A szám letöltése PDF formátumban - Kráter Műhely Egyesület
A szám letöltése PDF formátumban - Kráter Műhely Egyesület
A szám letöltése PDF formátumban - Kráter Műhely Egyesület
Create successful ePaper yourself
Turn your PDF publications into a flip-book with our unique Google optimized e-Paper software.
A TÖRTÉNELEM FAGGATÁSA<br />
Tandori Dezsõ: Két költõ után, „S bármikor lesz, hogy – uccu! – nem vagyok”,<br />
Egy porgos (avult és friss) – Eltrefalt szenvedes,<br />
Aprók tánca napestig? Bales(e)tig (versek) . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . 2<br />
Tandori Dezsõ: Babits – Az esztétikai egzisztencia,<br />
„Visszajáró?” Nemes Nagy Ágnes költészetérõl (esszé) . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . 5<br />
Turcsány Péter: Már megnyugodtam [Búcsúbeszéd Szász (Zas) Lóránt temetésén] . . . . . . . . . . 18<br />
Turcsány Péter: Scherzo a Dél diadaláról, Nyári stanzák életrõl és idõjárásról (versek) . . . . 22<br />
Polgárdy Géza: Elmenni, vagy maradni Erdélyben –<br />
Töprengések Makkai Sándor halálának 60. évfordulóján . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . 24<br />
Kabdebó Lóránt: Versenyfutás? (tanulmány) . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . 26<br />
Szentmihályi Szabó Péter: Arany János apokrif Õszikéje, Morgolódás, Petõfi dala,<br />
Rendszerváltozás, A vers most alszik (versek) . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . 31<br />
EGYÜTT JOBB! MAGYARORSZÁGI NEMZETISÉGEK ETNOKULTURÁLIS ROVATA III. RÉSZ<br />
Konrad Sutarski: Az eredendõ szépség felfedezése<br />
(bevezetõ, Sutarski Szabolcs fordítása) . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . 33<br />
Karsai Ervin: A magyarországi cigányság irodalmáról (tanulmány) . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . 34<br />
Choli Daróczi József: A mai cigány irodalom irányai (tanulmány) . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . 38<br />
Farkas Kálmán: Nagybõgõs a Sajó-partról (novella) . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . 41<br />
Orsós Jakab:Világom (novella) . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . 45<br />
Lakatos Menyhért:Atomszonáta, Szellemjárás (novella) . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . 49<br />
Choli Daróczi József: A megbélyegzett, Mint a hó... (versek) . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . 53<br />
Osztojkán Béla: Legenda a szerelemrõl, Add kezünkbe (versek) . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . 55<br />
Szepesi József: Fohász helyett, Pogány ima, Helyzetjelentés (versek) . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . 56<br />
Rostás Farkas György: Balladás álmok, Örökségem, Cigánykaraván (versek) . . . . . . . . . . . . . 57<br />
Ruva Farkas Pál: A vasvirágok nyílása, A falu koldusai, Úttalanság (versek) . . . . . . . . . . . . . 59<br />
Rácz Lajos: Civilizáció, Jövevény (XXVI. Zsoltár) (versek) . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . 60<br />
Horváth Gyula: Szólnak a holtak az égen, Kétezer év múlva (versek) . . . . . . . . . . . . . . . . . . . 61<br />
Pató Selam: Mondd, akarsz-e... Lelki tájkép (versek) . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . 64<br />
A magyarországi cigány szerzõk életrajzai (össszeállította: KS) . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . 64<br />
VILÁGBESZÉD<br />
F. Scott Fitzgerald: Írók és módszereik – A jégpalota keletkezésérõl (jegyzet) . . . . . . . . . . . . 67<br />
F. Scott Fitzgerald: A jégpalota (novella) (Ortutay Péter fordításai) . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . 69<br />
MERÍTETT SZAVAK<br />
Szappanos Gábor: Szindbádnak fia lesz (novella) . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . 88<br />
Nády Mária: Könnycsepp fátyolban, Az út, Az õsi jel (versek) . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . 92<br />
Payer Imre: Kópémanó, Bebocsátásra hiába váró kóborlónak 1011-be,<br />
Bulgakov utolsó reggel, A „meztelen igazság” (versek) . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . 93<br />
TÁJOLÓ<br />
Rónay László: A normális kommunikációról – gondolatok a Retorikai Lexikon<br />
megjelenése kapcsán . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . 95<br />
Csepreghy Ferenc Emléknap (megemlékezés) . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . 96<br />
Fordítói és esszéírói pályázati felhívás a Galego irodalomból/ról . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . 96<br />
E lap<strong>szám</strong>unkat Szolnoki Csanya Zsolt, Péli Ildikó, Lakatos Klára, Pató Selam, F. Tóth Zsuzsa,<br />
Pató Ibolya, Péli Tamás és Szenty (Szentandrássy István) munkáival illusztráltuk.<br />
A címlapon Bruno Cassinari portéja a Nobel-díjas Salvatore Quasimodo (1901–1968) költõrõl<br />
A borító belsõ oldalán Szentmihályi Szabó Péter Hittem címû verse, a hátsó borítón Turcsány<br />
Péter Süllyedõ naszádok a Dunán – Kiáltvány a nemzeti, értékteremtõ- és irodalmi mûhelyek megmentéséért<br />
címû jegyzete olvasható<br />
– – –
PoLíSz<br />
Tandori Dezsõ<br />
Két költõ után<br />
Babits Mihály, Nemes Nagy Ágnes<br />
Rengés, víz-ár, sugárzás: kiálthatok,<br />
hallják, nem hallják, mit csinál más, mit állatok?<br />
Kiáltok két költõ után,<br />
s kiáltásom ha suttogás csak:<br />
vagy álmon igazítanám<br />
párnám a visszazuhanásnak,<br />
szunnyadásnak, elmélyülõben:<br />
ébredjek-e a hajnali-se-hõben,<br />
semmi-hírre a csörrenõ hidegben?<br />
Meg-megbillenõ leheletben,<br />
hol minden támogathatatlan,<br />
elzuhant, kibillenthetetlen,<br />
Tobruk-közele villamosban?<br />
Vagy bóduljak tovább, újabb tavaszt,<br />
legalább lomha tigris járta-keltén?<br />
Vagy csak mondja ezt, csak mondjam azt:<br />
„Mit mondjak?” nem az, hogy mit. Nem azt<br />
kérdem-mondom, hogy mondjak-e, ne mondjak.<br />
Csak egy EGYÁLTALÁN a Különös Hírmondó mit-se-bontó<br />
híre, a tulipán-csokor, az Alvajáró, ki nem jár sehol,<br />
bútorok látatlan lábát érintgeti,<br />
billenésnyit integetek neki,<br />
aztán visszahúz a huzat, mely nem jár,<br />
csak párnahuzat, igen, fej-alatt-se párna<br />
huzata ott a huzat is… ha járna, lenne híre,<br />
így híre se, pora se. Nem, hogy hova, s nem hova-se.<br />
(Ó, tulipán-csokor, mondd szétrobbantó<br />
híred, benne a kezdet végével a vég kezdete?)<br />
xxx<br />
Ó, a hírt mondod-e: a Föld reng?<br />
Összetorlódnak a talapzatok.<br />
Hegyedre felballagtál gyalog,<br />
nem is, hogy meghalni csak ott maradj,<br />
a padlólapot érintgesd Elõhegyi<br />
házba, Királyhágó utcában, Kék Golyó<br />
utcájában, szerkesztgetve lapot…<br />
2
és a hullámok akkor! Sodratott<br />
együttesek hullnak szét deszkaszálra,<br />
csak a feszülésnek van árapálya,<br />
nem az, hogy ára, nem, hogy pálya,<br />
csak hogy egyáltalán.<br />
Az Elérintés van! A Földgolyóhoz<br />
meg sem érkeztek ily tangensei,<br />
máris detangensek, máris Zenón<br />
célt-nem-érése, az örök tört<br />
belsõ végtelenje, nem alakult meg,<br />
s innen tovább a nyom,<br />
sugárzó krumpli, mely kört<br />
ír, maga módján, mi az, ami túl lett…<br />
mit-csinálva? S lett túl egyáltalán?<br />
S mi lenne csak tévhír, ha mondanám?<br />
Ki semmi újságot nem tudhatok,<br />
amit foghatok: ágy lába, asztal lába,<br />
vagy csak hánykolódom egy matracon,<br />
egét, alkalmi födémét – ó, hegyi ház! – már nem tudom.<br />
A történelem faggatása<br />
„S bármikor lesz,<br />
hogy – uccu! – nem vagyok”<br />
Magam után<br />
Olyan fájások vannak a fejemben, akár<br />
meg lehetne ijednem, de egy ilyen ijedelem<br />
kifejtésében több a kár, mint bármi üdve.<br />
Ami már kifejezve: ám legyen kifejezve,<br />
de ez avval be is fejezve. Mert valóján egyetlen<br />
egyet nem lehet csak elmondani senkinek,<br />
hogy semmit sem lehet elmondani senkinek<br />
És egyetlen kérése lehet a szellemnek:<br />
ha magamról ejtek szót, ám hulljon,<br />
szó, senki meg ne fogjon, nekem ne válaszoljon<br />
– javítva, henyélve, titkon rontva –, hagyja,<br />
titkon vagy nyíltan csóválja fejét, elég,<br />
ne higgye, hogy fénycsóva, ami a dolgokat<br />
bevilágítja-ragyogja, telitalálatosan.<br />
(Hamlet kimaradt monológja, 1960–2011)<br />
3
PoLíSz<br />
Hagyjon engem akár gyalázatosan téveteg<br />
valómban, igen, ha bárki-bármirõl amúgy beszélek,<br />
joggal kapok feleletet, de ha magamat mondom,<br />
ennyit legalább megengedjetek: az legyen úgy.<br />
Bajommal nem megyek jó orvosomhoz, fogaim törve<br />
hagyom, legföljebb nem járok jobb<br />
társaságba, ahol kínos lehet, rút pár elülsõ<br />
fog hiánya stb., és ez nem valami bensõ igazság<br />
miatt van így, hogy – elmondtam – amit elmondtam, úgy marad,<br />
de máskülönben egy egész Mindenség (mi az? nagy rengés?)<br />
kupolája alatt, izzó magmája közelében vagyok, vagyunk,<br />
elismerem, de engem magamra hagyunk kifejtett-mindenemmel,<br />
változata nem taszít le semmi mélybe, sehova nem emel fel.<br />
„S bármikor lesz…” Addig van.<br />
Egy porgos (avult és friss)<br />
Eltrefalt szenvedes<br />
– Szenvednel, ha versedben nem tehetnel<br />
ki ekezeteket?<br />
Nem az, hogy… de…<br />
Szenvedni szenvednel, azert? Igaz?<br />
Nem, akkor se szenvedni szenvednek, nem szenvedni<br />
szenvednek, hanem…<br />
Hanem?<br />
Barmi masni. Nem szenvedni szenvednek, hanem<br />
barmi masni.<br />
Peldaul…?<br />
…kalucsni, kamasni….<br />
Aprók tánca napestig? Bales(e)tig<br />
Weöres-egzisztenciák: „Húzd rá… az árát…!”<br />
Az egzisztenciák a felszínben rejtõznek.<br />
Rétegzik ezzel máris a felszínt.<br />
Réteg rétegen, s mint réteken<br />
a barikák, bukdosnak az egzisztenciák.<br />
Csak le egyik sem mosható,<br />
mint az atomszenny (hogy ne lenne kontamináció).<br />
4
A történelem faggatása<br />
Az egzisztenciák a sok harangvirág közt<br />
recsegnek-ropognak, harapdáló nagy bogarak<br />
lábaival harangoznak, százszor szépek,<br />
leszáradnak, de babitsi mód nõnek újra,<br />
akár rövid üvel a fûszálak. Hogy az egzisztencia<br />
miket – rövid üvel – müvel. Ékezetét veszti<br />
ekezetet –, ezt is muveli, muvelo.<br />
Es kerdezo: „Ha jól meggondolom, jó lenne?”<br />
Nem kerdezi: ennek mi ertelme. Vagy fokozza:<br />
„Ha jobban meggondolom, jobb lenne? Ha rosszul<br />
gondolom meg, rossz? Ha rosszabbul, rosszabb?”<br />
Vagy hogy: „Majd lesz valahogy. Nem, hogy valahogy,<br />
nem is, hogy lesz. Majdnak se majd. Egyáltalán:<br />
Egyáltalán. S egyáltalán nem az, hogy egy nem valódi,<br />
egy ál, álságos, színlelt talán, és a talán is<br />
lehet egy ál-talán.” Ellenben magam, ahogy fel<br />
akarnék lépni valami szegélyre, érzem, lábam túl súlyos,<br />
visszahúz. Vagy mindjárt, ahogy kilépnék a házból,<br />
elbotlom a kapu szegélykövében. Vagy úttestközépen,<br />
rogy meg bokám, merevszik lábközepem. Ez az egzisztencia<br />
nem marad meg a felszínen, zuhan autó alá, törik csonttal,<br />
és az ál-talán s a valódi talán: egyáltalán nem <strong>szám</strong>ít, mi gonddal.<br />
Babits<br />
(Az esztétikai egzisztencia)<br />
Meddõ kérdezés ma már, hogy „Arany v. Petõfi”, fõleg, hogy a „v.” versus is, kont -<br />
rasz tozás. Meddõ Ady és Kosztolányi ütköztetése. Ady és József Attila „össze kér de -<br />
zése” korszerûbbség nagyobb „Abszolútság” kérdésében. Magam a Babits–Kosztolányi<br />
ellentétet is csináltnak érzem, (legrosszabb részében, hogy így mondjam). Máris Babits<br />
dolgára tértem rá itt ezzel.<br />
Mert a Parnasszus, mint poétikai kifejezése enyhén naiv, csakúgy, mint az „írogatás”<br />
(ha régi osztálytársak kérdezték: „Írogatsz még?”), másfelõl az ihlet az én szerény né zet -<br />
világomban a szentlélekhitûség kifejezõje, és Rilke hozta ezt a nyilvánvalóan nem túl<br />
szen zációs, bár vitatható felismerést. Babits költészetének (ha futja rá ihletem technikai<br />
részé bõl: terjedelem… alakulás, mármint a dolgozat alakulása, így értem, német szóval<br />
Renn verlauf, amikor is tehát a feltételek adva volnának valamihez, de a történések<br />
miként je kényszerûen változtat dolgokon) lélek-és-eszmélet, érzékletesség-és-szentség,<br />
sors-és-szándék, remények-és-csapások stb. jelölésekkel befogható anyagáról egyen ran -<br />
gok kal beszélhetünk bármikor, most mégis a legjobb lesz az elején kezdeni.<br />
Elõször a Kosztolányi-párhuzam félretolásával. Mondjuk így, talán önmagamat nem<br />
elõ retolva, magam-módján:<br />
5
PoLíSz<br />
Kosztolányi és esztétika, Babits és etika?<br />
Nem az, hogy Kosztolányi és esztétika.<br />
Nem az, hogy Babits és etika.<br />
(Hanem) EGYÁLTALÁN.<br />
Igen, Kosztolányi <strong>szám</strong>talanszor bizonyította, hogy sokak által olykor „léhának” (bor -<br />
zal mas szó itt!), szépséghajhásznak (brr!) bélyegzett felfogása nem azonos az õ alap -<br />
felfo gásával, s ugyan már, nem hagyta õ eszerint élete végére, nem is mindenben leg -<br />
nagyobb verseire az Ismeretlen Úrnak felismerését, mélyen etikus költõ „a bús férfi”, a<br />
világ háború és a lélek belsõ háborúinak kommentátora, amiképpen – csak úgy meg jegy -<br />
zem, Szép Ernõ is mélyen legtragikusabb íróink egyike, mindenféle színpadi dara bocs -<br />
kák ellenére-mellett is, nem dalnok elsõdleg! Babits korai és kései mûveinek (most csak<br />
költészetérõl szólnék) elemien domináns eleme az esztétikum. Versrõl lévén szó bal ga -<br />
ság, naivság félretolni ezt a szempontot. Hiszen a szabadverset színre szabad mi vol tá -<br />
ban még gyötrelmesebben köti valami mûfajszerû eszközrendszer (legalább minimális)<br />
jelenléte… ezt elemezni most nem dolgunk. Hanem annál parnasszienebb poézis, mit a<br />
Babitsé az Írisz-koszorú idején, 1902–1908, nem kellhet… és ez milyen jól is van! És<br />
mennyi benne az etikum, nézzük rögvest az In Horatium záródását a soha-meg-nem-elé -<br />
ge dés követelését. (S Kosztolányi szabadverseiben, szonettjeiben… vagy sokfelé nála…<br />
szinte szó szerint ott van ez.)<br />
Elbízott erény, így nevezi Babits az etika már semmire sem használható lopottjait,<br />
ellen ben nála megrendítõbben képviselni az Ember élet-halálra csaknem reménytelen<br />
re ményeit nem kell, lásd nem csak a Jónást; nem csak a Balázsolás-verset, de ott van a<br />
kez detek kezdetén a Sunt Lacrimae Rerum, hogy „van a tárgyaknak könnyük”. Sírnak,<br />
bárha nincs szavuk. Szép Ernõnél a „bocsássatok meg” könyörgõ motívum felel erre<br />
„ol dalvást”: sérült emberek, kínzott állatok, pusztulásra kárhoztatott testek-lelkek ir gal -<br />
mára (!) áhítozik, hogy üdvét remélhesse, az épp valamivel jobb sornak örvendõ test és<br />
lélek. Kell-e szebb sorpár, akármi parányi eszteticizmus telíti is, mit ez a babitsi:<br />
A vén karszék némán húzódva félre<br />
bús daccal tölti bársonyos begyét…?<br />
Madarak is eszembe jutnak itt. Hát az édesanyja nevére a vers… ahogy „Hajnalka<br />
volt az édesanyám”, írja, s levezeti, képzelt saját sírfeliratával ezt:<br />
Síromra, ha meghalok, e jön:<br />
„Itt nyugszik az, ki nem élt:<br />
Nem nyúlt az eléberakotthoz,<br />
jöhetleneket remélt.<br />
Világa nem a nap vala,<br />
csak a kölcsönfényü hold:<br />
Hajnalka volt az anyja – de õ<br />
a hajnal alkonya volt.<br />
6
A történelem faggatása<br />
Babits, Babits... hajtogatjuk, akár még beszélünk is róla viszonylag sokat… de ezeket a<br />
verseit elõveszegetjük-e? Tudatukban vagyunk-e? Még a Sírvers legyen itt, kis rész le té vel:<br />
Itt nyugszom. Végre megnyugodtam…<br />
Keserû lelkemet kiadtam...<br />
……….<br />
Nincs jobb világ a másvilágnál.<br />
a másvilágon nincs világ…<br />
S ezt most megmagyarázza. Virág és féreg hasonlatával, szinte etikai abszurdumig:<br />
esz tétikai abszurdum eszközökkel:<br />
Hol féreg van csak, nincs virág…<br />
… hol féreg nem fáj, hogyha rág.<br />
Ez is Babits, ne feledjük. Már az elején.<br />
Aztán a riadt szánalommal nézett parányiságok, szegény-bolond létezések… a fájó,<br />
már nem is fájlalható elszakadások… Erõteljes stilizációk jellemzik ezt a korai köl té sze -<br />
tet. Az olaszországi élmények Jékely Zoltánig hatnak! Szépséges helyek idézése… vagy<br />
Zrínyi Velencében… és mindenütt visszatér a haza, a „szöllõhegy télen” megannyi sûrû<br />
bá natával.<br />
Hanem a tárgyak sírását gazdagítja a tárgyilagosabb hang: az asztalfiók itt „egy in -<br />
va lidus bazár”. A régi szálloda… a városvég… a lihthóf (a világosság udvara, vicc!) vagy -<br />
is a bérházak fonákja… s elemi felismerést közvetít (fog egybe ) A lírikus epilógja.<br />
Hiába, hogy agyonelemezték, ejtsünk róla pár szót, épp a teljesebb Babits-kép ér de -<br />
két szolgálva. Hogy csak õ bír versének hõse lenni, elsõ s utolsó minden dalban, és hiá ba,<br />
hogy a mindenséget vágyná versbe venni, önmagánál tovább nem jutott, õ az ómega s<br />
az alfa.<br />
E kis rajzot csinálta egyszer ily jegyben:<br />
A Herceg, hátha megjön a tél is! címe (kötetcím)<br />
szintén esztétikai szemlélet do mi nan -<br />
ciá ját ígéri. Csak hát azt is láthatjuk, hogyan<br />
van ez Babits esetében rögvest, A ta vasz<br />
tarka sága… Írisz fátyola… közben (el -<br />
hisszük!) egy félelme van csak a világon, a<br />
nap világ! Hirtelen csap fel az Esti kérdés vég -<br />
sõ-hangja, a legtökéletesebb versek egyike a<br />
vilá gon, a poéta-technikus Poe meg iri gyel -<br />
het né. Hatalmas lendülete lassan vezet vala -<br />
mi nem is végzetes vég, inkább egy végsõ<br />
felismerés felé, a már-már egzisztencialista<br />
tech nikájú, a szakadékot részletekkel el ta -<br />
kar ni akaró (Pascal, Camus stb.) vers len dü -<br />
let az ismert kér déshez érkezik:<br />
7
PoLíSz<br />
miért az emlékek, miért a multak?<br />
miért a lámpák és miért a holdak?<br />
miért a végét nem lelõ idõ?<br />
vagy vedd példának a piciny fûszálat:<br />
miért nõ a fû, hogyha majd leszárad?<br />
miért szárad le, hogyha újra nõ?<br />
Babits mindig jelen volt az életemben. Ismételem, a Balázsolás zárása a halálról… a majd<br />
itt még megnézendõ Hírmondó… az elgurult napok verse… vagy Jékelyn át kö ze lí tettem,<br />
öntudatlan is. Netán, a magam csekély rajzolói keretei között, ilyesmi „ugrott ki”:<br />
A címet ismételhetem csak („miért nõ… szárad le…”)<br />
Netán (ezt a<br />
raj zomat el ke -<br />
vertem va la ho -<br />
va, de kb. így<br />
volt):<br />
Hogyan hatnak és élnek a legnagyobb költõk…<br />
mint Babits? Mint Babits! Szép Er nõ vel fog lal ko -<br />
zunk… Kosztolányival… József Attilával… és köz -<br />
ben, ismétlem, ott van Ba bits. Ott VAN. Ha nem<br />
mégis csupa kicsivel kellene írni ezt. Mindegy.<br />
A Hegyi szeretõk idillje… a Szökevény, renitens<br />
idill…<br />
Érdemes beléjüknézegetni. Ilyenekre bukkanunk:<br />
A föld most már az Istené, a nap lanyhán üget,<br />
mint ló az istálló felé.<br />
A fény lármája és a méh<br />
dongása is süket.<br />
Zöld dombok tárják ég felé prémes mezõjüket.<br />
*<br />
S az esztétikai kidolgozás egyre jobban, részletezõbben, központosítóbban bûvöl el<br />
min ket.<br />
8<br />
Prémes mezõkön, mint a füst, márványzik át a szél.<br />
Nem füst az, csak a halkezüst<br />
borzongás a Föld fürte közt,
A történelem faggatása<br />
mely elhal s újra kél,<br />
ahova csak az égi Est altató csókja ér.<br />
Megesküdnénk rá legtöbben, hogy ez még Esti kérdés elõtt! Ó, és messze nem, meny -<br />
nyire nem. Babits, mondhatjuk, az elsõ pillanattól fogva (poétikai kezdeteitõl, a fenn ma -<br />
radt nyomoktól) ugyanaz a jegy, vízjel, irány. S a személyes elem se más. Mert a köz vet -<br />
len folytatás itt ez:<br />
A hegyi szeretõk szeme egyszerre látja ezt,<br />
mint egy látcsõnek két csöve…<br />
Folytathatja a tallózást az érdeklõdõ Olvasó a Hegytetõn sorpárjaival, s csak fokozódik<br />
az ön-archaizmus, a korai Babits egyben a kései-felé közeledõ Babits is:<br />
Tûz és levegõ utazik hajónkkal:<br />
jer, fagyos ûr! jertek, hideg eónok!<br />
Mindjárt mellette a nagyhírû költemény: A gazda bekeríti házát. És derékig beásva ott<br />
va gyunk már a Történelemben, nem vad a hegyi ház. Inkább az a védendõ.<br />
Õ maga? Mint a kutya silány házában, legeslegutolsó a családban… így látja. A Ka rá -<br />
csony a szörnyû télben csenget.<br />
Vesszõt futunk, s lehullunk az ütések alatt… Itt késõbb Pilinszky is visszaszól. Sok -<br />
szor Weöres. Jékelyt már említették. De (kapaszkodjunk meg!) Berda József hangja, pár -<br />
hu zamban Füst Miláné és a költõ Karinthy Frigyesé sem távoli pályán jár Babits mellett<br />
és után. A klasszikus Tizenhárom párvers vége közkincs, tudottan:<br />
…aki nem szeret, annak jó lesz így is,<br />
és aki szeret, annak jó lesz így is…<br />
Mi mindent tanultam magam is ebbõl, felérhetetlen végsõségbõl. (Hogy ne mondjam,<br />
Vas István is idézi.) De a két sor csak („csak”!) ráadás. Maga a 13. párvers így szól: „…s<br />
ar ra is bágyadt vagyok már / hogy e verset egy kissé jobbnak faragnám…” Gondoljunk<br />
vissza az Esti kérdés-tökélyre. Etikum és esztétikum szét nem választható.<br />
*<br />
Ezt mondja az én szentség-egy-versem, a Mint különös hírmondó… is. Jobban szol gá -<br />
lám talán közönségemet, ha tucatjával idézném az életmû idõben centrálisabb helyeirõl<br />
a híres, de felemlítést – mint levegõt! – érdemlõ mûveket. A tájba ágyazott életérzésmeg<br />
jelenítéseket… a konkrétságukban szertesugárzó (nevezzük így) érzet-verseket...<br />
az állattal-földszaggal-évszakjárással azonosuló, mégis etikum-központú „filozófus-ver -<br />
se ket” …maradok a Hírmondónál.<br />
9
PoLíSz<br />
Igen:<br />
„mint különös hírmondó, ki nem tud semmi ujságot<br />
mert nyáron át messze a hegytetején ült s ha este<br />
kigyultak a város lámpái alatta, nem látta õket<br />
sem nagyobbaknak, sem közelebbnek a csillagoknál…<br />
…s ha szórt dobogásokat hallott<br />
tompán a völgyekben maradozva, gondolhatta, házat<br />
vernek lenn kõmívesek, vagy a rossz szomszéd a folyón túl<br />
gépfegyvert próbál…”<br />
S benne vagyunk. Hamarosan elkezdi a vers azt a rohanását, amit legvégsõ jegyeivel<br />
az Esti kérdés egy-a-mondata soraiból ismerünk. Mit mondhatna a különös ember? Õsz<br />
van, mondja… s errõl õ már szólt. Hogy állat, fa, minden tudja, mi jön, csak az ember<br />
nem, õ nem. Hogy „Forrong a világ, napok állnak versenyt az évekkel… az õrült népek<br />
nyug talanok…” Nem folytatom. Az öröklét fehér tigrise (mely egyben, Herceg, a tél is)<br />
jön ni fog, „elnyújtózik a tájon, csattogtatja fogát, harap, aztán fölszedi lomha tagjait s<br />
megy, hulló szõrétõl foltos a rétség…” Hagyom itt az új tavaszt, az illatos dzsungelt.<br />
Inkább a Tremolo bevezetõjével és végével végzem.<br />
Nyugtalan érzékenységeim, kései gyermekfélelmeim,<br />
remegései, ne szégyeljétek magatokat!<br />
Halljátok a talpra riaszgató, élni biztatgató,<br />
vigasztaló példázatokat.<br />
Remeg a vonat alattad, addig remeg, míg<br />
szalad, azért remeg, mert nem áll.<br />
Ülj csak remegõ párnádon: koporsód párnája<br />
majd nem fog remegni már.<br />
S ha a Balázsolás-vers gége-metszését vesszük, íme: aki eljutott idáig, hová juthatott<br />
volna el még? Különös, hogy a megszólalásszerveik tragédiáját végül eltûrni kénytelen<br />
Kosztolányinak és Babitsnak is megadatott: „komp lett” életmûvet hagyhassanak hátra.<br />
Hiányunk csak nekünk van, ha netán olyat gon do -<br />
lunk, hogy ki beszél velünk ma így? Ki szól nekünk<br />
ilyesképp?<br />
Csak a két záró sor feleletét adhatom:<br />
Remeg alattad a párna, s tûnik a táj, szalad a<br />
nyárfa! Erdõ és hegy lemarad.<br />
De veled megy estig, s kései gyermekfélelmeid<br />
remegései közt veled remeg a nap.<br />
10
A történelem faggatása<br />
Pótlapok rapszódiája<br />
Mit bánom a híreket én?! Így szoktam idézni e dolgot magam… holott persze, hogy<br />
„egy fokig” bánom. Ó, költészet és élet (teljesség kontra látszólagos nagyobb, rész le te -<br />
sebb teljesség)! Szellem és szerelem, írja a klasszikum jegyében, bár lobogna az égig, az<br />
em beriség képes lenne erre: s nem képes rá, nem lesz. Sürgõsebbek a viszályok s<br />
vágyott eredményei, a beidegzett, már-már bensõ késztetések. Ellenben ah megjön a<br />
kor bá csos szél, a füttyös, a hírnök föláll, mert mégis, mintha nagy hír kergetné le he gyé -<br />
rõl… minket, olvasóit megborzongatva mondja: õsz van! kiáltja a nagy hírt, amit min -<br />
den ki tud… s maga Babits is így érez, eh, õ érzi így:<br />
…forrás feszíti, mennél több hó ül fején, öreg szívem<br />
úgy feszûl szavaktól; pedig mi hírt hozok én? mit<br />
bánom a híreket én…<br />
Ó, hát itt van!<br />
…forrong a világ, napok állnak<br />
versenyt az évekkel, évek a századokkal, az õrült<br />
népek nyugtalanok…<br />
Hadd ismételjem ezt!<br />
…én csak.. az õszre nézek, az õszt érzem, mint bölcs növények, idézem prózában, azt<br />
érzi õ, és jámbor állatok, érzi, a föld hogy fordul aléltabb tájaira az égnek, lélekzete lan -<br />
kad, mint szeretõké… és ez egy örök szeretés, szerelem szent Ritmusa! Isten versének<br />
ritmusa, mert oly kicsi minden emberi történés! és itt hallja a tél puha lépteit, itt, s vajon<br />
mi megújulást hoz? De higgyünk benne.<br />
*<br />
Hol tart akkor mindez? Az etikum, az esztétikum, a „rövid történet, a kis történelem”<br />
kér dése? És az egyéni sugalmazás a fogadott ihletõdés?<br />
Magam természetesen még csak a magam Elõhegyénél tartok. Hogy Olvasómnak ne -<br />
tán túl sok a „magam”, mentsége szándékom legyen éppen: a hajdani nagyok legyenek<br />
Nap jaink Nagyjai is, és ez csak ilyen vagy olyan (netán homlokráncokkal fogadott) érzü -<br />
letünk, érzeteink, bensõ élményünk s ennek „aktualizálása” révén következhet be.<br />
Kérdés ugyanis, a szakszerû dolgozatok kizárólagossága elvezet-e jelentõs új don sá gok -<br />
hoz. A múlt csak a mi (vele élõ) kapcsolatunk elevensége által elevenedhet.<br />
Ami természetesen nem jelenti, hogy „mind a hírek” másodlag-sorba tologathatókérzületezhetõk.<br />
Itt már kinek-kinek ám a magáé. (Ld. homlokránc.) A magam Elõhegye<br />
az erõsen elfogyott idõ következmény-halma. És az EGYÁLTALÁN prózaibbja, hogy ér -<br />
zü letem szerint az ember nem mondhat másokról, semmi másról semmi kifo gá sol ha -<br />
tat lant. Ám jöjjenek tehát a kifogások, ha másokról-szólásunk nem tetszik. Amit azon -<br />
ban magunkról mondunk, legföljebb homlokráncot, hümmögést enged ama jogunk<br />
11
PoLíSz<br />
sérel me nélkül, hogy amatõrül nyilatkozzunk meg magunkat költõkön megmérvén,<br />
jellegez vén, világba-is-illeszkedõ értéket keresve.<br />
Babits egyik elsõ-rend-tanulsága (nekem) ez.<br />
Nagy hiánya lenne (amúgy sem tágas) irodalmi köztudatunknak, ha a minden költõi<br />
ré szében elemi erejû Babits-életmûvet más (néha tetszetõsebb, bár egyenértékû) na gyo -<br />
ké mellett a legparányibb (rangsoroló) feledésbe merülni is engednénk. Ám a valódi iro -<br />
da lom(érzület) mindig a lélek és a nagyobb szellemi Egész kapcsolata.<br />
*<br />
S bár megfogadtam: a máséra nem alkalmazom találmányomat, elgondolom, hol len -<br />
ne alkalmasabb alkalmasint, mint Babitsnak ezen a helyén:<br />
Mint különös<br />
hírmondó<br />
Nem az, hogy mint különös.<br />
Nem az, hogy hírmondó.<br />
EGYÁLTALÁN.<br />
Mondom inkább: nem az, hogy hírekkel igyekszem nem; nem az, hogy az irodalomra<br />
a meglétünkkel esküdtünk fel…<br />
EGYÁLTALÁN!<br />
„Visszajáró?”<br />
Nemes Nagy Ágnes költészetérõl<br />
Húsz éve, hogy búcsúznunk kellett a huszadik század alkalmasint legnagyobb köl tõi -<br />
nek egyikétõl, nem is mondom, a korszak elsõ <strong>szám</strong>ú poétaasszonyától, Nemes Nagy<br />
Ág nestõl. Búcsúzni? Csak a földi jelenségtõl, „jelenéstõl”, mely azonban, Berzsenyit<br />
cáfol va, nem „enyész”. Szelleme nem visszajár, hanem jelen van. Keményebben, erõ seb -<br />
ben, véglegesebben, elváróbban, mint valaha.<br />
*<br />
Tanárom volt. A középiskolában. Nagyra becsülték õt még az irodalomra kevésbé fi -<br />
gyelõ, vagányabb srácok is. Abban az idõben nem volt divat e szó: kisugárzás. Neki volt.<br />
Neki az volt. Amellett még élt abban az évtizedben az a kifejezés is: szellemi szesz csem -<br />
pé szet. Bár suta a hasonlat alapja, lényegét jól értjük. A tanárnõnek gondja volt rá, hogy<br />
– ha akarjuk – Kosztolányit, Tóth Árpádot, Babits Mihályt is megismerhessük. Szakköri<br />
dél utánjain Rimbaud, Baudelaire, Verlaine került terítékre. 1957-ben érettségiztem.<br />
Elõtte három évig tanított minket Õ. Hát azokban az években volt mindez…!<br />
12
A történelem faggatása<br />
Persze, fura évek voltak az irodalomban azok a… nem is jó, ha így mondom… kü -<br />
lön leges hónapok voltak azok. Micsoda könyvek jelentek meg. Nem részletezem, hogy<br />
‘56–’57–’58, de Weöres, Mándy, Pilinszky, Mészöly Miklós, Kálnoky, Jékely, Ottlik, persze<br />
Nemes Nagy… folytathatnám a külhoniakkal, hogy Camus stb. E dolgok elemzése nem<br />
az én feladatom. Az azóta is tündökletes Európa Könyvkiadó mellett ott volt az induló<br />
Mag vetõ – mindkettõnek örökre híve maradok, ha utóbbival megszûnt is a kapcsolatom<br />
2000-ben –, ott jött a Gondolat Kiadó etc. Mit akarok ezzel a magam szerény szem pont -<br />
já ból (elsõdleg) mondani? Mivel Nemes Nagy jó tanár volt, figyelt a tanítványaira. Meg<br />
azokat is (legalább annyi fegyelemmel, átéléssel) „igazítgatta”, akik más mód csapódtak<br />
köréhez. Gergely Ágnes, a néhai drága Székely Magda, de Tóth Juditot se feledjük, s ott<br />
volt Tótfalusi, egy kicsit Tellér Gyula, mások.) Nem volt ízlésdiktátum, bár volt egy bi -<br />
zo nyos irány, vízjel… laza határokkal egy etikailag mesterségbelileg szavatolt (b)iro da -<br />
lom. Bocsánat az elkoptatott kifejezésért. Bár Lengyel Balázzsal hullámzó volt a kap cso -<br />
la tom (oly mindegy! ha a végén nagy-nagyon jó megint, sok elismerést kaptam tõle<br />
„befejezésül”), s bár a Nagy Kapcsolat (Nemes Nagy és Lengyel házassága) sajátos iro -<br />
dal mi-jóbaráti viszonnyá változott át, a pontosan körbe nem határolt Kör (Ottlikkal,<br />
Mán dyval, Mészöly Miklóssal, szélebbrõl kicsit Kálnokyval) megmaradt. Nem ismerem<br />
annak a másik, nagyon jelentõs körnek a világát, melybe Rónay Györggyel kb. az élen<br />
Ottlik, Mándy, Lengyel Balázs etc. tartozott, de az valami nagyon magas ügy lehetett,<br />
kerek asztal, én nem tudom mi. Elemien tisztelhetõ utólag is. Lényege, ami Nemes Nagy<br />
szel lemének lényege volt mindig: rendíthetetlenség, igazságkeresés, abszolút esztétikai<br />
és etikai törekvések, ily „kihívások” (jaj, divatszó) elemi vállalása.<br />
