig nem vált uralkodóvá.
MICHAL MUDROŇ publicista, politikus, a Szlovák Nemzeti Párt vezető személyisége például
az 1870-es évek feszült légkörében is kiegyensúlyozott tudott maradni, megragadva a
hungarus történelem lényegét. Grünwald Béla hírhedt röpiratára (A felvidék. Pest, 1878) adott
válaszában rámutatott, hogy az államalapítás óta egyetlen - így a magyar - etnikumnak sincs
külön történelme, hanem az egységes és oszthatatlan magyar nemzetnek közös magyar

3
történelmét, közös magyar hagyományát, közös magyar hőseit, közös magyar nagy
államférfiait képezik”. (Mudroň, 20-21.)
Mudroň szemlélete korunkig mutat előre, a mai szlovák történészek egy része a múlt
mítoszait meghaladva elfogadó álláspontot képvisel Magyarhon megítélésében. DUŠAN
KOVÁČ egyértelműen pozitív eseménynek látja a szlovákok betagolódását: “A magyar állam
azzal, hogy a szlovákokat államhatárral választotta el a többi nyugati szláv néptől,
megteremtette a szlovákok önálló nemzetté válásának külső feltételeit. […] Míg a Nagymorva
Birodalom túlságosan rövid fennállása alkalmasint nem alakított ki a lakosságban tartósabb
közös etnikai tudatot, »Szvatopluk népe maradékának« beilleszkedése az Árpádok magyar
királyságába megteremtette a külső keretet ahhoz, hogy a szlávokból, akik valamikor
Nagymorávia területén éltek, kialakuljanak az etnikai szlovákok.” (Kováč, 33.)
Hasonlóképpen értékel újabban EDUARD KREKOVIČ: Nagymorávia lakóinál szerinte sem
alakult ki szlovák, egyáltalán valamiféle etnikai identitás, mivel erre nem is volt szükség.
“Csak a Nagymorva Birodalom szétesése után kezd lassan Szlovákia [sic! - Á. B.] (jobban
mondva nyugati része) lakóinál kifejlődni a morváktól való különbözőség tudata, amit
részben területünknek Magyarhonba tagolódása idézett elő.” (Krekovič, 23.)
A szlovák történészek hagyományos álláspontja szerint a magyar fennhatóság lassan
szilárdult meg, közben lengyel uralom alá is került, véglegesen csak István és Bátor Boleszló
1018-as békekötésével került az új államhoz. (Kováč, 33.)
A közösen megélt hosszú történelmi időszak államjogi értelmezése, legalábbis a 18.
századig terjedően, eltérő a Duna két partján. A magyar történetírás tényként kezeli, hogy az
északi régió – ellentétben Erdéllyel vagy Szlavóniával, azaz a későbbi Horvátországgal – soha
nem volt autonóm egység, soha nem különült el közigazgatásilag. A szlovák írók, költők,
történészek viszont kimutatják azokat a kereteket, intézményeket, melyek hordozzák az
államiság elemeit.
A romantikus SAMO CHALUPKA Odboj Kupov (’Koppány ellenállása’, 1876) című
költeményében az elszakadt déli területtel szemben a Felföld a kereszténység, illetve a király
iránti hűség földje, tehát az igazi istváni állam, és szlovák fiai adják az uralkodó seregét a
pogányok ellen. (Chalupka, 90-91.) A történészek hangsúlyozzák továbbá az egész területet
egybe fogó nyitrai részfejedelemség (dukátus) jelentőségét: egyrészt Nagymorávia politikai
örökösét (Kováč, 33.), vagy éppen a szlovák államiság továbbélését (Ďurica, 23, 25.) látják
benne, másrészt rámutatnak széles körű autonómiájára: önálló udvar, hadsereg, pénzverés, sőt
címer (az országcímer bal mezejében szereplő kettős kereszt). (Klein-Ruttkay-Marsina, 103.),
illetve szláv jellegének kifejeződése, például Imre herceg méltóságnevében (Henricus nobilis
dux Sclavonie ’Imre, Szlavónia/Szlovákia nemes hercege’) (Steinhübel, 27.) A mai
összefoglaló munka azonban a dukátust már nem tekinti szlovák országnak, hanem létezését
az Árpádok központi érdekeiből, az északnyugati határok védelméből vezeti le. (Kováč, 33.)
A következő elem Csák Máté (Matúš Čák Trenčiansky) tartománya (1299-1321). A
magyar történetírás az egységes államot szétziláló oligarchikus harcok főszereplőjeként ítéli
meg, a szlovák történeti tudatban viszont nemzeti államuk visszaállításának rövid, de fényes
időszaka. Csák Máté alakja a romantika korában szlovák királyként rögzült: “a 19. század
nemzeti historizmusában lényegében helyettesítette a nemzeti uralkodókat: a szlovák
nemzetébresztőknek imponált az a tény, hogy az ő korában a tulajdonképpeni
»Magyarországtól« [Maďarsko] függetlenül létezett »Szlovákia« [Slovensko]. (Macho 2005,
107-108.) A mai tudományos összefoglaló, bár emlékeztet rá, hogy Csák alakja rögzült a
néphagyományban - máig fönnmaradt a Mátyusföld elnevezés, és a nép a Vág és a Tátra
urának hívta -, mindezzel leszámol (Kováč, 37-38.), ám népszerűsítő kiadványok és az
oktatás a közvéleményben fenntartják Csák nemzeti értékelését. (Macho 2005, 109.)
A szlovák régió különállását ki lehet mutatni a 15. század derekán, a huszita uralom
idején. Habsburg Albert özvegye 1440-ben megbízta Ján Jiskrát, hogy hadaival biztosítsa a

4
területet fia, V. László számára. Az országgyűlés 1445-ben elismerte László trónigényét, s az
északi régiót három huszita főkapitány alá rendelte. A következő években Jiskra háborúzott
Hunyadi Jánossal és a városokkal, békeszerződéseket kötött, mígnem Mátyásnak 1462-ben
sikerült őt szolgálatába fogadnia. A korábbi cseh tudományosság számára Nagymorávia óta a
második olyan történelmi pillanat, amikor a szlovákok úgymond közös államban éltek a
csehekkel, tehát mintegy Csehszlovákia előképe. A szlovák gondolkodók számára a cseh
jelenlét korántsem annyira pozitív, egyrészt a háborús pusztítások, másrészt a vezérek
németbarát politikája miatt, miközben a szlovák kultúra központi eleme - legalábbis 1918
előtt - a hazafiság, így a Mátyás iránti odaadó hűség. Ez nem zárja ki azonban a szlovák régió
lehatárolását: a romantika költőfejedelme, ANDREJ SLÁDKOVIČ gondolatban meghúzza hazája
határait (Marína, 1845): az árvai Babia Hoľa és Esztergom, illetve a Tátra-Komárom közötti
terület, s végpontjait a Vág köti össze, fűzi egybe. (204. szonett). Másik nagy művében
(Detvan ’A gyetvai legény, 1847) Mátyás a Tátra, a holyák (havasok), a Garam régiójától
reméli, hogy ellátja katonákkal a törökellenes harchoz. (105-107. szonett) (A középkorra
bővebben lásd: MCS 8.)
Ha van olyan időszak, amelyben a szlovák történeti tudat - Nagymorávia után - a tartós
szlovák államiságot és a szlovákok intenzív szerepét látja, akkor az minden bizonnyal a török
illetve kuruc kor. Az 1541 utáni, Habsburg-uralom alatt levő állam az egyes történeti
munkákban többé-kevésbé szlovák országként jelenik meg. A két nemzeti hagyomány tehát
ellentétesen működik: ami a magyarság számára az összezsugorodás, a “három részre
szakadás” megalázó korszaka, az a szlovákságnak a kiteljesedés, a “nagypolitika”, a
társadalom és a kultúra meghatározó folyamatainak valamiféle birtoklása - ha más nem,
utólagos kisajátítása.
A Kárpát-medence közepének oszmán uralom alá kerülése után az ország súlypontja a
Dunától északra tolódott. A Felföldre költöztek az egyébként Bécsből irányított királyság fő
szervei: általában Pozsonyban ülésezett az országgyűlés, a Szent Márton-dómban koronázták
a királyokat, a várban őrizték a koronázási jelvényeket, itt működött a jövedelmeket kezelő
Magyar Kamara. Pozsonyba tette át székhelyét az esztergomi érsek, maga a káptalan pedig
Nagyszombatba költözött. (Kováč, 58-59.) Ebben a városban alakult meg a katolikus egyház
vezető nyomdája, és 1635-ben Pázmány Péter itt alapította meg az ország - jezsuita -
egyetemét.
A magyar történeti tudat ezt az ún. Királyi Magyarországot a középkori állam természetes
folytatásának, tehát az - etnikailag is - magyar múlt egy zaklatott, de egyben hősi korszakának
tekinti. A fönti elnevezés mellett használatos még - bár inkább a régi szakirodalomban - a
Felső-Magyarország kifejezés, ami főként ebben a korban zavaró, ugyanis a fogalom ekkor
szűkebb értelmű. Az első két évszázadban (1533-tól adatolható) a keleti vármegyéket értették
alatta (Thököly Imre mint Felső-Magyarország fejedelme). A bányaigazgatásban, a kincstári,
bányakamarai közigazgatásban Gömör, Borsod, Szepes, Abaúj és Torna vármegyét és hét
ottani királyi bányavárost jelentette. Az Alsó-Magyarország elnevezés ennek megfelelően
Nyitra, Bars, Hont és Zólyom vármegyét jelölte bányavárosaikkal együtt. (Paládi-Kovács, 4.)
Ugyanígy nevezik a régiót lefedő két főkapitányságot (Kassa illetve Érsekújvár székhellyel).
A korabeli magyar szóhasználatban általános még a tájnévként a Felföld elnevezés (1538-tól
adatolható).
A városok német jellege él valamennyire a magyar köztudatban, a terület alapvetően
szlovák arculata viszont csak a szakemberek számára nyilvánvaló. A szlovák történészek
viszont kiemelik, hogy a forrásokban megjelenik a szlováknak tekintett régió önálló
megnevezése: Hungariától megkülönböztetett Sclavonia, Slowakische Land, illetve Slováky,
slovenská zem, az oszmán gyakorlatban néha tót vilájet. Nem kell egyetértenünk a szlovák
értékeléssel, miszerint e nevek “már országot jelentenek” (Tibenský 1972, 183-184.), hiszen a
magyar tájnévadás olyan elemei, mint Gömörország, Somogyország sem politikai tartalmúak,

