2. SZEKCIÓ: NÉPESSÉG, ETNIKUM - Gazdaság-és ...

2. SZEKCIÓ:
NÉPESSÉG, ETNIKUM
159

Magyarok a Kárpát-medencében
A SZEGEDI TELEPÜLÉSEGYÜTTES RENDSZERVÁLTOZÁS UTÁNI DEMOG-
RÁFIAI JELLEMZİI, KÜLÖNÖS TEKINTETTEL DOMASZÉKRE ÉS
SZATYMAZRA 1
ABONYINÉ PALOTÁS JOLÁN 2 - MÉSZÁROS REZSİ 3
THE SZEGED SETTLEMENT BAND'S FEATURES AFTER A TRANSFORMATION
OF REGIME, WITH A STRANGE LOOK ONTO DOMASZÉK AND SZATYMAZ
Abstract
Since the 1990's the measure of moving out from Szeged turned more intensive. The wandering
profit realized primarly in the settlements of Szeged's surroundings. The most liked target settlements
one Zsombó, Domaszék and Szatymaz. The popularity of the single settlements forming
among the settlers modified during a short, one and half decade. This paper analyses the main kinds
of demographic processes of the assayed settlements? How the natural reproduction modified it
population caused by change the wandering balance? What kind of structural (qualitative) the processes
yielded a modification, what made the single settlements attractive and what reinterpreted the
single parameters?
A rendszerváltozás óta települési, kistérségi, megyei, illetve regionális szinten nı a gazdasági
fejlettség és annak különbözı paraméterei közötti különbség. Ez minden téren a differenciálódást
növeli. Míg korábban, a tervgazdálkodás évtizedeiben idınként nagyon eltökélten
elıtérbe kerültek a különbözı térségek közötti nivellálási törekvések, amelyek markáns
javulást is eredményeztek, az utóbbi másfél évtizedben alapjaiban változott meg a
helyzet. Igaz, a tervgazdálkodás idıszakában könnyebb volt (lehetett) a tudatos területfejlesztés,
több direkt és indirekt módszer (eszköz) állt rendelkezésre, mint napjainkban. A
rendszerváltozás után a vegyes gazdaságon át a piacgazdaság felé haladva viszonylag kevesebb
és más típusú, újszerő eszközök jöhetnek számításba, teljesen más taktika hozhat valamilyen
eredményt. Ugyanis piacgazdaságban a piaci mechanizmusok érvényesülnek,
amelyeknek három legfontosabb tényezıje a kereslet, a kínálat és az ár. Maga a piacgazdaság
ezek kölcsönhatásából kialakult hatások összessége. Legfıbb tényezıje az értéktörvény
érvényesülése. A kereslet a társadalmi szükséglet megjelenése, amelyet az ár befolyásol. A
kínálat a termékek és a szolgáltatások megjelenése a piacon, amelyet a kereslet az ár és a
termelı reagálása befolyásol.
Az új viszonyok között markánsan átrendezıdött a termelés térbeli rendje, polarizálódott
a fejlettségi szint, új típusú és irányú társadalmi mobilitás vált jellemzıvé, alapjaiban
változtak meg a térkapcsolatok.
A fenti változások tükrözıdnek a települések népmozgalmi folyamataiban, és a népesség
volumenét és struktúráját tükrözı indikátorokban.
1 A tanulmány Domaszék és Szatymaz jövıképe c. (ROP-3.3.1-05-1-2005-08-0009/34. sz. pályázat) részeredményének
felhasználásával készült
2 Dunaújvárosi Fıiskola Közgazdaságtudományi Intézet, egyetemi docens
3 SZTE Gazdaság és Társadalomföldrajz Tanszék, akadémikus, egyetemi tanár
161

Ezt vizsgáltuk a Szegedet övezı településegyüttesben elsısorban abból a célból,
hogy az egyes folyamatok miként differenciálódnak, ezek kumulálva milyen változásokat
eredményeznek, mindezek milyen okokra vezethetıek vissza és a jövıképüket miként befolyásolják,
milyen fejlıdési pálya válik számukra lehetıvé. Megkíséreltük azt is körvonalazni,
hogy az egyes települések fejlıdését mely mutatók „jelzik” leginkább, amelyek magukba
tömörítik a pozitív változások egyfajta eredményét.
Szeged és a várost körülvevı 11 település között hosszú múltra visszatekintı, szövevényes
multifunkcionális kapcsolatrendszer alakult ki.
A rendszerváltozás elıtti extenzív iparfejlesztés évtizedeiben (még az 1970-es és a 80-
as esztendıkben is) e településekben a népességcsökkenés volt jellemzı. A 70-es években
még pozitív volt a természetes szaporodás országosan, és a népességszám csökkenés legfıbb
oka a vándorlási veszteség volt.
Az 1990-es évektıl megfordult ez a folyamat. Már 1980-tól a természetes szaporodás negatív
elıjelővé vált. Bár a korstruktúra mind a születési és a halálozási ráta alakulását, mind
pedig az adott településbe be- és kiköltözık számát befolyásolja, napjainkban egy település
népességszám növekedését elsısorban a vándorlási többlet eredményezi (eredményezte).
A szóban forgó települések területét tekintve, elég nagy szóródást mutatnak (a legkisebb
Újszentiván 15,49 km 2 , a legnagyobb Algyı, 75,77 km 2 ). Népességszámot tekintve a felsı
szélsı értéken Sándorfalva, az alsón pedig Dóc áll. Általában a nagyobb kiterjedéső települések
(köztük Domaszék és Szatymaz) népsőrősége kisebb.
Jellemzı, hogy 1990 óta Szeged lakónépesség száma csökkent, míg a vonzott településeké
nıtt. Algyıt leszámítva (amely település 1998-tól vált ki Szegedbıl és vált újból önállóvá)
6294 fıvel gyarapodott a népesség a körgyőrő településében.
Megjegyezzük ugyanakkor, hogy a várost körülvevı 10 faluban 1990-tıl 2007-ig az
élveszületések kumulált értéke 5097 fı volt, míg a halálozásoké 6793. Tehát a természetes
szaporodás negatív elıjelő volt. A vándorlási adatokat nem számolva 1696 fıvel csökkent
volna a népességszám.
De mi a helyzet a vándorlás terén?
A fent említetteknek megfelelıen a vizsgált településekben sokkal dinamikusabb volt a
falvakba történı odavándorlás, mint az elvándorlás. E téren is nagyon differenciált volt a
helyzet. (1. táblázat)
Tekintsük át településenként 1990-tıl 2006-tal bezárólag 17 év kumulált oda- és elvándorlási
adatait!
1. sz. táblázat
162
Megnevezés Odavándorlás Elvándorlás Egyenleg
Deszk 2866 2236 +630
Domaszék 4075 2698 +1377
Dóc 730 724 +6
Kübekháza 1680 1482 +198
Röszke 2413 2222 +191
Sándorfalva 6228 5270 +958
Szatymaz 4179 2985 +1194
Tiszasziget 1514 1338 +176
Újszentiván 1607 1330 +277
Zsombó 3160 2053 +1107
Eredményül az 1. táblázatban feltüntetett értékeket kaptuk. Mivel mind a bevándorlás,
mind az elvándorlás abszolút értéke meglehetısen nagy évi kilengéseket mutatott, a legtö-

mörebben a rendre összeadott kétirányú vándorlások értékeinek szembeállítása fejezi ki a
lényeget. Az adatok pregnánsan jelzik, hogy melyek a legvonzóbb települések, melyek népességszámát
növeli legdinamikusabban a vándorlás.
• Elıször is leszögezhetjük, hogy mind a 10 településben pozitív elıjelő lett a vándorlási
egyenleg.
• Megállapítható továbbá, hogy az egyenleg numerikus értéke nem a település népességszám
függvényében változik.
• Általános jellemzı, hogy a különbözı idıkeresztmetszetekben (az idı elırehaladtával)
nı a szórás terjedelme (a legkisebb és a legnagyobb értéket mutató települések adatai
közti különbség) az oda- és az elvándorlások számát illetıen.
• Az is megfigyelhetı, hogy a nagyobb intenzitású vonzóerıt gyakorló települések egyre
vonzóbbá váltak. A vonzás erıssége tartós.
Mi lett a sorrend?
1. Domaszék 6. Újszentiván
2. Szatymaz 7. Kübekháza
3. Zsombó 8. Röszke
4. Sándorfalva 9. Tiszasziget
5. Deszk 10. Dóc
A rangsorban elsı helyen álló Domaszék, Szatymaz (és Zsombó) olyan települések,
amelyek jól megközelíthetık. Közülük ugyan csak Szatymaznak van vasútállomása, de
a közúti kapcsolatuk Szegeddel jó. Szeged központtól Domaszék 13, Szatymaz 14, Zsombó
17 km-re fekszik, a napi járatsőrőség Domaszék és Szatymaz esetén meghaladja az 50-et és
az átlagos menetidı 20-25 perc között van.
Hogyan alakulnak az egyes indikátorok a két élvonalbeli településen?
A települések fejlıdésének, életképességének, a lakossága jövedelmi szintjének egyfajta
jelzıje a lakásépítési dinamizmus. Ezt jól számszerősíthetjük az épített lakások számával,
vagy egységnyi lakosokra kivetített értékével. Az utóbbi 17 évben épített lakások számát
tekintve Domaszék a rangsorban 3., Szatymaz pedig 5. helyen áll.
A kiemelkedıen magas vándorlási többlet markáns változásokat eredményezett a népesség
különbözı szempont szerinti összetételében.
Mindenekelıtt javult a kor szerinti összetétel. Megvizsgáltuk a Domaszékre beköltözı
népesség 1989, 1990, 1993, 1994, 2001, 2002, 2003 és 2004 évi korstruktúráját. Eredményül
azt kaptuk, hogy a derékhad 14-39 év közötti, majd azt követıen a 40-60 év közötti
korcsoportba tartozik. A korcsoportok szerinti megoszlás a következı:
korcsoport
0-5
a beköltözık %-os megoszlása
10,0
6-13 11,0
14-39 45,0
40-60 25,0
61-85 8,5
86- 0,5
Ezt a kedvezı korstruktúrát jól szemlélteti a beköltözık gyakorisági görbéje (poligonja).
A beköltözık fiatal átlagéletkora javítja a település kor szerinti összetételét.
163

a létszám %-os
megoszlása
A Domaszékre beköltözık korstruktúrájának
gyakorisági poligónja
60
50
40
30
20
10
0
0 10 20 30 40 50 60 70 80 90
életkor
164
1. ábra
Szerk.: Abonyiné P.J.
Hogyan alakul a beköltözık nemek szerinti összetétele? Ez is kedvezı, ugyanis csaknem
50-50 %-os megoszlást mutat (49,6 %-a férfi, 50,4 %-a nı), jóval kedvezıbb, mint a
megyei, vagy az országos népesség nemek szerinti megoszlása.
Ha Domaszék lakosságának kor szerinti összetételét összevetjük a megye más településeivel,
akkor Domaszéké kiemelkedıen jónak mondható.
Kiszámoltuk 1970-re és 2006-ra Csongrád megye településeinek az öregedési indexét.
Ezekbıl az alábbiakat állapíthatjuk meg:
• az öregedési index átlagosan romlott
• a mutató értékének szórás terjedelme nıtt
• a városok és a város közeli szuburban településeké relatíve javult.
Domaszék öregedési indexe 2006 január 1-jei állapot szerint 1,11 volt (895/806 = 1,11).
Ez kiugróan jó érték.
Ennél kedvezıbb értékő település Csongrád megye 60 településébıl csupán 6
(Klárafalva, Újszentiván, Tiszasziget, Zsombó, Nagyér és Deszk) faluban jelentkezett. Ez
azt jelenti, hogy a település korstruktúrája megyei viszonylatban relatíve kedvezı. Ha a
jelenlegi helyzetet összevetjük a rendszerváltozás utáni két népszámlálás adataira alapozott
index értékekkel, akkor le kell szögeznünk, hogy az elmúlt 16 évben Domaszék lakossága
dinamikusan fiatalodott és így Domaszék Szeged szuburbanizációs övezetében lévı másik

négy faluval (Deszk, Dóc, Szatymaz, Zsombó) együtt a leginkább fiatalodó települések
egyike. Ugyanakkor itt is a lakosság 27 %-a nyugdíjas, vagy nyugdíjszerő ellátásban
részesül, ami azt jelenti, hogy a település fejlesztésekor ezt a korcsoportot messzemenıen
figyelembe kell venni.
Honnan érkeznek a beköltözık?
1989-tıl megvizsgálva a településsoros adatokat leszögezhetı, hogy bár nagyon nagy
távolságra gyakorol vonzerıt a település, mégis legtöbben a kistérségi központból, Szegedrıl
települnek ki Domaszékre. Ez durván az összes beköltözık 75-77 %-a. A további
beköltözık 15-16 %-a Csongrád megye más falvaiból, illetve városaiból, a fennmaradó 5-
10 % körüli hányad pedig az ország különbözı megyéibıl, többek között Budapestrıl,
Komlóról, Miskolcról, Harkányból stb. érkezik.
Az utóbbi 15 évben a Domaszékre költözık az alábbi településekbıl érkeztek (csökkenı
sorrendben) legnagyobb számban: Szeged, Röszke, Ásotthalom, Ruzsa, Mórahalom, Zákányszék,
Battonya, Algyı, Szatymaz, Nagykanizsa, Zsombó, Budapest, Hódmezıvásárhely,
Makó, Bordány, Szentes, Békéscsaba, Mezıhegyes, Kecskemét, Nagylak, Kövegy, Deszk,
Bácsalmás, Komló, Kübekháza, Sándorfalva, Csanádpalota, Dombiratos, Csólyospálos,
Csongrád, Kiskunfélegyháza, Tiszasziget, Ferencszállás, Üllés, Harkány, Mezıberény, Tiszafüred,
Újszentiván, Forráskút, Csorvás, Zsana, Baks, Balástya, Debrecen, Kaposvár, Kıszeg,
Kömpöc, Nagymágocs, Pusztaszer, Pusztamérges, Érd, Szekszárd, Miskolc.
Megvizsgáltuk a továbbiakban a domaszéki lakosság iskolázottsági szintjének alakulását
is.
A statisztikai adatbázis lehetıvé tette, hogy az 1970, és az 1980, az 1990 és a 2001 évi
állapotot összehasonlítsuk. E téren folyamatos, látványos, javuló tendencia volt jellemzı. A
7 éves és idısebb népesség legmagasabb iskolai végzettsége 1970-ben az általános iskola 8.
évfolyamánál alacsonyabb volt a népesség 62,4 %-ánál. Ez az érték 2001-re 17,9 %-ra esett
vissza. Közben az analfabéták hányada is 1,7 %-ról 1,1 %-ra csökkent. Ugyanakkor a befejezett
felsıfokú végzettséggel rendelkezık hányada 0,3 %-ról 4,4 %-ra emelkedett. Nagyon
nagy elırelépést jelentett a szakmunkásképzı iskolát végzık 1,3 %-ról 24,1 %-ra, valamint
a befejezett középiskolai érettségivel rendelkezık 2,1 %-ról 19,1 %-ra való emelkedése. Ez
a nagymértékő elırelépés a lakosság iskolázottsági színvonalában nagyon nagy pozitívum a
munkaerı-gazdálkodás szempontjából. Ha minden, az általános iskola 8 osztályánál magasabb
végzettségőeket összegezzük, akkor az 1970 évi 3,8 %-ról 48,7 %-ra emelkedett. Ez
azt jelenti, hogy a település lakosságának iskolai végzettsége és szakképzettsége jó alapot
biztosít arra, hogy racionális termelési szerkezető gazdálkodás irányába mozduljon el az
agrártermelés, hogy vállalkozásba kezdjenek és így a vállalkozások száma emelkedjen és
eredményesen vállalkozzanak.
Meg kívánjuk jegyezni ugyanakkor, hogy ha nem a teljes lakosság iskolai végzettségének
szerkezetét tekintjük át, hanem a munkaképes korcsoportokét, akkor még jobb színvonal
adódik.
Ha az épített lakások számát 1000 lakosra vetítjük ki, akkor elsı helyre Zsombó, második
helyre Domaszék, harmadik helyre Deszk, a negyedikre pedig Szatymaz jut. De míg
Domaszék élvonalbeli helyzete stabil, addig Szatymazé kissé csökkenı tendenciát mutat.
Ha egész Csongrád megye településeiben az újonnan épített lakásállományból a 4- és
több szobás lakások részarányát tanulmányozzuk, nagyon érdekes kép adódik. 2006-ban pl.
a megye településállományából mindössze 8 településben volt ilyen szobaszámú lakás 10
fölötti számban. Ezek: Szeged 250, Hódmezıvásárhely 23, Domaszék 22, Algyı 18, Makó
165

16, Deszk 16, Mórahalom 14, Sándorfalva 12. A korábban élvonalban álló Zsombón és
Szatymazon mindössze 5, illetve 1 esetben épült 4- és több szobás lakás.
Elıremutató és jelzésértékő az is, hogy milyen a lakásállomány közeljövıbeli bıvülési
lehetısége. Ezt az év folyamán kiadott lakásépítési engedélyek számával tudjuk mérhetıvé
tenni. 10 építési engedély fölötti értéket mutat Mindszent kivételével minden Csongrád megyei
város. A községek csökkenı sorrendben a következı rangsort alkotják:
1. Zákányszék 41
2. Deszk 25
3. Szatymaz 22
4. Bordány 16
5. Üllés 13
6. Algyı 12
7. Zsombó 12
E rangsorok markánsan eltérnek az elıbbiektıl. Ez azt jelenti, hogy napjainkban a közgazdasági
környezetgyors változásával módosul a városkörnyéki településeink egymáshoz
viszonyított relatív népességszám-növekedési üteme, a települések vonzóképessége, fejlıdési
dinamikája.
Milyen tényezık hatnak módosítólag? Miért nem ugyanaz a község a legvonzóbb tartósan?
Erre a válasz, hogy egy település kisugárzása, vonzóképessége nagyon összetett, bonyolult
tényezık rendszerének függvényeként alakul. A különbözı idıkeresztmetszetekben
egyes elemek felértékelıdnek, másod pedig tért vesztenek.
Milyen tényezık járnak az élen? Ha a tárgyiasult elemeket nézzük, akkor az infrastruktúrát
kell kiemelni. Ebben élvonalban áll a kor igényeinek megfelelı közlekedési ellátottság,
amely biztosítja a jó megközelíthetıséget. Ez magába foglalja a gyorsaságot, a biztonságot, az
árakat, a kényelmet is. De vonzó egy településben a nyugalom, a csend, a tisztaság, a tágas
utcák, a gondozott parkok, a szép „arculat”, és nem utolsó sorban a szegedi (városközpont)
ingatlanárakhoz viszonyított telkek és lakóházak relatív olcsósága. A XXI. században nagyon
fontos infrastrukturális elem a közcsatorna-hálózat kiépítettsége, a vezetékes gázellátottság, az
egészségügyi, a kereskedelem-vendéglátási ellátottság és az oktatás-mővelıdési helyzet. Ha
ezek a falvak lakossága számára elfogadható (és folyton növekvı) szinten rendelkezésre állnak,
akkor a vizsgálatba vont Szeged környéki települések a lakosság nyugodt, kellemes lakhelyéül
szolgálnak, ahol jól érzik magukat, de ha magasabb szintő szolgáltatásra van szükségük,
akkor néhány tízperces utazás árán elérhetik azt Szegeden, a régióközpontban. Ezért
értékelıdnek fel napjainkban ezek a települések.
Irodalom
ABONYINÉ PALOTÁS JOLÁN (2007): Infrastruktúra, Dialóg Campus, Budapest-Pécs 184 p.
ABONYINÉ PALOTÁS JOLÁN – PÓPITY GÁBOR (2008): Demográfiai változás. Gazdatárs. A Dél-Alföldi Régió
Agrárkamaráinak közhasznú havi kiadványa 16-18 pp.
Agglomerációs településegyüttesek. Szegedi településegyüttes. KSH Csongrád
166

Csongrád megye Statisztikai Évkönyvei (KSH)
MÉSZÁROS REZSİ (szerk.) 1993: Gazdasági, társadalmi folyamatok és a kistérségek szervezıdése Csongrád
megyében. JATE Press. 145 p.
Megyei Igazgatósága. Szeged, 2003.
Népszámlálás 1970, 1980, 1990, 2001. KSH
167

Magyarok a Kárpát-medencében
DEMOGRÁFIAI ÖREGEDÉS CSONGRÁD MEGYE HATÁRÁN
SZÓNOKY ANCSIN GABRIELLA 1
Abstract
There were major global transformations in the entire world during the time of the 20 th century,
including a boom of information and the population as well. According to the latest demographic
forecasts the 21 st century will witness an aging of the population. This assumption seems to become
true, as the demographic structure of the societies of the developed world experienced a major
transformation at the turn of the 20 th and 21 st centuries, resulting in an acceleration of the aging of
the population. For the next 50 years in Europe, we may project a prevalence of serious
demographic problems, which will by all means affect the social and economic development of the
countries of the continent. The first part of this paper discusses the theoretical questions of aging.
Then a brief overview is given on the process of aging in Hungary considering the individual
settlements. Finally, the settlements of Csongrád county are separately evaluated from this type of
analytical point of view.
Key words: aging of the population, younging of the population, types of
demographic ageing.
Bevezetés
A 20. század második felében hatalmas globális demográfiai változás történt a Földön, a
népességrobbanás. A gyors népességnövekedés együtt járt a számítástechnika óriási fejlıdésével,
ami a globális infirmációáramlás kialakulásához vezetett vagyis közel 50 év alatt
az információrobbanás is bekövetkezett. Megvalósult az az egyszerő tétel, miszerint az információ
egyik legfontosabb árú lett az egész világon.
A népesség prognózisok szerint a 21. század az öregedésrobbanás százada lesz. Ez a
demográfiai tétel igaznak tőnik, mivel a századfordulóra jelentısen megváltozott az egész
világ, hangsúlyosan a fejlett társadalmak népességi szerkezete, mivel felgyorsult a világ és
a fejlett országok népességének öregedése.
A világ népessége a századfordulón meghaladta a 6 milliárd fıt. Az elırejelzések szerint
pedig 2050-re Földünk népessége megduplázódik, azaz 10-12 milliárd lakos é1 majd a Földön
és a 21. század közepétıl népesség csökkenés várható. Szemben a prognózis-kutatókkal úgy
gondolom, hogy nem népességcsökkenés, hanem stagnálás fog majd bekövetkezni. Viszont
Európa számára a következı 50 év súlyos népesedési gondokat vetít elıre.
Amióta ember é1 a Földön azóta nyomon követhetı a népesedés és a gazdasági fejlıdés
között meglévı szoros kapcsolat. Ebbe a kapcsolatba harmadik elemként belépett a már
említett információgazdaság, mely kihat a gazdaság és a népesség változására is.
Így volt ez a korai kapitalizmus idején is, amikor is a centrum országokban a technikai
forradalom hatására a gyors gazdasági fejlıdés és az általa kiváltott társadalmi, szociális
1 Szónoky Ancsin Gabriella PhD, egyetemi adjunktus. SZTE TTK Gazdaság és Társadalomföldrajz Tanszék
169

változás intenzív népességnövekedést indukált. Hasonló népességrobbanás volt a centrumtól
távol esı európai országokban is annyi különbséggel, hogy valamivel rövidebb idı alatt
(200 év helyett 100 év alatt) játszódott le. A fent leírt folyamat a jól ismert elsı demográfiai
átmenet. Ez a globálissá váló népesedési átmenet azt a vezérgondolatot igazolja, miszerint
csak idı kérdése és minden országban bekövetkezik. Ma már egész Európában stagnál vagy
csökken a népesség száma. A 21. század elején a demográfusok feltárták az Európában zajló
új típusú népességfejlıdés fıbb jellemzıit és ezt második demográfiai átmenetnek nevezték
el. Az elsı átmenet elıször a világon a technikai, gazdasági és társadalmi fejlıdés legmagasabb
fokán lévı Nyugat Európában következett be, ennek megfelelıen a második demográfiai
átmenet, mint folytatása az elsınek szintén Nyugat Európában kezdett kibontakozni
a 20. század közepén. Errıl a második demográfiai átmenetrıl, mint a népességfejlıdés
egy magasabb szintjérıl csak annyit tudunk, hogy napjaink demográfiai jelenségei,
törvényszerőségei egy új átmenet kezdetét jelentik, és talán úgy is fogalmazhatunk, hogy
Európa népességfejlıdése, ma a második demográfiai átmenet elsı szakaszában van. Mindebbıl
az is következik, hogy a második demográfiai átmenet kiteljesedése, kiforrása és globális
méretővé válása a jövıben várható.
Európa a népesség vonatkozásában a világon pozícióvesztés elıtt áll az ENSZ elıreszámításai
alapján. A trendek azt vetítik elıre, hogy az elkövetkezı 50 évben az Amerikai
Egyesült Államok népessége a mai 282 millió fırıl 420 millió fıre nı. Az Európai Unió
népessége a csatlakozott és a jövıben csatlakozó országokkal együtt a 2000-ben meglévı
485 millió fırıl 2050-ben 455 millió fıre csökken. Az Unió népességszámának csökkenése
önmagában nem jelentene gondot, a problémát a népesség strukturális változása jelenti,
ugyanis ez a csökkenés együtt jár a népesség átlagos életkor és a születéskor várható átlagos
élettartam növekedésével, vagyis a népesség öregedésével. Az öregedés viszont azt is
jelenti, hogy nı az eltartott népesség száma és aránya, ami a nyugdíjellátó rendszer, a foglalkoztatáspolitika,
az oktatáspolitika és az egészségügy politika reformját követeli meg. A
népesség öregedése tehát növekvı eltartási terheket is jelent, mindez veszélyezteti az Európai
Unió globális gazdasági versenyképességét. A gazdasági bizonytalanság, mint minden
bizonytalansági tényezı a gyermekvállalási kedv csökkenéséhez vezethet, a csökkenı születés
pedig a népesség öregedését tovább fokozza.
Mit jelent a népesség öregedése?
A több mint 6 milliárd ember közül a Földön fél milliárd fı 60 év feletti. A 80 életévüket
meghaladók száma az idıs korcsoportúak 10 %-a, azaz 50-60 millió fı és az idısek közül
e kohorsz növekedése a legdinamikusabb. Úgy tőnik ismét egy globális robbanás kezdetén
vagyunk. Látva a jövı e nagy problémáját nem csupán a demográfusok, hanem a kapcsolódó
tudományok mővelıi (geográfusok, orvosok, biológusok, szociológusok és számos
más társadalomtudomány) is nagy érdeklıdéssel fordulnak a népesség-öregedés szerteágazó
témája felé. Egyre inkább elıtérbe kerülnek a fenntartható egészség, a megelızés, az
életminıség, a holtig való tanulás, az idıs kori kreativitás és aktivitás kérdései, és akkor
még nem szóltunk a sürgetı nyugdíjrendszer reformról, az idısek foglalkoztatásáról, az eltartási
terhek gondjairól. Ma már az öregkort több szakaszra osztjuk fel, ami e korszak más
megítélésére is utal.
170

Az öregkort a WHO a következı szakaszokra bontja (IVÁN L. 2005):
• 50-60 év az áthajlás kora
• 60-75 év az idısödés kora
• 75-90 év az idıskor
• 90-100 év az aggkor
• 100 év felett a matuzsálemkor.
A globális öregedés folyamatának tisztánlátása szükségessé teszi a jövıben lejátszódó
népesedési folyamatok megismerését, az elıreszámításokat is. A népességprognózis adatai
jól jelzik a népesedés várható fıbb irányait. Az elırejelzések közül a rövid és középtávú
demográfiai prognózisok a legmegbízhatóbbak. A megbízhatósága abból is adódik, hogy
több éven keresztül állandó értéket képviselnek az elıreszámolás legfontosabb faktorai, a
továbbélési valószínőségek. Ugyanakkor könnyen belátható az is, hogy az egyes demográfiai
folyamatok belsı, öntörvényő változásai hosszú évtizedeken keresztül érvényesülnek.
A népesedési fordulat e lassú volta hatalmas segítséget ad abban a vonatkozásban, hogy a
népességpolitikának van ideje felkészülni a helyes döntések meghozatalára.
Kelet-Közép-Európában 1990-ig ez így is volt, de mint ismeretes az utóbbi 15 évben rövid
idı alatt hatalmas társadalmi, politikai, gazdasági átalakulások voltak a térségben, melyek hatására
intenzív demográfiai folyamatok és fordulatok történtek a régió minden rendszerváltó
országában. Leglátványosabb demográfiai kihívást a gazdasági reform diktálta, mivel átalakította
a foglalkoztatás struktúráját, gyors társadalmi átrétegzıdést indukált és a volt szocialista
országokban az eddig ismeretlen jelenséget a munkanélküliséget hozta a felszínre. E rövid idı
alatt megváltoztak az együttélési -és házasodási szokások, az anya életkorának emelkedése
jellemzı az elsı gyermek születésekor, a családszerkezet is átalakult stb. Végül, de nem utolsó
sorban a demográfiai korstruktúra is módosult, megváltozott a fiatalkor idıszaka és az
öregkor kezdeti ideje. Ezek a makroszinten rövid idı alatt bekövetkezett mélyreható demográfiai
folyamatok hatalmas kihívást jelentettek és jelentenek a társadalom és a gazdaság életében.
AUGUSZTINOVICS MÁRIA 2 arra hívta fel a figyelmet, hogy "a hosszú és lassú idı ugyanaz
az idı, mint a rövid és gyors idı ". Mindez igaz, de a hosszú és lassú idı távlatában a népesedési
egyensúly megtartása közel sem akkora feladat a társadalomnak és a népességpolitikának,
mint ugyanaz a rövid és gyors idıben bekövetkezett népesedési átalakulás esetében. Az
Európai Unió országaiban (a csatlakozó országok nélkül) a népesedési folyamatok vonatkozásában
konvergencia tapasztalható, viszont Európa rendszerváltó országaiban nem ennyire
egyértelmőek a folyamatok. Erre utal CILEMAN (1998.p.197) a demográfia mai helyzetérıl
alkotott véleménye is miszerint " Keleten .... a végkifejlet nem jósolható meg, és a keletkezett
zavarok iszapossá tették a demográfiai vizeket is".
Az egyensúly helyreállítása, a kedvezıtlen népesedési folyamatok (kevés születés, sok
halálozás, családok szétesése, a sok fiatal nyugdíjas, a kevés idıs foglalkoztatott) megváltoztatása
lényeges szemléletváltást igényel. Globalizált világunkban a versenyképesség és a
gazdasági prosperitás alapja a tudás, a megfelelı oktatási reform és a szülık munkalehetıségeinek
kibıvítése jól konvertálható a munkaerıpiacon értékesíthetı diplomát eredményez.
Ennek megfelelıen a felgyorsult demográfiai változások igénylik tehát életképes rövid
távú népesedéspolitikai, társadalompolitikai és gazdaságpolitikai célok kidolgozását.
2 Az idézet a " Válaszúton. A népesedéspolitika helyzete a XXI. Század elején " a Népesedési Kormánybizottság
és a Magyar Tudományos Akadémia által 2003. szeptember 25-26-án szervezett budapesti konferencián hangzott
el.
171

Ha egyszerően fejezzük ki magunkat az öregedés nem más, mint az idıs korosztály
számának állandó növekedése. Az idıs korúak számának emelkedése általában együtt jár a
fiatal korúak számának csökkenésével. Ezért ezt a folyamatot leginkább a fent említett két
tényezı aránya prezentálja. Miközben az idısek száma nı, a fiatalok száma csökken ezáltal
a népesség korstruktúrája úgy módosul, hogy a népesség átlagéletkora és a születéskor várható
átlagos élettartam nı. Tehát az öregedı népesség tagjai egyre tovább élnek, ami a társadalmi,
politikai, gazdasági és egészségügyi területen számos megoldásra váró problémát
vet fel. A feladatok közül csupán egyet említek, mégpedig az Európai Unió jövı foglalkoztatási
politikájának legfontosabb négy teendıi közül kettı az öregedés kérdéskörébe tartozik
(SZÓNOKY A. G. 2004). A népesség öregedésének a mértékét az öregedési index mutatja
3 , ez a legelfogadottabb és leghasználhatóbb mutató a folyamat mérésére. Az öregedési
index értéke azt is jelzi, hogy valamely népesség az öregedés folyamatának mely fázisát éli.
Az öregedési index két tényezı változásától függ, az idıs korosztály és a fiatal korosztály
alakulásától. Ennek megfelelıen a következı táblázat mutatja a népesség öregedésének a
variánsait.
FIATALOK SZÁMA
VÁLTOZÁS
Nİ ÁLLANDÓ CSÖKKEN
Nİ
ÖREGEDÉS
FIATALODÁS
ÖREGEDÉS
ÖREGEDÉS
IDİSEK SZÁMA
ÁLLANDÓ FIATALODÁS ÖREGEDÉS
CSÖKKEN FIATALODÁS FIATALODÁS
l. ábra A népesség öregedés-fiatalodás mátrixa
The matrix of population aging
Szerk.: Szónoky Ancsin Gabriella
ÖREGEDÉS
FIATALODÁS
Az 1. ábra a fejlett és a fejlıdı világ öregedési-fiatalodási mátrixa. Az ábra szerint a
népesség öregedése bekövetkezik, ha
1. csökken a fiatalkorú állandó az idıskorú
2. nı a fiatalkorú, de gyorsabb az idıskorúak gyarapodása
3. csökken a fiatalkorú nı az idıskorú
4. állandó a fiatalkorú nı az idıskorú
5. csökken az idıskorú, de gyorsabban csökken a fiatalkorú.
3 Öregedési index= 60-x/0-14
172

Az öt eset közül a harmadik eset a leggyakrabban elıforduló, még a második és ötödik
is jellemzı, viszont az elsı és a negyedik variáns nagyon ritkán, a vizsgálataimban még
nem találkoztam egyikkel sem, természetesen ez nem zárja ki a meglétét.
Tovább elemezve az 1. ábrát a népesség fiatalodása a következı esetekben valósul meg,
ha
1. nı a fiatalkorú állandó az idıskorú
2. nı a fiatalkorú csökken az idıskorú
3. állandó a fiatalkorú csökken az idıskorú
4. nı az idıskorú, de gyorsabban nı a fiatalkorú
5. csökken a fiatalkorú, de jobban csökken az idıskorú.
A továbbiakban csak a fejlett országok öregedési – fiatalodási jelenségeit vizsgálom. A
leggyakoribb eset a negyedik, amikor a fiatalok számának a gyorsabb növekedését egyértelmően
a nagy számú bevándorlás jelenti. A második és az ötödik esetben is (mely ritkán
fordul elı) a bevándorlás a fı szabályozó. Úgy vélem az elsı és a harmadik nagyon ritkán
elıforduló, a vizsgálataimban ilyen típusok még nem voltak.
Öregedési index
1,2
1
0,8
0,6
0,4
0,2
0
Év
1869 1880 1890 1900 1910 1920 1930 1941 1949 1960 1970 1980 1990 2000
2. ábra A népesség öregedése Magyarországon
The population aging in Hungary
Szerk.: Szónoky Ancsin Gabriella
Az öregedési index Magyarországon 1869-ben 0,14 értéket mutatott, mely nagyon fiatalos
népességet jelölt. 1900-tól mintegy 50 éven keresztül állandóan nıtt az index értéke, tíz
évenként 0.06 ezrelékkel, szabályos lassú növekedés jellemzi ezt az idıszakot. Az 1950-es
években a népesség fiatalodását a baby boom-nak köszönheti, mely fiatalító hatás az 1970-
es években is kimutatható. Majd 1980-tól felgyorsul a népesség öregedése és 2000-ben az
öregedési index értéke 1.14.
Hazánkban a demográfiai egyensúlyvesztés nagy területi eltéréseket mutat, melyek kiegyenlítése
vagy inkább enyhítése hosszú idın keresztül orvosolható. Emiatt az öregedés
térszerkezeti változásainak és a változás okainak feltárása aktuálisabb napjainkban, mint a
korábbi évtizedekben bármikor.
A gazdasági fejlettség magasabb fokán lévı területeken a népesség fiatalosabb, (3. ábra)
ilyen Pest megye, Fejér megye, Komárom- Esztergom megye és Nyugat Dunántúl települései,
bár Vas –és Zala megyében feltőnıen sok idıs népességő település található. Hasonló
példa erre az Alföldön megtalálható fiatalos népességő szigetek. Mindezek a példák
173

arra hívják fel a figyelmet, hogy az öregedési vizsgálatokat településenként érdemes elvégezni.
A sok gyermek születése is fiatalos népességet eredményez, mint például Szabolcs-
Szatmár megye, Borsod-Abaúj-Zemplén megye vagy Dél-Baranya településein. Az idısebb
típusú népességő megyék közé tartozik Csongrád megye is (4. ábra).
3. ábra A népesség öregedésének térszerkezete településenként (2001)
Spatial structure of population aging
Szerk.: Szónoky Ancsin Gabriella
174
Az öregedési folyamat típusai Csongrád megye példáján
Az elmúlt 10 évben Csongrád megye 78 települése közül 76 településén természetes fogyás
volt jellemzı és csupán két faluban (Zsombó, Nagyér) volt természetes szaporodás. A
települések 90 %-a bevándorlási többletet mutatott fel és csupán 10 községben és egy városban
(Szentes) volt vándorlási veszteség. Ezek az adatok azt jelzik, hogy a népesség öregedését
legfıképp az alacsony születés és a bevándorlás befolyásolta.
Az öregedés – fiatalodás mátrixa alapján (1. ábra) meghatározható a települések öregedı
–és fiatalodó népességő típusai. A különbözı típusok alapján már feltárhatók a vizsgált
idıszakban a népesség öregedésének és fiatalodásának az okai is. Az öregedı népesség esetünkben
azt jelenti, hogy a településen az öregedési index értéke 10 év alatt nıtt, függetlenül
attól, hogy 1990-ben mit mutatott ez az érték. Ennek analógiájára a fiatalodó népességő
településnek azt tekintettük, mely esetben az öregedési index javuló tendenciát mutatott
1990-hez képest, tehát értéke csökkent. Ennek alapján a következı megállapításokat tehetjük
(4. ábra):
1. típus öregedı népességő települések, ahol az öregedés oka elsısorban az idısek
számának növekedése

2. típus öregedı népességő települések, ahol az öregedés oka elsısorban a fiatalok
számának csökkenése
3. típus fiatalodó népességő települések, ahol a fiatalodás oka elsısorban az idısek
számának csökkenése
4. típus fiatalodó népességő települések, ahol a fiatalodás oka elsısorban a fiatalok
számának növekedése
1. típusba sorolt öregedı népességő települések közé csupán 10 tartozik. A falvak
szétszórtan helyezkednek le, összefüggı öregedı teret csupán a határ menti régióban
találunk. E típusban az öregedést az idıs kohorszok számának növekedése okozta. Ez azt
jelenti, hogy e 10 településen a népesség öregedésének kiváltó oka a népesség belsı
szerkezete, korstruktúrája.
2. típusba tartozik Csongrád megye településeinek döntı hányada, mintegy 33 település.
Az öregedés kiváltó oka alapvetıen a fiatalok számának csökkenése vagyis a csökkenı
születés okozta a korszerkezet megváltozását. Kivétel nélkül minden város ebbe a kategóriába
tartozik. Ez a típus a megyében összefüggı teret képez és meghatározó szerepet játszik
az egész megye népességfejlıdésében. E települések -és a megye népességének öregedését
az alacsony születési értékek okozták, amit a hosszan tartó elvándorlás okozott.
4. ábra 1990-2001-ig a népesség korcsoporti változásának típusai Csongrád megyében
Types of population changing based on age groups from 1999-2001 in Csongrád county
Szerk.: Szónoky Ancsin Gabriella
3. típusba 11 település tartozik, olyan fiatalodó népességő falvak, melyek esetében az
idısek számának a csökkenése eredményezte a javulást. Szeged szuburbanizációs
zónájában és Makó kistérség több településén az elmúlt tíz évben a fiatalodás közvetlen
kiváltó oka tehát a népesség belsı szerkezetének a változása volt.
4. típusba Szeged szuburbanizációjában fekvı falvak sorolhatók. Ezeken a településeken
az 1990-es években a fiatalok száma nıtt és ez volt a közvetlen kiváltó oka a Szegeddel
közvetlen határos települések fiatalodásának, a folyamat pedig a nagy tömegő bevándorlással
magyarázható.
175

