A házasság és válás

A házasság és válás
Házasságkötésnek mondjuk a szociológiában azt a cselekményt, amellyel felnőttek házastársi-családi
kapcsolatot létesítenek egymás között. Házasságon értik sok esetben nemcsak a kapcsolat létesítését,
hanem magát a kapcsolatot, tehát annak az egész folyamatát a létesítéstől a megszűnéséig.
A magyar és a más fejlett országok társadalomstatisztikában házasságnak nevezik azt a jogi cselekményt,
amelynek során egy férfi és egy nő a jogszabályoknak megfelelően házastársi kapcsolatot létesít. (Elmegy
az anyakönyvvezetőhöz.)
Szociológiai értelemben házasságnak lehet mondani az említett jogi cselekmény nélküli tartós családi
együttélést is. Ezt szokás élettársi kapcsolatnak nevezni." (Andorka Rudolf: Bevezetés a szociológiába)
"Európában évszázadokig úgy tudták, hogy más dolog a házasság, és más dolog a szerelem. A szerelem
lehet költészet, varázslat, tünemény, csoda, lehet betegség és láz, emelhet mennyekbe, taszíthat poklokra,
de sokkal bizonytalanabb természetű dolog annál, semhogy egyedül rá lehessen építeni olyan komoly és
fontos dolgokat, mint a mindennapi élet, a társadalom elemi egységének: a családnak rendje és nyugalma,
az új nemzedék felnevelése. A házasság szövetség, vállalkozás: közös életre, gondokra, örömökreg,
gyerekekre; s mert nemcsak két ember, hanem két család, két jobbágytelek, iparosműhely, bankház,
földbirtok szövetsége is, ahogyan egyre füljebb lépünk a társadalmi ranglétrán, egyre több a józan
megfontolás, s egyre kevésbé szólalhat meg a szív szava.
A házasság tehát két ember tartós szövetsége, amely legtöbbször a szerelemből nő ki. Összetartója a
hűség, a kölcsönös tisztelet, megbecsülés, az alkalmazkodni tudás, egymás segítése, és a hit az életre
szóló szövetségben.
A legtöbb ember boldogan kezdi el közös életét, aztán mégis véget ér az örökre szóló házasság pár év
után. Valószínűleg nem a szeretettel volt a hiba, hanem a választással.
A válás a legtöbb ember számára megrázó esemény, amely az egész addigi megszokott életrendet
felbolygatja, a napi tennivalók kialakult rendjétől kezdve egészen a társas kapcsolatokig és a személyiség
önmagáról alkotott elképzeléséig.
Aki valóban fel akarja számolni a házasságát, és ez komoly, végleges döntéssé érlelődött-benne, annak
nincs szüksége arra, hogya másikat hibáztassa. Az igazán megérlelt válási szándék jele, hogy valaki
hajlandó vállalni a felelősséget a döntéséért, és nem egyoldalúan a másikat vádolja a házasság tönkretételével.
Közismert, hogya nők nagy arányban kezdeményezik a válást. Ebből azonban nem következik
egyenesen, hogy a nők azok, akik elhagyják férjüket: mint láttuk, nem minden esetben a válás
kezdeményezője az, aki erősebben kikívánkozik a kapcsolatból.
A válással kapcsolatos rossz kérdések egyike úgy hangzik: »A férfiak vagy a nők válnak
könnyebben?«, egy másik, ezzel összefüggő rossz kérdés pedig úgy: »Kinek könnyebb a válás, aki
kezdeményezte, vagy akinek bele kell nyugodnia?--. Ez utóbbi sokak számára nem is kérdés, hiszen aki
benyújtotta a bontókeresetet, és bizonyos idő elteltével kezébe vehette a házasság felbontását kimondó
ítéletet, az úgymond elérte, amit akart, tehát boldog lehet, semmi oka nyugtalanság ra. A helyzet azonban
nem ilyen egyszerű.
Amit viszont biztosan tudhatunk még az egymásnak ellentmondó eredménnyel végződő kutatásokból is,
az az, hogy sem a férfiak, sem a nők nem lehetnek győztesei vagy vesztesei a válás érzelmi
csatározásainak.
Ugyanez vonatkozik az elhagyó és elhagyott viszonyára is. Valószínű, hogy valamelyik fél jobban
akarja a válást, mint a másik, és így ez a fél bizonyos lépéselőnyben van a másikkal szemben.
