o_19eer23rra1b1sks4a1nja7hla.pdf

GEORGIA CATES
A megadás szépsége
Ulpius-ház Könyvkiadó
Budapest, 2014
A fordítás alapjául szolgáló mű:
Georgia Cates: Beauty from Surrender
Fordította
EGYEKI MARTINA

„Mindig szerettelek, s ha szeretünk,
az egész embert szeretjük, amilyen,
nem amilyennek akarom, hogy legyen.”
LEV TOLSZTOJ: Anna Karenina
(Németh László fordítása)

J.-nek, F.-nek és M.-nek. Valóra vált álmaimnak.

1. fejezet
LAURELYN PRESCOTT
Istenem, köszönet a Valiumért!
Kissé ugyan bűntudatom van, amiért tudatmódosító szerekkel próbálom gyógyítani a
Jack Henry elhagyása miatti agóniámat – főleg azok után, amiken anya függősége miatt
keresztülmentem. De muszáj elmenekülnöm a fejemben tomboló vihar elől. Átmeneti
megoldás – tudtam, amikor bevettem –, és fogalmam sincs, hogyan fogok megbirkózni az
érzéseimmel a hazatérésem után, ha nem lesz gyógyszer, ami segítsen.
Bevallani is gyűlölöm, de azt hiszem, meg tudom érteni, hogyan kezdődött anya
függősége. Már látom, milyen könnyű erre az útra lépni, amikor nem találsz kiutat a
sötétségből. Nagyon ügyelnem kell erre. Utolsó lélegzetvételemig szeretni fogom Jack
Henryt, de nem fogom engedni, hogy anyám sorsára jussak – nem számít, milyen csábító.
Sydney-től Los Angelesig tartó kimerítő utunk végre véget ér, amikor a gép landol a
reptéren. Abban a pillanatban, ahogy az utasforgalmi híd csatlakozik a géphez, megcsapja
az orromat a város jellegzetes szaga – benzin és szmog. Ugyanez a szag keltette fel a
figyelmemet három hónappal ezelőtt, amikor átszálltunk itt az ausztráliai járatra. Nahát.
Mekkorát fordult azóta a világom.
Átverekedjük magunkat a zsúfolt terminálon, és észrevesszük Addison várakozó szüleit
a csomagkiadónál. Addie két hétre hazamegy, mielőtt Nashville-be repülne. Ez azt jelenti,
hogy a következő tizennégy napot egyedül fogom tölteni a közös lakásunkban. Nem
vagyok benne biztos, hogy ez jó ötlet.
Donavonék tárt karokkal köszöntik a lányukat – és engem is. Saját gyermekükként
szeretnek, s az jut eszembe, milyen tökéletesen alakult volna minden, ha a fiukba szeretek
bele egy olyan férfi helyett, aki soha többé nem akar látni. A kapcsolatom Bennel teljesen
másként alakulhatott volna. Ki tudja, mi történhetett volna köztünk, ha nem botlok bele
Jack Henry McLachlanbe a klub mosdójának folyosóján? De így történt, és képtelen vagyok
sajnálni. Ha bánnám, hogy találkoztam életem szerelmével, olyan lenne, mintha az
egészet ki szeretném törölni az emlékeim közül, arra pedig sosem lennék képes. Hiába a
bénító fájdalom a szívemben, a legrövidebb együtt töltött idő is bőven kárpótol érte.

Addison úgy néz rám, mintha soha többé nem találkoznánk.
– Azt kívánom, bárcsak velem jönnél. A gondolatát is gyűlölöm, hogy csak így
hazamenj.
– Jól leszek, Addie. – Fogalma sincs, mennyi tapasztalatot szereztem már a problémák
leküzdésében, amikor az élet kissé kegyetlenebbül bánt velem. – Anyám nagyon csalódott
lenne, ha nem mennék egyenesen haza.
– Igen… de ígérd meg, hogy nem a lakásban kuksolva és rá gondolva töltöd a következő
két hetet.
– Ígérem, nem csinálok semmi ilyesmit – hazudom. Hamis mosollyal igyekszem
meggyőzni. – Amint hazaértem, fejest ugrom a zenébe. Remek figyelemelterelés.
– Tudod, hogy nem hiszek neked. – Azzal a tekintettel néz rám, amelyet annyira utálok.
Szánakozva. Brrr.
– Nem vagyok virágszál, Addie. Kemény fából faragtak. Igen, elszomorít, amiért
szakítottunk, de túl leszek rajta. Ez még nem a világ vége. – Hazugság. Hazugság.
Hazugság. Valami nincs rendben velem. Még a legjobb barátomnak sem tudom elmondani,
mennyire összetörtem. Miért nem vagyok képes közel engedni magamhoz az embereket?
Kivéve Jack Henryt… az egész világon ő az egyetlen, aki áttörte a falat, és olyannak ismer,
amilyen valójában vagyok.
– Mindennap beszélünk, amíg távol vagyok. – Búcsúzás közben szorosan átölel, és a
fülembe súgja. – Muszáj tudnom, hogy minden rendben van veled.
Gyűlölöm ezt a hangnemet – úgy hangzik, mintha önpusztító lennék. Felhúzom
magam.
– A francba, Addie! Nem ért véget az életem, csak mert nem vagyunk együtt. Igen,
hiányozni fog Lachlan. – Bárcsak ne kellene így neveznem Addie előtt. – Ha hiányzik, az
rendben van, normális érzés, de emiatt még nem fogok elpusztulni bánatomban. – Jól
hangzó szavak hagyják el a számat. Bárcsak igazak lennének.
Addison mosolyog. Gondolom, ez azt jelenti, hogy elégedett a harcias
visszavágásommal, de nem veszi észre, hogy valójában egy érzelmileg labilis szörnyeteget
piszkál egy láthatatlan bottal.
– Helyes. Pontosan ezt akartam hallani tőled.
– Megleszek.
– Csak meg akartam bizonyosodni róla, hogy a Lachlan utáni Laurelyn nem válik
olyanná, mint a Blake utáni Laurelyn.
Ugyan. A Blake utáni Laurelyn a fasorban sincs a Jack Henry utáni Laurelynhez képest,

de nem hagyhatom, hogy Addie megtudja, úgyhogy össze kell kapnom magam, mire
visszatér Nashville-be.
– Ne aggódj, Addie.
– Egy hangyányit már jobban érzem magam, amiért most egyedül engedlek haza, de
komolyan gondoltam, amit a mindennapos beszélgetésről mondtam.
Megkönnyebbültnek tűnik. Tényleg beveszi ezt a marhaságot? Basszus, jobban megy,
mint gondoltam.
Amikor elválnak útjaink, magamra maradok. Megint. Mint mindig.
Mialatt a terminálon várakozom, úgy döntök, bejelentkezem anyánál.
– Szia, anya.
– Hahó, kislányom. – Van valami ezekben a szavakban, ami mindig megnyugtat.
– Csak szólni akartam, hogy eddig rendben megérkeztem. Körülbelül egy óra múlva
felszállok a nashville-i gépre, úgyhogy egy óra körül felvehetsz a reptéren.
– Ott leszek. Már alig várom, hogy találkozzunk, és mindent elmesélj az utadról. – A
fenébe! Vajon be fogom vallani, hogy elutaztam Ausztráliába, és beleszerettem egy
férfiba, akit soha többé nem fogok látni?
– Én is alig várom, hogy lássalak. – Azt hiszem, nincs más választásom. Gyakorlatilag
az Ausztráliában töltött időm minden perce kapcsolódik Jack Henryhez. Nem lesz sok
mondanivalóm, ha nem mesélek róla. – Sok mindenről kell beszélgetnünk, anyu.
– Nekem is van újságom a számodra. – Ajjaj. Ez a kijelentés csak olyasmire utalhat,
amit anya jó hírnek gondol. Jelen pillanatban egyáltalán nincs szükségem még több zűrre,
és biztos vagyok benne, hogy nem akarok többet hallani erről felszállás előtt.
– Rendben. Meglephetsz, ha hazaértem.
– Megbeszéltük.
Leteszem a telefont, az agyam pedig rögtön pörögni kezd a lehetőségeken, amelyekről
beszélni akarhat velem. Nagyon boldognak tűnt a hangja. Valami vele kapcsolatos dolog
lesz. Tudom, hogy az, kétség sem férhet hozzá. Túlságosan bolondos volt ahhoz, hogy
másról legyen szó.
Életemben először nem vagyok dühös rá, amiért még mindig ennyire szerelmes az
apámba. Már meg tudom érteni – hogyan lehet ennyire a hatása alatt, oly sok év után is.
Erre számíthatok? Az én hátralevő életem is ilyen lesz? Soha nem fogom elfelejteni a Jack
Henry iránt érzett szerelmemet. Soha.
Talán nem lesz olyan rossz Jack Henry nélkül élni, elvégre legalább nincs gyerekünk, aki
nap mint nap emlékeztetne az elmúlt időkre. Erről eszembe jut, amit akkor mondott,

amikor először került szóba a fogamzásgátlás. Nem akarlak a porontyommal a hasadban
elhagyni. Mintha évmilliókkal ezelőtt történt volna.
Most még nem hiszi – mert önzetlennek próbál tűnni –, de egy szép napon majd
feleségül vesz egy nőt, aki gyereket szül neki. Margaret gondoskodni fog róla, ebben
biztos vagyok. És a gondolatától is összetörik a szívem, mert én akarok gyereket szülni
neki.
Ó, basszus! A fogamzásgátló tablettáim! Emlékszem, hogy kivettem az éjjeliszekrény
fiókjából. Csak nem hagytam őket az ágyon? Annyira lefoglalt, hogy behajigáljam a
cuccaimat a bőröndbe, mielőtt Jack Henry hazatoppanhatna egy déli menetre. Hülye,
megjegyezted magadnak, hogy ne feledkezz meg róluk, mégis otthagytad.
Most már nincs mit tenni. Amint hazaérek, elugrom a gyógyszertárba. Két nap
csúszásban leszek, mire megkaparinthatok egy friss dobozt. Ha egynél többet veszek be,
kidobom a taccsot – az extra hormondózis mindig így hat rám –, de legalább
megakadályozza, hogy teherbe essem. Talán.
Lenézek a kezemben tartott telefonra, és nem bírom megállni – muszáj látnom az arcát
most, hogy nincs Addison, aki minden mozdulatomat elemzi. Megnézem az első fotót,
amit Jack Henryről készítettem. Akkor volt, amikor Avalon felé vezetett lehajtott tetejű
kocsijában, miután óvszert vettünk a városban, és hazafelé tartottunk. Hangosan
kuncogok, amikor eszembe jut, milyen sokkot kaptam a rengeteg gumi láttán. Körbenézek
a váróban, hogy van-e valaki, aki épp őrültnek tarthat. Nem érdekel – talán tényleg nem
vagyok teljesen épelméjű. És ha ma még igen, van egy olyan érzésem, hogy nem sokáig
marad ez az állapot.
Nashville-ben kiszálláskor észreveszem anya szőke feje búbját a távolban. Olyan magas,
hogy elég könnyű kiszúrni, és megkönnyebbülten veszem tudomásul, hogy egyedül jött.
Szinte vártam, hogy ő is vele lesz, bár valahol mélyen tudtam, hogy ez nem túl reális
lehetőség.
A karjába zár, én pedig rádöbbenek, hogy annyira szükségem van rá, mint korábban
soha. Vágyom rá, hogy mindent elmeséljek neki Jack Henryről. Azt akarom, hogy
megnyugtasson, és biztosítson róla, hogy minden rendbe jön. Még akkor is, ha hazugság,
kétségbeesetten vágyom rá, hogy azt mondja, egyedül is boldogulok, és egy nap boldog
leszek nélküle.

– Mmm – morogja, miközben szorosan megölel. – Úgy örülök, hogy visszakaphatom a
kislányomat.
– Te is hiányoztál, anya. Jó újra itthon lenni.
Hátrál egy lépést, de a kezemet továbbra is fogva tartja. A karomat kinyújtva szemügyre
vesz.
– Mintha megváltoztál volna, Laurie.
Elképzelése sincs, mennyire különbözöm attól a lánytól, akit három hónappal ezelőtt
látott.
– Lebarnultam.
– Igen, szép színed lett, de nem erről van szó.
Nem tudom, milyen fizikai változásra célozhat. Képtelenség, hogy lássa a sebeket a
szívemen.
– Igazad van. Sokat változtam az utóbbi időben.
– És alig várom, hogy az utolsó részletig halljam a történetet. Mit szólsz egy késői
ebédhez? Közben mindent elmesélhetnél.
– Persze, remekül hangzik.
A kedvenc mexikói éttermembe visz, rögtön összefut a nyál a számban, amint
megcsapja az orromat a konyha felől áramló fűszeres illat. Csak egy apró, lepukkant büfé
az egész, de a kaja hamisítatlan. Hiányzott. Mivel már bőven benne járunk a délutánban,
nincs zsúfoltság, így elfoglalhatjuk a szokásos fülkénket a sarokban.
– Laurie, csodálatos híreim vannak.
Gondolom, ez azt jelenti, hogy ő kezdi, és minden élménybeszámolóval Ausztráliáról
vagy Jack Henryről várnom kell, amíg befejezi.
– Rendben, figyelek.
– Rólam és apádról van szó. – Lelkesnek tűnik, arra tippelek, hogy valamivel felkeltette
az érdeklődését, vagy törődést mutatott. Szánalmas, ha erre megy ki a játék. És én is ott
loholok, szorosan a nyomában. – Tudod, meglátogatott, amíg Ausztráliában voltál.
– Aha. Azt mondtad, hogy találkozni akart velem.
– Így is volt. Még mindig akar. De megváltoztak köztünk a dolgok, amíg távol voltál.
Újra kapcsolatba kerültünk.
Kapcsolatba kerültünk. Ez csak egyetlen módon fordítható le: újra lefeküdtek egymással,
és az ostoba vigyorából ítélve nem is lehetne ennél boldogabb.
– Mi a helyzet a feleségével?
Látom rajta, hogy nem különösebben érdekli, hogy Mrs. Beckettről kérdezgetem.

– Nem szereti. A házasságuk legelején talán még szerette, de az egy másik élet volt.
És éppen ezért vette őt feleségül, helyetted.
– És gondolom, mindvégig minket szeretett, és a kínok kínját élte át, amiért az elmúlt
huszonhárom évben azt kellett színlelnie, hogy nem is létezünk.
Tudom, hogy totálisan bunkó vagyok, de képtelen vagyok megállni. Biztosra veszem,
hogy ha évek múltán Jack Henry betoppanna az életembe, én is legalább ilyen bolondul
viselkednék. Valószínűleg nekem sem számítana, ha házas lenne. Biztos, hogy ágyba
bújnék vele, ha arra kérne. – Sajnálom, anya. Nem kellett volna ilyen csúnyán beszélnem.
Nagyon örülök nektek. Remélem, megad mindent, amire az elmúlt években vágytál.
A beszélgetésünk egyoldalú. Hallgatom, ahogy úgy áradozik apámról, mintha a gimis
legjobb barátnőm mesélne az új pasijáról. Kényelmetlen érzés. Nem akarom hallani, hogy
anyám egy nős pasival kavar – vagy bármilyen pasival –, akkor sem, ha az illető
történetesen az apám.
Egyszer sem hozza szóba Ausztráliát, így hát én sem teszem. Ez is csak egy újabb szép
példája annak, hogy anyám mindig mindenkinél előbbre helyezi magát – apámat
leszámítva. Számára mindig ő lesz az első.
Arra volt szükségem, hogy ma este anyaként viselkedjen – hogy meghallgasson és
tanácsot adjon –, de mint általában, most is én játszom a bizalmas barátnő szerepét. És ez
pokolian fáj.
– Tudod, mi a helyzet, anya? Eléggé kimerített a repülés. Haza tudnál vinni a lakásba?
Máskor még beszélgethetünk.
– Hát persze, kicsim.
De nem akar „máskorig” várni a beszélgetéssel. Továbbra is megosztja a kapcsolatuk
olyan részleteit, amelyekről nem akarok tudni. Az ablakon kibámulva próbálom kizárni a
mondandóját.
Telefonom üzenetet jelez. Addison.
Rendben hazaértél?
A hüvelykujjammal gyorsan bepötyögöm a választ, közben figyelmen kívül hagyom anya
szövegelését apáról.
Épp most megyek a lakásba.
Addison válasza szinte késlekedés nélkül megérkezik.
Szeretlek, csajszi. Hívj, ha kell valami.

Talán mégis vele kellett volna hazamennem, ahelyett, hogy Nashville-be jövök.
Határozottan átgondolom korábbi döntésemet, mialatt Jolie egyre csak a Jake Beckett-tel
folytatott kalandjáról áradozik.
Én is, és hívlak. De minden ok.
Nem tudtam ellenállni, hogy hozzáadjam az utolsó részt.
Anya segít felcipelni a csomagjaimat, azon nyomban feltűnik, milyen állott a lakás
levegője. Holnap muszáj lesz kinyitnom az ablakokat, és átszellőztetnem.
Szerencsére Jolie nem akar maradni. A kelleténél jóval többet hallottam már róla és a
spermadonoromról.
Miután elmegy, becsukom az ajtót, a retesz kattanása megerősíti, hogy teljesen
magamra maradtam. Az ajtónak dőlve körbenézek. Semmi sem változott. A barna
bőrkanapé pontosan ott áll, ahova toltam, a fal mellett. A bézs szőnyeg még mindig
frissen porszívózottnak tűnik. De egy dolog megváltozott – én már nem vagyok ugyanaz
az ember, aki legutóbb itt járt. Fogalmam sem volt róla, milyen kétségbeesetten szeretni
valakit, vagy milyen lehet az emésztő fájdalom. Most már mindkét érzést ismerem.
Nem tudom, milyen hosszú ideig állok ott, hátamat a bejárati ajtónak vetve.
Másodpercek is lehetnek, vagy akár órák. Az idő részleteit képtelenség megkülönböztetni
a sötétségben, ahová Jack Henry nélkül érkeztem.
Egyszer csak szánalmas halomban a padlóra omlok, arcomat a hideg kerámiacsempéhez
szorítom. Összeszorítom az orrom hegyét, mert hideg van, és megborzongok az ajtófélfa
alatti résen beáramló márciusi szélben. Felülök, hogy kinézzek az ablakon. Sötétedik,
úgyhogy ennél csak hűvösebb lesz, ahogy lemegy a nap.
Bekapcsolom a fűtést, de úgy határozok, a felmelegedés egyik legjobb módja a zuhany.
Tűzforróra állítom a csapot, a fürdőszoba hamar megtelik gőzzel. Beállítom a
hőmérsékletet, és a lezúduló meleg víz alá állok. Fáradt testemnek jólesik, de a lelkemen
szemernyit sem könnyít. Nem tudom elterelni a gondolataimat azokról az alkalmakról,
amikor Jack Henry is csatlakozott hozzám a zuhany alatt. Emlékszem, milyen érzés ébredt
bennem, amikor szinte istenítette a testem. Kétségbeesetten vágyom erre az érzésre, de
soha többé nem lesz benne részem. És fogalmam sincs, hogyan birkózzam meg ezzel.
Miután befejezem a zuhanyozást, felveszem Jack Henry egyik pólóját, amit elloptam –
azt, amit az utolsó együtt töltött éjszakánk előtt viselt. Az orromhoz emelem, és mélyen
beszívom az illatot. Aztán az ágyba zuhanok, mert erőt vesz rajtam a kimerültség. Több
mint két hónapja most először töltöm egyedül az éjszakát. Furcsa érzés, és nem tetszik.
Mostanra Jack Henry is biztosan lefeküdt, először nélkülem. Állandóan azon tűnődöm,

vajon ő is hiányolt-e, ahogy a megüresedett helyem mellett feküdt. Vajon felébredt éjjel,
hogy átöleljen, aztán eszébe jutott, hogy többé már nem vagyok ott? Bárcsak tudnám,
vajon ő is álmatlanul forgolódott-e miattam.
Érzem, hogy megindul a könnyeim patakja, és semmit sem tehetek ellene. Egyedül
vagyok, nincs értelme küzdeni. Kitörni készülő sikoltás karcolja a torkom. Egy párnába
fúrom az arcom, mert nem akarom felriasztani a szomszédokat. Úgy rugdosom a matracot,
mint egy hisztis kisgyerek. Ha bárki látná az őrült kirohanást, rögtön diliházba zárnának.
De muszáj kieresztenem. Kínok között vergődöm.
Megkérhetett volna, hogy maradjak, de nem tette. Azt mondtam neki, hogy szeretem,
de nem viszonozta. Azért, mert az hazugság lett volna, és megegyeztünk, hogy nincs
színlelés.
Nem tehetek róla. Ezt az egy hazugságot egyáltalán nem bántam volna.

2. fejezet
JACK MCLACHLAN
Barnák kizárva. Többé egyikükre sem bírok ránézni anélkül, hogy ő jutna eszembe.
Laurelyn mindegyiküket elrontotta számomra. Örökre. És engem is tönkretett. Ezért
iszom le magam a sárga földig a szálloda bárjában. Muszáj, ha meg akarom tenni az
egyetlen dolgot, ami talán enyhít az elvesztése feletti fájdalmon. Meg kell találnom a
tizennégyes számút, felcipelnem az emeletre, és addig kefélnem, amíg kiűzöm Laurelynt a
gondolataimból.
Öt felessel ezelőtt eláztam, már fogalmam sincs, hányadikat iszom. Ledöntöm, és a
pultra csapom a poharat.
– Még egyet.
A pultos a szeme sarkából vet rám egy pillantást, mintha azt üzenné, kívül tágasabb,
ezért a tárcámba nyúlok, és vastag bankót dobok elé. – Azt mondtam, még egyet.
Megfordulok a bárszéken, és elkezdem a keresést. Hotelszobám van. Már csak egy nőre
van szükségem, aki nem ismer fel. A tizennégyes.
Módszeresen átvizsgálom a termet, ahogy mindig, és listázni kezdek. Van néhány
csinos szöszi, egy-két vörös is, de mellette egyikük sem rúghat labdába. Senki sem fog
többé. Gondolataim visszatérnek agyam azon részébe, ahol csak Laurelyn foglal helyet,
ezért észre sem veszem, hogy valaki a mellettem lévő székre telepedett. A nő hangja
rángat ki a transzból.
– Vársz valakit?
A hang gazdája felé fordulok, egy vonzó szőke nő foglalta el a szomszédos széket. Laza,
hullámos haja az álláig ér, csillogó kék szemében nem látom a felismerés szikráját. A
harmincas évei közepén járhat. Talán már közelebb a negyvenhez. Hivatásosnak tűnik
testhez simuló ruhájában és passzos dzsekijében.
Épp a zsánerem. Laurelyn előtt.
Megrázom a fejem.
– Nem különösebben. Csak társaságot keresek.
Elmosolyodik.

– Akárcsak én. Talán enyhíthetnénk egymás magányát.
Mivel részeg vagyok, nincs okom azt hinni, hogy vonzóvá tudom tenni számára az
ajánlatot. Nem is tudom. Talán csak el akarom cseszni, hogy lekopjon.
– Nem vagyok szokásos társaság. Nagyon sajátos szabályok szerint randizom a nőkkel.
Ebből az első, hogy nem mondom meg az igazi nevem, és nem akarom tudni a tiédet.
Valójában csak meg akarlak dugni, esetleg néhány hétig szórakozni, aztán soha többé
nem akarlak látni.
Várom a pofont, vagy azt, hogy felpattanjon és elrohanjon, de egyik sem történik.
– Nahát, nahát. Őszinték vagyunk, igaz-e?
– Kimondom, amire gondolok, mert nincs időm ostoba játszmákra.
Nem ezt mondtam Laurelynnek, miután megkérdezte, ép eszemnél vagyok-e?
– Oké.
Mi? Komolyan? Csak ennyit reagál erre a sok marhaságra?
– Benne vagy?
– Persze. Dögös vagy, nekem pedig figyelemelterelésre van szükségem.
– Miről kell elterelni?
– A férfiról, akit szeretek. – Az italára pillant, körbelötyköli. – Ő nem viszonozza. Mi a
te sztorid?
Nem fogok a szerelmemről beszélni egy másik nőnek, főleg nem annak, akit épp
készülök megdugni. Még akkor sem, ha tudom, hogy ez nem helyes.
– Nincs sztori. Csak nem szeretem az elköteleződést, és nem akarom tartani a
kapcsolatot egy nővel, miután végeztünk.
– Értékelem az őszinteségedet. – Lenyeli csajos koktélja maradékát. – Van kedved
felmenni?
– Ezért vagyok itt. – Legurítom a felest, és felállok. Kissé bizonytalanul állok a lábamon,
a nő belém karol.
– Jól vagy?
Kényszerítem magam, hogy felegyenesedjek, mert nem akarom elcseszni. Szükségem
van erre. Ezt kell tennem, hogy kiűzzem őt a fejemből.
– Ja, megvagyok. Nem kell szobát kérnünk, már van.
Felliftezünk a harmadik emeletre, és kiszállunk. Magam is megdöbbenek, hogy rátalálok
a szobára, annyira berúgtam. A nőnek kell kinyitnia az ajtót, mert képtelen vagyok
irányítani a kezemet. Remélem, a farkammal nem ez a helyzet.
Együtt lépünk a szobába, és faltól falig botladozunk, mielőtt hanyatt zuhanunk az ágyra.

Úgy érzem, csak egy másodpercre hunyom le a szemem, de amikor kinyitom, a névtelen
szőke már fehérneműben van, és lovagló pózban ül rajtam.
A háta mögé nyúlva kikapcsolja a melltartóját, aztán megragadja a kezem, és a mellére
teszi. Szépek, de még részegen is tudom, hogy műmellek, mert érzésre nem is
hasonlítanak Laurelynéhez.
Basszus! Akkor is rá gondolok, amikor mindkét kezem tele van mellekkel.
Lehajol, hogy megcsókoljon, de elfordulok, így ajka az államon landol. Ráérősen
csókokkal borítja a nyakam. Becsukom a szemem, nem akarok ránézni. Kigombolja az
ingemet, aztán rám szól, hogy üljek fel, így le tudja húzni. Úgy teszek, ahogy mondja,
aztán visszazuhanok az ágyra. Tenyere fel-le siklik a mellkasomon.
– Örülök, hogy összefutottunk. Nagyon szexi vagy.
Szája a mellkasomról indul, és lassan halad lefelé, a hasamig. Ráncigálva kigombolja a
nadrágomat, aztán lehúzza a cipzárt. Totál részeg vagyok, de valahogy mégis feláll.
– Lám, lám. Úgy tűnik, mégiscsak boldog szülinapom lesz a végén.
Addig cibálja a ruháimat, amíg halomba kerülnek a padlón. Miután végzett, letolja a
bugyiját, és a padlóra hajított ruhája mellé rúgja.
Visszamászik rám, és valahonnan elővarázsol egy óvszert. Feltételezem, a saját
készlete, mert nem kérdezte, hol tartom.
Hallom, hogy feltépi a csomagolást, és legörgeti a farkamon. Megdörzsölöm a szemem,
mert a szemhéjam mögötti sötétségben csak Laurelynt látom magam előtt. Bassza meg! El
akarom őt felejteni, és tudom, hogy ez a módja, akkor miért nem működik? Miért látom
folyton magam előtt? Hiányzik? Szeretem?
Érzem a szőke nő kezét, tudom, hogy bármelyik pillanatban beleül a farkamba, ha nem
állítom meg, úgyhogy felülök és félrelököm.
– Ne haragudj. Nem tehetem ezt veled.
Kimászom az ágyból, és öltözni kezdek, míg ő az ágyon fekve figyel. Meg sem szólal, és
amikor teljesen felöltöztem, egy pillantást sem vetek felé.
– A szoba ki van fizetve. Maradhatsz, ha akarsz.
Amikor kilépek az ajtón, előveszem a telefonomat a zsebemből, de nem Danielt hívom.
Az öcsémre van szükségem.
– Evan, el kell jönnöd értem.
– Tisztában vagy vele, mennyi az idő? – morogja.
– Nem, és egyébként is leszarom. Gyere értem a Langfordba.

Beülök öcsém gyerekbarát terepjárójának anyósülésére. Egy pillantással végigmér, aztán
fejét csóválva röhögni kezd.
– Szarul nézel ki.
Pont erre van szükségem.
– Baszódj meg.
Felém fordul.
– Mi a fenét műveltél?
Kifelé bámulok az ablakon.
– Nem akarok róla beszélni.
– Akkor miért hívtál fel az éjszaka közepén, ha nem akarsz beszélgetni? Elvégre azért
fizeted Danielt, hogy fuvarozza a részeg seggedet.
Kezdem megbánni, hogy felhívtam. Nem is tudom, mi járt a fejemben.
– Talán azt kellett volna.
– Ja, így van. Talán azt kellett volna.
A lakásom irányába tartó útra kanyarodik.
– Mikor jöttél vissza a városba?
– Ma.
– Anya kétségbeesetten próbál elérni. Majd’ beleőrül a kíváncsiságba, hogy mi történt
Laurelynnel.
Nem válaszolok, csak továbbra is bámulok kifelé.
– Erről szól ez az egész, nem igaz? Megkérted, hogy maradjon, de nemet mondott.
– Tévedsz.
– Akkor mi történt?
Fáj kimondani.
– Búcsú nélkül elutazott.
– Basszus! Micsoda szívtelen ribanc!
– Ne mondj rá ilyet! – figyelmeztetem. – Fogalmad sincs, mi történt valójában.
– Számít, ha egy rohadt szó nélkül képes volt lepattanni?
– Ja, ami azt illeti, számít. Ez a legnagyobb különbség. Elég bonyolult kapcsolatunk
volt, amit egy ostoba félreértés tetőzött.
– Mennyire lehetett bonyolult? Három hónapot töltött itt. Szórakoztatok, jól éreztétek
magatokat, aztán hazament.

El sem hiszem, hogy be fogom vallani neki az igazat.
– Ennél többről volt szó. Kötöttünk egy megállapodást. Nem tudta az igazi nevem. Én
sem az övét. Úgy volt, hogy három hónapig ő lesz a partnerem, amíg hazautazik.
Ragaszkodtam hozzá, végül beleegyezett, hogy miután hazamegy, ne tartsuk többé a
kapcsolatot. De nem minden alakult terv szerint. Rájöttem az igazi keresztnevére. Ő
megtudta az enyémet. Azt mondta, hogy szeret, de túl makacs voltam meghallani, mert
egy kibaszott idióta vagyok. Nem tudott elbúcsúzni, én pedig hagytam, hogy elmenjen,
anélkül, hogy bevallottam volna, mit érzek.
– És? Keresd meg, és mondd el.
Azt hiszi, ez olyan egyszerű.
– Ez kissé komplikált, ha nem tudod a keresendő illető teljes nevét.
– Tesó, ez elég zűrös. Miért csináltad?
Evan nem érti, milyen az életem. Ő hátat fordított a szőlészetnek, kényelmes, irodai
munkát választott, hogy megtarthassa Emmát.
– Azért, mert a nők buknak a milliomosokra. Elegem van már abból, hogy kihasználnak.
Évek óta ezt csinálom, és minden remekül működött. Egészen Laurelynig.
– Szóval, fogalma sem volt, hogy ki vagy, és mennyi pénzed van?
– Nem, amíg haza nem vittem, amikor apa megbetegedett.
– Anya teljesen ki fog akadni. Már tervezte az esküvőtöket, és kereste a nevet az
unokáknak.
Nem kell emlékeztetnie.
– Tudom. Ő is annyira beleszeretett Laurelynbe, mint én.
– Akárcsak a feleségem és a lányaim. Celia még mindig róla beszél. Valószínűleg Mila is
ezt tenné, ha tudna beszélni.
Nem akarom elhinni, hogy ezt kérdezem tőle:
– Honnan tudtad, hogy Emma az igazi?
Habozik, kíváncsi vagyok, mit fog mondani. Nem hibáztatnám, ha végül nem
válaszolna.
– Nem használhatsz ellenem semmit ezek közül. Komolyan mondom. Ne vágd a
fejemhez később, csak mert azt hiszed, vicces.
– Dehogy, tesó. Szavamat adom.
– Jártunk néhány hónapig, aztán szakítottunk valami hülyeség miatt. Később megláttam
egy másik fickóval. Nem tudom, hogyan írjam le azt az érzést. Fájt. Belebetegedtem.
Kiakadtam. Kétségbeestem. És ez csak a rövidített lista. Elég volt, ha csak ránézett, képes

lettem volna puszta kézzel kitekerni a fickó nyakát.
Eszembe jut, hányszor kapott el a féltékenység az elmúlt három hónapban. Szarrá
akartam verni Ben Donavont, Szvinger Christ, Blake Phillipset.
– Ja, hát ez elég ismerősen hangzik.
– Jack, néha csak akkor tudod megfelelően értékelni egy nő szeretetét, amikor már
emlékké válik.
Ez aztán mély gondolat a kisöcsémtől.
– A szívednél semmi sem beszél tisztábban. Hallgasd meg, amit mond. Nincs szükség
rá, hogy én mondjam meg, miről ismered fel az igazit.
– A szívem nem mond semmit. Kétségbeesetten üvölti, hogy keressem meg Laurelynt,
és valljam be, mit érzek.
– Pénzes pöcs vagy, tesó. Ereszd ki a kopókat, és keresd meg a lányt. Van az a pénz,
amennyiért meg lehet találni.
Evannek igaza van. Megtalálhatom, ha eleget fizetek, és már tudom is, ki a megfelelő
ember a feladatra. Késő van, de nem érdekel. Előveszem a mobilt, és egy ismerős számot
tárcsázok.
– Callaghan Magánnyomozás.
– Jim, itt Jack McLachlan. Megbízásom van a számára, méghozzá elég nagy. Van
érvényes útlevele?
Felharsan a csengő, kinyitom a szemem, és elátkozom az ablakon beszűrődő gúnyos
napsugarakat. Kinyújtom a kezem, ahogy az elmúlt héten minden reggel, de arra
eszmélek, hogy üres a mellettem lévő hely. Még egy teljes hét elteltével sem tudom
megszokni, hogy elment.
Zúg a fejem a tegnapi piálástól, és az ajtócsengő buzgó szirénázása sem segít a bajon.
Legszívesebben ráüvöltenék az illetőre, hogy hagyja abba és kopjon le, de a kiabálás csak
rontana a dolgokon. Az éjjeliszekrényen álló óra számlapján 7:18 világít. Elismerem, ez
nálam késői ébredés, de mégis ki a fene kereshet a lakásomon szombat reggel ilyen korán?
Evan kivételével senki sem tudja, hogy Sydney-ben vagyok, ami csak egyet jelenthet.
Elmondta anyának, aki most átjött, hogy leszedje a fejem, mert a kisöcsém még mindig
viccesnek találja, ha bajba keverhet anya előtt. Ez a jutalmam, amiért felhívtam a kis
pöcsöt.

Amint kinyitom a bejárati ajtót, Margaret McLachlan beviharzik mellettem. Ó, basszus.
Ez nem lesz egyszerű.
– Kérlek, fáradj be, anya.
– Te csak ne okoskodj itt nekem. Egész héten próbáltalak elérni, te pedig nem törődtél a
hívásaimmal. Szégyelld magad, amiért így kellett levadásznom téged, csak hogy
megtudjam, mi történt.
– Szüret van. Neked nem kell elmagyaráznom, milyen sűrű lehet ilyenkor a program.
– Laurelynnek napokkal ezelőtt haza kellett repülnie, és azóta egy szót sem hallottam
felőled. Majd’ eszemet vesztettem, annyira akartam tudni, mi folyik itt, de mivel napok óta
kerülsz, azt hiszem, ki tudom találni. Vele is elcseszted, igaz?
Na, megérkeztünk.
– Igen. Elcsesztem.
Csípőre tett kézzel az égre emeli a tekintetét, és hangosan felsóhajt.
– Azt mondta neked, hogy szeret?
Honnan tudhatja ezt? Vagy csak tippel?
– Igen.
– És te mit válaszoltál erre? – Úgy néz rám, mintha képes lenne kitekerni a nyakam, ha
nem azt a választ hallja, amit szeretne. Remélem, kibírom a hamarosan bekövetkező
fojtogatást.
– Nem mondtam neki semmit. – Aztán keféltünk.
Meglepettnek tűnik, amikor megtudja, hogy nem reagáltam Laurelyn szerelmi
vallomására.
– Ó. Akkor úgy tűnik, tartozom egy bocsánatkéréssel. Néhány hete meglátogattam
Avalonban. Bevallotta nekem, hogy szeret – és azt hittem, te is ugyanígy érzel –, ezért
arra biztattam, hogy mondja el neked is. Nem tettem volna ilyet, ha tudom, hogy nem
érzel iránta semmit.
– De érzek, anya. Nagyon szeretem Laurelynt.
A zavarodottság kiül az arcára.
– Akkor nem értem. Miért nem vallottad be neki, és kérted meg, hogy maradjon? Ez lett
volna a tökéletes alkalom.
Kétlem, hogy jól fogja viselni, ami most következik.
– Nem szoktam olyan nőkkel randevúzni, akik ilyeneket mondanak, ezért
felkészületlenül ért. Egy héten keresztül éjjel-nappal rágódtam rajta, mire végre
magamnak is képes voltam beismerni az érzéseimet. Éppen el akartam mondani neki, és

meg akartam kérni, hogy maradjon velem, amikor észrevettem, hogy búcsú nélkül
lelépett. Anya, úgy utazott el, hogy nem vallottam be neki, mennyire szeretem.
Az arckifejezésén látom, hogy egyáltalán nem örül a fejleményeknek.
– Nem értem. Ez egy hete volt. Miért nem mentél utána? Vagy legalább felhívhattad
volna, hogy bevalld az érzéseidet.
Elérkezett a pillanat. Hazugsággal nem leplezhetem a Laurelynnel történteket. És ami
még fontosabb, már nem is akarom. Megvetem a hazudozást és a színlelést. Túl nagy árat
fizettem értük: elvesztettem a szeretett nőt.
Basszus, anya nagyon ki fog akadni.
– El kell mondanom valamit, és nem fogsz örülni neki.
Rám bámul.
– Már így is éppen elég dühös vagyok rád, fiam.
– Tudom, de ettől csak rosszabb lesz. – Megint kölyöknek érzem magam, aki épp egy
gyerekcsínyt készül beismerni. Csakhogy ebben nincs semmi gyerekes. Felnőtt, nagyon
komoly dolog. – Amikor Laurelynnel randizni kezdtünk, nem voltak elvárásaink, mert
nem hittük, hogy a kapcsolatunk több lesz, mint átmeneti. Mindketten tisztában voltunk
vele, hogy csak három hónapot tölt Ausztráliában, úgyhogy egyezséget kötöttünk: ez alatt
az idő alatt randizgatunk, szórakozunk. Semmi elköteleződés.
Bosszúsnak tűnik.
– Ezt már elmondtad.
Felkészülök a legrosszabb részére.
– Igen, de ez még nem minden. Nem mondtam el neki az igazi nevemet, amikor
találkoztunk. Én sem akartam tudni az övét, mert semmiképpen nem akartam kapcsolatba
kerülni vele, miután véget ért a viszonyunk. Az álnév használata volt az egyetlen módszer,
amivel biztosíthattam, hogy nem fog később lenyomozni. Elég dühös volt, amikor először
felvázoltam a tervemet, de végül beleegyezett. És mivel én nem mondtam meg a saját
nevem, úgy döntött, én sem érdemlem ki az övét.
– Nem Laurelynnek hívják? – kérdezi anya zavartan.
– Laurelyn a keresztneve. Véletlenül jöttem rá, amikor kicsúszott a barátnője száján, de
a vezetékneve, a Beckett, csak egy álca. Sosem mondta el nekem az igazit.
Szinte látom magam előtt a fogaskerekeket anya agyában, ahogy szépen összerakja a
képet.
– De hiszen hazahoztad bemutatni, és Jack Henrynek szólított.
– Miután bementünk apához a kórházba, többé nem tudtam elhallgatni a valódi

kilétemet, úgyhogy aznap éjjel elmeséltem neki az igazat – magyarázom. – Attól a
pillanattól kezdve mindent tudott rólam.
– De te nem tartottad elég fontosnak ahhoz, hogy megkérdezd az igazi nevét? – Anya
kezdi felkapni a vizet. – Még azok után sem, hogy kiderült, ki vagy valójában?
Habozom a válasszal, mert nem fog tetszeni neki.
– A vezetékneve nem volt fontos számomra, mert nem szándékoztam változtatni a
terveinken csak azért, mert rájött, ki vagyok. Akkor még nem voltam szerelmes.
– Marhaság! – förmed rám. – Már akkor szeretted azt a lányt, amikor először
hazahoztad. Abban a percben tudtam, amint megpillantottalak titeket együtt. És ő is
éppolyan nyilvánvalóan szerelmes volt beléd. Talán akkor még nem vallotta be, de csak
egy ostoba nem vette észre.
Nem tudok ellenkezni a kijelentésével, mert tényleg kötöznivaló bolond voltam.
A konyhapult hideg gránitlapjára könyökölök, előredőlök, és lehunyom a szemem.
Legszívesebben a hűvös lapra hajtanám a fejem, hátha enyhítene valamennyit a rohadt
fejfájáson.
– Inkább nem vettem róla tudomást, mert nem akartam beleszeretni.
– De ennek ellenére sikerült.
– Ja, így történt, ő pedig búcsú nélkül lelépett, mielőtt elmondhattam volna.
– Nem hiszek neked, Jack Henry! – Anya felkapja a retiküljét, és többször jó alaposan
hozzám vágja. Erősen. Ő az egyetlen az általam ismert anyák közül, aki képes a
kézitáskájával püfölni a harmincéves fiát.
– Együtt élt veled, egy ágyban aludtatok, és egyszer sem kérdezted meg a vezetéknevét?
Hátralép, majd megint fejbe kólint. Basszus! Tényleg nagyon dühös.
Nem hárítom a felém suhanó retikült, mert anya így szokta levezetni a dühét. Valójában
elég vicces, de sosem követném el azt a hibát, hogy kinevetem Margaret McLachlant az
egyik dührohama közben.
– Bizonyára rémesen megbántottad azt a szegény lányt. Nem igazán tudom hibáztatni,
amiért ilyen nagy titokban utazott el. Valószínűleg én is ugyanezt tettem volna, ha
bevallom egy férfinak, hogy szeretem, ő meg csak bambán bámul.
– Nem bámultam rá bambán.
– Hát akkor mit csináltál?
Szégyenkezve lehajtom a fejem, amikor eszembe jut, milyen jót keféltünk utána.
– Jobb, ha nem tudod. – A gyógyszeres fiókhoz lépek, hogy bevegyek valamit a
fejfájásomra. – Tudom, milyen hülye voltam, anya, de ki fogok békülni Laurelynnel. Sok

egyebet tudok az életéből, eleget ahhoz, hogy a nyomok végül elvezessenek minket hozzá.
– Ki az a minket?
– Felbéreltem egy embert, hogy utazzon az Államokba, és keresse meg. Egy
magánnyomozót.
Elhallgatom előtte a részleteket, például azt, hogy milyen széles körű szolgáltatásokat
veszek igénybe a nyomozótól, és miért vagyok teljesen biztos benne, hogy egy
szempillantás alatt előkeríti nekem Laurelynt.
– Személyesen neked kellene Laurelyn után menned. Sokkal többet jelentene neki a te
fáradozásod – vitatkozik anya.
– Bárcsak tehetném, de nem rendelkezem a lenyomozásához szükséges képességekkel.
– Fiam, nem vagyok meggyőződve arról, hogy Laurelyn megtalálása jelenti majd a
legnagyobb problémádat. Borzasztóan megsérthetted. Lehet, hogy nem fog megbocsátani,
talán bölcsebb lenne felkészülnöd a visszautasításra is.
Ennek még a gondolata is fájdalmas, de az eshetőséget nem hagyhatom figyelmen kívül.
– Megpróbálok minden tőlem telhetőt, hogy jóvátegyem, mert gyűlölöm azt az embert,
aki nélküle vagyok. Vissza fogom hódítani, és ha sikerül, soha többé nem engedem el.
Szerintem sejti, mire célzok, de inkább teljesen egyértelművé teszem, hogy ne legyen
félreértés.
– Egyetlen napot sem akarok többé Laurelyn nélkül tölteni. Ha rátalálok, meg fogom
kérni a kezét.

3. fejezet
LAURELYN PRESCOTT
A tükör előtt állva bámulom magam. Rémesen nézek ki.
Alapozót kenek a szemem alá, hogy elfedjem a sötét karikákat, de a nyomorúságomat
nem tudom álcázni. Nincs annyi smink, ami elrejtené. Felviszek némi pirosítót az
arccsontomra, de az arcom csak még beesettebbnek tűnik tőle, a szemem pedig
nagyobbnak. Nem kell mérlegre állnom ahhoz, hogy tudjam, fogytam. Ha az arcom nem is
mutatja, a bővebb ruháim igen.
Gyakorlatilag semmi kaja nincs itthon, de képtelen vagyok rávenni magam a
bevásárlásra. Nincs étvágyam. A két éjszakával ezelőtt rendelt pizza még mindig jóformán
érintetlenül pihen a hűtőben. Néhány harapás – csak ennyit tudtam magamba
erőszakolni, mielőtt kis híján a fürdőszobába rohantam miatta. Ennyi maradt belőlem.
Jack Henry annyira hiányzik, hogy belebetegszem a szakításunk miatti bánatba.
Tudom, hogy nem mehet így tovább. Még mindig arra várok, hogy jobbra forduljon a
helyzet. Gyerünk már, egyszer muszáj lesz jobbra fordulnia, ugye?
Közel két hetet kibírtam már nélküle. Tizenkettedik napja élek az érintése, a hangja
nélkül, ennyi ideje nem érzem a testét magam mellett az ágyban. Nem volt könnyű. Ha
őszinte akarok lenni, ez volt életem legpokolibb időszaka – jóval túlszárnyal minden
fájdalmat, amit valaha éreztem.
Anya egész héten könyörgött, hogy látogassam meg őt – és az apámat. Annyira boldog,
hogy újra összejött a nős seggfejjel. Bár soha, senki nem tanította, hogy helytelen dolog
nős pasival kavarni, még így is tudom, hogy az. Anya megszállottságának egyetlen jó
oldala, hogy túlságosan össze vannak gabalyodva ahhoz, hogy átjöhessen.
Egy sóhajtással befejezem a sminkelést, és szemügyre veszem a végeredményt. Elég
gyászos, attól tartok. Szörnyen festek, és biztosra veszem, hogy Blake azt fogja hinni,
miatta. Felfordul a gyomrom a gondolattól, hogy ma találkoznom kell vele, de nem
bujkálhatok életem végéig a lakásomban. A karrieremmel kell foglalkoznom. David, a
menedzserem elég egyértelműen közölte, hogy fejezzem be a siránkozást, és kapjam
össze magam, ha meg akarom menteni a karrierem romjait. Vagy azt teszem, amit mond,

vagy ejteni fog. Azt pedig nem engedhetem meg magamnak.
Hányingerem támad, ahogy felidézem a szavait: „Laurelyn, ha kell, kinyalod Blake
seggét, de jóváteszed a hibát, bármibe kerül.”
Semmi nem teheti jóvá. Csak még rosszabbul leszek, ha arra gondolok, hogy a jövőm és
a karrierem Blake Phillipsen múlik. A hatalmában áll tönkretenni, ha elmondja az ipar
megfelelő személyiségeinek, hogy felvétel közben egyszerűen faképnél hagytam. Senkit
sem fog érdekelni, milyen körülmények vezettek odáig.
Elvezetek a stúdióig, és mielőtt kiszállok, néhány percig a kocsiban ülve próbálom
összeszedni a gondolataimat – és az erőmet. Nem Blake miatt vagyok ideges. Az a
gondolat riaszt, hogy vissza kell térnem a régi, Jack Henry előtti életemhez. Teljesen
maga alá gyűr a gondolat, hogy belépjek ebbe a régi épületbe, mert úgy érzem, mintha
visszafelé haladnék. Gyűlölöm.
Megnézem Jack Henry fotóját a telefonomban, ujjammal végigsimítom halvány
borostáját. Eszembe jut, milyen szúrós szokott lenni az arca a nap végére, különösen mire
ágyba kerülünk. Ó, mennyire hiányzik a durvasága az arcomon. A hasamon. A belső
combomon. A…
Elég legyen ebből. Bármennyire szeretnék, nem ülhetek a kocsiban a stúdió előtt egész
nap, hogy gondolatban keféljek vele.
Mély levegőt veszek, és kihúzom a vállam, mielőtt besétálok a múltamba vezető
épületbe. Éppen a liftnél várakozom, amikor érzem, hogy valaki megjelenik a hátam
mögött. Tudom, hogy ő az – Blake. Nem kell megfordulnom, hogy tudjam, de úgy teszek,
mintha nem venném észre, hogy mögém állt. Egy szót sem szól, eltűnődöm, hogy vajon
azért-e, mert nem számított az érkezésemre, és meglepte, hogy itt talál. Remélem, azért
akadt el a szava, mert szégyelli, amit művelt velem.
Amikor az ajtó csilingelve kinyílik, belépek, ő pedig követ. Egyedül vagyunk az aprócska
helyen. Hála istennek, hogy rövid az út a tizenkettedikre, mert fojtogató a feszültség.
A tekintetemet egyenesen előreszegezem, és nem mondok semmit. A szemem sarkából
látom, hogy udvariatlanul engem bámul, de tudomást sem veszek róla. Úgy teszek, mintha
láthatatlan lenne – mert számomra az is.
– Laurelyn – kezdi, és a kezem után nyúl. Hátrálok egy lépést, hogy elvétse. – Ne legyél
ilyen. Hiányoztál.
Egyetlen szó nélkül kimenekülök a nyíló liftajtón. Hamarosan eleget beszélgethetünk,
ha majd a lemezszerződés miatt kénytelen leszek – és üzleti megbeszélés lesz –, de
határozottan elutasítom, hogy személyes dolgok kerüljenek szóba, vagy a múltunk.

Amennyire engem illet, nincs is mit megbeszélni.
David a stúdióban vár, és pár lépéssel mellettem terem. Dühe ellenére megölel.
– Laurelyn, nagyon örülök, amiért eljöttél. Nem voltam benne biztos, hogy felbukkansz,
de jó itt látni téged.
Davidet is jó látni. Hosszú ideje az életem része, és hiányoltam. Semmit sem tud arról,
ami Blake és köztem történt, és a terveim szerint ez így is marad. Nem akarom, hogy
csalódjon bennem, amiért veszélybe sodortam a karrieremet azzal, hogy összejöttem a
produceremmel – akár házas, akár nem.
A visszatérésem híre gyorsan terjed, az emberek egymásnak adják a stúdió kilincsét,
csak hogy meggyőződjenek róla, igaz a pletyka. Üdvözlöm azokat, akikkel korábban napi
szinten kapcsolatba kerültem, de aztán elül a por, és rátérhetünk az üzletre.
Davidre bízom a részletek kidolgozását, és menedzseremből ki is bújik a vadállat.
Kevesebb mint egy óra alatt sikerül megegyezésre jutni. A dolgok jól alakultak – jobban,
mintsem képzelni mertem volna –, és holnaptól folytathatjuk a négy hónappal korábban
otthagyott album felvételét.
Talán Blake érez némi bűntudatot amiatt, ahogy velem bánt, ezért volt olyan készséges
a tárgyalás során. Kénytelen vagyok elismerni, hogy erre semmi szükség; én szegtem meg
a szerződésünket.
Miközben a liftre várakozom, kifejezetten szarul érzem magam, amiért feláldoztam
magamat és mindent, amiben hittem, az álmaim megvalósításáért cserébe. De ez a
zeneipar árnyoldala. Néha meg kell tennünk olyasmit is, amit nem akarunk, ha előre
szeretnénk lépni. Csak annyit kell tennem, hogy túlélem ezt a lemezfelvételt, aztán
reménykedem, hogy soha többé nem kell látnom Blake Phillips pofáját.
Belépek az apró fülkébe, hogy a földszintre vigyen. Blake ismét a nyomomban van,
nincs más választásom, mint osztozni vele a lefelé tartó úton. Egyedül vagyunk, de nem
hiszem, hogy csak ott álldogál majd, és némán bámul. Jó okkal furakodott be mellém.
– Örülök, hogy visszakaptalak.
Ó, na, még mit nem!
– Akkor tisztázzunk gyorsan valamit. Te nem kaptál vissza engem. Úgy nem.
– Csak arra utaltam, hogy örülök, amiért hazajöttél Nashville-be, ahová tartozol, és
nem vagy a világ túlsó felén, vagy akárhol jártál.
Kicsoda ez, hogy azt hiszi, tudja, hová tartozom?
– Tízezer kilométerre voltam, de még mindig nem olyan messze tőled, amennyire
szerettem volna.

Az egyik ujjával végigsimítja a karom. Régen szerettem, amikor ezt csinálta, most csak
felfordul tőle a gyomrom.
– Laurie, ne légy ilyen. Hiányoztam neked. Én is tudom, te is tudod.
Most először egyenesen a szemébe nézek.
– Tévedsz.
Ostoba vigyorától viszketni kezd a tenyerem.
– Azt hitted, ha elutazol, el tudsz majd felejteni engem, de nem így történt, igaz?
Kitör belőlem a nevetés, mert egyszerűen képtelenség komolyan venni ezt a seggfejet.
– Még hat órát sem töltöttem Ausztráliában, és máris találkoztam egy igazi férfival.
Három hónapot töltöttem vele, és biztosíthatlak róla, egyáltalán nem te jártál a fejemben,
miközben eszméletlenre kefélt, és újra meg újra eljuttatott a csúcsra.
Kéjvágyat látok villanni a szemében, ahogy közelebb lép. A sarokba szorít, testét az
enyémhez préseli.
– Nos, képtelen lesz eszméletlenre kefélni és eljuttatni a csúcsra onnan, ahol éppen
tartózkodik, szóval úgy tűnik, ehhez a feladathoz másik férfira lesz szükséged.
Komolyan arra céloz, hogy ő lesz az a férfi?
– Tudnál esetleg javasolni valakit? Mert te sosem keféltél eszméletlenre, vagy juttattál
el a csúcsra.
Leérünk a földszintre, így kénytelen kiengedni, mielőtt válaszolhatna – vagy
visszavághatna. Az ajtók szétnyílnak – egy másodperccel sem hamarabb a kelleténél –, én
pedig gyorsan kisurranok. Nem kell hátranéznem ahhoz, hogy tudjam, szorosan a
sarkamban van. Lerázhatatlan rossz érzésként ólálkodik mögöttem.
A távirányítóval kinyitom a kocsimat, de utolér, mielőtt beszállhatnék. Hátulról
megragad, és magához húz – éppen úgy, ahogyan Jack Henry csinálná, csak sokkal
durvább. Érzem, ahogy a szerszáma megkeményedik miattam, ez is gyomorforgató.
Körbenézek a parkolóban, remélve, hogy valaki látja, mit művel.
– Megőrültél, Blake? Bárki megláthatja, mit csinálsz. Az egész be van kamerázva.
A fülemhez hajol, érzem a leheletét a bőrömön. Tarkómon égnek merednek a hajszálak,
a fejbőröm bizseregni kezd.
– Nem érdekel, ha valaki meglát, Laurie. Annyira hiányoztál, és amíg távol voltál,
meghoztam a döntést. Készen állok elhagyni Betht, hogy együtt lehessünk.
Egy fenét áll készen.
– Nem fogod.
– De igen. Esküszöm.

– Nem, Blake. Nem érted. Nem azért mondtam, mert nem hiszek neked. Azért
mondtam, mert nem kellesz nekem.
Megszorít, és a nyakamba csókol.
– Akarlak, Laurie – esdekel. – Észre sem vettem, mennyire, amíg el nem tűntél az
életemből. Kérlek, ne kövesd el azt a hibát, hogy véget vetsz a viszonyunknak, mielőtt
esélyt kaphatnánk a boldogságra.
– Ez kész téboly. Úgy beszélsz, mintha csak valami egyszerű félreértés miatt
szakítottunk volna. Feleséged van, és nem ő volt a bűnös fél – én voltam. Arról nem is
beszélve, hogy az egész kapcsolatunk hazugságra épült.
– Bébi, vannak hibáim. Nem vagyok tökéletes.
– Ne nevezz bébinek! – Jack Henry az egyetlen, aki így hívhat. – És egyetlen férjnek vagy
apának sem szabadna hibának tartania a feleségét vagy a gyerekeit.
Megfordít, hogy a szemembe nézzen.
– Minden miatta van, az ausztrál barom miatt, akivel a telefonodon beszéltem. Miatta
utasítasz vissza, mert még mindig utána vágyakozol.
– Örökké utána fogok vágyakozni.
Blake arckifejezése megváltozik, többé már nem szelíd, kéjvágyó. Most már dühös.
– Jobban akarod őt, mint a karrieredet?
Gondolom, fenyegetni próbál, de tőle akarom hallani.
– Ezt meg mire véljem?
– Pontosan arra, amit jelent. Tudod, milyen könnyen véget vethetek a pályafutásodnak,
úgyhogy két választásod van: vagy visszajössz hozzám, vagy búcsút vehetsz a
karrieredtől. Ilyen egyszerű.
Döbbenten bámulok rá. Nem tudom elhinni, hogy képes ilyen szívtelen fenyegetésre.
Azt állítja, hogy két választásom van, de mindketten tudjuk, hogy ez marhaság. Megpróbál
visszazsarolni az ágyába. Az ajánlat annyira feldühít, hogy megrándul a lábam –
pontosabban csak a térdem, amivel megcélzom a golyóit –, és máris arccal előrezuhan a
garázs betonpadlójára.
Beugrom a kocsimba, és gyorsan lenyomom a zárat, mert nem tudom, mit forgat a
fejében. A kezem annyira remeg, hogy alig tudom beilleszteni a kulcsot az indítóba. Vén
Hondám egy mordulással életre kel, majd hirtelen belém hasít valami furcsa érzés – talán
erő –, és úgy döntök, még nem végeztem Blake-kel.
Szívem szerint elgázolnám, de valószínűleg nem ez a legjobb ötlet, helyette leeresztem
az ablakot.

– Foghatod a túszul ejtett dalaimat meg a szerződésünket, és az egészet feldughatod a
seggedbe. És ha kikanalaztad a golyóidat a gyomrodból, perelj be szerződésszegésért,
legalább elmondhatom az egész világnak, milyen egy hűtlen, hazug kis pöcs vagy. És
kibaszottul szánalmas szerető. A legrémesebb!
A gumi felét a betonon hagyom, olyan erővel adok gázt, aztán szinte azonnal pánikba
esem.
Mit tettem?
Kit akarok átverni? Nincs mit szépíteni – épp most vágtam haza a pályafutásomat.
Azt hittem, voltam már padlón, de ennél nagyobbat nem is tévedhettem volna. A hely,
ahol jelenleg vagyok, a pokol még mélyebben fekvő bugyra.
Zombi módjára sétálok át a lakáson, mire elérem a hálószobámat, és hanyatt dobom
magam az ágyon. Sóhajtva a mennyezetre szegezem a tekintetem, és figyelem a ventilátor
forgó pengéit. Az életem jut róluk eszembe. Mindegyik penge üldözi az előtte lévőt, de a
hajsza értelmetlen. Sosem fogják egymást utolérni. Az életem története. Én is az orrom
előtt elsuhanó boldogságot üldözöm, de mindegy, milyen gyorsan rohanok, mindig
elillan.
Hosszú ideig fekszem így, mire végül álomba merülök. Fogalmam sincs, mennyit
alhattam, amikor a telefonom „Jolene” csengőhangja ébreszt. Nagyszerű. Éppen Jolie
Prescottra van most szükségem.
Csábít a gondolat, hogy hangpostán hagyom, de tudom, hogy attól még ugyanúgy
hívogatna. Kitartás – ez az egyik legnagyobb erénye.
– Szia, anya!
– Laurie, egész álló nap vártam, hogy felhívj, hogy ment a megbeszélésed Daviddel és
Blake-kel. Miért nem hallottam semmit felőled?
Hiba volt elmesélni, hogy ma találkozom velük. Nem akarok most erről beszélni, de nem
ad választási lehetőséget. Sosem teszi. Ebben is nagyon tehetséges, de ettől függetlenül
megpróbálok kibújni alóla. Ez az én képességem.
– Hosszú történet, és nem igazán akarok most róla beszélni. Talán később
összefuthatnánk, hogy elmeséljem.
– Ez azt jelenti, hogy nem ment jól. Kérlek, gyere át. Meg kell ezt vitatnunk, hogy aztán
kitalálhassuk, mi legyen a következő lépésünk.

Ez tetszik – mi legyen a következő lépésünk. Valaha benne volt a zeneipar sűrűjében,
ismeri a dolgok minden csínját-bínját. Talán lesz ötlete, milyen irányba induljak tovább,
mert nekem fogalmam sincs, merre van felfelé, annyi szent.
De nem fogok átmenni, ha a szeretője is ott lebzsel.
– Ő nincs ott, ugye?
– Nincs, Laurelyn. Nincs itt. – Úgy érzem a hangján, mintha bosszantaná, hogy nem
akarok egy légtérben tartózkodni a fickóval.
– Oké. Átöltözöm, aztán megyek.
Leteszem a telefont, jóganadrágot húzok – azt, aminek a fenekén LOVE felirat díszeleg.
Ugyanezt tolta Jack Henry a bokámra, amikor megdöngetett Ben kanapéján. Nem érdekel,
milyen öreg és ősz leszek, az az emlék holtig elkísér majd. De a biztonság kedvéért leírom
a naplómba, hogy ha Alzheimer-kórt kapok, az ápolónő felolvashassa nekem. Talán nem
fogok rá emlékezni, hogy rólam szól a történet, de arra fogok gondolni, hogy a hölgy
bizony szerencsés volt.
De még nincs szükségem naplóra, hogy megörökítsem a történetünket. Mostantól
minden dal, amit írok, Jack Henryről fog szólni. A mesénk így élhet majd örökkön-örökké
– a zenémen keresztül.
Ő lesz az összes dal, amit valaha énekelek.
Anyámat a nappaliban találom. Otthona szerény, a berendezése egyszerű. Legtöbb bútora
a bolhapiacról származik, kíváncsi vagyok, mit gondol erről a híres Jake Beckett, amikor itt
héderezik.
Egyetlen pillantást vet rám, és az arckifejezéséből ítélve rémes látványt nyújthatok –
mert ez az igazság. Két hete nem találkoztunk, biztos vagyok benne, hogy a fogyásom és a
fekete karikák nem kerülik el a figyelmét.
– Laurelyn Paige! Mi az ördög történt veled? Csak nem voltál beteg? Elkaptál valamit,
amíg utazgattál?
Az tuti. Szerelmi bánatnak hívják. Azt várnám, hogy ha valaki, hát ő biztosan felismeri a
jeleket.
– Nem vagyok beteg, anya.
– Akkor mi történt veled?
A kanapéhoz lépek, és lerogyok mellé. Mostanában nem vagyok kimondottan elegáns.

Csak csetlek-botlok.
Fogalmam sincs, hol kezdjem a történtek elmesélését. Egész életemben egymás után
követem el a hibákat – kivétel Jack Henry. Ő az egyetlen jó dolog az életemben. Örökké.
– Azt hiszem, azzal kellene kezdenem, miért utaztam egyáltalán Ausztráliába.
Anya nem tud a Blake-kel folytatott kapcsolatomról. Titokban tartottam előtte, mert
tudtam, hogy helytelenítené a viszonyt. Azt mondta volna, hogy rossz ötlet
összegabalyodni a produceremmel. És igaza lett volna.
Látom rajta, hogy nem örül, amikor kitálalom az affért, de nem szól semmit, úgyhogy az
utazásommal folytatom. És Jack Henryvel. Már pusztán a neve említésétől akaratlanul is
elmosolyodom. Nem lehet visszatartani a ragyogást, ahogy a szavak elhagyják a számat.
Azt hiszem, ő is ellágyul kissé, amikor leírom neki életem szerelmét és mindazt, amit
iránta érzek. A megegyezésünk legtöbb részletét kihagyom, kivéve azt, amikor
megegyeztünk, hogy a kapcsolatunk véget ér, amikor hazautazom. Füllentek, arra
hivatkozom, hogy a döntést a távkapcsolat nehézségei miatt hoztuk, és nem azért, mert
soha többé nem akarja felvenni velem a kapcsolatot.
A gondolattól könny szökik a szemembe. Olyan könnyedén hagyta, hogy kisétáljak az
életéből. Bevallottam, hogy szeretem, de nem tudta ugyanezt válaszolni. Mert nem akart
engem.
Amikor befejezem a Jack Henry-sztori felvizezett változatát, rátérek a mai találkozómra
Daviddel és Blake-kel. Úgy tűnik, anya elégedett a hallottakkal, de aztán az egész a
visszájára fordul, amikor ahhoz a részhez érek, ahol felrepítettem Blake golyóit.
Felpattanok a kanapéról, és idegesen járkálni kezdek. Számítok rá, hogy rendreutasít
majd a viselkedésemért – amivel minden valószínűség szerint kinyírtam a karrierem –, de
meglep.
– Az a vadbarom megfenyegetett, hogy tönkreteszi a karriered, miközben az autódhoz
szorított? A tökön rúgás a legkevesebb, amit ezért érdemel. Amivel próbálkozott, azt
zsarolásnak hívják, ami pedig illegális, úgyhogy egy percig se aggódj. Mi majd elintézzük
ezt az ügyet.
Ki az a mi? Kettőnkre utal, vagy saját magára és a spermadonoromra?
Hirtelen egy dühös férfihangot hallok.
– Ki szorított a kocsidhoz, és fenyegetett meg a pályafutásod tönkretételével?
Az uralkodói stílustól összerezzenek. Amikor a parancsoló hang gazdája felé pillantok,
Jake Beckettet látom az ajtóban. Biztosra veszem, hogy a szemem óriásira tágult, mert
furcsa tekintettel néz rám. – Elnézést. Nem akartalak megijeszteni.

Egy szót sem szólok, miközben óvatosan közelít felém, mintha ijedős kis állat lennék,
amely bármelyik pillanatban futásnak eredhet. Egy pillanatra sem veszi le rólam a szemét,
az arcomat nézi. Mintha megigézték volna. Bármennyire is szeretném, én sem tudom
levenni róla a tekintetem. Olyan érzés, mintha tükörbe néznék. Sosem tudtam, hogy
ennyire hasonlítunk.
Kinyújtja a kezét, hogy két oldalról megfogja az arcom. Ösztönösen el akarok húzódni,
de képtelen vagyok rá. Valamilyen furcsa, azonosíthatatlan okból vágyom ennek a férfinak
a gyengéd érintésére.
– Te jó ég! Pont úgy nézel ki, mint a húgom. Döbbenetes.
Életem legnagyobb részében gyűlöltem ezt a férfit azért, amit anyámmal és velem
művelt. Teherbe ejtette, miközben egy másik nővel élt házasságban, aztán tudomást sem
akart venni a létezésünkről. Úgy dobott félre minket, mint a szemetet. Gyűlölöm ezért, és
minden pillanatért, amellyel megkönnyíthette volna az életünket, de úgy döntött, nem
teszi.
Gyűlöllek. A szavak ott táncolnak a nyelvem hegyén. Ki akarom mondani őket – talán
ordítani –, csak hogy lássam az arcán a reakcióját. Úgy akarom bántani, ahogyan ő bántott
engem annyi éven keresztül.
Miután alaposan szemügyre vett, elveszi a kezét, és szorosan a karjaiba zár. Arcom a
vállához préselődik, de ez sem tartja vissza a kikívánkozó szavakat.
– Gyűlöllek – suttogom erőtlenül, miközben gyengén eltaszítom magam tőle, de csak
még szorosabban ölel.
– Nyugodtan mondd, hogy gyűlölsz, ahányszor csak tetszik, de ez nem változtat azon,
mennyire szeretlek, Laurelyn.
El akarom mondani neki, milyen fájdalmas volt azt érezni egész életemben, hogy nem
szeret, és nem kellek neki, és hogyan hatott ez a férfiakkal való kapcsolataimra. Ehelyett
magam is megdöbbenek az érzéseimen. Ez egyáltalán nem olyan találkozás, amilyet
terveztem. Az évek alatt felgyülemlett összes dühöm elpárolog, mert ő az apám, és
életemben először átölel. Visszaváltozom azzá a kislánnyá, aki arról álmodott, azért
imádkozott, hogy majd szeretni fogja, mert megérdemli a szeretetét.
– Sosem leszek képes elmondani, mennyire bánom, hogy nem voltam része az
életednek. De megígérem, hogy soha többé nem fog előfordulni. Az egész világ tudni
fogja, hogy a lányom vagy, mert szeretlek.
Sosem volt szükségem arra, hogy az egész világ tudja, Jake Beckett sarja vagyok. És
most a legkevésbé, annyi szent. Nem akarok az ő belépőjével betörni a zeneiparba.

– Nem. Nem akarom, hogy megtudják.
– Nem értem.
Hát persze, hogy nem. A legtöbb ember nem értené.
– Nem akarom, hogy azért arassak sikert, mert történetesen Jake Beckett lánya vagyok.
Azt akarom, hogy azért legyek sikeres, mert átkozott jó zenész vagyok. Ha bejelented,
hogy az apám vagy, sosem tudhatom meg, hogy saját erőmből is sikert tudok-e aratni.
Ki tudom találni, hogy nem díjazza az ötletet, de annyi baj legyen.
– Úgy lesz, ahogy akarod, Laurelyn. Csak ígérd meg, hogy nyilvánosságra hozhatom, ha
már bizonyítottál magadnak.
Nem vagyok olyan állapotban, hogy könnyen ígérgessek.
– Előbb jussak el odáig, aztán a többit meglátjuk.

4. fejezet
JACK MCLACHLAN
Az elmúlt hetet a sydney-i lakásomon töltöttem, mert féltem, hogy elvesztem az eszem,
ha még egy napot Avalonban maradok. Nincs a szőlészetben olyan hely, ahol ne őt
látnám, de mind közül az ágyam a legrosszabb. Nem engedem Mrs. Porcellinek, hogy
kimossa az ágyneműt, mert abban akarok feküdni, amelyikben még érzem magam mellett
Laurelyn illatát.
Ez mennyire szánalmas már?
Végső soron jó ötlet volt Sydney-be jönnöm. Bár az egész tizennégyes szám egy óriási
hiba volt, felnyitotta a szememet arra, mit kell megtennem. Ebből a szempontból nem
bánom. Nem is tudom, miért gondoltam, hogy bárki kiűzheti a fejemből Laurelynt. Az
amnézia sem törölhetné ki az emlékeimből. Mindörökre az agyamba vésődött.
Lassan muszáj befejeznem a rejtőzködést a saját lakásomban. Itt az ideje visszatérnem
Avalonba. Nem hanyagolhatom tovább a szőlészetet éppen szüret idején.
Már majdnem indulásra kész vagyok, amikor megszólal a telefonom, és a testvérem
neve villog a képernyőn. Még korán van. Azonnal elfog az aggodalom, hogy esetleg apával
történt valami rossz, mert egyébként Evan nem hívna ilyen korán.
– Mi történt?
– Semmi vészes. Én… ööö… csak arra gondoltam, hogy esetleg beugorhatnék hozzád
egy percre beszélgetni, mielőtt dolgozni megyek?
Furcsa ötlet – egyáltalán nem jellemző az öcsémre. És csak jóval később kezdődik a
munkaideje, ebből sejtem, hogy valami nem stimmel.
– Persze.
– Épp most indulok otthonról, úgyhogy tizenöt percen belül ott vagyok.
Elég egyetlen pillantást vetnem Evanre, miután megérkezik, és visszaadhatom neki a
bókot, amivel egy héttel korábban üdvözölt, amikor felvett a The Langford Hotel előtt.
– Szarul nézel ki. – Nem vág vissza, ekkor tudatosul bennem, hogy bármi történt is,
komoly dolognak kell lennie. – Mi folyik itt, tesó?
– Csak beszélnem kell valakivel.

– Oké. Én is valaki vagyok, ki vele.
Evan megdörzsöli az állát, ekkor veszem észre, hogy nem borotválkozott – méghozzá jó
ideje –, ami szintén nem vall rá. De ha már itt tartunk, rám sem jellemző, és jelenleg az én
arcom is legalább ennyire rendezetlen.
– Emről van szó. Megint terhes.
Nem tudom, mire számítottam, de erre határozottan nem. A kinézetéből ítélve valami
sokkal végzetesebbet vártam.
– Ó. Nahát! Gondolom, most jönne a gratuláció, de egy kicsit meglepett a dolog. Azt
hittem, nem terveztek több gyereket.
Nevet, de nem úgy tűnik, mintha szórakoztatná a dolog.
– Nem is terveztünk. Otthon hagyta a fogamzásgátló tablettáit, amikor pár hónapja
elutaztunk hétvégére. Azt hittük, nem lesz baj, ha hazaérkezés után veszi be a maradékot.
Tévedtünk.
– Emnek mi a véleménye?
– Örül – és máris úgy beszél róla, mintha fiú lenne. Mindig úgy gondolta, hogy
szeretnék egy fiút, de engem sosem érdekelt, van-e fiam. Bolondulok a lányaimért.
Nem kell győzködnie arról, mennyire szereti a lányait és Emmát; ők jelentik számára az
egész világot. Megkaphatott volna minden pénzt és luxust, akárcsak én, de a családja
kedvéért hátat fordított ennek az életnek.
– Szóval te nem örülsz az új jövevénynek?
– Nem. Nem örülök. És egy önző rohadék vagyok, amiért így érzek. – Mélyet sóhajt,
aztán lassan kifújja a levegőt, mielőtt mindkét kezét a fejére szorítva fel-alá járkálni kezd
a nappalimban. Ezt az oldalát még nem láttam, kezdek aggódni, mi okozza nála a
vívódást.
Fogalmam sincs, vajon tudok-e segíteni, de meghallgathatom, még ha tanácsot nem is
tudok adni.
– Nekem elmondhatod, mi jár a fejedben, nem fogok ítélkezni. Úgy értem, basszus…
csak nézd meg, mit műveltem az elmúlt négy évben. Nem most fogom kifényesíteni a
glóriámat. Nem vagyok abban a helyzetben, hogy ítélkezhessek fölötted.
A kanapéra rogy, előrehajol, és az arcát a kezébe temeti.
– Úgy érzem, hogy csak épp most kaptam vissza Emmát. Mila gyakorlatilag egy éve
tapad a melleire. Tizenkét hónap átkozottul hosszú idő ahhoz, hogy a kölyköd éjjel-nappal
fejje a feleségedet. Be kell vallanom, tesó, ez a létező legrosszabb vágylohasztó.
Szánalmas baromnak érzem magam, amiért megfosztottam volna a gyerekemet a

táplálékforrástól, csak hogy végre döngethessek egyet.
Hűha. Ezeket a szavakat sosem fogom tudni kiverni a fejemből. Kibírtam volna nélkülük.
– Két hónap. Ennyi ideje választotta el Milát, és szuper volt. Mindkét gyerek kikerült a
mi ágyunkból, és saját szobát kaptak. Végre a saját ágyunkban is megdughatom a
feleségemet, ahelyett, hogy ki kellene osonnunk a nappaliba, és csendesen lezavarni a
kanapén, amikor éppen nem lóg a mellén a kis pióca kölyköm. De most jön még egy, aki
újra közénk fog állni.
A picsába! Soha többé nem ülök le a kanapéjukra.
Fogalmam sincs, mit mondjak neki. Ilyen helyzetre nincs megfelelő tanácsom.
– Nekem úgy tűnik, jobban teszed, ha belehúzol. Van még, mennyi is? Kábé hét
hónapotok, mielőtt megszületik? A helyedben felkészülnék télire, amíg megtehetem.
– Ez a másik dolog – morogja. – Emmának mindig vannak idő előtti fájásai, és ilyenkor
ágynyugalmat rendelnek neki, úgyhogy már hónapokkal a szülés előtt parkolópályára
kerülök.
Basszus. A kisöcsém elérte, hogy megsajnáljam.
– Anya tudja már?
– Igen. Tegnap éjjel mondtuk el neki. Annyira örül, hogy arra nincsenek szavak. Nem
számított rá, hogy újabb unokája lesz, amíg meg nem találod Laurelynt, és fel nem
csinálod.
Amíg felcsinálom Laurelynt. Volt idő, amikor az ilyen megjegyzések kihoztak a
sodromból, de ma nem. Többé nem félek attól, milyen lenne az életem egy saját családdal.
Sokkal jobban félek attól, milyen lehetne nélküle – de különösen Laurelyn nélkül. Tudom,
hogy szeretne gyerekeket, és a terveim szerint nemzek is neki párat – amennyit csak
szeretne, bármikor, amikor készen áll rá. Már alig várom, hogy összehozhassuk őket.
– Minden jól alakul majd. Biztos vagyok benne, hogy Emmával együtt elboldogultok
még egy gyerekkel.
– Tudom, hogy jó lesz. Csak pánikba estem, mert ezt a babát nem terveztük. Úgy érzem,
mintha kicsúszott volna a kezemből az irányítás, és nem tetszik. Jézusom, most biztos azt
hiszed, hogy egy seggfej vagyok, amiért a saját gyerekemet vágyölőnek neveztem.
– Mondtam, hogy nem fogok ítélkezni – és nem is teszem –, mert elképzelni sem
tudom, hogyan érezném magam a helyedben. És mindketten tudjuk, hogy imádod azt a kis
vágyölőt.
Bárcsak én pánikolhatnék, mert Laurelyn teherbe esett. Az legalább azt jelentené, hogy
együtt voltam vele.