5
ám az nyilvánvaló, hogy a kor magyarjai elsősorban szlovák etnikai térnek tekintették. A
trencséni sört Komáromba mint tótországit szállították (Tibenský 1972, 184.) Egy 1600-ban
keletkezett gúnyos mulattató (Cantio alia de Schlavis) mindjárt ezzel a panasszal indít:
“Tótok bírják az darab országot, / Mert őnékik vagyon jó hajtmánjok.” (Szentsei, 132. ill.
Régi magyar, 255.) A keleten saját országot kikovácsoló Thököly Imrét kortársai gúnyosan
tót királynak nevezik (nem személyét, hanem birtokai fekvését jelölve), végül a Rákóczifelkelés
korából fönnmaradt a Tótság, tót impérium kifejezés. (Tibenský 1965, 71.) és
(Ďurica, 61.)
A régió önálló - akár etnikai - megnevezése tehát nem kérdéses, ám a kortársak
változatlanul a középkori országterületben gondolkodtak, ahhoz kötődtek. A prédikátor-költő
BORNEMISSZA PÉTER panasza közismert (“Vajjon s mikor lészen jó Budában lakásom?”), s a
szlovák (cseh) szövegek hazafiságtudata ezzel teljesen megegyezik, e hungarus
patriotizmusnak nincs sajátos szlovák töltete. Született históriás ének a mohácsi csatáról,
Szigetvár, Eger elestéről. Ez utóbbi (O Jágri, 1596) fölsorolja az elvesztett - nem felföldi! -
várakat, majd a következő sorokkal zárul: “Földünk nagy pusztulását a német és a török
egyaránt okozza. Uramisten, engedj szebb időket érnünk, magyarhoni királyt Budán látnunk.”
(Antológia, 173-174, 186, 189.)
A 19-20. századi történetírás és szépirodalom ezzel szemben a királyságot valamiféle
szlovák államalakulatnak tekinti. A török és kuruc kori “Szlovákia” megítélését a
legmarkánsabban a romantikus író, SAMO TOMÁŠIK fő műveiben találjuk, melyek a 16-17.
században illetve a Rákóczi-szbadságharc alatt játszódnak. Egyik hőse (Bašovci na
muránskom zámku ’A Basók Murány várában’, 1864) tételesen kimondja: “Magyarhon ereje,
léte ma egyedül Szlovákiában van, s miként ötszáz évvel ezelőtt Szlovákia a keresztény hit és
a művelődés bölcsője volt egész Magyarhon számára, ma is erős bástya a török barbárság
áradata ellen.” (Tomášik, 49-50.)
PAVOL HORVÁTH így foglalta össze a régió szerepét: “Szlovákia a maga gazdasági,
társadalmi, sőt kulturális életével több, mint százötven éven keresztül képviselte a magyarhoni
államot. Ennek Szlovákia lakosságára nézve voltak pozitív oldalai is. Az állam életében a
korábbinál nagyobb mértékben részt tudtak venni a szlovákok is, ami elősegítette saját
kulturális fejlődésüket.” (Rabovali, 7.) Egyértelműen szlovák államban, szlovák-török
országhatárban gondolkodik VOJTECH KOPČAN és MÁRIA KRAJČOVIČOVÁ kiadványa, a
Slovensko v tieni polmesiaca - ’Szlovákia a félhold árnyékában’ (Martin, 1983). MILAN S.
ĎURICA szlovák államot lát a Thököly Imre által egyesített területben: “Majdnem egész
Szlovákiát birtokolta, és hatalmát a szlovák nemesekre és a szlovák népre alapozta. Ezért a
magyarok »szlovák királynak« nevezték.” Néhány évvel később járván, ezzel a meglepő
tétellel találkozunk: “1704-ben II. Rákóczi Ferenc Szlovákia ura lett, és végül formálisan is
kikiáltotta a szlovák államot (Tótság, Tót impérium).” (Ďurica, 58, 61.)
DUŠAN KOVÁČ ehhez képest visszafogottan, de szintén az elkülönült fejlődést emeli ki:
“A 18. század elejéig a mai Szlovákia területe politikailag elkülönült Magyarország egyéb
területeitől, és szoros együttműködésben fejlődött a Habsburg Birodalom többi részével - az
osztrák tartományokkal és a cseh korona tartományaival.” (Kováč, 58.)
Nyelvi nemzettudat és autonómia-törekvések
A török kiűzése után a Felföld az - Erdély nélkül - újraegyesült országterületen belül
semmiféle politikai különállással nem rendelkezett, ez azonban természetesen nem
befolyásolta a magyar-szlovák együttélést. Változást a 18. század végén meginduló nyelvi
nemzettudatok hoztak, melyek a politikai alapegységet egyre inkább az azonos nyelvet
beszélők közösségében látták. A magyar (tudatú) elit meghirdette az egységes magyar
nemzetállam eszméjét (tényleges eszközök persze majd csak a Kiegyezés után állnak

6
rendelkezésére), egyes nem magyar etnikumok (az amúgyis autonómiát élvező horvátok,
továbbá az erdélyi szászok, a románok, a szerbek és persze a szlovákok) pedig ellenhatásként
tervezeteket dolgoztak ki, követelve, hogy az általuk lakott, pontosan lehatárolt terület kapjon
önkormányzatiságot.
Az első átgondolt, ám korát messze megelőző tervezetet a MARTINOVICS IGNÁC által
irányított ún. magyar jakobinusok dolgozták ki, akik az országot etnikai alapon föderalizálni
kívánták. Az államszövetséget négy tartomány alkotta volna saját gyűléssel és kormánnyal,
közigazgatással. A szlovák hivatali nyelvű Provincia Slavonica keretébe tartozott volna
Sáros, Szepes, Turóc, Trencsén, Nyitra, Árva, Liptó megye és - JOZEF ŠIMONČIČ nézete
szerint - Komárom, Bars, Hont, Zólyom, Gömör, Abaúj és Zemplén megye szlováklakta
részei. (Benda I., 907., 910.; Škvarna, 477.) A magyar történetírás számára érdektelen, a
szlovák kutatók viszont hangsúlyozzák, hogy a szervezkedők körében számos “Szlovákiából
származó” vagy éppen szlovák személy - így a mozgalom fő ideológusa, a modori születésű
HAJNÓCZY JÓZSEF - tevékenykedett. Tény, hogy korábbi német nyelvű névtelen röpiratában
Hajnóczy az ország hivatalos nyelveként éppen a szlovákot-szlávot tartotta
legalkalmasabbnak. (Škvarna, 473.; Ďurica, 70.)
Az ország föderalizálása, ezen belül a szlovák régió autonómiája összeegyeztethetetlen
volt a nem etnikai alapokon álló érvényes feudális alkotmánnyal, tehát ugyanúgy utópiának
tekinthető, mint jó fél évszázaddal később a szlovák nemzeti mozgalom vezetői által
kidolgozott petíció. Negyvennyolc tavaszán ĽUDOVÍT ŠTÚR és társai érzékelték, hogy az
áprilisi törvények az általános jogegyenlőség kimondásán túl nem adják meg a nem magyar
népeknek a nemzeti fejlődés lehetőségét, ezért május 10-én Liptószentmiklóson meghirdették
A Szlovák Nemzet Kívánságait (Žiadosti slovenského národa). Ebben minden hazai nemzet
számára külön nemzeti gyűléseket követeltek, s “ebből a célból néprajzi határokat kell
kijelölni, hogy minden nemzet erősen vonzódhassék és jogosult legyen vonzódni nemzeti
központjához, és hogy se a magyar kisebbség ne legyen kénytelen a szlovák többségnek, se a
szlovák kisebbség a magyar többségnek szolgálni és magát alávetni.” A szlovákok
“jelezhessék nemzetiségüket” önálló, piros-fehér zászlóval, és náluk a nemzetőrséget
szlovákok vezessék szlovák vezényleti nyelvvel. (Spira, 164-165.)
Mivel a forradalmi kormányzat a petíciót nem tárgyalta, sőt elfogatóparancsot adott ki a
vezetők ellen. Štúrék Prágába mentek, és kezdeményezőként részt vettek a Birodalom
szlávjait képviselő Szláv Kongresszus megszervezésében. Itt a csehek olyan föderációs tervet
ismertettek, mely egy tartományban egyesítette volna a cseh és a szlovák (valamint a lengyel
és az ukrán) területeket. Štúrék viszont ezt a keretet legalább olyan veszélyesnek láthatták (az
utóbbi fél évtized a cseh nemzeti mozgalommal folytatott nyelvi vitákkal, kölcsönös
vádaskodással telt), mint Pest elutasító álláspontját, s kijelentették, hogy “a szlovákok
problémáikat nem Magyarországtól elszakadva és a csehekkel egyesülve, hanem a jövőben is
a magyar államkötelék keretei között szándékoznak megoldani”. (Spira, 58.) A Kongresszust
hamarosan maga alá temette az elfojtott prágai fölkelés. A csehek vezetője, FRANTIŠEK
PALACKÝ azonban a birodalmi gyűlés számára 1849. januárjában kidolgozott
alkotmánytervében újfent egy kiterjesztett cseh tartománycsoporttal számolt: Csehország,
Morvaország és Szilézia cseh lakta része, valamint egész “Szlovákia”. (Havránek, 120.)
A szlovák vezetők még az előző ősszel megszervezték Bécsben a Szlovák Nemzeti
Tanácsot (Slovenská národná rada) és a Szlovák Légiót, mely átlépte a határt. A szeptember
19-i miavai gyűlésen Štúr kikiáltotta “Szlovákia” önállóságát Magyarhon keretén belül, és
megkezdődött az autonóm közigazgatás szervezése. A fölkelés azonban elszigetelt maradt, a
morva határ menti szűk térre korlátozódott. A téli hadjárat, immár a császári hadsereg
kötelékében, jelentősebb középszlovák területre hatolt be, és JOZEF MILOSLAV HURBAN
immár “Szlovákia” Magyarhonból való kihasítását követelte (gr. STADION belügyminiszter
január eleji terve is önálló szlovák közigazgatási egységgel számol). A vezetők kérvényt