Összegzés
Ez a geodemográfiai tanulmány a népesség öregedési – fiatalodási folyamatát és
annak okait vizsgálta. Az elemzéshez egy öregedés – fiatalodás mátrixot alkotva és annak
segítségével Csongrád megye településeit tipizálva magyarázta meg az elmúlt 10 évben a
megyében lejátszódott öregedési-fiatalodási folyamatot. Az eredmények igazolták napjaink
népesedési alaptételét, mi szerint egyrészt a népesség öregedése a második demográfiai átmenet
fı jellemzıje, másrészt a demográfiai öregedést elsısorban az elvándorlásbevándorlás
faktora indukálta a vizsgált településeken. Az öregedés vagy az öregek fiatalodása
kérdésre pedig a válaszom a következı: napjainkban egyszerre zajlik a népesedés
mindkét folyamata, ugyanis miközben a népesség öregedése figyelhetı meg a korstruktúra
oly módon változik, hogy az idıs kor kezdete az évek múlásával egyre késıbbre tevıdik át.
Irodalom
COLEMAN, D. A. 1998: Konvergencia és divergencia az európai népesedési mintákban. Demográfia. XLI, 2-3,
pp.165-205.
DOBOSSY, I. – S. MOLNÁR, E. – VIRÁGH, E. 2003: Öregedés és társadalmi környezet. Mőhelytanulmányok 3. KSH
Népességtudományi Kutatóintézet, Budapest. p. 167.
DÓRA, I. – POLÓNYI, K.(szerk.) 2002: Ezüstkor, idıskorúak Magyarországon. KSH, Egészségügyi, Szociális és
Családügyi Minisztérium , Budapest.
GULYÁS L. 2003: A munkanélküliség csökkentésének módozatai az Európai Unió országaiban 2. Humánpolitikai
Szemle 2003. október
HABLICSEK, L. 1995: Az elsı és második demográfiai átmenet Magyarországon és Közép-Kelet-Európában. KSH
Népességtudományi Kutatóintézet Kutatási Jelentései, Budapest. p. 89.
HABLICSEK, L. 2002: Demográfiai öregedés Európában. Esély 3. sz. pp.87-119.
IVÁN L. 2004: Öregedés: örök ifjúság? KSH. Budapest.
KOVÁCS, L. 2004: Qui vadis, Európa? A népességszám alakulása a XX. században és a XXI. Század elsı felében.
Magyar Tudomány, 2004/7 pp. 708-719.
L. RÉDEI, M. 2001: Demográfia. ELTE Eötvös Kiadó, Budapest. p. 191.
SÁRFALVI B. 1992: A világnépesség növekedése, Humánökológia. ELTE TTK. Budapest.
SURD, V. – ZOTIC V. 2003: The demographical risk in the Aries Inferior Basin. In volumul Simpozionului „Rural
Space and Regional Development „, Editura Sturia, Cluj-Napoca.
SZAKOLCZAI, GY. 2005: A rendszerváltás és a politikai váltógazdaság demográfiai hatásai. Demográfia. XLVIII.
Évf. 2-3. pp. 254-280.
SZÓNOKY ANCSIN G. 2004: Demographic aging in the population of the near-border region of Csongrad (In:
Constantin Vert (szerk.): Colocviul National de geografia populatiei si asezarilor umane. Timisoara – Buzias
pp.131-147.
SZÓNOKY ANCSIN G. 2004: Európai kihívások a foglalkoztatás területén a csatlakozás elıtt és után
Magyarországon (In.: II. Magyar Földrajzi Konferencia Szeged. 2004. szeptember 2-4.
www.geography.hu/rom)
SZÓNOKY ANCSIN G. 2005: A népesség öregedése településtípusok szerint Magyarországon (In.: CSAPÓ T.-
KOCSIS ZS. – LENER T (Szerk.): A településföldrajz helyzete és fıbb kutatási irányai az ezredforduló után.
Szombathely Berzsenyi Dániel Társadalom földrajz Tanszék. P.292. pp.280-291.
SZÓNOKY ANCSIN G. 2005: Agrardemographische Fragen in der Region Südtiefebene (In.: Dr. Nagyné Dr. Fehér
I. (szerk.): Erdei Ferenc III. Tudományos Konferencia. Kecskemét. pp. 138-142.
VALKOVICS, E. 2001: Demográfia 1. Osiris Kiadó, Budapest. p. 415.
176

Magyarok a Kárpát-medencében
A MAGYAR NEMZETI KISEBBSÉG SZÁMÁNAK ALAKULÁSA ÉS TERÜLETI
DIFFERENCIÁLTSÁGA ROMÁNIÁBAN
VERT CONSTANTIN 1 - MATEI ELENA 2 - KOMAREK LEVENTE
THE NUMERICAL EVOLUTION AND THE TERRITORIAL DISTRIBUTION OF THE
ETHNIC HUNGARIAN POPULATION IN ROMANIA
Abstract
The analysis of the evolution of the population's number of a community reveals the character
of its demographic dynamics, which can be: ascending, descending, stationary (balanced), variable
(oscillating, fluctuant) and mixed. During the analyzed period (1930-2002) of 72 years, the ethnic
Hungarian population in Romania has grown from 1,42 million people in 1930 to 1,43 million
people in 2002, meaning a difference of 8.348 people, which represents a growth of 0,58%, the
annual average rhythm being 0,01%, meaning 116 people every year. This evolution has been
oscillating in time, because in the interval between 1930-1977, its number increased, whereas
between 1977-2002 it decreased. Also to be noticed, is a net difference between the national level
evolution and the one on the local and regional level. The diversity of the economic, social, cultural
and political circumstances in Romania during this period have had an impact on the level of
natality, mortality and migratory movement, with consequences on the rhythm and intensity of the
population's growth which manifested differently in space and time.
Bevezetés
A népesség számának alakulását vizsgálva megállapíthatjuk, hogy a különbözı demográfiai
mutatók növekvı-, csökkenı-, stagnáló-, változó-, vagy “vegyes” tendenciát mutathatnak.
A Romániában élı magyar nemzeti kisebbség számának és területi differenciáltságának
vizsgálatánál elmondhatjuk, hogy a vizsgált 1930 – 2002 közötti idıszak alatt jelentıs különbségek
mutatkoznak helyi (lokális), regionális és országos szinten is.
A Romániában élı magyar nemzeti kisebbség száma 1930 – 1977 közötti idıszakban
enyhe emelkedést, míg 1977 – 2002 pedig csökkenést mutatott. A magyar nemzeti kisebbség
száma 1930-ban 1,42 millió fı volt, ami 2002-re 1,43 millió fıre emelkedett. Azaz az elmúlt
72 évet figyelembe véve ez 0,58 %-os emelkedést jelentett, ami 8348 fınek fele meg. Az évi
átlagos növekedés pedig 0,008 %. Ez évi 116 fıs népesség gyarapodást mutatott.
A gazdasági-szociális-kulturális és politikai különbségek, adottságok a XX. század folyamán
megváltoztatták a demográfiai (népesedési, halálozási, migrációs) folyamatokat.
Ennek az lett a következménye, hogy a magyar nemzeti kisebbség számának térbeni és idıbeni
alakulásában jelentıs változás tapasztalható.
1 Nyugat-Romániai Egyetem, Temesvár
2 Bukaresti Egyetem
177

A népességszám-változás
A Romániában élı magyar nemzeti kisebbség számának idıbeni alakulását a többi
nemzeti kisebbséggel és a román népességgel együtt a dinamikus változások jellemezték.
Ha a népesség számának alakulását vizsgáljuk, akkor két aspektust kell elsısorban figyelembe
venni:
• a népesség számának mennyiségi (abszolút) változását, és
• a népesség számának relatív (százalékos) változását.
Ezen népességszám változások azonban nem mutatnak mindig azonos tendenciát. Az
abszolút és a relatív népességszám változás lehet különbözı. Elıfordulhat, hogy míg az abszolút
népességszám növekszik addig a relatív népességszám csökken. De ennek a fordítottja
is igaz, azaz míg a relatív népességszám emelkedik, addig az abszolút népességszám
csökkenhet egy adott nemzeti kisebbség esetében.
A magyar nemzeti kisebbség számának abszolút változása
A vizsgált idıszakban a romániai magyar nemzeti kisebbség Románia mind a 42 megyéjében
jelen van. A legtöbb magyar nemzetiséggel Hargita (Harghita) megye (276.038
fı), míg a legkevesebbel pedig Teleorman megye (66 fı) rendelkezik.
A magyar nemzeti kisebbség számának idıbeni alakulását tekintve megállapítható, hogy
a tendenciája a teljes romániai népességgel megegyezı volt. A vizsgált mintegy 72 évet figyelembe
véve a magyar népesség száma 1930 és 2002 között növekedett. Az 1930-as népszámlálási
adatok szerint 1.423.459 fı magyar élt Románia területén. A 2002-es népszámlálás
szerint pedig 1.431.807 fı vallotta magát magyar nemzetiségőnek. Azaz a vizsgált
idıszakban 8.348 fıvel növekedett a Romániában élı magyar nemzeti kisebbség száma. Ez
évi mintegy 116 fıs növekedést jelentett (1. ábra).
Ez a növekedés nem tekinthetı általános tendenciának. A vizsgált idıszak elsı felében
1930-1977-ig a Romániában élı magyar nemezeti kisebbség száma 1,42 millió fırıl 1,71
millió fıre emelkedik. Ezzel szemben 1977-2002-ig a magyar nemzeti kisebbség száma
1,71 millió fırıl 1,43 millió fıre csökken. Azaz míg az 1930-1977-ig terjedı idıszakban a
növekvı, addig az 1977-2002-ig terjedı idıszakban pedig a csökkenı tendencia érvényesült.
Romániában a magyar nemzeti kisebbség száma az 1977-es népszámláláskor érte el a
maximumot, amikor mintegy 1,71 millió fı valotta magát magyar nemeztiségőnek.
Területileg lényegesen nagyobb különbségek mutatkoznak a viszgált 1930-2002 idıszakban.
Románia 42 megyéjét a magyar nemzeti kisebbség számának alakulása tükrében
az alábbi két kategóriába oszthatjuk:
• növekvı népesség, növekvı magyar nemzeti kisebbség: Gorzs- (Gorj),
Máramaros- (Maramureş), Kovászna- (Covasna), Szatmár- (Satu Mare), Maros-
(Mureş), Hargita- (Harghita) és Zilah (Sălaj) megye
• csökkenı népesség, csökkenı magyar nemzeti kisebbség: további 35 megye
A népesség számát tekintve Románia 42 megyéjét további kategóriákra tudjuk bontani:
• növekvı népességő megyék: Máramaros- (Maramureş), Kovászna- (Covasna),
Szatmár- (Satu Mare), Maros- (Mureş), Hargita- (Harghita) és Zilah (Sălaj) megye
• csökkenı népességő megyék: Arad-, Temes- (Timiş), Fehér (Alba) megye
178

• változó népességő megyék: Szeben- (Sibiu), Hunyad- (Hunedoara), Beszterce
(BistriŃa Năsăud) megye
1 ábra A romániai nemzeti kisebbség számának idıbeni alakulása (1930-2002)
Figure 1 The evolution of the number of population of ethnic Hungarian population in Romania
between 1930 and 2002
Forrás: Román Statisztikai Hivatal, Népszámlálás, 2002; Szerkesztette: a szerzık
A népesség számának abszolut alakulása a maximum változásokat, míg a növekedési ráta
a népesség változásának intenzitását mutatja.
Ennek megfelelıen a Romániában élı magyar nemzeti kisebbség száma növekedett, de
ez a növekedés nem volt jelentıs, mindösszesen 0,58 %-os a vizsgált 1930-2002-es idıszakban,
ami mintegy 0,01 %-os évi növekedést jelentett. Ezzel szemben a teljes román népesség
növekedési rátája 51,82 % volt, a teljes vizsgált idıszakban (1930-2002), ami évi
0,72 %-os növekedésnek felel meg (1. táblázat).
A Romániában élı magyar nemzeti kisebbség számát vizsgálva lényegesebb eltérések
tapasztalhatók megyei szinten az országos szinthez vizsonyítva. Ennek megfelelıen a 42
romániai megyét két csoportra osztjuk:
• pozitív növekedési rátával rendelkezık: Gorzs- (Gorj), Máramaros- (Maramureş),
Kovászna- (Covasna), Szatmár- (Satu Mare), Maros- (Mureş), Hargita- (Harghita)
és Zilah (Sălaj) megye
• negatív növekedési rátával rendelkezık: a további 35 megye
179

1 táblázat
A romániai magyar nemzeti kisebbség évi átlagos növekedésének megyei rangsora
(1930-2002)
Table 1 Ranking of the counties after the annual average rate of evolution of the number of
population of ethnic Hungarian origin between 1930 and 2002.
Rangsor
Megye
Évi
növekedési
ráta (%)
Rangsor
Megye
Évi
növekedési
ráta (%)
1. Gorj 0,72 22. Argeş -1,32
2. Maramureş 0,60 23. IalomiŃa -1,32
3. Covasna 0,47 24. Bacău -1,58
4. Satu Mare 0,43 25. Botoşani -1,79
5. Mureş 0,35 26. DâmboviŃa -1,91
6. Harghita 0,34 27. Bucureşti -1,97
7. Sălaj 0,04 28. Buzău -2,01
România 0,01 29. Călăraşi -2,03
8. Ilfov -0,01 30. MehedinŃi -2,07
9. Bihor -0,14 31. Teleorman -2,08
10. Braşov -0,16 32. Dolj -2,11
11.
BistriŃa
Olt -2,20
-0,18 33.
Năsăud
12. Cluj -0,18 34. Prahova -2,21
13. Caraş Severin -0,19 35. Iaşi -2,37
14. Sibiu -0,26 36. Giurgiu -2,69
15. Tulcea -0,41 37. Vaslui -2,77
16. Hunedoara -0,52 38. GalaŃi -3,11
17. Vâlcea -0,54 39. NeamŃ -3,15
18. ConstanŃa -0,65 40. Brăila -3,26
19. Alba -0,66 41. Vrancea -3,64
20. Timiş -0,72 42. Suceava -4,65
21. Arad -0,81
Forrás: Román Statisztikai Hivatal, Népszámlálás adatai alapján a szerzık saját számítása
A legnagyobb növekedési rátával Gorzs (Gorj) megye rendelkezik, ahol a növekedés
0,72 %-os volt. Ennek ellenére ebben a megyében a magyar nemzeti kisebbség száma
elenyészı. Az 1930-as népszámlálás idején 168 fı valotta magát magyar nemzetiségőnek.
A 2002-es népszámlálás idıszakában pedig 281 fı volt a magyar nemzetiségőek száma
Gorzs (Gorj) megyében. A maximumot az 1977-es népszámláláskor érte el (648 fı). A
legnagyobb csökkenést Szucseáva megyében regisztrálták (-4,65 %). Ebben a megyében
1930-ban 11.333 fı magyar élt, míg 2002-re számuk 368 fıre csökkent. Itt a csökkenés
folyamatos volt, ami lényegesen eltérı képet mutat ha az országos vagy pedig a többi
megye viszonyát vizsgáljuk (2. és 3. ábra).
180

2 ábra A Romániában élı magyar nemzeti kisebbség évi átlagos növekedésének megyénkénti
alakulása
(1930-2002)
Figure 2 The annual average rate of the number of population of ethnic Hungarian population on
counties between 1930 and 2002
Forrás: Román Statisztikai Hivatal, Népszámlálás adatai alapján a szerzık saját számítása; Szerkesztette: a szerzık
3 ábra A romániai magyar lakosság évi átlagos növekedése
Figure 3 The annual average rate of evolution of the ethnic Hungarian population
Forrás: Román Statisztikai Hivatal, Népszámlálás adatai alapján a szerzık saját számítása; Szerkesztette: a szerzık
181

A magyar nemzeti kisebbség számának relatív változása
A népesség számának relatív (százalékos) változásánál lehetıségünk van a népesség
számát befolyásoló összehasonlonlító vizsgálatok elvégzésére.
A romániai magyar nemzeti kisebbség súlya, szerepe a vizsgált idıszakban (1930-2002)
jelentıs volt. A többi 17 nemzeti kisebbség közül a magyarok voltak a legtöbben, annak ellenére,
hogy közbe a magyarok száma az elmúlt idıszakban csökkenı tendenciát mutatott. Az
1930-as népszámlálási adatok alapján a magyarok aránya Románia területén 9,97 % volt, ami
2002-re 6,60 %-ra csökkent, ami mintegy 3,36 %-os csökkenést jelentett (2. táblázat).
2. táblázat
A magyar nemzeti kisebbség számának relatív változása Románia megyéiben (1930-2002)
Table 2 Ranking of the counties after the evolution of the percentage of the ethnic
Hungarian population between 1930 and 2002
Rangsor
Megye
Évi
növekedési
ráta (%)
Rangsor
Megye
Évi
növekedési
ráta (%)
1. Satu Mare 3,61 23. Brăila -0,62
2. Ilfov 0,06 24. Prahova -0,62
3. Gorj 0,01 25. Vrancea -0,70
4. Tulcea -0,04 26. GalaŃi -0,73
5. Sălaj -0,05 27. NeamŃ -0,93
6. Teleorman -0,06 28. Harghita -1,96
7. Botoşani -0,07 29. Mureş -2,27
8. IalomiŃa -0,08 30. Suceava -2,35
9. Vâlcea -0,09 31. Sibiu -2,40
10. Olt -0,13 32. Covasna -2,87
11. Buzău -0,14 33. Bucureşti -2,88
12. Argeş -0,16 34. Bacău -3,01
13. Călăraşi -0,16 România -3,36
14. Giurgiu -0,18 35. BistriŃa Năsăud -3,47
15. Vaslui -0,19 36. Alba -4,20
16. Dolj -0,22 37. Hunedoara -6,36
17. DâmboviŃa -0,23 38. Bihor -6,65
18. Caraş Severin -0,34 39. Arad -7,46
19. MehedinŃi -0,34 40. Timiş -7,69
20. Iaşi -0,38 41. Cluj -11,93
21. Maramureş -0,41 42. Braşov -12,85
22. ConstanŃa -0,43
Forrás: Román Statisztikai Hivatal, Népszámlálás adatai alapján a szerzık saját számítása
A magyar nemzeti kisebbség arányának csökkenésében szerepet játszik a román
nemzetiségek arányának, illetve a többi nemzeti kisebbség (pl. cseh, tatár) arányának
növekedése.
Megyei szinten viszgálva a Romániában élı magyar nemzeti kisebbség súlyát, szerepét
elmondhatjuk, hogy a megyéket ennek megfelelıen két részre oszthatjuk:
• ahol a magyarok aránya növekedett: Szatmár- (Satu Mare), Ilfov-, Gorzs (Gorzs)
megye
182

• ahol a magyarok aránya csökkent: további 39 megye
A legnagyobb növekedés a magyarok arányát tekintve Szatmár (Satu Mare) megyében
következett be (3,61 %), míg a legnagyobb csökkenés Brassó (Braşov) megye szenvedte el
(-12,85 %) (4. ábra).
4. ábra A magyar nemzeti kisebbség számának relatív változása Románia megyéiben (1930-2002)
Figure 4 The evolution of the percentage of the ethnic Hungarian population on counties between
1930 and 2002
Forrás: Román Statisztikai Hivatal, Népszámlálás adatai alapján a szerzık saját számítása; Szerkesztette: a szerzık
Területi különbségek
A magyar nemzet kisebbség Románia valamennyi megyéjében jelen van. Területileg a
magyarok létszámát tekintve azonban jelentıs egyenlıtlenségek mutatkoznak. Nagy területi
koncentráció a jellemzı elsısorban az Erdélyi megyékben. A magyar nemzeti kisebbség 9
Erdélyi megyében koncentrálódik: Hargita- (Harghita), Maros- (Mureş), Kovászna-
(Covasna), Bihar- (Bihor), Szatmár- (Satu Mare), Kolozs- (Cluj), Zilah- (Sălaj), Temes
(Timiş) megye. Ezen 9 megyében koncentrálódik a romániai magyarság 86,22 %-a.
Legnagyobb arányban magyarok Hargita (Harghita) megyében (84,69 %) és Kovászna
(Covasna) megyében (73,80 %) vannak jelen. Jelentısebb magyar lakossággal rendelkezı
megyék: Maros- (Mureş), (39,30 %), Szatmár- (Satu Mare), (35,19 %), Bihar- (Bihor),
(25,96 %), Zilah- (Sălaj) (23,05 %), Kolozs- (Cluj), (17,40 %) és Arad megye (10,67 %).
További 8 megyében a magyarok aránya 1 és 10 % közötti, míg a többi 26 megyében ez az
arány 1 % alatt marad (3. táblázat) (5. ábra).
3. táblázat
183

A magyar nemzeti kisebbség számának és arányának alakulása Románia megyéiben (2002)
Table 3 Ranking of the counties after the number and percentage of the ethnic Hungarian
population in 2002
Rangsor
184
A magyar
A A magyar
A magyar
nemzeti
magyar nemzeti
nemzeti
kisebbség
nemzeti kisebbség
Megye kisebbég
Rangsor Megye
arányának
kisebbég arányának
száma
alakulása
száma alakulása
(fı)
(%)
(fı) (%)
România 1.431.807 6,60 22. Vâlcea 332 0,08
1. Harghita 276.038 84,62 23. Argeş 322 0,05
2. Mureş 228.275 39,30 24. Iaşi 310 0,04
3. Covasna 164.158 73,80 25. NeamŃ 307 0,06
4. Bihor 155.829 25,96 26. Dolj 297 0,04
5. Satu Mare 129.258 35,19 27. Gorj 281 0,07
6. Cluj 122.301 17,40 28. MehedinŃi 270 0,09
7. Sălaj 57.167 23,05 29. GalaŃi 259 0,04
8. Braşov 50.956 8,65 30. DâmboviŃa 248 0,05
9. Timiş 50.556 7,46 31. Ilfov 194 0,06
10. Arad 49.291 10,67 32. Buzău 153 0,03
11. Maramureş 46.300 9,08 33. Brăila 144 0,04
12. Hunedoara 25.388 5,23 34. Tulcea 135 0,05
13. Alba 20.684 5,40 35. Vrancea 135 0,03
14.
BistriŃa
Năsăud
18.349 5,89 36. Olt 117 0,02
15. Sibiu 15.344 3,64 37. Călăraşi 97 0,03
16. Bucureşti 5.834 0,30 38. Vaslui 87 0,02
17.
Caraş
Severin
5.824 1,75 39. Botoşani 83 0,02
18. Bacău 4.317 0,61 40. IalomiŃa 81 0,03
19. ConstanŃa 921 0,13 41. Giurgiu 76 0,03
20. Prahova 655 0,08 42. Teleorman 66 0,02
21. Suceava 368 0,05
Forrás: Román Statisztikai Hivatal, Népszámlálás adatai alapján a szerzık saját számítása
Ha az országos átlagot nézzük, ami 2002-ben 6,60 % volt, akkor elmondhtjuk, hogy
összesen 11 megye értéke haladja meg az országos átlagot, míg további 31 megye az
országos átlag alatt marad. A legnagyobb arányban magyarok Hargita (Harghita) megyében
(84,69 %), míg a legkisebb arányban Vaszluj (Vaslui) megyében (0,02 %) vannak.
A vizsgálatok azt mutatják, hogy mind a népesség számában, mind pedig a növekedési
ráta alakulásában területileg jelentıs eltérések, változások alakultak ki. Országos szinten a
magyarok részaránya 1930-ban 9,97 % volt, ami 2002-re 6,60 %-ra csökkent. Megyei szinten
a vizsgált idıszakban mindöszze 3 megyében növekedett a magyarok részaránya: Szatmár-,
(Satu Mare) (3,61 %), Ilfov-, (0,06 %) és Gorzs (Gorj) (0,02 %) megyében. A többi
39 megyében a magyarok részaránya csökkent a vizsgált idıszakban (6. ábra).
A vizsgált idıszakban (1930-2002) a Romániában élı nemzeti kisebbségek aránya
csökkenı tendenciát mutatott. Jelentıs mértékben csökkent a német, a magyar és az izraelita
lakosok száma, de ezzel párhuzamosan igaz kisebb mértékben a bolgár, a szlovák, a

szerb, a görög, az ukrán, stb. nemzeti kisebbség száma is. Növekedett ugyanakkor pl. a csehek
és a tatárok aránya. A változások mértékét jól szemlélteti a 7. ábra.
5. ábra A magyar nemzeti kisebbség arányának megyénkénti megoszlása (2002)
Figure 5 The percentage of the ethnic Hungarian population on counties in 2002
Forrás: Román Statisztikai Hivatal, Népszámlálás adatai alapján a szerzık saját számítása; Szerkesztette: a szerzık
6. ábra A magyar nemzeti kisebbség területi eloszlásának alakulása Románia megyéiben
Figure 6 The evolution of the territorial distribution of the ethnic Hungarian population in Romania
Forrás: Román Statisztikai Hivatal, Népszámlálás adatai alapján a szerzık saját számítása; Szerkesztette: a szerzık
185

7. ábra A nemzeti kisebbségek változásának alakulása Romániában (1930-2002)
Figure 7 The evolution of the ethnic structure of Romania's population between 1930 and 2002
Forrás: Román Statisztikai Hivatal, Népszámlálás adatai alapján a szerzık saját számítása; Szerkesztette: a szerzık
A Romániában élı magyar nemzeti kisebbség idıbeni és területi alakulására rányomta
bélyegét az elmúlt több mint 50 év társadalmi-gazdasági és politikai viszonyai.
A vizsgált idıszakban igen nagyfokú volt az asszimiláció és a nemzetiségek keveredése,
ami a magyar nemzeti kisebbség számának jelentısebb csökkenéséhez vezetett. A rendszerváltozás
elıtti politikai vezetés nagymértékben törekedett a nemzetiségek keveredesére,
annak érdekében, hogy egy homogén román nemzet alakuljon ki.
Az 1980-as évek elhibázott gazdasági és politikai döntéseinek köszönhetıen Románia
gazdasága súlyos válságba került. Ez nagy hatással volt a nemzeti kisebbségekre és a román
nemzetre is, amelynek az lett a következménye, hogy egy nagyfokú kivándorlási hullám indul
meg Európa számos országába. Ez eredményezte a napjainkban kialakult népesedési viszonyokat.
Az elvándorlási, kivándorlási hullám az 1989-es év után még inkább felerısödött,
mind a Romániában élı nemzeti kisebbségek, mind pedig a román nemzet körében.
A Romániában élı magyar nemzeti kisebbség számát és arányát tekintve az
elırejelzések azt mutatják, hogy a magyarok száma az elkövetkezı években is tovább fog
csökkeni.
Irodalom
VERT, C., 2001, Geografia populaŃiei – teorie şi metodologie, Editura Mirton, Timişoara;
VERT, C. – MATEI ELENA, 2005, EvoluŃia structurii etnice a populaŃiei României în secolul XX, PopulaŃia
României – trecut, prezent, viitor, Editura Presa Universitară, Cluj Napoca;
2002, Recensământul populaŃiei şi locuinŃelor din România, Institutul NaŃional de Statistică, Bucureşti
186

Magyarok a Kárpát-medencében
A BÁNÁT ETNIKAI TÉRSZERKEZETE A XXI. SZÁZAD ELEJÉN, KÜLÖNÖS
TEKINTETTEL A MAGYAROKRA
KÓKAI SÁNDOR 1
A Bánát (Banatus Temesiensis), azaz a Temesi Bánság a Kárpát-medencében elhelyezkedı
Délvidék közel 30000 km 2 -nyi kiterjedéső (28522 km 2 ) régiója, amely a történelmi
Magyarország többi régiójától társadalmi-gazdasági fejlıdésének jellegzetes vonásai révén
karakterisztikusan elkülönült. E jellegzetes vonásokat felerısítette, hogy a pozsareváci béke
(1718) után katonai igazgatás alá helyezték e területet (1779-ig) és határırvidékként közvetlenül
Bécsbıl kormányozták. A kedvezı természetföldrajzi adottságok kiaknázását tekintve
a legfontosabb feladattá az emberi munkaerı biztosítása vált, amely a helyi és helyzeti
energiák mobilizálásával rövid idı alatt a történelmi Magyarország egyik legfejlettebb
kultúrtájává alakította át a Bánátot. A gazdasági szükségszerőség által kikényszerített benépesítés
-részben spontán migráció, részében szervezett telepítések eredményeként- viharos
gyorsaságú volt, az etnikai tarkaság iskolapéldáját hozva létre, hiszen nincs a Kárpátmedencének,
de talán egész Európának még egy olyan régiója, ahol tizenhat jelentısebb etnikai
csoport élt egymás mellett. A bécsi udvar telepítési-, gazdasági- és igazgatási beavatkozásai,
valamint a tıkés átalakulás kibontakozása e régión belüli differenciák gyorsuló
növekedését eredményezték, melyek hatásai a településhálózaton belül felerısödı funkcionális
specializálódásban és jellemzı módon az etnikai-földrajzi változásokban jelentkeztek
a leggyorsabban.
1. A Bánát etnikai térstruktúráját befolyásoló tényezık
A telepítési akciók következménye, hogy a Bánát a történeti Magyarország legtarkább
nemzetiségi tájává lett, ahol sajátos etnikai térszerkezet (etnikai tömbök, szigetek, csoportok,
szórványok, kontaktzónák stb.) alakult ki. E térszerkezetbe hivatalosan a magyarok
csak 1734 után települhettek be (II. Resolutio Carolina engedélyezte protestánsok
letelepülését), bár a spontán migrációs folyamatok eredményeként több ezren költöztek már
1718-tól a régióba. A magyarok idetelepítését zömében a földbirtokosok szervezték a környezı
vármegyék és felsı-magyarországi vármegyék magyar lakóiból. 1817 után nem magyar
nemzetiségő telepes már csak szórványosan került a Bánátba. A régió népességváltozásai
tendenciáit az elsı világháború végéig a spontán asszimilációs és migrációs folyamatok
dominanciája jellemezte, alig változtatva a Bánátra jellemzı, hallatlanul nagy etnikai-vallási
tarkaság alapvonásain, mely a XVIII. század végére alakult ki, a történelmi fejlıdés
eredményeként.
A Bánát társadalmi-gazdasági fejlıdése, különösen az intenzív mezıgazdasági kultúrák
(pl. selyemhernyó tenyésztés, szılımővelés, dohánytermesztés, stb.) elterjedése lehetıvé
tette, hogy az eddig még be nem népesített pusztákra is telepesek érkezhettek. Különösen a
kincstári dohány ültetı telepek (1840-tıl) mozdították elı jelentékenyen az új telepítéseket.
1 Nyíregyházi Fıiskola Turizmus és Földrajztudományi Intézet, fıiskolai tanár
187

Minden ültetvényes évenként 2-3 ezüst forint haszonbért fizetett egy holdért, s a bérelt
földbıl négy holdat dohánnyal kellett beültetnie. A Bánát területén dohánykertész telepek
egész sora jött létre (pl. Kübekháza, Ószentiván, Ferencszállás, Ürményháza, Aurélháza,
Szentpéter, Nagymajdán, stb.), amelyek késıbb önálló falvakká fejlıdtek. 1867 után már a
magyar telepes falvak létrehozása is komoly akadályokba ütközött, s mindössze kilenc (Torontálkeresztes,
Szapányfalva, Székelykeve, Hertelendyfalva, Igazfalva stb.) új telepesfalu
alakult ki 1918-ig.
Az 1919-1941 közötti idıszakban a Szerb-Horvát-Szlovén Királyságban a Bácska, a
Bánát és a Szerémség területén Nikola Gaaeesa adatai szerint 19226 telepes családot
telepítettek le, ami, ha átlagosan öt családtaggal számolunk, 93440 fıt jelentett. Különösen
a Szerb-Bánátot érintette érzékenyen a kolonizáció, mivel az oda telepített 10933 telepes
család 54665 családtaggal a bánáti lakosság közel 10%-át jelentette. Szerb-Bánátban 1931-
ben 586906 személyt írtak össze. Ezáltal mélyreható változás állt be az etnikai térképen,
mivel a telepesek kizárólag délszlávok voltak, elsısorban szerbek. A Szerb-Bánát
nemzetiségi összetételében beállt változásokat még tetézte a földreformból kisemmizett
kisebbségek nagy számban történı elvándorlása is. A Szerb-Bánátban 1919-41 között 42 új
települést hoztak létre a telepesek (GAAEESA N. 1992). A második világháború utáni német
kitelepítettek (kb. 200 ezer fı) több mint felét szintén Szerb-Bánát területérıl hurcolták el.
Román-Bánát területérıl Trianon és a második bécsi döntés sok magyart mozdított ki,
amely az 1930. és 1956. évi népszámlálási adatokból is kitőnik. A magyarok száma 1931-re
több mint 23000 fıvel csökkent. A második világháborút túlélı zsidók kivándoroltak Izraelbe.
Az orosz kényszermunkából visszatért németeket pedig megvásárolta a nyugatnémet
kormány. Végül 1990-ben a diktatúra bukásával az utolsó akadály is megszőnt a
kisebbségek elıtt, és a korábbihoz képest csak nagyon kevés, fıleg idısebb német lakos
maradt Román-Bánátban. Az 1992-es és 2002-es népszámlálások adatait összevetve azt látjuk,
hogy az utóbbi években drasztikusan csökkent a magyarok száma is (67497 fırıl 60
ezer fı alá esett a számuk); ez többek között a nagy kivándorlási kedvet jelzi. A megüresedett
területekre folyamatosan új betelepülık érkeztek, fıleg Románia keleti részeibıl.
Bodó Barna (1994) adatai szerint a Temes megyében lakók körülbelül egyharmada a megye
határain kívül született.
188
2. A bánsági magyarság etnikai térstruktúrájának változásai 1850-1890 között
A magyarok a Bánát lakosságának mintegy 7,6%-át (56329 fı) alkották 1850-ben, legtömegesebben
a régió észak-nyugati szegletében (Torontál vármegyében élt a bánáti magyarság
76,4%-a /42999 fı/, de egyetlen járásban sem volt többségben), ahol Törökkanizsa,
Csóka, Szaján és Kiszombor voltak gyarapodó gócpontjai a magyarság betelepülésének.
Fogyó számmal találunk magyar községeket dél-délkelet felé, a Bánát közepén (pl. Tóba,
Torontáloroszi, Torontáltorda, Magyarittebe stb.), mindazok ellenére, hogy itt volt az egész
Bánát egyik legnépesebb magyar települése (Torontáltorda 2656 fı). A Bega vonalától délre
a magyarság számaránya minimálisra csökkent (a régió magyarságának kb. 10%-a),
Omor 500 magyar (55,5%), Dézsánfalva 570 magyar (59,3%), és Udvarszállás 265 magyar
(100%) anyanyelvő lakossal rendelkezett. A Bánát területén szinte minden településen éltek
magyarok, azonban a tiszta magyar falvak (95%-nál magasabb számarányunk) száma
mindössze 26 db. Ebbıl csak 8 településen volt 1000 fı felett a magyarok száma /Szaján
3221 fı, Torontáltorda 2656 fı, Kiszombor 2520 fı, Magyarittebe 2360 fı, Végvár 1886

fı, Magyarcsernye 1863 fı, Hódegyháza 1364 fı, Tóba 1096 fı, itt élt a bánáti magyarság
48,5%-a (27.306 fı))/, azaz zömében kisfalvak és puszták területén élt a magyarság. Sajnálatos
tény, hogy egyetlen tiszta magyar lakosságú város sem volt a Bánát területén (Csóka
lakosságának 54,3%-a, Törökkanizsa lakóinak 44,1%-a, Aracs /Franyova/ lakosságának
21,5%-a, Beodra lakóinak 22,9%-a, Buziásfürdı lakosságának 22,5%-a volt magyar). Abszolút
többségben is csak Csókán volt a magyarság a bánáti mezıvárosok között. Egyetlen
járási és megyeszékhelyen sem volt többségben (sem abszolút, sem relatív értelemben) a
magyarság, csak a községekben, ami a meginduló polgári fejlıdés kezdetén elırevetítette a
természetes asszimiláció számunkra kedvezıtlen alakulását. A bánáti falvak közül 50% feletti
magyar lakossággal (abszolút többség) a fenti nyolc településen túl, mindössze öt rendelkezett,
ezek: Torontáloroszi 2106 fı (86,3%), Lukácsfalva 470 fı (79,3%), Istvánvölgy
524 fı (55,3%), Omor 500 fı (55,5%), Dézsánfalva 570 fı (59,3%). Relatív többséget alkotott
a magyarság Szigetfalu és Gátalja településeken. Kisebbségben volt: Törökkanizsa
1212 fı (44,1%), Szıreg 1030 fı (42,4%), Szinérszeg 237 fı (31,7%), Vecseháza 150 fı
(25,6%), Deszk 470 fı (23,9%), Tiszaszentmiklós 934 fı (32,6%), Óbéb 570 fı (22,2%),
Újszentiván 174 fı (20,6%), Kıcse 154 fı (30,4%), Gyér 190 fı (24,9%) településeken. Az
összes többi bánáti településen 20% alatt maradt a magyarság aránya, úgy, hogy a három
megyeszékhelyen 5-15% között váltakozott. A Krassó megyei falvakban az egyetlen Udvarszállás
kivételével sehol nem érte el a 2%-ot, a Temes megyei községek közül 5-20%
közé csak Temeshidegkút (198 fı), Zábrány (32 fı), Magyarmedves (50 fı), Mehala (kb.
400 fı), Nagyszilas (140 fı) és Temesfalva (79 fı) településeken emelkedett.
A magyarság területi elhelyezkedését tekintve a Marosszög magyar lakossága szerves
folytatása volt annak az etnikai tömbnek, amely a Marostól északra és a Tiszától nyugatra
uralkodó, míg a Bega mentén Magyarszentmihálytól Magyarszentmártonig, illetve
Torontáloroszitól Magyarittebéig jelentıs magyar etnikai sziget alakult ki, amely zártsága
(10 tiszta magyar falu több mint 13000 lakója) és kedvezı földrajzi fekvése alapján is vonzotta
a késıbb itt megtelepülni szándékozó magyarokat. Ezt a homogénnek tekinthetı etnikai
szigetet északról a németség, nyugatról a kikindai szabad kerület szerbsége választotta
el a magyar etnikai tömbtıl. A szórvány magyarság Torontál vármegye 16 településén vegyesen
lakott a szerbekkel, három településen (Óbéb, Tolvád, Szárcsatelek) a románokkal,
három településen (Zsombolya, Alsóelemér, Csávos) a németekkel, egy településen (Bóka)
a horvátokkal, míg a nagyobb városokban (Nagykikinda, Törökbecse, Nagybecskerek,
Beodra) több nemzetiség együttélése figyelhetı meg. Temes vármegyében 13 településen
jelentısebb magyar anyanyelvő élt együtt a románokkal (pl. Temesillésd, Omor, Temesság,
stb.), négy településen a németekkel (pl. Zábrány, Mehala, Temeshidegkút, Bakóvár), míg a
jelentısebb városok esetében (pl. Temesvár, Csák, Buziásfürdı) magyar, német és román
(Versec, Denta esetében szerb is) együttélés volt a jellemzı. Krassó vármegyében Daruvár,
Vecseháza és a bányavárosok esetében vegyesen laktak németek és magyarok, a megyeszékhelyen
jelentıs a románok száma is (4093 fı = 71,2%), miként az egész megyében
uralkodó volt a román népesség (181362 fı = 89,05%).
Magyar-szerb viszonylatban jól nyomon követhetı, hogy összefüggı kontakt zóna alakult
ki a Tisza vonala mentén haladva Törökbecse-Nagybecskerek, illetve Ittebe-Csernya-
Nagykikinda-Nagyszentmiklós-Szerb Csanád települések vonaláig keleten. E zónában 20
db tiszta magyar település és 9 db tiszta szerb település mellett 7 db szerb többségő kétnyelvő
község és 5 db magyar többségő kétnyelvő település volt található. E kontakt zónába
betelepített németek miatt három nyelvővé vált 10 település (pl. Új-Szent-Iván, Szanád,
Tiszaszentmiklós, Beodra, Bocsár, Mokrin, Nagykikinda, Nagybecskerek stb.). Itt a ma-
189

gyarság térnyerése volt megfigyelhetı már 1850-tıl kezdıdıen (pl. Csóka magyar lakossága
54,3%-ról 73,5%-ra, Deszk magyar lakossága 23,9%-ról 45,8%-ra, Józseffalva esetén
13,6%-ról 52,55%-ra, Oroszlámos esetében 19,6%-ról 47,48%-ra, Törökkanizsa esetén
44,1%-ról 58,48%-ra, Törökbecse esetében 50%-ról 71,74%-ra növekedett a magyar lakosság
aránya (1850-tıl 1890-ig). Ennek köszönhetıen itt volt az egyetlen magyar többségő járás
1890-ben (törökkanizsai 21479 magyar = 50,7%).
A bánáti szórvány magyarság mindössze nyolc településen élt abszolút többségben
1890-ben: Székelykeve 2510 fıs lakosságának 74,33%-a, Udvarszállás 464 fıs lakosságának
88,1%-a, Torontálújfalu 603 fıs lakosságának 65,8%-a, Szendelak 80 fıs lakosságának
68,4%-a, Lukácsfalva 779 fıs lakosságának 68,25%-a, Sándoregyház 2129 fıs lakosságának
52,33%-a, Gattaja 2580 fıs lakosságának 53,44%-a és Dézsánfalva 789 fıs lakosságának
50,89%-a volt magyar (relatív többséget pedig csak Hertelendyfalván tudott kialakítani(
2146 fıbıl 44,15% magyar, 17,93% német, 27,93% szlovák nemzetiségő volt).
Ekkor a magyarok 20% feletti arányban éltek 28 db bánáti településen
(Tiszaszentmiklós 3279 fıs lakosságának 40,46%-a, Szerb Padé 1680 fıs lakosságának
39,2%-a, Aracs 7550 fıs lakosságának 20,69%, Nagybecskerek 21934 fıs lakosságának
23,3%-a, Torontálerzsébetlak 1507 fıs lakosságának 28,53%-a, Csávos 1246 fıs lakosságának
22,48%-a, Szerb-Bóka 2098 fıs lakosságának 25,83%-a, Ó-Lécz 451 fıs lakosságának
21,51%-a, Káptalanfalva 323 fıs lakosságának 45,79%-a, Temesvár 43437 fıs lakosságának
26,64%-a, Partos 1193 fıs lakosságának 32,7%-a, Györgyháza 1069 fıs lakosságának
36,18%-a, Sándorháza 852 fıs lakosságának 24,26%-a, Féregyháza 1229 fıs lakosságának
21,43%-a, Dragsina 935 fıs lakosságának 31,12%-a, Medves 991 fıs lakosságának
27,58%-a, Törökszákos 1723 fıs lakosságának 28,75%-a, Szkulya 1380 fıs lakosságának
41,87%-a, Ferendia 1412 fıs lakosságának 21,35%-os, Altringen 228 fıs lakosságának
21,05%-os, Mélynádas 658 fıs lakosságának 22,49%-a, Szinérszeg 833 fıs lakosságának
25,73%-a, Buzias 2626 fıs lakosságának 21,85%-a, Jerszeg 818 fıs lakosságának 37,29%-
a, Izgár 926 fıs lakosságának 21,4%-a, Betlenháza 546 fıs lakosságának 20,68%-a,
Herkulesfürdı 369 fıs lakosságának 20,29%-a, és Orsova 3564 fıs lakosságának 20,03%-a
vallotta a magát magyar anyanyelvőnek) további 60 db bánáti településen 20% alatti arányban
volt jelen a magyarság (pl. Pancsova lakóinak 12,2%-a, Fehértemplom lakóinak 6,54%-
a, Lippa lakóinak 14%-a, Lugos lakóinak 15,2%-a stb.).
190
3. A bánsági magyarság etnikai térstruktúrájának jellemzıi 1910-ben
A magyarok a Bánát lakosságának 15,3%-át (242152 fı) alkották (1. táblázat). Területi
elhelyezkedésüket tekintve megállapítható, hogy Torontál vármegyében élt a bánáti magyarok
53%-a (128405 fı), ahol abszolút többséget csak a törökkanizsai járásban (52,4%)
alkottak, és itt élt a bánáti magyarok 10,3%-a (24961 fı). E járásban kilenc településen 90%
felett (pl. Kiszombor, Ószentiván, Egyházaskér stb.), öt településen 50-75% között (pl.
Törökkanizsa, Oroszlámos, Szıreg stb.), míg egy településen 75-90% között (Csóka), két
településen pedig relatív többségben (Tiszaszentmiklós, Feketetó) éltek a magyarok. A
törökkanizsai járás 22 települése közül a fennmaradó négy településen szerb abszolút többség
volt (pl. Gyála, Ókeresztúr, Deszk stb.), míg Újszentiván településen relatív többséget
alkottak. Nem elhanyagolható tény, hogy e két népcsoport adta a járás lakosságának 88,3%-
át (42060 fı), így magyar-szerb kontakt zóna alakult ki szórvány német (6,2%) és román
(4,3%) lakossággal, mely folytatódott – kisebb megszakításokkal – a nagykikindai járáson

keresztül a nagybecskereki járásig, a Tisza mentén. E kontakt zóna keleti határát Nagyszentmiklós-Nagykikinda-Ittebe
településeknél húzhatjuk meg. E zónában tizenhét tiszta
magyar település és öt tiszta szerb település mellett tizenhárom magyar abszolút többségő,
és három relatív magyar többségő település, valamint tizenkettı szerb abszolút többségő és
kettı szerb relatív többségő település helyezkedett el. A németek (hat település homogén,
kilenc településen abszolút többség), a románok (három település homogén, három
településen abszolút többség), a bolgárok (Óbesenyın homogén) és a szlovákok (Felsıaradin
homogén) e kontakt zónában csak etnikai szigetként jelentek meg, s nem befolyásolták
számottevıen a szerb-magyar érintkezést. A természetes asszimiláció irányát jól mutatja,
hogy 1890 és 1910 között több mint húszezer fıvel gyarapodott itt a magyarok száma (pl.
Nagybecskereken 4032 fıvel, Nagykikindán 2341 fıvel stb.) míg a szerbeké mindössze
5000 fıvel (pl. törökkanizsai járásban 16154 fırıl 17099 fıre, nagybecskereki járásban
14060 fırıl 14445 fıre, Nagybecskereken 7969 fırıl 8934 fıre, Nagykikindán 13248 fırıl
14148 fıre stb.).
Év
1890
fı
%
1910
fı
%
Változás
1890-
1910 fı
1. táblázat.
A Bánát népességszámának és etnikai összetételének változása (1890-2002)
Magyar-Bánát
Szerb-Bánát
tel. össz. magyamán
sz. lak.
ro-
tel. össz.
szerb német egyéb
magyar szerb német román egyéb
sz. lak.
9 15269 10798 3373 1097 - - 185 520910 74647 216322 123428 71390 35105
-
100 70,7 22,1 7,2 - - - 100 14,3 41,5 23,7 13,7 6,8
8 16753 11683 3588 1248 85 154 184 580957 109510 232009 133495 76398 29175
-
100 69,7 21,4 7,5 0,5 0,9 - 100 18,8 40,0 23,0 13,1 5,1
-
-
%
1930- 9
1931 fı
-
%
1949- 9
1956 fı
-
%
Változás -
1910-
1949 fı
-
%
1990- 8
1992 fı
1484 885 215 151 85 154 - 60047 34863 15687 10067 5008 -5930
+9,7 +8,2 +6,4 +13,7 - - - +11,5 +46,7 +7,2 +8,1 +7,0 -16,9
18483 16967 471 1045 - - 186 586906 90595 217900 116900 61743 45693
100 91,9 2,5 5,6 - - - 100 15,4 46,3 20,0 10,5 7,8
19334 19024 - - - 310 188 631485 110030 388268 6277 55439 69911
100 98,4 - - - 1,6 - 100 17,4 61,5 1,0 8,8 11,3
2581 7341 -3588 -1248 -85 156 - 50528 520 156259
-
127218
-20959 40736
+15,4 +62,8 - - - +101,2 - +8,7 +0,5 +67,3 -95,3 -27.4 139,6
18601 18601 - - - - 181 690277 72508 460929 - 33795 124072
%
- 100 100 - - - - - 100 10,5 66,7 - 4,9 17,9
Változás
1949-
1990 fı
- -733 -423 - - - -310 - 58792 -37522 72661 -6277 -21644 54151
%
2001-
2002 fı
%
- -3,8 -2,2 - - - -100 - +9,3 -34,1 +18,7 - -39,0 +77,5
8
-
20139 20139 - - - - - 600010 62891 435685 854 26521 74059
- 100 100 - - - - - 100 10,5 72,6 0.1 4,4 12,4
191