– Jack, meg fogod találni Laurelynt, aztán te is ugyanannyira be leszel sózva, mint én,
mert nem akarsz lemondani arról a bizonyos közös időről.
– Remélem, lesz alkalmam pánikolni miatta. Komolyan.
Leparkolom a Sunsetet a garázsban, Mrs. Porcellit a konyhában találom.
– Mr. McLachlan, jó újra itthon üdvözölni. Remélem, jól sikerült a családi látogatás.
Bárcsak egy szokásos látogatásra mentem volna Sydney-be, de nem azért menekültem
odáig. Teljesen más ok miatt mentem, de arról inkább nem beszélnék, ezért hazudok:
– Igen, mindenki jól van, kellemesen töltöttük az időt.
– Ó, ez igazán nagyszerű. Összeüthetek valamit ebédre, ha éhes.
– Köszönöm, de nem lesz rá szükség. Megálltam egy kis kávézóban néhány órája.
Miközben kifelé sétálok, Mrs. Porcelli utánam kiált.
– Mr. McLachlan?
Megfordulok, és némi bizonytalanságot látok házvezetőnőm szemében – mintha a
megfelelő szavakat keresné a mondanivalójához.
– Igen?
Úgy tördeli a kezét, mintha ideges lenne. Ez felpiszkálja a kíváncsiságomat.
– Nem tudtam, hogy szóljak-e egyáltalán róla, de úgy döntöttem, joga van tudni.
Várom a további magyarázatát, de nem fejti ki, mire gondol. Bármiről legyen szó, nem
akarja elmondani nekem.
– Mi az?
– Éppen a hálószobáját takarítottam, és az ágy alatt megtaláltam Laurelyn egyik
holmiját. Az éjjeliszekrényére tettem, mert nem tudtam, mihez kezdjek vele. Úgy éreztem,
nem helyénvaló, ha a szemétbe dobom.
Áh! Laurelyn egyik bugyija biztos az ágy alá esett valamelyik hancúrozás során. Biztos
vagyok benne, hogy ez az apró, ősz hajú néni emiatt pirul.
– Köszönöm, hogy szólt róla.
Mosolyogva vágok át az előcsarnokon a hálószobám felé. Szép kis emlék lesz. Hmm…
vajon melyik bugyi lehet? Azon kapom magam, hogy a fehér csipkésért reménykedem. Azt
húztam le róla, amikor először szeretkeztünk – kefélés helyett – aznap, amikor bevallotta,
hogy szeret.
Az ajtóból látom, hogy nem a fehér csipkés lesz; ez a holmi színes. És apró négyszög

formára van hajtva. Nem emlékszem, hogy valaha láttam rajta ilyen alsóneműt, ezért
közelebb lépek, hogy jobban szemügyre vehessem. Az a valami nem is fehérnemű. Ez a
valami a dekoratív erszény, ami Laurelyn fogamzásgátló tablettáit rejti. Kicsúsztatom a
csomagot, és a gyanúm beigazolódik. Ezt az adagot kellett volna szednie, amikor elment.
Kezemben a csomaggal az ágyra ülök. Ez azt jelenti, hogy teherbe fog esni? Emnek elég
volt két kihagyott nap is – nemhogy fél csomag.
A nappaliba megyek, felkapom a laptopomat, aztán visszaszáguldok a hálószobába.
Nem is tudom, mit keressek. Remegő kézzel begépelem a következő szöveget: mi történik,
ha a csomag közepén abbahagyod a fogamzásgátló szedését; aztán lenyomom az entert.
Az első találatot választom, orvosi honlapnak tűnik. Átfutom a cikket, elolvasok egy rakás
dolgot, amit nem értek, aztán eljutok a „Nagyobb esély a teherbe esésre” címsorig. Ezt
értem, úgyhogy izgatottan olvasni kezdem: Amikor a tabletta szedését a hónap közepén
abbahagyják, hirtelen megnövekszik a teherbe esés kockázata. A hormonszint gyorsan
változik, ha a ciklus közepén szakítják meg a tabletta adagolását, ez pedig növeli a fogamzás
esélyét. Néhány nő azt hiszi, egész hónapra védettek, még ha félidőben abba is hagyják a
tabletta szedését, de ez nem így van. Csak a tabletta rendszeres, mindennapos szedésével
alakulhat ki megfelelő védelem.
Bassza meg! Laurelyn is tudja ezt? Vajon ő is érti, mit jelent, ha kihagyja ezeket a
tablettákat? Fogalmam sincs róla, és meg sem kérdezhetem tőle, mert nincs itt.
Jim már ötödik napja kutat utána az Államokban. Mindennap felhív a legfrissebb
információkkal, de ez most már nem elég, hisz tudom, hogy akár terhes is lehet.
Belepusztulok; azonnal meg kell őt találnia nekem.
Kiveszem a telefont a zsebemből, és tárcsázok.
– Mr. McLachlan…
Most nincs türelmem mást meghallgatni, kivéve, ha tudomást szerzett a hollétéről.
– Megtalálta már?
Persze tudom, hogy nem. Azonnal értesített volna, ha a nyomára bukkan; szigorúan
utasítottam rá, hogy rögtön szóljon, ha megtalálja.
– Nem, sajnálom, Mr. McLachlan. Nashville-ben nincs lakás Addison Donavon nevén
bejegyezve, és akit ma reggel találtam, az nem Laurelyn barátja.
– Biztos benne? Lehet, hogy hazudik.
– A lány még csak középiskolás, és az anyjának nem tetszett, amikor elmentem
hozzájuk, és a lányáról kérdezősködtem. Addison közösségi oldalain nem volt mozgás,
amióta kiírta, hogy elutazik Ausztráliából. Mintha eltűnt volna a föld színéről.

Egyik akadály a másik után. Néhány nappal ezelőtt rájöttünk, hogy Laurelyn
felfüggesztette a mobiltelefon-előfizetését, így a legjobb irányjelzőnk a homályban
tapogatózás maradt. Nem tudjuk, miért csinálta, de egy nyomasztó gyanú azt súgja, hogy
Blake Phillips áll a dolog hátterében. Állandóan azon jár az agyam, hogy üldözi Laurelynt,
amióta hazatért Nashville-be, és a gondolat egészen megőrjít. Megint ott tartok, hogy a
legszívesebben megfojtanám.
– Akkor mi a terv, Jim?
Muszáj hallanom, hogy új stratégiát dolgozott ki, mert Addison megtalálása
eredménytelennek bizonyult.
– Megértem, hogy őt csak végszükség esetére tartja, de azt javasolnám, keressük meg
Blake Phillipset. Időpazarlásnak tűnik keresztülrohanni Kalifornián Addison miatt, amikor
a pasi szinte karnyújtásnyira van.
Felfordul a gyomrom, ha együtt van vele. Talán azért tartogattam végszükség esetére,
mert megbénít a félelem, valahányszor eszembe jut, hogy talán vele van.
Látni akarom a reakcióját, amikor Jim Laurelynről faggatja. Muszáj olvasnom a
tekintetéből és a válaszából.
– Azt akarom, hogy készítsen videofelvételt a találkozójukról, és azonnal küldje át
nekem.
Jimnek ez sem jelent problémát.
– Természetesen, uram.

5. fejezet
LAURELYN PRESCOTT
Hűha! Mámorosan vezetek hazáig. Van egy apám, aki tönkre akarja tenni a férfit, aki
megfenyegetett. Azt mondta, Blake Phillipset árufeltöltőként sem fogják alkalmazni ebben
a városban, mire végez vele. A gondolat egészen addig örömmel tölt el, amíg eszembe
nem jut, hogy három kicsi gyerek sorsa függ tőle. Bármennyire is szeretném látni, ahogy
Blake féregként csúszik-mászik a porban, nem tudnék együtt élni a tudattal, hogy én
vagyok a felelős a gyerekei esetleges balsorsáért is. Nem az ő hibájuk, hogy az apjuk egy
utolsó rohadék. Éppen azért azt kértem Jake-től, hogy ne foglalkozzon vele.
A lakás előtti szokásos helyemre parkolok, és az ajtót bámulom. Nem akarok bemenni.
Az utóbbi hetek magánya nem volt jó hatással rám. Túl sok időm maradt arra gondolni,
mennyire hiányzik Jack Henry.
Merengésemből Addison csengőhangja riaszt fel.
– Mizujs? – kérdezem vidáman, és remélem, nem hallja, milyen erőltetett a hangom.
– Hahó, csajszi! Mi jót csinálsz?
Addison minden áldott nap felhívott – néha kétszer is. Kifejezetten figyelmes volt
ahhoz képest, hogy… nos, önmagához képest. Sosem láttam még ilyen
aggodalmaskodónak. Azt hiszem, a Zac iránti érzései empátiát kölcsönöztek neki –
korábban nem hittem volna, hogy képes ilyesmire.
– Hmm, épp most értem haza anyától.
– Milyen volt?
Még nem volt elég időm megemészteni Jake Beckett felbukkanását, ezért nem állok
készen megbeszélni vele, főleg nem telefonon. És Addison tutira dob egy hátast, ha
megtudja.
– Egész jó.
– És milyen volt a találkozó a produszarral?
Nem tehetek róla, muszáj nevetnem, valahányszor Addie produszarnak nevezi Blake-et.
Annyira találó.
– Remekül. Kifejezetten együttműködő volt – egészen addig, amikor követett a

kocsimhoz, és gyakorlatilag lefogott, miközben azzal fenyegetett, hogy tönkreteszi a
karrierem, ha nem megyek vissza hozzá.
Addison dühös fújását hallom a túloldalról.
– Bántott az a rohadék?
– Dehogy. Tudod, kemény csaj vagyok. Egy kicsit megijesztett, de valószínűleg neki
jobban fájt, amit én csináltam. Azt hiszem, a közeljövőben nem lesz szüksége
vaszektómiára. Elég nagy bizonyossággal állíthatom, hogy porrá zúztam a golyóit a
térdemmel.
Addison kuncog.
– Örömmel hallom, hogy alaposan megadtad neki, de mit jelent ez a pályafutásod
szempontjából?
Mélyet sóhajtok, mielőtt elmesélem, hányadán állok, mintha ettől jobban hangzana.
– Azt jelenti, hogy mindent elveszítettem – mindent, amiért olyan keményen
dolgoztam –, és elölről kell kezdenem. Csak azért, mert nem voltam hajlandó viszonyba
bonyolódni egy nős emberrel.
– De ez olyan igazságtalan! – kiáltja, kis híján szétrepesztve a dobhártyámat. – Nem
távozhatsz üres kézzel. Legalább annyi tisztelet lehetne benne, hogy visszaadja a dalaidat.
Addison nem látta, milyen dühös volt Blake arca.
– Erre nem kerül sor, de nem baj. Komolyan. Megtarthatja a dalaimat túsznak, ha úgy
akarja. A jogok fele még mindig nálam van, úgyhogy mással nem adhatja ki. És új anyagon
dolgozom, ami sokkal jobb a régi dalaimnál.
– Mert az egész róla szól.
Nem kell megkérdeznem, kire céloz.
– Ez igaz, de őszinték, és a szívemből szólnak.
– Akkor tízszeresen is platinalemez lesz, mert a rajongók felismerik, ha igaz. Meg
fogják érteni, mit jelent számodra. Már csak abban reménykedem, hogy ő is.
Én is.
– Jó híreim vannak. – A szavai vidámak, de a hangjából hiányzik a szokásos életkedv. –
Legalábbis remélem, hogy te is jónak találod majd. Holnap hazautazom. Cleve
meghallgatást szervezett nekem, és azt mondja, kötelező visszaérnem csütörtökön emiatt.
Hála istennek. Nem hiszem, hogy sokáig bírnám még az egyedüllétet.
– Örülök, hogy hazajössz, de nem tűnsz túl izgatottnak.
– A meghallgatás egy együttesnél lesz, és nem szólóénekes lennék. – A háttérszerep
bizony nagy kihívás Miss Reflektorfénynek. – Egy fickóval kell osztoznom.

– Az ilyen felállású bandáknak mostanában nagyon megy a country műfajban.
Nagyszerű lehetőségnek hangzik – bátorítom. – Ismerhetem őket?
– Southern Ophelia a nevük.
– Basszus, Addie, nekik nagyon megy a szekér. Úgy értem, komolyan felkapott együttes.
El sem hiszem, hogy az egyik énekesük fogta magát, és lelépett, amikor sikert sikerre
halmoznak. Őrület.
– Lehet, de nem ezt akarom, mert nem az én stílusom. Egyszerűen nem hiszem, hogy
boldog lehetnék, ha osztoznom kell a reflektorfényen. Tudod, mennyire szeretek a
figyelem középpontjában lenni. Nagy dobásnak tűnik, de az egész kissé összecsapott.
Heather a múlt héten lépett ki, és a bandának jövő hónapban ki kell adnia egy albumot,
úgyhogy nem lesz sok időnk összeszokni. A felvétel után pedig hat hónapos turnéra
indulunk, hogy bemutassuk az új lemezt.
Addison tényleg nem szívesen húzódik hátra, de Cleve helyesen gondolta, hogy az
együttes jó lépés lesz számára. Így az én dolgom lelket önteni belé.
– Addie, szerintem pont egy ilyen lehetőségre van szükséged ahhoz, hogy megadja a
kezdőlökést a karrierednek. Kiadni egy albumot, aztán turnéra indulni – ez óriási dolog.
És ki tudja? Lehet, hogy tetszeni fog, ha egy pasival énekelsz.
– Gyűlölni fogom. Egyszerűen tudom, és kész.
Az örök pesszimista.
– Vannak sokkal rosszabb dolgok is.
– Sajnálom, Laurie – mondja bocsánatkérően. – Milyen érzéketlen vagyok, hogy emiatt
panaszkodom azok után, amiken te keresztülmentél Blake-kel.
Őszintén szólva a figyelmessége jobban meglep. Úgy tűnik, valóban pozitívan hatott rá
a Zackel való kapcsolata.
– Szívás, de minden rendbe fog jönni.
– Tudom, de nem igazán voltam tekintettel az érzéseidre. Rossz barátnő voltam, és
nagyon sajnálom. Esküszöm, hogy jóvá fogom tenni valahogy.
Elfogadom Addisont olyannak, amilyen, és nem várom el, hogy bármit is jóvátegyen.
– Nem voltál rossz barátnő. Mindennap felhívtál – néha kétszer is –, csak hogy
ellenőrizd, jól vagyok-e.
– Mindketten tudjuk, hogy ennél sokkal többet tehetnék.
Nem ő az egyetlen, akinek van hova fejlődnie.
– Én voltam az, aki elköltözött tőled egy pasihoz, akit alig ismertem.
– De csak a bátyám viselkedése miatt. És az ő pártját fogtam. Annyira sajnálom.

Jogos. Ebben tényleg jobban támogathatott volna.
– Semmi baj. Életem legjobb élménye volt az a két és fél hónap, amit Ja… Lachlan
házában töltöttem.
– Túl fogunk valaha lépni az ausztrál pasikon?
– Fogalmam sincs, Addie. – És ez a szívből jövő igazság. Fogalmam sincs, képes leszeke
valaha feladni életem szerelmét.
Segítek Addisonnak kipakolni a szennyest – az összes zsákja tele van –, amikor
észreveszem, hogy egy apró csomagot vesz ki a bőröndjéből.
– Vettem neked egy kis apróságot, amíg Kaliforniában voltam. Nem mintha itt nem
jutnál hozzá, de tudtam, hogy ilyesmit sosem vennél magadnak.
Vannak emberek, akik született ajándékozók. Imádnak adni, mert egyszerűen jól érzik
magukat tőle. De Addison nem tartozik közéjük, kíváncsi vagyok, mi kelthette benne ezt a
váratlan ajándékozási kedvet.
– Igazán nem kellett volna.
Ragyog az örömtől, bizonyára nagyon büszke magára.
– Szerintem igen. Mert biztos vagyok benne, hogy erre szükséged van. Nagyon.
Kiveszem a dobozt a tasakból, érzem, hogy azonnal az arcomba szökik a vér. Na, nem,
ezt nem tehette. A műanyag csomagoláson keresztül bámulom a lila vibrátort. Be kell
ismernem: de, megtette.
– Lilát vettem, a kedvenc színed. – Kikapja a csomagot a kezemből, és kibontja, mert
látja, hogy én nem fogom. – Ez a cucc fantasztikus, Laurie. Figyeld csak, mit tud a hegye.
És még forog is.
Természetellenes.
– Sosem láttam még olyan péniszt, ami forog vagy csavarodik, és színes golyók
pörögnek a tövénél. – Persze nem volt még olyan sokkal dolgom, de ha volt pénisz, ami
csodákra volt képes, akkor az Jack Henryé. Ebben biztos vagyok. – Úgy néz ki, mintha
rágógumi-automataként is funkcionálna. Ha még világít is, esküszöm, gyerekjátékot
akarsz rám sózni.
Addison a szemét forgatja.
– Higgy nekem, ez nem gyerekeknek való. Éppen a forgástól meg a rezgéstől lesz olyan
király. – Egy ujjhoz hasonló, kiálló pöcökre mutat. – Ez pedig a legpompásabb darabja.

Azt hiszem, kezdek megijedni.
– És mi a fene az?
– Egy csiklóizgató.
Jóságos ég!
– Te most csak szívatsz engem, ugye?
Nevetve rázza a fejét.
– Ó, dehogyis. Ilyesmivel sosem viccelnék. Ez a kis szépség kevesebb mint egy perc alatt
elrepít a csúcsra.
Egy perc alatt? Baszki!
Szemügyre veszek egy másik, csatlakoztatható bigyót. Félek rákérdezni, de a
kíváncsiság erősebb.
– És ez?
– Az análizgató.
Úgy kapom el a kezem, mintha attól félnék, az eszközt már használták volna korábban.
Olyan arcot vágok, amiből rögtön tudja, hogy undorodom.
– Én ezt tuti nem dugom oda.
– Nem is kell. Ez a kis csoda nagyszerűen működik nélküle is. Tudom, hogy ez kicsit sok
egyszerre, ezért vettem kezdő készletet is. Ezt úgy hívják, a Töltény.
Apró, csillogó, ezüstszínű eszközt vesz elő, és a kezembe nyomja. Sokkal kevésbé
ijesztő, mint a lila varázspénisz színes rágógumikkal a tövénél. A Töltény már inkább az
én műfajom.
Addison sosem csinált titkot belőle, hogy páratlan szakértő a szexjátékok területén. Elég
sok megjegyzést tett a múltban arra vonatkozóan, hogyan használjam őket, de most
először adott ilyet tárgyiasult formában.
– Amikor el kellett hagynod Lachlant, megszűntek a jó kis orgazmusok is. – Hát ja. –
Szükséged van erre, Laurie. És higgy nekem, ezek a legjobb cuccok a piacon.
– Te már csak tudod.
Felém fordítja a lila vibrátort.
– Több okból is szükséged van erre, és nem mindegyik van összefüggésben Lachlannal.
– Még mindig furcsa hallani, hogy így nevezi. – Az orgazmusok karbantartják az intim
testrészeket. Jobban tudsz tőlük aludni, amit az utóbbi időben feltehetően hanyagoltál,
legalábbis a kinézetedből ítélve.
A jó öreg Addison.
– Kösz szépen.

Vállat von, mintha nem lenne köze hozzá. És valószínűleg tényleg nincs.
– Csak mondom…
Legalább nem kezd el ködösíteni.
– Még jó, hogy rád mindig számíthatok. Ami a szíveden, az a szádon. – Talán
gúnyosabb vagyok a kelleténél, mert éles tekintettel rám néz.
– Orvosilag igazolt tény, hogy az orgazmus endorfint szabadít fel a szervezetben. Ez azt
jelenti, hogy migrén ellen is jó. Hányszor volt benne részed, amíg Ausztráliában voltunk?
És migrénre gondolok, nem orgazmusra.
Akkor sem tudnám megszámolni azt a rengeteg orgazmust Jack Henryvel, ha az életem
múlna rajta.
– Egyszer.
– És mikor történt?
Még nem költöztem össze Jack Henryvel, úgyhogy a látogatásunk korai szakaszában
történt.
– Nem sokkal a megérkezésünk után.
– Látod? Aztán rendszeres orgazmusaid lettek Lachlannal, a fejfájás pedig megszűnt.
Jack Henry! Nem Lachlan. Legszívesebben felsikítanék.
De igaza van. Sokkal gyakrabban tört ki rajtam a migrén, mielőtt Ausztráliába utaztunk.
Egy kivétellel mindnek nyoma veszett, amíg vele voltam. Sosem telt még el ilyen hosszú
idő két roham között.
– Igazad van. Miután összeköltöztem vele, nem újult ki a migrénem.
– Látod? Az orgazmus fizikai szükséglet, és orvosnak kellene felírnia az
egészségmegőrzés érdekében. Nem látom be, miért ne lehetne legalább naponta egy.
Személy szerint inkább hármat javasolnék. Fogat is naponta háromszor mosol, hogy
egészséges legyen. A vaginádnak is csúcsformában kellene lennie, nem?
Komolyan beszél?
– Azt akarod mondani, hogy naponta háromszor használod a vibrátorodat?
– Ja. Dupla műszakos, amióta eljöttünk Ausztráliából – vihogja. – És vettem egy
tartalékot is, ha esetleg elhasználódna. Basszus, nagyon hiányzik Zac.
Addisonnal már négy éve legjobb barátnők vagyunk, mostanra megtanultam, hogy
sosem fogja érteni, mit jelent a Túl Sok Információ kifejezés.
– Mi a terved vele?
– Anyukám, teljesen össze vagyok zavarodva, fogalmam sincs, mit akarok. Mármint, az
teljesen világos, hogy őt akarom. Ennyit legalább tudok. Még sosem szerettem senkit

annyira, mint őt. – Tökéletesre manikűrözött körmét rágcsálja a hüvelykujján. Szokatlan
látvány. – Arra kért, hogy menjek vissza Ausztráliába. Határozatlan időre.
Bele van bolondulva. Hihetetlen, hogy még nem ugrott fel az első gépre, ami visszaviszi
Óz birodalmába.
– Azért jöttél haza, hogy meghallgatásra menj egy zenekarhoz. Ez azt jelenti, hogy
elfogadod az állást, és nem utazol vissza?
– Elképzelésem sincs, mit fogok tenni. Nem vagyok benne biztos, hogy képes vagyok
csapot-papot magam mögött hagyva Ausztráliába költözni egy srác kedvéért, akit három
hónapja ismerek. Ez őrültség, igaz? Az egész életem az Államokhoz köt. A szüleim. A
karrierem. Te. – Úgy fest, mint aki mindjárt könnyekben tör ki. – Te mit tennél?
Imádom a családomat és Addisont, de kétség sem férhet hozzá, felszállnék az első
ausztrál gépre, amit találnék, ha Jack Henry hívna, és arra kérne, térjek vissza hozzá.
Talán csak azért érzek így, mert lőttek a pályafutásomnak, de még azzal sem tölteném az
időmet, hogy összecsomagoljak, ha úgy hamarabb a karjai közt lehetek.
– Tőlem nem kellene kétszer kérdezni.
– Bárcsak én is ilyen magabiztos lennék. Olyan bizonytalan vagyok… minden téren.
Könnyű magabiztosnak lenni egy olyan kérdésben, amit sosem fogok hallani. Jack
Henry sosem fog megkérni, hogy térjek vissza Ausztráliába. Soha nem kell majd
választanom közte és a karrierem között, mert egyik sincs. És ez a kegyetlen igazság.
A hálószobám ajtaja felől hallatszó kopogás ébreszt. Addison lassan kinyitja.
– Ébren vagy?
– Aha – füllentem, miközben ülő helyzetbe tornázom magam. Rosszul telt az éjszakám.
Az éjjel legnagyobb részében csak forgolódtam, és Jack Henryre gondoltam. Kizárt dolog,
hogy egypár óránál többet aludtam, de nem akarom, hogy Addison rosszul érezze magát,
amiért felébresztett. – Mi újság?
Átvág a szobán, és az ágyam szélére telepszik.
– Egy szemhunyásnyit sem aludtam az éjszaka.
Nincs bent a kontaktlencsém, ezért csak elmosódott körvonalakat látok, de azt
észreveszem, hogy aggodalmas arcot vág.
– Izgulsz a meghallgatás miatt?
– Dehogyis. Kevésbé nem is érdekelhetne. Zacről van szó. Állandóan kettőnkre

gondolok, és arra, hogy mennyire szeretnék visszamenni.
Nem hiszem el. Ha tényleg annyira szereti, mint mondja, nem kellene itt vesztegetnie
az idejét, és hagynia, hogy kicsússzon a keze közül.
– Hát akkor rajta. Ne legyél olyan szánalmas, indulj!
– Komolyan azt hiszed, hogy mennem kellene?
Én nem haboznék.
– Teljes mértékben. Szerelmes vagy belé, az pedig nem fog csak úgy elillanni. –
Tapasztalatból beszélek.
A kezemért nyúl, és megszorítja.
– Megteszem, de azt akarom, hogy te menj helyettem a meghallgatásra.
Elment a józan esze? A zeneiparban nem így működnek a dolgok. Nem dönthetek úgy,
hogy a helyébe lépek.
– Nem jelenhetek meg a te meghallgatásodon.
– Dehogynem. Kelj fel és öltözz! Egy órát kapsz.
– Nem. Nem. Nem. Nem tehetem. – Vagy mégis?
– Egy énekesnőt várnak. Te éppenséggel az vagy – méghozzá kiváló. Nem foglalkoznak
majd a részletkérdésekkel, miután hallottak énekelni. És ha jobban belegondolsz, elég
tökéletes szituáció. Nekik egy énekes kell, aki tud gitározni. Neked kell egy állás.
Probléma megoldva.
Már két hete nem játszottam, és nem is énekeltem.
– Nem próbáltam.
– Válassz valami ismertet… például a What Hurts The Mostot. Már azelőtt is játszottad
azt a dalt, hogy megismerkedtünk volna. Ez az egyik legjobb számod, és bemelegítés
nélkül is simán lenyomod.
Igaza van. Mindig az az egyik legjobb előadásom. Talán működhet.
Áh! Képes vagyok komolyan elgondolkozni ezen?
– Mindketten tudjuk, hogy ez a trükk őrültség. Még ha tetszik is nekik a hangom, ez a
módszer nagyon amatőr. És kétségbeesett. El fognak küldeni a fenébe.
– Veled megyek. Úgy teszünk, mintha én mennék meghallgatásra, te pedig csak
kísérnél. Az utolsó pillanatban szerepet cserélünk.
Tőle egész könnyűnek hangzik – és olyan nehéz ellenállni.
– Jól van, benne vagyok. Végül is, mi vesztenivalóm maradt mostanra?
– Semmi.
Megint igaza van. Keveset veszíthetsz, ha semmid sincs.

– Fel kell készülnöm.
Piszkosul be vagyok sózva, amikor hátrahívnak minket a stúdióhoz. Ez már nem olyan,
mintha apró klubokban zenélő, közepes bandához jönnék meghallgatásra. Ezek a srácok
nagyban nyomják.
Addison bemutatkozik, aztán hátralép, és robbantja a bombát.
– Nem én jöttem a mai meghallgatásra. – A válla fölött felém mutat. – Ő fog énekelni
helyettem.
Egy pillanatnyi döbbent csend után a fickó, akit az énekesnek tippelek, megszólal.
– Kétlem. Errefelé nem így működnek a dolgok. Addison Donavont vártuk, vele
egyeztetett a menedzserünk, nincs kivételezés. Nem játszunk párcserét.
Tudtam, hogy rossz ötlet. Én már épp megfordulnék, hogy kisétáljak az ajtón, de
Addison nem adja fel.
– A menedzserem még az előtt szervezte a meghallgatást, mielőtt megtudtam volna,
hogy elutazom az országból. Ostobaság lenne elszalasztani az alkalmat, hiszen az illető,
akire szükségetek van, épp itt áll előttetek.
– Nem másodrangú beugrót keresünk. – A beszélő egyértelművé teszi, ki itt a
bandavezér: Mr. Tökéletes Szőke Fürtös, a fülbevalókkal és a tetovált alkarral.
– Nem is azt kapnátok. A lány hihetetlen énekes és zenész. Hallás után játszik zongorán
és gitáron.
Bár értékelem, hogy Addison az egekig magasztal, kezdem úgy érezni, mintha
jótékonykodna velem. Visszataszító.
– Nem. Nincs előre megbeszélt időpontja, nem játszik és nem is énekel, hacsak a
menedzsere meg nem szervezi. – Erre elég kevés az esély, mert David rögtön a Blakeincidens
után ejtett.
A vita így folytatódik oda-vissza, míg végül közbelépek.
– Semmi gond, Addison. Menjünk.
– Nem! Igenis van gond! – Visszafordul a vitapartneréhez. – Óriási hibát követsz el, ha
csak úgy hagyod őt kisétálni.
Ez már megalázó. Nem tűröm, hogy úgy beszéljenek a fejem fölött, mintha ott sem
lennék, miközben Addison értem könyörög. Felkapom a padlóról a gitártokomat, és az ajtó
felé indulok.

– Uraim, sajnálom az esetleges kényelmetlenséget, amit okoztunk, és szívből remélem,
hogy megtalálják a tökéletes énekest.
Ezzel az udvarias módszerrel küldöm el őket melegebb éghajlatra, egyben Addisonnak
is jelzem, hogy pofa be, és indulás. Talán a kétségbeesés szélén állok, de átkozott legyek,
ha könyörögni fogok. Talán nincs munkám, és nincs mellettem a férfi, akit szeretek, de
büszkeségem még maradt. Ez a féleszűekből álló banda nem fog megfosztani tőle.
– További szép napot – mondom egy cseppnyi éllel, miközben az ajtó felé fordulok. És
ezer kurva rákja rohassza szét az ágyékotokat.
– Várj!
Már majdnem kilépek az ajtón, amikor megtorpanok, hogy megnézzem, melyik barom
szólt utánam. Megint a frontember – a Keith Urban-frizurás, magas fickó. Hátradől a
székén, és a banda többi tagjához intézi a kérdést.
– Hagyjuk, hogy a kis hölgy elkápráztasson minket?
Basszus, ennek aztán van bőr a képén.
– Nekem ne tegyetek szívességet. – Igen, tudom. Nem kellene játszanom előttük a
nagyokost, de nem tehetek róla. Az ilyen leereszkedő viselkedéssel nagyon fel tudnak
húzni. Mintha az ő kegyüktől függnék.
Az egyik fickó, amelyik ceruzával dobol az asztalon, felnevet.
– Tüzes kis csaj. Egész jó előjel.
A szöszi int, hogy menjek vissza, de a lábam mintha földbe gyökerezett volna.
– Gyere vissza, és mutasd meg, mit tudsz.
Nem mondhatjuk, hogy azonnal ugrom a hívásra. Nem akarok kétségbeesettnek
látszani, ezért felöltöm a legjobb pókerarcomat, és komótosan visszasétálok. A gitártokom
halk puffanással landol a tárgyalóasztalon, majd előveszem anya viharvert hangszerét. A
pántot átvetem a vállamon, és egy üres székre telepszem.
– Hogy hívnak?
Azt hiszem, jobb, ha nem használom az igazi nevemet, hiszen most már újra
kapcsolatba kerültem az apámmal. Lehetetlen megjósolni, mi fog történni, ha az
anyámmal folytatott viszonya nyilvánosságra kerül – és biztosra veszem, hogy az egész
csak idő kérdése. Az ilyen dolgokat nem lehet örökre titokban tartani, és nem
kockáztathatom, hogy valamilyen módon az apámként azonosíthassák.
Megint rögtönöznöm kell egy nevet – akárcsak akkor este, amikor Jack Henry
megkérdezte, ki vagyok. Azonnal a „Paige Beckett” jut eszembe, de éppen az a cél, hogy az
álnevet ne hozhassák összefüggésbe az apámmal, így az egésznek semmi értelme.

– Laurelyn Prescott, de azt tervezem, hogy a Paige McLachlan művésznevet fogom
használni.
Látom, hogy Addison felkapja a fejét, és nagy szemeket mereszt rám. Biztosan azt hiszi,
bekattantam. Muszáj lesz előállnom valami mesével. Később. Most itt van három fickó,
akiket le kell nyűgöznöm a hangommal.
– Én Charlie vagyok. – Ő az énekes, akivel majd osztoznom kellene. Megpengetem a
gitárt, miközben Charlie egy zsíros hajú srácra mutat, aki karba tett kézzel terpeszkedik az
egyik székben. Úgy tűnik, őt nem izgatja a jelenlétem. – Ő Ryan. A billentyűkön és
mandolinon játszik. – A következő a ceruzapörgető, előre tudom, mit fog mondani. – Ő
pedig PJ, a dobosunk.
Még mindig nem érzem igazán nyeregben magam a fagyos fogadtatás után, de
mosolyogva válaszolok.
– Örvendek a szerencsének.
– Mit fogsz előadni nekünk?
Biztos vagyok a döntésemben. A Rascal Flatts dala a legjobb választás, mert van némi
country pop hangzása is, ami a Southern Ophelia stílusa.
– A címe: What Hurts the Most.
– Kitűnő választás.
Behunyt szemmel kezdek játszani és énekelni. A legtöbb ember azt hiszi, a lámpaláz
miatt csinálom, de nem ez az oka. Ezt az időt használom ki arra, hogy átérezzem és
elképzeljem a zenét. Átváltozom a dallá, hogy a közönség érezze az énekem hitelességét.
Nem lesz nehéz megtalálnom a helyet a fejemben. Amióta elhagytam Jack Henryt, ez a dal
teljesen új értelmet nyert számomra.
A refrénnél a csizmám sarkát a szék támaszához ütögetem, hogy tartsam a tempót. És
ekkor nyitom ki a szemem. A Southern Ophelia három tagja elmélyülten néz, de tudom,
hogy ez a most vagy soha pillanat. Ez az a pont, ahol be kell vinnem a kegyelemdöfést, és
Charlie-t választom áldozatul, mivel ő tűnik a trió vezéregyéniségének.
Találkozik a tekintetünk, én pedig teljesen kitárulkozom, a dalszöveget használva az
érzelmeim kifejezésére. Feltárom előtte a szívem-lelkem – bár borzasztó látvány lehet
Jack Henry nélkül. Bepillanthat a lelkem sötét zugaiba, de csak azért, mert engedem neki.
Amikor befejezem, egy pillanatig csend van, majd Ryan és PJ felváltva gratulál nekem.
Charlie egyszerűen csak szótlanul néz. Ryan csettint Charlie arca előtt, amitől végre
kizökken a transzból.
– Charlie! Mit gondolsz, haver?

Az ajtóra mutatok.
– Kimegyek, hogy nyugodtan megbeszélhessétek.
– Szinte biztos, hogy arra nem lesz szükség – mondja vigyorogva.
Ekkor már tudom, hogy nem kell döntést hozni. Megnyertem a Southern Ophelia
mindhárom tagját.

6. fejezet
JACK MCLACHLAN
Három. Kibaszott. Hosszú. Hónap. Ennyi idő telt el, amióta utoljára láttam Laurelynt. És
azt hiszem, egyetlen perccel sem bírom tovább. Minden egyes nap, amit nélküle töltök,
megöl valamit bennem.
Istenverte nehéz, majdnem lehetetlen volt rátalálni. A végzet minden lépésnél ellenünk
játszott. Jim a legkisebb információmorzsáért is nevetséges szélsőségekbe bocsátkozott.
Egy lépés előre, kettő vissza – pedig fordítva kellett volna történnie. Egy szökevény
bűnözőt könnyebb lett volna kézre keríteni.
De végre megtaláltam. Laurelyn Paige Prescott – a közönség által jobban ismert
művésznevén Paige McLachlan – a nő, aki miatt ma este idejöttem.
Még mindig elmosolyodom, amikor eszembe jut, hogy felvette a nevem, de egyben el is
tűnődöm rajta, egyáltalán miért van szüksége művésznévre. Sosem említette, hogy
korábban használt volna álnevet. Arra kell gondolnom, hogy a spermadonorhoz lehet
valami köze. Vagy rosszabb – lehet, hogy Blake Phillips miatt.
A hangversenyterem előcsarnokába lépek. Alig tudok átvágni a sűrű tömegen. A
manőverezést a kezemben szorongatott Martin sem könnyíti. Vállakba ütközik, ahogy
keresztülverekszem magam a zsúfoltságon, így hát minden lépésnél elnézést kell kérnem.
Megtalálom a kijelölt helyemet. Mivel a szokások rabja vagyok, örömmel látom, hogy
egy sötét sarokba szól a jegyem. Leülök, és a lábamhoz fektetem a Martint. Hevesen
dobogó szívemből ítélve ideges vagyok, és fűt az adrenalin. Mindjárt látni fogom, ahogy a
szeretett nő felsétál a színpadra.
Az órámra pillantok: csak egy perc van nyolcig. A szívem összevissza ver, még a tömeg
zaján túl is hallom a dörömbölését. Végre a zenészek is kezdenek a színpadra szivárogni,
és elfoglalják a helyüket. Ekkor pillantom meg őt is, közel három hónap után először. Az
én Laurelynem. Az idő és a távolság, amely elválasztott minket, azonnal semmivé válik,
amint meglátom az arcát.
Ugyanolyannak tűnik, de valamiért mégis más. A haja egy kicsit hosszabb, sötétebb.
Eltűnt belőle a mézszínű fény, és az alkata is vékonyabb. Éppolyan gyönyörű, mint

mindig, de nem illik ahhoz a képhez, amit az utóbbi hónapokban az emlékezetemben
őriztem róla.
Barna csizmát visel – azt, amit az első találkozásunk alkalmával is láttam rajta –,
koptatott farmert és pánt nélküli, fehér felsőt. Fedetlen vállának látványa arra késztet,
hogy megérintsem meztelen bőrét. És megcsókoljam. A top a melle alatt passzos, de az
alja lazán omlik a farmerja fölé. Úgy képzelem, hogy a nadrág mély csípőszabású, így
könnyen hozzáférhetek a hátához.
Laurelyn felvesz egy gitárt, és átveti a vállán a pántot. Erős a gyanúm, hogy ezt a
hangszert ajándékozta az anyjának a spermadonor. A Martint kellene tartania ahelyett,
amin épp játszani készül.
Háttal áll a tömegnek, erről megint eszembe jut az az éjszaka Wagga Waggában, amikor
ugyanezeket a mozdulatokat figyeltem. Akkor mérhetetlenül elkápráztatott, és ez azóta
sem változott. Még mindig megbabonáz.
Az Amerikai Lány elfoglalja a helyét a mikrofon mögött, ekkor észreveszem a mellette
álló fickót. A közönségben minden csaj megőrül érte. Szemügyre veszem az együttes két
másik tagját is. Jim egy szóval sem említette, hogy Laurelyn egy csak férfiakból álló
bandában énekel. A bennem lakozó zöld szemű szörnyeteg dühösen elő akar törni, hogy
szétrúgjon néhány segget.
Miután mindannyian hangszerrel a kézben elfoglalták a helyüket, a Laurelyn mellett
álló pasas megigazítja a mikrofonját.
– Mindenki jól érzi magát Dallasban ma este?
A tömeg őrült kiáltozásba és füttyögésbe kezd, a dobos pedig a legnagyobb dobját
püföli, hogy felugrassza az embereket az ülőhelyükről. Úgy hangzik, mintha a teremben
minden egyes ember a dübörgés ütemére tapsolna.
– Mindenki készen áll a bulizásra? – harsogja a férfi. Szavai nyomán mintha bomba
robbanna a közönség soraiban. Az emberek imádják őket.
Lejátszik egy általam ismeretlen akkordot a gitárján, majd bejelenti:
– Mindig a hölgyeké az elsőbbség. A műsort a mi bájos Paige-ünk kezdi egy dallal az új
albumról, melynek címe: Engedd el.
A neve Laurelyn. Nem Paige.
Gyönyörű barátnőm lehunyja a szemét, emlékszem, ez jellemző rá. Így készül fel az
éneklésre, így zárja ki a külvilágot, hogy lélekben olyan helyre kerüljön, ahol a zene és a
szöveg meséli el a történetét.
A zene az érzelmek hangja, nem ezt szokta mondogatni?

A székem peremére húzódom. Elismerem, kétségbeesett ember vagyok, akit már csak
egyetlen vékony szál tart ép eszénél. Hónapok óta kizárólag azok a szavak visszhangzanak
a fejemben, amelyeket nem mondtam el neki, de azt kívánom, bár megtettem volna. Most
itt vagyok vele, és új esélyt kaptam, hogy bizonyítsam, igenis jó páros vagyunk együtt.
Egyszer azt mondta, hogy szeret. Remélem, ez nem változott.
A mikrofonhoz hajolva emlékekről és búcsúzásokról énekel. Az ő hangja az egyetlen,
amelyet felismer a szívem. Lelkem a mellkasomba csalogatja a hangját, beburkolja vele a
halott falakat a szívem körül, hogy új erőre kapjon, és ismét dobogni kezdjen.
Amikor a refrénre kerül a sor, Laurelyn kinyitja a szemét. Mint mindig. Nem tetszik,
hogy az elengedésről énekel. Tudom, hogy olyan dalokat választ, amelyek a szívéből
szólnak, és megőrjít a gondolat, hogy kettőnkre gondol, miközben ilyen szöveget énekel.
Talán ez azt jelenti, hogy még mindig gondol rám. Talán még mindig szeret. Talán még
reménykedik benne, hogy megtalálom.
Amikor befejezi a dalt, a tömeg éljenzésben tör ki, ahogy kell. Kibaszottul fantasztikus
előadó. Már korábban is tudtam, de egészen mostanáig nem érzékeltem, mennyire.
A másik énekes a mikrofonhoz lép.
– Odateszi magát a csaj, nem igaz?
A közönség még hangosabb kiabálással és tapssal válaszol.
– A következő számunk címe: Elnyerni a szíved.
A barátnőmre néz és kacsint. Ez meg mi a fasz akart lenni? A fickó végig Laurelynt nézi,
miközben arról énekel, hogy elnyeri egy lány szívét, amit előtte valaki más összetört. Dal
közben végig a pillantását keresi, ekkor hasít belém a felismerés: a rohadék nem a
közönségnek énekel. Hanem az én csajomnak.
A kurva anyját!
Ne nézz rá, Laurelyn! Ne dőlj be ennek a baromságnak – a csábító mosolynak, a lágy
hangnak, a markáns vonásoknak. Ismerem a jeleket, az egész csak egy rohadt nagy kamu,
hogy lefektessen.
Olyan erősen markolom a székem karfáit, attól félek, összetöröm. Mi van, ha máris
elkéstem, és ezzel a barommal jár? Könnyen lehetséges. Nincs oka az ellenkezőjére.
Fogalma sincs, mennyire szeretem, és mi mindenre képes voltam azért, hogy
megtaláljam. Biztosan azt hiszi, továbbléptem a következő partneremre. Miért ne hinné?
Eszembe jut a nő, akiből majdnem a tizennégyes lett. Készségesen felment velem, egy
vadidegennel a hotelszobámba, percekkel a megismerkedésünk után. Hagyta volna, hogy
megdugjam, mert a férfi, akit szeretett, nem viszonozta az érzelmeit. Görcsösen ki akarta

űzni a fejéből, még ha csak átmenetileg is. Lehet, hogy én is ez vagyok Laurelyn számára
– a férfi, akinek az emlékétől meg akar szabadulni, ezért engedi ennek a fickónak, hogy
addig kefélje, amíg sikerül.
Rossz előjel. Nagyon rossz.
Úgy döntök, felállok a székről, és a színpad elé sétálok, hátha észrevesz, hogy rájöjjön,
eljöttem érte. Látni akarom a reakcióját. Muszáj a szemébe néznem, hogy tudjam, még
mindig engem szeret. Vagy már a másikat.
Felállok, de földbe gyökerezik a lábam. Nem engedelmeskednek az agyam parancsainak.
Okosabbak, mint a fejem vagy a szívem. Bármennyire is szeretném, hogy tudja, itt vagyok,
képtelen vagyok rá, mert a biztonsági őrök tutira megállítanának a színpad előtt.
A szemmel-kúró befejezi a dalt, Laurelyn pedig másik hangszerre cseréli a gitárját –
talán egy mandolinra. Sosem mondta, hogy a zongorán és a gitáron kívül másik
hangszeren is játszik. Hirtelen féltékeny leszek ezekre a srácokra, mert tudnak róla
valamit, amit én nem.
Játszani kezdik a következő számot, egy duettet, a címe: Mondd, amit hallani akarok.
Nagyszerű. Pontosan ezt akarom látni – ahogy együtt énekelnek. Semmit sem tehetek
ellene, akár vissza is ülhetek, hogy lecsillapodjak.
Végigjátsszák a repertoár maradékát, még két óráig nézhetem, ahogyan a fickó
Laurelynt vetkőzteti a szemével. Brutális érzés végignézni, hiszen nem akadályozhatom
meg. Szétvet a düh, de tényleg van jogom felháborodni? Nem tudom, de átkozottul biztos,
hogy ki fogom deríteni.
Amikor a koncert utolsó dalára kerül a sor, Laurelyn előrelép a színpadon – így kellett
volna egész este. Megismerem a billentyűs tag hangszeréből felcsendülő dallamot.
– Ezt a dalt akkor írtam, amikor a legjobb barátommal utazgattam néhány hónappal
ezelőtt. Hirtelen túl sok időm lett, és kihasználtam az alkalmat a dalszerzésre. Még
külföldön kezdtem írni, de egy hónappal ezelőttig képtelen voltam rávenni magam, hogy
befejezzem. A címe: Búcsú nélkül.
Várom lelked ébredését
Hogy azt kérd, maradjak még
A szívem türelmetlenül sóvárog
A kimondatlan szavaidért
De ha maradok, és semmit sem mondasz
Azt a kínt nem bírnám el én.

Így hát búcsú nélkül kell elmennem
Hogy ne kelljen látnod a könnyeimet
És búcsú nélkül kell elmennem
Így nem kell titkolnom a gyötrelmemet
Akkor úgy hittem, jobb, ha elmennék
De most már oly nagy közöttünk a távolság
Hiszen túl messze vagy, és túlságosan rég
Vajon mindig közénk áll a világ?
Könnyű hazudni magamnak
De félek, szívem nem szabadulhat már
Így hát búcsú nélkül mentem
Hogy ne kelljen látnod a könnyeimet
Búcsú nélkül mentem el
Így nem kell titkolnom a gyötrelmemet
Túl régóta nem láttam az arcod
Kísértenek a szebb napok
A fényképeidet nézve
Vajon helyes volna kimondanom?
Magányos vagyok és oly gyenge
Talán hiba volt búcsú nélkül elsétálnom
Hibáztam, hogy búcsú nélkül mentem el
Hisz így többé meg sem próbálhatjuk már
Hiba volt búcsú nélkül elmennem
Hisz így a szerelem is hiába vár ránk
Gyönyörű dal, de olyan szomorú. A szöveg pontosan tükrözi a kettőnk helyzetét, és a
szívem mélyén tudom, hogy rólunk szól. Legalábbis remélem, hiszen a szöveg szerint
hibát követett el, amiért búcsú nélkül elhagyott. Csak rólunk szólhat.
A műsor véget ért, az emberek elszállingóznak körülöttem. Mozdulatlanul ülök.
Beletelik egy kis időbe, de kiürül a terem. Mielőtt felkelnék, kiveszek egy egyetlen, hosszú
szárú vörös rózsát, amit a Martin tokjába rejtettem.
Egyik kezemben a gitárjával, a másikban a rózsával elindulok, hogy befejezzem a
szerelmem keresésével töltött hosszú utat. Pattanásig feszülök, mint egy rugó – részben

azért, mert egész este néznem kellett, ahogy a kibaszott Don Juan rámozdul a csajomra.
De leginkább azért, mert végre láthatom a nőt, akit teljes szívemből szeretek.
Amint a színpad kulisszái mögé vezető folyosóra érek, egy biztonsági őr állja az utam.
– Senki sem mehet hátra, csak az együttes és a személyzet.
– Nálam van Paige tartalék gitárja – mondom, és megemelem a kezemben tartott
bizonyítékot.
Karba teszi a kezét, és kidülleszti a mellét.
– Sajnálom. Ha az az egyik zenész tulajdona, akkor máshogyan kell eljuttatnia hozzá.
Felfogom, hogy az izompacsirtával nem lehet dumálni, így hát előhúzom a
pénztárcámat, hátha sikerül olyan irányba terelni a beszélgetést, amely meggyőzi.
Kiveszek tíz százdolláros bankjegyet, és meglobogtatom az arca előtt.
– Ezer dollár készpénz. A magáé, ha hátraenged, és odaadhatom Ms. McLachlannak a
gitárját.
Kikerekedik a szeme, és lopva körbenéz. Egy gyors mozdulattal kikapja a kezemből a
pénzt.
– Ha elkapják, ne merészelje elköpni, ki engedte hátra, világos?
Bingó!
– Természetesen.
Kinyitja az ajtót, és a folyosóra mutat.
– A pihenőben kell lennie, amíg összepakolják a színpadot. Balra a harmadik ajtó.
– Köszönöm.
Bezárja mögöttem az ajtót. Egy pillanatra megállok a folyosón, és mély levegőt veszek.
A szívem majd kiugrik a mellkasomból, meg akarja keresni a másik felét. Laurelyn felé
vonz, mert a szívem is újra egésszé akar válni.
Végigsétálok a folyosón. Útközben elhaladok néhány fickó mellett, de a kezemben
tartott gitár miatt nem szólnak semmit. Az ajtó előtt megtorpanok, be vagyok fosva.
Résnyire nyitva van, látom Laurelynt a kanapén – mellette a szemmel-kúró. A fickó keze
Laurelyn lábán nyugszik, lassan masszírozza – éppen úgy, ahogyan én szoktam. A
picsába! Megérinti, de ami ennél is rosszabb, Laurelyn hagyja. Megszakad a szívem.
Érzem, ahogy millió darabra törik, miközben épp annak a jelenetnek vagyok szemtanúja,
amelytől rettegtem.
Szorosan lehunyom a szemem, remélve, hogy rosszul láttam, vagy csak az agyam tréfált
meg. Amikor újra kinyitom, a fickó Laurelyn felé hajol. És megcsókolja.
Elfordulok. Rosszul vagyok. Összeomlottam. Vérzik a szívem.

– Hé! Mit művel itt hátul? Ki maga? – Valaki nekem kiabál, a banda dobosát látom,
amikor megfordulok.
Nagyot nyelek, hogy elfojtsam a kitörni készülő megkínzott hangokat. Az én hibám.
Elbasztam, és most megfizetek érte.
Felemelem a gitártokot, hogy a pasas is lássa.
– Ez Miss McLachlan tulajdona. Oda tudná adni neki? És a rózsát is.
– Egy Martin? Király. – Mindkettőt kiveszi a kezemből, majd azt kérdezi: – Kell még
mondanom valamit?
Igen. Mondd meg, hogy nagyon szeretem, és sajnálom, amiért hagytam elmenni.
– Csak annyit, hogy nagyon tetszett a műsor, és kibaszott fantasztikusan énekelt.
Meglóbálja a tokot és a rózsát.
– Mit mondhatok, ki küldte ezeket?
– Tudni fogja.

7. fejezet
LAURELYN PRESCOTT
Charlie legtöbbször úgy néz rám a fellépések alatt, és biztos vagyok benne, hogy nincs
szükségem értelmező szótárra. Arra emlékeztet, amit valaha Jack Henry tekintetében
láttam – figyelmeztetés az elkövetkezendő eseményekre.
Még mindig emlékszem, mennyire beleremegtem, amikor észrevettem ezt a
pillantásában. Vágytam mindenre, amit az én dögös ausztrál pasim tartogatott a
számomra. És még mindig vágyom. Kétségbeesetten.
Sportszerűtlenül viselkedem Charlie-val. Nem érdemli mindazt, amin az elmúlt
hónapokban keresztül kellett mennie miattam. Édes srác, és jól bánik velem. Hihetetlenül
kedves és megértő volt Jack Henryvel kapcsolatban. Még azt is mondta, hogy hajlandó
várni rám, de ma este különös fényt látok a szemében. Új tűz lobog benne. Talán
meggondolta magát, és nem várja többé türelmesen, hogy elfelejtsek egy férfit, akit soha
többé nem látok. És örökké szeretni fogok.
Befejezzük a koncertet, a banda pedig a színpad mögötti pihenőbe vonul. Kimerülten
rogyok a kanapéra. Szeretnék már visszamenni a szállodába, lezuhanyozni, bemászni az
ágyba, és legalább egy évig aludni. Vagy legalább addig, amíg meggyógyul a sajgó szívem.
De nem tehetem. Charlie beszélni akar velem, és semmi esetre sem fogom hagyni, hogy
erre valamelyikünk hotelszobájában kerüljön sor.
Mellém telepszik a kanapéra, ekkor tudatosul bennem, hogy kettesben maradtunk.
Megfogja a kezem, a tenyerébe zárja, és hüvelykujjával az enyémet cirógatja.
– Szeretnék beszélni arról, ami kettőnk között zajlik.
Igaza van. Muszáj megbeszélnünk, bármi is legyen ez. Be kell vallanom neki, hogy mi
sosem leszünk együtt, és jobban jár, ha megtudja, mielőtt túl sokat mondana.
– Rendben, de én szeretném kezdeni.
Charlie elengedi a kezem, és a tenyerét a térdemre helyezi. Úgy masszírozza, ahogyan
Jack Henry tette, amikor a kanapéján ülve beszélgettünk. Azon kapom magam, hogy
behunyt szemmel azt képzelem, az én Barlanglakóm kezét érzem, nem Charlie-ét.
– Már tudom, hogy mit akarsz mondani, ezért kell nekem kezdenem. Muszáj

elmondanom, mit érzek, mielőtt alkalmad lenne visszautasítani.
Itt a bizonyíték. Most akar rám hajtani.
– Tudom, hogy nem vagy túl rajta. Nem vagyok hülye. De őszintén hiszek benne, hogy
segíthetnék elfelejteni, ha adnál nekem egy esélyt. – Charlie keze egyre feljebb csúszik a
combomon, és kissé oldalra fordítja a testét, hogy szembenézzen velem. – Olyan nehéz
lenne közel engedned magadhoz? Annyira szörnyű lenne megszabadulni a fájdalomtól, és
boldogságra lelni mellettem?
Én is ezt akarom, boldogságot. És végigaludni egy teljes éjszakát anélkül, hogy róla
álmodnék. Éjjeli ábrándjaimban két keze közé fogja az arcom, és azt kérdezi,
megpróbáljuk-e rendbe hozni a dolgokat. Aztán felébredek, és újra összetörik a szívem.
Ördögi kör, és bármilyen erősen próbálkozom, nem tudok kitörni belőle.
Nem válaszolok, képtelen vagyok rá. Charlie kitartóan ostromol.
– Azok, akik nem tudják elengedni a múltat, büntetésül újra és újra átélik azt. Veled is
ez történik, és véget kell ennek vetni. El kell őt felejtened. Már három hónap telt el.
Ausztráliában van, te pedig itt. A mocsok meg sem próbált felhívni. – Az arcomhoz nyúl,
és a hüvelykujjával letöröl egy kipottyanni készülő könnycseppet. – Szeretném
lecsendesíteni a benned dúló vihart, nem pedig még mélyebbre rántani a süllyedő hajót.
Mert ő pontosan ezt teszi veled.
Megérinti az arcom, és előrehajol, hogy megcsókoljon. Engedem, mert muszáj éreznem
valamit ezen az őrjítő fájdalmon kívül, ami éjjel-nappal gyötör. Fojtogat, és minden egyes
nap megöl bennem valamit.
Charlie ajka puha és gyengéd. Csókjában nincs semmi követelőző. Vagy izgató. Ebben a
pillanatban eluralkodik rajtam a félelem. Talán egyetlen férfi sem fog ezek után olyan
érzéseket kiváltani bennem, mint Jack Henry.
A pihenő ajtaja kitárul, PJ lép a szobába. Elkapom a fejem, zavarba jövök, amiért
csókolózáson ért minket Charlie-val. Megtorpan, döbbentnek tűnik.
– Bocsi. Talán illett volna kopognom, de eszembe sem jutott, hogy éppen smaciztok.
– Semmi gond. A pihenő mindannyiunké. Nem kell kopognod. – Nem tudom, mit
mondhatnék még.
Egy szál vörös rózsát nyújt felém.
– Van egy titkos hódolód.
Elveszem a rózsát, és megszagolom. Nem szokatlan, hogy virágcsokrot küldjenek
koncert után, de sohasem kaptam még egyetlen szál rózsát. Ez sokkal bizalmasabb.
– Gondolom, egy rajongó.

– Épp most csíptem fülön a fickót a pihenő ajtajában. Megkérdeztem, kicsoda, de nem
mondta meg. Csak annyit üzent, hogy adjam oda neked a virágot, meg ezt a gitárt. Ó, és
hogy mondjam meg, nagyon élvezte az előadást. És kibaszottul fantasztikus voltál.
PJ a lábamhoz teszi a gitártokot, velem pedig megfordul a világ.
Ez az én Martinom. Ez csak azt jelentheti, hogy Jack Henry járt itt. Éppen a túloldalon, a
résnyire nyitott ajtó mögött, mialatt Charlie megcsókolt.
Felpattanok a kanapéról, és miközben végigrohanok a folyosón, eszelősen kiáltozom.
– Jack Henry! Jack Henry!
Ötletem sincs, merre menjek, de a koncertterem felé futok. A takarítókon kívül senki
sincs már ott, úgyhogy átrohanok az előcsarnokon, ki az utcára. Azért fohászkodom, hogy
a járdán állva várjon rám.
Közben vihar tört ki, a lehulló eső szúrós cseppekként zúdul az arcomba. Vizes hajamat
félrehúzom a szemem elől, ekkor látom meg őt. Éppen egy taxiba készül beszállni.
– Jack Henry! – Teli torokból üvöltök, de nem hallja. Túl messze van. – Jack Henry!
A kocsi felé rohanok, közben a nevét kiáltozom. Éppen akkor érem utol a taxit, amikor
elindul. Dühösen a csomagtartóra csapok, amennyire csak erőmből telik. Aztán csak
nézem, ahogy a kocsi felgyorsít, és elviszi Jack Henryt az életemből.
– Neee! – sikítom olyan hangosan, hogy szinte elpattannak a hangszálaim. Térdre esem
a hideg, vizes betonon.
Kérlek, ne menj el. Kérlek, ne tűnj el örökre az életemből.
A taxi még pár pillanatig mozog, majd az arcomon ömlő esőfüggönyön és a könnyeim
ködén át elmosódott vörös lámpa villanását veszem észre. A kocsi féklámpáit. A taxi
megállt, ahogy én is, és valaki kinyitja az ajtót.
Az én Jack Henrym.
Kiszáll a kocsiból, és a zuhogó esőben állva engem néz. Nem tudom, hogyan vagyok rá
képes a masszává olvadt testemmel, de felugrom, és rohanni kezdek felé. A nyitott ajtónak
döntöm, amikor odaérek, és teljes erőből átölelem. A térdem túl gyenge, szó szerint a
karjaiba omlok.
Arcomat a nyakába fúrom, és mélyen belélegzem az illatát.
Legszívesebben örökre itt maradnék, Jack Henry karjaiban.
– Ember, most marad vagy megy? – hallom a sofőr hangját a taxiból.
Jack Henry nem válaszol, kicsit enyhítek a szorításomon, hogy a szemébe tudjak nézni.
Megérintem az arcát, képtelen vagyok elhinni, hogy ez a valóság.
– Már szinte szakállat növesztettél. Majdnem. Tetszik. Szexi.
Miközben két kezem közé fogom az arcát, zavar, amit rajta látok. Ennek életünk

legboldogabb pillanatának kellene lennie, számomra mindenképpen, de az
arckifejezéséből másra következtetek. Valami nincs rendben.
– Mi a baj?
Elkínzott arcot vág.
– Beszélnünk kell.
Persze hogy beszélnünk kell, de a hangneme nyugtalanító. Ha őszinte akarok lenni, a
frászt hozza rám, olyan komolynak tűnik.
– Rendben.
– Vissza kell menned a holmidért?
– Igen. De csak egy perc az egész. – Megfogom a kezét, mert egy másodpercre sem
szeretnék eltávolodni tőle. Félek, hogy eltűnik. – Szeretném, ha velem jönnél.
Behajol a taxi ablakán, és a sofőrhöz intézi a szavait.
– Maradok – mondja, majd becsapja az ajtót.
A kezét szorongatom, miközben a koncertterem felé sétálunk.
Biztos vagyok benne, hogy látta, amikor Charlie megcsókolt. Basszus! Valószínűleg azt
hiszi, hogy már együtt járunk. De meg fogom magyarázni, meg fogom értetni vele, hogy
számomra ő az egyetlen.
Amikor a pihenő ajtajához érünk, megtorpan.
– Azt hiszem, jobb, ha kint megvárlak.
Igen, tutira meglátott minket.
– Nem tart sokáig.
Belépek a pihenőszobába. Charlie még mindig ott ül, ahol hagytam. Fogalmam sincs,
mit mondjak neki. Az elmúlt két hónapot azzal töltötte, hogy meghódítson, a lehető
legédesebb módon. Egy ideig fájdalmas lesz neki, de a szívem azt súgja, ez az egyetlen
megoldás. Megérdemli, hogy a tökéletes legyen valaki számára – nem csak pótlék egy
olyan férfi helyett, akit nem tudok feledni.
Mellé ülök. Meg akarom magyarázni, mert a barátom, és ennyivel tartozom neki, de már
mindent tud. Látom az arcán.
– Azt az éjszakát választotta a visszatérésre, amikor végre a tettek mezejére akartam
lépni.
Bólintok, nincs válaszom a számára. Charlie szeret, és nagyon kedvesen bánt velem az
elmúlt hónapokban. Fáj, hogy így megbántottam.
Alkarjával a combjára támaszkodik, előredőlve bámulja a padlót.
– Az jó. Megérdemled a boldogságot. Bárcsak rád talált volna, mielőtt lehetőségem lett

volna beléd szeretni.
A francba! Miért kell ennek ilyen nehéznek lennie?
– Sajnálom. Tényleg nem akartam, hogy ez történjen.
Továbbra is a padlóra mered, gyanítom, azért, mert nem akarja, hogy lássam a könnyeit.
– Tudom, és nem a te hibád. Csak túlságosan könnyű beléd zúgni. Megmondtad rögtön
az elején, hogy talán sosem tudnál mást szeretni utána. Most már megpróbálnod sem kell.
El akarom mondani neki, hogy sokkal többet érdemel nálam. Egy nap majd talál valakit,
aki úgy fogja viszontszeretni, ahogyan megérdemli, de még nem áll készen erre.
– Mennem kell, Charlie.
– Persze. – Felnéz rám. Igazam volt, hatalmas könnycseppek ülnek a szemében.
Megszakad érte a szívem. – Ne felejtsd el, hogy a busz holnap reggel pontosan kilenckor
indul.
Attól fél, hogy nem jövök vissza?
– Ott leszek. – Felveszem a Martint, és Charlie mellé teszem a kanapéra. – Megkérnéd a
stábot, hogy tegyék fel ezt is a buszra?
– Hogyne.
Jack Henry a folyosón vár rám. A távolabbi végén ácsorog, az jut eszembe, talán félt,
hogy meghallja, amit Charlie mond. Amikor észrevesz, elindul felém.
– Hová akarsz menni?
Bárhová, ahol vele hempereghetek, és megmutathatom, mennyire hiányzott. És ahol
véletlenül sem futhatok össze az együttes vagy a stáb valamelyik tagjával.
– Hol szálltál meg?
– Kivettem egy lakosztályt a Fairmontban.
– Akkor vigyél oda.
A szálloda felé mindketten némán ülünk a taxiban. Egyenesen maga elé néz, én pedig őt
bámulom az ülésről. Biztosan lát, de nem érdekel. Nem tudom levenni róla a szemem,
mert félek, hogy eltűnik, mint egy látomás. Arra vágyom, hogy egészen a hotelig őrülten
csókoljon, de nem teszi. Tulajdonképpen egyetlen pillantást sem vet felém. Bárcsak lenne
elég bátorságom megfogni a kezét, hogy legalább valamilyen reakciót kiváltsak belőle, de
nincs. Túlságosan félek, nem tudom, mire gondolhat azok után, hogy rajtakapott Charlieval.
Ez nem lesz így jó. Miért kellett meglátnia?
Átvágunk a luxushotel előcsarnokán, és beszállunk a liftbe. Alig egy percre zsúfolódom
össze vele és két másik férfival az apró helyen, de a szexuális feszültség fojtogató.

Annyira kívánom, hogy már szinte fáj. Muszáj megérintenem, muszáj éreznem a bőrét.
Nincs idő hozzápréselődni, mert a lift megérkezik a hatodik emeletre, ahol a lakosztálya
található. Miután becsukódik mögöttünk az ajtó, felvidul a szívem, sőt, az egész testem.
Végre egyedül vagyunk. Ugyanakkor halálosan rettegek.
Három hónapig voltunk távol egymástól, és éppen akkor csókol meg egy másik férfi,
amikor Jack Henry először lát. Kész rémálom ez a helyzet, ami sosem történt meg a
találkozásunkról szőtt álmaimban és képzelgéseimben.
Basszus, olyan ciki! Mire gondolhat? Mérges rám? Megsértődött? Vagy még rosszabb –
talán nem is érdeklem annyira, hogy fájdalmat vagy dühöt érezzen. Nem tudom
megmondani, mert rejtélyesen viselkedik.
A légkondicionáló be van kapcsolva, a szobája kész jégverem. Bőrig áztam, érzem, hogy
megborzongok. De az is lehet, hogy a félelemtől reszketek. Bármi is az oka, didergésem
nem kerüli el a figyelmét.
– Átáztál, és mindjárt megfagysz. Menj, vegyél egy forró zuhanyt, hogy átmelegedj.
Majd beszélgetünk, ha végeztél.
Rossz jelnek tartom, hogy nem akar rögtön ágyba cipelni, letépni rólam a vizes, hideg
ruhát, hogy a saját testével melegítsen fel. Az a Jack Henry, akit ismerek, gondolkodás
nélkül ezt tenné.
– Oké – mondom kissé csalódottan. Nem éppen így képzeltem. Azt reméltem, ő is
annyira akar majd engem, mint én őt. De úgy tűnik, nem ez a helyzet.
A fürdőszobába megyek, és szemügyre veszem magam a tükörben. Jóságos ég, rémesen
nézek ki. Nem csoda, hogy előbb a zuhany alá küldött. Ki akarna ebben a látványban
gyönyörködni? A szemem alatt elkenődött szempillaspiráltól úgy festek, mint egy
mosómedve. Az Addams Family szereplői szebbek nálam.
Olyan melegre állítom a zuhanyt, amennyire csak bírom, és beállok a tűzforró eső alá. Jó
érzés, pillanatok alatt átmelegszem. Az ő férfias tusfürdőjével mosakszom meg, és hajat is
mosok. Eszembe jut, milyen mámorító elegyet alkotnak a bőrével. Ó, mennyire hiányzott
az illata!
Rövidre fogom a zuhanyozást, mert már alig várom, hogy vele lehessek. Mellette. És
remélhetőleg alatta. Miután megfürödtem, a hotel hajszárítójával szárazra fújom a
sörényemet. Hátravetem a hajam, tincseim vad, szelídíthetetlen loboncként hullanak alá.
Tudnék mit kezdeni egy fésűvel. A táskámban turkálva kezem beleakad egy ott hányódó,
régi hajkefébe. Kibontom a gubancokat, és azt kívánom, bár lenne egy hajvasalóm is,
amivel kisimíthatnám.

Nyomok egy keveset az ujjamra a fogkrémjéből, és kiöblítem a számat a mentolos
vízzel. Talán jobb lett volna, ha a fésű helyett fogkefét találok a táskámban.
Két fényűzően puha velúrköntös lóg a fogason. Belebújok az egyikbe. Nem akarom
felvenni. Legszívesebben visszaakasztanám a kampóra, és pucéran sétálnék ki. De inkább
nem teszem, hiszen azt mondta, hogy beszélni akar velem.
A fürdőszobából kilépve a kanapén találom Jack Henryt. Vizes ruháit egy pólóra és egy
kényelmes nadrágra cserélte, amit Avalonban is viselt a szabadnapjain. Éppen jégre
töltött, borostyánsárga italt kortyolgat egy apró, tiszta üvegpohárból. Valamilyen
whiskey-re tippelek, ami egyáltalán nem jellemző az én Jack Henrymre. Korábban sosem
láttam, hogy tisztán itta volna a whiskey-t, ettől még jobban megrémülök.
Megtorpanok a fürdő ajtajában, nem tudom, mitévő legyek. Jack Henry engem figyel a
kanapéról. Lazábbnak tűnik, mint amikor megérkeztünk. Kíváncsi vagyok, hány pohárral
fogyasztott, mialatt zuhanyoztam.
Felém emeli a poharát.
– Te is kérsz?
– Nem. De köszönöm.
Megrázza egy kicsit a poharat, hogy szétoszlassa a jeget.
– Gyere, ülj ide.
Szó nélkül odasétálok, és helyet foglalok mellette. Nem vagyok benne biztos, hogy ott
akar tudni, de a közelében akarok ülni. Megfordulok, hogy szembenézzek vele – muszáj
látnom fényes, kék szemét. Egyetlen percet sem akarok a tekintete keresésével tölteni,
amíg elmondja a mondanivalóját. Legyen az rossz vagy jó.
Félreteszi a poharat, és megfogja a kezem. A szájához emeli, lehunyt szemmel csókot
lehel, és borostás arcához simítja a tenyeremet.
– Annyira hiányoztál, Laurelyn.
A gyomrom bukfencet vet, aztán versenyt fut a szívemmel a torkomig. Jack Henry most
egyenesen rám néz. Nem tudok ellenállni, végigsimítom az arcát.
– Te is hiányoztál nekem – jobban, mint gondolnád.
Arcát a tenyerembe fekteti, kézfejemet eltakarja a saját kezével.
– Higgy nekem, nagyon jól tudom, milyen hiányolni valakit. Amióta elhagytál, egy
rakás szerencsétlenség vagyok. Azt hittem, elveszítem az eszem, ha nem talállak meg. És
mondhatom, nem könnyítette meg a dolgom, Miss Laurelyn Paige Prescott.
Kimondta a nevem. A teljes nevem.
– Mióta nyomozol utánam?

– Attól kezdve, hogy elutaztál.
Három hónapja. Forog velem a világ. Egész idő alatt azt hittem, hogy nem is gondol
rám, mert túlságosan leköti a figyelmét a tizennégyes számú versenyző keresése.
Tévedtem. Végig engem keresett.
És ez az a pont, amikor már nem bírom tovább. Muszáj éreznem őt. Az ölébe ülök, a
térdemmel két oldalról megszorítom a csípőjét, mint már annyiszor régebben. Lehajolok
hozzá, szájon csókolom, ő pedig a tarkómat keresi a kezével, hogy közelebb húzzon.
Számtalan csókot váltottunk, amíg együtt voltunk, de ilyet még sosem. Nem találok rá
szavakat, mert ez nem egy olyan férfi csókja, aki átmeneti egyezséget készül kötni egy
nővel, aki nem érdekli. Ez a csók különbözik azoktól, amelyeket Ausztráliában éltem át.
Megszakítja a csókot, és homlokát az enyémhez támasztja.
– Kérlek, mondd, hogy nem vagy szerelmes belé.
Belé? Ó! Beletelik néhány másodpercbe, mire leesik, kire céloz. Charlie.
– Nem! Nem vagyok belé szerelmes.
Látom a tekintetén, hogy a tagadással nem éri be.
– De hagytad, hogy megérintsen… és megcsókoljon – mondja a fogát csikorgatva,
mintha a puszta szavak fájdalmat okoznának.
Nem akarom, hogy most beszéljünk erről. De hiába vágyom rá, hogy ágyba cipeljen, és
pótoljuk az elvesztegetett időt, tudom, hogy minél előbb tisztáznunk kell a történteket.
– Az utóbbi három hónapban szenvedtem, mert azt hittem, nem érdekellek. Le kellett
szállnom az érzelmi hullámvasútról. Azt hittem, Charlie talán segít, hogy egy kis időre
megfeledkezzem rólad.
A kanapé támlájának dönti a fejét, és szorosan lehunyja a szemét. Látom rajta, hogy
valamit mondani készül, és az arckifejezéséből ítélve nem volt könnyű eljutnia idáig. Ez
pedig ismét félelemmel tölt el.