7
fogalmaztak a császárnak, melyben Szlovák Nagyfejedelemség néven önálló koronatartomány
megszervezését kérték, ám a március 4-i oktrojált alkotmány kihirdetése után ez időszerűtlené
vált. Átdolgozott formában március 20-án nyújtotta át a delegáció Olmützben a Márciusi
Folyamodványt (Marcový prosbopis), mely a szlovák nemzet odaadó hűségére és hadi
érdemeire hivatkozva kérte “a majd három millió lelket számláló szlovák nemzetnek mint
olyannak meghatározott országhatárokon belüli elismerését. Ezzel csak arra az országra
utalunk, amelyet ősidők óta lakunk, amelyben a mi saját nyelvünk otthon van és a mindennapi
életben egyedül használatos, amely hajdan a történelem színpadára történt fellépésünk
bölcsője volt, s amely ha más területekkel együtt is alkot egy politikai egészet, ősidők óta
sohasem vesztette el a szlovák föld, a Szlovákia (zem slovenská, Slovensko) nevet”. A “magyar
nemzet uralmának visszatérésétől megvédelmezett” Szlovákia az ausztriai monarchia
egyenjogú tagjaként tarthasson évente tartományi országgyűlést, és saját, szlovák nyelvű
közigazgatása legyen. (Spira, 206-207.) A kérvény sikertelen maradt, bár Világos után
szlovák kormánymegbízottak kétszer újra benyújtották. A császári kormányzat Magyarhontól
elcsatolta ugyan Erdélyt, Horvátországot, a Délvidéket (Szerb Vajdaság és Temesi Bánság), a
szlovák régiót viszont nem.
Az abszolutizmus időszaka semmiféle politikai szervezkedést nem tett lehetővé, így a
következő szlovák föllépésre csak 1861-ben, az alkotmányosság időleges visszaállítása után
kerülhetett sor. A Turócszentmártoni nemzetgyűlés június 7-én éles belső viták után (több
vezető személyiség elutasította az irreálisnak tekintett területi elkülönülést) elfogadta A
Szlovák Nemzet Memorandumát (Memorandum slovenského národa). Az irat a szlovákok
őslakos voltára és a magyar nyelv kiváltságolása előtti egyenlő helyzetükre utalva kérte,
“hogy hazánkban nemzeti egyediségünk (individualitásunk) s nemzeti nyelvünk mint honi
nyelv [...] ármányok s megtámadtatások ellen biztosítva legyen. [...] Mivel azonban minden,
mi az anyagi világban létezik, csak bizonyos térben és időben létezhetik, ez oknál fogva:
szükséges, hogy nemzetünk individualitása azon területen, melyet az mint egy szakadatlan
tömeg valósággal elfoglal, egy, a megyék határainak nemzetiség szerinti kikerekítésével
alakítandó felső-magyarországi szláv kerületben (hornouhorské slovenské okolie) elösmerve s
személyesítve legyen.” Az úgymond “legtisztább szláv megyék” (Trencsén, Árva, Turóc,
Zólyom, Liptó, Szepes, Sáros) mellett a vegyes Pozsony, Nyitra, Bars, Hont, Nógrád, Gömör,
Torna, Abaúj és Zemplén megyék szláv részei vagy új megyékké volnának alakíthatók, vagy
északi szomszédjukhoz lennének csatolhatók. A “más nemzetbeliek” (nem a nemesek, mert
azok a Memorandum szerint “elfajult” szlovákok, akik a korszellem hatására bizonyára
visszatérnek “a nemzet és a nép ölébe”) nemzeti különállást és jogokat nem igényelhetnek. A
Kerületben a szlovák legyen az egyetlen hivatalos nyelv a közigazgatásban, az egyházakban
és az oktatásban. (Memorandum, 253–255.)
Az országgyűlés nem tárgyalta a beadványt, sőt mindenfelé Memorandum-ellenes
akciókat szervezett. Miután az uralkodó csakhamar föloszlatta, a szlovák nemzeti vezetők
immár közvetlenül Ferenc Józsefnek terjesztették elő, konkrétabb tartalommal: a Kerületnek
saját országgyűlést, törvényhozó és végrehajtó hatalmat igényeltek. A császár azonban a
magyar uralkodó körökkel kereste a megegyezést, ezt nem kívánta radikális államjogi
átszervezéssel nehezíteni. A Memorandum elvont vezérelvként maradt a Szlovák Nemzeti
Párt politikájának alapja egészen 1918 tavaszáig, amikor a Szlovák Nemzeti Párt titkos
tanácskozásán (május 24.) a Monarchia háborús vereségének tudatában ANDREJ HLINKA
kijelentette: “...a cseh-szlovák orientáció mellett vagyunk. Az ezeréves házasság a
magyarokkal nem sikerült. El kell válnunk egymástól.” (Kováč, 166–167.)
Az első Csehszlovák Köztársaság

8
Szabad körülmények között, a tengeren túli szlovákok már a háború kezdetén rögzítették
elképzelésüket. Az Amerikai Szlovák Liga és az ottani Cseh Nemzeti Szövetség 1915.
október 22–23-án aláírta a Clevelandi Egyezményt (Clevelandská dohoda), mely a háború
után közös föderatív államot vázolt föl, a két fél teljes nemzeti autonómiájával – saját
országgyűléssel, politikai, pénzügyi, kulturális igazgatással, a szlovákok saját hivatalos
nyelvével. Mivel azonban Wilson elnök még 1918 tavaszán is fönn kívánta tartani a
Monarchiát, és csupán belső autonómiákban gondolkodott, Tomáš Garrigue Masaryk, a
csehszlovák ideiglenes kormány elnöke szükségét érezte, hogy az amerikai csehek és
szlovákok függetlenségi vágyára hivatkozhasson. Ezért május 31-én a két fönti szervezettel
együtt aláírta az általa fogalmazott Pittsburghi Egyezményt (Pittsburská dohoda), mely
visszalépést jelentett, ugyanis nem két tagállam szövetségét vázolta, hanem a szlovákok
asszimetrikus autonómiáját: “A cseh tartományokból és Szlovákiából álló független államban
Szlovákiának saját közigazgatása lesz, saját országgyűlése és saját bíróságai. A szlovák
hivatalos nyelv lesz az oktatásban, a hivatalokban és általában a közéletben.” (Ďurica, 102.)
Az új állam elméleti megszületését a Masaryk által október 18-án kiadott Csehszlovák
Függetlenségi Nyilatkozat jelentette, mely a cseh országrészek és a szlovák régió egyesítését
igen vitathatóan (DUšAN KOVÁč szerint történetileg inkorrekt módon) a következő szavakkal
indokolta: “Követeljük a csehek számára annak jogát, hogy egyesülhessenek szlovák
testvéreikkel, akik Szlovákiában élnek, amely hajdan nemzeti államunk része volt, ám később
elszakították nemzettestünktől, s ötven évvel ezelőtt bekebelezték a magyarok államába, akik
leírhatatlan erőszakosságuk és a leigázott népfajok kegyetlen elnyomása miatt minden
erkölcsi és emberi jogukat elveszítették arra, hogy bárki fölött is uralkodhassanak, önmagukat
kivéve.” A szöveg az általános demokratikus jogok mellett nem beszélt föderációról,
autonómiáról, hiszen egységes csehszlovák nemzetben gondolkodott.
A háború végnapjaiban, szeptember közepén informálisan megalakult a Szlovák Nemzeti
Tanács, és a Nemzeti Párt október 30-ra nagygyűlést hívott össze Turócszentmártonba.
Hivatalosan is megalakult a Szlovák Nemzeti Tanács, és a gyűlés elfogadta A szlovák nemzet
deklarációját (Deklarácia slovenského národa), mely “az egységes cseh-szlovák nemzet
szlovák ágának” nevében kinyilvánította az önrendelkezési jog iránti igényét. Leszögezte,
hogy a magyar kormány, évtizedes elnyomó politikája következtében, nem jogosult arra, hogy
a szlovák nemzet nevében szóljon és cselekedjen. A szöveg még egyszer nyomatékosította,
hogy “a szlovák nemzet mind nyelvi, mind kulturális-történelmi szempontból az egységes
cseh-szlovák nemzet része” (Deklaráció, 37.) s az önmagában ellentmondó fogalmazás is
jelzi, hogy korántsem volt egyértelmű a szlovákság nemzeti létének lényege.
A Deklaráció végleges megszövegezésének körülményei egyébként is egyértelműen
jelezték a szlovák politika alárendelt helyzetét, és előrevetítették az Első Köztársaságban rá
váró szerepet. Miután a szerzők egy része már elutazott, megérkezett Milan Hodža, s közölte,
hogy a prágai Nemzeti Bizottság 28-án kikiáltotta a Csehszlovák Köztársaságot. Egy szűkebb
csoport erre módosította a gyűlés által elfogadott szöveget, kihagyva belőle azt a követelést,
hogy a szlovákok a békekonferencián önállóan képviseltethessék magukat. A saját küldöttség
nyilvánvaló bizalmatlanságot tükrözött volna a közös állam képviselőivel szemben. (Kováč,
172.; Szarka, 212-213.) Az első változat és a gyűlés jegyzőkönyve - hivatalos közlés szerint -
elveszett. (Ďurica, 104.)
A szlovákság óriási történelmi lehetőséget szalasztott el. SZARKA LÁSZLÓ értékelése
szerint “az önigazgatás, a csehszlovák államon belüli szlovák autonómia egyértelmű
megfogalmazása minden taktikai meggondolás ellenére a szlovák politika legaktuálisabb
teendője lett volna 1918 őszén”. (Szarka, 218.) Egyébként október 31-én többen – főként
Andrej Hlinka – sérelmezték az önálló érdekképviseletről való lemondást, s elfogadása
fejében követelték, hogy tíz éven belül rendeződjön a cseh-szlovák államjogi viszony. A
mindennek jogi alapját jelentő Pittsburghi Egyezmény példánya jellemző módon csak 1919