Év Román-Bánát Összesen
tel. össz. magyar
szám lak.
tel. össz.
szerb német román egyéb
magyar szerb német román egyéb
szám lak.
1890
610 902899 45705 43546 263060 496228 54369 804 1439078 131150 263241 387585 567618 89474
fı
% - 100 5,1 4,8 29,1 54,9 6,1 - 100 9,1 18,3 26,9 39,4 6,3
1910
fı
Változás
1890-
1910
fı
1930-
1931
fı
1949-
1956
fı
Változás
1910-
1949
fı
1990-
1992 fı
Változás
1949-
1990
fı
2001-
2002 fı
609 984139 120959 48733 252802 515485 46870 801 1581849 242152 284330 387545 591968 76199
% - 100 12,3 4,9 25,7 52,4 4,8 - 100 15.3 18,0 24,5 37,4 4,8
- 81240 75254 5187 -10258 19257 -7499 - 142771 111002 21089 -40 24350 -13273
% - 9,0 +164,6 +11,9 -3,9 +3,9 -13,8 - +9,9 +84,6 +8,0 -0,01 +4,3 -14,8
610 962086 97854 36491 246354 532589 48520 805 1567435 205416 308862 364299 594332 94213
% - 100 10,2 3,8 25,6 55,3 5,1 - 100 13,1 19,7 23,2 37,9 6,1
634 972408 86592 31156 147275 648925 58542 831 1623227 215646 419424 153552 704364 128763
% - 100 8,9 3,2 15,1 66,7 6,1 - 100 13,3 25,8 9,5 43,4 8,0
- -11731 -34367 -17577 -105527 133460 11672 - 41378 -26506 135094 -233993 112396 52564
% - -1,2 -28,4 -36,1 -41,7 +25,9 +24,9 - +2,6 -10,9 +47,5 -60,4 +19,0 +69,0
639 1142702 67497 15622 30843 954846 73902 828 1851580 158606 476551 30843 988641 197974
% - 100 5,9 1,4 2,7 83,5 6,5 - 100 8,5 25,7 1,7 53,4 10,7
- 170294 -19095 -15534 -116432 305921 15360 - 228353 -57040 57127 -122709 284277 69211
% - +17,5 -22,1 -49,9 -79,1 +47,1 +26,2 - +14,1 -26,5 +13,6 -79,9 +40,3 +53,7
639 1078190 59691 20937 21083 916492 59987 828 1698339 142721 456622 21937 943013 134046
% - 100 5,5 1,9 1,9 85,1 5,6 - 100 8,4 26,9 1,3 55,5 7,9
Temes vármegyében a bánáti magyarság 33%-a élt (79960 fı), ahol az arányuk csak a
dettai járásban (6722 fı = 20,1%) és Temesvárott (28552 fı = 39,4%) haladta meg a 20%-
ot. Temes vármegye 220 településén megtalálhatóak voltak a magyarok (mindössze öt
településen nem), de 131 településen (58,2%) számuk nem érte el a 100 fıt, ezeken a
településeken összesen 4957 magyar élt 1910-ben. A Torontál vármegyei kontakt zónában
többségben élı magyarsággal szemben Temes vármegyében a szórvány magyarság volt a
jellemzı, a vármegye tíz településén élt 1000 fınél népesebb magyar közösség (Temesvár
28552 fı, Versecz 3890 fı, Végvár 2659 fı, Székelykeve 3869 fı, Gátalja 1883 fı,
Újszentes 1149 fı, Lippa 1954 fı, Temesrékas 1236 fı, Majláthfalva 2272 fı, Fehértemplom
1213 fı), melybıl Újszentes, Végvár és Majláthfalva volt csak 90% feletti magyar lakosságú.
Temesvárott, Verseczen, Temesrékason és Fehértemplomban a németek, míg Lippán
a románok voltak relatív többségben, így a magyarok csak a második vagy harmadik
(Versecz, Lippa) ill. negyedik (Fehértemplom) legnagyobb nyelvi csoportot alkották. Az
ezer fınél népesebb magyar közösségekben élt a Temes vármegyei magyarok 60,8%-a
192

(48677 fı), de többségi helyzetben csak kilenc (!) településen (14406 fı), melybıl négy
(Omor 585 magyar, Dézsánfalva 569 magyar, Ötvösd 791 magyar, Magyarmedves 629
magyar) ezer fı alatti népességszámú volt, kisebb etnikai szigeteket alkotva. A Temes vármegyei
magyarság 82%-a (65554 fı) kisebbségben élt, úgy hogy csak 22 településen haladta
meg arányuk a 20%-ot, legmagasabb Szigetfalu 44% (644 fı), Mosnicza 43,6% (828
fı) és Sztancsfalva 43,5% (898 fı) esetében volt.
Krassó-Szörény vármegyében a bánáti magyarok 14%-a (33787 fı) élt, de csak a bégai
járásban (5626 fı = 23,6%), valamint Lugoson, ahol a magyarok relatív többséget alkottak
(6875 fı = 34,7%), haladta meg arányuk a 20%-ot, illetve a facsádi járásban (3979 fı =
16%) emelkedett 10% fölé. Krassó-Szörény vármegye településeinek 80,1%-án (290
település) megtalálhatóak voltak a magyarok, azonban 245 településen számuk nem érte el
a 100 fıt, s mindössze 8 településen élt 1000 fı feletti magyar közösség (Lugos 6875 fı,
Resiczabánya 2713 fı, Igazfalva 1925 fı, Orsova 1870 fı, Szapáryfalva 1686 fı, Nagybodófalva
1556 fı, Facsád 1462 fı, Karánsebes 1413 fı). Homogén magyarlakta település
mindössze négy volt (Igazfalva, Nagybodófalva, Szapáryfalva és Bunyaszekszárd), míg abszolút
többségben Udvarszállás (330 fı = 71,8%), és Nırincse (476 fı = 56,7%) magyar
lakói, relatív többségben Lugos és Herkulesfürdı (200 fı = 38,7%) magyar lakói éltek
1910-ben. Mindez azt jelenti, hogy a vármegye magyar lakosságának 39,3%-a (13288 fı)
többségben (ebbıl 6875 fı Lugoson), míg 60,7%-a kisebbségben használhatta nyelvét. A
kisebbségben élı magyarok aránya csak 10 településen volt 20-50% közötti, ahol a legmagasabb
arányt Kisszécsényben (201 fı = 49,5%) érték el, megjegyzendı, hogy itt a
románok száma 202 fı volt.
A Bánát 723 településén éltek magyarok, mely közül 36 településen (ebbıl 30
településen 90% felett) arányuk meghaladta a 75%-ot, a települések döntı többsége (27 db)
Torontál vármegyében helyezkedett el, míg Temes vármegyében 5 db, Krassó-Szörény
vármegyében pedig 4 db ilyen település volt. A vizsgált régió 18 településén (Torontál
vármegyében 14, Krassó-Szörény és Temes vármegye 2-2 településén) a magyarság aránya
50-75% között változott. E települések közül hat településen németekkel (pl. Torontálújfalu,
Kübekháza, Törzsudvarnok stb.) öt településen szerbekkel (pl. Törökbecse,
Oroszlámos, Törökkanizsa, Szıreg stb.) három településen románokkal (Gátalja, Dézsánfalva,
Nırincse) alkottak kétnyelvő közösséget, míg 4 településen legalább három
nemzetiség élt együtt (pl. Torontáloroszi, Nagyszentmiklós stb.). A magyarok relatív többséget
10 bánáti településen alkottak, amelybıl kétnyelvő közösség volt három településen
(magyar-román: Herkulesfürdı, Magyarmedves, Partos), háromnyelvő közösség hét
településen (magyar-német-román: Lugos, Omor; magyar-német-szlovák: Hertelendyfalva;
magyar-német-szerb: Nagybecskerek, Tiszaszentmiklós, Feketetó, Ólécz). A magyarok
aránya 20-50% között változott 54 bánáti településen, itt azonban már nem ık voltak többségben.
E települések közül 22 db Torontál vármegyében helyezkedett el, ahol hat
településen németekkel (pl. Györgyháza, Nagybikács, Csısztelek, Németcsernye stb.) öt
településen szerbekkel (pl. Beodra, Aracs, Deszk stb.) két településen románokkal (Öregfalu
és Valkány) és egy településen szlovákokkal (Nagyerzsébetlak) alkottak kétnyelvő
közösséget, míg nyolc településen három vagy több nemzetiség élt együtt (pl. Nagygáj,
Kanak, Kıcse stb.). Temes vármegyében szintén 22 olyan település volt, ahol a magyarok
aránya 20-50% között változott, ezek közül 16 település volt alapvetıen kétnyelvő, úgy
hogy a magyarok a vármegye 12 településén románokkal (pl. Keped, Szinérszeg, Gilád,
Szigetfalu stb.) négy településen németekkel (pl. Detta, Gizellafalva, Temesrékas stb.) éltek
együtt, míg hat település háromnyelvő volt (pl. Tesöld, Lippa stb.). Krassó-Szörény várme-
193

gyében tíz olyan település volt, ahol a magyarok aránya 20-50% között volt (nem számítva
Lugost és Herkulesfürdıt, ahol relatív többségben voltak), melybıl nyolc településen a németekkel
(pl. Bálincz, Bégahosszúpatak, Bégamonostor, Vásáros, Érszeg, Izgár, Facsád
stb.) két településen a németekkel és a románokkal (Orsova, Bethlenháza) éltek együtt, két
ill. háromnyelvő közösséget alkotva.
A Bánát 604 településén (Torontál vármegyében 143 db, Temes vármegyében 188 db,
Krassó-Szörény vármegyében 273 db) a magyarok aránya 20% alatt maradt, melybıl 67
településen nem élt magát magyarnak valló személy, s 140 településen 1% alatt maradt
arányuk. A fennmaradó 397 településen 5-20% között változott arányuk úgy, hogy 10%
fölé hatvanöt bánáti településen emelkedett (Temes vármegyében 30 db, Torontál vármegyében
21 db, Krassó-Szörény vármegyében 14 db).
A bánáti települések 55,8%-a (447 db) etnikailag homogénnek számított (299 román, 65
német, 36 szerb, 30 magyar, 7 krassowaner, 6 cseh, 3 szlovák, 1 bolgár), azaz 90% fölött
volt az uralkodó nemzetiség aránya. Jelentısebb etnikai keveredés 354 településen (44,2%)
következhetett volna be, azonban 11 olyan település is volt, ahol 87,6-89,8% között volt az
uralkodó nyelvet beszélık aránya, s egyetlen kisebbség sem érte el az 5%-os értéket, 141
településen az abszolút többséget alkotó nemzetiség súlya 75-89,9% között (6 magyar, 31
német, 82 román, 30 szerb, 1-1 cseh, ruszin, bolgár), míg 155 településen 50-74,9% között
(68 román, 40 német, 26 szerb, 18 magyar, 2 bolgár és 1 cseh) váltakozott. A fennmaradó
47 településen relatív többségben volt a román (14 db), a német (11 db), a magyar (10 db),
a szerb (8 db), a szlovák (2 db) és a horvát (2 db) nemzetiség. A Bánát 801 településén
többségben élt a lakosság 69,71%-a (1102960 fı), míg kisebbségben 30,29%-a (479173 fı).
A kisebbségben élık aránya mindössze 169 településen (54 magyar, 53 német, 34 román,
33 szerb, 5 szlovák, 3-3 horvát és cseh, 2-2 roma és ruszin ill. 1-1 sokácz és bolgár kisebbség)
haladta meg a 20%-ot, úgy, hogy 19 településen két-két kisebbség is e fölött állott.
A Bánát nemzetiségeit nem egyformán érintette a lakóhelyén belüli kisebbségi lét, amíg
a románok 27,7%-a (164379 fı) élt kisebbségben, addig a horvátok 87,3%-a (4274 fı), a
szlovákok 42%-a (9285 fı), a ruszinok 91,6%-a (2190 fı), a csehek 51,5%-a (4167 fı), a
bolgárok 25,1%-a (3132 fı), a németek 25,2%-a (97625 fı), a szerbek 29,1%-a (82659 fı)
és a magyarok 38,4%-a (92994 fı). Ez utóbbi tény azért figyelemre méltó, mert a négy
nagy bánáti nemzetiség közül éppen a magyar volt az, amely a leginkább kisebbségben,
szétszórva és etnikai szigetekben élt, azaz nyitott és hajlandó más nemzetiségekkel való
együttélésre. A legkevésbé zárt magyarság (majdnem negyven százalékuk – közel 100 ezer
fı – kisebbségben ill. szórványban élt) szenvedte el a legnagyobb veszteségeket a trianoni
országhatárok meghúzásakor. A németek etnikai keveredése sokkal kisebb volt, amit
egyrészt szervezett betelepítésük – többé-kevésbé homogén falvakba -, másrészt lassúbb
természetes asszimilációjuk is alátámaszt. Az etnikai zártság és nyitottság kérdését tekintve
nem hagyható figyelmen kívül a kontakt zónák szerepe és jelentısége. E kontakt zónák egy
részét -magyar-szerb, román-szerb- már elemeztük, s megállapítható, hogy magyar-román
(az Aranka menti településeken; pl. Nagyszentmiklós, Valkány, Nagycsanád stb.) és németromán
(Temesvár-Lippa-Újarad háromszögben ill. Temesvártól délre Csák-Denta-
Temesmóra-Versecz vonalon) kontakt zóna is kialakult, melynek magyar, német és a
kisebb etnikumokhoz tartozó szereplıit figyelmen kívül hagyva a szerb-román nyelvhatárnak
közel megfelelıen (kivétel Versecztıl keletre lévı román többségő falvak ill.
Újmoldova körül elhelyezkedı homogén szerb falvak kerültek a másik félhez) húzták meg
a trianoni országhatárokat.
194

4. A Bánát etnikai térstruktúrájának változásai 1920-1950 között
A régió 849 településén 1622564 fı élt 1949/53/56. évi népszámlálások adatai alapján, s
ez mindössze 3,25 százalékkal (51169 fı) magasabb, mint 1910-ben (804 településen =
1571395 fı). E szerény növekedés egyértelmően törést jelentett, hiszen 1870 és 1910 közötti
negyven évben a Bánát népessége 17,62%-kal (235406 fı) növekedett, azaz 1335989
fırıl 1571395 fıre, 1950 és 1990 között pedig 13,74%-os volt a gyarapodás (222994 fı),
azaz 1622564 fırıl 1845558 fıre, amely önmagában kedvezı tendencia. Az 1910 és 1950
közötti idıszak adatsorait vizsgálva megállapítható, hogy az egykori Torontál vármegye
népessége 6,53%-kal (38770 fı) gyarapodott, míg Temes és Krassó-Szörény népességszáma
egyaránt csökkent (1. táblázat).
Az elsı világháború végén Szerb-Bánát területén a hatóságok azonnal hozzáláttak a
magyar államiság minden nyomának felszámolásához. A hatalmat a helyi szerbek kezébe
adták, a magyar közalkalmazottak többségét elbocsátották, az iskolákat államosították, s az
500 kat.hold feletti nagybirtokok nagy részét kisajátították, melyekre szerb és horvát telepesek
érkeztek, melynek eredményeként 1930-ra a Bánátban élı szerbek száma mintegy harmincezer
fıvel gyarapodott (1. táblázat), a magyarok száma viszont több mint tizenötezer
fıvel csökkent csak az egykori Torontál vármegyében. Az államhatártól számított 30-50
km-es zónába telepített délszlávoknak köszönhetıen a szerb többségő települések száma
emelkedett (pl. Deliblat, Kubin, Pancsova stb.), s teljesen új telepes falvakat is létrehozva
(pl. Aleksandrovo, Vojvoda Stepa, Banatsko Karadjordevo, Mileticevo stb.) a szerb etnikai
tér kiterjedése különösen Nagykikindától délkeletre nıtt meg. A Bánát Szerbiához került
régióiban az 1920-as években mintegy 8-10 ezer fıvel csökkent a románok száma is, mely
Romániába történı átköltözésüknek volt köszönhetı.
Román-Bánát lakosságszám csökkenése mind Temes-Torontál, mind Krassó-Szörény
vármegye vonatkozásában egyértelmő, melyet csak részben ellensúlyozott Temesvár dinamikus
népességgyarapodása (2. táblázat). A demográfiai folyamatokba kevésbé drasztikus
módon beavatkozva a spontán migrációs-asszimilációs folyamatok érvényesülése volt a
meghatározó. Nem következett be román telepes falvak létesítése (a Bánát területén 1910-
ben 592049 román nemzetiségő élt, míg 1930-ban 594005 fı), a bánáti románok országos
átlag alatti alacsony természetes szaporodását ekkor még nem ellensúlyozták „regáti”
románok betelepítésével. A románság térnyerése zömmel a nagyvárosokra (pl. 1930-ra már
csak Resicabányán éltek a németek abszolút többségben = 55,4%, Temesvárott a lakosságnak
már csak 1/3-a számított német anyanyelvőnek stb.) korlátozódott illetve néhány
Krassó-Szörény megyei bánya- és ipari központ és fürdıváros (pl. Herkulesfürdı 509 fı →
1656 fıre) román lakossága emelkedett erıteljesebben. A megyék, járások, községek
határainak folyamatos módosulásai következtében számos község és város területe megváltozott,
határrészek kerültek átcsatolásra, melyek mindegyike a románság statisztikai és tényleges
térnyerését szolgálta, az „idegen” elemek arányszámát látszólag mérsékelte. A
Bánát romániai részén 1950-ig az alábbi fontosabb közigazgatási változások zajlottak le:
• az új-aradi járás 1926-ban Arad vármegyéhez került
• a marosi járás (Krassó-Szörény vármegye) két települését (Pozsoga, Szelcsova)
Hunyad megyéhez kapcsolták
• 1926-1938 között Krassó-Szörény vármegyét kettéosztották, s Temessel együtt
három megye alkotta Román-Bánát területét
• 1920-30 között az orsovai járás több mint 1/3-a Mehedinti megyéhez került
195

• Arad megye határa nem a Maroson, hanem a Lippai-dombokon (Erdıhát), s a
Vingai-magassíkon kígyózott.
A Bánát jelentısebb városainak népességszáma és etnikai összetétele (1890-2002)
2. táblázat
Település Év Össz. lakos magyar szerb német román egyéb
1890 43437 11572 2141 23995 4257 1473
1910 72552 28552 3482 31644 7566 1311
Temesvár
1930 91580 32513 - 30670 24088 4309
1949 142257 29968 - 24326 75855 12108
1990 334115 31798 - 13206 274438 14673
2002 317660 24281 6311 7157 271677 8234
1890 18290 2244 7781 7331 - 935
1910 20808 3364 8714 7467 769 494
Pancsova
1930 22089 1746 10909 7872 - 1562
1949 30103 3009 20551 1405 - 3734
1990 72793 4052 52832 - - 15909
2002 77087 3279 60963 172 746 11927
1890 21934 5116 7969 7874 - 975
1910 26006 9148 8934 6811 339 774
Nagybecskerek
1930 32831 9189 12813 8164 - 2665
1949 38714 11497 22402 - - 4815
1990 81316 14312 52094 - - 14910
2002 79773 11605 56560 140 633 10835
1890 22768 3627 13428 5894 - -
1910 26795 5968 14148 5855 436 388
Nagykikinda
1930 28400 5333 15734 5803 - 1530
1949 29570 7259 21197 - - 1114
1990 43051 5932 30323 - - 6796
2002 41935 5290 31317 52 102 5174
1890 22121 1321 7742 12244 - 814
1910 27370 3890 8602 13556 879 443
Versecz
1930 26711 2537 10555 11766 - 1843
1949 26110 3582 17550 2000 - 2978
1990 36885 2125 26309 - 1826 6625
2002 36623 1800 28372 85 1734 4632
1890 14216 2167 - 5574 6045 483
1910 19818 6875 221 6151 6227 334
Lugos
1930 23587 6226 - 6756 9722 883
1949 30252 5592 - 4279 18811 1570
1990 49732 5599 - 2739 41403 -
2002 44636 4272 44 1319 37043 1958
1890 5464 393 - 1984 3088 -
1910 7999 1413 67 2419 3916 184
Karánsebes
1930 8704 651 - 2409 5644 -
1949 15195 547 - 1596 12298 754
1990 31389 - - 1180 28182 2027
2002 28301 336 36 530 26074 1325
1890 12819 719 - 7458 2589 2054
1910 17368 2713 148 9435 3796 1292
Resiczabánya
1930 19868 2229 - 11004 5842 793
1949 41234 3511 - 9158 26154 2411
1990 92516 4009 - 5045 79517 3945
2002 84526 3034 580 2696 74584 3632
1890 9041 591 1541 6219 690 -
1910 11524 1213 1995 6062 1806 448
Fehértemplom
1930 9657 - 2736 4409 - 2512
1949 9803 501 6633 492 - 2177
1990 11634 - 8561 - - 3073
2002 10675 180 8222 29 188 2056
196

A magyarság számbeli változásait és eredményeit tekintve megállapíthatjuk, hogy az
1930. évi népszámlálási adatok alapján a Bánát területén több mint kettıszázezren éltek,
ami a vizsgált régió lakosságának több mint 13%-a (205409 fı). Mindez 1890-hez képest
(1. táblázat), több mint hetvenezer fıs gyarapodás, amelynek köszönhetıen a volt törökkanizsai
járás területén a magyarok aránya 58%-ra (28305 fı) emelkedett, így abszolút
többséget alkottak, nem csak a járás területén, hanem Törökkanizsán és még tizenhét
községben. A magyarság gyarapodása azonban nemcsak az elızı fejezetben már részletesen
tárgyalt magyar-szerb kontakt zónában következett be, hanem a Bánát más településein
is. A legjobban Temesvár lakosságának etnikai megoszlása (30670 német, 24088 román,
32513 magyar, 4309 kisebb etnikai töredékek) mutatja a magyarok térhódítását, hiszen a
városban 1890-ben még alig több mint 11,5 ezer magyar élt. Természetesen a másik két
megyeszékhely Nagybecskerek (9189 magyar, az összlakosság 28%-a) és Lugos (6226
magyar, az összlakosság 26,4%-a) népességszámának átlagos növekedésénél is nagyobb
arányú volt a magyarok betelepülése, így nem meglepı, hogy Temesvár esetében a magyarok
relatív többségben voltak, Nagybecskerek esetében pedig a második legnépesebb
nemzetiséget alkották. A három volt megyeszékhelyen mintegy harmincezer fıvel
gyarapodott a magyarság (1890-1930 között). A valóságban ettıl nagyobb lehetett a magyarság
gyarapodása, de 1918-20 között több ezer magyar menekült el a központokból,
fıként a közigazgatásban és oktatásban dolgozók közül.
A fenti tényeknek is köszönhetıen a bánáti magyarság szétszórtsága fokozódott (1930-ban
már csak 55,1%-uk élt az egykori Torontál megye területén, míg négy évtizeddel korábban
még 70,4%-k), s ez különösen a volt Temes és a volt Krassó-Szörény megyei területeken
következett be. A Bánát egykori harminckilenc járásából mindössze 17 járásban volt 10% feletti
a magyarok aránya. Ebbıl egy (törökkanizsai) abszolút többségő, relatív többségő nem
volt (!), négy (nagykikindai, nagyszentmiklósi, törökbecsei, begai) 20-30% közötti, tizenkettı
(antalfalvi, bánlaki, csenei, módosi, nagybecskereki, zsombolyai, buziasi, dettai, kubini,
rékasi, temesvári, párdányi) 10-20% közötti magyar lakossággal rendelkezett.
A magyarság gyarapodásának súlyponti területe továbbra is a volt Torontál vármegye
északi része, amely 1922 után Magyarországnak maradhatott, de igen jelentıs volt Temes
vármegye központi járásában és Lugos körül is, mindezek ellenére új, összefüggı magyar
etnikai sziget nem alakulhatott ki, a szórvány magyarság pedig többségi-kisebbségi, de
egymástól elkülönült és más nemzetiségekkel elválasztott településeken élt.
A II. világháború után tartott elsı népszámlálási adatok (1949, 1953, 1956) alapján
megállapítható, hogy a Bánát területén 849 településen 1622564 fı élt, ami 3,5%-os természetes
szaporodást jelentett 1930-hoz képest. A nagyobb etnikai csoportok közül a
jugoszláviai németeket kitelepítették (mindössze 7200 német anyanyelvő maradt 8
településen), s helyükre délszláv (szerb, montenegrói, makedón stb.), valamint szlovén és
albán nemzetiségeket telepítettek (KOCSIS K. 1983.). A németek számának csökkenése
Román-Bánát területén is bekövetkezett, s összességében több mint 58%-kal (210821 fı),
az összlakosság 9,46%-ra mérséklıdött súlyuk. A németek számának drasztikus csökkenése
együtt járt a románok, szerbek erıteljes és a magyarok lassú gyarapodásával. Az etnikai
változásokkal párhuzamosan az 1950-es évektıl felgyorsultak azok a tendenciák, amelyek
napjainkra differenciálódott mikrorégiók mozaikját hozták létre eltérı népesség- és
településföldrajzi specifikumokkal.
A magyarság számbeli változásait és eredményeit tekintve megállapíthatjuk, hogy az
1949-56-os népszámlálási adatok alapján a Bánát területén megközelítıleg kettıszáztizenöt-ezren
(214986 fı = 13,25%) éltek, amely érték 1930-hoz képest, több mint kilencezer
197

fıs gyarapodást jelentett. A magyarság gyarapodása a Bánát népességgyarapodási értékénél
(3,52%-os) magasabb (4,66%) volt, zömében azonban annak köszönhetı, hogy a volt
törökkanizsai járás Magyarországon maradt települései szinte 100%-ig homogénné váltak
(ez több mint 3 ezer fıs gyarapodás). A magyarság gyarapodásának másik fontos aspektusa,
hogy a Szerbiához tartozó településeken emelkedett, míg a Romániához került
településeken csökkent számarányuk. Ez a kettısség annak köszönhetı, hogy a II.
világháború utáni kitelepítések alkalmával a Szerb-Bánát területén élı németek 99%-át
kitelepítették, a vegyes házasságban élık (pl. német-magyar, német-szerb stb.) pedig zömében
magyarnak vagy szerbnek vallották magukat). Ezt alátámasztandó néhány adat: a volt
nagybecskereki járásban a magyarok száma 6569 fırıl (1930) 9803 fıre emelkedett, a volt
pancsovai járásban 2825 fırıl 4946 fıre, a zsombolyai járásban, amelyet pedig megosztottak
Románia és Szerbia között, 8792 fırıl 9839 fıre). A legszembetőnıbb azonban a nagyvárosok
magyarságának gyarapodása (pl. Nagykikindán 5333 fırıl 7259 fıre,
Nagybecskereken 9189 fırıl 11497 fıre, Pancsován 1746 fırıl 3009fıre, Verseczen 2537
fırıl 3582-re, míg Fehértemplom esetében 1930-ban még nem volt jelentıs magyarság, de
1950-re 501 fı magyarnak vallotta magát).
Természetesen a magyarság gyarapodása egy sajnálatos etnikai tisztogatás eredménye, s
így sovány vigasz és „tiszavirág élető”, hiszen Román-Bánát területén a természetes
asszimiláció tovább folytatódott (a rékasi, bogsáni és a resicai járások kivételével mindenhol
csökkent illetve stagnált a magyarság száma), különösen a nagyvárosokban (pl. Temesvár
magyar lakossága mintegy 2500 fıvel csökkent, miként Lugos és Karánsebes esetében
is). A fenti tényeknek is köszönhetıen a bánáti magyarság 60,9%-a élt az egykori Torontál
megye területén, míg Krassó-Szörényben mindössze 8,75%-uk. Abszolút többségben csak a
volt törökkanizsai járásban (64,3%) voltak, öt egykori járásban (nagykikindai, nagyszentmiklósi,
törökbecsei, párdányi, begai) 20-30% között, tíz egykori járásban (antalfalvi,
bánlaki, csenei, módosi, nagybecskereki, zsombolyai, buziasi, dettai, kubini, temesvári) 10-
20% között volt a magyarság aránya. Nem meglepı, hogy 20% fölötti arányt Krassó-
Szörény megyében csak az egykori begai járásban és Lugoson, Temes megyében pedig
csak a nagyvárosokban (Temesvár, Versecz) tudott elérni a magyarság, amelynek természetes
asszimilációja is felgyorsult.
198
5. A Bánát etnikai térstruktúrájának jellemzıi 1990-ben
Az 1. táblázat adatai alapján megállapíthatjuk, hogy az 1950-es évektıl eltelt mintegy
negyven esztendı alatt újabb drasztikus változások következtek be, s ezek kedvezıtlen hatásai
együttesen azt eredményezték, hogy tovább szegényedett a Bánát etnikai arculata,
egyhangúbb lett, s az 1910-es évekhez képest újabb nagy múltú népek és kultúrák semmisültek
meg illetve élik végnapjaikat a vizsgált régióban. Végérvényesen és visszavonhatatlanul
érvényesültek azok a kedvezıtlen tendenciák, amelyek Trianonnal kezdıdtek, és a II.
világháború után gyorsultak fel, most már nem csak a Szerbiához került településeken, hanem
a Romániához tartozó városok és falvak esetében is. A német többségő falvak száma
tovább csökkent, de a többi nemzetiség asszimilációja is felgyorsult pl. Vingán a bolgárok
elvesztik relatív többségüket is (715 fı = 17,3%), a horvátok és a krassowanerek száma is
gyorsan csökken stb.
Mindez azt eredményezte, hogy a Bánát 826 települése közül 1990-re 128 olyan település
maradt, ahol nem a románság vagy a szerbek kerültek abszolút többségbe, ebbıl 8 tele-

pülés magyarországi (itt homogén magyar lakosság élt), így Román-Bánát területén 60 db,
míg Szerb-Bánát területén szintén 60 db olyan települést találunk (1. térkép), ahol nem a
románok ill. szerbek éltek abszolút többségben. E két uralkodó nemzetiség elıretörését mutatja,
hogy a románok száma majdnem 1 millió fıre (988641 fı = 53,56%) duzzadt, míg a
szerbek száma megközelítette a fél milliót (474841 fı = 25,73%), illetve túl is lépte, ha a
jugoszlávnak tartott 32527 fıt is hozzájuk számítjuk. A magyarok száma sajnálatosan
csökkent (152609 fı = 8,26%), miként a többi kis nemzetiség aránya is (kivétel a cigányság
tömegesebb megjelenése (13108 fı = 0,71%), melynek eredményeként egy faluban
(Maguri) már abszolút többségbe kerültek).
1. térkép Bánát etnikai térszerkezete 1990-ben
Román-Bánát 641 települése közül mindössze 13 db volt magyar többségő (pl. Porgány,
Keresztúr, Majlátfalva, Ótelek, Nagybodófalva, Igazfalva, stb.), míg két településen más
nemzetiségekkel alkotott (Bolgártelepen a bolgárokkal, Gyéren a szerbekkel) többséget.
Szerb többségő falu 11 db volt, ebbıl 7 db a moldvai járás területén (pl. Macesti, Radinma,
Divici, Socol) négy pedig a szerb-román határ mentén (pl. Szerbszentmárton) illetve Temes
megye északi részén (pl. Petrovoselo, Stanciova). Zlatita faluban szerb-cseh többség volt a
románsággal szemben. Ruszin többségő település 11 db fıként a Temes folyó völgyében
Lugos-Karánsebes között (pl. Zorile, Padureni, Copacele, Cornutel stb.), míg Soca
199

településen ruszin-szerb többség alakult ki. Szlovák többség mindössze egy (Butin), horvát
többség öt (Rafnic, Vodnic, Clocotici, Nermed, Jabalcea), krassowaner többség kettı (Lupac,
Carasova), míg homogén cseh bányásztelepülés hét darab volt (Sumita, Ravesca,
Girnic, Sfinta Elena, Bigari, Eibenthal, Baia Nova) Román-Bánát területén.
Szerb-Bánát 176 települése közül 60 db (ez több mint 1/3-a!!!) még mindig nem szerb
többségő volt, ezek közül 21 db tisztán magyar többséggel rendelkezett (zömében a volt
törökkanizsai járás területén: pl. Rábé, Majdán, Csóka, Egyházaskér, Feketetó, Bánátmonostor
stb.), míg kilenc településen más etnikai töredékekkel együtt alkottak többséget
(pl. Oroszlámos, Bánáttopolya, Kanak, Neuzina, Ivanovo stb.). Tizennyolc településen (pl.
Jankov-Most, Begejci, Lokve, Uzdin, Ritiseva, Mali-Zám, Vojvodinci stb.) abszolút román
többség, míg négy településen (pl. Margitta, Ecska, Vajkovác stb.) relatív román többség
volt, s más néptöredékekkel együtt voltak többségben. Abszolút szlovák többséggel négy
település (Aradac, Jánosik, Kovacica és Padina) rendelkezett, míg Hajducica településen relatív
többségben éltek. Szerb-Bánát két településén (Kacarevo, Jabuka) a makedónok
kerültek relatív többségbe, míg Cesko Selo homogén cseh település maradt. A fentiek alapján
nem meglepı, hogy a Bánát harminckilenc egykori járását figyelembe véve egyetlen
egy (törökkanizsai) maradt, ahol nem román vagy szerb többség alakult ki, ez is csak annak
köszönhetı, hogy nyolc települése (Kiszombor a kilencedik, egykor a nagyszentmiklósi
járáshoz tartozott) Magyarországon maradt és homogenizálódott. A legnagyobb etnikai
térvesztést (megsemmisülést) a németek szenvedték el a vizsgált régióban.
200
2. térkép Bánát etnikai kisebbségei 1990-ben

6. A Bánát etnikai térstruktúrájának változásai 1990-2002 között
A régió 849 településén 1698339 fı élt 2001/02. évi népszámlálások adatai alapján, s ez
8.3%-kal (153241fı) alacsonyabb, mint 1990/92-ben (1851580 fı). Ez egyértelmően törést
jelent, hiszen 1950 és 1990 között 13,74%-os volt a gyarapodás (222994 fı), azaz 1622564
fırıl 1851580 fıre, amely önmagában kedvezı tendencia. Az 1990 és 2002 közötti idıszak
adatsorait vizsgálva megállapítható, hogy Szerb-Bánát népessége 15,1%-kal (90267 fı),
míg Román-Bánát népességszáma 5,65%-kal (64512 fı) csökkent (1. táblázat). Magyar-
Bánát nyolc településén gyarapodott a népesség 18601 fırıl 20139 fıre, köszönhetıen a
Szegedrıl történı folyamatos kitelepülésnek, ez mint köztudott a szuburbanizációs folyamat
egyik jele.
Az egyes nemzetek és nemzetiségek számának változásai között markáns különbségeket
fedezhetünk fel. A Bánátban élı szerbek száma mintegy húszezer fıvel (1. táblázat), a
magyarok száma több mint tizenötezer fıvel, a románok száma több mint negyvenezer fıvel,
míg a németek száma közel kilencezer fıvel csökkent, míg a kisebb etnikai töredékek
száma kivétel nélkül emelkedett, legdinamikusabban a romáké. Számarányukhoz képest a
legnagyobb csökkenés a bánáti svábokat érte, mintegy harminc százalékos a csökkenés, de
a magyarok esetében is több mint 10.1%. A fenti adatok is rávilágítanak arra a tényre, hogy
mind a szerbek, mind a románok aránya emelkedett. Szerb-Bánát esetén a szerbek a lakosság
72,6%-át adták, a korábbi 66,7% helyett, míg Román-Bánát területén a románok a
lakosság több mint 85%-át adták. A Bánát Szerbiához került régióiban az 1990-as években
mintegy 10 ezer fıvel csökkent a magyarok, s mintegy hétezer fıvel a románok száma,
újabb lépéseket tettek tehát az etnikai homogenizáció felé. Román-Bánát lakosságszám
csökkenése mind Temes-Torontál, mind Krassó-Szörény megye vonatkozásában
egyértelmő, a magyarság száma mintegy hétezer fıvel csökkent. A demográfiai folyamatokba
kevésbé drasztikus módon beavatkozva a spontán migrációs-asszimilációs folyamatok
érvényesülése volt a meghatározó. Nem következett be román telepes falvak létesítése,
de a falvak körzetesítésével egyetlen magyar többségő önálló falu sem maradt, a magyar
lakosságú falvakat nagyobb román lakosságú falvakhoz kapcsolták, így az összlakosságon
belüli arányuk minden körzetben 50% alatti. A románság térnyerése zömmel a nagyvárosokra
(2. táblázat) koncentrálódott.
A magyarság számbeli változásait és eredményeit tekintve megállapíthatjuk, hogy a
2001/02. évi népszámlálási adatok alapján a Bánát területén több mint 142 ezren éltek, ami
a legalacsonyabb érték az elmúlt száz évben. Valamennyi nagyvárosban csökkent a magyarok
száma és aránya. A legjobban Temesvár lakosságának etnikai megoszlása (7157 német,
271677 román, 24281 magyar, 2309 kisebb etnikai töredékek) mutatja a demográfiaietnikai
változásokat, s ma már csak egy olyan városa van (Csóka 2703 fı=57,4%) a
Bánátnak, ahol 50% feletti a magyarok aránya. A fenti tényeknek is köszönhetıen a bánáti
magyarság szétszórtsága fokozódott, mindazok ellenére, hogy a hét legnépesebb bánáti
városban élt a bánáti magyarok 37,5%-a ( 53561 fı), mindössze 5-15%-át adva az adott
város népességének (2. táblázat).
Természetesen a községekben sem jobb a helyzet, Román-Bánát homogén magyar falvainak
lélekszáma tovább zsugorodott és elöregedett, Szerb-Bánát falvai közigazgatásilag
önállóak, azonban mindössze huszonegy olyan akadt, ahol a magyarok többségben voltak,
melyek zöme 1000 fı alatti népességő kisközség. Ezer fı feletti magyar közösség -
többségben- csak hét (Alsóittebe, Torda, Magyarcsernye, Szaján, Padé, Torontálvásárhely,
Székelykeve) faluban élt, azaz a természetes asszimiláció itt is felgyorsult.
201