Nemes Nagy Ágnes otthonában, társaságában ismerhettem meg két további mes te -<br />
re met: Ottlik Gézát (akit a nagy korkülönbség ellenére mi igenis így neveztünk, így szó -<br />
lít hattunk: „Cipi”; ez a regénybeli „Bébé” megfelelõje) és Mészöly Miklóst. És Ottlikkal,<br />
de Miklóssal is (hosszabb szünetek után) kapcsolatom élhetett, büszke vagyok rá, hogy<br />
nem hagytak figyelmükön kívül halálukhoz közeli idõkön sem. Kár lenne tagadni, hogy<br />
Nemes Nagy „csoportember” volt, már ha szûkebben, keményebben megvont ha tá rok -<br />
kal értem a csoportot, és engem még a 60-as évek elején (L. B. szavaira bízva a verdiktet)<br />
szél nek eresztett úgy, hogy én csak barátkozzam Mészöly Miklóssal etc. Mészöly am -<br />
olyan bátyám-nagybátyám lett így, kutyakölyök íróként, az életbe-bele-induló srácként<br />
felbecsülhetetlenül sokat tanulhattam tõle mûvészetek, filozófiák dolgában is. Fe szült sé -<br />
gek két oldalról adódtak: más jegyû baráti köröm, velem egykorú mûvészek-történészek<br />
nem voltak okvetlenül Mészöly-rajongók, magam kétközi helyzetbe kerültem. Meg<br />
aztán ott volt Mészölynek az a vezérlõ jegye, hogy vállalni merte a „közéleti ember” sze -<br />
re pét is, s nekem ilyesmihez végképp nem volt soha tehetségem. De nézzük meg Mé -<br />
szöly Miklós 1994-es Kalligram-tanulmánykötetét! Párját ritkítja mind tematikáját, mind<br />
szellemiségét illetõen.<br />
Nemes Nagynak köszönhettem Kálnoky távbarátságát is. Leveleztünk, mondhatni<br />
„ver seket váltottunk”, s e kézszorításokkal nagyon becsültük, szerettük egymást. Kitün -<br />
te tés volt <strong>szám</strong>omra a Jékely-kapcsolat is. Nem tanárnõm révén. Weöres Sándorhoz a<br />
Mes terek Mesteréhez Mészöly vitt el. S csak bámultam, fiatalabb társaim lézengenek<br />
ott, maguktól keresték meg a ház urát… magam inkább a szabályosabb utakat ked vel -<br />
tem még, tartottam evidensnek… akkor. Jékelyt, persze, nagyon nagy költõnek tartotta<br />
13
PoLíSz<br />
Nemes Nagy, de ugyanúgy lehettek parányi fenntartásai romantikájával kapcsolatban,<br />
ahogy Kálnokynál a Nyugat-örökség túl erõs õrzését illetõen. (Megjegyzem: Nemes<br />
Nagy nak köszönhetem, hogy életem egyik nagy poézise lehetett a Jékely-féle. Mellette<br />
Kál noky Szanatóriumi elégiája az egyik legnagyobb magyar vers. Tanárom sosem beszélt<br />
le senkirõl. Inkább engem próbált volna – szelíd szigorral – szociálisabbá igazítani, így<br />
ke rült sor végül valamicske eltávolodásra, melyet Õ mindig oldott volna, persze, ám én<br />
let tem következetes. Elfogadtam: „Fiacskám – Dezsõ –, maga abszolút nem brancsember…<br />
a szó jó értelmében sem.” Hm. A verebek rajmadarak… bejöttek az angyalokés-a-lovak…<br />
és igen sok mindenkirõl, sok száz íróról-költõrõl-festõrõl, fordítóról írtam<br />
szerencsésebb-szerencsétlenebb cikkeket. Szerencsétleneket szerencsére nagyon rit kán.)<br />
*<br />
Nemes Nagy Ágnesrõl az jut eszembe (ezer mindenféle mellett!) most épp, hogy<br />
Fitzge ralddal, nagy regényével, A nagy Gatsbyvel foglalkozhattam, hogy… nézzük csak:<br />
a regény narrátora és akaratlan eseménymozgatója az édesapját idézi, aki is azt mondta<br />
neki, hogy mikor megítél bárkit, vagyis ha erre kényszerül, ne feledje, nem min den -<br />
ki nek volt olyan szerencsés ifjúkora, mint neki (a narrátor szereplõnek). Gondol ilyenekre<br />
az ember (eleget)? Még szüleinkkel is hálátlanok tudunk lenni halálukban; magam<br />
most (igen is) öregen kezdem átélni: te jó ég, Istenem és angyalaid, kik mindenkik<br />
„Vissza járók” csupán az életemben… friss halottaim révén kezdem ezt átélni. S Nemes<br />
Nagy örök sége nálam, talán, hogy az esztétikai és az „egzisztencialista” elem<br />
bonthatatlan egy ségben jár. Magam az – elég merészen mondom – Istennel vízjelben<br />
járó eg zisz ten cia lizmust élem fõleg (tudom, megmosolyogtató az ilyen az Olvasónak,<br />
esetleg, azzal a „zen” beütéssel, mely Hamlet könyvemnek érdemlegesebb darabjait<br />
áthatotta… de ezt most hagyom. Elakadtam mondókámmal, akkor hát:<br />
Nemes Nagy most bontakozik ki poézisével mint a század egyik legnagyobb élõ-kõ bõlvaló-jelensége,<br />
szellem-valója. Másképp terveztem ezt a dolgozatot, verseket ele -<br />
mez tem volna (röviden még ez is meglesz, talán, jegyzeteim megvannak hozzá, fõleg<br />
fejben), de tanárom emberi mivolta bontakozott ki – hiányomként. Akiknek nevét so -<br />
rol tam (jaj, hát Szentkuthyval nem alakult, hibámból, hanyagságomból, vagy tudja az ég,<br />
leve leken túli ismeretség; nekem õ a másik Weöres, kis híján), mind Nemes Nagynak<br />
köszönhetõ mestereim-példáim. Mindegy most, hogyan „sarkítódik” valami, egy utca<br />
pl., a város <strong>szám</strong>ít, más utcákkal, és Mészöly, Pilinszky csak mint a legnagyobbakat em -<br />
le gette Németh Lászlót, vagy egy-egy szobrászt, festõt is értékeltek ilyképp, hogy ne<br />
mond jam, Vajda Lajost, Korniss Dezsõt etc., és mindegy, hogy tanáromtól nem tud hat -<br />
tam meg, mi is az egzisztencializmus… az õ köreibõl csak Mészöly Miklós volt jártas<br />
(de mennyire!) ily dolgokban… és a zen sem volt Nemes Nagynak úgy istenigazából a<br />
közel-világa, de… ha verseit olvasom, netán magamban „felmondom”, lévén hogy kis<br />
hibákkal szó szerint „tudok tõle” vagy tizenötöt… most érzem, hogy milyen óriás Õ, mit<br />
mondok, most érzem még jobban, még „igazabbul”. Hogy halottaim sokaságát tanulom,<br />
nélkülük-a-járást.<br />
*<br />
14
Nemes Nagy Ágnesnek köszönhetem az áttételes irodalmi kapcsolatok, megértésekmegismerések<br />
<strong>szám</strong>olhatatlan sokaságát. Mészölyön át jött Wittgenstein, Jung, a fes tõk…<br />
volt honnét indulnom, máig van mit feldolgoznom. Ottlik révén az angol-amerikai pró za -<br />
írók. Jöttek egyre-másra. Hemingway, Fitzgerald, Salinger… Chandler. „Öregem, nem<br />
akar lak elrontani”, mondta Ottlik, „a krimikkel, ugye” (óriási ilyen könyvtára is volt), „tes -<br />
sék olvasni mást is…” És sorolta az iménti neveket. Jött Evely Waugh. (Nálunk ma is fõleg<br />
csak szélrõl meglévõ írófejedelem.) Ottliknak (és feleségének, Gyöngyinek) sike rült rá ven -<br />
nie engem, hogy „jósorsomat” válasszam, vagyis a fordítás bánya mun káját. Hála Is ten -<br />
nek, hogy így cselekedtem! És Ottlik (nincs igaza L. B.-nak!) igenis értett a vershez. Mikor<br />
még volt rá mód, hogy az ember „csak úgy” Rilkét válogasson fordítás cél jából, a ha gya -<br />
téki kötetekbõl, Ottlik gyûjtötte össze nekem az anyagot. Az az Ottlik, akit Nemes Nagy<br />
Ágnesnél valamikor 1957 legelején ismerhettem meg. S ezt sokszor el meséltem már. Hár -<br />
mas ban ücsörögtünk, fogalmam nem volt, kicsoda ez a „kalózképû úri ember”, tanárom<br />
kö zölte, hogy a világ legkisképûbb embere. (Mellesleg: hónom alatt hat-hét verskötettel,<br />
an tológiával távoztam aztán a Nagy Találkozás színhelyérõl, ta ná ro mék lakásáról.) Szó<br />
esett Graham Greene-rõl, a már említett Waugh-ról, elhangzottak nagy dicséretek, evi den -<br />
ciák, kisebb kifogások – bocsánat, így mondom: „Ottlik által kis ké pû úriemberséggel felvezetve”<br />
–, és tanultam, tanultam, ittam tanárom fordítás-szavait, legújabb Rilke-átül te té -<br />
seit olvasta fel nekünk… ezt is felidéztem gyakorta. Most mégis nézzük másunnét.<br />
*<br />
Jegyzetek helyett közbevetéssel, mégis.<br />
Mi minden marad ki e dolgozatból itt. Igen, a verselemzések. Mesterségem, te gyö -<br />
nyö rû… Meg hogy élni, élni csak lélegzettelen, ahogy én idézem: létlen, egyedül… a<br />
„nem akarok meghalni, nem… Vagy a „Nem vagyok” a visszajáró-versbõl. A téli fák, aki -<br />
ket tanulni kell… a kovácsmûhely, az apró házak egyik udvarán… Ekhnáton dolgai… a<br />
ma dár, ismétlem, aki nélkül már eldõlne Õ, ha az elszállna egy napon… és az irtózatos<br />
ma dár-szív… és a téli-nyári sárga-kék a „Krisztinában”… Róma és szobrai… a kap ta -<br />
tók… és kétszer a lázadás is valakik-valamik ellen. Hogy állandóan megsérti õt… a má -<br />
si kat tessék kikeresni. S a „függönyön”-„közöny” rímpár, versvégben. Ritka nála.<br />
Nem, amit nem lehetett a dolgozatban kanyargatni, átlélegzeni stb., hagyjuk is ma.<br />
Egy dolgot csak, másunnét.<br />
Lengyel Péter meséli – megj.: együtt izguldunk, õ meg Takács Zsuzsa, felvételizve épp,<br />
a Bölcsészkar folyosóján –, hallom tehát így késõbb, hogy „Ágnes nem aludt akkor éjjel”<br />
(Péter valahogy a rokona Nemes Nagynak, õ szólíthatta így, nekem sosem volt õ „Ágnes”,<br />
ahogy Weöres se „Sanyika”, de Jékely se „Zsoli”, csak Ottlik volt „Cipi”, hm), mert, hogy<br />
en gem felvesznek-e a magyar–német szakra. Mert, hogy lelkifurdalása van, mert, hogy õ<br />
is befolyásolta pályámat így, ah, pályámat… mindegy… s mit mondhatnék ne ki ma? Bóka<br />
és Sõtér professzorok erõteljes közremûködésével felvettek, de ez talán is mert történetem<br />
már… Nemes Nagy nem aludt akkor éjszaka (valami jól). Innen el ágaz nak a dolgok: egye -<br />
tem… költészet… körök… igen, mert csak-távozó-érintõ-elérintõ révén a kör is elágazhat.<br />
*<br />
A történelem faggatása<br />
15
PoLíSz<br />
Mert, hogy: ismertem-e én tanáromat valóban? Az ismeretrõl Neki van nagyszerû<br />
ver se… az élet-logikáról, élet-fegyelemrõl, élet-kiszolgáltatottságról, a tárgyakról és<br />
bûvö letük kíméletlenségérõl, a vállunkon tragikusan ülõ madárról stb. Neki vannak<br />
örök létû megfogalmazásai. A tiszta átláthatóságot szerette… vagyis az átláthatatlant is<br />
ab ban! A nehezen mondhatót kérte, nem a „mondhatatlan”-t. Ezeket a híres idézeteit<br />
bár ki kikereshet, nem rablom Olvasóm idejét velük. Hanem…<br />
Ahogy a zen, az egzisztencializmus (akkor még! késõbb nem tudom, a mesterségek<br />
kéz zelfoghatósága mellé hogyan kapaszkodhattak fel ily dolgok, oda, ahol maga Isten<br />
min dig a legnagyobb racionalizmussal és prédikátori átszellemültséggel állt ott!), mind -<br />
az a „ködösség”, amit e fogalmakba a felületes kor henye vagy sedre szellemei bele töm -<br />
köd tek-magyaráztak, ahogy ez Tõle távol állt, úgy volt – Rilke rá a példa! tüneményes<br />
versfordítói munkássága a bizonyság – igen, így volt Nemes Nagy <strong>szám</strong>ára (egységben!)<br />
a fogható s a foghatatlan, a mondhatatlan s a mondható. Nem cáfolom ezzel önmagam,<br />
mert azt szeretném gyarló megközelítésben fejtegetni, hogy össsze-visszaság helyett<br />
össz képlet volt az én tanárom, csak épp (Ld. a babitsi szobrok) nem volt kibontva ön -<br />
ma ga által mindenoldalúan. Fantasztikus sugallatú verseket írt a spontánság vágyáról,<br />
ennek átok-egy-hiányáról olykor etc. A lovak és az angyalok egy igazi vidéki, kisvárosi,<br />
bel sõvárosban döbbenetesen meglepõ udvart-udvaregyüttest kanyarít maga köré. A gondolatot<br />
Nála mindig a nagy fényben felragyogó-készülõ valóság (bocsánat e szóért, van<br />
ám azért!), az érzékletesség vette körül, közvetítõként. Rilke említett verse, melyben<br />
„ma gunkat” (az embereket, a mûvészeket? a kicsodákat-is?) hegedûsökhöz hasonlítja,<br />
kik igen esetleges környezetben tolmácsolják az Abszolútumot, a Szellemet, a két vég -<br />
pont közi Harmadikat. Mikor szól tisztán húrjuk, kérdi Rilke, és Nemes Nagy for dí tá -<br />
sá ban ez valahogy így van: hogy akkor szól tisztán a húr (idézem félprózában), ha né -<br />
ma ság kíséri mélyen, ha a hangok mögé zenétlen, vér-lüktetésû nesz simul, s riadt és<br />
esztelen a század, ha hívságai mögött nem állhat valami mozdulatlan.<br />
El voltam veszve (és fel voltam találva?, mikor tanárom e fordítását Cipinek felolvasta)<br />
és én is jelen lehettem. A legmélyebbet érintette meg a szívemben, egzisztenciámban:<br />
New ton elsõ törvénye (sose tudom pontosan idézni, mi is a neve), a nyugalomról és az<br />
egyen letes, egyenes vonalú mozgásról mond valamit… s én még tizennégy évesen, fizi ka -<br />
könyvünk elsõ fejezetében olvashattam ezt, és olyan lett ez a <strong>szám</strong>omra, mint valami<br />
ima.<br />
Valami mozdulatlanul… vagy egyenletesen, egyetlen irányba mozogva… kell-e, ami a<br />
mai boldog (és riadt), eszes (és esztelen) évszázadhoz, évszázadpároshoz kevésbé illik?<br />
Nemes Nagy akaratlan közremûködésével lettem azzá, amivé „eszmeien” lettem. Jórarosszra.<br />
De ahogy verseinek félszáz, száz helye ily kõként kiszögellõ támasz lehet, út -<br />
jel zõ, Nemes Nagy másképp is hat (mint Kosztolányinál a csodálatos Halottak, nem téve<br />
sem mit, nem akarva semmit, hatnak tovább). Összetartozásként bátorít? Nem is jó ezt<br />
így mondani, mert az ügyes-nem-ügyes kifejezésmódokat idézi. Ha újabban ez az<br />
EGYÁL TALÁN-fogalom kialakult próbálkozásaimban, Õ mindenképpen mögötte van,<br />
holott látszólag épp, hogy ejnye-ejnye megintene érte. Lássuk a példát:<br />
Onnét kezdõdik az ügy, hogy ha már fogalmilag jelzünk valamit (kõ, agyag, szö -<br />
vedék… a szilárdsági fok a folyékonyig elmehet, a légnemûig!), azzal még nincs minden<br />
el intézve, sõt! Hívság lehet a mélyén, hogy „mi aztán tudjuk” Így kérdem:<br />
16
A történelem faggatása<br />
Mit tegyek?<br />
Nem az, hogy mit.<br />
Nem az, hogy tegye (ne tegyek):<br />
(Hanem) EGYÁLTALÁN.<br />
Az EGYÁLTALÁN az összeklamnizó harmadik, s lényege nem a különbségek el mo -<br />
sása! Akár egyetlen szó is lehet, amit elõször ketté-klamnizok (bocsánat e szóért), aztán<br />
jön… tessék?<br />
Ü z e m z a v a r<br />
Nem az, hogy üzem.<br />
Nem az, hogy zavar.<br />
EGYÁLTALÁN.<br />
Fura, hogy a közelgõ cunami és atomrémség elõtt kezdtem nagy mennyiségben ala -<br />
kí tani ezeket az „egyáltalánozásokat”. Tanár-fejcsóválás, poétamester-ejnye-bejnye lenne<br />
rá a válasz? Nem kutatom.<br />
Még egy példát?<br />
Sok mindenfélét csináltam.<br />
Nem az, hogy sok (vagy kevés) mindenfélét.<br />
Nem az, hogy csináltam (nem csináltam stb.)<br />
EGYÁLTALÁN.<br />
S itt a harmadik is lehet a gyûjtõszó. Vagy a magunk tudásának megkérdõjelezése.<br />
Sem miképp sem abszolutizálása.<br />
*<br />
Elágaznak itt az utak. Ha Isten az EGYÁLTALÁN, Nemes Nagytól szerzett tudásom<br />
ben ne van. Ha a Bizonytalanság, úgy a keresõ, áldott-áldatlan egzisztencia(lizmus) hat.<br />
S ha a kettõ együtt?<br />
Magam így szoktam mondani, hogy szentlélekhívõ-ihlethívõ vagyok, Még Nemes<br />
Nagy Ágnes sem tudott igazán rávenni a szorgalmas (ihletõdõ?) mûfordításra. Aztán<br />
vé gül elég sokat dolgoztam életemben így.<br />
Jó tanítványa voltam hát?<br />
Nem az, hogy jó.<br />
Nem az, hogy jó tanítványa stb.<br />
EGYÁLTALÁN.<br />
S ha Olvasóm vagy Hallgatóm többféle értelmezést is enged az „egyáltalán”-nak (a<br />
leg rosszabb, a félreértéses az, hogy egyáltalán nem, jaj), mit, „jaj”: épp nyelvünk, az en -<br />
gem eleminél elemibb erõvel oda-ahova-kötõ anyanyelv sajátossága, trükkje ez, töp ren -<br />
gés re késztetõje. Így.<br />
17
PoLíSz<br />
S ha azt mondom: valami nyugtalan forróság, valami egyenes vonalú, pontnyi stb.<br />
nyug talanság, borzongás, várakozás etc. jár át, hogy Nemes Nagy Ágnesrõl írhatok<br />
(írhattam), nem jó ide az „egyáltalánozás”. Mert, ahogy még épp hogy elmondható:<br />
„Sze retem szeretteimet”, nem az, hogy… stb. EGYÁLTALÁN – már nem mondható,<br />
hogy „szeretem kis madaramat, verébkémet”… itt nincs egyáltalán. Nem fér oda, ál ta lá -<br />
no sabban van meg, kimondhatatlanul. Ha tehát ezt mondom: „Valami módon meg ha tá -<br />
roz ta életem jó részét Nemes Nagy”, nem jöhet, hogy „nem az, hogy”, mert ki mon dat -<br />
lan is megvan az EGYÁLTALÁN.<br />
Turcsány Péter<br />
Már megnyugodtam<br />
Búcsúbeszéd Szász (Zas) Lóránt temetésén<br />
A BECSÜLET AZ ÉLET RÉSZE, nem túlvilági parancs, de emberi minõség, amely<br />
több mint stílus, a személyiség mértékegysége. Nem a Tízparancsolat isteni ki nyi lat koz -<br />
ta tásának körülhatárolható követelményérõl beszélek, hanem éppen Lóránt testvérünk<br />
ha lálának pillanata felõl nézve kell az õ LEGNAGYOBB emberi értékének meg ne vez -<br />
nünk: becsületességét.<br />
Szóval, ha barátunk, rokonunk, férjünk vagy apánk halálának ránk gyakorolt meg -<br />
ren dülését kell megfogalmaznunk, akkor éppen halottunk életérõl kell fontos, meg ha tá -<br />
ro zó gondolatainkat kimondanunk. Nem a halál döbbenetének, hanem élete össz ha tá sá -<br />
nak kifejezése a feladatunk.<br />
Lóri életének meghatározó mértékegysége éppen a BECSÜLETESSÉGE volt. Nagy<br />
római írástudókra visszajelzõ minõsítés ez, méltán. Kemény harcosság, de az írott és<br />
írat lan szabályok megtartása jellemezte. A helytállásnak ez a mércéje már gye rek -<br />
korából, családja életvezetésébõl hagyományozódott rá. A székely származású körorvos<br />
édes apa példája kimondatlanul végig kísérte életpályáját.<br />
Édesapja meghatározó példája és a kamasz igazságérzete állította Bia községének 56-<br />
osai közé. A BECSÜLET következetessége adott erõt neki fiatalon a börtönviselés pró -<br />
bá ján is.<br />
A TANÚ-EMBER tisztessége mondatta tollba verseit. A TANÚ-EMBER Isten elõtti<br />
val lomásával írhatta meg – ó, milyen fiatalon! – a börtönbe taszított politikai elítéltek<br />
szil veszteri énekét:<br />
„A börtön gyulladt fel belül,<br />
szívek, a véres csóvák szálltak a magasba.<br />
Ítéletet vitték és kértek most azokra,<br />
kik kint zárkával, gumibottal fenyegettek.<br />
»Hazádnak rendületlenül…«<br />
Az acélpántok megremegtek,<br />
Ajtaja nyílt a végtelennek,<br />
és összeértek a kezek.<br />
»Hazádnak rendületlenül…«<br />
Esküt daloltak mind a férfiszájak.<br />
Rendelését a legszentebb imának<br />
csillogták, égték a szemek.”<br />
(Szilveszteri ének)<br />
18
S valljuk be, nem a fiatal házaspár elé tornyosuló egzisztenciális gond miatt vá lasz -<br />
tot ta, amikor lehetõség nyílott rá, az emigrációs megpróbáltatások hosszú sorát, hanem<br />
köl tõi megnyilatkozásainak magyarországi akadályoztatása miatt!<br />
A „szívnémaság” terhei váltak a hatvanas években elviselhetetlenné egy szabad szár -<br />
nya lású költõi beszéd felvállalója elõtt. Kint, az emigrációban, ha nem is a kivándorló<br />
házas pár, de legalább a költõ versei szabadokká válhattak! A versek végre nem koc káz tat -<br />
ták alkotójuk és családjának egzisztenciáját, mint sok költõtársáét ugyanebben az idõ -<br />
szak ban idehaza.<br />
Szász (Zas) Lóránt a költészet becsületét választotta, a költészet emberi meg va ló sí tá -<br />
sá nak útját a korszakra jellemzõ konformizmus és behódolás, és sajnálatos esetekben az<br />
ön pusztítás helyett.<br />
Ma már egyre inkább tudhatjuk, mit jelentett hazánknak az 56-os szabadságharc leve -<br />
rése utáni második Szovjet Megszállás, valamint a talpnyaló és nemzetközömbösítõ Ká -<br />
dár-kormány regnálásnak hosszú idõszaka.<br />
A költõ Szász (Zas) Lórántnak éppen egy Kárpát-medencét átölelõ nemzet több -<br />
szörös kínjainak kiéneklése lett az osztályrésze. Költõnket, barátunkat, testvérünket, fér -<br />
jün ket és apánkat éppen ez a tiszta feladat éltette haláláig. Éppen ennek a feladatnak a<br />
naponkénti átérzése emelte õt nemzetsorsunk nagy megvallói közé, Kölcsey Ferenctõl<br />
Illyés Gyuláig, Nagy Lászlóig.<br />
Ontotta verseit és ontotta köteteit hittel, olykor meggondolatlanul is, de veretesen,<br />
ódák hoz, himnuszokhoz illõen. 13 verseskötet, egy ráadás versciklus és három val lo más -<br />
értékû prózakönyv lett élete testamentuma.<br />
S a Jézust kiáltó költõ mindhalálig hitte a Feltámadás nagyszerû hitét. Történelmi, em -<br />
be ri és lelki értelemben egyaránt. Nekünk, akik ma porai elõtt eleven tüzére emlékezünk,<br />
az õ hitével kell továbbélnünk.<br />
Lóránt barátunk mintha már életében többször megelõlegezte volna magának a Halál<br />
elõt ti megszólalás jogát, akár Jézus-parafrázissal szólva is – Istenhez hajló imával:<br />
URAM, ENGEDD MEG<br />
(Jézus utolsó szavai a keresztfán)<br />
A történelem faggatása<br />
Uram, engedd meg még nekem,<br />
hogy tisztán lássak, és legyen<br />
szavakban áldott életem.<br />
Uram, fogjad a két kezem,<br />
bocsáss meg, hogyha vétkezem.<br />
Eljussak majd a fénybe, fenn.<br />
Uram, a lelkemet viszem,<br />
égõ zsarátnok a szívem.<br />
Tebenned bíztam. És ki nem?<br />
Uram, másokért érvelek,<br />
kínoznak kések és kezek.<br />
Esõ leszek, a fény leszek.<br />
Uram, vajúdnak kék hegyek,<br />
ördögöt szülnek, és ezek<br />
újabb ördögöt nemzenek.<br />
Uram, véreznek nemzetek.<br />
Szitok, fegyverzaj és sebek.<br />
Körülvétettem. Én megyek.<br />
A becsületes küzdelem vállalói mellé társakat is ad a sors, a fátum, az alkalom. Az<br />
emigrációban elsõnek költõtársai fogadták be a hétköznapi életben közgazdászként,<br />
mér nökként is helytálló Szász Lórántot. Verseivel méltó helyet szerzett közöttük, Ref -<br />
19
PoLíSz<br />
lek torfényben címû összeállításában levelek, recenziók sora méltatja költészetét, de versei<br />
hitelessége és igazmondása kivetette õt a honi ítészek által 80-as évek végén<br />
fölvezetett Ván dorénekesek közül. (A hasonló címû antológia szerkesztõinek és a kiadók<br />
szer kesz tõ-cenzorainak lelke rajta!)<br />
Tûz Tamás, Alföldi Géza, Flórián Tibor, Fáy Ferenc, Kannás Alajos, Nehéz Ferenc és<br />
Wass Albert fogadták társukká. Nagyszerû névsor. Késõbb saját költségén kiadta a ma -<br />
ga által szerkesztett Hazátlanul címû versantológiát, négy barát-költõ legjobb verseivel.<br />
Ez a kötet mindmáig a magyar emigráció legerõsebb nemzeti és közösségi szellemû ver -<br />
sei nek gyûjteménye, amit a múlt század második felének emigrációs költészetébõl össze<br />
le hetett állítani.<br />
Mi más, ha nem személyes becsülete és költõtársai iránti hûsége röptette volna fel<br />
emig ráns költészetünk szálló vadlibaraját, ha nem az a cél, hogy visszatérítse a szeretett<br />
szü lõhaza szellemi klímájának tájaira?! Õk, a kihagyottak, lettek a szépirodalom túlélõi.<br />
„Ren dületlen” hittel és lélekerõsítõ szóval szól verse most is a fiatalabb utánunk jövõk höz:<br />
TÜKRÖT TESZEK ELÉD<br />
(Az utánam jövõknek)<br />
Tükröt teszek eléd, hogy lássad a fákat<br />
gallyak nélkül, amikor a madarak elszállnak.<br />
Fejeket szemlélj keretben és hófehéren<br />
a keresztek árnyékát a soha-el-nemfelejtés<br />
téren. A lebombázott házak<br />
csonkjait ezerkilenszáznegyvenötben.<br />
A tankoktól meggyalázott gyermekhullákat<br />
nem lehet elfelejteni könnyen. Ötvenhat<br />
hitét, hogy nem állhat emlékmûve annak,<br />
aki csak halált ad. Hogy a semmibõl,<br />
a porból felemelkedik egy nemzet :<br />
kötõanyag lesz vérbõl és koromból<br />
Te, nemzedékem zsengéje, mellõzött<br />
és félrelökött, neked mondom, hogy nem<br />
fecseghetnek füledbe többet azok,<br />
akik ma vannak porondon. Elkezdõdött<br />
valami, a tenger árad. Elönti a<br />
partokat, és fügét mutat a sötétség<br />
hadának. Látom a zászlók alatt<br />
menetelõket. Énekelnek, és mellüket<br />
tárják azok elé, akik lõnek. Uram,<br />
segítsd azokat, akik mennek: büszkék<br />
és bátrak – irány a hegynek! Az Ararát<br />
tetején megállnak. A bárkában maradt<br />
még ember és állat. Az újrakezdést a<br />
legfelsõbb hatalom intézi. Csend lesz.<br />
És ránk mosolyog fentrõl az Istenarc:<br />
a FÉRFI.<br />
A lapalapító Zas Lóránt szellemi otthont teremtett társai köré, az általa szerkesztett<br />
Ma gyarok Vasárnapja az emigráció végóráiban szorgalmazta „A magyar feladat” Wass<br />
Al bert által példásan megfogalmazott idõn túli hitvallását: „a magyar nemzet fenn ma ra -<br />
dá sának” szolgálatát.<br />
„Egy teljesen új országot kell teremtsünk magunknak, ahol az erény újra erény és a<br />
hit ványság hitványság. Ez nem lesz könnyû feladat” – írta a lap 1995. július 9-i ve zér -<br />
cikké ben a nagy erdélyi író. Hit és hitványság között a szûk mezsgyén járni – ez volt<br />
köl tõ- és embertársunk, Lóri barátunk útja is. Ez a feladat marad ránk is, akik most kö -<br />
rül álljuk földi hamvait.<br />
20
A történelem faggatása<br />
Szólnunk kell, és érdemes az õ nagy – sokszor dühödt – kritikai szellemérõl is. A glo -<br />
bá lis világuralom, a globális életforma-konformizmus ellen lázadt versben, pub li cisz ti ká -<br />
ban, könyvben és az elektronikus világháló üzenõ-falán is mindaddig, amíg tudta tenni…<br />
Nem volt olyan mexikói, kurd, pakisztáni, kínai, tibeti, sõt arab lázadó vagy ki kö zö sített,<br />
akire ne gondolt volna oly részvéttel, mint ‘56 elbukott magyar sza bad ság har co saira.<br />
SZÁSZ LÓRÁNT ÉLETÉNEK ÉS KÖLTÉSZETÉNEK – szabadság-pártolása mellett<br />
– a legerõsebb szólama: a feleségé, gyermekei anyjáé, a még itthon kiválasztott és vele<br />
vég zetet és sorsot mindvégig együtt vállaló társé, a mellette kitartó és õt megtartani<br />
tudó asszonyé, akit költészetben és életben mindannyian Csörének hívunk, Csörének<br />
tisz telünk. Hozzá írt verseit többször, többféle módon jelentette meg, Asszonyom, aki<br />
vagy címmel önálló kötetben is. Az õ életet kitöltõ kapcsolatuk Radnóti Miklós feleségverseihez<br />
hasonlítható kiapadhatatlan ihlet-forrást adott a költõnek.<br />
A két <strong>szám</strong>ûzött, de a szülõföldért dobogó szív, ha nem is egy testé, de EGY LÉ LEK -<br />
KÉ vált. Ha most a gyászoló asszony méltóságára tekintünk, akkor a halott férj, Lóránt<br />
karjaiba fonódott társ közösen megtett, lassú lépéseire is gondolnunk kell…<br />
EGY SZILUETT õrzi õket jó emlékezetünkben most is, mintegy a jelen perceket cá -<br />
folva… Igen, így marad váratlanul érkezett halálos percén túl is velünk barátunk, apánk,<br />
férjünk – mert Csörére tekintve, hozzá szólva, vele beszélgetve: Lóránt emléke sem hal -<br />
vá nyulhat bennünk, sõt idõvel erõsebbé válik.<br />
Egy kettõs férfi-nõi fõ tekint általuk miránk, a meghaló és a közöttünk maradó élet<br />
ket tõssége: közös méltóság. Nem a Janus-arc teljességét, hanem az együtt is kétfelé te kin -<br />
tés egységét élhetjük õrájuk gondolva át. S ez: vigasztaló!<br />
Az egyik már a létezésen túli birodalom felé fordul, „honnan nem tért még vissza uta -<br />
zó”, s a másik felénk tekint – elfátyolozott szemmel is a szemünkbe néz –, ahol minden<br />
szeretet Vele együtt közöttünk marasztja férje emlékét is.<br />
Mintha Szász Lórántnak családjához szóló, vigasztaló verse hatolna át idõn és te re -<br />
ken. Halljátok?<br />
MÁR MEGNYUGODTAM<br />
(Csörének, Rolandnak, Krisztinának)<br />
Már megnyugodtam abban, hogy a percek<br />
órákban gyûlnek, az évek peregnek,<br />
és lassan kioltják azt a lángot,<br />
amit a Teremtõ gyújtott. Rám talált ott.<br />
Megköszöntem sokszor, hogy vezényelt,<br />
Ne essek el, és lássak még jelt,<br />
és úgy énekeljek el imákat,<br />
hogy a hallók halljanak. Az áldás árad.<br />
Asszonyom lett, fiam és leányom,<br />
szemükben fény van. Õket látom,<br />
Akik velem voltak akkor is a bajban,<br />
amikor azt hittem, megszakadtam.<br />
Mert élni úgy kell, és szeretni úgy a szépet,<br />
hogy megpihenjek, és mindent megértsek.<br />
Ámen.<br />
Az ÖRÖK VILÁGOSSÁG FÉNYESKEDJÉK LÓRÁNT TESTVÉRÜNK LELKÉNEK.<br />
Elhangzott 2011. augusztus 5-én a Farkasréti temetõben, Szász Lóránt temetésén.<br />
21
PoLíSz<br />
Turcsány Péter<br />
Scherzo a Dél diadaláról<br />
Orpheusz lehelete,<br />
Odüsszeusz evezõcsapásai,<br />
Rilke megérkezése É-Itália partjaira,<br />
Mann halálos búcsúcsókja;<br />
(S. Quasimodo születésének 110. évfordulójára<br />
ajánlom a Dél szerelmes lelkeinek)<br />
Dél: ez az adakozó lehelet,<br />
a Föltámasztóé,<br />
a visszaváró nõ fokozhatatlan ölelése,<br />
a tisztánlátás kábulata,<br />
hol a levegõ és a szellem könyörtelen erejétõl<br />
kap tériszonyt a lélek káprázata,<br />
a Közönyt szétloccsantó dörrenés visszhangja<br />
Algír partjainál…<br />
Dél – most Te vagy Én.<br />
Most: verssoraimban ringanak tagjaid,<br />
szavaimban hódolni jön feléd<br />
Észak búzahullámzású szõkesége<br />
– ahogy derékra bukik alá a legszebb haj –<br />
és zöldsuhogású misztikája<br />
és a partjaidig soha el nem jutó<br />
kárpáti fenyvesek szálfamagánya;<br />
és köszönt téged, ó, Dél, a Föld minden tájáról<br />
a Fájdalom Hangja, Mater Dolorosa!<br />
Dél Keresztje!<br />
Andalúz táncok szerelmes hullámzása,<br />
Carmen csókja és szenvedélye,<br />
görög kólók elszakíthatatlan lánca;<br />
haldokolni jövünk vagy föltámadni hozzád,<br />
a te válaszod mindig és mindig<br />
csak édesanyánk mosolygó csókja lehet!<br />
22
A történelem faggatása<br />
Nyári stanzák életrõl és idõjárásról<br />
Az idei nyár – belépett már az életünkbe, de visszahúzta lábát,<br />
azután dérrel-dúrral nagyokat dobolt egy éjen át,<br />
most pedig bús londoni zivatarokkal szitálja teli Európát,<br />
– no és... no és... az északi fény helyett mutatott északi gyászt –,<br />
de lám:<br />
családunk esküvõre vár, s hogy visszaköszönjön hozzánk a nyár!<br />
Az idei nyár kinek-kinek és olykor-olykor poklokat hoz,<br />
a mindennapi gyilkosságokba nem szakad bele a lélek,<br />
az érzelmi tetszhalálból van, igenis van Föltámadás,<br />
s a homoksivatagot megérinti egy átsuhanó simogatás,<br />
de lám:<br />
családunk esküvõre vár, s hogy visszaköszönjön hozzánk a nyár!<br />
Vihar és villámlás elültével csevegõ dalba fog egy rigó,<br />
égre kanyargó ágakra szilvákat fest egy megkésett pointilista,<br />
duzzadó ég és duzzadó mellû asszony álma<br />
kísér el megint, és kísér el engem a nyárba,<br />
de lám:<br />
családunk esküvõre vár, s hogy visszaköszönjön hozzánk a nyár!<br />
Szeszélyes élet, szelídülj hozzánk idei nyár,<br />
az ereszen kopog az esõ, az esõ, szitál, szitál,<br />
drága forgatag, a tánc, a tánc és a szerelem<br />
aranyfonálként öltõdik át az életemen,<br />
de lám:<br />
családunk esküvõre vár, s hogy visszaköszönjön hozzánk a nyár.<br />
Az életünk ma tétova, nem tudni hová fut tova,<br />
nem tudni kit hol ér el a lemondás egyhangú zápora,<br />
nem látni túl a fáradt napokon,<br />
mégis a szeder, a körte várja a szüretet roskatagon,<br />
de lám:<br />
családunk esküvõre vár, s hogy visszaköszönjön hozzánk a nyár.<br />
Oszlik a felhõ, foszló sóhajoktól ékes az ég,<br />
nem hittük tegnap, mára mutatja vigasztaló tekintetét,<br />
boldogság petárdafüstjei, a horizonton kicsi felhõk<br />
lobbantják fölénk a nem is remélt Eljövendõt,<br />
de lám:<br />
családunk esküvõre vár, s hogy visszaköszönjön hozzánk a nyár.<br />
(2011. július 28–29.)<br />
23
PoLíSz<br />
Polgárdy Géza<br />
Elmenni, vagy maradni Erdélyben?<br />
Töprengések Makkai Sándor halála 60. évfordulóján<br />