9
márciusában került haza, így Hlinka kezébe, aki fokozta a benne foglaltak elnyeréséért
folytatott harcát. Miután sem a prágai parlamenttől, sem a kormánytól, sem Masaryk elnöktől
nem sikerült ígéretet nyernie, Párizsba utazott. A magával vitt memorandum tartalmazta az
Egyezményt, s kifejezte a szlovákok mélységes csalódását annak Prága általi elutasítása miatt:
“A szlovák autonómia megvalósulása helyett cseh uralom alá kerültünk. […] A magyar iga
helyett most cseh iga alá helyeztek minket, ami azért is nehezebb és keserűbb, mert azoktól
kell elszenvednünk, akik magukat »testvéreinknek« nevezik.” (Szarka, 235.)
Hlinka egyetlen felelős döntéshozóval sem tudott tárgyalni, sőt a csehszlovák delegáció
vezetője, Štefan Osuský figyelmeztette Clemenceau francia elnököt a nemkívánatos vendégre.
akit a rendőrség – Hlinka hamis útlevelére hivatkozva – kiutasított Franciaországból. A
szlovák autonomistáknak tehát ismét tapasztalniuk kellett, hogy a cseh politika nem tekinti
őket partnernek. Egyébként Osuský a háború alatt szintén a szlovákok egyenjogúságának híve
volt, ám a konferencia alatt maga is arra a véleményre jutott, hogy csak az egységes
csehszlovák állam számíthat a teljes körű nemzetközi elismerésre és a területi igények
maximális teljesítésére. (Szarka, 223.)
A cseh politikusokat tehát az állam létrehozásánál egyrészt diplomáciai illetve hatalmi
politikai meggondolások vezérelték, másrészt nemzetük szűkebb érdekei és félelmei: nehéz
lett volna indokolni a cseh tartományok hárommillió német lakosának kisebbségi státusát, ha
a kevesebb, mint kétmillió szlovák pedig államalkotó nemzetnek számít. A mai utódok
nevében PETR PITHART végezte el az önvizsgálatot (Tükör előtt, tükör mögött című
esszéjében), nemzete szemére vetve, hogy annak Csehszlovákia megalakulásakor a
szlovákokra csak a szudétanémetek statisztikai ellensúlyaként volt szüksége, ezt szolgálta a
csehszlovák nemzetegység dogmája, s ezért nem lehetett a szlovákoknak semmiféle
autonómiája. “A csehszlovakizmus egy egészében ugyan érthető. ám kevéssé átgondolt és
felületesen, hányaveti módon végrehajtott kísérlet volt, amelynek célja az volt, hogy az új
állam keretein belül megnövelje a csehek németekkel szembeni arányát.” (Pithart, 253.)
A szlovák régió kihasítása Magyarhonból azonban nem ment problémák nélkül. A
Károlyi-kormány Tót Impérium néven kiterjedt autonómiát ajánlott a nyelvhatártól északra
fekvő területnek. A csehszlovák kormány által tárgyalófélként küldött Milan Hodža tervezete
viszont a szlovák régiót Csehszlovákia részének tekintette, és minden hatalmat a Szlovák
Nemzeti Tanácsnak követelt. Ez utóbbi elem ismét csak rávilágít a hazai szlovák politikusok
elégedetlenségére, s az önrendelkezéshez való kétségbeesett ragaszkodására: Prága ugyanis a
Nemzeti Tanácsot nemlétezőnek tekintette, s a kritikátlanul csehszlovakista Vavro Šrobár
november 6-án a Tanács megkérdezése nélkül alakított kormányt Szakolcán. (Szarka, 217.)
Hodža december 6-án méltányos, a magyar javaslathoz képest némileg északibb
demarkációs vonalban egyezett meg, ezt azonban Prága hamarosan semmisnek nyilvánította.
Közben Budapest - évtizedes törekvéseit fölelevenítve - megpróbálkozott a keletiek, az ún.
szlovjákok elkülönítésével. Az ottani vezető személyiség, Viktor Dvortsák Sáros megyei
főlevéltáros Eperjesen megalakította a Keletszlovák Nemzeti Tanácsot (Vichodno-slovenská
rada), mely nem ismerte el a Szlovák Nemzeti Tanács legitimitását a keleti területekre nézve,
és december 11-én Kassán kikiáltotta a Szlovák Népköztársaságot (Slovenská ľudová
republika), kérve ennek elismerését a Károlyi-kormánytól. A hamarosan odaérkező
csehszlovák erők azonban felszámolták a mozgalmat.
Fél évvel később, 1919 június 16-án a magyar Vörös Hadsereg árnyékában Eperjesen
kikiáltották a Szlovák Tanácsköztársaságot (Slovenská republika rád), ami persze legalább
annyira szolgálta a szovjet Vörös Hadsereggel való egyesülést, mint a szlovákság ismételt
politikai kettéválasztását, s a hadsereg visszavonulásával meg is szűnt. Az egész szlovák
régió, keleti meghosszabbítása, korabeli nevén Ruszinszkó (Kárpátalja) és a déli, főleg
magyar lakta sáv tartósan Csehszlovákia része lett.