7. Összegzés
A korábban jellemzı multietnicitás a legtöbb helyen megszőnt illetve felváltotta egy
másfajta, a beköltözések révén kialakult sokféleség, amely új problémákat hozott felszínre.
A beköltözık területi, nemzetiségi és kulturális rekrutációja; a többnyire azonos nemzetiségő
(román), de igen sokféle gyökerő népesség kevés összetartást mutat, hagyományos
értelemben nincs kialakult faluközösség, egyfajta gyökértelenség, hagyománytalanság és a
lokális kezdeményezések hiánya jellemzı. Az Osztrák-Magyar Monarchia kolonizációs
ideológiáját felváltó nemzetállamú politizálás a homogenizációt szolgálta. A mindenkori államalkotó
nemzettel való azonosulás igénye és gyakorlata az egyes nemzetiségeknél eltérı
mértékben jelentkezett. A homogenizációs tendenciák, a történelem viharai és az elmúlt évtizedek
migrációi ellenére létezik egyfajta bánáti öntudat, regionális identitás, melynek önmeghatározásában
hangsúlyosan szerepel a tolerancia és a kulturális sokszínőség. E bánáti
öntudat fı szószólói a Németországba költözött svábok, akik értékorientált módon integrálták
a megfogyatkozott vagy eltőnt bánáti társnépek tradícióit, s ma is olyan erıs lokális
kötıdésük, hagyományápolásuk, - emlékmővek állítása -, amelyek szükségessé teszik a
kitelepedettek által is tovább éltetett „virtuális” Bánát kutatását is.
Irodalom
BARTHA ELEK: Etnikai rétegzıdés a dél-bánsági magyarság szokásrendszerében. In: NOVÁK L. (szerk.):
Hiedelmek és szokások az Alföldön II. Nagykırös, 1992. pp. 629-637.
BÁLINT SÁNDOR: A Bánát településtörténetébıl. In: Hungarológiai Intézet tudományos közleményei 15. 1972. pp.
5-13.
BODÓ BARNA: Bánság és az etnikai diskurzus. Magyar Szemle, 1994. 6. szám pp. 625-654.
KÓKAI SÁNDOR: A Bánát népességváltozási tendenciái 1949-1990 között, különös tekintettel a határmenti
területekre. In: Határok és az Európai Unió (szerk.: SZÓNOKYNÉ ANCSIN GABRIELLA) Szeged, 2003. pp. 251-
257.
KÓKAI SÁNDOR: Az állam- és közigazgatási határok változásának hatásai a Bánát népességére a XX. század
folyamán. II. Magyar Földrajzi Konferencia. Szeged, 2004. konferenciakötet (CD)
KÓKAI SÁNDOR: A Bánát demográfiai jellemzıi és sajátosságai 1890-1990 között. In: A társadalmi- földrajz
világai (szerk.: KOVÁCS CS. – PÁL V.) Szeged, 2007. pp. 303-324.
KÓSA LÁSZLÓ: Bánság. In: ORTUTAY GYULA (szerk.): Magyar néprajzi lexikon 1. kötet. Budapest Akadémiai
Kiadó, 1977. pp. 209-211.
202

Magyarok a Kárpát-medencében
SZLOVÁK KISEBBSÉGI ÖNKORMÁNYZATOK A DÉL-ALFÖLDÖN
KUGLER JÓZSEF 1
SLOVAK MUNICIPALITIES OF MINORITY IN THE SOUTH GREAT PLAIN
Abstract
The Hungarian Parliament passed the LXXVII law on the legal status of the protection of the
national and ethnic minorities in 1993, which makes it possible for the minorities in Hungary to establish
the so-called municipality of minority. One of the thirteen minorities in Hungary is the Slovaks,
who have been living in Hungary for more than 300 years. Almost half of the Slovak minority
in Hungary lives in the South Great Plain Region, closer in Békéscsaba and the surroundings of it.
Slovakian municipalities of minority have been established on 23 settlements of the region as a result
of the elections in every 4 year. The existence of the municipalities of minority makes it possible
to stop or retard the assimilation of the Slovakian. They have achieved significant results on the
field of promoting tradition, but the use of the Slovakian language is being forced back not only in
the local Slovakian communities, but also in the families.
Közös történelmi múltunk néhány eseménye
A Kárpát-medencében (mint közismert) több mint ezer éve élnek a magyarok mellett
más ajkú népek is. Erre a sok évszázados együttélésre többnyire jellemezı volt, hogy a
különbözı nyelvő népek megismerték egymás szokásait, kultúráját, sıt annak bizonyos
elemeit kölcsönösen át is vették egymástól. Az elmúlt egy–másfél évszázad alatt azonban
Európa más térségeihez hasonlóan a Kárpát-medencei népek tragikus szembefordulására is
számos példát találunk. A Kárpát-medencei magyarság múltjának és jelen viszonyainak kutatásakor
tehát nem felejtkezhetünk el a velünk élı más nyelvő népekrıl sem. Jelen elıadás
e feladatokhoz kapcsolódva a dél-alföldi szlovák kisebbségi önkormányzatokról nyújt egy
rövid áttekintést, egyúttal érinti közös történelmi múltunkat is.
A magyar parlament a demokratikus átalakulás részeként fogadta el a nemzeti és etnikai
kisebbségekrıl szóló az 1993. évi 77. törvényt, amelynek preambuluma egyebek mellett
hangsúlyozza: „A Magyar Köztársaság területén élı magyar állampolgárságú nemzeti és
etnikai kisebbségek nyelve, tárgyi és szellemi kultúrája, történelmi hagyományai, valamint
a kisebbségi létükkel összefüggı más sajátosságaik egyéni és közösségi önazonosságuk
része.” A törvény az egyéni és kollektív kisebbségi jogok biztosítása érdekében széleskörő
önkormányzati rendszer megteremtését teszi lehetıvé az ún. ıshonos kisebbségek, vagyis
azok számára, akiknek felmenıi már legalább egy évszázada az ország területén élnek.
A 16. század közepétıl a mai Dél-alföldi régió területe is török fennhatóság alá került. Az
állandósuló háborúk, a török csapatok folyamatos portyázása, valamint a Habsburg ellenes
felkelések egyaránt hozzájárultak ahhoz, hogy e térség népességszáma is a 17. század végére
jelentısen visszaessen. A 18. század elején a régi és az új birtokosok egyaránt az adomány-
1 MTA RKK Alföldi Tudományos Intézet Békéscsabai Osztálya, tudományos fımunkatárs
203

ként kapott terület hasznosítását tartották legfontosabb feladatuknak, amihez mindenekelıtt
munkáskezekre volt szükség. A Kárpát-medencén belüli, illetve azon kívülrıl történı spontán
vándorlás (bevándorlás) és szervezett telepítés eredményezte az egykoron török uralom alatt
álló területek újbóli benépesülését. A római katolikus, református és kis számban evangélikus
magyarok fıként a Felvidék déli részérıl (Palócföld), a Dunántúlról (Baranya, Nyugat-
Magyarország) és a Partiumból érkeztek vagy tértek vissza korábbi lakóhelyükre. A népes
szlovákajkú evangélikus közösségek leginkább Békésben Békéscsaba, Szarvas, Mezıberény,
Tótkomlós) szervezıdtek, de néhány Duna–Tisza közi településen (Dunaegyháza, Kiskırös)
is meggyökeresedtek. A katolikus szlovákok pedig kisebb szórványokat alkottak a térségben
(KRUPA A.1986). A régió 18. századi újjáépítésében a magyarok és szlovákok mellett jelentıs
számú német telepes is részt vett, akik fıként a Bácskában (Bácslamás, Baja, Vaskút) építettek
fel falvaikat, de alakultak német lakosságú falvak (mezıvárosok) a Dél-Tiszántúlon (Elek,
Mezıberény) vagy a solti részeken (Harta, Hajós, Nemesnádudvar, Soltvadkert) is. A döntı
többségben római katolikus németek származási helye Német-római Birodalom középsı és
déli területe (Bajorország, Svábföld, Württenberg, Hessen, Pfalz) volt (ZORN A. 1989). A Partiumból
és Erdélybıl pedig kis számban románok is érkeztek a régió déli-keleti peremeire
(Battonya, Kétegyháza, Méhkerék), sıt még Északkelet-Magyarországról görög katolikus
ruszinok is (Makó) szerencsét próbáltak a lakatlanná vált alföldi végeken.
A 18. század végére a régió egyes térségei etnikailag és vallásilag is sokszínővé váltak.
Érdekességként említhetı, hogy a 19. század elsı felében, sıt még a 20. század elején is a
legnépesebb Kárpát-medencei szlovák ajkú települést (közösséget) is a felvidéki szlovák
nyelvterülettıl mintegy kétszázötven km távolságra, az Alföld közepén, Békéscsabán találjuk.
Hiszen ezekben az évtizedekben Pozsony vagy Kassa népességének jelentıs része még
német vagy magyar ajkú volt, a szlovák lakta városok (Besztercebánya, Zólyom, Nyitra,
Zsolna, Liptószentmárton) lakosságszáma pedig még az I. világháború elıtti években is
jóval elmaradt Békéscsabáétól.
A trianoni békeszerzıdés eredményeként megkisebbedett Magyarország népességének
mindössze tizede nem volt magyar anyanyelvő. A kisebbségiek közül a németek voltak a legtöbben,
a nem magyar ajkúak mintegy kétharmadát képviselték, ıket a több mint 140 ezres
szlovákság követte. Az 1880-as évektıl az 1920-ig tartó négy évtized alatt harmadával (több
mint 70 ezer fıvel) csökkent a mai Magyarország területén élı szlovákok száma. Az 1920 és
1941 között pedig további közel hetvenezres visszaesés következett be a népszámlálás szerinti
szlovák ajkúak lélekszámát illetıen. Az asszimiláció már a dualizmus évtizedeiben is
leginkább a németeket és a szlovákokat érintette, mivel az említett két magyarországi kisebbség
állt kulturálisan és vallásilag is legközelebb a magyarsághoz, és természetesen a mindenkori
kormányzatok is ösztönözték a nemzetiségi népesség magyarrá válását. A szlovák
történeti-demográfiai kutatatás azonban fıként az erıszakos asszimilációt, a szlovákság több
évtizedes elnemzetlenítési folyamatát hangsúlyozza (BALÁŽOVÁ, É. – GRÁCOVÁ, G. 1994).
A magyarországi szlovákság 20. századi sorsának, népességszámának alakulását
nagymértékben befolyásolta a magyar–csehszlovák lakosságcsere-egyezmény, fıként pedig
az egyezményhez kapcsolódó migráció (1. táblázat). A szlovák ajkú népesség fogyása
fıként az 1941 és 1949 közötti idıszaktól vált még inkább számottevıvé. A magyar–
csehszlovák lakosságcsere-egyezmény néven ismertté vált dokumentumot (nemzetközi
szerzıdést) 1946. február 27-én írták alá a két állam diplomatái. A magyar kormánynak az
akkori körülmények között (vesztett háború) kényszerőségbıl el kellett fogadnia a
csehszlovák fél által szorgalmazott feltételek többségét. Így egyebek mellett azt, hogy a
magyarországi szlovákok saját elhatározásuk alapján az akkori Csehszlovákiába költöz-
204

hessenek. A csehszlovák állam pedig annyi magyart telepíthetett át Magyarországra, ahány
szlovák önként elköltözik oda. Az egyezmény egyes cikkelyei gyakorlatilag a szlovákiai
magyarok egy részének kényszer-kitelepítését szentesítették, mivel az áttelepítendı magyar
családokat a szlovákiai telepítési szakemberek választhatták ki. Továbbá vállalnia kellett
még Magyarországnak a csehszlovák hatóságok által háborús bőnössé nyilvánított
felvidékiek egyoldalú befogadását is. Szintén az egyezmény tette lehetıvé a csehszlovák
kormány számára az ún. „Különbizottság” vagy Csehszlovák Áttelepítési Bizottság
(CSÁB) felállítását, amelyik a magyarországi szlovákok figyelmét volt hivatva felkelteni az
áttelepülés iránt (KUGLER J. 2000).
A második világháború után a gyıztes államnak számító újjászervezıdı Csehszlovákia a
magyarországinál kedvezıbb életfeltételeket kínálhatott az áttelepülést választó szlovákok
számára. Ezt részben megalapozta az ország fejlett gazdasága, viszonylag csekély háborús
veszteségei, részben pedig az áttelepítésre kijelölt családok a módosabb (házzal, földdel, ipari
mőhellyel) magyarok közül kerültek ki. E mellett a toborzógyőléseken és magánbeszélgetéseken
egyaránt azt hirdették a CSÁB aktivistái, hogy Magyarországon a szlovákok nem ırizhetik
meg identitásukat, a magyar elnyomás és az elırehaladott asszimiláció miatt a szülıföldjükön
maradókra rövid idın belül a menthetetlen elmagyarosodás vár, így aki tehát szeretne
szlovákként megmaradni, annak mindenképpen át kell költöznie az anyaországba. A hazai
szlovákok megnyerését az áttelepülésre hatékonyan támogatták a Magyarországi Szlávok Antifasiszta
Frontjának szervezetei és tagságának jelentıs része is, sıt a Front lapja, a Sloboda
szinte minden erejével a népcsere minél teljesebb megvalósítását szolgálta. A CSÁB toborzó
győlésein jeles szlovákiai mővészek, mővészeti együttesek mutatkoztak be az érdeklıdı
közönségnek. Az anyaországi kultúra (színház, zene, film, irodalom) értékeinek bemutatásával
elsısorban a kettıskötıdéső, illetve már az asszimiláció útjára lépett szlovákokat
szerették volna megnyerni vagy visszahódítani. Az új haza, Szlovákia magyarlakta részeinek
megismertetetése sem maradt ki a CSÁB tevékenységébıl. 1946 tavaszától pedig a magyarországi
szlovákok képviselıi is lehetıséget kaptak arra, hogy jövendı lakóhelyüket megtekintsék.
Ez azonban ıseik földjére való visszatérés helyett Szlovákia döntı többségében
magyar lakosságú területsávját (Mátyusföld, Garam-mente, Csallóköz, Gömör, Bodrogköz)
jelentette. De ígéretet tettek a CSÁB tagjai egyebek arra is, hogy az áttelepülık, tehát a
csehszlovák állampolgárrá válók hadifogoly hozzátartozóit hazahozatják.
Mit kínált (kínálhatott) a honi szlovákoknak a háború utáni Magyarország, a formálódó
új magyar politikai rendszer. Kétségtelen, hogy sokkal kevesebbet, legalábbis a propaganda
szintjén. Magyarország igen kedvezıtlen helyzetbe került a második világháború befejezésekor,
nemcsak külpolitikai okok miatt, hanem azért is, hogy az ország 1944. szeptember
végétıl 1945. április elejéig hadszíntérré változott, különösen a magyar fıváros és a
Dunántúl keleti része szenvedett sokat a hosszan tartó harcoktól. Magyarország legyızött
államként elvesztette szuverenitását, és a békeszerzıdés aláírásáig a Szövetséges Ellenırzı
Bizottság (SZEB) irányítása alá került, amit viszont a szovjet dominancia jellemzett. A
Vörös Hadsereg jelenléte mellett kezdıdött meg az ország gazdasági-társadalmi átalakítása,
aminek része volt a kisebbségek helyzetének rendezése is. A korábbi, fıként egyházi iskolai
oktatás helyett, rövid idı alatt kiépült az állami, köztük a szlovák nemzetiségi iskolai
hálózat. Kivételt csak a német kisebbség jelentett, nekik még tíz évet kellett várniuk erre.
Az 1945. évi földreform rendelkezései, a földhöz jutás lehetısége a (németek kivételével)
nemzetiségieket is érintette. Földet kaptak egyebek mellett az alföldi földnélküli
vagy kevés földdel rendelkezı szlovákok (szlovák származásúak) is. Így egyebek mellett a
két csaknem teljesen szlovák lakosságú Csanád megyei település Pitvaros és Csanádalberti
205

jogosultjai számára a mezıhegyesi Állami Ménesbirtok területének egy részét osztották fel.
A társadalmi-ideológiai alapon szervezıdı, újjászervezıdı politikai pártok (Független Kisgazdapárt,
Szociáldemokrata Párt, Magyar Kommunista Párt, Nemzeti Parasztpárt) is nyitottak
a nemzetiségiek, köztük a szlovákok felé. Az új magyar politikai elit tehát csak azt
kínálhatta az áttelepülés alternatívájaként a szlovákoknak, hogy szülıföldjükön maradva,
nemzetiségi identitásukat, nyelvüket, hagyományaikat megırizve lehetnek Magyarország
egyenjogú polgárai. A magyar kormány többször hangsúlyozta, hogy a szlovákok áttelepülése
önkéntes, Magyarország elhagyására senkit sem köteleznek.
Hogyan reagáltak a felkínált lehetıségekre a magyarországi szlovákok, szlovák gyökerő
magyar állampolgárok? Mindenképpen megosztotta ıket, számos esetben szinte
kibékíthetetlen családi viszályt okozott, mivel a családtagok egyik része menni, míg a másik
maradni akart. Kétségtelen, hogy a családok egy része a kedvezıbb életkilátások miatt jelentkezett
átköltözésre. Mások elhitték, hogy szlovákságukat csak az anyaországban ırizhetik
meg, és akadtak olyanok is, akik a háború alatti jobboldali (szélsıjobboldali) politikai
tevékenységük számonkérése miatt hagyták el Magyarországot. A szegényebb sorsú
szlovákok inkább bíztak abban, hogy az átköltözésükkel életük kedvezıbb fordulatot vesz.
A szülıföld szeretete, a megszokott mindennapokhoz való ragaszkodás viszont az itt maradást
erısítette. Nem kevesekben merült fel, hogy ıseik több mint kétszáz éve érkeztek a mai
Magyarország területére, szorgalmukkal termıvé tették a török háborúk idején teljesen elvadult
földet, ahol továbbra is ki kell tartaniuk. Akadtak olyanok is, nem is kevesen, akik nem
akarták, hogy az ı döntésük miatt költöztessék el a szlovákiai magyar családokat szülıföldjükrıl.
A magyarországi szlovákok (szlovák gyökerőek) egy részénél már a 19–20. század
fordulójától kezdve, sıt már korábban is ún. kettıskötıdés alakult ki. Egyszerre tekintették
magukat magyarnak és szlováknak (tótnak). Fıként a családban és az egyházi szertartásokon
használták archaikus, az irodalmi normától többé-kevésbé eltérı anyanyelvüket, és természetesnek
tartották, hogy a községházán vagy gyermekeik a felsıbb iskolában a magyart
használják. Az asszimilációt elfogadó családok minden bizonnyal sokkal nehezebben szánták
rá magukat az átköltözésre, mint a szlovák tudatukat, kultúrájukat megırzık.
Az 1946. évi nyárvégi összegzés szerint több mint 95 ezer magát szlováknak valló magyar
állampolgár jelezte áttelepülési szándékát. A csere iránt érdeklıdı és regisztrált magyarországi
szlovákok átköltöztetése 1946 ıszétıl 1948 végéig, tehát közel két és fél évig
tartott, és leginkább vasúti szerelvényekkel (tehervagonokkal) történt, mivel az egyezmény
lehetıvé tette az ingóságok szabad átvitelét. A jelentkezıknek mintegy kétharmada kb. 60
ezer fı hagyta el Magyarországot. Földrajzilag pedig a ténylegesen elköltözık közel fele
(27–28 ezer fı) a Dél-alföldi régióból, fıként Békés és Csongrád (Csanád) megyébıl, illetve
kisebb számban a mai Bács-Kiskun megye területérıl származott.
Összességében megállapítható, hogy a lakosságcsere nemcsak a szlovákiai magyarság
számára volt tragikus, hanem a magyarországi szlovákokra nézve is. A csere keretében a
legöntudatosabb szlovákok, köztük az értelmiségiek eltávoztak, és a korábbi zárt szlovák
közösségek is felbomlottak, a családi és rokoni kapcsolatok pedig szétzilálódtak. A Magyarországon
maradó szlovákok asszimilációja pedig újabb lendületet vett az ötveneshatvanas
évektıl. Ugyanakkor minden valószínőség szerint a szülıföldjéhez ragaszkodó
szlovákok (szlovák gyökerőek) egy részének megerısödhetett szlovák identitása is a lakosságcsere
éveiben. Ez a vékony réteg úgy érezte, hogy szlovákként Magyarországon is
meg lehet maradni, csak élni kell a családi kulturális örökséggel, és fıként az állam által
biztosított tanulási lehetıséggel. Lelkes fiatal felnıttek vállalták „úttörıként” a negyvenes
évek végén–az ötvenes évek elején és a késıbbiekben is, hogy az irodalmi szlovák nyelvet
206

elsajátítva az anyaországi és népi kultúrát mélyebben megismerve, a lélekszámában és
identitásában meggyengült, de szülıföldjén maradó kisebbségüket értelmiségiként irányítsák,
szervezzék. A történelem fintora, hogy kezdeti lépéseiket éppen a Szlovákiából áttelepített,
a szlovák nyelvet jól ismerı magyar pedagógusok segítségével tehették meg.
Az újrakezdés és a csendes asszimiláció az 1948 és 1990 közötti idıszakban
1948 végén, a lakosságcsere befejezése után válaszút elé került a magyarországi szlovákság.
Az áttelepülés és az erısödı asszimiláció mellett, meg lehet-e maradni szlováknak
Magyarországon, beilleszkedve a szülıföld nyújtotta keretek és lehetıségek közé az ısöktıl
örökölt anyanyelvet és a kultúrát megırizni, az irodalmi nyelvet megismerni, és mindkettıt
az utódok számára átörökíteni. A közhangulat és a politikai légkör nem volt kedvezı a kisebbségi
kultúra és nyelv ápolására sem, jóllehet néhány évi szünet után az ötvenes évek
közepére újból megélénkültek a magyarországi (alföldi) szlovákok és az anyaország közötti
kapcsolatok (SZESZTAY Á. 2002). 1948-ra Magyarországot is elérte a mélyreható társadalmi
változás forgószele, és ez természetesen a kisebbségieket is érintette. A szlovákság (az egykori
szegényparasztok, iparosok) soraiból is – immár baloldaliként (kommunistaként) –
számosan lettek az új rendszer nyertesei, kerültek vezetı beosztásba, míg a kuláknak kikiáltott
módos szlovák (tót) paraszti rétegre is, akik között szlovákságukat megırzık és elmagyarosodók
egyaránt voltak, igen nehéz idık jártak (ZÁVADA P. 1986).
Mivel a Magyarországi Szlávok Antifasiszta Frontja 1946 tavaszától a magyarországi
szlovákok teljes egészének áttelepülését szorgalmazta, ezért új szervezetet kellett létrehozni.
1948-ban alakult meg a Magyarországi Szlovákok Demokratikus Szövetsége
(MSZDSZ), amelyik felvállalta a szülıföldjén maradó szlovákok gazdasági, politikai és
kulturális érdekvédelmét, és folyamatosan kiépítette helyi szervezeteit is. 1951-tıl azonban
a helyi szervezeteket megszüntették, így a szövetség tevékenysége láthatatlanná vált a szlovák
közösségek számára, és a korábbi aktivisták egy része is elkedvetlenedett. Ugyanakkor
kétségtelen tény az is, hogy az átfogó szlovák tanítási nyelvő iskolahálózat alapjait (az általános
iskolától a pedagógusképzésig) ezekben az években teremtették meg. 1969-ben a
MSZDSZ Országos Választmánya a hatékonyabb mőködés és a felmerülı gondok kezelésére
oktatási, kulturális és ifjúsági albizottságot hozott létre. A hetvenes években pedig
megalakult a szövetségen belül a Honismereti és Néprajzi Szekció Krupa András irányításával,
aminek eredményeként országszerte fellendült a néprajzi győjtımunka, tájházak és
más helytörténeti győjtemények alakultak, és egyre több publikáció jelent meg a szlovákság
kultúrájáról, történetérıl vagy néprajzi hagyományairól. A hetvenes évek végétıl Békéscsaba
ad otthont a nemzetközi néprajzi nemzetiségkutató konferenciának, ahol egyebek
mellett magyarországi és anyaországi szakemberek számolnak be a szlovákságot is érintı
néprajzi és történeti kutatásaikról. 1981-ben Szlovák Irodalmi Szekció kezdte meg tevékenységét,
így egyre több szlovák nyelvő mővet, alkotást ismerhetett meg a hazai és az
anyaországi közönség. 1988-ban Sipiczki Mátyást választották a szövetség elnökévé, aki
egyébként természettudósként genetikai kutatási eredményeivel vált ismertté a magyarországi
és nemzetközi tudományos életben. Elnöksége alatt jelentıs reformok történtek, így
egyebek mellett 1990-ben Békéscsabán megalakult a Magyarországi Szlovákok Kutatóintézete.
Az 1989/90.-tıl meginduló országos politikai változások azonban átalakították szövetséget.
A MSZDSZ jogutódja a Magyarországi Szlovákok Szövetsége maradt, de új egyesületek,
szervezetek is alakultak: Szabad Szlovákok Szervezete (Slobodná organizácia
207

Slovákov), Magyarországi Szlovák Fiatalok Szervezete (Organizácia slovenskej mládeže v
Maďarsku). A megújult és az újonnan alapított szervezetek egyaránt fontosnak tartották a
helyi szervezeti bázisok kiépítését, aminek eredményeként egyre többen kapcsolódtak be a
kulturális és hagyományápoló munkába (GYIVICSÁN A. – KRUPA A. é. n.).
A lakosságcsere (kitelepülés) eredményeként az 1944/45-tıl megszervezett szlovák iskolák
elnéptelenedtek. Az 1947/48. tanévben a 16 magyarországi szlovák tanítási nyelvő általános
iskolát 400 gyermek látogatta, döntı többségében a délkelet-alföldi településeken. Míg a
nyelvet oktató iskolák száma 57 volt, hatezer tanulóval. A lakosságcsere, és fıként CSÁB
propagandája e téren is éreztette kedvezıtlen hatását, számos szlovákok által is lakott településen
így a dél-alföldieken (Csabacsüd, Ambrózfalva) is a szülıföldjükön maradó szlovák ajkú
(származású) szülık sem kezdeményezték a kisebbségi iskolát, míg más helyeken a zömében
magyar községi elöljáróság volt érdektelen e kérdésben (FEHÉR I: 2003).
1956 nyarán az ország hat településen (Békéscsaba, Tótkomlós, Szarvas, Nagybánhegyes)
Sátoraljaújhely, Budapest) folyt szlovák nyelvő oktatás, köztük négy iskola a Dél-Alföldön
található. Az iskolákhoz többnyire bentlakásos diákotthon társult, ahol a távolabbi
településeken élı gyermekek nyertek elhelyezést. Napjainkig vita tárgyát képezi az
1960/61. évi oktatási reform, aminek eredményeként az anyanyelvi iskolákat kétnyelvővé
alakították át, vagyis a természettudományi tárgyakat ettıl kezdve magyarul oktatták. Pedagógus
szakmai körök és kisebbségi vezetık egyaránt vitatják azóta is az említett reform
szükségességét.
208
Új lehetıség a megmaradásra – a kisebbségi önkormányzati rendszer
A helyi (települési) és a fıvárosi kerületi kisebbségi önkormányzatok képviselıinek
megválasztása 1994 és 2002 között az önkormányzati választásokkal egy idıben és ahhoz
hasonlóan közvetlenül történt. A jogalkotók figyelembe vették ugyanis, hogy a magyarországi
kisebbségek (kisebbségi közösségek) nem alkotnak olyan jól körülhatárolható területi
egységet, ahol akár területi autonómiát is élvezhetnének. Döntı hányaduk ugyanis a magyar
népességhez kapcsolódva, velük egy településen él kisebbségként. Ezért a kisebbségi önkormányzatok
2006-ig közvetett vagy közvetlen úton is létre jöhetnek.
A kisebbségi önkormányzatok közvetlen megválasztása a helyi érdekérvényesítés leggyakoribb
formája. Egy-egy településen 2002-ig mindössze öt személy írásbeli ajánlása
kellett ahhoz, hogy valaki kisebbségi önkormányzati képviselıjelölt legyen. A választás
akkor volt eredményes, ha egy tízezer lakos alatti településen legalább ötvenen, a tízezer felettien
pedig százan adták le voksukat a kisebbségi listára. Ez a gyakorlatban azt jelentette,
hogy a választáson megjelenık 5–10, illetve kisebb lélekszámú falvak esetében 10–20%-
ának szavazási hajlandósága is elegendı volt önkormányzatok megalakításához. A választópolgárok
a 2002.-ig külön kérés nélkül a polgármesteri és önkormányzati képviselıi szavazólap
mellé a kisebbségi önkormányzati listát is megkapták, amennyiben létezett ilyen
lakóhelyükön, és belátásuk szerint szavazhattak rá, vagy pedig kitöltetlenül dobták azt az
urnába. A kisebbségi önkormányzati képviselık száma jelenleg (2006-tól) öt fı, korábban a
település népességszámát figyelembe véve 3–5 fı volt. Ha egy településen így sem sikerült
önkormányzatot létrehozni, akkor az ún. kisebbségi szószóló (érdekképviselı) megválasztására
kerülhet sor, aki tanácskozási joggal vehet részt minden olyan önkormányzati képviselıtestületi
ülésen, ahol a kisebbségeket érintı kérdésekrıl (oktatás, kultúra vagy akár szociális
helyzet stb.) döntenek. Minden kisebbség (így a szlovákság is) – a törvény alapján –

országos kisebbségi önkormányzatot alakíthat. A kisebbségi önkormányzati rendszeren keresztül
valósul tehát meg a kisebbségek mővelıdési és oktatási önigazgatása, s egyúttal lehetıség
nyílik az asszimilációs folyamat megállítására, mérséklésére (FINTA I. 1999).
A kisebbségi vezetık egy része azonban nem találta kielégítınek a kisebbségi önkormányzati
választás korábbi liberális szabályozását, mivel a kisebbségi önkormányzatok tagjaira
a többségi nemzethez tartozók is szavazhattak. Sıt a kisebbségi önkormányzati képviselık
megválasztása az esetek többségében rajtuk múlott, így néhány településen elıfordult,
hogy maguk a kisebbséghez tartozók nem tekintették legitimnek a megválasztott testületet.
Bár a szlovákok esetében ilyen észrevételek nem érkeztek, pontosabban esetleges szlovák
kifogásokat a média nem kapta fel. Az 1994 és 2002 közötti években, tehát három önkormányzati
képviselıválasztáson az említett liberális alapelvet azért alkalmazták a törvényhozók,
mert a kisebbségek, illetve vezetıik közül számosan nem kívánták a név szerinti
számbavételt, egyfajta kisebbségi névjegyzék összeállítását. Joggal merülhet fel ez esetben,
hogy ki és milyen igazolás alapján kaphat szavazati jogot. Így egyebek mellett lehetıségként
vetették fel, hogy maguk a kisebbségi önkormányzatok írnák össze a kisebbséghez tartozókat,
ami egyúttal a választási lista névjegyzékét is képezhetné. A népszámlálás kisebbségi
vonatkozású adatainak ilyen célú felhasználása lehetett volna a másik lehetıség. Ennek
azonban ellentmond a népszámlálási adatok titkossága, pontosabban ezeknek személyekre
történı lebontása és közzététele.
A 2006. évi önkormányzati választásokra már a módosított törvény alapján került sor,
aminek lényege, hogy az egyes kisebbséghez tartozóknak a választásokat megelızıen írásban
kellett jelezniük a polgármesteri hivatalok jegyzıi felé, hogy részt kívánnak venni az
adott kisebbségi önkormányzat megválasztásában. Ez a gyakorlatban azt jelentette, hogy a
választópolgárnak népszámlálási bevallásától függetlenül, mintegy újból meg kellett erısítenie,
hogy valamelyik kisebbséghez tartozik, illetve a kisebbségi listára kíván szavazni.
Sem a jegyzınek, sem pedig az adott kisebbségnek azonban nincs mérlegelési lehetısége,
vagyis a névjegyzékbe felvételét kérıt nem vizsgálhatja a szerint, hogy származása, identitása
alapján valóban a kisebbséghez tartozik-e. Mindössze a jegyzı emelhet kifogást a jelentkezı
ellen abban az esetben, ha általános választójogi vagy lakcím-nyilvántartási problémák
merülnének fel. A magyarországi nemzetiségiek jelentıs számban éltek a lehetıséggel,
és kérték felvételüket a kisebbségi névjegyzékbe. A szlovákok aktivitása is megfelelınek
mondható, mivel a szlovák nemzetiségüket megvallókhoz közel azonos számú állampolgár
döntött úgy, hogy közremőködik a kisebbségi önkormányzat megválasztásában. Regionális
bontásban is többé-kevésbé hasonló arányok alakultak ki, mint a 2001. évi népszámlálási
összeírások során.
A másfél évtizede funkcionáló kisebbségi önkormányzati rendszer kiállta az idı próbáját.
Egyúttal azonban továbbfejlesztésre és reformra szorul. Mindenekelıtt megoldatlan a
magyarországi kisebbségek (így a szlovákok) saját jogú országgyőlési képviselete, ez már
másfél évtizedes mulasztása a magyar törvényhozásnak. Az országgyőlés egyes pártfrakcióiban
természetesen találhatók ugyan olyan képviselık, akik vállalják kisebbségi (szlovák)
kötıdésüket, de politikai karrierjük, parlamenti tevékenységük már egyértelmően az
adott párthoz, nem pedig kisebbségükhöz köti ıket.
1994-tıl kezdıdıen eddig tehát négy alkalommal választhattak Magyarországon négyéves
idıtartamra (az említett törvény alapján) kisebbségi önkormányzatokat, így egyebek mellett
szlovákot is. Több mint száz településen alakulhatott meg a szlovák kisebbségi önkormányzat
valamelyik formája, ha a fıvárosi kerületieket is hozzászámítjuk, akkor számuk felül múlja a
110-et. A települések felében mind a négy alkalommal éltek a szlovák kisebbséghez valami-
209

lyen formában kötıdık e lehetıséggel. 1994-ben a két fıvárosi kerülettel együtt még alig haladta
meg az ötvenet a szlovák kisebbségi önkormányzattal rendelkezı települések száma,
míg a legutóbbi 2006. évi. választások eredményeként ez a szám megduplázódott.
A szlovák kisebbségi önkormányzatok igazodva a szlovák (szlovák származású) népesség
országon belüli területi elhelyezkedéséhez, fıként négy régióban (Észak-Magyarország,
Közép-Magyarország, Dél-Alföld és Közép-Dunántúl) szervezıdtek meg. A Dél-alföldi régióban
a választói aktivitást figyelembe véve az 1994-et követı idıszakban 23 településen
alakulhattak meg a szlovák kisebbségi önkormányzatok (1. ábra). A régió településhálózatának
gerincét az egykoron nagyhatárú és jelentıs tanyavilággal rendelkezı mezıvárosok
alkotják. A szlovákok többsége is ezeken a településeken (Békéscsaba, Szarvas, Mezıberény,
Kiskırös, Tótkomlós) élt (él). A 20. század közepétıl azonban a mezıvárosok külterületének
egy részébıl „tanyaközségeket” (Kétsoprony, Telekgerendás, Csabaszabadi, Kardos,
Örménykút) alakítottak ki. Ezek az újonnan létrehozott kistelepülések ırizték meg leginkább
napjainkig szlovák jellegüket.
Az elmúlt évtizedben szlovák kisebbségi önkormányzattal rendelkezı dél-alföldi települések
közül néhányat kiválasztottunk. (2. táblázat). A térbeli elhelyezkedés mellett, a település
népességszáma, a szlovák gyökerő lakosság vallási megoszlása, a település jellege
(típusa) is szerepelt a kiválasztási szempontok között, így reményeink szerint többékevésbé
reprezentálják a dél-alföldi szlovákság egészét.
Dunaegyháza és Kiskırös evangélikus szlováksága Nyíregyházához hasonlóan szigetet
képez a fıként magyar lakosságú települések között. Dunaegyháza szlovák jellege egészen
napjainkig megmaradt, a kisebbségi érdekvédelmet ugyanis 1994 óta a települési önkormányzat
látja el, mivel a képviselıtestületi tagok többsége szlováknak vallja magát, ebben
változás a jogi szabályozás miatt 2006-tól történt. Kiskırös esete pedig azért is sajátos, mert
(mint közismert) ezen a településen született a magyar nép legnagyobb költıje Petıfi Sándor
(1823–1849), akinek szülei szintén szlovákok voltak, ı maga azonban kisgyermekkorától
fogva magyar környezetbe került, verseit magyarul írta, és már középiskolás éveitıl tudatosan
magyarnak vallotta magát.
Szembetőnı a békéscsabai változás, ahol legalábbis a statisztika szerinti szlovákok
száma nagymértékben csökkent az elmúlt évtizedekben. Ennek ellenére a közel hetvenezres
város továbbra is magyarországi szlovákság kulturális központja. Az óvodától a középiskoláig
a teljes oktatási vertikum a kisebbség rendelkezésére áll. A közel háromszáz évvel ezelıtt
evangélikus szlovákok által alapított városban, akikhez késıbb szlovák ajkú római katolikusok
is csatlakoztak, számos helyen jelenik meg a szlovák hagyomány. A népi építészet
emlékeit megırzı jellegzetes kisvárosi utcák, a tájházak, a Munkácsy Mihály Múzeum
kisebbségi néprajzi győjteménye, hagyományırzı egyesületek, hogy csak a legfontosabbakat
említsük. Itt mőködik immár másfél évtizede a Magyarországi Szlovákok Kutatóintézete,
amelynek munkatársai már eddig is több tucat kiadványt jelentettek meg a magyarországi
szlovákság múltját és jelenét bemutatva. A hagyományok mellett miden bizonnyal a sokszínő
kisebbségi kulturális élet is hozzájárult ahhoz, hogy néhány évvel ezelıtt a Szlovák
Köztársaság a városban nyitotta meg konzulátusát. A helyi szlovák közösség (magyarországi
viszonylatban) egy szélesebb értelmiségi bázisra támaszkodhat, akik a táj- és/vagy az
irodalmi szlovák nyelvet többé-kevésbé ismerik, sıt számosan közülük nyelvtudásukat készek
folyamatosan fejleszteni (UHRIN E. 2004). A száz évvel ezelıtt még szlovák többségő
település etnikai viszonyainak megváltozását számos tényezı idézte elı. A szlovák lakosság
asszimilációján túl, fıként a migrációs hatások a jelentısek. Az elsı világháború után
mintegy másfélezer magyart telepítettek le a városban, akiknek többsége a Romániához
210

csatolt erdélyi területekrıl menekült. A magyar–csehszlovák lakosságcsere keretében több
mint hétezer szlovák hagyta el (saját döntése alapján) szülıföldjét. Helyükre mintegy másfélezer
Szlovákiából (a csehszlovák hatóságok által) kitelepített magyar érkezett. A legnagyobb
bevándorlási hullám azonban hatvanas-nyolcvanas években érte a várost, amikor is
népessége másfélszeresére emelkedett. Az új lakosok döntı többsége Békés megyei magyar
lakosságú falvaiból költözött be. Ugyanakkor az elmúlt évek migrációja révén kismértékben
gyarapodott a szlovákság is. Így többek között számos tótkomlósi integrálódott be a város
kisebbségi közéletébe. Alföldi mezıvárosként Békéscsaba is nagykiterjedéső tanyavilággal
rendelkezett, ahol Nyíregyházához hasonlóan sokkal tovább maradtak fenn a kisebbségi
hagyományok és a nyelv is. Kétsoprony, amely a város fıként katolikusok lakta külterületi
határrészébıl önállósodott, is ennek bizonyítéka.
A dél-alföldi kisvárosok és falvak szlovákságát szintén a lakosságcsere és az asszimiláció
apasztotta. Különösen figyelmet érdemel a két egykoron csaknem homogén szlovák település
Tótkomlós és Pitvaros. Pitvaros szlovákságának négyötöde 1947-ben Szlovákiába
költözött. Nem szerepel a mintában, de mindenképpen említést érdemel Szeged városa is,
amelyet a fıváros után Magyarország legjelentısebb egyetemi központjaként tartanak számon.
Itt képzik az általános iskolai szlováktanárokat, és itt készítik a Magyar Televízió heti
rendszerességgel jelentkezı szlovák nyelvő mősorát is. A városba érkezı és egyetemi tanulmányai
után itt letelepedı szlovák gyökerő értelmiségiek egy kis csoportja pezsgı kisebbségi
életet teremetett.
Az 1980-as évek végére a magyarországi kisebbségek így a szlovákok asszimilációja
felerısödött. Az 1946-48 között lebonyolított magyar–csehszlovák lakosságcsere-egyezmény
végrehajtása, az ötvenes évektıl felgyorsuló gazdasági-társadalmi átalakulás, illetve
az átalakuláshoz kapcsolódó belsı migráció mellett a szocialista korszak kisebbségpolitikája,
a „csendes” asszimiláció tudomásulvétele a politika különbözı szintjein egyaránt hozzájárult
ehhez a folyamathoz. A rendszerváltás idıszakában ugyanakkor már új, kedvezı jelenségek
is tapasztalhatók, a kisebbségi létet és fıként a kisebbségi kultúra megırzését egyre
többen vállalják. A magyarországi szlovákság, de más magyarországi kisebbségek is (az
ismert történelmi okok miatt) identitástudata, nyelvi és kulturális ismeretei széles skálán
mozognak. A magyar állampolgárságú szlovákok „szlovákságukat” sokféleképpen élik
meg. Mindenképpen jelen van egy vékony, fıként értelmiségi réteg, amely igyekszik tudatosan
átörökíteni anyanyelvét, a családban használt tájnyelvet környezetére, utódaira, megtanulni
és használni az irodalmi szlovák nyelvet, esetleg szakmájához a magyar és más
nyelvek mellett szlovák szakirodalmat olvasni, a szlovák kultúrában elmélyedni. A másik
végpontot azok a népszámlálási adatokban minden vonatkozásban már magyarként számon
tartottak jelzik, akik felmenıik révén (többnyire csak részben) kötıdnek a szlováksághoz. A
szlovák nyelvet ugyan már nem vagy csak alig beszélik, mégis a hagyományok, fıként az
étkezési szokások, családi és egyházi ünnepek, egy-egy gondosan megırzött száz-kétszáz
éves szlovák (cseh) nyelvő egyházi kiadvány jelzi kötıdésüket felmenıik kultúrájához.
A magyarországi szlovák hagyományırzı együttesek, helytörténeti kiállítások, tájházak,
egyáltalán az élénk kulturális élet és nem utolsósorban a nagyszámú kisebbségi önkormányzat,
illetve e listákra korábban leadott sok tízezer szavazat azt jelzi, hogy a manifesztáltnál (a
népszámlálási összeírásokban jelzettnél) jóval többen érdeklıdnek valamilyen szinten felmenıik
hagyományai, kultúrája iránt. E rétegbıl is szép számmal akadnak olyanok, akik lelkesen
részt vesznek a települési tájházak létrehozásában, tagjai a helyi zenei hagyományápoló
együtteseknek. Gyakorlatilag csak abban „különböznek” a többséget alkotó magyarságtól,
hogy életükben egy kisebbségi (szlovák) kultúra is szerepet játszik, és fennmaradt a szlovák
211