Már Trianon, azaz 1920 tájékán megindult az erdélyi magyarság elvándorlása, s az<br />
im périum változásának hátrányait nem vállalók – elõször a felesküdni nem akaró köz -<br />
tiszt viselõk és közalkalmazottak, késõbb mások is – átáramlása a megcsonkult hazába.<br />
A folyamat azóta is tart, ám néhány éve igen sokan már nem állnak meg Ma gyar -<br />
orszá gon, hanem továbbmennek Svédország, Norvégia, Svájc felé. Korántsem rém lá to -<br />
más, de ha ez így folytatódik, elõbb-utóbb magától szûnik meg Romániában a magyar<br />
nemzetiségi kérdés…<br />
A folyamat – egyelõre – úgy tûnik, megállíthatatlan. Önigazolást könnyû találni. Majd<br />
húsz évvel ezelõtt olvashattuk a kolozsvári egyetemen tanító Cs. Gyimesi Éva kér dés fel -<br />
ve tését éppen Makkai és az önigazolás kapcsán (Menni vagy maradni? Avagy az ön iga zo -<br />
lás természete Diakónia, 1992). A kérdésnek komoly irodalma van, lehetne másokra is<br />
hivat kozni. Amiért éppen Cs. Gyimesi írását említettem, annak – szerzõje kapcsán –<br />
szo mo rú aktualitása van, amint erre késõbb még visszatérek.<br />
Most azonban röviden Makkai Sándorról, az íróról és református püspökrõl.<br />
A híres erdélyi iskolavárosban, Nagyenyeden született 1890. május 13-án, és hatvan év -<br />
vel ezelõtt, 1951. július 19-én hunyt el Budapesten. Tanulmányait szülõvárosában kezd te,<br />
ahol atyja Makkai Domokos a Bethlen-kollégium tanára volt. A gimnáziumot Sep si szent -<br />
györ gyön, a teológiát 1912-ben Kolozsvárott végezte, ahol hitoktató lett. Még ugyan ebben<br />
az évben, itt Erdély „fõvárosában” szerzett bölcsészdoktori oklevelet, s jelent meg Szám -<br />
adás címû verseskötete. 1917 tavaszán teológiai magántanári képesítést is szerzett. 1915-tõl<br />
szerkesztette Az Út címû folyóiratot, 1921–25 között pedig a Pro tes táns Szemlét. Elõbb<br />
Vajdakamaráson lelkészkedett, majd Sárospatakon és Kolozsvárott adott elõ a teológián.<br />
Elbeszélései (Élet fejedelme, Kv, 1924) még nem, a következõ évben megjelent elsõ<br />
regé nye (Ördögszekér, Kv, 1925) már átütõ sikert aratott. Igaz, a 17. századi Erdélyben ját -<br />
szó dó, Báthori Gábor és Báthori Anna testvérszerelmét középpontba állító történelmi<br />
re gény viták kereszt tüzébe került. Vádolták erkölcstelenséggel, mások összevetették<br />
Móricz Zsigmond azonos történelmi kort ábrázoló mûvével a Tündérkerttel, s annál<br />
kevés bé sikerültnek vélték. Ám kísérteties, sejtelmes, olykor hatásvadász jelenetei, a cse -<br />
lek mény örvénylõ romantikája, az egyéni sorsok különlegessége mégis a korszak leg in -<br />
kább olvasott regényei közé emelték, s tizenhét kiadáshoz segítették.<br />
A történelem a regényíró Makkai fõ témájává vált, s õ mûveiben egyre messzebb hát rált a<br />
múltba. Az 1933-ban megjelent Táltoskirály a 13. század harmincas éveinek Ma gyar or szá gát,<br />
IV. Béla ifjúkorát és trónra kerülésének történetét, a tatárjárás elõzményeit idézi föl ér dek fe -<br />
szí tõ, izgalmas cselekményû regényben. Úgy e mûve, mint a moz gal mas, s talán még bo nyo -<br />
lul tabb és ellentmondásokkal is inkább terhes idõt, a tatárjárást bemutató folytatás, az 1934-<br />
ben kiadott Sárga vihar jelentõs sikert arattak. Az 1937-es meg jelenésû regénye, a Ma gya rok<br />
csillaga aztán már Szent Istvánig hátrál az idõben. A po gány fejedelem szentté, igazi királlyá<br />
válását vizsgálja, s közben a magyarság és a ke resz ténység (Európa) találkozását vizsgálja.<br />
24
Összes mûvére nem térhetünk ki, ám az Ady költészetét védelmébe vevõ A magyar<br />
fa sorsa. A vádlott Ady költészete címû, még 1927-ben születet tanulmánykötete még fel -<br />
tét lenül említést érdemel.<br />
Közben az erdélyi református egyházkerület 1922-ben fõjegyzõjévé, 1926-ban – 36 éve sen!<br />
– pedig püspökévé választotta. E magas egyházi tisztségében sokat tett az er dé lyi ma gyar ság<br />
tanügyi, kulturális színvonalának megtartásáért. Hivatalból tagja lett a román sze ná tus nak, s<br />
folyamatos és eltökélt harcot vívott a magyar nemzetiség politikai jo gainak vé del mé ben.<br />
Kevés eredménnyel!<br />
A szüntelenül és szakadatlanul vívott, szinte teljesen feleslegesnek tûnõ küzdelem, az tán<br />
kikezdte Makkai elszántságát. A morbus minoritas, a kisebbségi sors titokzatos bak té riu ma,<br />
a kívülállók <strong>szám</strong>ára teljesen váratlanul megfertõzte a hatalmas erkölcsi te kin télynek szá mí -<br />
tó püspököt. A kilátástalan küzdelmekbe belefáradva 1936-ban hiva ta láról lemondott és Nem<br />
lehet címû fájdalmas hangú esszéjében bejelentette, hogy nem ké pes tovább vállalni a ki -<br />
sebb ségi sorsot. Helyzetét Kolozsvárott tarthatatlannak érzi, és Ma gyarországra re pat ri ál.<br />
A válasz Reményik Sándortól érkezett.<br />
Kolozsvár költõje nem a valós, társadalmi indítékokat vitatta, hanem a kényszer pa -<br />
ran csát fogalmazta meg. A Nem lehetre válaszul megírta az Ahogy lehet címû versét.<br />
„Testvéreim, bizony nem élünk jól mi,<br />
Nem apáinknak tetszõ életet.<br />
De aki másképpen tehetne helyünkben,<br />
Az vesse ránk az elsõ követ!<br />
Minden percünk kínzó kiegyezés:<br />
Ahogy lehet…”<br />
A történelem faggatása<br />
Makkai pedig Debrecenbe ment, s egyetemi tanári kinevezést kapott. Voltak, akik azt<br />
mond ták: a pásztor cserbenhagyta a nyájat! Mások másként mondtak véleményt. Olya -<br />
nok is voltak természetesen, akik teljesen megértették és egyetértettek vele.<br />
Reményik Sándor viszont maradt, egészen 1941-ben bekövetkezett haláláig. Ma is a<br />
Házson gárdi temetõben nyugszik. (Igaz – merthogy ilyen az önigazolás természete –, õ<br />
is megírta, hogy Miért hallgatott el Végvári?)<br />
Kós Károly is maradt haláláig, õ is a Házsongárdiban nyugszik.<br />
Viszont Áprily Lajos – a maga mindenkinél érzékenyebb és végtelenül cizellált ideg -<br />
rend szerével –, már Makkait évekkel megelõzve, 1929-ben áttelepült...<br />
Vagyis a Cs. Gyimesi Éva által megfogalmazott – fentebb említett – kérdésre (Menni<br />
vagy maradni?) legalább kétféle válasz adható.<br />
A helyzet mégsem ennyire egyszerû.<br />
Hiszen maga Cs. Gyimesi Éva maradt (Kolozsvárott) –, ahogy lehetett…<br />
Egészen 2011. május 23-ig, hétfõig. Hogy ezen a napon mi történt vele, azt a Magyar<br />
Nem zet napilap június 11-i lap<strong>szám</strong>ában Szakadék. In memoriam Cs.Gyimesi Éva címû<br />
vissza emlékezésében Széles Klára így írta meg:<br />
„Kövekkel megrakott hátizsákkal a kolozsvári Garibaldi hídról vetette magát a Szamosba –<br />
a kis folyócska egyik beton sziklájára. Még húsz percig élt.”<br />
25
PoLíSz<br />
Most pedig jöjjenek a kérdések!<br />
Kizárólag kérdések, mivel mindenki <strong>szám</strong>ára elfogadható válasz egész egyszerûen<br />
nem létezik. A kérdések közül pedig egyik brutálisabb lesz, mint a másik, pontosan<br />
olyan, amilyen az erdélyi magyarság valósága 1920-tól egészen napjainkig.<br />
Menni?<br />
Maradni?<br />
Maradni Kós Károly példája nyomán?<br />
Menni Makkai Sándor módjára?<br />
Maradni – késõbb ugrani –, mint Cs. Gyimesi Éva tette?<br />
Írásunkkal az író halálának 60. évfordulójára emlékezünk. (A szerk.)<br />
Kabdebó Lóránt<br />
Versenyfutás?<br />
Kedvelt szerkesztõm, Turcsány Péter barátom felhívott, írjak pár bölcselkedõ sort az<br />
öreg ség kapcsán önmagamról. Megírhatnám döbbenetemet, mint Tandori mostani cso -<br />
dá latos verseiben az öregedés tüneteirõl –, de hát az igazat megvalljam, nincs idõm rá.<br />
Szeret ném az utóbbi öt év alatt keletkezett tanulmányaimat a mostani õszre egy könyv -<br />
be menekíteni, Mesék a költõrõl címmel, két nagy fejezetbe. „Filológiai mesék” és „poé ti -<br />
kai mesék” kettõs címszó alatt. És közben máris jár az agyam, tíz éve készülõ mo no grá -<br />
fiám kiindulásának módszertani alapötlete végre kezd megrajzolódni elõttem. Úgyhogy<br />
most ezt küldöm barátom kérésére. Kérlek, érd be ezzel. Ha Isten segít, ezzel sze ret -<br />
ném Szabó Lõrinc kutatásaimat megkoronázni. Arra a kérdésre válaszolnék meg ezáltal<br />
ma gamnak is: mi dolgunk a világon? Szabó Lõrinc ebbe a kérdésbe 27–28 évesen bo nyo -<br />
ló dott, belezavart ez akkori versrõl alkotott elképzeléseibe. Jegelte egy életen át, majd<br />
lé tezése földi utolsó évtizedében poétikájának lényegévé avatta. Kötetcímbe is emelte:<br />
Harc az ünnepért. Nos, barátom, ezt a harcot szeretném megírni, túl a 75. szü le tés -<br />
napomon.<br />
* * *<br />
Szabó Lõrinc költõként az 1927–1928-ban keletkezett és napilapokban publikált vagy<br />
kéz- és gépiratokban maradt, végül gyorsírásos rögzítettségükön túl nem jutott ver sei -<br />
nek szövegeivel három ízben kényszerült önértelmezõen szembesülni: 1. kötetbeli pub -<br />
li kálásuk elnapolásakor (1928 végén), 2. a Te meg a világ kötet lezárása elõtt Németh<br />
László portréírói szándékára válaszul:<br />
Budapest, 1931. augusztus 3.<br />
végigolvastam 1926-tól való teljes versanyagomat, elrendeztem az egészet, dátumok szerint,<br />
kb. 100 verset, és írtam egy hosszú levelet melléjük Németh Lászlónak. Az 1927-es és 28-as<br />
részben még elég sokat kell majd változtatni, a többin úgyszólván semmit.<br />
26
A történelem faggatása<br />
3. Majd pedig a Harc az ünnepért kötet szerkesztése idején (1938-ban) –, kötetét for má -<br />
ló költõként, a költészet teóriáját is tovább alakítóan.<br />
De mindezeken túl, élete utolsó fél évtizedében, a Vers és valóság diktálva-meg al ko -<br />
tása során egy búvópatakként kibontakozó tematikába beépítve az 1927–1928-as évek<br />
poé tikai hozadékát felhasználva költészete újabb felvirágzását is kezdte formálgatni.<br />
A hazai irodalomtudományban a rendszerváltás igényét bejelentõ 1990-es pécsi kon -<br />
fe rencián a Szabó Lõrinc költészetében a húszas évek második felében megjelenõ dia lo -<br />
gi kus poétikai gyakorlat paradigmaalkotó jelentõségérõl értekeztem. Az ala ku lás tör té -<br />
ne tet vizsgáltam, amely folyamán a napilapbeli megjelenésüket követõen 1928 végé re<br />
alkotójuk értetlenül szembesült versszövegeivel, és csak az 1932 végén megjelenõ Te meg<br />
a világ kötet megszerkesztése során tudatosította és tisztázta önértelmezésében a szö ve -<br />
gek ben megjelenõ ellentétes értelmezhetõség poétikai hozadékát, melyet elsõként két<br />
kiváló esszéista kortársa, Halász Gábor és Németh László igazolt vissza, még a kötet<br />
meg jelenése elõtt.<br />
Arra ugyanakkor nem tértem ki, hogy e napilap-szövegeknek csak az egyik része<br />
tor kollott a felemlegetett összegezésbe, másik részüket majd a Harc az ünnepért kötet<br />
ala kítása idején gondolja tovább, hasznosíthatásukat akkor ismeri fel és tudatosítja.<br />
Ennek a kötetnek a szerkesztésekor alapozódik meg költészetének az utómodern poé -<br />
ti ká ban a Tücsökzene életmeditációjával kiteljesedõ helytalálása. Tervem a Harc az ün ne -<br />
pért kötet 1927–1928-as alapszövegei megszületésének, valamint az újraalakításuk során<br />
je lentkezõ különbözõ szövegkiadási problémáknak, és ezek poétikai hozadékának fel vá -<br />
zo lását jelentheti be.<br />
Egy 1927-es gyorsírásos szöveg-lejegyzést idézek, melynek során a költõ azt az al ko -<br />
tói állapotot veszi <strong>szám</strong>ba – talán elsõ alkalommal pályáján – amint alkalmassá válik<br />
ugyan azon létezési módnak ellentétes értelmezésére. Feltehetõen sógornõje (Manci)<br />
mon dókáját írja le, de a saját poétikai érzékenységének megszületését fedezheti fel ez -<br />
ál tal 1<br />
1. sor: Más szív él bennem, nekem semmiféle érzelmem sincs egyáltalán nincs egy olyan<br />
ér zés, ami engem úgy lendületbe hozna,<br />
2. sor: se érzékileg, sem lelkileg… /az embereket se tudom úgy szeretni/, de viszont az<br />
csak egy pillanatig van, hogy azt érzem:, hogy nem szeretek, ezzel szemben ott a<br />
tény, hogy egy-két embert mégis<br />
3. sor: nagyon is szeretek és ez az érzés épp akkor gyötör, mikor arra gondolok, hogy<br />
ezek mennyit kínlódnak.<br />
4. sor: [új bekezdés] Szóval nem is igaz, hogy nincs senki, akit nem szeretek… Sokszor<br />
van mostanában ez közben az érzésem, mintha egy egész érzéketlen és hideg szív<br />
len ne bennem, amely néha szeretni nem képes valakit, de semmiféle<br />
5. sor: érzésre, olyan érzésre, amit az emberek általában érezni szoktak, se örömre, se bá -<br />
nat ra… és ez adta azt a gondolatot, hogy kihulltam / kihûltem és mindenbõl<br />
6. sor: s az én régi énem megsemmisült… de mindkettõ megvan, azzal, hogy más köl -<br />
tö zött belém, azaz úgy, hogy úgy hûltem ki, mint egy fölösleges valami,<br />
7. sor: mint egy növény levelei, vagy rostjai, amelyek kezdenek elsorvadni, szóval élet -<br />
kép telenek: olyan érzés- meg szemlélet, mintha lassan<br />
27
PoLíSz<br />
8. sor: kezdenék elsorvadni… olyan valami érzés, mintha én, ami lassan haldokolni kez de -<br />
nék és ezt mi tisztán [áthúzott jelek]<br />
9. sor hogy mintha állandóan eszméletlen lennék, s figyelném magamat s meghalnak az<br />
ér zések… Lehet, ahhoz hasonlót, mint amikor<br />
10. sor: hûl és dermed az ember, – … nem elég, de azért ez mégis vergõdés, nem olyan,<br />
ami ben valami tûz van, hogy azért mégis [áthúzott szó] fáj valami [áthúzott szó].<br />
Hideg, és kifejezhetetlen érzéstelen és mégis van benne érzés; van úgy, hogy nem<br />
halott, s de még él, mint egy rossz fog, amiben még van még élet és halni készül,<br />
magában hordja a<br />
11. sor: rothadást, a halált, de azért van élet is benne; élet és halál együvé zárva mintha<br />
egy burokban lenne, szóval hogy<br />
12. sor: minden elsatnyulás = és minden fogdermedés= és pusztulásban, azért még benne<br />
van az egész élet, tûz és lobogás, szóval<br />
13. sor: együtt van meleg és hideg… én ezt a folyamatot úgy fogom fel, hogy az élet és<br />
ha lál harca [aláhúzva]. Eddig nem tudtam, nem jobb-e vettem az eszmérõl tu do -<br />
mást, csak az életrõl,<br />
14. sor: arról, tudomást sem … /?/, ami mindig mögötte állt: a halálról, eddig nem vett<br />
tu domást, nem azért nem vett, mert nem akart, hanem mert egyszerûen nem tud -<br />
ta, hogy az létezik. Az ösztönnel nem éreztem, =<br />
15. sor: most érzem már érzem fizikailag a halált… eddig egészséges szívem volt, és most<br />
nem,… mintha valaki egy gyönyörû friss arcra néz és egyszerre helyette<br />
16. sor: egy halálarcot, lárvát lát… eddig a szíve egy fiatalon ütõ élet=alany szív volt és<br />
…/?/… [áthúzott szó]<br />
Az Én és ti többiek, a Vezér és a végül kiadatlan, bár 1945-ös naplójában is meg hi vat -<br />
ko zott verse, a Hol vagy? ki vagy? milyen? mi voltál? vagy a Budapest, Hétköznap, Kínod: sza -<br />
bá lyok dialektikája, Öreg úr a Balaton partján, sõt a Te meg a világ <strong>szám</strong>ára feldolgozott<br />
Mate rializmus a maga létmisztikájával azt a megváltás-tudatot hordozza, amely egyrészt<br />
az „Anyám, utált háború vagyok” én-elveszettségét tudatosítja, másrészt a pszeudo<br />
evangéliumi és egyben pszeudo avant-garde Falba léptem s ajtót nyitott a fal léthelyzetbõl<br />
a Harc az ünnepért megoldottság-deklaráláshoz vezeti el:<br />
és magamnak is mindig érthetetlen,<br />
sohse leszek már többé sérthetetlen,<br />
mert a vezeklés kívánt kínja büntet.<br />
És így lett mégis, így lesz minden ünnep:<br />
vak voltam már és dermedt zûrzavar,<br />
s falba léptem, – s ajtót nyitott a fal!<br />
S láttam, történnek néha jó csodák,<br />
amikért élni érdemes, tovább<br />
botladozni máson s magamon át,<br />
egyszerre sírva s egyszerre kacagva,<br />
28
A történelem faggatása<br />
emberi sorsom hálásan fogadva,<br />
mint égi kedvest, aki ha kiválaszt,<br />
akkor szeret igazán, ha kifáraszt.<br />
Vak voltam már, hitetlen zûrzavar,<br />
s falba léptem s ajtót nyitott a fal,<br />
nyilt az ajtó és nyiltak jó csodák<br />
s én boldogan botladozom tovább<br />
idegen romokon s magamon át<br />
s nem félek már, hogy újból elveszítsen:<br />
két kezével egyszerre tart az isten<br />
s ha azt hiszem, hogy rosszabb keze büntet,<br />
jobbja emel, és fölragyog az ünnep.<br />
Mindez fogalmazódik a gyorsírásban fennmaradó önkielégülést átélõ, vagy az ehhez<br />
ha sonló panelekbõl összeálló pszeudo-Jeszenyin versciklusának halált elõcsalogató és<br />
váró szonettjeiben: a Jeszenyin halála ürügyén alkalmi jelleggel formálgatott versek húsz<br />
év múlva Az elképzelt halál csodájává alakulnak át (A Jeszenyin-verseket már idéztem a<br />
Fried-köszöntõmben, most az ezzel egyidõs gyorsírásos vázlatból idézek, az Ms 4675 /<br />
3. tömbbõl a 8. lapról, Gergely Pál megfejtésében:)<br />
Gyönyör lakik az anyagban<br />
S végtelen nagy szeretkezés<br />
Folyik minden parányi mozdulatban<br />
A földön és az égen,<br />
S egyszerre ebbõl az erõbõl teremt isten<br />
Akinek most a titkaiba lestem.<br />
Majd újra írva:<br />
Titkos gyönyör lakik minden anyagban,<br />
Szeretkezés minden mozdulatban:<br />
Tán az Isten, akinek titkaiba bele lestem.<br />
Mindebbõl ekkor, 1928-ban, ami publikált versbe kerül, az a Materializmus misztikus<br />
konklúziója: „Az anyag öngyilkossága az élet”.<br />
De az 1947-es Tücsökzenét záró Az elképzelt halál cikluson belüli ciklusában meg fo gal -<br />
ma zódó rejtélyes-misztikus képlet ezekben az 1927–1928-as versalakulatokban ala po zó -<br />
dik:<br />
…De, hogy a<br />
Mindenség is csak egy Költõ Agya,<br />
úgylátszik, igaz.<br />
29
PoLíSz<br />
A megfogalmazás, mely egyszerre a poézist a létezés legmagasabb fokaként átélõ ma -<br />
terialista misztikaként is olvasható, ugyanakkor az isteni teremtést átélõ költõi bele élõ<br />
erõ paroxizmusaként fogadható. A mondat mindkét értelmezés esetében kizárja a ha -<br />
sonlítást a maga egyértelmûen kimondott azonosításával. Értelmezõi mindkét vál to za -<br />
tot leírták magyarázatként. Az emberlét lefokozottságának hangsúlyozása ezúttal sze -<br />
rintem egyben a felfokozottság kettõs irányultságának megformálójaként jelenik meg.<br />
Nem ellenlábasa az istenhívõnek, hanem – saját szavával: – irigye, aki vergõdését<br />
amint szabadon engedi, máris átvezeti elmélkedését a poézis területére: „az ilyesmi el -<br />
vi selhetetlen, ha nem a legtisztább vers hangján szólal meg” (Szabó Lõrinc, Napló, le ve -<br />
lek…, 591, 666). Itt érzem éppen a Tücsökzene szövegalakításában összecsengését T. S.<br />
Eliot metafizikai hangoltságú költészetével. A Szabó Lõrinc-i költészet eme – a szó hei -<br />
deg geri értelmében használt – rejtekútjait.<br />
* * *<br />
Kérdezed barátom, mi a legújabb módszerbéli ötlet, amit említek? Az egyenes út<br />
mind ebbõl a Te meg a világ József Attila által is rajongva szeretett kötetéhez vezet, amely -<br />
ben az egyes ember helyét keresi a szociológiai és a biológiai létezésében. De maradt<br />
ezek ben a versekben valami, amikkel a húszas évek végén nem tudott mit kezdeni. A<br />
Szabó Lõrinc-i racionalitáson áttûnõ létmisztika. Hogy úgy mondjam ez akkor nem volt<br />
a levegõben. Ennek az értelmezése, rendszerezése és a maga sajátos módján rációba<br />
fogá sa megmarad életét bekeretezõ igénynek. 1927–1928-ban versben leírta ennek ele -<br />
meit, de poétikai értelmezésüket fel nem foghatta. Az ohajtva sejtés és az ohajtás ér tel -<br />
me zése közötti különbözés – ez lesz a Harc az ünnepért.<br />
KABDEBÓ LÓRÁNT (Budapest, 1936. augusztus 9. – ) magyar irodalomtörténész, kri tikus, egye -<br />
te mi tanár, Szabó Lõrinc monográfusa. Számos önálló kötet és monográfia szerzõje. Gyer mek -<br />
korát Gyöngyösön töltötte, édesapja Kabdebó János a városi közmûvek mérnöke, majd igazgatója<br />
volt. Iskoláit Gyöngyösön, Egerben és Miskolcon végezte, az ELTE magyar–történelem szakán<br />
1958-ban végzett, tanított Miskolcon középiskolában, dolgozott a Petõfi Irodalmi Múzeumban,<br />
tan székvezetõ egyetemi tanár volt a Janus Pannonius Tudományegyetemen, szerkesztette egy cik -<br />
lu son át az Irodalomtörténetet, szerkesztette a miskolci Napjainkat és az Új Holnapot. Szabó Lõrinc<br />
költészetének kutatója és életmûkiadásának gondozója. Több jelentõs kitûntetés mellett 1998-ban<br />
a Magyar Köztársasági Érdemrend tiszti keresztjével tüntették ki. Jelen írását 75. születésnapja<br />
alkal mából szerkesztõi felkérésre írta.<br />
Lábjegyzet<br />
1<br />
A gyorsírásos szöveget Gergely Pál fejtette meg, és doktoranduszom Lipa Timea revideálta.<br />
30
Arany János<br />
apokrif Õszikéje<br />
Túl gyorsan múlnak már a napok,<br />
Jó lenne megállni kicsit,<br />
Élvezni a múló pillanatot,<br />
Felmérni: haladtunk valamit?<br />
Az emlékezés csupa bánat,<br />
A vénnek szitokszó a remény,<br />
Ha megállnál, rád kiabálnak,<br />
Nem billeghetsz a lét peremén.<br />
Meglepetés már alig érhet,<br />
Barátaid mind odaát,<br />
Lassan kialusznak a fények,<br />
Nélküled pörög a világ.<br />
Szentmihályi Szabó Péter<br />
A történelem faggatása<br />
Morgolódás<br />
A régi könyvet mindet ismerem,<br />
az új könyv pedig nem érdekel,<br />
sok könyv van, mit abbahagytam,<br />
meglátjátok, ott maradt a jel.<br />
Idegen tájak már nem vonzanak,<br />
helyettem mindent felfedeztek,<br />
a Bibliához térek vissza,<br />
s próbálgatom a keresztet.<br />
A régi filmek jobbak voltak,<br />
a régi nyarak szebbek,<br />
kiket szerettem, egyre többen holtak.<br />
barátaimból klasszikusok lettek.<br />
Petõfi dala<br />
Kardom, pipám a múzeumban,<br />
verseim diákok unják,<br />
hát ennyit ért nekik<br />
szerelem és szabadság?<br />
Visszasírják a jó Habsburgokat,<br />
szobraim alatt hazug szónoklatok –<br />
ó, magyarok feledett Istene,<br />
be jó, hogy régen nem vagyok!<br />
Rendszerváltozás<br />
A boltok polcain döglõdnek a könyvek,<br />
ezer szakácskönyv kínál új ízeket,<br />
a szegény ingyen ebédért sorban áll,<br />
s magát gyógyítja otthon a beteg.<br />
A rendszerváltozásból ennyi lett,<br />
mehetnénk innen, de nincs hová,<br />
oly rettentõen szép ez a szabadság,<br />
behúzódhatunk a híd alá.<br />
31
PoLíSz<br />
A vers most alszik<br />
Sokat köszönhetek nektek, Babits Mihály,<br />
Ady, Tóth Árpád, Kosztolányi,<br />
hogy veletek odaát leüljek,<br />
úgy látszik, nincs idõm kivárni.<br />
Bár mestereim vagytok még ma is,<br />
bánom, hogy korábban nem születtem,<br />
ülhettünk volna egy kávéházban,<br />
s egyek lehettünk volna – versben.<br />
A vers most alszik. Nincs Nyugat, sem Napkelet,<br />
az Olvasó is alszik, szomorú módfelett,<br />
csak dünnyög álmában, hánykolódik, fázik:<br />
szegény nem tudja: a szép szó hiányzik.<br />
SZOLNOKI CSANYA ZSOLT<br />
GRAFIKÁJA<br />
32
EGYÜTT JOBB!<br />
MAGYARORSZÁGI NEMZETISÉGEK<br />
ETNOKULTURÁLIS ROVATA<br />
III. RÉSZ<br />
Magyarországi cigányok<br />
A történelem faggatása<br />
Konrad Sutarski<br />
Az eredendõ szépség felfedezése<br />
A PoLíSz harmadik alkalommal jelentkezik a Magyarországon élõ nemzetiségek<br />
egyi ke – jelen esetben a cigányság –, irodalmának áttekintõ bemutatásával.<br />
A nemzetiségi irodalmaknak általában természetes támaszt biztosít az anyaország,<br />
és az anyanemzet írott szava, irodalma biztos utánpótlást kínál <strong>szám</strong>ára, amelybõl min -<br />
den pillanatban meríthet. A cigány irodalom esetében gyökeresen más a helyzet, mert<br />
itt egy sajátos helyzetben lévõ, az anyanemzetet nélkülözõ kultúrának nemzetiségi<br />
diasz póra irodalmi mûveivel van dolgunk. A cigányság soha nem rendelkezett saját ál -<br />
la misággal, és – legmagasabb ívû célkitûzéseiben – jelenleg is még csak törekszik az egy -<br />
sé ges nemzetté válásra Európában (sõt, világszerte), többek között a kontinensünkön az<br />
1971 óta pár évente ülésezõ Roma Világkongresszus, vagy az 1978-ban Nemzetközi<br />
Roma Szövetség létrehívásával. (1971-ben az I. Világkongresszus a „roma” elnevezést<br />
hasz nálta közösségük azonosítására – ehhez a névhez kevesebb rossz képzettársítás<br />
kap csolódott, mint a cigány névhez).<br />
A cigányság nem rendelkezik egységes világnyelvvel. Az egyedülállóan sok nyelv -<br />
járás közül Magyarországon a lovári nyelv terjedt el a legjobban. A nemzetközi cigány<br />
tár sadalom értelmiségi elitje közös nyelv kidolgozására törekszik, amely cigány irodalmi<br />
nyelv vé, illetve a születõ roma nemzet kötõanyagává válhatna.<br />
A világban szétszóródott cigányság történelmének lapjait az állandó külsõ fe nye ge tettség,<br />
a nélkülözés, a megalázottság és az éhínség elõl történõ menekülések, illetve a te -<br />
hetõs idegenek szolgálatában – kézmûvességgel és zenéléssel – töltött idõszakok írták<br />
tele. Mégis, az állandó költözés, egyik helyrõl a másikra való áttelepedés szokása tár sa -<br />
dal mukban megõrzött valamit a szabadság illatából. Az évszázados vándorlások alatt a<br />
más nemzetekkel való kölcsönhatásokban fogékonyságuk magáévá tette mindazt, ami<br />
meg nyilvánult más népek tehetségeként is (például a zenélés, a kézmûvesség vagy a szó -<br />
beli hagyomány terén), és ezeket ötvözte saját tehetségével – mindez a cigány tár sa da -<br />
lomban kialakított egy párját ritkító improvizációs képességet az éneklés és a zenélés<br />
terén, illetve bódító módon használt színeket és fantáziákat eredményezett a kortárs<br />
fes tészetben és grafikában. A kifejezésmód hasonló eredetisége és formai gazdagsága<br />
jel lemzi a megjelenõ cigány irodalmat, amely még a városok és a falvak – a létezés – pere -<br />
mén álló nyomor szimbólumaiban (mint például az összetákolt putrikban vagy a ben -<br />
nük élõk nyomorúságos életkörülményeiben) is képes észrevenni, értékelni az esz té tikai<br />
33
PoLíSz<br />
szépséget, és a tulajdonságait felruházni hovatovább szakrális jelentõséggel. A ci gány<br />
irodalom így válik egy magasröptû, megismételhetetlen egzotikus kultúra részévé.<br />
Az összeállítás kidolgozásához nyújtott hathatós segítségéért köszönetet mondok<br />
Ros tás Farkas Györgynek, Ruva Farkas Pálnak és Pató Selamnak.<br />
(Sutarski Szabolcs fordítása)<br />
Karsai Ervin<br />
A magyarországi cigányság irodalmáról<br />
Az egyiptomi eredetû sötétebb bõrû emberfajta a szkíták elõtt a Balkán félsziget észa -<br />
ki részén eléggé elterjedt volt, sõt a Kárpát-medencében is. Hérodotosz leírja, hogy az<br />
õ korában egy SIGYNNAI nevû nép lakik az Adriai tengertõl Havasalföldig. A mé dek -<br />
kel (magyarokkal) sodródtak oda. Maguk a cigányok is a középkorban magukat a fáraó<br />
népének tartották, akik egyiptomiak. Ez a szó mesterembert, szigonyt jelent, és ha a szi -<br />
gony és szegény szót régiesen próbáljuk leírni, akkor a SIGYNNAI a cigányokat jelenti,<br />
akik szegények, és egyiptomiak, és sötét bõrûek. A magyar krónikák is a szkítamédek<br />
kel kapcsolatban említik SECANI/SICANI név alatt. (Herodotos: History 2 vol<br />
London 1949, Hubert Henry: Les Celtes 2 vol Paris 1950, Doresse Jean: L’Ethiopie atique<br />
Paris 1959, Szentpétery: Arpadianae gastarum Bp. 1937.)<br />
A hunokkal is érkeztek cigányok a Kárpát-medencébe, mint kovácsok, és zenészek.<br />
Majd Árpád hadaival is érkeztek újabb cigány csoportok, akik letelepedtek, és itt ma -<br />
rad tak. Néhány cigány nevû helység is errõl tanúskodik (Cigánd, Cigányvaja ...)<br />
A cigányok Indiában is éltek. Az indiai kasztrendszer nyomai megtalálhatók ma is<br />
ná luk. Õ is cigány, de nem olyan, mint én – mondják. A cigány nyelv elemzése során az<br />
indiai nyelvekkel való rokonság is bizonyított. Ennek jeles képviselõje Vali István volt.<br />
A cigányok indiai származásának jelentõségét a nyelv adja, de ez nem azt jelenti,<br />
hogy a cigányok egyiptomi eredetének ez ellentmondana. A vándorló törzsek abban az<br />
idõ ben igen nagy távolságokat járhattak be, tehát nem kizárt, hogy egyes csoportok be -<br />
jár ták Ázsiát.<br />
A nagyobb cigány csoportok Zsigmond király idejében érkeztek Magyarországra,<br />
Hor vátországon keresztül. Nyelvükben ezért sok horvát eredetû szó is található. Ezeket<br />
a csoportokat kárpáti cigány néven ismeri a szakirodalom. Mára már nyelvüket el vesz -<br />
tet ték, de kisebb csoportok még beszélik a régi archaikus nyelvjárást. Foglalkozásuk<br />
zenész és kovács volt. Erre nézve van menlevél 1422-bõl. Bizonyos autonómiával is ren -<br />
del kez tek a kiadott menlevél alapján. Ezek a cigányok részt vettek munkájuk révén az<br />
ak ko ri társadalomban, mert munkájukra az örökös háborúk miatt szükség is volt. Fegy -<br />
ver gyár tásban jeleskedtek. Rákóczi pátense kiterjedt a kiváltságra, vallásra, adózásra,<br />
igaz ságszolgáltatásra. Nagy szerepük volt a vajdáknak; más országban királynak, her -<br />
cegnek, grófnak hívták a vezetõket.<br />
Az osztrák megszállás – 1711 után –, a cigányokat erõszakkal kezdték letelepíteni,<br />
nyel vüket tiltani, még a cigány szót is újmagyarra változtatták. Ezért van az, hogy a mai<br />
34
A történelem faggatása<br />
ci gányok jelentõs része nem tud cigányul. A zenészeket ma is úri cigányoknak nevezik.<br />
A cigányzene nem más, mint cigányok által játszott népies magyar mûzene (Bartók).<br />
A csár dás, a palotás, a verbunkos, a hallgató a cigányok által vált népszerûvé. Népdalok<br />
je lentek meg kárpáti nyelvjárásban, de irodalmi alkotás e dialektusban elenyészõ.<br />
A második hullámban érkezett cigányok Oláhország felõl érkeztek, nyelvjárásaikban<br />
oláh szavak találhatók, így lett a nevük oláhcigány. A lovár dialektus lett Ma gyar or szá -<br />
gon az irodalmi nyelv alapja, majd ezt fogadta el a Cigány Világszövetség is. 1993 óta<br />
lett elismert nyelv a cigány Magyarországon, és állami nyelvvizsgát lehet tenni alap, kö -<br />
zép és felsõfokon. Természetesen érettségizni is lehet cigány nyelvbõl.<br />
Van egy harmadik cigány csoport is Magyarországon, a beások. Õk az óromán nyelv<br />
egyik dialektusát beszélik. Munkáik nem sorolhatók a cigány nyelvû irodalomba, de az<br />
õ munkáik is része a cigány irodalomnak. E nyelvbõl is lehet állami vizsgát tenni.<br />
Cigányokról a magyar irodalomban is találhatók alkotások: Petõfi, Jókai, Gárdonyi,<br />
Vö rösmarty hogy csak néhányat említsek. Ez nem cigány irodalom.<br />
A magyarul írt alkotások részei a magyar irodalomnak is, témájukat tekintve a ci -<br />
gány ságról, a cigány sorsról, a cigányok életérõl szól, és a szerzõk cigány szár ma zá -<br />
súak, és identitásukat felvállalják.<br />
A 60-as években indult meg a cigányság integrálódása a társadalmi megosztás rend -<br />
sze rébe. A cigánykérdés puszta szociális kérdésnek, a cigányság szociális cso por to zat -<br />