10
A szlovákság Versailles-ben kapott egy tágra szabott országot-országrészt, 745 ezer
magyarral, 150 ezer némettel stb., ám, mint KÄFER ISTVÁN fogalmaz, nekik is volt
Trianonjuk: nem kaphatták meg a maguk nemzetállamát, az első Csehszlovákiában
autonómia-igényüket szeparatizmusnak minősítették, rövid életű világháború alatti államukról
azonnal meg kellett feledkezniük 1945 után. Sokak szemében kárpótolhatott mindezért, hogy
esetleg eltávolítható a nagy létszámú magyar kisebbség: “Dél-Szlovákia faji megtisztításának
lehetősége elbódította, elnémította a szlovák nemzet igazi értékeiért aggódókat - sajnos -, ha
egyáltalán voltak ilyenek.” (Käfer, 253-254.)
A szlovákság tehát Trianonnal államot nem kapott: az 1920-as alkotmány centralizált,
unitarista Csehszlovák (addig: Cseh-Szlovák, miként azt a Pittsburghi Egyezmény rögzítette)
Köztársaságot szentesített. 1928-ban a közigazgatási reform keretében Szlovákia tartományi
státust kapott ugyan, ám a tartományelnök lényegében a prágai kormány hivatalnoka volt.
Az autonómiáért folytatott harcot a fokozatosan Szlovákia legerősebb pártjává váló
Hlinka-féle Szlovák Néppárt vállalta föl: egyik vezetője, VOJTECH TUKA 1928 január 1-én a
párt lapjában közzé tette A Turócszentmártoni Deklaráció tizedik évében című cikkét,
melyben azt állította – alaptalanul –, hogy az egyesülés tíz évre szólt, tehát Szlovákia, hacsak
egyéb döntés nem születik, október 30.után már nem lesz Csehszlovákia része. A bíróság
hazaárulás és Magyarország javára folytatott kémkedés vádjával (Tuka egyértelműen
kapcsolatot tartott Budapesttel) tizenöt évi börtönre ítélte, ami Hlinkáéknak a kormányból
történő kilépéséhez és a cseh–szlovák feszültség éleződéséhez vezetett. (Kováč, 184.) Nem
volt azonban felelős szlovák politikus, aki a közös állam elhagyására gondolt volna, még a
végzetes 1938-as év őszén sem. Hlinkáék úgy gondolták ugyan, hogy a Köztársaság
fönnállásának huszadik évfordulója bizonyosan meghozza a szlovák autonómiát, ám a párt a
közös állam megőrzésének, sőt megszilárdításának talaján állt.
A Müncheni Egyezmény, a Szudétavidék elcsatolása után Prága maga is
elodázhatatlannak ítélte a decentralizációt, és október 7-én kinevezte a Jozef Tiso vezette
(Hlinka időközben elhunyt) szlovák autonóm kormányt. Az ország Cseh–Szlovák Köztársaság
néven föderatív állam lett, egyik tagállamát alkotta a Slovenská krajina (Szlovákország).
Központi, prágai kézben maradt a külügy, a nemzetvédelem, a közös költségvetés stb. A
részleges államiság élményét azonban beárnyékolta az első bécsi – négyhatalmi – döntés
(november 2.), mely Magyarországhoz csatolta a magyar többségű déli sávot, mintegy
kétszázötvenezer szlovákkal. Ugyanakkor Lengyelország annektálta a vitatott árvai és
szepességi falvakat.
Az első Szlovák Köztársaság
A szlovákok ezekben a hónapokban megint a nagypolitika eszközévé váltak. A
békekonferencia idején velük lehetett legitimálni a csehszlovák állam megteremtését, most
pedig Hitler velük támasztotta alá az ország megszüntetését. Azt, hogy a Führert nem a
nemzeti önrendelkezés nemes eszméje vezette, bizonyítja, hogy még München előtt
fölajánlotta egész Szlovákiát Horthynak, ha támadást indít Csehszlovákia ellen. A katonai
föllépés Európa legkorszerűbb hadseregével szemben azonban öngyilkosság lett volna, így
Hitler az önálló Szlovákiaban kezdett gondolkodni: ha az állam magától bomlik föl, akkor
alaptalanná válnak a nyugati hatalmak Prágának nyújtott garanciái. Kérdés, a Hlinka-párt
vezetői mennyire voltak tisztában eszköz-szerepükkel, maga Tiso a népbírósági tárgyaláson
mindenesetre tagadta. A szlovák parlament, a kormány, sőt a párt vezetősége még 1939
márciusának elején is csak távlati célnak tekintette a függetlenséget. A helyzetet túlreagáló
Prága viszont leváltotta Tisót, és katonai diktatúrát vezetett be Szlovákiában. Hitler viszont
magához hívatta a politikust, és értésére adta: vagy kikiáltja a független Szlovákiát, vagy
“sorsára hagyja” az országot, ami nyilvánvalóan a Németország, Lengyelország és

11
Magyarország közötti fölosztást jelentette volna. Ezért terjedt a függetlenségi nyilatkozatot
igazolandó “a kisebbik rossz elmélete” (teória menšieho zla).
Tiso Berlinből elérte a szlovák parlament március 14-ére történő összehívását, ahol
“szárazon, lelkesedés és pátosz nélkül” a mit sem sejtő képviselők elé tárta a helyzetet, s a
testület mindenféle előkészítés nélkül kikiáltotta a Szlovák Köztársaságot (Slovenská
republika) Az egyik képviselő a következőképpen emlékezett vissza a terem hangulatára:
“Mindnyájan tudtuk, hogy a szlovák önállóság kikiáltásával csupán Hitler eszközeivé válunk,
nem a nemzet akaratának kifejezőivé.” (Kamenec, 182.) Ilyen körülmények között született
meg a történelem első szlovák állama, mint a korszak ismert kutatója, IVAN KAMENEC
fogalmaz: “1939 márciusában a Szlovák állam nem a szlovák nemzet vagy társadalom
nemzeti egyenjogúsítási és államjogi törekvéseinek természetes betetőződéseként jött létre,
hanem a Csehszlovákia elleni náci agreszió melléktermékeként. […] Az állam idegen hatalom
nyomása alatt született, a félelem és a bizonytalanság jegyében.” (Kamenec, 182.)
Miután Hitler ily módon megszerezte a jogi alapot, a német hadsereg másnap bevonult a
cseh országrészbe. Kováč, 203–206.)
A Szlovák Köztársaság elnöke Jozef Tiso lett (Dominik Tatarka ezért adta ismert
regényének a Farská republika ‘A plébános köztársasága’ címet) – 1942-től a Nemzet Vezére
(Vodca národa) címet is viselte –, a Hlinka-párt pedig állampártként, működött, melynek
látható hatalmát a Hlinka-gárda testesítette meg.
A szlovák nép ezúttal sem vett részt sorsa irányításában. Történelme első államát nem
népszavazás hozta létre, nem volt parlamenti választás az új helyzet legitimálására, sőt az új,
tekintélyelvű alkotmány ellenére később sem voltak választások, “átmenetileg” végig ugyanaz
a kormány irányította az országot.
A ľudákok, azaz a Néppártiak számára természetesen kevés volt “a kisebbik rossz”, mint
az államiság elvi alapja, ezért eluralkodott a történelmi és nemzetfilozófiai mitizálás.
LADISLAV HANUS teológus, kultúrfilozófus a korabeli államelméleti vitákba ágyazta be
Európa térképének legfiatalabb alakulatát: leszögezte, hogy a szlovák állam a – kapitalista és
a szocialista tipussal szembeállított – “népi állam klasszikus megvalósulása”. A szerző, mint a
“történelem nélküli nemzetek” esetében lenni szokott, erényt kovácsol az önálló politikai
keret hiányából. “A feszültségek és az ellentétek segítették nagyon pontosan kimunkálni a
népiséget nem csupán a felfogásban, de az érzelmek, a vérségi kötelék és az általános öntudat
területén is.” Érzékelhető a náci ideológia hatása, a völkisch eszme, a Vér és a Rög (Blut und
Boden) misztikus kettőse. A groteszk határát súrolja, ahogyan Hanus a politikai keretet imádat
tárgyává teszi: “Így alakíthat ki minden szlovák olyan szenvedélyes szubjektív viszonyt az
állam iránt, mint amilyent kialakított nemzetéhez. Mindkettő saját belső világának része. [...]
Az állam nem csupán otthonává és életterévé [újabb német kulcsszó, a Lebensraum – Á.B.]
válik, hanem szinte életformájává is.” Hanus egyetemes küldetést, világtörténelmi feladatot
tulajdonít nemzetének:: bizonyítania kell a szlávság államalkotó képességét. Erre szerinte “a
Kelet és Nyugat közötti központi elhelyezkedés, illetve a különböző kultúrák és vallások
közös hatása” a szlovákságot teljes mértékben alkalmassá teszi. (Hanus, 314, 316.) A jogászpolitikus
FERDINAND ĎURčANSKý, egy ideig az új állam külügyminisztere, az egyén
szabadságát is lehetetlennek tartotta független állam nélkül. A szomszédos “sovinizmusokra
és imperializmusokra” figyelmeztetve leszögezte, hogy “a szlovák embernek állandóan szem
előtt kell tartania, hogy csak akkor élhet méltó életet, ha nemcsak az egyéni, hanem a
kollektív politikai jogok is biztosítva vannak számára, ha maga dönthet a saját sorsáról.”
(Ďurčanský, 324, 326.)
A rendszer ideológusai a köztársaságot Pribina fejedelemsége illetve Szvatopluk “szlovák
királysága” egyenes utódjának tekintették, nem hagyva ki Csák Mátét sem a sorból, és
született a szlovákok germán származását bizonygató őstörténeti koncepció is. Az önállóság
eszméje sok, a rezsimen kívül álló értelmiségit is magával ragadott. A vezető nyelvész, JÁN