8. fejezet
JACK MCLACHLAN
Basszus! Elkéstem volna? Már ágyba bújt ezzel a Charlie nevű taggal, hogy
megfeledkezzen rólam?
Önző rohadék vagyok, és kétségkívül túl erős bennem a birtoklási vágy, ha Laurelynről
van szó. Nem akarom, hogy egy másik férfival boldogabb legyen, és félek, hogy most az.
Félek, hogy ez a fickó megadhatja neki mindazt, amit én nem. És azokat a szavakat is,
amelyeket nekem kellett volna, de túlságosan fafejű voltam beismerni az igazságot, ezért
hallgattam.
Szorosan behunyom a szemem, miközben felkészülök a válaszára, majd felteszem a
kérdést, amelytől rettegek.
– Hagytad, hogy ágyba vigyen?
Laurelyn nem hazudna nekem, de éppen emiatt félek ennyire. A szemhéjam mögötti
sötétségbe bámulok. Képtelen leszek elviselni, ha azt feleli, hogy magába fogadta.
Fogalmam sincs, hogyan reagáljak.
A kezét érzem az arcomon.
– Nézz rám! – Nem biztos, hogy képes vagyok rá, amíg be nem bizonyosodik, hogy nem
lett másé. – Kérlek, nézz rám!
Soha életemben nem féltem még ennyire, de kinyitom a szemem, mert erre kért.
Komoly az arca. Gondolom, azon tűnődik, milyen szavakkal törje össze finoman a szívem,
és hogyan öljön meg minél lassabban. Miközben végigsimítja az arcom, karamellaszínű
szemébe nézek, és várom az ítéletet.
– Jack Henry. – A nevem hallatán kész vagyok a lábai elé omlani. – Rajtad kívül
sohasem volt másik férfi – sem a fejemben, sem a szívemben, sem a testemben. –
Megfogja a kezem, és a szíve fölé húzza. – Egyetlen férfinak sem lesz itt helye. Egyedül
neked tartogatom.
Hallom, ahogy hangosan kifújom az addig visszatartott levegőt. Nincsenek rá szavak,
mennyire megkönnyebbülök.
A kezem alatt érzem, hogy felgyorsul a szívverése. Az enyémmel tökéletes összhangban

dobog.
A másik kezemet is a mellkasára teszem, ujjammal végigsimítom a bőrét, hogy lelökjem
a válláról a köntöst. Előrehajolok, és mélyen beszívom a levegőt, miután egyetlen csókot
nyomok meztelen keblei közé. Sajátos, nőies illata van – az én tusfürdőm ellenére –,
megőrjít az aroma. Képtelen vagyok betelni vele; annyira hiányzott.
A dereka köré csavart övhöz nyúlok, és meghúzom. Kibontom a nedves anyagot, és
félrelököm, hogy láthassam meztelenségét, de a látványa nem elég. Sosem volt az, ha
Laurelynről van szó. Meg kell érintenem. Így is teszek.
– Sokkal gyönyörűbb vagy, mint emlékeztem.
Kétoldalt megragadom a combját, felnyúlok a csípőjéig, majd megszorítom. Tenyeremet
a hasára simítom, felcsúsztatom a mellkasáig, aztán vissza.
Előredőlve a számba veszem egyik rózsaszín mellbimbóját, érzem, ahogy
megkeményedik, miközben a nyelvemmel izgatom. Kezét a tarkómra téve magához húz,
miközben megfeszíti a hátát, és lehajtja a fejét. Hallom, ahogy egy nyögés hagyja el az
ajkát.
A köntös alatt teljesen meztelen, a kemény farkamon ficánkol. Csak a nadrágom és az
alsóm anyaga választ el minket, de nem hiszem, hogy ez sokáig fog tartani, mert úgy
érzem, a nadrágom bármelyik pillanatban szétszakadhat. Nem hiszem, hogy valaha is
ennyire kívántam őt.
A következő pillanatban felpattanok a kanapéról, és az ágy felé viszem Laurelynt; lábát
a derekam köré csavarja, és erősen kapaszkodik a vállamba. A nappaliból a hálóig tartó
úton kiszabadítja a karját a köntösből, és hagyja a padlóra esni.
Az ágyra fektetem; teljesen meztelen, eltekintve a nyakában lógó csillag alakú
gyémántmedáltól. Nem tudom visszafojtani a vigyorgást.
– A szülinapi ajándékodat viseled.
A nyaka mélyedéséhez kap, ahol a medál pihen.
– Le sem vettem azóta, hogy a nyakamba akasztottad.
Piszkosul szeretem ezt a lányt.
Végtelen örömmel tölt el, hogy mindig magánál tartott egy darabkát belőlem, amíg
távol voltunk egymástól. Azt hiszem, még jobban szeretem, amiért az ajándékomat ilyen
közel tartja a szívéhez – már ha ez egyáltalán lehetséges.
Laurelyn fölé ereszkedem, és megcsókolom. Kétségbeesetten vágyom, hogy érezzem a
nyelvét az enyémen, és megkóstoljam az Amerikai Lány édes ajkát. Kissé kinyitja a száját,
hogy utat engedjen, jobb, mint amire emlékeztem. Nyelve hullámokban ostromolja az

enyémet, ahogy közös, intim táncba kezdenek, amelyben már rég nem volt részük.
Túl erőszakosan csókolok, mert túlságosan rég éreztem Laurelynt. Nem tudom, hogyan
lehetnék kevésbé követelőző vele kapcsolatban. Hátrahúzódik, hogy levegőhöz jusson,
míg én a nyaka után a vállát veszem célba a számmal.
– Imádom ezeket a kis szeplőfoltokat. Hiányzott, amikor nem csókolhattam.
Halkan kuncog, miközben lefelé indulok a mellkasán. Nevetése elakad, hallom éles
lélegzetvételét, amikor a számba veszem az egyik mellét.
– Óóóh – nyögdécsel, ahogy a mellbimbóját húzom, amíg megkeményedik. Óvatosan
karcolom a fogammal, mert tudom, milyen érzékenyek a bimbói, és milyen gyorsan
beindul, ha ezt csinálom. Nem kivételezek, ezért a másik mellét is kezelésbe veszem,
mielőtt délebbre kalandozom.
Elnyúlva fekszik az ágyon, nem tudom levenni a tekintetem a hasáról. Végigsimítok a
piercing alatti lapos részen, amikor a félig beszedett fogamzásgátló csomag emléke előtör
a mélyből. Kénytelen vagyok azon tűnődni – vagy inkább reménykedni –, hogy egy kis
részem már talán benne fejlődik. Hihetetlen, hogy el tudom képzelni a gyerekemmel
terhesen, és nem akadok ki.
Lehajolok, hogy csókokkal borítsam a hasát. Érzem, ahogy kezével a hajamba túr.
Felpillantok rá. Kissé felemelte a fejét, hogy jobban lásson.
– Mi ez a különös érdeklődés arrafelé?
Nem hozom most szóba, ennek nem most van itt az ideje. Nem akarom, hogy bármi
útját állja az egyesülésünknek.
– Semmi – suttogom, miközben lejjebb haladok, és átugrom azt a bizonyos részt, pedig
tudom, hogy ott kíván a legjobban. Addig szeretném nyújtani, ameddig csak lehetséges.
A lába közé térdelek, és amikor megemelem az egyiket, hogy végigcsókoljam,
észreveszek valamit, ami nem volt ott három hónappal korábban – díszes, fekete betűk,
körben az egyik bokája belső oldalán.
– Ez meg micsoda?
Felkönyököl, és azzal a jellegzetes tekintettel néz rám, amely azt üzeni: Szerinted
micsoda, nagyokos? Ki sem kell mondania a szavakat, mindent leolvasok az arcáról.
Vannak dolgok, amelyek nem változnak, de el kell ismernem, hogy örülök neki. Hiányzott
a viselkedése. Kifejezetten üdítő. Egyetlen másik nő sem olyan számon kérő, mint
Laurelyn – kivéve persze Margaret McLachlant.
Mindig azt hallani, hogy a férfiak végül olyan nőt vesznek feleségül, aki hasonlít az
anyjukra. Talán azért szeretem ennyire ezt az Amerikai Lányt.

Gondolataim visszakanyarodnak a levegőben maradt kérdéshez, oldalra billentem a
fejem, hogy hangosan fel tudjam olvasni a tetoválás szövegét.
– „Mindig róla szól a dalom.” – Felnézek rá. – Mikor csináltattad?
– Néhány héttel azután, hogy visszatértem Ausztráliából.
Azt hiszem, a tetkó rám utal – legalábbis remélem –, de biztosra akarok menni. Jelen
pillanatban nincs helye feltételezéseknek.
– Mondd csak, kiről is van szó?
Felsóhajt, és a fejét csóválja.
– Tényleg ki kell mondanom a szavakat, hogy tudd?
Igen.
– Naná! Hallani akarom, ahogy kimondod.
– Rólad szól, Jack Henry. Te leszel minden dalomban, amit ezután énekelek.
– Tetszik. – Figyeli, ahogy megcsókolom a testén a pontot, ahol megörökített. – A te
dalod akarok lenni, Laurelyn. – Feljebb emelem a lábát, és megcsókolom a belső combját.
– Örökkön. – Anélkül, hogy megszakítanánk a szemkontaktust, csókot nyomok a másik
combjára. – Örökké.
Behunyja a szemét, és hátrahanyatlik. Hallom a zihálását, miközben egyre közelebb
haladok a pont felé, ahol érezni akar – ahol a legnagyobb szüksége van rám. Remeg a
lába, ahogy széttárom. Sima bőréhez nyomom az orrom, és mélyet lélegzem.
– Imádom az illatodat.
Vonaglik alattam. Lehajolok, éppen annyira, hogy a lába fölött körözzek, de még nem
érek hozzá. Gondoskodom róla, hogy érezze a lehelet melegét.
– Kérlek… Jack Henry – hallom a suttogását. – Ne akard, hogy könyörögjek – azzal
megemeli a csípőjét, közelebb a számhoz. Mocorgásából arra következtetek, hogy él-hal
lágy, nedves nyelvemért.
Lefogadom, hogy akkor is el tudnám juttatni a csúcsra, ha hozzá sem érnék, de ezt a kis
trükköt elteszem egy másik alkalomra.
Csókot nyomok a szeméremcsontja fölé.
– Emlékszel még, milyen könnyen a csúcsra tudtalak repíteni a számmal?
– Nem. Juttasd eszembe – suttogja, és újra megemeli a csípőjét.
– Lássuk, fel tudom-e frissíteni az emlékezeted.
Lágy csókot lehelek nedves ölére, aztán beléhatolok a nyelvemmel.
– Óóh… óh… ne merészeld abbahagyni.
Álmodni sem mernék róla, olyan pokolian jó íze van.

Mélyen, hangosan kapkodja a levegőt, miközben fel-le mozgatja a csípőjét a szám
fölött. Mondhatom, nagyon hiányzott neki. És mondanom is kell. Szavakkal nem lehet
kifejezni, mennyire, de a gyönyöre hangjai elég jó útmutatóul szolgálnak. Kezdem
biztosnak érezni, hogy nem felejtettem el, hogy szeret a legjobban elmenni.
Nyelvemet az ölére lapítom, és lassú mozdulatokkal izgatni kezdem. Tudom, ezt
mennyire szereti. Amikor egyre keményebben tekergeti a csípőjét, megbizonyosodom
róla, hogy pontosan azt kapja, amire szüksége van. Élete legjobb orgazmusában akarom
részesíteni, ezért egy ujjal beléhatolok – aztán még eggyel –, közben persze a
nyelvmunkát sem hagyom abba az ujjaim fölött. Meleg, nedves nyelvem és a ki-be
csúszkáló ujjaim izgatásának hatására Laurelyn a hajamba markol, a nevemet kiáltja, és
közelebb ránt.
Reszket a lába, majd egy pillanattal később elernyed, és elengedi a hajam. Légzése
mélyül és lelassul, éles ellentétben a pillanatokkal ezelőtti zihálással.
Egy pipa.
Megnyalom az ajkam, hogy érezzem Laurelyn ízét, aztán felülök, és lehúzom a pólómat.
A padlóra dobom, majd az ágy szélére húzódom, hogy kibújjak a nadrágomból és az
alsómból. Amikor éppolyan meztelen vagyok, mint ő, mellébújok, útközben pedig
megállok egy csókra a hasa környékén. Istenem, bárcsak most rögtön megtudhatnám, hogy
növekedik-e benne egy apró csoda.
Elhelyezkedem a lábai között, arcunk, szívünk egymás felé néz. Bőr a bőrön. Az arcom
felé nyúl, és egyik ujjával végigsimít rajta.
– A borosta különösen… izgató.
Ez egész biztosan jó dolog. Talán nagyszerű is.
– Izgatóbb, mi? Ez azt jelenti, hogy szeretnéd, ha megtartanám?
– Ki-be baszottul igen – mondja huncut mosollyal. – Már rég eldugtam volna a
borotváidat, ha tudom, milyen érzés, ha borostásan csinálod odalent.
Viccelődni próbál, de amit én akarok mondani, az egyáltalán nem mulatságos.
Felkönyökölök, hogy ne nyomjam agyon a súlyommal. Két kézzel megfogom az arcát,
hogy a szemébe nézhessek.
– Szeretlek, Laurelyn Paige Prescott. – Könnyek gyűlnek a szemébe, a homlokához
szorítom az enyémet, mert nem bírom nézni. Sosem voltam képes nézni, ahogy sír. –
Kérlek, ne sírj, bébi.
Megfogja a fejem, és arrébb tol. Kénytelen vagyok ránézni, és figyelni, ahogy a könnyek
legördülnek az arcán.

– Ezek örömkönnyek – a legjobb fajtából –, mert én is szeretlek téged, és olyan boldog
vagyok.
Kismillió oka lenne rá, hogy elküldjön a fenébe – és valószínűleg ezt kellene tennie –,
de látom rajta, hogy erre nem kerül sor. Valamilyen csoda folytán még mindig szeret.
– Te vagy életem egyetlen angyala, Laurelyn.
Megmarkolja a tarkómat, és a szájához húz. Lágyan és lassan csókol, majd amikor
elenged, még mindig összeérnek az ajkaink, ezért érzem, ahogy mozog a szája.
– Szeretkezz velem.
Még mindig a lába között fekszem. Felemeli és széttárja, hogy közelebb kerüljek.
Keményen és harcra készen állok a nedves bejáratnál, de nem tudom, hogy használjunk-e
óvszert. Nem akarom elrontani a pillanatot azzal, hogy rákérdezek, de a szívem mélyen
nem akarom, hogy azt mondja, szükségem van rá. Benne akarok lenni, anélkül, hogy
bármi közénk állna, úgyhogy a fogamzásgátlás kérdését az általam annyira imádott nő
ellenőrzésére bízom.
Tudja, hogy kész vagyok behatolni. Ha nem mondja, hogy óvszerre van szükségünk, az
két dolgot jelenthet: vagy újra rendesen szedi a tablettát, vagy már a gyermekemet várja.
Mintha megérezné a fejemben dúló csatát, megemeli a csípőjét, és magába fogadja a
farkam hegyét. A csípőjét ringatja, nincs szükségem több jelzésre. Teljes egészében
előrenyomulok, olyan mélyen, amennyire csak lehet ebben a pózban.
Ó, basszus! Olyan jó érzés. Nagyon hiányzott, hogy benne legyek.
Eddig még csak egyetlenegyszer szeretkeztem Laurelynnel. Akkor még nem tudtam, mit
érzek iránta. De most tudom, hogy szeretem. Szemernyi kétségem sem maradt.
– Régóta nem éreztelek – túlságosan régóta.
Miközben ki-be mozgok benne, elönt a vágy, hogy megmondjam, mit jelent számomra.
Apró csókokat hintek a nyakára, amíg elérem a fülét.
– Nagyon szeretlek, Laurelyn. Esküszöm, így van. – Nem tehetek róla, úgy érzem, újra
és újra el kell ismételnem, ha jóvá akarom tenni az összes alkalmat, amikor nem
mondtam.
Keze a hátamról a hajamba vándorol. Körme finoman karcolja a bőrömet, egész
testemben libabőrös leszek tőle.
– Én is szeretlek, Jack Henry. Nagyon.
Lassítok az iramon, szeretném, ha ez a pillanat örökké tartana. Kezem megtalálja az
övét, a feje fölé szorítom a karját, ahol szorosan összekulcsolódnak az ujjaink. Ő a
mindenem, és soha többé nem fogom elengedni.

Kinyitja a szemét, találkozik a tekintetünk, mialatt fölötte mozgok. Nem kerüli el a
figyelmemet, milyen hihetetlenül szűk odalent. Kétség sem férhet hozzá, nem bújt ágyba
másik férfival. Elhittem neki, amikor mondta, hogy nem volt senkije, de az érzés kicsivel
nagyobb elégedettséggel tölt el. És gyönyörrel.
Még néhány lökés maradt, mielőtt elélvezek. Nem kérdezem, hogy kihúzzam-e. Biztos
vagyok benne, hogy szólna, ha azt akarná.
– Ó, Laurelyn – sóhajtom, ahogy megszorítom a kezét, és egy utolsó lökéssel belé
élvezek. Laurelyn átöleli a lábával a derekamat, és a hátam mögött összekulcsolja a
bokáját. A lábai erejével közelebb húz, amíg nem marad köztünk üres tér.
Hmm. Az is hiányzott, hogy belé élvezzek.
Miután teljesen kiürültem, elégedetten visszavonulok. A hátamra fordulok, Laurelynt a
mellkasomra húzom. Lassan simogatom a karját. Még mindig hideg, a takaróért nyúlok, és
magunk fölé húzom.
Még kapkodom a levegőt, amikor csókot nyomok a feje tetejére, és szorosan átölelem.
Itt akarok maradni örökre – bárhol, ahol az Amerikai Lány a karjaim közt pihenhet.
– Hibát követtem el, amikor nem vallottam be, mit érzek irántad. Kísértett attól a naptól
fogva, amikor arra értem haza, hogy eltűntél. Fogalmad sincs, mennyire sajnáltam, hogy
hagytalak kicsúszni a kezem közül. De nem fog megismétlődni, mert soha többé nem
engedlek el. Soha.
Sejtelme sincs, milyen jövőt tervezek vele – hogy feleségül akarom kérni –, de most
még nem merem szóba hozni a témát. Nem akarom megrémíteni a házasság gondolatával.
Még biztosan nem bízik meg bennem eléggé, ezért inkább elnapolom azt a bizonyos
beszélgetést.
Keze a mellkasomon nyugszik, lustán cirógatja a mellbimbómat.
– Ha tudtad, hogy szeretsz, miért nem mondtad?
– Letagadtam, mit érzek irántad. Elhitettem magammal, hogy nem tudom, mit
jelentenek ezek az érzések. Olyan bonyolultnak tűnt akkor, és el akartam kerülni a
bonyodalmat. De bármilyen erősen próbáltam, nem tudtam elkerülni, hogy beléd
szeressek. Csúnyán beléd zúgtam. Sosem voltam szerelmes, egészen mostanáig.
Felemeli a fejét a mellkasomról, és rám néz.
– Minden erőmre szükség volt, hogy ne rohanjak vissza Ausztráliába könyörögni, hogy
maradjunk együtt. Tudom, hogy nem kellett volna, de megvolt annak a telefonnak a
száma, amin engem hívogattál. Meg sem tudom mondani, hányszor akartam felhívni, csak
azért, hogy megtudjam, felveszed-e. De rettegtem a visszautasítástól. Nem bírtam volna

elviselni, ha elküldesz.
Hihetetlen! Egész idő alatt csak egyetlen telefonhívás választott el bennünket.
– Attól kezdve, hogy elmentél, mindenhová magammal vittem a mobilodat. Tudtam,
hogy megvan a száma, mert arról küldted át a fotóinkat a saját telefonodra. Kikerestem a
számodat a híváslistából, és megpróbáltalak felhívni, de elkéstem. Akkor már lemondtad a
szolgáltatást.
– Igen. Muszáj volt váltanom, és új számot kérnem.
Most nem akarom hallani, milyen történet áll a váltás hátterében. Tudom, hogy nem fog
tetszeni, és egyelőre szeretném élvezni az együtt töltött időt.
– Sosem adtam fel a reményt, hogy majd egyszer felhívsz, és meghallom a hangodat a
vonal túlsó végén.
– Bárcsak megtettem volna. Ha tudtam volna, mit érzel, felhívtalak volna. A fenébe is,
kezdjük ott, hogy el sem hagytalak volna. Istenem, biztosan rosszul érezted magad,
amikor megtaláltad a levelemet.
Borzasztó volt – életem legeslegrosszabb napja.
Túl sokat hibáztunk, ő is, én is, és bár azt mondta, szeret, ez még nem jelenti
automatikusan azt, hogy hajlandó leélni velem az életét.
– Mi van, ha meggondoltam magam, és úgy döntöttem, hogy bonyodalomra vágyom. Mi
lenne, ha meg akarnám próbálni?
Ujja a hasamon időzik, a végtelen szimbólumát rajzolgatja láthatatlanul, mint mindig,
amikor ideges.
– Nem számíthattam rád korábban, amikor szükségem volt.
Igaza van. Bevallotta, hogy szeret, de csalódást okoztam neki. De soha többé nem fordul
elő. Soha.
– Mindig bánni fogom, Laurelyn. Rengetegen hagytak cserben az életedben, de én nem
leszek egy közülük. Esküszöm, mindig számíthatsz rám, ha hagyod.
Amilyen férfiak voltak jelen Laurelyn életében, nem csoda, hogy gondjai vannak a
bizalommal, és ezt nem is titkolta előttem. Addig nem voltak ezzel gondjaink, amíg az
egyezségünk világos határokat szabott, de egy normális kapcsolat más lesz. Biztos, hogy
nem lesz könnyű utunk, de kész vagyok vállalni bármit, ha együtt lehetünk.
– Nem hazudhatok. Ez a dolog, te és én, a frászt hozza rám.
Aggódnék is, ha nem félne.
– Rám is, de melyiket választanád? Retteghetünk együtt, vagy járhatunk külön úton,
búbánatosan. Mert tudom, hogy nélküled az lennék.

– Igazad van. Három hónap elég volt a nyomorúságos állapotból, nagy szívás. Kész
vagyok megpróbálni az együtt rettegős verziót.

9. fejezet
LAURELYN PRESCOTT
Hátat fordítok Jack Henrynek, és összebújunk. Még nem telt el olyan sok idő, de tudom,
hogy repetázni akar, amint készen áll rá. Rajtam biztosan nem fog múlni, bármikor lesz
ismét működőképes a rendszer.
Keze a derekamra csúszik, és megint körkörös mozdulatokkal simogatja a hasam. Úgy
tűnik, valamiért nagyon rabul ejtette ma este az a terület. Kezemet az övére teszem.
– Újra felfedezed, mennyire szereted a köldökpiercingemet? Úgy látom, nem tudsz
elszakadni tőle.
– Engem nem a piercinged köt le ennyire.
Hmm… Érdekesen hangzik. Talán máris készülődik a második menetre. Hamarabb, mint
vártam, de elég hosszú ideje nem voltunk együtt. Hátrébb húzódom, hogy hozzásimuljak.
– Akkor mi babonázott meg?
Nem mozdul, nem is válaszol azonnal.
– Megtaláltam a fogamzásgátló tablettáidat, miután elutaztál.
– Ó. – Tudtam, hogy valahol a hálószobában felejtettem, ezért nem lep meg, hogy
szóba hozza. Ha jól sejtem, pánikrohamot kapott, amikor megtalálta. Hiszen mindenáron
el akarja kerülni a gyermekáldást.
– Két olyan este is volt, amikor nem szedted a bogyót, és óvszert sem használtunk. Én
pedig meg sem próbáltam időben kihúzni. Azt hiszem, érthető, miért őrlődtem az elmúlt
három hónapban azon, hogy vajon teherbe estél-e vagy sem. – Félresöpri a hajamat, és a
nyakamat csókolgatja. – Ne félj elmondani, ha tényleg terhes vagy csak azért, mert annak
idején csúnyán összevesztünk a szüleimnél. – Szája a fülemhez ér, beszippantja a
cimpámat. – Annyira szeretlek, és esküszöm, a gyerekünket is szeretni tudnám.
Amikor már azt hinném, hogy nem imádhatom jobban ezt a férfit, tesz egy ilyen
megjegyzést, hogy még jobban belé zúgjak.
Megfogom a hasamra szorított kezét, és ujjaimat összefonom az övéivel. Amíg a
válaszomra vár, erősen megszorítja a kezem.
– Nem vagyok terhes. – De ebben a pillanatban azt kívánom, bárcsak az lennék. – Új

adagot bontottam, amint hazaérkeztem.
Nem látszik rajta a megkönnyebbülés, amire számítok. Azt akarja, hogy terhes legyek?
Egészen mostanáig úgy hittem, a terhességnek még a puszta lehetőségétől is teljesen
kiakadna. Kezdem meggondolni magam, hiszen azt mondta, szeretni tudná a gyerekünket.
– Meg kellett kérdeznem, Laurelyn. Szinte megőrültem, mert azt hittem, növekszik
benned a babánk, csak a hülye viselkedésem miatt féltél szólni.
– Valószínűleg nem mertem volna bevallani. – Egyébként kit akarok átverni? Halálra
rémültem volna, ha el kell mondanom, hogy a gyerekét várom. – Csak hogy tudd, már nem
szedem a tablettát a migrénem miatt. Mivel úgy tűnt, a közeljövőben nem tervezek
gyereket, felhelyeztettem egy spirált.
– Az sem lett volna gond, ha terhes vagy. Komolyan gondoltam, amit mondtam.
Szeretlek, és a babát is tudnám szeretni.
Mindig meglep, mennyire vágyom erre a férfira. Nem tudom, hogy a testemen
kalandozó keze vagy a szájából elhangzó ígéret okozza, de a kettő közül valamelyik igen
erős vágyat ébreszt bennem.
Mire rájövök, mit művelek, már az ágyékához dörzsölöm a fenekem, és érzem a
keménységét. Ja, elég rég voltunk együtt ahhoz, hogy máris újra készen álljon. A hasamról a
lábam közé csúsztatja a kezét, száját pedig a nyakamon érzem.
Kezét a lábam közé szorítva addig izgat, amíg deréktól lefelé minden egyes
idegvégződésem lángra lobban. Kétségem sem marad afelől, hogy pontosan emlékszik,
mire van szüksége a testemnek, miközben körkörös mozdulatokkal ingerli a
legérzékenyebb pontomat.
Ahogy a csípőmet ringatom, két ujja belém hatol, hüvelykujjával pedig az eksztázisgombomat
és a körülötte lévő érzékeny területet ingerli. Nem telik el sok idő, érzem a
mélyről feltörő, földrengető izomrándulásokat.
Az érzés erősen, keményen támad, mert Jack Henry annyira érti a dolgát. Azt hiszem,
sejti, hogy eluralkodik rajtam a gyönyör, mert lelassítja az ujjai mozgását, de ezzel csak
azt éri el, hogy még célzottabban okoz gyönyört, én pedig egyre gyorsabban vonaglom.
A mámor elárasztja az egész testemet – érzem az ágyékomban, végig a megfeszülő
lábamon, és kisugárzik begörbülő lábujjamig. Ebben a pillanatban teljesen Jack Henry
hatalmába kerülök, és gyanítom, hogy éppen erre vágyik, úgyhogy megadom magam.
Elolvadok, mikor véget ér az orgazmusom.
– Hűha. Egy újabb kellemes emlékeztető.
– Tudod, hogy még korántsem végeztem veled, bébi.

Persze hogy nem. Az én barlanglakómnak sosem elég.
– Oké.
Hátulról végigcsókolja a nyakam, miközben keze gyengéden kalandozik a testemen.
Ennél azonban… többet akarok. Átnyúlok a fejem fölött, hogy megérintsem, ő pedig
puszit nyom az arcomra.
– Jack Henry, már szeretkeztél velem, ami csodálatos volt, de három hónappal ezelőtt
voltunk együtt utoljára, úgyhogy most egy jó alapos kefélésre van szükségem.
Mély nevetését hallom a fülem mellett.
– Bébi, nekem nem kell kétszer mondani. – Megfogja a kezem, és mindkettőt a fejem
fölé emeli, miközben a csípőjével az ágynak szegez. – Arccal lefelé.
Arccal lefelé. Olyan mocskosnak hangzik, ahogy mondja. És tetszik. Ez az egyik kedvenc
póza, és határozottan tehetséges benne, úgyhogy nagyszerű dolgokra számítok.
Vele együtt fordulok, miközben a kezemet bilincsben tartja a fejem fölött. Maga alá gyűr
az ágyon, tenyeremet pedig a fejtámlához támasztja. A fülcimpámba harapva azt suttogja:
– Bármi is történjen, ne hajlítsd be a kezed.
Térde kívülről szorítja a combomat, amitől a két lábam összeér – egyáltalán nem ez a
szokásos módszere. Érzem, ahogy megmarkolja a csípőmet, miközben a fenekemet
döfködi. Még mindig nedves vagyok a magjától, könnyen hatol belém, miután megtalálta a
tökéletes szöget. Ó, te jó… ez most teljesen más. Azelőtt sosem csináltuk így.
Szokatlan ez a pozíció, mert ahelyett, hogy széttárná a lábaimat, összenyomja őket, de
az érzés leírhatatlan. Csípőmet az ágyhoz préseli, és minden egyes lökéssel mélyebbre
nyom a matracba. Most már értem, miért támasztotta ki a kezem. Egyébként a fejtámlához
verném a fejem, és a végére elájulnék.
Jack Henry teljesíti a parancsot. Azt mondtam, hogy keményen keféljen, és nem okoz
csalódást. Soha nem szokott.
Ahogy elhelyezkedik fölöttem, egész testemen érzem meleg bőrét. Légzése szaggatottá
válik. Lökései lassulnak, de erősek és mélyek. Tudom, mit jelent: közeledik a beteljesülés.
Várom, hogy a nevemet kiáltsa, de nem teszi. Helyette a fülembe morog:
– Ó, átkozottul szeretlek – mondja, és még egyszer utoljára mélyen belém döf.
Nem hiszem, hogy ez a két szó összeillik, és abban sem vagyok biztos, hogy örülnöm
kellene neki, de Jack Henry miatt valamiért mégis működik.
A vállamon éktelenkedő szeplőfoltokat csókolgatja, amelyeket annyira hiányolt,
miközben próbálja visszanyerni a lélegzetét. Lopva felsandítok rá.
– Én is átkozottul szeretlek.

Nevet, és közben csókot nyom a hátamra a lapockáim közé. Kihúzza a farkát, majd
csókokkal borítja a gerincemet. Ösztönösen megfeszítem a hátam, ahogy kiráz a hideg.
Szája a hátam alsó részére vándorol, érzem, ahogy a nyelve végigsimítja a mélyedést, amit
annyira szeret. A kis hát-fétise időnként elég furcsa, de el kell ismernem, jó érzés a
nedves nyelve a bőrömön.
– Elvonási tüneteim voltak, amiért nem kóstolhattam ezt a kis sós pontot dugás után.
– Tiszta perverz vagy. – Vajon létezik szakkifejezés erre a furcsa rögeszmére?
– Tudom, de így szereted. – Szája a fenekemre tapad, és játékosan beleharap.
– Verejték-kóstoló, fenékharapó perverz, az vagy te – nevetek, miközben
szembefordulok vele.
Velem együtt mozdul, majd a fejemet a mellkasára vonja. Egyik lábam átvetem a testén,
ő végigsimítja a combom, majd belemarkol a fenekembe.
– Így igaz. Bizonyított verejték-kóstoló, fenékharapdáló vagyok. De csak ezt az édes kis
popsit, bébi.
Csak az én édes popsimat, mi?
Teljesen kábult vagyok, de tudtam, milyen szexmániás lény valójában Jack Henry, ezért
eltűnődöm, volt-e másik nője az elmúlt három hónap során. Ő is rákérdezett Charlie-ra,
vajon nekem nincs ugyanannyi jogom megkérdezni, volt-e valakije rajtam kívül?
A pokolba, naná! Minden jogom megvan hozzá, hogy tudjam. De vajon képes vagyok
megbirkózni a tudattal, hogy valaki átvette a helyem? Fogalmam sincs. Gyötrelem, hogy
nem tudom biztosan, de a kínok kínját állnám ki, ha közölné, hogy volt valakivel intim
kapcsolata. Nem biztos, hogy el tudnám viselni ezeket a szavakat, ezért magamban
vívódom, pontot tegyek-e a dolog végére.
Tudnom kell.
– Azt kérdezted, együtt vagyok-e Charlie-val. Most én kérdezek tőled valamit.
Lefeküdtél másokkal?
Ő nevet, de én nem, mert nem találom viccesnek a kérdést.
– Azt kérdeztem, voltál-e másik férfival, te pedig azt, voltam-e másokkal. Többes szám,
azaz egynél több.
– Vagy többes szám mint sok.
Megpaskolja a fenekem, majd keményen megmarkolja, és magához húz.
– Bébi, a farkam csak Marok Marcsával és az öt nővérével érintkezett.
Azt nem mondta, hogy nem volt másik nő az ágyában.
– Válaszolj! Ez azt jelenti, hogy az utóbbi három hónapban nem feküdtél le másik

nővel?
Megsimogatja a pontot a fenekemen, ahol rácsapott.
– Utánad egyetlen nőt sem ismertem bibliai értelemben.
Nem tudom, éreztem-e valaha ilyen megkönnyebbülést.
– Helyes. Maradjon is így.

10. fejezet
JACK MCLACHLAN
Őszinte voltam, amikor azt mondtam, hogy nem voltam másik nővel, de ez csak
féligazság. Volt egy másik nő, és vele közel kerültem a tűzhöz. Az igaz, hogy nem dugtam
meg, de afelől nincs kétségem, hogy amit csináltunk, Laurelynnek számít valamit. Egyszer
majd el kell mondanom az igazat, de nem most. Most csak azt akarom, hogy a karjaimban
tarthassam, és bepótoljuk az elvesztegetett időt.
Ujjammal gyengéden cirógatom a gerincét, amikor felemeli a fejét a mellkasomról. Azt
hiszem, az igazságot keresi a szememben.
– Hiszek neked.
Ettől még rosszabbul érzem magam, ahogy mosolyog rám. Csak ennyi, olyan könnyen
hisz nekem. Önző pöcs vagyok, amiért inkább kihasználom ezt a tökéletes pillanatot,
ahelyett, hogy összeszedném magam, és elmondanám az igazat.
Visszahajtja a fejét a mellkasomra, hálás vagyok érte, mert nem akarom, hogy a lelkem
ablakaiban kutakodjon. Attól félek, észrevenné a félrevezetést.
Tenyerét a mellemre helyezi, és lassú, körkörös mozdulatokkal simogatni kezd.
– Mesélj nekem az otthoniakról.
Azzal a történettel kezdem a családi hírösszefoglalót, amikor anya egy reggel
beviharzott a sydney-i lakásomra, és megvert a táskájával, miután bevallottam az igazat a
kapcsolatunkról. Laurelyn azonnal vigyázzülésbe vágja magát, és rám néz.
– Édesanyád tud az egyezségünkről?
– Ja, és nem volt kimondottan büszke rám miatta.
Eltakarja a szemét a kezével, és összeráncolja az orrát.
– Ó, te jó ég! Margaret biztosan a legnagyobb ringyónak tart, amiért három hónapig
osztoztam veled az ágyadon, és meg sem mondtam a nevem.
– Anya nem hisz semmi ilyesmit. Szeret téged.
Leveszi a kezét a szeméről.
– A helyében én ribancnak tartanám magam.
– De ő egyáltalán nem ezt gondolja rólad. – Azon vívódom, kimondjam-e a következő

szavakat, de úgy döntök, hogy látni akarom a reakcióját. – Azt akarja, hogy vigyelek haza,
és tegyelek a menyévé. – Sőt, biztosra veszem, anya azzal is megelégedne, ha előbb a
menyévé tenném Laurelynt, és csak azután vinném haza.
Nem terítem ki azonnal a lapjaimat azzal, hogy feleségül akarom venni. Még annyit sem
mondok, hogy én akarom, pedig így van. Tényleg akarom, de Laurelyn sokkos
arckifejezése összetéveszthetetlen. Nyilvánvalóan nem számított rá, hogy olyasmit hozok
szóba, aminek akár távolról is köze van a lánykéréshez.
Azt mondtam magamnak, hogy nem említem a házasságot, mert félek, hogy
megrémíteném, de nem látok rettegést a szemében. Valami más van helyette, ami
reményt ad – reményt arra, hogy talán elfogadna férjéül.
Megint azt csinálja, amit az előbb, az arcomat tanulmányozza. Gondolom, megpróbálja
kiolvasni, mi jár a fejemben, hogy tudja, hogyan válaszoljon.
– Hmm… úgy tűnik, Margaretnek elég komoly tervei vannak velem.
Ez annyira jellemző Laurelynre. Válasz nélkül válaszol a kérdésemre, felismerem a
jellegzetes védekezőmechanizmusát. Azért él vele, mert fél, így hát tartozom neki az első
lépéssel. Szeretem ezt a nőt, és képes vagyok rá, ha erre van szüksége.
Volt idő, amikor képes volt előttem kitárni a szívét és a lelkét, gondoskodni fogok róla,
hogy újra így tudjon bízni bennem.
– Laurelyn, nem számítottam rá, hogy beléd fogok szeretni, de így történt… a testem
minden egyes porcikájával. – Széles vigyor terül el az arcán, amikor felismeri, hogy a
levele szavait használom. – Az utóbbi három hónapban megtapasztaltam, milyen érzés az
életem nélküled, és minden percét gyűlöltem. Soha többé nem akarom átélni. – Megfogom
a kezét, és összekulcsoljuk az ujjainkat. Ez még nem lánykérés – mert azt felejthetetlenné
akarom tenni –, de el fogom mondani neki, mennyire szeretném feleségül venni egy nap,
talán nem is olyan sokára. Beszélhetünk a jövőről, és arról, milyen megoldást találunk a
kapcsolatunk működésére. – Azt akarom… – kezdem, de félbeszakít a mobilom csörgése,
Margaret McLachlan csengőhangja. Az időzítés nem is lehetne rosszabb, és elájulna, ha
tudná, miben akadályozott meg.
– Ki hívhat ilyen későn? – Nem terveztem, hogy felveszem a telefont, mert nem
akartam félbeszakítani a kettesben töltött időt, de Laurelyn hangjába gyanakvás vegyül,
így nem marad más választásom. Muszáj válaszolnom anya hívására, hogy Laurelyn
megnyugodhasson. Köztünk nincs helye gyanakvásnak.
– Anya az. Nem mindig veszi figyelembe a Sydney és Nashville közötti időeltolódást. –
De én tudom, hogy valójában milyen okból telefonál. Tudta, hogy ma este forró nyomon

fogom követni a Laurelynnek hitt nőt. Csak ellenőrizni akarja, hogyan alakult a dolog.
Teljesen pucéran kimászom az ágyból, hogy megkaparintsam a mobilt. Laurelyn az
egyik könyökére támaszkodik, és figyeli, ahogy átvágok a szobán.
– Hiányzott ez a pompás látvány.
– Mutatok majd még néhány dolgot, amit hiányoltál – nevetek, aztán válaszolok
Margaret McLachlan hívásásra. – Szia, anya.
Rögtön a lényegre tér.
– Tudom, hogy késő van nálad, de nem bírtam tovább. Muszáj tudnom, hogy
megtaláltad-e, vagy sem.
– A válasz igen. Épp itt van velem.
Úgy sikkant, mint egy kisgyerek.
– Ó, ez nagyszerű hír – pontosan ebben reménykedtem. Úgy alakultak a dolgok, ahogy
remélted?
Ez Margaret kódolt, kérdés nélküli kérdése arra vonatkozóan, hogy bepótoltuk-e az
elvesztegetett időt.
– Úgy.
– Csak nem zavartam meg valamit?
– Tulajdonképpen de.
– Fiam, ha abbahagytad, csak hogy felvedd a telefont, nem csináltad elég jól azt a
valamit. Mars vissza hozzá, és csináld jobban. Legközelebb ne vedd fel a telefont.
Basszus. Épp most oltott le a saját anyám.
– Erről most inkább nem veszek tudomást, öreglány. Később visszahívlak, ha végeztünk
valamivel.
– Kérlek, mert mindent tudni akarok. – Azt el is felejtheti. – Szeretlek, fiam, és büszke
vagyok rád. Most nem kérem, hogy beszélhessek vele, de add át Laurelynnek, hogy
mennyire boldog vagyok, és borzasztóan hiányzik.
– Úgy lesz, én is szeretlek.
Leteszem a telefont, és le is némítom, mielőtt a kanapéra dobom. Ma éjjel már nem fog
többet zavarni a hangoskodásával.
Visszabújok az ágyba Laurelyn mellé. Egy percig sem habozik közelebb húzódni, hogy a
mellkasomra hajtsa a fejét, és kezét-lábát a testem köré csavarja.
– Gondolom, Margaret elégedett.
– Igen, hónapok óta most először büszke rám. Azt kérte, adjam át, mennyire boldog, és
hogy hiányzol neki. – Azt hittem, elveszti az eszét, amikor rájöttünk, hogy Laurelyn

megtalálása nem lesz olyan egyszerű, mint eredetileg gondoltuk.
– Ő is hiányzik nekem, örülök, hogy ilyen könnyű boldoggá tenni.
Szubjektív kifejezés.
– Nem biztos, hogy így jellemezném. Valójában azt hiszem, Em terhessége az egyetlen
dolog, ami megmentett attól, hogy kitekerje a nyakam.
Felragyog az arca, úgy, ahogyan csak a kisbabák említésére szokott.
– Óóó, érkezik Emma és Evan harmadik babája? Mikor?
– Szeptember közepére van kiírva, de nála mindig korábban indul meg, és hat héttel idő
előtt szül, úgyhogy augusztusra várják.
– Nekem Emma azt mondta, egyelőre végzett a gyerekszüléssel – mondja nevetve.
– Így tervezték, de becsúszott. – Amint kimondom a szót, rögtön rájövök, mekkora
hibát követtem el, mert Laurelyn sem volt tervezett gyerek.
– Akkor máris van egy közös vonásunk.
Ostoba seggfejnek érzem magam.
– Sajnálom. Rosszul választottam meg a szavaimat. Meglepetés volt a kissrác, de
mindketten nagyon örülnek neki.
Gyorsan visszatér az arcára a ragyogás.
– Szóval fiú?
– Nekünk azt mondták.
– Két kislány és egy fiú. Szerintem ilyen egy tökéletes kis család.
Eszembe jut, amikor azt mondta, hogy legalább kettőt akar.
– Jó számnak tartod a hármast?
– Aha, szerintem csodásan hangzik.
Hmm. Három. Pár hónappal ezelőttig még egyet sem tudtam elképzelni. Most jobb, ha
hozzászokom a három gyerek gondolatához. De képes vagyok rá, és Laurelynért meg is
teszem. Ha hármat akar, akkor annyit fog kapni.
Hónapok óta nem aludtam ilyen jól éjszaka, és mindezt azért, mert a szerelmem fekszik
mellettem. Nem pánikrohammal ébredek, és nem találom üresen az ágyat, amikor éjszaka
meg akarom fogni a kezét. Valójában egészen mostanáig nem is emlékszem, hogy
felébredtem volna.
Laurelyn úgy tekeredik körém, mintha egy lugas tartóoszlopa lennék. Ez az első

alkalom, mert többnyire utálja, ha alvás közben hozzáérnek. Mindig ragaszkodott a saját
szférájához, különösen amikor a hasán fekszik, és a lecsúszott takaró szinte teljesen
szabaddá teszi a hátát.
Bár teljesen mozdulatlanul fekszem, mintha megérezné ébredő agyműködésemet, és
kipattan a szeme. Ahogy a karamellaszínű szemek rám pislognak, nem tudok visszatartani
egy mosolyt és egy csókot barna feje búbjára.
– Jó reggelt.
– Bizony – tényleg nagyon jó reggel van. És ennél csak jobb lesz, ha adsz egy percet a
fürdőszobában.
Gyors puszit nyom a számra, és arra számítok, hogy rögtön kiugrik az ágyból, de nem
teszi. Helyette végigsimít az államon.
– Hiányzott reggelente a borostád szúrása a bőrömön, de ez még jobb, mint azelőtt.
Csak ennyire van szükségem, hogy készen álljak az akcióra, eszembe jutnak a reggeli
huncutkodásaink.
– Ne időzz sokat a fürdőben, különben utánad megyek.
Tekintete megint dacos – kihívó.
– Nem jönnél.
Elkapom a kezét, és a farkamra húzom, hogy érezze, milyen keményen áll miatta.
– Jobb, ha elhiszed, két perc múlva betöröm az ajtót, ha nem riszálod vissza a csinos kis
popsidat.
– Akkor talán még van egy kis dolgom, mielőtt kimászom az ágyból.
Addig mozgolódik, amíg elhelyezkedik fölöttem. A fülem alatt érzem meleg leheletét,
ahol a nyakamat csókolja.
– Szereted, amikor itt csókolgatom a nyakad?
– Igen. – És tényleg így van, mert pontosan tudja, hogyan találja meg az érzékeny
pontomat a nyelvével.
– Jó. Én is szeretem.
Ráérősen halad lefelé a testemen, majd megtorpan, amikor a szája a hasam közepéhez
ér. Körmével végigkarmolja a mellkasom, amíg eléri a köldököm alatti szőrös foltot.
– És szereted itt érezni a nyelvem?
– Igen – sziszegem összeszorított foggal, mert az ujjai az ágyékom két oldalán
található, csiklandós pontra tévedtek. Nyelvét a hasamra lapítja, és egy lassú mozdulattal
felfelé indul, aztán a körmével végigszánt a szerelempázsiton.
– De igaziból most nem itt szeretnéd érezni a nyelvem, ugye?

– Nem. – Határozottan nem ezen a területen vágyom rá a leginkább.
– Mondd, hol akarod érezni a számat.
A farkamhoz nyúlok, és invitáló mozdulattal az állához dörzsölöm.
– Bébi, majd meghalok, hogy itt érezzem.
– Kérlek, ne halj bele. Nem tudnád élvezni, ha így történne – mondja. Arcára pimasz
vigyor ül ki, ahogy lefelé indul.
Testem akaratlanul is összerezzen, ahogy nyelve a farkam hegyéhez ér. Azt hiszem, a
távol töltött idő alatt még érzékenyebbé váltam nedves nyelve érintésére.
– Bébi, ez átkozottul jó érzés.
Be vannak húzva a függönyök, de kettő közötti résen beszivárognak a szobába a reggel
bizonyítékai. A beszűrődő napfény éppen annyira világítja meg a szobát, hogy lássam
Laurelynt és a mozdulatait – úgy-ahogy.
Haja előrehullik, eltakarja a kilátást, úgyhogy lenyúlok, és szoros copfba fogom a feje
búbján. Mmmm. Ez aztán a szép látvány!
Egyik kézzel a haját fogom, a másikkal a hátát masszírozom, miközben orális rúdtáncot
lejt a farkamon – nem tudom máshogy jellemezni. Az én csajom. Teste gyönyörű, szexi
módon mozog fel-le és tekeredik a rúdon; szája ugyanígy mozog oboázás közben.
– Fogalmad sincs, mennyire kibaszottul gyönyörű vagy, miközben ezt csinálod. –
Felnéz rám, találkozik a tekintetünk. Ezzel ki tud végezni. Elvesztem. – Mindjárt jövök –
figyelmeztetem, ha esetleg nem szeretné, ha a szájába élveznék. De folytatja, ahogy
mindig. – Basszus! – hörgöm, miközben elengedem magam. – Hihetetlen, milyen jól
szopsz.
Miután végez, centiről centire felkúszik a testemen, és látványosan megnyalja a száját.
Nem tudom megállni a kérdést:
– Még mindig olyan az íze, mint a csirkének?
– Nem tudom. Mondd meg te – nevet, és közben csókolgatni kezdi a számat. Amikor
abbahagyja, hátrahúzódik. – Mit gondolsz?
– Hmm… Azt hiszem, csirkés cordon bleu-t választok.
– Fura… én marhára gondoltam.
– Hééé!
– Csak vicceltem – mondja, és lehajol egy futó csókért. – Rögtön jövök.
A tarkóm mögött keresztezem a karom, a szemem az utolsó porcikáig beszívja a
meztelen Laurelyn látványát, miközben kisurran az ágyból. Nem is értem, hogy lehet
ekkora szerencsém: ilyen gyönyörű nőt szeretek, és ő is szeret engem. Ennyire csodálatos

dolognak még a létezéséről sem mertem álmodni.
Éppen euforikus állapotom közepén vagyok, amikor megszólal egy csengőhang, amely
nem az én telefonomhoz tartozik, ezért feltételezem, hogy Laurelyné. Hat óra van, most
rajtam a sor, hogy eltűnődjem, ki keresheti ilyen kora reggel.
Bevallom, megfordul a fejemben, hogy felkapom a telefont az éjjeliszekrényről, és
megnézem, ki hívja, de nem teszem. Helyette elmondom, hogy keresték, amikor visszajön
a hálóba. Habozás nélkül érte nyúl. Alsó ajkát harapdálva tanulmányozza a kijelzőt,
emlékszem, ez a szokása, amikor zavarban van.
– Charlie volt. – Remek. Egy újabb fickó, aki megpróbál közém és a szeretett nő közé
állni. – Azt mondja, a busz kilenc helyett nyolckor indul.
Hirtelen hatalmas árnyék vetül a közös ágyunkra. Mindketten tudjuk, mit jelent az
induló busz: el fogja vinni tőlem. Hosszú idő után végre újra együtt vagyunk, és
bevallottuk az egymás iránti érzelmeinket, de van még rengeteg bonyodalom, amit nem
volt időnk tisztázni. Teljesen különböző életet élünk, óriási távolságra egymástól, azon
gondolkodom, hogyan fogok beleférni a képbe.
Egy dolgot azonban biztosan tudok.
– Csak most találtam rád, és még nem vagyok kész elengedni.
Az ágyra dobja a mobilt.
– Én sem akarok menni, de nincs más választásom. Ma este Austinban lépünk fel, és
tőlem is függ az együttes.
Megoldáson töröm a fejem, még ha csak átmeneti is.
– Nem kell velük utaznod. Bérelek egy limuzint sofőrrel, hogy elszállítson, ahova csak
kell.
Nem töpreng sokat.
– Oké, de minden cuccom a buszon van. Ruhákra van szükségem, úgyhogy muszáj
elérnem, mielőtt indul.
– Persze. Milyen messze van Austin Dallastól?
– Hmm… talán úgy háromórányira – feleli.
– És mikor kezdődik a fellépés?
– Azt hiszem, nyolckor. – Felveszi a mobilját, aztán megerősíti a sejtését. – Igen,
nyolckor.
Gyorsan kiszámolom fejben.
– Tizennégy óra múlva koncerted van, és három óráig tart eljuttatni odáig. Gondolom,
hozzá kell adnom egy órát, hogy felkészülj, és még egyet, hogy időben odaérj. Ha adok

harminc percet, hogy elérd a buszt, és visszajöjj, még így is marad hét óránk ebben a
hotelszobában, mielőtt indulnunk kell.
Vigyorogva hozzám hajol és megcsókol.
– Mi az ördögöt fogunk csinálni hét órán keresztül egy ekkora lakosztályban, hatalmas
franciaággyal, óriási fürdőkáddal és gigantikus zuhanyzóval?
Magam fölé húzom.
– Folytatjuk az elvesztegetett idő pótlását, de hét óra korántsem lesz rá elég, úgyhogy
az esti fellépésed után újra kezdjük.
– Semmi sem jut eszembe, amit szívesebben csinálnék.
– Hívom a szobapincért, és mire visszaérsz, itt fog várni rád a reggeli. A szokásosat
kéred? Omlettet és narancslét?
Elégedett arckifejezése elárulja, hogy tetszik neki, hogy emlékeztem a kedvenc
reggelijére.
– Aha. A szokásosat. Bár még nem találtam olyan jó omlettet, amilyet Mrs. Porcelli süt.
– És nem is fogsz, amíg nem jössz vissza Ausztráliába. – Meg is érkeztünk – óriási
kérdés, amit valamikor meg kell vitatnunk. De nem most.
Gyorsan témát váltok. Nem akarom, hogy túl sokat gondolkodjon a kijelentésemen,
mielőtt lenne időnk megbeszélni a jövőbeli terveinket.
– Minél hamarabb elindulsz a buszhoz, annál hamarabb visszaérsz, és elkezdhetjük a
hétórás maratonunkat.
– Akkor jobb, ha sietek.

11. fejezet
LAURELYN PRESCOTT
Hét óra. Azt hittem, nem lehetséges – és valószínűleg másik férfival nem is lett volna az
–, de kit akarok átverni? Jack Henryről van szó. A pasi egy szó szoros értelmében vett
szexgép. Hmm, szerencsés vagyok.
Őrület az egész. Egy limuzin hátsó ülésén száguldunk Austin felé a hétórás
szexmaraton után, és az iránta érzett vágyam semmivel sem enyhébb, mint tegnap éjjel a
liftben, úton a lakosztálya felé. Elég, ha lélegzik, máris kívánom.
Megpróbálom beszélgetéssel elterelni a figyelmemet.
– Addison felhívott ma reggel, amikor a cuccaimért mentem. Töviről hegyire
elmeséltem neki mindent kettőnkről. Nem örült neki, amiért egész idő alatt titkoltam
előtte. – A „Nem örült neki” halvány leírása a valódi reakciójának. Teljesen kiakadt.
– Ő a legjobb barátod, aggódnék, ha nem borult volna ki miatta.
– Wagga Waggában van Zackel, tudtad?
Hirtelen felém kapja a fejét.
– Addison Donavon Wagga Waggában – nevet. – Azt hiszem, ez megmagyarázza, miért
nem bukkant a nyomára Jim az Államokban. Hihetetlen. Egész idő alatt ugyanabban a
városban volt, mint én. – Úgy tűnik, eltöpreng valamin. – Majdnem belehaltam, de miután
elutaztál, felkerestem Bent a lakásán, és könyörögtem, adjon rólad információt.
Határozottan élvezte, hogy visszatartja a részleteket.
– Sajnálom, hogy Ben ilyen gyökér volt.
– Semmi gond – nevet. – Volt alkalmam újra találkozni vele. Megpályázott egy
gyakornoki helyet Avalonban, és határozottan élveztem, hogy elküldhetem a picsába.
Képzelheted, milyen arcot vágott, amikor az önéletrajzával a kezében besétált az
irodámba. Leírhatatlan volt.
– Lefogadom, hogy összetojta magát. Viszont felvehetnéd Zacet. Addison azt mondta,
még nem talált gyakornoki állást. Az iskolaév közepén végeztek, az összes jó helyet
elfoglalta az előző évfolyam.
– Úgy lesz, ha ezt akarod. – A kezemet fogja, hüvelykujjával az enyémet simogatja. –

Megteszek bármit, amit csak kérsz. – Figyelem, ahogy az ujja lassan mozog a bőrömön, és
eszembe jut, a testem melyik részén végezte korábban ugyanezt a mozdulatsort. Az emlék
szikrát gyújt bennem, ami szétárad a karomban, és kisugárzik az ágyékomba.
Összeszorítom a lábam, és fészkelődni kezdek az ülésen, hogy elfojtsam az ébredő
kéjvágyat, de hasztalan. Csak egy gyógymód van rá.
A Bittersweet Don’t Forget to Breathecímű számának édes, csábító hangjai csendülnek
fel, tovább feszítve növekvő gyötrelmemet. Jack Henry is észreveszi a nyugtalanságomat.
– Bébi, minden rendben? Szóljak a sofőrnek, hogy álljunk meg?
Most nem a mosdóra van szükségem. Kínos bevallanom, hogy bár egész nap
szeretkeztünk, még mindig akarom. Ez nem lehet normális. Nagyot nyelek, és
megköszörülöm a torkom, mielőtt kipréselek egy rekedt választ.
– Jól vagyok.
Próbálok mozdulatlanul ülni, de attól is olyan érzésem támad, mintha viszketne, és
megőrülök, ha nem vakarhatom meg.
Elengedi a kezemet, és nyugtatásképp a meztelen combomra teszi, nem tudván, hogy
ezzel csak olajat önt az egyébként is vadul lobogó tűzre.
– Olyan feszült vagy, két másodpercig sem tudsz nyugton ülni. Sajnálom, hogy így
kifárasztottalak.
Tényleg kissé érzékeny vagyok, de a fasorban sincs a többi érzésemhez képest.
– Én nem sajnálom. – Szemügyre veszem a térelválasztót köztünk és a sofőr között. –
Egyáltalán nem lát minket?
Azt hiszem, kezdi kapiskálni, mire célzok. Vigyorogva válaszol:
– Nem, ha fel van húzva az elválasztó.
– És nem is hall?
Az arckifejezéséből ítélve számára is teljesen világos, hova akarok kilyukadni.
– Nem, csak ha sikoltozol.
– Híres vagy arról, hogy ilyen reakciót váltasz ki belőlem. – Szórakozom vele,
mindketten tudjuk.
– De csak azért, mert te is akarod.
A combjára teszem a kezem, és a farmerján keresztül masszírozni kezdem az izmot.
– Jogos. Mindig azt akarom.
Előrehajolok. Hogy megcsókoljam a nyakán a füle alatti területet, amivel megőrjítem.
Kezemet felcsúsztatom a lábán, és amikor érzem, hogy máris milyen kemény, feljebb
kalandozom a számmal, és a fülébe súgom.

– Le fogom venni az összes ruhámat, és amikor kész vagyok, azt akarom, hogy elvigyél
a csúcsra.
– Óhajod parancs.
Végighúzom az ujjam az alsó ajkán.
– Ilyen egy jó fiú.
Felcsavarom a zene hangerejét, és kikapcsolom a biztonsági övet, hogy elkezdhessem a
műsort.
Lehet, hogy rúd nincs a limóban, de az még nem akadályoz meg abban, hogy pokolian jó
előadást nyújtsak Jack Henrynek.
Szembefordulok vele, és kihúzkodom a hajamból a hullámcsatokat. Megrázom a fejem,
és kézzel felborzolom a hajam, miközben leomlik. Épp most csavartam be az esti
koncertre, de ebben a pillanatban fikarcnyit sem érdekel.
– Gyönyörű a hajad. – Jack Henry egy tincsért nyúl, de mosolyogva elhúzódom előle.
Nem lesz műsor, ha vetkőzés közben megérint.
– Tilos megérinteni a rúdtáncoslányt a hátsó ülésen.
– Rúdtáncos a hátsó ülésen, mi?
Kibújok a farmerdzsekimből, és elkezdem kigombolni elefántcsontszínű, ujjatlan felsőm
gombjait. Jack Henry figyeli, ahogy minden egyes gomb egyre nagyobb bőrfelületet
szabadít fel. Lassan csinálom, hogy kínozzam, miközben egyre türelmetlenebbül lesi, mi
vár rá az ingem puha pamutja alatt.
Már bánom, hogy a melltartóm és a bugyim csak sima, fehér csipke, de nem
számítottam rá, hogy a turné alatt szexi fehérneműre lesz szükségem. A legkevésbé sem
hittem, hogy a városról városra való utazgatás közben szexben lesz részem, az is
szerencse, hogy ezt az összeillő szettet sikerült beszereznem.
Emlékeztető: fehérnemű-vásárlás, amilyen hamar csak lehetséges.
A kocsi másik oldalán maradok, érintéstávolságon kívül, miközben lefejtem az ingem, és
a limó padlójára ejtem. A szoknyámat és a bugyimat gumis derekuk alá nyúlva lehúzom,
hagyom, hogy csizmámra hulljanak. Egyesével kibújok belőlük, tovább növelve a padlóra
dobott ruhahalmot.
– Ne vedd le a csizmádat. Azt akarom, hogy rajtad legyen lovaglás közben.
Célzása nem marad észrevétlen. Közben a melltartóm hátsó pántjával bíbelődöm.
– Óhajod parancs.
Most már semmi sincs rajtam, csak a csizma – épp ahogy kérte. Miközben átmászom
hozzá az ülésen, kikapcsolja a biztonsági övét, és elindul felém. Az ülés közepén

találkozunk.
Felemelem a lábam, és átlendítem, hogy az ölébe ülhessek. Megragadja meztelen
fenekemet, és robbanásig feszített ágyékához húz. Megcsókolja a nyakam, aztán elindul a
mellem irányába, mialatt hozzám dörzsöli a farkát.
– Aki így tudja valóra váltani az álmaimat, mint te, az nem lehet igazi.
Megfogom a kezét, és a mellemre teszem.
– Bennem minden igazi.
– Szeretlek, Laurelyn. – Ezeknél a szavaknál semmi sem hangzik édesebben.
– Én is szeretlek téged. De túl sok ruhát viselsz ahhoz, hogy valóra válthassam az
álmaidat – mondom, miközben kigombolom az ingét. Amikor szétnyílik, becsúsztatom a
kezem, és érzem, ahogy a mellbimbói megkeményednek az ujjaim alatt.
Kezem lejjebb vándorol a farmerja irányába, addig húzom a gombját, amíg szétpattan.
Megemeli a csípőjét, és több erős rángatással végül sikerül letűrnöm a nadrágot a térdéig.
A hasamnál érzem a merevedését, ráteszem a kezem.
– Most nagyon jól fogod érezni magad.
Feltérdelek, és farka hegyét a nedves bejárathoz illesztem. Izgalmában a lélegzetét is
visszafojtja. Szabad kezemmel megérintem a száját.
– Ne felejts el levegőt venni.
Meleg lehelete végigsuhan az ujjamon, aztán élesen levegő után kap, ahogy teljes
hosszában magamba fogadom.
– Óhh… nem értem, hogy lehetsz ennyire szűk mindazok után, amit korábban
csináltunk.
Megint feltérdelek, amíg majdnem egészen kicsusszan belőlem, aztán
visszaereszkedem.
– A testünk tökéletesen összeillik.
– Ez azért van, mert összetartozunk. Mindörökké.
Mindörökké. Nem szoktam hozzá, hogy ilyen szavakat halljak Jack Henrytől, legalábbis
nem a kapcsolatunkra vonatkozóan, de határozottan tetszik. Ettől csak még jobban
kívánom ezt a férfit. Talán igaz lehet a régi mondás. Egy nőnél az agy a legfontosabb
szexuális szerv, mert ennek az apró szónak a hallatán a testem őrült forgószélbe kerül.
Tenyeremmel megtámaszkodom a plafonon, és hátradőlök, hogy még mélyebben belém
hatolhasson. Úgy érzem, sosem lehetek hozzá elég közel. Lökésről lökésre közelebb kerül
hozzám, miközben az ujjai csodálatos mozdulatokkal simogatnak a lábaim között. A
sokféle, egyidejű inger végez velem, érzem, hogy az ágyékom mélyizmai mozgásba

lendülnek, ahogy meglovagolom a gyönyör hullámait.
Amikor a csúcsra érek, Jack Henry még nem tart ott, ezért gyorsabban mozgok fel-alá,
hogy megadjam, amire szüksége van. Karját az enyém alá akasztja, és megkapaszkodik a
vállamban. Valahányszor visszaereszkedem, lejjebb ránt a kezével, és közben megemeli a
csípőjét. Nem telik el sok idő, mire érzem magamban a vonaglását, ebből tudom, hogy őt
is elérte a végzet.
Miután mindketten elélveztünk, mozdulatlan maradok, kincsként őrzöm ezeket a
pillanatokat – csak érezni Jack Henryt magamban, anélkül, hogy pontosan tudnánk, hol ér
véget az egyik test, és hol kezdődik a másik. Ilyenkor érzem magam hozzá a legközelebb,
amikor csak csendben öleljük egymást szex után.
Átkarol és magához von, hogy a mellem között pihentesse a fejét.
– Szinte kiugrik a szíved a helyéről.
– Nem is csoda, ezek után. Azt hiszem, utaznod kellene velem, hogy formában tarts,
mivel a rúdon nem tudok gyakorolni.
– Az avaloni rudad nagyon hiányol. És én is.
– Nekem is hiányzik Avalon. Szinte otthon éreztem magam ott.
Felemeli a fejét a mellkasomról, és a szemembe néz.
– Nem ment sehová. Avalon újra az otthonod lehet. Velem.
Mit mond?
– Azt akarod, hogy visszamenjek veled?
– Tisztában vagyok vele, hogy még egy teljes nap sem telt el azóta, hogy újra
betoppantam az életedbe, de a világon mindennél jobban szeretném, ha visszautaznál
velem Ausztráliába.
Két irányba húz a szívem. Ez a férfi birtokolja a szerelmemet, egy részem
legszívesebben mindent félredobna, és ebben a másodpercben felugrana vele az első
Ausztráliába tartó gépre. De van egy másik részem – amelyik azt sikoltozza, hogy
emlékezzek a nyolc kemény évre, amit a zenei karrieremre áldoztam. Végre sikeres lettem,
amiért borzasztó nagy árat kellett fizetnem. Nem állok rá készen, hogy eldobjam a
karrieremet.
De arra sem, hogy engedjem Jack Henryt kisétálni az életemből. És félek, újra
elveszíteném, ha azt válaszolom, nem mehetek Ausztráliába. Nem biztos, hogy ezt még
egyszer túlélném.
Múlt éjjel azt mondta, soha többé nem akar elengedni. Most azt mondja,
összetartozunk. Mindörökké. Úgy tűnik, mintha arra utalna, házasodjunk össze, de konkrét

szavakkal még nem fejezte ki.
– Sikerült elintéznem, hogy négy hétig távol lehessek a szőlőbirtokoktól. Komolyan
szeretném, ha kihasználnánk ezt az időt, és együtt eldöntenénk, merre tovább.
Egy egész hónap együtt. El sem tudok képzelni jobb időtöltést.
– Persze. A következő négy hét minden pillanatát veled akarom tölteni.
– Helyes. Reméltem, hogy ezt fogod mondani.
Homlokát a mellkasomnak támasztja.
– A következő hetekben sok megbeszélnivaló vár ránk, de nem én fogok
kezdeményezni. Megvárom, amíg úgy döntesz, hogy készen állsz a beszélgetésre.
Puszit nyomok sötét hajára.
– Köszönöm, amiért ilyen türelmes vagy velem.
– Három hónapja tudom, hogy el fogok jönni érted. Te csak egy napja. Rájöttem, hogy
az érkezésem váratlanul ért, és vannak terveid, amelyekbe nem számoltad bele a hirtelen
felbukkanásomat.
– Jack Henry. – Kétoldalt megfogom a fejét, és erővel megemelem, hogy lássam az
arcát. – Az érkezésed váratlan, de nem is lehetne ennél örömtelibb. Barlanglakó, te vagy a
legszebb meglepetés, ami ért… egész életemben.

12. fejezet
JACK MCLACHLAN
A sofőr bizonyára túllépte a megengedett sebességet, mert a becsültnél jóval hamarabb
gördülünk a hotel elé, és Laurelyn még mindig anyaszült meztelen. Átkozódva kapkodja
össze a ruháját és a fehérneműjét.
– Basszus. Már meg is érkeztünk, én meg tök pucér vagyok. – Szemügyre veszi magát a
tükrös falon. – Olyan csatakos vagyok, mint egy keményen meghajtott ló.
Nem tudok ellenállni.
– Határozottan volt némi lovaglás, és mondhatom, a csatakossággal egyszer sem volt
baj.
– Nem vicces. A srácoknak elég egyetlen pillantást vetniük rám, rögtön tudni fogják,
mivel töltöttem az időt.
Ez engem cseppet sem zavar.
– Remélem is. Legalább az a Charlie nevű tag meghátrál.
– Charlie tisztában van vele, mennyire szeretlek, és örül, ha boldognak lát – még akkor
is, ha ez azt jelenti, hogy nem lehet köztünk semmi. Ő egy ilyen srác, úgyhogy kérlek, ne
nehezítsd meg az életét. Egyáltalán nem olyan, mint Ben.
– Ne aggódj. Nem foglak zavarba hozni a Neander-völgyi viselkedésemmel. – Talán.
Lehet, hogy nem fogom a mellemet döngetve vonszolni Laurelynt a hajánál fogva, de
nyilvánvalóvá teszem, kinek a csaja, csak a félreértések elkerülése végett.
– Köszönöm.
Még egyszer megnézi magát a tükörben, és megpróbálja lesimítani a haját.
– Ó, a francba! Még jó, hogy a vártnál hamarabb érkeztünk, mert mindent elölről kell
kezdenem.
– Bébi, gyönyörűen nézel ki.
– Boldog vagy, igaz? Szereted, ha ziláltan nézek ki, szétkent sminkkel, és olyan hajjal,
mintha a hátsó ülésen hemperegtem volna.
Játékosan lenyomom az ülésre, és elhelyezkedem fölötte. Egyenesen a szemébe nézve
mondom:

– Átkozottul ráhibáztál. Azt akarom, hogy tudják, egész úton dugtunk, és még benned
van a cuccom, úgyhogy meg se próbáljanak körülötted szaglászni. – A szoknyája alá
nyúlok, és megdörzsölöm a lába között. Nedves foltot érzek, ahol a töltetem átszivárgott a
bugyiján. – Emlékszel, mit mondtam annak idején erről a testrészedről?
– Igen.
– Mondd ki! – Hallani akarom a bizonyítékát, hogy nem felejtette el.
– Senki más nem érint meg itt.
Tetszik, amikor ezt mondja.
– És miért nem érinthet meg más?
– Mert a tiéd vagyok, és csak a tiéd. – Vágyom ezekre a szavakra.
Félrehúzom a bugyiját, és beléhatolok az egyik ujjammal.
– Ami azt jelenti, hogy ez is az enyém.
Mosolyogva forgatja a szemét, ebből arra következtetek, hogy tetszik neki a birtoklási
vágy, amit kivált belőlem.
– Időnként kifejezetten tahó tudsz lenni.
– De szeretsz minden egyes mocskos dolgot, amit mondok vagy teszek.
Színpadiasan szusszant.
– Igen, szeretem. Tessék… bevallottam. Most már boldog vagy?
El sem tudja képzelni, mennyire.
– Igen. Nagyon.
– Jó. Most pedig engedj el, fel kell készülnöm a koncertre.
Puszit nyomok a szájára.
– Igenis, asszonyom.
Ez a hely különbözik attól a koncertteremtől, ahol Laurelyn és az együttes tegnap éjjel
játszott. Olyan, mint egy régi színház, az ülés patkó alakú, és van egy kis nyílt terület az
állóhelyeknek, éppen a színpad előtt. A tánctéren egyre többen vannak, ezért az első
sorban foglalok helyet, ahonnan láthatom a műsort, anélkül, hogy hadakoznom kellene a
tömeggel.
Lassan ideje elkezdeni a koncertet, elámulok, mennyi ember zsúfolódott össze, hogy
meghallgassa a Southern Opheliát. Ezek az emberek csak arra várnak, hogy hallják
énekelni a barátnőmet. Hirtelen rádöbbenek, milyen gyorsan ível felfelé a csillaga. Már

nem csupán feltörekvő sztár.
Nem tudom, hol lenne helyem az életében. Biztosan sokkal egyszerűbb volt szeretnie,
és eljátszadoznia az Ausztráliába költözés gondolatával, amikor még semmi sem várta
otthon, de most egyáltalán nem ez a helyzet. Most mindez az övé – egy zenekar,
amelynek ő is oszlopos tagja, és egy karrier, rajongókkal.
Figyelem a tánctéri tömeget, ahogy Laurelyn és a bandatagok felbukkannak a
színpadon. Élesen kitisztul előttem a kép: ez csak egy apró részlete a sztárságnak, ami a
jövőben rá vár, és ettől frászt kapok. Félek, hogy megtetszik neki a hírnév, a csillogás, és
végül ezt az életet választja helyettem. Szeretem, ezért azt akarom, hogy megkapjon
minden szeletnyi sikert, amit megérdemel, de nem az együtt töltött életünk árán. A
következő hónapot ki kell használnom, hogy megmutassam neki, miért minket válasszon
az ilyen élet helyett. Ha ettől önző szemétláda vagyok, vállalom. Túlélem, ha Laurelyn
velem van, és nem tízezer kilométerrel odébb.
Úgy tűnik, Charlie ma este leszállt Laurelynről. Nem vetkőzteti a szemével éneklés
közben, gondolom, vette az üzenetet. Persze, nem tudom hibáztatni a srácot, amiért
megpróbálta. Laurelyn pokoli értékes zsákmány.
Amikor végeznek az általam utolsónak gondolt számmal, a srácok levonulnak a
színpadról, Laurelyn pedig helyet foglal egy széken a rivaldafény alatt. Felém kacsint,
megpenget néhány akkordot a Martinján, majd a mikrofonhoz hajol.
– A következő dalt életem egy rendkívül sötét időszakában írtam. Akkoriban váltak szét
az útjaink a férfival, akit szerettem, és azt hittem, soha többé nem találkozunk. A dal
azokról a dolgokról szól, amiket szerettem volna mondani neki, ha valaha visszatér az
életembe. Nos, végül felbukkant, ez a dal most neki szól. A címe: Szerelmedre várva.
Idegenek voltunk
De közbeszólt a végzet
A hullámod elsöpört
És végül a partra vetett
Biztonságba húztál
Két hullámverés között
S amire egykor vágytam
Így lett sokkal több
Most csak az számít, hogy akarj engem
És csak annyi kell, hogy kívánj engem

Szívem vágya, hogy szeress engem
A legvadabb vizeken
Boldogan fúltam beléd
És a vihar csendjében
Szerettem beléd
De most úgy döntesz,
Hagysz elmenni
És minden nappal nehezebb
A kínt eltitkolni
Mert csak az számít, hogy akarj engem,
És csak annyi kell, hogy kívánj engem
Szívem vágya, hogy szeress engem
A szívem lassan
Visszaszámol már
Minden perccel közelít
Az elszakadás
És aggódom, milyen
Lesz a holnapom
Hiszen rólad szól
Minden egyes dalom
Mert csak az számít, hogy akarj engem,
És csak annyi kell, hogy kívánj engem
Szívem vágya, hogy szeress engem
Laurelyn a dal végére érve azt tátogja: „Szeretlek”, aztán csókot nyom az ujjaira, és
felém nyújtja a kezét. Teljesen éretlen dolog, de nem akadályoz meg abban, hogy
kinyújtott kézzel elkapjam a csókját, és a számhoz érintsem a kezem. Töketlennek tűnök
tőle, de mit mondhatnék? A szerelemtől ostobán viselkedik az ember, és a csókdobálás
határozottan ebbe a kategóriába tartozik.
– Haver, neked dobta azt a csókot?
Egész idő alatt ez a fickó ült mellettem, de mostanáig rá sem néztem.
– Aha, pontosan. És mindjárt kapok egy igazit is.
Meglepettséget látok a szemében, ez is csak azt erősíti, mekkora sztárt látnak mások

Laurelynben.
– Zsír. A Southern Ophelia énekesnője a barátnőd? Az biztos zúzós.
A barátnő nem tűnik elég jó kifejezésnek arra, mit jelent nekem.
– Ő sokkal több annál.
– Király. Add át neki, hogy állati jó volt a koncert.
Arra a helyre sétálok, ahová a koncert utáni találkozót beszéltük meg, és ott vár rám,
ahogy ígérte. Magamhoz húzom, és puszit nyomok az arcára.
– Bébi, újra és újra ámulatba ejtesz.
– Szóval tetszett?
Gondolom, a dalra céloz, amit nekem énekelt.
– Tetszett? Egy frászt… imádtam.
– Tudod, hogy rólad írtam. Minden szavát komolyan gondolom.
– Tudom. És én is ugyanígy érzek. Menjünk vissza a szobába, akkor majd megmutatom,
mennyire.
Grimaszából ítélve ez most nem nyerő ötlet.
– Az együttes minden fellépés után összegyűlik, hogy megbeszéljük a műsor részleteit.
Charlie szobájába kell mennem. Sosem tart tizenöt percnél tovább. Van kedved velem
jönni? Be akarlak mutatni a srácoknak.
Lószart, dehogy akarok Charlie szobájába menni, de még kevésbé akarom, hogy
Laurelyn egyedül jelenjen meg.
– Persze, ha szeretnéd.
Útban a szoba felé érzem, hogy a tesztoszteronszintem az egekbe szökik. Találkozni
fogok a srácokkal, akikkel Laurelyn a legszorosabb közelségben élt az elmúlt három
hónapban. Az sem segíti ősember-ösztöneim lecsillapítását, hogy tudom, egyikük hajtana
rá. Az ösztön azt súgja, tegyem világossá, hogy a csaj az enyém, és nem az övé.
Laurelyn megtorpan, mielőtt belépünk, és kezét kétoldalt az arcomra teszi.
– Feszült vagy, de semmi szükség rá. Ezek a srácok olyanok nekem, mintha a testvéreim
lennének.
Azt hiszem, elfelejti, hogy nekem is van húgom, és eszembe sem jut úgy csókolózni
vele, ahogy tegnap láttam Charlie-t és Laurelynt.
– Csak amiatt vagyok ideges, aki a szemem láttára csókolt meg téged.
Végigsimítja az arcomat, egészen az államig. Ujjai halvány szakállammal babrálnak.
– Nem szabad foglalkoznod vele.
Könnyű azt mondani.