nak minõsíttetett. Így kezdõdött a cigány irodalom, a magyar nyelvû cigány irodalom.<br />
A cigány irodalmat csak akkor lehet helyesen értelmezni, és értékelni, ha a belsõ fej -<br />
lõ dését, törvényszerûségeit, történelmi kapcsolatait megvizsgáljuk. Az európai cigány<br />
iro dalom sajátos történelmi, gazdasági körülmények között alakult ki, és jött létre. Sajá -<br />
tos tudatai és lelki karakter jellemzi.<br />
Mit tekinthetünk cigány irodalomnak? Cigányok által írt irodalmi alkotásokat, de<br />
ezek az alkotások két csoportra oszthatók: cigány nyelvû cigány irodalom, és nem ci -<br />
gány nyelvû cigány irodalom.<br />
A cigány irodalom két iránya figyelhetõ meg: az egyik irány az asszimiláció zsák utcá -<br />
jába torkolló irány, s ezt a magyarországi magyar nyelvû írók képviselik, a másik irány<br />
a nemzeti és önálló európai cigány irodalom iránya; A magyar nyelvû irodalom szo ciá -<br />
lis jellegû, és sajátos érzelmi viszonyt és állapotot eredményez, melynek érzelmi as pek -<br />
tu sai vannak. A cigány nyelvû kultúra és irodalom az egyetemes európai kultúrkörhöz<br />
kapcsolódik, és csak másodlagosan kapcsolódik a magyar irodalomhoz. A magyar nyel -<br />
vû cigány irodalmat fogadja el a közvélemény, és ezt támogatja.<br />
A kétnyelvû cigány irodalomra jellemzõ a cigány népdalok születése, alakulása, fej lõ -<br />
dé se, és nagyfokú elterjedése. A lassú dalok és táncdalok variálása mutatja be leg hí veb -<br />
ben a fejlõdést. A cigány nyelvû népdalok határon át ívelnek, de a magyar nyelvûek csak<br />
itthon. A magyar nyelvû cigány mûirodalom egyre jobban idomul a magyar iro da lom -<br />
hoz, szerkezeti-formai és tartalmi szempontból. A magyar irodalom folytonosan hat –<br />
minden formájában – a magyar nyelvû cigány írókra, költõkre egyaránt. Ez a cigány iro -<br />
da lom elõbb-utóbb elveszti cigány karakterét, és feloldódik a magyar irodalomban. A ci -<br />
gány irodalom, s ezen belül a cigány nyelvû irodalom már túlhaladja a határokat, hiszen<br />
a cigány nyelv – bármely dialektus is – minden nyelvet beszélõ <strong>szám</strong>ára érthetõ. A ma -<br />
gyar országi cigány nyelvû írók, költõk a nemzetközileg elismert lovári dialektusban<br />
35
PoLíSz<br />
született szerzeményeiket tárják a cigány nyelvû olvasók elé. A cigány nyelvû írók<br />
Euró pában ismerik egymás munkásságát, és hatással is vannak egymásra.<br />
A magyarországi cigány irodalom kiemelkedõ alakjai közül néhány magyarul író,<br />
szer zõ munkásságát röviden jellemezve:<br />
Lakatos Menyhért pátriárkái személyisége magával viszi auráját. A Füstös képekben<br />
nagy fokú epikai nyelv születik. E regény dokumentuma a szegénység kultúrájában és a<br />
cigányság másságában öntudatosuló írónak. Az öndokumentáció a közösség do ku men -<br />
tá ciója is. Az író nem törõdik elõítéletekkel, nem szembesít nem cigány értékekkel, nem<br />
törõ dik áltapintattal, s ezzel így õrizte szuverenitását. Nagyszerûen mutatja be a ci gány -<br />
közösség másságát. Az Akik élni akartak, és a Csandra szekere címû mûvében szintén a<br />
cigány sors jelenik meg.<br />
Holdosi József mûvében egy ezeréves lépéshátrányban találtatott nép próbál az utcán<br />
végig haladva belépni a XX. század történelmébe.<br />
Osztojkán Béla a magyar nyelvû cigány próza jeles alakja, aki birtokában van a pon -<br />
tos és mély valóság ismeretnek. Az egész cigány próza sajátossága az eleven és haj lé -<br />
kony, tragikomikumra, humorra és groteszkre egyaránt fogékony nyelv.<br />
Bari Károly munkájával méltán elismert lett, mint a magyar nyelvû cigány irodalom<br />
kiemelkedõ egyénisége. Népköltészeti gyûjtõmunkája kiemelkedõ.<br />
Balogh Attila, akinek erõs és tiszta izzású, a testi megnyomorodottságot az egész ci -<br />
gány ság sorsa fölé emelt metaforára gazdagító költészete bontakozik ki.<br />
Petrovics Lajos: Zúg az erdõ címû regényében a cigányok üldözését megrázó erõvel<br />
tárja az olvasó elé.<br />
Meg kell említeni a következõ költõket, akik cigányságuk mellett elkötelezettek: Lojko<br />
Laka tos József, Szepesi József, Rácz Lajos, Kovács József, Gyarmati Farkas Dezsõ, Hor -<br />
váth Gyula, Burai Katalin, Orsós Jakab, Szécsi Magda, Csemer Géza, Rigó József, Farkas<br />
Kálmán, Lakatos Anka, Koltai Magdolna. és még sokan mások.<br />
A cigány nyelvû irodalom kezdete Choli Daróczi József, Szegõ László, Rostás-Farkas<br />
György, Farkas István, Ruva Farkas Pál Karsai Ervin nevéhez fûzõdik. 1974-tõl a Rom Som<br />
kiadványban jelentek meg elõször versek, nyelvi tanulmányok, népköltészeti, al ko tá sok,<br />
majd 1981-ben megjelenik Cigány bölcsõdalok címmel kétnyelvû gyermekvers an to lógia.<br />
Ettõl kezdve indul meg a cigány nyelvû sajtótermékre való igény, és megjelenik a Cigány<br />
Újság, melyben már a riportok mellett néprajzi és irodalmi alkotások is helyet kapnak.<br />
A cigány nyelvû irodalom a népköltészet nyomán indul el, és a mûköltészet sok eset -<br />
ben vissza is tér a népköltészethez, stílusban, nyelvi fordulatokban. A mûfordítások is<br />
kez denek teret kapni.<br />
Choli Daróczi József biblia-fordításai, magyar klasszikus poéták verseinek cigány<br />
nyelv re való fordításai kiemelkedõek. Érzékeny hangú, irodalmilag képzett invenciózus<br />
poé ta, és mûfordító.<br />
Megjelenik Vesho Farkas Zoltán teljes Biblia fordítása, Rostás-Farkas György Kis her -<br />
ce ge, Nagy Gusztáv Az ember tragédiája is. Ruva Farkas Pál versek mellett szociológiai<br />
tanulmányokat is ír, az elsõ cigány újság fõszerkesztõje volt, ahol nagy szerepet kapott<br />
a cigány irodalom. Az újság nagyban segítette a cigány költõk elismertségét.<br />
Természetesen az elõbb felsorolt fordítók kétnyelvû versei is szép <strong>szám</strong>mal jelentek<br />
meg. A nem cigány Karsai Ervin – a cigány nyelv doktora – révén lett elismert a cigány<br />
36
A történelem faggatása<br />
nyelv, mivel tudományos munkáival bebizonyította, hogy a cigány nyelv alkalmas az<br />
iskolai oktatásra, (tankönyvek, nyelvi tanulmányok, stilisztika, fonetika stb. ...)<br />
A cigány népköltészetben jelentõs helyet foglalnak el a mesék, történetek, népdalok.<br />
A népköltészeti alkotásokban a derûs hangulatú dalok mellett a szomorú dalok is szép<br />
<strong>szám</strong> mal vannak jelen, siratóénekek, börtöndalok, hogy csak néhányat megemlítsek,<br />
amik utalnak a cigányok sanyarú életére, sorsukra. Természetesen a vidám dalok, a tánc -<br />
dalok hangulata, a pergõ ritmus, a kvintváltós szerkezet mind bizonyítja a népdalok létjogosultságát,<br />
és megmutatja a cigány nyelv rétegzõdését is. Az egyes dialektusokban<br />
létrejött népi alkotások a lelki gazdagság, a teremtõkészség nagyszerûségét bizonyítja.<br />
A népköltészet adja a cigány nyelvû költõk, írók ihletését.<br />
A népköltészetbõl fejlõdött ki az elsõ irányzat, mely a gyermekversekben, mon dó kák -<br />
ban, könnyebb hangvételû költeményekben nyilvánult meg. Ide lehet sorolni a for dí tá -<br />
so kat is. Ezek az alkotások meg is jelentek, majd ezeket követte az igazán irodalomnak<br />
ne vezhetõ költészet, melyben megjelenik a modern kor minden vívmánya is, illetve a<br />
mo dern költészet irányzata is.<br />
A cigány nyelv állami elismerése nagy lépést jelentett a cigány irodalomban. Ez inspi -<br />
rálta a fordítások szaporodását, de az iskolai oktatás, nyelvoktatás sajnos még gye rek -<br />
cipõben jár, Mint említettem, a cigány nyelv elismerése nagy lépést jelentett azok ré szé -<br />
re, akik a felsõoktatásban vettek részt, és államilag elismert nyelvvizsgát tehettek cigány<br />
(lovari) nyelvbõl. A nyelven keresztül ismerhették meg a cigány világot, miközben a<br />
más ság megismerése is jelentõs szerepet kapott.<br />
Az irodalmi alkotások, fordítások, mesék, történetek nem jutnak el a közönséghez,<br />
így a nyelvi fejlõdés sem történik meg, a cigány nyelvû szövegek nem jutnak el a cigány<br />
nyel ven beszélõkhöz. A cigány nyelvû irodalom még nem kapott elég tág teret. Ennek<br />
oka az oktatásban rejlik, a fiatalokhoz nem jut el az irodalom, az idõsek pedig nem ol -<br />
vas nak.<br />
Fontos megjegyezni, hogy a magyarul író cigányok is gondolkodásban, a szöveg<br />
meg jelenítésében a modern költészet jegyeit jelenítik meg, de mindezt a cigány élet, a<br />
ne héz sors, a kivetettség, a megkülönböztetés érzése alatt.<br />
Egy másik irányzat, mely szintén magyar nyelven jelenik meg, már nem csak a ne -<br />
héz ségeket mutatja be, hanem egy szebb jövõ képét is elénk tárja.<br />
Néhány magyarul író fiatal költõ, a teljesség igénye nélkül: Kalász Márton, Csajka<br />
Gábor, Sárközi László, Kányádi Sándor, Ravasz József, Kecskési Tollas Tibor, írók: Varjú<br />
Katalin, Farkas Oszkár, Ruva Farkas Pál...<br />
A cigány nyelvû alkotások elemzése stilisztikailag nem célja e munkának, de néhány<br />
do log említést érdemel. Az alkotásokban a megszemélyesítés, az allegória, a szim bó -<br />
lum, a metonímia, a hasonlat, a körülírás, az idegen szavak hangulata, a szófajok sze re pe<br />
mind igazolja, hogy a cigány nyelvû alkotások is megfelelnek a stilisztikai kö ve tel mé -<br />
nyek nek.<br />
A beások irodalma fõleg a mesékben, népdalokban nyilvánul meg, de a dalaik a ro -<br />
mán dalokhoz hasonlítanak, míg a kárpáti cigányok (magyar nyelvû) dalai, s azok szö -<br />
ve gei is sokkal közelebb állnak az oláhcigányokéhoz.<br />
A cigány irodalom tehát (költészet, próza) ha magyar nyelven jelenik meg, a témája<br />
ci gány, a szerzõ is cigány – a magyar irodalomhoz is tartozik.<br />
37
PoLíSz<br />
A cigány nyelvû alkotások a cigány irodalom hordozói, s a szerzõk, kétnyelvûek,<br />
mun káik magyarul is és cigányul is megjelennek. Ez az osztályozás természetesen vo -<br />
nat kozik a más országokban élõ cigány irodalmi alkotásokra is.<br />
A kilencvenes években gyarapodnak a cigány alkotások. Cigány és magyar nyelven<br />
al kotó, önálló mûvekkel és mûfordításokkal jelentkeznek a cigányságukat felvállaló köl -<br />
tõk, és írók. Az eredeti mûalkotások érzelmileg közelítik egymáshoz a népeket. Minden<br />
nép nek olyan az azonosságtudata, mint amilyen színvonalon tükrözõdik irodalmi al ko -<br />
tá saiban.<br />
Tilos az írónak az érzelmeket romboló élet és emberellenes erkölcsöket kiszolgálni –<br />
írja Kovács József Hontalan. – Magyar, cigány és beás nyelven írunk – folytatja –, ilyen<br />
ér telemben is tükröt szeretnénk tartani olvasóink elé.<br />
És végezetül Choli Daróczi József megfogalmazásával zárom. Két irányban kell a to -<br />
váb biakban munkálkodni: el kell juttatni az irodalmat oda, ahol egyáltalán nem ismerik,<br />
nem olvasnak, és tovább kell lépni a már ismert területeken az ízlés formálásával, az<br />
igény növelésével, az anyanyelvi irodalom megismertetésével, megszerettetésével.<br />
Hogy ez a munka sikeres legyen, egyik elõfeltétele az iskolai oktatás, a felnõttoktatás,<br />
s a cigány nyelvû kiadványok, cigány irodalom eljuttatása az olvasói tömegekhez.<br />
Choli Daróczi József<br />
A mai cigány irodalom irányai<br />
A cigány irodalom irányát megállapítani nem egyszerû. Nem egyszerû, mert nem fo -<br />
gal mazta meg még senki, hogy mit nevezünk irodalomnak. Cigány irodalom-e a ma -<br />
gyar, német, osztrák, szerb, horvát, angol, orosz nyelven, mindegy, hogy milyen et ni -<br />
kum hoz tartozó író által, cigányokról szóló írásmûvek összessége, vagy nem?<br />
Cigány irodalom-e a cigányok által a cigányságról, vagy a nem cigány világról cigány<br />
nyel ven létrehozott írásmûvek összessége?<br />
Cigány irodalom-e a cigány írók által megírt magyar nyelvû irodalom?<br />
Ha igen, akkor cigány irodalomnak kell tekintenünk a cigány írók olasz, francia, lett,<br />
lit ván, kínai és joruba nyelven létrehozott írásmûveit is.<br />
Egyes írók, irodalomtörténészek és pláne egyes kultúr-politikusok (köztük sok cigány<br />
szár mazású, magyar nyelven író mûvész is) hajlanak arra, hogy minden, a cigányságról,<br />
a cigánysággal kapcsolatos írásmûvet tekintsenek annak.<br />
Ebbõl következik, hogyha mindenáron meg akarjuk határozni a cigány irodalom irá -<br />
nyát, akkor beszélhetünk, beszélnünk kell:<br />
– nem cigány nyelvû irodalomról<br />
– cigány nyelvû irodalomról.<br />
Fontosnak tartom feltenni a kérdést, hogy ha az irodalomnak akár az egyik, akár a<br />
má sik változatáról beszélünk, akkor csak a cigány írók által létrehozott írásmûveket ne -<br />
vez zük-e cigány irodalomnak.<br />
A mûvészetek általában, és ezen belül az irodalom, nem egyszerû alkotási folyamat,<br />
ha nem érzelmi viszonyok is.<br />
38
A történelem faggatása<br />
Azok az írásmûvek, melyek nem a cigány írók tollából kerültek és kerülnek ki, lehet,<br />
hogy jó kórképet adnak a cigányságról, a cigányság szociális, kulturális, néprajzi, kultúrant<br />
ropológiai, történelmi, stb. helyzetérõl, de semmi esetre sem a cigányság belsõ vilá gát,<br />
nem a cigányság ilyen vagy olyan érzelmi viszonyát, sajátos világszemléletét tük rö zik.<br />
A cigány nyelvû irodalom (a nem cigány nyelvûvel ellentétben) inkább az európai<br />
vagy még inkább közvetlenül a világirodalomhoz kapcsolódik, semmint egy-egy nem -<br />
zeti irodalomhoz.<br />
A cigány nyelvû írók kivétel nélkül ismerik egymást Európában (akár személyesen,<br />
akár írásaik alapján), és óriási hatással vannak egymásra. Ezek a hatások elsõsorban és<br />
ter mészetszerûen kulturális, nyelvi hatások.<br />
Ugyanakkor a magyar, német, orosz, román, angol nyelven író cigány származású<br />
írók nem ismerik egymást, nincs tudomásuk egymás munkásságáról, nincsenek egy -<br />
más ra sem ilyen, sem olyan hatással. (Mondandómat egy példával illusztrálom: Bari<br />
Károly mai magyar nyelvû cigány költõ írói munkásságát tartalmi, képi és formai szem -<br />
pont ból egyaránt Nagy László és Juhász Ferenc egyenes vonalú folytatásának te kint het -<br />
jük és kell tekintenünk.)<br />
Az irodalomnak (minden nép, minden nemzet esetében), lényeges szerepe a nyelv -<br />
mû velés, a nemzeti-etnikai tudat érzésének erõsítése, ébren-, életben tartása. Azaz a<br />
nem zet, a nép életben tartása.<br />
A nem cigány nyelvû cigány irodalom akarva-akaratlan, elõbb vagy utóbb elvész,<br />
bele olvad, feloldódik az adott nemzeti irodalmakba. Mert átveszi, át kell vennie a nem -<br />
zeti irodalom nyelvi, formai és következésképpen tartalmi eszközeit.<br />
(Gondoljunk csak a határon túli magyarság nyelvi, kulturális, oktatási problémáira, és<br />
har cára a nyelv és az oktatás vonatkozásában!)<br />
Az irodalom általában nem csak kommunikációs rendszer, nem csak nyelvi eszköz,<br />
ér zelmi viszony is. A valódi irodalom népi, egyszersmind nemzeti is, és mint ilyen, el -<br />
kép zelhetetlen a nyelv mûvelése, a nyelv ápolása nélkül. Ebbõl következik, hogy az iro -<br />
da lom nyelvmûvelés is.<br />
A nyelv, az irodalom, az anyanyelvû irodalom azért népi és nemzeti (még akkor is,<br />
ha mint a cigányság esetében a nemzet formailag szünetelteti magát), mert az anyához,<br />
az édesanyához kötõdik, a szülõanyához, az anyaföldhöz, a szülõföldhöz.<br />
A cigány nyelvû írók (Magyarországon és határainkon túl) legalább olyan fontosnak<br />
tart ják és tekintik a nyelvi sajátosságok irodalmi megjelenítését, mint magát az iro dal mat.<br />
Szó szerint: nem tudják, és nem akarják elválasztani a kettõt egymástól, mert nem el vá -<br />
laszt hatók. Nem tudják, és nem akarják elképzelni az irodalmi nyelv nélkül és vi szont.<br />
Minden irodalom annyira nyelvi kérdés, mint amennyire nemzeti. A cigány nyelvû<br />
írók szerte a világon azt vallják, hogy nincs nemzet és nincs nemzeti irodalom nemzeti<br />
nyelv nélkül: azaz nyelvében él a nemzet. Azt vallják, hogy minden nemzet a maga<br />
nyelvén LESZ tudós.<br />
A nem anyanyelvû irodalom, és ebben az értelemben a magyar nyelvû cigány iro da lom,<br />
sorsa és jövõje törvényszerûen az asszimiláció. Ehhez a tragédiához nem kell más, csak az,<br />
hogy a magyar nyelvû cigány író térben szakadjon el a közösségétõl. A mai ma gyar országi<br />
magyar nyelvû cigány irodalom képviselõi a lehetõ legjobb úton vannak e cél el érésében.<br />
Közösségüktõl elszakadtak, már csak az elsõ generáció emlékszik ere deti kö zös ségére.<br />
39
PoLíSz<br />
A diaszpórában élõ magyar nyelvû cigány írók második generációja sem él mé nyei -<br />
ben, sem érzelmeiben nem fog emlékezni a cigányságra. A cigányságra, mint kö zös ség -<br />
re. Márpedig az irodalom nem képzelhetõ el közösség nélkül.<br />
Az irodalom, akár csak a nyelv, közösségi. Ha nincs közösség, nincs kinek írni. Ha<br />
nincs közösség, nincs kivel beszélni. Ebben a kérdésben felvetõdik egy másik dilemma.<br />
Kinek írunk? Kinek írnak a cigány írók? A cigányoknak, a nem cigányoknak? Ennek el -<br />
dön tése nem tartozik (itt és most) az én kompetenciámba.<br />
Magyarországon (az európai cigány nyelvû írók támogatásával és segédletével) a kü -<br />
lön bözõ cigány csoportok etnikai integrálásához megközelítõen egységes kulturális<br />
nyelv kialakítására, egy közös nyelv elfogadására van szükség.<br />
Tehát meg kell teremteni annak a cigány nemzeti kultúrának az alapjait, amelyet a<br />
cigányság különbözõ csoportjai elfogadnak, és magukra nézve kötelezõnek tekintenek.<br />
A nemzeti kultúra megalkotásának folyamatában nélkülözhetetlen szerepe van az in teg rá ló<br />
értelmiségnek. Az értelmiségnek, vagy az értelmiség szerepét betöltõ cigány teo re ti -<br />
kusoknak, de mindenképpen elsõsorban az értelmiségnek. A nemzeti kultúra meg te -<br />
rem tése több síkon folyik: politikai, emberjogi, képzõmûvészeti, irodalmi és történetietnográfiai,<br />
illetve vallási szinten. Ezeket a tudományterületeket filozófiai, az etnikai, az<br />
er kölcsi szemlélet köti össze, amely a cigány kultúra másságát szeretné, akarja meg ha -<br />
tá rozni.<br />
Nyugat-Európában az anyanyelvû és a nem anyanyelvû cigányság egyaránt a nyelv -<br />
mû velést, az egységes cigány nyelvû irodalom megteremtését tekinti az egyik leg fon to -<br />
sabb feladatnak. Ehhez a vonulathoz kapcsolódott és kapcsolódik a magyarországi<br />
cigány nyelvû írók csoportja. Ha most feltesszük a kérdést: melyek a cigány irodalom irá -<br />
nyai, azaz a mai magyarországi cigány irodalom irányai, akkor ki merem jelenteni, nagy<br />
vo nalakban két irány figyelhetõ meg, az egyik egyértelmûen az asszimilációs irány, a<br />
másik a nemzeti, az anyanyelvi, az önálló és független európai cigány irodalom iránya.<br />
PÉLI ILDIKÓ<br />
GRAFIKÁJA<br />
40
Farkas Kálmán<br />
Nagybõgõs a Sajó-partról<br />
A történelem faggatása<br />
Úgy sejlik fel elõttem szikár alakja, fényesre koptatott fekete zakójában, hóna alatt a<br />
he gedûhöz csak úgy szabadon fogott vonójával, melybõl elszabadult néhány szál lószõr,<br />
a sárga macskaköves Vörösmarty és a Jósika utca sarkán, mint egy madárijesztõ.<br />
Foghíjas szájával fogadta köszönésemet és szégyenlõsen mosolygott.<br />
– Szerbusz Kisapám! – köszönt vissza.<br />
Az öreg Gányi, az egykori híres nagybõgõs kikopott a kávéházakból. Csak néhány<br />
rep rezentatív helyen tartottak muzsikusokat a górék. A Koronában, a Pannóniában, a<br />
Szé kelykertben, a régi úri polgári világ patinás kávéházaiban. Fõleg ide jártak egykoron<br />
Mis kolc város elõkelõségei: a fõszolgabíró, a jegyzõk, a nagykereskedõk, a környezõ fal -<br />
vak nagybirtokosai.<br />
Mindegyik megtalálta a saját társaságát. A Koronában vörös plüss szõnyeg futott<br />
hosszába-keresztbe. Az urak lépteit elnyelte a süppedõ perzsa. Az elõkelõségeknek<br />
külön kártyaszoba állt rendelkezésükre. A Pannónia fõleg az iparosok és a nagy ke res -<br />
ke dõk fészke volt, pincehelyiségében billiárd szobával.<br />
Délelõttönként mi prepások is töltöttünk itt egy-két órát, amíg nem volt forgalom.<br />
Kiszöktünk a Dajka Gábor utcai tanítóképzõbõl, hogy elblicceljük azokat az órákat, a<br />
ma tekot, a fizikát, amelyeket nem szerettünk. A Koronában esténként miskolci Balogh<br />
Jan csi adott ötórai muzsikát, a Pannóniában Bari Károly bátyám, a Magyari Imrére<br />
hason lító köpcös, alacsony bajusztalan roma, aki a Sajó-parti cigányteleprõl került a vá -<br />
ros ba. A Gordon elején lakott, az egyik sorlakás elsõ, félig földbesüllyesztett lakásában.<br />
Ilye nekben éltek. Ilyenekben éltek a gordonosi romák sorában. Nem volt ezekben elõ -<br />
szoba, konyha, az égvilágon semmi. Egy gangos elõtérbõl kellett belépni az egyetlen<br />
pad lós szobába. A közös pottyantós WC egy sor lakás kiszolgálására szolgált a vad gesz -<br />
te nyefa mellett az udvar sarkában.<br />
A Székelykertben egy Szerencsrõl bejáró jó kiállású prímás muzsikált. Egyetlen ká -<br />
vé házban sem foglalkoztattak teljes zenekart. Csak malacbandákat, amelyek nélkülözték<br />
a csellistát, a klarinétost vagy a brácsást. Akadt még egy-két másodosztályú hely, olyan,<br />
mint a Hági-sörözõ vagy a Sötét-kapu mellett a Szinva partra nézõ Kispipa. Állandó<br />
zene karok nélkül. Ezekben bontottak tokot a kuncsorgó romák, közöttük az öreg Gányi<br />
is. Csak tengtek-lengtek 45 után, a vérzivataros idõket követõen. A baseláson kívül más -<br />
hoz nem értett az öreg Gányi sem. Naponta kellett összebaselni azt a kis pénzt, hogy<br />
éhen ne haljon a feleségével.<br />
Gányi Miklós a nagybõgõs is a Sajó-parti bádoglemezekbõl, hulladékokból, tör me lék -<br />
tég lákból, cserepekbõl összeeszkábált viskóváros cigány világából került családjával<br />
Gor donba, a cigányvárosba. Nagyobbik fia, Bandi, a villámkezû cimbalmos még a Sajóparti<br />
cigánytelepen verte a cimbalmot, míg fel nem fedezték. Hollandiáig jutott el a jó<br />
híre. Megnõsült, megtelepedett, s örökre elfelejtette a Sajó-parti roma telepet is, meg a<br />
Gor dont is. A másik fiát, Mikut, már a Gordonban taníttatta. Õ a Hági sörözõben csel -<br />
ló zott egy kis zenekarban. Laci, a középsõ fia mûvelt kottaolvasó muzsikussá fejlõdött,<br />
s már a Horthy-világban kinyíltak elõtte a fõvárosi kávéházak, s a leghíresebb prímások<br />
41
PoLíSz<br />
zenekarában játszott. Lányát, Sárikát a híres színésznõre emlékeztetõ cigánylányt,<br />
Fedák Sárinak becézték szépsége és alakja miatt.<br />
Õbele szerelmesedett bele az én Bandi bátyám, a zongoramester, akinek Sári három<br />
gye reket szült. Õk is a Gordonban laktak egy szoba konyhában meghúzódva. Akkor<br />
még élt az örökké mosolygós vén Sári, a nagybõgõs felesége. Így volt kikért járni az<br />
avasi pincéket, kuncsorogni kocsmáról-kocsmára. Ha nem csordult cseppent forintból<br />
éltek, amelyeket bújukba öntve deláztak az öreg Gányinak a diósgyõri vasmunkások, ko -<br />
há szok, nótát kedvelõ kisemberek egy-egy kissé hamisan elcincogott nótáért. Olykor<br />
már azért is honorálták, hogy hagyja már abba, hisz nem volt õ mestere a hegedûnek,<br />
csak a nagybõgõnek.<br />
Szégyellte magát az öreg Gányi kopottas gúnyában, amely valamikor jobb napokat is<br />
meg ért. Zakójának zsebei általában duzzadtak voltak. Madárláttát gyûjtögetett uno kái nak.<br />
Imádta Marinkát, a gyönyörû nagylányt, aki a híres Tóth Pál gimibe járt. Fehér egyen blúzt<br />
és sötétkék rakott szoknyát viselt, s hosszú copfja volt. Mindig pedánsan ment a suliba.<br />
Nagyapja büszke volt rá. Marinkáról senki nem mondta volna, hogy ci gány. Aztán ott volt<br />
a két kisebb, a nagy babaszemû, göndörhajú Erzsóka és a fiús fri zu rájú Ani.<br />
Amikor az öregember betoppant, unokái úgy lepték meg, mint madárfiókák az any ju kat.<br />
– Várjatok aranyaim, majd kipakolok – próbálta visszafogni unokáit, de a lányok rög -<br />
tön a zsebének estek, s ki mit lelt, azt majszolta. Kincses zsebek voltak. Csokoládéval,<br />
cu korral, kifli darabokkal, kenyérrel, mindenfélével, amit összedarizott, fillérjeibõl vett,<br />
base lásért kapott az Avas valamelyik pincéjében. És ha úgy ítélte, megkereste a napi<br />
betévõre valót, elballagott a népkert melletti gesztenyefákkal beültetett temetõbe. Imát<br />
mor molt a vén Sára sírja felett, elbeszélgetett vele, s búcsúzóul megcsókolta a kereszt -<br />
fáját. Megnyugodott. S utána elment a Gordonba, a Jósika utcába az övéihez. Tele zseb -<br />
bel, kiflivel, csokoládéval, süteménnyel, absniclivel, amit a hentesnél vett.<br />
Fogatlan szájával mosolyogva, örömmel pakolt ki. Sárika a lánya, meg veszekedett vele.<br />
– Apám! Miért csinálja ezt? Nincs nekünk szükségünk erre, ne hordja ide ezeket. –<br />
Az öreg elszégyellte magát, de Sárika a feléje nyújtott lóvét azt elfogadta. Sárikának nem<br />
volt igaza, csak szégyellte a szegénységet. Az öreg Gányi röstellkedett, egy ideig mor -<br />
gott az orra alatt, aztán elment.<br />
A nagyapa hozományai csak addig maradtak érintetlenek az asztalon, amíg az uno -<br />
kák haza nem érkeztek.<br />
– Itt járt nagyapa? – fedezték fel a madárláttát, s szinte pillanatok alatt eltüntették az<br />
édes ségeket.<br />
Roma családokban a fiúk megkülönböztetést élveznek. Ez már hagyományukból<br />
ered. Romungro családokban ma is az a szokás, hogy a fiúgyerekbõl úriembert akarnak<br />
ne velni minden áron. Utolsó fillérüket is a fiúkra áldozzák, csak tanuljanak. Gányi Sári<br />
azon ban csak lányokat szült. Nem volt azonban annyira elmaradott, hogy ne tudja: ha<br />
tanít tatja lányait, az csak a javukra válik.<br />
A három lány közül Marinkára áldoztak mindent.<br />
Gányi Sári nõi szabó mesterséget tanult, csak éppen állást nem kapott. Így aztán min -<br />
den tudását, kreativitását, rátermettségét a Marinkának tervezett, s szabott ruhákba ál -<br />
mod ta bele. Leértékelt, darabba maradt szaténokat, selymeket, szöveteket vásárolt a<br />
Búza-téri piacon. Õ tervezte, szabta, varrta lányai ruháit.<br />
42
A történelem faggatása<br />
Miután az öreg Gányi felesége, Sári néni kilehelte lelkét, a nagybõgõs legkisebbik fiával,<br />
Mikuval egyedül maradt. Õ viselte gondját a csellistának. Mosott, vasalt rá, cipõjét is<br />
kipucolta, olykor még fõzött is. Elsõsorban magának, mert Miku legtöbbször a Hági sö -<br />
rözõben étkezett. Ez benne volt a szerzõdésben. Sárika, a lánya hiába könyörgött az ap -<br />
jának, menjen hozzájuk ebédelni, mondván, ahol hét szájnak jut étel, a nyolcadik sem ma -<br />
rad éhen. Nem állt kötélnek. Ugyanis hét szájra keresett bátyám, a zongoramester, mert<br />
én és az elõzõ házasságából született fia, Bandi is a kenyérpusztítók közé tar toz tunk.<br />
Aztán amikor Miku bejelentette az apjának, hogy megnõsül, feleségül veszi Galyas<br />
Irént a vékony, darázsderekú, fekete hajú, munkás cigánylányt, aki a Hattyú patyolatban<br />
vasalónõként dolgozott, az öreg Gányi teljesen egyedül maradt. Hívta Laci fia Pestre, de<br />
nem ment oda sem. Nem akart terhére lenni egyik gyerekének sem. Járta a város kocs -<br />
máit, az Avas picéit, hóna alatt az elmaradhatatlan, tok nélküli meztelen hegedûvel.<br />
Egymásra voltak utalva. Olyanok voltak, mint elszakíthatatlan barátok, akik sze re tet -<br />
bõl is, meg kényszerbõl is kitartanak egymás mellett a legkritikusabb idõkben is. Sok -<br />
szor már a maga gondûzésére is elpengetett egy-két nótát. Ez volt a szórakozása is,<br />
mint a soványka kenyérkereseti forrás. S még valami.<br />
Miután Sárika lánya megtiltotta, hogy maradékokkal traktálja unokáit, csak lóvét<br />
adott. Unokái hiányolták. Az összedarizott pénzbõl a Vörösmarty utcai bodegába járt<br />
reg gelizni. Már amikor jutott rá pénze. Nem kellett sok neki, olyan sovány volt, hogy<br />
szin te hálni járt belé a lélek. Élõ csontvázként, de rendületlenül járta a város utcáit, télen,<br />
nyáron. Gányi Miklós egykori híres nagybõgõsnek olyan volt a hóna alatt hordott<br />
hegedû, mint bohócnak a rekvizitum. Nélküle már nem tudott meglenni. Feltûnt a tapol -<br />
cai strandon és környékén, hol az egyik, hol a másik kocsmában zaklatta a mátós ven -<br />
dé geket, pihenni tért a Kispipába, s végül kigyalogolt a Sajó-parti dzsumbujba, az õsi<br />
roma fészekbe, ahol mindig befogadták. Enni is adtak neki.<br />
Amikor aztán elérkezett az ötórai muzsika ideje, amikor a zenekarok bekezdtek, õ<br />
sem tudott tovább maradni. Évtizedeken át ilyenkor telt meg élettel, muzsikaszóval<br />
min den kávéház, étterem. Úgy érezte, neki mennie kell.<br />
Gányi Sára megtilthatta, hogy madárláttát vigyen unokáinak a nagybõgõs, de azt<br />
nem, hogy egyiket-másikat felkeresse a nagyszünetekben az iskolákban. Olykor engem<br />
is felkeresett a líceumban. Nem jött be, nem akart szégyent hozni rám, nem akarta, hogy<br />
kiderüljön, cigány vagyok. Beüzent a pedellussal. Fontos üzenetet hozott a tanító úrnak,<br />
sze retné átadni. Elsõ alkalommal magam is meglepõdtem, ki kereshet. Késõbb már vár -<br />
tam, kenyeret, kiflit, parizert, mikor mit hozott. Tudta, hogy éhen mentem iskolába. Elé -<br />
ge detten mosolygott, amikor látta, hogy majszolom a kiflit, a parizert.<br />
A miskolci Dajka Gábor utcai evangélikus líceumot és tanítóképzõt Eperjesrõl te le pí tet ték<br />
át. A nagyvárost környezõ falvakból, a tehetõsebb polgárcsaládok, nagygazdák, taní tók, or -<br />
vosok, kereskedõk, iparosok ide íratták be fiaikat. Abban az idõben már nem volt fõ is ko lája,<br />
egyeteme a városnak. Egyik rangos intézménye volt a katolikus gimi mel lett a képzõ. Élet -<br />
korban elég eltérõ volt a prepás gárda. Voltak közöttünk olyanok, akik fiatalon meg jár ták a<br />
frontot, s túlkorosokként ültek iskolapadba újra. Mi voltunk a kicsik. Fát, szenet lop tunk a<br />
miskolci Tiszai-pályaudvar gurítóján veszteglõ vagonokból. Ezzel fûtöttük a tan ter me ket.<br />
Kijelöltek bennünket közmunkára. A tanítójelöltek lapátoltak, talicskával hordtuk a<br />
vö rös salakot a népkerti teniszpályák felújítására, feltöltöttük a bombatölcséreket. Sok -<br />
43
PoLíSz<br />
szor többet voltunk közmunkán, mint az iskolapadban. Éhen dolgoztam. A bejáró gá dzsó<br />
fiúk szántak meg. Szépen rajzoltam, ezért kaptam a tízóraikból.<br />
Ha Német tanár úr néhány percre elhagyta a tantermet, három-négy osz tály tár sam -<br />
nak is képes voltam felvázolni a modellként asztalra állított kancsót, amfórát. Ezekért<br />
honoráltak a társaim. Így jutottam finom foszlós fehér kenyérhez, kolbászhoz, sza lon -<br />
ná hoz.<br />
Akkor még nem mûködtek menzák.<br />
A magamfajtának nem jutott kolbászra, felvágottra, absniclit vettünk. Ebbõl is 5–10<br />