12
STANISLAV vaskos adattárral bizonygatta, hogy a kora középkorban a szlovák etnikai terület
lényegesen kiterjedtebb volt. Pannónia szinte egészében szlovák ekkor: a szlovák-délszláv
nyelvhatár a későbbi Somogy, Baranya és Tolna megyén keresztül Bogyiszló és Szeremle
között érhette el a Dunát. A szlovák történelem részévé válik ezáltal Pribina és Kocel Balaton
melléki fejedelemsége, Cirill és Metód ottani tevékenysége, érthetővé válik a források utalása,
miszerint a nyitrai és a kisbalatoni alakulat ugyanazon állam része volt, és világossá válik,
hogyan folytathatott Rasztiszlav, Kocel és Szvatopluk nagyhatalmi politikát. Stanislav keleten
Biharba, illetve a Maros mentére teszi a szlovák nyelvhatárt. (Stanislav, 7-17.) Meg kell
említenünk a vezető írót, JOZEF CÍGER-HRONSKýt, aki már emigrációban született regényében
történelmi képtelenségnek minősítette a Szlovák Nemzeti Felkelés hivatalos értékelését:
“Nem, nincs erre példa a történelemben. Nincs rá példa, hogy egy nép fölkeljen saját állama
ellen, hogy valaki fölgyújtsa a házat, melyben jó volt élnie, mely után régóta vágyott, s melyet
nehezen szerzett meg, épített föl és rendezett be.” A szerző szerint a nép a német és a magyar
megszállás miatti félelmében ragadott fegyvert, senki nem merte volna akkor azt mondani,
hogy “halál a szlovák államra!”. (Hronský, 249-250.)
A közvélemény inkább beletörődéssel, mintsem lelkesedéssel vette tudomásul a
függetlenséget. A náci Németország nem volt különösebben népszerű, és sokan tartottak
német megszállástól, annál is inkább, mert a Wehrmacht védelmi okokra hivatkozva
megszállta a határtól a Vágig terjedő sávot, s ott a háború alatt végig helyőrségeket tartott
fönn. További területi veszteségként élte meg a lakosság Magyarország gyors akciója,
melynek során megszállta Kárpátalját, sőt egyes keleti szlovák területeket. A Berlinnel kötött
“védelmi szerződés” pedig számottevő befolyást biztosított a német külpolitikának és
gazdaságnak.
Kezdetben huszonhét ország elismerte a szlovák államot, ám annak következtében, hogy
Pozsony részt vett a Lengyelország elleni háborúban, a nyugati hatalmak megszakították vele
a kapcsolatot. Szlovákia visszakapta az 1938-ban elvesztett huszonöt északi falut, s a
kormány ezzel is palástolni igyekezett az állami lét hosszú távú bizonytalanságát. Igaz, Hitler
kirakatállammá kívánta fejleszteni, hogy a térség államai előtt demonstrálja a németbarátság
előnyeit, ám a német élettérben hosszú távon a szlovákokra – akárcsak a magyarokra –
valamiféle alárendelt helyzet várt volna. Jelezte ezt a Német Párt működése, melynek
vezetője, Franz Karmasin a százötvenezer német területenkívüliségét illetve német
állampolgárságát kívánta kiharcolni, távlatilag pedig a népcsoport uralkodó helyzetéért
(Herrenvolk) küzdött. Másrészt a töretlen szövetségesi hűséggel, a Lengyelország és a
Szovjetunió elleni támadással, valamint a zsidóság deportálásával a vezetés a Szövetséges
Hatalmak győzelme esetén is eljátszotta az államiság átmentésének esélyét.
Az első Szlovák Köztársaság léte és tevékenysége a huszadik századi cseh és szlovák
történelem agyonhallgatott vagy befeketített illetve dicsfénybe vont időszaka. A háború után a
cseh politika a szlovákságot áthúzta a győztesek oldalára, de egyben fél évszázados amnéziára
ítélte: önálló államukat az úgynevezett Szlovák Állam (takzvaný Slovenský štát) elnevezéssel
kellett illetni, legföljebb negatív értékelést kaphatott. A nyugati emigráció zöme viszont
kritikátlan propagandaművekkel igyekezett fölmenteni Tiso rendszerét. A rendszerváltás óta
nem tabutéma, s máig meg is osztja a szlovák politikát és a történelmi tudatot: éles elítélésétől
Tiso rehabilitálásának, sőt boldoggá avatásának követeléséig mindenféle véleménnyel
találkozunk, akár csak egy emléktábla vagy szobor állításának fölröppent terve azonnal
belpolitikai, sőt diplomácia botránnyá dagadhat.
A második Csehszlovák Köztársaság
A háború alatt a cseh és szlovák emigráns politikusok Csehszlovákia újjáteremtésén
dolgoztak, ám elképzeléseikben lényeges ellentétekkel. Edvard Beneš az unitarista államot

13
kívánta visszaállítani, a történtekből okult Milan Hodža és Štefan Osuský – együttműködve a
kommunista Vladimír Clementisszel – viszont széleskörű szlovák autonómiát sürgetett,
memorandumuk lényegében föderációt vázolt föl. Beneš hajlíthatatlan álláspontja miatt
Hodža és Osuský kilépett az emigráns kormányból, így előre megjósolhatóvá vált, hogy a
döntések meghozatalánál a szlovák érdekek nem játszanak majd szerepet.
Az otthoni ellenállás erői számára viszont az unitarista állam elfogadhatatlan volt, ezért a
felkelést előkészítő polgári és kommunista politikusok ún. Karácsonyi Egyezménye (1943)
rögzítette az “egyenlő az egyenlővel” elvét. Ezt képviselte az augusztus 28-án indított Szlovák
Nemzeti Felkelés vezető szerve, a Szlovák Nemzeti Tanács és annak kormánya, a
Megbízottak Testülete, amely a szlovák önigazgatás fejében ismerte el Beneš emigráns
kormányát. A cseh politikus terveit keresztezte a Felkelés, ezért igyekezett azt kisajátítani, és
kiküldöttjén keresztül irányítása alá vonni, miközben nem vett tudomást a Nemzeti Tanács
működéséről. Időlegesen azonban meg kellett hátrálnia, s az 1945 márciusi moszkvai
tárgyalásokon is a föderáció és az unitarizmus közötti felemás koncepció született. Beneš
mindenesetre kénytelen volt elfogadni a két külön nemzet elvét, bár váltig hangoztatta, hogy
neki tudományos meggyőződése az egységes csehszlovák nemzet létezése, és ellenezte a
szlovákság tényleges különállását kifejező alkotmányos rendelkezéseket. Az április 5-i Kassai
Kormányprogram elismerte ugyan, hogy a Csehszlovák Köztársaság két egyenjogú nemzet
állama, ám nem tisztázta a Szlovák Nemzeti Tanács, illetve a Megbízottak Testülete
kompetenciáját, és nyitva hagyta a föderatív illetve centralista berendezkedés kérdését.
(Kováč, 237–238.) A májusi választások után indult meg a centralizálás folyamata, mivel a
politikailag befolyásos, de gyenge eredményt elért szlovák kommunisták már csak Prága
támogatásával remélhették az otthoni pozíciók megszerzését. A két szlovák csúcsszerv
fokozatosan a központi kormány alárendelt szervévé vált. (Kováč, 240–241.)
Az 1948. februári kommunista hatalomátvétel után immár nyílt diktatúra vihette tovább a
köztársaság centralizálását. Burkolt módon ezt (is) szolgálták az ún. szlovák burzsoá
nacionalisták - Vladimír Clementis, Gustáv Husák, Ladislav Novomeský stb. - elleni
koncepciós perek: le kellett számolni a Felkelés azon tekintélyes vezetőivel, akik 1944-ben a
föderációt szorgalmazták, elejét kellett venni, hogy bárki is újra fölvesse a szlovákkérdést. Az
1960-as alkotmány azután fölszámolta a szlovák önkormányzati szervek utolsó maradványait,
főként a Megbízottak Testületét, és a történelmi hagyományok durva megsértéseként
megváltoztatták a - közös címer részét alkotó - szlovák nemzeti szimbólumot: a hármas
halmon álló kettős kereszt helyébe a Felkelést jelképező tábortűz került.
A cseh pártvezető és köztársasági elnök Antonín Novotný még Szlovákia területén is tett
szlovákellenes kijelentéseket, s ezzel a szlovákok szemében nemcsak a centralisztikus és
bürokratikus rendszert testesítette meg, hanem a cseh közvélemény egy részét jellemző
intoleráns álláspontot is. (Kováč, 253–256, 266-7.)
Szlovákia végleges beolvasztásáért a cseh pártvezetők a régió iparosításával kívántak
kárpótlást nyújtani, mivel egyes marxista ideológusok azt hangoztatták, hogy a csehek és a
szlovákok életszínvonalának kiegyenlítésével a szlovákkérdés automatikusan megoldódik.
(Kováč, 255–257.)
Az általános társadalmi-politikai elégedetlenség már 1967-ben egyre több hangot kapott.
A Kultúrny život hasábjain vita indult a cseh-szlovák viszonyról és Szlovákia helyzetéről, sőt
a SzlKP Központi Bizottsága is úgy vélte, hogy a pártnak és a Nemzeti Tanácsnak nagyobb
szerepet kellene kapnia. Novotný sértő magatartása és az, hogy a Matica slovenská és
Alexander Dubček első titkár megbélyegzésére ismét elővette a “szlovák burzsoá
nacionalizmus” jelszavát, kenyértöréshez vezetett a két párt között, sőt az év végén
Pozsonyban a rendőrség által elnézett tüntetés zajlott. (Kováč, 267-268.)
A szlovákkérdés teljes nyíltsággal a Prágai Tavasz során került elő, nem függetlenül attól,
hogy szlovák - Alexander Dubček - lett a CsKP KB vezető titkára. A Szlovák Nemzeti Tanács