– Nagyon jól ki fogunk jönni egymással, mindaddig, amíg leszáll rólad.
– Már meg is tette, úgyhogy nem lehet több probléma. Igaz? – A kezével egyik oldalról a
másikra fordítja a fejem, akaratlanul is mozdulok. – Mondd ki: Nem, Laurelyn. Nem lesz
semmi gond Charlie-val.
– Nem, Laurelyn. Nem lesz semmi gond Charlie-val. – Elveszi a kezét, ekkor gyorsan
hozzáteszem: – Amíg távol tartja tőled a mancsát.
A szemét forgatva megcsóválja a fejét.
– Gyere, essünk túl rajta, hogy lásd, nem kell fenyegetve érezned magad miatta.
Az együttes tagjai körben ülve beszélgetnek, amikor belépünk Charlie szobájába, de
amikor meglátnak Laurelyn oldalán, minden szem ránk szegeződik.
– Sziasztok! Ő itt Jack, és szerettem volna bemutatni nektek, mert a következő hetekben
sokat fogtok találkozni vele.
A menedzserük, Randy az első, aki bemutatkozik. Aztán PJ és Ryan. Charlie marad
utoljára. Először azt gondolom, azért, mert fel akar mérni, de aztán talpra ugrik, és kezet
nyújt felém. Semmiféle rivalizálást nem érzek rajta.
– Laurelyn már sokat mesélt rólad, jó végre személyesen is találkozni.
Ha gyökér akarnék lenni, akár kódolt üzenetként is értelmezhetném a szavait – például,
ha Laurelyn sokat mesélt rólam, az azt is jelentheti, hogy a bizalmába avatta, esetleg arra
akar rámutatni, hogy jó végre találkozni, mert eddig nem voltam része Laurelyn életének.
De nem hiszem, hogy ebben az esetben bármelyik érvényes lenne. Egyenesen a szemembe
néz, mint férfi a férfival, egyáltalán nem kelt bennem olyan ellenszenvet, mint Ben.
– Én is örülök, hogy megismertelek, haver.
– A mi Laurelynünk nagyon kitett ma magáért, igaz?
Meglepődöm – magamon, hogy egyáltalán nem dühít fel, amiért Charlie úgy beszél
Laurelynről, mintha részben az övé lenne. Ha Ben valaha így nevezte volna előttem, nem
álltam volna jót magamért.
– Igen. Káprázatos volt.
Az idő gyorsan repül, és végül tizenöt percnél jóval tovább beszélgetünk. Nem bánom,
mert meglepő módon mindannyian jó fejnek bizonyulnak. Arra számítottam, hogy alig
várom majd, hogy szabadulhassak tőlük, de végül Laurelyn sürgeti az indulást, mert késő
van, és fáradt.
Amíg útra nem kelünk, észre sem veszem, hogy Laurelyn szobája – a mi szobánk – a
szomszéd ajtóból nyílik. Minden mással kibékültem, de ez nem tetszik. Zöld fény villan,
ahogy Laurelyn végighúzza a belépőkártyát.

– Ez az utolsó alkalom, hogy közvetlenül mellettük éjszakázunk.
– Mindig együtt szállásolnak el minket – mondja, miközben belép a szobába. – Miért
akkora probléma? Nem arról van szó, hogy közös szobában alszunk.
Miután az ajtó becsapódik, a vállamra kapom Laurelynt, és az ágyhoz cipelem. Játékosan
a matracra fektetem.
– Azért, mert nem szoktunk csendben, szelíden kefélni. Keményen és hangosan
csináljuk.
– És nem akarod, hogy szégyenkeznem kelljen, ha meghallanak közben?
Nem a szégyenkezésre céloztam.
– Mondjuk így: nem akarom, hogy a szomszéd szobából kiszűrődő hangokra
recskázzanak.
– Fúj – fintorog.
– Pontosan. Ha meghallják, milyen hangokat adsz ki közben, többé nem nézhetnek rád
anélkül, hogy el ne képzeljék, mi váltotta ki belőled azokat. Higgy nekem, amikor azt
mondom, mindenkinek jobb, ha most utoljára verünk sátrat egymás közvetlen közelében.
Miközben kiráncigálom az ingemet a nadrágomból, és kigombolom a felső gombot,
Laurelyn a táskájáért nyúl az ágyon.
– Várj! Van egy ötletem. – Beletúr, és előveszi a telefonját. – És megfelelő zene is kell
hozzá. – Felcsendülnek egy dal hangjai, Laurelyn ördögi mosollyal az arcán hozzáteszi: –
A Saving Abel Addicted című szám tökéletes lesz ahhoz, amire készülsz.
– És mire készülök pontosan?
A fejtámlának dőlve elhelyezkedik az ágy végében.
– Vetkőzőszámot fogsz adni nekem, én pedig nézlek.
Én vetkőzzek? Ez újdonság.
– Tényleg?
– Igen… tényleg. Én mindig megtettem, ha kérted – és számtalan olyan alkalommal is,
amikor nem. Most én kérem, és te vetkőzöl.
Erős a gyanúm, hogy jobb, ha nem mondok nemet, amennyiben még szeretném nézni
tánc közben, ezért a zene ütemére mozogni kezdek, és kigombolom az ingem.
– Ajánlom, hogy egyenlítsd ki a számlát, bébi.

13. fejezet
LAURELYN PRESCOTT
Nem hittem volna, hogy beleegyezik a táncba – legalábbis ellenkezés nélkül. Meglep,
hogy ilyen könnyen belement – talán kissé túl könnyen –, de nem érdekel. Annyira
dögösen csinálja… Szinte lángra lobban.
Hátat fordít nekem, nézem, ahogyan a zene ütemét tökéletesen követve kibújik fehér
ingéből, és átdobja a válla fölött. A lábamon landol, felkapom és megszagolom. Finom
illata van, akárcsak neki.
Kezét a tarkójára teszi, és a dal ritmusára mozgatja a csípőjét. Hátulról csak gyönyörű
fenekét látom, elképzelem, milyen lehet, amikor a lábaim közt végzi ugyanezt a
mozdulatot.
Megfordul a tengelye körül, és a mellkasára szorítja a kezét. Lassan végigcsúsztatja a
testén, miközben a csípője körkörösen mozog a zenére. Amikor a keze az ágyékához ér,
falként előrenyújtja, mintha döngetné.
– Óóó… ez tetszik.
– Sokkal jobban tetszene, ha a lábad között csinálnám ugyanezt – mondja nevetve.
Ígérete hallatán forró vágy suhan végig az említett területen.
– Harapd meg az ajkad közben. – Gúnyosan mosolyog, de azért engedelmeskedik. –
Mmm, fincsi, de azt hiszem, ideje kibújnod a nadrágból. Túl sok ruha van rajtad,
chippendale fiú.
– Igenis, hölgyem – feleli, majd megfogja a sliccét. – A kedvedért bármit.
Lerúgja a cipőjét, és a bokszere nélkül letolja a nadrágját. Ha jól emlékszem, azt hiszem,
most először látom, hogy nem egyszerre húzza le a kettőt, de ez is csak az édes kínzás
része, időhúzás, hogy megőrüljek a vágytól. Eddig határozottan sikeres módszer.
Amikor már csak az alsónadrág van rajta, látom a bizonyítékát, mennyire be van
indulva. Amikor látja, hogy észrevettem, vigyorogva, lassan lehúzza az alsót a
merevedéséről, és a nadrágja mellé hajítja. Kezét a tarkójára teszi, és a zene ütemére
előrelöki a csípőjét, miközben az ajkát harapdálja.
– Én vagyok itt az egyetlen, aki nincs túlöltözve.

– Igazad lehet – mondom, miközben feltérdelek, és a fejemen keresztül leveszem a
ruhám. Egy szál rózsaszín csipkés melltartóban és a hozzá illő bugyiban térdelek az
ágyon. – Így már jobb?
– Alakul.
A hátam mögé nyúlok, és kikapcsolom a melltartót. A kosarat a helyén tartom, de
hagyom, hogy a pánt lecsússzon a karomon. Szeme izzik, miközben arra vár, hogy a
maradék is lehulljon. Minden mozdulatomat követi, ahogy végre a mellem kiszabadul a
börtönéből.
– Mondtam már neked, mennyire gyönyörűek a melleid?
Megrázom a fejem, és az ágy szélére mászom.
– Nem.
Amint érintésközelségbe kerülök, rögtön a tenyerébe veszi őket, és hüvelykujjával
megdörzsöli a bimbóimat.
– Minden ízükben tökéletesek. Akárcsak te.
Közelebb húz, és megcsókolja a nyakamat a vállam tövénél.
– Nem vagyok tökéletes.
Délebbre kalandozik, és mielőtt a szájába venné a mellbimbómat, a szemembe néz.
– Számomra igen.
Sűrű hajába túrok, miközben nyelve körtáncot jár a mellbimbómon. Keze a másik
mellemet kényezteti, hüvelykujja a nyelve mozgását utánozza. Hátravetem a fejem, és
nyögdécselve közelebb feszítem magam a szájához.
Tenyere elhagyja a mellem, mindkét kezével a bugyim pántját cibálja. Felemelem a
térdemet, egyiket a másik után, ő pedig lecsúsztatja a rózsaszín csipkét a vádlimon és a
lábfejemen. Miután a padlóra dobja, átkarolom a vállát, és felemel az ágyról. Lábamat a
dereka köré csavarom, de gyorsan a hátamra fektet, miközben ő állva marad az ágy
mellett. Megemeli a lábam, hogy a térdemet a vállára húzza, megragadja a csípőmet, és
addig helyezkedik, amíg arca a lábam közé kerül. Tudom, mire készül, de így még sosem
csinálta. Kíváncsi vagyok, milyen élményben lesz részem.
Széttárt tenyerét a hasamra simítja, és lassan elindul a mellem irányába. Meleg lehelete
ritmusosan legyezi a lábaim közötti területet. Apró szikrákat lobbant lángra bennem,
ösztönösen megvonaglok a türelmetlenségtől.
– Valaki sejti, mi vár rá, és már kezd kissé izgatott lenni.
Izgatott, ez erős alábecslés. Az érzéseimre inkább a kétségbeesett jelző illene.
– Sikítani fogok, ha nem teszed a dolgodat a száddal.

– Azt mondod, sikítasz, ha nem? Szerintem akkor fogsz, ha teszem – incselkedik.
Tekintete egy pillanatig sem hagyja el az enyémet, miközben nyelvével egyetlen, lassú
mozdulatot tesz a lábam között. Megnyalja az ajkát, és azt mondja: – Édes, mint mindig.
Imádom nedveid ízét deréktól lefelé.
Ó, jaj nekem. Mocskosbeszéd-hangulatba került. Az azt jelenti, hogy a szokásosnál is
gyorsabban fogok eljutni a csúcsra.
– Valamivel meg kell édesíteni azt a mocskos szádat.
– Imádod a mocskos számat – különösen, ha ezt csinálja. – Száját a testemhez szorítja,
szívó hatást érzek ott, ahol a legjobban kívánom. Felváltva nyal és szív, amivel intenzív,
isteni gyönyört okoz.
Minden egyes alkalommal hihetetlenül közel kerülök a
csúcsponthoz, de valahogy megérzi, és visszaránt. Mintha egy euforikus kötélhúzást
tartanánk, ez az egyik legcsodásabb dolog, amiben valaha részem volt. És bosszantó, mert
nem engedi, hogy elélvezzek.
– Aah… ahh… ezt direkt csinálod.
– Mit csinálok direkt? – Olyan ártatlanul mondja, mintha fogalma sem lenne, mire
gondolok.
– Pontosan tudod. Nem hagyod, hogy elélvezzek.
Tekintete az enyémet keresi.
– Szóval máris olyan közel jársz?
– Igen – válaszolom olyan halkan, mint egy suttogás. A kétségbeesés kerülget.
– Akkor mondd ki – egyik mocskos száj a másiknak –, mondd meg, mit csináljak, hogy
elélvezz, és megteszem.
Az orgazmusomat használja fel túszként, hogy elérje, amit akar.
– Szereted, ha trágár dolgokat hallasz a számból. Beindulsz tőle, igaz?
– Aha. Kibaszottul szeretem. Attól különösen megőrülök, amikor hallom, hogy mit
akarsz csináltatni velem.
Tőlem. Őszinte volt velem, úgyhogy engedelmeskednem kellene. Szereti, és azt akarom,
hogy ő is elégedett legyen. Ha elmondom, mit akarok, én is jól járok, úgyhogy a lábam
közé csúsztatom a kezem, és magamhoz nyúlok.
– Azt akarom, hogy addig szívd itt, amíg sikoltozni kezdek az élvezettől.
– Ez nagyon dögös volt, bébi. El fogod dobni az agyad.
Belemarkolok a hajába, és lehúzom a fejét.
– Akkor tedd a dolgod, és abba se hagyd, amíg nem sikítok.
El sem hiszem, hogy ilyet mondtam. De amikor érzem, hogy a szája engedelmeskedik a

parancsomnak, már elhiszem.
– Ó… óh… óh, ez állati jó érzés, de használd az ujjaidat is. Kívül-belül érezni akarom. –
Egy, aztán két ujja mozogni kezd bennem. Olyan erősen szív, hogy szinte biztosan nyoma
marad a nőies részeimen, és annyira közel a gyönyör, hogy úgy érzem, a szemem szinte
belenyomódott a fejembe. Belemarkolok a hajába, és kissé meghúzom. – Ó… ah…
baaasszus! – sikítom, miközben Jack Henry porszívó fokozatra kapcsol.
Egész testem megfeszül, ahogy remegés indul a bensőmből. Ó, mennyire hiányzott ez a
reszketés, amit Jack Henry képes kelteni bennem. Semmi sem hasonlítható hozzá. És
nekem elhihetik – jómagam és szerénységem már többször kipróbálta.
Ellazítom merev izmaimat, miközben Jack Henry leemeli a lábamat a válláról.
– Ez igen, bébi. Az egész emeleten, sőt, még eggyel fölöttünk és alattunk is mindenki
hallotta, amikor elmentél.
– Túlságosan kába vagyok ahhoz, hogy érdekeljen – válaszolom, ahogy elhúzódom az
ágy széléről. A tarkójánál fogva magammal húzom; egyetlen másodpercet sem akarok a
teste érintése nélkül tölteni.
Keményen rám zuhan, amikor hanyatt esem a matracon.
– Bocsi – mondja. Közben kinyújtott kezemmel a fenekére csapok, aztán belemarkolok,
és erősen a lábam közé húzom.
– Mi az ördög bújt beléd?
Nőies részeimet az ő nem éppen nőies részeihez dörzsölöm.
– Azt remélem, hogy te fogsz belém bújni.
– Bébi, ha nem vigyázol, azt fogom hinni, hogy titokban mocskos beszédű vagy.
– Talán az voltam, de már nyíltan vállalom. – Megfogom a farkát, és fel-le mozgatni
kezdem a kezem. – És ha már erről van szó…
– Óóh, ez tetszik.
Szinte reszketek, annyira magamban akarom érezni, ezért ágaskodó farkát fel-le
csúsztatom a nedves résen, hogy beljebb invitáljam.
– Gyerünk, Jack Henry. Dugj meg. Kérlek.
Figyelmeztetés nélkül belém hatol, levegő után kapok a hirtelen mozdulattól. Azt
akarom, hogy gyorsan és keményen mozogjon bennem, ezért miután igazodom a
lökéseihez, a lábamat a derekára csavarom, azzal bátorítom, hogy keményebben keféljen.
– Kielégíthetetlennek tűnsz ma este – mondja, miközben kihúzza a farkát, és megáll az
ágy mellett. A bokámat megragadva maga felé ránt. – De ez egyikünknek sem jó így.
Fordulj meg, hogy alaposan megdöngethesselek.

Lecsúszom az ágyról, és a padlóra állok. Megfordulok, aztán előrehajolok, és arcomat
egy párnába fúrom, mert tudom, hogy megint sikoltozni fogok. A csípőmbe kapaszkodik,
és kissé megszorítja, mielőtt maga felé húzna, és belém vezetné a farkát. Lábujjhegyre
emelkedem, hogy kiegyenlítsem a magasságkülönbséget.
– Ez az, pont ott. Így nagyon jó.
Ahogy egyre keményebben dönget, megszorítom a párnát, és beleharapok, de érzem,
hogy közel jár. Jól ismerem már a testét, mindig lassít a tempón, mielőtt elélvezne, mert
el akarja nyújtani a gyönyört. De az orgazmus mindig legyűri – akárcsak most –, amikor
még egyszer keményen belém hatol, és a nevemet kiáltja.
Szeretem a nevemet hallani az összeszorított fogain keresztül.
– Fogalmad sincs, mennyire izgatóan nézel ki így előredőlve, amikor még a farkam is
benned van.
– Arra gondoltam, hogy csináltatok egy tetoválást a derekamra is, azzal a felirattal,
hogy: „Szerencsés vagy”
Kihúzza a farkát, és csókot nyom az említett helyre, mielőtt végignyalja.
– Ide ne tetováltass. Soha! Elrontaná az egészet.
Tudtam, hogy szereti a derekam alsó részét, de hogy a tetkó elrontaná?
– Tényleg?
– Komolyan mondom. – Szigorú a hangja. – Eszedbe ne jusson, különben ősemberré
változom.
– Azt hittem, az már megtörtént.
– Egy másfajta ősemberről beszélek, bébi. – Kezével végigsimít a mélyedésen, ahol
megnyalt. – És az nem tetszene.
Hallom a szavain, hogy komolyan beszél. Volt már rá alkalom, amikor Jack Henry
megmutatta a benne lakozó fenevadat. Nem érdekelt különösebben, és nem tervezem,
hogy felébresztem.

14. fejezet
JACK MCLACHLAN
Belepusztulnék, ha a kedvenc helyemet megjelölné. Tetszik a tetoválás a bokáján, és a
köldökpiercinggel sincs semmi bajom, de ennyi elég. A testén ne legyen több lyuk és
varrat.
Játékosan megpaskolom a csípőjét.
– Ülj fel az ágyban, hogy még összebújhassunk, mielőtt elalszol, és arrébb taszítasz.
Négykézlábra áll, és a fejtámla felé kúszik.
– Tegnap éjjel nem taszítottalak el.
– De csak azért, mert túl sokáig nem voltunk együtt, de ismerlek, és tudom, mi
következik. Ragaszkodsz a saját helyedhez, és nem tűrsz meg benne, amikor eljött az
alvás ideje.
Hanyatt fekszem, Laurelyn pedig elhelyezkedik a szokásos pózban, feje a vállamon, lába
átvetve az enyém fölött.
– Ugye tisztában vagy vele, hogy szerepet cseréltünk? Általában a fiú nem akar
ölelkezni, és a lány akaszkodik rá.
Nem szégyellem bevallani, hogy Laurelynnek köszönhetően átvettem néhány csajos
viselkedésmintát.
– Tudom, de nem tehetek róla. Szeretem, ha közel vagy hozzám. Állandóan
érintésközelségben akarlak tudni. Nem szeretném, ha megint kicsúsznál a markomból.
– Nem megyek sehová.
Ezt már mondta korábban.
– Megígérted, hogy nem fogok arra hazamenni egy nap, hogy eltűntél, de mégis így lett.
Ujja végtelen hurkokat rajzol a mellkasomon.
– Más körülmények között éltünk, amikor ezt ígértem.
– Visszamentem érted aznap, amikor elutaztál. Meg akartalak kérni, hogy maradj, és
bevallani, hogy szeretlek.
Felemeli a fejét, és a szemembe néz.
– Akkor már szerettél?

– Hát persze. – Nem válaszol, gyanítom, azért, mert azon tűnődik, milyen másként
alakult volna az életünk, ha őt találom otthon a levél helyett. – Maradtál volna?
– Igen. Csak arra vártam, hogy megkérd.
De most más életet élünk, mint amikor három hónappal ezelőtt eltűnt. Már nem
ugyanaz az ember, és a személyiségváltozás megakadályozhatja abban, hogy visszajöjjön
hozzám.
Megcsókolom a feje búbját, és egy ideig csendben fekszünk. Van egy olyan megérzésem,
hogy mindketten elmerültünk a „mi lett volna, ha” gondolatok között. Ha marad,
mostanra már fél éve együtt járnánk. Biztos vagyok benne, hogy tervezném a lánykérést,
sőt, talán már túl is lennék rajta. Ki tudja. Talán megszöktünk volna, és titokban
összeházasodunk.
– Min jár az eszed? – kérdezem, remélve, hogy ő is eljegyzést vagy talán épp házasságot
képzel el.
– Azon, amin a tiéd – tűnődöm, milyen lenne az életünk, ha az elmúlt három hónapot
együtt töltjük, nem egymástól távol.
Ennél konkrétabb választ várok tőle a kapcsolatunkra vonatkozóan.
– Szerinted mit csinálnánk?
– Azt hiszem, nagyjából azt, amit épp az előbb. Azért ez elég jellemző ránk. – Nem
éppen erre a válaszra számítottam, de elfogadom.
– Ezzel egyetértek. Úgy tűnik, a kamatyolás mindkettőnk egyik kedvenc elfoglaltsága.
– Kamatyolás – kuncogja. – Mi nem így mondjuk, de tetszik. Tudtad, hogy Margaret
huncutkodásnak nevezi?
Amikor tegnap éjjel beszéltem vele, akárminek hívta.
– Ezt nem tudtam. Mikor volt alkalmad huncutkodásról beszélni az anyámmal?
– Néhány héttel az elutazásom előtt meglátogatott Avalonban. Azt javasolta, mutassam
meg neked, miért érdemes maradásra bírnod – ebbe az is beletartozik, hogy más alapokra
helyezzük a kapcsolatunkat. – Eltakarja az arcát, és megint kuncogni kezd. – Azt mondta,
hogy egy kis huncutkodás nem fog ártani.
Az isten faszára! Nem akarom elhinni, hogy anyám ilyeneket mondott Laurelynnek.
Mégis, melyik anya csinál ilyesmit? Ó, várjunk – hát az enyém.
– Mesélt a látogatásról. Ha jól emlékszem, megfogadtad a tanácsát, mert a következő
hetekben ki se bújtam a lábad közül. Gyakorlatilag tábort vertem odalent.
Hangos csattanással a mellkasomra csap a tenyerével.
– Látod, mire jutottam vele. Nem működött.

Felnyúlok, és a kezére helyezem az enyémet.
– De működött. Csak nem voltál ott elég hosszú ideig, hogy megkérdezhessem.
Mostanra mindent tudnánk egymásról. Szomorúnak tűnik, nem akarom, hogy az legyen.
– Pótolhatjuk – bizonygatom. – Mit akarsz tudni?
Ez szemmel láthatóan felkelti az érdeklődését, mert törökülésben felül az ágyban. Kicsit
nehéz koncentrálni, amikor a kéjbarlangja egyenesen engem néz.
– Sosem beszéltünk arról, miért lettél olyan, amilyen.
Miért vagyok olyan, amilyen? Beugratós kérdés, amit számtalan módon lehet értelmezni.
– A tudósok egyetértenek abban, hogy ezt a genetika határozza meg. A génjeim fele
anyámtól származik – és mindketten tudjuk, ő milyen kiszámíthatatlan –, a másik felét
pedig az apámtól örököltem.
Kinyújtja a kezét, és belecsíp a mellbimbómba. Csak játék, de azért fáj.
– Tudod, hogy nem így értettem, nagyokos. Nem Margaret és Henry miatt vagy ilyen.
Megfogom a kezét, hogy lefejtsem a mellkasomról, de jobban szorítja.
– Aú… aú… rendben, hogy értetted azt, hogy olyan, amilyen?
Elengedi a bimbómat, én pedig gyorsan megdörzsölöm.
– Arra céloztam, hogy milyen okból kötsz egyezséget a nőkkel.
– Nekem nincs semmilyen egyezségem nőkkel – pontosítok. – Normális, szerető
párkapcsolatban élek egyetlen, rendkívüli nővel. – Mindkét kezemmel eltakarom a
mellbimbómat, mert biztos vagyok benne, hogy nem ezt a választ várta.
– De a mi normális, szerető párkapcsolatunk egy perverz megegyezéssel kezdődött –
erősködik. – Tudni akarom, hogy miért.
A francba! Tényleg nem akarok ebbe belemenni, de én dobtam fel a labdát, ő pedig élt a
lehetőséggel. Tudhattam volna.
– A randizás nem nekem való. Évek óta nem.
– Miért nem?
Persze hogy nem elégszik meg ennyivel, és kétlem, hogy a következőt elfogadja
válaszként.
– Mert egyikük sem te voltál.
– Ez kedves, de nem magyarázza, miért választottad ezt az életstílust. – Ejha. Azt hiszi,
van életstílusom. Nem ezt mondják azokra a döntésekre, amiket utólag rossznak tartanak?
Most először érzem, hogy meg kell védenem magam vele szemben.
– Huszonhárom éves voltam, amikor szert tettem az első milliómra. Huszonnégy éves
koromra megtripláztam, egy évre rá megnégyszereztem. A média azonnal reflektorfénybe

emelt, a vagyon pedig vonzza a keselyűket. A körülöttem hemzsegő csajok mind ugyanazt
akarták, és fájóan nyilvánvaló volt. De volt egyvalaki, aki ezt egészen extrém szintre
emelte. Annyira, hogy utána azt hittem, soha többé nem tudok megbízni a nőkben. Azt
hiszem, a barátnőmnek lehet nevezni, mert ő volt az egyetlen lány, akivel lefeküdtem. – A
múlt elmúlt, de nem érzem helyesnek, hogy Laurelynnek mesélek szexről egy másik nővel.
– Biztos, hogy tudni akarod?
– Határozottan. Mindent tudni akarok rólad, és szeretném, ha bíznál bennem annyira,
hogy nyugodtan elmeséled.
Bízom benne, ez az egyetlen oka, hogy elmondom neki mindazt, amit még soha
senkinek.
– Azt hittem, azért nem akarok házasságot és gyerekeket, mert Lana nem volt az igazi
számomra, de ahogy telt az idő, rájöttem, hogy egyáltalán nem vágytam ezekre a
dolgokra. Lana nem volt hajlandó elfogadni, és megpróbált teherbe esni, mert azt hitte,
feleségül veszem.
– Hogyan jöttél rá, mit csinál?
A plafont bámulom, nincs ínyemre, hogy ilyesmiről beszéljek vele. Kibaszottul
kellemetlen.
– Óvszert használtunk, és gyógyszert is szedett, mert a gyerek-kérdésben hajthatatlan
voltam. Aztán hirtelen minden óvszerünk tönkrement. Még jó volt, amikor felhúztam, de
amint elkezdtük, rögtön kiszakadt. – Gyűlölöm, hogy elmondom neki ezt a sok szart. –
Mindig ő vette ki a csomagolásból, ezért gyanakodni kezdtem. Elvettem párat, hogy
megvizsgáljam. Ki sem kellett bontanom, hogy lássam, miben mesterkedik; az egész
csomagoláson apró tűszúrások nyomai látszottak. Amikor rájöttem, tudtam, hogy
valószínűleg a tablettát sem szedi. Átkutattam a cuccát, hogy megkeressem. Igazam lett.
Laurelyn mérgesnek látszik.
– Ez aljasság.
– Lana után végeztem a randizással. A munkába temetkeztem, és egy évig nem jelentem
meg nyilvánosan. Aztán néhány hétre el kellett utaznom az egyik szőlőbe. Az ott töltött
idő alatt találkoztam egy nővel a hotel éttermében, vacsora közben. Mindössze csak
beszélgettünk, de nagyon kellemes volt, mert nem tudta, ki vagyok. Tetszett. Másnap éjjel
szándékosan ismét összefutottam vele, és ismét kellemes estét töltöttünk együtt. Egy éve
akkor először nem akart tőlem semmit egy nő, de tudtam, hogy ez megváltozik, amint
kiderül a személyazonosságom. Ekkor döntöttem el, hogy előállok a javaslattal:
felajánlom, hogy legyen a társaságom néhány hétig, anélkül, hogy elárulnánk a valódi

nevünket. Huszonvalahány éves volt, házasságról és gyerekekről ábrándozott, így hát
beleegyezett. Néhány hétig szórakoztunk, aztán soha többé nem láttam.
– Nem értem, hogyhogy nem jött rá a nő, hogy ki vagy?
Látom, mi zavarja össze.
– A gazdagság érdekessé tesz, de sztárrá nem. Nem úgy, mint egy színészt vagy egy
énekest. Nem kellett nagyon trükközni. Ha nem követték az újságok társasági rovatát vagy
az üzleti oldalakat, könnyű volt álcázni magam.
– De tele volt veled a média, amikor egyik este az Operaházba mentünk – mutat rá.
– Amikor kimozdulok, a média lefotóz, főleg ha egy hölgy társaságában vagyok, de nem
nyomoznak utánam, ha kerülöm a megjelenéseket. Ha titokban akartam tartani a
kilétemet, nem lett volna okos nyilvános helyre partnert vinnem, ezért inkább nem
tettem. Éppen ezért évek óta nem láttak nyilvánosan kísérővel. Most már érted, miért volt
annyira rád kattanva az a fotós az Operánál.
– És velem miért mutatkoztál nyilvánosan?
Nem vagyok biztos benne, hogy valaha meg fogja érteni, mennyire különbözik az előző
tizenkettőtől.
– Abban a percben tudtam, hogy te más vagy, mint a többiek, amikor először
megláttalak. Úgy döntöttem, így is fogok veled bánni.
Fölém mászik, és elhelyezkedik lovagló ülésben. Két oldalról megfogja a fejem, és
közelebb hajol. Haja fátyolként előreomlik, elzár minket a külvilágtól.
– Talán nem vagyok olyan, mint a többi nő előttem, de van közös vonásunk. Én is
szeretnék férjhez menni és gyerekeket szülni – így, többes számban –, és ha te nem
akarod, az nekem gondot jelent.
Feleségül akarom kérni, és azt szeretném, ha ő lenne a gyerekeim anyja, de ez nem a
legjobb pillanat. Nincsen gyűrűm, sem megfelelő szavaim hozzá. Azt akarom, hogy a
lánykérés különleges legyen – olyan, amilyenre évek múltán élete legszebb pillanataként
emlékszik vissza. És valószínűleg az sem árt, ha nem csak néhány napja vagyunk újra
együtt, de szeretném, ha nem gyötörné magát a döntések miatt, amiket a legutóbbi
beszélgetésünk óta meghoztam.
– Benned megvan minden, amiről azt sem tudtam, hogy vágyom rá. Valahányszor
elképzelem a jövőmet, mindig a te arcodat látom… és még néhány kisebb emberét, akik
hasonlítanak ránk.
Ez baromi nyálas szöveg volt, de a francba vele. Muszáj tudnia, mennyire szeretem, és
hogy örökre magam mellett akarom tudni – nem csak arra a három rövid, ausztráliai

hónapra, nemcsak a következőre, amit együtt töltünk. Számomra átkozottul ő az
örökkévalóság.

15. fejezet
LAURELYN PRESCOTT
Az elmúlt pár nap szürreális volt. Képtelen vagyok koncentrálni, mert állandóan az jár a
fejemben, amit Jack Henry mondott – velem képzeli el a jövőjét, apró emberkékkel, akik
hasonlítanak ránk. Úgy tűnik, egyfolytában erre gondolok. Még most is, ahogy felfelé
száguldunk a lifttel Randy szobájába, a szokásos, fellépés utáni találkozóra, azon
tűnődöm, milyen lenne az életünk, ha házasok, családos emberek lennénk.
Jack Henry csettint az arcom előtt.
– Bébi, mi a baj? Napok óta máshol jársz.
– Nincs semmi baj. – Minden tökéletes, a francba. Miért nem lehetett ilyen, mielőtt
felkötöttem volna a nyúlcipőt?
Jack Henry átölel.
– Valami történt. Nem vagy önmagad.
– Csak pörög az agyam. Ez az egész… – Szünetet tartok, hogy gondosan
megválogassam a szavaim, de megmenekülök, amikor megcsörren Jack Henry telefonja.
– Harold az. Fel kellene vennem. – Megnyomja a gombot, és látom az arckifejezésén,
hogy valami nincs rendben. Kinyílik a liftajtó, átlépünk a folyosóra, de megtorpan.
Észreveszem, hogy ránc jelenik meg a homlokán, ami csak akkor szokott, ha aggódik
valami miatt. – Tartsd egy percig. – Elveszi a mobilt a fülétől. – Probléma adódott
Avalonban, muszáj beszélnem Harolddal.
Bosszúsnak tűnik.
– Minden rendben?
– Nem. Úgy tűnik, Audrey megint lecsapott.
Mikor érti már meg az az őrült tyúk, hogy hagyja békén Jack Henryt?
– Oké. Előremegyek. Beszélj Harolddal, és találkozzunk a szobában, ha végeztem.
Megcsókolja a fejem búbját.
– Rendben, szerelmem.
Szerelmem. Így még sosem nevezett. Tetszik.
A srácok már sörrel a kezükben gyülekeznek a szobában, amikor belépek. Charlie kivesz

egyet a minihűtőből, és lepattintja a kupakot, mielőtt felém nyújtja.
– Köszi.
– Nagyszerű híreim vannak. Az egyik rajongó Dallasban felvette telefonnal az
akusztikus számodat, és feltette a netre. Körbejárta a világot, az emberek megőrülnek
érte, úgyhogy arra gondoltunk, jó ötlet lenne visszamenni Nashville-be, hogy felvegyük a
stúdióban.
Az akusztikus számon nyilván azt a dalt érti, amit Jack Henrynek énekeltem. Azt
mondta, arra gondoltunk, jó ötlet lenne. Gondolom, ez azt jelenti, hogy már megbeszélte
a fellépésemet a srácokkal, és mindent megtárgyaltak a hátam mögött. Még mindig új
vagyok a bandában, de nem tűröm, hogy nélkülem hozzanak döntéseket, különösen ha az
a személyes dalaimat érinti. Azt hiszem, jobb, ha ezt most azonnal a tudomásukra hozom.
Én is a banda teljes jogú tagja vagyok, akárcsak mindenki más, még ha a legújabb is.
– Szóval már mindent eldöntöttetek, anélkül, hogy megkérdeztetek volna engem.
Charlie védekezően feltartja a kezét.
– Ácsi, Laurelyn. Nem beszéltünk meg semmit a srácokkal. Most először hallunk erről,
akárcsak te.
– De Randy azt mondta, mi tartjuk jó ötletnek.
– Én vagyok a többes szám másik része. – Megmerevedek, amikor meghallom a hátam
mögött az ismerős hangot.
– Srácok, ő az egyik producer haverom, Blake Phillips. Az ő ötlete volt, hogy menjünk
vissza Nashville-be a felvételre, és igazat kell adnom neki. A dal nagyon pörög, most kell
lecsapnunk.
Düh. Csak ezzel az egyetlen szóval tudom leírni, mit érzek.
– Az a dal nem a világnak szólt. Csak egyetlen emberre tartozik.
– De nem csak egyetlen embernek adtad elő – emlékeztet Randy. – Elénekelted egy
zsúfolásig telt koncertteremben, és most a rajongóid megőrülnek érte.
Az a dal személyes. A szöveg én vagyok, lemeztelenítem a testem és a lelkem Jack
Henry előtt.
– Nem hiszem, hogy ezt akarom.
Charlie, az örök békefenntartó, megpróbál közbeavatkozni az én oldalamon.
– Talán adhatnánk egy kis időt, hogy átgondolja, Randy.
Blake úgy vigyorog rám, hogy legszívesebben megint tökön rúgnám.
– Ez nem kérés, Laurelyn. A Southern Ophelia fel fogja venni azt a dalt. Már mindent
előkészítettünk.

Tudom, mi jár Randy fejében – tartozom Blake-nek, amiért elengedte a szerződésünket.
Biztos vagyok benne, hogy mindannyian ezt gondolják. És én vagyok a hálátlan ribanc,
amiért nem akarom teljesíteni a kérését. Hát sosem lesz ennek vége? Ezentúl mindig én
leszek a főellenség, Blake-et pedig szentté avatják?
– Muszáj kimennem.
Vissza sem nézek, ahogy elhagyom Randy szobáját, és végigsétálok a folyosó végén lévő
saját szobámhoz. Idegesen húzom végig a kártyámat a beléptetőn. Háromszor kell
próbálkoznom, mire felvillan a zöld lámpa.
Miközben kinyitom az ajtót, valaki hátulról a számra tapasztja a kezét. A valaki
magához húz, és belök a szobába. Hallom az ajtócsukódást, küzdeni próbálok a szorító
ölelés ellen. Meleg lehelet csapja meg a fülem, és Blake hangja azt suttogja:
– Ne küzdj ellenem, Laurie. Csak beszélgetni akarok veled.
Hol van Jack Henry? A szobában kellett volna találkoznunk, de nincs itt.
Blake beszélgetni akar? Nem hiszem. A beszélgetéshez nem kell elnémítani és a
szobába lökni valakit. A félelemre való képességem most hangosan üvölt, arra
figyelmeztet, hogy sokkal többről van szó.
Beleharapok a kezébe, mire rögtön elengedi a számat. Még lehetőségem van egy rövid
sikoltásra, mielőtt olyan visszakezes pofont kapok, hogy szinte megsüketülök. Blake az
ágyra dob, rám ül, és a fejem fölé szorítja a karom. Enyhén kótyagos vagyok a pofontól, de
gyorsan elmúlik – vagy legalábbis úgy érzem.
– Aú… – nyögöm, amikor eljut az agyamig a fájdalom.
– Ó, basszus. Sajnálom, Laurie. Nem állt szándékomban megütni. – Fölém hajolva
szemügyre veszi az arcomat. – Attól tartok, ennek nyoma marad.
Mekkorát üthetett, ha már most látszik a sérülés?
– Fájdalmat okozol.
– Sajnálom – mentegetőzik, és elengedi a karom. Felváltva dörzsölöm a csuklóimat,
ahol szorította, úgy sejtem, sokáig érzékeny lesz.
Legördül rólam, tenyerét a homlokára teszi, és a hátán fekve bámulja a plafont.
– Istenem, annyira sajnálom. Nem így terveztem. Csak beszélgetni akartam veled.
Mozdulatlanul fekszem az ágyon, eszembe jut, hogyan szögezett a kocsimnak a stúdió
parkolójában. Most pedig betört a szobámba, és felpofozott. Eddig nem tartottam
veszélyesnek, de most már látom, hogy hiba volt. Fogalmam sincs, mi jár a fejében, vagy
mire képes.
Felül, és beszéd közben egyenesen előrenéz.

– Úgy teszel, mintha semmit sem jelentettünk volna egymásnak. Mintha nem történt
volna köztünk semmi. Van fogalmad róla, hogy ezzel mennyire megbántasz?
Most már minden világos.
– Egyáltalán nem a felvétel miatt jöttél ide, igaz? Csak ürügyet kerestél, hogy
kapcsolatba lépj velem.
Habozik egy keveset, mielőtt válaszol.
– Okos lány vagy, Laurie.
El is felejtheti. Ha Jack Henry nem lenne az életemben, akkor sem akarnék tőle semmit.
– Most menned kell.
– Addig nem, amíg el nem mondtam, mit érzek.
Az arcomhoz nyúlok, és megérintem. Pokolian fáj.
– Semmi értelme.
– Tévedsz. – Megfordul, és rám néz. – Szeretlek Laurie, és tudom, hogyan működhet
köztünk a dolog. Elmondtam Bethnek, hogy válni akarok.
Miért tenne ilyet? Hiszen nem is járunk együtt.
– Remélem, hogy nem miattam tetted, mert semmin sem változtat.
– Persze, hogy miattad tettem – kiáltja. Becsukott szemmel mélyet lélegez, aztán
kinyitja, és lassan kifújja a levegőt a tüdejéből. – Visszaszerezhetjük. Mindent, ami valaha
köztünk volt.
Rossz álmokat kerget, ha azt hiszi, újra képes lennék összejönni vele.
– Nem szerezhetjük. Mást szeretek.
Ültében megfordul, hogy szembenézzen velem.
– Ezt kibaszottul nem veszem be! Megmondtam a feleségemnek, hogy el akarok válni
csak azért, hogy veled lehessek, erre te azt mondod, hogy mást szeretsz?
Ezt nem fogja rám kenni. Csak magának köszönheti.
– Nem kértem tőled, hogy válj el a feleségedtől. Úgy emlékszem, tökön rúgtalak, és
közöltem veled, hogy béna vagy az ágyban.
Keményen megragadja a vállam.
– Eldobtam miattad a házasságomat.
Megrémülök, de nem eléggé ahhoz, hogy csendben maradjak.
– Ne tégy úgy, mintha én tettem volna tönkre a házasságodat. Nem volt rám szükség
ahhoz, hogy eldobd magadtól. Most pedig, azt hiszem, bőven itt az ideje, hogy távozz.
Durván az ágyra nyom. Elkapja a csuklómat, és ismét a fejem fölé szorítja a karom.
– Érted jöttem ide, és nem megyek el addig, amíg meg nem kaplak.

Amíg meg nem kap?
Csak akkor esik le, mire céloz, amikor a lábaim közé térdel, és megpróbálja
szétfeszíteni. Ó, Istenem, ne!
– Ne! Kérlek, ne csináld ezt! – Megpróbál szájon csókolni, de elfordítom a fejem, durva
borostája erősen végigdörzsöli az arcom és a nyakam. – Kérlek, hagyd abba, Blake!
– Ne játszd a drámakirálynőt. Hiszen csináltuk már régebben is. – Mindkét csuklómat
óriási kezébe fogja, a másikkal pedig a testemen matat, érzem, hogy a ruhámat rángatja.
Küszködve próbálom összezárni a lábam, lerázni Blake-et, tökön rúgni – bármit, amitől
abbahagyja –, de nem tudom felvenni a versenyt az erejével.
Olyan hangosan sikítok, amennyire csak bírok, de mire bárki meghallja, és ideér, már
túl késő lesz.
Ó, istenem! Meg fogja tenni, és nem tudom megakadályozni.
A felismeréstől átkapcsolok a teljes pánik üzemmódba. Felébred bennem a túlélési
ösztön, felemelem a fejem a matracról, és egyenesen Blake arcába fejelek, amilyen erősen
csak tudok. Rémesen fáj, de elégnek bizonyul ahhoz, hogy eleresszen, én pedig
kihasználom az alkalmat a menekülésre.
Lesiklom az ágyról, de elkapja a bokámat, és hason fekve a padlóra szorít. Karom
csapdába esik a testem alatt Blake súlyától, aki a hátamra telepedve nyom a földhöz.
Mellkasom olyan erővel préselődik a padlóhoz, hogy alig kapok levegőt.
Meleg nedvességet érzek a homlokomon, azonnal tudom, hogy vér. Belefolyik a
szemembe, szinte megvakulok tőle. Sűrű pislogással próbálom kitisztítani a látásomat,
hogy tudjam, merre futhatok, ha adódik még egy alkalom. Aztán Blake kezét érzem a
ruhám alatt, a fehérneműmben. Ott matatnak az ujjai, majd hirtelen megrántja a
bugyimat, és lecibálja a lábamon.
Mellkasom egyre jobban összepréselődik, már ahhoz sem tudok elég levegőt venni,
hogy sikoltsak. Szédülni kezdek, és bár vak vagyok a vértől, a szemem előtt foltok jelennek
meg.
Magamnál vagyok – bár alig –, amikor megüti a fülem az ajtó kattanása. Kinyílik, Jack
Henry hangját hallom, ahogy belép a szobába, és beszél hozzám.
– Bébi, ne haragudj, hogy ilyen sokáig tartott, nem volt elég térerő a szobában, ezért…
– Az elé táruló látvány hatására félbehagyja a mondatot.
Reakcióideje leírhatatlanul gyors. Amint Blake súlya lekerül rólam, a hátamra gördülök,
és levegő után kapkodok, hogy megtöltsem kiürült tüdőmet.
Szerte a szobában recsegő hangot hallok, amelyről biztosan tudom, hogy Jack Henry

ökle okozza, amint újra és újra Blake arcába zúz. Egy örökkévalóságnak tűnik, mire képes
vagyok felé fordítani a fejem. Látom, hogy Blake nem üt vissza. Hirtelen megrémülök,
milyen mélységekig ragadhatta Jack Henryt a dühe.
– Kérlek! Hagyd abba, mielőtt megölöd!
Hangom elhatol a füléig, hátrahúzott ököllel rám néz. Blake ernyedt testét a padlóra
ejti, és hozzám siet.
– Nagyon sajnálom, bébi. Mondd, hol sérültél meg?
– A fejemen – válaszolom, miközben megérintem a vérzés forrását. – És az arcomon.
Jack Henry ágyba segít, aztán felveszi a hotel telefonját a padlóról.
– Mentőkre és a rendőrségre van szükség a 3255-ös szobában. – Amikor észreveszi a
földre dobott bugyimat, hozzáteszi: – Testi sértés történt.
Miután a helyére teszi a telefont, mellém ül, és megvizsgálja az arcom.
– Elég csúnya seb van a homlokodon, már túl sok az alvadt vér, hogy megállapítsam,
kell-e varrni. – Hüvelykujjával megérinti az arcomat. – És azt hiszem, lenyűgöző zúzódás
lesz az arcodon. – Mélyen a szemembe néz. – Máshol is megsérültél?
Nem mondja ki a szavakat, de mindketten tudjuk, mire céloz.
– Nem. Nem tette. Ideértél, mielőtt képes lett volna rá.
Jack Henry magához ölel.
– Ez ő, igaz? Blake Phillips?
– Aha.
– A kurva életbe! – kiáltja, és öklével az ágyra csap. – Mindez nem történhetett volna
meg, ha a szobában vagyok, ahogy ígértem.
– Nem! Ezért nem hibáztathatod magad. – Kezemet a karjára teszem. – Amit tett, nem
a te hibád volt.
– Nem kellett volna lemennem a földszintre. Azt mondtam, hogy a szobában
találkozunk. Itt kellett volna lennem, ahogy megígértem.
Egyetlen percig sem bírok a szobában ülni Blake-kel a szemem előtt.
– Vigyél ki innen!
A folyosóra visz, ahol a falnak támaszkodva a padlóra ülünk, amíg a mentőre és a
rendőrökre várunk. Magához ölel, nem beszélünk, de nekem ennyi is elég, hogy
biztonságban érezzem magam. Ő az egyetlen, akire szükségem van.

Nevetséges, milyen sokára enged utamra a rendőrség és a kórház. Mire megszabadulok
tőlük, már nem is érdekelnek a hotelben maradt cuccaim. Semmi sincs köztük, amit ne
tudnék helyettesíteni. Csak haza akarok menni.
Randy törli az összes fellépésünket a hét hátralevő részére. Majd bejelentjük, hogy
influenzás lettem, vagy hasonló, mondja. Bosszantó, és arra kell gondolnom, hogy talán
az egészet a szőnyeg alá akarja söpörni, mert Blake a barátja. Ha jót akar magának, nem
fogja.
Jack Henry mindent elintézett. Egy kocsi és sofőr vár ránk, hogy hazavigyen Nashvillebe.
Kábult vagyok a nyugtatótól, amit a sürgősségin adtak, és végül az egész utat
átalszom, de örülök neki. Alvás közben legalább nem arra gondolok, amit Blake tett.
Megkönnyebbülök, amikor végre a lakásom ajtajához sétálunk. Hetek óta nem voltam
itthon, hiányzott. Örülök, hogy Jack Henry mellettem van. Nem biztos, hogy
hazajöhettem volna, ha nincs velem.
Mocskosnak érzem magam – mintha mindenhol Blake nyoma lenne rajtam, felfordul
tőle a gyomrom. Eszembe jut az érintése a lábaim között, amikor letépte az alsóneműmet,
és az emléktől akaratlanul is megborzongok.
– Lezuhanyozom, mielőtt ágyba bújok.
– Oké. Szeretnél enni valamit?
Túlságosan hányingerem van ahhoz.
– Nem hiszem. Még mindig álmos vagyok a gyógyszertől. Valószínűleg a zuhany után
rögtön kidőlök.
– Bölcs dolog zuhany alá állni, ha ilyen kába vagy?
– Nem lesz gond. Szólok, ha úgy érzem, elájulok, vagy ha szükségem van valamire.
Vonakodva bár, de beleegyezik. A fürdőszobába megyek, és becsukom az ajtót, mert
falakra van szükségem kettőnk közé. Érzem, hogy mindjárt sírva fakadok, és nem akarom,
hogy lássa. Már így is épp elég rémesen érzi magát, amiért nem tudott megvédeni Blaketől.
Kinyitom a csapot, az apró fürdőszoba szinte rögtön megtelik gőzzel. Lehúzom
magamról rongyos ruhámat, és a szemétbe dobom. Meztelenül a tükör elé állok, hogy
felmérjem a károkat.
Megérintem az arcomon formálódó hatalmas zúzódást. Érzékeny. Horzsolások és kék
foltok csúfítják a karjaimat és a felsőtestemet. Sebtapasz takarja a vágást a homlokomon,
úgy érzem magam, mintha törött üveg lennék, amit ragasztóval illesztettek újra össze –
kivéve, hogy egyáltalán nem érzem magam egésznek.

Képtelen vagyok tovább nézni magam, ezért a zuhany alá állok, és megpróbálom
lemosni magamról az éjszaka eseményeit. Többször is alaposan megmosakszom, de az
érzéseimet nem lehet tisztára súrolni. Attól tartok, egy ideig ez így lesz.

16. fejezet
JACK MCLACHLAN
Megágyazok, hogy készen álljon, mire Laurelyn végez a zuhanyozással. Úgy rémlik, nem
vitt magával ruhákat a fürdőbe, ezért kihúzok néhány fiókot, hogy keressek néhány
holmit, amire szüksége lehet. A komód felső fiókjában melltartókat és bugyikat találok,
felismerem a legtöbb csipkéset, amelyeket a kedvemért vett fel. Kiemelek egyet, és
elmosolyodom, amikor eszembe jut, hogyan festett benne.
Azok átkozottul szép emlékek.
Átkutatok több fiókot, és megtalálom a rózsaszín szabadidőnadrágot LOVE felirattal a
fenekén. Tetszik ez a nadrág, és emlékszem, hogy ezt szokta viselni, amikor kényelmesen
akar felöltözni, úgyhogy kiveszem. Hiányzott, hogy az utóbbi időben nem láttam rajta.
Miután kiveszem a fiókból, egy férfipólót találok alatta, azonnal elborít az émelyítő
féltékenység. Kirángatom, hogy alaposabban szemügyre vegyem, ekkor veszem észre,
hogy a sajátom. Fel sem tűnt, hogy elvitte. A felfedezéstől akkorára dagad a szívem, hogy
attól félek, szétrobban. Hiányoztam neki.
A fürdőszoba ajtaja zárva van, így ahelyett, hogy figyelmeztetés nélkül besétálnék,
kopogok, de nem örülök neki. A kapcsolatunk eleje óta nem zártuk be az ajtót, kicsit
nyugtalanít, milyen indok állhat mögötte ma este. Nem akarom, hogy kizárjon. Attól
félek, hogy a támadás miatt újra felhúzza maga köré a régi falakat, amelyeket olyan sokáig
tartott lebontanom.
– Gyere.
A fürdő teli van gőzzel, hömpölyögve áramlik felém, ahogy belépek.
– Hoztam néhány ruhát.
– Köszi.
– Szükséged van még valamire?
Nem válaszol azonnal – először arra gondolok, meg sem hallotta –, de aztán a
leghalkabb hangján azt feleli:
– Igen.
Állok, és várom, hogy bővebben kifejtse, de nem teszi.

– Mire van szükséged, bébi?
– Rád.
– Oké. Leülök bent, amíg befejezed a zuhanyozást. – Lecsukom a vécéülőke fedelét.
– Nem. Itt van rád szükségem – a zuhany alatt.
Bevallom, erre nem számítottam. Épp most támadták meg, kis híján meg is
erőszakolták. Nem hittem volna, hogy közös zuhanyozás jár a fejében. Talán csak a
közelében akar tudni, hogy biztonságban érezze magát.
– Biztos vagy benne?
– Teljesen.
Nem tudom elhinni, hogy ez normális reakció, de ha kéri, ám legyen.
– Oké.
Levetkőzöm, és széthúzom a függönyt, mielőtt beállok mellé a forró víz alá. Kinyújtja
felém a kezét, és átöleli a derekamat. Arcát a mellkasomra szorítja, mindkettőnkre ömlik a
forró víz.
– Kérlek, ne nézz őrültnek azért, amit mondani fogok.
– Bébi, nem vagy őrült.
– Tudom, hogy amit érzek, az nem logikus. Csak beképzelem magamnak, de nem tudom
őt lemosni a testemről. Mocskosnak érzem magam.
– Nem vagy mocskos, szerelmem. – Szerintem ez az érzés teljesen normális ilyenkor.
Fogalmam sincs, hogyan javíthatnék az állapotán, végül az egyetlen olyan dolog mellett
döntök, ami talán segíthet.
– Fordulj meg! – A samponért nyúlok, és tekintélyes adagot nyomok a tenyerembe. –
Meg fogom mosni a hajad, és miután végeztem, lemosom rólad minden nyomát. Soha
többé nem fogod érezni a testeden.
Nem tudom, lehet, hogy helytelen dolog megérintenem, esetleg több kárt okoz, mint
amennyit használ. Szeretném azt hinni, hogy helyes, mert ő kérte, hogy álljak a zuhany
alá, de csak egy módon deríthetjük ki.
Gyengéden masszírozom a fejbőrét, miközben a haját mosom. Hallom a sóhaját, jó
jelnek tekintem, úgyhogy megismétlem a mozdulatsort a balzsammal is, mielőtt kezelésbe
veszem a testét.
A hátával kezdem a mosdatást, mert ez tűnik a legbiztonságosabb helynek. És mert itt
találtam Blake-et, amikor megtámadta – Laurelyn hátán ülve, ahogy arccal lefelé a
padlóhoz szorítja. Újra elvakít a düh, amikor a szemem elé villan a kép, amint megpróbálja
megerőszakolni.

Megrázom a fejem, mintha ezzel eltüntethetném az emléket. Nem sikerül, de Laurelyn
nem tudhatja, min jár az eszem. Csak kiborulna, ha rájönne, hogy újra és újra lejátszom
magamban a támadást, aminek szemtanúja voltam.
Merev izmai végül kezdenek ellazulni, felbátorodom. Laurelyn a gyógyszer, amely
elmulasztja minden fájdalmam, nem is értem, miért kételkedtem benne, hogy én is ilyen
hatással vagyok rá.
Még mindig mögötte állok, a nyakához csúsztatom szappanos kezemet. Megemeli az
állát, és fejét a mellkasomra döntve pihenteti, ahogy lefelé haladok a testén. Körkörös
mozdulattal végigsimítok a mellén, bimbói megkeményednek az érintésemtől. Laurelyn
szorosabban bújik hozzám, muszáj rászólnom a farkamra, hogy viselkedjen, mert ez nem
a megfelelő alkalom. Nem hallgat rám. Sosem teszi, ha Laurelynről van szó, és nem is
tudom igazán hibáztatni – nedves, meztelen, és gyönyörű testét az enyémhez nyomja.
Tenyerem délebbre indul, és megmosom Laurelyn hasát, mielőtt óvatosan megérintem a
lába között. Ez problémás terület, félek a reakciójától. Talán azt hiszi, nem lesz baj, de
meggondolhatja magát, amint hozzáérek. Lehet, hogy eszébe juttatom, amit Blake próbált
tenni vele.
Lassan, óvatosan, centiről centire mozgatom a kezem. Hallom, ahogy egyre
szaporábban veszi a levegőt. Aggódom, félek, hogy esetleg pánikba esik. Inkább nem
vállalom a rizikót, és visszavonulót fújok. Nem kockáztathatom, hogy még nagyobb kárt
okozzak, ha folytatom.
Miközben elhúzom a kezem, Laurelyn megragadja a csuklómat.
– Kérlek, ne hagyd abba. Azt akarom, hogy folytasd – mondja, miközben lejjebb
tuszkolja a kezem. – Nem félek.
Ő talán nem, de én igen. Félek, hogy túl gyorsan, erőlködve cselekszik, mert azt hiszi,
bizonyítania kell.
– Nem kell most ezt csinálnod.
– Tudom, de azt akarom, hogy megérints. Ezt szoktuk csinálni, és tudnom kell, hogy
nem rontotta-e el, amit irántam érzel.
Basszus! Rólam van szó. Attól fél, hogy nem fogom kívánni azért, amit Blake tett vele?
Megfordítom, hogy lássam a tekintetét.
– Bébi, szeretlek, és ezen a világon semmi és senki nem változtat – ő különösen nem,
vagy amit veled tett. Bízz bennem, ilyesmi nem akadályozhat meg abban, hogy
szeresselek.
Lábujjhegyre emelkedik és megcsókol, beleharap az alsó ajkamba, és finoman megrántja

a fogával.
– Meg kell mutatnod nekem.
Muszáj bíznom a szavában. Ha azt mondja, erre van szüksége, akkor hinnem kell benne.
– Itt vagy a hálószobában?
– A hálóban. A fürdő túl kicsi ahhoz, amit veled szeretnék csinálni.
Elzárja a csapot, és széthúzza a függönyt. Kilép a szőnyegre, testéről csöpög a víz,
miközben rám vár. A másik lábam még nem is érinti a fürdőszobaszőnyeget, amikor
átkarolja a vállam, és ugrás közben a derekam köré csavarja a lábát.
Szerencsére gyorsak a reflexeim, és elkapom a combja alatt, mielőtt fenékre pottyanna a
padlón.
– A fenébe, bébi, szólhattál volna.
– Bocsi. Türelmetlen vagyok.
A hálószobába cipelem, a hideg levegőtől mindketten megborzongunk. Játékosan az
ágyra dobom. Becsúszom mellé, az ágynemű mohón szívja a vizet a testünkről.
– Épp most basztuk szét az ágyat.
– Nem, még nem – mondja, és magára húz. Nedves testünk könnyedén csúszkál
egymáson, vérpezsdítő érzés érezni, ahogy bőr a bőrrel érintkezik. Lábát a derekamra
teszi, és közelebb húz.
– Azt akarom, hogy jó alaposan megdugj. Ne merészeld visszafogni magad csak azért,
mert azt hiszed, érzékeny vagyok. Nem vagyok az, nem fogok eltörni.
Az agresszivitás most nem tesz jót, hiába hiszi az ellenkezőjét.
– Tudom, milyen erős vagy. – Megpuszilom az arcát, ahol a rohadék ütésének csúf
mementója éktelenkedik. – Engem nem kell győzködnöd arról, hogy szereted durvábban
is. – Csókot nyomok a homlokára, éppen a sérülés alatt. – Ne engedd, hogy ez róla
szóljon.
Két kezébe fogja az arcomat, és hüvelykujjával végigsimít még nedves járomcsontomon.
– Annyira szeretlek.
– Én is téged. – És most meg akarom mutatni, mennyire.
Számat az ajkára tapasztom, majd fokozatosan ő is átadja magát a gyengéd, csábító
csóknak. Ujjaival nedves hajamba túr, érzem, ahogy vízcseppek gördülnek le a nyakamon.
Keze a fejemről a vállamra siklik, majd végig a hátamon, ahonnan az ágynemű még nem
itatta fel a vizet.
A derekamat szorító feszült izmok elernyednek. Laurelyn hagyja, hogy szétnyíljanak a
súlyomtól, felismerem a reakciót: átengedi az irányítást a teste fölött. Örömmel

nyugtázom, hogy ennyire megbízik bennem.
Kezemmel végigsimítom a testét, egészen a lába közéig, és a legenyhébb, körkörös
mozdulatokkal, óvatosan ingerelni kezdem. Szájunk még mindig egymásba forr, de már
nem a csókkal törődünk. Tudom, milyen feladatot jelölt ki számomra.
Fokozatosan egyre erősebben izgatom, a számon érzem, ahogy a légzése felgyorsul.
Kezem mozgásának ütemére emelgeti a csípőjét, rátapadok a legérzékenyebb területre.
Tudom, hogyan elégíthetném ki gyorsan, de várok, szeretném, ha élvezné még egy kicsit.
Egyre erősebben vonaglik a kezeim közt, valami azt súgja, sürgős lett a dolog.
– Szeretnéd, ha eljuttatnálak a csúcsra?
– Ó, istenem, igen – lihegi a számnak.
Két ujjammal beléhatolok, hüvelykujjammal pedig a megduzzadt dudort izgatom.
Óvatosan kezdem, aztán fokozatosan növelem a nyomást, miközben a hüvelykujjam előrehátra
mozog.
– Mindig vigyázni fogok rád, bébi.
Érzem, hogy egész testében megfeszül, aztán ritmusosan vonaglik a kezeim között.
Lábát befeszíti, háta ívben hátrahajlik. Sosem unom meg ezt a látványt. Még mindig meg
tudok rajta lepődni, milyen erős orgazmusai vannak, és milyen gyönyörűen néz ki közben.
Amikor elmúlik a gyönyöre, ellazul, és rám emeli a tekintetét.
– Olyan jó vagy ebben.
Megkönnyebbülök, amiért ilyen jól reagált az intim érintésre. Biztos vagyok benne,
hogy a többi részemet is szívesen magába fogadja, de azért elővigyázatos vagyok.
Farkamat a nedves réshez illesztem, és keresem a stressz nyomait az arcán.
– Jól vagy?
– Igen. Kérlek, hagyd abba ezt a buta kérdezősködést. Jobban zavar, mint az, ami
valójában történt. Nem akarom, hogy kínosan viselkedjünk egymással, úgyhogy most én
mondom, hogy hagyjuk ki őt a dologból.
Igaza van. Én viselkedem furcsán, ennek véget kell vetni, itt és most.
A lába közé térdelek, és megragadom a térde alatt, hogy lehúzzam az ágyról.
Megpaskolom a csípőjét, jelezve, hogy emelje fel a popsiját, és néhány párnát tolok a
csípője alá, mielőtt elmélyülök benne. Levegő után kap, aztán elmosolyodik.
– Ez mindjárt jobb.
Az új pozícióban csúszkálok ki-be, egyszer sem töri meg a szemkontaktust, vágyom a
kettőnk közti mély kapcsolatra. Erotikus – ugyanakkor hihetetlenül szeretetteljes –, és
egyetlen nővel sem éreztem még hasonlót. Soha.

Ahogy újra és újra beléhatolok, könnyű elvesznem a karamellaszínű szemekben, és
képes vagyok megfeledkezni az éjszaka eseményeiről. Érzem, hogy kitörni készülök, aztán
jön a kedvenc részem, amikor olyan mélyre hatolok Laurelynbe, amennyire csak bírok, és
a nevét kiáltom. Miután végeztem, még benne maradok, mert imádom ezeket a
pillanatokat. Ilyenkor az egészet el tudom képzelni – magunkat házaspárként, gyerekekkel
körülvéve. Csakhogy a képzeletemben ez mindig Ausztráliában történik. Sohasem itt.
Attól tartok, ez még gondot okozhat.

17. fejezet
LAURELYN PRESCOTT
Jack Henry karjai közt merülök álomba. Bizonyára megnyugodtam, mert egyszer sem
ébredek fel az éjszaka közepén. Az elválásunk előtt erre biztosan nem lettem volna képes,
de valami megváltozott bennem a külön töltött idő alatt. Most már közel tudom engedni
magamhoz alvás közben.
Amikor kinyitom a szemem, ő már ébren van. Micsoda meglepetés.
– Szia!
Csókot nyom a fejem búbjára.
– Jó reggelt, szerelmem. Jól aludtál?
Meglepően jól.
– Igen.
Magához ölel.
– Látod? Nem is olyan rossz, ha testközelben vagyok.
– Sosem gondoltam, hogy az – magyarázom. – Csak nem vagyok hozzászokva. De a
tegnap éjszaka egészen elviselhető volt.
Hátrébb húzódik.
– Elviselhető? Nekem aztán ne tegyél szívességet.
Azt hiszem, kezdek hatással lenni rá, mert ez az én szövegem.
– Bocsánat – nevetek. – Rosszul választottam meg a szavaimat. Egyáltalán nem így
értettem. – Visszafekszik mellém. – Úgy értettem, hogy mivel egyszer sem keltem fel az
éjszaka, nyilvánvalóan szívesen láttalak a személyes szférámban. Szféránkban.
– Az utóbbi már sokkal jobban hangzik.
– Egyetértek.
Korogni kezd a gyomrom. Eszembe jut, hogy a lakásban valószínűleg nincs ennivaló,
hiszen hetek óta úton vagyok.
– Nincs itthon ennivaló. Szerintem még egy reggelit sem tudnék összeütni, úgyhogy el
kell ugranom bevásárolni. És te is velem jössz. – Az éjjeliszekrényre mutatok. – Húzd ki a
felső fiókot, találsz benne jegyzettömböt és tollat, gyorsan írok egy listát.

Miközben a szekrény felé nyújtózik, a takaró éppen annyira csúszik le róla, hogy
vethessek egy pillantást formás fenekére. Kissé lejjebb húzom a takarót a szebb
látványért, és nem bírom megállni, megsimogatom a fenekét.
Nevetve kotorászik a fiókban.
– Nocsak, nocsak… mit látnak szemeim?
Nem érdekel, mi ragadhatta meg a figyelmét, túlságosan leköt a látvány.
Amikor visszafordul, egyik kezében a lila vibrátort, a másikban a Töltényt szorongatja.
Ó, basszus! Teljesen elfelejtettem, hogy azokat is a fiókban tárolom. Két kézzel
eltakarom vöröslő arcomat.
– Egy úriember nem árulta volna el, mit talált.
– Azt hittem már tisztáztuk, hogy csak nyilvános helyen vagyok úriember – nem a
hálószobában. De be kell vallanom, átkozottul hízik tőle a májam, hogy erre a két, elemes
fickóra volt szükséged ahhoz, hogy helyettesíteni tudj.
Mintha az lehetséges lenne.
– Tévedsz, ha azt hiszed, akárhány olyan vacak tudna pótolni téged.
– Nem kell, hogy pótoljanak. Talán… kiegészíthetnének – javasolja.
– Neked nincs szükséged kiegészítésre.
A Töltényt forgatja a kezében.
– Talán adhatnánk neki egy esélyt, és meglátjuk. Lehet, hogy tetszene a kiegészítés,
amire használhatom őket.
Kétségem sincs afelől, hogy tetszene, bármire is készül velük.
– Most?
– Kivéve, ha elfut valahová az élelmiszerbolt.
– Nagyokos. – Hát persze, hogy most. Nem is tudom, mit hittem. Reggeli típus. És
éjszakai. És minden, ami a kettő között van. – Oké.
Lejjebb kúszik az ágyon.
– Csukd be a szemed, és ne leskelődj. Azt akarom, hogy mozdulatlanul feküdj, és csak
az érzésekre koncentrálj.
A párnámért nyúlok, és eltakarom vele az arcomat, mert ismerem magam.
– Túlságosan nagy a kísértés.
Érzem, hogy megmarkolja a combom hátsó részét, és addig emeli, amíg a talpammal
támaszkodom az ágyon. Amikor szétnyitja a térdem, hirtelen rádöbbenek, milyen
látványban lehet része. Meztelenül, széttárt lábakkal fekszem az ágyon, fényes nappal.
Ezért mondta, hogy csukjam be a szemem. Tudta, hogy kényelmetlenül érezném magam,

miközben a micsodámmal néz farkasszemet.
Pár másodperc múlva meghallom a zúgást. Nem használtam elégszer a játékokat ahhoz,
hogy meg tudjam különböztetni a hangjukat, úgyhogy fogalmam sincs, melyiket fogja
bevetni.
Remegek a türelmetlenségtől, amikor vibrálást érzek a testemen. Felül kezdi, aztán
lassan lefelé húzza az egyik oldalon, majd vissza.
– Ez tetszik?
Résnyire felemelem a párnát, hogy ránézhessek.
– Tudod, hogy igen.
– Helyes.
Oldalt vált, és megismétli a mozdulatot. Amikor befejezi, végighúzza az eszközt –
szerintem a Töltényt – a nedves középponton. Valahányszor felfelé húzza, a pillanat
törtrészéig hozzáér a csiklómhoz. Ahhoz nem elég, hogy elélvezzek, de olyan erősen
kívánom, hogy legszívesebben sikítanék, ha nem kapom meg. Biztosra veszem, hogy ezzel
ő is tisztában van, mert olyan jól ismeri a testem, és az egészet csak azért csinálja, mert
könyörtelenül kínozni akar.
– És ez milyen?
Ezúttal nem emelem fel a párnát, olyan erővel szorítom az arcomra.
– Fantasztikus érzés.
– Remek. Bedobok még valamit, hogy kissé felizzítsam a dolgokat.
Te jó ég! Mivel tudja tovább izzítani?
Mielőtt még a kérdés megformálódna a fejemben, érzem, hogy belém hatol. Ütemesen
mozog bennem, miközben a Töltény vibrálása újra és újra a csiklómat izgatja. Arra pont
jó, hogy a gyönyör szélére sodorjon, de tudom, hogy már nem tart sokáig.
– Le foglak körözni, haver.
Egyre gyorsabban és erősebben dönget.
– Akarsz fogadni? Mondd csak, milyen közel jársz?
– Elég közel. Már látom a célvonalat.
– Utolérlek, bébi.
Épp amikor már azt hinném, hogy csak egy kicsi hiányzik, ujjait rám és a Töltényre
szorítja, így az egész testem remegni kezd a csiklómtól lefelé egészen addig, ahol Jack
Henry mozog bennem.
És ekkor nyílik meg alattam a föld. Ó, istenem, ez valami csodálatos!
Érzem, ahogy egyik kezével a csípőmbe markol, és maga felé ránt arra a pár utolsó

lökésre, mielőtt elélvezne. Sikítani akarok, amikor a fogai közt sziszegi a nevem, de nem
tudok. Képtelen vagyok megszólalni, mert a bensőmben hullámzó, vonagló gyönyör
megfoszt a hangomtól.
Amikor véget ér, karom élettelenül hanyatlik az ágyra, a párna pedig az arcomon marad.
Kihúzza a farkát, de érzem, hogy a keze továbbra is terpeszben tartja a lábamat.
– Olyan gyönyörű vagy.
– Miből gondolod? Le van takarva az arcom – motyogom a párna alól.
– Nem is arra gondoltam.
Basszus! Csak nem a gyerekkeltetőmre céloz?
– Tiszta lökött vagy.
– Sosem állítottam az ellenkezőjét.
Lerántom a fejemről a párnát, és hozzácsapom.
– Emeld fel a lökött segged, zuhanyozz le, és irány az élelmiszerbolt. Éhes vagyok.
Jack Henryvel fel-alá sétálunk a boltban, mindketten farmert és pólót viselünk, de ő még a
fejére húzott egy baseballsapkát, rajta egy olyan csapat emblémájával, amit nem ismerek.
Gondolom, ausztrál. Ő tolja a kocsit, én pedig mellette sétálok. Egymás után pakolom a
cikkeket a kosárba. Nem is emlékszem, mikor éreztem magam utoljára ennyire
hétköznapinak. De tetszik.
Mrs. Porcelli a beköltözésem után is elvégezte a bevásárlást, így hát most először járunk
együtt szupermarketban. Gyanítom, Jack Henry évek óta nem járt már élelmiszerboltban,
de úgy tűnik, nem zavarja, hogy el kellett jönnie.
Épp készülök valamit leemelni a polcról, amikor hátulról lopva átölel.
– Mi lesz ma a vacsora?
Nyilvánvalóan nem figyelt rá, milyen cuccokat pakoltam a kosárba, különben már
kitalálhatta volna.
– Úgy emlékszem, bírtad a lasagnámat.
– Olyan jó, hogy térdre borultam utána.
– Az nem a lasagna műve volt – nevetek. – De főzök neked, ha szeretnéd.
– Igen, kérlek. És úton hazafelé megállunk borért.
Épp közölném vele, hogy a városban senki sem forgalmazza a borait, amikor megszólal
a „Jolene” a zsebemből.

– Ez anya lesz. Egy ideje nem beszéltem vele. Jobb, ha felveszem. Különben vég nélkül
hívogatni fog.
Mielőtt elenged, csókot nyom a fejem búbjára, én pedig előhalászom a telefonom.
– Szia, anya.
– Csak azért hívtalak, hogy beszélgessek a kislányommal. Tudni akartam, hogy bírod az
állandó utazgatást.
Ettől tartottam.
– Nem utazgatok. Visszajöttem Nashville-be.
– Miért? Történt valami?
– Igen. Valami történt. Blake Phillips tegnap est megtámadott. Egy kicsit megsérültem,
ezért Randy úgy látta jónak, ha törli a hétre betervezett koncertjeinket. Úgyis már csak
néhány volt hátra.
– Mit művelt veled? – Hallom a rémületet a hangjában.
Egy élelmiszerbolt kellős közepén állok Jack Henry társaságában. Határozottan nem itt
és most akarom lebonyolítani ezt a beszélgetést.
– Anya, éppen bevásárolok. Jó lesz, ha visszahívlak, miután hazaértem?
– Nem! Apáddal átmegyünk hozzád, hogy részletesen elmeséld, mit művelt veled az az
ember.
A francba! Van kulcsa a lakásomhoz, más sem hiányzik, mint hogy rajtunk üssön, és
esetleg betévedjen a hálószobába. Nem vagyok biztos benne, hogy visszaraktam a
játékainkat a fiókba.
– Ne, anya. Nem kell. Miért nem vársz még egy keveset? El kell pakolnom, amit
vásároltam. Esetleg átjöhetnétek vacsorázni. – Jack Henryre nézek, és vállat vonok. – De
van velem valaki. Jack Henry ideutazott.
– Az ausztrál barátod?
Jack Henry felé pillantok, és mosolyogva válaszolok.
– Igen, anya. Az ausztrál barátom. – Ennek hallatán felragyog Jack Henry arca is.
– És ha jól gondolom, ez boldoggá tesz? – Van valami a hangsúlyában, amiből arra
következtetek, hogy nem örül a hírnek.
Boldoggá tesz. Erős alábecslés.
– Igen. Nagyon is.
– Oké. Apáddal átmegyünk vacsorára, és bemutathatod a barátodat. Hánykor?
– Hat órakor megfelel?
– Persze. Akkor találkozunk.

Leteszem a telefont, és Jack Henryre nézek.
– Társaságunk lesz a vacsoránál.
Nem tűnik túl vidámnak.
– Ennyit kitaláltam. Tudtam, hogy előbb-utóbb találkoznom kell vele. A mai este
éppolyan jó, mint az összes többi.
És nem is hangzik vidámnak.
– Hogy értetted, hogy találkoznod kell vele előbb-utóbb? Úgy hangzik, mintha máris
nem kedvelnéd.
– Rosszul bánik veled. Távolról elviselhettem, mert nem volt más választásom, de most
itt vagyok. Nem fogom hagyni, hogy bárki rosszul bánjon veled, és ebbe ő is beletartozik.
Nem érdekel, hogy történetesen az anyádról van szó.
Ajvé. Baljós előérzetem van a ma estével kapcsolatban.
– Nemcsak ő. Apám is átjön. Még nem került szóba, de most újra összejöttek. Mondjuk.
– Mit csinálok? Ez Jack Henry. Előtte nem kell álcáznom a valóságot. – Még mindig nős,
de azért kavarnak. – Olyan züllöttnek hangzik így, és nem tudom pontosan, hogy melyik
része – az, hogy az apám házasságban él egy másik nővel, vagy az, hogy a szüleimről van
szó.
– Remek. Még egy megregulázandó szülő. Legalább egyszerre kiüthetem
mindkettejüket.
Ez borzalmas lesz.
– Senkit sem fogsz ma este megregulázni. Azt akarom, hogy kedveljenek, és kétlem,
hogy ez menni fog, ha végig arról beszélsz, milyen pocsék szülők voltak.
Úgy néz rám, mintha vitatkozni akarna, de végül nem teszi.
– Ma este nem, de csak azért, mert ezt kérted. Pokolian nehéz lesz befogni a számat.
– Képes vagy rá – bátorítom. – Tudom, hogy így van. És valahányszor mondanak
valamit, amin kiakadsz, de megtartod a véleményedet, egy kis meglepetéssel foglak érte
jutalmazni, miután elmentek.
– Megvesztegetés.
– Jobb szeretem a jutalmazás kifejezést.
– Ami azt illeti, élvezem a jutalmaidat, úgyhogy végül számomra is jól alakulhat a
dolog.
Éppen közölni akarom, hogy tudtam, végül igazat ad nekem, amikor egy fiatal lány
hangját hallom.
– Miss McLachlan?