eredet tudata, és ezt a hagyományt többnyire átörökítik utódaikra is. A szlováksághoz, a szlovák
hagyományokhoz legalább valamilyen szinten kötıdık száma tehát elérheti a 80-100 ezret,
e népesség közel fele a Dél-alföldi régióban él (KOCSIS K. 2001).
Összegzés
Az elmúlt másfél évtizedben formálódó kisebbségi önkormányzati rendszer megteremtette
a magyarországi szlovákság számára is a lehetıséget arra, hogy a mintegy másfél évszázada
tartó asszimilációs folyamatot megállítsa vagy legalább is lelassítsa. Jóllehet az önkormányzati
rendszer mőködése során még számos jogi, mőködési problémát kell megoldani,
és a rendelkezésre álló anyagi források is legtöbbször korlátozattak. A kisebbségi érdekvédelem,
fıként a kultúra és hagyományápolás terén azonban már számottevı eredményeket
értek el. A legnagyobb kihívást azonban a nyelvvesztés megállítása jelenti. Szlovákia
EU-tagsága, a magyar–szlovák gazdasági kapcsolatok élénkülése pedig minden bizonynyal
felértékeli a szlovák nyelvtudást, ami arra ösztönözheti a szlovák gyökerő fiatalokat,
hogy egy világnyelv mellett éppen felmenıik anyanyelvét is újra- vagy megtanulják. A
szlovák nyelv és kultúra iránti érdeklıdés felkeltésében továbbra is jelentıs szerep hárul a
kisebbségi önkormányzatokra. A magyarországi szlovákok asszimilációja, pontosabban ennek
a népszámlálási adatokban való tükrözıdése térségenként eltérı. A dél-alföldi régió
szlováksága körében a folyamat az elmúlt két évtizedben gyorsabb volt, jóllehet még az ezredfordulón
is ez a térség jelenti a szlovák kisebbség legnépesebb bázisát. Ugyanakkor a
magyar fıvárosban és környékén, valamint a közép-dunántúli régió településein már érezhetık
(ha kis mértékben is) a kedvezı változások. Biztató, hogy az ország különbözı részein
szórványokban élı szlovák kisközösségek újjáéledése is megindult.
Irodalom
BALÁŽOVÁ, É. – GRÁCOVÁ, G. (szerk.) 1994 Slováci v Maďarsku. (Zborník materiálov z vedeckej konferencie s
medzinárodnou účasťou 30. 9. – 2. 10. 1992. Bratislava.) Martin, Matica slovenská
FEHÉR I. 1993: Az utolsó percben. Magyarország nemzetiségei 1945–1990. Budapest, Kossuth Kiadó
FINTA I. 1999: A kisebbségi önkormányzatot érintı hatályos magyar szabályozás. In: kisebbségi önkormányzatok
Magyarországon (Szerk. CSEFKÓ F. és PÁLNÉ KOVÁCS I.).Budapest, Osiris–MTA Kisebbségkutató Mőhely–
MTA Regionális Kutatások Központja. pp. 25–37.
GYIVICSÁN A.– KRUPA A.. (é. n.): A magyarországi szlovákok. Változó világ 16. Budapest, Útmutató Kiadó.
KOCSIS K. 2001: Az 1998. évi kisebbségi önkormányzati választások néhány etnikai földrajti sajátossága. In:
Nemzeti és etnikai kisebbségek Magyarországon a 20. század végén. (Szerk. SISÁK G). Budapest, Oziris–
MTA Kisebbségkutató Mőhely. pp. 96–123. (Kisebbségek Kelet-Közép-Európában I.)
KRUPA A.1985: Néprajzi csoport-e a délkelet-alföldi szlovákság? Békési Élet, 3. sz. pp. 277–293.
KUGLER J. 2000: Lakosságcsere a Délkelet-Alföldön. Osiris – MTA Kisebbségkutató Mőhely, Budapest.
SZESZTAY Á. 2003: Nemzetiségi kérdés a Kárpát-medencében. MTA Kisebbségkutató Intézet – Gondolat Kiadói
Kör, Budapest.
UHRIN E. 2004: A békéscsabai szlovák értelmiség anyanyelvhasználata. Békéscsaba, Magyarországi Szlovákok
Kutatóintézete.
ZÁVADA P. 1986: Kulákprés. (Dokumentumok és kommentárok egy parasztgazdaság történetéhez.)
Mővelıdéskutató Intézet, Budapest.
ZORN A. 1989: Német betelepülések a mai Bács-Kiskun megye területére a XVII. és a XIX. század folyamán. In:
Bács-Kiskun megye múltjából X. (Gazdaság és társadalom) Szerk. IVÁNYOSI-SZABÓ TIBOR. Kecskemét,
Bács-Kiskun Megyei Levéltár.
212

Magyarok a Kárpát-medencében
A MAGYAR ETNIKAI KISEBBSÉGEK HELYZETE A KÁRPÁT-MEDENCÉBEN
KÜLÖNÖS TEKINTETTEL A DUNA-KÖRÖS-MAROS-TISZA EGYÜTTMŐKÖ-
DÉSRE
PÁL ÁGNES 1
Abstract
According to recent estimates, the proportion of the Hungarian population in the Carpathian basin
will continue to diminish in the future. Romania’s accession into the European Union lessens the
role of the national border as a barrier and due to this situation, the economic, infrastructural and
other asymmetries within the border zone might diminish. These favourable phenomena on the Serbian
side of the border are further strengthened by regional cooperation. In addition, the structural
transformation of the economic region and the levelling of development might also contribute to
keeping the Hungarian population in place.
Bevezetés
A kutatási elızményként a dél-alföldi határ menti településeinek történelmi hátterét és
azokat a térszerkezeti folyamatokat tártuk fel, melyek a Duna-Körös-Maros-Tisza Eurorégió
kialakulásához vezettek (PÁL Á. 2003). Újabb kelető népességföldrajzi vizsgálatainkat a
nemzetiségi megoszlásra is vonatkoztattuk, felhasználva a Kárpát-medence területére
vonatkozó ilyen irányú kutatások eredményeit is.
Népek, tájak, régiók
Széchenyi István életmővében a nemzetiségi kérdés korán felismert problematika. A
tiszta fogalmak terjesztésével a nemzetépítı munkájában a gazdasági és nemzetnevelési
problémák foglalták el a fı helyet, de figyelmét nem kerülhették el a nemzetiségi kérdések
sem (ÓKÉRI POLZOVICS I.,Budapest, 1942.). „Hunnia határai közt józanul vívni magyarság
mellett erény, ellene hatni viszont és üldözni azt, meg nem bocsátható vétek („Hunnia”
1858)”. A nemzetiségi kérdés gyökere, ill. annak történeti összetevıi különbözı eredetőek,
hiszen a Közép-Duna-medence különbözı „fajú”, népeket egyesít. A XIX. századig a
többnépőség és a soknyelvőség komolyabb zavarokat nem okozott. Széchenyi nemzetiségpolitikai
felfogásának tengelyében a nemzetiség mint erkölcsi kategóriája áll, szerinte a
nemzetiség fogalma erkölcsi alapokra épül. A magyarosítás módja és mértéke erkölcsi kiindulópont.
A nemzetiségi politikát a „józan taktika” jegyében kell megoldani. A
nemzetiségi politika fı célja a Duna-medencében élı népek összefogása, a kölcsönös
nemzetiségi türelem alapján. A „józan” azt jelenti, hogy a magyar nemzetiségi politika nem
engedi a nemzetiségek beolvasztására való törekvést. A nemzetiségi politika fı célja a
Duna-medencében élı népek, nemzetiségek türelmes összefogása, a nemzetiség és alkot-
1 Dr. (habil) Pál Ágnes fıiskolai tanár, egyetemi magántanár, SZTE JGYPK Földrajzi és Ökoturisztikai Tanszék
213

mány tehát nem lehet egymást kirekesztı. Széchenyi rámutat a célhoz vezetı útra, a megközelítést
szolgáló eszközökre. A nemzetiségi összefogáshoz vezetı út semmi más, mint
minden nemzetiség tiszteletben tartása. A nemzetiségi nyelv tisztelete és szabad használata
a nemzetiségi politika legfontosabb eszköze. Széchenyi foglalkozik a magyarosítás
kérdésével is. Trianon után Teleki Pál is Széchenyi nyomdokain haladt; magáévá téve a
Szent Istváni gondolatot, a „sok együtt élı, bár különbözı származású, nyelvő emberek,
népelemek politikai egybefogásának gondolatát”. (ÓKÉRI POLZOVICS I. 1942).
A huszadik század elsı felének hazai emberföldrajza viszonylag tág teret szentelt a
magyar táj, az abban élı különbözı népek és az általuk létrehozott kultúra bonyolult
kapcsolatrendszerének. Fodor Ferenc munkáiban kicsúcsosodó koncepció szerint a különbözı
embercsoportokat a tájak differenciálják, de a tájakat természetes különbözıségeiken
túl lakosságuk is differenciálja. A nép, nemzet sajátos jellemvonásait a vérségi elemek és a
tájhatások alakítják, ugyanakkor a léleknek vannak bensı, az anyagi környezettıl független
adottságai is. A komplex kölcsönhatásrendszer eredményeként a természeti tájak mellett
„szellemi tájakról” is beszélnünk kell (GYİRI F. 2006).
Az elsı világháborút lezáró trianoni diktátum természeti és szellemi tájakat egyaránt
szétvágott, eltorzított. Az új államhatárok kijelölése a Kárpát-medence természetes térszerkezetének
összeomlásához, új természetellenes térstruktúrák létrejöttéhez vezetett, melynek
hatásai a mai napig érezhetık.
A Kárpát-medence térszerkezeti egységeinek tekintetében a magas hierarchia-szintő
centrumok és régiók megszerkesztésében Tóth József kutatásait vettük alapul. A hazai
területfejlesztési politika életre hívta a határ menti térségek, falvak és kisvárosok vizsgálatát.
A Tóth-féle település tetraéder modell dél-alföldi alkalmazásának tanulsága szerint
az elmúlt évtizedekben a falvak a nagy centrumok régiószervezı erejének „áldozatai” lettek,
a kis városok térszervezı ereje pedig kevés volt ahhoz, hogy növekedési pólussá váljanak,
s különösen nem volt elegendı ahhoz, hogy a határ menti együttmőködés indikátorai
legyenek (1. ábra).
1. ábra
214

Európában az 1970-es évektıl, nálunk a 1990-es évektıl került elıtérbe a regionalizmus
kutatása, melynek három fı típusát különböztetjük meg: a nemzeti kerető, transznacionális
(határon átnyúló), a nemzetközi regionalizmus. A regionális kutatások igazi mozgatója a
határ menti térszerkezet kutatása. Az Európa Tanács úgyszintén foglalkozott regionális kérdésekkel
(Madridi Egyezmény, 1980), szorgalmazta a szomszédos térségek határon túli
együttmőködését. Magyarország 1992-ben csatlakozott az egyezményhez. Ma az Európai
Unió politikájának egyik meghatározó területe a regionális fejlesztés. Az Európai Unió regionális
politikájának alapelvei: szubszidiaritás és decentralizáció, a partnerség és a koncentráció
és addicionálás. Az Európai Unió regionális programjai az INTERREG I. 1990-
93, az INTERREG II. 1994-99, az INTERREG III. 2000-2006, EPSON (kismérető szakmai
programok), PHARE CBC programok. Magyarországon az EU-hoz való csatlakozás miatt
szükségessé vált az ún. nagyrégiók kialakítása, melyek a NUTS-rendszerben jelentek meg
(I. ország, II. nagyrégió, III. megye, fıváros, IV. statisztikai kistérségek, V. település).
Az Eurórégiók új rendszere új lehetıséget, új dimenziót kínál a határ menti együttmőködéseknek
éppúgy, mint a területi fejlıdésnek. A vizsgált földrajzi terület a Duna-Körös-
Maros-Tisza Eurorégió (Regionális Együttmőködés) történelmileg kialakult országhatár
menti területe (2. ábra).
2. ábra A Duna-Körös-Maros-Tisza Regionális Együttmőködés
Forrás: http://www.dkmt.net
A Duna-Körös-Maros-Tisza együttmőködést a Csongrád megyei közgyőlés 1996-ban
fogadta el. A jugoszláviai Délvidék (Vajdaság) és a romániai Arad-Temes megyéken kívül
Hunyad és Krassó-Szörény megyék kapcsolódnak a magyar Bács-Kiskun, Békés és Csongrád
megyékhez. Empirikus vizsgálatainkban felhasználtuk a statisztikai kiadványokat, irodalmi
leírásokat, tudományos cikkeket és kérdıíves felméréseket is készítettünk. A határ
215

menti kutatások száma egyre növekszik, a területek bemutatásán túl ezek rámutatnak a határ
menti aszimmetriákra is. Szükség is van a határvidékek társadalmi, gazdasági fejlettségének
elemzésére, hogy segítségével a térség versenyképességi esélyeit feltárjuk és elméletileg
megalapozzuk a határ menti területi területek fejlesztését (LENGYEL I. 2002.)
216
Népességi, foglalkozási, etnikai viszonyok
A társadalmi erıforrások feltárásának
elsı feladata a népességi, foglalkozási
viszonyainak vizsgálata (3.
ábra).
A Vajdaságban dolgozik a régió
1,6 millió foglalkoztatottjának negyede.
Szolnok és Békés megyében
van a legkevesebb foglalkoztatott.
Mindez természetszerőleg függ össze
a munkanélküliek és a munkaképes
korúak arányával. A Vajdaságban,
Hunyad és Temes megyékben szintén
magasnak mondható a munkanélküliek
száma (4. ábra).
A gazdasági fejlettségben
aszimmetriák tapasztalhatók, amelynek
okai a humán erıforrásokon kívül,
a gazdasági tényezık heterogén
fejlettségében keresendık. Az egész
térségben az agrár gazdasági ágazat
és az ehhez kapcsolódó ipari tevékenységen
alapuló ágazatok a leg-
3. ábra A DKMT Eurorégió népességszáma 2001.
erısebbek. Noha a térségben az agrártevékenység
dominanciája továbbra is erıs marad, az ezt kiszolgáló és ebbıl profitáló
ipari tevékenység napjainkban erıteljesen átalakulóban van.
A mezıgazdálkodás – melyet tıkehiány és alacsony termelékenység súlyt – ırzi az Alföld
tradicionális mővelési megoszlásának (szántó, szılı, rét, legelı) hagyományait. A
szántó és kert területek aránya a régióból a Vajdaságban a legmagasabb. A magyarországi
megyékben a mővelt területek csökkentek, csakúgy, mint az agrár-foglalkoztatottak aránya.
A térségben az ipari fejlesztés megrekedt, a hagyományos ipari ágazatok (élelmiszeripar,
textil- és textilruházati ipar, bır-cipı ipar, faipar) a privatizációt általában nem élték
túl. A térség ipara megújulásra önerıbıl képtelen. Még a legkedvezıbb helyzetben levı
élelmiszeripari ágazatok bıvítése, a piacképes termelés megteremtése is csak tıke bevonással,
többnyire multinacionális cégek befektetéseivel lenne megoldható. Lassan ugyan, de
megindult ez a folyamat is.
Az egyes megyékben különbözı vállalkozási formák telepedtek meg. A vállalkozásokat
elsısorban a magyar térség megyéi vonzzák. Vállalkozások inkább agrár és kereskedelmi
funkciójúak, kis mértékben ipari jellegőek, pedig a térség potenciális lehetıségekkel
rendelkezik az új iparágak megteremtésére is.

4. ábra A munkanélküliek számának alakulása a DKMT Eurorégióban 1998-2000.
1. táblázat
217

A gazdasági fejlıdést – a tıke megtelepedésén túl – segítené a gazdasági kapcsolatok
erısítése, amit gerjesztene a határok nyitottabbá tétele, az átkelések egyszerősítése az infrastruktúra
fejlesztése, valamint az idegenforgalmi beruházások növelése. A távlati célkitőzés
tehát csak a hosszú távú együttmőködés, a versenyképesség erısítése lehet. A gazdasági
fejlıdés megkötheti, megtarthatja a népességet és a népességen belül a kisebbségi magyarságot
is.
Vizsgálataink a régió nemzetiségi viszonyaira is kiterjedtek (2. táblázat). A hazai nemzeti
kisebbségek, etnikumok közül a cigányság és a németajkú lakosság képviseli a legnagyobb
arányt. A román és szerb, valamint a szlovák nemzeti kisebb száma jóval alacsonyabb,
ugyanakkor Békés megyében a szlovákok és a románok száma kiemelkedıen magas.
Csongrád megyében a nemzetiségiek eloszlása arányosabb.
A hazai nemzeti kisebbségek fıbb adatai 2001.
2. táblázat
magyar
cigány
német
román
szerb
szlovák
egyéb
Bács-Kiskun
534174
6026
4476
175
307
614
2182
Békés
386988
4989
964
3233
316
5022
407
Csongrád
425135
2844
560
441
580
359
595
Magyarország
Forrás: KSH 2001.
9886238
190046
62233
7995
3816
17693
32277
A DKMT szerbiai (Vajdaság) és romániai részének (Arad, Hunyad, Krassó-Szörény és
Temes) adatai is feldolgozásra kerültek (GÁBRITYNÉ MOLNÁR I. 2002. VOFKORI L. 1996.)
(5. és 6. ábra). A délszláv válságot követıen a Vajdaságban a horvát és muszlimán fennhatóság
alá került területekrıl elmenekült szerb népesség száma rendkívüli mértékben megnıtt,
ami jelentıs mértékben átformálta a vajdasági helyi társadalom demográfiai és társadalmi
szerkezetét (KOCSIS K. 2004).
A magyarok száma és aránya – a tíz évvel ezelıtti népszámláláshoz viszonyítva – mind
a magyar, a szerb és a román oldalon csökkent. A vizsgálatainkat tovább folytatjuk.
218
Összegzés
A becslések szerint a jövıben a magyarság részaránya a Kárpát-medencében csökkeni
fog. Románia uniós csatlakozása csökkentette az államhatárok elválasztó jellegét, ami oldotta
a határ menti aszimmetriákat mind gazdasági, infrastrukturális és egyéb területeken.

Mindezeket a szerb oldalon a regionális együttmőködések erısítése segíthetik elı. A gazdasági
tér szerkezeti átalakulása, a fejlettség nivellálódása a magyarság megtartását is eredményezheti.
5. ábra
6. ábra
219

Irodalom
EUROREGION 2002. Duna-Körös-Maros-Tisza regionális együttmőködés, KSH Csongrád megyei Igazgatósága, p.
51.
GÁBRITYNÉ MOLNÁR I. – MIRNICS ZS. (szerk.): 2003. A vajdaság nemzetiségi összetétele az 1991. és 2002. évi
adatok alapján. In. Kisebbségi létjelenségek, p. 334.
GYİRI F. 2006: A tehetségföldrajz elméleti megközelítése. Földrajzi Közlemények, 130. (54.), 1-2. pp. 15-27.
KOCSIS K. 2004: Az etnikai térszerkezet átalakulása a Kárpát-pannon régióban (1989-2002) In: Barton G.-
DORMÁNY G. (szerk.) II. Földrajzi Konferencia. Cikkgyőjtemény, Szeged: SZTE TTK Természeti Földrajzi
és Geoinformatikai Tanzék, pp. 957-974. CD-ROM
LENGYEL I. 2002. A regionális versernyképesség tényezıi különös tekintettel a Dél-Alföldre. In: Regionális
fejlıdés Európában és Magyarországon, Miniszterelnöki Hivatal, Budapest, pp. 103-129.
NOVÁK M.: 2006. Halasztott áldás, Magyar Nemzet. P. 21, p. 24.
ÓKÉRI POZLOVICS I.: 1942. Széchenyi nemzetiségi politikája, Budapest A Királyi Magyar Pázmány Péter
Tudományegyetem Kisebbségjogi Intézetének kiadványai 3. sz. p. 47.
PÁL Á.: 2003. Dél-alföldi határvidékek, Pécs, Bornus Nyomda p. 235.
TÓTH J.- TRÓCSÁNYI A.: 2002. Államok és országok az egységesülı Európában környezeti problémák Kelet-
Közép-Európa határain. In. SZÓNOKYNÉ ANCSIN G. (szerk.) Határok és az Európai Unió, Szeged, Nemzetközi
Földrajzi Tudományos Konferencia pp. 8-19.
VOFKORI L.: 1996. Erdély közigazgatási és etnikai földrajza, Balaton Akadémia p. 159.
220

Magyarok a Kárpát-medencében
A KORSZERKEZET NEMZETISÉGI SAJÁTOSSÁGAI KÁRPÁTALJÁN
MOLNÁR JÓZSEF 1
Abstract
Ethnical peculiarities of the age structure in Transcarpathia. The article analyses the data of the
Ukrainian census of 2001, which characterize the age structure of the population of the Transcarpathian
region (alias Subcarpathia, Ukraine) in ethnical relations, laying emphasis on the Hungarians.
In this frame it introduces the peculiarities of the age-gender pyramids of the main ethnicities in the
region. It deals in details with the characteristics of the lowland districts age structure, where the majority
of Hungarians live. This analysis is given according to the settlements.
Key words: age structure, age-gender pyramid, Transcarpathia (Subcarpathia).
Bevezetés
A 2001-es ukrajnai népszámlálás tekintélyes adatbázisának a feldolgozása több évre
való munkát ad a demográfusoknak és más népességkutatóknak egyaránt. Ennek megkezdését
késleltette a népszámlálás számítógépes adatbázisa elkészítésének az elhúzódása: az
elsı összegzéseket az ukrán statisztikai hivatal csak 2003 elején kezdte publikálni. A
legnagyobb figyelmet ekkor mind a szakma, mind a közvélemény a cenzus nemzetiségi
adataira összpontosította.
Az összeírás azonban az ukrán, és benne a kárpátaljai társadalom számos egyéb mélyebb
elemzésekre érdemes jellemzıjét is számba vette. Ezek sorába tartozik a lakosság
korösszetétele, amelynek csupán a megyei és a járási bontású összegzéseit tette közzé a
Kárpátaljai Megyei Statisztikai Fıosztály a sajtón, illetve szakkiadványokon keresztül. A
jelen elemzés az ukrajnai népszámlálásnak a korösszetételt jellemzı, publikált, illetve a
Megyei Statisztikai Fıosztály adatbázisában elérhetı, adatait elemzi Kárpátalja fı
nemzetiségeinek a vonatkozásában, különös tekintettel a magyarokra. Ennek keretein belül:
• bemutatjuk a számosabb nemzetiségek korfájának a sajátosságait a megyében;
• foglalkozunk a kárpátaljai magyarság zömének otthont adó síkvidéki járások
korszerkezetének a jellemzıivel települési bontásban.
A számosabb nemzetiségek korszerkezeti sajátosságai
Kárpátalja többnemzetiségő megye. A lakosság többsége ukrán, arányuk az összlakosságon
belül 2001-ben 80,5% volt (KÁRPÁTALJAI MEGYEI STATISZTIKAI HIVATAL 2003).
A magyarok alkotják a második legszámosabb nemzetet a megyében. A legutóbbi
népszámlálás 151,5 ezer magyart írt össze, ami a régió népességének a 12,1%-át alkotta.
1 II. Rákóczi Ferenc Kárpátaljai Magyar Fıiskola, 90 202, Beregszász, Kossuth tér 6. E-mail: jozsi@kmf.uz.ua
221

Jelentısebb számban éltek Kárpátalján románok, oroszok, cigányok, szlovákok, németek és
beloruszok. A felsoroltak közül csupán az ukránok, a magyarok és a románok rendelkeznek
itt saját nyelvterülettel, a többi nemzet szórványban él.
A 2001-es ukrajnai népszámlálás eredményei szerint az ország lakosságának az átlagéletkora
38,3 év volt, ezen belül a férfiaké 35,6, a nıké pedig 40,6 év (www.gmdh.net/pop/ustat.htm
2007). Magyarország átlagéletkora az ugyanazon évben lebonyolított népszámlálás adatai alapján
39,2 évnek adódott. A nemek közötti különbség elérte a 4 évet: a férfiak vonatkozó értéke
37,1, a nıké 41,1 év volt (LAKATOS M. 2003).
Kárpátalja teljes népességének a megfelelı mutatói 2001-ben 35,0 évnek adódtak, ami
alacsonyabb volt mind az ukrajnai, mind a magyarországi átlagtól. Az alacsonyabb átlagéletkor
természetes következménye a születésszám mindkét országnál kedvezıbb mutatóinak,
valamint a halálozási mutatók magyarországinál rosszabb alakulásának. A férfiak 33,3
éves átlagéletkorát a nık 36,7 éves megfelelıje itt is jelentısen meghaladta (1. ábra).
A számosabb nemzetiségek közül az ukránok és a románok átlagéletkora kevéssel a
megyei átlag alatt maradt, a magyaroké viszont valamivel meghaladta azt (1. ábra). A nemek
közötti különbség a kárpátaljai magyarok esetében megközelítette a 4 évet (35,2 év
volt a férfiak átlagéletkora, 39 év a nıké). Jelentısen eltért viszont az átlagtól az oroszok és
a cigányok megfelelı mutatója: az elıbbiek átlagéletkora az összlakosságét több mint 9 évvel
haladta meg, az utóbbiaké ellenben 12 évvel alacsonyabbnak bizonyult.
év
50
45
40
35
30
25
20
férfiak
nık
összlakosság
ukránok
magyarok
románok
oroszok
cigányok
222
1. ábra Az össznépesség és a számosabb nemzetiségek átlagéletkora Kárpátalján 2001-ben
(adatok: Ukrajna Statisztikai Állami Bizottsága 2004).
Kárpátalja korösszetételének nemzetiségi sajátosságait tovább részletezhetjük a 2. ábra
segítségével, amelyre az össznépesség, a magyarok, és a többi számosabb etnikum korfája
került.
Kárpátalja korfája szőkített alapú (2a ábra). Alapja a múlt század kilencvenes éveinek
születésszám-csökkenésének következtében szőkül. Az 1980-as évek demográfiai pezsgését
tükrözi a korfa kiszélesedése a tizenéves korosztályok magasságában, ami az 1960 körül
született nagy létszámú korosztály szülıképes korba lépésével függött össze. Ez a csoport
szintén jól kivehetı hullámként jelenik meg az ábrán a 40. életév magasságában.

korcsoportok
>100
90-94
80-84
70-74
60-64
50-54
40-44
30-34
20-24
10-14
0-4
5 4 3 2 1 0 1 2 3 4 5
férfiak, % nık, %
korcsoportok
>100
90-94
80-84
70-74
60-64
50-54
40-44
30-34
20-24
10-14
0-4
5 4 3 2 1 0 1 2 3 4 5
férfiak, % nık, %
a) össznépesség b) magyarok
korcsoportok
>100
90-94
80-84
70-74
60-64
50-54
40-44
30-34
20-24
10-14
0-4
5 4 3 2 1 0 1 2 3 4 5
férfiak, % nık, %
korcsoportok
>100
90-94
80-84
70-74
60-64
50-54
40-44
30-34
20-24
10-14
0-4
5 4 3 2 1 0 1 2 3 4 5
férfiak, % nık, %
c) ukránok d) románok
korcsoportok
>100
90-94
80-84
70-74
60-64
50-54
40-44
30-34
20-24
10-14
0-4
7 6 5 4 3 2 1 0 1 2 3 4 5 6 7
férfiak, % nık, %
korcsoportok
>100
90-94
80-84
70-74
60-64
50-54
40-44
30-34
20-24
10-14
0-4
7 6 5 4 3 2 1 0 1 2 3 4 5 6 7
férfiak, % nık, %
e) oroszok f) cigányok
2. ábra Kárpátalja össznépessége (a), valamint a kárpátaljai magyarok (b), ukránok (c), románok (d),
oroszok (e) és cigányok (f) ötéves bontású korfája
(adatok: Ukrajna Statisztikai Állami Bizottsága 2004). Az adott nem többletét eltérı színezés jelzi.
223

A harmincas korcsoportra esı, és a két hullámhegyet elválasztó kisebb völgy a második
világháború idején született kis létszámú korosztály gyerekeit tartalmazza. A múlt század
végi születésszám-csökkenés egyik összetevıje, hogy ez a kisebb létszámú csoport került
szülıképes korba. További, talán még jelentısebb összetevık az idıszak társadalmipolitikai
változásai, illetve az ezekkel összefüggı gazdasági krízis.
Hirtelen szőkülés figyelhetı meg az 54 év fölötti korosztály számában. Ez a születésszámok
második világháború alatti visszaesésének máig jelentkezı hatása, amely megtöri
az idısebb korcsoportok lélekszámának a kor elırehaladtával való lassú természetes fogyását,
azaz a korfa fokozatos szőkülését. Ez a fokozatos szőkülés a háború elıtt született nemzedéknél
is folytatódik egészen 80 éves korig. Itt a születések számának az elsı világháború
alatt bekövetkezett erıteljes visszaesése érezteti mindmáig a hatását.
A korfa feltárja a lakosság összetételében meglévı nemi aszimmetriákat is. A fiatal korosztályokban
a férfiak vannak többségben. Ez azzal magyarázható, hogy Kárpátalján is valamivel
több kisfiú születik, mint kislány. Késıbb, a 30-as korcsoportban, a férfiak magasabb
halandósága miatt a nemek aránya kiegyenlítıdik, és az idısebb korosztályok már nıtöbblettel
jellemezhetık. Ez 60 év fölött válik különösen erıteljessé.
A magasabb halandóságot egyesek a férfiak által végzett nehezebb fizikai munkával, és
a körükben gyakrabban elıforduló közúti, illetve munkahelyi balesetekkel magyarázzák.
Mások szerint az önpusztító életmódjuk, káros szenvedélyeik a felelısek ezért. Elterjedt az
a nézet is, mely szerint a férfiak „biológiai programja” eleve rövidebb átlagéletkort feltételez.
Valószínőnek tartjuk, hogy a várható élettartam jelentıs nemi különbségében Kárpátalján
a felsoroltak mindegyike szerepet játszik. A háborús férfiveszteségek ma már nem járulnak
hozzá érzékelhetıen a nıtöbblethez a megyében.
Összességében, Kárpátalja korfája az elemzett sajátosságok, hullámok alapján hóember
alakúként írható le (2a ábra), és a korfán az elöregedés tendenciája jelentkezik.
A nemzetiségi korfák az alábbi jellegzetességeket mutatják (2. ábra):
• A magyar, az ukrán és a román korfa alakja hasonló, az orosz és a roma népességé viszont
markánsan különbözik tılük.
• A legfiatalabb korosztály aránya, ami a születésszámmal van szoros összefüggésben, a
magyarok körében valamivel alacsonyabb az ukránokénál és a románokénál. Kiemelkedıen
magas ez a cigányságnál, míg az oroszoké csupán az átlag töredéke.
• A 25 év alatti korcsoportok mindegyike kisebb arányt képvisel a magyarok között,
mint az ukránoknál. A 25 és 45 év közötti kohorszok a két nemzet körében közel azonos
százalékban vannak jelen, míg az idısebbek aránya nagyobb a magyaroknál.
• Az idıskori nıtöbblet a magyarság körében számottevıbb, mint az ukránoknál.
• A románok korfája az 5–45 év közötti korcsoportok túlsúlyát húzza alá körükben.
• Sajátos, búgócsiga alakja van a kárpátaljai oroszok korfájának, melynek legszélesebb
részét az 50–54 éves korosztály alkotja. Feljebb hirtelen szőkül, tükrözve a második
világháború hatását a születésszámra. A fiatalabb korcsoportokban a fokozatos szőkülést
az alacsony születésszám magyarázza, illetve az elterjedt ukrán–orosz vegyes házasságokban
születettek nagyobbrészt ukránként való számbavétele.
• A cigányok korfája klasszikus piramidális alakú, ami szinte ellentéte az oroszokénak,
és a magas születésszámú népcsoportokat jellemzi. A korfa egyenes alapja azonban a
születésszám mérséklıdését tükrözi a múlt század végén a romák körében is.
• Szembetőnı kontrasztot alkot az oroszok erıteljes és a romák enyhe idıskori nıtöbblete.
224

A korszerkezet jellemzıi települési bontásban
A népesség korösszetételének a nemzetiségi bontású adatai Ukrajnában csupán megyei
szintig lettek közzétéve. A kárpátaljai magyarok korszerkezetérıl alkotott kép további finomításához
a hozzáférhetı települési bontásban elemeztük a magyar nyelvterületet magába
foglaló síkvidéki járások adatait. A magyar nyelvterület az ukrán–magyar határ mentén
húzódó 15–20 kilométeres sávot foglalja el (elhelyezkedését jól kirajzolják a 3. ábrán a magyar
többségő települések nagyobbrészt pirossal színezett körei). A sáv nyugaton az ukrán–
szlovák határnál kezdıdik, és magába foglalja az Ungvári járás délnyugati harmadát. A Beregszászi
járás majdnem teljes egészében hozzá tartozik, és a Munkácsi járás déli, a Beregszászival
határos pereme is. A magyar etnikai terület a Nagyszılısi járás délnyugati peremén
ívelve éri el az ukrán–román határt (3. ábra).
3. ábra A magyarok aránya (piros színnel jelölve) Kárpátalja négy síkvidéki járásának (Ungvári,
Munkácsi, Beregszászi és Nagyszılısi) a településein a 2001-es népszámlálás eredményei alapján. A
körök mérete arányos az általuk jelölt települések népességszámával.
Elkészítettük az átlagéletkor települési eloszlásának a térképét Kárpátalja síkvidéki járásaiban
(4. ábra), ami a következı sajátosságokat emeli ki:
• A legalacsonyabb átlagéletkorok (29–34 év) a Nagyszılısi járás északkeleti és középsı
részének a falvait jellemezték, amelyek döntıen ukrán többségőek. Ez a térséget
jellemzı magasabb születési rátákkal függött össze.
• A városok átlagéletkora, Beregszász kivételével, az átlagos 35 év körül volt.
Beregszászban az alacsonyabb természetes szaporulat mellett a múlt század 90-es
225

éveinek a jelentıs elvándorlása is hozzájárult a többi városénál magasabb 36,8 éves
átlagéletkor kialakulásához.
• Az átlagos körül volt a Nagyszılısi járás délnyugati, magyar többségő részének az átlagéletkora
is.
• A legmagasabb, 40 év körüli átlagéletkorok a Munkácsi és az Ungvári járások északi
részének a kistelepüléseit jellemezték. A városoktól távol esı (Ungvártól és Munkácstól
kb. 30 km a távolság), közlekedési zsákutcában elhelyezkedı kis hegyi falvakból
az utóbbi évtizedekben jelentıs volt a fiatalabb korosztályok elvándorlása.
• A magyar nyelvterület egyes részei a határmenti fekvésük miatti elzártságukból
adódóan kerültek a kedvezıtlen fekvéső kategóriába, ami a népesség elvándorlását és
elöregedését mozdította elı. Ilyen idısödı térség az Ungvári járás nyugati, szlovák
határ menti, és a Beregszászi járás nyugati, magyar határ melléki része, ahol a lakosság
átlagéletkora 37–39 év körül volt.
226
4. ábra Az átlagéletkor települési eloszlása Kárpátalja síkvidéki járásaiban.