14
követelte az állam föderatív átalakítását, s ezt a prágai kormány is programnyilatkozatába
illesztette. A közvéleményben, sőt a reformfolyamat irányítói között is terjedni kezdett
azonban az “előbb a demokrácia, aztán a föderáció” jelszava, ami vezető szlovák költők -
Ladislav Novomeský, Miroslav Válek, Vojtech Mihálik - tiltakozását is kiváltotta: “ennek
[azaz a föderációnak] “elérése nélkül, a nemzeti forradalom betetőzése nélkül nem létezhet
igazi demokrácia, legalábbis nem a szlovák nemzet érdekeit szolgáló demokrácia.” A
parlament októberben - tehát már a Prágai Tavasz elfojtása után - elfogadta a föderációs
törvényt, mely kimondta: a cseh és a szlovák nemzet ötvenévnyi közös állami lét után úgy
döntött, hogy viszonyát “új és igazságosabb alapokra” helyezi. (Kováč, 273-274.)
Mivel a föderáció a reformfolyamat romjain jött létre, maga sem lehetett demokratikus.
Mint MIROSLAV KUSÝ, a magyar közönség által is jól ismert politológus később fogalmazott,
“a föderalizált Szlovákiát egy megszálló hatalom ajándékozta nekünk, a szövetség létrehozása
csupán sebtapasz a létező hatalom strukturális, demokratikus reformjára tett kísérlet nyers
szétzúzására”. (Kusý, 101.) Ráadásul az új szerkezet egyik felet sem elégítette ki. A cseh
közvélemény értetlenül fogadta, centralista körök pedig azt a nézetet terjesztették, hogy “a
szlovákok az orosz szuronyok segítségével kapták meg a föderációt.” Annak azonban
tényleges tartalma nem volt, az 1970-ben hozott törvények pedig hivatalosan is gyöngítették a
tagköztársasági intézmények jogköreit. A fontos kérdéseket az egységesnek maradt
pártvezetés - végső soron Moszkva - döntötte el. A cseh-szlovák viszonyról változatlanul
nem lehetett beszélni, a föderáció azt nem tisztázta, hanem inkább tovább mérgezte. (Kováč,
275, 282.)
A második Szlovák Köztársaság
Az 1989-es bársonyos forradalom első hónapjaiban a szlovák politikai erők is a
kommunista rendszer lebontásával voltak elfoglalva, ám már 1990 tavaszán ismét előtérbe
került a cseh-szlovák viszony. Václav Havel elnök országelnevezés- és címerváltoztatási
javaslata felszínre hozta a szlovákok régi sérelmeit, és követelték, hogy az immár
visszaállított szlovák szimbólum ne a cseh oroszlán mellén, hanem egyenrangú módon legyen
a címerben elhelyezve, az ország rövid nevét pedig kötőjellel írják (pomlčková vojna ’kötőjelháború’).
A kompromisszum eredményeképpen az ország hivatalos neve Cseh és Szlovák
Szövetségi Köztársaság lett, rövid változatban pedig Szlovákiában Cseh-Szlovákia, a cseh
országrészben azonban Csehszlovákia, a címer pedig egyenlő elrendezésben - habár duplázva
- tartalmazta a két nemzeti jelképet. (Kováč, 303-304.)
Az igazi ellentét azonban a szövetségi és tagköztársasági jogkörök megosztása kapcsán
lángolt föl. A szlovák politikusok a központi hatalom gyöngítésére törekedtek, amit az
elfogadott kompetenciatörvénnyel sikerült is elérniük. Az új alkotmány előkészítése újra
felszínre hozta az összes problémát (egy új alkotmány legyen vagy három stb.). A nagy
nehezen kidolgozott szöveget a Szlovák Nemzeti Tanács elnöksége 1992 februárjában
elvetette, mire megszakadtak a további tárgyalások, és a tisztázatlan államjogi helyzet a
választási kampány témájává vált. (Kováč, 304-305.)
A júniusi választásokból mindkét tagköztársaságban a szétválás erői (Václav Klaus Polgári
Demokrata Pártja illetve a Vladimír Mečiar vezette Demokratikus Szlovákiáért Mozgalom)
kerültek ki győztesen. A közös állam megszüntetése egyébként egyik győztes párt
programjában sem szerepelt, és választóiktól arra nem kaptak fölhatalmazást. (Kováč, 305-
306.) Egy évvel korábbi közvéleménykutatás szerint csak minden tizedik szlovákiai
állampolgár támogatta Szlovákia önállóságát, kétszer annyian foglaltak állást Csehszlovákia
mellett, a kérdezettek hetven százalékának pedig nem volt világos elképzelése. (Chmel, 8.)
Mint DUŠAN KOVÁČ hangsúlyozza, egy ilyen horderejű ügyben népszavazásnak kellett volna
döntenie, ám a két pártvezér nem kívánta kockáztatni pozícióját, s így kettejük

15
megállapodását csupán az általuk uralt szövetségi parlament szentesítette. Rudolf Chmel
szavaival “a szlovákkérdés ismét mintha csak úgy, mellékesen oldatott volna meg, nem a
polgárok akaratából, hanem a politikusokéból”. (Chmel, 7.)
Július 17-én a Szlovák Nemzeti Tanács az önrendelkezési jogra hivatkozva elfogadta a
Szlovák Köztársaság szuverenitásáról szó nyilatkozatot (Deklarácia o zvrchovanosti
Slovenskej republiky), mire Václav Havel lemondott köztársasági elnöki tisztségéről. A
Szlovák Nemzeti Tanács szeptember 1-én elfogadta az új állam alkotmányát, a szövetségi
parlament pedig november 25-én foglalta törvénybe a szövetségi köztársaság megszűnését.
1993. január 1-én létrejött a szuverén Szlovák - és egyben a Cseh - Köztársaság. (Kováč, 306-
307.) A kilencvenes évek zaklatott és bizonytalan belpolitikai viszonyait folszámolva pedig
Szlovákia a tíz új csatlakozó egyikeként 2004. május 1-én az Európai Unió teljes jogú tagja
lett.
A szlovákok és államuk
A Köztársaság kikiáltása ünnepélyes külsőségek között, ám valójában felemás
hangulatban, pátosz nélkül zajlott. Ennek gyökereit kutatva Rudolf Chmel irodalomtörténészpolitikus
(egyben Csehszlovákia utolsó budapesti nagykövete) rámutat a szlovák államiságtudat
teljes diszkontinuitására: “Éppen ez az előző korszaktól való folyamatos elhatárolódás,
annak tagadása jellemzi elsősorban a 20. századot: 1918 után el kellett határolódni a
Monarchiától, a történelmi magyar politikai rendszertől, 1939 után elvettetett az első
Csehszlovák Köztársaság rendszere és eszméje, 1945 után a szlovák állam, en bloc, 1948 után
minden, ami azt megelőzte, 1968-ban főleg a hatvanas évek, 1989-ben az előző negyven év,
1993 után pedig éppenséggel az előző három év. Ezek a történelmi fordulatok inkább a
nemzeti önazonosság dezintegráltságáról, széthullott állapotáról tanúskodnak, az
alkalmazkodó hajlamról és alázatosságról, semmint a politikai gondolkodás
folyamatosságáról, annak építéséről.” (Chmel, 9.)
Küzdöttek már mások is ilyen gondolatokkal, korábban is. A költő MILAN RÚFUS 1965-ben
(Ünnep utáni bánat) egyenesen “az önpusztító nemzeti ingatagság betegségéről” beszélt: “Ez
a kór úgy jelentkezik, mint valamiféle furcsa közöny, az összefüggések, a kulturális
hagyomány hiányos tudata. Tabula rasa vagyunk, amelyre mindenki azt ír, amit akar.” (Rúfus,
36.) MIROSLAV KUSÝ, a magyar közönség által is jól ismert politológus 1981-ben írott
esszéjében (Onnan vagyok, honnan vagyok, szlovák eredetű vagyok) ugyancsak könyörtelenül
rámutatott, hogy nincs olyan közös nyelv és történelmi hagyomány, amely a szlovákokat egy
nemzetté forrasztaná: „Mi nem nemzethez, hanem tájegységekhez tartozunk.” Nincs, ami
érzelmileg az ország területéhez kötné őket. “Mi az, ami a történelmi, nemzeti tudatunkban
valamennyiünk számára valóban élő, eleven valóság? Mi az, ami oly módon élő és eleven,
hogy nem csupán a kötelező iskolai tanuláson, a kötelező állami ünnepeken keresztül jut el a
nemzethez, hanem amit a nemzet minden tagja megkap úgymond az anyatejjel, amiről
nagyapja, apja mesél neki, mint saját, szívügyének tartott dologról? […] Össznemzeti
vonatkozásban a szlovák tudatalattiban a történelmi folyamatosság csak valamikor 1918-ban
kezdődik. S már itt, az első köztársaság megalakulásának kontextusában, olyan
konstellációban, hogy a mi történelmi nemzeti tudatalattinkat már a kezdeti időktől valamiféle
nemzeti trauma határozza meg.” (Kusý, 83. skk.) Kusý a továbbiakban áttekinti a 20. század
drámai fordulatait, melyek - mint talán az általam eddig elmondottakból is kiderül - igazolják
borúlátását.
Kusý tehát leszámolt a nyelvi-nemzeti egység, a koherens nemzeti múlt mítoszával, a
biokémikus LADISLAV KOVÁČ viszont – még a rendszer végnapjaiban – a hungarus múlt
birtokbavételét sürgette (Gondolatok a tudományról és történelmünkről, 1986). Kováč a Štúrnemzedék
tragikus tévedésének minősítette a magasabb rétegek – nemesség, polgárság –