A nevem – a művésznevem – hallatán megfordulok, és egy kiskamasz lánnyal találom
szemben magam.
– Ó. Te. Jó. Ég. Te vagy a Southern Ophelia énekesnője, igaz? Nagy rajongód vagyok.
Kaphatnék egy autogramot?
Ehhez még nem szoktam hozzá, úgyhogy egy kicsit kínosan érzem magam.
– Ööö… hogyne.
A táskájába túr, de üresen húzza ki a kezét.
– Mit szólnál a pólómhoz? Aláírnád?
Igaz, írtam már alá pólót, de általában koncert után. És nem hordás közben. Kissé
nyugtalanít, amiért így felismernek.
– Semmi probléma.
Miután végeztem az aláírással, a lány Jack Henry felé nyújtja a mobilját.
– Csinálnál rólunk egy fotót, ha nem gond?
Jack Henry kihúzza a kezét a zsebéből, és elveszi a telefont.
– Miss McLachlan rajongójának kedvéért bármit.
– A kerek gombbal, középen. De gondolom, ezt már úgyis tudod. Lefogadom, hogy
állandóan ezt csinálod – kuncogja.
Jack Henry úgy néz, mint a macska, amelyik megette a kanárit.
– Időnként készítek néhány különlegesen szép képet Miss McLachlanról, ha szabad
megjegyeznem.
Minden erőmmel azon igyekszem, hogy ne nevessem el magam a félmeztelen képeimre
tett sunyi utalástól. Micsoda szemtelen alak, később megkapja ezért a magáét.
– Nagyon köszönöm, Miss McLachlan. A barátaim el sem fogják hinni, hogy csak így
összefutottunk.
Miután a lány elmegy, Jack Henry szélesen elvigyorodik. Muszáj azon tűnődnöm, mi
járhat a fejében.
– Min vigyorogsz annyira?
– Ó, semmiség – mondja, miközben sétálni kezdünk a sorok között, aztán hozzáteszi: –
Miss McLachlan.
Sosem csináltam még ilyet, úgyhogy szinte szétvet az ideg. A szüleim, akik közül az
egyiket alig ismerem, bármelyik percben megérkezhetnek, és találkozni fognak Jack

Henryvel. A barátommal. A szerelmemmel. Azzal, aki csak úgy szórja az olyan szavakat,
mint az örökké és a jövő, ha kettőnkről van szó.
– Mindjárt hányni fogok.
Rettegek, hogy rosszul alakul az este. Már most nem kedveli az egyik szülőmet sem, és
nem hibáztathatom érte. Mi lesz, ha nem tudja kedvességgel álcázni az ellenszenvét?
Önfejű és szókimondó. Ebből akár katasztrófa is lehet. De még így is nagyon szeretem. A
leghalványabb kétségem sincs efelől.
Benyúlok a sütőbe a lasagnáért, és miközben kihúzom, a csuklóm hozzáér a felső
rácshoz.
– A picsába! – Ösztönösen elengedem az edényt, és hátrarántom a kezem.
Szerencsére a lasagna túléli, de a csuklóm eléggé odakapott.
Gyorsan a mosogatóhoz szaladok, és hideg vizet engedek rá, hogy megállítsam az égést,
amikor Jack Henry belopózik a konyhába.
– Mi történt?
– Megégettem magam. Amatőr hiba.
– Hadd nézzem. – Áh, a doktor visszatért. Milyen öröm újra látni, dr. McLachlan. Rég
találkoztunk. Kihúzom a csuklómat a hideg víz alól, hogy megvizsgálhassa.
– Rendbe jön. Hol tartod a fagyasztózacskót? Csinálok jeges borogatást.
– A szekrényben, a tűzhelytől jobbra.
Néhány jégkockát tesz a zacskóba, aztán konyharuhába csavarja, és átadja nekem.
– Majd én kiveszem a lasagnát. Te addig szorítsd a jeget az égésnyomra.
Leülök az asztalhoz, hogy haszontalan legyek.
– Köszönöm.
– Szívesen. Ez a legkevesebb, amit tehetek, cserébe azért, hogy itt güriztél egész
délután. Van valami egyéb teendő?
Az órára pillantok.
– Már majdnem hat. Betennéd a kenyeret a sütőbe? Már beletettem a serpenyőbe.
– A kedvéért bármit, Miss McLachlan.
– Nagyon élvezed, igaz?
– Micsodát? – kérdi ártatlanul, de jól tudja, mire célzok.
– Azt, hogy Miss McLachlannak szólítasz.
– Határozottan. Gyakorlásnak is jó.
Mire gyakorol?
Kopogás hallatszik az ajtóból, rögtön bosszankodni kezdek, mert tudni akarom, mire

utalt. Erős a kísértés, hogy megvárakoztassam Jake-et és Jolene-t, hogy a végére járhassak
ennek. Persze nem teszem, ettől függetlenül a témára még visszatérek, ha kettesben
maradtunk.
Felállok, hogy kinyissam az ajtót.
– Hát itt volnánk. Tartsd észben, hogy ha jutalmat akarsz, rendesen kell viselkedni.
– Igenis, úrnőm. Büszke leszel a barlanglakóra.
Gyors csókot nyomok a szájára.
– Ilyen egy jó fiú.

18. fejezet
JACK MCLACHLAN
A nappaliban állva várom, hogy a Világ Legrosszabb Szülőinek járó díj tulajdonosai
belépjenek az ajtón. Állati kemény lesz kibírni csukott szájjal – tudok néhány dolgot
Jolene Prescott múltjából, amit a világ többi része nem, beleértve Jake Beckettet. Csak
egyetlen okom van, amiért nem vágom egyenesen a képükbe, milyen seggfejek: Laurelyn.
Miközben ott ácsorgok, eszembe jut, hogy Laurelyn sosem mutatott képet az anyjáról.
Anélkül, hogy különösebben belegondoltam volna, mindig is Laurelyn idősebb
kiadásaként képzeltem el. Így hát amikor először meglátom Jolene Prescottot, egyáltalán
nem bizonyul olyannak, amilyenre számítottam. Karcsú, vonzó szőkeség, de Laurelyn
semmiben sem hasonlít rá. Az apja ugyanakkor már más lapra tartozik. Laurelyn az apja
kiköpött mása. Nem is akarom elhinni, hogy apa és lánya ennyire hasonlíthat egymásra.
Szépen megjelölte, ami elég ironikus, figyelembe véve, hogy az elmúlt huszonhárom
évben semmit sem tett érte.
Nem engedhetem meg magamnak, hogy odamenjek, és kioktassam ezeket az embereket,
ezért elűzöm a gondolatot, miközben Laurelyn bemutat a szüleinek. Udvariasan
üdvözöljük egymást, aztán az étkezőbe megyünk, ahol Laurelyn már mindent előkészített
a vacsorához.
– Lasagnát készítettél. Jake, ez a legjobb, amit valaha kóstoltál – finomabb, mint
bármelyik olasz étteremben. Fogalmam sincs, honnan van ilyen érzéke a főzéshez, mert
biztosan nem tőlem.
Tudom, hol tanulta. Amíg az anyja beszívva, kiütve hevert, a kislánya megtanult
gondoskodni magáról.
Laurelyn felém pillant, ha nem tudnám jobban, azt hihetném, olvas a gondolataimban.
Lábával finoman megrugdossa az enyémet, és a tekintetén tisztán látszik az üzenet: most
hagyd abba. Jézusom, hogyhogy ilyen jól ismer ez a nő – mintha látná az összes
gondolatomat, pusztán az arckifejezésem alapján.
Ráharapok a nyelvemre, nehogy elkotyogjam magam.
– Igen, asszonyom. Laurelyn kitűnő szakács.

Laurelyn minden erejével igyekszik könnyed mederben tartani a társalgást, de Jolenenak
sikerül a támadás felé terelnie a szót. Laurelyn semmit sem tehet ellene.
– Tudni akarom, mi történt veled és Blake Phillipsszel. Miért támadott meg újra?
Újra? Nem ez volt az első alkalom? Nos, újabb megbeszélnivalónk akad későbbre.
– Blake azért utazott Randyhez, hogy hazahozzon minket egy kislemez felvételére. A
szobában volt, amikor a koncert utáni megbeszélésre mentem. Mondhatjuk, hogy sokkot
kaptam, de ez meg sem közelíti a valóságot. Vitatkoztunk egy dal felvételéről, aztán
kimentem. Fogalmam sem volt róla, hogy követ a szobámig, és amikor kinyitottam az
ajtót, hátulról elkapott, és betuszkolt a szobába.
– Mit művelt veled, Laurie?
Még nem hallottam a részleteket, és nem is akarom igazán, de nincs más választásom,
mert az anyja addig nem fogja békén hagyni, amíg ki nem szedte belőle.
– Megharaptam a kezét, amelyikkel befogta a számat, hogy segítségért kiálthassak. – Az
arcára mutat. – Visszakézből felpofozott. Aztán teljesen bekattant, amikor azt mondtam,
hogy nem akarok tőle semmit.
– Mit értesz azon, hogy bekattant?
Laurelyn rám néz, aztán a szüleire.
– Megpróbált megerőszakolni, de Jack Henry megállította.
Az anyja levegő után kap, és a szája elé rántja a kezét.
– Jóságos istenem! Nem tudtam, hogy ezt érted támadáson.
Az apja ököllel az asztalra csap.
– Mindez nem történt volna meg, ha elbántam volna vele a stúdiónál történt incidens
után.
Miféle incidens?
– Nem a te hibád. Én mondtam, hogy nem akarom felfújni az ügyet a családja miatt.
Nem tudtam, hogy ennyire labilis, de feljelentést teszek, és kértem távoltartási végzést.
Nem szabad közel jönnie hozzám, de ne aggódjatok. Jack Henry vigyázni fog rám.
– De vajon meddig? – kérdezi az anyja.
Nem tetszik a hangnem, és azt hiszem, ezt Laurelyn is látja az arcomon.
– Még három hétig.
– És mi lesz veletek, miután hazautaztál? – faggatózik Jolene.
Abból, ahogy egymásra nézünk Laurelynnel, egyértelmű a válasz. Egyikünk sem tudja,
ezért nem felelünk.
Vágni lehet a feszültséget. Jake próbálja megtörni a kényelmetlen pillanatot.

– És mivel foglalkozik, Jack?
Biztonságos téma.
– Néhány szőlészet tulajdonosa vagyok, többféle bort termelünk.
– Igen szép megélhetésnek hangzik.
– Elkaristolok. – Sosem szerettem nagy dobra verni a gazdagságomat, kivéve akkor,
amikor azt hittem, ágyba csábíthatom vele Laurelynt.
– Ne hagyd magad becsapni, csak szerénykedik. Nagyon jól megél a szőlőiből.
– Elég jól ahhoz, hogy ne kelljen aggódnunk a felbukkanása miatt? Hiszen szép
sikereket értél el, amióta utoljára találkoztatok.
Basszus! Ezt nyíltan a szemembe mondja?
– Anya!
– Semmi gond. Megértem, miért kelthet gyanakvást a szüleidben. Egyáltalán nem sértő.
– Az aggodalma tényleg nem bánt. Valójában még büszke is vagyok rá, amiért most
először a lánya érdekeit tartja szem előtt. Ettől függetlenül pokolian dühít, hogy kétségbe
vonja az érzéseimet. – Nem Laurelyn apja az egyetlen multimilliomos az asztalnál, Miss
Prescott. Bár kifejezetten örülök Laurelyn sikereinek, egyetlen centre sincs szükségem a
pénzéből.
– Fogalmam sem volt róla, hogy ilyen gazdag.
Persze, Laurelyn nem mondta el neki. Ő nem az a típus.
– Azért nem mesélte, mert nem a pénzem érdekli.
És ez csak egy ok a sok közül, amiért annyira szeretem.
Túléltem a vacsorát. Úgy-ahogy. És megtartottam a Laurelynnek tett ígéretem, bár soha
életemben nem kellett még ennyiszer harapdálnom a nyelvemet. Két óra Jolene Prescotttal,
és kibaszott nyelvátültetésre van szükségem. De egész idő alatt azt mantráztam, hogy
a szerelmem kedvéért teszem. Ez volt az egyetlen módszer, amivel kibírtam, hogy ne
vágjam Jolene arcába, milyen önző, pocsék anya, pedig ennél jóval többet is érdemelne.
Volt képe azt mondani, hogy Laurelynt a karrierje az Államokhoz köti, nem
Ausztráliához. Úgy erősködött, mintha félkegyelmű lennék, és nem jöttem volna rá
magamtól. Tudom, hogy a country-zenészek Amerikában futhatnak be. Nincs szükségem
a figyelmeztetésére, ezért az önzésével hozom összefüggésbe a sértegetéseit. De az volt a
hab a tortán, amikor közölte, tönkretenném Laurelyn életét, ha megfosztanám azoktól a

lehetőségektől, amelyeket a jövője tartogat számára.
Ezek közül egyik döntést sem Jolene Prescottnak kell meghoznia. És bármennyire
szeretném, ha Laurelyn engem választana, nekem sem áll jogomban dönteni. Csak ő
tudja, melyik utat szeretné járni az életében. És csak annyit tehetek, hogy imádkozom, az
anyja ne ültessen bogarat a fülébe, és ne győzze meg arról, hogy nem mellettem van a
helye.
Amikor végre kívül tudjuk őket, a kanapéra dőlök, és a támlának dőlve pihentetem a
fejem. A plafont bámulom, amikor Laurelyn mellém telepszik.
– Sajnálom, hogy ez az este… olyan volt, amilyen.
– Csak hogy tudd… az anyádról alkotott véleményem szemernyit sem javult.
– Az enyém sem, ami azt illeti. Ne haragudj, amiért ilyen kiállhatatlan volt veled, de van
jó hírem is.
– Kérlek, bökd ki, bármi is az. Ezek után muszáj valami jó is az életembe.
A térdem között a padlóra csúszik, és elkezdi kikötni a cipőmet.
– Jutalom jár, amiért ilyen bámulatosan fékezted magad ma este – mondja, miközben
leveszi a másik cipőmet is. Lerángatja a zoknimat, és a válla fölött hátradobja. Kipattintja
a farmerom gombját, és ördögi mosollyal az arcán lehúzza a cipzárt is. – Azt hiszem,
kellene még egy kis hely a nadrágodban. Elég szűknek tűnik.
Bólintok, miközben nézem, ahogy a keze a sliccemről a farmerom derekára vándorol, és
az alsónadrágommal együtt megfogja a szélét.
– Hoppácska – mondja, és egy határozott mozdulattal lerántja. Megemelem a csípőmet,
ő pedig a mozdulat közben óvatosan elkerüli a merev farkamat, aztán a padlóra dobja a
nadrágomat.
Deréktól lefelé meztelenül ülök, Laurelyn feltérdel, kezét végigcsúsztatja a combomon,
aztán a körmeivel lassan végighasítja a lábam.
– Úgy leszoplak, hogy a saját nevedet is elfelejted.
– Fogadunk?
A behajlított térdem alatt megmarkol, és maga felé húz, hogy közelebb kerüljek.
Bevallom, egy kicsit meglepődöm, nem hittem volna, hogy ennyi erőt rejt ez az apró test.
Tekintetünk egymásba mélyed, miközben a nyelve megérinti a farkam tövét, majd
lassan felfelé csúsztatja, egészen a hegyéig. Nyelvét oda-vissza mozgatja a makkon, aztán
oldalra fordítja a fejét, és az egész rudat a szájába veszi. Felfelé halad, majd teljesen
beborít, ahogy egészen magába fogad.
Imádom nézni, amikor ezt csinálja. Sosem unom meg.

Ujjaimat a nyakszirtjére fonom, és masszírozni kezdem az izmait. Minden egyes
mozdulata közelebb repít a beteljesüléshez. Imádom nézni, ahogy a feje fel-le jár,
miközben minden egyes mozdulattal egyre mélyebbre hatolok. Kezével megmarkolja a
szabad területet, és szája mozgásával tökéletes ritmusban csúsztatja fel és le. Újra és újra
megismétli a mozdulatot, míg végül készen állok a robbanásra.
– Közeledem – figyelmeztetem, mert mindig rá akarom bízni a döntést, élvezzek-e a
szájába, vagy ne.
Mint mindig, most sem torpan meg. Nem tudom elhinni, milyen szerencsés vagyok,
hogy ez a lány ilyesmit vállal a kedvemért. Kibaszottul dögös!
Próbálom visszatartani, ameddig csak lehet, de elveszett ember vagyok, amikor a
kezével megszorítja a farkam tövét. Felfelé feszülök a szájában, és belemarkol a csípőmbe,
hogy még egyszer utoljára erősen leszopjon. Fejemet a kanapé támlájának vetem, és
felnézek a plafonra.
– Te vagy a valóra vált álom.
Több másodpercig ebben a pózban maradok, mielőtt felemelem a fejem, és ránézek. A
lábamnál térdel, állát a combomon nyugtatja, és engem figyel.
– Szeretem ezt a látványt, amikor így szétesel. Csodás érzés, hogy ilyesmit tudok okozni
neked.
Kezemmel végigsimítom az arcát, a hüvelykujjamat elhúzom a sebes arccsontja fölött.
– Te vagy az egyetlen, aki képes rá.
A tenyerem felé fordítja az arcát, és a kezét az enyém fölé helyezi.
– Azt hiszem, ennyivel tartoztam neked, amiért ilyen jól tűrted Jolie-t. Tudom, hogy
nem ment könnyen.
És még annál is nehezebben.
– Bébi, a felét sem tudod.
– Miért, mit csinált még?
– Sarokba szorított az étkezőben, amíg a konyhában voltál.
– Mit mondott?
Nem igazán akarok belemenni a részletekbe, mert félek, hogy Laurelyn túl sokat fog
agyalni rajta, és végül arra jut, hogy van igazság az anyja szavaiban. De a saját
önzésemből adódóan elmesélem neki, mert látni akarom a reakcióját. Már utaltam rá
néhányszor, de még nem beszéltünk a közös jövőnkről. Remélem, le tudom olvasni az
arcáról, milyen érzést vált ki benne új, sikeres élete hátrahagyásának eshetősége.
– Azt mondta, hogy nagyszerű lehetőségektől fosztanálak meg, ha itt kellene hagynod a

karriered.
– Ó, istenem.
– Tudod, hogy nem vagyok az a típus. Azt akarom, hogy mindent megkapj, amiről csak
álmodtál.
– Két dologról is álmodom, és ha valóra válik az egyik, még nem jelenti azt, hogy
elvesztem a másikat.
Egyenesen kimondom.
– Az önző részem azt akarja mondani, hogy hagyd a fenébe az egészet, és gyere vissza
velem, de nem teszek ilyet. Ezt a döntést egyedül kell meghoznod. Nem viselném el, ha
évek múltán engem hibáztatnál, amiért elraboltam tőled az életedet.
– Én pedig azt akarom mondani, hogy adj el mindent, és építs új életet velem, de
megértem, hogy a szőlők hátrahagyása az ismeretlenért katasztrofális lehet az
életviteledre nézve. Túl sokat dolgoztál azért, hogy lemondj a sikerekről, és sosem
kérném, hogy költözz ilyen messzire a családodtól. Akkor most hová jutottunk? És hogyan
tovább?
– Fogalmam sincs. Csak azt tudom, hogy jobban akarlak téged, mint bármit, egész
életemben.
– Szintúgy. – Puszit nyom a lábamra. – Bárcsak ne lennénk ilyen bonyolultak. – Amint
a bonyolult szó elhagyja az ajkát, mindketten nevetésben törünk ki.
– Tudom, egész életedben éppen a bonyodalmat próbáltad elkerülni, és nézd meg, mit
művelt az életeddel.
Remélem, nem arra akar célozni, hogy jobban járnánk, ha nem is ismernénk egymást,
mert annál semmi sem áll távolabb az igazságtól.
– Gyere ide, szerelmem.
Felkel a padlóról, és hozzám bújik. Arcát a két kezembe fogom, és megemelem, hogy a
szemébe nézhessek.
– Egyetlen másodpercig sem bánom, hogy találkoztunk. Te vagy a legkedvesebb
bonyodalom, és mindig az leszel. – Látom, hogy szeme üvegesedni kezd a felgyülemlő
könnyektől. – Abban a pillanatban, ahogy megláttalak énekelni a klubban, rögtön tudtam,
hogy te leszel a következő. De elképzelni sem tudod, mennyire meglepődtem, amikor
rájöttem, hogy nem egyszerűen a következő voltál – hanem az utolsó.

19. fejezet
LAURELYN PRESCOTT
Fogalma sincs, milyen érzés nekem, amikor ilyeneket mond. Kétfelé szakítja a szívem.
Tudom, hogy szeretem őt, és a világon mindennél jobban szeretnék vele lenni, de itt van
ez az élet, amelybe éppen csak belekóstoltam. Mi lesz, ha mindent feladok érte, és
mégsem működik a kapcsolatunk? Mi lesz velem akkor?
Egyedül, karrier nélkül. Voltam már ebben a helyzetben, és borzasztó volt. Rettegek
attól, hogy ismét ilyen körülmények között találjam magam.
Hevesen ver a szívem. Tudom, hogy azt akarja hallani, magam mögött hagyok mindent,
és megyek vissza vele, de képtelen vagyok rá.
– Félek. Rettegek, ez a jobb szó rá. Bárcsak ne így lenne, de egész eddigi életemben csak
saját magamra számíthattam. Ez a túlélési módszerem – ha magam mellett másban is
bíznék, sebezhetővé válnék. Sosem engedtem meg magamnak. Egyszerűen nem megy, és
nem vagyok benne biztos, hogy valaha is megváltozhatok.
– Tudom, hogy képes vagy rá. Már láttalak sebezhetőnek, amikor először bevallottad,
hogy szeretsz. Áttörted a magad köré emelt falakat, de csalódást okoztam. És bár szeretsz,
még nem állsz készen, hogy újra teljes szívedből hinni tudj nekem. De ez nem baj, mert be
fogom bizonyítani neked, hogy megbízhatsz bennem.
Nagyon szeretném – ha lenne legalább egyetlen ember, akire mindig számíthatnék, aki
szeret és biztonságot nyújt. És mindennél jobban szeretném, ha ez az illető Jack Henry
lenne.
– Kérlek, ne tekintsd a bizalomhiányomat a szerelem hiányának. Ennél jobban nem is
szerethetnélek, esküszöm, de időre van szükségem.
– Azt akarom, hogy megkapj mindent, ami akarsz. Ha időt szeretnél, akkor megkapod,
amennyire csak szükséged van. – Magához húz, és olyan lágyan csókol, hogy kis híján
elalélok. – Mindig megadok mindent, amit kérsz.
Érzem, hogy merevedése közénk ékelődik, gyengéden hozzádörzsölöm a csípőmet.
– Jelen pillanatban csak egyetlen dolgot akarok, és határozottan te vagy az egyetlen
ember, aki megadhatja.

Rekordidő alatt magával ránt a padlóra, a hátamra fektet, és a farmeromat meg a
bugyimat ráncigálja végig a lábamon. Könyörtelenül hatol belém, olyan erősen, hogy a
szőnyeg lehorzsolja a hátamat.
– Bocsi – mondja, de nem vesz vissza a hevességéből. Minden egyes lökéssel
messzebbre csúszom a padlón.
Karomat a nyaka köré fonom, és belekapaszkodom.
– Sose sajnáld, hogy ilyen alaposan megdugsz.
– Jézusom, tele lesz a hátad égési sérülésekkel, ha így folytatom.
Felkel a padlóról, engem is magával húz. Felemel, és a kanapé karfájára helyezi a
fenekem. Mielőtt a vállára emelem a lábam, hanyatt dőlök a párnákon, aztán Jack Henry
újra akcióba lendül. Basszus. Gyakorlatilag fejen állva csinálom, és határozottan kellemes.
Talán magam mögött kellene hagynom az eddigi életem, csak hogy mindennap lehessen
részem ilyesmiben. Ezt mindenképpen figyelembe kell venni.
Belemarkol a combomba, és feljebb ránt, ahogy minden lökéssel keményebben dönget.
– Komolyan gondoltam, amit mondtam. Te vagy a kibaszott, valóra vált álmom.
Lenyűgöző, ahogy fogja a legédesebb dolgokat, a közepébe szúrja a kibaszott szót, én
pedig pocsolyává olvadok a lábai előtt. Ezek hallatán biztosan lecsúszna a bugyim, ha még
rajtam lenne.
tart.
Nincs időm frappáns válaszon törni a fejem, mert épp annál az utolsó, néhány lökésnél
– A világon mindennél jobban szeretek benned lenni, Miss McLachlan.
Oké, ez egy kicsit más, mint az eddigiek. Általában csak a keresztnevemet tudja
hörögni, ezúttal egy teljes mondatot kapok, Miss McLachlannal a végén.
Miután végzett, feljebb kúszom a kanapén, ő pedig elhelyezkedik a testemen, fejét a
combjaimra hajtja.
– Esküszöm, egyetlen alkalmat sem szalasztasz el, hogy a lábam közé kerülj.
– Nem, valóban nem, és nem is tervezem, hogy ezen változtatnék a közeljövőben. – A
lábam közé nyúl, és sejtelmes vigyorral rásimítja a tenyerét. – Nagyon szeretek itt
tartózkodni.
Elhessegetem a kezét, mert egy lánynak időnként egyszerűen szüksége van egy kis
szünetre.
– Te egy vadállat vagy.
– És ezt imádod bennem.
Mindig ezzel válaszol. És igaza van.

– Jól van, igaz.
– Még van hat napunk, mielőtt meg kellene jelenned a stúdióban. Van valami
különleges kívánságod?
Vele mindenben benne vagyok, akár különleges, akár nem.
– Te mire gondoltál?
– Nem tudom. Mi lenne, ha elutaznánk valahova?
Régóta nem voltam itthon. Jobban szeretnék egy kis időt itthon tölteni, ahelyett, hogy
elutazunk egész hétre.
– Ha nem olyan hosszú utazás – mondjuk, nem több három napnál.
– Mit szólsz Vegashoz?
Tetszik a kaszinók és a szórakozás gondolata.
– Jót tenne egy kis kikapcsolódás. Játszhatnánk valamit, esetleg megnéznénk egy revüt.
– Melyik nap lenne jó neked?
Nem akarom, hogy hazautazás után rögtön bele kelljen vetni magam a
próbafelvételekbe.
– Tudnánk minél hamarabb menni? Akkor lenne még néhány napom pihenni stúdiózás
előtt. Ha egyszer elkezdünk dolgozni az új anyagon, nem lesz megállás.
– Ahogy óhajtod. Mit szólsz holnaputánhoz? Akkor még visszaérünk hétvégére, és lesz
időd pihenni a hétfői stúdiózás előtt.
– Benne vagyok.
Még sosem voltam Las Vegasban. Mielőtt elkezdtünk turnézni a Southern Opheliával, csak
Ausztráliában és Új-Zélandon jártam – és ott sem a saját pénzemen. Gondolom, ez a
kiruccanás sem lesz másként, de nem érzem olyan kiszolgáltatott helyzetben magam. Ki
tudnám fizetni az utat, ha hagyná. De nem engedi, mert ő már csak ilyen.
Bejelentkezünk a hotelbe, és persze a lehető legfényűzőbb lakosztályt foglalta le –
szerintem az elnökit. A szoba hatalmas, a berendezés extravagáns, nem szenved hiányt
arany és drapp színű luxusbútorokból. A fürdőszoba káprázatos a hozzá illő arany
árnyalatokkal, és a bennem lakozó pajkos lány már alig várja, mit talál ki Jack Henry
kettőnknek az óriási, pezsgőfürdős, kisebb úszómedencényi kádban.
Talán két napnál tovább kellene maradnunk. Már látom, hogy itt ki lehet kapcsolódni.
Talán nem kellene annyira hazasietnem, hiszen sokkal jobban tudunk szórakozni az

ezernyi különféle csappal körülvett dupla zuhanyzóban, mint a lakásom apró, üvegszálas
kádjában.
– Mit akarsz először csinálni? – Remélem, hogy azt válaszolja, ugorjunk be a kádba. Rég
nem csináltuk már.
Megpaskolja az orrom hegyét.
– Neked, kedvesem, negyedóra múlva időpontod van.
– Mire?
– Egy kis jól megérdemelt kényeztetésre. Másfél órát foglaltam neked a wellnessrészlegben
minden olyan csajos dologra, amit úgy imádsz. Utána pedig egyórás masszázs
következik – egy masszőrnő által, külön kérésemre. Nem akarom, hogy egy másik férfi
hozzád érjen, különösen nem a hátadon. Az az enyém, és egyetlen férfi sem érintheti.
Az csak egy hát, nem egy vagina.
– Időnként kifejezetten ősemberi nézeteid vannak.
– Ezzel nem vitatkozom. – Kezét a derekamra teszi, meleg lehelete a fülemet legyezi,
ahogy rekedtes hangon azt mondja: – Egy szép nap újra meg foglak dugni a borospincém
asztalán, de legközelebb addig keféllek, amíg sikoltozni kezdesz.
– Nekem rémlik valami sikoltozás – emlékeztetem.
– Igen, de nem úgy, ahogy most tervezem.
– Megígéred?
– Kibaszottul komolyan. – Belemarkol a fenekembe, és játékosan azt morogja: – Most
pedig riszáld le a tökéletes kis popsidat a földszintre a kényeztetésre.
– Igenis, uram.
Puszit nyom az arcomra, ahol még mindig sötét folt éktelenkedik.
– Lesz egy konferenciahívásom, úgyhogy a szobában leszek, elintézek néhány otthoni
üzleti dolgot, ha szükséged lenne rám valamiért.
– Oké.
– Érezd jól magad.
Mintha lehetne másként.
– Ne aggódj. Van egy olyan érzésem, hogy remekül fogok szórakozni.
A wellness-részlegbe lépve a recepciós azonnal felém siet, még mielőtt
megszólalhatnék.
– Mrs. McLachlan?
Megdöbbenek a férjes megszólításon. Ahhoz már hozzászoktam, hogy Miss
McLachlannak hívnak, de annyira tetszik a hangzása, hogy inkább nem javítom ki.

– Igen.
– Már vártuk önt. Erre jöjjön.
Követem az alacsony, barna hajú nőt a wellness-részleg egyik hátsó szobájába.
Bársonyköntöst terít az egyik székre, és elmondja, mit fognak velem csinálni. Miután
átöltözöm, egy privát szobába vezetnek, és kezdetét veszi a varázslat.
Kapok manikűrt, pedikűrt, a tökéletességig dörzsölnek és csiszolnak. A másfél órám túl
gyorsan eltelik, de utána egy másik szobába kerülök, ahol arccal lefelé egy asztalra
fektetnek, és csak a fenekemet takarják le.
Sosem masszíroztak még, de már értem, miért nem akarta Jack Henry, hogy egy férfi
csinálja. Szinte teljesen meztelen vagyok.
A következő óra rendkívül gyorsan elrepül, és amikor távozom, teljesen felfrissültnek és
kipihentnek érzem magam. Ahogy a lift felé haladok, több bolt mellett is elhaladok a hotel
előcsarnokában. Az egyik bolt kirakatában valami megragadja a figyelmemet – egy
showgirl-jelmez.
Pirossal szegett fekete fűző, masnival a mellek között. Körben fekete és vörös tollakból
formált szoknya, illetve hozzá illő, apró fejdísz egészíti ki. A látványt a fekete
neccharisnya teszi teljessé. Dögös. Jack Henry megőrülne érte.
Hmm… hoztam magammal szexi fehérneműt, de idővel az is megszokottá válik, ha
minden alkalommal felveszem. Arra biztosan nem számít, hogy revütáncosnőnek öltözve
jelenek meg.
Ami Vegasban történik…
Belépek a butikba, hogy közelebbről szemügyre vegyem a holmit, az eladónő azonnal
megkérdezi, miben segíthet.
A kirakatban díszelgő jelmezre mutatok.
– Ez mennyibe kerül?
– Hmm… azt hiszem, ezerötszáz dollár.
A francba! Ezerötszáz dolcsi egy ilyen kis semmiségért? Még nem szoktam hozzá, hogy
van költeni való pénzem, ezért kicsit soknak érzem az összeget. Csak állok, és bámulom a
ruhát, és bár ez a legkirívóbb holmi, amit valaha vettem, azt akarom, hogy az én
barlanglakóm lássa.
– Megveszem.
Könnyedén kinyitom az ajtót, és megfogom, miközben visszacsukódik. Jack Henry háta
mögött akarok beosonni, hogy elrejthessem a kincsemet. Hallom a nappaliból kiszűrődő
szavait, ezért lábujjhegyen lopakodom az ajtó előtt, aztán beszaladok a hálószobába.

Gyorsan körbenézek, a tökéletes rejtekhelyet keresem. A fenébe! Nincs túl sok lehetőség,
ezért a szekrény polca mellett döntök. Talán nem lesz rá oka, hogy ott keresgéljen.
Hanyagul, mintha mi sem történt volna, a nappaliba sétálok, ahol Jack Henry észrevesz.
Clyde-dal beszél a Chalice szőlőbirtokról, de a kezével int, hogy csatlakozzam hozzá a
kanapén. Szemügyre veszi a körmeimet, és lehúzza a szandálomat, hogy jobban lássa a
lábujjaimat. Kuncogok, amikor a szájához emeli a lábam, és bekapja a nagyujjamat,
miközben egy percre sem veszti el az üzleti megbeszélés fonalát.
Ez annyira dögös.
Ismerős bizsergést érzek az ágyékomban, amikor ilyen tekintettel néz rám – azt
sugallja, hogy valami nagyon pajkos dolgot fog művelni velem, amint végzett a
konferenciahívással –, de azt akarom, hogy estére tartalékolja az erejét, amikorra a
meglepetést szánom. Nemet intek a fejemmel, és a biztonság kedvéért a mutatóujjammal
is jelzem.
Lassú bólintással válaszol, szemében elhatározás tükröződik. Utálja, ha nemet mondok
neki, de muszáj lesz beletörődnie, mert ma estére tartogatom a szerelmet. Az egekig
akarom piszkálni a türelmetlenségét.
– Nem – suttogom. – Azzal még várnod kell egy kicsit.
– Remekül hangzik, Clyde. Visszahívlak néhány nap múlva, és megbeszéljük a
továbbiakat.
Tudom, hogy a visszautasítás miatt a tervezettnél gyorsabban lezárta a beszélgetést.
– És miért is nem?
– Nemcsak te készültél meglepetéssel. Terveim vannak önnel később, uram, és nem
szerepel köztük, hogy most azonnal belemerüljünk.
– Belemerüljünk – nevet. – Én inkább kimerülésnek nevezem.
– Belemerülés, kimerülés. Nevezd, ahogy akarod, most nem lesz benne részünk. Várni
fogsz.
– Nem szeretek várni – nyafogja, még ez is szexi.
– Hát, ez van. Várni fogsz, mert én azt mondtam. – Muszáj erősnek maradnom, és
visszautasítani, bármit is vessen be. – De gondolj csak bele… mennyire jó lesz, ha végül
megkapod.
– Nem akarok arra gondolni, milyen jó lesz majd. Ha így teszek, csak feláll a farkam,
feloldozás nélkül – panaszkodik.
– Igazad van. Ne gondolj rá. – Gyorsan megcsókolom. – Megyek készülődni.
– Szóval nem csatlakozhatom hozzád odabent?

Tudtam, hogy próbálkozni fog.
– Nem.
– A fenébe, Laurelyn! Elég keményen bánsz a sráccal, aki megszervezte, hogy két és fél
órán keresztül kényeztessenek.
– Megéri majd, becsszóra.
– Szavadon foglak. – Így lesz, kétség sem férhet hozzá.
– Nem is várnék el kevesebbet.
Miután felkészültem az estére, a nappaliba sétálok. Fekete, félvállas miniruhát és
elképesztően magas sarkú, kurvás cipőt viselek. Ja. Az ördög tervezte, de örömmel viselem
a kényelmetlenséget, mert imádom, ahogy Jack Henry néz, amikor felveszem.
Ezenkívül a gyémántmedál van a nyakamban, mert sosem veszem le, és a gyémánt
fülbevaló, amit akkor kaptam, amikor az Operába mentünk. Ahogy belépek a szobába,
megérintem a fülbevalót, és rögtön eszembe jutnak az Operaházban töltött este kellemes
emlékei.
– Bébi, kibaszott jól nézel ki. – Tessék. Újabb példa, amikor káromkodva bókol, nekem
pedig lecsúszik tőle a bugyim.
– Köszönöm.
– De valami még hiányzik – mondja sejtelmesen.
Bedőltem ennek a trükknek korábban, de már tudom, mit jelent, ha ezt mondja.
Ajándéka van a számomra – méghozzá drága –, és érzem, ahogy a bennem élő kislány
türelmetlenül ugrálva várja, hogy lássa azt.
– Mit tartogatsz nekem?
A dohányzóasztalhoz lép, és hosszú, karcsú, fekete dobozt vesz fel róla.
– Külön neked csináltattam.
Kipattintja a fedelét. A dobozban a legszebb gyémánt karkötő lapul, amit valaha láttam.
– Gyönyörű.
A medálomhoz hasonló gyémántcsillagok és a végtelen szimbóluma váltogatják
egymást a karkötő mintáján.
– Csodaszép.
– Ki akarod találni, mi a jelentése?
Mindig ezt csinálja – olyan ékszert ajándékoz, aminek jelentése van.

– A csillagokat értem, de a végtelen jelét nem tudom hova tenni.
– Két különböző dolgot jelképez. Először is, amikor ideges vagy valamiért, mindig
láthatatlan végtelen jeleket rajzolsz az ujjaddal.
Fogalmam sem volt róla, hogy ezt szoktam csinálni.
– Tényleg?
– Igen. Másrészről pedig az irántad érzett szerelmemet szimbolizálja. Végtelen –
határtalan és mérhetetlen. – Végigfuttatom az ujjam az egyik láncszemen.
Nincs túl sok versenytársa, de ez a legédesebb dolog, amit valaha tettek értem.
– Az én szerelmem is végtelen, és újra meg újra képes vagy meglepni. – Hirtelen
bűntudatot érzek, amiért megtagadom tőle, amit akar. – Ebben a szent pillanatban
levetkőzöm, ha szeretnéd. Nem foglak estig várakoztatni.
– Nem gondoltam volna, hogy ilyen könnyen meghajol az akaratom előtt, Miss
McLachlan – nevet.
Hallani ezt a megszólítást, csak hab a tortán.
– Elég nehéz keménynek lenni, amikor ilyen édes, romantikus dolgokat csinálsz és
mondasz.
– Nem azért mondtam, vagy adtam neked a karkötőt, hogy ágyba vigyelek.
Mintha bármelyikre is szükség lenne.
– Mindketten tudjuk, hogy semmit sem kell adnod vagy mondanod azért, hogy alád
feküdjek. Elég nagy bizonyossággal kijelenthetjük, hogy biztos pályád van.
– Bármennyire is jó ezt hallani, komolyan gondoltam, amikor azt mondtam, hogy
végtelenül szeretlek.
– Tudom. És én is hasonlóképpen érzek irántad. – Előrenyújtom a kezem. – Most pedig
tedd fel a karkötőt, hogy hivalkodhassak a szereteteddel.
Bekapcsolja a csatot a csuklómon, és egy csókra az ajkához húzza a kezem.
– Csak pár perc, és elkészülök.
– Nem is mondtad, hova megyünk.
– Tudom – mondja vigyorogva, de ennél több magyarázattal nem szolgál.
Ahogy ígérte, egy szempillantás alatt készen áll. Öltönyben van, jó ideje nem láttam
már ilyen holmiban. Platinaszürke, fehér és ezüst csíkozású inggel és királykék
nyakkendővel, amely kiemeli szeme lélegzetelállító szépségét. Ebben az öltözékben arra
az estére emlékeztet, amikor a Wagga Wagga-i blues-klubban találkoztunk.
– Hmm… még mindig pokolian jó pasi.
– Mit mondtál, szívem? – Hallotta. Tudom, hogy hallotta, csak újra ki akarja mondatni

velem.
– Csak azt mondtam, hogy még mindig pokolian jó pasi vagy öltönyben.
– Hűha. Ha tudtam volna, hogy így érzel, gyakrabban felvettem volna.
– Farmerban és az Indiana Jones-kalapban is tökéletesen megfelelsz. – Főleg a
kalapban. Egyszer meg kell kérnem, hogy a kalapon kívül ne viseljen mást, hiszen ő is
kérte, hogy mindössze egy pár csizmában lovagoljam meg.
– Szexinek találod a kalapot, amit munkába szoktam felvenni?
– Aha.
– Nem hoztam magammal.
– Nem baj. – Észbe kapok, mielőtt kibökném, hogy épp elég alkalmam lesz látni, ha
visszamentünk Ausztráliába.
Automatikusan arra gondolok, hogy visszatérek vele. De tényleg ezt kell tennem? Nem
az a kérdés, hogy akarom-e őt, vagy nem – arról van szó, hogy magam mögött
hagyhatom-e a karrieremet és a családomat azért, hogy vele éljek tízezer kilométerrel
arrébb.
És még mindig nem tudom a választ.

20. fejezet
JACK MCLACHLAN
Laurelyn arcáról leolvasom, hogy aggódik a kapcsolatunk jövője és működőképessége
miatt. De nem akarom, hogy a kiruccanásunkat stressz vagy szorongás árnyékolja be. Csak
annyit akarok, hogy jól érezzük magunkat. És szexeljünk. Sokat szexeljünk.
– Ne menj tovább.
Összeráncolja a homlokát.
– Hova ne menjek?
Csak játssza az ártatlant. Pontosan tudja, mire célzok.
– Ahová gondolatban menni szoktál, valahányszor ilyen feszült arcot vágsz.
– Lehet, hogy csak szorulásom van.
Az én csajom. Végy egy minden bizonnyal fájdalmas témát, viccet fog csinálni belőle.
– Oké, Komédiás kisasszony. Játsszuk azt, hogy csak szorulásod van, és nem a
kapcsolatunkon őrlődsz. – Kinyújtom felé a kezem. – Gyere, induljunk.
A liftből kilépve az étterem felé vezetem, amit korábban kiválasztottam. Egy olyan
teremben foglalunk helyet, ahol külön szakács fogja elkészíteni nekünk az ételt.
– Éhes vagy, bébi?
– Igen, éhen halok.
– Esetleg van valami, amit különösen kívánsz?
Ravaszul elmosolyodik.
– Húst akarok.
– Megoldható. Tulajdonképpen kaphatsz egy keveset most, és később többet. Azt
tudom, hogy a steaket félig átsülten szereted, de amit utána kapsz, az alapos munka lesz.
– Szeretem az alapos dolgokat – főleg, ha engem érint.
Kezét a számhoz húzom egy csókra.
– Szándékomban áll alaposan elbánni veled, kedvesem.
– Mint mindig – kuncogja, miközben a felszolgáló az asztalunkhoz lép.
Miután kiélveztem a remek vacsora minden percét a gyönyörű barátnőmmel, elhagyjuk
az éttermet. Tudom, hogy kíváncsisága a tetőfokára hágott.

– Készen állsz a következő napirendi pontra?
Szeme tágra nyílik a türelmetlenségtől.
– Hát persze!
– Ma este nem volt egy jó koncert sem, ezért foglaltam jegyet egy kabaréra. – Óriási
vigyor terül szét az arcán, amit nem tudok mire vélni. – Gondoltam, tetszene, mert
hagyományos vegasi műsor. Nem kell mennünk, ha nem akarsz.
– Ó, dehogynem, nagyon szeretnék.
Tartottam tőle, hogy neheztelni fog, amiért olyan műsorra viszem, ahol a nők hiányos
öltözékben lépnek színpadra, de láthatóan nem zavarja.
– Úgy látom, eléggé izgat a dolog. Kicsit aggódtam, talán nem akarod, hogy félmeztelen
táncosnőket nézegessünk. Vagy dühös leszel, mert azt hiszed, hogy én akarom nézegetni
őket.
– Nem vagyok utálkozós típus. Gratulálni szoktam, és ez egyébként is csak egy show. –
Jó ég, muszáj szeretni egy nőt ilyen hozzáállással. – Különben sem fogsz smárolni
senkivel, csak velem.
– Az már igaz. Privát helyünk van, talán a smárolásnál kicsit több is lehet.
– Ööö… nem.
Tudja, mennyire utálom hallani ezt a szót.
– Miért nem? – Ahogy kimondom, rájövök, hogy gyerekesen hangzott.
– Jó okom van rá. Amikor megtudod, hogy mi az, örülni fogsz, hogy vártunk.
Kíváncsiságom nem ismert határokat feszeget.
– Felcsigáztad az érdeklődésemet.
– Akkor jó.
Helyet foglalunk a privát páholyban, ahol a műsor alatt szinte mindenki elől rejtve
vagyunk. Nem volt egyszerű megszerezni a helyet, és egy vagyonba került, de hajlandó
voltam bármekkora árat kifizetni, mert egy kis huncutkodást terveztem Laurelynnel. Vajon
mire készülhet?
A show közben egyszer megpróbálom Laurelyn ruhája alá csúsztatni a kezem, de rácsap,
és haragos pillantást vet rám. Komolyan.
– Mi az?
– Nagyon jól tudod te azt.
– Nem, éppen ez a probléma. Fogalmam sincs. – Azt hiszem, kicsit könnyebben
venném, ha tudnám.
Eltolja a kezemet a lábáról, és a markába zárja.

– Valami különlegeset tartogatok a számodra, és nincs étvágygerjesztő. Úgyhogy hagyd
abba, különben mérges leszek.
Látom, hogy nem fogom tudni meggyőzni, jobb lenne lecsillapodnom.
– Nem tehetek róla. Rohadt ingerült vagyok, mert annyira kívánlak.
– Meg is kapsz ma éjjel, de addig is önuralmat kell tanulnod.
Könnyen beszél, hiszen ő tartja vissza a szexet.
– Miért volnék türelmes, ha nem muszáj? Senki sem akadályoz, csak te.
Még mielőtt visszafordulna, és egyenesen maga elé nézne, látom, hogy megváltozik az
arckifejezése. Nem tudom, hogy megbántottam-e, vagy felbosszantottam.
– Ne haragudj, kicsim. Nem úgy gondoltam, ahogy hangzott.
Nem hajlandó felém fordulni. Rossz jel.
– Szerintem igen.
– Jó, igazad van. Tényleg úgy gondoltam, de nem akarok most ezen veszekedni. Ha azt
mondod, várjunk, akkor várni fogunk. Elkékült golyók ide vagy oda, esküszöm, nem foglak
nyaggatni többet.
Úgy látszik, megenyhül.
– Most is visszamehetünk a szobába, ha szeretnéd.
Olyan édesen mondja, címeres fasznak érzem magam.
– Nem. Megértem, hogy ez fontos neked, úgyhogy várunk.
Végignézzük az előadást, de egész idő alatt csak arra tudok gondolni, hogy
visszacipelem a szobába, ami nem segít a nadrágomat egyre jobban feszítő állapoton.
Ahogy átvágunk egy kaszinón, észreveszem, hogy kíváncsian nézegeti az asztalokat.
– Játszottál már valaha?
– Nem. Még kaszinóban sem voltam soha. – Huszonhárom éves, és még egyszer sem
játszott szerencsejátékot? Azt hittem, ez az egyik első dolog, miután valaki betölti a
huszonegyet. – Úgy fest, mint a Disney World, felnőtteknek. De persze én még sosem
játszottam, honnan tudhatnám.
– Ó, bébi! Annyi hely van, ahova el akarlak vinni. – Meg akarom mutatni neki az egész
világot.
– És senki sincs, akivel szívesebben mennék. – Egyetlen másodpercig sem kételkedem
az őszinteségében.
Az egyik asztal felé mutatok.
– Van kedved játszani? Megtanítok mindent, amit tudnod kell.
Körbenéz, egy pillanatig magába szívja a látványt, majd az egyik kockajáték-asztalra

mutat.
– Azt hiszem, a kockavetés tetszene.
Találunk egy üres helyet, a krupié elé dobok néhány vaskos bankót, mielőtt egy halom
zsetont tolnak elénk. Megemelem a tornyot, és Laurelyn elé helyezem.
– El kell magyaráznod, mert fogalmam sincs, mit csinálok.
– Én sem ismerem minden csínját-bínját, de az alapokkal tisztában vagyok. – Amikor új
dobás következik, megmutatom, hova helyezze el a tétjét. – Oda teszed a zsetonjaidat. Ha
hetest vagy tizenegyest dob, nyersz. De ha kettest, hármast vagy tizenkettest, veszítesz.
Ha ezektől eltérő számot dob, akkor újra ki kell dobnia azt a számot a hetes előtt, hogy
nyerjen.
– Ó, basszus. Elég bonyolult.
– Nem az, ha egyszer elkapod a fonalat.
Eleinte fél tétet rakni, de néhány dobás után már magabiztosabb. Szempillantás alatt
szinte profinak tűnik, még ahhoz is elég bátorságot gyűjt, hogy dobjon néhányszor.
Tulajdonképpen egész jól játszik, és dob néhány szép sorozatot.
Nincs benne semmi meglepő, hogy szinte minden férfi figyelmét felkelti az asztalnál,
legyen fiatal vagy öreg. Észreveszem, hogy figyelik, és bár tudom, hogy őt hidegen
hagyja, nem tetszik, ahogyan bámulják. Az pedig különösen nincs ínyemre, ahogy a
mellét és a fenekét vizslatják, amikor előrehajol a kockáért vagy azért, hogy megtegye a
tétjeit.
Azon kapom magam, hogy többet iszom a kelleténél, mert belém hasít a féltékenység.
– Nem akarsz visszamenni a szobába?
Laurelyn rám se néz.
– Ez olyan jó buli. Te nem érzed jól magad?
– Sokkal jobban szórakoznék, ha meztelenül hemperegnénk a szobában.
Laurelyn az asztal fölé hajol, mire az összes jelen lévő férfi a dekoltázsát vagy a
szoknyája szegélyét bámulja.
– Csak még egy kicsit.
Basszus! Szörnyet teremtettem.
A „csak még egy kicsit” végül egy órává nyúlik, én pedig gyorsabban berúgok, mint
szeretnék. A whisky és a Laurelynt stírölő fazonok kombinációjától különösen rossz
hangulatba kerülök.
– Végeztem itt. Gyere fel a szobába, amikor akarsz. Vagy ne. Tökmindegy.
Laurelyn megfogja a karom.

– Ne legyél ilyen. Csak jól érzem magam, mert kipróbálhatok valami újat.
– Ja… és közben az összes férfi a kaszinóban majd eldurran, valahányszor az asztal fölé
hajolsz. – Mind arra gondolnak, mit művelnének vele abban a pózban. Tudom, mire
gondolnak azok a rohadékok, mert nekem is pontosan ugyanaz jár a fejemben.
– Ne már. Nem gondolod, hogy egy kicsit túlreagálod?
Egy frászt reagálom túl! Nem fogom hátradőlve nézni, ahogy ezek a nyomorékok
levetkőztetik a tekintetükkel.
– Nem. Mindenki téged bámul, még azok is, akik nővel jöttek.
– Akkor is te vagy az egyetlen, aki velem lehet. – Felveszi a zsetonjait az asztalról. –
Várj, amíg pénzre váltom, aztán felmehetünk, és elfoglalhatjuk magunkat.
– Hé, hé! Ez a beszéd.
Ja. Most pont úgy viselkedtem, mint egy hisztiző óvodás, de remekül bevált, úgyhogy
nem érdekel. A kockaasztal alsó polcára teszem a poharam, mert egy csepp alkoholra sincs
már szükségem. Nem áztam el, de határozottan többet ittam a kelleténél. Laurelynnek
még meglepetése van a számomra, ha felértünk a szobába – lefogadom, hogy dögös
fehérnemű. Imádja kicsípni magát a kedvemért.
Miután visszamentünk a szobába, Laurelyn kivesz egy táskát a szekrény felső polcáról,
és azt parancsolja, üljek le a nappaliban, amíg átöltözik. Úgy tűnik, elég hosszú időt vesz
igénybe a művelet.
– Minden rendben odabent?
– Aha. Csak adj még egy percet. Trükkösebb, mint gondoltam.
Hmm... ez érdekesen hangzik.
Résnyire nyitja az ajtót, és bekukucskál a nyíláson.
– Hunyd le a szemed.
Imádom, amikor ezt kell csinálnom. Azt jelenti, hogy ami most következik, az
kibaszottul fantasztikus lesz.
– Oké. Becsuktam.
Általam ismeretlen, lassú, csábító zene hangjait hallom, majd Laurelyn azt mondja,
nyissam ki a szemem. Igencsak meglepődöm, amikor elém áll az eddigi legszexibb
szerelésében – egy fekete-vörös táncosnőjelmezben.
– A rohadt életbe! Átkozottul szexi vagy ebben a cuccban, bébi.
– Örülök, hogy tetszik.
– Ó, az nem kifejezés.
Mozogni kezd a zenére.

– Itt most nincs rudam, úgyhogy rögtönöznöm kell.
Megmarkolom a nadrágom elejét.
– Csak egy rúd számít, és az épp kéznél van.
– Az a mocskos szád…
– Nagyon is szereted a számat, és minden gyönyört, amire képes vagyok vele.
Haját felemeli a nyakából, és beharapja az alsó ajkát, miközben a csípőjét rázva
behajlítja a térdét.
– Igen, ez igaz.
Hátat fordít nekem, majd egészen közel az arcomhoz jobbra-balra, lassan megriszálja a
fenekét. A szoknyáját alkotó tollak ide-oda lengedeznek, csak arra tudok gondolni, mit
fogok művelni a fenekével, ha kiszabadítom a jelmezből. Fogalma sincs, bár lehet, hogy
pontosan tudja, milyen kínokat kell kiállnom, amikor ilyen dögösen néz ki, és mégsem
teperhetem a földre.
– Beszélj mocskosan – dorombolja.
Azzal nem lesz gond.
– Kibaszottul áll a farkam tőled. Amikor lerángatom rólad azt a ruhát, előredöntelek, és
hátulról foglak megdugni, amiért ilyen rossz kislány vagy, és mert tudom, mennyire
szereted.
Behajlítja a derekát, és az arcomba riszálja a popsiját.
– Mmm-hmm. Szeretem, amikor azt csinálod.
Ó, a picsába! Még hozzám sem nyúlt, de azt hiszem, már attól el tudnék menni, hogy
csúnyán beszélek vele.
– Gyere ide, és táncolj nekem.
Elém tipeg, majd széles terpeszben az ölembe ül. Fenekét óvatosan merev farkamhoz
dörzsöli, majd közelebb dől, és a hátát a mellkasomnak támasztja. Fejét hátradönti, én
pedig a fülébe susogok. Beleharapok a fülébe, mire Laurelyn azt sóhajtja:
– Mondj valami mocskosat.
Beszívom a fülcimpáját, és ahogy elengedem, a kezemet végigsimítom a fűzőben
hetykén feszülő mellein. Fogalmam sincs, hogy honnan, de hirtelen erős érzelem söpör
végig rajtam, és nem kéjvágy. Szerelem. Bátrabbá válok tőle.
Szívem hevesen ver, miközben felkészülök, hogy kimondjam a szavakat, amelyek
eszembe jutottak. Az arcához nyúlok, és magam felé fordítom, hogy a válla fölött a
szemembe nézhessen.
– Gyere hozzám feleségül.

21. fejezet
LAURELYN PRESCOTT
Jack Henry épp most kérte meg a kezem. Több-kevésbé. Talán. Nem vagyok benne biztos,
hogy ezt igazi lánykérésnek szánta. Fogalmam sincs, hogy komolyan vegyem-e: totál
részeg. Ki tudja, holnap talán arra sem fog emlékezni, hogy egyáltalán szóba hozta.
Megfordulok, és oldalvást ülök az ölébe. Muszáj látnom a tekintetét.
– Mit mondtál az előbb?
Kék szeme homályos, de tartja a szemkontaktust.
– Azt mondtam, gyere hozzám feleségül.
– Részeg vagy.
– Igen, kissé eláztam, úgyhogy ez jogos kifogás, de attól még tudom, mit beszélek. Már
gondolkodom rajta egy ideje – tulajdonképpen elég hosszú ideje. Szeretlek, és azt
szeretném, ha te lennél a feleségem.
– Nem mondhatnám, hogy izgalomba hozott egy részeg lánykérés.
– Elismerem, tényleg rosszul fest. Tudom, hogy rémes lánykérés, de ne mondj nemet.
Józanul jobbat is tudok. Veszek virágot és gyűrűt, olyan dolgokat mondok, amitől elalélsz.
– Legalább észrevette a problémát.
Nem adhatok túl nagy hitelt a szavainak. Ostoba lennék, ha hiú reményeket táplálnék,
de be kell vallanom, jó hallani ezeket a szavakat a szájából. Nem vagyok olyan bolond,
hogy tovább feszegessem a témát, amíg részeg, helyette kézen fogom, és felrángatom a
székből. A hálószoba felé vezetem, és megtorpanunk az ágy mellett. Meglazítom a
nyakkendőjét, mielőtt áthúzom a fején, aztán a szoba sarkában álló székre hajítom.
Kigombolom az ingét, majd a nadrágját, lehúzom róla, aztán az ágyra fekszik. Azt hiszem,
sokkal könnyebb lesz levetkőztetni egy részeg óriásbébit az ágyban.
Amikor végre meztelen, épp csak hozzáérek a mutatóujjammal a mellkasához, máris
hanyatt vágódik.
– Dől a fa.
Csukladozva nevet a célzáson.
– Ne aggódj. Van még nálam egy szálfa a számodra.

Még részegen is van esze visszavágni.
Feltápászkodik az ágyban, és párnát gyűr a feje alá.
– Vetkőzz nekem.
A zene egy újabb, szexi dallamra váltott, úgyhogy lassan, csábosan elkezdem lehámozni
magamról a showgirl-jelmezt. Elnehezült, kásás tekintettel figyel, azon tűnődöm, sikerüle
levetkőznöm, mielőtt kidől. Úgy döntök, nem kellene hosszúra nyújtani a vetkőzést.
Miután megszabadulok a kosztümtől, ágyba bújok, és terpeszben elhelyezkedem fölötte.
Nem számíthatok túlságosan fantáziadús akcióra, hiszen árad belőle a whisky, úgyhogy
átveszem az irányítást. Figyeli, ahogy meglovagolom, és kezét a melleimre teszi. Finoman
meg is szorítja őket, ahogy fel-le hintázom a férfiasságán.
– Annyira szeretem a dudáidat. Kibaszottul tökéletesek.
Felkel, és a hátamra fordít. Végigcsókolja a vállam, egészen a mellkasomig, majd a
szájába veszi az egyik rózsaszín bimbót.
– Alig várom, hogy lássam, ahogyan a babáinkat eteted.
Ácsi. Ez nem mocskos beszéd. Komoly a dolog, ha a babákat is belekeveri a képbe.
Én nem is ittam, mégis forog velem a világ.
És babákat mondott – így, többes számban. Ez a Jack Henry sokban különbözik attól,
akivel hat hónapja találkoztam. A mostani olyan dolgokat akar saját bevallása szerint,
amelyekről a régi még hírből sem akart hallani. Talán meg fogom bánni, de úgy döntök,
firtatom még a kérdést, ha már így megeredt a nyelve.
– Meggondoltad magad a gyerekekkel kapcsolatban?
Nem válaszol, úgyhogy a hajánál fogva elhúzom a mellbimbómról.
– Meggondoltad magad a házassággal és a gyerekekkel kapcsolatban?
– Aha.
Az arcát fogom, kényszerítem, hogy rám nézzen.
– Miért?
– Mert szeretlek, és szeretnék a férjed lenni. – Lejjebb csúszik, és a hasamat
csókolgatja. – És látni akarom, ahogy megnő a hasad, mert benned van egy darabka
belőlem. – Megsimogatja az említett testrészt. – Amikor megtaláltalak, abban
reménykedtem, hogy terhes vagy. De ezt nem tudtad, igaz?
– Az alapján, ahogy viselkedtél, és amiket mondtál, nagyjából kitaláltam.
– Valószínűleg jobb, ha egy ideig házasok leszünk, gyerek nélkül.
– Ezt én is kifejezetten ajánlottnak tartom.
– Ja. Mer’ nagyon sokszor meg akarlak majd dugni. – Belém hatol, és azt dörmögi: –

Óh, ez annyira jó. Miután feleségül vettelek, mindennap ezt fogjuk csinálni.
Részegen dumál, nyilván nem kellene túl nagy fontosságot tulajdonítanom a szavainak.
Ennek ellenére az egész testem beleremeg, amikor házasságról és gyerekekről hallom
beszélni. Meg kell kérdőjeleznem a szavai komolyságát. Elvégre tökrészeg. Mégis,
mennyire lehet őszinte ilyen állapotban? Csak egy módon deríthetem ki: lássuk, mit mond
józanul.
Másnap nem beszél házasságról vagy gyerekekről. Sem a következő nap. Kezdem azt
hinni, egyáltalán nem is emlékszik a beszélgetésünkre. Nyilván. Fogalmam sincs, mit
mondanék, ha igaziból megkérdezné, de azért bosszant, hogy egyszer sem hozta szóba.
Mintha az egész beszélgetés meg sem történt volna.
Talán nincsenek emlékei. Határozottan berúgott. De azt akarom, hogy emlékezzen
mindarra, amit akkor mondott nekem. Azt akarom, hogy újra elmondja, amikor nem
részeg – még akkor is, ha nem tudom, hogyan reagálnék.
Visszatérünk Nashville-be, még van két napom, mielőtt stúdióba vonulunk a bandával.
Ez azt jelenti, hogy már csak két hetünk maradt, aztán Jack Henry hazautazik. Nem
akarom, hogy elmenjen. Azt kívánom, bárcsak örökre velem maradna, de az idő nem
játszik a kezünkre. Sosem tette. Az együtt töltött pillanataink úgy peregnek, mint a
szemek a homokórában. Néhány hónap itt. Még egy hónap ott. Elegem van belőle, hogy
az egész kapcsolatunk időkorlátok közé szorul, mintha lejárna a szavatossága.
Szombat reggel van, épp a kanapén ejtőzünk. Jack Henry feje az ölemben pihen,
miközben a legfrissebb romantikus könyvemet olvasom, és ujjaimmal szórakozottan
babrálok a hajában. Tudom, mennyire szereti, amikor ezt csinálom. Kipihenten, csukott
szemmel fekszik, már épp azt hiszem, el is szundított, amikor váratlanul megszólal:
– Mit akarsz csinálni ma?
Semmihez sincs kedvem, csak hogy zavartalanul vele lehessek.
– Ezt.
– És este?
Ugyanazt.
– Ugyanezt, sokszor. Problémát jelent?
– Nekem megfelel. – Egy kutya jut róla eszembe, ahogy a hátán fekszik, és várja a
simogatást.

– A munka keresztülvágja az együtt töltött időnket. – Tessék. Kimondtam.
– Emiatt nem izgulok.
Egyikünk sem említette az idő múlását, de ez nem jelenti azt, hogy továbbra is
figyelmen kívül hagyhatjuk a tényeket.
– Két hét – sóhajtom. – Úgy elrepül majd, hogy észre sem vesszük.
– Tudom. Mit fogunk csinálni, ha elérkezik a nap? Mert hamarabb el fog, mint
szeretnénk.
– Gőzöm sincs.
Kinyitja a szemét, és rám néz.
– Belepusztulok, ha nélküled kell elutaznom.
Az arcára teszem a kezem, és végigsimítom a borostát, amit annyira megszerettem.
– Én is belepusztulok, ha néznem kell, ahogy elutazol.
– Akkor most mire jutottunk? – kérdezi. – Együtt akarunk lenni, de nincs ötletünk arra,
hogyan tegyük lehetővé?
Nem válaszolok, mert nem akarom bevallani az igazságot. Bárcsak meg sem szólaltam
volna, mert túl nehéz szembenézni vele. Jobban tetszik, ha úgy tehetek, mintha nem
kellene megint elveszítenem.

22. fejezet
JACK MCLACHLAN
Napok teltek el a vegasi lánykérési fiaskó óta. Fiaskót mondok, mert nem volt igazi
beszélgetés. Csak részegen elkotyogtam, hogy feleségül akarom venni Laurelynt, és
családot alapítani vele.
Nem szép húzás, Jack. Egyetlen nő sem akarja, hogy részegen kérjék meg a kezét.
Muszáj kitalálnom egy jobb módszert – valami romantikust, amit imádni fog, és évekkel
később is meséli majd a gyerekeinknek.
De a lánykérés vitatható, ha nem tudom meggyőzni, hogy hagyja itt ezt az életet,
amelyben az év háromnegyedét turnébuszon tölti egy rakás fickó társaságában, és minden
este másik városban lép fel. Nem ilyen életet kellene élnie. Velem kellene kezdenie a
közös életünket, hogy családot alapíthassunk, amire mindig is vágyott.
Ma megvettem Laurelyn eljegyzési gyűrűjét. Azt hittem, nehéz lesz – esetleg fuldokolni
kezdek, vagy az ájulás szélére kerülök –, de valójában könnyen ment. Azt hiszem,
egyszerűen tudod, amikor rátalálsz az igazira. Biztosra veszem, hogy tökéleteset
választottam neki.
De az egész semmit sem jelent, ha nincs tökéletes tervem arra, hogy kérjem feleségül.
És ma nincs tervem. Sem a következő nap. Vagy egy héttel később.
És mostanra már csak nyolc napunk maradt. Az együtt töltött idő kezd lejárni, muszáj
gyorsan kitalálnom valamit. Szombat este van, ma vacsorázni viszem Nashville legjobb
éttermébe – legalábbis ezt mondták róla. Valójában fogalmam sincs. Itt nem vagyok
elememben. Ha otthon lennénk, nem ilyen lánykérést terveztem volna. Elvinném az újzélandi
tengerparti házamba, amit teleraknék gyertyákkal és virágokkal. Utána a kedvenc
hálószobámban szeretkeznénk, ahol az áttetsző drapéria körbeölel, és elválaszt
bennünket a külvilágtól.
Nem hittem volna, hogy ideges leszek, de az vagyok. Egész héten a zsebemben cipeltem
a gyűrűt, és ez valahogy megingatta az önbizalmamat. Rettegek mindentől – attól, hogy
nemet mond, hogy ezt az életet választja helyettem, nem hajlandó itt hagyni kudarcot
vallott anyját és az apját. Talán ez a kétkedés normális, olyasmi, amin minden fickó

keresztülmegy, mielőtt kibökné a nagy kérdést.
Korábban betelefonáltam az étterembe, hogy megbeszéljük az elhelyezést, és kiválóan
teljesítették a kérésemet. Tökéletes helyen ülünk, egy alkóvban, egy szeparált fülkében.
Olyan érzés, mintha rajtunk és a személyzeten kívül senki más nem tartózkodna az
étteremben. Azt hiszem, ezt a kétszemélyes asztalt pontosan ilyen alkalmakra alakították
ki.
– Mi bajod ma este?
Ennyire átlátszó vagyok?
– Semmi. Miből gondolod, hogy valami bajom van?
Átnyúl az asztal fölött, és a kezét a homlokomra teszi, ahogy az anyám szokta.
– Úgy tűnik, mintha nem éreznéd jól magad. Beteg vagy?
– Jól vagyok – hazudom. A gyomromat mindjárt szétveti az idegesség.
– Ha nem érzed jól magad, hazamehetünk – javasolja, majd az arcomra simítja a
tenyerét. – Kipirultnak tűnsz.
Csak az anyai ösztöne ébredezik, ez is csak azt bizonyítja, hogy ő lesz a tökéletes
feleség és a gyermekeim anyja. Elveszem a kezét az arcomról, és megcsókolom a tenyerét.
– Jól vagyok. Ne aggódj.
Miután végzünk az evéssel, tudom, hogy közeledik a lánykérés ideje. A harmadik pohár
bort iszom, de óvatosságra intem magam, mert Laurelyn nem tűrne még egy részeg
lánykérést.
Nem akarom csak úgy kinyögni, hogy „Gyere hozzám”, ahogy Vegasban. Azt akarom,
hogy magától értetődő legyen, és mi is lehetne jobb kezdet, mint felhozni a távozásomat.
– Már csak nyolc napunk maradt, mielőtt elmegyek.
– Utálom a hülye időkorlátokat – vicsorogja, miközben a desszertje utolsó falatkáit
piszkálja. – Az együtt töltött időnk mindig időzített bombaként ketyeg. Annyira gyűlölöm.
– Nem akarok elmenni nélküled.
Kanalát a tányérra teszi, és közelebb hajol hozzám.
– Én pedig nem akarom, hogy elutazz. Ennyi.
– Gondoltál arra, mit tehetnénk, hogy ne kelljen megint elválnunk?
– Minden egyes nap – vallja be.
– Én is. Egyfolytában arra gondolok. Éjjel-nappal ezen őrlődöm. – És tényleg így van.
Állandóan ezen jár az eszem.
– És hogyan döntöttél?
Az asztal fölött megfogom a kezét.

– Nem akarok nélküled élni.
– Én sem, de mit javasolsz megoldásnak? – Nem tudom, hogy a lánykérésre célozgat-e,
vagy tényleg nincs ötlete.
A hüvelykujjammal megtapogatom a dobozt, szinte lyukat égetett a zsebembe. Vajon ez
a megfelelő alkalom, hogy elmondjam, úgy működhet a kettőnk kapcsolata, ha hozzám
jön, és maga mögött hagyja ezt az egész baromságot? Hogy a többit majd kitaláljuk menet
közben? Fogalmam sincs, de megmarkolom a dobozt, és előhúzom a zsebemből. Az asztal
alatt tartom, forgatom az ujjaim között.
– Eszembe jutott valami.
Már éppen az asztalra tenném a dobozt, amikor egy férfi lép az asztalunkhoz, és
megzavarja a tervemet. Bassza meg! Direkt azért vártam a desszert végéig, hogy ilyesmi
ne történhessen meg.
– Miss Paige McLachlan?
Ez a fickó nem felszolgáló, vagy az étterem alkalmazottja. Nem ismerné a művésznevét.
Laurelyn rápillant.
– Igen.
Vaku villan az arcába, a fickó több fotót is készít róla egy óriási fényképezőgéppel.
– Mondana néhány szót a Country Newsnak arról, milyen érzés Jake Beckett lányaként
dolgozni a zeneiparban?
Sokk és rémület – ezt a két érzelmet olvasom le az arcáról.
– Mit mondott?
A férfi a nyakába akasztja a fényképezőt, és Laurelyn arcába nyom egy diktafont.
– Miss McLachlan, az apja segített megszerezni a Southern Ophelia énekesi pozícióját?
Laurelyn rám néz, aztán a férfira.
– Fogalmam sincs, ki maga, de egyetlen kérdésére sem fogok válaszolni.
A pasas továbbra is a diktafonját lóbálja.
– Gondolja, hogy a Southern Ophelia sikere összefügg az apja személyével?
Felállok az asztaltól, és kettejük közé lépek. Szemernyi hely sem marad közöttünk,
amikor lenézek a fickóra.
– Hallotta, nem akar válaszolni a kérdéseire. Takarodjon. Most.
Távozik, de előtte még csinál néhány fotót, és megjegyzi:
– Bámulatos, mennyire hasonlít rá, Miss McLachlan. A rajongók imádni fogják.
Laurelyn nem válaszol rögtön. Azt hiszem, kell néhány perc, amíg megemészti a
történteket, és mindazt, amit jelent, úgyhogy hagyok neki időt. Amikor úgy tűnik,

feldolgozta, rám néz.
– Ez mindent megváltoztat. Soha senki nem fog többé Paige McLachlanként rám nézni.
A világ részére mindig csak Jake Beckett lánya leszek.
– A Southern Ophelia nem azért tart itt, mert felhasználtad a nevét. Te és a bandád nem
az általa kitaposott úton váltatok sikeressé. Az emberek látni fogják.
– Ebben nem vagyok olyan biztos. Fel kell hívnom anyát… és apát.
Ennyit arról, hogy ma este felteszem a nagy kérdést.
– Szia, anya! Otthon vagy? – Rövid szünetet tart. – Húsz perc múlva ott vagyok.
Nem vágyom rá, hogy újra találkozzam Jolene Prescott-tal, mert nem a legjobb
körülmények között váltunk el legutóbb. És lerí róla, hogy ugyanezt érzi, amikor Laurelyn
társaságában belépek a nappalijába. Résnyire szűkült szeme nem hagy kétséget. Ezzel
szemben Jake Beckett barátságos, és felkel a helyéről, hogy kezet rázzunk.
– Örülök, hogy újra találkozunk, Jack.
Laurelyn anyja kurtán biccent, aztán a lányára néz, várja a magyarázatot.
– Mi folyik itt?
– Jackkel éppen vacsoráztunk, amikor egy riporter – vagy legalábbis azt hiszem, hogy az
– az asztalunkhoz lépett. Fotókat készített, és azt kérte, mondjak pár szót arról, milyen
érzés Jake Beckett lányaként dolgozni a zeneiparban. – Egyenesen Jake szemébe néz. –
Azt kérdezte, hogy te szerezted-e nekem az állást a Southern Opheliában.
Jake először Jolene-re néz, aztán a lányára.
– Azt hiszem, már korábban el kellett volna mondanom, hogy múlt héten beadtam a
válókeresetet. Úgy tűnik, máris megkezdődött a kutakodás. Sajnálom. Tudom, hogy nem
akartad nyilvánosságra hozni.
– Nem kellene aggódnod emiatt, Laurie – erősködik Jolene. – Egyáltalán nem okoz kárt
neked. Sőt, csak lökést ad a karrierednek. – Nem érti, és azt hiszem, soha nem is fogja.
Laurelyn nem így akart sikeressé válni.
– De éppen ez a lényeg, anya. Nem akarom, hogy a Jake Beckett-tel való genetikai
kapcsolatom indítsa be a pályafutásomat – próbálja elmagyarázni az anyjának Laurelyn. –
Mindent a saját erőmből akartam elérni.
– És úgy is lesz. Már megtörtént. A világ már tudja, milyen tehetséges vagy. A Southern
Ophelia befutott, mielőtt ez az egész napvilágra került – győzködi az apja, de

fölöslegesen. Látom Laurelyn arcán. – Azonnal el kellene mondanod Randynek. És egy
interjút is össze kellene hoznunk, amilyen gyorsan csak lehet. Jobban mutat, ha te tárod a
világ elé, mintha egy pletykalap címoldala kürtölné szét.
Laurelyn mindjárt sírva fakad.
– Nem akartam, hogy ez történjen.
– Azt hiszem, ezzel kicsit elkéstél. – Jolene hangsúlya szinte azt sugallja, hogy még
örül is a történteknek.
Laurelyn az orrnyergét szorítja, gondolom, egyéb lehetséges megoldáson töri a fejét. De
semmi sem jut az eszébe, mert reggelre a szikra megfékezhetetlen erdőtűzzé válik.
– Azt hiszem, nincs más választásom, ha már egyszer nyilvánosságra került. Csak
értesíts, mikor és hol kell megjelennem az interjúra.

23. fejezet
LAURELYN PRESCOTT
Az utóbbi néhány nap észrevétlenül elröppent. Most már hivatalos – Jake Beckett az apám
–, és a keselyűk körözni kezdtek. A média összesereglett a bejárati ajtóm előtt, alig tudom
átvágni magam a tömegen, ezért a hátsó ajtón kell kisurrannom a néhány utcával lejjebb
parkoló kocsimhoz. Jack Henry ragaszkodik hozzá, hogy mindenhová elkísérjen. Nem
mondta, de szerintem aggódik a biztonságom miatt.
Péntek este van. Már csak két napunk maradt. Hogy történhetett? Úgy érzem, mintha
csak tegnap láttam volna kiszállni a taxiból a zuhogó esőben.
Egymással szembefordulva fekszünk a kanapén, lábam átvetve az övén.
– Vasárnap elutazol, és még mindig nincs tervünk.
Mély levegőt vesz, majd lassan kifújja.
– Nem maradhatok. És hacsak nem változott valami, te még nem állsz készen arra, hogy
velem jöjj.
Nem mondta ki nyíltan, de tőlem várja, hogy mindent feladjak azért, hogy együtt
lehessünk.
– Arra kényszerítesz, hogy válasszak.
– Nem. Ha választásra kényszerítenélek, azt mondanám, hogy gyere velem, vagy
felejtsd el az egészet. Én csak azt mondom, hogy szeretlek, és a világon mindennél jobban
akarlak, de nem maradhatok. – Van egyáltalán különbség a kettő között?
Nem hiszem, hogy kibírnánk a távollétet. A távkapcsolatok ritkán tartósak.
– Fogalmam sincs, hogyan működhetne, ha nem vagyunk együtt.
A karomat simogatja. Azt hiszem, így akar megnyugtatni, de nem túl hatásos, mert ezen
a ponton már semmi sem segít.
– Azt hiszem, rögtönöznünk kell. Mindennap beszélünk és találkozunk, amilyen
gyakran csak tudunk. Csetelünk webkamerával, és táncolhatsz nekem a showgirljelmezedben.
Úgy érzem, bármelyik percben sírva fakadhatok.
– Nem vicces. Rémesen fogom magam érezni nélküled.