A továbbiakban az egyes korcsoportok települési arányát mutatjuk be a 2001-ben rögzített
helyzetnek megfelelıen. Elsıként vizsgáljuk meg a gyerekkorúak, azaz a 16 év alattiak
össznépességen belüli arányát! Kárpátalján ezek aránya a 2001-es népszámláláskor 23,1%
volt, ami meghaladta az összukrajnai 18,1%-ot (összhangban azzal, hogy a natalitás országos
átlaga a kárpátaljainál jóval alacsonyabb volt).
A gyerekkorúak arányának a területi eloszlását Kárpátalja síksági részén 2001-ben az
5. ábra szemlélteti:
• A terület nagy részén a gyerekkorúak aránya az átlagos 20–24% közötti.
• A gyerekkorúak legmagasabb arányával a Nagyszılısi járás északkeleti és középsı részének
a települései tőnnek ki, amelyek többségében a népesség 25–30%-a tartozik ebbe
a kategóriába.
• A Munkácsi járás északi részén fekvı hegylábi falvak csoportja is jól kirajzolódó, a 16
éven aluliaknak az átlagosnál magasabb arányával jellemezhetı, foltot alkot a térképen.
• A harmadik hasonló jellegő sötétebb folt az 5. ábrán az Ungvári és a Munkácsi járások
határvidékének a déli, alföldi részén figyelhetı meg, Nagydobrony környékén. Ez nagyobbrészt
a magyar nyelvterület településeit foglalja magába.
• A nagyvárosokban, Ungváron és Munkácson, a 20%-ot sem éri el a gyerekkorú népesség
részaránya.
• Hasonlóan kevés a gyerek a Beregszászi járás nyugati részén, Mezıkaszony magyar
határhoz simuló, túlnyomórészt magyarok lakta térségében.
• A szlovák határ menti ungi magyar aprófalvakban, Kisszelmencen és Pallón, regisztrálták
a négy vizsgált járáson belül a 16 év alattiak legkisebb százalékarányát: megfelelıen
12,5 és 14,5%-ot.
A gyerekkorúak aránya az össznépességen belül ugyan jól korrelál az adott népcsoport
natalitásával, azonban a szülıképes korúak gyerekvállalási aktivitását a korszerkezet eltérései
bizonyos mértékig elmossák. Ezt valamennyire kiküszöbölhetjük, ha a gyerekkorúak
számát nem az összlakossághoz, hanem a szülıképes korú nık számához arányítjuk.
A kárpátaljai statisztikák azt mutatják, hogy a szülések döntı hányada az anya 16. és 35.
életéve közé esik. Így volt ez, például, a 2003-as év élveszüléseinek a 94,7%-ában (KÁR-
PÁTALJA MEGYE STATISZTIKAI FİHIVATALA 2004). Az utóbbi években a világtendenciákkal
összhangban Kárpátalján is megfigyelhetı volt némi késıbbre tolódás a gyerekvállalás
átlagos idıpontjában, ám a szülések zöme továbbra is a nevezett 20 éves intervallumon belülre
esett.
Ezekre az adatokra alapozva határoztuk meg azt a nıi korosztályt, amelybe a gyerekkorúak
(0–15 évesek) édesanyja 95%-os valószínőséggel benne van. A korcsoportba besoroltuk
a 16–34 éves nıket, akik a legnagyobb valószínőséggel szülnek gyereket, és kiterjesztettük
azt a 16 évvel idısebbekre is, mivel ık a mai gyerekkorúak születésekor még a legproduktívabb
szülıkorban voltak, tehát valószínőleg a 16 éven aluliak egy jelentıs részét
ık szülték. Végeredményben tehát, a gyerekkorúak települési létszámát a 16–50 éves nıi
korosztály lélekszámához arányítottuk.
Lássuk a gyerek/anya arányok földrajzi eloszlását Kárpátalja alföldi részén! A legmagasabb
értékek, a gyerekeknek a teljes népességhez viszonyított arányától eltérıen, a Munkácsi
járás hegyvidéki aprófalvaiban figyelhetık meg (6. ábra). Természetesen a gyermekotthonoknak
otthont adó kistelepüléseket nem számítva (Dombok, Császlóc, Tiszakeresztúr,
Ungcsertész), ahol értelemszerően ez a mutató is magasnak adódott. A Nagyszılısi járás,
különösen annak északkeleti része, szintén magas gyerek/anya aránnyal jellemezhetı: itt
227

helyezkednek el Kistarna és Nagycsongova, amelyeken a nagyobb települések között a legnagyobb
volt az 1000 16–50 éves nıre esı gyerekek száma (megfelelıen 1245 és 1239).
5. ábra A 16 éven aluliak arányának a települési eloszlása Kárpátalja síkvidéki járásaiban a 2001-es
népszámlálás adatai alapján.
A magyar nyelvterületen két kistérségben volt az anyák korcsoportjára vonatkoztatott
gyereklétszám átlagon felüli: az Ungvári és a Munkácsi járások határán, Nagydobrony körzetében,
és a Nagyszılısi járás déli peremén (6. ábra). Mindkét kistérségben 1000 körüli
gyerek esett 1000 16–50 év közötti nıre.
Kevés gyerek jutott a szülıképes korú nıkre a két nagyvárosban: Ungváron mindössze
613, Munkácson pedig 700/1000. Az Ungvárinál alacsonyabb értékek csak két szlovák határ
menti magyar többségő aprófaluban, Pallón és Kisszelmencen adódtak (581 és 595 gyerek/1000
16–50 év közötti nı). Alacsonynak bizonyult a gyerekek aránya a szülıképes korú
nıkhöz viszonyítva az Ungvári járás túlnyomó részén, a Beregszászi járás zömében, és a
Munkácsi járás középsı, Munkács melletti részén is.
Folytassuk az idıskorúak népességen belüli részarányának a jellemzésével! Az idıskorúak
közé a 60 év fölötti lakosságot soroltuk. Ez a férfiak nyugdíjkorhatárának felel meg
Ukrajnában (bár már itt is elkészült a nyugdíjkorhatárok felemelésének a terve). Mivel
elemzéseink inkább demográfiai, mintsem gazdasági jellegőek, célszerőbbnek tartottuk a
nıknél is ezt a korhatárt alkalmazni a nyugdíjba vonulás kora helyett.
A 2001-es népszámlálás adatinak megfelelıen Kárpátalja állandó népességének a
15,5%-a volt 60 éven felüli. Ez sokkal kedvezıbb volt az egész Ukrajnára vonatkozó
21,4%-nál. A 251 vizsgált település némelyikén a 60 éven felüliek aránya az átlagostól jelentıs
eltéréseket mutatott. Az idıskorúak települési arányának az eloszlásában az alábbi
sajátosságok emelhetık ki (7. ábra):
228

• Az idıskorúak aránya a legmagasabb a Munkácsi és az Ungvári járás közlekedésileg
félreesı hegyvidéki peremterületein volt. Ennek fı oka a fiatalabb korosztályok
elvándorlása volt.
• Ugyanazon vezetı tényezı miatt volt átlagon felüli az említettek részaránya a népességen
belül az Ungvári járás szlovák határ menti, nagyrészt magyarok lakta
kistelepülésein is (Kisszelmenc, Palló).
• A Beregszászi járás településeinek a többségében (Beregszászt is beleértve, de
különösen igaz ez a járás nyugati, Mezıkaszony környéki részére) a 60 év fölöttiek
százalékaránya a megyei átlagot meghaladta. Itt az elöregedés fı tényezıje az
alacsony születési arány volt.
• A Nagyszılısi járás képviselte az ellenpólust, ahol a települések döntı többségében az
idıskorúak átlagon alul voltak képviselve. Ez viszont a magas natalitási mutatókkal
függött össze.
• Alacsony volt az idıskorúak aránya a nagyvárosok agglomerációs vonzáskörzetében
is, amelyek településeire nagyszámban költöztek, elsısorban a munkaképes korúak.
Ide sorolhatjuk az Ungvárhoz közeli Minajt, Ketergényt, Koncházát, vagy a Munkács
mellett fekvı Alsóschönborn-t.
6. ábra A gyerekkorúaknak (0–15 évesek) az anyák korcsoportjához (16–50 éves nık) viszonyított
települési aránya Kárpátalja síkvidéki járásaiban a 2001-es népszámlálás eredményei alapján
(gyerek/1000 16–50 éves nı).
229

7. ábra A 60 éven felüliek százalékarányának a települési eloszlása Kárpátalja síkvidéki járásaiban a
2001-es népszámlálás adatai alapján.
A gyerekkorúak és az idıskorúak népességen belüli arányának a vizsgálatát kövesse a
16–59 éves korosztály elemzése. A továbbiakban az egyszerőség kedvéért, mint munkaképes
korúakra fogunk rájuk hivatkozni, bár megjegyezzük, hogy az elnevezés nem egészen
korrekt, mivel a nık nyugdíjkorhatára Ukrajnában 55 év (mint azt már fentebb említettük,
mivel az elemzéseink elsısorban nem gazdasági jellegőek, nem tartottuk célszerőnek a
nyugdíjkorhatárnak megfelelı eltérı korcsoportos bontást nık és férfiak esetében).
A 2001-es népszámlálás eredményei szerint Ukrajna lakosságának a 60,5%-a tartozott a
16–59 évesek korosztályába. Kárpátalja megfelelı mutatójának a 61,4%-os értéke nem
sokkal különbözik az országostól. A 16–59 éves korcsoport százalékarányának a települési
eloszlása a gyerekkorúakénál nagyobb, az idıskorúakénál viszont kisebb változatosságot
mutatott. A 16–59 éves korcsoport települési arányának a földrajza leginkább a települések
migrációs egyenlegének az eloszlásával korrelál. Magas értékek jellemzik a két nagyvárost,
Ungvárt és Munkácsot (megfelelıen 67,9 és 65,9%). A szintén sok betelepülıt fogadó
Ungvár-környéki falvakban is kiemelkedı a munkaképes korcsoport aránya (8. ábra). A jelentıs
számú betelepülı módosította ebben az irányban a két legforgalmasabb kárpátaljai
vasúti csomópont, Csap és Bátyú népességének a korszerkezetét is.
230

Átlagon aluli viszont a gazdaságilag aktív korúak részaránya a városoktól és a közlekedési
fıvonalaktól távol esı kistelepüléseken. A jelenség leginkább a Munkácsi és az Ungvári
járás periférikus fekvéső részein követhetı nyomon (8. ábra). Értelemszerően alacsonynak
adódott az árvaházaknak, gyermekotthonoknak, bentlakásos iskoláknak otthont
adó kistelepülések (így, a térképen is ábrázolt Dombok, Császlóc és Tiszakeresztúr) munkaképes
korú népességének az aránya.
8. ábra A 16–59 éves korosztály százalékarányának a települési eloszlása Kárpátalja síkvidéki
járásaiban a 2001-es népszámlálás adatai alapján.
Összefoglalás
A munka fı megállapításai az alábbi pontokban foglalhatók össze:
• Kárpátalján a számosabb nemzetiségek korösszetételében kimutathatók eltérések,
amelyek legmarkánsabban az oroszok (magas átlagéletkor) és a cigányok (fiatal
népesség) esetében jelentkeznek.
• A korfák a kárpátaljai magyarságnak az ukránokéhoz viszonyított kedvezıtlenebb,
idısebb korszerkezetét támasztják alá.
• A lakosság korszerkezetében Kárpátalján megfigyelhetı nemzetiségi eltérések
magyar–ukrán viszonylatban jelentıs részben inkább területileg determináltak.
231

Köszönetnyilvánítás
Elsısorban köszönöm a Határon Túli Magyarok Hivatala és az MTA Etnikai-nemzeti Kisebbségkutató
Intézet Határon Túli Magyar Tudományos Ösztöndíjprogram Kuratóriuma támogatását, ami biztosította
a kutatások anyagi feltételeit. Köszönöm továbbá a Kárpátaljai Megyei Statisztikai Hivatal
fogadókész hozzáállását, kiemelten Havris Natalia, a hivatal demográfiai statisztikai és népszámlálási
osztálya vezetıjének a helyettese segítségét. Hasznos adatokat szolgáltatott a vizsgálatokhoz Braun
László, a Kárpátaljai Megyei Közoktatási Fıosztály fımunkatársa. A munka térképszerkesztési részeinek
a kivitelezésében jelentıs segítséget nyújtottak Molnár D. Istvánnak, a II. Rákóczi Ferenc Kárpátaljai
Magyar Fıiskola Földtudományi Tanszéke munkatársának a tanácsai.
Irodalom
Kárpátaljai Megyei Statisztikai Hivatal (Закарпатське обласне управління статистики) 2003: Національний
склад населення та його мовні ознаки (статистичний бюлетень). – Ужгород. 84 p.
Kárpátalja Megye Statisztikai Fıhivatala (Головне управління статистики у Закарпатській області) 2004:
Населення Закарпатської області (демографічний щорічник). – Ужгород. 101 p.
LAKATOS M. 2003: A magyar társadalom átalakulásának fıbb jellemzıi a rendszerváltozást követı évtizedben. –
In: Népszámlálási körkép Közép-Európából 1989–2002. Teleki László Alapítvány, Budapest. pp. 10–30.
Ukrajna Statisztikai Állami Bizottsága (Державний комітет статистики України) 2004: Розподіл населення
найбільш численних національностей України за даними Всеукраїнського перепису населення
2001 року. – CD-ROM. Київ.
www.gmdh.net/pop/ustat.htm 2007: Населення України. Статистична інформація.
232

3. SZEKCIÓ:
VÁNDORLÁS
233

Magyarok a Kárpát-medencében
MAGYAR NYUGDÍJASOK A KÁRPÁT-MEDENCÉBEN
ILLÉS SÁNDOR 1
Abstract
People receiving Hungarian state pension outside the country represent a peculiar population. It
is important to note that not elderly migrants have been investigated, but only those who receive
pension type benefits from Hungary. This population is just a special subpopulation in the overall
group of the sock of Hungarian elderly emigrants. Their number steadily increased from 2000 and in
2006 it reached 18,655 people. The youngest part of them left the country in the 1970s and more
importantly in the 1980s with a valid tourist passport, among which there was a large enough population
of middle-aged people having worked already 10-15 years. The largest part of them emigrated
after the 1956 revolution and before. Among the emigrants there was a male surplus, but due to differences
in life expectancy the proportion of women among those receiving state pension abroad is
well above 50%. In 2000 the sex ratio was 53% for women and it increase to 57.2% in 2006.
Concerning the geographic distribution of this group it turns out that excluding most of the
Asian and African countries Hungarian pensioners can appear in many corners of the world. The
most important target countries are those, which traditionally receive a large number of immigrants
anyway. These countries include Canada, United States, Brazil, Argentina, South Africa, Israel and
Australia. At the millennium more than 40% of the Hungarian pensioners living abroad resided in
the two countries of North America, while one third stayed in the EU-15 states. The most important
countries were Germany, Sweden, Austria, United Kingdom and Greece. In addition there were two
non-EU countries at that time which provided some home for Hungarian pensioners (one tenth of
them): Switzerland and Slovakia. Between 2000 and 2006 there was a radical shift in the geographical
composition. Germany has become the most important host country with an increase by four
times and Austria could gain in this respect also. With these changes and the extension of the EU
(first of all Slovakia) the European Union has become the most important target area.
Altogether we can state the group of Hungarian pensioners cannot be regarded as wealthy elderly
who stay abroad in order to have a pleasant and comfortable life. These are not the part of the
type of “amenity-seeking” international retired migrants. The average sum they receive is much
lower as compared the local pensions and the financial gap just increased during the investigated period.
In this respect it seems that the Hungarian example echoes that of elderly migrants who maintain
a weak and partial link to the Hungarian state and they receive just some additional income they
deserve on the basis of work performed much earlier. Thus beyond the pensioners of richer countries
looking for advantages by moving in global space there are groups of retiree ageing in place who
have not and probably cannot capitalize on previous migration even in their elderly life stages.
Key words: international retirement migration, pension system, Hungary
Bevezetés
A vándorló népesség szelektív összetételével kapcsolatos elsı felismerések egyike az
életkorral kapcsolatos volt. Nevezetesen, a vándorlók döntıen a fiatal és a középkorú
korosztályok tagjaiból állnak. A 20. század utolsó harmadában azonban a vándorlásban egy
új jelenség lépett fel: az öregkori vándorlás. (FOKKEMA, 1996) Ennek jelentısége a fejlett
1 Tudományos fımunkatárs, KSH Népességtudományi Kutatóintézet, 1024 Budapest, Buday László u. 1-3. Tel:
06-1-345-6641, E-mail: illes@demografia.hu
235

országok népességének egyre hosszabb életkorával, elöregedésével, a nyugdíjasok
számának és arányának rohamos emelkedésével összefüggésben az elmúlt évtizedekben
egyre növekedett (TÓTH–TRÓCSÁNYI, 1997; BECSEI, 2004).
Az idıskorúak vándorlása globális kontextusban
Az alábbiakban csokorba kívánjuk szedni azokat a tényezıket és jellemzı folyamatokat,
melyek lehetıvé tették, és tömegjelenséggé transzformálták az öregkori vándorlást. Az elsı
tényezı mindenképpen a nem igazán magyaros mőszóval kifejezett hosszabb-életőség.
(BEETS–MILTÉNYI, 2000) A születéskor és magasabb életkorokban is jelentkezı robbanásszerő
élettartam növekedés a demográfiai átmenetek megindulása óta tart. A gerontológusok
között nincs egyetértés abban, hogy mi lehet az emberi élet felsı határa, és ez
mikor válhat valósággá.
Az élettartamokkal kapcsolatban annyi mindenesetre biztos és mérésekkel, statisztikákkal
is igazolható, hogy a fejlett országokban a 65 év felett várható mindkét nembeli élettartam
20 további életév felé tart. Ez a közel negyedszázadnyi életszakasz önmagában is jelentıséggel
bír a megélése-kitöltése vonatkozásában, azonban ha hozzátesszük, hogy az öregkor
során nem egyszerően csak az életkor kitolódásáról van szó, hanem a betegségek nélkül
megélt egyre hosszabb egészséges élettartam megnövekedésérıl is beszámolhatunk (UZ-
ZOLI, 2003; PÁL, 2007), akkor mindenki számára világossá válik, micsoda humán potenciál
keletkezett. Hozzá kell tennünk, hogy nem lenne szerencsés, ha emberi jogaik akár a legkisebb
mértékben is csorbulnának a többi korosztályhoz képest (HERVAI SZABÓ, 2007). Az
idıskorúak egyre növekvı arányát az életkor meghosszabbodása mellett – a klasszikus demográfiai
átmeneten túljutott országokban – elısegítette a másik természetes népmozgalmi
jelenség, nevezetesen a termékenység csökkenése és az egyszerő reprodukciót sem biztosító
szint alá süllyedése.
Az idıskorúak vándorlását elısegítı második tényezı a nyugdíjakból származó biztos
jövedelmek, melyek nagyságrendje ugyan elmarad az aktívkori teljes jövedelmektıl, azonban
a puszta létfenntartásnál még így is többre elegendıek az államilag garantált ellátások.
A nyugdíj lehetıvé teszi az azt élvezık anyagi függetlenségét, tehát egyre inkább mérséklıdik
annak az összefüggésnek az érvényessége, hogy a szülık aktivitásuk befejeztével a
gyermekeikhez költöznek, bízva abban, hogy az elkerülhetetlenül megromló egészségi állapotuk
miatt úgyis támaszra szorulnak, melynek leghatékonyabb és egyben legbensıségesebb
módja is a családon belüli segítségnyújtás. Ha azonban valaki nem számíthat a gyermekeire
vagy nincs is utóda, abban az esetben sem kilátástalan a helyzete, hiszen az
intézményes ellátása valamilyen szinten biztosítható. Az ellátás színvonalát pedig saját
döntése alapján egyértelmően pénztárcája vastagsága határozza meg.
Harmadik tényezınek az egyre zsugorodó világ tünet-együttese kívánkozik. Ez alatt értve
a mozgékonyságot lehetıvé tévı technikai eszközök eltömegesedését, a közlekedési hálózatok
kiépülését és a kommunikációs technológiák robbanásszerő fejlıdését (ERDİSI, 2002). A
nagy távolságokat átívelni képes közlekedési eszközök elterjedése lerövidítette a menetidıt,
együtt járt a jegyárak egyre olcsóbbá válásával, ami következtében egyre többen lettek képesek
megfizetni a viteldíjat. Érdekes módon az Európai Unió is hozzájárult az alacsony
árkategóriájú (fapados) repülıgépjáratok térhódításához a deregulációs intézkedéseivel. Ez
pedig közvetve az idıskorú mobil személyeket is érinti, hiszen könnyebbé, gyorsabbá és olcsóbbá
teszi utazásaikat (RÁTZ, 2004; WARNES–WILLIAMS, 2006; MICHALKÓ, 2007).
236

Negyedik tényezınek a turizmus általánossá és tömegessé válása tekinthetı (LENGYEL,
1994; RÁTZ, 2004), mely során, a nyugdíjas éveket megelızıen, személyes tapasztalatok és
élmények sokasága halmozódott fel a potenciális célterületekrıl. Tehát a felderítés már
jóval korábban megtörténhetett mielıtt a vándorlási döntés megszülethetett volna. A turizmus
jelenségének egyik jellegzetessége a holtszezon-problematika kiküszöbölésére tett erıfeszítések
is a nyugdíjasok malmára hajtotta a vizet. A fıszezonon kívüli, hosszabb tartózkodással
mindig is együtt járó jóval olcsóbb árakat a jövedelmeikbıl még ki tudták fizetni a
nyugdíjasok. Az idıvel való gazdálkodásuk sajátosságai pedig rendkívül flexibilissé tette
ıket (HALL, 2005).
Megemlítés szintjén, ötödik tényezınek az integrálódó kontinensek (elsısorban Észak-
Amerikára és Európára gondolva) szerepét kell kiemelnünk, hiszen az egyesülésegységesülés
megkönnyíti a belsı határok átlépését, a máshol tartózkodás lehetıvé válását,
a nyugdíjszerő, a szociális és az egészségügyi ellátások transzferálhatóságát (SZÓNOKYNÉ,
2000; GELLÉRNÉ, 2004), az azonos fizetıeszköz használatát. A fenti öt tényezı megemlítésével
nem merítettük ki az idıskori vándorlást befolyásoló összes tényezıt, azonban úgy
véljük, hogy a legfontosabb általánosan jelenlévı csomópontokat sikerült azonosítani. Nyilván
számos egyedi sajátossága és hatótényezıje is van Észak-Amerikában a Napfényövezetbe
vándorlásnak, mint ahogy Európában a Mediterrán térségbe való áramlásnak (REES
et al. 1996; King et al. 1998). A folyamat térbeli terjedését mutatja, hogy Ausztráliából, Új-
Zélandról, Bulgáriából és Törökországból is megérkeztek az elsı jelzések az idıskori vándorlás
térhódításáról és biztosak lehetünk abban, hogy e jelenség máshol is felüti a fejét
(WILLIAMS–HALL, 2000).
Az alább tárgyalandó magyar nyugdíjban részesülık nemzetközi vándorlása esetében
másról van szó. İk egy sajátos sokaságot képviselnek. Nem általában az idısek vándorlását
vizsgáljuk meg, hanem csakis a Magyarországról külföldre folyósított nyugdíjszerő
ellátásokban részesülıkrıl szólunk. Meg kell jegyezni, hogy e sokaság csak egy szelete a
külföldön élı, nyugdíjas-korú magyar emigránsok egészének. Nagy részük az 1956-os exodust
követıen feltehetıen az 1960-as, 1970-es és különösen az 1980-as évtizedben legális
(turista) útlevéllel távozók közül kerül ki, akik között már nagy számban voltak
középkorúak. Tehát 10–15 év idıtartamú aktív magyarországi munkavégzés után kivándorolt
személyekrıl van szó. A 2000. és 2006. között vizsgáljuk meg nagyságrendjüket,
demográfiai összetételüket, földrajzi elhelyezkedésüket, valamint azt a terhet, melyet a
magyar nyugdíjfinanszírozás számára jelentenek.
A magyar nyugdíjasok száma, nemek és kor szerinti összetétele
Az Országos Nyugdíjbiztosítási Fıigazgatóság adatai szerint, a magyar nyugdíjban részesülık
száma a 2002. év kezdetén 14 885 fı volt, ami több mint kétezer fıs növekedést
jelentett az ezredforduló idején mérthez képest (MAROSI–MILTÉNYI, 2002). A hozzávetılegesen
15 ezer fıs tömeg elenyészı hányada az 1953 után Magyarországról kivándorolt több
mint 400 ezer külföldön élı emigránsnak (3-4%) (ILLÉS-HABLICSEK, 1996; KOVÁCS, 1999
RÉDEI, 2007). Továbbá 2002-ben igen kicsi részét alkotta a 3,1 millió fı magyarországi
nyugdíjasnak (0,5%). A külföldön élı magyar állami nyugdíjasok száma a következı négy
évben töretlenül tovább emelkedett és 2006-ban már elérte a 18 655 fıt. Az egész vizsgált
idıszakot figyelembe véve a legintenzívebb növekedés 2000 és 2002 között történt, amikor
117 százalékos növekedést regisztráltak. 2002 és 2004 között mérséklıdött a növekedési
237

ütem (110 százalék), majd 2004 és 2006 között újra nekilendült a láncviszonyszámokkal illusztrált
folyamat (115 százalék).
Bár a kivándorlók nemek szerinti összetételében folyamatosan a férfiak voltak többen,
mégis a két nem közötti – általánosan megfigyelt – eltérı élettartamokból következıen, a
külföldön élı magyar állami nyugdíjasok között az idıs hölgyek részaránya magasabb volt.
A nemi arány 2000-ben 53% volt a nık javára, ami, 2002-re 56,7%-ra ugrott fel, majd két
év stagnálás után 2006-ban 57,2% lett. A hat évvel korábbi állapothoz képest, ez 4,2 százalékpontos
növekedést jelentett. Meg kell említenünk, hogy hasonló megoszlást regisztráltak
az összes magyar nyugdíjas nemek szerinti összetételében is. A nık aránya 2002 után néhány
tizeddel 60 százalék fölé került Magyarországon. Tehát a nıi többlet még jelentısebb
a Magyarországon maradt nyugdíjasoknál, a külföldön élıkhöz viszonyítva ıket. Igaz a
külföldön élı nık dinamikusabb aránynövekedésének folytatódása estén a különbség egyre
csökkenni fog.
A külföldi állampolgárság megszerzésének vagy meg nem szerzésének nincs jelentısége a
témánk szempontjából, hiszen állampolgárságtól független a magyar nyugdíj odaítélése. Vélhetıen
csekély szerepe lehet annak a tényezınek, hogy a hajdani magyarországi munkavállalást,
az alacsonyabb iskolai végzettségüknél fogva a nık korábbi életkorokban kezdhették
meg mint a férfiak, következésképpen hosszabb szolgálati idı megszerzésére nyílt módjuk.
Ennél jelentısebb tényezı lehetett a családegyesítés jelensége, mely folyamán a korábban kivándorolt
vılegényt (férjet) a társa a fészekrakást követıen egy késıbbi idıpontban követte.
Végezetül nem feledkezhetünk el a kivándorlási elızmények nélküli külföldi házasságkötések
szerepérıl sem. A legjelentısebb tényezıt azonban már felvázolta MAROSI és MILTÉNYI
(2002) úttörı jellegő tanulmánya. Eszerint a külföldön élı magyar nyugdíjat kapó nık magasabb
aránya nyilvánvalóan összefügg a nık hosszabb élettartamával. Az összefüggés a kibocsátó
országra és a fogadó államokra egyaránt igaz. A férfiaknál a kivándorlás gyakran fiatal
korban történt, a húszas életéveik elején (az 1956-os kivándorlók kétharmada férfi volt és az
összes kivándorló több mint a fele 25 éven aluli), ami következtében esélyük sem volt a tíz év
magyarországi szolgálati idı megszerzésére. Vélelmezhetı az is, hogy a fogadó országokban
alacsonyabb nıi munkabérek, a bevándorlókat sújtó magasabb munkanélküliség, a háztartásbeli
családi állásban leélt hosszabb életévek következtében jóval alacsonyabb a kinti nyugdíjuk
a fogadó ország átlagához képest. Emiatt a nık inkább rászorultak arra, hogy a magyar
nyugdíjat is megigényeljék. A rászorultságukra egy további érv, hogy a nem saját jogú
(hozzátartozói) ellátásokat is inkább ık veszik igénybe. Ellenpólusként szórványosan az is
elıfordulhatott, hogy a sikeres és nagy jövedelemmel járó kinti életpályát befutó férfiak jogosultságuk
ellenére sem kértek magyar nyugdíjat.
2002-ben a magyarországi nyugdíjasok 25 százaléka 1945-ben és azután született, míg a
nem magyarországiaknál ez az arány 4 százalék, tehát kevesebb, mint az összes magyarországi
arány hatoda. Ez a megoszlás már sejteti, hogy a külföldi magyar nyugdíjasok
korösszetétele lényegesen idısebb a hazaiakénál. A jelenség érvényességét támasztja alá,
hogy az 1914-ben és elıtte született külföldi magyar nyugdíjasok aránya két és félszerese a
magyarországiakénak (6,7% ill. 2,7%). Hasonló viszont, hogy mind a hazai mind a külföldi
magyar nyugdíjasoknál is az 1915-1944 között születettek kohorsza dominál. A magyarországiaknál
ez 72%-os arányt jelent, a külföldieknél pedig 89%-ot. Az öt éves születési
évjáratok szerinti megoszlásokban azonban jelentısek a különbségek. A legfiatalabb 1940-
1944-es születési kohorszban még a magyarországiak aránya magasabb (15,9% ill. 9,4%).
A megelızı kettı öt éves születési évjáratban az arányok kísértetiesen hasonlóak (16,1%,
15% ill. 16,1%, 16,4%). Az 1929 és azt megelızıen születettek között a megoszlási
238

arányszámok tekintetében már jóval magasabb értékekkel bírnak a külföldi magyar nyugdíjasok
(1925-1929 között születetteknél 21,2% ill. 12,7%; 1920-1924 között születetteknél
18,8 % ill. 9,3%; 1915-1919 között születetteknél 7,5% ill. 3,4%). A fentebb bemutatott
2002. évi állapotokat tükrözı korspecifikus arányszámok egyértelmően igazolják, hogy a
külföldi magyar nyugdíjasok korösszetétele lényegesen idısebb, mint a magyarországiaké.
Másképpen fogalmazva, a magyarországi nyugdíjasok korstruktúrája jóval fiatalabb, mint a
külföldre folyósított nyugdíjat élvezıké. Folytassuk ezek után a külföldön élı magyar
nyugdíjasok korösszetételének közvetlen vizsgálatát, hiszen annak módosulásait elemezve
következtethetünk a változás irányára, nevezetesen hogy a magyarországi folyamatokkal
összevetve konvergencia vagy divergencia érvényesült.
Az öregkorúaknak nem számító 60 évnél fiatalabbak részaránya 4,6%-ról 6,1%-ra növekedett
a vizsgált idıszak alatt. Igazán figyelemreméltó jelenség, hogy az 1,4 százalékpontos
növekedést majdnem egészében az 50 évesnél fiatalabbak okozták. Tehát a korhatár elıtti
nyugdíjazás jelensége nem csak Magyarországon virágzik (MONOSTORI, 2007), hanem
külföldön is terjed a magyar állami nyugdíjasok körében. Igen érdekes változás továbbá, hogy
a legfiatalabb tíz éves öregkorú korcsoport, a 60-69 évesek részaránya is növekedett 28,1%-
ról 33%-ra. Ez arra utal, hogy a külföldön nyugdíjas korukat éppen elért egykori emigránsok
nem tértek vissza Magyarországra, hanem egyre növekvı arányban, külhonban igényelték
meg magyar állami nyugdíjukat. 2000-ben az összes külföldön élı magyar állami nyugdíjas
közel felerészben (45,8%) 70-79 éves volt tehát 1920 és 1929 között született. Ezen korcsoport
dominanciáját nagy valószínőséggel az 1956-os forradalmat követı exodus azon
kivándorlói okozhatták, akik már akkor rendelkeztek tíz év vagy annál hosszabb szolgálati
idıvel. Az utánpótlás hiánya, a magasabb korcsoportba kerülés, a hazatelepülés és nem utolsó
sorban a halandóság következtében részarányuk fokozatosan erodálódott és 2006-ba egyharmadhoz
közeli aránnyal (32, 8%) már csak a második legnépesebb korcsoportot alkották. Figyelemre
méltó a 80-89 évesek 5,4 százalékpontos növekedése is, ami eredményeképpen
2006-ban már a külföldön élı összes magyar állami nyugdíjas közel egynegyedét tették ki
(24%). Nyilvánvalóan 1956-osok is beleidısödtek ebbe a korosztályba, azonban nagy
valószínőséggel feltételezhetı, hogy a nemzetközi migráció szelekciós hatása is szerepet
játszik abban, hogy az emigránsok ilyen nagymértékben érhették el nyolcvanas éveiket. Az
utóbb említett második tényezı kiegészülve a külföldön eltöltött évtizedekkel játszhatott
szerepet abban, hogy a 90 évesek és idısebbek részaránya 2000 és 2002 között 3%-ról 4%-ra
emelkedett, majd a mennyiségi növekedés ellenére ezen a szinten stabilizálódott.
A magyar nyugdíjak
A külföldre folyósított magyar állami nyugdíjak átlagos összegei minden egyes vizsgált
idıpontban alacsonyabbak voltak a Magyarországon kifizetetteknél. A változás iránya is
meglehetısen egyértelmő, hiszen a divergencia fokozódásával a nominálértékben növekvı
átlagos külföldre utalt nyugdíj havi összege egyre inkább elmaradt a magyarországitól és
2006-ban annak durván már csak a felét tette ki. Ennek kialakulásában nyilvánvalóan a
jelentısen rövidebb átlagos szolgálati idı, az egyre régebben megszerzett magyarországi
munkával töltött évek és a nyugdíjszámítás módozatában beállott változások kölcsönhatása
játszhatott szerepet. Ezek az összefüggések is egyértelmően illusztrálják, hogy a külföldön
magyar állami nyugdíjat kapók vélhetıen igen kis mértékben tartozhatnak a „jóllétet és
kellemet keresı nyugdíjasok” táborába. Nagy valószínőséggel inkább helyben megöregedés
239

mechanizmusa dominálhatott kialakulásukban, és mint alább látni fogjuk területi megoszlásukban,
ha globális léptékben közelítünk hozzájuk.
A nyugdíjasok térbeli eloszlása
A magyar nyugdíjban részesülık földrajzi megoszlása elsı megközelítésben rendkívül
változatos képet mutat. A Föld egészét figyelembe véve megállapítható, hogy nincs olyan
tömegesen lakott kontinense a bolygónknak, ahol egyáltalán nem élnének magyar nyugdíjasok.
Csak Ázsia és Fekete-Afrika nem tartozott a magyar emigránsok célterületei közé.
Ugyanakkor az is igaz, hogy bizonyos kontinenseken és országokban a szomszédos területekhez
képest jelentısebb számban tartózkodnak. Nem nehéz levonni azt a következtetést, hogy a
vándorlók tömegeit hagyományosan fogadó országokban (RÉDEI, 2007) találhatók meg nagy
számban a magyar nyugdíjasok. Vagyis Észak-Amerikában Kanadában és az Egyesült Államokban,
Dél-Amerikában Brazíliában és Argentínában, Afrikában a Dél-Afrikai Köztársaságban,
a Közel-Keleten Izraelben és Ausztráliában az Ausztrál Államszövetségben és Új-
Zélandon találhatók jelentıs mennyiségben magyar nyugdíjasok. Az összes magyar nyugdíjat
élvezı több mint 40 százaléka Észak-Amerika két országában az Egyesült Államokban
(22,3%) és Kanadában (19,1%), egyharmada az EU-15 tagállamaiban (33,4%) élt 2002 elején.
Az Európai Unión belül Németországban (11,9%), Svédországban (6,3%), Ausztriában
(5,0%), Görögországban (3,2%), és az Egyesült Királyságban (2,6%) telepedtek le. Franciaország,
Belgium és Hollandia értékei 1-2% között mozogtak. Az Unión kívüli, de az Európai
Gazdasági Térséghez tartozó Svájcban 5,5 százalék volt az arány és ami meglepı a szomszédos
Szlovákiában 6,6 százaléka élt a magyar nyugdíjasoknak 2002-ben.
2000 és 2006 között radikális átalakulás következett be a magyar nyugdíjat kapók területi
megoszlásában. Németországban közel négyszeresére növekedett számuk (5 042 fı), és ezzel
rögtön a legnagyobb fogadó országgá vált, maga mögé utasítva az Egyesült Államokat és Kanadát.
A mennyiségi növekedés több mint fele erre az egyetlen országra esett. A második legjelentısebb
átalakulás Ausztria térnyerése volt. 2000-ben még csak a külföldön magyar nyugdíjat
kapók 5,5%-a élt ott kevesebben, mint Svédországban és Svájcban. Azonban 2006-ban
már az összes külföldön élı nyugdíjas 8,7%-a tartózkodott ott, az abszolút számuk pedig több
mint kétszeresére nıtt. Az Egyesült Királyságban, Franciaországban, Belgiumban és Hollandiában
éltek még számottevı mennyiségben magyar nyugdíjasok 2006-ban. Az EU-15
tagállamokban, 2000-ben a magyar nyugdíjasok kicsit több mint egyharmada élt (34,9%-ot
jelentett a 4 412 fı). Elsısorban a dinamikus német növekedés miatt a részarányuk 2006-ban
már megközelítette az összes magyar nyugdíjas felét (48,7% 9 083 fıt jelentve). Ha a további
kettı bıvítési körön átesett Európai Uniót vizsgáljuk, akkor az integráció még nagyobb
mértékő dominanciája bontakozik ki, elsısorban Szlovákia hozzáadódása következtében
(55,1%). (A 2007-tıl tagállammá vált Romániában és Bulgáriában mindössze 87 fı magyar
nyugdíjas élt egy évvel korábban, 2006-ban.)
240
Szomszédos esetek
Az elsı benyomásunk az volt a fentebb említett relatíve magas szlovákiai értékrıl, hogy
egyszerően adathibáról van szó. Ezt a hipotézist támasztotta alá az a tény, hogy a szomszédos
országokban túlnyomórészt a kártalanításokból származó járadékok domináltak és ténylegesen
nagyon kevés nyugdíjszerő ellátás irányult ezekbe az utódállamokba. Miért lenne kivétel

Szlovákia? A 2000. évi érték is ezt a hipotézist támasztotta alá. Az ezredfordulón mindössze
hat fınek folyósítottak oda nyugdíjat. Két év alatt hogyan lehetett a 6 fıbıl az eredeti érték
több mint 150-szerese? (Újabb négy év elteltével nem tapasztaltunk további emelkedést.
2006. január elsején 1 036 fınek folyósítottak magyar állami nyugdíjat Szlovákiába.)
Legnagyobb meglepetésünkre az Országos Nyugdíjbiztosítási Fıigazgatóságon végzett
adatellenırzés megerısítette ezt a nagyságrendet. Tehát el kellett fogadni a 979 fı
valóságértékét. Felmerült az is, hogy valamiféle jogi kiskaput sikerült felfedezni a felvidéki
atyafiaknak és azt tömegesen ki is használták. Hosszas kutatás után sem sikerült azonban ez
irányú megerısítést találnunk. Harmadik feltételezésünk az volt, hogy esetleg valamikori
csehszlovák vendégmunkásokról és/vagy azok magyar feleségeirıl lehet esetleg szó. Ezt a
feltételezést azonban gyorsan elvetettük, hiszen a szocialista korszakban inkább magyarok
dolgoztak Csehszlovákiában, akik közül néhányan ott is maradhattak. Ha munkaerıcsereegyezmények
égisze alatt voltak is hazánkban vendégmunkások, azok miért kerültek
volna kapcsolatba magyar társadalombiztosítással. Nem valószínő, hogy az államközi szerzıdések
keretében nálunk dolgozókra is kiterjesztették volna a magyar nyugdíjjogosultságot.
A rendszerváltozást követın egyre nagyobb számban Magyarországon foglalkoztatott többségében
napi ingázók közül is igen kevesen tölthették le a 10 év szolgálat idıt. Tehát máshol
kellett keresnünk a magyarázatot. Fel is leltünk egy hihetınek látszó megoldást, méghozzá a
második világháborút követı nagyarányú népességmozgások utóhatásai között. Nevezetesen
hipotézisünk a szlovák-magyar lakosságcserére vonatkozik, amikor mindkét irányban emberek
tízezrei hagyták el szülıföldjüket baráti és rokoni kapcsolataik egy részével együtt.
Szakirodalmi becslések szerint, több mint 70 ezer szlovák távozott el Magyarországról (VAD-
KERTY, 1999 166). Ennél a nagyságrendnél már nem lehetetlen az a feltételezés, miszerint
minden századik távozóból egy a legkülönfélébb okok miatt megszerezhette Magyarországon
a nyugdíjfolyósításhoz minimálisan szükséges tíz év szolgálati idıt. Az is elképzelhetı még,
hogy a jelentıs kétirányú fluktuáció következtében, az ötvenes évektıl a kilencvenes évekig,
az etnikai alapú házasságkötések is szerepet játszhattak az elsı látásra hihetetlenül magasnak
tőnı szlovákiai magyar nyugdíjasok genezisében.
Magyarország – Szlovákián és Ausztrián kívüli – szomszédai közül, a szinte hihetetlenül
alacsony értékekkel rendelkezı Romániát és Ukrajnát kell kiemelni. A milliós nagyságrendő
magyar nemzetiséggel bíró Romániában mindössze 10 fı magyar nyugdíjas élt 2006-ban. A
százezres nagyságrendő magyar kisebbséggel rendelkezı Ukrajnában 4 fı magyar nyugdíjas
tartózkodott életvitelszerően. Megítélésünk szerint a legjelentısebb magyarázó tényezık a
múltbeli szocialista korszakban területi alapon kötött szociálpolitikai egyezmények voltak,
melyek következményeként érdemes volt idıskorban Magyarországra vándorolni. Gondolunk
itt a nyugdíjasok Magyarországra történı beáramlásának egy jellegzetes szeletére, nevezetesen
a nyugdíjvadász típusként megkülönböztetett idıskorúak bevándorlókra.
Az idıskorúak bevándorlását kiváltó legjelentısebb oknak a családegyesítés tekinthetı az
egykori keleti tömb felıl érkezık esetében. Nevezetesen a már korábban bevándorolt gyerekek
a minimális beilleszkedéshez integrálódáshoz szükséges idı elteltével maguk után hozatták
szüleiket is. Az idıskorúak családegyesítés keretében történı vándorlásának további oka
lehetett, hogy Magyarországon magasabb szintő szociális és egészségügyi ellátásban
részesülhetnek, a kibocsátó országokkal egybevetve. Legnagyobb számban és arányban
Romániából, továbbá Ukrajnából érkeztek a nyugdíjas korú bevándorlók. Abból a két országból,
melyekkel (illetve elıdükkel) Magyarországnak területi elven megkötött, érvényes és
mőködı kétoldalú szociálpolitikai egyezménye van az 1960-as évek elejétıl. Az egyezmények
akkor alkalmazhatók, ha az érintett természetes személy állandó lakóhelye valamely
241

szerzıdı fél területén van. Az ellátásokat mindkét fél területén szerzett szolgálati idı
egybeszámításával annak az országnak a társadalombiztosítási szerve állapítja meg a saját
belsı jogszabályai alapján, amelynek területén a jogosult állandó lakóhelye van. Ezen területi
alapon kötött egyezmények azon a maga idejében reális feltételezésen alapultak, hogy a szerzıdı
országok között alacsony szintő és hozzávetılegesen egyenlı nagyságú nemzetközi
vándorlások lesznek. Az egyes államok közel azonos szintő szolgáltatást fognak nyújtani, így
a szerzıdı államok terhei nagyvonalakban kiegyenlítıdnek. A terhek kiegyenlítıdésének
feltételezése már a megkötést követı években sem igazolódott be, az 1990-es évek átalakulását
követıen pedig csak tovább fokozódott az arányeltolódás Magyarország terhére. Teljesen
világos, hogy a Romániából és Ukrajnából érkezett nyugdíjasok az önérdeken nyugvó
racionális döntést hoztak Magyarországra vándorlásukkor, hiszen a magyar jogszabályok
alapján jóval magasabb összegő nyugdíjat kaphatnak, mint amit az eredet országban kaphattak
vagy kaptak volna. A Romániából és Ukrajnából áttelepült idıskorúak döntésében nyilván
közrejátszott a fentebb említett lehetıség. Fordított érvelésünket alátámasztja, hogy a hatalmas
Oroszországban 3 fı magyar nyugdíjas élt 2006-ban. Ugyanakkor a Magyarországra
érkezı nyugdíjas korú bevándorlók harmadik dinamikusan növekvı küldı országa Oroszország,
ahol Romániához és Ukrajnához hasonlóan alig él magyar nyugdíjas.
Nem valószínő, hogy a Szlovéniában, továbbá Horvátországban tartózkodó magyar
nyugdíjasok a „jóllétet és kellemet keresık” táborába tartozna. Sem a tízes nagyságrend,
sem a dinamika – illetve pontosabban annak hiánya – nem utal erre. Szerbiában viszont
igen nagy szükség lehet a kisösszegő magyar nyugdíjakra is, mert 2000-hez (59 fı) képest
2006-ra majdnem megduplázódott a magyar nyugdíjasok száma (105 fı). Fordított
érvelésünket újra alkalmazva feltételezhetjük, hogy talán nem véletlen, hogy e három országgal
kötött az ezredforduló táján Magyarország korszerőnek és EU-konformnak értékelhetı
szociális biztonsági egyezményeket. A szolgálati idıket összeszámítják, és lehetıség
van a nyugellátásban részesülı áttelepülése esetén az ellátásoknak a másik szerzıdı fél
területére történı átutalására. Ugyanez a szabály érvényes a jelentıs mértékben magyar
emigránsokat fogadó Ausztriában. Már az ezredfordulókor is jelentıs számú magyar nyugdíjast
találtunk ott (698 fı). Majd az egykori kivándorlók nyugdíjjogosultságának elérésével
ez a szám több mint a duplájára emelkedett 2006-ra (1632 fı).
Összefoglalás
A magyar nyugdíjban részesülık, egy sajátos sokaságot képviseltek Magyarország
határain túl. Nem általában az idıskorú kivándorlókat vizsgáltuk meg, hanem a Magyarországról
külföldre folyósított nyugdíjszerő vagy járadékszerő ellátásokban részesülıket. Meg
kell jegyezni, hogy e szubpopuláció csak egy szelete a külföldön élı, nyugdíjas-korú magyar
emigránsok egészének. Számuk az ezredforduló óta töretlenül emelkedett és 2006-ban
már elérte a 18 655 fıt. Egy részük az 1970-es és különösen az 1980-as évtized legális (turista)
útlevéllel távozók közül került ki, akik között már nagy számban voltak középkorúak,
tehát 10–15 éves idıtartamú aktív magyarországi munkavégzés után kivándorló személyek.
Azonban a többséget még nagy valószínőséggel az 1956-ban vagy azt megelızıen kivándoroltak
teszik ki. A kivándorlók között folyamatosan a férfiak voltak többen, mégis a két
nem közötti – általánosan megfigyelt – eltérı élettartamokból következıen, a külföldön élı
magyar állami nyugdíjasok között az idıs nık részaránya magasabb. A nemi arány 2000-
ben 53% volt a nık javára, ami, 2006-ra 57,2% lett.
242