16
kirekesztését a nemzet testéből, a nép egyedüli nemzetalkotóvá emelését és a plebejus
történelemszemlélet dogmává emelését, mely szerint a szlovákok csak földművesként és
pásztorként voltak jelen a századok során. „Mítosz ez, méghozzá rossz mítosz. Valamiféle élő
embereknek mégiscsak ott kellett lenniük a labancok és a kurucok között. Valakiknek
nemcsak a kunyhókat, hanem a lőcsei városházát és a pozsonyi dómot is fel kellett építeniük.
Nem az égből pottyantunk ide, génjeinket azoktól örököltük, akik előttünk itt éltek. Nekünk
van történelmünk – a közép-európai történelem a mi történelmünk, a közép-európai kultúra a
mi kultúránk” (Kováč, Ladislav, 540)
A totalitárius rendszer megdőlte után a pozsonyi Független Írók Klubja kerekasztalbeszélgetést
rendezett a szlovákkérdésről. JÁN ŠTEVČEK irodalomtörténész nemzete 20.
századi sorsát abból vezette le, hogy “a szlovákok új [az első Csehszlovákián belüli]
helyzetüket nagy mértékben mintegy ajándékként kapták, és mindnyájan ismerjük a régi
közmondást: Félek a görögöktől, még ha ajándékot hoznak is. Amit a történelem ingyen ad,
azért utólag keményen fizetni kell.” A színész MILAN LASICA arra kérdezett rá, hogyan
viszonyulnak a szlovákok az államisághoz, és úgy vélte, hogy “eléggé nemtörődöm
kapcsolatban vagyunk vele, nem vesszük egészen komolyan, mert nem érezzük úgy, hogy
közvetlenül érint minket, hogy a mi ügyünk.” (Slovenská otázka, 5, 7.) Vagy, mint az
ugyancsak író PAVEL VILIKOVSKÝ későbbi cikkében fogalmazott, a szlovákok a túlélés
mesterei, s eközben úgy viselkednek, mintha őket a történelem nem érintette volna, mintha ők
annak – legalábbis ami a múlt árnyoldalait illeti – csakis elszenvedői, nem pedig tevőleges
szereplői lettek volna. Ha pedig egy adott személyiség aktívan, de a rossz oldalon állott, erre
úgymond vagy egzisztenciális okok vezették (el kellett tartani a családot), vagy őt is
megtévesztették, működése tehát teljes mértékben fölmenthető. (Vilikovský, 2.)
A néprajzkutató EVA KREKOVIčOVÁ, aki a közelmúltban vizsgálta az államiság-tudat
állapotát, három területen látja elengedhetetlennek a nemzeti identitás megváltozását ahhoz,
hogy Szlovákia az Európai Unió öntudatos és sikeres tagja lehessen. Eszerint a nemzet 19.
századi fölfogásától el kell mozdulni a Szlovák Köztársaság minden állampolgárát – a
kisebbségieket is – magába foglaló politikai nemzet megteremtésének irányába. A nemzeti
mitológia fokozatos “átépítésével” el kell szakadni a plebejus nemzetképtől, növelve a művelt
rétegek, az intellektuális elitek társadalmi súlyát, megbecsülését. Meg kell haladni azt a
dualisztikus gondolkodást, mely a politikusokat immorális és alkalmatlan személyeknek látja,
szemben a becsületes emberek tömegével. Ezt a mentalitást a szerző feudális maradványnak,
a “nép” és a “hatalom”, tehát az “urak”, “idegenek” közötti éles elhatárolódás továbbélésének
tartja. (Krekovičová, 164–165.) Az állam és a nemzet viszonya még sokáig indíthatja
tépelődésre a szlovákság írástudóit.

Irodalom
Benda = Benda Kálmán: A magyar jakobinusok iratai i-II. Budapest, 1957
17
Chalupka = Samo Chalupka: Básnické dielo Tatran, Bratislava, 1973
Chmel = Rudolf Chmel: A szlovákkérdés a XX. században. In: A szlovákkérdés a XX. században.
Öáll. Rudolf Chmel. Kalligram, Pozsony, 1996
Deklaráció = A szlovák nemzet deklarációja. In: A szlovákkérdés a 20. században. Öáll. Rudolf Chmel.
Kalligram, Pozsony, 1996
Ďurčanský = Ferdinand Ďurčanský: Pillantás a szlovák politikai múltra. In: A szlovákkérdés a XX.
században. Öáll. Rudolf Chmel. Kalligram, Pozsony, 1996
Ďurica = Milan S. Ďurica: Dejiny Slovenska a Slovákov. SPN, Bratislava, 1996
Findor = Andrej Findor: Tisícročná poroba? In: Mýty naše slovenské. Zost.
Eduard Krekovič – Elena Mannová – Eva Krekovičová. AEP. Bratislava,
2005
Hanus = Ladislav Hanus: A szlovák államiság. In: A szlovákkérdés a XX. században. Öáll. Rudolf
Chmel. Kalligram, Pozsony, 1996
Havránek = Jan Havránek: Nemzeti és birodalmi eszmények vonzásában. (František Palacký - a politikus
és kora. In: Csehország a Habsburg-monarchiában 1618-1918. Esszék a cseh történelemről.
Szerk. Szarka László. Gondolat, Budapest, 1989
Hronský = Jozef Cíger-Hronský: Svet na trasovisku. Matica slovenská, Martin, 1991
Kamenec = Ivan Kamenec: Slovenská republika 1939-1945 a jej mýty. In: Mýty naše slovenské. Zost.
Eduard Krekovič-Elena Mannová-Eva Krekovičová. AEP, Bratislava, 2005
Käfer 1991 = A szlovákoknak is van Trianonjuk. In: A miénk és az övék. Írások a magyar-szlovák szellemi
kölcsönösségről. Magvető Kiadó, Budapest, 1991
Klein-Ruttkay- = Bohuš Klein-Alexander Ruttkay-Richard Marsina: Vojenské dejiny Slovenska I. Min. obrany
Sl republiky, Bratislava, b. r.
-Marsina
Kováč = Dušan Kováč: Szlovákia története. Kalligram Kiadó, Pozsony, 2001
Kováč, Ladislav = Ladislav Kováč: Gondolatok a tudományról és történelmünkről. In: A szlovákkérdés a XX.
században. Öáll. Rudolf Chmel. Kalligram, Pozsony, 1996
Krekovič = Eduard Krekovič: Kto sme a odkedy sme tu? In: Mýty naše slovenské. Zost.
Eduard Krekovič – Elena Mannová – Eva Krekovičová. AEP. Bratislava,
2005
Krekovičová = Eva Krekovičová: Identity a mýty novej štátnosti na Slovensku po roku 1993. (Náčrt
slovenskej mytológie na prelome tisícročia). Slovenský národopis 50(2002), 2
Kusý = Miroslav Kusý: Szlovák vagyok, szlovák leszek. Kalligram, Pozsony, 1993
Macho = Peter Macho: Matúš Čák Trenčiansky - slovenský kráľ? In: Mýty naše slovenské. Zost.
Eduard Krekovič-Elena Mannová-Eva Krekovičová. AEP, Bratislava, 2005
Marsina = Richard Marsina: Történelmi terminológia – kulcs a szlovák történelem
értelmezéséhez. In: Magyar-szlovák terminológiai kérdések. Szerk. Ábrahám
Barna. PPKE Szent Adalbert Közép-Európa Kutatócsoport, Esztergom-Piliscsaba,

2007 (megjelenés alatt)
18
Memorandum = [A Szlovák Nemzet Memoranduma]. 1-ső melléklet a 133. sz. irományhoz. In: Az 1865-dik
évi december 10-dikére hirdetett országgyűlés képviselőházának irományai II. Pest, 1867
Mudroň = Mudroň Mihály: A felvidék. Felelet Grünwald Béla hasonnevű politikai tanulmányára.
Pozsony, 1878
Pithart = Petr Pithart: Nyolcvankilenc után. Kik vagyunk? Kalligram, Pozsony, 2002
Rabovali = Rabovali Turci. Výber z kroník a listov zo 16. a 17. storočia. Zost. Pavol Horváth. Tatran,
Bratislava, 1972
Régi magyar = Régi magyar költők tára. XVIII. század. Közköltészet 1. Mulattatók. Sajtó alá rend. Küllős Imola.
Balassi Kiadó, Budapest, 2000
Rúfus = Milan Rúfus: A költő hangja. Madách, Bratislava, 1981
Slovenská otázka = Slovenská otázka dnes. Romboid, 1990, 9
Spira = Spira György: A nemzetiségi kérdés a negyvennyolcas forradalom Magyarországán. Kossuth
Könyvkiadó, Budapest, 1980
Stanislav = Ján Stanislav: Slovenský juh v stredoveku. I. diel. Matica slovenská, Tuč. sv. Martin, b. r.
[1943]
Steinhübel = Ján Steinhübel: Odkedy môžeme hovoriť o Slovensku a Slovákoch. In: Mýty naše
slovenské. Zost. Eduard Krekovič-Elena Mannová-Eva Krekovičová. AEP,
Bratislava, 2005
Škvarna = Dušan Škvarna: Slovenské štátoprávne predstavy a pokusy (1790-1847). Historický časopis
38(1990), 4
Szarka = Szarka László: Szlovák nemzeti fejlődés - magyar nemzetiségi politika 1867 - 1918.
Kalligram, Pozsony, 1999
Tibenský 1972 = Ján Tibenský: A szlovák nemzetiség és a burzsoá nemzet kialakulása. In: Nemzetiség a
feudalizmus korában. Tanulmányok. Szerk. Spira György-Szűcs Jenő. Akadémiai Kiadó,
Budapest, 1972.
Tomášik = Samo Tomášik: Ohne na Muráni. Tatran, Bratislava, 1971
Turčan = Vladimír Turčan: Pribina a Svätopluk - slovenskí veľmoži? In: Mýty naše
slovenské. Zost. Eduard Krekovič-Elena Mannová-Eva Krekovičová. AEP,
Bratislava, 2005
Vilikovský = Pavel Vilikovský: Odsúdení na večnú nevinnosť? OS 1(1997), 3 [Júl]