– Gyere velem haza, és akkor nem kell.
Szeretnék, de nem sétálhatok el csak úgy. Most nem.
– Nem lehet.
– Úgy érted, nem jössz.
A megélhetése a termesztett szőlőiről birtokolt tudáson alapszik. Egész életében azt
tanulta, milyen körülményeket biztosítson a különböző fajták fejlődéséhez. Ezt értem.
Tönkremenne, ha az ismertet el kellene hagynia az ismeretlenért. De nem igazságos, hogy
úgy állítja be, mintha én lennék az egyetlen, aki nem hajlandó áldozatot hozni.
– Ahogy te sem maradsz.
Leveszi a kezét a karomról, és a plafont bámulja.
– Akkor azt hiszem, eldöntöttük. Te itt maradsz. Én visszautazom. Egy cseppet sem
jobb a helyzetünk, mint négy hónapja, amikor megszöktél előlem. Csakhogy most olyan
kibaszottul szeretlek, hogy az elválás összetöri a szívem.
Neheztel. Meg tudom állapítani.
– Dühös vagy?
– Naná, hogy az vagyok, szétvet az ideg, amiért ilyenek a körülményeink. Veled akarok
lenni, és te is velem. Miért nem találunk rá megoldást?
Egy ideig csendben fekszünk, de vágni lehet a feszültséget. Végül ő töri meg a
hallgatást.
– Milyen hosszú a következő turnéd?
Szándékosan kerültem a gondolatát.
– Három hónapos. Augusztusban indul, és október végéig nem is fejeződik be. Csak két
hét szabadságom lesz, mielőtt stúdióba vonulunk, hogy az új albumon dolgozzunk.
– El tudsz utazni, hogy velem töltsd az ünnepeket?
Az nem fog menni.
– Már most vannak lefoglalt karácsonyi fellépéseink.
– Hat hónapra előre próbálok találkozót egyeztetni, és nem tudsz belepréselni a
programba. Ez hatalmas probléma lesz.
Azt mondja, nem kényszerít választásra, de valójában igen. Nem mondja ki, de ha nem
utazom el vele, mindennek vége köztünk. Ebben olyan biztos vagyok, mint még semmi
másban egész életemben. De miért nem képes megérteni, hogy nem ígért nekem semmit?
Nem kért feleségül – legalábbis nem komolyan vehetően. Bolond lennék, ha felrúgnék
mindent, miközben semmire sincs garancia. Dönthet úgy három hónap múlva, hogy elege
van belőlem.

Nem tudom, mit mondhatnék még.
– Mi lenne, ha kipróbálnánk a távkapcsolatot, és meglátnánk, hogy működik?
– Azt hiszem, nincs túl sok választásunk, mivel nem jössz velem.
Tényleg azt akarja elérni, hogy még ennél is pocsékabbul érezzem magam?
– Ne mondj ilyeneket. Bűntudatot keltesz bennem.
– Ha attól meggondolod magad, akkor azt akarom, hogy bűntudatod legyen – annyira,
hogy összepakolod minden cuccod, és hazajössz velem, ahová tartozol.
Amikor azt mondja, „haza”, rögtön Avalonra gondolok a lakásom vagy a turnébusz
helyett. Ott látom magam, amikor a férjemként gondolok rá, és elképzelem a családot,
amit alapítani akar velem.
Az agyamat teljesen leszívta, hogy újra és újra ezen töröm a fejem megoldást keresve,
ami, őszintén, nem is létezik. Majdnem egy hónapig gondolkodtam és aggódtam a
kapcsolatunk miatt, belefáradtam. El kell menekülnöm az elválásunk réme elől, még ha
csak egy kis időre is.
– Vigyél ágyba, és feledtesd el, hogy elutazol. – Kétségbeesetten hangzik, de nem
érdekel.
– Ha megteszem, nem azért lesz, hogy elfeledtessem. Megmutatok neked mindent, ami
miatt érdemes velem jönnöd.
– Mindegy. Nekem bármelyik megfelel.
Megfogja a kezem, én pedig követem végig a folyosón a hálószobámig. Megtorpan,
mielőtt elérjük az ágyat, és megcsókol – csak egy egyszerű, édes, romantikus csók. Miután
abbahagyja, nem tudok elfojtani egy mély sóhajtást.
– Ha elutaztam, nem lesz, aki megcsókolja az ajkaidat. – A nyakamra tapad, megkeresi
azt a bizonyos pontot a fülem alatt, amitől mindig kellemes borzongás fut végig a
gerincemen. – Vagy itt.
Megragadja a pólóm alját, és a fejemen keresztül lehúzza. A tenyerébe fogja a mellemet,
miközben továbbra is a nyakamat csókolgatja, aztán a vállamon folytatja. A hátam mögé
nyúl, hogy kikapcsolja a melltartómat, miközben a szája a két mellem közötti területre
téved. Amikor érzem, hogy elenged a melltartóm, lecsúsztatja a pántot a karomon, és a
földre dobja.
Végigcsókolja a hasamat, majd térdre ereszkedik előttem. Érzem a nyelvét a
köldökömön, miközben kigombolja a farmeromat. A cipzár hangját hallom, amint lassan
lehúzza, egész testem bizsereg, a mellbimbómtól a lábujjam hegyéig.
Általában beleakasztja az ujját a farmerom és a bugyim derekába, hogy egy rántással

megszabadítson tőle, de most nem. Az egyik ujját elölről a bugyimba csúsztatja, majd
megfordítja a kezét, hogy hívogató mozdulatokkal ingerelhesse a csiklómat az
ujjhegyével. Érzem, ahogy nedvesedik a bugyim, ragacsos, nedves érzés, és minden
cseppje miatta van – a férfi miatt, akit teljes szívemből szeretek. A férfi miatt, akit nem
tudom, hogyan fogok elengedni.
Abbahagyja az eddigi tevékenységét, és megmarkolja a farmeromat, a bugyimmal
együtt. A bokámra tolja, én pedig a vállára támaszkodva kilépek belőlük, először az egyik,
majd a másik lábammal. Miután félrelöki a ruháimat az útból, a csípőmbe markol, és
megcsókolja a hasam, mielőtt délebbre kalandozna.
Ez sosem a legjobb pozíció ahhoz, amire készül, ezért örülök, amikor az ágy szélére
ültet. Megemeli mindkét lábam, és a vállára támasztja, majd hozzám dörzsöli az orrát.
– Bárcsak palackozhatnám és magammal vihetném. Átitatnám vele az ágyneműt, és
hemperegnék benne.
Kuncogva a hajába túrok, és megsimogatom a feje búbját. Hiányozni fognak a
komolytalan megjegyzései.
A párnákért nyúlok, és egyet a hátam mögé illesztek, hogy jobban lássam, mit művel.
Egészen szexmániássá változtatott; szeretem nézni a száját a lábaim között. A mocskos
gazember tönkretett. Nem mintha valaha is akarnék mással szeretkezni, de senki sem
válthat ki belőlem olyan eksztázist, amilyet vele érzek.
Összerezzenek, amikor a nyelve hozzám ér. Nem azért, mert megriadok, vagy váratlanul
ér, hanem mert minden idegszálam tűzben van és érte kiált. Az érzékeim nem bírják a
rengeteg ingert, amikor végre megkapják, amire vágynak.
A kezével hátratolja a lábamat, miközben a nyelve egyre gyorsabban jár. Érzem, ahogy
erősödik a nyomás, azok a csodás hullámok, amelyek a mélyből törnek a felszínre.
– Óhhh… pontosan ott. Ez olyan jó érzés.
Mindig követi az iránymutatásomat. Ha azt mondom, hogy ott, akkor addig nem hagyja
abba, amíg nem kezdek el sikoltozni.
Kissé erősebben ingerli az érzékeny területet a nyelvével, érzem a kitörni készülő
orgazmust. Megmarkolom a haját, ahogy mindig, és megrántom.
– Pont ott. Igen, így. – És egy pillanattal később az egész testem megfeszül, a számat
pedig… elhagyja a sikoly, amiről tudta jól, hogy ki fogja csalni belőlem.
Amikor elengedem a haját, még mindig érzem a száját a testemen.
– És az első befutónk, hölgyeim és uraim.
A hátam mögé dobom a párnákat, és hátrafelé kúszom az ágyon.

– Még nem ért véget a verseny.
A bokámnál kezdve végigcsókolja a lábam.
– Ó, a következő rész nem verseny lesz. Úgy tervezem, hogy kihasználom az időt önnel,
Miss McLachlan. Ki tudja? Talán egész éjszaka eltart.
– Ez ígéret?
Vigyorogva folytatja az útját a lábamon. Amikor eléri a combjaim hajlatát, megáll, hogy
megcsókolja a szeméremcsontomat.
– Mindig olyan sima. Nem is tudod, mennyire szeretem.
A hasamon folytatja a csókolgatást, amíg eléri a mellemet. Szája elidőzik a mellkasom
közepén, majd összenyomja a melleimet, mint egy szendvicset. A gondolattól magamba
fojtok egy nevetést.
A nyakamhoz érve a fejem fölé szegezi a kezemet.
– Fordulj meg.
A hasamra gördülök, kezem még mindig csapdában a fejem fölött, miközben Jack Henry
a nyakamat csókolgatja. Lassan elindul lefelé, egyetlen pontot sem felejtve ki az útból.
Tetőtől talpig libabőrös vagyok – megőrjít, amit csinál, és ezt ő is tudja.
Amikor a hátam alsó részéhez ér – a ponthoz, amit annyira szeret –, nyaldosni kezd.
Fogalmam sincs, miért rajong érte annyira, de nem érdekel, ameddig ilyesmiket művel
velem. Úgy felizgat, ahogy semmi más.
A következő célpont a fenekem, és a dolgok itt kezdenek bizarrá válni. Beleharap a
popsimba, ahogy szokta, de aztán lejjebb halad, szája a combjaim közé kerül. A térdével
szétfeszíti a lábaimat, és alám helyez néhány párnát. A párnákra fekszem, aztán… ó,
basszus! A lányos részeimet nyalja. Hátulról. Ebből a szögből még sosem csinálta, az
érzés olyan… pikáns. És tetszik. Nagyon is.
Hátulról megragadja a combomat, és széttárva megemeli, hogy a fenekem az ég felé
meredjen. Azt hiszem, ez a pozíció pokolian megalázó lenne, ha nem lenne olyan
fantasztikus, amit művel.
Ámulatba ejtő, hogy mindig előhúz egy trükköt a tarsolyából.
Hirtelen megáll, és azt mondja.
– Nem, nem fogsz újra így elmenni. Benned akarok lenni, amikor legközelebb elélvezel.
– Megpaskolja a csípőmet, ezzel jelzi, hogy forduljak meg.
Amikor újra hanyatt fekszem, elhelyezkedik fölöttem. Szemtől szemben vagyunk.
Végigfuttatja a kezét a karomon, amíg megtalálja a kezem, és a fejem fölé emeli. Ujjait az
enyémekbe kulcsolja és megszorítja. Nem szakítja meg a szemkontaktust – nem is pislog

–, ahogy belém hatol. De látom a tekintetén, hogy milyen jó érzés bennem lennie. Sosem
tudnám eltéveszteni ezt a gyönyörteljes pillantást.
Megemelem és a derekára csavarom a lábaim, hogy mélyebben érezhessem. Jack Henry
sosem lehet elég közel. Mindig közelebb akarom tudni.
A könyökére helyezi a testsúlyát, és a fejemet az alkarjai közt dédelgeti. Csókokkal
halmozza el az egész arcomat.
– Annyira szeretlek. Te vagy a mindenem. – Kezünk még mindig összefonódik a fejem
fölött, erősebben szorítja, ahogy lassan mozog bennem. Homlokát az enyémhez préseli. –
Felébresztetted a szívem a csókoddal.
Ezúttal én markolok bele a kezébe.
– Istenem, szeretlek.
Elfordítja a csípőjét, hogy mozgás közben ingerelhesse az érzékeny pontomat. Semmi
sem fogható ahhoz, amikor egy férfi többféleképpen is el tud juttatni a csúcsra, még lassú,
gyengéd szeretkezéssel is. Ahhoz pedig pláne semmi sem fogható, ha közben arról beszél,
mennyire szeret. A hallottakból ítélve, a kisebbséghez tartozom. Nem hiszem, hogy a
legtöbb nő pusztán a közösüléstől el tud élvezni. De nem minden nőnek van olyan
szeretője, mint Jack Henry.
Amikor vége, ellazultan fekszik rajtam. Leveszem a lábam a derekáról, és terpeszben
hagyom, hogy elidőzzön köztük egy ideig, amíg még bennem van. Szeretem ezeket a
pillanatokat, amikor még eggyé olvadunk.
– Ígérd meg, hogy egyetlen férfinak sem hagyod, hogy ilyesmit csináljon, miután
elmentem.
Hűha. Ez olyan véglegesnek hangzik, mintha örökre vennénk búcsút egymástól, és soha
többé nem találkozhatnánk.
– Senki sem fog hozzám érni így vagy bármilyen más módon. Te vagy az egyetlen.
– Esküdj meg.
– Esküszöm.
A karjaiba zár, én is átölelem. Addig szorítjuk egymást, hogy az már szinte fáj.
– Rettegek, hogy elveszítelek.
– Én is rettegek tőle.
Homlokát ismét az enyémhez szorítja.
– Nem bírom ki. Megfogadtam, hogy nem mondok ilyet, de nem tehetek róla. Kérlek,
gyere haza velem. Tudom, hogy Ausztráliában nem lehet olyan karriered, amilyet
szeretnél, de tudod, hogy gondoskodhatok rólad. Megkaphatsz mindent, ami csak a szíved

vágya, és soha nem kell dolgoznod.
Egy pillanatig fontolóra veszem a javaslatot, de még mindig nem kérte meg a kezem.
– Nem tehetem. Nem tudom, hogyan fog működni, de megtaláljuk a módját. Muszáj
lesz, mert más lehetőség szóba sem jöhet.

24. fejezet
JACK MCLACHLAN
Az utolsó két napot vagy ágyban, vagy a zuhany alatt töltöttük Laurelynnel, hogy aztán
visszabújhassunk az ágyba. Azt is mondhatnám, hogy ez volt életem legjobb két napja, ha
nem állna mögötte az ok, amiért negyvennyolc óráig nimfomániássá váltunk.
Ma elutazom, ő pedig nem jön velem.
A biztonsági ellenőrző kapunál állunk, a gyomromban fészkelő émelyítő érzés még
rosszabb, mint képzeltem. Érzem, hogy elakad a lélegzetem, és a szívem helyén tátongó
űr miatt sajog a mellkasom. Ez a kín még annál is rosszabb, mint amikor megtaláltam
Laurelyn búcsúlevelét.
Nem vagyok sírós típus – soha –, mégis úgy érzem, most meg fog történni. Idegen
érzés, küzdök is ellene, de minden egyes perccel nehezebb. Elválásunk a küszöbönáll,
elkerülhetetlenül.
A karjaimba zárom, szorosabban ölelem, mint kellene. Valószínűleg fájdalmat okozok
neki, de így próbálom eggyé olvasztani magunkat, hogy ne hagyjam itt. De a módszer nem
működik.
Hallom Laurelyn lágy, halk hangját a fülemben, érzem, hogy reszket a karjaim közt.
– Ne menj – suttogja.
Amikor kibuggyannak a könnyeim, gyorsan a hajába temetem az arcom.
– Ne hagyd, hogy nélküled menjek el.
És megint ott vagyunk, ahonnan elindultunk, gyűlölöm. Ő nem jön, én nem
maradhatok.
Együtt töltött időnk a végéhez közeledik. Nem maradt már sok hátra, ezért elhúzódom
tőle, hogy láthassam az arcát.
– Ezt egyáltalán nem így terveztem.
– Tudom. Én sem akartalak elengedni úgy, hogy a dolgok ilyen… rendezetlenek kettőnk
között.
Nem is sejti, hogy teljesen másra céloztam.
– Nem erre gondoltam, bébi. – A zsebembe nyúlok, és előveszem a fekete bőrdobozkát,

amit már két hete mindenhova magammal viszek. A tökéletes pillanatra vártam, de nem
akart az utamba akadni. Most így kell csinálnom, mindössze percekkel azelőtt, hogy
elválnánk egymástól, isten tudja, milyen hosszú időre.
Előrenyújtom, hogy jobban lássa. Szeretném, ha lenne néhány perce felfogni, mire
akarok kilyukadni. Rövid pillantást vet rá, aztán tekintete rögtön az enyémbe fúródik. Úgy
néz rám, mintha mondani akarna valamit, de képtelen kinyögni a szavakat.
– Laurelyn, egyszer már megkértelek, legyél az enyém három hónapra. Most arra
kérlek, légy az enyém mindörökre.
Kinyitja a száját, hogy mondjon valamit, de az ajkára teszem az ujjamat.
– De nem akarom, hogy most azonnal válaszolj, mert még nem állsz készen arra, hogy
igent mondj. Még időre van szükséged, hogy kitárhasd a szárnyaidat és szárnyalj. Teljes
szívemből szeretlek, ezért azt akarom, hogy megtapasztalj mindent, amit ez az élet
kínálhat, mert nem fog rád várni. Én viszont igen. Várni fogok rád, ameddig csak kell, és
miután kiábrándultál ebből az életből, eljöhetsz hozzám… amikor már készen állsz, hogy
velem töltsd életed hátralevő részét.
Könnyek gyűlnek a szemébe.
– Nem teheted ezt velem éppen azelőtt, hogy felszállnál a gépre.
Hallom az utolsó felszólítást a Los Angeles-i járatra, úgyhogy kipattintom a dobozkát.
– Amikor visszajössz hozzám, meg fogom kérni a kezed, de addig is… – A szája elé
kapja a kezét, amikor megpillantja a gyűrűt. Megfogom a bal kezét, és gyűrűsujjára húzom
a gyémánt eljegyzési gyűrűt. – Tudom, hogy általában nem szokták viselni a gyűrűt, ha
nem mond igent az illető, de szeretném, ha viselnéd, emlékeztetőül, hogy várok rád.
Valahányszor rápillantasz az ujjadra, jusson eszedbe, milyen türelmetlenül várom, hogy
eljöjj hozzám, és elkezdhessük a közös életünket.
Könnyek gördülnek végig az arcán.
– Annyira dühös vagyok most rád, hogy nem látok tisztán. Kibaszottul szerelmes
vagyok beléd, ugyanakkor szétrúgnám a segged. Nem is tudom, hogy felpofozzalak, vagy
letépjem rólad a ruhát.
– Én a ruhára szavaznék, de nem hiszem, hogy a reptéren engedélyezett.
– Nem tudom elhinni, hogy ezt tetted velem.
Most már a gépem lekésését kockáztatom.
– Mennem kell, bébi.
– Tudom.
– Gondolj arra, hogyan meséljük majd el a gyerekeinknek, ha igent mondasz.

A biztonsági kapunál áll, és hisztérikusan zokog, miközben átsétálok a ponton, ahonnan
már nem látom többé. Megszakad a szívem. Egyáltalán nem így terveztem a lánykérést, de
nem bántam meg. Tudom, mit csinálok. Így vagy úgy, de feleségül fogom venni.
Két órám van a csatlakozásig a Sydney-be tartó járatra. Előveszem a zsebemből a
mobilomat, és esküszöm, legalább tíz percig bámulom. Félek ettől a hívástól és a
beszélgetéstől – az első, majdnem lánykérés utáni beszélgetéstől. Mindössze négy óra telt
el azóta, hogy Nashville-ben hagytam Laurelynt, és meg vagyok győződve róla, hogy
képes lenne kikaparni a szemem most, hogy volt ideje gondolkozni a történteken.
Miközben a válaszát várom, rádöbbenek, hogy ideges vagyok – komolyan, rohadtul
ideges. Mi van akkor, ha az elmúlt négy órában arra a következtetésre jutott, hogy egy
seggfej vagyok, és esze ágában sincs hozzám jönni? Le akarom tenni a telefont. Már
éppen fontolóra venném az ötletet, amikor meghallom a hangját.
– Nagy bajban vagy, barlanglakó.
Barlanglakónak nevezett. Ez jó jel. Nem lehet olyan mérges, ha így hívott faszkalap
helyett, amit elég gyakran használ.
Mondanom kellene, hogy sajnálom? Mert nem, és ha megtenném, hazudnék.
– Nem bánom, amit tettem. Akkor sem, ha dühös vagy rám. Egyedül azt bánom, hogy a
tökéletes pillanatra vártam, amikor illő módon megkérhetem a kezed. Erre nyilván nem
került sor, és sajnálom. Azt akartam, hogy tökéletes legyen, mert nem volt túl sok
ilyenben részed eddig, de elrontottam, mint mindig.
– Most a legszívesebben lerángatnám rólad a ruhát.
Ez biztatóan hangzik.
– Nekem sem lenne ellenemre, de hajlandó vagyok elfogadni a válaszodat helyette.
Tudom, hogy azt mondtam, nem akarom most azonnal hallani, de ha igent mondasz,
akkor ne habozz a tudomásomra hozni.
– Micsoda? Hogy eloszlassam a jól megérdemelt szorongást? Szó sem lehet róla, Mr.
McLachlan. Ilyen lánykérés után számíthatsz rá, hogy várnod kell a válaszra – egy ideig.
O-ó. Ez a része már nem hangzik olyan jól.
– Szóval megbüntetsz, amiért feleségül akarlak venni?
– Nem. Azért a kapkodásért büntetlek, amit produkáltál.
Azt reméltem, annyira örülni fog az egésznek, hogy megfeledkezik a körülményekről.

– Nem túl szerencsés így kezdeni a közös jövőnket. Talán nem a szemet szemért a
legjobb taktika egy házasságban.
– Egy szóval sem mondtam, hogy hozzád megyek.
De így lesz. Gondoskodom róla.
– Azt sem mondtad, hogy nem, és amíg nem határozod el magad, türelmetlenül várni
fogom, hogy megérkezz hozzám.
– Tudod, nem játszol tisztességesen.
Utaltam én valaha is az ellenkezőjére?
– Úgy emlékszem, mondtam már neked, hogy mindig megkapom, amit akarok, persze
ésszerű eszközökkel.
– Gyűrűt húztál az ujjamra – káprázatos, ha már itt tartunk –, és másodpercekkel
azelőtt, hogy elrepültél volna, azzal kecsegtettél, hogy feleségül veszel. Kapargattad a
felszínt, de még csak nem is kérdezted meg rendesen, hogy leszek-e a feleséged. És
mindezt akkor, amikor éppen érzelmi összeomláson megyek keresztül a távozásod miatt.
Komolyan ésszerűnek tartod ezt?
– Nem, de azt hiszem, elérem, amit akarok, és feleségül jössz hozzám. – Ezt a
végeredményt tartom szem előtt. A hogyan nem igazán tud érdekelni.
– Még mindig nem mondtad, hogy feleségül akarsz venni, szóval csak azután
válaszolok, hogy rendesen megkérted a kezem.
Beleegyezőnek tűnik, ezért teszek egy próbát.
– Laurelyn, hozzám jönnél feleségül?
– Nem.
– Nem? – Nem egészen erre a válaszra számítottam.
– Telefonon keresztül nem rendes lánykérés, és addig nem fogok válaszolni, amíg
térdre nem ereszkedsz előttem.
Basszus. Le kellett volna térdelnem, amikor odaadtam a gyűrűt.
– Kicsit nehéz kivitelezni, ha tízezer kilométerre vagyunk egymástól.
– Nekem sincs ínyemre, haver, de nálam a részeg és a telefonos lánykérés is
érvénytelen.
Kíváncsi voltam, szóba hozza-e valamikor Vegast.
– Most először említed a részeg lánykérést.
– Szóval emlékszel rá?
Hogyan is felejthettem volna el egy ekkora baklövést?
– Naná, hogy emlékszem. Seggbe tudtam volna rúgni saját magam, amiért így

elpazaroltam azokat az értékes szavakat. Sokkal többet érdemelsz annál, hogy piásan
kérjem meg a kezed.
– Arra mérget vehetsz. Következésképpen egyik lánykérés sem számít, sem a részeg,
sem a józan. Te nem kértél meg, én pedig nem válaszoltam.
Semmi kedvem ezzel a búcsúval visszatérni Ausztráliába.
– Üljek repülőre, és utazzak vissza most rögtön?
– Ne. Nem ez a legjobb alkalom, hogy házasságról beszéljünk, majom. Még mindig elég
dühös vagyok rád.
Épp most húztam egy gyönyörű gyűrűt az ujjára, feleségül kértem, ő meg dühös rám. Ez
nem lehet igaz.
– Ne csináld ezt, bébi. Vedd észre a szándékot a gesztus mögött. Szeretlek, és örökké
veled akarok élni. Ne engedd, hogy a formaságok vagy a düh miatt megfeledkezz erről.
– Nem fogom.
Aljas trükk, de bevetem, hátha sikerül lecsillapítanom a mérgét.
– És gondolj a gyönyörű gyerekekre, akikre úgy vágysz. Összehozzuk – annyit,
amennyit szeretnél, bármikor, ha készen állsz rá.
– Valami azt súgja, hogy te legalább annyira szeretnéd azokat a gyerekeket, mint én. A
beszélgetéseink fele körülöttük forog.
Igaza van. Valami megváltozott bennem, én is akarok gyereket.
– Úgy gondolod?
– Most az érdekel, hogy azt gondolom, akarod őket, vagy hogy sokat beszélgetünk
róluk?
– Mindkettő.
– Akkor mindkettő igen.
Beszéltünk már kölykökről, nem újdonság a számára.
– Tényleg akarok gyerekeket, de csak veled.
Tehetetlen düh hangját hallom.
– Szétvet az ideg, amiért most beszélgetünk erről, pedig az elutazásod előtt kellett
volna.
Igaza van. Ostoba baromnak érzem magam, amiért a tökéletes pillanatra vártam.
– Sajnálom, hogy ilyen sokat vártam. Meg kellett volna kérnem a kezed aznap, amikor
megvettem a gyűrűt. Akkor akartam feltenni a kérdést, amikor vacsorázni vittelek az
Oscar’sba. A kezemben volt a doboz, felkészültem, és odajött az asztalunkhoz az a firkász.
– Kiborultam, épp mielőtt feltetted volna a kérdést. Sajnálom.

A sors keze. Nem úgy kellett volna megtörténnie.
– Nem a te hibád – nyugtatom.
– Türelmesnek kell lenned velem.
– Bébi, harminc évet vártam rád. Várhatok még egy kicsit.

25. fejezet
LAURELYN PRESCOTT
El sem tudom hinni, hogy Jack Henry ezt tette velem.
A mi esetünk nem szokványos. Sosem volt – és soha nem is lesz az –, ezért nem is
értem, miért kellene normális lánykérést várnom tőle. De egy dologban igaza van: tényleg
lesz mit mesélni a gyerekeinknek.
A gyerekeink. Hűha. A valóság minden határán túlmegy, hogy a három hónapos, anonim
szexmaraton egyezményétől odáig jutottunk, hogy házasságon és gyerekeken törjük a
fejünket. Főleg ha számításba vesszük, mennyire ellenezte mindkettőt. Vajon aggódnom
kellene amiatt, hogy alig néhány hónap alatt száznyolcvan fokos fordulatot tett olyan
kérdésekben, amelyekben határozott véleménye volt?
Tudom, hogy szeret, de félek, hogy rossz okokból változott meg a véleménye a
házasságról és a családalapításról. Nem akarom, hogy az egészet arra alapozza, amit én
akarok, ahelyett, amit ő akar, csak azért, hogy megtartson.
Szükségem van valakire, akivel beszélhetek Jack Henry lánykéréséről. Csak egyetlen
ember van, akivel brutálisan őszintén beszélhetek a témáról, és ő Ausztráliában csavarog
élete szerelmével. Az órára pillantok – az ő ideje szerint este tíz van. Mindenképp
felhívom azt a kis ribit.
A harmadik csengésre veszi fel, számomra egyáltalán nem ismeretlen köszönéssel.
– Szevasz, ribanc.
A sokadik alkalom után elveszti a meglepetés erejét.
– Helló, picsa. Mi a helyzet odalent?
Előre látom, hogy a válaszába valamilyen módon beleszövi, mit művel odalent vagy Zac
alatt.
– Lenne megjegyzésem ezzel kapcsolatban, és mondhatnám, hogy éppen belezavartál,
de nem teszem.
Ez újdonság lenne.
– Kösz. Nagyra értékelem.
– Szóval, hogy érzed magad, amióta a jóképű öltönyös lelépett? Nem ma lett volna a

napja?
Még mindig így nevezi.
– De. Kábé öt órával ezelőtt szállt fel.
– Jól vagy?
Nem, dehogy vagyok. Sokkal szarabb, mint hittem.
– Egyáltalán nem jó, hogy újra el kellett válnunk.
– Akkor mi a terv?
– Addie, arra kért, legyek a felesége. – Elrántom a telefont a fülemtől, készülve a
kirobbanó sikításra.
– Micsoda? – kiáltja, ahogy vártam. – Mesélj el mindent!
– Azt mondta, tudja, hogy még nem állok készen a karrierem feladására, de várni fog
rám, ameddig csak kell, és keressem meg, ha már hajlandó leszek feleségül menni hozzá.
És gyűrűt húzott az ujjamra. Eljegyzési gyűrű – a legszebb, amit valaha láttam –, azt
mondta, emlékeztető arra, hogy vár rám. Ezzel távozott, de aztán felhívott Los
Angelesből, és megkérte a kezem telefonon.
– Mit fogsz most csinálni?
Tudom, mit akarok – félredobni mindent és utána rohanni. Meg akarom előzni
Avalonban és az ágyán fekve várni, hogy megérkezzen.
– Fogalmam sincs. Ezért hívtalak téged. Szükségem van egy keresetlen tanácsra.
– Csak párszor találkoztam a fickóval, akkor is hamis körülmények között. Egyébként
kösz még egyszer érte.
Nem fogja hagyni, hogy megfeledkezzem róla.
– Tudom, sajnálom.
– Nehéz olyan emberrel kapcsolatban tanácsot adni, akit nem ismerek, de ezt tudom
javasolni: gazdag és sikeres, sosem kell majd azon aggódnod, hogyan fog gondoskodni
rólad. Állati jól néz ki, ez is határozottan jó pont. Abból ítélve, amit elmeséltél, ti ketten
úgy keféltek, mint a nyulak. Különösen nagy figyelmet szentel a micsodádnak, és sokszor
eljuttat a csúcsra, szóval itt sem lehet hiba. Mindketten tudjuk, hogy a pocsék szex válóok.
Magánnyomozót fogadott, hogy felkutasson, ez is azt bizonyítja, mennyire vágyik rád.
Biztosan szeret, különben nem kérte volna meg a kezed. De te szereted őt annyira, hogy
hozzámenj?
Tudom, hogy a válasz igen, de mást is figyelembe kell vennem.
– Szeretem, de aggódom, hogy csak azért beszél házasságról és gyerekekről, mert
mondtam neki, hogy családot szeretnék. Mi van, ha beleegyezik, de valójában nem akarja?

– Laurelyn, tényleg azt gondolod, hogy ez a fickó feleségül venne, ha nem akarna? Az
isten szerelmére, üres szexuális viszonyt folytatott a nőkkel, csak hogy megússza az
elköteleződést. Nem döntene úgy, hogy feladja ezt az életmódot, ha nem szeretne igazán,
és nem akarna feleségül venni.
Ebben lehet valami.
– De félek feladni a karrieremet, hogy aztán az egész visszafelé süljön el. Mi lesz, ha
leköltözöm Ausztráliába, és nem működik?
– Mi lesz, ha nem jössz, és sosem tudod meg, mi történhetett volna? Együtt tudsz élni
ezzel?
Együtt tudnék? Nem hiszem.
– Szerinted fel kellene adnom a karrierem?
– Tudod, hogy én mindent magam mögött hagytam Zac miatt, mert szeretem, és vele
akartam lenni. Lesz valaha énekesi karrierem? Nem. Érdekel? Nem. Együtt vagyunk, és
boldog vagyok. Hajlandó voltam kilépni. A kérdés már csak az, te is hajlandó vagy-e.
Addison más, mint én. Ő sosem félt a vakrepüléstől.
– Ismersz. Vannak gondjaim a bizalommal, és állati nehéz lebontani a falaimat.
– Túlságosan félted a lábujjaidat, ezért kihagyod a tánc örömét.
Ebből a szögből még nem gondoltam végig.
– Lehet, de sosem volt senki, aki vigyázott volna rám. Így védem meg magam.
– A kedvemért válaszolj a következő kérdésre: tényleg úgy érzed, hogy meg kell
védened magad Jacktől?
Nincs ember, aki mellett nagyobb biztonságban érezném magam. Senki.
– Nem. Épp az ellenkezője. Mindig ő vesz a védelmébe.
– Szerintem hozzá kellene menned – ha másért nem is, legalább azért, hogy újra itt
legyél velem, Ausztráliában. Hiányzol.
Szép lenne, ha visszakaphatnám Jack Henryt és a legjobb barátnőmet.
– Tudom, te is hiányzol nekem, és nagyon szeretem Ausztráliát. Azt hiszem, nagyon
boldog lehetnék ott. Könnyen el tudom képzelni magam Jack Henry családjában.
Csodálatos emberek, akik rögtön befogadtak, és családtagként bántak velem.
– Gondolkodhatsz még rajta, ha szükségét érzed, de egyértelműen látszik, hogy a szíved
már tudja, mit akar.
Igaza van. Éjjel-nappal törhetem a fejem, de hallom a szívem parancsát – azt
sikoltozza, hogy rohanjak hozzá, lehetőleg már tegnap. Másrészt viszont érzem, ahogy az
eszem próbálja átvenni az uralmat a szívem fölött. Viaskodik a szívem és az eszem, az

egyik azt súgja, menjek, a másik azt, hogy maradjak.
A szüleim áthívtak vacsorára anyuhoz. Most már hivatalos. Többé nem csak titokban
alkotnak egy párt. Az egész világ tudja, hogy együtt vannak, de a média vérszívói miatt
egyikünk sem jelenhet meg nyilvánosan.
A sztárrá válás egyáltalán nem olyan, mint amilyennek képzeltem.
Hetek óta először üres a bejárati ajtóm. Gondolom, van az a képmennyiség, ami után
érdektelenné válik, ahogy egy ember elhagyja a lakását.
A vacsora meglehetősen különös – valamilyen ragu.
meghatározni, és inkább nem kérdezek rá. Anya sosem volt túl jó szakács.
Nem tudom pontosan
Éppen az együttes időbeosztását és az új anyagot vitatjuk meg, amin dolgozom, amikor
anya kiszúrja a gyűrűt az ujjamon.
– Az micsoda?
Nem fog tetszeni neki.
– Egy gyűrű.
– Miféle gyűrű?
Pontosan tudja. Nem kell megkérdeznie.
– Eljegyzési.
– Szóval megkért, hogy légy a felesége?
Nem fogom elmagyarázni neki a vargabetűinket.
– Igen. Jack Henry megkérte a kezem.
Anya felháborodottan szusszant, és apára néz. Jelentőségteljes pillantást váltanak, nem
tudom dekódolni az értelmét, de felbosszant. Tudom, hogy azt jelenti, már beszéltek
rólunk.
– Laurie, nem mehetsz hozzá.
A válasz egyetlen, aprócska másodperc törtrészéig sem lep meg.
– És miért nem?
– Mert azt akarja majd, hogy költözz Ausztráliába. Ha elmész, a karrierednek annyi.
Kész, vége.
Kezd egyre kevésbé érdekelni az úgynevezett karrierem.
– Tényleg olyan szörnyű lenne, ha együtt élnék a férfival, akit szeretek?
– Most viccelsz? Persze, hogy rossz lenne. Borzasztó lenne végignézni, ahogy ilyen

övid idő után magad mögött hagynád a sikereidet. Ha most így befutottál, képzeld el, hol
lehetsz egy év múlva.
Nem kell hozzá zseninek lenni, hogy kitaláljam.
– Már most tudom, hogy hol lennék: egy turnébuszon, két fellépés között. Már
csináltam ezt, anya, tudom, milyen. Nem jó. – Apára pillantok. – Idővel könnyebb lesz?
Apa anyára néz, néma eszmecserét folytatnak az asztal két oldaláról.
– Kell egy kis idő, amíg hozzászokik az ember, de idővel jobb lesz. – Erős a gyanúm,
hogy ezt csak anya kedvéért mondja.
El kellene mondanom, mit érzek, hogy megértsék.
– A helyzet a következő. Ha Jack Henry nem toppant volna újra az életembe,
valószínűleg örömmel tölteném a napjaimat az úton, de nem így történt. Visszajött
megkeresni, mert szeret. És én is szeretem őt. Tudom, milyen az életem, amikor nincs
velem, és minden pillanatát gyűlölöm.
– Csak most utazott el. Még nem volt időd megszokni a távollétét, de idővel az is javul
majd. – Anya szalmaszálakba kapaszkodik.
– Nem akarom, hogy jobb legyen nélküle. Vele akarok lenni.
– Kicsim, ha vele vagy, az azt jelenti, hogy nem válhatsz sikeres énekesnővé, és nem
lehetsz velem, sem apáddal. Sosem találkoznánk. Képes lennél otthagyni az éneklést? És
minket?
Korántsem ez lenne a helyzet.
– Visszajönnék meglátogatni, amikor csak tudok, és ti is eljöhetnétek Ausztráliába
hozzánk. Nagyon tetszene. Gyönyörű ország, és barátságosak az emberek.
– Nem, arra ne számíts, hogy odáig utazom, mert nem fogok.
A szívem kihagy egy dobbanást, amikor anyám közli, hogy nem fog meglátogatni. Apa
arcáról leolvasom, hogy a kijelentése őt is meglepi, de védeni próbálja.
– Azt hiszem, anyád csak nem rajong az óceán fölötti repülésért.
– Persze. – Abban biztos vagyok, hogy ha ő kérné, habozás nélkül gépre ülne, bárhová.
Semmi sem változott. Még mindig másodhegedűs vagyok Jake Beckett mögött, ahogy
mindig. Miért adnám fel életem szerelmét, amikor anyám nyilvánvalóan előbbre helyezi
nálam a szeretett férfit?
– Mennem kell.
– Kicsim, igent akarsz mondani. Látom a szemedben, de nagy hiba lenne eldobni a
karrieredet és a családodat ezért a férfiért. Találsz mást, akibe beleszeretsz – valakit itt.
Talán egy férfit a zeneiparból, aki megérti, mivel jár ez az életforma.

Micsoda álszentség.
– Ó, úgy érted, találok valakit, ahogy te is? – A pillantásából kiolvasom, hogy egyáltalán
nem tetszik neki, amit mondok. Méghozzá azért, mert ez az igazság. – Várj csak. Rosszul
értem az egészet. Nem találtál senki mást, mert nem tudtad túltenni magad rajta.
Apa felemeli a kezét
– Talán tarthatnánk egy perc szünetet.
Neki nincs joga bíráskodni. Még nem döntöttem el, milyen szerepet kap itt, de
huszonhárom éve egyedül kezelem ezt a nőt, és most sincs szükségem a segítségére.
– Én lelépek innen.
Nincs időm erre a szarakodásra. Döntést kell hoznom, és nem kérek anyám úgynevezett
segítségéből.
Miután távozom anyáék házából, azon kapom magam, hogy legalább egy óráig autózom
a városban, míg végül leparkolok Charlie lakása előtt. Ég a villany a nappalijában, jó
jelnek tartom, valószínűleg otthon van.
Legalább tizenöt percig ülök a kocsimban azon tűnődve, tényleg ezt akarom-e csinálni –
megmondani, hogy kilépek az együttesből. Csalódni fog bennem. Borzasztóan érzem
magam emiatt, azok után, amilyen körülmények között befogadtak. Számíthattam rá,
amikor szükségem volt a segítségére, és most, hogy tényleg beindulnak a dolgok,
egyszerűen faképnél hagyom.
Nem engedhetem meg magamnak ezeket a gondolatokat. Egyszer el kell kezdenem
magamért élni, és pokolba azzal, mi a jó másoknak. Jöjjenek rá maguktól. A saját
sorsomért egyedül én vagyok felelős.
Idegesen ácsorgok Charlie ajtaja előtt, legszívesebben elfutnék, amikor kinyitja az ajtót.
– Helló. Mit keresel itt?
– Ne haragudj. Telefonálnom kellett volna előbb, de kocsikáztam, és itt találtam magam
a házad előtt. Bemehetek?
– Persze. – Szélesre tárja előttem az ajtót, én pedig belépek a nappalijába. Szemem
egyből a kanapéra téved, ha esetleg csaj lenne nála, de aztán rájövök, hogy valószínűleg
nem a kanapén aludna.
– Egyedül töltöd az estét?
– Nem. Később átjön egy barátom, de egy darabig még csak magam vagyok. – A kezével
int, hogy üljek le a kanapéra. Nem tehetek róla, muszáj arra gondolnom, mennyire
agglegényes a lakása. Jack Henry egyik háza sem így néz ki. Itt egypár fickónak kellene
ülnie, sörözés és meccsnézés közben. – Nem volt gond ma Jack elutazásával?

– Igen és nem. – Charlie rám néz, látszik a tekintetén, hogy magyarázatot vár. –
Hagytam felszállni a gépre, ha erre gondoltál. Néhány óra múlva meg kell érkeznie
Sydney-be.
– Kíváncsi voltam, vajon elengeded-e – nevet. – És melyik részével volt gond?
– Azt akarja, hogy menjek hozzá feleségül. – Várok egy pillanatot, mielőtt ledobnám a
következő bombát, de Charlie megspórolja nekem a szavakat.
– És azt akarja, hogy költözz Ausztráliába.
– Igen. De még nem válaszoltam neki. – Azt hiszem, kíváncsi a történet többi részére. –
Szeretem őt, és tudom, milyen érzés távol élni tőle. Borzalmas, és nem akarok újra
keresztülmenni ezen.
– Szóval azt akarod mondani, hogy kilépsz a bandából?
Azt hajtogatom magamban, hogy legyek erős, mert mindent Jack Henryért és magamért
teszek.
– Igen.
– Randy ki fog akadni.
Szerintem ez enyhe kifejezés.
– Tudom. Utálom, amiért ezt csinálom veletek, de nem maradhatok, ha nem csinálom
teljes szívvel.
– Megértem. És nem vagyok mérges. Fordított helyzetben én is ugyanezt tenném.
Bármit megtennék egy olyan szerelemért, mint amilyen a tiétek.
Nem tűnik sem csalódottnak, sem meglepettnek.
– Köszönöm, amiért nem érezteted velem, mekkora seggfej vagyok.
– Sosem akarnám, hogy rosszul érezd magad, amiért szerelmes vagy Jackbe, de te lehet,
hogy utolsó rohadéknak fogsz tartani, miután hallottad a kérésemet.
Ugyan, miféle kérés miatt gondolnék rosszat a drága Charlie-ról?
– Sosem gondolnék ilyesmit. Ahhoz túlságosan imádnivaló vagy.
– Majd meglátjuk, mit érzel, miután feltettem a kérdést.
Ez már megrémít egy kicsit.
– Oké…
– Maradnál a következő turné végéig, hogy ne kelljen lemondanunk a fellépéseket?
Ez azt jelenti, hogy október végéig maradnom kell.
– Az több mint három hónap múlva lesz.
– Nincs időnk beugrót keresni a turnéig, de tiszta lappal indulhatunk valakivel, miután
visszajövünk, és stúdiózni kezdünk.

Semmi kedvem hozzá. De valamennyire tartozom nekik ezzel, azok után, hogy teljesen
esélytelenként felvettek a bandába.
– Erről lehet szó.
Ha Jack Henry megtudja, hogy úgy döntöttem, hozzámegyek, azt akarja majd, hogy
azonnal hagyjam ott az együttest. Szóval még nem mondhatom el neki. Nem érdekelné, és
nem is értené meg, miért érzem kötelességemnek, hogy segítsek a bandának.
Egyébként is… azok után, amit velem művelt, megérdemel egy kis seggbe rúgást.

26. fejezet
JACK MCLACHLAN
Még ágyban fekszem, amikor meghallom az ajtócsengő bosszantó, ismétlődő hangját. Az
időeltolódás miatt nagyon későn – vagy nagyon korán – érkeztem haza. Még nem
hevertem ki az utazást, ezért szívesebben maradnék ágyban, amíg a zaklató feladja, de van
egy gond az ötletemmel: százszázalékos pontossággal meg tudom tippelni, ki lehet az, és
már most tudom, hogy nem fog elmenni.
Margaret McLachlan azért jött, hogy Laurelynnel találkozzon.
Kikapcsolom a biztonsági rendszert, és anyám mosolygó arca fogad az ajtó másik
oldalán. Micsoda meglepetés.
– Anya. Nem tudtál volna várni még egy kicsit? Alig néhány órája értem haza.
– Nem. Nem tudtam várni, különben megtettem volna. Azért jöttem, hogy lássam a
jövőbeli menyemet. Hol van?
Valószínűleg fel kellett volna hívnom, hogy idejében figyelmeztethessem, Laurelyn nem
jön haza velem, de nem akartam, hogy telefonon kelljen magyarázkodnom.
– Ő nem jött haza velem.
– Ezt meg hogy érted?
Biztos vagyok benne, hogy érthetően fogalmaztam.
– Pontosan úgy, ahogyan mondtam – az Államokban maradt.
– Nem értem. Azt hittem, minden rendben van kettőtök között.
– Így is volt – azaz, még mindig így van –, de nagy lendületet kapott a karrierje, igazi
country-szupersztár lett belőle. A rajongók imádják őt és a zenéjét. Nagyon keményen
dolgozott ezért, és még nem áll készen, hogy mindent eldobjon.
Anya arcáról lerí a csalódottság.
– Azt akarod mondani, hogy a karrierjét választotta helyetted?
– Ne tartsd emiatt kevesebbre, anya. Én is ugyanezt teszem vele.
Megütközve néz rám.
– De olyan biztos voltam benne, hogy miattad feladja az egészet – főleg miután együtt
töltöttetek egy egész hónapot.

– Bízom benne, hogy előbb-utóbb így lesz, de Laurelynnek időre van szüksége, hogy
magától rájöjjön ugyanerre. Nem akarom, hogy később gyűlöljön, vagy engem
hibáztasson, amiért elszalasztott egy életet. Első kézből kell tapasztalnia, milyen az,
utána biztos lehet benne, mit akar valójában.
– De mi lesz, ha sosem akarja majd otthagyni azt az életet? A csillogás és a siker csalóka
lehet. Te is tapasztalatból tudod.
Jogos, de Laurelynnek nem sokáig lesz ínyére, mert egyszerűen nem az a típus.
– Bízz bennem, anya… Ismerem Laurelynt, és tudom, hogy mire vágyik a szíve mélyén.
Most talán azt hiszi, hogy fényes karriert akar, de az az élet nem fogja kielégíteni. Férjre
vágyik… és gyerekekre. Ezeket nem kaphatja meg, ha állandóan úton van.
– Szóval csak ülsz a fenekeden, és ki tudja, meddig várod, hogy elkezdjétek a közös
életeteket?
Igen. Pontosan ezt fogom tenni.
– Jelen helyzetben nem igazán van más választásom, de nem aggódom. Hamar ki fog
ábrándulni abból az életformából, mert nem csak sikert és csillogást jelent. Nem lesz
boldog, amikor egyik városból a másikba utaznak a turnébusszal, és minden este másik
hotelben alszik el. Egy ideig én is részesültem benne, és elég hamar belefáradtam,
úgyhogy nem izgulok túlságosan. Újra együtt leszünk még az ünnepek előtt. Biztos vagyok
benne.
– Hogy veheted ennyire biztosra? – Látom anyán, hogy nem győztem meg teljesen.
– Adtam neki egy gyűrűt.
A kijelentés visszacsalja a mosolyt anyám arcára.
– Megkérted a kezét?
– Mondjuk.
Ennyit a mosolyról.
– Mit mondtál neki, amikor odaadtad?
– Azt, hogy időre van szüksége, amíg megtapasztalja, mit tartogat számára az az élet.
Amikor pedig úgy érzi, megkapott mindent, amit akart, jöjjön el hozzám, és feleségül
fogom kérni. Arra kértem, addig is viselje a gyűrűt, ami emlékeztetni fogja, hogy várok rá.
Ezek hallatán kissé reménykedőbbnek tűnik.
– Meglepődött?
– A meglepődés valószínűleg nem tükrözi pontosan az érzelmeit – többek közt. Túl
sokáig vártam, bepánikoltam, úgyhogy az egyetlen dolgot tettem, amit tudtam. Két perccel
azelőtt, hogy felszálltam volna a gépre, odaadtam a gyűrűt.

Anyám arcán undorodó arckifejezés jelenik meg.
– Ó, Jack Henry! Miért így kellett csinálnod? Egyáltalán nem romantikus.
– A tökéletes pillanatra vártam, de nem akart az utamba akadni. Csak annyit akartam,
hogy különleges legyen – olyan, amire mindig emlékezni fog. De kifutottam az időből. –
Védekezni próbálok, magyarázom a tetteimet, de hiába.
– Hát az már tuti, hogy ezt soha nem fogja elfelejteni. Beszéltél vele azóta, hogy a
derült égből így lecsaptál rá?
Derült égből lecsaptam – tökéletes leírás.
– Beszéltem vele, amíg az átszállásra vártam Los Angelesben. Eléggé kiakadt, de
hallottam a mosolyát.
– Hallod, amikor mosolyog? Telefonon keresztül? – Azt hiszem, nem hisz nekem.
– Persze hogy hallom. Teljesen más a hangja, amikor mosolyog. Beszéd közben szinte
kuncogásnak hallatszik. – Szerintem anyám kinevet engem. – Mi az?
– Te. Fülig belezúgtál ebbe a lányba. Látom az arcodon, és hallom a hangodon. Örülök,
hogy ilyennek látlak. És egyetértek veled. Hamarosan idejön, mert ő is szeret téged.
– Remélem. Megteszek mindent, amit ilyen távolságból lehetséges, hogy meggyőzzem.
Eltelt egy hét, még mindig élek – de nehezen. Mindennap beszélek Laurelynnel.
Boldogulok, csak ennyit tudok mondani a beszélgetéseinkről. Mindig olyan homályosan
fogalmaz, semmi jelét nem mutatja, hogy eldöntötte, mi legyen a kettőnk dolgával.
Elterelésképpen a munkába temetkeztem, éppen úgy, mint amikor márciusban
elhagyott. Még nagyon a szezon elején járunk, de szépen alakulnak a dolgok a szőlőkben.
A helyettesem megállta a helyét a távollétem alatt.
Sydney-i lakásomból visszaköltöztem Avalonba, mert itt érzem magam a legközelebb
Laurelynhez. Én is bevetettem a trükkjét, és elloptam egyet a ruhái közül, hogy magammal
hozhassam az illatát. Még az is lehet, hogy lenyúltam néhány bugyiját. Kíváncsi vagyok,
mit szólna hozzá, ha tudná. Azt hiszem, mocskos disznónak nevezne. Általában ezt
mondja, amikor illetlenül viselkedem – de imádja az összes piszkos kis szokásomat. És
újra így lesz. Remélem, minél hamarabb.
Közeledik a szokásos napi hívásunk ideje. Egy üzenetben megkérdezem, van-e kedve
videocsetelni. Látni és hallani is akarom. Az irodámban várom, hagyok neki egy kis időt a
felkészülésre, addig előveszem a bugyit, amit az íróasztalom felső fiókjában tartok. Van

egy itt, és tettem egyet az éjjeliszekrényembe is. Ez a fekete csipkés. Az orromhoz
emelem, és mélyen beszívom az illatát. Még mindig őt érzem rajta.
Remélem, leutazik hozzám, mielőtt elszáll az illat, különben vissza kell mennem
pótlásért.
Amikor úgy érzem, elég időt hagytam felkészülni, kapcsolatba lépek vele. Abban a
pillanatban, ahogy meglátom gyönyörű arcát, megint végem van. Legszívesebben
eldobnék mindent, és visszafutnék hozzá, hogy a vállamra hajítva magammal cipeljem. A
barlanglakó, aminek időnként nevez, ezt tenné.
– Szia, bébi. Jó látni téged.
– Hiányzol.
– Te is nekem. Hogy ment ma a munka? – Minden alkalommal megkérdezem, hátha
kicsalok belőle valamilyen utalást arra, mit tervez, de mindig ködösít.
– Csak a szokásos, semmi különös. Egész nap a stúdióban gyakoroltunk, hogy
felkészüljünk a turnéra.
Most először említi, hogy újra útra kelnek. Nem kellene meglepődnöm rajta, hiszen nem
mondta, hogy szándékában áll iderepülni. Egy pillanatig úrrá lesz rajtam a csalódottság,
aztán eszembe jut valami: Laurelynnek éppen a buszozásra és a hotelekben alvásra van
szüksége ahhoz, hogy rájöjjön, mellettem a helye.
– Megpróbálsz szakítani egy kis időt, hogy meglátogass az ünnepek alatt? A családom
nagyon szeretne újra találkozni veled. Anya idegbajt kap, hogy visszajöjj, és talán te is
tisztában vagy vele, hogy nem lelkesedett éppen az elválásunk körülményeiért.
Korábban már mondta, hogy dolgozik az ünnepek alatt, de azért megkérdezem még
egyszer – így könnyű rámutatni, hogy a munkája karácsonykor is akadályozza a
találkozásunkat.
– Megnehezítette az életed? – Tipikus Laurelyn-válasz – kikerüli a kérdésemet.
– Nem bánt velem kesztyűs kézzel. Parancsot adott, hogy hozzalak vissza az ünnepekre.
Így az egész család együtt lehet.
Elmosolyodik.
– Az egész család, mi?
Ő is a McLachlan klán tagja, még ha most nincs is tudatában.
– Te is a család része vagy, akár itt, akár ott.
– Hogy van mostanában Emma? – Miért csinálja? Épp amikor már azt hinném, sikerül
kihúznom belőle valamit, másik témára vált.
– Tegnap elkezdődtek a fájásai, miután beszéltünk. Éjszaka kórházba kellett vinni, hogy

kapjon ellene gyógyszereket.
Riadtnak tűnik.
– Komoly a dolog?
– Igen, de eddig mindig ez történt. Már nem izgulunk annyira, mint amikor Celiát várta.
Az orvosa még egy hónapig szeretné bent tartani a babát, de nem vagyok benne biztos,
hogy sikerül. Most sokkal korábban kezdődött. A baba akkor is jól lenne, ha most születne.
Csak túl kicsi lenne, és a kórházban kellene tartani, amíg gyarapodik valamennyit.
Most rajtam a sor, hogy témát váltsak, és nem fogom vissza magam.
– Még nem beszéltünk arról, milyen esküvőt szeretnél. – Talán ha ilyesmikről
beszélgetünk, kénytelen lesz hamarabb igent mondani.
– Nem is tudom. Te milyet szeretnél?
A férfiak nem foglalkoznak ilyesmivel.
– Olyat, ami után férj és feleség leszünk. Ez az egyetlen kívánságom. Nagyot vagy
kicsit?
– Valami kisebbet. Csak a te családod és barátaid lesznek jelen. – Úgy látom,
elszomorodik.
– Miért mondod ezt?
– Anya azt mondta, nem hajlandó Ausztráliába repülni. Ebbe, gondolom, az esküvőm is
beletartozik.
Ribanc! Újabb húzás, hogy Laurelyn maradjon a karrierje és az anyja mellett.
Fájdalmat látok Laurelyn szemében, mindennél jobban szeretném megölelni. De nem
tehetem, és ez pokolian bosszantó.
– Az Államokban is feleségül veszlek, ha szeretnéd, hogy ott legyen. Akár holnap, ha
akarod, és a családom is csapot-papot hátrahagyna.
– Szeretlek, amiért bármire hajlandó vagy, csak hogy boldoggá tegyél, de nem kérhetek
ilyesmit tőled, sem a családodtól. Nem lenne helyes, ha nekik kellene utazniuk.
Ez ígéretesnek tűnik.
– Ez úgy hangzott, mintha igent mondtál volna.
– Mondjuk inkább azt, hogy nem mondok nemet.
Szóval igen, akkor is, ha még nem mondta ki nyíltan.
– Egy nem nem. Egy ideig megelégszem vele, de nem úszod meg örökké.
– Tudom.
Lenne még valami, amivel megelégednék egy időre.
– Megtennél valamit a kedvemért?

– Tudod, hogy igen.
Tutira mocskos disznónak fog tartani ezért, de nem tehetek róla; kőkeményen áll miatta
a farkam. Rémes egyik napról a másikra teljesen megvonni a rendszeres szexet.
– Muszáj lenne enyhítenem a kínjaimon, és szeretnélek közben meztelenül látni.
– Jack Henry!
Azt hitte, vicceltem, amikor szóba hoztam még az elutazásom előtt. Hát nem.
– Gyerünk, bébi. Vetkőzz a kedvemért. Kérlek!
– Ezért akartál videocsetelni? Hogy kihámozz a ruhámból?
– Egyáltalán nem. Látni akartam a szép arcod, de megszagoltam a bugyidat épp, mielőtt
csetelni kezdtünk, és most olyan mereven áll a zászló, hogy muszáj csinálnom vele
valamit. Igazán segíthetnél nekem, bébi.
Nevet rajtam.
– Te megszagoltad a bugyimat?
– Aha. Elloptam néhányat, amit viseltél, mert kibaszottul rászoktam a sunád illatára. –
Azt hiszem, hitetlenkedést látok az arcán, nem hiszi, hogy tényleg ezekkel a szavakkal
fejeztem ki magam. – Mindketten nagyon jól tudjuk, milyen mocskos disznó vagyok, nem
kell mondanod.
– A sunám? – kérdezi.
– Aha. Szeretlek – és a sunád is hozzád tartozik, úgyhogy átkozottul semmi rossz nincs
abban, ha azt is szeretem. Mert ez a helyzet. Teljes szívemből. – Látom, hogy feláll a
konyhaasztaltól. – Mit csinálsz?
– Mégsem vetkőzhetek pucérra a konyhában. És zenére van szükségem. Tudod, hogy
muszáj szexi zenének szólnia, amikor sztriptízelek neked.
Ez az, baszki!
– Hé, várj egy percet! Az irodámban vagyok, előbb be kell zárnom az ajtót, mert kirúgok
bárkit, aki rám nyit, miközben éppen akciózunk.
– Ugye tudod, hogy igazából nem fogunk akciózni?
– Bébi, élénk fantáziám van, és nem félek használni – kiáltom, miközben az ajtóhoz
lépek, és bezárom. Elfordítom a zárat, és a biztonság kedvéért meg is rángatom. Nem ez a
legjobb alkalom, hogy Mrs. Porcelli bejöjjön érdeklődni, mit kérek enni.
Ágaskodó farokkal visszaülök az asztalhoz, pedig még egyetlen ruhadarabot sem vett le.
– Én kész vagyok, ha te is.
Lassú, csábító dal hangjait hallom felcsendülni a háttérben, de nem látom Laurelynt.
Egy másodperccel később újra megjelenik, és lassan mozogni kezd a zenére, miközben

áthúzza a fején a pólóját. Eldobja valahová a szobában. Felismerem a melltartóját, a fehér
csipkés van rajta. És tudom, milyen bugyi illik hozzá – zsinóros tanga, egy falatnyi
anyaggal, hogy eltakarja.
A háta mögé nyúlva kikapcsolja a melltartóját – ezt mindig én csinálom helyette –, majd
hagyja, hogy a földre hulljon. Átkozottul gyönyörűek a mellei. Belepusztulok, hogy már
egy hete nem láttam vagy érintettem meg őket.
– Fogd meg, a kedvemért.
A kezével alulról és oldalról megmarkolja a melleit, majd összenyomja. Az alsó ajkába
harapva a hüvelyk- és mutatóujja között morzsolgatja a mellbimbóját.
– Tetszik a látvány, igaz?
– Az egyszer biztos, de sokkal jobban tetszene, ha én csinálnám neked.
A megjegyzés mosolyt csal az arcára.
– Nekem is. – Lassan a hasára csúsztatja a kezét, majd amikor eléri a farmerja gombját,
szétpattintja. – Hoppá. Nocsak, mit történt itt? – Lehúzza a cipzárt, és ficánkolva kibújik a
nadrágjából és a bugyijából. – Ejnye. Utálom, amikor a ruháim egyszerűen csak
leolvadnak rólam.
Hmm. Kibaszott szexi, ahogy ott áll meztelenül, és csak én láthatom. Nem tudom
megállni. Muszáj megkönnyebbülnöm, ezért lehúzom a sliccem, és belekezdek abba, amit
Laurelyn csinálna nekem, ha itt lenne.
– Nyúlj magadhoz, és tégy úgy, mintha én lennék.
– Úgy tűnik, ma extra mocskosra vágysz, egy kis perverz fűszerezéssel – mondja,
miközben hátrafelé sétál, és elhelyezkedik az ágyon. Hátradőlve széttárja a lábait, ezzel
tökéletes rálátást nyújt a játszadozásához. – Látni akarod, ahogy magamhoz nyúlok?
– Ó, igen. Ez az. – Miközben figyelem, ahogy kényezteti magát, eszembe jut, milyen
érzés, amikor az én ujjaim csinálják azt, amit most az övéi. – Ez a legédesebb kínzás,
amiben valaha részem volt.
Gyorsabban kezdem verni a farkam, mert egyszerűen muszáj minél hamarabb
megszabadulnom a gyötrelemtől. Sosem hittem volna, hogy ezt fogom érezni, de
szenvedek.
– Ismerem ezt az arckifejezést – incselkedik. – Azt hiszem, valaki mindjárt elélvez.
– Pokolian remélem is, mert mindjárt… kinyiffanok… itt… helyben. – Egy pillanattal
később óriásit élvezek, épp erre volt szükségem. Az irodai székem támlájának döntöm a
fejem, és élvezem a megkönnyebbülést. Nem olyan, mint Laurelynnel, de felzárkózik a
második helyre. Jelenleg beérem azzal, amit kapok.

– A játékos elérte a harmadik alappontot, és… igen! Hazafutás, hölgyeim és uraim.
Felnevetek, nincs még egy lány, aki így trenírozná a pasiját. És olyat pláne nem ismerek,
aki hajlandó lenne levetkőzni és magához nyúlni azért, hogy más elélvezhessen.
– Köszönöm, bébi. Fogalmad sincs, milyen nagy szükségem volt már erre.
– Fogadjunk, hogy tudom. Még az is lehet, vagy nem lehet, hogy mostanában többet
használom a Töltényt.
Nem tudom, mit érzek ezzel kapcsolatban.
– A Töltény oké, de a másikat ne használd. Semmi mást nem akarok benned, rajtam
kívül.
– Buta vagy. Egy vibrátor sosem tudna helyettesíteni.
Remélem is, de nem kockáztatom.
– Ha nem használod, akkor biztosan. Azt hallottam, hogy azok a nők, akik túl sokszor
használják az ilyen izéket, érzéketlenné válnak a normális szexuális érintkezésre. Nem
tudnak elélvezni egy igazi férfival, és a világért sem akarnám, hogy veled is ez történjen.
Mert azt tervezem, hogy én foglak eljuttatni a csúcsra. Sokszor.
– Én is azt akarom, hogy te csináld, nincs miért aggódnod. Nem rajongok a gondolatért,
hogy valami más legyen bennem, rajtad kívül.
– Tökéletes. Pontosan ezt akartam hallani.

27. fejezet
LAURELYN PRESCOTT
Hat hét telt el. Még hat hét van hátra. És szívás. Nagyon.
A nomád élet egyáltalán nem olyan, mint képzeltem. Pedig nem voltam naiv. Tudtam,
hogy brutális állandóan úton lenni, de azt hittem, a rajongók szeretete elfeledtet minden
negatívumot. Ne értsen senki félre: a rajongóim nagyszerűek, de az otthon nem a
turnébuszt jelenti, és nem is az éjszakáról éjszakára változó szállodákat. Ez az élet nem
nekem való.
Talán nem érezném így, ha nem tudnám, hogy életem szerelme tárt karokkal várja az
érkezésemet. De tudom, és emiatt érzem igazán nyomorultul magam. Minden nap egyre
rosszabb, úgy érzem, mintha egyfajta mély depresszióba süllyednék.
Minden egyes nap beszélünk – és néha huncutkodunk is a videocseten –, de ez sem
könnyíti a helyzetet. Rettegek attól, hogy belefárad ebbe az egészbe, és egyszer úgy dönt,
nem kér a távkapcsolatból, mert valami kézzelfoghatóbbra vágyik. Én pedig nem vagyok
az, ekkora távolságból. Úgy tűnik, nem bánja, hogy így állnak a dolgaink – egyelőre.
Tudom, hogy nem tarthat örökké, de már nem szükséges sokáig húzni.
Csak hat hetet kell kibírnom – negyvenkét napot –, aztán örökké együtt lehetünk.
Hét hét telt el. Még öt van hátra. És még mindig szívás.
Hetente öt fellépés, minden este másik város. Kimerültem, és gyűlölöm, amit csinálok,
de megfogadtam, hogy betartom az egyezségünket. Legszívesebben bunkó módon itt
hagynám a bandát, de nem teszem, mert az nem én lennék. Szeretem a srácokat, és azt
akarom, hogy sikeressé váljanak. Tönkretenném őket, ha most kilépnék, beugró nélkül.
Amíg Jack Henry hajlandó várni rám, addig nem teszem. Ha véget vet a kapcsolatunknak,
mielőtt még eljutnék hozzá, én is végeztem itt. Nem fogom feláldozni a szerelmünket sem
a Southern Opheliáért, sem bármi másért.

Nyolc hét eltelt. Még négy van hátra. Szívás, ahogy eddig.
Aggódom kettőnk miatt. Tegnap éjjel nem hívott. Amikor ma reggel végre elértem,
azzal mentegetőzött, hogy gond akadt a Chalice-ben, és azonnal oda kellett utaznia. De
felhívhatott volna útközben.
Audrey az. Továbbra is felbukkan az életében, ami gondot jelent számomra, mert nem
vagyok ott, hogy tudjam, mi történik pontosan. Jack Henry hagyta, hogy közénk álljon,
hogy miatta ne beszéljünk egymással, és ez zavar.
Gyűlölöm ezt.
Kilenc hét eltelt. Három hét van hátra. Ezen a héten még rosszabb.
Tegnap nem tudtam felvenni a telefont, amikor Jack Henry hívott. Annyira kimerültem,
hogy elaludtam, miközben a hívását vártam, és nem ébredtem fel a csörgésre. Ma reggel,
amikor végre beszéltünk, nagyon hűvösnek tűnt a hangja. Gyanakodva kérdezte, mit
csináltam tegnap este, mintha rosszban sántikáltam volna.
Ez így nem működik, kezdek félni, mit tartogat számunkra a jövő, ha nem jutok el hozzá
minél hamarabb.
Tíz hét eltelt. Két hét van még hátra. A mai nap a legrosszabb az eddigiek közül.
Tizennégy nap. Én kibírom, mert látom a fényt az alagút végén, de Jack Henry nem.
Előre látom, hogy már kezd elfogyni a türelme. Legszívesebben most magam mögé
dobnék mindent, de emlékeztetem magam, hogy hamarosan erre is sor kerül, és
megtarthatom az ígéretem.
Képes vagyok rá. Csak újra és újra el kell ismételnem magamban.
Tizenegy hét eltelt. Még egy hét van hátra. Most már képes vagyok rá, és rendbe jönnek a
dolgaink.

Alig várom, hogy beszélhessek ma este Jack Henryvel. Ő még nem tudja, de hét nap
múlva ismét átölelhetjük egymást. Alig várom, hogy lássam az arcát, amikor rájön, hogy
otthon vagyok. Örökre.
Épp most ért véget egy koncertünk, de beindulok a gondolattól, hogy egy hét múlva vele
lehetek, ezért a mai inkább videocsetes este lesz, nem telefonos. SMS-ben megírom, hogy
tíz perc múlva kapcsolódom, jobb, ha felkészül.
Amikor mindketten fellépünk a csetre, észreveszem, hogy az irodájában ül – a
szobában, ami a szexuális játszadozásaink színterévé vált, hiszen nála általában reggel
van, amikor beszélgetünk.
– Remélem, bezártad az ajtót, mert ma különösen pajkos hangulatban vagyok.
– Bébi, komoly dologról kell beszélnem veled.
Basszus! Nem tetszik ez a hangsúly.
– Mi a baj? – Valami történt. Nem tudom, miről van szó, de egyből az jut eszembe, hogy
talált egy másik nőt, vagy közölni akarja, hogy végeztünk, mert már nem bírja tovább. –
Megrémítesz.
– Tegnap éjjel történt valami.
– Micsoda? – Kérlek, ne mondd, hogy megbotlottál, és ágynak estél valakivel . A szívem a
torkomba ugrik, és hirtelen hányingerem támad. Félek, hogy rossz irányt vesz ez a
beszélgetés.
– Audrey megint a házamban járt.
Ez nem lehet igaz!
– Most csak viccelsz, ugye?
– Bárcsak viccelnék. Tegnap este hazajöttem a munkából, és egyedül vacsoráztam,
ahogy mindig. Megittam néhány sört tévézés közben, aztán lefekvés előtt zuhanyozni
mentem.
Okkal kezdi itt a történetet.
– Nem fog tetszeni a történet többi része, igaz?
– Abban biztos lehetsz. – Rövid szünetet tart, majd hozzáteszi. – Beállt mellém a
zuhanyzóba.
A pulzusom olyan szaporán ver, hogy szinte az egész testemben érzem a lüktetését,
különösen az arcomon.
– A ribanc! Kinyírom! – Aztán rögtön kombinálni kezdek. Vajon milyen határozottan
utasít vissza egy meztelen nőt a zuhany alatt, amikor három hónapja nem szexelt? – Meg
is dugtad?

– Egy frászt! El sem hiszem, hogy megkérdezted!
Lerí az arcáról, hogy megbántottam.
– Ne haragudj. Csak eszembe jutott, hogy milyen rég voltunk együtt utoljára, és tudom,
hogy mostanra borzasztóan frusztrált lehetsz.
– Nem érdekel, mennyi idő telt el. A golyóim nem kékülhetnek el annyira, hogy
összegabalyodjak vele.
– Mit mondtál neki?
– Hogy soha többé nem fogok összejönni vele, mert téged szeretlek, és össze fogunk
házasodni. Tudom, hogy még nem válaszoltál, de a szívem azt súgja, hogy eljössz
Ausztráliába, és feleségül veszlek, ha így lesz.
Még nem mondott le rólunk. Sem rólam. De többé nincs választásom. Itt az ideje, hogy
elrepüljek hozzá, és együtt lehessek a szerelmemmel, mielőtt kicsúszik a kezem közül.
Tizenegy hét eltelt. Még egy van hátra. De végeztem ezzel a szarral! Adios!

28. fejezet
JACK MCLACHLAN
Laurelyn turnéja a jövő héten véget ér, remélem, ez egyben új, közös jövőnk kezdetét is
jelenti. A terveiről továbbra is titokzatoskodva beszél, nyíltan még egyik alternatíva
mellett sem kötelezte el magát. Aggaszt, de nem akartam túlfeszíteni a húrt, nehogy
végleg elrontsam a viszonyunkat.
Eredetileg két hét szabadságra mehet a turné végével, mielőtt az új albummal stúdióba
vonulnak, de sok minden megváltozott azóta. Adtam neki egy gyűrűt, és közöltem, hogy
feleségül akarom venni.
Ez három hónapja történt, és bár kértem, még nem adott hivatalos választ. Kezd
megviselni a bizonytalanság. Türelmesnek mutatom magam, de valójában nem vagyok az.
Itt akarom tudni őt, és minden egyes nap le kell küzdenem a vágyat, hogy azonnal
iderendeljem, és elkezdhessük közös örökkévalóságunkat.
Őszintén, egy kicsit lehangol, amiért nem hagyta maga mögött az egész életét abban a
pillanatban, amikor a gyűrűt az ujjára húztam. Valahol mélyen motoszkált bennem a
remény, hogy így fog történni, de aztán eszembe jut, hogy éppen az erős akarata és a
függetlensége is azon tulajdonságai közé tartozik, amelyeket annyira szeretek benne.
Tetszik, hogy van saját élete, amelynek nem kizárólag én vagyok a középpontja.
Ugyanakkor az önző énem megveti az egészet.
Hosszú napom volt, kimerülten érek haza estére. Kicsit késő van már ahhoz, hogy Mrs.
Porcelli nálam legyen, mégis a konyhában találom.
– Tökéletes időzítés, Mr. McLachlan. Épp most vettem ki a vacsorát a sütőből.
Ismerős illat, de általában nem Mrs. Porcellihez kapcsolom. Pontosan olyan illatú, mint
a barátnőm lasagnája.
– Épp olyan illat van, mintha Laurelyn főzne.
– Helyes. Ez az ő lasagnája.
Nagyon hiányzott a főztje, kedves gesztus, ami eszembe juttatja, milyen remek szakács
Laurelyn.
– Köszönöm. Biztos nagyon finom.

Mrs. Porcelli összeszedi a holmiját, és menni készül.
– Csomagja érkezett ma. Letettem a hálószobában.
Nem rendeltem semmit, és nem emlékszem, hogy csomagot várnék valakitől.
– Miféle csomag?
Vigyorogva válaszol.
– Azt hiszem, Laurelyntől jött. Kellemes estét, uram. – Kilép az ajtón, mielőtt
válaszolhatnék.
Mint egy gyerek karácsonykor, úgy rohanok a szobába megnézni, mit küldhetett nekem
Laurelyn. Miközben végigmegyek – talán futok – a folyosón, azon jár az eszem, milyen
meglepetésre számíthatok.
A hálószobám ajtaja csukva van, de eszembe sem jut azon tűnődni, hogy miért.
Türelmetlenül kitárom, arra számítva, hogy egy dobozt találok az ágyamon. De ami az
ágyamon fekszik, minden várakozásomat felülmúlja.
Az én gyönyörű Laurelynem.
Oldalt fekszik, velem szemben, ahogy belépek a szobába. Kezét a feje alá támasztja,
könyöke a matracba süpped, hosszú lábait enyhén behajlítja, az egyiket kissé jobban.
Barna haja laza hullámokban omlik a vállára, és az én egyik ingemet viseli – kigombolva.
Épp csak annyit mutat, hogy lássam, semmit sem visel alatta, és máris megkeményedem.
Az agyam rögtön pépes masszává válik, mert minden vérem abba a szervembe áramlik,
amit a testem pillanatnyilag legfontosabbnak ítél – a farkamba –, és megbolondulok tőle.
Meg sem tudok szólalni. Egyszerűen csak bámulom, ahogy az ágyamon hever.
– Szia, Jack Henry – mondja mosolyogva, és felül az ágyamon. – Meglepődtél?
Az agyam és a szám között szünetel az összeköttetés, de szerencsére a lábam még
működik. Hozzálépek, ő pedig feltérdel, és az ágy közepén találkozunk.
Szívem hevesen ver, ahogy két kezembe fogom az arcát, és szájon csókolom. Bár már
rengetegszer csináltam, mégis újdonságnak érzem. Erőszakos vagyok, de nincs más
választásom. Olyan régen nem ízleltem az ajkát, elvonási tünetek jelentkeztek.
Még mindig fogom az arcát, de megszakítom a csókot, és a homlokához döntöm az
enyémet.
– Annyira hiányoztál. Minden egyes percben rád gondoltam.
– Tudom. Te is hiányoztál nekem. Hónapokkal ezelőtt el akartam jönni, de nem
hagyhattam cserben Charlie-t és a srácokat azok után, hogy olyan kedvesek voltak velem.
Nem tudom, hogy ezzel mire céloz, de nem akarok köntörfalazni.
– Csak egy látogatás, vagy azért jöttél, hogy elkezdhessük közös életünket?