dekát. Akkor a hentesek <strong>szám</strong>oltak a szegény emberrel, az éhes diákokkal. A különbözõ<br />
fel vágottak, kolbászok végeit nem dobták el, hanem összegyûjtötték, s néhány fillérért<br />
eladták. Ezen éltem sokáig. Ilyenkor mentett meg az öreg Gányi. Õ mindig meglepett<br />
valami harapnivalóval. Bántotta, hogy a fényes kávéházakból a perifériára került. Nem<br />
mindig tudott beüzenni értem a suliba. Attól függött, ismerõse volt-e a pedellus. Ha ide -<br />
gen volt, elzavarták azzal, mit keres itt ez a cigány. Hiába kérte, hívjanak ki, mert dolga<br />
van velem. Mi dolga lehet egy szakadt cigánynak a tanítójelölt úrral? – gondolták.<br />
– Kisapám! De nagy raj lettél – mondta legközelebb, nem mondta, de talán gondolta,<br />
azért nem jöttem ki, mert szégyelltem.<br />
– Pedig milyen finom sült maszt hoztam neked. – Elcsordult a nyálam is, ahogy meg -<br />
em lítette.<br />
Ahogy vénült, úgy fogyott az ereje. Nagy szíve volt és sugárzott a szeme, ha adhatott<br />
va lamit. Egyre kevesebbet láttam a képzõ kapuja elõtt várakozni. Már nem bírta a stra -<br />
pát, a hosszú gyaloglást. Korábban képes volt Diósgyõrig elballagni egy kis kereset re -<br />
mé nyében. Már az Avas pincéinek a megmászására sem vállalkozott. Ennek ellenére el -<br />
há rított minden segítséget lányától, fiától. Nem az éhség, az egyedüllét gyötörte. Nem<br />
bír ta elviselni, hogy másra szoruljon. Minden nap a temetõt járta. Hangosan be szél ge -<br />
tett az õ Sárájával. Ha valaki látta, hallotta, azt gondolhatta, meghibbant ez az öreg<br />
roma. Úgy beszél Sárához, mintha élne, s hallaná minden válaszát. Az öreg Gányi mély -<br />
érzésû, istenfélõ, de babonás cigány volt. Hitt a túlvilágban. S bár elfogadta, hogy a te -<br />
rem tõ magához szólította imádott feleségét, igazán mégsem tudott belenyugodni. Néha<br />
azon kapta magát, hogy magához beszél. S még válaszol is rá. Olykor szinte hallotta<br />
fele sége hangját, válaszait is, amikor a fejfára borult. Szinte mindenrõl tájékoztatta az<br />
öreg Sárit, ami vele, családjával, unokáival történt. Amikor aztán úgy ítélte meg, hogy<br />
ki beszélgette magát feleségével, elbúcsúzott. Keresztet vetett, megcsókolta a fejfát, s<br />
meg ígérte, mikor látogatja meg legközelebb, mintha <strong>szám</strong>ítani kellene rá.<br />
Ezek a temetõi találkozások éltették még. Szinte sugárzott, amikor egy ilyen után<br />
talál kozott velem. Szinte felvillanyozódott.<br />
– Kisapám! – így hívott. – Elkísérsz? – tudta, hogy nem mondok ellent. S követtem<br />
kocs máról kocsmára, Diósgyõrbe, még az avasi pincékbe is.<br />
Ha meghallottam hegedûjének hangját, örvendeztem, biztos deláztak neki. Nem té -<br />
ved tem.<br />
– Kisapám! – s mutatta a tenyerét. – Meghívlak ebédre. – Utána bocsátott utamra.<br />
Amikor máskor is hívott, már sejtettem, a temetõbõl jött. Beszélgetett az öreg Sárival,<br />
sze retett asszonyával.<br />
S én már vártam, hogy meginvitáljon egy ebédre.<br />
44
A történelem faggatása<br />
Aztán ahogy telt-múlt az idõ, mind ritkábbá vált látogatása, közös kiruccanásaink, kö -<br />
zös ebédjeink. Egyszer aztán végképp elmaradt az öreg Gányi. A gordonosi romák utol -<br />
jára a temetõben látták. Aztán, mintha a föld nyelte volna el. Eltûnt a városból, eltûnt a<br />
Gor donból. Nem kereste senki. Nekem nagyon hiányzott. Állítólag még volt annyi ereje,<br />
hogy kivergõdjön az õsi cigánytelepre a Sajó-partra, ahol az övéi között szenderült örök<br />
nyu galomra.<br />
Emlékét õrzöm, akárcsak az eldózerolt Gordonnak, a cigányvárosnak.<br />
Orsós Jakab<br />
Világom<br />
Míg a cigányság nagyobb része törzsekben élt, addig mi külön kóboroltunk egyik<br />
me gyébõl a másikba, egyik vidékrõl a másikra. Csak késõbb, serdülõ gyermekként értet -<br />
tem meg, hogy miért ezt rendelte nekünk a sors. Apám szívasztmától szenvedett és az<br />
idõjárás annyira megviselte, annyira befolyásolta a hangulatát, jó vagy rossz kedvét,<br />
hogy a törzs – amelyikhez valaha tartoztunk – nem tudta elviselni, kiközösített ben nün -<br />
ket. Azoknak, akik törzsekben éltek, nem volt fényes az életük, de mégsem voltak any -<br />
nyi ra kitéve az emberek kénye-kedvének. A nagyobb cigány törzsek háborítatlanul élték<br />
a maguk életét. Ha mégis megtámadták õket, az asszonyok is csatasorba álltak. A fér -<br />
fiak az állandóan övük mellé tûzött, vagy a karjukon hordott borotvaéles fejszével, az<br />
asszo nyok a „tujág” nevezetû batyufával védekeztek.<br />
Azért, mert különváltunk, nem különböztünk a törzsbeli családoktól. Ugyanazok a<br />
szo kások uralkodtak nálunk is, mint amazoknál. Azzal a kivétellel, hogy apám be teg sé -<br />
gét megszenvedtük mindnyájan. Persze idõvel megszoktuk, mert nem ismertünk job bat.<br />
Mindennapos vendég volt a verekedés, perlekedés. A tíz gyerek jóformán mást sem<br />
hallott, csak szitkot, káromkodást, de föl se vettük. Amikor apám jobban volt, igyekezett<br />
a kedvünkben járni. Az alacsony növésû, sovány, mozgékony ember tudott kedves<br />
is len ni, ha akart. Anyámat nagyon szépnek láttam: fekete, hosszú, hullámos haja,<br />
metszõ te kintete még ma is elõttem van. Egyek voltak apámmal abban, hogy amennyire<br />
tudtak ütni-verni bennünket, annyira szerettek is.<br />
A kisgyerekekkel igen fárasztó volt a vándorlás. A család vagyona nem okozott gon -<br />
dot – alig néhány gönc, fõzõedény húzta a hátunkat –, az apróságok annál inkább. Õket<br />
többnyire apám és anyám cipelték az ölükben vagy a nyakukba véve.<br />
Talán ötéves lehettem, amikor – a jó Isten a megmondhatója, miért – egy község ha -<br />
tá rában lecihelõdtünk, aztán nem is mentünk tovább.<br />
Attól kezdve minden megváltozott. Apám egy jómódú paraszttól megvett há rom -<br />
száz négyszögöl földet. Persze annak is megvolt az oka, hogy a paraszt cigánnyal csinált<br />
vásárt. A háromszáz pengõ, amit apámtól kapott, az árveréstõl mentette meg.<br />
Furcsa üz letet kötöttünk, hisz a földünkbe bukfencet lehetett vetni, egyebet nem. Nem<br />
is mû vel ni kellett nekünk, hanem megkapaszkodni. Hamarosan egy kis sátrat illesztettünk<br />
rá. Nyár volt, amikorra apám az utolsó részletet is kifizette. A föld végén vertünk<br />
tanyát, de a falu népe még így is lázongott:<br />
45
PoLíSz<br />
– Mi lesz velünk, ha a cigányok a rendes emberek közé telepszenek?! Akkor vége a<br />
világ nak! Az alma sem marad meg a fán, a purdék zölden elhordják! A tojást kilopják a<br />
tyú kok feneke alól! Felgyújtják, leégetik a falut! Még a temetõt is megbecstelenítik, ha<br />
oda temetkeznek!<br />
Egyszóval nem bírtak betelni a szekálásunkkal, üldözésünkkel. Az egész faluban<br />
nem adtak vizet. Apám a volt tulajdonost kérte meg, hogy engedjen a kútjához, külön -<br />
ben kénytelen lesz visszaadni a földet. A gazda vonakodva, de ráállt. Tõle hordtunk<br />
vizet vagy hat éven át, az alvégrõl, s mi a felvégen laktunk.<br />
Apám és anyám a melencékkel és teknõkkel eljártak üzletelni. Apám, mielõtt elment,<br />
ránk parancsolt: spóroljunk a vödör vízzel! Suttogva beszéltünk, ha valamelyik test vé -<br />
rem hangoskodott, persze nem jókedvében – a hasa háborgott az éhségtõl vagy a feje<br />
szé dült meg –, nõvérem befogta a száját. Ha nem bírt vele, addig ütötte, míg el nem<br />
csen desült. Ehhez a veréshez a nõvérem már jól értett, mert apámtól és anyámtól sajgó<br />
teste kárán tanulta meg. Verés közben õ is átkokat szórt a rosszalkodóra: „Az Isten né -<br />
mít son el, mint a kettéhasadt harangot! Az Isten csináljon belõled ördögöt, mely ördög<br />
pa razsat eszik egy életen át!” Egy darabig csendben maradtunk, de belsõnk nem sokáig<br />
bírta. Ha az éhségtõl elszédültünk, a nõvérem egy-egy bögre vízzel locsolt fel ben nün ket.<br />
A sátrunk elõtt dûlõút vezetett. A naponta arra járó falusiak hangosan szitkozódtak<br />
és gyûlölködve nézték a sátrunkat, pedig sokkal inkább sajnálatot érdemelt volna. A tes -<br />
tün ket szinte átfúrta egy-egy szúrósabb pillantás. A tél közeledtével apám fát vett va la -<br />
hon nan, hogy a hideg megérkezése elõtt kunyhót készítsen. Igen ám, de reggelre min -<br />
dig széthányta valaki a kezdetleges ácsolatot. Apám tudta honnét fúj a szél, csak nem<br />
mert a parasztokkal kikezdeni. Könyörgésre fogta a dolgot: „Drága jó emberek, itt a tél<br />
a nyakamon, hová tegyem a tíz gyereket?! Ha nincs födél a fejem fölött, megfagynak!”<br />
De a rongálók hajthatatlanok voltak.<br />
Anyám ilyenkor összekulcsolta a kezét, égnek emelte tekintetét és fohászkodott az<br />
Úristenhez, hogy hallgassa meg könyörgését: „Dimizólye nu véz se fáse ommol álb?”<br />
(Úristen, nem látod, hogy mit csinál a fehér ember?) Majd magyarul kezdte szórni az át -<br />
ko kat: „Kérlek, urunk, Jézus Krisztus, büntesd meg a fehér embereket, akik tanításod<br />
el len cselekszenek!”<br />
Az emberek ilyenkor a fejüket kissé lehorgasztották és szótlanul mentek el a sátor<br />
elõtt. És azon az õszön, mintha az utolsó kunyhórombolónak szánt átok fogant volna<br />
meg! Ez a paraszt nevetve mesélte a kocsmában, hogy a cigányasszony milyen csúfosan<br />
ki kelt magából, hogy mennyire forgott a nyelve cigányul-magyarul. Ám egy éjjel vihar<br />
támadt, kigyulladt a háza, benne égett a felesége és a két kislánya. Futótûzként terjedt a<br />
faluban a hír, hogy a cigányasszony átka megfogant!<br />
– Isten megbüntette Zsálek Miskát! – mondogatták.<br />
Attól kezdve megváltozott a helyzetünk. Az arra járók szinte kényszeredetten ked -<br />
ve sek voltak, a náluk maradt kenyeret, hazafelé tartva mindig nekünk adták. Mi is bá -<br />
tor ságra kaptunk, lassan bemerészkedtünk a faluba, mely mint egy kígyó farka, kun ko -<br />
ro dott fel egy szelíd dombtetõre.<br />
Apám az elsõ hóesés elõtt néhány nappal ott téblábolt a gerendák között.<br />
– Miska! – szólt egy idõsebb paraszt. – Az Isten hidege megveszi ezeket a gye re ke -<br />
ket. Miért nem fogsz neki az építkezésnek?<br />
46
A történelem faggatása<br />
– Úgyis szétszórják – legyintett apám nekikeseredetten. Másnap négy parasztember<br />
ér kezett hozzánk, sürgetve bennünket, hogy kezdjünk hozzá az építkezéshez. Õk ma -<br />
guk is segíteni jöttek, szalmát, ásót, kapát, lapátot, fejszét hoztak. A délutáni órákban<br />
még két ember csatlakozott a szorgoskodókhoz. Egy barna ruhás barát is arra tévedt a<br />
dû lõúton, egy pillanatra megtorpant a kunyhó váza elõtt, Isten áldását adta ránk és egyegy<br />
szentképet nyomott a kezünkbe. Valamit pusmogott az emberekkel, amitõl azok<br />
gyor sabban kezdtek dolgozni.<br />
Ezen az õszön a nagyobb testvéreim iskolába mentek, színes képekkel teli könyvet<br />
hoz tak haza a hónuk alatt. Egy más világ szaga érzõdött ezeken a különös holmikon. Mi<br />
ki sebbek, csak titokban nézhettük meg és szagolgathattuk a könyveket. Csakhamar én<br />
is bekerültem az iskolába, ugyanolyan könyvvel tértem haza, mint a többiek. Nagyon<br />
fél tettem, nehogy a kicsinyek eltépjék, elszaggassák. Éjszakánként a fejem alá rejtettem,<br />
ami tõl gyûrött lett. Meg is gyûlt a bajom a tanító nénivel.<br />
– Hol tartod ezt a könyvet?! Olyan, mintha a kutyák szájából húzták volna ki! – né ze -<br />
get te a könyvemet az egyik órán.<br />
– A fejem alatt – válaszoltam szemlesütve.<br />
– Na, jól van – simogatta meg az arcomat. Tudta, hogy nincs se polcunk, se bútorunk,<br />
s a könyvet csak így õrizhetem meg a széthordástól.<br />
Karácsony közeledett. Az osztály egy kis jelenetet tanult be az ünnepségre. S mi tör -<br />
tént? A tanító néni engem szemelt ki az angyal szerepére. Az osztálybeli lányok eddig<br />
sem néztek rám jó szemmel, de ezután még inkább csipkedni kezdtek. Állandóan sug -<br />
dos ták egymásnak, hogy fekete angyal nincs, ilyet még nem hallottak.<br />
A boltos fia egyenesen a képembe vágta: Tudd meg, hogy fekete angyalt soha nem<br />
lá tott senki!<br />
Én nem tiltakoztam. Õszintén szólva sem fekete, sem fehér angyal nem röpködött az<br />
én világomban. Akkor kezdtem kapisgálni, hogy mit jelent ez a szó. Még a szülõk is el -<br />
jöt tek, hogy lebeszéljék a tanítónõt a szerepemrõl.<br />
– Azért ne tessék haragudni, de fekete angyal nem illõ a karácsonyi ünnepekhez.<br />
A tanító nénit nem téríthették el a szándékától ezek a piszkálódások, sõt õ maga varrt<br />
nekem egy csodálatos angyali öltözetet, rózsaszín ingecskét és szép fehér szár nya kat.<br />
Végtelen jó érzés volt azt a pár szót elrebegni a kis rögtönzött színpadon. Másnap, az<br />
iskolaszünet kezdetén, anyám éktelenül elcsépelt, hogy minek komédiázom én, miféle<br />
angyal vagyok? Magunkra haragítottam az egész falu népét. Anyám dühe elõl a kö zeli<br />
kis égererdõbe menekültem, s a fák közt megbúvó tavacska jeges tükrét bá mul tam elkeseredetten.<br />
Kétségbeesés fogott el, valami eddig nem ismert harag forrt ben nem.<br />
Olyanokat forgattam a fejemben, ha most tényleg angyal lennék, megbüntetném az anyámat,<br />
amiért olyan kegyetlen. Aztán lassan megnyugodtam. Kiengesztelõdtem irán ta, a<br />
lábam is dermedezett a hitvány, lyukas cipõben. Átjárt a hideg, meg bor zong tam, vágytam<br />
a kunyhó melegébe. Hazaérkezve, apám azért vert meg, mert el csa va rog tam.<br />
Hogy miért ütöttek bennünket akkoriban olyan gyakran, csak késõbb értettem meg.<br />
Szüleim az õsi szokásokat féltették, iskolába járásunkat is az õsi törvények meg sze gé -<br />
sé nek tekintették, amit õk oly gondosan megõriztek évszázadokon át.<br />
Ha szüleink eljártak otthonról, nekünk kellett gondoskodni arról, hogy valamit együnk.<br />
A nagyobbak ellátták a kisebbeket, törõdtek velünk egész nap. Egyszer rám is sor került,<br />
47
PoLíSz<br />
nekem kellett a kisebbek felett gyámkodni. Úgy déltájban már ordítottak az éh ségtõl.<br />
Mondtam nekik, ha jók lesztek, akkor én most elrepülök, hozok nektek finom ebé det.<br />
– Bújjatok el a szalmába és maradjatok csendben!<br />
Szót fogadtak. A faluba szaladtam, hogy szerezzek valami ennivalót. Az egyik ház<br />
ajta ja tárva-nyitva állt. Bemerészkedtem. Jó hangosan köszöntem, nehogy azt higgyék,<br />
rossz ban sántikálok:<br />
– Dicsértessék a Jézus Krisztus!<br />
A nagy csendesség fogadta csak a köszönésemet. Az udvaron és bent egy lélek sem<br />
moz dult. A konyhába lopakodtam, körülnéztem. Az asztalon nagy kerek kendér bar -<br />
nál lott, mellette szegésre biztató kés. Egy vékában tojások fehérlettek... Meggyûlt a nyál<br />
a <strong>szám</strong>ban. Fogtam a kést és jókorát kanyarítottam a kenyérbõl, a tojásokat az ingem<br />
alá rakosgattam.<br />
A tizenegyediknél tartottam, amikor egy gyenge nõi hang állított meg:<br />
– Nem lesz elég?<br />
Úgy meglepõdtem, hogy mozdulni sem tudtam. Csak a szemem sarkából mertem a<br />
hang irányába pillantani<br />
– Végem van – járt a fejemben –, rajtakaptak, tolvaj vagyok. Egy sápadt, fiatal te rem -<br />
tés feküdt a vetett ágyban, õ szólt rám. Az arca nem volt haragos, barátságtalan, inkább<br />
meg bocsátó. Gyenge hangon szólalt meg újra:<br />
– Légy szíves, adjál egy kis vizet!<br />
Én a félelemtõl még mindig nem tértem magamhoz. Moccanni sem mertem.<br />
– Nincs semmi baj – mozdította meg a kezét. – Vidd csak el, tudom, hogy sokan vagy -<br />
tok... De elõbb adj egy kis vizet, mert szomjan halok. Látod, tõlem nem kell félned, moz -<br />
dul ni sem tudok.<br />
Nagyon lassan tértem magamhoz. Odaoldalogtam a vödörhöz és egy cserépkorsóval<br />
me rítettem a vízbõl. Tartanom kellett az edényt, mert élettelen volt a keze. Szürke fényû<br />
sze meibõl a túlvilág üzenete sugárzott.<br />
– Ne félj, vidd el a kenyeret. Nektek érdemes ennetek, de nekem már minden mind egy.<br />
Dobogó szívvel, zsibbadt lábakkal osontam kifelé. Köszönés nem jött ki a <strong>szám</strong>on,<br />
csak morogtam valamit. Az örömöm is íztelen volt, amit a váratlan szerzemény okozott.<br />
A három testvérem még a szalmába fúródva rejtõzködött, csak meztelen fenekük lát -<br />
szott ki.<br />
– Gyertek ki – parancsoltam rájuk. – Egyetek!<br />
A rozskenyeret négy részre törtem és töprengve néztem, amint majszolják. Valami<br />
fur dalta a lelkemet. Nyugtalan voltam.<br />
– Tudjátok mit? – szóltam hozzájuk. – Mit? – néztek rám.<br />
– Mutatok nektek még valamit!<br />
A tojásokat sorra szedtem ki az ingem aljából.<br />
– Ez is a tiétek lesz, ha szót fogadtok. Most megint elmegyek, hozok nektek friss vi -<br />
zet. Nekem nehogy rosszalkodjatok!<br />
Nem feleltek, csak bólogattak, teli szájjal.<br />
A kertek alatt rohantam a beteg nõ házához. Nesztelenül beosontam a virágágyások<br />
közé, letéptem három szál fehér szegfût, s beosontam az ismerõs konyhába.<br />
– Dicsértessék a Jézus Krisztus!<br />
48
A történelem faggatása<br />
Nem szólt a beteg nõ. Ismét köszöntem, kissé hangosabban.<br />
– Csak nem halt meg? – riadoztam magamban. Én meg itt állok egy lelke nincs em -<br />
ber rel!<br />
– Te vagy az? – fordította rám bágyadtan álmos szemeit.<br />
– Én vagyok... hoztam magának virágot, hogy bocsássa meg a... Nem tudtam ki mon -<br />
da ni a szót, pedig a nyelvemen ült.<br />
– Megbocsátok neked, mert az Úr is megbocsát az éhezõknek. De ígérd meg, hogy<br />
nem teszed többé!<br />
– Isten bizony, nem! – pirultam bele a rövid, de az életem végéig tartó fogadalomba.<br />
A szegfût a mellére tettem és kiosontam a lakásból. Hazáig futottam, nem is futottam,<br />
re pültem, mert könnyûnek éreztem a testemet. Jobbra-balra tekintgettem, hogy nem<br />
nõtt-e szárnyam... Angyalnak éreztem magam, de nem fekete angyalnak, hanem fe hér -<br />
nek, hófehérnek.<br />
Lakatos Menyhért<br />
Atomszonáta<br />
Puszták kopott subáját borzoló szél<br />
vak nyilai fúródnak csontjaimig.<br />
Málló kövek rengetegében,<br />
szikkadó emlékeket tapintnak ujjaim.<br />
Célt kutatok a céltalanságban,<br />
hogy a reménytelenség útvesztõjében<br />
reményeket keressek.<br />
Látni vélem a semmit,<br />
ott kezdek mindent, ahol abbahagytam.<br />
A történelem pányváján körbejárom életemet.<br />
Óvakodom a rettegéstõl,<br />
hogy híg álmaimból ébredve<br />
fel ne faljam önmagam.<br />
Világot építek az éjszakák cserépdarabjaiból,<br />
melynek romjai fölött<br />
görbe vágyaim acsarkodnak.<br />
Félek a percek dübörgésétõl,<br />
mert tegnapnak viszik a holnapot<br />
és én nem vagyok a múlt, sem a ma, sem a jövõ,<br />
csak vagyok, mint gondolat,<br />
mint ki nem mondott szó, tiltott és szabad.<br />
Pedig én vagyok minden.<br />
És semmi sem vagyok.<br />
Mert a büszkeségem megalázott,<br />
szentségemben elkárhoztam.<br />
49
PoLíSz<br />
Félek a bátorságomtól,<br />
mert földre hoztam a csillagokat,<br />
és a bolygók útján járok,<br />
szeretetemben meggyûlöltem a földet,<br />
lángra lobbantottam a világot,<br />
nevetve sajnáltam az éhezõt,<br />
mert minden csak egy perc,<br />
idõtlen örökkévalóság,<br />
egymástól független összetartozás,<br />
mint az atomok elektronjai között<br />
a protonok és neutronok.<br />
Én vagyok az ember és az embertelenség,<br />
a gombafejû halál,<br />
égõ városok és erdõk lehulló lombja.<br />
Mert minden én akarok lenni<br />
a lázadás és a megaláztatás,<br />
a sírás, nevetés, jajszó, káromkodás,<br />
cafatokká tépett gyerekek felett lobogó<br />
napalmbombák benzin kocsonyája,<br />
égett hússzag, vér és halál!<br />
Én, aki folyamokat megkalodáztam,<br />
Özvegy tengereket nászra léptettem,<br />
kiegyenesítettem a villámok cirádáit,<br />
városokat raktam, városok fölé,<br />
megteremtettem a világot.<br />
Én, aki minden vagyok,<br />
évmilliók kristályainak lerakódása,<br />
az istenek megteremtõje és gyilkosa,<br />
a mindenható zsarnok önmagam felett.<br />
Mert minden én akarok lenni!<br />
És semmi sem akarok lenni.<br />
Csak a megmaradt búzaszemekbõl megetetni,<br />
az ablakom elõtt turbékoló galambokat.<br />
Szellemjárás<br />
Csendesek voltak a késõ õszi, sárba fulladt éjszakák. Amióta Hermina néni visszajárt,<br />
meg szûntek az éjszakai tivornyák. Mindenki behúzódott a putriba, naplemente után<br />
már félrevaló dolgukra sem mertek kimenni a cigányok.<br />
Az öreg Éva a szomszéd putriban lakott; minden éjjel látta, amikor megérkezik. Tisz -<br />
ta fehérben járt, egy fehér krepp-papír szemfedõvel a nyakában, ami csak a hasáig ért;<br />
nagy, hosszú, fehér lábain úgy csörögtek a körmök, mint amikor kavicsot szórnak. Éjje-<br />
50
A történelem faggatása<br />
lente az edényei között kutatott, keresett valamit, biztosan a kancsóját, amibõl meg itta a<br />
lúgkövet.<br />
Azt pedig hiába kereste, még akkor elvitték a csendõrök.<br />
A cigányok megpróbáltak egy ugyanolyan kancsót adni helyette, igaz, hogy csak be -<br />
dob ták a putriba, mert fényes nappal sem mertek bemenni.<br />
Úgy tûnt, hogy nem kell neki, hisz nem könnyû egy halottat félrevezetni, talán még<br />
az ember gondolatát is tudja. Mindenki messze elkerülte a telep szélén álló putrit; már<br />
alig akadt valaki a telepen, akit Hermina néni meg nem kísértett. Hermina néni hazajáró<br />
szel leme éjszakánként bezörgetett az ablakon, vagy az eltorlaszolt, bereteszelt kunyhók<br />
aj taját feszegette. Úgy ugrotta keresztül a földbesüllyedt kunyhókat, mintha nem is len -<br />
né nek. Csak telne már el a kilenc hét, sóhajtoztak a cigányok, mert a halott addig min -<br />
dég búcsúzik, még az elhullott hajszálaitól is.<br />
Estétõl, reggelig égett nálunk is a lámpa, félig leszítva, hogy a világosság ne zavarja<br />
az apróságokat.<br />
Sok volt a kicsi, és ha felébredtek, jajgattak, a sötétben; és bizony a gyufát sem adták<br />
in gyen.<br />
Apám a zsebóráját lefekvés elõtt felakasztotta a falba vert szegre. Öreg jószág le -<br />
hetett, mert mindég a vonat fütyöléséhez kellett igazítani. Jó volt tudni, hogy körülbelül<br />
mennyi az idõ. Este, amikor már elszunnyadt az apróság, apám kivette a kanapé alól a<br />
pisz tolyát, és a feje alá tette. Nem volt rá engedélye, de nem tudott nélküle meglenni.<br />
– Vásárokra járó ember vagyok – mondta –, sokat járok éjszaka, nem lehet tudni, mi -<br />
kor találkozom rossz-szándékú emberekkel. Jó, ha van, ami bátorságot ad.<br />
A csendõrök néhányszor feldúlták érte a putrit, de nem találták, pedig csak a kanapét<br />
kel lett volna felfordítani; mindég a perem mögött csüngött egy szögön.<br />
Már mindenki aludt, amikor valaki megkopogtatta az ajtót. A kopogás nem volt han -<br />
gos, hanem apró, sûrû. Nagyon a <strong>szám</strong>ra állt, hogy megkérdezzem, ki az, de eszembe<br />
jutott Hermina néni, és inkább nem szóltam.<br />
Néhány perc múlva hangosabb lett a kopogás; mintha egy kemény tárggyal ütö get -<br />
nék az ajtót. Aludt mindenki, mint a bunda. Mámi a fejemnél oldalra borulva horkolt,<br />
el nyomott minden szuszogást. Pillanatok alatt kivert az izzadság, hallottam, hogy a<br />
gyen ge deszkából tákolt ajtó recseg.<br />
– Apám! – ordítottam, aztán belebújtam a takaróba.<br />
Apám felült, elõbb azt hitte, álmodta a kiáltást, de a szipogásra odajött hozzám.<br />
– Rosszul vagy? – kérdezte.<br />
– Nem – mondtam fogvacogva. – Hermina néni be akar jönni! – Alighogy el zo kog -<br />
tam, a kísértõ lélek óriási döbbenésekkel már a háztetõt döngette.<br />
Megdermedve néztünk a hang irányába, ahogy apró lóvágtához hasonlóan oda-viszsza<br />
ugrált a ház gerincén. Apám kikapta párnája alól a pisztolyt, idegesen mellém ku -<br />
po rodott.<br />
– Elõbb a konyhaajtót feszegette – súgtam.<br />
Rengett belül a ház, vártuk, melyik pillanatban szakítja ránk a tetõt. Egyre Mámi<br />
szok nyáját rángattam. Mit ér a pisztoly egy halottal szemben, azt már nem lehet agyon -<br />
lõni; de Mámi biztos el tudja küldeni.<br />
Mi soha nem bántottuk Hermina nénit.<br />
51
PoLíSz<br />
Csak a lábát tudnám Máminak idehúzni, gondoltam, megharapnám, mert másként<br />
nem fog felébredni. Biztos álmot hagyott rá a halott szelleme. Mindenki horkolt, csak mi<br />
hall gatóztunk, alig mertünk lélegzetet venni, vártuk, mikor ront be. Apám lövésre ké -<br />
szen állt, de benne sem dühöngött a bátorság.<br />
Végre Mámi felriadt, amikor már majdnem bekaptam a lába ujját.<br />
– Mi az? – Kilencven éves létére elég fürgén ült fel, az arcomat kezdte simogatni, de<br />
érez ni lehetett, hogy félig alszik. Hiába suttogtam neki, rám sem figyelt, vizes ruhákról<br />
meg pálinkákról beszélt.<br />
Ablakunk egyetlen üvegtáblából állt; amikor a dübörgés megszûnt, apám feljebb szí -<br />
tot ta a lámpát, hirtelen az ablakra tartotta a pisztolyát – de mielõtt elsütötte volna, eltûnt<br />
a leselkedõ.<br />
Egy pillanatra én is láttam; a lámpa megvilágította mész-színû arcát, amit sûrû szõr<br />
bo rított. Még a szaladását is hallottam, cuppogott a sár, amikor elfutott az ablaktól.<br />
A hirtelen világosság Mámi szemébõl kiverte az álmot; ijedten kérdezte mi történt?<br />
– Ez a kosorrú asszony minket is megkeresett – mondta apám remegõ hangon.<br />
– Hány óra? – kérdezte Mámi.<br />
– Fél egy.<br />
– Hagyd a bánatba, fiam; a rosszakkal úgysem tudsz semmit csinálni. Ott esteledjen, ahol<br />
virrad. Feküdj le nyugodtan, majd elátkozom én a háztól, ne féljetek, nem jön ide töb bet.<br />
Levette a felsõ szoknyáját, réklijét, közben elmondta a szellemûzõ varázsszavakat:<br />
– Mit állsz, mit vársz, miért kísértesz bennünket, minden jólélek dicséri az urat, hát<br />
te miért nem dicséred?<br />
Aztán magára szedte a ruháit, fonákjával kifelé fordítva. Jóformán be sem fejezte a<br />
for dított öltözködést, amikor az apró kopogás újra hallatszott.<br />
– Itt van! – mondtam halálos rémülettel; azt hittem, hogy kiugrik a szívem a fé le lem tõl.<br />
Apám megmerevedett a vacok szélén; a kopogás többször megismétlõdött.<br />
Kelj fel, Hajdú Sanyi tegyen rajtad erõszakot! – bökte oldalba anyámat, aki tátott száj -<br />
jal horkolt.<br />
– Mi az, mi az?! – riadt fel.<br />
Amit magyarázatként elmondott apám, azt nem illik leírni.<br />
– Kelj fel, hozd a lámpát! – parancsolta anyámnak.<br />
Elõreszegezett pisztollyal elindult az ajtó felé. Anyám úgy ment utána a lámpával,<br />
mint egy alvajáró. Semmivel nem volt szebb látvány, mint Hermina néni a fehér krepppa<br />
pír szemfedõvel. Annyi erõm még volt, hogy Mámihoz bújjak. Õ rendületlenül<br />
mond ta átkait, imával, sóhajokkal vegyítve.<br />
A ház ajtaját egy tolózárral reteszeltük be éjszakára, ami nedves idõ esetén annyira<br />
be dagadt, hogy sokszor gondot okozott a kirángatása. Apám káromkodott, majd ki -<br />
tépte az ajtót ajtófelestül. A konyhaajtó könnyebben nyílt, de egy lélek sem volt kint.<br />
Anyám gondolkodás nélkül követte apámat, bevilágított az istállóba, aztán paprikás<br />
han gulatban visszakísérte, mint akinek kiverték a szemébõl az álmot.<br />
– Miért vagy annyira megijedve? – kérdezte apámtól, aki falfehéren megállt a sparhelt<br />
elõtt.<br />
Anyám nem tudott semmit, csak akkor izzadt meg, amikor nagy dörrenéssel be sza -<br />
kí tották a konyhaajtót.<br />
52
A történelem faggatása<br />
– Mi az?<br />
– Hermina – mondta apám egykedvûen, lemondva a szellemüldözésrõl.<br />
– Hermina? – Anyám csak most fogta fel, mi történik körülötte.<br />
Rám nézett; reszketve tapadtam Mámihoz, aki fordított maskarában, önmagától meg -<br />
té pázott hajjal hányta rám a keresztet. Apám leeresztett karokkal állt, összetörve, te he -<br />
tet lenül. Anyám hirtelen kikapta kezébõl a pisztolyt; mire észhez tértünk már kint volt<br />
a házból. Egy hatalmas dörrenés hallatszott, aztán fájdalmas, gyermeksíráshoz hasonló<br />
hang.<br />
– A fene egyen meg gazdástól – kárpálódott – te rémiszted állandóan a gyerekeket?<br />
A cigányok kitódultak putrijaikból, ijedten érdeklõdtek apámtól.<br />
– Ki volt az, Bonca?<br />
Apám csak állt szótlanul, a földöntúli hatalmaktól inába szállt bátorsággal, eszelõsen<br />
bá multa a fehér kecske tetemét. Egy percig sem hitte, hogy a kecskejárást nem a rossz<br />
szel lemek hozták ránk, de anyám bátorságától megnyugodva, szó nélkül befordult a<br />
put riba, magukra hagyva a zsibongó cigányokat.<br />
Choli Daróczi József<br />
A megbélyegzett<br />
Kenyérsirató esteken,<br />
mikor a macskák holdat lopni jártak,<br />
a fal tövébe kuporodva<br />
soroltuk egymásnak<br />
félig kitalált álmainkat,<br />
jól kicifrázva, hosszan, sóváran<br />
(jó álomfejtõ suhanc nem volt közöttünk).<br />
Tréfát ûztünk a szegénységbõl,<br />
keserû szájjal trágárkodtunk,<br />
csámcsogtunk száraz torokkal,<br />
kegyetlenül.<br />
Ha meguntuk egymás álmait,<br />
Seherezádénk, a púpos Vak Kucsi<br />
meséit hallgattuk félálomra dõlve.<br />
Szavára ültünk,<br />
fényes ruhában hasítottuk az eget,<br />
kényesen.<br />
És jött a reggel!<br />
Lábszárunkra zuhant a vályoggödör,<br />
csillogó bogárhátunkra szakadt.<br />
A perzselõ nap tarkónkra csapott,<br />
harangzúgást toborzott körénk<br />
nem jött az ebéd!<br />
Szeretõnk mellettünk vágta a sarat,<br />
õ sem ismerte a konyhaillatot;<br />
hideg sóhaját csak éjjel hallatta,<br />
mikor már a mese is valósággá vált.<br />
53
PoLíSz<br />
Szent István koronáján<br />
a megdõlt kereszt.<br />
„Tarka népedet szeresd...!”<br />
Hogy hozzád hû lehessek,<br />
magadtól el ne ûzz,<br />
mert a távolság megszülheti a bûnt.<br />
Minden más szavam csak fikció,<br />
hogyan lássam meg benned mi a jó?<br />
ha szeretsz, szeretlek:<br />
– Jézus az enyém –,<br />
arcodarcomról csorog le a fény.<br />
Magam vagyok, s te is,<br />
félõn, remegõn:<br />
bûnben született ember,<br />
fekete, fehér.<br />
Itt állok tisztabarnán,<br />
Mária-Szentanya,<br />
mindannyiunk Asszonya –,<br />
fényességedben keresem meg magam.<br />
Minden amit látsz rajtam,<br />
Jézusi,<br />
minden amit látsz rajtam,<br />
ördögi.<br />
De hozzád, hogy hû lehessek,<br />
benned is ott az ok:<br />
híved magadért,<br />
jóságodért vagyok.<br />
Mint a hó...<br />
Nem lehetek más, sem jó,<br />
sem rossz:<br />
mint minden ember, élõ,<br />
élni akaró.<br />
Szeress, s szeretlek!<br />
Ne légy mostohám,<br />
a gyermek tisztelve szereti anyját.<br />
Az eredendõ erény olyan, mint a hó,<br />
ha lehullott, már bemocskolható.<br />
Talpig félelemben<br />
Mezsgyeföldekre kiszorulva,<br />
talpig félelemben állok<br />
házas hazátlanul.<br />
Mellemben bulldózer csikordulás;<br />
anyám csontjait forgatja ki.<br />
Templomaim szentséges sarkát tépi<br />
a huszonegyedik század.<br />
Harangos dalaimat kigúnyoló<br />
hazában vagyok kigúnyolható.<br />
Megbotló csillag kilépésem,<br />
