1466 • Móricz Zsigmond: Tükör (I) – De Románia megteszi azt a tréfát – mondja a tömegnek fordulva, neki az író, mosolygó arcával, melyre rá van írva, hogy neki semmi sem fontos, ami tény, csak az elme játéka, a gondolatok csillogása –, hogy a mi pénzünkön és a mi golyóinkkal fegyverzi fel magát ellenünk, mint... Többen szólanak valamit, nem hallja, mert bosszantja a megakasztás, hogy nem lehet túlkiabálni, illetlen volna átlármázni a zajt, sokáig les, mint az eltûnt rókára a vizsla, egyszer felüti a fejét, a beszéd cserjése ritkul, megint ûzôbe lehet venni a témácskát. – Olyan formán, mint Szerbia. Nagyon kedves, hogy egy kirakatban ki vannak téve a szerbektôl elzsákmányolt muníciók, a Weisz Manfréd eredeti csomagolásában.
Móricz Zsigmond: Tükör (I) • 1467 A kegyelmes megmozdul, a fejét fölemeli, és békítve, nagy tárgyilagos nyugalommal mondja. – Mind a mi lôszerünk, itt vásárolták. Békében. Pénzért. Az író elmosolyodik, s csöndesen behúzódik a nagy székbe. A gróf nem nézett rá a válasznál, hanem bele a csoportba. Érezte, hogy valami nem ízlik a grófnak. Teljesen ép volt a magyarázat, kiemelte a vásár helyességét és hasznát, békében jó eladni lôszert a leendô ellenségnek. S rögtön eszébe jutott, hogy alighanem ô volt akkor a miniszter, mikor ez a helyes és jó vásár történt. No, ez egy kicsit olyan enfant terrible dolog volt. Bánta is ô. Úgyis csak látni akarta ezeket. Azon a napon hagyja ott, mikor jólesik, s élesen nézte a miniszterviselt urat, aki ilyen példásan tud uralkodni magán és egy-egy szóval téríti el a nem kellemes támadást. De némi önérzetet érzett, mert mégis megszólalásra bírta a nagy maznát, s a szón keresztül belelát az ember a lélekbe. Aki hallgat, arról mit sem tudok, de aki válaszol, csak meg kell találni a kulcsot, az mindjárt kiteríti magát. Míg ezen gondolkodott, nem ügyelt a tömegre. Egyszerre csak csönd lett. Ô, akinek mestersége a közök kitöltése, a munkától üres percek elszórakoztatása, még mindig kínosan éri, ütve érzi magát az ilyen csöndben. Elôrehajlott, élénk hangjával felverte a csöndet. – Ma egy érdekes levelet kaptam. Hirtelen mély csönd és nagy figyelem. Sokkal több, mint amennyit megérdemel a mese, ami ki fog sülni. – Szerbiából egy ezredorvos barátom írja, aki a háború kezdete óta ott van. Közben megsebesült, Pestre jött, öt hétig kezelték, meggyógyult, lement és a zászlóalját ott találta, ahol hagyta. Csöndes nevetés moraja. Erre szinte elfúl a hangja, mint aki lépcsôn siet fel. Boszszantja s mérgében kész elrontani az adomát. – Nagyszerûen voltak ellátva, volt házuk, konyhájuk, sertésól, mondta, disznótor, bor, sör, és egyszerre csak az a fátum érte ôket, hogy a szerbek – azok ott feküdtek szemben 100-500 lépésre – egy reggel eltûntek, és nekik ki kellett jönni a várból. Várta a nevetést. A gróf szeme kissé megrebbent ezen az eseményen, a beállításon, a fiatalemberen mosolygott, aki a helyet s idôt nem ismeri meg, hol kell valamit elmondani. – Igen, sertésük van, 6000 darab sertést vett a kormány – szól Springer –, kilóját 60 krajcárjával élôsúlyban, és azt mondják, igen soványok, és becsapták a kormányt. Mint nagy dolgot állítja be. Itt a tényeket értékelték. Andrássy odanéz, nem kap érvet valahol. Itt érvekre vadásznak, mert a pozíciójuk dolgáról van szó. * – Engem nem lep meg, hogy az orosz pilóták nem jók. – Nem. – A mieink sokkal jobbak. – Igen. – De francia pilóták nincsenek, Szerbiába pedig készültek. – Voltak. Eleinte. De lelôtték ôket – szól végre hanyagul valamit. *