– A holtomiglan-holtodiglan kezdete.
– Akkor még van valami, amit meg kell tennem.
Kézen fogom, és magammal húzom, miközben lecsúszom az ágyról. Előttem áll, én
pedig féltérdre ereszkedem, hiszen azt mondta, egy igazi lánykérésnél ezt várja el.
Megfogom a bal kezét, amin ott csillog a hónapokkal ezelőtt kapott gyűrű. A számhoz
emelem, és csókot lehelek rá.
– Szeretlek, testem-lelkem minden porcikájával. – Felragyog az arca, biztosra veszem,
hogy tudja, mi következik. – Soha többé nem akarok elszakadni tőled. Szívem egyetlen
vágya, hogy a feleségem és a gyermekeim anyja légy. Hozzám jössz feleségül?
– Igen. – Egyetlen szó. Egyszerű. És többre nincs is szükségem.
Félrehúzom az inget a hasán, és meztelen bőréhez simítom az arcom.
– Esküszöm, hogy nagyon boldoggá foglak tenni.
– Egy pillanatig sem kételkedtem benne – válaszolja, és a hajamba markol. – Nem
akarok várni. A feleséged akarok lenni, amilyen hamar csak lehet.
Puszit nyomok a hasára, és felnézek rá a padlóról, ahol térdelek.
– Istenem, örülök, hogy ezt mondod. Én sem akarok várni. – Még mindig a hajammal
játszik, és rám mosolyog, miközben a fenekére csúsztatom a kezem.
– És van még valami, amivel nem akarok várni.
– Akarsz fogadni, hogy ugyanarra gondolsz, amire én?
– Nem hiszem, hogy fogadnunk kellene. – Megfogja a kezemet a fenekén, és felhúz a
padlóról. – Mindketten tudjuk, hogy velem biztosra mész – bármilyen értelemben.
Kigombolja a farmeromat, és gyorsan lehúzza a sliccemet, hogy becsúsztassa a kezét.
Megmarkol, és fel-le mozgatni kezdi a kezét.
– Ez is nagyon hiányzott.
Olyan régen voltam már benne, úgy érzem, a puszta érintésétől képes lennék elélvezni.
– Hűha, bébi. A kezedben fogom végezni, ha így folytatod.
– És sokkal szívesebben végeznéd bennem, igaz?
– Kibaszottul eltaláltad.
Megfordul, hátrahúzza az ing vállát, és hagyja, hogy a lábához hulljon. Ahogy kilép
belőle, a feneke az ágyékomhoz ér.
– Tudom, hogyan akarod csinálni – mondja, miközben hozzám dörzsöli a fenekét.
Kis híján szétrobbanok, de nem akarom, hogy az első közös együttlétünk leendő
házasokként így alakuljon. Szeretkezni akarok vele, és közben látni akarom az arcát.
– Ezúttal nem – mondom, miközben megragadom a csípőjét, és magam felé fordítom. –

Látni akarom a menyasszonyom arcát, miközben szeretkezem vele.
– Ha lenne rajtam bugyi, ettől rögtön leolvadt volna rólam. – Az ágyra ül, hátrakúszik, a
támlához támasztja a lábait, majd szélesre tárja.
– Gyere ide, és addig kefélj, amíg a sikításomból az egész városrész megtudja a neved.
– Lehet róla szó. – Megemelem a lábát, és a vállamra teszem. A csípőjénél fogva a
tökéletes pozícióba igazítom. Szakítok egy pillanatot arra, hogy beszívjam az illatát,
mielőtt megízlelem.
– Össze sem tudnám számolni, hányszor szagoltam meg a bugyidat, amíg nem voltunk
együtt, de ezt semmi sem helyettesítheti. – A testéhez nyomom az orromat, és olyan mély
levegőt veszek, hogy szinte felrobban a tüdőm. – Ez pótolhatatlan.
Nem bírom tovább. Éhező ember vagyok, aki alig várja, hogy belekóstoljon. Amikor
végre megtörténik, még jobb is, mint amire emlékeztem. Másodpercekkel később már
vonaglik a csípője, és nyögdécselni kezd.
– Ezt sem lehet helyettesíteni.
Ilyen tempóval nem fogja sokáig bírni, de örömmel tölt el a tudat, hogy még mindig
ilyen könnyen a csúcsra juttatom.
– Akarod, hogy lelassítsak, és tovább tartson?
Megragadja a tarkómat, és lenyomja a fejem.
– Ne! Eszedbe ne jusson abbahagyni vagy lassítani. Már nagyon közel járok, tutira
belepusztulok, ha nem juttatsz el a csúcsra hamarosan.
Kinyújtom a kezem, és felemelt hüvelykujjal jelzem a beleegyezésemet, mert meg sem
merek szólalni. Körülbelül tizenöt másodperccel később megfeszülnek az izmai, és
remegni kezd. Légzése felgyorsul nyögdécselés közben, és biztosra veszem, hogy amikor
meghúzza a hajam, a város egész keleti része hallja, ahogy a nevemet sikoltja.
Nem merem abbahagyni, amíg nem érzem ellazuló izmait. Ebből tudom, hogy euforikus
állapotba került, de nem bírok magammal. Vadállatként igyekszem belé hatolni.
Szeretkezni akartam vele, de nem lehet, ahhoz túl sok idő telt el. Várnom kell a következő
alkalomig, de nem aggódom miatta, mert már most tudom, hogy hamarosan sor kerül rá.
Nedves, ezért könnyedén hatolok belé. Gyorsan mozgok – talán kissé túlságosan is –,
de nem tehetek róla. Mintha a farkam pótolni akarná a kiesett időt.
Érzem, ahogy megpaskolja a karom.
– Jack Henry. Állj meg. Valamit el kell mondanom.
Álljak meg? Ugye most rohadtul viccel? Olyan vagyok, mint egy fék nélküli gyorsvonat.
– Mi az? – kérdezem, de folytatom a mozgást.

– Nem akartam, hogy túl nagy problémába ütközzön olyan orvos keresése, aki
eltávolítja a spirálomat, ezért még otthon kivetettem.
– Oké – válaszolom közömbösen, mert nem tudom pontosan, miről beszél, és jelenleg
nem tudom rávenni magam, hogy koncentráljak.
Újra megbökdösi a karomat.
– Ez azt jelenti, hogy most éppen védekezés nélkül szexelünk.
– Azt akarod mondani, hogy abba kell hagynom? – Attól tartok, az igenlő válasz puszta
lehetősége is gyorsabb mozgásra ösztönöz.
– Nem, de nem szedem a fogamzásgátlót. El akartam mondani, hogy van nálam óvszer,
amit használhatunk, de olyan gyorsan mozogtál, nem volt időm szólni, mielőtt belém
hatoltál.
– Nem hiszem, hogy abba tudnám hagyni. Mármint, persze, ha muszáj lenne, akkor
igen, de… basszus… nem akarom. – Olyan közel járok a csúcshoz, és a farkamat cseppet
sem érdekli a tette következménye. Pillanatnyilag az agyam és a péniszem vérre menő
küzdelmet folytat, és az éppen akciózó fél nem hajlandó átadni az irányítást.
– Bébi, kihúzom, ha akarod, de döntsd el minél hamarabb, mert mindjárt a fülkédbe
lövöm a pilótáimat.
– Először suna, most meg pilótafülke?
– Inkább azt mondd, mit csináljak – sziszegem összeszorított foggal. Próbálom
visszatartani, de ilyen hosszú idő után szinte lehetetlen. – Mindjárt eldurrantom a
patront.
– Húzd ki, és élvezz a hasamra. – Egy másodperccel sem szólhatna később, mert amint
kihúzom, azonnal beterítem a testét.
– Ó, Laurelyn… ez olyan… kibaszott… jó volt.
Miután végeztem, összeroskadok mellette, és háton fekve bámulom a plafont. Most
engem áraszt el a posztkoitális eufória. Egy percig próbálom visszanyerni a lélegzetem,
aztán megfogom a kezét, és csókot lehelek rá.
– Szeretlek, bébi. Annyira hiányoztál. El sem tudom mondani, milyen boldog vagyok,
hogy visszakaptalak.
A hátáról az oldalára fordul, és átveti rajtam az egyik lábát.
– Tudom. Ugyanígy érzek. Jó itthon lenni.
– Tetszik, hogy ezt mondod. – A tenyerembe fogom az arcát, és magamhoz húzom egy
csókra. – Most pedig kezdjük újra a fogamzásgátlós beszélgetést. Nem vagyok benne
biztos, hogy megértettem, amit mondtál.

– Azt a részét hallottad, hogy nem szedek semmit?
Először nem, de azt hiszem, egy perccel később leesett.
– Mondjuk.
– Ki akartam vetetni a spirált, mielőtt elutaztam, mert nem akartam, hogy itt kelljen
orvost keresnem.
Erről semmit sem tudok.
– Megfelelően képzett doktorokkal rendelkezünk. Nem vagyunk barbárok.
– Azt tudom, de egyszer sem beszéltünk arról, mikor akarunk belekezdeni a
családtervezésbe. Nem tudom, mennyi ideig tart teherbe esni spirál használata után, és
nem akartam, hogy gondot okozzon, amikor már készen állunk rá. Logikus megoldásnak
tűnt. Sajnálom. Beszélni akartam veled erről, de túl gyorsan történtek a dolgok. Amikor
megkérted a kezem, nem tűnt megfelelőnek az időpont a témára, aztán a szád a lábaim
között volt, akkor pedig semmi esetre sem zavartalak volna ezzel. Egyszerűen túl gyors
voltál. Az egyik percben még a száddal kényeztettél, a következőben pedig már bennem
voltál.
– Bébi, semmi gond. Ha megtörtént, hát lesz egy gyerekünk. Úgyis hamarosan
összeházasodunk. Ne aggódj miatta.
– Nem vagy mérges?
– Nem. Már elmondtam, mit gondolok a gyerekvállalásról. Örülnék annak is, ha most
történt volna meg. Ha pedig nem, akkor csak több időnk lesz gyakorolni, mielőtt úgy
döntenénk, hogy belevágunk.
– Szerintem nem lesz probléma, pár nap múlva meg kell jönnie. Én is boldog lennék, ha
összehoztuk volna, de ha lehet választani, szeretnék egy darabig házasságban élni előtte.
– Egyetértek. – A hátára fordítom, és a feje fölé szegezem a karját, miközben
terpeszben elhelyezkedem fölötte. – Mert mindenféle korhatáros dolgot szeretnék
művelni önnel, Mrs. McLachlan, mielőtt gyerekünk születik. – Szám a mellére tapad, és
megszívom a mellbimbóját. – Tudod, egy kisbaba néhány óránként ugyanezért zavarna
minket.
– Tetszik a gondolat, igaz?
Igen, mindazok ellenére, amit Evan mondott.
– Miből gondolod?
– Nem először hozod szóba a szoptatást.
Micsoda?
– Nem emlékszem, hogy beszéltem volna róla.

– Nem is számítottam rá, mert tök részeg voltál – bár valahogy mégis emlékszel a
részeg lánykérésre.
– Szóval amikor berúgtam Vegasban, megkértem a kezed, és gyerekekről beszélgettünk
– arról, hogy szoptatnád? – Ez furcsa. Részegebb lehettem, mint gondoltam.
– Ja, azt mondtad, alig várod, hogy lásd, amint a közös babánkat szoptatom. – Biztos
ezt is felírja a furcsaságaim listájára.
– Egyáltalán nem emlékszem rá, de igaz. Elindítottál bennem valamit, amiről azt
hittem, sosem fogom érezni vagy vágyni rá. Csak arra tudok gondolni, hogy az enyém
leszel, és családot alapítunk.
– Ez azért van, mert ősember vagy – nevet. – Ösztönös vágyat érzel a szaporodásra, én
pedig partner vagyok benne, de előbb feleségül kell venned.
Ebben nincs vita.
– Csak mondd meg, hogy hol és mikor, én ott leszek. Anya lelkesen segít majd
megszervezni. Ő, Chloe és Emma valószínűleg az egészet elintézik, ha hagyod nekik.
– Az én családomból senki sem jön, úgyhogy nem kell nagy esküvő, kivéve, ha azt
akarod.
Mindig elszomorít, valahányszor szóba kerül, hogy a családja nem jön el.
– Csak téged akarlak. Semmi másra nincs szükségem, de miért nem utazunk Sydney-be,
hogy elkezdhessük a szervezést? Úgysem akarunk sokáig várni. Mit szólsz a csütörtökhöz?
Legyen egy hosszú hétvégénk.
– Oké. Remekül hangzik. Alig várom, hogy találkozzam a családoddal.
– Nagyon megsértődnél, ha nem mondanám el nekik, hogy megérkeztél? Szeretném
meglepni őket. Ha anya megtudja, egy órán belül úton lenne ide, és szeretnék egy kis időt
kettesben tölteni veled, mielőtt a ragadozók megérzik a vér szagát.
– Nekem tökéletesen megfelel.
A hátára fordítom.
– Gyakorolhatom a férj szerepét?
– Csalódnék benned, ha nem tennéd. Gyakorlat teszi a mestert, nem tudtad?

29. fejezet
LAURELYN PRESCOTT
Három napja vagyok Ausztráliában, és Jack Henry addig gyakorolta, milyen férjnek lenni,
amíg teljesen kifáradt a micsodám – egyszerűen kimerült. Nem hittem, hogy ez
lehetséges, de tévedtem. Azt hiszem, ez történik, ha hetvenkét óra alatt akarsz bepótolni
három hónapot.
Azt hiszem, hálás vagyok az ötórás autóútért, legalább van egy szusszanásnyi szünet a
szinte megállás nélküli szexben. Ő nem vallaná be, de szerintem Jack Henrynek is elég
volt egy időre.
Mielőtt a szüleihez mennénk, megállunk a lakásánál. Olyan idegen számomra ez a hely.
Nem töltöttünk sok időt itt korábban, mert Margaret ragaszkodott hozzá, hogy náluk
aludjunk. Ahogy Avalonban, itt is rögtön észreveszem a róla készült fotókat – és a
közöseket. Mindenhol ott vannak. Felveszek egy súlyos ezüstkeretbe foglalt képet. Úgy
festek rajta, mint aki elmerült az álmodozásban, észre sem veszem, hogy fotóznak. Nem
emlékszem, mikor készíthette, sem arra, hogy hol, mert közeli kép, nem ismerem fel a
homályos háttér részleteit.
– Ez akkor készült, amikor Ausztráliában voltam, vagy amikor te jöttél hozzám az
Államokba?
– Akkor, amikor itt jártál. Sok hasonló fotóm van rólad.
Amikor észreveszem a napszívta tincseket a hajamban, rájövök, hogy igazat mond. Már
nem látszanak, de talán vissza kellene szereznem őket. Ragyogóbbnak és vidámabbnak
tűnök.
– Úgy érted, olyan fotók, amelyeken ostoba képpel a semmibe bámulok?
– Nem. Olyan képek, amelyeken természetes és őszinte vagy, mert nem tudod, hogy
fotó készül. Azokat szeretem a legjobban – legtöbbször így festesz.
Furcsa arra gondolni, hogy titokban fotókat készít rólam.
– Eddig is tudtam, de most már teljesen biztos, hogy kattant vagy: fenék-harapdáló.
Hát-nyaldosó. Megszállottan hátulról támadó. Lesifotós. Milyen nyulat húzol még elő a
kalapodból?

– Elég hosszú a lista. Úgy hangzik, mintha kezelésre szorulnék.
– Ez határozottan lehetséges – nevetek.
– Csak akkor szorulnék gyógykezelésre, ha nem lennél az életem része. Elismerem,
talán az őrület határára kerültem, amíg távol voltunk egymástól. – Teljesen érthető.
Magához húz, és csókot nyom a fejem búbjára. Szerelmének tiszta gesztusa – nincs
benne semmilyen szexuális töltet –, sosem érzem magam ennél imádottabbnak, mint
amikor egyszerűen csak ennyit csinál.
– Szeretlek.
Megszorít, és újra megpuszilja a fejem tetejét.
– Én is szeretlek, bébi – mindennél és mindenkinél jobban az egész világon.
Csodálom ezt a férfit, és nem kételkedem a szerelmében. A bizalom nem jön könnyen,
de hiszek neki, amikor azt mondja, hogy sosem okozna fájdalmat. Önmagában is csoda,
hogy annyira biztonságban tudom érezni magam mellette, hogy teljesen megnyílok.
Megváltoztatott – épp ahogyan én is megváltoztattam őt. Ezek a pillanatok jelzik a
kapcsolatunk új hajnalát – amit férjként és feleségként kezdünk.
Nyugtalan vagyok, amikor Jack Henry leparkol a szülei háza előtt. Nem tudom, miért, de a
szívem legalább egymilliót dobban percenként.
– Miért vagyok ideges?
– Nem tudom, de én is az vagyok. Furcsa érzés, ugye?
– Abszolút.
Végignéz a felhajtón parkoló autókon.
– Mindenki itt van. Készen állsz a meglepetésszerű felbukkanásra?
Vállat vonok.
– Gondolom, igen, amennyire lehetséges.
Lehajol, és két kezébe fogja az arcom, mielőtt megcsókol. Olyan lágy és édes, úgy
érzem, elrepülnék, ha nem tartana.
– Ne aggódj. Szeretnek, és örülni fognak nekünk.
– Tudom. Nem aggódom. Azt hiszem, az izgulok jobb szó rá.
– Egyetértek. Gyerünk. Tegyük teljessé Margaret McLachlan életét.
Jack Henry kopog az ajtón, de nem vár válaszra, rögtön kinyitja. Előretessékel, és
megállunk a hallban.

– Anya? Apa?
– A nappaliban vagyunk! – hallom az apja kiáltását.
Jack Henry megszorítja a kezünk.
– Essünk túl rajta.
A nappaliban elénk táruló jelenet szürreális látomás arról, milyen lesz az életem ebben
a családban. Henry a karosszékében üldögél. Evan a padlón ül a lányokkal és az új
jövevénnyel, Aidennel. A nőket nem látom, gondolom, a konyhában sürgölődnek a
vacsora körül. Celia boldogan felsikkant, amikor észrevesz.
– Law-re-en! – Imádom, ahogy kiejti a nevem, és nagyon örülök, hogy emlékszik rám.
Átszalad a szobán, leguggolok, hogy a karomba kapjam.
– Szia, te nagylány! Hadd nézzem, mekkorát nőttél.
– Merre voltál? – kérdezi úgy, ahogy csak egy gyerek képes rá.
– Haza kellett utaznom egy kis időre, de most már visszajöttem, és itt is maradok.
Összecsapja a kezét, és felsikkant.
– De jó!
Mila is hozzám totyog, hogy kivegye a részét az eseményekből. Bár tudom, Jack Henry
alig várja, hogy a konyhába tereljen, nem bírom megállni, és karba veszem Milát egy
percre.
– Nézzenek oda! Olyan sokat nőttél, hogy már egyedül jársz. – Mila az arcomat nézi, és
ragadós kezével megérinti. Tudom, hogy nem emlékszik rám, de úgy tűnik, megint
gyorsan összebarátkoztunk.
– Baba – mondja, és Aidenre mutat, aki a padlóra terített takarón fekszik, majd
megpróbál lemászni rólam.
– Látom, van egy új kisöcsétek – mondom, miközben leteszem Milát.
Evan Aidennel a karjában felkel, és hozzám lép, hogy átöleljen. Most először van
lehetőségem alaposabban megnézni a babát. A fejét sötét, göndör fürtök fedik, és Evan
szürkéskék szemét örökölte Emma barna árnyalata helyett.
– Úgy látom, újabb jóképű McLachlan legény érkezett a családba.
Evan felém nyújtja.
– Bizony. Tízhetes. – A karjaimba veszem, és beszívom az illatát – az édes illatot, ami
csak a kisbabáknak van.
Henry is felkel a székből, és Aidennel a karomban megölel.
– Fogalmunk sem volt róla, hogy visszajöttél.
Utánam Jack Henry következik.

– Tudom, apa. Meg akartuk lepni anyát a visszatérésével.
– Az biztosan sikerülni fog, és nem is lehetne ennél jobb alkalom. Már kezdett
lemondani rólad, kisasszony.
Úgy érzem, meg kell magyaráznom a távollétemet.
– Muszáj volt elintéznem néhány dolgot, mielőtt szabadon eljöhettem, de most már
minden tiszta.
– Bármi is volt az, már nem számít. Kérlek, egy percet se vesztegess velünk. Azt
akarom, hogy Margaret is lásson. Ki fog bújni a bőréből örömében.
Visszaadom Aident Evannek, és Henry nyomában a konyhába sétálunk.
– Margaret, Jack visszajött, és remélem, eleget főztél egy plusz vendégre. Hozott
magával valakit.
Margaret épp a mosogató előtt áll, és kezet mos. Konyharuháért nyúl.
– Henry, mindig többet főzök a kelleténél. Persze, hogy… – A mondat félbeszakad,
amikor észrevesz. – Laurelyn! – kiáltja. Elejti a törlőruhát, és hozzám siet. Átkarol és
szorosan megölel, miközben puszit nyom az arcomra. – Hát itt vagy. Végre. Már majdnem
beletörődtem, hogy nem jössz vissza.
– Kicsit tovább tartott, mint szerettem volna, de sikerült.
Elenged, hogy szemügyre vegye az arcom.
– Látogatóban?
– Nem. Itt maradok. – Jó érzés kimondani a szavakat.
– Szóval ezennel hivatalos? Végre megkérte a kezed, ahogy már hónapokkal ezelőtt
kellett volna, és eljegyeztétek egymást? – Megfogja a bal kezem, és alaposan megnézi. Az
orrára biggyeszti homlokára tolt szemüvegét. – Párna csiszolású gyémánt platina pavé
foglalattal. A fiam jól választott.
– A fia kitűnően választott. Hibátlan az ízlése. – Örülök, hogy kissé visszafogta magát a
gyűrű vásárlásakor. Mindenki tudja, hogy akkora gyémántot is vehetett volna, mint a
fejem, de tudta, hogy ez nem illene hozzám. – Tökéletes választás, magam sem
találhattam volna megfelelőbbet.
Emma és Chloe megölel, majd a gyűrűmet csodálják, miközben Margaret tovább faggat.
– Kijelöltétek már a dátumot?
– Még nem, de kis esküvőt szeretnénk, amilyen hamar csak lehet. Azt reméltük,
számíthatunk a segítségetekre a szervezés során.
Őszinte örömöt látok az arcán.
– Persze hogy segítünk. Mennyire hamar?

Egymásra nézünk Jack Henryvel, mert idáig még nem jutottunk. Szerintem van
elképzelése, csak fél kimondani, ezért én beszélek helyette.
– Tudom, hogy hat hét múlva elég közeli időpont, de talán sikerülhet, hiszen nem
akarunk nagy felhajtást.
Jack Henry bosszankodva néz rám.
– Az pont öt héttel van később, mint amire én gondoltam.
Chloe a karjába bokszol.
– Nem hiszem, hogy egy hét alatt meg lehet szervezni egy esküvőt, legfeljebb a
bíróságon, tökfej.
– Nekem az is megfelel.
Margaret felemeli a kezét.
– Nekem viszont nem, és azt hiszem, Laurelynnek sincs ínyére.
– Laurelyn, szeretnéd, hogy segítsek megszervezni a vacsorát? – javasolja Chloe. – Egy
csomó új és izgalmas ötletem van, amit kipróbálhatnátok.
– Mindenképpen, Chloe. Álmomban sem mertem volna belevágni nélküled. – És ez
tényleg igaz. Fogalmam sincs, hol kezdjek hozzá.
– Nem bánnád, ha szerveznénk egy vacsorát jövő hétre? – veti közbe Margaret. – Csak
néhány barát és a szűk család, hogy megünnepeljük az eljegyzést.
Jack Henry megelőz a válasszal.
– Össze kellett volna házasodnunk Vegasban, amíg ott voltunk.
Az anyja felé fordul.
– Ki is nyírtalak volna. Jelen akarok lenni, amikor a fiam megnősül.
– Tudom, anya. – Jack Henry nevetve oldalba böki az anyját a könyökével. Tetszik a
kapcsolatuk, korábban nem láttam még hasonlót. – Csak vicceltem. És részemről a vacsora
is rendben van, ha Laurelynnek nincs kifogása.
Nem tiltakozom.
– Persze hogy nincs. Meg kell ismerkednem a családoddal és a barátaiddal.
– Elvihetünk holnap ruhát nézni? – kérdezi Emma. – Nem kezdheted el a szervezést, ha
nincs meg a ruha, mert minden a stílusától függ.
Biztos vagyok benne, hogy a ruhaválaszték korlátozott Wagga Waggában, de a sydney-i
vásárolgatás jó mókának tűnik.
– Persze, örömmel. – Mindig úgy képzeltem, hogy az esküvői ruhámat az anyámmal
együtt fogom kiválasztani, de őszintén szólva sokkal csalódottabb lennék, ha a leendő
anyósom nem segíthetne a döntésben. – Van kedved velünk jönni, Margaret? Örülnék, ha

segítenél kiválasztani.
– Természetesen. A világért sem hagynám ki.
Jack Henry éppen hazafelé vezet, amikor megfogja és megszorítja a kezem. Szeretem,
amikor ezt csinálja.
– Nagyon csendben vagy. Minden rendben, vagy aggódnom kellene?
– Nincs semmi baj. Csak az esküvőn jár az eszem. Mit szólnál hozzá, ha Avalonban
tartanánk? A szőlő nagyon szép lenne, és a borbarlang is alkalmas a fogadásra, a hosszú
asztalaival. – Elvigyorodik, szerintem eszébe jutott, mit művelt velem az egyik olyan
asztalon.
– Az a véleményem, hogy megkaphatsz mindent, amit csak kívánsz. Ha Avalonban
szeretnél férjhez menni, elintézem. – Vajon mindig így fog viselkedni? Ilyen könnyen
elfogadja a szeszélyeimet?
– Szerintem kifejezetten illik a házasságkötésünkhöz, hiszen olyan sok fontos dolog
történt ott velünk. Ott ismerkedtünk meg igazán. És ott szerettünk egymásba. –
Tulajdonképpen eszembe sem juthatna ennél jobb helyszín.
– És nem kell aggódnunk a foglalás miatt, ezért még hamarabb megszervezhetjük.
Bármennyire is jó lenne, remélem, nem hiszi el, hogy egy hét alatt elrendezünk
mindent.
– Öt hétnél biztosan nem hamarabb, ahogy javasoltad.
– Lehet. Mit szólsz szombathoz egy hónapra?
– December második hetében? – Előveszem a telefonomat, és ellenőrzöm a dátumot. –
Tizennegyedikén?
– Miért is ne? Ha hat hetet várunk, az a karácsonyi ünnepek utáni hétvégére esik.
Szerintem képtelenség, hogy az bárkinek jó időpont legyen. – Igaza van.
– A hat hét is határeset, a négy még keményebb. De pár nappal karácsony utánra
szervezni egy esküvőt kész rémálom lenne. Tizennegyedike megoldható.
Mindig nyári esküvőt szerettem volna. Úgy látszik, meg is kapom, decemberben.
– És az lesz az évfordulónk – egy teljes évvel ezelőtt találkoztam veled.
Erre nem is gondoltam.
– Hihetetlen. El sem hiszem, hogy már eltelt egy év.
– Ez azért van, mert a legnagyobb részét külön töltöttük.

Milyen igaz.
– Ez soha többé nem fordul elő. Többé nem akarok elszakadni tőled. Már azt is
fontolgatom, hogy a szőlészetbe sem engedlek el egyedül. Valószínűleg mindenhova
követlek majd, amíg ki nem ábrándulsz belőlem.
– Sosem ábrándulnék ki belőled, de azon már én is gondolkodtam, hogyan oldjuk meg,
amikor hosszabb időre kell elutaznom. – Egy pillanatra leveszi a tekintetét az úttestről, és
vet egy pillantást felém, mielőtt visszafordul. – Különösen azután, hogy megszülettek a
gyerekeink. Tudom, hogy bőven van még időnk emiatt aggódni, de arra gondoltam, hogy
eladom néhány szőlőmet. Úgyis túl sok van. És nem akarok távol lenni tőled. Ez a sok
pénz semmit sem jelent, ha nem lehetek veled és a gyerekeinkkel.
Néha el sem merem hinni, milyen nagy szerencsém van vele. Azt mondogatja, valóra
váltottam az álmait, de inkább fordítva igaz.
– Egészen elképesztő vagy. Ha nem vezetnél, most letépném rólad a ruhát, és
mindenféle mocskos dolgot művelnék veled.
– A kocsi rendelkezik a megállás képességével – nevet, de valami azt súgja, hogy nem
viccelt.
– Csak annyival később érnénk haza.
– Nem sietünk sehova. – Elengedi a kezemet, és ujjait a lábam között a szoknyám alá
csúsztatja, amíg eléri a legérzékenyebb pontomat, én pedig nem ellenkezem.
– Hmm… Mintha azt mondtad volna, hogy ma nincs hancúrozás – valamim visszaél a
szíves vendéglátással. – Remekül bánik az ujjaival, biztos vagyok benne, hogy ő is érzi a
nedvességet a bugyimban.
– Azt hiszem, valaki kezdi meggondolni magát, ebből a nedvességből ítélve.
– Talán. – Fogalmam sincs, hol járunk, vagy meddig tart még a lakására érnünk, de
nekem túl messze van, hacsak nem a garázsban parkol.
– Mindjárt megérkezünk?
– Nem. Félrehúzódjak? – Felém fordul, és felvonogatja a szemöldökét.
Teljesen megőrült?
– Nem húzódhatsz le az út szélére azért, hogy szexeljünk.
– Ki mondja?
– Nem tudom, hogy pontosan ki mondja, de biztos vagyok benne, hogy nem helyeslik.
Ujjaival félrehúzza a bugyimat. Fel-alá csúsztatja az ujját az ott felgyűlt síkos
nedvességen.
– Pedig valaki be van gerjedve! Most már félrehúzódjak?

Megtámaszkodom az ülésen, és feljebb csúszom. Amikor megemelem a fenekem,
elkapja a bugyim alját, és lehúzza.
– Ezt igennek veszem.
Vidéki útnak tippelem, ahol épp járunk. Gyakorlatilag nincs forgalom, nem kell amiatt
aggódnom, hogy meglátnak vagy megzavarnak. Jó is így, mert egy szempillantás alatt az
út szélére húzódik, és lefékezi a kocsit. Kinyitja az ajtaját, és az én oldalamra siet – nem
éppen erre számítottam. Mit művel?
Kicsit összezavarodom, amikor kinyitja az ajtómat, mert ötletem sincs, mire készül.
Lehúzza a bugyit a lábamon, majd a cipőmön.
– Ki. Most.
– Mit akarsz… – kezdem, de a számra tett ujja belém fojtja a szót.
– Pszt… ne beszélj.
Megfogja a kezem, segít kiszállni, aztán az autó hátsó részéhez vezet. A derekamra teszi
a kezét, és felsegít a csomagtartóra. Leveszi a szandálomat, talpamat a lökhárítónak
támasztja, majd szétterpeszti a lábaim.
– A motorháztetőn akartalak megdugni, de lehet, hogy túl forró a kis popsidnak. –
Kigombolja a nadrágját, és lehúzza a sliccet. – Úgyhogy most a csomagtéren duglak meg,
a motorháztetőt pedig eltesszük későbbre. – Hozzá fogok szokni valaha az ausztrál
szlenghez?
Még jó, hogy elég magas, a kocsi pedig alacsony, különben nem jönne össze.
– Még mindig úgy gondolod, hogy biztonságban vagyunk? A menzeszed miatt.
– Igen, elvileg. – A következő pillanatban már a bejáratomnál érzem, egy
szempillantással később pedig magamban. Megtámaszkodom a csomagtartón, és közelebb
kúszom hozzá, közben hátradőlök, hogy mélyebbre hatolhasson. Megragadja a csípőmet
és szorosan tart, miközben újra és újra támadásba lendül.
– A gondolatát is utálnám, hogy a Sunset tetején csináltunk gyereket.
– Ilyesmin jár most az eszed? Hadd tereljem el a gondolataidat. – Keze a csípőmről a
lábaim közé vándorol, és a hüvelykujjával simogatni kezd, éppen ott, ahol összeér a
testünk. – Most mire gondolsz?
Az agyam gyorsan új témára vált.
– Arra, hogy milyen jó érzés ez, és mindig gondoskodsz róla, hogy nekem is jó legyen.
– Mindig az a célom, hogy jól érezd magad.
Lassan, épp a megfelelő erősséggel dörzsöli a csiklómat, a gyönyör csiklandós hullámai
áramlanak a testem többi részébe a medencémből.

– Érzem, hogy kezdődik. – Remeg a lábam, hanyatt fekszem a csomagtartón, amíg
megteszi, amit kell. – Mindjárt elélvezek.
– Én is, bébi.
Azután becsukom a szemem, a testem pedig elvégzi a maga csodáját. Nincs uralmam
fölötte, szenzációs érezni belül a ritmikus összehúzódásokat.
– Jövök.
Mintha csak a szavamra várt volna, felismerem a pillanatot, amikor csatlakozik hozzám,
és a testünk összhangba kerül.
– Szeretlek, L.
L.? Ez új, de tetszik.
– Tulajdonképpen muszáj is, cserébe azért, hogy egy lány ilyesmit engedjen neked az út
szélén.
– Akkor is szeretnélek, ha nem engedted volna, de be kell vallanom, hogy hab a tortán,
hogy partner vagy a perverz ötleteimben. – Kihúzza a farkát, majd visszaadja rám a
szandált, és lesegít a csomagtartóról. Ahogy az utas felőli oldalhoz sétálunk, felkapja a
bugyimat az ülésről, ahova hajítottam, és tartja, amíg felhúzom. – Emlékszel, mikor
csináltam veled először ezt?
– Hogy is felejthetném el? Kiterítettél egy asztalra, és felszolgáltad magadnak a
desszertet.
Amikor végzett, megpaskolja a fenekem, ahogy mindig.
– Az egy nagyon jó nap volt.
Akkor kezdődött a kettőnk története – nem éppen hagyományos kezdet –, és micsoda
váratlan meglepetés volt beleszeretni ebbe a férfiba. Mindörökre övé lesz a szívem, a
szerelmem, az életem.
Micsoda szerencsém van, igaz?

30. fejezet
JACK MCLACHLAN
Laurelyn esküvői ruhát vásárol anyával, Emmával és Chloéval, így van egy napom
magamra – legalábbis ezt gondoltam. Evan engem hibáztat, amiért egész napra otthon
ragadt a gyerekekkel, mialatt Em az én esküvőmre vásárol, ezért ragaszkodik hozzá, hogy
átmenjek segíteni. Kis pöcs.
Ja, gondolom, én vagyok a hibás, de az ő gyerekeiről van szó, nem az enyémekről.
Ennek ellenére nem bánom, ha együtt lógunk. Jó gyakorlás lesz, és bizonyára jobb mások
gyerekein kísérletezni, mielőtt elrontod a sajátjaidat.
Amikor belépek Evanhöz, Aidan éppen hisztizik.
– Haver, mit műveltél a gyerekkel, hogy így üvölt?
A tekintetéből ítélve legszívesebben meggyilkolna, ha tehetné.
– A te műved.
Ó, dehogyis, kizárt dolog.
– Mit csináltam volna, amitől ordít? Csak beléptem az ajtón.
– Azért mérges, mert Em cicijét akarja. Nem hajlandó cumisüvegből inni.
A McLachlan-vér – erről ennyit.
– Nem hibáztatom.
– Fogd be. Már alig várom, hogy te is itt tarts. Akkor majd nem lesz olyan vicces, tesó.
– Bocsi. Tudok segíteni valamiben?
Felém nyújtja a visító Aidant.
– Vedd át, lássuk, mit tudsz kezdeni vele. Addig előkészítem a lányok ebédjét. És a
sajátomat. Éhen halok.
Átveszem Evantől ordító unokaöcsémet, de fogalmam sincs, mit csináljak vele. Jobb
híján a karosszékbe ülök, és ringatni kezdem. Újra megpróbálkozom az üveggel, de
Evannek igaza van. Nem dől be az átverésnek.
– Hamarosan nagyon éhes leszel, kishaver, ha nem szeded össze magad, és iszol az
üvegből. Azt hiszem, a büféasztal jó ideig nem ér vissza.
Addig tukmálom az üveget, míg végül megadja magát, de biztos, hogy dühös miatta.

– Értem én, Aidan. Az igazit akarod. Mindannyian így vagyunk ezzel, de néha hagyni
kell anyának egy kis szünetet.
Kiissza az egész üveget, és elalszik, mielőtt megbüfiztethetném. A biztonság kedvéért a
vállamra veszem, és megpaskolom a hátát. Nem zavarja – kidőlt, meg sem moccan.
Evan arcán egyszerre tükröződik öröm és döbbenet, amikor visszatér, miután
megebédeltette a lányait.
– Ezt meg hogy a pokolban csináltad?
Nem csináltam semmit. Ő ájult el.
– Egy cseppet sem örült neki, de ő is csak férfi. A gyomra legyőzi a sértettségét.
– Hála istennek. Nem akartam egész nap hallgatni. Arra készültem, hogy hazaküldöm
veled. – Evan a kanapéra rogy mellettem, Mila az ölébe mászik. – Itt a szundi ideje, kicsi
lány?
Mila csavargatni kezdi az egyik hajtincsét, felismerem az elalvás előtti rituáléját.
– Megint azt a hajcsavargatós izét csinálja. Már nem sokáig bírja ébren. Ha sikerül
Celiát is lefektetned, talán tudsz egy kis szünetet tartani.
– Celiával sem lesz gond. Filmet néz a hálószobájában, úgyhogy három percen belül
aludni fog.
Evan mindent elrendezett.
– Szerintem még sosem mondtam, de remek apa vagy.
– Ami azt illeti, nem hittem volna, hogy valaha gyerekekkel látlak, de el kell ismernem,
természetesnek tűntél az előbb, ahogy fogtad a fiamat.
Nekem is tetszett, amit akkor éreztem.
– Ha nem is vagyok természetes, remélem, gyorsan tanulok. Laurelyn gyerekeket akar.
Legalább kettőt vagy hármat. Talán többet is. Pár hónap múlva harmincegy leszek, nem
akarom, hogy még negyvenévesen is próbálkozzunk, ezért arra jutottam, nem várunk
sokat.
Mila már mélyen alszik, de Evan inkább az ölében tartja, nem fekteti a kanapéra.
– A tesóm, a gazdag playboy házasodni készül, és gyerekekről beszél. Megcsináltad,
haver. Megkaptad a tortát, most már meg is kell enni. Örülök nektek. Laurelyn különleges
lány, és nagyon boldoggá fog tenni.
Ez az első komolyabb pillanatunk Evannel azóta, hogy átjött hozzám, és elmondta
Aidan érkezését. Kevés és ritka ilyen időszakunk van, mert a mi kapcsolatunk egyszerűen
nem ilyen. Most azonban helyénvalónak tűnik, hogy megkérdezzem, ami régóta furdalja
az oldalamat.

– Szükségem lesz egy tanúra. Mit gondolsz, készen állsz a feladatra?
– Szerinted nem boldogulok egy gyűrűvel és egy köszöntővel?
– Azt hiszem, mindkettőre képes vagy, különben meg sem kérdeztem volna.
– Ez azt jelenti, hogy én vagyok a legjobb barátod?
Direkt provokál.
– Nem.
– De, szerintem igen. Mondd csak.
Tudhattam volna, hogy kihoz belőle valami hülyeséget.
– Nem jelent semmit.
– Mondd ki, különben nem vállalom – fenyeget. Még huszonnyolc évesen is egy hülye
kis pöcs.
– Van még egy csomó barátom, akit megkérhetek.
– De nem tetted. Engem kértél, úgyhogy valld be! Én vagyok a legjobb barátod.
– Jól van, te vagy a legjobb barátom. Örülsz? – Úgy érzem, vereséget szenvedtem.
– Naná, öribari – nevet.
– A gyerekeid érettebbek nálad, baszki.
Így telik a napom, amíg a lányok az esküvőre vásárolnak. A bátyám segít ráhangolódni a
házasságra és az apaságra. Egykor úgy gondoltam, egy ilyen beszélgetés döglesztően
unalmas lehet, de ma nem. Izgulok miatta, és alig várom, hogy személyesen is átélhessem
a dolgokat.
A padlón ülök Aidannel, amikor Laurelyn és Emma belép. Amint kiszúrja Emmát, a kissrác
többé nem éri be velem, és ismét rákezd a hisztire. Felemelem a padlóról, és az anyja
kezébe nyomom.
– Tessék, itt a cici, amit vártál.
– Jack Henry! Nem hiszem el, hogy ezt mondtad!
– Ez az igazság, Laurelyn – véd meg Emma. – Aidan cickópárti. – A kanapéhoz lép vele,
és egy takaróval elfedi magát, mielőtt etetni kezdi. Aidan a harmadik gyermeke, és Mila
születése után már nem vonult át másik szobába. Az első néhány alkalommal rendesen
kirázott tőle a hideg, amikor előttem csinálta, de időközben hozzászokhattam, mert most
nem zavar. – Nem szívesen hagytam magára egész nap, de néha muszáj önzőnek lennem
és elszabadulni egy kicsit. Nem volt olyan rémes, ugye?

– Volt egy kis beszélgetésünk, mint férfi a férfival, de ledumáltam a szakadék széléről.
Emma bocsánatkérő pillantást vet rám.
– Ennyire rossz, hm?
Ja, egy darabig az volt, de nincs szívem megmondani, hogy a kölyök mennyit hisztizett.
– Talán az elején egy kicsit, de túltette magát rajta.
– Hadd tippeljek. Evan a nyakadba sózta? – Túl jól ismeri a férjét.
– Dehogy. Lefoglalták a lányok, úgyhogy Aidannel fiús napot tartottunk. Nem láttam túl
sokat, amióta megszületett. Miután túljutott a dühöngő fázison, nem volt semmi baja.
Amíg meg nem látta a melleidet. Jack bácsit pedig ejtette.
Laurelyn a fejét csóválja, gyanítom, hogy bajba kerülök még a cickós megjegyzések
miatt, ha kettesben maradunk. Inkább megpróbálok elsiklani a téma fölött.
– És a gyönyörű menyasszonyom talált magának ruhát?
Azonnal felragyog az arca, ez biztosan jó jel.
– Igen.
Tudom, hogy nem fog válaszolni, de azért megkérdezem.
– Hogy néz ki?
– Fehér menyasszonyi ruha.
Pontosan ilyen válaszra számítottam.
– Semmit sem fogsz elárulni róla, igaz?
– Kizárt dolog. – Döbbenet. – Majd meglátod az esküvőnk napján.
– Ha mesélsz róla, az nem ugyanaz, mintha látnám az esküvő előtt.
– Tudom, de szeretném, ha teljes lenne a meglepetés.
Vállat vonok.
– Ahogy akarod, szerelmem.
Kibújik az egyik cipőjéből, és masszírozni kezdi a lábát.
– Pillanatnyilag csak szeretnék visszamenni a lakásba pihenni. A McLachlan lányok
kifárasztottak a vásárolgatással. Nem tudtam lépést tartani velük.
– Anya és Chloe esetében a genetika a hibás. – Megállíthatatlanok. – Emmát meg
kellett edzeni, és most már téged is.
– Meglátjuk. – Valószínűleg nem kerül rá sor. A vásárolgatás nem kimondottan
Laurelyn hobbija.
Nem látszik rajta, hogy le akar ülni, gondolom, ezzel jelzi, hogy ideje indulnunk.
– Azt hiszem, haza kell vinnem a menyasszonyomat, engedni neki egy forró fürdőt, és
megmasszírozni a lábát.

Laurelyn felhúzza a cipőjét.
– El sem tudod képzelni, milyen jól hangzik.
Emma Evanre pillant.
– Tanulhatnál a bátyádtól.
Evanről lerí, hogy bosszantja a megjegyzés.
– Oké. Küldd velük haza a három gyereket, és szívesen rohanok a fürdőbe, vagy
masszírozom a lábad, ha csak ennyit kell tennem – a legnagyobb örömmel.
– Nem kell így morognod emiatt.
– Fáradt vagyok. A srácok egész nap kikészítettek.
– Akkor most már tudod, milyenek az én napjaim, ráadásul téged nem néz tejcsárdának
egy emberi porszívó.
Váltunk egy pillantást Laurelynnel, majd az ajtó felé lopakodunk. Biztos vagyok benne,
hogy egyikük sem veszi észre a szökésünket. Az autóban ülve egyszerre tör ki belőlünk a
nevetés, amikor egymásra nézünk, mert pontosan tudjuk, hogy ugyanilyenek leszünk, még
ha most egyikünk sem mondja is ki. És már alig várom.

31. fejezet
LAURELYN PRESCOTT
Annyira lefoglalt az esküvőszervezés, hogy az egész hét észrevétlenül elrepült. El sem
tudom hinni, milyen segítőkésznek bizonyult Margaret, Emma és Chloe. A segítségük
nélkül képtelen lettem volna megszervezni, ezért örökké hálás leszek.
Egy előkelő étteremben tartjuk az eljegyzési vacsorát. Margaret azt mondta, csak a
család és néhány barát lesz jelen. Legalább harminc vendéget hívott, a McLachlan család
tagjain kívül.
Túl sok emberrel találkoztam ahhoz, hogy észben tartsak mindenkit, és a kelleténél
többször kell magyarázkodnom a karrierem miatt. Elnézést kérve a mosdóba vonulok, de
csak azért, hogy egy percre kimeneküljek a káoszból.
Az egyetlen mosdókagyló fölé hajolok, friss réteg rúzst kenek az ajkaimra, amikor
észreveszem a hátam mögött álló nő tükörképét. Tekintetünk a tükörben találkozik –
kínos pillanat –, de ő nyeri a szempárbajt, amikor lesütöm a szemem.
– Mindjárt végzek.
– Azon vívódtam, kövesselek-e ide vagy ne.
Milyen furcsa megjegyzés.
– Pardon?
– A lelkiismeretem nem hagyott volna nyugodni, ha nem figyelmeztetlek a férfira,
akivel ma este vacsorázol.
Vonzó, szőke nő, talán a harmincas évei végén járhat. Jack Henry mesélte, hogy
randevúzott érettebb nőkkel, arra a következtetésre jutok, hogy ő is az egyik korábbi
partnere. Gyakran eltűnődtem, milyen érzés lehet összefutni valakivel az előttem lévő
tizenkettőből. Arra számítottam, hogy az Audrey-ügy után könnyebb lesz, de nem az.
Bármelyik pillanatban rosszul lehetek, miközben kitartóan viszonzom a kék szemek
pillantását a tükörben.
– Hányas szám vagy?
– Számolja?
Keserű a hangja. Mi van, ha ő is olyan kattant, mint Audrey? Talán jobb lesz most

ögtön véget vetni az egésznek, mielőtt őrült ötletei támadnának.
– Mindent tudok a múltjáról, de felhagyott azzal a szokással. Eljegyeztük egymást, és
össze fogunk házasodni.
– A helyedben én nem lennék ebben olyan biztos, drágám. Csak nemrég történt, hogy
rám nyomult egy hotel bárjában, és felcipelt a szobájába.
Kíváncsi vagyok, mit ért azon, hogy nemrég történt.
– Mikor?
– Március huszadikán. Emlékszem a dátumra, mert aznap volt a szülinapom.
Hányinger kerülget, érzem, ahogy a gyomrom hirtelen a szívem helyére ugrik.
– Nem akarok erről többet hallani.
– Sajnálom, hogy tőlem kell megtudnod, fordított helyzetben én örülnék, ha valaki
figyelmeztetne. Bármilyen jóképű, nem akarhatsz együtt élni egy ilyen görénnyel.
Miért lett hirtelen ilyen meleg a mosdóban? Hogyhogy tűzforrónak érzem magam,
mégis kiver a hideg verejték? Ó, forog körülöttem a világ. Legyezni kezdem magam a
kezemmel.
– Muszáj leülnöm.
A nő a fal mellett álló üléshez vezet.
– Úgy tudom, ha úgy érzed, ájulás környékez, a térded közé kell dugnod a fejed,
legalábbis így mondják.
Nem csak úgy érzem, hogy el fogok ájulni. Úgy érzem, megöl a fájdalom, amiért a
szeretett férfi összejött ezzel a nővel, miután elmentem, aztán hazudott róla.
– Nem nézel ki túl jól. Hozhatok valamit?
Kár, hogy Addison rosszul érezte magát ma este. Bárcsak itt lenne velem.
– Odamennél az asztalunkhoz, és szólnál a lila ruhás nőnek, hogy nem érzem jól
magam? De ne riadóztass senki mást.
– Hát persze. Mindjárt visszajövök.
Miután távozik, egyre rosszabbul érzem magam, ezért a padlóra csúszom. Félek,
mindjárt elveszítem az eszméletemet, és így is, úgy is a padlón kötök ki, legyen inkább a
saját választásom.
Egypár pillanatra tényleg elájulhattam, mert amikor kinyitom a szemem és felnézek,
Emmát és Jack Henryt látom a fejem fölött. Emma mellettem térdel, és az ölében tartja a
fejem, közben nedves papírtörlővel törölgeti az arcom.
– Nyugodj meg, Jack. Kezd magához térni. Jól vagy, drágám?
Sűrűn pislogok, de homályos látásom nem sokat javul.

– Nyilván nincs jól, ha egyszer elájult. – Jack Henry hangjában félelmet hallok. – Mi
okozhatta?
– Lehet, hogy terhes? – kérdezi Emma.
Jack Henry habozik a válasszal.
– Persze, van rá esély, de nem hiszem, hogy az.
A szőke nő magyarázkodik.
– Attól tartok, az én hibám, mert elmeséltem neki, mit csináltál velem néhány hónapja
a Langford Hotelben.
– Miről beszél, Jack? – Emma zavarodottnak tűnik a hangja alapján.
– Mi a faszt mondtál neki, ami miatt ilyen állapotba került? – dühöng Jack Henry.
Az ajtó résnyire kinyílik, Margaret hangja üti meg a fülem.
– Jóságos ég, mi történt?
– Laurelyn elájult – feleli egyszerre Emma és Jack Henry.
– Hívjuk a mentőket?
Pislogok még néhányat, lassan tisztul a kép, megpróbálom újra visszanyerni a hangom.
– Mentőt. Ne. – Küszködöm, aztán rájövök, hogy nem tudok egyedül felülni. – Segíts
felülni, Em.
– Majd én segítek – mondja Jack Henry, és hozzám lép.
– Ne. Nem akarom, hogy hozzám érj – válaszolom, amikor megfogja a karomat.
– Mi folyik itt? – Margaret hangján döbbenet hallatszik. – Miért mondja ezt?
– Semmiség, csak egy kis félreértés. – Bárcsak tényleg az lenne.
A szőke nem tágít, fáradhatatlanul ajánlgatja a kéretlen segítséget.
– Talán innia kellene valamit. – Tudnék mit kezdeni valami sötét, tömény, nálam
erősebb itallal.
– Köszönjük, nem. – Jack Henry az ajtóhoz lép, és kinyitja. – Szerintem éppen eleget
segítettél. Többé nincs rád szükségünk.
Nem helyes dolog, de nem tehetek ellene semmit, dühös vagyok a szőke nőre – amiért
vele volt akkor, és mert most itt van.
– Menj el. – Vet egy pillantást az arcomra, aztán rájön, hogy nincs itt számára hely, és
kisétál.
Em megpróbál talpra állítani, de még mindig kóvályog a fejem.
– Én fogok gondoskodni róla. – Bármennyire is szeretnék, nem vitatkozom. Helyette
hagyom, hogy Jack Henry felsegítsen a padlóról, mert nem akarok Emma és Margaret előtt
jelenetet rendezni. Igaz, hogy vérig sértett, és elmondhatatlanul dühös vagyok rá, de

sosem akarnám, hogy megtudják, hogyan bánt más nőkkel, beleértve azt is, akit minden
jel szerint megdugott, alig pár nappal a távozásom után. Nem azért titkolózom előttük,
hogy megvédjem Jack Henryt. Megtartom magamnak a titkát, mert nem akarom, hogy
olyannak lássák, amilyennek most én.
Amikor végre biztosan állok a lábamon, kihúzom a vállam, és egyenesen Jack Henry
szemébe nézek. Most először észreveszek valamit a tekintetében. Azt hiszem, félelem, és
határozottan van rá oka. Jobb is, ha fél, mert elvakít a düh.
– Vigyél ki innen. – Margaretnek tartozom egy bocsánatkéréssel. – Sajnálom, hogy
tönkretettem a vacsorát, de muszáj hazamennem és lefeküdnöm. Kérlek, mondd el
mindenkinek, hogy elnézést kérek a jelenetért. Remélem, nem rontottam el a többiek
estéjét.
Kezét az arcomra teszi, és a tekintetemet fürkészi. Biztos vagyok benne, hogy
összezavarták a történtek.
– Semmit sem tettél tönkre, kedvesem. Menj szépen haza Jack Henryvel, és pihend ki
magad.
Nincs rá sok esély.
Szorosan megölel.
– Köszönöm, Margaret. Kellemes este volt.
Elenged.
– Reggel felhívlak, hogy megtudjam, mi újság. Ha bármire szükséged van – és tényleg,
bármire –, ne habozz telefonálni.
– Úgy lesz. Ígérem.
Hagyom, hogy Jack Henry a felkaromnál fogva segítsen kisétálni az étteremből. Lehet,
hogy a békülés jelének tekinti, de mi sem áll távolabb a valóságtól. Ennek még nincs vége.
Amint kiérünk a parkolóba, a családtagok látómezejétől távol, kirántom a karom a
szorításából.
– Vedd le rólam a kibaszott kezedet.
– Bébi…
– Ne merészelj bébizni. Nincs jogod hozzá, azok után, hogy megdugtad azt a nőt, és
hazudtál róla.
– Kérlek, engedd, hogy…
Félbeszakítom.
– Megmagyarázd? Nem. Nem akarom hallani a te verziódat a történtekről. Hallottam az
övét, és jelen pillanatban inkább bízom az ő szavahihetőségében.

– Nem úgy történt, ahogy gondolod.
Fenyegetően az arca elé tartom az ujjam.
– Fogd. Be. A. Kibaszott. Pofád. Egy szavadat sem akarom hallani. – Ott állva azon
vívódom, beszálljak-e mellé az autóba, de kit akarok átverni? Nem igazán van más
választásom, hiszen nincs hova mennem.
– Vigyél a lakáshoz.
Némán ülünk, amíg vezet. Csak bámulok kifelé az ablakon, nézem a város suhanó
fényeit. Hálás vagyok, amiért nem próbál meg ismét magyarázkodni, mert most nem
tudnám elviselni, ha beszélne róla, vagy arra kellene gondolnom, mit művelt a másik
nővel.
Kezdődő migrénes roham enyhe lüktetését érzem a tarkómban. Már hónapok óta nem
volt ilyen, de a történtek után egyáltalán nem lep meg. Túlságosan jól ismerem a
folyamatot, csak romlani fog egészen addig, amíg nincs más lehetőség, elhányom magam.
Tökéletes. Pontosan erre van szükségem ennyi szar után.
A villódzó fények csak rontanak a helyzeten, inkább becsukom a szemem, és hátradőlök
az ülésen. Mire a garázshoz kanyarodunk, mindenem fáj, és rémes hányinger kerülget. A
kilincsért nyúlok, és kiszállok a kocsiból, mielőtt telihánynám a Sunsetet. Az totális égés
lenne.
Jack Henry kinyitja az ajtót, és elsőként lép be. Az otthona az egyetlen hely, ahova
előttem lép be. Ez a szokása, és azért csinálja, hogy megvédjen, ha esetleg rablókra
nyitnánk rá.
A konyhapultra dobja a kulcsait, majd felém fordul.
– Meg kell ezt beszélnünk.
Elfutok mellette a fürdőszoba irányába. Becsapom az ajtót, és még éppen elérem a vécét,
mielőtt kidobom a taccsot. A szemem sarkából látom, hogy kinyílik az ajtó. Anélkül, hogy
hívtam volna, besétál.
– Menj ki – utasítom, bár tudom, hogy hiába. Korábban sem ment el soha, most sem
fog.
Hallom, ahogy megnyitja a csapot, és pár másodperccel később felcsavarja és elhúzza a
nyakamról a hajamat, hogy nedves, hideg törlőkendőt tegyen a bőrömre.
– Talán ez majd segít.
– Semmi sem segít azon, amit érzek.
– Laurelyn, kérlek, hadd mondjam el, mi történt.
– Komolyan? – sikoltom, amitől csak még hevesebben kezd lüktetni a fejem. – A vécébe

lóg a fejem, épp kihányom a beleimet, és te arról akarsz beszélni, mit csináltál egy másik
nővel?
Nem válaszol, csak kisétál a fürdőszobából. Pár perccel később az egyik pólójával a
vállán tér vissza.
– Segítek átöltözni, te pedig engeded, mert szükséged van a segítségemre.
A pillantásom azt üzeni, hogy jobb, ha meg sem próbálja.
– Nem akarok meghalni ma, Laurelyn. Csak segíteni akarok neked átöltözni.
Még mindig térdelek, amikor érzem, hogy a ruhám cipzárja a nyakamtól a derekamig
csúszik. Talpra segít, a fekete ruha gyűrötten hullik fekete, nyitott orrú, nevetségesen
drága magassarkúm köré. A vállába kapaszkodva kilépek a ruhából, ő pedig félrelöki az
anyagot a padlón.
Látom, ahogy szemügyre veszi fekete, csipkés melltartómat és a hozzá illő bugyit a
harisnyatartóval és a tíz centi magas sarkú cipővel. Eléggé ismerem Jack Henryt ahhoz,
hogy tudjam, a látványtól valószínűleg kőkemény merevedése támad, és kifejezetten
örülök neki, hogy a közeljövőben tőlem nem számíthat enyhülésre.
A hátam mögé nyúlva kikapcsolom a melltartót, hagyom, hogy a padlóra essen.
Kikapcsolom a harisnyáimat, lehúzom, majd az övet is lecsúsztatom a lábamon. Egy szál
bugyiban állok előtte, röviden végigméri félmeztelen testemet, mielőtt leveszi a pólót a
válláról, és áthúzza a fejemen.
– Megágyazok neked a térfeleden, mire végzel itt.
Amikor kilépek a fürdőből, az ágy melletti lámpa kivételével minden villanyt lekapcsolt.
Egy pohár víz és egy tabletta vár rám az éjjeliszekrényen, a migrén elleni gyógyszerem.
Jack Henryt sehol sem látni, úgyhogy beveszem a tablettát, és ágyba bújok.
Nem is érezhetném magam magányosabban az ágyában, de bölcsen teszi, hogy hagy
nekem helyet. Úgy érzem magam, mint egy instabil robbanóanyag, amely bármelyik
pillanatban működésbe léphet.
Az óra szerint már egy órája bevettem a gyógyszert, tudom, hogy hamarosan álomba
merülök. Már érzem is az orvosság keltette kábultságot, amit mindig, és tárt karokkal
fogadom. Muszáj elmenekülnöm a kegyetlen valóság elől.
Még sötét van, amikor kinyitom a szemem, ebből tudom, hogy nem alhattam sokat. A
környező feketeségben az óra számlapján 3:39 világít. Jack Henryt keresve az ágy

túloldalára nyúlok, de üresen találom. Bölcs ember.
Nem kellene érdekelnie, hogy hol feküdt le éjszakára – de érdekel, úgyhogy kimászom
az ágyból, és a keresésére indulok. Nem látom a vendégszobákban, ezért a nappaliba
lépek. Ülve alszik a kanapén, kezében egy pohár borostyánsárga itallal. Friss jég van
benne, nem aludhat túl régóta.
Ritkán van alkalmam alvás közben szemügyre venni a külsejét, de most is ugyanarra a
következtetésre jutok, mint mindig: ő a leggyönyörűbb férfi, akit valaha láttam. És annyira
szeretem, hogy az már fáj.
Álmában megmoccan, a pohár félredől, és egy kevés ital a lábára ömlik. Érte nyúlok,
hogy kivegyem a kezéből, de rögtön felriad. Lefejtem az ujjait a pohárról.
– Elengedheted. Fogom.
Álmos szemekkel néz rám, rájövök, hogy be van rúgva, amikor hirtelen a kelleténél
kissé erősebben ragadja meg a derekam. Előrehajolva a hasamhoz támasztja a homlokát,
muszáj néhány lépést hátrálnom, hogy visszanyerjem az egyensúlyomat.
– Szeretlek, Laurelyn. Kérlek, ne hagyj el. Bele fogok dögleni, ha elmész.
Én is szeretem őt, és nem akarom elhagyni, de hogyan maradhatnék egy olyan
emberrel, aki így képes volt a szemembe hazudni? Megkérdeztem, hogy volt-e más nővel,
és azt válaszolta, hogy utánam senkivel sem feküdt le. Minden lehetőséget megadtam,
hogy tiszta lappal induljon. Fájt volna, de végül túltettem volna magam rajta. Legalább
igazat mondott volna. Tudja, mennyire gyűlölöm a hazugságot.
Sötét hajába túrok az ujjaimmal.
– Megbeszéljük holnap, ha már kijózanodtál.
Még mindig a derekamnál fogva szorít, de megmarkolja a pólómat, és felhúzza a
hasamon.
– El tudlak képzelni terhesen.
Ó, te jó ég. Miért kell most ilyesmiről beszélnie?
– Részeg vagy, ki kell aludnod magad.
Ujjával belém bök a köldököm alatt.
– Igenis feleségül akarlak venni, aztán gyereket csinálni neked, amilyen hamar csak
hagyod. – A piercingem alá nyúl, és megpöcköli. – De nem tudom, mi történik majd ezzel
a kis ékszerrel, ha nőni kezd a hasad.
Örömmel hallom, hogy házasságról és gyerekekről beszél, aztán eszembe jut, miért
részeg, és miért hozza szóba ezeket.
– Légy jó fiú, és feküdj le a kanapéra.

– Nem akarok itt aludni. Ágyban akarok lenni, veled.
– Nem! Dühös vagyok rád. Nem fogsz mellém feküdni, mintha semmi sem történt
volna.
Magához húz, megint botladozni kezdek.
– Kérlek, Laurelyn. Hadd bújjak ágyba. Nem akarok nélküled lefeküdni.
– Nem.
Arcát a hasamra simítja.
– Könyörgöm, bébi. Ne akard, hogy nélküled aludjak.
Basszus! Fáradt vagyok, nincs erőm vitatkozni vagy küzdeni vele, úgyhogy beadom a
derekam.
– Lefekhetsz mellém, de eszedbe se jusson hozzám érni.
– Nem fogok – ígéri. – Csak melletted akarok aludni.
Elenged, de bizonytalanul áll a lábán, kinyújtom a kezem, hogy segítsek.
– Jól vagy?
– Ja.
Teljesen elázott, szarul fogja érezni magát holnap. Úgy kell neki.
– Gyerünk. – Felcserélődtek a szerepek. Korábban én voltam a gyenge fél, most pedig
végigvezetem a folyosón a részeg disznót a hálószobánkig.
Félrehúzom a takarót az ágy másik oldalán, és utasítom, hogy másszon be.
Elhelyezkedik, és lehunyt szemmel azt mondja:
– Szeretlek, Laurelyn.
Bánt, amit művelt, és bár továbbra is szeretem, képtelen vagyok kimondani a szavakat.
Mire elfoglalom a saját térfelemet, már hallom is a horkolását. Hihetetlen, de
háromhavi távollét után arra sem vagyok képes, hogy gyűlöljem az irritáló hangot.
Amikor újra felébredek, az oldalamon fekszem, Jack Henry pedig a derekamat öleli.
Szorosan hozzám bújik, lehelete a tarkómat legyezi.
– Kérlek, ne küldj még el. Még egy kicsit éreznem kell a közelségedet.
Szakítós szavak. Arra számít, hogy elhagyom. És jó oka van rá.
Érzem, ahogy megmozdítja a fejét, most a hátamnak támasztja.
– Nem dugtam meg. Tudom, azt hiszed, hogy igen, de esküszöm, hogy nem történt
meg. Őszinte voltam, amikor azt mondtam, hogy nem feküdtem le mással utánad.

Jack Henryt nem úgy ismertem, hogy hazudna nekem. Azt hiszem, éppen ezért sokkolt
annyira ez az egész. Ezért, és mert ő is pontosan tudja, mennyire megvetem a
félrevezetést.
Elhúzódom és megfordulok, hogy lássam az arcát.
– Valamit csináltál vele. – És jól ismerem az összes erotikus „valamit”, amit annyira
szeret. – És bármi is volt az, egy héttel azután történt, hogy elutaztam. Hét átkozott nap.
Akarod tudni, mit csináltam a hetedik napon? Nem egy ismeretlen sráccal keféltem.
Egyedül ültem a lakásomban, és éjjel-nappal bőgtem, mert elveszítettelek.
– A picsába, Laurelyn. Egyszerűen otthagytál, búcsú nélkül. Egy percig se hidd, hogy én
nem gyászoltam a viszonyunk végét. Azt hittem, soha többé nem látlak, kész csődtömeg
voltam, miután elutaztál. Az első héten végig részeg voltam. Kibaszott nyomorultul
éreztem magam, és meg akartam találni a módját, hogy elfelejtselek. Azt mondtad, bíztál
benne, hogy Charlie majd segít elfelejteni engem. Én pedig úgy gondoltam, szükségem
van a tizennégyesre, hogy elfelejtselek, ezért felszedtem azt a nőt a hotel bárjában.
Elfogadta a feltételeimet, úgyhogy felmentünk a szobába, amit béreltem. Úgy terveztem,
hogy addig kefélem, amíg kiűzlek az emlékeimből.
Nem bírom hallgatni. Egyszerűen túl sok.
– Hagyd abba! Nem akarom hallani. Belehalok, ha el kell képzelnem téged egy másik
nővel. – Tenyeremet a fülemre szorítom.
Megfogja a csuklómat, és elhúzza a kezem.
– Mindent el akartam mondani erről a nőről, de aznap éjjel, amikor rákérdeztél,
képtelen voltam szavakba önteni. Épp akkor találtunk újra egymásra, nem akartam
elrontani a találkozást, ezért későbbre halasztottam. De a később sosem jött el.
– Nem akarok tudni róla. Nincs szükségem arra a képre a fejemben.
– Ha nem mesélem el az egészet, mindig közénk fog állni. Mindig azon fogsz tűnődni,
mi történhetett, jobb most megszabadulni tőle, hogy hosszú távon már ne fájhasson. – A
szája elé emeli a kezem, és csókot hint rá. – És nagyon hosszú távra tervezek veled. Kábé
örökké.
Lélekben felkészítem magam az előttem álló fájdalomra. Úgy érzem, mintha lassított
felvételen lendítenének felém egy ütőt. Tudom, hogy pokolian fájni fog, és ha elég erősen
talál el, jó eséllyel bele is halhatok.

32. fejezet
JACK MCLACHLAN
Megfordult a fejemben, hogy sosem beszélek Laurelynnek a nőről a szállodában – a
lehetséges tizennégyesről. Komolyan számításba vettem, hogy megtartom a titkot, de
mindig sejtettem, hogy nem lennék képes így megtéveszteni. Ahogy telt az idő, a pillanat
sosem tűnt alkalmasnak – legalábbis ezzel áltattam magam.
Elismerem, ez volt a kifogás, és egy ideig működött is, de most minden egyszerre ütött
vissza rám. Még ebben a pillanatban is legszívesebben meghátrálnék, mert berezeltem, de
nincs más választásom. Lehet, hogy életem első és egyetlen szerelmébe kerül, amire
készülök, de nem hiszem, hogy valaha is őszintén magamba tudnék nézni – vagy
Laurelynre –, ha nem tisztázom a történteket.
Megköszörülöm a torkom, a zaj visszhangzik a hálószobában. Felhívja a figyelmemet
arra, milyen csend van, és mennyire fájdalmas lesz Laurelyn számára a mondanivalóm.
– Annyira berúgtam, hogy járni is alig bírtam. Csak rád tudtam gondolni, és arra, hogy
búcsú nélkül elutaztál. Megértem, miért tetted, de attól még borzasztóan fájt. Meg
akartam szabadulni a kíntól, még ha csak pár percre is. Azt hittem, ha lefekszem egy
másik nővel, az majd elűzi az elvesztésed miatti fájdalmamat. De tévedtem: az érintésétől
felfordult a gyomrom. Azt sem engedtem neki, hogy megcsókoljon, amikor próbálta.
– Nem akarom, hogy elejétől a végéig leírd, milyen volt vele. Az egész együttlétet
elképzelném, ezért kérlek, csak azokról mesélj, amiket fontos tudnom.
Valószínűleg jobb, mintha percről percre beszámolnék róla.
– Oké. Őszintén válaszolni fogok minden kérdésedre.
– Meztelen volt?
Ó, baszki. Részleteket akar – alapos részleteket. Nem terveztem, hogy ilyen
mélységeiben előadom a kalandomat azzal a nővel. Most nincs más lehetőségem,
válaszolnom kell, hiszen kifejezetten kérte.
– Igen.
Egy pillanatra becsukja a szemét, majd újra kinyitja. Azt hiszem, azon vívódik,
folytassa-e a faggatózást, de felteszi a következő kérdést.

– És te?
Nem akarom bevallani, hogy meztelenül hemperegtem egy nővel egy héttel Laurelyn
távozása után. Igaz, hogy nem dugtam meg, de azért nem fest rólam túl jó képet. De
történt, ami történt, bűnös vagyok, és most meg kell fizetnem érte.
– Igen.
Az ajkába harap, ezúttal nem a szexi módon – aggódik.
– Csináltad neki szájjal?
Nem akarom elhinni, hogy kinézi belőlem.
– Dehogyis!
– És ő neked?
Egyáltalán nem így terveztem ezt a beszélgetést.
– Nem.
– Akkor a kezeddel juttattad a csúcsra?
Egyenesen a szemembe néz. Tudom, miért csinálja – így kapcsolja be saját, belső
hazugságvizsgálóját.
– Nem. Ott nem nyúltam hozzá.
– De hozzáértél?
Nagyot nyelek. Ennek nem lesz jó vége.
– A mellére tette a kezem.
– Ő is megfogta a farkad?
Basszus! Egyetlen apróság sem maradhat titokban előtte.
– Igen – suttogom, és becsukom a szemem. – Amikor felhúzta rám a gumit.
Amikor kinyitom a szemem, könnyeket látok az övében. Megfogadtam, hogy nem én
leszek az, aki megríkatja, és esküszöm, soha többé nem történik meg. Életem hátralevő
részét annak szentelem, hogy mosolyra fakasszam és megnevettessem.
Egyetlen, árva könnycsepp gurul végig az arcán, a hüvelykujjammal megpróbálom
letörölni, de félreüti a kezem.
– Elélveztél?
Megrázom a fejem.
– Nincs az az isten!
– Miért mondod ezt? Azt mondtad, felhúzta rád a gumit. Ez azt jelenti, hogy felállt
miatta a farkad. – Összeszűkült szemekkel néz rám. – Mégis, milyen közel voltál ahhoz,
hogy megdugd?
Mélyet sóhajtok, mielőtt válaszolok.

– Közel, de képtelen voltam rá. Behunytam a szemem, hogy ne kelljen látnom az arcát.
Csak a te arcodat láttam magam előtt. Túlságosan szeretlek ahhoz, hogy lefeküdjek valaki
mással. Esküszöm, nem dugtam meg. Kérlek, higgy nekem.
– Még ki sem hűlt a helyem az ágyban.
Figyelem az arcát, miközben engem tanulmányoz, félek attól, amit mondani készül. Úgy
döntök, itt az ideje, hogy úgy könyörögjek az életemért, mintha kivégzőosztag előtt
állnék.
– Megegyeztünk, hogy soha többé nem találkozunk, és szó nélkül elutaztál. Azt hittem,
örökre végeztünk. Sosem kerestem volna másik nőt, ha csak a legkisebb esélyt is látom rá,
hogy visszakaphatlak. Kérlek, L., bocsáss meg nekem. Szeretlek. Te vagy az egyetlen nő,
akire vágyom. Örökké.
Becsukja a szemét, könnyek potyognak végig az arcán.
– Elhiszem, ha azt mondod, hogy nem feküdtél le azzal a nővel, de mindaz, amit
elmeséltél, legalább olyan fájdalmas, mintha megtetted volna. El sem tudom képzelni,
hogy ennél jobban fájhat a szívem.
Oldalra fordul, háttal nekem, és fogalmam sincs, hányadán állunk. Nem tudom, mit ért
azon, hogy hisz nekem, mégis fáj, amit csináltam.
Meg akarom érinteni, hogy megnyugtassam. Tartok tőle, hogy nem engedi, de muszáj
megpróbálnom. Közelebb húzódom hozzá, és átkarolom a derekát. Igyekszik kiszabadulni,
de magamhoz szorítom.
– Dühös vagy, és hajlandó vagyok elviselni bármekkora büntetést, amit kiszabsz rám,
mert alaposan elcsesztem, de szeretlek, és nem hagyom, hogy ez az incidens elszakítson
minket. Túl tudunk lépni egy ilyen ostoba hibán, és ha sikerült, csak erősebben és
kitartóbban jövünk ki belőle.
Abbahagyja az ellenkezést, és ellazítja az izmait, úgyhogy átölelem. Érzem, ahogy a
sírás rázza a testét, megrémülök tőle. Nem tudom, mit csináljak, ha lefújja az esküvőt,
pedig ez is egy valós eshetőség. A bal kezéért nyúlok, hogy megtudjam, viseli-e még a
gyűrűt. Megnyugszom, amikor hozzáérek. A számhoz emelem, és erősen az ajkamhoz
nyomom.
– Kérlek, mondd, hogy még mindig hozzám akarsz jönni.
– Nem ez a legalkalmasabb pillanat erre a kérdésre.
Basszus! Lehet, hogy köztünk mindennek vége. Talán sosem tudja elfeledni a
ballépésemet.
– Ne, L. Kérlek, ne szakítsunk. Megteszek mindent, hogy rendbe hozzam.

– Azt mondtam, időre van szükségem, hogy gondolkozzam. – Eltolja a kezem, és az ágy
szélére ül, még mindig hátat fordít. – Addisonhoz akarok menni néhány napra, hogy
feldolgozzam a dolgokat, és ne lássalak mindenhol.
Nem akarom, hogy Addisonnál legyen, főleg hogy a kis görény, aki megpróbált bejutni a
bugyijába, a folyosó túlsó végén lakik.
– Bébi, ne menj oda, kérlek. Hadd vigyelek titeket Avalonba, én majd a vendégházba
költözöm. Addisonnal beköltözhettek a főépületbe, és elő sem kerülök, amíg nem hívtok.
– Megbeszélem Addisonnal, és szólok, hogyan döntöttünk. – Felkel az ágyról, és a
fürdőszoba felé indul. Hangos csattanással bevágja az ajtót, emlékeztetőül, hogy megint
kizárt az életéből.
Megcsörren a mobilom. Anya az. Biztosan Laurelynt keresi a tegnap esti éttermi baleset
után, nem nyomhatom ki a hívását.
– Szia, anya.
– Helló, hogy érzi magát ma reggel a kislányunk?
Örülök, hogy nem tudja, mi történik köztünk. A szart is kipüfölné belőlem, ha tudomást
szerezne róla.
– Már sokkal jobban, éppen zuhanyozik.
– Ezt örömmel hallom. Aggódtam miatta. Senkit sem láttam még így elsápadni. Van
ötleted, mi okozhatta?
– Migrénben szenved, és rohamot kapott, miután eljöttünk az étteremből. Itthon lett
rosszul, úgyhogy gondolom, ehhez lehet köze. – Ez nem hazugság.
– Ez valószínű magyarázatnak tűnik. Úgy terveztük, hogy ma bevásárolunk az esküvőre,
és Chloe szeretne elkészíteni néhány fogást, hogy Laurelyn ma este megkóstolhassa.
Vajon elég jól érzi magát ehhez? Említette? – Erősen kétlem.
Töröm a fejem, mivel leplezhetném a hülye hibámat.
– Nem mondott semmit, de ma délután vissza kell mennem Avalonba. Talán a jövő hét
végén elhozhatom Laurelynt. – Persze, ha addig nem hagy el.
– Miért nem mész vissza egyedül, én pedig elvihetem Laurelynt pár nap múlva, miután
kifárasztottuk az előkészületekkel?
Nem hiszem, hogy Laurelyn ebben partner lenne. A következő pár napban biztos nem
az esküvői készülődés jár majd a fejében, de fogalmam sincs, hogyan magyarázzam el
anyámnak.
– Megkérdezem, ha végzett a fürdéssel, és majd visszahív.
– Oké.