kifosztottságom elárvult<br />
megalkuvó puszta test,<br />
lelkem megkopasztott idegen;<br />
eladó talpam alól a föld,<br />
szentséges<br />
szûk hazámban talajtalan honfoglaló.<br />
Bizalmam csaló hatalmak tárgya,<br />
testemben száz acél henyél,<br />
ajtómon hazaszél sír nyikorgó<br />
átkot.<br />
LAKATOS KLÁRA<br />
GRAFIKÁJA<br />
54
Osztojkán Béla<br />
Legenda a szerelemrõl<br />
A dolog úgy kezdõdött, a dolog tudniillik<br />
úgy kezdõdött, hogy Isten kísérte álmainkat;<br />
beköltözött hozzánk az Isten, hozzánk jött<br />
lakni és palotát állított nekünk, épített<br />
bolond-szép palotát, mert bolond-szép<br />
palotákra képes az ember: katedrálisokat<br />
épít a bolond, épít a szép szerelmes ember,<br />
bölcsõt és templomot épít,<br />
rügyeket képzel és április elejére végül<br />
maga is istenné lényegül.<br />
Hideget gyûjtöttek a fák ágai, átjárta<br />
csontunkat a szél; piros kis kályhák<br />
duruzsoltak bennünk s az egyetem körül<br />
térdeplõ liliputi tölgyek közt<br />
orcáinkról dicsõséges párafelhõcskék<br />
igyekeztek utat törni a magasság felé.<br />
Lámpás volt kezeinkben; szólítottak<br />
a törpe erdõk: hóban-avarban fészkelõ<br />
gyöngyvirágok kesergése szállott –<br />
tárogatóztak egy kicsit. S noha szépek<br />
voltunk, s talpunk alatt se mukkant hó<br />
szemernyi se, agyaras vadászok emelték<br />
miránk puskaporszagú gyámbotjaikat sorba.<br />
A történelem faggatása<br />
Add kezünkbe<br />
Itt állok férfikorom delelõjén.<br />
hazátlan álmok útvesztõjében<br />
sehonnai sorsomat, Uram, Ady Endre,<br />
poétaságod tollára ajánlom.<br />
Elúszó századok sírnak. – Hallom;<br />
nincs tõlük éjjelem, és nincsen<br />
nappalom: visszajárnak a megkínzott<br />
cigány férfiak. Kísértenek a tolvajjá<br />
üldözött javasasszonyok. Purdék hegedülnek,<br />
fekete szemeik, apró csillagocskák, cinkos<br />
csábítással hívnak: járnék<br />
velük én is régi rókatáncot…<br />
55
PoLíSz<br />
Uram, Ady Endre, százszor idézett mágusvezér,<br />
add rám varázslatos palástodat,<br />
hogy megkövetelhessem magyarságom –<br />
s Nékik, kiket földönfutóvá tettek<br />
szégyentelen századok,<br />
add kezükbe tiszta kesztyûdet –<br />
lesz majd kiket arcul csapni véle.<br />
Szepesi József<br />
Fohász helyett<br />
Sosem kérhetsz jobbat<br />
sosem kérhetsz szebbet<br />
mint azt amit szoktak<br />
kérni elesettek<br />
nálad szomorúbbak<br />
nálad betegebbek<br />
nálad megcsaltabbak<br />
nálad megvertebbek<br />
Nevükben kik úrnak<br />
embert nem neveznek<br />
kérj sok nyomorultnak<br />
sorsot becsesebbet<br />
Pogány ima<br />
Tákolmányod, Uram, az ember,<br />
bár öntatarozott, fehér,<br />
s a förtelem magasra dúcolt<br />
ízléséig tán fel sem ér,<br />
s kitört bár sûrû borzalomból,<br />
feldúlva sorsa gyom-gyepét:<br />
bölcs tákolmányodnak, ó, Uram,<br />
mûve, lásd, mennyi süppedék<br />
szerte e hûlõ vén planétán,<br />
viszályok roncsolt sebhelye;<br />
s – mi szembetûnõbb, nincs mutatvány –<br />
egy bolygó bombával tele.<br />
Nagy jó Uram, én nem ténfergek<br />
az oltárod körül – önnön<br />
hibám; tanúm te vagy, netán ha<br />
létezel – ma sem könyörgöm.<br />
Ma sem gyötri hát lelkemet gond,<br />
hogy miként gyónhatnék papnak,<br />
hisz jól tudom, füllent a pásztor,<br />
s a bárányok is hazudnak.<br />
Viszont aggódom: vajon holnap<br />
nem dõl-e fejemre a házam,<br />
nem lesz-e magzatom árva,<br />
s mint az ûzött vad, hazátlan?<br />
Az élet mért ilyen kegyetlen,<br />
s a sors mi végre alkotott?<br />
Hiszen ha jõ az éj, s lefekszem,<br />
álmomban mindig meghalok.<br />
Én mégsem könyörgök, lásd, Uram,<br />
csupán megkérdem, mert félek:<br />
oly olcsó manapság az ember,<br />
mit ér, mondd, holnap az élet?<br />
56
Helyzetjelentés<br />
A történelem faggatása<br />
A huszonegyedik század küszöbén<br />
korhadó ajtófélfának dõlve,<br />
megrökönyödve, bambán bámulok<br />
egy huszonöt voltos poros,<br />
olajfoltos villanyégõt,<br />
ami a nyálkahártyás, párás mennyezetbõl<br />
arasznyi kormos vezetéken<br />
akasztott ember nyelveként kilóg<br />
s gennyesen-sárgán<br />
idegeimbe vibrál szaggatottan,<br />
amint zihálva végsõ(?)<br />
lélegzetet vesz<br />
ez a századeleji, bágyadt,<br />
otthonnak csúfolt, ványadt,<br />
hörgõhurutos putri–kõrakás…<br />
Rostás Farkas György<br />
Balladás álmok<br />
mesélek néked<br />
kisfiam<br />
nyisd meg a szívedet<br />
s hallgasd<br />
az õsök történetét<br />
balladás álmokat<br />
hoz feléd a szél<br />
és egyre üszkösödõ<br />
jelenünkre<br />
a múlt<br />
pernyéje száll<br />
hol az éltetõ parázs<br />
amely tüzet lobbant<br />
mert van itt<br />
nyársra húzható remény<br />
bottal agyonvert<br />
vágy<br />
és nyüszítõ kín<br />
amelynek ajkát<br />
befogta a kétségbeesés<br />
mesélek néked<br />
kisfiam<br />
bátor cigányokról<br />
akik megnyúzták az eget<br />
s a fejük fölé<br />
emelték a vérzõ<br />
Napot<br />
s a csillagok könnyeit<br />
a kötényébe<br />
gyûjtötte össze nagyanyád<br />
s a nagyapád kalapjára<br />
tûzte a Holdat<br />
úgy ment be a sarki<br />
kocsmába<br />
mesélek néked<br />
kisfiam<br />
a tízemeletes<br />
betonkalodákról<br />
ahol az emberek<br />
nem néznek egymás szemébe<br />
mert attól félnek<br />
hogy a másik megfejti<br />
a titkot<br />
melyet rejtegetni akar<br />
a sarokba szorított<br />
lelkiismeret<br />
mert menteni szeretné<br />
az emberi méltóság<br />
föl-fölvillanó<br />
öntudatát<br />
mesélek néked<br />
kisfiam<br />
de elõbb ki kell venni<br />
a <strong>szám</strong>ból a zablát<br />
mert nagyon fáj<br />
a rabság<br />
57
PoLíSz<br />
Örökségem<br />
Egyre nehezebb vállamon<br />
a kereszt terhe<br />
tántorgó térddel<br />
cipelem ez az örökségem<br />
megkapaszkodnék egy jó<br />
szóban mint sánta<br />
a mankójában<br />
tüskés ágak csapódnak<br />
arcomba<br />
vérzik a megsértett öntudat<br />
ne bántsatok emberek<br />
Isten-mintázta arcomat<br />
nekem ezzel kell élnem<br />
s a gyermekeim<br />
sem menekülhetnek<br />
idegen országokba<br />
nekünk itt kell élnünk<br />
mert ükapáink<br />
itt eresztettek gyökeret<br />
itt nevelték föl<br />
HITÜKET<br />
F. TÓTH ZSUZSA GRAFIKÁJA<br />
Cigánykaraván<br />
Az istenek barnaságát festették arcunkra<br />
és én õrzöm az emlékek porlepte zálogjegyeit.<br />
Érzem a szegénység okozta sebek<br />
tegnapjait.<br />
Nem tudják Pándzsáb forrásai enyhíteni izzásaimat.<br />
Lelkünkben él Csandigár, ahogy lassan<br />
elhalad a cigánykaraván, hadat üzenve<br />
hadban állva megújítva.<br />
Perzselve ég szavunk új tájak határain,<br />
és elsüllyedt emlékekre találunk<br />
a névtelen utak sivatagjaiban.<br />
A templomok menedékhelyein a szentek<br />
éjszakákat virrasztottak,<br />
s dobszólót lüktetett vérünk<br />
a megsebzett zarándokimába.<br />
58
Ruva Farkas Pál<br />
A vasvirágok nyílása<br />
A történelem faggatása<br />
mennyire szerettem látni<br />
éjfél utáni ragyogásodat<br />
birkóztam a téllel a tavaszért<br />
milyen dühös voltam a dohos putrikért...<br />
most nincs kiért elautóznom<br />
de azért felébredek minden hajnalon<br />
már csak magammal hadakozom<br />
a csillagszemû gyermekeim távoli hangját elnyomja a csönd<br />
pedig hányan várnak még az úton...<br />
megöregedten nem harcolhatok<br />
tenyerembe lovakat rajzolok<br />
patáikra fehér rongyot csavarok<br />
esténként elvágtatok<br />
hiába ordítoznak a birsalma arcú vényasszonyok<br />
a piros almákért a pokolba is bebújnak a kis csórók<br />
ma este miénk a paradicsom...<br />
védd õket testvér<br />
félek...<br />
a kékarcúak visszalapátolják az árokba az utat<br />
a nap se találja többé arcukat<br />
kedvesem<br />
kikért várjam a vasvirágok nyílását...<br />
autómra lepke száll<br />
közelrõl még felismerhetõ a bátorságom<br />
meg mertem állni félúton<br />
pedig mennyire szerettem látni<br />
éjfél utáni ragyogásodat...<br />
A falu koldusai<br />
amikor megvakulnak az ablakok<br />
és arcra hullik a megoldás<br />
a büszkeség pisla fény mellett<br />
már nem bír az õsi erénnyel<br />
akkor nem nyit ki többé a bolt<br />
mert elfáradt apám jobb kezén a hüvelykujj<br />
anyám se száll már le többé<br />
a hét tízes vonatról<br />
bezár a pálinkamérõ Vén diófa is<br />
az elzabrált moziba meg beköltözik<br />
a megfojtott gimnázium csöndje...<br />
mert Pestre költöztek a Farkas-fiúk<br />
hogy az elárvult emlékeik<br />
szakállt növesztett honvágya<br />
csókokért kolduljon<br />
az alma illatú bevásárló-központok<br />
szerelmes kertjei alatt...<br />
59
PoLíSz<br />
Úttalanság<br />
te semmirõl sem tehetsz<br />
még akkor nem éltél<br />
itt a Földön...<br />
amikor mi már túl voltunk<br />
Pillangó és Bacskó<br />
elhantolásán<br />
nomád életünk<br />
haldoklása idején<br />
apánk balkézrõl jött<br />
szeretõinek<br />
hangos szárnycsapásain<br />
és a kereszt alatti Hapartyiságok 1<br />
fagyhalálain...<br />
Csokink és Kopaszunk<br />
szabadulásain<br />
túlélési asszonymustráikon<br />
már nevetgélni is tudtunk<br />
amikor ismét aratott nálunk<br />
a HALÁL<br />
Rácz Lajos<br />
Civilizáció<br />
Rostás-Farkas Györgynek<br />
hová lettek nomád álmaid<br />
a szabad szelek<br />
már rég nem lengetik ingedet<br />
húsevõ vágyaid<br />
konzervre cserélted<br />
a magányos sündisznóval<br />
el-elbeszélgetsz<br />
különös cigány-titkok<br />
talányos sejtések<br />
közös lábnyomát megtaláltad<br />
meneküléseid útját<br />
állta a civilizáció<br />
kijelölték immáron az utcát<br />
ahol élned kell<br />
s a pirosra váltott lámpák<br />
megállítják lépteidet<br />
és akkor elment anyánk<br />
hogy felöltöztesse a babáját<br />
és megetesse a sírdogáló kisfiát...<br />
rövid élhetõ nyarak<br />
hosszú hideg téli esték<br />
korgógyomrú<br />
mécses szagú<br />
õszi délutánok<br />
csóróságra hangolt<br />
félelemszagú téli esték<br />
csavargatták pajeszainkat<br />
és alig arasznyi szerelmek<br />
ijesztgették ifjúságomat<br />
amitõl elszökött belõlem<br />
a boldogság<br />
mezítlábas hontalansága is<br />
mert elfogyott elõlem<br />
a hozzád vezetõ<br />
ÚT...<br />
1 Rostás Farkas György Harpatyi címû írásának cím -<br />
szereplõje. Szegény, öreg cigányemberre utal.<br />
PATÓ IBOLYA GRAFIKÁJA<br />
60
Jövevény<br />
(XXVI. Zsoltár)<br />
A történelem faggatása<br />
Megrepedt nádszál vagyok a kezedben Uram.<br />
Ne roppants össze, adj nékem kegyelmet.<br />
Adj nékem új szívet, új eget és földet, mert<br />
jövevény vagyok én ezen a bolygón.<br />
Hiúság és tudás, mint élõ sövény befonja életemet<br />
– de én a mai napon kivetek szívembõl,<br />
lelkembõl, elmémbõl minden hamisságot.<br />
Lerombolok minden bálványt és képmutató<br />
oltárt az Úr Jézus Krisztus nevében, megtagadom<br />
az eddigi életemet.<br />
Atyám, lobbantsd föl a pislákoló lámpabelet,<br />
hogy megleljem a Hozzád vezetõ utat.<br />
Horváth Gyula<br />
Szólnak a holtak az égen<br />
Akit megsirattak:<br />
te voltál;<br />
utánad érdeklõdöm<br />
minden kedves nõnél,<br />
de csak rázzák a fejüket,<br />
s hálából annyi együttérzést<br />
tépnek ki lelkükbõl,<br />
hogy félig eltakarja<br />
ágyam sebét,<br />
szerény szótlanságod<br />
milyen hangos lett…<br />
felkiabálja bennem a halált,<br />
s elfelejtve e nép<br />
csókjának keserû szájízét:<br />
legelsõ hajszáladba kapaszkodok,<br />
s azt se bánom,<br />
ha fogad közt csüngve<br />
viszel magaddal a földtengeren át,<br />
amikor már<br />
elértük az ég partját:<br />
élõk leszünk,<br />
szép szerelmes élõk,<br />
s akkor érzed majd,<br />
hogy méhedben megmozdul<br />
egy boldog lehetõség,<br />
s akkor hasonlítani fogunk<br />
az emberre,<br />
mert megváltó kell ide,<br />
szorgalmas világmegváltó,<br />
hogy lyukas tüdõnket megfoltozza,<br />
hogy a vért okádó folyók torkát<br />
orvosolja,<br />
hogy a három hónapos ember koponyájáról<br />
az orvosok bakancslépését<br />
örökre<br />
és szigorúan<br />
letiltsa.<br />
Akit megsirattak:<br />
te voltál;<br />
utánad érdeklõdöm<br />
minden kedves nõnél,<br />
a hajad selymét keresem<br />
minden futó, loholó szerelemben,<br />
61
PoLíSz<br />
de csak rongyos, ájult, fakó anyagok<br />
tévednek a kezemhez, a <strong>szám</strong>hoz,<br />
és bennük hallom én<br />
egy ország sírását, zokogását,<br />
bennük látom én<br />
az öreg édesanyák<br />
nyomorúságos,<br />
lyukas csizmáját, sánta botját,<br />
bennük látom én,<br />
a seggén ugrándozva haladó vidék<br />
amputált lábát,<br />
amputált karját,<br />
kivágott nyelvét,<br />
s mennék, mennék én<br />
amerre a két szemem lát,<br />
de akinek fallá keményedett<br />
lépte elõtt a föld:<br />
szabadulást vár,<br />
szerelmet vár,<br />
s érzi õ,<br />
hogy torkában fuldoklik egy nép,<br />
meztelenre vetkõzi húsát a csont,<br />
tárcatenyerébe könnypénzeket tesz a szem,<br />
s tudja õ,<br />
nagyon tudja,<br />
hogy arcátlan idõben<br />
arcátlan a szerelem.<br />
Akit megsirattak:<br />
te voltál;<br />
utánad érdeklõdöm<br />
minden kedves nõnél,<br />
s fájnak a <strong>szám</strong>ban a csókok,<br />
mint a beteg fogak,<br />
és látom én halálos ágyán<br />
kínlódni e vidéket,<br />
méhébõl romlott csecsemõk zuhognak,<br />
két karját lefogja az ég!<br />
de hiába…<br />
rúg, hánykolódik az utolsó remény!<br />
ágyánál halottak ülnek,<br />
szép szavakat beszélnek…<br />
és szólnak a holtak az égnek:<br />
fogja le felpattant szemét<br />
az utolsó reménynek.<br />
Kétezer év múlva<br />
Istenem, mióta idõzik arcomon a zokogás…<br />
kétezer év múlva is ráismerek a mosolyodra…<br />
tiszta szél törli arcomról a könnyeket:<br />
estére puha, selymes kezed helyett<br />
betakar.<br />
Kétezer év múlva is ráismerek a mosolyodra…<br />
napok óta sûrûn zuhog a hallgatás…<br />
csak emléked csap le hozzám villámként,<br />
hogy voltál, s ha viharokkal támad Miskolcra<br />
a tél,<br />
PATÓ SELAM GRAFIKÁJA<br />
fázó ujjaid nem menekülnek zsebem óvóhelyére,<br />
és nem leszel napokon át szomorú<br />
az út mentén holtan fekvõ fiatal fákért,<br />
édes, olyan súlyos mély sebei vannak<br />
a magánynak…<br />
62
szívemben napokon át csapatokba sorakoznak<br />
a kegyetlen, erõs fájdalmak,<br />
s a te arcodon milyen vastag a földkötés…<br />
édes, párnák alól kihúzták a sírhelynyi hazánkat,<br />
senkink sem maradt,<br />
csak a szomorú õsz, a kegyetlen tél,<br />
nem maradt senkink édes,<br />
csak örökkön-örökké elnémult szájak földön, égen,<br />
és embertelen árvaságot hánytak<br />
az élõk arcára,<br />
embertelen árvaságot hánytak a gyönyörû<br />
holtak arcára,<br />
sebes az élõk arca, sebes a holtak arca,<br />
súlyos sírástól sebes anyám arca,<br />
és fegyverektõl sebes a Föld szomorú<br />
arca,<br />
Édes, Budapesten sírni láttam a Dunát,<br />
két vállát átölelve hiába vigasztalta a SZABADSÁG<br />
híd, csak sírt a Duna…<br />
s futva, rohanva végigzokogta Közép-Európát<br />
értünk,<br />
égen és földön elárvultakért, kiknek átlábalhatatlan<br />
mélységes mélyvizû sorsán ringatózó szabadságot<br />
megtorpedózzák a törvénytelenségek,<br />
s a süllyedõ élet fedélzetén könyörgünk segítõ karokért,<br />
mentsen meg minket;<br />
könyörgünk egymás ágyáért, mint utolsó<br />
mentõcsónakért, hogy menekülve kijussunk<br />
valahová, mindegy, hogy hová,<br />
csak partot érve, zöldelljen a szabadság,<br />
a szeretet,<br />
s árnyékában megpihenjünk;<br />
kétezer év múlva is ráismerek a mosolyodra,<br />
szobámban sûrûn zuhog a hallgatás,<br />
csak emléked csap be hozzám villámként,<br />
hogy voltál.<br />
A történelem faggatása<br />
63
PoLíSz<br />
Mondd, akarsz-e...<br />
Pató Selam<br />
Lelki tájkép<br />
(Parafrázis Kosztolányi költeményére)<br />
A szabadítóm, mondd, akarsz-e lenni,<br />
mondd, meg akarsz-e váltani,<br />
az életemben újra megszületni,<br />
lét-éjjelembõl fénybe rántani,<br />
emlék-óceánomból felmerülni,<br />
léleklángok vizében fürdeni,<br />
isteni álomként beteljesülni,<br />
percek gyümölcseit begyûjteni?<br />
Akarod-e hatalmas ébredésnek<br />
diadalát látni koszorúk közt,<br />
hallani, mit mond saját szívverésed,<br />
s nem erõlködni, hogy szavát legyõzd?<br />
Akarsz-e hittel legjobbat remélni,<br />
újra váltani azt, ami régi,<br />
összefonódni a furcsa jelennel,<br />
nem megalkudni a kövült csenddel?<br />
Bizton ragadni meg egy sugarat,<br />
mi valahogy a világban maradt,<br />
s a halhatatlanra nyit egy ajtót –,<br />
tört kenyérrel telt-e szakajtód?<br />
Akarsz egy falatnyi Krisztus lenni,<br />
magadat nyújtva magadhoz venni?<br />
Akarsz-e szememben lenni örömkönny,<br />
amelynek tükrére a szellem várt?<br />
Hogy leomoljon a káprázat-börtön<br />
– akarsz, akarsz-e lenni messiás?<br />
Nézem a havat, látom a tájat<br />
és emlékeim annyira fájnak<br />
hogy nem foghatja fel képzelet.<br />
Elõször látom így az Életet...<br />
Jelenem is és jövõm is a múlt<br />
mely szikrázó fehérséggé fakult<br />
és beborít magával mindent.<br />
Piros reményem fák karjain leng<br />
mint üres hinta, sírva nyikorog<br />
alatta behavazott lábnyomok<br />
Az égbõl testmeleg könny pereg<br />
alászállva jég-szuronnyá mered<br />
vakító fény villan meg a hegyén<br />
s a tar ágra felakasztott remény<br />
csapongó árnyat vet a tájra –<br />
lassulva lebben elõre-hátra...<br />
Bár hullna inkább le az a hinta<br />
ne írna ûrbe mint veres tinta<br />
ne fájna tovább lüktetése<br />
kötelét vágná el a fagy kése<br />
Egy sercenéssel hunyna ki lángja!<br />
Végtelen téllel dacol e máglya...<br />
mint örökmécs egy õsi sejtben –<br />
nyugvás lenne már megfagyni csendben...<br />
A magyarországi cigány szerzõk életrajzai<br />
FARKAS KÁLMÁN<br />
(Törökszentmiklós, 1930–2004, Nyíregyháza). Prózaíró, egyetemi tanár. A negyvenes évek végén<br />
in dult el a törökszentmiklósi cigánysorról, hogy tanuljon. Útja a Gödöllõi Agrártudományi Egye -<br />
te men folytatódott. Az ötvenes évek elejétõl a Szabolcs-Szatmár-Bereg megye lapjánál újságíró.<br />
Magyarország elsõ cigány származású újságírója. 1964-ben a Munka Érdemrend bronz fokozatát,<br />
1975-ben ezüst fokozatát kapja meg; 1988-ban az MCKSZ Szabolcs megyei elnöke; 1994-ben<br />
az OCKÖ alelnöke, a Cigány Hírlap fõszerkesztõje. Legfontosabb mûvei: Értetek kiáltok (1992);<br />
Korona nélkül (1996); Sorstudat (1998); Csisznyikóí cserepek (1998).<br />
64
A történelem faggatása<br />
ORSÓS JAKAB<br />
(Nagykanizsa közelében, 1920–2002, Gellénháza). Prózaíró, fafaragó. Vándor beás ci gány csa lád -<br />
ban született. 1942-ben katonának bevonult, szovjet fogságba esett, 1948-ban tért haza. Olajipari<br />
tech nikus lett. Fafaragóként „Népmûvészet mestere” címet kapott 1962-ben. 1952-tõl írással fog -<br />
lal kozott, fõleg elbeszéléseket, karcolatokat írt. Haláláig a Zalai Irók <strong>Egyesület</strong>ének elnöke.<br />
Kötetei: Aki hallja, aki nem hallja (1982), Gyökerezés (1992).<br />
LAKATOS MENYHÉRT<br />
(Vésztõ, 1926–2007, Budapest). Prózaíró. 1954-ben a nagykõrösi Népi Kollégium általános mér -<br />
nöki szakán végzett. Szakmájában az ötvenes-hatvanas években dolgozott, 1964–69 között Nagy -<br />
kõrösön a Cigány Téglagyár igazgatója. 1973-tól szabadfoglalkozású író. 1988-tól a Magyarországi<br />
Cigányok Kulturális Szövetségének elnöke. Az irodalmi elismerést elsõ regénye Füstös képek<br />
(1975) hozta meg <strong>szám</strong>ára. 1976-ban Füst Milán-díjat, 1976-ban és 1993-ban József Attila-díjat<br />
kapott. Késõbbi könyveibe, egzotikus keleti meséibe (A hosszú éjszakák meséi) és rövid életképeibe<br />
(Csandra szekere) is beleszõtte a cigányfolklór elemeit.<br />
CHOLI DARÓCZI JÓZSEF<br />
(Bedõ, 1939–) költõ, mûfordító, dramaturg, rendezõ, a Zsámbéki Katolikus Tanítóképzõ Fõiskola<br />
ta nára. Tizenhat éves koráig a bedõi cigánytelepen élt. 1958-ban családja Budapestre költözött. A gimnáziumot<br />
Choli Daróczi esti tagozaton fejezte be. Közben volt bányász, segédmunkás, vagon -<br />
kirakó. A hetvenes években tagja volt az MTA kutatócsoportjának, amely a cigányság szociális,<br />
kulturális helyzetét vizsgálta. Késõbb tanácsi elõadó, népmûvelõ, tanító. 1985–86-ban a Hazafias<br />
Népfront mellett mûködõ Országos Cigánytanács vezetõje volt. Az 1987–88-ban a Magyarországi<br />
Cigányok Kulturális Szövetségének ügyvezetõ titkára. Elsõ önálló szerkesztésû kötete 1979-ben<br />
jelent meg Uzhe Jilesa (Tiszta szívvel), majd a Fekete korall, a cigány költõk antológiája. Choli<br />
Daróczi 1975 óta tagja volt a Magyar Írószövetségnek. Nagy vállalkozása az Újszövetség cigányra<br />
for dí tása (1996).<br />
OSZTOJKÁN BÉLA<br />
(Csenger, 1948–2008, Budapest), költõ, prózaíró. 1966–76 a Ganz-MÁVAG-ban esztergályos, marós.<br />
1977-tõl szellemi szabadfoglalkozású. Debrecenben, majd Budapesten élt. 1986-ban a Ma gyar -<br />
országi Cigányok Kulturális Szövetségének egyik szervezõje lett. 1989-tõl a Phralipe Függet len<br />
Cigány Szervezet ügyvezetõ titkára, elnöke. A Phralipe Alapítvány megbízott elnöke, a Phra lipe<br />
címû folyóirat fõszerkesztõje. 1990–91-ben a Magyarországi Roma Parlament szóvivõje, 1991–93-<br />
ban fõtitkára, és az Amaro Drom folyóirat alapító szerkesztõje. Mûvei közül: Halak a fekete citerában<br />
(versek, 1981), Hóesés hûségben (versek, 1983), Átyin Jóskának nincs, aki megfizessen (regény, 1997).<br />
SZEPESI JÓZSEF<br />
(Salgótarján, 1948–2001, Budapest), újságíró, költõ. Szobafestõ-mázoló szakmát tanult, de fel nõtt ként<br />
levelezõn végezte el a közgazdasági technikumot. Szülõvárosában több munkahelyen dol go zott, többek<br />
között öntödében, ahol csoportvezetõ lett. A hetvenes évek elején jelent meg elsõ ver ses kötete,<br />
Elszórtan, mint gyom. 1986-ban a Romano Nyeripe, az elsõ cigány újság fõmunkatársa. A kilenc venes<br />
évek végén az Országos Cigány Információs és Mûvelõdési Központban az Irodalmi Kabinet vezetõ je.<br />
Idõközben egy újabb fontos verseskötete látott napvilágot Pogány ima címmel (1997).<br />
65
PoLíSz<br />
ROSTÁS FARKAS GYÖRGY<br />
(Újkígyós, 1949–), prózaíró, költõ, mûfordító, újságíró, népmûvelõ, a cigányság hagyományainak<br />
és nyelveinek kutatója. 1970–1988 között a Lapkiadó Vállalatnál szerkesztõ, felelõs szerkesztõ, fõ -<br />
mun katárs, 1990-tõl a Magyarországi Cigányok Érdekszövetségének elnöke, 1989-tõl a Cigány<br />
Tudo mányos és Mûvészeti Társaság elnöke. 1995–1999 között a budapesti roma kisebbségi önkor -<br />
mány zat elnöke, az Országos Cigány Kisebbségi Önkormányzat elnökségi tagja. 1993-tól a<br />
Khetano Drom (Közös út) folyóirat fõszerkesztõje. 1994-tõl a Magyar Újságírók Országos Szö vet -<br />
sé gében a cigány szakosztály elnöke. A Magyar Írószövetség tagja. Néhány mûve: Megváltásért<br />
(1989, 1991), Cigányságom vállalom (1992), A békesség zarándokai (1997), Balladás álmok (válogatott<br />
versek, 2003). Fontosabb díjai: A Magyar Köztársasági Érdemrend kiskeresztje (1994), József<br />
Attila-díj (2005), A Magyar Köztársaság Babérkoszorúja-díj (2011).<br />
RUVA FARKAS PÁL<br />
(Újkígyós, 1952–), költõ, prózaíró, egyébként kisebbségi politikus. 1981-ben megszerzi a MUOSZ<br />
újság írói diplomát, 1990-ben pedig egyetemi diplomát az ELTE BTK szociológia-szociálpolitika<br />
szakán. A hetvenes-nyolcvanas években több cigány klub vezetõje. 1979–92-ben Budapesten a<br />
Pallas Lap- és Könyvkiadó Vállalatnál újságíró, felelõs szerkesztõ. 1986-ban a Magyarországi Cigá -<br />
nyok Kulturális Szövetségének alapító elnökségi tagja. 1987–90-ben a Románo Nyevipe címû cigány<br />
újság felelõs szerkesztõje. 1990–91-ben, illetve 1991–92-ben a második és a harmadik cigányújság<br />
(Elõszó és Élõ-szó) alapító fõszerkesztõje. 1997–2009 között televíziós és rádiós kuratóriumok tagja.<br />
2007-tõl kezdve alapító elnöke a Cigány Írószövetségnek. Fontosabb irodalmi mûvei: Vasvirágok<br />
nyílása (versek, 1996), Elgurult álmok (novellák, 2010), Ameddig forog a cigánykerék... (novellák, 2011).<br />
Kitüntetései között van állami Kisebbségekért-díj (2010).<br />
RÁCZ LAJOS<br />
(Jánoshalma, 1954–2000, Budapest), költõ. Zenész cigánycsaládból származott. A bajai Köz gaz da -<br />
sági Technikumban végezte el a szakmunkás iskolát. Késõbb Budapestre költözött, ahol különféle<br />
munkákkal próbálkozott (raktári-, faosztályozó-, könyvtárosi munkák egy munkásotthonban).<br />
Huszonhét évesen kezdett verseket publikálni és a Lungo Drom cigány folyóirat munkatársa lett.<br />
Verses kötetei: Zsoltárok, Élõ remény.<br />
HORVÁTH GYULA<br />
(Alsóvadász, 1960–), költõ. Az alsóvadászi cigánytelepen nevelkedett. Gimnáziumi évei után rövid<br />
ideig Budapesten, azóta Miskolcon él. Verseket tizennégy évesen kezdett el publikálni. Válogatott<br />
versei 1995-ben Az árvaság anatómiája és 2002-ben A kínok félideje címmel láttak napvilágot.<br />
PATÓ SELAM<br />
(Budapest, 1975 –), költõ- és festõnõ. Anyai ágon cigány. Újságírói-szerkesztõi tevékenységét 1993-<br />
ban kezdi. Azóta több folyóirat munkatársa vagy vezetõje, 1996-tól a Közös Út – Kethano Drom<br />
mun katársa, jelenleg olvasószerkesztõje. 2001-ben alapítja az Újjászületés címû folyóiratot, mely -<br />
nek immár 11. éve fõszerkesztõ-laptulajdonosa. A Magyar Újságírók Országos Szövetsége Cigány<br />
Szakosztályának tagja. Mintegy harminc antológia és más könyv szerkesztõje. Néhány verseskötet<br />
szerzõje. Képzõmûvészeti ágazatokban is alkot.<br />
66<br />
Összeállította: KS
Világbeszéd<br />
F. Scott Fitzgerald<br />
(Amerikai Egyesült Államok)<br />
F. Scott Fitzgerald (1896–1940) egyike a XX. század legnagyobb amerikai íróinak. A húszas években<br />
üstö kösként tûnt fel hazája irodalmának egén. Ma világszerte reneszánszát éli, s Hemingway mellett õt<br />
tartják az amerikai novella legnagyobb múlt századi mesterének. Az ólomkristály címmel jelentek meg ma -<br />
gyarul válogatott novellái, és mind az öt regénye is lassan napvilágot látott magyarul, köztük a leghíresebb,<br />
A nagy Gatsby, az amerikai álom kiüresedésének félelmetes és gyönyörû látlelete. Elbeszéléseinek hõsei az<br />
„elveszett nemzedék” tagjai, akik az elsõ világégésbõl gyõztesen tértek vissza az európai harcmezõkrõl, de<br />
nem találták helyüket hazájukban, mert nem láttak maguk elõtt értelmes életcélt. Az alább közölt elbeszélése,<br />
A jégpalota 1920-ban jelent meg, és most elõször olvasható magyarul. Elõtte azonban még a szerzõ iz -<br />
gal mas vallomását is közöljük a mû keletkezésérõl.<br />
Írók és módszereik<br />
A jégpalota keletkezésérõl<br />
Az a gondolatom, hogy megírjam A jégpalotá-t (The Ice Palace, Saturday Evening<br />
Post, május 22), akkor támadt, amikor egy fiatal lánnyal társalogtam szülõvárosomban,<br />
a Minnesota állambeli St. Paulban. Késõ este volt novemberben, és mozi után épp ha -<br />
za felé tartottunk az autómmal.<br />
– Na, megjött a tél – mondta a lány, s orrával a konfettihez hasonló hópihék felé bö -<br />
kött, melyeket a szél mind gyorsabban kezdett szórni az utcán.<br />
Tüstént azokra a telekre gondoltam, melyeket eleddig volt alkalmam megismerni<br />
ezen a környéken, a rideg és unalmas, a látszólag soha véget nem érõ telekre, s aztán<br />
ar ról kezdtünk beszélni, hogy milyen is lehet az élet Svédországban.<br />
– Kíváncsi lennék – jegyeztem meg többek közt –, hogy vajon a svédeknél nem vált-e<br />
ki depressziót a hideg, és vajon az a klíma mennyire hat nyomasztólag rájuk, vagy teszi<br />
fa gyossá õket. – És itt hirtelen elhallgattam, mert megéreztem, hogy ez akár egy új el -<br />
be szélés témája is lehet.<br />
Két hétig játszadoztam ezzel a gondolattal anélkül, hogy egy sort is leírtam volna.<br />
Úgy éreztem, kidolgozhatnék valamit egy olyan angolszász származású személyrõl<br />
vagy többrõl, aki nemzedékek óta él nagyon hideg klimatikus körülmények között. Egy<br />
rész let már ki is rajzolódott a fejemben: az elsõ szélfutta hógomolyagok az utcán, mint<br />
vala mi hideg kísértetek vészjósló elõõrsei.<br />
Két héttel ezután valahogy az alabamai Montgomeryben jártam, s az egyik este, egy<br />
fia tal lánnyal sétálva, a városka temetõjéhez értünk. A lány arról beszélt, hogy egy ide -<br />
gen, mint például én, képtelen megérteni, hogy õ mit érez a konföderációs katonák sír -<br />
jai mellett, mire én azt válaszoltam, hogy nagyon is megértem, olyannyira megértem,<br />
hogy ezt akár papírra is vethetem. Másnap, amikor hazafelé zötyögtem a vonaton St.<br />
Paul felé, már világosan tudtam, mirõl szól majd a leendõ elbeszélés: a kontrasztról Ala -<br />
ba ma és Minnesota között. Mire megérkeztem, már pontosan tudtam, hogy<br />
67
PoLíSz<br />
(1) mi is ennek a kontrasztnak a lényege;<br />
(2) milyen gondolatok is járhatnak annak a déli állambeli lánynak a fejében, aki észak -<br />
ra kerül;<br />
(3) a hideg, mint jelenség, állandóan jelen van valahol mélyen a lány tudatában;<br />
(4) ez a jelenség egy jégpalotában kell, hogy testet öltsön. (Már jó ideje gondoltam ar -<br />
ra, hogy egy jégpalotáról írjak egy elbeszélést; ez elõször akkor jutott eszembe, amikor<br />
anyám említette, hogy volt náluk ilyen St. Paulban a nyolcvanas években).<br />
(5) s még egy részlet: a hó a vasúti kocsik közti zárt peronon.<br />
Miután visszatértem St. Paulba, a család minden tagját ravaszul kifaggattam a jég pa -<br />
lo tával kapcsolatos emlékeirõl. A közkönyvtárban még egy durva vázlatot is sikerült fel -<br />
fe deznem, mely annak idején egy újságban jelent meg. Aztán azt remélve, hogy hátha<br />
találok valami eseményt vagy egyéb részletet, amit még felhasználhatok, nagyon fi gyel -<br />
me sen áttanulmányoztam jegyzeteimet (ezt egyébként mindig megteszem, mielõtt írni<br />
kezdenék valamit), ám ez esetben, azt hiszem, az égvilágon semmit sem találtam egy<br />
talán érdekesnek tûnõ eszmecserén kívül, melyet egy lánnyal folytattam arról, hogy az<br />
em berek – természetüket tekintve – macska- vagy kutyafélék.<br />
Aztán belevágtam. Elõször egy novellisztikus vázlatot készítettem egy fiatal lány<br />
min dennapi életérõl Alabamában. Az eleje tehát megvolt. Ez lett az elsõ rész. Megírtam<br />
a temetõjelenetet, melyben megemlítem, hogy a lány szerelmes, és céloztam arra is,<br />
hogy nem szereti a hideget. Ez lett a második rész. Ezután elkezdtem bonyolítani a har -<br />
ma dik részt, melyben a lánynak meg kellett érkeznie az északi városba, de már a kö ze -<br />
pén éreztem, hogy ezt a részt halálosan unni fogom, s ezért ugrottam egyet, mégpedig<br />