A magyar nyugdíjban részesülık földrajzi megoszlása változatos képet mutat. Nincs olyan
tömegesen lakott kontinense a bolygónknak, ahol egyáltalán nem élnének magyar nyugdíjasok.
Csak Ázsia és Fekete-Afrika nem tartozott a magyar emigránsok célterületei közé. A
nemzetközi vándorok tömegeit hagyományosan fogadó országokban találhatók meg nagy
számban a magyar nyugdíjasok is. Nevezetesen Kanadában, az Egyesült Államokban,
Brazíliában, Argentínában, a Dél-Afrikai Köztársaságban, Izraelben és az Ausztrál Államszövetségben
lelhetık fel jelentıs mennyiségben magyar nyugdíjasok Európán kívül. Az ezredforduló
idején a magyar nyugdíjat élvezık több mint 40 százaléka Észak-Amerika két országában
az Egyesült Államokban és Kanadában, egyharmaduk az EU-15 tagállamaiban élt.
Az Európai Unión belül Németországban, Svédországban, Ausztriában, Görögországban és
az Egyesült Királyságban telepedtek le nagyobb számban. Az Unión kívüli, de az Európai
Gazdasági Térséghez tartozó Svájcban és a szomszédos Szlovákiában élt a magyar nyugdíjasoknak
több mint egytizede. 2000 és 2006 között radikális átalakulás következett be a
magyar nyugdíjat kapók területi megoszlásában. Németországban közel négyszeresére növekedett
számuk, és ezzel rögtön a legnagyobb fogadó országgá vált, maga mögé utasítva az
Egyesült Államokat és Kanadát. A második legjelentısebb átalakulás Ausztria térnyerése
volt. 2000-ben még csak a külföldön magyar nyugdíjat kapók 5,5%-a élt ott kevesebben, mint
Svédországban és Svájcban, addig 2006-ban már az összes külföldön élı nyugdíjas 8,7%-a
tartózkodott ott. A dinamikus német növekedés miatt az egykori EU-15 tagállamokban élı
magyar nyugdíjasok részaránya 2006-ban már megközelítette az 50 százalékot. A további
kettı bıvítési körön átesett Európai Uniót vizsgálva megállapítható az integráció dominánssá
válása. Mivel szomszédaink nagy része már az Európai Unió tagállama lett, ez az összefüggés
a jövıben nagy valószínőséggel erısödni fog.
Zárásként nem tekinthetünk el annak a potenciális feszültség-forrásnak a vázlatos tárgyalásától
sem, miszerint a külföldre folyósított magyar pénzek milyen terhet jelentenek
közvetlenül a társadalombiztosításnak és közvetve a magyar államnak. A rövid döntıen 10-
15 évnyi szolgálati idıbıl következıen az alacsony összegő külhonba fizetett nyugdíjak
dominálnak. A 2002. év elején, még a szokásos éves nyugdíjemelést megelızıen a
külföldre fizetett nyugdíjak átlagos havi összege 28 822 forint volt. Összehasonlítási
bázisul az összes nyugellátás átlagos havi összege 39 760 forint volt, tehát jóval magasabb
a hazai ellátás. A külföldre folyósított magyar állami nyugdíjak átlagos összegei 2002-ıt
megelızıen és azt követıem is minden egyes vizsgált idıpontban alacsonyabbak voltak a
Magyarországon kifizetetteknél. A változás iránya is meglehetısen egyértelmő volt, hiszen
a divergencia fokozódásával a nominálértékben növekvı átlagos külföldre utalt nyugdíj
havi összege egyre inkább elmaradt a magyarországitól és 2006-ban annak durván már csak
a felét tette ki (34 121 Ft., illetve 65 306 Ft.). Következésképpen mivel fél százalék körül
volt a külföldi nyugdíjasok részaránya az összes nyugdíjas között, továbbá mivel jóval
alacsonyabb nyugdíjat is kaptak kézhez, ezért megállapíthatjuk, hogy a külföldre utalt
nyugdíjak nem jelentenek számottevı terhet a magyar állam számára.
Köszönetnyilvánítás
A tanulmány az MTA Bolyai János Kutatási Ösztöndíj támogatásával készült.
Irodalom
BECSEI, J. (2004): Népességföldrajz. Ipszilon Kiadó, Békéscsaba, 360.
BEETS, G. – MILTÉNYI, K. (eds.) (2000): Population ageing in Hungary and the Netherlands: a European
perspective. Thela-Thesis, Amsterdam, 293 p.
243

ERDİSI, F. (2002): Néhány gondolat az európai közlekedési tér, a közlekedési nagyszerkezet és az elérhetıség
alakulásáról. In ABONYINÉ PALOTÁS, J. – BECSEI, J. – KOVÁCS, CS. (szerk.) A magyar társadalomföldrajzi
kutatás gondolatvilága. Szegedi Tudományegyetem Gazdaság- és Társadalomföldrajzi Tanszék, Szeged, 307–
316.
FOKKEMA, C. M. (1996): Residential Moving Behaviour of the Elderly: An Explanatory Analysis for the
Netherlands. Amsterdam: Tinbergen Institute.
GELLÉRNÉ LUKÁCS, É. (2004): Munkavállalás az Európai Unióban. KJK–KERSZÖV Jogi és Üzleti Kiadó,
Budapest, 302.
HALL, M.C. (2005) Tourism. Rethinking the social science of mobility. Pearson Prentice Hall, Harlow, 448.
HERVAI SZABÓ, GY. (2007) Global migration Processes, tourism and human rights. In RÁTZ, T. – SÁRDI, CS. (eds.)
Intercultural aspects of tourism development, Kodolányi János University College, Székesfehérvár, 59-69.
ILLÉS, S. – HABLICSEK, L. (1996): A külsı vándorlások népességi hatásai Magyarországon 1955–1995 között.
Budapest: KSH NKI.
KING, R. – WARNES, A. M. – WILLIAMS, A. M. (1998): International retirement migration in Europe. International
Journal of Population Geography, vol. 4. no. 1. 91–111.
KOVÁCS, T. (1999): Bevándorlók és kivándorlók Magyarországon. In Kovács, J. – Romány, P. (szerk.) Az agrár
népesség migrációja az EU csatlakozás folyamatában. MTA, Budapest, 77–107.
LENGYEL, M. (1994): A turizmus általános elmélete. Budapest, KIT Képzımővészeti Kiadó, 7–38. /A turizmus
kérdései/
MAROSI, GY. – MILTÉNYI, K. (2002): A nyugdíjaskorúak vándorlásának néhány kérdése – a külföldön élı magyar
nyugdíjasok. In ILLÉS, S. – LUKÁCS, É. (szerk.) Migráció és statisztika. KSH NKI, Budapest, 155–180.
/Kutatási jelentések 71./
MICHALKÓ GÁBOR (2007): A turizmuselmélet alapjai. Kodolányi János Fıiskola, Székesfehérvár, (2. átdolgozott
kiadás).
RÉDEI MÁRIA (2007): Mozgásban a világ. A nemzetközi migráció földrajza. ELTE Eötvös, Budapest.
PÁL, V. (2007): The geography of health in the Hungarian human geography. In KOVÁCS, CS (ed.) From villages
to cyberspace. Department of Economic and Human Geography, University of Szeged, Szeged, 417–424.
RÁTZ, T. (2004): European Tourism. János Kodolányi Univerity College, Székesfehérvár, 140.
REES, P. – STILLWELL, J. – CONVEY, A. – KUPISZEWSKI, M. (1996): Population migration in the European Union.
John Wiley and Sons, Chichester, 390.
RÉDEI MÁRIA (2007): Mozgásban a világ. A nemzetközi migráció földrajza. ELTE Eötvös, Budapest.
SZÓNOKYNÉ ANCSIN, G. (szerk.) (2000): Határok és régiók. Szegedi Tudományegyetem Természettudományi Kar
Gazdaság- és Társadalomföldrajzi Tanszék, Szeged, 515.
TÓTH, J. – TRÓCSÁNYI, A. (1997): A magyarság kulturális földrajza. Pro Pannonia Kiadói Alapítvány, Pécs, 224.
/Pannónia Tankönyvek/
UZZOLI, A. (2003): A magyar népesség egészségi állapota az európai országok körében. Földrajzi Közlemények,
vol. 127. no. 1-4. 131–156.
VADKERTY, K. (1999) A belsı telepítések és a lakosságcsere. Kalligram Könyvkiadó, Pozsony, 284.
WARNES, A. M. – WILLIAMS, A. (2006) Older migrants in Europe: a new focus for migration studies. Journal of
Ethic and Migration Studies, vol. 32. no. 8. 1257-1281.
WILLIAMS, ALLAN M. – HALL, C. M. (2000): Tourism and migration: new relationship between production and
consumption. Tourism Geographies, 2000. 2. v. 5–27.
244

Magyarok a Kárpát-medencében
A BELSİ VÁNDORLÁSOK TELEPÜLÉSHÁLÓZATI JELLEGZETESSÉGEI
1990-TİL NAPJAINKIG
GINTER GÁBOR 1
Bevezetés
A rendszerváltás utáni Magyarországon a piacgazdaság kialakulásával, a társadalmigazdasági
folyamatok jelentıs megváltozásával lehetıség nyílt arra, hogy az Észak-
Amerikában és fejlettebb európai államokban már korábban tapasztalható folyamatokat követve
hazánkban is meginduljon illetve felerısödjön a népesség térbeli átrendezıdése.
E folyamat azonban a hazai körülmények között nem egyértelmően pozitív hozadéka a
rendszerváltásnak, hiszen a belsı vándorlások egy jelentıs részét nem a nagyvárosok környéki
megfelelıbb lakókörnyezet vonzereje idézte elı, sokkal inkább a munkaerı-szükséglet jelentıs
térbeli átrendezıdése, az egyes térségekben az ipari szerkezetváltás következtében
drasztikusan megnövı munkanélküliség miatt bekövetkezı társadalmi-gazdasági degradáció.
Mindez megkérdıjelezheti, hogy a szinte egyik évrıl a másikra átalakuló gazdasági átalakulás
lehetıvé teszi-e modern társadalmak urbanizációjában megfigyelhetı ciklikusság
hazai adaptációját, avagy a hazai népességvándorlások inkább más irányvonalak és tendenciák
mentén zajlottak illetve zajlanak le.
Megfigyelhetık-e tehát a rendszerváltás után a fejlett társadalmakra jellemzı urbanizációs
(városrobbanás), szuburbanizációs, azt ezeket követı dezurbanizációs és reurbanizációs idıszakok?
Amennyiben igen, úgy a rendszerváltás után eltelt 17-18 évben e folyamatok mikor
erısödtek fel, mikor gyengültek, illetve kimutatható-e valamiféle térbeli koncentráció?
Mindezen folyamatok társadalmi-gazdasági okainak vizsgálata messze meghaladja e rövid
tanulmány kereteit, hiszen olyan összetett kérdéskörrıl van szó, amelynek pontos megválaszolásához
szükséges a vándorlás számtalan kiváltó okának vizsgálata: a gazdasági
környezet (pl. munkanélküliség, munkahelyek térbeli átrendezıdése, jövedelmi különbségek,
távmunka elterjedésének lehetısége), a társadalmi háttér (pl. tradíciók, képzettségbeli
különbségek, korszerkezet változása) valamint a rendszerváltás óta is folyamatosan változó
infrastrukturális ellátottság (közúti, vasúti elérhetıség, közmővesítettség, intézményi ellátottság,
stb.) hatásai. Tekintettel a belsı vándorlások hátterének összetettségére, az alábbiak
– bár figyelembe veszik egyes tényezık igazoltan domináns súlyát – elsısorban az állandó
és ideiglenes vándorlások települési adataiból kiindulva mutatják be az urbanizációs folyamat
településhálózatra kimutatható hatásait és várható tendenciáit.
Az urbanizáció tér- és idıbeni lefolyása
A hazai 1990-t követı urbanizációs folyamat nemcsak a természetes szaporodás és a
vándorlás, hanem a drasztikus és több kutató szerint túlzott mértékő és sok esetben szakmai
1 tervezı-elemzı, Váti Kht. Területi Tervezési és Értékelési Iroda
245

szempontból is megkérdıjelezhetı várossá nyilvánítás eredménye. Ez következik a tényekbıl
is: az 1990-ben 166 városi jogállású település volt Magyarországon, számuk 2008 elejére
298-ra emelkedett. Megfigyelhetı továbbá, hogy a önkormányzati választásokat megelızı
években – a választások évében az Ötv. és a területszervezési eljárásról szóló törvény értelmében
nem kerülhet sor várossá nyilvánításra – a várossá nyilvánítások száma jelentısen
nıtt (TRÓCSÁNYI A. – PIRISI G. – MALATYINSZKI SZ., 2007), bár még ez is jelentısen elmaradt
az 1989-es évtıl, amikor 40 település nyert városi címet. Mindez megkerülhetetlenné
teszi a várossá nyilvánított települések térszervezı erejének vizsgálata mellett a politikai
okok keresését is.
A városok számának és lakosságának növekedését sok esetben nem tudta követni a városi
funkciók, körzetközponti funkciók megerısödése (CSAPÓ T. – KOCSIS ZS., 1997), a
városodással tehát sok esetben nem zajlott le egyidıben a városiasodás folyamata. Mindez
következhet egyrészt a várossá nyilvánított települések lélekszámából (2-3000 fıs települések
is városi rangot szerezhettek), másrészt abból, hogy a helyi önkormányzatok sok helyütt
nem tudták ellátni a hirtelen megnövekedett lakosságszámból adódó megnövekedett feladatokat.
Ez elsısorban a nagyvárosok agglomerációs övezeteire jellemzıek és kétségkívül
nem kizárólag a városi jogállású településekre, habár ezen övezetekben a városodás folyamata
az ország egyéb térségeihez kifejezetten erıs volt. A városiasodás hiányosságait jól
szemlélteti, hogy jelenleg csak a Közép-magyarországi régióban 8 olyan 10 ezer fı népesség
feletti város található, amely jelenleg nem tudja ellátni a számára kötelezı bölcsıdei
nevelést. Sok városban hiányosságok mutatkoznak az óvodai nevelés, az általános iskolai
férıhelyek és középiskolák tekintetében, a közmővesítettség (vezetékes gáz, szennyvízcsatorna-ellátottság,
burkolt utak), a szociális ellátórendszerek valamint a helyi tömegközlekedési
szolgáltatás terén is.
Mindazonáltal az 1990 óta várossá nyilvánított lakosság száma kb. 900 ezer fı, így az
urbanizáció folyamatosnak tekinthetı annak ellenére is, hogy az ország népessége a természetes
fogyás miatt jelentısen csökkent, valamint jelentısen csökkent a 100 ezer fıt meghaladó
nagyvárosok lakossága is. Ugyanakkor az urbanizációs folyamat jelentıs mértékben a
nagyvárosok környékén található alvótelepüléseket érintette, amely azt eredményezte, hogy
az urbanizáció és a szuburbanizáció egymással idıben párhuzamosan zajlott le.
Tekintettel arra, hogy a szuburbanizáció – mint a nagyváros-környéki települések megerısödése
– valamint a dezurbanizáció – mint a nagyvárosoktól távolabbi, zömükben kisebb,
nem városi jogállású települések vonzerejének növekedése – egzakt módszerekkel
igen nehezen vizsgálható, lehatárolásuk sokszor nem egyértelmő (ld. keretes példák), célszerő
abból az irányból megközelíteni a folyamat vizsgálatát, hogy az egyes népességnagyság
kategóriákba tartozó települések népessége miként változott a vándorlás következtében
1990-tıl napjainkig. Természetesen ennek vizsgálata sem adhat teljesen pontos eredményeket
(az egyes települések lakónépességének változása miatt pl. a vizsgált idıszak
alatt másik kategóriába kerülhet), mégis vélhetıen pontosabb választ adhat arra a kérdésre,
hogy mely települések voltak vonzóak illetve váltak vonzóvá a vándorló népesség számára.
Példa 1: Gipsz Jakab családjával Ebesrıl a mintegy 15 kilométerre fekvı Kismacsra költözik,
amely közigazgatási szempontból Debrecenhez tartozik, annak „egyéb belterületként”
definiált településrésze. A statisztika szerint a család Ebes községbıl Debrecenbe költözött,
valójában Debrecen belvárosától 14 kilométerre, egy aprófalu jellegő településre. A településrész
szolgáltatásai messze nem érik el Ebes színvonalát sem, ennek ellenére a család a
statisztikák szerint urbanizálódott, hiszen a statisztikákban mint Debrecenbe vándorlók sze-
246

epelnek. E probléma más vizsgálatok, kategorizálások során is jelentkezik: az Országos
Területfejlesztési Koncepcióban pl. Debrecen városa a tanyás térségek közé tartozik.
Példa 2: G.G. családjával a fıvárosból a Pest megyei Pilis nagyközségbe költözött 2001-
ben. A település már nem tartozik a fıváros törvényben meghatározott agglomerációs települései
közé, annak ellenére sem, hogy a foglalkoztatottak 2/3-a nem helyben, hanem a fıvárosban
vagy az arra esı településen dolgozik. A dezurbanizációnak ellentmond, hogy Pilis
funkcióit, szolgáltatásait tekintve az agglomerációs (szuburbanizációs) településekkel
mutat hasonló képet. A települést 2005-ben várossá nyilvánították, így G.G. és családja ismét
„urbanizálódott”…
E két példa arra próbál rávilágítani, hogy bár az urbanizáció szakaszainak jellemzıi viszonylag
egyértelmőek, a statisztikai adatok alapján ennek nyomonkövetése nehézkes.
Amennyiben elfogadjuk és adatokkal is alátámasztjuk, hogy az urbanizáció, az
agglomerálódás idıszaka a nagyváros (és szőkebb környékének) növekvı népességszámmal
és bevándorlással jellemezhetı idıszaka, a szuburbanizáció pedig a kisebb 2-20 ezres,
a nagyvárosok környéki településhálózat hasonló népességmozgással jellemezhetı településeit
érinti, míg a dezurbanizáció a kisebb (2-5000 fı alatti népességszámú) települések migrációját
érinti, akkor a vándorlási tendenciák településnagyság-kategóriákra vetített trendjei
alapján kimutathatóak az urbanizáció szakaszai (KOVÁCS Z., 2001), sıt, prognózis is felállítható
a jövıbeni tendenciákról.
Mindemellett meg kell említeni, hogy – összehasonlítva a nyugat-európai adatokkal – a
hazai vándorlási hajlandóság igen alacsony, és a 60-as évek elejétıl kezdıdıen a 90-es
évek elejéig a kisebb-nagyobb ingadozásoktól eltekintve folyamatosan csökkent (ILLÉS S.,
2000). A piacgazdaság kialakulása a lakó- és munkahelyek erıteljesebb térbeli elkülönülését
okozta, ám ezt nem követte megfelelı ütemben a népességmozgás, ami egyes térségekben,
régiókban munkaerıfelesleg (munkanélküliség), míg másutt – fıként közép- és nyugat-dunántúli
térségekben – munkaerıhiány kialakulásához vezetett. A migráció (és elmaradásának)
okait számos tanulmány vizsgálta (KULCSÁR G., 2006).
Az évenkénti összes vándorlások számában nem mutatható ki szignifikáns különbség,
ami arra utal, hogy a változó gazdasági környezet nem befolyásolta jelentısen a vándorlások
számát.
Az egyes településnagyság-kategóriák vándorlási jellegzetességeinek alakulása
A településnagyság-kategóriák vándorlási mutatóinak vizsgálata az urbanizációs folyamat
vizsgálatán kívül számos felmerülı hipotézisre is választ ad: pl. igaz-e az aprófalvak
elnéptelenedése, valóban jelentıs-e a nagyvárosok vándorlásból adódó népességfogyása,
városkörnyéki településgyőrő erısödése, stb.
Mindezek minél pontosabb meghatározásához célszerő olyan számú népességnagyság
csoportot választani, amely alapján a fenti folyamatok már kimutathatók, ugyanakkor az
adathalmaz még kezelhetı, áttekinthetı. E kritériumoknak megfelelnek a KSH területi statisztikáiban
is meghatározott nagyság-csoportok, melyhez igazodva 11 kategória különíthetı
el.
E kategóriákba esı települések mind darabszámukban mind össz-népességszámukban
nagy szórást mutatnak, ezért a jobb szemléltethetıség érdekében a vándorlási különbözeteket
célszerő a lélekszámuk arányához viszonyítani.
247

ezer fı
500
450
400
350
300
250
200
150
100
50
0
1990 1991 1992 1993 1994 1995 1996 1997 1998 1999 2000 2001 2002 2003 2004 2005 2006
országos vándorlás Közép-Magyarország odavándorlás Közép-Magyarország elvándorlás
1. ábra Az évenkénti belsı vándorlások számának alakulása 1990 és 2006 között
Az egyes településnagyság-csoportok vándorlási mérlege 1990 és 2006 között a következıképpen
alakult:
1
0.5
0
-0.5
-1
-1.5
1990 1991 1992 1993 1994 1995 1996 1997 1998 1999 2000 2001 2002 2003 2004 2005 2006
248
1-199 fõ 200-499 fõ 500-999 fõ 1000-1999 fõ 2000-4999 fõ 5000-9999 fõ
10000-19999 fõ 20000-49999 fõ 50000-99999 fõ 100000-250000 fõ >250001 fõ
2. ábra Az egyes településnagyság-kategóriába tartozó települések vándorlási különbözete az
össznépesség arányában
A diagramból kiolvashatók azok a fıbb jellegzetességek, amelyek a rendszerváltás utáni
belsı migráció fıbb vonásait alkotják, és amelyek megfelelnek a hipotézisek megállapításaival.

A 200 fı alatti kistelepülések migrációs mérlege a vizsgált idıszak teljes egészében igen
kedvezıtlen, egyetlen évben – 2002-ben – változott csak kedvezıen e településnagyságcsoport
vándorlási mutatója, amelybıl e települések alacsony össz-népességszáma miatt
nem lehet messzemenı következtetéseket levonni. A lakosságszámhoz viszonyított évi fél
százalékos vándorlásból adódó népesség-veszteség viszonylag stabilnak tekinthetı.
A 200-500 fıs települések vándorlási mutatói kedvezıbbek ugyan a legkisebb nagyságkategóriába
soroltakénál, sıt, az 1997 és 2001 közötti években minimális vándorlási nyereséget
is elkönyvelhettek, összességében azonban igen kedvezıtlen a kép, fıként a jelenlegi
tendenciák tükrében: 2000 óta egyre kedvezıtlenebb a vándorlási különbözet, 2005-ben és
2006-ban az 500 fı alatti települések jelentıs vándorlási veszteséggel bírtak.
Az 500 fı alatti települések vándorlási vesztesége vélhetıen visszavezethetı a munkahelyek
hiányára, a hiányos intézményi infrastruktúrára. E településeken az életminıség
romlásához hozzájárulhattak az elérhetıség problémái (rossz utak, hiányos tömegközlekedés),
a közmővesítettség hiánya (az esetleg kitelepülni szándékozó „homo urbanust” esetleg
nem vonzza a gázvezeték, szennyvíz-elvezetés nélküli lakás), és a még meglévı intézmények
bezárása is e településeket érintette legnagyobb részben (iskolák és posták bezárása).
Mindezek összességében tehát egyfelöl nehezítették a városból a stresszmentes vidéki környezetbe
„dezurbanizálódó” társadalmi réteg helyzetét, másrészrıl viszont az alacsony ingatlanárak
miatt vonzerıt jelenthettek az alacsony társadalmi státuszú rétegeknek. Mindez
az aprófalvak társadalmi-gazdasági polarizációjához vezetett: míg egyes térségek aprófalvaiban
a városokból kitelepülı módosabb réteg talált állandó vagy ideiglenes lakóhelyre
(pl. zalai dombvidék, Balaton-felvidék aprófalvai), más térségek aprófalvaira az alacsony
státuszú – többségében cigány – népesség bevándorlása és letelepedése a jellemzı (Cserehát,
Ormánság). E folyamatok eredıjeként e települések környezete, a településkép, az épített
környezet rendkívül különbözı lehet.
Az 500-1000 fıs települések – mint potenciális dezurbanizációs célterületek – migrációs
mérlege 1995 és 2003 között kismértékben pozitív volt, azóta a vándorlási mérleg kedvezıtlen
irányba változott, és a veszteség évrıl évre egyenletesen nıtt. E településnagyságkategóriát
is hátrányosan érinthetik az iskola és posta bezárások, valamint a kedvezıtlen elérhetıség.
Hasonlóan, bár kissé még kedvezıbben alakult az 1000-2000 fıs települések migrációs
változása. 1995 és 2005 közötti években e települések vándorlási nyereséget mutattak, bár
2001-tıl a tendencia megfordulni látszik, és a pozitív vándorlási különbözet folyamatosan
csökken, 2006-ra a migrációs egyenleg nulla körüli. A tendenciákat figyelembe véve rövid
távon inkább vándorlási veszteség képzelhetı el. Ellentétben az elızıekben vizsgált településnagyság-kategóriákkal,
1990 és 2006 között e településeknél már összességében kismértékő
pozitív vándorlási egyenleg figyelhetı meg. E települések jellegzetesen
dezurbanizációs célterületek lehetnek, hiszen a népességnagyságból adódóan az alapvetı
szolgáltató funkciók rendelkezésre állhatnak, ugyanakkor a viszonylag alacsony népesség
még vonzó lehet a nagyvárosokból kiköltözı, „a világ zajától távoli”, stresszmentes életre
vágyók számára.
A 2000-5000 fıs települések vándorlási egyenlege 1994 és 2005 között jelentıs pozitív
egyenleget mutat, 1995 és 2003 között évente az itteni lakónépesség 0,4-0,5%-ával nıtt a
vándorlás következtében. E települések nagyságukból adódóan inkább már a vidéki nagyvárosok
agglomerációs övezetéhez tartozhatnak (pl. Szeged, Pécs, Szombathely, Miskolc,
Gyır alvótelepülései), azaz inkább a szuburbanizációs folyamatra nyújtanak bizonyítékot.
249

Az 5000-10000 fıs települések bírtak a vizsgált idıszak alatt összességében a legkedvezıbb
vándorlási mérleggel írtak. Annak ellenére, hogy 1993-ig e településekre is a kismértékő
elvándorlás volt a jellemzı, 1997 és 2005 között a bevándorlás legnépszerőbb céltelepülései
voltak, a vándorlás e településeknél a lakónépesség kb. 5%-os növekedését eredményezték.
Tekintettel a fıvárosi népesség jelentıs migrációs veszteségében ugyanezen idıszak
alatt valamint e településnagyság-kategória Pest megyében betöltött súlyára, feltételezhetı,
hogy e települések nagyrésze inkább a fıváros tágabb értelemben vett agglomerációjához
tartozik. Amennyiben ezt a következtetést elfogadjuk, úgy ez a szuburbanizáció
bizonyítéka lehet.
Mind a 2000-5000, mind az 5000-1000 fı településnagyság kategóriákba tartozó települések
kedvezı vándorlási értékei a 2000-ben mért legmagasabb vándorlási nyereség-értékek
után jelentısen és folyamatosan romlani kezdtek és 2006-ra már csak minimális vándorlási
pozitívum mutatható ki. Figyelembe véve a tendenciákat e települések vándorlási vesztesége
prognosztizálható a következı években, ami egyben azt is jelenheti, hogy a
szuburbanizációs fejlıdési szakasz jelenleg lezárult.
E folyamat okai rendkívül sokrétőek lehettek. Bár jelen tanulmány nem vállalkozik ennek
részletes kifejtésére, az okok között minden bizonnyal megtaláljuk e települések hirtelen
népességnövekedésbıl adódó zsúfoltságának, beépítettségének növekedését; a népességszám
bıvülésével lépést tartani nem tudó vonalas és intézményi infrastruktúra hálózatot
(pl. oktatási-nevelési intézmények férıhelyeinek hiánya, közmőhálózatok nem megfelelı
mennyisége és kapacitása); a munkahelyek és iskolák térbeli elkülönülése miatt az eljutási
idık drasztikus növekedése; az ingázás költségeinek jelentıs növekedése; a zsúfoltság miatt
már nem jelent kedvezıbb lakókörnyezetet a település (zaj-, levegı-, fényszennyezés).
A 10000-20000 fı közötti települések 1994 óta folyamatos vándorlási nyereséget könyvelhettek
el, a vándorlási pozitívum mértéke ugyanakkor egyik évben sem volt számottevı.
Összességében azonban így is e települések népessége 3%-kal bıvült a pozitív vándorlási
mérleg következtében. Ugyanakkor e települések között is jelentıs kettıség figyelhetı meg,
melynek eredıje a kismértékben pozitív vándorlási mérleg. Elsısorban a fıváros környéki e
népességnagyság kategóriába tartozó agglomerációs települései kivétel nélkül igen jelentıs
vándorlási nyereséget jegyezhetnek: a vizsgált idıszak alatt Biatorbágy. Pécel, Gyömrı,
Pomáz, Fót, Dunaharaszti vándorlási nyeresége meghaladta a 3000 fıt, Gödé a négyezret,
Szigethalomé közel 5800, Veresegyházé pedig éppen 7000 fı (utóbbi település népessége
17 év alatt több mint duplájára nıtt). Ugyanakkor néhány egyéb kedvezı adottságú illetve
nagyvárosi agglomerációs övbe tartozó település népessége is jelentısen gyarapodott a
vándorlás miatt: pl. Kıszeg 1210 fı, Hajdúsámson 2725 fı vándorlási nyereség. Ugyanakkor
– fıleg a fejletlenebb régiókban található – egyéb 10 és 20 ezer fı közötti városok jelentısebb
vándorlási veszteséget könyvelhettek el: Nagyatád, Sajószentpéter, Tiszafüred,
Püspökladány, Berettyóújfalu, Kisvárda, Hajdúnánás, Mezıtúr, Oroszlány vesztesége meghaladja
az 1000 fıt, Nyírbátor, Tapolca, Sátoraljaújhely, Tiszaújváros vesztesége a 2000
fıt, míg Mátészalka vándorlási különbsége a -3000-nél is kedvezıtlenebb.
A 20000 és 50000 közötti népességő települések vándorlási egyenlege a legkiegyensúlyozottabb
képet mutatja a vizsgált idıszak alatt, a bevándorlások és kivándorlások összege
szinte minden évben közel egyenlı, bár a városok vándorlási értékek szórásai itt is jelentısek.
A fıvárosi agglomerációs települések e településnagyság-csoportba tartozó településeinek
száma viszonylag csekély, de ezek mindegyike jelentıs vándorlási bevétellel bír
(Monor, Gyál, Gödöllı, Dunakeszi, Budaörs, Szentendre, Szigetszentmiklós +2000-8000
fı), addig a kedvezıtlen gazdasági helyzetben levı – többségében a rendszerváltás elıtti
250

idıszakban prosperáló ipari – települések vándorlási vesztesége hasonló mértékő (Komló,
Ajka, Kazincbarcika, Gyöngyös, Ózd, Salgótarján -2000 - -6000 fı).
Az 50000-100000 fı településnagyság kategóriába tartozó középvárosok összességében
vándorlási veszteséget könyvelhettek el, mindössze a nyugati határmenti fekvésébıl származó
elınyöket kihasználó Sopron, a fıváros agglomerációjához tartozó „óriásfalu” Érd
mutatott vándorlási nyereséget, valamint – minimális mértékben – Zalaegerszeg is. A vándorlási
trendek megváltozását jelzi, hogy 2006-ra olyan korábban jelentıs vándorlási deficitet
elszenvedı városok váltak bevándorlási célponttá, mint Eger, Békéscsaba vagy Tatabánya.
Ez a folyamat csak az utóbbi 1-2 évben indult meg, ezért konkrét következtetések ebbıl
nem vonhatók le, de ezen települések vándorlási tendenciáinak kedvezı irányba fordulása
a reurbanizációs folyamat megindulására utalhat.
8 db 100 ezer fı feletti népességő nagyvárosunk közül a vizsgált idıszak alatt mindöszsze
Kecskemét és Gyır tudott pozitív vándorlási egyenleget felmutatni. Elıbbi esetében a
2000 és 2001 évi minimális vándorlási deficit kivételével folyamatos volt a bevándorlás,
Gyır esetében a 2000-ben kezdıdött elvándorlási folyamat jobban elhúzodott és csak az
elmúlt 1-2 évben lett ismét pozitív a vándorlási egyenleg.
A vándorlási trendek utóbbi 1-2 évben történı megváltozása néhány nagyvárosunk esetében
is megfigyelhetı: Székesfehérvár, Nyíregyháza, Pécs, Szeged vándorlási egyenlege
az utóbbi években fordult ismét pozitív irányba, de Debrecenbıl is 2002 óta is egyre kisebb
mértékő az elvándorlás, és feltételezhetı, hogy a vándorlási irányok a következı években
itt is megfordulnak.
A nagyvárosok közül Miskolc bír a legkedvezıtlenebb vándorlási értékekkel, a vizsgált
idıszak alatt évente 500-2500 fı a település vándorlási deficitje (összesen több mint 21 ezer
fı vándorlási veszteség), és e folyamat 2006-ig alig csillapodott. Bár elképzelhetı, hogy a
migrációs trendek Miskolc esetében is kedvezıbbre fordulnak, erre a többi nagyvároshoz
képest néhány éves késéssel van nagyobb esély.
Budapest mind nagysága miatt, mint a népességvándorlásban betöltött szerepe miatt külön
figyelmet érdemel. Nem meglepı módon a fıvárosban és térségében figyelhetıek meg
legmarkánsabban az urbanizációs folyamatok, bár a Közép-magyarországi régió összes
vándorlási értékei nem haladják meg az országos belsı vándorlások régióra vetített népességarányos
részét, azaz nem támasztható alá az a feltételezés, hogy a vándorlások a Középmagyarországi
régióra összpontosulnak (ld. 1. ábra).
A fıváros vándorlási mutatói a vizsgált idıszak kezdetén (1990-1992) kedvezıen alakultak,
bár a migrációs nyereség a kezdeti közel 12 ezer fırıl alig 3 ezerre csökkent. 1993-
tól 2003-ig jelentıs vándorlási veszteséget könyvelhetett el Budapest, hiszen évente 8-15
ezres vándorlási hiány keletkezett úgy, hogy a bevándorlások száma évenként 50 ezer körül
alakult. A 2000-es mélypont után, amikor a vándorlási egyenleg több mint 18 ezres negatívumot
mutatott elıször a hiány lassabb, majd 2003-tól dinamikusabb csökkenése figyelhetı
meg. 2006-ra a vándorlásból adódó népességfogyás kb. 2500 fıre lassult, ami elırevetíti a
migrációs trendek megváltozását a fıváros esetében is. Összességében véve 1990 és 2006
között a fıváros vándorlási vesztesége meghaladja a 112 ezer fıt, ami Budapest teljes népességfogyásának
kb. egyharmadát teszi ki.
Jelen tanulmány nem tartalmazza a fıvárosba települık térbeli elhelyezkedésének vizsgálatát,
de a tapasztalatok azt mutatják, hogy a fıvárosba települık egy része a fıváros külsı
peremkerületeiben létesülı lakóparkokat (XVII., XVIII., XXII. kerület), más részük pedig
a felújított vagy új építéső, belvárosi illetve belváros közeli ingatlanokat (pl.
Újlipótváros, Belsı-Ferencváros) részesíti elınyben.
251

Az 50 ezer feletti városok vándorlási különbözetének értékeit vizsgálva igen szembetőnı
az utóbbi években bekövetkezett – számukra kedvezı – változás: a 2005-2006 évek az
elızı évekhez képest jelentısen kisebb vándorlási hiányt vagy éppen már vándorlási nyereséget
mutattak. Ez arra utalhat, hogy a szuburbanizáció illetve a kisebb részben megfigyelhetı
dezurbanizáció idıszaka után ismét a nagyobb települések váltak vonzóvá a lakosság
számára. Ugyanakkor még nem mutatható ki olyan nagyvárosokat érintı markáns bevándorlási
hullám, amely a reurbanizáció kétségbevonhatatlan jele lenne, bár ennek bekövetkezésére
– figyelembe véve az utóbbi évek trendjeit – erre igen komoly az esély.
A vándorlások térbeli jellemzıi
Bár mint a fentiekben is látható, a belsı vándorlások trendjeiben igen markáns változások
mentek végbe az elmúlt 17 évben, a települések 1990 és 2006 közötti idıszakra összegzett
vándorlási egyenlegei szemléletesen tükrözik a végbement fıbb folyamatokat.
252
3. ábra A települések 1990 és 2006 közötti vándorlási egyenlege a 2006. évi népesség %-ában
A térképen a legszembetőnıbb a fıváros jelentıs vándorlási vesztesége illetve a körülölelı
települések népességszámának jelentıs gyarapodása. A fıváros környéki agglomerációs
győrő fıleg nyugat-délnyugati irányban szélesedik ki, jelentıs vándorlási bevételt jelentve
a Fejér és Komárom-Esztergom megyei települések jórészének.
A kedvezı vándorlási mérleg a fıvárosból kiinduló autópályákkal párhuzamosan térben
távolabb is markánsan megfigyelhetı pl. a Balaton középsı medencéjéig, Gyır-Mosonmagyaróvár
térségéig vagy Gyöngyös-Egerig.