Vigyáznunk kell azonban, mert nem biztos, hogya lépéselőnyben lévő házastárs fogja kezdeményezni a
válást. Ezenkívül időről időre változhat a helyzet, akár egy háborúban, ahol egyszer az egyik félnél,
máskor a másiknál van a stratégiai kezdeményezés, nem is szólva arról, hogy van olyan, amikor egyik fél
sem tudja magához ragadni azt Abban az esetben, ha valamelyik fél valóban lépéselőnyben van a
másikkal szemben, nem tudhatjuk, hogy mekkora árat fizetett ezért. így talán könnyebben fog
1

alkalmazkodni a válás utáni helyzethez (legalábbis rövid távon), de ez csak azért lehet így, mert ő előbb
végigjárta azokat a stádiumokat, amelyeken a partnere csak most, a tényleges különválás időszakában
megy majd keresztül. [on]
A válási krízis és a válást követő alkalmazkodás időszaka a család minden tagját megterhelő esemény.
A gyermeknek a megterhelő élethelyzetre adott válaszát alapvetően az életkora - pontosabban
személyiségének érettsége, fejlettsége - határozza meg; a gyermek csak az adott fejlődési szakaszában
rendelkezésére álló repertoárból tud meríteni.
Serdülőkorban (13-18. év) a szülők válása legalább annyi veszélyeztető tényezőt rejt magában, mint a
fejlődés korábbi szakaszaiban.
A felnőttszerepek meghódítása nem egyenes vonalú folyamat, hanem állandó oda-vissza mozgásból
áll. A serdülőnek ahhoz, hogy a felnőttszerepeket minél több helyzetben kipróbálja, újra és újra vissza
kell térnie a korábbi, biztonságos gyermekszerepekhez. Mindezek során a család elsődleges feladata,
hogya serdülő »gyakorló ugrásaihoz«, sokszor nyaktörő mutatványaihoz biztonsági hálóként szolgáljon.
Ha a serdülő nem érzi maga mögött a család nyújtotta biztonságot, nem tudja saját üteme szerint
váltogatni a gyermek- és a felnőttszerepeit: vagy »gyermek« marad, s nem indul meg, illetve erősen késik
a szülőkről való érzelmi leválás, vagy ellenkezőleg, élesen szakít gyermekszerepével, és szimbolikusan
vagy ténylegesen elhagyja a családját"
(Bognár Gábor-Telkes József: A válás lélektana)
Az élettári kapcsolatról
A mai családi viszonyokat vizsgálva azt látjuk, hogy a házasságok száma egyre csökken, míg az élettársi
viszonyok egyre gyakoribbak. A magyar jog számos rendelkezése elismeri az élettársi kapcsolatot, s arra
részben a házastársakra, de nagyobbrészt a hozzátartozókra is vonatkozó jogi szabályozást terjeszti ki. Az
élettársi viszony egyetlen törvényi meghatározását a Polgári Törvénykönyv tartalmazza. Eszerint "az
élettársak - két, házasságkötés nélkül közös háztartásban, érzelmi és gazdasági közösségben együttélő
személy".
Az élettársi viszony tényviszony. Ez azt jelenti, hogy az érzelmi és gazdasági közösség tényleges
megkezdésével minden további hatósági aktus vagy regisztráció nélkül létrejön, és fűződnek hozzá a
törvényekben meghatározott jogkövetkezmények Például nincs szükség a házasságkötéshez hasonló
aktusra ahhoz, hogy a későbbiekben közösen szerzett vagyoni gyarapodás közös tulajdonként legyen
elismerve. A tényviszony jellegből az is következik, hogy az élettársi viszony addig tart, amíg a
fentiekben körülírt életközösség meg nem szakad.
Az élettársi kapcsolat jogi szempontból lényegesen rövidebb múltra tekint vissza, mint a házasság. A
tényleges élettársi együttélést a bírói gyakorlat az ötvenes években kezdte elismerni, s a fontosabb
kódexekbe 1961 és 1977 között vették csak fel. Az 1990-es években ismét a jogi szabályozás
középpontjába került, de ezúttal már az elismerésnek egy speciális fajtája, az azonos neműek élettársi
viszonya elismeréseként.
Az Alkotmánybíróság minderről 1995-ben fejtette ki álláspontját. Eszerint, bár az élettársi viszony
tipikusan férfi és nő között áll fenn, s a közfelfogás is ezt érti alatta, mégis más védelemben részesül, mint
a házasság. Az emberi méltóság sérelme miatt az Alkotmányba ütköző megkülönböztetés az, ha a közös
háztartásban érzelmi és gazdasági közösségben együttélő személyek közül az azonos neműekre egy adott
jogszabály nem vonatkozna, ezért az élettársi kapcsolat azonos neműekre is értendő. Az AB
véleményének eredménye lett az, hogy változott a Ptk. korábbi "együttélő nő és férfi" fogalma "együttélő
személy"-re.
Ma közel száz törvényi rendelkezés tartalmaz élettársakra vonatkozó szabályokat. Bár könnyen azt
hihetnénk, hogy nem így van, de az egyszerű összeköltözésnek igenis vannak jogi következményei.
Érdemes tehát odafigyelni ezekre is.
2