a jégpalotával kapcsolatos jelenet elejére, mely a leginkább lelkesített. Írni kezdtem azt<br />
a jelenetet, amikor a fiatal pár szánon megy a jégpalotához, de aztán hirtelen bekattant<br />
egy kép a jéglabirintusról, úgyhogy nem folytattam a jégpalota részleteinek leírásával<br />
való bíbelõdést, hanem azonnal azt kezdtem el mesélni, hogyan tévedt el a lány a la bi -<br />
rin tusban. Az elsõ és a második rész két napot vett igénybe. A harmadik napon fe jez -<br />
tem be a jégpalotával és a labirintussal kapcsolatos részt (az ötödiket), és az utolsót<br />
(a hatodikat) is, mely visszatér az alabamai motívumhoz. Ily módon ez lett a tör té ne tem -<br />
nek az eleje és a vége, mellyel a legkönnyebb volt megbirkóznom, és melynek megírása<br />
a legnagyobb örömet is okozta nekem, s ez lett a kulmináció is, mely a legizgalmasabb<br />
és legérdekesebb feladat volt kidolgozni. A harmadik és a negyedik rész megírása,<br />
mely nem igazán váltott ki belõlem különösebb lelkesedést, három napig tartott, s<br />
közben mér hetetlenül untam az egészet, állandó bizonytalanságban voltam, kihúztam<br />
egyes ré sze ket, újra fogalmaztam, átszerkesztettem az egészet, de végül gyakorlatilag<br />
már nem is érdekelt, hogy jó-e vagy rossz, amit összeírtam.<br />
Ennyi az egész. Ily módon tehát, akaratlanul is, ezzel saját elméletemet bizonyítom,<br />
mely szerint az, aminek megírása a szerzõnek örömet okoz (esetleg csak bizonyos ér -<br />
te lemben vett naturalista realizmus képezhet kivételt), az olvasónak is nagyobb örömére<br />
szol gál, mint az, amit kínkeservesen kell elõásnia agytekervényei mélyérõl.<br />
68
A jégpalota<br />
Világbeszéd<br />
1<br />
A napfény úgy csorgott le a háztetõn, mint arany festék egy szép ógörög vázán, és az<br />
itt-ott látható, szeplõkhöz hasonló árnyékpettyek csak fokozták a fényözön erejét. A legközelebbi<br />
két szomszéd: Butterworth és Larkin háza a magas és vaskos fák mögé bújt; a<br />
Happer-ház azonban telibe kapta a napfényt, de azért egész nap jóhiszemûen és tü rel -<br />
mesen nézte a porlepte utcát. A színhely Tarleton város, Georgia állam egyik leg távo labbi<br />
déli csücske, az idõpont pedig körülbelül délután két óra, egy meleg szep tem be ri napon.<br />
Fent a hálószobában Sally Carrol Happer tizenkilenc esztendõs állát az ötvenkét esz -<br />
tendõs ablakpárkányon nyugtatva épp azt figyelte, ahogy Clark Darrow vízözön elõtti<br />
Fordja befordul a sarkon. Az autóban nagyon meleg volt, a nap és a motor kegyetlenül<br />
hevítette fém alkatrészeit – és Clark Darrow, aki egyenes derékkal, komoly, figyelmes<br />
arc cal ült a kormánykeréknél, akár egy alkatrésznek is érezhette magát, és valószínûleg<br />
szintén olyannak, melynek meg vannak <strong>szám</strong>lálva a napjai. Óvatosan kerülgette a mély,<br />
poros kátyúkat, de még így sem sikerült elkerülnie mindegyiket, és ilyenkor nagyot zök -<br />
kent az autó, Clark meg dühösen nagyot rántott a kormánykeréken. Végül azért sikerült<br />
többé-kevésbé pontosan Happerék háza elõtt leparkolni automobiljával. A motor<br />
pa na szos berregéssel, de láthatóan megkönnyebbülten, sóhajtozva leállt, majd egy ideig<br />
csend lett. Aztán a fiú olyan éleset füttyentett, mint a nádi rigó.<br />
Sally Carrol álmos szemekkel nézett le az ablakból az autóra. Ásítani akart, de hogy<br />
ezt megtegye, fel kellett volna emelni állát a párkányról, s ezért inkább nem tett semmit.<br />
Tovább nézte az autót, miközben tulajdonosa a férfias közömbösség festõi testtartásával<br />
várta a választ. Nem volt válasz. Így a következõ percben ismét megszólalt az éles fütty.<br />
– Széjp jaó reggeltet, Clark! – üdvözölte a lány a fiút dallamos déli akcentusán.<br />
Clark, mivelhogy nagydarab gyerek volt, nehezen préselte ki magát a kocsiból, és sze -<br />
me sarkából az ablakra nézett.<br />
– Azt a széjp jaó reggeltet mán százszor is átaludtad, Sally Carrol.<br />
– És aztán!<br />
– Mit csinálsz?<br />
– Almát eszem.<br />
– Nem jössz egy kicsit pancsolni? Úszhatnánk is egyet.<br />
– Felõlem.<br />
– Akkor mi lenne, ha csipkednéd magad?<br />
– Felõlem.<br />
Sally Carrol nagyot sóhajtott, és igencsak kelletlenül ellépett az ablak mellõl, ahol az -<br />
zal foglalatoskodott felváltva, hogy vagy zöld almát evett, vagy papírbabákat festett kis<br />
hú ga <strong>szám</strong>ára. Odament a tükörhöz, lassan és elégedetten megnézte magát, kent egy kis<br />
rúzst a szájára, szórt egy kis púdert az orrára, aztán rövidre nyírt, búzaszínû szõke<br />
bubi frizurájára piros rózsás szalmakalapot tett. Felrúgta véletlenül a kis festékes vödröt,<br />
„azt a hét meg a nyolcát,” dünnyögte, de otthagyta az egészet, és kiment a szobából.<br />
– Hogy s mint, Clark? – kérdezte egy perc múlva, amint kényelmesen elhelyezkedett<br />
az ülésen.<br />
– Nincs okom panaszra, Sally Carrol.<br />
69
PoLíSz<br />
– Merre tartasz?<br />
– A Walley-tóhoz, ha nincs ellenedre. Szóltam Marylynnek, hogy beugrunk hozzá, és<br />
el visszük. Joe Ewingot is vele.<br />
Clark barna bõrû fiú volt és nyúlánk, s volt egy rossz szokása: amikor járt, kissé gör -<br />
bí tette a hátát. Keményen tudott nézni, és hirtelen haragú volt, de gyakran és kedvesen<br />
mo solygott. Volt „egy kis tõkécskéje,” mely épp elég volt ahhoz, hogy ne kopjon fel az<br />
álla és fussa benzinre. S mióta két éve elvégezte a Georgiai Mûszaki Fõiskolát, mást sem<br />
csi nált, mint álmosan járta szülõvárosának csendes utcáit, és mindenkivel megtárgyalta,<br />
hogyan fektethetné be tõkécskéjét a legjobban úgy, hogy mielõbb meggazdagodjon.<br />
Úgy találta, hogy itt délen egyáltalán nem nehéz dologtalanul is megélni; a sok kis<br />
csit ribõl sok gyönyörû nagylány lett, s a legszebb köztük a csodálatos Sally Carrol; és<br />
mind egyikük szeretett úszni, táncolni és udvaroltatni magának a virágillatú nyári es té -<br />
ken – és mindegyikük egyszerûen imádta Clarkot. És ha a nõi társaság túl nagyra nõtt<br />
körü lötte, akkor mindig akadt legalább fél tucat fiatal jó barát, aki azonnal kész volt segí -<br />
teni, vagy hajlandónak mutatkozott egy kis golfozásra vagy billiárdra, esetleg felhajtani<br />
néhány pohárkával abból a „a jó fajta sárga nedûbõl” a társaság kedvéért. Idõnként e jó<br />
ba rátok valamelyike mindenkit körbelátogatott elutazása elõtt New York-ba, Phila del -<br />
phiá ba vagy Pittsburgh-be, ahol – mint mondták – várt rájuk a nagybetûs Élet. De leg -<br />
több jük itt maradt ebben a kissé poros földi paradicsomban, ahol jó volt álmodozni a<br />
kéklõ ég alatt a szentjánosbogaras nyári estéken, a túlnyomóan feketék által tartott zajos<br />
utcai vásárokon lõdörögni és alkudozni – de különösen jó volt e sok bájos, dallamos be -<br />
szé dû lányka körül sündörögni, akiket anyáik és nagyanyáik nevelték úgy, ahogy õket is<br />
nevelték: a hagyományos módszerekkel, pénz nélkül.<br />
A régi Ford, miután szerencsésen és durrogva beindult anélkül, hogy szétesett volna,<br />
Clarkkal és Sallyvel a fedélzetén csörömpölve végiggurult a Valley Avenue-n a Jefferson<br />
Streetig, ahol a földutat aszfalt váltotta fel; elhaladt az álmos Millicent Place-en, ahol volt<br />
né hány gazdag és elõkelõ kertes ház és villa; s aztán tovább robogott a belváros felé. Itt<br />
már vigyázni kellett a vezetéssel, mert ilyenkor népesek voltak az utcák: mindenkinek<br />
akadt valami sürgõs tennivalója, ami elsõsorban a bevásárlás volt. Az emberek lustán lõ -<br />
dö rögtek mindenütt, s a csigalassúsággal haladó villamos meg bõgõ ökörcsordát terelt<br />
ma ga elõtt; úgy tûnt, hogy még a boltok is ásítanak kitárt ajtóikkal és pislognak nyitott<br />
abla kaikkal a napfényben, hogy aztán egy jó nagyot aludjanak.<br />
– Sally Carrol – mondta Clark váratlanul –, igaz, hogy menyasszony vagy?<br />
A lány gyorsan ránézett.<br />
– Honnan tudod?<br />
– Szóval, igaz vagy nem? Az vagy?<br />
– Miért kérded?<br />
– Egy ismerõsöm mondta, hogy férjhez mész egy jenkihez, akivel a múlt nyáron jöttél<br />
össze ott fent Ashville-ben.<br />
Sally Carrol nagyot sóhajtott.<br />
– Ez az egész város egy nagy pletykafészek.<br />
– Ne menj férjhez egy jenkihez, Sally Carrol. Szükségünk van rád idelent.<br />
Sally Carrol hallgatott néhány másodpercig.<br />
– Clark – kérdezte hirtelen –, ki az ördöghöz menjek én itt férjhez?<br />
70
Világbeszéd<br />
– Felajánlom szolgálataimat.<br />
– Édes vagy, de te még magadat sem tudod eltartani, hát még egy asszonyt – vá la -<br />
szol ta Sally Carrol vidáman. – Meg aztán túl jól ismerlek ahhoz, hogy beléd szeressek.<br />
– Jó, de azért még nem kell férjhez menned egy jenkihez – akadékoskodott Clark.<br />
– S mi van, ha szerelmes vagyok?<br />
– Clark a fejét rázta.<br />
– Az ki van zárva. Hogy lehetnél? Egy jenkibe? Hisz minden porcikája más, mint a<br />
mi énk.<br />
Az automobil megállt egy régi ház elõtt, melyben már csak az imádság tartotta a lel -<br />
ket, s a beszélgetés abbamaradt. Marylyn Wade és Joe Ewing lépett ki a házból.<br />
– Szia, Sally Carrol!<br />
– Sziasztok!<br />
– Hogy vagytok?<br />
– Mi újság, Sally Carrol? – kérdezte Marylyn, amint elindultak. – Hallom, hogy férjhez<br />
mégy.<br />
– Uram Jézus, ne hagyj el! – mondta Sally Carrol tettetett felháborodással. – Honnan<br />
ve szitek mindezt? Már rá sem nézhetek egy fiúra anélkül, hogy az egész város ne bo -<br />
ro náljon össze azonnal vele?<br />
Clark mereven egy mocorgó anyacsavarra szegezte tekintetét a rezgõ szélvédõn. S aztán<br />
megszólalt. Hangjában féltékeny kíváncsiság rejlett.<br />
– Mondd, Sally Carrol, szeretsz te bennünket?<br />
– Mi?<br />
– Hát bennünket, déli fiúkat?<br />
– Hát persze, Clark. Hisz tudod. Mindnyájatokat. Imádlak benneteket mind.<br />
– Akkor minek mész férjhez egy jenkihez?<br />
– Clark, én nem tudom, lehet, hogy nincs igazam, és még nem is döntöttem, de… az<br />
a helyzet, hogy világot, embereket akarok látni, és azt akarom, hogy fejlõdjek. Ott aka -<br />
rok élni, ahol nagy dolgok történnek.<br />
– Ezt hogy érted?<br />
– Ó, Clark, szeretlek benneteket, szeretem Joe-t, aki itt ül az autóban, és Ben Arrotot,<br />
és titeket mind, de ti… ti…<br />
– Tudom. Azt akarod mondani, hogy mi nem visszük semmire?<br />
– Igen. Ne haragudj, de így van. S ezt nemcsak az anyagiakra értem, de valahogy…<br />
nem lesztek sikeresek, és mindig csak szomorkodni meg búsulni fogtok, és… ó, hogy<br />
is mondjam el ezt itt teneked?<br />
– Azért, mert itt maradunk Tarletonban?<br />
– Igen azért, Clark. És azért, mert ezt szeretitek, és nem is akartok változtatni rajta,<br />
nem akartok elõrenézni.<br />
Clark megértõen bólintott, Sally Carrol pedig megszorította a fiú kezét.<br />
– Clark – mondta kedvesen. – A világ minden kincséért se szeretném, hogy más le -<br />
gyél. Nagyon édes és aranyos vagy így, ahogy vagy. És én is mindig szeretni fogom azt,<br />
ami miatt az maradsz, aki vagy. Hogy mindig csak a mában, és csak egyik napról a má -<br />
sik ra élsz, hogy nem törõdsz semmivel, és hogy olyan óriási nagy és meleg szíved van…<br />
– És mégis elmész?<br />
71
PoLíSz<br />
– Igen… mert sohasem tudnék hozzád menni. A szívem csücske vagy, Clark, és az<br />
is maradsz, amíg világ a világ, de nem tudok ebben a városban maradni, mennem kell.<br />
Úgy érzem, itt elvesznék, elásnám magam. Tudod, bennem két személy él. Az egyik az<br />
ál mos, lusta nõ, akit te is szeretsz. A másik viszont telis-tele van energiával, azzal az ér -<br />
zés sel, hogy vad dolgokat hivatott csinálni. S ez a tulajdonságom egyszer még hasznos<br />
lehet, velem marad akkor is, amikor már nem leszek szép, és senkinek sem kellek.<br />
Itt Sally Carrol hirtelen elhallgatott, elfogta a jól ismert déli bánat, és mélyet sóhajtott:<br />
„Ó, de mit is beszélek itt összevissza!”<br />
És Sally Carrol fejét az ülés támlájára hajtva hagyta, hogy a virágillatos levegõ si mo -<br />
gas sa félig csukott szemhéját, és borzolja bubifrizurája tincseit. Már elhagyták a várost,<br />
és az autó robogott tovább az út két oldalán nõtt élénkzöld csalit és fû össze gu ban co ló -<br />
dott hajtásai és a magas fák között, melyeknek lombos ágai nyújtottak enyhet az arra<br />
hala dó vándornak. Többször is elhaladtak egy-egy ütött-kopott néger viskó mellett, mely -<br />
nek ezeréves fehér hajú lakója kötelességtudóan szívta kukoricacsutka-pipáját az ajtó ban,<br />
és közben láttak még több tucat félmeztelen apró fekete gyereket, kislányt és kis fiút, akik<br />
rongybabáikkal játszottak a magas fûben a házak elõtt. A távolban lusta gya potföldek<br />
voltak, amíg csak a szem ellátott, melyeken a munkásember is csak olyan meg -<br />
foghatatlan árnyalaknak tûnt, mint akit a nap adott kölcsön a földnek, de nem azért, hogy<br />
dolgozzon, hanem hogy betartson egy évszázadok óta õrzött hagyományt az aranyló<br />
szeptemberi gyapotmezõn. És a fák és a kalibák és a sáros folyó felett ezt az álmos festõi<br />
látványt ölelte körül a tikkasztó hõség, mely mégsem volt ellenség, hanem épp ellen -<br />
kezõleg, jó barát, mint egy nagy meleg nõi mell, mely csecsemõjét: a földet táplál ja.<br />
– Megérkeztünk, Sally Carrol!<br />
– Szegénykém, alszik, mint a bunda.<br />
– Ébredj. Vagy már arra is lusta vagy?<br />
– Vár ránk a víz, Sally Carrol. A jó hûvös vizecske.<br />
Sally Carrol álmosan felnézett.<br />
2<br />
Novemberben érkezett Tarletonba északról egy magas, széles vállú, jóképû fia tal -<br />
ember, akinek Harry Bellamy volt a neve. Összesen négy napot szándékozott itt tölteni.<br />
Azért jött, hogy választ kapjon egy kérdésre, mely nem hagyta nyugodni azóta, hogy a<br />
nyár közepén Ashville-ben megismerte Sally Carrolt.<br />
Nem kellett sokáig várnia a válaszra. Csak egyetlen csöndes délutánra és estére volt<br />
szük sége a lobogó tûz mellett a kandallónál, hogy megkapja, mert Harry Bellamyben<br />
meg volt minden, amire Sally Carrol vágyott; s azonkívül szerette is a fiút – lelkének<br />
azzal a tiszta részével szerette, melyet õ épp egy ilyen igaz szerelemre tartogatott.<br />
Ezen az utolsó csendes délutánon, melyet együtt tölthettek, sétálni indultak, és Sally<br />
Carrol hirtelen azon kapta magát, hogy lábai szinte akaratlanul a temetõ felé viszik, ahol<br />
– ha egyszer már ott volt – mindig is szívesen elmélkedett. Amikor a temetõ a lenyugvó<br />
vi dám napsugarak szürkésfehér és arany-zöld fényében látható lett, habozva megállt a<br />
rácsos vaskapunál.<br />
– Szoktál szomorkodni, Harry? – kérdezte halvány mosollyal.<br />
– Szomorkodni? Nemigen!<br />
72
Világbeszéd<br />
– Akkor menjünk be ide. Nem mindenki szeret temetõt látogatni, de én igen.<br />
A vaskapun betérve egy ösvényen haladtak tovább, mely hullámzó füves völgyön ke -<br />
resz tül vezetett a sírokhoz. Az ötvenes évek sírjai szürkén és elhanyagoltan álltak; a het -<br />
ve nes évek hantjain cifrán díszelegtek a virágok és virágtartók; a kilencvenes évekbõl<br />
való sírok borzalmas díszei: a pufók kisangyalok mély álomba merülve kõpárnáikon, a<br />
ne ve sincs gránitvirágból font képtelenül hatalmas koszorúk meg egyenesen ijesztõen<br />
hatottak. Egyik-másik sírnál térdelt is valaki a kegyelet virágaival kezében, de a legtöbb<br />
sírt csak csend és a fonnyadt virágillat lengte körül, mely rég elfeledett emlékeket idé -<br />
zett az élõk tudatában.<br />
A dombtetõre érve egy magas, kerek fejkõhöz értek, melyen a nedvesség már sötét<br />
szep lõfoltokat hagyott, és sûrûn nõtt a kúszónövény.<br />
– Marjory Lee – olvasta a kõbe vésett nevet Sally Carrol hangosan. – 1844–1873.<br />
Huszon kilenc éves volt, amikor meghalt. Kedves Marjory Lee, milyen fiatal volt – fûzte<br />
tovább gondolatait. – Micsoda bánat, micsoda tragédia! El tudod képzelni, Harry?<br />
– Igen, Sally Carrol, el tudom.<br />
Érezte, hogy egy puha kis kéz csúszik az övébe.<br />
– Azt hiszem, gesztenyebarna lehetett a haja, és mindig fûzött belé egy piros sza la -<br />
got, és mindig hosszú égszínkék vagy sötétpiros harangszoknya volt rajta.<br />
– Igen, biztos.<br />
– És olyan édes lehetett, Harry! És az a fajta lány lehetett, aki ott áll mosolyogva a szé -<br />
les, oszlopos ámbituson, hogy fogadja a vendégeket. És azt hiszem, sok fiú ment a há -<br />
bo rúba azzal a szándékkal, hogy majd visszatér, és megkéri kezét; de lehet, hogy ez<br />
egyi küknek sem sikerült, mert közben elestek a csatában.<br />
– Igen. Biztos így volt, Sally Carrol.<br />
Lehajolt a fejkõhöz, hogy találjon valami feljegyzést a házasságára vonatkozóan.<br />
– A férjérõl nincs semmi.<br />
– Persze, hogy nincs. Bõven elég a „Marjory Lee,” és hogy élt huszonkilenc évet.<br />
Harry úgy érezte, hogy hirtelen gombóc nõ a torkában, amikor a lány egészen hoz -<br />
zá hajolt, és szõke haja az arcához ért.<br />
– Ugye, itt látod õt magad elõtt, Harry?<br />
– Igen, itt látom – válaszolt a fiú csendesen. – A te gyönyörû szemeiddel látom, Sally<br />
Carrol. Gyönyörû vagy, Sally Carrol, s így egész biztosan az a lány is gyönyörû lehetett.<br />
Csendesen álltak szorosan egymás mellett, és Harry érezte, hogy a lány válla meg -<br />
remeg kissé. Enyhe szellõ libbent végig a dombon, és meglebegtette a lány kalapjának<br />
szé les karimáját.<br />
– Menjünk oda!<br />
Egy széles földsávra mutatott a domb túloldalán, ahol a zöld gyepen végig be lát ha -<br />
tatlan hosszú sorokban szürkésfehér keresztek álltak egymás mögött és mellett, mintha<br />
csak mind egy zászlóalj gúlába rakott fegyverei lettek volna.<br />
– Mind konföderációs katona, aki itt van eltemetve – magyarázta Sally Carrol.<br />
A sírok közt bandukolva olvasgatták, ami a fejfákra volt írva, sokszor már el mo -<br />
sódva. Ez mindössze egy név és két év<strong>szám</strong> volt.<br />
– Az utolsó sor, ott… amott, a legszomorúbb. Minden kereszten csak egy év<strong>szám</strong> és<br />
egy szó áll, az, hogy „Ismeretlen ” – mondta Sally Carrol, és a fiúra nézett. Szeme köny -<br />
73
PoLíSz<br />
nyes volt. – Képtelen vagyok elmondani, mennyire közel áll szívemhez mindez… ha<br />
nem tudnád.<br />
– Amit te szeretsz, Sally Carrol, azt én is határtalanul fogom szeretni.<br />
– Nem, nem, egyáltalán nem rólam van szó – mondta Sally Carrol. – Arról van szó, hogy<br />
azok a régmúlt idõk most is itt vannak bennem. Azok a fiúk, akik elestek, és most ezek -<br />
ben a sírokban fekszenek, talán nem voltak fontos emberek, nyilván csak egyszerû em -<br />
berek lehettek, mert ellenkezõ esetben nem lennének „ismeretlenek.” De õk azért hal tak<br />
meg, ami <strong>szám</strong>omra a legszebb és a legfontosabb a világon. S ez a Dél, vagyis az, amit a<br />
Dél jelentett egykor. Tudod – folytatta, és hangja még mindig szomorkás volt, és a szeme<br />
még mindig fátyolos a könnyektõl –, itt az embereknek voltak álmaik, és azok min dig<br />
összefüggtek valamivel, és én is ilyen álmok közt nõttem fel. Nem volt értelme har colni<br />
ellene, mert álmodni jó, álmodni szép, de az álmok mégiscsak elmúlnak, soha sem válnak<br />
valóra, és ezért nem érheti az embert csalódás. Ám én is igyekeztem úgy élni, ahogy régen<br />
éltek az elõdeim: a noblesse oblige elvei szerint, melyekbõl még most is meg maradt valami,<br />
nem sok, de valami. Tudod, mint egy szál rózsa egy kertben, mely szemünk láttára pusz -<br />
tul. De azért mégis megmarad valami belõle. Valami furcsa udva rias ság és lovagiasság az it -<br />
teni fiúkban, egy-két régi történet, melyet egy öreg katonától hallok itt a szomszédban, és<br />
né hány sötét bõrû vénember. Óh, Harry, volt valami, volt valami! Tudom, hogy te ezt so ha -<br />
sem fogod megérteni, és én nem is tudom ezt neked el magyarázni, de volt itt valami, volt.<br />
– Nagyon is megértlek, Sally Carrol – mondta ismét a fiú csendesen.<br />
Sally Carrol mosolygott, és felszárította könnyeit a fiú zsebkendõjének csücskével,<br />
mely a mellényzsebébõl kandikált ki huncutul.<br />
– Ugye nem vagy szomorú, drágám? Kérlek, ne légy szomorú, mert én sem vagyok<br />
az, még ha sírok is. Boldog vagyok, mert ebbõl a temetõbõl és ezekbõl a gondolatokból<br />
min dig erõt tudok meríteni.<br />
Kéz a kézben lassan bandukoltak visszafelé. Arrébb, puha pázsitra lelve, Sally Carrol<br />
ma ga mellé ültette a fiút, és háttal egy alacsony régi kerítés maradványainak tá masz -<br />
kodva, hallgattak egy ideig.<br />
– Szeretném, ha az a három öregasszony eltûnne innen – nyafogott Harry. – Meg<br />
akarlak csókolni, Sally Carrol.<br />
– Én is téged.<br />
Türelmesen megvárták, míg a három hajlott hátú öreglány távozik, és aztán a lány<br />
meg csókolta a fiút. A csók boldog örökkévalóságnak tûnt, melyben megszûnt a bánat<br />
és az öröm, és rajtuk kívül nem is volt más, mint a kéklõ ég és a szél a fejük fölött.<br />
Aztán lassan elindultak hazafelé, miközben a sarkon az alkony sötétje a múló nap fé -<br />
nyé vel keveredve színleg bonyolult sakkjátszmába kezdett.<br />
– Január közepén eljössz hozzánk – mondta a fiú –, és ott leszel nálunk legalább egy<br />
hónapig. Nem fogod megbánni. Ilyenkor van nálunk a téli karnevál, és ha még sohasem<br />
láttál igazi havat, akkor a szó szoros értelmében meseországban fogod érezni magad.<br />
Lesz ott minden, korcsolya, sí- és szánlesiklás, szánkózás a szikrázó havon. Már régen<br />
volt nálunk igazi téli karnevál, úgyhogy ez most fantasztikus lesz.<br />
– És, Harry, mondd, nem fogok én ott fázni? – kérdezte Sally Carrol.<br />
– Persze, hogy nem, nyuszikám. Lehet, hogy az orrocskád egy kicsit piros lesz, de<br />
fáz ni sohasem fogsz, az ki van zárva. Nálunk hideg a tél, de száraz.<br />
74
– Tudod, én olyan lány vagyok, aki csak a tavaszt és a nyarat és a hosszú meleg õszt<br />
ked veli. Félek a téltõl. Már azt sem szeretem, ha látom, hogy kint hideg van.<br />
Elhallgatott, s egy-két percig némán bandukoltak egymás mellett.<br />
– Sally Carrol – mondta a fiú lassan. – Mondd, mit szólnál például… a márciushoz?<br />
– Azt, hogy szeretlek.<br />
– Akkor hát március?<br />
– Március, Harry.<br />
3<br />
A vonat kocsijában egész éjjel didergett. Csengetett a kalauznak, és kért még egy<br />
taka rót, de takaró több nem volt. Összegömbölyödve feküdt a helyén, a takarót is kétrét<br />
haj totta, hogy melegebb legyen, és megpróbált aludni. De hiába. Fázott. Pedig másnap<br />
reggel nagyon jól akart kinézni.<br />
Hatkor kelt, bebújt kellemetlenül hideg ruháiba, és elindult botladozva az étkezõkocsi<br />
felé, hogy megigyon egy csésze kávét. A hó befujt az átjárókba, és a padlót síkossá vál -<br />
toz tatta. Érdekes volt ez a hideg, bebújt még az ember bõre alá is. Látni lehetett, ahogy<br />
léleg zett, és többször szándékosan és élvezettel nyitott szájjal fújta ki a levegõt, hogy<br />
lássa a páráját. Helyet foglalt az étkezõkocsiban, s kibámult az ablakon. Hófödte dom -<br />
bo kat és völgyeket látott, és fenyõfákat, de nem egymás mellett, és a fák mindegyikének<br />
ágai zöld tányérok voltak a hideg hó-lakomához. Idõnkét elsuhant mellette egy tanya,<br />
mely csúnyának, elhanyagoltnak és magányosnak tûnt a fehér pusztaságban; amint el -<br />
ha ladt egy ilyen tanyavilág mellett, rögtön elfogta a részvét az emberek iránt, akiknek<br />
ta vaszig így kell élniük bezárva ezekben az odúkban.<br />
Amint elhagyta az étkezõkocsit, és visszaindult a sajátjába, úgy érezte, elönti az élet -<br />
erõ, és arra gondolt, hogy ez biztosan annak a jó friss levegõnek a hatása, amirõl Harry<br />
is annyit beszélt. Ez volt tehát az Észak, az Észak, ami most már az övé is!<br />
Fújj, szél, fújj, de erõsen, jó?<br />
Dagad a vitorlánk, repül a hajó…<br />
Világbeszéd<br />
énekelt élvezettel félhangon.<br />
– Mit tetszett mondani? – kérdezte a kalauz udvariasan.<br />
– Porolja le rólam a havat, legyen szíves.<br />
A távírópóznák hosszú vezetékei még sûrûbbek lettek, két pár sín is futott a vonat<br />
mel lett, aztán még kettõ, három, aztán egy sor lakóház fehér tetõkkel, látott egy vil la -<br />
most befagyott ablakokkal, utcák jöttek, még több utca, és lám, itt is volt a nagyváros.<br />
Egy-két másodpercig tétován állt a fagyos állomáson, s aztán három szõrmebundás<br />
ala kot látott feléje sietni.<br />
– Ott van!<br />
– Ó, Sally Carrol, drágám!<br />
Sally Carrol letette bõröndjét.<br />
– Sziasztok!<br />
Egy alig ismerõs jéghideg arc csókot lehel rá, s aztán máris egy csoport arc veszi<br />
körül, mindegyikük párafelhõbe burkolózva, mely oly sûrû, mint a nehéz dohányfüst;<br />
75
PoLíSz<br />
kezet fognak vele. Ez itt Gordon, egy alacsony lelkes harmincéves férfi, aki Harry ki kö -<br />
pött megfakult mása, és Myra, a felesége, kedvetlenül és világosszõkén, és füles sap ká -<br />
ban. Sally Carrol valamiért rögtön svédnek, vagy norvégnek gondolta. Egy vidám gép -<br />
ko csivezetõ felkapta Sally Carrol bõröndjét, és a félmondatok, felkiáltások, valamint<br />
Myra felületes és kedvetlen „aranyoskám”-jainak gellerjei között kisöpörték egymást az<br />
ál lomásról.<br />
Aztán beültek egy szedánba, mely átvágott a behavazott kanyargós havas utcák la bi -<br />
rin tusain, ahol sok-sok kisfiú kötötte oda szánkóit a zöldséges kocsik és az automobilok<br />
há tuljához, hogy húzassa magát.<br />
– Ó! – kiáltott Sally Carrol. – Én is akarok. Lehet, Harry?<br />
– Ne gyerekeskedj. Nincs benne semmi jó.<br />
– Pedig nagyon szeretném – mondta Sally Carrol sajnálkozva.<br />
Az otthon egy favázas nagy ház volt a fehér hómezõ közepén, s ott bemutatták egy<br />
ma gas õsz hajú férfinak, aki rokonszenvet ébresztett benne, és egy asszonynak, aki<br />
nem. Tojásra hasonlított és csókkal üdvözölte – õk voltak Harry szülei. Aztán egy le ír -<br />
ha tatlanul hosszú és izgatott óra következett tele félmondatokkal, forróvizes fürdõvel,<br />
sza lonnás rántottával, és mindenki zavarban volt; utána õ és Harry különvonult a könyv -<br />
tár szobába, ahol Sally Carrol bevallotta, hogy nagyon szeretne már rágyújtani.<br />
A nagy könyvtárszobában volt egy Szûz Mária-kép a kandalló felett, és a polcokon<br />
köny vek sorakoztak világos arany és sötét arany és fényes arany kötésben a faltól falig és<br />
a mennyezetig. Mindegyik széken volt egy négyszögecske csipkébõl, ahová az ember a<br />
fejét támaszthatta, a heverõ nagyon kényelmes volt, és a könyveken – némelyiken – lát szott,<br />
hogy olvasták. Sally Carrolnak azonnal eszébe jutott az õ ütött-kopott könyv tár szobájuk<br />
otthon, apja hatalmas orvosi könyveivel, a három dédnagybácsikájáról készült olajfestmény,<br />
és a százéves öreg dívány, melyet akár már negyvenöt évvel ezelõtt is jó, ha látott volna a<br />
kárpitos, de amelyen mégis mindig olyan jó volt fekve álmodozni. Ez a szoba itt Harry -<br />
éknél nem tûnt sem különösebben szépnek, sem pedig másmilyennek. Egy szerûen csak<br />
szoba volt, melyben volt néhány, tizenöt évnél alig idõsebb, nagyon drá ga holmi.<br />
– Na, hogy tetszik itt minálunk? – kérdezte Harry izgatottan. – Jó, mi? Úgy értem, ezt<br />
vár tad? Nem csalódtál?<br />
– Benned nem csalódtam, Harry – mondta a lány csendesen, és a fiú kezéért nyúlt.<br />
Következett egy csók, ám Harry nem volt különösebben lelkes, mert a lánytól várta<br />
a nagyobb lelkesedést, sõt, az elragadtatást.<br />
– De a város! A város! Tetszik? Érzed, hogy itt még a levegõ is más? Részeg lesz tõle<br />
az ember!<br />
– Harry – nevetett a lány. – Elõbb hadd nézzek körül. Ne kérdezz tõlem egyszerre<br />
min dent.<br />
Rágyújtott, és élvezettel fújta a füstöt.<br />
– Szeretnélek valamire megkérni – kezdte a fiú zavartan. – Nálatok, délieknél, egész<br />
éle tetek a család, a hagyományok körül forog, s én nem mondom, hogy ez nem fontos<br />
vagy rossz, de nálunk ez egy kicsit máshogy van. Lehet, hogy amit majd itt látsz, neked<br />
elõ ször talán vulgárisnak fog tûnni. De nem szabad feledned, hogy ebben a városban<br />
mind össze három nemzedék él. Mindegyikünknek van apja, s a fél városnak még nagy -<br />
apja is, de nincs tovább. Ezzel a családfa megszakad.<br />
76
Világbeszéd<br />
– Értem – dünnyögte a lány.<br />
– Tudod, a várost nagyapáink alapították, s eközben némelyiküknek igencsak fura állá sa<br />
volt. Például, van itt egy asszony, aki jelenleg az egész város társasági életének a köz pontja,<br />
de, nos, az õ apja volt itt az elsõ szemetes – és még sok ilyen példát tudnék mon dani.<br />
– Várj csak! – mondta Sally Carrol felpaprikázva. – Azt hiszed, hogy én majd kü lön -<br />
bö zõ sértõ megjegyzéseket fogok tenni az itt élõkre?<br />
– Egyáltalán nem – vágott a szavába Harry. – S én senki miatt sem akarom exkuzálni<br />
ma gam, csak mindössze… nos, hát arról van szó, hogy az elmúlt nyáron volt itt egy lány<br />
Délrõl, és mondott egy-két dolgot, amit nem kellett volna, s én – jaj, csak úgy gondoltam,<br />
hogy inkább szólok.<br />
Sally Carrol hirtelen jött felháborodást érzett, mintha verést kapott volna valamiért,<br />
amit nem érdemelt, de Harry a témát lezártnak tekintette, és nagy lelkesen egészen<br />
más ról kezdett szónokolni.<br />
– Tudod, hamarosan karnevált rendezünk, tíz év óta elõször. S most egy jégpalota is<br />
épül, nyolcvanöt óta elõször. Válogatott tiszta jégtömbökbõl épül! Hatalmas lesz!<br />
A lány odament az ablakhoz, eltolta a nehéz damaszt függönyt, és kinézett az utcára.<br />
– Ó, nézd csak! – kiáltott fel hirtelen. – Két kisfiú hóembert épít. Nem mehetnék ki<br />
én is segíteni nekik?<br />
– Te kis álmodozó! Gyere ide, és adj inkább egy csókot.<br />
Sally Carrol, láthatóan vonakodva, elfordult az ablaktól.<br />
– Ez az éghajlat, azt hiszem, nem éppen csókolózásra való. Úgy értem, nem igazán<br />
van kedve az embernek egész nap bent üldögélni.<br />
– Nem is fogunk. Szabadságot kértem erre a hétre, hogy veled lehessek, és ma este<br />
va csorára vagyunk hivatalosak. Utána tánc lesz.<br />
– Ó, Harry – sóhajtott Sally Carrol, amint kényelmesen elhelyezkedett félig a fiú ölé -<br />
ben, félig a párnákon. – Nagyon zavarban vagyok. Fogalmam sincs, hogy fogom ott ma -<br />
gam érez ni, mit várnak el tõlem az emberek, semmit sem tudok. Tanítanod kell engem,<br />
édes.<br />
– Rendben van – szólt Harry halkan. – De elõbb mondd, örülsz, hogy itt lehetsz?<br />
– Örülök… borzasztóan örülök! – suttogta, és úgy ölelte meg a fiút, ahogy csak õ tu -<br />
dott ölelni. – Most már az én otthonom is ott van, ahol te vagy.<br />
S amint ez a kijelentés elhagyta a száját, elszégyellte magát. Tudta, hogy hazudott.<br />
Éle tében elõször.<br />
Aznap este a gyertyafényes vacsoránál Sally Carrolnak úgy tûnt, hogy fõleg a férfiak<br />