Megfigyelhetı továbbá a nagyvárosok körüli agglomerációs övezet kialakulása, mely
szinte minden nagyvárosunkra jellemzı, de legmarkánsabban Szeged, Pécs, Székesfehérvár,
és Szombathely körül rajzolódik ki.
Az elmaradottabb, periférikus helyzető aprófalvas térségeink településeinek döntı többségére
a nagymértékő elvándorlás a jellemzı, csakúgy, mint az Alföld rurális, nagyvárosoktól
távolabb esı térségeire.
Összegzés
Összességében megállapítható, hogy a rendszerváltozás óta eltelt idıszakban ha különbözı
mértékben is, de megfigyelhetı és a vándorlási statisztikai adatokkal ki is mutatható
az urbanizáció összes szakasza. Bár az egyes szakaszok nem különülnek el élesen egymástól,
és a folyamatok erısségeinek megítéléséhez is szükség lenne a településnagyságkategóriák
vándorlási egyenlegének alakulása mellett egyéb tényezık vizsgálata is (pl. települések
nagyvárosoktól való távolságának figyelembe vétele), nagyvonalakban ábrázolni
lehet, hogy a rendszerváltás óta bekövetkezett vándorlási folyamatok hogyan illeszkedtek
az urbanizációs szakaszokhoz.
Erısség
1990 1991 1992 1993 1994 1995 1996 1997 1998 1999 2000 2001 2002 2003 2004 2005 2006
Urbanizáció Szuburbanizáció Dezurbanizáció Reurbanizáció
4. ábra Az urbanizáció szakaszainak hozzávetıleges idıbeni lefolyása és erıssége
A statisztikai adatok alapján kb. 1993-94-ig mutatható ki a nagyvárosokra bevándorlási
többlet. Ugyanezen idıszakban vált negatívból pozitívvá az 1000 és 10000 fı közötti lakosú
települések vándorlási egyenlege, azaz ez az idıszak tekinthetı a szuburbanizáció kezdetének.
E folyamat kb. az ezredfordulóig erısödött: ekkor mutatható ki a legnagyobb különbség
a 10000 lakos alatti valamint az 100 ezer lakos feletti települések vándorlási tendenciáiban.
2000-2001-tıl kezdıdıen a vándorlási tendenciák folyamatosan és viszonylag
egyenletesen csökkentek, és 2006-ra összességében véve nem mutatható ki lényeges különbség
az 1000 fı feletti lélekszámú települések vándorlási mérlegei között, azok lényegében
kiegyenlítıdtek.
253

A tendenciákat figyelembe véve ugyanakkor az valószínősíthetı, hogy az elkövetkezendı
években a szuburbanizáció tovább gyengül és ezzel párhuzamosan felerısödik a reurbanizáció
folyamata.
A rendszerváltást követı évek legnagyobb vándorlási vesztesei a kistelepülések. Általánosságban
megállapítható, hogy minél kisebb egy település, annál nagyobb mértékő a vándorlási
vesztesége. Kismértékő vándorlási többlet inkább csak az 500-1000 fıs településeknél
mutatható ki 1995 és 2002 között – ez tekinthetı dezurbanizációs folyamatnak –, de a
közeljövıben nem prognosztizálható ezen településekre jelentısebb bevándorlási hullám.
Megállapítható tehát, hogy a dezurbanizáció csak igen kis mértékben figyelhetı meg az
1990-es évektıl lezajló hazai urbanizációs folyamatokban.
A statisztikai adatok alapján a településnagyság-kategóriákra vonatkozó vándorlások
vizsgálata tehát lehetıvé tette az urbanizáció szakaszainak vizsgálatát, és ezek alapján kimutathatóak
a legfıbb különbségek, sıt, a várható trendek is. Jelen tanulmány ugyanakkor
csak igen korlátozottan foglalkozott a számok, tendenciák mögötti lehetséges okok vizsgálatával,
inkább csak feltételezésekre szorítkozott, inkább csak az „eredményekkel” foglalkozok.
Ezen eredmények egyfelöl örvendetesek, másfelöl elszomorítóak, de mindenképp
elgondolkodtatóak: örvendetes, mert a dezurbanizáció jó indikátora a városi életminıség,
környezet javulásának, másrészrıl elszomorító, mert tovább nı a kistelepülések népességének
cserélıdése, a fiatal, aktív réteg elköltözése, amely e települések társadalmi és fizikai
degradációjához vezet. Az országban megfigyelhetı horizontális – fejletlenebb kelet, fejlettebb
nyugat – különbségek mellett tehát felerısödnek a településnagyságok közötti vertikális
különbségek is.
Irodalom
CSAPÓ T. – KOCSIS Zs. 1997. A várossá nyilvánítás elvi kérdései, potenciális városok az Észak-Dunántúlon. Tér és
Társadalom, 1. pp. 183-196
ILLÉS S. 2000. Belföldi vándormozgalom a XX. század utolsó évtizedeiben. Kutatási jelentések 63., KSH
Népességtudományi Kutatóintézet
KOVÁCS Z. 2001. A települések fejlıdése In: BELUSZKY P. – KOVÁCS Z. – OLESSÁK D. (szerk): A terület- és
településfejlesztés kézikönyve, CEBA, pp. 67-91.
KULCSÁR G. 2006. A munkaerı területi mobilitását akadályozó tényezık. In: Esély, 3., Hilscher Rezsı Alapítvány,
Budapest pp. 61-84.
TRÓCSÁNYI A. – PIRISI G. – MALATYINSZKI SZ. 2007. A célnál fontosabb a bejárt út. Falu Város Régió, 3. pp. 19-
27.
254

Magyarok a Kárpát-medencében
DIÁKOK A HATÁRON TÚLRÓL SZEGED KÖZÉPFOKÚ OKTATÁSI INTÉZ-
MÉNYEIBEN
JÓRI JOHANNA 1
Abstract
Although the phenomena of foreign students in Hungary is fairly recent, I feel it is high time to
carry out a research into the subject matter. On a regular base, students coming from the North of
Serbia cross the border between Hungary and Serbia in order to attend one of the educational establishments
of Szeged, Hungary. This phenomena is a clear indication of Szeged’s two major characteristics.
One of these characteristics is its position near the border, the other is its considerable importance
as a national educational centre.
This study aims to give a clear picture of the students who cross the border for their education,
and who could play a vital role in improving cross-border cooperation, as well as in the development
of the cross-border area.
Key-words: Education, Vojvodina, mobility, borders
A magyar-szerb-román hármashatár átjárhatósága sokat változott a múlt évszázad óta.
Megkockáztathatjuk talán, hogy – hosszával fordítottan arányosan – az egyik legmozgalmasabb
magyar határszakasz. A benzinturizmus ideje talán már lejárt, helyette viszont
újabb – sokszor még szintén nem legális – természető cserék generálódnak. Amióta az Európai
Unió realitássá vált, a sorompók ismét erısödtek-gyengültek. Ezek a változások más
és más dinamikákat és határmenti áramlásokat hoznak létre.
Szeged városa e hármashatár-menti létbe illeszkedik bele. Magyarországon belül jelentıs
oktatási szerepe lévén a határon túlról is vonz diákokat. Vajon lehetnek-e ezek a diákok
határmenti kapcsolatok fejlesztésének mozgatórugói? Melyek a jellemzıi e határmenti iskolai
mobilitásnak? Van-e közeledés oktatásügyben a határok egyik és másik oldala között? S
mely perspektívák mutatkoznak a jövıre nézve? Jelen tanulmány ezekre a kérdésekre próbál
választ keresni.
1. A határokról…
Ami Magyarország határainak 20. századi történetét illeti: nyitott és zárt periódusok váltották
egymást. Ebbıl adódóan a határok átjárhatósága is viszonylag gyakran változott. Egy
határt akkor tekintünk átjárhatónak, ha „azon való átkeléskor semmi nem akadályozza az
emberek, a javak és az információk áramlását” (GUICHONNET, P. – RAFFESTIN, C 1974).
Egyértelmő, hogy abszolút átjárható, vagy éppen ellenkezıleg, átjárhatatlan határ nem létezik,
a jelenség ennél sokkal árnyaltabb. Helytállóbbnak tőnik tehát a permeabilitás esetében
egy hármas felosztás alkalmazása, amely a határok funkciójának leírására is szolgál.
1 PhD
255

1. ábra Az ukrán-szlovák határ Szelmencnél, forrás:
Délmagyarország, 16/04/2005, p. 3.
Fig. 1 The ukranian-slovakian border at Szelmenc,
source: Délmagyarország, 16/04/2005, p. 3.
A határ, amely különbözı területi
egységeket választ el, kristályosítja
ezek különbségeit. A különbözıség
pedig mindig áramlásokat
generál – legyenek ezek
megengedettek avagy tiltottak. A
határ ezáltal egy belsı reprezentáció
kivetítése lesz és hozzárendelıdik
valamilyen érték. Ettıl az értéktıl
függ a határ funkciója. Az
államok vagy szupranacionális
szervezetek által megfogalmazott
dinamikák szerint különböztethetıek
meg a funkciók és képviselhetik
a szakadást vagy a kapcsolódást.
Ha az áramlások igen erısen
korlátozottak, a határ zárt funkciójúnak
tekinthetı (1. ábra). A határ
ekkor sorompóként viselkedik két
állam között. Ha a határon megengedettek az áramlások, de ellenırzöttek, a határ filtrálónak
tekinthetı (2. ábra). Végül pedig ha a mobilitások nemcsak megengedettek, de támogatottak
is, akkor nyitott határról beszélhetünk. Ezek a funkciók határozzák meg az áramlások
mennyiségét és minıségét.
256
2. Határmenti iskolai mobilitás Szeged térségénél
A határmenti áramlások egyik jellegzetes formája az iskolai mobilitás. Abban az esetben
beszélhetünk határmenti iskolai mobilitásról, ha fiatalok egy csoportja a szomszédos
országban végzi tanulmányait. Történhet ez szervezett keretek között avagy nem. A hangsúly
a rendszeres tanulmányi célú ingázásra esik. Ennek keretében viszont a fiatalok a határt
is rendszeresen átlépik, létrehozva így egy határmenti mobilitást.
2.1 A diákok jelenlétének magyarázata
A határmenti iskolai mobilitás egyes magyarországi határszakaszokon (pl. magyarszlovén,
magyar-horvát) szinte nem létezı jelenség. Szeged térségében viszont jelentısnek
mondható, sıt Magyarország tekintetében a legjelentısebbnek. Az Oktatási Minisztérium
2002-es adatai szerint 4425 külföldi állampolgárságú fiatal végzi középiskolai tanulmányait
Magyarország területén. A határmenti iskolai mobilitásnál viszont csak a rendszeresen ingázó
diákokat vehetjük figyelembe. Ebbıl kifolyólag a szomszéd országok állampolgárai lehetnek
mérvadóak. Az ı összlétszámuk 3613 (3. ábra és 1. táblázat). Legtöbben Románia területérıl
érkeznek, ıket követik az Ukrajnából, Szlovákiából, majd Szerbiából érkezett diákok. Természetszerőleg
a szomszéd országok magyar kisebbségeinek fiataljai ık (4. ábra).
Azonban a nem magyar állampolgárságú, valamely, Magyarországgal szomszédos országból
származó középiskolások mindegyike nem tekinthetı a határmenti iskolai mobilitás
résztvevıjének. Egy részük ugyanis nem a saját országával határos magyarországi megyék-

en végzi tanulmányait, hanem attól jóval távolabb, az esetek nagy részében Budapesten.
Ebbıl adódóan ık sem a határmenti iskolai mobilitás résztvevıi.
2. ábra A röszkei határátkelı 2005-ben (balra: magyar oldal, jobbra: szerb oldal), forrás: saját
fényképek
Fig. 2 The frontier station of Röszke at 2005 (at left: the Hungarian side, at right: the Serbian side)
source: author’s own photos
1. táblázat
A határon túli középiskolások megoszlása a magyarországi határszakaszokon 2002-ben
Table 1 Passage of foreign high school students on hungarian borders in 2002
Határszakasz Határ hossza
(km)
Középiskolások száma
Horvát 355 27
Szlovén 100 17
Szlovák 655 643
Román 448 1495
Szerb 166 629
Ukrán 137 802
forrás: www.om.hu
A határon túli középiskolások eloszlását Magyarországon belül részletesebben is körüljárhatjuk.
A statisztikák ugyanis megyei szinten tárgyalják a diákok adatait. Nézzük meg
tehát a határon túli diákok arányát megyénként (figyelmen kívül hagyva a kevés diákot adó
országokat, mint Horvátország és Szlovénia).
Négy magyar megye határos Romániával, ahol a román állampolgárságú diákok aránya
a következıképpen oszlik el:
• Szabolcs-Szatmár-Bereg megye: 69 diák az 1495-bıl; 69/1495=4,5%
• Hajdú-Bihar megye: 110/1495=7,4%
257

• Békés megye: 249/1495=16,7%
• Csongrád megye: 113/1495=7,6%.
Összesen tehát a Romániával szomszédos négy megyében a Magyarországon tanuló
román állampolgárságú diákok 36,2%-a végzi középfokú tanulmányait. Ezzel szemben Budapesten
572-en vannak, amely 38,3%-ukat jelenti. Mindez azt jelenti, hogy a román állampolgárságú
diákok 2/3-a nem tekinthetı ingázónak.
3. ábra Határon túli középiskolások Magyarországon 2002-ben
Fig. 3 Foreign secondary school students in Hungary in 2002, source: author’s own map
forrás: saját szerkesztés
4. ábra Magyar kisebbségek Közép-Európában, forrás: SEBİK L. (1998): Nationality map of East
Central and Southeast Europe, Südost Institut, München, Teleki László Foundation – Istitute for
Central European Studies, Budapest
Fig. 4 Hungarian minorities in Central Europe, source: SEBİK L. (1998): Nationality map of East
Central and Southeast Europe, Südost Institut, München, Teleki László Foundation – Istitute for
Central European Studies, Budapest
258

Ugyanez a megállapítás tehetı az Ukrajnából érkezı diákokra: 802-bıl csupán 361-en
maradtak a határ menti megyében, amely 45%-os arányt jelent.
Ezzel szemben a vajdasági diákok 10%-a Bács-Kiskun megyében, 2/3-a pedig Csongrád
megyében végzi tanulmányait (419 fı a 629-bıl). Ilyen arányt egyetlen más megye esetében
sem találunk. Ehhez adódik még 113 Románia területérıl érkezı középiskolás (5. ábra).
5. ábra A határon túli középiskolás diákok Magyarország megyéiben, forrás: saját szerkesztés
Fig. 5 Foreign secondary school students in the Hungarian counties, source: author’s own map
Az elıbbieket figyelembe véve Csongrád megyében, azon belül pedig – oktatási szerepkörénél
fogva – Szegeden találjuk a legtöbb, rendszeresen ingázó diákot Magyarország
területén belül (felmérésünk szerint 362-en).
2.2 A diákok száma
A határmenti iskolai mobilitás jelensége 1990 elıtt nem létezett: egyrészt a határok
zártsága, másrészt a centralizált oktatásirányítás miatt (külföldi állampolgárságú diák csak
miniszteri engedéllyel tanulhatott Magyarországon). 1990 óta viszont folyamatosan jelen
vannak e középiskolások Szegeden. A rendszerváltást követıen számuk fokozatosan
emelkedett és – egy 1990-es évek közepi kiugrás után – csúcspontját az 1990-es évek végén
érte el (421 fı). Ezek a kiugró évek nagyon jól jelzik az akkori jugoszláv politikai állapotokat,
valamint a NATO-bombázás idejét. Átlagosan elmondható, hogy 350 körüli a létszámuk
(6. ábra).
A statisztikai adatgyőjtés az 1990/1991-es tanévtıl kezdıdıen a 2003/2004-es tanévvel
bezárólag folyt az akkor még 19 önkormányzati középiskola adataira támaszkodva. E 14
tanévnyi adatok elemzése nyújt számunkra átfogó képet a határon túli diákok jelenlétérıl. A
győjtés egyedi forrásnak tekinthetı, egyetlen elızı, átfogó felmérés nem készült a határon
túli diákokról e térségre vonatkozóan. (Sajnálatos módón a statisztikák nem teljesek az
259

1990-1992-es évek vonatkozásában, valamint a 2000/2001-es tanév nem részletezi a
külföldiek állampolgárságát.) Érdemes lenne a vizsgálatokat tovább folytatni és megnézni,
hogy Magyarország csatlakozása az Európai Unióhoz hozott-e változásokat a határon túli
diákság létszámában és összetételében.
450
400
350
300
250
200
150
100
50
0
1990/91 1991/92 1992/93 1993/94 1994/95 1995/96 1996/97 1997/98 1998/99 1999/00 2000/01 2001/02 2002/03 2003/04
forrás: JÓRI J. (2006)
diákok száma
6. ábra Határon túli középiskolás diákok száma Szegeden
Fig. 6 Foreign secondary school students in Szeged)
A szegedi középiskolások összlétszámához, valamint iskolatípusok szerinti számához
viszonyítva határon túli diákságot (7. és 8. ábra), igen jól érzékelhetı az orientációs különbség:
míg az összes diákok számában a szakközépiskolai képzés a domináns, addig a határon
túliak – az 1990-es évek elejét leszámítva – a gimnáziumi képzést részesítik elınyben.
Ennek magyarázata abban rejlik, hogy a Vajdaságban csak szakközépiskolai képzés
folyt egészen az elmúlt évekig. 2003-ban Zentán, valamint Szabadkán nyílt magyar nyelvő
gimnázium, enyhítve a gimnáziumi képzés hiányosságait a Vajdaságban.
260
450
400
350
300
250
200
150
100
50
0
1990/91 1992/93 1994/95 1996/97 1998/99 2000/01 2002/03
gimnázium gimn és szki szakközépisk összesen
7. ábra Határon túli diákok száma orientáció szerint Szeged középiskoláiban
Fig. 7 Number of foreign students in secondary schools of Szeged
forrás: JÓRI J. (2006)

14000
12000
10000
8000
6000
4000
2000
0
1990 1992 1994 1996 1998 2000 2002
gimnázium gimn és szki szakközépisk összesen
forrás: JÓRI J. (2006)
8. ábra Középiskolások Szegeden
Fig. 8 Secondary students in Szeged
2.3 A határon túli diákok aránya
Arányokra lebontva a határon túliak számát, a következıt kapjuk: 2,5% és 3,5% közötti
arányban vannak jelen Szeged középiskoláiban (9. ábra). Sokkal többet mond ennél, ha
orientációk szerint bontjuk fel ıket (10. ábra). Itt már világosan tükrözıdik, hogy a gimnáziumokban
találjuk az elmúlt 15 év során a legmagasabb arányban a határon túliakat: 4-6%
között. Nyilvánvaló tehát, hogy Szeged gimnáziumai voltak a legnagyobb nyertesei a határon
túli iskolai mobilitásnak. A felmért két utolsó év viszont ismét a szakközépiskolák térnyerését
mutatja: az ott tanuló diákok aránya emelkedésnek indult. Ez a tendencia az érettségi
után megszerezhetı szakképzések iránti növekvı érdeklıdést tükrözi. Úgy tőnik, hogy
a határmenti iskolai mobilitás e képzések támogatásával tudna erısödni.
0,04
0,035
0,03
0,025
0,02
0,015
0,01
0,005
0
1990/91 1991/92 1992/93 1993/94 1994/95 1995/96 1996/97 1997/98 1998/99 1999/00 2000/01 2001/02 2002/03 2003/04
Határon túliak
9. ábra Határon túli középiskolások aránya Szegeden
Fig. 9 Proportion of foreign secondary school students in Szeged
forrás: JÓRI J. (2006)
261

0,07
0,06
0,05
0,04
0,03
0,02
0,01
0
1990/91 1992/93 1994/95 1996/97 1998/99 2000/01 2002/03
gimnázium gimn és szki szakközépisk
10. ábra Határon túli középiskolások aránya orientáció szerint Szegeden
Fig. 10 Proportion of foreign secondary school students in Szeged by their orientation
forrás: JÓRI J. (2006)
2.4 A diákok állampolgársága
Szükségesnek tőnik számunkra a határon túli diákok állampolgárságának vizsgálata is.
A 11. ábrán követhetjük ezt nyomon. (Amint már említettük, 1990/1991 és 1991/1992-es
tanévre hiányosak az adataink, valamint a 2000/2001-es tanévben a statisztikák nem tárgyalják
a diákok állampolgárságát.)
2003/04
2001/02
1999/00
1997/98
1995/96
1993/94
1991/92
0 50 100 150 200 250 300 350 400 450
szerb román egyéb
11. ábra A határon túli középiskolások állampolgársága Szegeden
Fig. 11 Nationality of foreign secondary school students in Szeged
forrás: JÓRI J. (2006)
A kék színnel jelölt szerb állampolgárságú diákok aránya túlnyomó a határon túliak között.
Átlagban elmondható, hogy a 350 nem magyar állampolgárságú középiskolásból 300
szerb állampolgár, amely majd’ 85%-os arányt képvisel a Szegeden tanuló határon túliak
összlétszámát tekintve.
262

A román állampolgárságú fiatalok száma 19 és 50 között változik a felmért években.
Átlagban 31-en tanulnak Szegeden évente. Ami az egyéb országokat illeti, igen változatos
országokból, de létszámukat tekintve igen kevesen tanulnak Szeged középiskoláiban.
3. Perspektívák
Vajon mennyire elınyös a határon túli diákoknak Magyarországon, ezen belül Szegeden
végezni középfokú tanulmányaikat? És vajon Szeged városának mennyire fontosak ezek a
diákok? Ahhoz, hogy egyáltalán bárminemő következtetéseket próbáljunk meg levonni a
jövıre nézve, elıször az elıbbi kérdésekre kellene választ keresnünk.
Elıször is vizsgáljuk meg a határon túli diákság számát a magyar állampolgárságú diákok
számához viszonyítva (12. ábra). Igen szembetőnı, hogy a magyar állampolgárok létszáma
az ezredfordulóig csökken: 12 828-ról 1991/1992-ben 11 475-re 2000/2001-ben. Ezzel
szemben, 2000-tıl számuk növekedésnek indult. Ez a növekedés a szakközépiskolások
emelkedı létszámának köszönhetı, melyet az érettségi utáni szakképzések 2000 utáni megjelenése
generál.
13500
13000
12500
12000
11500
11000
10500
1991/92 1993/94 1995/96 1997/98 1999/00 2001/02 2003/04
középiskolások
magyar állampolgárok
12. ábra A magyar állampolgárságú és összes középiskolások számának változása Szegeden
Fig. 12 Changes in the number of total secondary school students and hungarian nationality students
in Szeged
forrás: JÓRI J. (2006)
A 12. ábra két görbéje világosan mutatja, hogy a határon túliak leginkább az 1990-es
évek végén járultak hozzá a szegedi középiskolák diáklétszámának fenntartásához, amikor
is a magyar állampolgárságú diákok létszáma jelentısebb mértékben lecsökkent. Azonban a
határon túlról érkezı fiatalok – bármelyik évben – önmagukban is kitennének egy kisebb
középiskola összlétszámát és ezáltal egyáltalán nem elhanyagolandó szereplık a szegedi
középfokú oktatásban.
De milyen elınyökkel is jár Magyarországon, illetve Szegeden tanulni? Egy nem magyar
állampolgár magyar oktatási intézménybe való beiratkozása egyedül az iskola vezetıjétıl
függ. Ráadásul egy iskola ugyanannyi támogatást kap az államtól a magyar és nem
magyar állampolgárok után. Az iskolák tehát ugyanazt a beiskolázási politikát alkalmazzák,
263

mint a magyar állampolgárok esetében. Ezen kívül a nem magyar állampolgárok is részesülnek
az iskolás státuszból adódó kedvezményekbıl (pl. utazási kedvezmény). A fiatalokat
nem bevándorlóknak tekintik, hanem tanulói tartózkodási engedéllyel vannak Magyarországon.
Viszont a jelenlétük semmilyen hivatalos formának nem köszönhetı, azaz spontán
módón érkeznek országunkba. Egyetlen oktatási intézmény indított útjára hivatalos kapcsolatot
a határon túlra: a Csonka János Mőszaki Szakközépiskola diákcsere céljából felvette a
kapcsolatot egy vajdasági (Beszédes József Mezıgazdasági és Mőszaki Iskolaközpont,
Magyarkanizsa) és egy erdélyi középiskolával (Bartók Béla Elméleti Líceum, Temesvár).
A határon ingázó gyerekeknek azonban számos problémával is szembe kell nézniük: a
társadalom-biztosítás hiánya, vagyis minden külföldi állampolgárnak fizetnie kell a magyar
orvosi ellátásért. Másik akadály a határ átjárhatóságának folyamatos változása: ide értjük
magát a vízumkényszert és a tartózkodási engedély megszerzését is, amely hosszadalmas és
költséges procedúrát jelent e fiatalok számára. (E költségek miatt sem engedheti meg számos
vajdasági család, hogy gyermekét Magyarországra küldje tanulni.)
Akadályt jelent még a határon való átkeléskor a várakozási idı hossza. Minimum negyed
órás várakozással kell számolnunk, de meghaladhatja a másfél-két órát is. A diákokkal
való elbeszélgetésekbıl és a velük készíttetett kérdıívekbıl kiderül, hogy minden
másodikuknál problémát jelent a határon való várakozási idı.
Mindezen elınyök és hátrányok figyelembe vételével is nehéz e mobilitás jövıjét elıre
látni. A tendenciák egy bizonyos számú diák folyamatos jelenlétét vetítik elıre. Azonban ez
a típusú mobilitás elsısorban a hozzá kapcsolódó különbözı és szerteágazó módón összefonódó
szereplık (13. ábra) érdekeitıl függ, melyek sokszor szöges ellentétben állnak
egymással. Elıször is a családok motivációja lényeges tényezı: ha a gyermek a határmenti
iskolai mobilitásban perspektívát lát a jövıjére nézve, akkor továbbra is rendszeresen ingázni
fog a határon minden akadály ellenére. Egy szinttel feljebb, ha az intézményvezetık
felismerik a vajdasági, illetve az erdélyi középiskolákkal való kooperáció nyújtotta lehetıségeket,
akkor ez a dél-keleti határunk egyfajta dinamizálódásához vezethetne. Mindehhez
azonban szükséges lenne, hogy a politikai akarat a határok mindkét oldalán mind helyi,
mind nemzeti, sıt uniós szinten kedvezıen álljon ehhez a kérdéshez. Napjainkban azonban
még inkább a spontán diákvándorlással kell számolnunk.
forrás: saját szerkesztés
13. ábra Érdekek játéka
Fig. 13 Game of interest
264

Amit ténylegesen figyelembe kellene vennünk, az az idıtényezı. Ha a határmenti iskolai
mobilitás hosszú távon fennmarad, akkor egy oktatási komplementaritás, egymásra
épülés jöhetne létre a három ország között. Ezáltal a kapcsolatok lényegesen átalakulhatnának,
mondhatjuk úgy is, hogy „metamorfizálódnának”, amely valamelyest hozzájárulhatna
e határmenti státuszukban régóta paralizált régiók térbeli újjáépítéséhez. Ehhez
elıször azonban mind helyi, mind nemzeti szinten a határok kérdését újra kellene gondolnunk
és abban nem a hátráltató tényezıit látnunk, hanem számos elınyét.
Összegzés
A határmenti mobilitások nagy kihívást jelentenek Magyarországnak, nem kivétel ez
alól az oktatási célú vándorlás sem. Az áramlások iránya, nagysága és összetétele határozza
meg a fejlıdésüket: a személyek, mint munkaerı vándorlása általában a fejletlenebb régió
felıl a fejlettebb felé áramlik. A határmenti iskolai mobilitásnak azonban különleges
szerepe van: a politikai és kulturális határok funkcionális átalakulásához, a kulturális
kapcsolatok fenntartásához járul hozzá. Szeged a határon túli, rendszeresen ingázó diákság
befogadó centruma és annak ellenére, hogy nem tesz hivatalos lépéseket, inkább jóindulatúan
áll hozzájuk (érzelmileg és érdekbıl egyaránt).
Ahhoz, hogy lássuk lehetséges és kívánatos-e fejleszteni ezt a határmenti mobilitást,
szükséges lenne a problematikát a különféle érdekek szempontjából megközelítenünk, a
diákoktól és családjuktól kiindulva egészen az európai szintig. Sajnálatos lenne azonban az
érintett országok számára, ha nem találnának közös megoldást és nem támogatnák ezeket a
mozgásokat, amelyek amellett, hogy új dinamizmust nyújtanak a határmenti területeknek,
hozzájárulhatnak a határ két oldalán élık egymás elismerésének. Napjaink multi-etnikus
Közép-Európájában ideje már, hogy legyızzük a gyanakvásainkat a szomszéd országok és
nemzetek között.
Irodalom
GUICHONNET, P. – RAFFESTIN C. 1974: Géographie des frontières. – Presses Universitaires de France, coll. Sup –
Le Géographe, Paris, 230 p.
JÓRI J 2006: La mobilité scolaire transfrontalière dans la région de Szeged. – Doktori értekezés, Université de
Lille1 – Szegedi Tudományegyetem, 333 p.
MOREL, S. 1998: Scolarité transfrontalière : des élèves français en quête différence. – Les Dossiers de Profil, 49.
pp. 23-28.
RENARD, J.-P. 2002: La frontière : limite géopolitique majeure mais aussi aire de transition. – In. GAMBLIN, A.
(szerk.): Limites et discontinuités en géographie. Sedes, coll. DIEM, Paris 159 p.
265

Magyarok a Kárpát-medencében
A LAKOSSÁGCSERÉK ÉS MIGRÁCIÓS FOLYAMATOK HATÁSA A VAJDA-
SÁGI MAGYARSÁG HELYZETÉRE
GALAMBOS LÁSZLÓ
A Délvidék, illetve Vajdaság mai területének viharos történelmi múltja van, amelyet a békés
évtizedeket felváltó háborúk, a határok ide-oda való tologatása, legszámosabb népcsoportjainak
egymás közötti véres leszámolásokba torkolló viszályai, politikai feszültség és bizonytalanság
jellemeznek. E folyamatok következményeként jött létre lakosságának soknemzetiségő
struktúrája. A háborúk gyıztesei, vagy a kiegyezések nyertesei politikai céljaiknak megfelelıen
igyekeztek megváltoztatni a termékeny rónaság lakosságának nemzetiségi összetételét.
Szervezett betelepítéseket, erıszakos kitelepítéseket, népirtást és tömeggyilkosságokat hajtottak
végre. Fıleg azok estek áldozatul, akik ártatlanságuk tudatában nem akarták elhagyni
szülıföldjüket. Vajdaság lakosságának etnikai összetételére mindig éreztette hatását a jobb
élet reményében e terület felé irányuló, gazdasági jellegő migráció is.
Etnikai és vallási szempontból Vajdaság rendkívül sokszínő, hozzá hasonló régió talán
nem is létezik egész Európában. Itt 26 különbözı nemzeti közösséghez tartozó ember él,
legtöbben szerbek, magyarok, szlovákok, horvátok, románok és ruténok, akiknek nyelve jórészt
csak papíron, hivatalos használatban van. Rajtuk kívül kisebb-nagyobb számban vannak
montenegróiak, cigányok, bunyevácok, sokácok, ukránok, albánok, bosnyákok, zsidók,
macedónok, szlovénok, askalik, németek, egyiptomiak, bolgárok, oroszok, csehek, vlahok
és mások.
A Szent István-i Magyarország déli részén, egészen 1522-ig amikor a Délvidék is török
uralom alá került e területen fıleg magyarok és szlávok éltek. A mohácsi csata elıtti években
a török már felgyújtotta a délvidéki falvakat, rabláncra főzte a népet és mindent elpusztított
ami útjában állt. Délvidék egészen 1688-ig, egy része 1718-ig a három részre szakadt Magyarország
Török Birodalomhoz esı részéhez tartozott. A török kiőzése a Habsburgok vezetése
alatt sikerült. Buda bevétele után két évre 1688-ban felszabadult Szlavónia, Bácska, egész
Nándorfehérvárig (Belgrádig). A rendkívül gyéren lakott felszabadított területekre a bécsi udvar
szervezett telepítési programok keretében indítja el Bácska, késıbb az egész Délvidék újbóli
belakását. A belsı vándorlás keretében megindul a magyarok visszaszivárgása és az állami
adókedvezményekkel támogatott németek letelepítése. A városokba német és délszláv
kézmővesek érkeztek. A dél-magyarországi vidékeken 1690-ben nagyszámú szerb telepes betelepítésére
került sor Koszovóról, Arsenije Čarnojević vezetése alatt. A koszóvói szerbek Lipót
osztrák császár hívására szervezetten érkeztek Dél- Magyarországra, mivel a császári hadaknak
nyújtott támogatás miatt, a török bosszútól tartva menekülésre kényszerültek. Ekkor
egyes becslések szerint 30.000, mások szerint 100-150.000 szerb érkezett erre a vidékre. Lipót
császár külön okmánnyal privilégiumokat biztosított a szerb telepeseknek. Az általuk benépesített
területek külön státussal rendelkezı Határırvidékként közvetlenül Bécs igazgatása
alá kerültek. A Határırvidék a török elleni védelmi övezetként szolgált, szerb (rác) lakosságát
felfegyverezték és császári tisztek parancsnoksága alá helyezték ıket. Ezzel Lipót császár
olyan erıs katonai bázist teremtett Ausztriának, amely a rebellis Magyarország hátában biztos
támasz lett Ausztriának, késıbb pedig a pánszláv ideológiának, amely végül alapját képezte a
szerb területi igények megvalósításának a Délvidéken.
267

A második az elsıtıl jóval kisebb szerb bevándorlás Arsenije Sakabenda pátriárka vezetésével
történt meg 1739-ben. A tervszerő telepítések korszaka és a belsı vándorlások Mária
Terézia és II. József császár uralkodása alatt zajlottak a legélénkebben, 1740-1790 között.
Ebben a periódusban és részben a XIX század folyamán alakult ki a délvidéki lakosság
etnikai és vallási sokszínősége az ideérkezı németek, magyarok, szerbek, szlovákok, horvátok,
csehek, örmények, ruténok, zsidók, bolgárok, cigányok, cincárok, lengyelek, olaszok,
franciák, románok és spanyolok kisebb vagy nagyobb csoportjaiból.
A XIX század elején már kialakult és állandósult a Délvidék lakosságának nemzetiségi
összetétele a három legszámosabb szerb, magyar és német népcsoporttal, amelyek közül
egynek sem volt többsége, egészen 1944 ıszéig, a német lakosság erıszakos kitelepítéséig.
Fontos kiemelni, hogy a Dél-Magyarországra telepített szerb lakosság féltékenyen ırizte
a Lipót császártól kapott privilégiumokat, ha kellett fegyverrel is. Ezt tették 1848-49-ben,
amikor szembeszálltak Kossuth hadseregével, hogy megvédjék az általuk létrehozott Szerb
Vajdaságot. Ehhez nyújtottak, akkor elıször, katonai segítséget a szerbiai önkéntesek Knićanin
vajda vezetésével. A bécsi udvar Ferenc József által nyújtott támogatás fejében hozta
létre a Szerb Vajdaságot és a Temesi Bánságot, melyek lakossága nem volt szerb többségő.
Itt kell megemlíteni, hogy Mária Terézia császárnı a szerbek követelésére megalakított
két szerb körzetet a Becsei vagy Tisza-menti Körzetet 1751-ben, 14 szerb többségő községgel,
1774-ben pedig a Nagykikindai Körzetet 10 községgel. A területi autonómia formái
voltak ezek a szerb többségő körzetek, etnikai alapon létrehozva, saját közigazgatással, bírósággal
és oktatással.
Nem ártana a mai Szerbia vezetıit emlékeztetni ezekre a szerb kisebbségi területi autonómiákra,
amikor a vajdasági magyarok területi autonómiát, autonóm körzetet követelnek a
magyar többségő észak-bácskai és észak-bánáti községek számára. A szerbek ma attól félnek,
amivel ık már több mint 23ö évvel ezelıtt rendelkeztek.
Az 1867-es osztrák magyar kiegyezésig a németek elınyt élveztek a dél-magyarországi
betelepítések folyamán. Ezután a magyar kormány fıleg Tisza Kálmán vezetésével, a magyar
telepeseket részesítette elınyben, azzal a szándékkal, hogy erısítse a délvidéki magyar
nemzettestet. A magyarokon kívül, kisebb számban továbbra is érkeztek német, szlovák és
bolgár telepesek. A mai Vajdaság területén 1880-ban a szerbek képezték a lakosság 35,5 %-
át, a németek 24,4%-át, a magyarok pedig 22,6%-át. A XIX század két utolsó évtizedében
minden nemzetiségi csoport abszolút számban növekedett, elsısorban a 11-14 ezrelékes
szaporodási arányszám miatt. Legnagyobb mértékben a magyarok száma nıtt, a magas természetes
szaporulat mellett szerepet játszott a magyarok tervszerő betelepítése, a gazdasági
migráció nagysága a Délvidék felé és a magyar nemzettestbe való asszimilálódás.
A századfordulón és a XX. század elsı évtizedében Délvidéken nagy kivándorlási hullám
söpört végig. Mintegy 150.000 ember „kitántorgott” az ígéret földjére Amerikába és
néhány más tengeren túli országba. Az emigránsok 53%-a német, 18%-a szerb és 10%-a
magyar. Így a magyarok száma 1910-ben 424.555 volt, a szerbeké pedig 510186.
Habár a magyar parlament 1868-ban törvénnyel garantálta a szerb egyházi és oktatási
autonómiát, a szerbek között állandóan erısödött a Magyarországtól való elszakadási törekvés
és a Szerbiához való csatlakozási vágy, az általuk lakott területekkel együtt. Így a szerbek
az elsı világháború végét és Trianont kész nemzeti programmal várták. Már Trianon
elıtt, 1918. november 25-én a szerbek, a horvátok, a szlovákok és a ruténok képviselıi
Újvidéken kihirdették Bácska, Bánát és Baranya csatlakozását a Szerb Királysághoz. Ez a
Szláv nagygyőlés (Skupština) az akkori lakosság 41%-át képviselte, az 59% magyart, né-
268

metet, románt és másokat megfosztották a Délvidék jövıjérıl való döntéshozatal jogától. A
nagyhatalmak mégis legitimnek tartották a szerb, horvát és szlovák igényeket.
Összehasonlítva az 1910-es és 1921-es népszámlálási adatokat látni, hogy a magyarok
száma több mint 50.000-rel csökkent a szerbek és horvátok száma pedig több mint 56.000-
rel növekedett. Ez a magyar fıleg értelmiségiek és állami hivatalnokok tömeges
távozásának az eredménye a megmaradt anyaországba. A szerb nemzettest erısítése
céljából az új jugoszláv állam Vajdaságba telepített mintegy 50.000 önkéntest, akik az I.
világháborúban Szerbia oldalán harcoltak.
A II.-ik világháború és az utána bekövetkezett események hatására több évszázados
szerb álom teljesült: létrejött a szerb többségő Vajdaság.
A lakosság több évszázados etnikai összetételét alapjában változtatták meg a háborús
események, a tömeggyilkosságok, a zsidók haláltáborokba való deportálása, mintegy 300.000
német kitelepítése, és több mint 225.000 fıleg boszniai és horvátországi, nagy részük volt
harcos, Vajdaságba való telepítése.
Így 1948-ban Vajdaságban 841.246 szerb, 428.932 magyar, 134.232 horvát, 30.589
montenegrói és 228.213 más nemzetiségő lakos élt. Érdekes, hogy 1948-ban a magyarok
száma is megnıtt 1921-hez, sıt 1910-hez viszonyítva is, ami annak tudható be, hogy az itt
maradt németek legnagyobb része magyarnak vallotta magát.
A magyarok száma 1961-ig nıtt és elérte a 442.561-es létszámot. Minden mostani
számadat arra vall, hogy ezt a számot Vajdaság magyarsága soha többé nem éri el. Bár ne
valósulna meg ez a jóslat.
A külföldi munkavállalás, a gyermekvállalási kedv állandó csökkenése, az 1991 – 1999
közötti háborús helyzetbıl való menekülés, a jugoszlávoknak nevezett népcsoport megjelenése,
az asszimiláció, azt eredményezték, hogy 1971-tıl kezdve a magyarság száma
minden tíz évben kb. 50.000-el csökken.
Az 1991-es népszámlálási adatok szerint Vajdaság lakosságának 56,8 %-a szerb
(1.143.723), 16,9 % magyar (339.491), 8,6 %-a jugoszláv (174.295), 4,8 % horvát
(98.025), 3,2 %-a szlovák (63.545), 2,2 % montenegrói (44.838), 1,9 % román (38.809), 1,2
% cigány (24.366) és így tovább.
Az 1991 és 1999 között, a volt Jugoszlávia területén dúló háborúk következményeként
Vajdaságba, eddig még soha nem látott szerb menekültáradat érkezett, 1996-os adatok
szerint 257.739 ember. Ugyanakkor Vajdaságot nagyszámú kisebbségi hagyta el, legtöbb
magyar és horvát, de egy nagyobb számú ıslakos szerb is, akik nem akarták életüket
kockáztatni a szerb nacionalista célokért, vagy egyszerően menekültek a nemzetközi zárlat
alá helyezett, tönkrement országból.
A menekültek száma minden eddigi vajdasági betelepítést felülmúlt, még a II.-ik
világháború utáni, menetrend nélküli vonatokkal végrehajtott kolonizációt is.
A sokkal nagyobb számú szerb menekült letelepítése Vajdaságba, Szerbia más részeihez
viszonyítva, óhatatlanul felveti a kérdést milyen mértékben érkeztek szervezetten,
szándékosan Vajdaságba irányítva. A szerb hatóságok cáfolják, de a nemzeti kisebbségek
pártjai és képviselıi meggyızıdéssel vallják, hogy az aránytalanul nagy számú szerb menekült
Vajdaságba irányításának célja a tartomány nemzeti struktúrájának megváltoztatása
és a szerb dominancia további erısítése volt.
Az új helyzetet mutatják a 2002-es statisztikai adatok. Vajdaság döntı mértékben szerb
többségő lett . A lakosság 65,05 %-a szerb (1.321.807), 14,2% magyar (290.207), 2,79%
szlovák (56.637), 2,78 %-a horvát (56.546), 1,50 % román (30.419), 1,43 % cigány
(29.057), 0,97 %-a bunyevác (19.766 ) és így tovább.
269

Érdemes megjegyezni, hogy a jugoszlávok száma 174.000-rıl (1991), 49.881-re (2002)
csökkent. Jelentıs számú jugoszláv újból magyarnak vallotta magát, különben a magyarok
száma még néhány ezerrel csökkent volna.
A 2002-es hivatalos adatok szerint Vajdaságban 186.463 menekültet tartottak számon,
de ez a szám is a tartomány lakosságának már 9,18 %-át képezi.
Letelepítésük olyan falvakba és városokba mint Szabadka, Temerin, Óbecse, Szilágyi,
Gombos, Doroszló, Bácsgyulafalva jelentıs mértékben megbontotta az etnikai struktúrát,
elsısorban a magyar lakosság kárára. A menekültek döntı mértékben hozzájárultak a nagyvárosok
magyartalanításához, amit Újvidék, Zombor, Kikinda, Pancsova magyar közösségei
éreznek a legjobban. Újvidéken a mostani hatalmas mérető építkezések még jobban
csökkentik a kisebbségek, így a magyarok százalékarányát is.
Vajdaság elszerbesedését mutatja, hogy 1948-ban a tartománynak 841.246 szerb lakosa
volt, ma pedig 1.321.807, tehát 480561-el több. A magyarok száma 428.932-rıl 2002-ben
290.207-re csökkent, tehát 138.725-el vagyunk kevesebben. Még nagyobb probléma, hogy a
magyar lakosság átlagéletkora 42 év, hogy a 18 éven aluliak száma nem éri el a 20 %-ot, hogy
a 60 éven felüliek száma meghaladja a 20 %-ot, a természetes szaporulat pedig negatív.
Habár az ıslakos kisebbségek száma csökkent, Vajdaság lakossága még mindig jelentıs
mértékben soknemzetiségő, több vallásfelekezethez tartozó, multikultúrális közösség, igazi
európai régió.
Etnikai sokszínősége Vajdaság elınye lehet, ha valamennyi nemzeti közössége ezt akarja.
Csak egymás nyelvének, kultúrájának, életmódjának, hagyományainak, szokásainak
tiszteletben tartása teremthet olya légkört, amelyben a többségi és kisebbségi népek egyaránt
jól érzik magukat.
Irodalom
Magyarország története I.-II., Gondolat kiadó, Budapest, 1971
Danica Dimitrijević – Sima Ćirković – Slavko Gavrilović és mások: Šajkaška I-II, Matica Srpska, Vojvoñanski
muzej, Novi Sad, 1975
G. PENEV: „Vojvoñanske migracije tokom 1990-ih godina: Više doseljenih, manje odseljenih“, Zbornik Matice
Srpske za društvene nauke, Novi Sad, 2006
Pokrajinski sekretarijat za demografiju, porodicu i društvenu brigu o deci: Analiza o demografskoj situaciji u
Autonomnoj pokrajini Vojvodini po popisu stanovništva 2002 godine, Novi Sad, 2003
M. RAŠEVIĆ: Razvitak stanovništva Srbije 1950-1991, Centar za demografska istraživanja Instituta za društvene
nauke, Beograd, 1975
DRAGOMIR JANKOV: Vojvodina - Propadanje jednog regiona Novi Sad, 2005
LAZAR STIPIĆ: Istina o mañarima, Dobrica knjiga, Novi Sad, 2004
Treći simpozijum o demografskom razvoju AP Vojvodine i susednih regiona, Zbornik Matice Srpske za društvene
nauke broj 121, Novi Sad, 2006
D. POPOVIĆ: Srbi u Vojvodini, Matica Srpska, Novi Sad, 1990
D. BOAROV: Politička istorija Vojvodine, Novi Sad, 2001, Europanon consulting
ŠANDOR MESAROŠ: Mañari u Vojvodini 1929-1991, Filozofski fakultet u Novom Sadu, 1989
ŠANDOR MESAROŠ: Položaj Mažara u Vojvodini 1918-1929, Filozofski fakultet u Novom Sadu, 1981
Kisebbségi létkérdések, MTT Könyvtár 7., Szabadka, 2003
270