Leteszem a telefont, de félek elmondani Laurelynnek anyám javaslatát, mert nem
akarom hallani a válaszát – valójában arra tippelek, hogy az esküvő lemondásán
gondolkozik. Mozdulatlanul ülök az ágyon, amíg hallom, hogy elzárja a csapot. Majdnem
bekopogok, de úgy döntök, jobb, ha megvárom, amíg kijön.
Törülközőbe burkolva bukkan elő a fürdőszobából, hogy kiszedje a ruháit a táskából,
mert a lakásban még nem tart ruhákat.
Még. Az jut eszembe, hogy a tegnapi incidens után talán soha nem is fogja itt tárolni a
holmiját.
– Anya hívott, kíváncsi volt, hogy érzed magad. Azt kérte, hagyjalak itt, hogy
vásárolhassatok az esküvőre, amíg Avalonban vagyok.
Megtorpan a bőröndje előtt, és rám néz.
– Mit válaszoltál neki?
– Nem találtam jó magyarázatot, miért nem maradsz.
Beletúr a táskába.
– Gondolom, nem akartad bevallani neki, hogy kétségeim vannak, mert egy héttel a
távozásom után felszedtél egy nőt.
Ezt nem fogja megbocsátani. Már most tudom. Mélyen megbántottam, és most engem is
a seggfejek kategóriájába sorolt – az anyja, az apja és Blake mellé.
Kiválasztja a ruháit, aztán rám pillant.
– Most a legjobb barátomra van szükségem.
Nem ismerem olyan jól Addisont, ötletem sincs, mit fog tanácsolni Laurelynnek. A rövid
beszélgetésünket alapul véve, amikor figyelmeztetett, hogy ne bántsam meg a barátnőjét,
hajlok rá, hogy nem fogja bátorítani.
– Tudom, és elintézem, ha ezt akarod.
– Felhívom Addisont. Ha hajlandó átjönni, itt maradunk Avalon helyett, és elmegyek
vásárolni a családoddal. Ha mégis úgy döntenék, hogy hozzád megyek, egyetlen napot
sem vesztegethetek az előkészületekből.
El sem merem hinni, hogy marad, és továbbra is hajlandó szervezni az esküvőnket. Ez
bizonyára jó jel – eddig az első.
– Szólok Danielnek, hogy menjen érte.
– Felhívom Margaretet, hogy megtervezzük a mai napot, de azt ajánlom, menj el, mire
visszaérek.
A francba! Ez elég kemény volt ahhoz, hogy kitörölje minden pozitív előérzetemet.
– Ne aggódj. Eltűnök.

33. fejezet
LAURELYN PRESCOTT
Kétségbeejtően nyomorúságos napom van. Életem legboldogabb pillanatait beárnyékolja
mindaz, amit felfedeztem Jack Henryről és a másik nőről. Nem tudom kiverni a fejemből,
mert tudom, hogy néz ki. Bárcsak ne láttam volna az arcát.
Az őrült Audrey kivételével abban a kegyben részesültem, hogy nem tudom, milyenek a
többiek, és nekem tökéletesen megfelel így. Nem vagyok naiv. Rádöbbenek, hogy
megtörténhet még egyszer, miután összeházasodtunk. Van rá esély, hogy összefutok az
elődeimmel, de erre felkészültem. Még Audrey őrültségeit is tudom kezelni, de a mostani
nő utánam jött, és ez felér egy seggbe rúgással. És egy késsel a szívemben.
Chloe két koszorúslányruhát tart elém, hogy ítéletet mondjak. Amikor meghallom
Margaret kérdését, rájövök, hogy teljesen kikapcsolt az agyam.
– Nem érzed jól magad, kedvesem?
Nem. Egyáltalán nem érzem jól magam, de ennek semmi köze a betegséghez.
Egyszerűen képtelen vagyok itt állni és vásárolni az esküvőre, amire talán nem is kerül
sor.
– Sajnálom. Azt hiszem, még nem múlt el teljesen a migrénem. Nem bánnátok, ha egy
másik napra halasztanánk a vásárlást? És Chloe… megtarthatjuk a kóstolót a jövő hét
végén?
– Persze. Nem kell bocsánatot kérned. – Visszaakasztja a ruhákat a fogasra. –
Visszajövünk, ha jobban érzed magad, és az étellel is várhatunk. Így több időm lesz
ötletelni a tortán.
Furdal a lelkiismeret, amiért hazudok ennek a két bűbájos nőnek. A gondolatát is
gyűlölöm, hogy esetleg nem leszek Margaret menye és Emma meg Chloe sógornője. Már
szinte arra gondolok, hogy csak azért is hozzámennék Jack Henryhez, mert a családja
részévé szeretnék válni. Sajátomként szeretem őket – jobban, mint a saját családomat.
– Holnapra remélhetőleg jobban leszek.
Margaret és Chloe kitesz a lakásnál. Jack Henry autója nem áll a garázsban, ebből
tudom, hogy elment, ahogy kértem. Oké, követeltem. Legalább volt annyi esze, hogy

hallgasson rám.
Belépve azonnal észreveszem a dohányzóasztalon a hatalmas csokor fehér rózsát és egy
levelet. Sóhajtva magamba szívom a szépségét. Szívem szerint a kukába hajítanám az
egészet. Vagy Jack Henry fejéhez vágnám. Az utóbbi vélhetően nagyobb örömet okozna.
A kezembe veszem a levelet. Félek kinyitni. Tudom, hogy ami benne áll, ki fogja tépni a
szívem – pontosan ez a szándéka, nem? Rá akar venni, hogy itt maradjak és hozzámenjek.
A kanapéra rogyok, kihúzom a borítékból az összehajtott lapot, és elidőzöm gyönyörű,
szinte kalligrafikus kézírásán. Nem is illik férfihoz az ilyen szép írás, de hozzá igen – a
csodás férfihoz, akit szeretek.
Gyönyörű Amerikai Barátnőm!
Elképzelni sem tudod, mennyire fáj, hogy megbántottalak. Soha nem akartam
fájdalmat okozni neked – hogy én felkerüljek a listádra mindazok mellé, akikben
nem bízhatsz, mert összetörték a szíved. Miattam gyötrődsz, és sosem tudom elégszer
mondani, mennyire sajnálom.
Időt kértél, távolságot, és bármennyire is szerettem volna megtagadni a kérésedet,
hagyok neked időt, mert erre kértél. Kérlek, ne felejtsd el, hogy számomra büntetés
minden egyes nélküled töltött perc. Teljes szívemből szeretlek, és a kettőnk közti
nézeteltérés valóságos kínzás.
Úgy döntöttem, fehér rózsát adok neked vörös helyett, mert az irántad érzett tiszta
szerelmemet szimbolizálják. A kapcsolatunk vérvörös rózsákhoz illő szenvedéllyel
kezdődött, de mostanra sokkal több lett, mint valaha álmodtam. A szerelmünk
spirituális és tiszta. Örökkévaló, halhatatlan és erőt ad.
Ebben a kétségbeesett órában azért könyörgöm neked, hogy bocsáss meg. Minden
egyes porcikámmal szeretlek, és az életem nélküled nem is lehetne rosszabb. Valaha
azt hittem, mindenem megvan, de most nem tudom elképzelni nélküled a világomat.
Az a hely számomra megszűnt létezni.
Te vagy a szerelmem, most és mindörökké. Kérlek, adj egy esélyt, hogy
bebizonyíthassam múlhatatlan érzelmeimet.
Örökkön-örökké,
a Te Jack Henryd
Az első mondat végére sírva fakadok, a harmadiknál már szipogok. A szívem mélyén

tudom, hogy nem akart megbántani, de ez még nem szünteti meg a fájdalmat, sem a
fejemben cikázó képeket – amelyeken meztelenül fekszik az ágyban a másik nővel.
Bárcsak eltűnnének, de nem tudom, hogyan állítsam le. Ezzel töltöm a következő néhány
órát, amíg Addison megérkezik. A kanapén ülve pengetem a gitárt, remélve, hogy mindent
kitörlök az emlékeim közül.
– Nem egy csajos kiruccanás miatt hívtál ide. Mi történt?
Nem akarom kiejteni a szavakat, olyan fájdalmas, de a nyafogásom közben sikerül
kipréselnem magamból.
– Volt egy másik nője, miután eljöttem.
– Egy újabb… partner? – Zavart arcot vág, miközben kimondja.
– Nem. Ez nem olyan volt. Részegen megkért egy nőt, hogy legyen a következő. Felvitte
a hotelszobájába, és levetkőztek. Meg akarta dönteni, mert azt mondta, úgy majd ki tud
űzni a fejéből.
Addison néhány percig emészti a hallottakat.
– Azt mondtad, meg akarta. Ez azt jelenti, hogy végül nem került rá sor?
– Úgy mondta, hogy képtelen volt rá. Miattam.
– Hiszel neki?
Nincs okom rá, hogy ne higgyek.
– Igen, de a szándék még benne volt, akkor is, ha nem tudta végigcsinálni.
– És mindez azok után, hogy elutaztál búcsú nélkül? Anélkül, hogy elárultad volna a
teljes neved?
Időnként kényelmesen megfeledkezem erről a részről.
– Igen, de mindössze egy hét telt el. Azt mondta, hogy szerelmes belém, de ha annyira
az volt, akkor nem értem, miért állt neki újabb partnert keresni.
Előre sejtem, hogy valószínűleg nem fog tetszeni Addison véleménye. Ilyen jól
ismerem.
– Sajnálom, Laurie. Tudod, mennyire szeretlek, és mindig támogatlak, de ezúttal nem
tudok a te oldaladra állni. Úgy hagytad el Jacket, hogy meg sem mondtad a nevedet, és el
sem búcsúztál. Biztosan azt hitte, soha többé nem találkoztok. És nem is történt volna
meg, ha nem fogad egy magánnyomozót, aki felkutat. Tudod, mindig azt mondom, a
legegyszerűbben úgy teszed túl magad egy emberen, ha valaki más alá teszed magad.
Eltűntél, és valószínűleg ő is ugyanezt az elvet vallja, de képtelen volt rá. Nekem ez sokkal
árulkodóbb, mint az, hogy összeszedett egy nőt. Amikor úgy tűnt, sikerült megfektetnie
valakit, leblokkolt, mert annyira szeret téged.

Ezen még talán sikerül is túllépnem, de nem vallotta be, amikor rákérdeztem.
– De a szemembe hazudott. Az egészre csak azért jöttem rá, mert összefutottam a
nővel. Letámadott egy mosdóban, és figyelmeztetett. Megalázó volt ott állni a gyűrűjével
az ujjamon, miközben ez a nő elmesélte, hogyan ment fel vele a hotelszobába.
– Ilyen volt régen – de többé már nem. Úgy tűnik, el kell döntened, hogy képes vagy-e
megbarátkozni a múltjával.
Nem látja, mi a problémám.
– Tudom kezelni az elődeimet, de ez más, mert utánam történt. Úgy érzem,
beszennyezte a kapcsolatunkat.
– Gondolj csak bele. Tudom, hogy te is akartál valamit kezdeni Charlie-val, amikor Jack
megtalált. Szeretnéd, hogy ő is felhozza ellened?
Két teljesen különböző dolog.
– De az majdnem három hónappal a szakításunk után történt. Nem egy héttel.
– Bármit mondok, mindenre van válaszod. Ötletem sincs, mit akarsz hallani. Mondjam
azt, hogy dobj el mindent, csak mert majdnem lefeküdt valaki mással? Gondold végig,
Laurie. Tényleg örökre el tudnád hagyni? Nem azért, mert tett valamit, hanem mert
majdnem tett?
Nem számítottam rá, hogy az ő pártját fogja, de jogos észrevételei vannak a
védelmében.
– Csak annyira fáj. Hogy lehet, hogy teljes szívemből szeretem, ugyanakkor a
legszívesebben tökön rúgnám?
– Mert minden lány életében háromfajta pasi van: akit szeret, akit gyűlöl, és akiből
sohasem elég. És a háromnak van egy közös vonása. Mindhárom ugyanaz a fickó, és
jelenleg Jack az, akit gyűlölsz. Most a gyomráig akarod rúgni a tökeit, de jusson eszedbe,
hogy ő az, akit szeretsz, és akiből sohasem elég.
Addisont többnyire felszínesnek tartom – és időnként az is, de most nem.
– Igazad van. Tudom, hogy rémes lenne az életem nélküle.
– Tudod, hogy ha egy rohadék lenne, azt mondanám, ejtsd. De nem az. Igen, régen
nőcsábász volt, de ha jobban belegondolsz, melyik srác nem az? Az igazi kérdés csak az,
hogy képes vagy-e túllépni rajta. Meg tudod-e neki bocsátani, és nem hozod-e fel később,
valahányszor összekaptok, vagy gondotok akad valami miatt?
Belém hasít a felismerés. Talán akaratlanul is megbántott, de nem akart szándékosan
ártani nekem. És a kettő között óriási a különbség.
– Igen. Képes vagyok túljutni ezen, mert nagyon szeretem.

– De csak azért, mert így döntöttél, még nem kell rögtön neki is elmondani. Hadd főjön
a saját levében még néhány napig, így egyhamar nem fogja elfelejteni a leckét.
Szerintem sem.
– Jobb, ha ezt a leckét sosem felejti el.
– Akkor annál inkább hagyd még aggódni. Szórakozunk, szervezzük az esküvőt, amíg ő
Avalonban fel-alá járkál idegességében. Bár az ő pártját fogtam, ennyit bőven
megérdemel.
Egy kis aggódás és idegesség nem fog ártani.
– Egyetértek. Egy nap után még nem engedhetem ki a büntiből.
– Dehogy. Legalább három napot kell ott töltenie, hogy ne tűnj baleknak. Ne feledkezz
meg róla, a te dolgod megtanítani neki, hogyan bánjon veled.
Jack Henry harmadik napja van büntiben. Azon a reggelen beszéltünk utoljára, amikor
elment, és borzasztóan hiányzik. Minden alkalomra, amikor nem hívom fel, jut egy,
amikor majdnem. Azt hiszem, meg is tettem volna, ha Addison nincs velem, de ő segít
erősnek maradnom.
Az elmúlt két napot a McLachlan klán asszonyaival töltöttük, megszálltuk Sydney összes
esküvői boltját. Minél több időt töltök velük, annál jobban kedvelem őket. Olyan, mintha
normális, szerető anyám és nővéreim lennének. És csodálatos érzés.
Nem Jack Henry az egyetlen, aki hiányozna, ha szakítottunk volna, jó, hogy mégsem így
történt. De ő még mindig nem tudja. Rájövök, hogy kissé kegyetlen dolog homályban
tartani. Kezd lelkiismeret-furdalásom lenni emiatt, de örülök, hogy végre hazamegyek,
magunk mögött hagyhatjuk az egészet, és előrébb léphetünk.
Várom, hogy felvegye a telefont, amíg kicsöng. Köszönés nélkül veszi fel, a szívem
kihagy egy dobbanást, amikor kimondja a nevem.
– L. – Szeretem a becenevet, amit kitalált nekem. Sokkal intimebb, mint a Laurie, ahogy
a legtöbben szólítanak.
– Azért hívtalak, hogy megkérdezzem, el tudnád-e küldeni Danielt Addisonért.
Hamarosan visszamegy Zachez. – Én pedig hamarosan visszamegyek hozzád.
– Persze, mikor?
– Ide tudna érni holnap ebédidőre? – Már tudom, hogy igen. Jack Henry most is
küldené, ha azt kérném.

– Természetesen. Mondd meg Addisonnak, hogy tizenkettőre várhatja. – Jól ismerem
Danielt, másodpercre pontosan tizenkettőkor fog a ház elé kanyarodni.
– Szólok neki.
Kínos szünet után azt kérdezi:
– Hogy vagy?
Gyenge vagyok, szinte összeroppanok.
Szívem szerint azt mondanám, hogy
hazamegyek hozzá, mert annyira hiányzik, de nem teszem. Összeszedem magam.
– Jól vagyok, és te?
– Egyáltalán nem jól. Hiányzol, és beleőrülök, hogy nem vagy itt velem.
Ha most kezdünk erről beszélgetni, elvesztem.
– Ezt a témát nem telefonon keresztül akarom megbeszélni.
– Akkor gyere haza, hogy négyszemközt beszélhessünk. Kérlek.
– Még gondolkodom rajta. – És ez nem is hazugság, mert sokat fogok tűnődni azon, mit
mondjak neki, ha hazaértem. Félek, túl sokat árulnék el, ha tovább beszélgetünk, ezért
gyorsan befejezem a társalgást. Egyetlen szóval sem utalok arra, hogy másnap este már
otthon leszek vele.
Öt óra elmúlt, mire a házhoz érek, Mrs. Porcelli mostanra már biztosan hazament. A
vacsora a tűzhelyen áll, érintetlenül. A nappaliból kiszűrődő halvány világításon kívül
minden lámpát lekapcsoltak a házban. Követem a tompa fényt, mert Jack Henry biztosan
ott van – ha már hazaért.
Nyugtalanító gondolatok cikáznak az agyamban. Talán nincs is itthon. Lehet, hogy
elment, másik nőre vadászik, mert azt hiszi, elhagyom. Vagy még rosszabb, lehet, hogy
éppen együtt találom valakivel. Nem tudja, hogy hazajövök, bármit csinálhat.
Basszus! Csak a félelem beszél belőlem. Jack Henry nem olyan. Szeret engem.
A nappali ajtajában állva észreveszem, hogy a székében ül. Egyedül. Megkönnyebbülten
felsóhajtok. Poharat tart a kezében, és a tévé üres képernyőjét bámulja. Felhajtja az ital
maradékát, majd leteszi maga elé az asztalra.
Farmert és khakiszínű inget visel. Indiana Jones-stílusú kalapja mellette pihen az
asztalon. Valószínűleg az imént érhetett haza, mert még nem vette át a munkaruháját.
Észre sem veszi, hogy mögötte állva nézem, ezért kihasználom a ritka alkalmat, hogy
alaposan szemügyre vegyem férfias szépségét. Bárcsak láthatnám kristálykék szemét is.

Tetszik a szinte fekete hajával alkotott kontrasztja. Mindig a szeme és a haja színének
kombinációja volt a kedvencem, remélem, a gyerekeink is örökölni fogják tőle.
Tulajdonképpen azt szeretném, ha az apjukra hasonlítanának.
Valószínűleg megérezhette, hogy nézem, mert megfordul, és észreveszi, hogy mögötte
állok. Lehetetlen eltéveszteni a tekintetében tükröződő meglepettséget. És félelmet –
legalábbis én annak tippelem.
Nem áll fel a székből, hogy hozzám lépjen. Ideges vagyok, talán túl sokáig kínoztam.
– L., miért nem szóltál, hogy hazajössz? – Nem szívesen vallom be, hogy még gyötörni
akartam egy napig, de megment a választól. – Bárcsak hívtál volna. Nem ittam volna meg
ezt a whiskey-t, ha tudom.
– Semmi baj. Attól még beszélhetünk. Egy kevés whiskey még nem akadály.
– Nem biztos, hogy az elfogyasztott mennyiség kevésnek mondható – kivéve talán az
alkoholhoz képest.
Talán kissé összefolynak a szavai.
– Berúgtál?
– Lehetséges, de a védelmemben szólva nem igazán volt okom a józanságra. Sajnálom,
L. Valószínűleg nem most a legalkalmasabb megbeszélni a dolgokat – ha ezért jöttél ide.
Ha csak közölni akarod, hogy elhagysz, akkor örülök, hogy előnyt szereztem abból az üveg
Jackből.
– Fontolgattam, hogy elhagylak, de Addison rávilágított néhány dologra, amit nem
vettem figyelembe.
– És mire jutottál végül?
Átsétálok a nappalin, és megállok előtte.
– Ennek vége.
Alig ejtem ki a szavakat, máris a szék szélére csúszik, és értem nyúl. Átkarolja a testem,
és magához húz. Szorosan megölel.
– Kérlek, ne mondd, hogy vége. Térden állva könyörgök neked, ha azt szeretnéd, de
kérlek, ne vess véget a kapcsolatunknak.
– Nem hagytad, hogy befejezzem. – Felpillant rám. – Elmagyaráztad, mi történt azzal a
nővel. Igen, fájdalmas volt hallani, de valójában nem árultál el, hiszen úgy egyeztünk
meg, hogy soha többé nem látjuk egymást. Nem hozhatom fel ellened, úgyhogy vége.
Nincs értelme többet beszélni róla.
– Hála a jó kurva istennek! Az utóbbi pár napban kis híján megőrültem. – Feláll, és a két
kezébe fogja az arcom. – Hányszor kell még majdnem elveszítenem téged?

– Nem tudom. – Felemelem a bal kezem. – Jobban teszed, ha gyorsan az ujjamra húzod
a gyűrű másik részét is.
– Felejtsük el az esküvőszervezést, házasodjunk össze holnap.
Talán részeg, de szerintem komolyan beszél.
– Nem tehetjük ezt Margarettel. Csalódott lenne.
– Megemészti.
Bármennyire is jó ötlet lenne holnap házasodni, ennyire nem bánthatom meg
Margaretet.
– Kevesebb mint három hét van hátra. Várhatunk.
Magához ölel.
– Biztosan nem tudlak rábeszélni?
– Igen, teljesen.
– Oké. Akkor tizennegyedikéig várunk, hogy feleségül vegyelek, de azzal nem, hogy
magam alá gyűrjelek.
Kézen fogva a hálószoba felé terel, én pedig gyorsan felkapom a kalapját az asztalról.
– Miért hozod a kalapomat?
– Mert azt akarom, hogy viseld, amíg kefélünk – nevetek. – Részeg vagy, ezért azt
hiszem, most bármire rá tudnálak venni.
– Bébi, nem kell innom ahhoz, hogy rábeszélj valamire, amit szeretnél. Mindig
megadom neked, amit kívánsz. – A hálószoba előtt megáll egy csókra. – Nem bánod, hogy
egy kicsit berúgtam?
– Nem. Csak érdekesebb lesz. Szeretem, amit ki tudok hozni belőled ivás után. Ráadásul
tetszik, amikor whiskeyízű vagy. Beindulok tőle.
– Sokat ittam – ismeri be. – Lehet, hogy pusztán a csókolózástól lerészegedsz.
– Barlanglakó, nem kell whiskey-t innod ahhoz, hogy megrészegíts. Elég, ha rád nézek,
és rögtön ittas leszek a szerelemtől.

34. fejezet
JACK MCLACHLAN
Ma éjjel a vendégházban alszom, Margaret McLachlan ragaszkodott hozzá. Azt mondja,
nem alhatok L.-lel, mert nem szabad látnom az esküvője napján. De még csak tizenegy
óra, gyakorlatilag az esküvőnk előtti nap.
A McLachlan család női tagjai a házban őrzik a bejáratokat, nehogy beosonjak a
menyasszonyomhoz, de nem számoltak a kitartásommal, sem a ravaszságommal. Még a
nap folyamán leszedtem a szúnyoghálót a hálószobánk ablakáról, amikor nem figyeltek.
Az ablakhoz lopózva belesek, de az ágy melletti lámpa halvány fényén kívül semmit sem
látok a roló miatt. Hallgatózom, de csak L. gitárját és lágy hangját hallom. Miért énekel és
gitározik ilyen későn – az esküvőnk előtti éjszakán?
Óvatosan kocogtatok az ablakon, de hiába várok választ. Végül hangosabban kopogok,
és a gitárzene félbeszakad. Egy szempillantással később L. megemeli a roló egyik lécét,
majd felhúzza. Kinyitja az ablakot, és szélesre tárja a táblákat.
– Mit művelsz odakint? Leskelődünk?
– Látni akartalak.
– Ja. Ezt csinálják a leskelődők. – Felvonja az egyik szemöldökét. – Tudod, anyukád
kiakadna, ha megtudná, hogy az ablak előtt ólálkodsz.
Pontosan ezért kell minél előbb beengednie.
– Épp ezért lopózom be.
– Lopózol?
Azt hiszi, viccelek.
– Aha. Napok óta nem voltam veled, annyira lefoglaltak. Elvonási tüneteim vannak.
– Holnap összeházasodunk, emlékszel, ugye?
– Még van egy óránk az esküvőnk napjáig, és minden percét veled akarom tölteni. – Az
arcáról lerí, hogy fontolóra veszi a lehetőséget, ezért addig ütöm a vasat, amíg meleg. –
Kérlek, L. Ügyelni fogok rá, hogy megérje a fáradozásaidat. Csak engedd, hogy befogjam a
szádat, amikor a nevemet sikoltod.
A fejét rázza, de vigyorog. Még mielőtt megszólalna, már tudom, hogy szabad az út.

– Vonszold be a segged, mielőtt az anyósom elkap, de figyelmeztetlek, sikítani fogok,
ha nem kárpótolsz a fáradozásaimért.
– Kizárt dolog.
Felkapaszkodom az ablakba, és bezuhanok.
– Pszt… meg fognak hallani, és iderohannak megnézni, mi történt.
– Nem félek – hencegek.
– Persze. Pont ezért surransz be az ablakon – mert olyan bátor vagy.
Elkapom a derekát, és magamhoz húzom.
– Ne beszélj, inkább csókolj meg. Nincs sok időnk. Mostanra kevesebb mint ötvenkét
percünk maradt, és nem biztos, hogy egy órába minden belefér, amit terveztem.
Megcsókolom az ajkát, ő pedig a hajamba túr az ujjaival, és közelebb húz. Lehet, hogy
nem mondja, de az elmúlt napokban neki is hiányzott az együttlét. A csókjában érzem a
türelmetlenséget.
– Azt hiszem, a barátnőm egy kissé be van gerjedve.
Nem vesztegeti az időt, azonnal nekiesik az ingem gombjainak
– Talán van egy kis szexhiányom. Nem te vagy az egyetlen, aki hozzászokott a napi
adaghoz. – Kigombolja az ingem, és lecsúsztatja a vállamon, majd hagyja a padlóra esni.
Tenyerével végigsimít a mellkasomon, egészen a sliccemig. – Ilyen hosszú idő után már
nem kellene ennyire izgulnom, ha együtt vagyunk, mégis így van, és nem hiszem, hogy
valaha elmúlik.
– Helyes. – Nem akarom, hogy elmúljon az izgalom.
Megfogom a pólómat, amit visel, és lehúzom róla.
– Az én pólómat hordod.
– Azért vettem fel, mert érezni akartam az illatodat, amikor ágyba bújok. De az igazi
sokkal jobb. – Ezzel egyetértek.
Lerángatja a nadrágomat és az alsómat, majd lerúgom magamról a maradékot. Amikor
magamhoz húzom, a merevedésem a hasához nyomódik, ujjával végigsimítja a rudamat, a
tövétől a végéig.
– Azt hiszem, a barátom kissé be van gerjedve.
– Lehet, hogy van egy kis szexhiányom. Nem így nevezted?
A csípőjére teszem a kezem, lehúzom a bugyiját a lábain, majd kilép belőle.
– Azt hiszem, igen.
Miután megtámaszkodott a vállamon, megmarkolom a combját, és az ölembe kapom,
hogy a derekam köré csavarhassa a lábát. Azt hiszem, ezt sosem fogom megunni.

Leendő feleségemet az ágyhoz cipelem, és óvatosan a matracra fektetem. Félrehúzok
egy kósza tincset az arcából, mielőtt csókokkal borítom.
– Olyan gyönyörű vagy. Szerencsés rohadék vagyok, mert életem egész hátralévő
részében téged nézhetlek.
– Azt hittem, kettőnk közül én vagyok a szerencsés.
Hüvelykujjammal végigsimítom az arcát.
– A hátralévő életemet annak szentelem, hogy bebizonyítsam, megérdemlem a
szerelmedet.
– Már bizonyítottad. Épp ezért megyek hozzád feleségül holnap.
– A feleségem. – Még mindig nem tudtam teljesen felfogni, hogy holnaptól Laurelyn
férje leszek. – Tetszik, amikor ezt mondod.
Ráérősen csókolgatom az ajkait, majd lejjebb vándorolok a nyakán, a mellkasán, a
mellei között. Az egyiket a tenyerembe fogom, a számba veszem kemény bimbóját, és
végigsimítok rajta a nyelvemmel.
nyögdécselni kezd. Tetszik neki, úgyhogy megismétlem.
Még lejjebb kúszom, amíg a szám eléri a szeméremdombját.
– És ez is az enyém lehet, életem végéig.
Finoman beleharapok, légzése felgyorsul, és
– Nem kellene pánikolnod, amiért többé nem lehetsz másik nővel?
Állandóan ezt hallom, de nem igaz.
– Dehogy. Csak az a gondolat ejt pánikba, hogy nem leszel az enyém életem végéig.
– Akkor megnyugodhatsz, mert nem megyek sehová.
– Ami azt illeti, én viszont igen, mégpedig délre – mondom, miközben szétfeszítem a
lábait. – Te is ezt akarod, igaz?
Keze a fejem tetején pihen, a hajamat simogatja. Magamban felnevetek, mert tudom,
hogy gyengéd érintése hamarosan kapaszkodássá változik, amikor belemarkol a hajamba,
és szinte kitépi.
– Igen! Elképzelni sem tudod, mennyire szeretném.
– Fogadjunk, hogy van egy jó tippem.
Lejjebb csúszom, és egyetlen, hosszú mozdulattal végignyalom középen. Teste
megvonaglik, mintha izzó vashoz ért volna.
– Mindig olyan finom vagy, L. Nem is tudom, be tudok-e valaha telni veled.
Válaszul szélesre tárja a lábait, és ringatózni kezd. Két ujjammal beléhatolok, miközben
nyelvemmel a legérzékenyebb pontját izgatom. Felkönyökölve figyeli a mozdulataimat, és
azzal az arckifejezéssel néz – amit akkor látok, amikor mindent jól csinálok.

Azt hiszem, szereti nézni, miközben rajta dolgozom, mert mostanában rendszeressé
vált. Még emlékszem, amikor először nézte végig. Újak voltunk egymás számára,
szerintem a puszta gondolattól is zavarba jött, de azért megtette. És most nézzék az
erotikus kis boszorkányt. Nem fél elmondani, mit szeretne, vagy mire van szüksége, és ez
határozottan tetszik. Rendkívül felizgat, ha hallom, mit kell tennem ahhoz, hogy a csúcsra
juttassam.
– Mondd ki, mire vágysz.
Beleharap az alsó ajkába, majd hagyja, hogy lassan kicsússzon a fogai közül.
– Azt akarom, hogy bekapcsold a porszívót, épp itt – mondja, miközben megérinti a
pontot az ujjaim fölött. Tetszik a név, amit kitalált a tevékenységemre. – És amíg csinálod,
addig az ujjaid ki-be csúszkáljanak bennem, de próbáld meg így fordítani a kezed –
mondja, és megigazítja a kezemet odalent.
– Ahogy akarod, bébi.
Rátapadok a számmal, és felváltva fokozom, majd enyhítem a nyomást, miközben úgy
dolgozom benne az ujjaimmal, ahogy kérte. Öklével a matracot püföli, és hátradől az
ágyon, ahogy megfeszülnek a lábizmai.
– Basszus!... A francba! – Felpillantok, látom, hogy szorosan a lepedőbe markol. –
Baszki! – kiáltja, miközben háta ívbe hajlik, a lába megremeg. – Óhh… óhh… Mindjárt! –
Ez azon ritka alkalmak egyike, amikor nem tépi ki a hajam. Ennek kivételesen örülök, az
erőből ítélve, amivel a lepedőt markolja.
Nem fér hozzá kétség, mikor múlik az orgazmusa, mert az egész teste elernyed. A
lábamra ülve nézem, ahogy eksztázisos állapotában kiterülve fekszik. Végtelen örömmel
tölt el, hogy képes vagyok ilyesmit okozni neki – és akarja is. Mostanra már el is várja, és
mindig örömmel állok a feladat elé.
Annyira ellazul, hogy a lába lecsúszik. Felemelem, amíg talpa biztosan támaszkodik az
ágyon. Maradok az ülő pozíciómban, és lehúzom magam mellé, amíg a testünk összeér.
Lábát a matracról a vállamra helyezi, és behajlítja a térdét, amíg stabil helyet talál.
Lábujjai a bőrömbe fúródnak. Ez újdonság.
– Biztosan azt hiszed, kapaszkodnod kell.
– Lefogadom, hogy nem is olyan rossz ötlet.
Kopogás hallatszik az ajtón, riadtan nézünk egymásra, de bárki is az, ne számítson
válaszra. Kizárt dolog, nem hagyhatom itt L.-t ilyen merevedéssel.
– Minden rendben, Laurelyn? Mintha kiáltást hallottam volna. – Basszus, anyám az.
– Tudtam, hogy túl hangosan fogsz sikoltani. El kellett volna takarnod a szádat.

– Neked kellett volna befogni a számat.
– Igazából kicsit nehéz, amikor a fejem a lábad közé szorul.
Rám szegezi a mutatóujját, és vitatkozásra számítok, amikor kinyitja a száját, de nem ez
történik. Helyette felkuncog.
– Ja, igazad van.
– Csak egy perc – kiáltja, miközben kicsusszan az ágyból, és felkapja a pólómat. – Bújj a
fürdőszobába, amíg én megnyugtatom Margaretet, hogy minden oké – suttogja.
– Ez nevetséges. Tizenhat óra múlva a feleségem leszel. Nem kellene rejtőzködnöm,
mint egy kamasznak – főleg nem a saját házamban.
– Ez nem rólad szól. Anyádnak van egy elképzelése a tökéletes esküvőnkről, úgyhogy
hagyd a sopánkodást, és indíts a fürdőszobába.
Morogva lerúgom magamról a takarót, és ágaskodó farkam társaságában a fürdőszobába
vonulok. Laurelyn a szája elé teszi az ujját.
– Pszt!
Egy percig rejtőzködöm a fürdőben, amikor Laurelyn kinyitja az ajtót, és belép.
– Azt mondtam, hogy beütöttem a lábujjamat, azért volt a kiabálás. Nem hiszem, hogy
hitt nekem. Lehet, hogy még a szétszórt ruháidat is észrevette a padlón. Ha igen, akkor
rögtön lebuktunk, mert jól tudja, túlságosan pedáns vagy ahhoz, hogy ilyen rumlit csinálj.
– Valószínűleg most lemegy a vendégházhoz, hogy ellenőrizzen. – A fürdőszobai pultra
emelem Laurelynt, és a szélére húzom. – Amikor nem talál ott, tudni fogja, hogy a kakas a
tyúkólban járt, szóval jobb, ha sietünk.
Beléhatolok, mire levegő után kapkodva a hátamra csap.
– Ezt mi a francért csináltad? – kérdezem.
– Pontosan tudod, hogy a fogamzásgátlómnak még nem volt ideje hatni, mégis ezt
műveled.
Elfelejtettem.
– Mindketten tudjuk, hogy szerencsejátékos vagy. Szereted a kockára bízni a sorsodat.
Láttam, amikor Vegasban jártunk.
Nem hagyom abba, ő pedig nem kéri.
– Azt hittem, ilyen esetekben inkább te szeretsz kockáztatni.
– Lehet.
Megmarkolom a csípőjét, és olyan erővel lendülök előre, amit még elvisel. Felemeli a
lábát, a csípőmre tekeri, és a tükörnek dől. A tükörképemet figyelem, miközben akciózom,
és azt kívánom, bárcsak ő is láthatná, mert nagyon dögös.

Visszavonulok, és hátrálok egy lépést.
– Szállj le és fordulj meg. Azt akarom, hogy együtt nézzük.
Lesiklik a pultról, megpördül a tengelye körül, és előrehajol, épp úgy, ahogy akarom.
Farkamat a nedves bejárathoz illesztem, a szemét figyelem a tükörben, miközben beljebb
csúszom. Ebben a pózban sosem látom az arcát, most az újdonság erejével hat.
A gránitlap szélébe kapaszkodik, és az arcomat figyeli.
– Tetszik, nem igaz?
Keményebben döfködöm, ő pedig tökéletesen tartja az ütemet – nem is várnék mást egy
zenésztől.
– Nem fogok hazudni. Kicseszettül imádom.
Előrehajolva csókot nyomok a hátára az utolsó néhány lökésnél, aztán eszembe jut,
hogy még nem hat a tabletta. Basszus! Ki kell húznom.
Nem szívesen teszem, de felkapok egy kéztörlőt, és beleélvezek. Félig sem olyan
kielégítő, mint benne elélvezni, de nem akarom, hogy mérges legyen rám, hiszen egyelőre
szeretné elkerülni a teherbe esést.
Furcsa arckifejezéssel néz rám.
– Azt hittem, megegyeztünk, hogy egy ideig várunk még a gyerekcsinálással.
Kezemben tartom a bizonyítékot – a teliélvezett törülközőt. Hiszen éppen az
ellenkezőjén igyekeztem.
– Kihúztam. Ez nem minősül próbálkozásnak. Alaposan elláttam volna a bajod, amikor
ellőttem a patront, ha ez lett volna a szándékom. Higgy nekem – megtöltöttelek volna a
bajnokaimmal, mert már jó pár napja nem akcióztunk.
– Akkor is sikerülhet, ha a fiú kihúzza, mondta a nagy hasú lány. – Nagyon vicces.
– Tudom, és ha becsúszik, hát becsúszik. Egyébként, jobb, ha tudod, nem fogok gumit
használni a nászúton. Felejtsd el. Nem történik meg. – Tessék. Én figyelmeztettem.
– Tudom. Vannak módszereim, de semmit sem érnek, ha nem hagyod, hogy
használjam.
– Majd legközelebb, bébi. Nem sietünk. – Megpróbáljuk elkerülni a Margaret-riasztót.
– Legközelebb már a feleséged leszek. – Hűha, ebbe bele sem gondoltam.
Dörömbölés hallatszik a hálószoba ajtaján, majd utána anyám hangja harsan.
– Tudom, hogy odabent vagy, te kis szarzsák! Két perced van befejezni, felöltözni és
kitakarodni onnan.
Egymásra nézünk a tükörben, és kitör belőlünk a nevetés, amikor egyszerre mondjuk:
– Lebuktunk!

35. fejezet
LAURELYN PRESCOTT
Kinyitom a szemem, és az órára pillantok. Szombat reggel van, 6:37, Jack Henry helye
pedig már üres. Ezen a hétvégén még a szokásosnál is korábban kelt fel. A gondolat
felpiszkálja a kíváncsiságomat, aztán sokkot kapok, amikor eszembe jut a magyarázat.
Ma van az esküvőnk.
Az arcom elé húzom a párnát, hogy senki ne halljon, és teli tüdőből belesikítok. El sem
merem hinni, hogy ez a nap is elérkezett. A mai nap folyamán Jack Henry a férjem lesz.
Gyorsan átöltözöm egy Jack Henry pólójánál vállalhatóbb ruhába, és a konyhába
megyek. Motoszkálást hallok bentről, a sarokról leskelődöm, nehogy a vőlegényem legyen
az, bár biztos több esze van annál, semhogy bemerészkedjen ma a házba. Amikor
Margaret észrevesz, felnevet.
– Nincs itt. Tudja, hogy úgy kikapna, mint a hétszentség, ha betenné ide a lábát. –
Elfoglalom a szokásos helyemet a pult mellett, orromat megcsapja Margaret frissen főzött
kávéjának illata. – Kérsz egy csészével?
Nem emlékszem, mikor történhetett, de valahogy rákaptam a kávé ízére. Valószínűleg
akkor, amikor úton voltunk a bandával, hiszen kizárólag a kávé tartotta bennem a lelket.
– Kérek egyet, bár talán nem jó ötlet a pattanásig feszített idegeimet koffeinnel tetézni.
– Teljesen normális, ha ideges vagy.
– Lehet, hogy nem az idegesség a legjobb szó. – Margaret szinte már az anyósom, és a
legközelebbi anyafigura, ezért őszintén beszélhetek vele az érzéseimről. – Fáj, amiért
anyám nem jön el. Még mindig dühös, amiért lemondtam róla és a karrieremről. Amikor
azt mondta, sosem fog meglátogatni, azt hittem, csak maradásra akar bírni, de most már
látom, hogy komolyan beszélt. Ha az esküvőmre sem hajlandó eljönni, akkor tényleg nem
fog meglátogatni.
– Sajnálom, Laurelyn. Reménykedtem benne, hogy ideutazik, de ne hidd, hogy nincs
körülötted senki, aki szeretne. A szüleid mindig a szüleid maradnak, de most már mi is a
családod vagyunk – nem csak Jack Henry. Mi mindig gondoskodni fogunk rólad, mert már
közénk tartozol, és szeretünk.

Érzem, ahogy könnyek gyűlnek a szememben.
– Tudom, mennyire fontos a család, mert nekem sosem volt. Nagyon boldog vagyok,
amiért csatlakozhatom a McLachlan famíliához. Mindannyiótokat szeretlek.
Margaret egy szalvétával törölgeti a szemét.
– Elég a könnyekből az esküvőd napjára. Nem akarhatsz vörös, puffadt szemekkel oltár
elé állni.
Ez életem legboldogabb napja, nem fogom engedni, hogy anyám önzése elrontsa.
Ezennel véget vetek neki.
– Igazad van. Nem változtathatok olyan dolgokon, amelyek felett nincs hatalmam,
úgyhogy nincs több sírás. – Már így is túl sok könnyet ejtettem, és most csodálatos jövő
előtt állok. Mostantól minden másként lesz Jack Henryvel az oldalamon.
– A vőlegényednek meglepetése van a számodra. Mindannyian wellness-kezelésre
megyünk ma reggel. Kilenc órára van időpontunk.
Az én Jack Henrym – mindig úgy kényeztet, mint egy hercegnőt. Ezt ígérte az első
randink éjszakáján, és még egyszer sem okozott csalódást.
– Imádja, ha kényeztethet. Biztos vagyok benne, hogy neked köszönhetem.
– Igyekeztem tanítani őt és Evant. Reméltem, hogy kedves, gondoskodó emberré nőnek
fel, akik tisztelettudóan bánnak a nőkkel. Így hát el tudod képzelni, mennyire
elborzasztott, amikor Jack Henry elmesélte az egyezségeteket.
Ó, basszus! Reméltem, hogy erre a beszélgetésre soha nem kerül sor.
– Ne légy mérges rá emiatt. Nem ő volt az egyetlen résztvevő. Mindenbe beleegyeztem.
– Örülök, hogy úgy alakult, ahogy. A külön töltött idő mindkettőtöknek megmutatta, mit
veszíthettek. Valószínűleg ez a legjobb, ami veletek történhetett. Komolyan kétlem, hogy
akár csak egyetlen napot is külön akarnátok tölteni ezek után.
Eszembe jutnak az egymás nélkül töltött napok, és tudom, hogy igaza van.
– Nem. Soha többé nem akarok elszakadni tőle. Soha.
A wellnessben töltött reggel határozottan pihentető volt. Jusson eszembe, hogy ma éjjel
külön megköszönjem Jack Henrynek.
A fürdőszoba közepén ülök egy bárszéken, amíg Addison sminkel. Fantasztikusan
csinálja, akár profi sminkes is lehetne, ha akarna. Épp az arcomat pirosítja, amikor
elmosolyodom. A mai estére gondolok, és arra, milyen fehérneműt választottam. Jack

Henry imádni fogja. Egyszerre kihívó és ártatlan – épp, ahogyan szereti –, már alig
várom, hogy lássam a reakcióját.
– Te meg miért vigyorogsz úgy, mint aki megütötte a főnyereményt?
– Nem akarod tudni.
– Az éjszakán jár az eszed. – Ennyire átlátszó vagyok?
– Aha. Szerinted más érzés lesz azért, mert már a férjem? Elvégre az elképzelhető
összes módon szeretkeztünk már.
– Rossz embert kérdezel, drágám. Talán érdeklődj Emmánál.
Mintegy végszóra Em belép a fürdőszobába.
– Miről érdeklődjön?
Ostobának érzem magam, amiért a nászéjszakáról kérdezősködöm.
– Kíváncsi vagyok valamire. Nem titok, hogy a nászi ágyunk nem lesz éppen szűzies.
Számíthatok valami különbségre ma este, ha Jack Henry a férjem lesz?
Kérdőn felvonja a szemöldökét.
– Arra célzol, hogy nem voltam szűz, amikor hozzámentem Evanhöz?
Érzem, hogy lángba borul az arcom.
– Ó, Jézusom. Ne haragudj, Em. Ez eszembe sem jutott.
– Csak viccelek, Laurelyn. Mire összeházasodtunk, már az összes létező módon
kipróbáltuk Evannel. Azt hiszem, ez amolyan McLachlan-vonás – nevet. – Másmilyen, de
nyilván nem fizikai értelemben. Inkább érzelmileg különbözik – szavakkal nem igazán
tudom leírni. Azt hiszem, ez olyasmi, amit magadnak kell átélned, hogy megérthesd.
– Szerintem jobban izgulok a szex, mint az esküvő miatt. Azt akarom, hogy a mai este
különleges legyen, de félek, hogy nem lesz az, amiért… túl gyakran kóstoltunk bele a
nektárba.
– Fogalmam sincs, milyen egy szűzies nászút, ezért nincs összehasonlítási alapom, de
nem hiszem, hogy csalódottak lesztek. Ne aggódj miatta.
Margaret jelenik meg a bejáratnál, és finoman kopogtat a nyitott ajtón.
– Zavarhatok egy pillanatra?
– Persze.
– Nem akartam semmit mondani ma reggel, amíg nem volt száz százalékig biztos a
dolog, de meglepetésem van a számodra. – Ragyogó arccal arrébb lép.
Margaret mögött az anyám és az apám áll. És nagyi meg papa.
Azonnal felpattanok a székről, és anyám karjába vetem magam. Bármennyit is hibázott,
abban a percben mindent elfelejtek, mert ő az anyám, és mindig szeretni fogom.

– El sem hiszem, hogy itt vagy. Köszönöm, amiért eljöttél. – A nagyszüleimre nézek. –
És nektek is. Sokkot kaptam. Egyáltalán nem számítottam rátok.
– Margaret felhívott a múlt héten. Mondott pár dolgot, amitől észhez tértem, és
rájöttem, semmi pénzért sem hagynám ki, hogy melletted álljak a mai napon. Gyűlölném,
ha kihagynám az egyetlen gyermekem esküvőjét.
Anyám válla felett néma köszönetet tátogok Margaretnek, és pár percig csevegek a
családommal, mielőtt Addison kitessékeli őket, hogy befejezhessük a hajamat és a
sminkemet. Mire végez, kétségem sem marad, hogy a lehető legjobb formámban vagyok.
– Addison, bámulatos vagy.
– Sokat segít, ha gyönyörű hozott anyagból dolgozom.
– Köszönöm.
– És az utolsó simítás – mondja, miközben a hajam tetejére erősíti a pezsgőszínű,
virágos fejdíszt. Tökéletes, romantikus kontyba tűzte, épp a nyakkivágás fölött. – Örülök,
hogy nem valamilyen bugyuta, földig érő fátyol mellett döntöttél.
– Szóba sem jöhetett – mindegy, hogy templomi vagy szőlőskerti esküvő.
Tükröt nyom a kezembe, hogy hátulról is megcsodálhassam a virágokkal díszített
frizurámat.
– Tökéletesen választottál. Készen állsz, hogy felvedd a ruhát? Az esküvői fotós már
vár, és nem szabad elkapkodnod a menyasszonyi fotókat a ceremónia előtt.
– Készen, amennyire lehet.
– Szeretnéd, hogy édesanyád és Margaret segítsen?
Nem volna helyes, ha kimaradnának.
– Igen, persze.
Miután Addison visszahívja őket, köntösben állok az ágynál, amíg kiszabadítják a ruhát
a zsákjából. Anya felsóhajt, amikor meglátja.
– Ó, Laurie. Ez csodaszép.
A legszebb menyasszonyi ruha, amit valaha láttam. Tökéletes, átmeneti árnyalatú
krémszínű, vanília csipke a pezsgőszínű sarmőz fölött – sosem hittem volna, hogy
ilyesmit fogok választani. A csipkét mindig ódivatúnak tartottam, de ebben az esetben
nem. Modern, pánt nélküli, sellőszabású ruha, mély V-kivágással. A kedvenc részem a
pezsgőszínű derékszalag, valószínűleg ezért választottam. Az övet díszítő virágok éppen
olyanok, mint a fejdíszemen.
Belelépek a ruhába, Addison pedig felhúzza. Visszatartom a lélegzetem, hogy be tudjon
cipzározni, mert a derekánál kissé szűk.

– A varrónőd egy szemernyi helyet sem hagyott neked, édesem.
Eligazgatom a dekoltázsomat.
– Nem, az biztos. Azt mondtam, hogy passzosat szeretnék, pontosan követte az
utasításaimat, úgyhogy nem panaszkodhatom. – A mellkasánál még szorosabb, mint
hittem.
– Jacknek nagyon fog tetszeni a kirakatba tett cickód. Nagyszerűen mutatnak.
– Csak abban reménykedem, hogy tánc közben nem fog kiugrani valamelyik – vagy
mindkettő.
Addison odanyúl, és ugráltatja őket egy kicsit.
– Dehogy, rendben van. A csajszik nem mennek sehová.
Megfordulok, és anyára, illetve Margaretre nézek.
– Mit szóltok?
Udvariasabb lévén Margaret hagyja, hogy anya beszéljen először.
– Csodálatos vagy, kislányom. Sose hidd, hogy nem vagyok büszke rád vagy a
döntéseidre. Jack pompás férfi, és nagyon szerencsés, amiért a felesége leszel.
– Gyönyörű menyasszony vagy. Jolie örökké az édesanyád marad, de nem is örülhetnék
jobban, hogy én leszek a második. Mostantól fogva te is a gyermekemnek számítasz.
Mától Laurelyn McLachlan leszel, a fiam felesége, és a jövőbeli unokáim anyja. – Margaret
átkarol, és szorosan magához ölel. – Szeretlek. De kérlek, ne várass sokáig az unokákkal.
– Nem hiszem, hogy aggódnod kell emiatt – nevetek.
Meglepődést látok átsuhanni az arcán.
– Csak nem vagy terhes?
– Még nem, de már beszélgettünk róla. Sokszor. Jack Henry tett egy száznyolcvan fokos
fordulatot. Amikor először találkoztunk, azt mondta, soha nem akar gyereket, most szinte
minden beszélgetésünk róluk szól.
– Azt hittem, soha nem akar megházasodni vagy gyerekeket nevelni, de aztán jöttél te,
és minden megváltozott. Nem is tudod, milyen boldoggá tesz, hogy máris kisbabákat
terveztek.
– Oké, hölgyeim – vág közbe Addison. – Nem akarok ünneprontó lenni, de muszáj
Laurie-t a fotós elé terelni, hogy időben hozzámehessen Jack Henryhez, és elkezdhessék
gyártani az emlegetett babákat.
– Igaza van. Nincs sok idő a szertartás kezdetéig. – Anya a kezembe adja a fehér
rózsákból kötött csokrot. – Szeretlek, kislányom. Ne légy ideges.
– Nem vagyok. Nem is lehetek, hiszen minden tökéletes. – És valóban az. Hozzámegyek

a szeretett férfihoz, ráadásul az összes, számomra fontos ember itt van, hogy szemtanúja
legyen és megünnepelje, amint elkezdjük a közös életünket mint Mr. és Mrs. Jack Henry
McLachlan.

36. fejezet
JACK MCLACHLAN
Avalon szívében várom a menyasszonyomat a fehér rózsákkal és áttetsző, fehér anyaggal
díszített szőlőlugas alatt. Addisont és Jake-et könnyen észreveszem, amikor megáll a
hintó, de Laurelyn az apja mögött rejtve marad a tekintetek elől. Jake kiszáll a hintóból,
lesegíti Addisont, és ekkor láthatom először az arámat.
Elakad a lélegzetem, olyan gyönyörű.
Állandóan ezt hallottam az emberektől, de most tényleg megtörténik. Ő rá a bizonyíték.
A mellkasom olyan nehéz, mintha valaki ülne rajta. Mélyet sóhajtok, kapkodom a levegőt.
A szívem hevesen ver, a tenyerem pedig bizseregni kezd. Ökölbe szorítom a kezem, aztán
elengedem. Furcsa érzés.
– Ne feszítsd be a térded – suttogja a fülembe Evan.
– Micsoda?
Közelebb hajol.
– Látom, mit csinálsz a kezeddel. Bizsereg, mert mindjárt elájulsz. Lazítsd el a térded.
– Ó.
Megfogadom Evan tanácsát, és egyik lábamról a másikra helyezem a testsúlyomat.
– Most meg úgy nézel ki, mint Celia, amikor pisilnie kell.
– Fogd be a pofád. – A paphoz fordulok, mert tudom, hogy meghallotta. – Elnézést.
Vállat von, és megcsóválja a fejét. Remek. Most azt hiszi, hogy egy istentelenhez adja
hozzá ezt a gyönyörű nőt.
Felcsendül a zene, elsőként Addison vonul végig a rózsaszirmokkal hintett folyosón.
Utána Celia következik, aki végigugrándozza az utat, és bár rózsaszirmokat kellene
szórnia az ösvényre, játékot csinál a feladatából. Miután végigért, Emma ölébe kuporodik,
ahelyett, hogy elfoglalná a helyét Addison mellett.
Ahogy felharsan a nászinduló, a vendégek felállnak. Az ösvény túlsó végén észreveszem
Jake-et és Laurelynt. Az apjába karol, majd lassan elindulnak felém. Elképzelni sem
tudtam, milyen lesz a ruhája, vagy hogyan fogja feltűzni a haját, de minden tökéletesnek
tűnik rajta. Semmit sem változtatnék.

A zene elhallgat, majd a pap végtelenül hosszú beszéde után Jake végre átadja nekem a
lányát. Laurelyn Addisonnak adja a fehér rózsákból kötött csokrát, majd megfogom a
kezét. Miközben a pap beszél, a hüvelykujjammal lassan dörzsölgetem Laurelyn kézfejét.
Fogalmam sincs, mit mond. Csak azt a részt várom, amikor kijelenti: „Ezennel férjjé és
feleséggé nyilvánítom önöket.”
Laurelyn mintegy jelzésként megszorítja a kezem, mert eljött a fogadalom ideje. Úgy
döntöttünk, megírjuk a sajátunkat, mert a kapcsolatunkban eddig semmi sem zajlott
hagyományosan – miért éppen most kezdenénk el?
Karamellaszínű szemébe nézek.
– A mai nappal a lábad elé helyezem a férfit, aki voltam, hogy az lehessek, akire
szükséged van: a férjed. A szerelmed. A legjobb barátod. A gyermekeink apja. Fogadom,
hogy óvni és tisztelni foglak, gondoskodom rólad és megvédelek, megnyugtatlak és
bátorítalak, és örökké melletted maradok. Megadom magam neked most és minden egyes
nap ezután. – Miközben beszélek, könnycsepp gyűlik Laurelyn szemében. A
hüvelykujjammal letörlöm, mielőtt végiggördülne az arcán.
Ezek után a pap felkéri Laurelynt, hogy mondja el az esküjét. Meglepődöm, amikor
Chloe lép elő, kezében L. Martinjával. Elveszi a hangszert a húgomtól, majd a szemembe
néz, mély levegőt vesz, és lassan kifújja. Eltart egy pillanatig, mire rájövök, mi folyik itt –
énekelni fogja az esküjét.
– Elfogadlak barátomnak, szerelmemnek, férjemnek és a gyermekeink apjának. Óvni
fogom egybekelésünket, és minden nap jobban szeretlek majd, mint az azt megelőzőn.
Bízni fogok benned, tisztellek, együtt nevetünk és együtt sírunk, hűségesen szeretni
foglak jóban és rosszban, nem számít, milyen akadályt gördít elénk az élet. Mostantól tiéd
a kezem, a szívem, a szerelmem, ameddig csak élünk. Rólad szól minden dalom, örökké.
– Ez csodálatos volt, L… És olyan váratlan.
Gyűrűt váltunk, majd türelmetlenül várom, hogy a pap a csapongó beszéd végén
kijelentse, megcsókolhatom a menyasszonyt. Amikor végre elérkezik a pillanat, pontosan
azt teszem, amitől Laurelyn óva intett: lendületesen hátradöntöm, és beleadok apaitanyait.
Dorgálást várok, amikor segítek visszanyerni az egyensúlyát, de csak egy hatalmas,
gyönyörű mosolyt kapok. És most jön a kedvenc részem:
– Ezennel bemutatom Mr. és Mrs. Jack Henry McLachlant.

Hawaii felé tartunk a bérelt magángépen. Laurelynnek sejtelme sincs, hová megyünk: a
frissen vásárolt, tengerparti birtokunkra viszem Mauira. Ez az egyik nászajándékom a
számára, biztosan rajongani fog érte. De a legjobban a stúdió fog tetszeni, amit az építész
tervez neki. A zene mindig az élete része lesz, nem akarom, hogy feladja az álmát, mert
azt hiszi, másként nem lehetünk együtt.
– Még egyszer köszönöm, amiért rávetted a srácokat, játsszanak a fogadáson. Csodás
meglepetés volt, majdnem olyan jó, mint amikor Margaret lepett meg a családommal.
– Nagyon szívesen, szerelmem. – A számhoz emelem a kezét. – Nem tudtam, hogy a
szüleid és a nagyszüleid is eljönnek. Szerettem volna, ha van valakid, akit a családodnak
tekintesz.
Laurelyn az ajkához húzza összekulcsolt kezeinket.
– Te vagy a legcsodásabb. Nem is kívánhatnék többet – kivéve persze, ha el szeretnéd
mondani, merre tartunk.
– Nem – csak annyit mondok, hogy még tizenegy órányi repülőút áll előttünk. – Az
öveket még nem kapcsolhattuk ki felszállás óta, de Laurelyn térdére helyezem a kezem, és
végigsimítok a lábán. – Vajon mivel üthetnénk el ezt a rengeteg időt?
Lejjebb löki a kezem.
– Jack Henry! Nem szégyelled magad?
– Mrs. McLachlan, elhitte bármikor is, hogy igen?
– Még csak most szálltunk fel, a légiutas-kísérők bármelyik percben erre jöhetnek.
A kapitány közli a mikrofonban, hogy mostantól szabadon mozoghatunk a gépen.
Felvont szemöldökkel a feleségemre nézek.
– Ez azt jelenti, hogy a hálószobában folytathatjuk.
A légi kísérők belépnek az utastérbe, de gyorsan megállítom őket.
– Nyugodtan hagyják itt az ételt és a pezsgőt. Kiszolgáljuk magunkat, és szólunk, ha
szükségünk lenne valamire.
– Igen, uram – mondják egyszerre, mielőtt távoznak.
– Azt hiszem, ez lesz a létező legkönnyebb megbízatásuk.
Nekem az is megfelel, ha többé nem látom őket.
– Felőlem rendben.
Felkelek az ülésből, és Laurelynt is magammal húzom.
– Gyerünk, L. Háljuk el a házasságunkat az égben, hogy emlékezetes legyen.
Laurelyn is feláll.
– Te aztán megéred a pénzed.

– Mintha már említetted volna korábban.
Az ajtóban megtorpan, és ujját a mellkasomba böki.
– Kaphatok legalább egy percet, hogy felkészüljek?
– Azaz felvegyél valami különlegeset a kedvemért?
– Igen. És gondoskodjam a fogamzásgátlásról, mielőtt lehetőséged lenne semmibe
venni. Visszaeső bűnözőnek bizonyulsz ezen a téren.
Lehajolok, és megcsókolom a nyakát.
– Túl jól ismersz, asszony.
Ellök magától, és széthúzza az ajtót.
– Így van, férjecském. Nem tart sokáig.
– Két perc múlva utánad megyek.
– Épp csak arra lesz időm, hogy kibújjak a ruhámból.
– Tökéletesen hangzik. – Imádom ugratni.
– Nem. Akkor lépsz be, amikor szólok, egy perccel sem hamarabb. – Elvigyorodik, aztán
előrehajol, és gyors csókot nyom a számra. – Cuki vagy, amikor duzzogsz.
Mielőtt becsukja az ajtót, bedugom a fejem.
– Siess. Türelmetlenül várom, hogy minden értelemben a feleségemmé tegyelek.
A mellkasomra teszi a kezét, és hátratol.
– Hátrább az agarakkal!
– Nem tehetek róla. Az agár már nagyon szeretne kiszabadulni a ketrecből. Szívesen
játszana a szukáddal.
Lejjebb csúsztatja a kezét, és végigsimít az ágyékomon.
– Ül! Jó fiú. – Ettől pont nem nyugszik meg.
Visszalépek, és megpaskolom a fenekét.
– Rossz a hallása, úgyhogy siess!
– Jól van, jól van.
Már majdnem becsukja az ajtót, amikor eszembe jut, hogy nem beszéltük meg, honnan
fogom tudni, ha elkészült.
– Hé! Miből fogom tudni, ha már beléphetek?
– Kiáltok, ha kész vagyok.
Az ötlet hemzseg a kockázatoktól.
– Mi van, ha nem hallak meg?
– Szerinted tényleg kell egy B-terv? Komolyan?
– Igen. Nem tudok nyugodtan ücsörögni, ha nem tudom, mikor léphetek be.

Megcsóválja a fejét.
– Te jó ég! Kinyitom az ajtót, ha nem hallasz meg. Nem fogom hagyni, hogy tíz óráig ülj
az utastérben, mert nem hallottad meg, amikor kiáltottam. Ígérem.
Tenyérrel az ajtóra csapok.
– Siess. Kérlek – morgom, miközben bezárja az ajtót. Nem tehetek róla. Soha nem
voltam még ennyire felajzott állapotban.
A percek örökkévalóságnak tűnnek. A telefonomon figyelem az időt, esküszöm, ilyen
lassan még nem peregtek a számok. Tizenkét percnél járunk, nyugtalan vagyok, ezért
felpattanok, és járkálni kezdek az utastérben. Tudom, hogy most már bármelyik percben
hívhat.
A tizennégy perc tizenötbe fordul, amikor végre a hangját hallom.
– Mr. McLachlan… Gyere, és kapj el.
Baszki! Jó sokáig tartott, de tudom, hogy minden perc várakozás megéri.
Széthúzom az ajtót. Laurelyn az oldalán fekve hever az ágyon. Fehér menyasszonyi
fehérneműt visel – szatén és csipke fedi a melleit, áttetsző fátyol kendőzi a hasát, de azért
látom alatta az aprócska bugyiját. Feltérdel és megfordul, hogy szemügyre vehessem
hátulról is – tanga, óriási szaténmasnival a tetején. Megriszálja a fenekét, amitől a masni
pántjai táncra perdülnek, majd átnéz a válla fölött.
– Tetszik?
– Az istenit, dehogy! Imádom! – Bezárom magam mögött az ajtót, és átvágok a szobán.
Laurelyn megfordul, és az ágy szélén találkozunk. Két kezembe fogom az arcát, és lassan,
gyengéden megcsókolom, mert olyasmire készülök, amit sosem csináltam korábban –
szeretkezni fogok a feleségemmel.
– Te vagy a leggyönyörűbb nő, akit valaha láttam. Nem is értem, hogyan lehet ekkora
szerencsém, amiért az enyém lehetsz, Mrs. McLachlan.
– Imádom hallani, ahogy kimondod.
– Helyes, mert sokszor fogod még hallani. – Puszit nyomok az arcára. – Mindennap
mondani fogom. – A nyaka felé indulok. – És hallani fogod minden éjjel.
– Megígéred?
– Esküszöm.
Szemügyre veszem a mellei közötti masnit.
– Mi történik, ha meghúzom ezt itt?
– Nem tudom. Talán ki kellene próbálni.
Az ujjaim közé csippentem a szaténszalagot, addig húzom, amíg a csomó kibomlik, és a

fehérnemű eleje szétnyílik.
– Hoppá. Azt hiszem, a feleségem épp most dobta le a ruhát.
– Aha, és még azt hitted, tequilát kell innom hozzá – nevet.
– Dehogy, Mrs. McLachlan. Sosem gondoltam, hogy ilyesmihez tequila szükséges.
Csípőre teszi a kezét.
– Azt akarod mondani, hogy könnyűvérű vagyok? – nevet.
– Nem. Csak azt mondom, hogy veled mindig biztosra megyek.
Lehúzom a válláról a pántot, és az alig-semmi felsőrész az ágyra hullik. A kezembe
fogom a melleit, mellbimbóját pedig a hüvelykujjammal izgatom.
– Ma nagyon szerettem volna ezt csinálni veled, amikor megláttam őket az esküvői
ruhádban. Felért egy kínzással, hogy nem érhettem hozzád. És aztán a fogadás a
borbarlangban… csak arra tudtam gondolni. hogy feldoblak az egyik asztalra, és fejest
ugrom a ruhád alá.
Hüvelykujját az ajkamra teszi.
– Te és az a mocskos szád.
– De imádsz mindent, ami kijön rajta.
Lejjebb haladok, egyik bimbóját a fogaim közé veszem, és végigsimítom a nyelvemmel.
– Igen, de időnként az sem rossz, ami bemegy rajta.
Erősen megszívom, majd hangos cuppanással elengedem.
– Mrs. McLachlan, ma este nagyon pimasz.
Megragadja az ingem felső gombját, majd kezelésbe veszi a többit is.
– Még nem is láttál igazán pimasznak. De nem kell sokáig várnod.
– Hmm… Bármennyire is szeretem a pimasz oldalad, azt reméltem, hogy az első, férjés
feleségként eltöltött éjszakánk lassabb lesz. Édesebb. Szinte mindent megcsináltunk,
ami a nagy könyvben szerepel. Szeretném, ha a mai éjszaka különleges lenne.
Szerelmeskedni akarok a feleségemmel.
Lassít az ujjai mozgásán.
– Ahogy akarod. – Miután az utolsó gombot is kibontja, lehúzza a vállamról az inget, és
a padlóra dobja. Tenyerét a mellkasomra teszi, finoman dörzsöli a mellbimbóimat, amíg
megkeményednek. – Gyönyörű vagy. Remélem, a gyerekeink rád hasonlítanak majd.
– Én pedig remélem, hogy az anyjukra ütnek, az aranybarna szemével. – Magamhoz
húzom, és a homlokához támasztom az enyémet. – Az esküm minden szavát komolyan
gondoltam. Megadom magam neked; mindent, ami valaha voltam, vagyok és leszek.
– Mindenedet nekem adod. El sem tudnék képzelni ennél csodálatosabbat. Valaha úgy

gondoltam rád mint a fájdalmam szépségére – amikor azt hittem, többé nem találkozunk.
De most teljesen más vagy. A megadás szépsége, mert pontosan ezt teszed – lemondasz a
régi énedről, hogy teljes szívvel nekem add magad. És nagyon szeretlek ezért. Nem is
kaphatna ennél szebb ajándékot egy menyasszony.
Lassan megcsókolom. Igaz; más ember lettem, mert annyira szeretem őt. Ő a
mindenem, és pontosan ennyit akarok adni neki – mindent, ami a szíve vágya. Csak az a
dolga, hogy kitalálja, mit kíván, és máris az övé. Annyi csodálatos dolgot terveztem a
közös jövőnkre, és ez még csak a kezdet – mától kezdve boldogan élünk, amíg meg nem
halunk.

Georgia megjegyzése a Szépség-sorozathoz
Először is szeretném megköszönni nektek a Jack Henry és Laurelyn iránt áradó rengeteg
szeretetet. Megdöbbentett, mennyire imádják az olvasóim őket és a történetüket. Nagy
részük kapcsolatba lépett velem, és harmadik kötetért könyörgött, úgyhogy most
elsősorban hozzájuk szólok.
Hónapokig gondolkoztam azon, vajon folytassam-e vagy fejezzem be a sorozatot. Az
olvasóim nagyobb része folytatást akar, és nem félt közölni (vagy követelni). Egy sokkal
kisebb csoport azt kérte, hogy a Szépség-sorozat érjen véget ezzel a könyvvel, mert
egyszerűen nem szeretik a sorozatokat vagy a várakozást a következő kötetre. Miután
fontolóra vettem mindkét javaslatot, úgy döntöttem, megadom Jack Henrynek és
Laurelynnek a holtodiglant A megadás szépségében. Azok, akik nem kíváncsiak a harmadik
könyvre, elégedettek lehetnek ezzel a befejezéssel, ugyanakkor a terveim szerint egy
harmadik regényben vagy novellában folytatom a történetet. Még nem döntöttem el,
milyen formában. Számtalan regény ér véget azon a ponton, ahol A megadás szépsége, de
azt hiszem, érdekes lehet belepillantani, mi történik velük, miután elhallgattak az esküvői
harangok.
Mikor adom ki a harmadik kötetet? Fogalmam sincs – és egyhamar nem is tudok pontos
dátumot mondani. Vannak előtte egyéb projektjeim, ezért a közeljövőben nem kerül rá
sor. De szeretem Jack Henryt és Laurelynt, szóval nem hiszem, hogy sokáig tudnám
mellőzni őket.
Ismét szeretném megköszönni a támogatásotokat. Tippelni sem merek, hányan vettétek
fel velem a kapcsolatot csak azért, hogy elmondjátok, mennyire szerettétek A fájdalom
szépségét. Ti vagytok a vezérszurkolóim, és nagyra értékelem a bátorító
megjegyzéseiteket. Mindig örülök, ha hallok felőletek.
Szeretettel
Georgia

Köszönetnyilvánítás
Számtalan csodálatos barátra tettem szert az út során. Lehetetlen mindannyiukat név
szerint említeni, de köszönöm a világ legkülönlegesebb embereiből álló csoportnak – A
Fájdalom Szépsége Rajongói Csoport lányainak. Élveztem, hogy olyan sok barátság
alakulásának lehettem szemtanúja, és büszke vagyok rá, hogy én is a részese lehettem.
Nem is kérhetnék jobb szurkolólányokat. Ti öntöttetek belém lelket azokon a napokon,
amikor nem éreztem magamban elég energiát.
Köszönöm azoknak, akik a dalokat javasolták. Szent ég! Csak megkérdeztem, erre…
beváltottátok minden reményemet, srácok. Az a rengeteg dal! Minden létező csatornán
kaptam a javaslatokat A Fájdalom Szépsége Rajongói Csoporttól, Facebook-üzenetekben,
a Georgia Cates-honlap privát üzeneteiben, az idővonalon, e-mailben, a Goodreadsen és a
Twitteren. Talán mondanom sem kell, hogy találtam új, inspiráló zenét. Szeretném
megköszönni azoknak, akiknek a javaslatai megihlettek A megadás szépsége írása közben:
Ani Markarian, Beon Tamoukian, Sharon Luth (Shaz Za), Gi Jewett, Nella Durham, Rut
Secrist, Susan Graves Vousden, Reiza Eis, Angie RockChick Reyes, Mandy Ireadindie
Emily Beach Thomas, Ashley West, Kim Huddleson, Carol Owen, Kelly Whalen, Amanda
Gonzales, Kristina Amit, Kirsty Robinson, Natasha Paul-Ollivierre, Lou Gut, Nikki Shola
Geloneck, Angela Trenholm, Brooke Bailey, Laure Rodriguez, Laura F Pankow, Kimberly
Schoeller Kimball, Tanya Spence Hall, Jamie Hillard, Virginia Rodriguez, Alicia Collins-
Dennis, Crystal Rivera, Pamela Duddy, Nanci Nocito Tinkelman, Gloria Green, Happy
Chin-Sang Driggs, K.C. Budd, Ana Oxendine Moore, Trinity Higinbotham, Beverl
Waldrup, Briseida Diaz, Sanaa Ouhessaine, Susan McLaughlin, Heather DuBard, Abb
Bowman Pyle, Tara Anderson, Anna Melissa, Tammy McGowan, Angela Page and Amanda
Dotson (https://www.facebook.com/amanda.dotson.14).
Külön köszönet illeti Sharon Lutht (Shaz Za), amiért segített rendben tartani A
Fájdalom Szépsége Rajongói Csoportot. Ezenkívül segített hitelesebbé tenni A megadás
szépségét is az ausztrál kifejezések ellenőrzésével. Ezer köszönet, Shaz!
Vannak kedvenceim A Fájdalom Szépsége Rajongói Csoportban, de nem fogom név
szerint említeni őket, nehogy kihagyjak valakit, de akit érint, az tudja, kire gondolok.
Remekül szórakoztam veletek, lányok, imádtam a bejegyzéseiteket, montázsaitokat,
videóitokat, fényképeiteket és egy különleges előadást is. Köszönöm, amiért ugyanannyira

szeretitek Jack Henryt és Laurelynt, mint én.
Külön köszönet jár Ani Markariannak. Sok barátot szereztem a Facebookon, téged pedig
közülük is különlegesnek tartalak. Alig várom, hogy személyesen is találkozzunk.
Végül, de nem utolsósorban hatalmas köszönet Jennifer Sommersby Youngnak.
Fantasztikus szerkesztő vagy, és a Szépség-sorozat nem lenne ugyanaz nélküled.
Milliószor is köszönöm.

A megadás szépsége zenéi
Song for the Waiting – Aron Wright
Coma Back When You Can – Barcelona
Please Don’t Go – Barcelona
Don’t Forget to Breathe – Bitter:Sweet
The Mating Game – Bitter:Sweet
Over – Blake Shelton
I Can’t Make You Love Me – Bonnie Raitt
Then – Brad Paisley
Remind Me (Duet with Carrie Underwood) – Brad Paisley
She’s Everything – Brad Paisley
Locked Out of Heaven – Bruno Mars
Nasty Naughty Boy – Christina Aguilera
To Whom It May Concern – The Civil Wars
Finding North – The Civil Wars
Let Me Let Go – Faith Hill
Just To Hear You Say That You Love Me – Faith Hill
The Dance – Garth Brooks
Lead Me On – Gloriana
Somebody That I Used To Know (feat. Kimbra) – Gotye
And Then You – Greg Laswell
Bleed – Hot Chelle Rae

More Than I Meant To – Jason Reeves
Truth – Jason Reeves
If Only I – Jon McLaughlin
Because Of You – Kelly Clarkson
Dark Side – Kelly Clarkson
Standing In Front Of You – Kelly Clarkson
Breaking Your Own Heart – Kelly Clarkson
Here With Me – The Killers
Wanted You More – Lady Antebellum
Our Big Mistake – Marc Broussard
Daylight – Maroon 5
Sad – Maroon 5
I Don’t Want To Leave – Matthew Perryman Jones
Looking for You Again – Matthew Perryman Jones
Out of Reach – Matthew Perryman Jones
Feels Like Letting Go – Matthew Perryman Jones
I Will Wait – Mumford & Sons
Try – Pink
The Mess I Made – Parachute
Feelin’ Love – Paula Cole
Thinking of You – Pete Yorn
Against All Odds – Phil Collins
Come Wake Me Up – Rascal Flatts
What Hurts The Most – Rascal Flatts
Here Comes Goodbye – Rascal Flatts

Pieces – Red
Never Be the Same – Red
Start Again – Red
Stay (feat. Mikky Ekko) – Rihanna
Holding On And Letting Go – Ross Copperman
Addicted – Saving Abel
Six Degrees of Separation – The Script
Sing to Me – Sleeping At Last
Slow & Steady – Sleeping At Last
It’s Been A While – Staind
So Far Away – Staind
It’s Your Love – Tim McGraw
Let’s Make Love – Tim McGraw
A Need You – Tim McGraw & Faith Hill
All I’m Thinking Of – Tyrone Wells
Here Without You – 3 Doors Down
Was It a Dream? – 30 Seconds to Mars

Copyright © 2013 by Georgia Cates
Hungarian translation © Egyeki Martina, 2014
© Ulpius-ház Könyvkiadó, 2014
ISBN 978-963-383-402-2
Felelős kiadó Kepets András
Felelős szerkesztő Palkó Katalin
Minden jog fenntartva. A könyv, illetve egyes részeinek másolása, terjesztése tilos. A könyv bárminemű felhasználása
kizárólag a kiadó előzetes, írásbeli hozzájárulásával végezhető, kivéve a szabad felhasználás esetköreit. A kiadó előzetes,
írásbeli engedélye szükséges különösen a jelen kiadvány lefordításához, többszörözéséhez, terjesztéséhez,
digitalizálásához, feldolgozásához, átdolgozásához, az egyes részleteknek az idézés szabályait meghaladó átvételéhez. A
jelen kiadványt a mindenkori hatályos szerzői jog védi, melynek megsértését adott esetben a Büntető Törvénykönyv is
büntetni rendeli.
A szerzőtől az Ulpius-ház Könyvkiadónál megjelent:
A fájdalom szépsége
Előkészületben:
A szerelem szépsége