be szélnek, mert a nõk gazdagon felékesítve és felcicomázva csak gõgösen nézelõdtek és<br />
hall gattak, mint a csuka. Sally Carrol Harry mellett ült balkéz felõl, de egyáltalán nem<br />
érez te magát otthonosan.<br />
– Jó kis banda, mi? – kérdezte Harry. – Csak nézz körül jól. Ott van Spud Hubbard,<br />
a legjobb támadójátékos Princetonban, és Junie Morton – õ és az a vörös hajú fickó mel -<br />
let te a hokicsapat kapitányai voltak a Yale-en; Junie osztálytársam volt. Nem akarok fel -<br />
vág ni, de a világ legjobb sportembereit ez az állam adja. Igazi férfivilág, én mondom.<br />
Nézd, ott van John J. Fishburn!<br />
– Õ kicsoda? – kérdezte Sally Carrol ártatlanul.<br />
– Nem tudod, ki az a John J. Fishburn?<br />
77
PoLíSz<br />
– Hallottam róla valamit.<br />
– A legnagyobb gabonakirály északnyugaton, az ország egyik leggazdagabb embere.<br />
Váratlanul férfihangot hallott jobbról, s õ feléje fordult.<br />
– Attól tartok, elfelejtettek bennünket bemutatni. Roger Patton a nevem.<br />
– Az enyém meg Sally Carrol Happer – mondta, és kedvesen mosolygott.<br />
– Igen, tudom. Harry mondta, hogy jön.<br />
– Maga a rokonsághoz tartozik?<br />
– Nem. Én tanár vagyok.<br />
– Nahát! – nevette el magát Sally Carrol.<br />
– A fõiskolán tanítok. Maga déli, ugye?<br />
– Igen. Tarletoni, Georgia államból.<br />
Sally Carrolnak azonnal megtetszett a férfi – rõtes barna bajusza volt, vizenyõs kék<br />
sze me, melyekben volt valami, ami a többiek szemében nem – valami udvarias fi gyel -<br />
mes ség. Váltottak néhány szót a vacsora alatt, és Sally Carrol úgy határozott, hogy ér -<br />
de kes ember, akivel érdemes szóba állni.<br />
A feketekávé után bemutatták néhány jóképû fiatalembernek, akik elõírásszerûen<br />
tán coltak vele, és bizonyosra vették, hogy õ velük másról sem kíván beszélni, csak az õ<br />
Harry jérõl, s ezért úgy viselkedtek vele, mintha nyársat nyeltek volna.<br />
„Egek! – gondolta magában. – Ezek itt úgy beszélnek velem, mintha, máris idõsebb<br />
len nék, mint õk, csak azért, mert menyasszony vagyok – és mintha azt hinnék, hogy<br />
mind járt beárulom õket anyucinál.”<br />
Délen egy nõ, legyen bár menyasszony vagy akár fiatalasszony, ugyanarra a játékos<br />
ud varlásra és kétértelmû bókokra <strong>szám</strong>íthatott, mint egy tizenhét éves elsõ bálozó, de<br />
itt, úgy látszik, ez tilos. Egy fiatalember, aki azzal indított Sally Carrolnál, hogy milyen<br />
gyö nyörû is a szeme, és hogy õt azonnal szíven találta, amint ide belépett, rettenetesen<br />
zavarba jött, amikor megtudta, hogy a lány Bellamyék vendége és – Harry meny asszo -<br />
nya. Ezután úgy viselkedett, mint aki óriási hibát követett volna el, rettenetesen kimért<br />
és merev lett, és amint tehette, lelépett.<br />
Így hát igazán megörült, amikor Roger Patton lekérte, és azt javasolta, hogy üljenek<br />
le egy kicsit.<br />
– Nos – mondta, és vidáman rákacsintott –, hogy van a mi szépséges déli Carmenünk.<br />
– Jobban már nem is lehetne. És hogy van a… szóval, hogy van a Félelmetes Dan<br />
McGrew? Sajnálom, de talán õ az egyetlen északi, akirõl tudok valamit.<br />
A válasz tetszett a férfinak.<br />
– Én – vallotta be a férfi – irodalomtanár vagyok, s így nem vagyok köteles a sport -<br />
la pokat is olvasni.<br />
– Ön idevalósi?<br />
– Nem, Philadelphia a szülõvárosom. A Harvardról rendeltek ide, hogy francia nyel -<br />
vet tanítsak. De már tíz éve itt élek.<br />
– Kilenc évvel és háromszázhatvannégy nappal többet, mint én.<br />
– És hogy tetszik?<br />
– Tetszik. Nagyon is tetszik!<br />
– Komolyan?<br />
– Persze. Nem látszik rajtam, hogy jól érzem magam?<br />
78
Világbeszéd<br />
– Láttam, hogy egy perccel ezelõtt kinézett az ablakon – és összerázkódott.<br />
– Ó, csak összevissza fantáziálok – nevetett Sally Carrol. – Megszoktam, hogy nálunk<br />
ott délen mindig csend van odakint, és itt, amikor kinézek, látom, hogy havat söpör a<br />
szél, és azt hiszem, kísértetek járnak az utcán.<br />
A férfi megértõen bólintott.<br />
– Járt már Északon?<br />
– Kétszer, júliusban, Ashville-ben, Észak-Karolinában.<br />
– Jó banda gyûlt itt össze, nemde? – mondta Patton a parkettán táncolókra mutatva.<br />
Sally Carrol arca megrándult. Harry is valami ilyesmit mondott az elõbb.<br />
– Igen. Kutyák.<br />
– Tessék?<br />
Sally Carrol elpirult.<br />
– Elnézést. Ez így nem hangzott szépen. Tudja, én az embereket mindig két cso port -<br />
ra osztom, kutyafélékre vagy macskafélékre. A nemük nem <strong>szám</strong>ít.<br />
– Maga melyik csoportba tartozik?<br />
– A macskafélékhez. Ön is hozzájuk. A legtöbb déli férfi és a legtöbb itt látható lány<br />
úgy szintén.<br />
– Mi van Harryvel?<br />
– Harry tipikus kutya. Mindazok a férfiak, akiket ma megismertem, kutya.<br />
– Mirõl ismerhetõk fel a kutyafélék? Bizonyos tudatos férfiasság a jellemzõjük, és a<br />
lel ki finomság hiánya?<br />
– Azt hiszem, igen. Sosem próbáltam kielemezni, ki miért ez vagy az. Csak ránézek<br />
va lakire, és rögtön megmondom, kutya vagy macska. Biztos ostobaság, nem?<br />
– Egyáltalán nem az. Érdekel. Nekem is van egy teóriám ezekrõl az emberekrõl. Azt<br />
hi szem, arra vannak kárhoztatva, hogy fagyos legyen a lelkük.<br />
– Ezt hogy érti?<br />
– A legtöbb olyan, mint egy skandináviai. Tudja, van bennük valami Ibsen hõseibõl.<br />
Gond terheltek, tele vannak melankóliával. Ez biztos a hosszú telek miatt van. Olvasott<br />
vala mit Ibsentõl?<br />
Sally Carrol tagadólag rázta a fejét.<br />
– Ibsen hõseiben mindig fellelhetõ valamiféle sötét gondterhelt merevség, egy szûk<br />
látó körû komor erényesség, de nem képesek igazán szomorkodni vagy örülni.<br />
– Nem tudnak sem sírni, sem nevetni?<br />
– Pontosan. Ez az én elméletem. Tudja, több ezer svéd él itt errefelé északon. Úgy<br />
kép zelem, azért jönnek épp ide, mert olyan az éghajlat, mint náluk, s aztán lassan össze -<br />
ke verednek a helybéliekkel. Ma este nincsenek itt sokan, de eddig már négy svéd kor -<br />
mány zónk is volt. Nem untatom?<br />
– Ellenkezõleg. Nagyon is érdekel.<br />
– A maga leendõ sógornõje is félig svéd. Én személyesen kedvelem, de az én el mé -<br />
le tem szerint a svédek összességükben rossz hatással vannak ránk. Ha nem tudná, a<br />
skan dinávoknál a legmagasabb az öngyilkossági ráta.<br />
– Miért lakik itt, ha ez a vidék annyira lehangolja?<br />
– Ó, rám nincs hatással, nagyon magányosan élek, és azt hiszem, nekem a könyvek<br />
töb bet jelentenek, mint az emberek.<br />
79
PoLíSz<br />
– De az írók mind azt mondják, hogy a Dél egy tragédia. Mert ugye azok a tüzes sze mû<br />
spanyol nõk, a hosszú fekete haj és a tõr, a vérpezsdítõ tangó meg minden, rom lás ba dönt.<br />
A férfi a fejét rázta.<br />
– Nem, nem. Az északi faj a tragikus faj – fogalma sincs arról, micsoda luxus, ha az<br />
em ber jól kisírhatja magát.<br />
Sally Carrolnak eszébe jutott a temetõ ott lent Tarletonban. Homályosan megfordult<br />
a fejében, hogy épp erre gondolt, amikor Harrynek azt mondta, hogy a temetõ sosem<br />
han golja le.<br />
– Az olaszok például a világ legvidámabb emberei – de hagyjuk, már unalmas ez a<br />
té ma – s elhallgatott. – Már mondtam magának, hogy a leendõ férje egy nagyon rendes<br />
em ber? Szerencsés lány maga.<br />
Sally Carrol nem tudta elkerülni, hogy válasza ne legyen õszinte.<br />
– Tudom. Az a fajta lány vagyok, akinek elõbb-utóbb támaszra van szüksége. S azt<br />
re mélem, hogy ezt Harryben mindig megtalálom.<br />
– Táncolunk? Úgy vélem – folytatta a férfi, amint felálltak a tánchoz –, jó érzés azt hin -<br />
ni, hogy még vannak olyan lányok, akik tudják, kihez mennek férjhez. Tízbõl kilenc azt<br />
hiszi, hogy a házasság egy hangulatos séta olyan nyári naplementében, mint amilyet a<br />
filmek végén lát a mozinézõ.<br />
Sally Carrol hangosan nevetetett, és még jobban megkedvelte a férfit.<br />
Két órával késõbb hazafelé Sally Carrol Harry karjaiba bújt a hátsó ülésen.<br />
– Ó, Harry – suttogta –, olyan hi-hideg van.<br />
– De hát itt bent meleg van, édes kicsim.<br />
– De kint annyira hideg van. És hogy süvít a szél!<br />
Arcát mélyen a férfi szõrmekabátjába dugta, s egész testét elfogta a remegés, amikor<br />
a férfi hideg szájával megcsókolta a fülcimpáját.<br />
4<br />
Látogatásának elsõ hete zajosan és vidáman telt. Egy hideg januári este megkapta a<br />
meg ígért szánkózást a gépkocsi hátuljához kötve. Szõrmékbe bugyolálva egy délelõttön<br />
szán kózott is a gyerekekkel a külvárosi klub melletti dombon; még síelni is megpróbált,<br />
s néhány dicsõséges másodpercig szelte a levegõt a domboldalról lefelé, hogy aztán han -<br />
go san nevetve egy puha hóbuckában kössön ki lent a domb alján. Minden téli sportot<br />
meg kedvelt, csak a hótalpakon való gyaloglást nem szerette a szikrázóan fehér havon a<br />
sápadt sárga napfényben, mert hamarosan rájött, hogy mindez csak gyerekeknek való<br />
szó rakozás, és csak azért engedik, mert neki van kedve hozzá, és az általános vidámság<br />
körülötte csak a sajátjának a tükrözõdése.<br />
A Bellamy család körében már kezdettõl fogva idegennek érezte magát. A férfiakkal<br />
még jól kijött, megkedvelte õket, különösen az ezüstösen õsz hajú, kimérten udvarias,<br />
de erélyes és határozott Mr. Bellamyt – õt azonnal és nagyon megszerette, amikor meg -<br />
tud ta, hogy Kentucky a szülõhazája, mert neki ez egy vékony összekötõ fonalat jelentett<br />
elõ zõ életével. A nõket azonban sehogy sem tudta szeretni. Leendõ sógornõje maga volt<br />
a dögunalmas úrilánymodor szürke megtestesítõje. Beszéde annyira híján volt minden<br />
ere detiségnek, hogy Sally Carrol, aki olyan vidékrõl jött, ahol szinte egyetlen nõt sem<br />
lehe tett elképzelni báj, vidámság és önbizalom nélkül, épp hogy meg nem utálta.<br />
80
Világbeszéd<br />
– Ha egy nõ itt nem gyönyörû – gondolta –, akkor észre sem veszik. Rá sem hederít<br />
senki. Csak egy kedvenc otthoni papagáj. Itt mindenütt a férfiak fújják a passzátszelet.<br />
S végezetül itt volt még Mrs. Bellamy, akit Sally Carrol egyszerûen nem bírt elviselni. Már<br />
a legelsõ napon az volt a benyomása, hogy olyan, mint egy repedt tojás, amit re sze lõs<br />
vékony hangja és egész tömpe testének visszatetszõ elhanyagoltsága még inkább ki emelt,<br />
és úgy érezte, hogy ha egyszer elesik, határozottan rántotta lesz belõle. Ráadá sul úgy tûnt,<br />
hogy Mrs. Bellamy testesíti meg a városban az idegenekkel szembeni köz utálatot. Õ Sally<br />
Carrolt csak Sallynek szólította, és semmiért sem volt hajlandó meg érteni, hogy a második<br />
név egyáltalán nem valami idegesítõen nevetséges becenév. Sally Carrolnak neve megkurtítása<br />
olyan volt, mintha félmeztelenül kellett volna megjelennie az emberek elõtt. Azt szerette,<br />
ha Sally Carrolnak szólítják, és utálta a Sallyt. Azt is tud ta, hogy Mrs. Bellamy nem híve<br />
a bubifrizuráknak, és miután egyszer, amikor is Mrs. Bellamy bejött a könyv tár szobába, s<br />
orrát fintorgatva erõsen szimatolt, többé nem mert a földszinten dohányozni.<br />
A férfiak közül Roger Pattont kedvelte leginkább, aki gyakori vendég volt a házban.<br />
Patton soha többet nem említette a lakosság Ibsen hõseivel való hasonlóságát, de egy -<br />
szer, amikor egy nap látogatást tett, és Sally Carrol elõtt a Peer Gyntöt látta kinyitva, el -<br />
ne vette magát, és azt mondta, hogy felejtse el, amit errõl a témáról mondott neki, mert<br />
– az egész csak fantazmagória.<br />
Harryvel most épp hazafelé siettek a magasra hányt hófalak közt, felettük sütött a<br />
nap, melyet Sally Carrol csak névleg tartott igazi napnak, hisz csak sütött, de nem adott<br />
meleget. Egy kislány mellett haladtak el, aki úgy be volt bugyolálva mindenféle szürke<br />
gyapjúholmiba, hogy határozottan egy kis medvebocsra hasonlított, és Sally Carrol nem<br />
állta meg, hogy ne mutassa ki anyáskodó érzelmeit.<br />
– Nézd, Harry! Hát nem édes!<br />
– Kicsoda?<br />
– Az a kislány. Láttad, milyen az arcocskája?<br />
– Persze. Na és?<br />
– Piros, mint a cseresznye. Ó, a kis cukorfalat!<br />
– De hisz már a te arcod is majd kicsattan! Itt mindenki egészséges, mint a makk.<br />
Mindig kint vagyunk a friss levegõn, ha tehetjük, s mióta csak járni tudunk. Csodálatos<br />
ég hajlatunk van!<br />
Ránézett a fiúra, és igazat kellett neki adni. Nagyon egészségesnek látszott, mint<br />
ahogy fivére is. S ma reggel õ is észrevette, hogy az õ arca sem olyan viaszosan sápadt<br />
és sárga, mint azelõtt: már volt valami színe.<br />
Egyszer csak valami furcsa alakot véltek látni közvetlenül maguk elõtt az utcasarkon,<br />
s néhány pillanatig csak néztek nagy szemekkel. Egy ember állt elõttük, térdét behajlítva<br />
és feszült kifejezéssel az arcán a szemét felfelé fordítva, mintha csak ugrani készülne,<br />
hogy elszálljon felfelé a hideg égbe. Aztán mindketten harsány hahotába törtek ki,<br />
mert ami kor közelebb értek az emberhez, rájöttek, hogy csak egy nevetséges pillanatnyi<br />
illú zió ról volt szó, amit az okozott, hogy az ismeretlen nadrágja egészen olyan volt, mint<br />
egy zsák, amit lobogtatott a szél.<br />
– Hihetetlen – mondta Sally Carrol nevetve.<br />
– Biztos déli, azért ilyen otromba.<br />
– Ugyan már, Harry!<br />
81
PoLíSz<br />
Meglepõdése bosszantotta a fiút.<br />
– Lusta disznók!<br />
Sally Carrol szeme szikrákat szórt.<br />
– Ne nevezd így õket!<br />
– Elnézést, drágám – mondta Harry gonoszul bocsánatkérõen. – De jól tudod, mi a<br />
vé leményem róluk. Kissé… kissé, mintha ütõdött lenne a fajtád – nem olyan, mint régen.<br />
A maiak már olyan hosszú ideje élnek a színes bõrûekkel, hogy épp olyan lusták és gyá -<br />
mol talanok lettek, mint azok.<br />
– Mindjárt a szádra ütök, Harry! – kiáltott Sally Carrol mérgesen. – Egyáltalán nem<br />
ütõ dött a fajtám. Lehet, hogy lusták – bárki az lenne egy olyan éghajlat alatt –, de õk a<br />
leg jobb barátaim, és nem tûröm, hogy valaki rosszat mondjon róluk. Némelyik a leg -<br />
nagy szerûbb ember a világon.<br />
– Jó, jó, tudom. Nincs velük semmi baj, ha egyszer ide kerülnek északra, és itt tanul -<br />
nak tovább, de annyi semmittevõ, piszkos és rosszul öltözött pofát, mint nálatok abban<br />
a kisvárosban, még nem láttam sehol!<br />
Sally Carrol összeszorította kis öklét a kesztyûben, és dühösen a száját harapdálta.<br />
– Nálunk az egyetemen New Havenben – folytatta Harry rendületlenül – volt egy<br />
pofa délrõl, mind azt hittük, végre egy igazi arisztokrata, de aztán kiderült, nem volt õ<br />
sem miféle arisztokrata, hanem csak egy ügyes északi vállalkozó fia, aki nálatok Mobileban<br />
felvásárolta az összes gyapotot, és egy halom pénzt vágott zsebre.<br />
– Egy déli sohasem fog olyan undorítóan beszélni másokról, mint ahogy most te – je -<br />
gyez te meg szárazon Sally Carrol.<br />
– Mert nincs vér az ereikben!<br />
– Vagy valami más.<br />
– Már ne is haragudj, Sally Carrol, de te magad mondtad, hogy sohasem mennél férj -<br />
hez egy…<br />
– Az egészen más. Én azt mondtam, hogy nem merném odakötni az életemet va la ki -<br />
hez azok közül a fiúk közül, akiket én ismerek Tarletonban, de én sohasem mernék ily<br />
vadul általánosítani…<br />
Hallgatva mentek tovább.<br />
– Egy kicsit eltúloztam a dolgot, Sally Carrol. Bocsáss meg.<br />
Sally Carrol tudomásul vette a bocsánatkérést, de nem válaszolt. Öt perccel késõbb a<br />
hall ban a lány hirtelen átölelte Harryt.<br />
– Ó Harry – kiáltotta, s a szemében könnyek csillogtak –, házasodjunk össze a jövõ<br />
héten. Félek, hogy még többször is így hajba kapunk. Félek, Harry. Nem fog elõfordulni<br />
ilyes mi, ha férj és feleség leszünk.<br />
De Harry nem volt hajlandó engedni.<br />
– Ne butáskodj. Azt mondtuk, márciusban.<br />
Sally Carrol felszárította könnyeit, s arca megkeményedett.<br />
–Jól van. Nem kellett volna rimánkodnom.<br />
Harry megenyhült.<br />
– Kedves kis madaram! – kiáltotta. – Gyere, csókolj meg, és felejtsük el az egészet.<br />
Még aznap este, amikor a varieté-elõadás után a zenekar rázendített a Dixie-re, Sally<br />
Carrolt olyan erõsen és hosszan öntötték el érzései, hogy mindent elfelejtett, ami aznap<br />
82
Világbeszéd<br />
tör tént, örömet és bánatot is. Elõrehajolt, és erõsen fogta székének karfáját, olyan erõ -<br />
sen, hogy arca egészen kipirult.<br />
– Bánt valami, kedves? – suttogta Harry.<br />
De Sally Carrol nem válaszolt. A hegedûk dallamos sírása és az üstdobok ütemes<br />
per gése által kísérve elsuhantak mellette a sötétben jól ismert kedves öreg kísértet-bará -<br />
tai a temetõbõl, s már tova is tûntek, anélkül hogy búcsút inthetett volna nekik, amikor<br />
a kis fuvolák, eleinte alig hallhatóan, cifrázni kezdték:<br />
Ó Dél, álmaim országa,<br />
Ó Dixieland, hazám,<br />
Hazamegyek hozzád, haza,<br />
Ó Dixieland, hazám.<br />
5<br />
Az éjjel különösen hideg volt. Az elõzõ nap egy hirtelen jött olvadás majdnem egé szen<br />
tisztára mosta a várost, de most megint kísértetiesen szitált felettük a lágy porhó. Hullá -<br />
mos vonalakban hajtotta maga elõtt a szél, és az alacsonyabb légrétegekben finom szem -<br />
cséjû köddé formálta. Az ég nem látszott sehol – csak egy sötét, hatalmas hó zá por ral<br />
fenyegetõ sátor volt helyette az utcákon sorakozó házak fölött… A kivilágított ab la kok ból<br />
áradó barnás zöld fények melegét lehûtve és a szánok elé fogott lovak ügetésének ütemes<br />
hangját tompítva süvített az északi szél. Micsoda szörnyû hely, gondolta Sally Carrol, egyenesen<br />
borzalmas. Éjszakánként néha úgy vélte, nem is lakik ebben a városban senki – már<br />
rég elment mindenki –, és itt hagyott csapot, papot, és vilá gos ablakú házat, hogy idõvel<br />
takarja be – mint a sírokat szokta – a nedves hólepel. Iste nem, ha az õ sírját is egykor hó<br />
fogja borítani! Egész télen át ilyen hatalmas hólepel alatt kell feküdnie, és fejfája is csak egy<br />
világos árny a többi világos árny között. Az õ sírja vastag hótakaró alatt! Lehetetlen! Az<br />
övét virágoknak kell borítaniuk, napfénynek és esõnek kell mosdatnia.<br />
Megint azokra az elszigetelt kis vidéki házakra gondolt, melyek mellett ide utazván<br />
el haladt a vonaton, és arra, milyen is lehet ott az élet egy egész hosszú és zord télen át<br />
– a vakító fehérség az ablakokon kívül, a megfagyott kéreg a hóbuckákon, s végül a las -<br />
sú, örömtelen olvadás, és a hideg tavasz, melyrõl Roger Patton mesélt neki. Erre cserélje<br />
õ az õ tavaszát, azt az orgonaillatos tavaszt, azt az édes, leírhatatlan érzést, amit az a<br />
déli tavasz idéz elõ a szívében? Ha elveszti azt a tavaszt, azt a leírhatatlan édes érzést,<br />
ké sõbb a lelkét is elveszti majd.<br />
Aztán kitört a hóvihar, és egyre erõsödött. Sally Carrol érezte, ahogy a hópelyhek<br />
gyorsan olvadnak a szempilláin, és ahogy Harry szõrmekabátos karjával feléje nyúl és<br />
megigazítja fején a nehezen kezelhetõ füles sapkáját. Aztán a kis hópelyhek sûrûn és<br />
egy mással csatázva hullottak alá, s a lovacska engedelmesen lehajtotta fejét, amint szinte<br />
pilla natok alatt áttetszõ fehér zúzmararéteg képzõdött a szõrén.<br />
– Ó, Istenem, Harry, fázik szegény – mondta Sally Carrol együttérzõen.<br />
– Kicsoda? Ja, a ló. Dehogy. Szereti!<br />
Tíz perc múlva a szán befordult a sarkon, és máris ott volt elõttük utazásuk végcélja.<br />
Egy magas domb legtetején, élénk világoszöld körvonalakkal a téli égbolttal a háttérben,<br />
ott állt a jégpalota. Háromemeletes volt, bástyákkal és lõrésekkel és keskeny jég-<br />
83
PoLíSz<br />
csap-rácsos ablakokkal, s bent a központi nagyteremben sok ezer égõ ontotta a fényt.<br />
Sally Carrol megkereste és megszorította Harry kezét a szõrmekabát ujja alatt.<br />
– Gyönyörû! – kiáltott Harry izgatottan. – Látod, milyen gyönyörû! Nyolcvanöt óta<br />
nem volt ilyen!<br />
Az a gondolat, hogy nyolcvanöt óta semmi ilyesmi sem volt, valahogy megrémisztette<br />
Sally Carrolt. A jég neki kísérteties anyag volt, és ezt a jégbõl épült házat ezek szerint<br />
a nyolcvanas évek kísértetei lakják, akiknek sápadt az arcuk és fehér a hajuk a hótól.<br />
– Gyerünk, édesem, gyerünk! – sürgette Harry.<br />
Sally Carrol kikászálódott a szánból, követte Harryt, s megvárta, míg odaköti a lovat<br />
egy póznához. Egy kisebb csoport – Gordon, Myra, Roger Patton és még egy másik lány<br />
– állt meg szánjukkal mellettük nagy csengõ-csilingeléssel. Már egész tömeg gyûlt össze,<br />
szõr mébe vagy báránybõrkabátba burkolózva, és hangosan kellett beszélni, mert a sûrû<br />
hó esésben már néhány méternyire sem volt könnyû felismerni a másikat.<br />
– Százhetven láb magas – magyarázta Harry egy jól bebugyolált alaknak, amint a be -<br />
já rat felé igyekeztek. – Területe meg hatezer négyzetláb.<br />
Sally Carrolnak sikerült néhány mondatfoszlányt elcsípnie: „Egy nagy központi te -<br />
rem… a fal negyven hüvelyk vastag.”<br />
Amint Sally Carrol a palotában mind beljebb és beljebb haladt, csodálkozva meg-meg -<br />
állt: ámult és bámult, lenyûgözte a hatalmas pompás kristály mennyezet, és rádöbbent,<br />
hogy állandóan két verssor forog a fejében a Kubla Kánból:<br />
Ritka mûvészet, ihlet és csoda:<br />
jégbarlangok és napfénypalota! 1<br />
A nagy fényes barlangban, mely csupa ragyogás volt és csoda, leült egy fapadra, és<br />
ott elmúlt korábbi szomorúsága. Harrynek igaza volt – mindez gyönyörû, gondolta,<br />
amint szeme végigsiklott a falak szabályos felületén, a tiszta fényû, egyenletes, vá lo ga -<br />
tott jégkockákon, melyek ezt az opálos, áttetszõ fényhatást adták.<br />
– Most figyelj! Hallod? – kiáltott Harry.<br />
Valahol távol egy sarokban a zenekar rázendített a „Hej, fiúk, gyertek már mind!”<br />
címû indulóra, és a jégfalak által visszavert hangok zavaros összevisszaságban áradtak<br />
felé jük. És aztán kialudt minden lámpa. A csend, úgy tûnt, most ereszkedik le rájuk a<br />
jeges falakról, és mindent körülvesz. Sally Carrol még látta lélegzetének fehérségét a sö -<br />
tét ben, és a sápadt arcok halvány sorát a másik oldalon.<br />
A zenekar is panaszos sóhajjal elhallgatott, de kintrõl már behallatszott a sport egy letek<br />
menetelõ tagjainak indulója, melyet lelkesen, teli torokból fújtak. A dal mind han go sabb és<br />
hangosabb lett, s úgy hangzott, mint a meghódított vad földeket taposó viking törzsek diadalmas<br />
himnusza – s egyre közelebb jött; aztán, mint sok apró fénylõ pont, egy sor fáklya<br />
tûnt fel, aztán még egy és még egy, majd szürke öltönyös férfiak hosszú oszlopa következett,<br />
s a mokaszinokba bujtatott lábak ütemes lépte. A férfiak vál lán általvetve hótalpak, a fáklyák<br />
lángja lobogott és ragyogott, és magasan szárnyalt a dal a hatalmas jégfalak mentén.<br />
A szürke menetoszlop elvonult, s a fáklyák füstös felcsapó lángja most a vörös sisa kok és é -<br />
lénkpiros felöltõk sorát világította meg, s jött egy másik induló; s aztán hosszú so rokban vo nul -<br />
tak végig a kék-fehér, a zöld, a csak fehér, a sárga csíkos, barna felöltõs fiúk me net osz lo pa i.<br />
84
Világbeszéd<br />
– A fehér felöltõsök a Wacouta Club tagjai – súgta Harry Sally Carrol fülébe lelkesen.<br />
– Ezek kel a fiúkkal szoktál táncolni esténként.<br />
A hangerõ tovább nõtt; az egész barlang lassan csak a fáklyák fantasztikus ten ge ré -<br />
nek tûnt, mert hullámzott, mint a tenger, a lángok, a színek óriási kavalkádjában, és a<br />
puha bõrcipõs léptek ritmusában. Aztán a menetoszlopok megálltak, az egyik szakasz<br />
a másik mellé fejlõdött, míg az egész processzió egy hatalmas, lángoló fáklyákból álló<br />
tö mör fal nem lett, s aztán ezer torokból tört fel az üdvrivalgás, mely úgy megtöltötte a<br />
le vegõt, mint egy mennydörgés, és melybe a fáklyák lángja is beleremegett. Óriási,<br />
lenyû gözõ volt a pillanat! Sally Carrolnak úgy tûnt, most annak a tanúja, amint Észak<br />
áldo zatot mutat be egy nagy-nagy oltár elõtt a pogány hóistennek. Amint a hang elült,<br />
a zenekar ismét rázendített, mindenki énekelt, és aztán mindegyik csoport hangosan<br />
üdvözölte a másikat, s ez csak úgy visszhangzott a barlangban mindenütt. Sally Carrol<br />
nagyon csendesen ült, és figyelt, miközben az ütemes felkiáltások élesen hasítottak bele<br />
a csendbe; s amikor a barlangban hol itt, hol ott sortüzek lobbantak, melyeket nagy füst -<br />
felhõ követett – a fényképészek dolgoztak vakuikkal –, összerezzent. Aztán mindennek<br />
vége lett. A klubok ismét menetoszlopok lettek, és elöl a zenekarral rázendítettek a kö -<br />
vet kezõ indulóra, és nagy dobpergés közepette elmasíroztak.<br />
Mindenki szedelõzködni kezdett, és elindult kifelé a folyóson. Elöl Harry ment Sally<br />
Carrollal. Fogták egymás kezét. Lent a folyosó egy jégkamrával zárult, melynek<br />
mennye zete olyan alacsony volt, hogy le kellett hajolni, s közben el kellett engedni egy -<br />
mást. Fogalma sem volt arról, hogy a kamrából néhány ragyogóan fényes kis gangocska<br />
is nyílik, amikor azt látta, hogy Harry belép az egyikbe, és alakja fokozatosan olvadni<br />
kezd az áttetszõ zöldes fényben.<br />
– Harry! – szólt utána.<br />
– Gyere! – kiáltott Harry. – Még látnunk kell alattunk a labirintust, mielõtt ki kap csol -<br />
ják a villanyt.<br />
– Harry! – kiáltott Sally Carrol ismét.<br />
– Gyere utánam! – volt a válasz.<br />
Körülnézett az üres kamrában, a társaság többi tagja nyilván úgy döntött, hogy in -<br />
kább hazamegy, és már kint is volt minden bizonnyal, és már valahol a hóbuckák között<br />
ban dukolt. Habozott, de aztán Harry után rohant.<br />
– Harry! – kiáltotta kétségbeesetten.<br />
Harminc lábbal lejjebb egy fordulóhoz ért; mintha hallott volna valami tompa választ<br />
vala honnan balról, messzirõl. Elindult arrafelé, de már kezdte elveszíteni a fejét. Jött<br />
még egy forduló, befordult, s aztán két hosszan ásítozó folyosó jégbõl.<br />
– Harry!<br />
Semmi válasz. Rohant tovább elõre, de aztán megfordult, mint a villám, és vissza -<br />
futott arra, amerrõl jött. Hirtelen egész lényét elfogta a páni jeges félelem.<br />
Megint egy fordulóhoz ért – ez az? –, balra fordult, és abba a helyiségbe jutott, mely a<br />
bejárat kellett, hogy legyen a hosszú, alacsony kamrába, de az is csak egy kristályoktól<br />
fény lõ átjáró volt, melynek vége a sötétbe veszett. Ismét Harryt szólította, de a válasz csak<br />
a falak által visszavert tompa visszhang volt. Visszament, befordult a következõ sar kon, és<br />
egy széles folyosóra jutott. Ez olyan volt, mint egy zöld folyosó a szétvált Vörös-tenger két<br />
vízfala közt, mint egy nedves boltíves kripta, mely üres sírhelyeket köt össze egymással.<br />
85
PoLíSz<br />
Most megcsúszott egy kicsit, amint tovább lépett, mert csizmája talpa is jeges lett;<br />
kesz tyûs kezével a félig csúszós, félig ragacsos falfelülethez kellett támaszkodnia, hogy<br />
meg tartsa egyensúlyát.<br />
– Harry!<br />
Most sem kapott választ. Hangja csúfondárosan és pattogva visszhangzott végig a fo lyó son.<br />
S aztán hirtelen kialudt a fény, teljes sötétség borult mindenre. Ijedten felkiáltott, meg -<br />
bot lott valamiben és egy kis hideg halomra huppant a jégen. Érezte, hogy történt valami a<br />
bal térdével, amikor elesett, mert fájni kezdett, de nem törõdött vele, mert attól a fé le lem -<br />
tõl, hogy eltéved, valami sokkal nagyobb rettegés kerítette hatalmába. Egyedül volt, tel jesen<br />
egyedül. S körülötte ott volt Északnak az a borzalmas és hatalmas sivársága, mely a jég -<br />
hegyek fogságába került bálnavadászok és a beláthatatlan hómezõk ember által so ha sem<br />
járt úttalan térségei felõl árad, onnan, ahol soha nem füstölnek a ké mé nyek, és csak az úttö -<br />
rõk széjjelszóródott csontjai fehérlenek. Sally Carrol a halál jeges leheletét érezte, mely lassan<br />
és a földhöz lapulva oson feléje, hogy megragadja és le te perje. Dühös, kétségbeesett erõ<br />
hajtotta, lábra állt, és semmit sem látva elindult a vak sötét ben. Ki kell jutnia innen, ki kell<br />
jutnia. Több napig is itt maradhat, ha egyszer elté vedt, és aztán úgy fogják megtalálni jégbe<br />
fagyva, mint azokat az embereket, akikrõl sokat olvasott, holtan, de testük teljesen ép<br />
marad, konzerválódik, amíg a gleccser el nem olvad. Harry biztos azt hiszi, õ is távozott a<br />
többiekkel – és most már õ, Harry, is el ment; senki sem fogja keresni, holnap estig.<br />
Kinyújtotta kezét, és beletörõdve a meg vál tozhatatlanba, megérintette a hideg falat.<br />
Negyven hüvelyk, azt mondták – negyven hüvelyk vastag! Szent Isten!<br />
– Ó!<br />
Érezte, hogy a fal mindkét oldalánál csúnya, természetfeletti dolgok történnek: el átko -<br />
zott fagyos lelkek kísértenek ebben a palotában, ebben a városban, ezen az egész Észa kon.<br />
– Ó, küldj valakit – küldj! – imádkozott hangosan.<br />
Clark Darrow – õ biztosan megértené; mint ahogy Joe Ewing is; nem hagynák itt,<br />
hogy örökké itt bolyongjon az õ lelke is – hogy megfagyjon a szíve, a teste, a lelke. Ez õ<br />
– Sally Carrol! Hisz olyan boldog volt mindig. Egy boldog kislány, akit sosem érhetett<br />
sem mi baj. Szerette a meleget és a nyarat és Dixie-t, az otthonát, mely ott volt lenn<br />
Délen. Itt meg minden, minden idegen – idegen.<br />
– Csak nem sírsz? – mondta neki valami ott belül. – Nehogy elkezdj itt sírni. Hisz a<br />
könnye id is megfagynak; itt minden megfagy, a könnyek is!<br />
Lefeküdt a jégre.<br />
– Ó, Istenem, Istenem! – Nem tudta, mit tegyen, s ezért nem mozdult.<br />
Teltek a percek, egymás után teltek, s úgy érezte, hogy nagyon fáradt, és lecsukódik<br />
a szeme. S aztán úgy tûnt, hogy valaki odaül melléje, és két meleg, puha tenyere közé<br />
fog ja az arcát. Hálásan felnézett.<br />
– De hisz ez Marjory Lee – dünnyögte halkan maga elé. – Tudtam, hogy eljössz,<br />
Marjory Lee.<br />
Csakugyan Marjory Lee volt az, és pont úgy nézett ki, ahogy Sally Carrol elképzelte:<br />
szép fehér homloka, tiszta, nagy és kedves szemei voltak, és valamilyen puha anyagból<br />
ké szült abroncsszoknya volt rajta, melyre olyan jó volt rátenni a fejét.<br />
– Marjory Lee, ó kedves Marjory Lee …<br />
Aztán minden csak egyre sötétebb és sötétebb lett – igen, azokat a fejfákat újra kel -<br />
86
Világbeszéd<br />
lene festeni, persze, hogy kellene, de az csak rontana rajtuk. Viszont nem szabad, hogy<br />
a feledés homályába merüljenek, mindig és mindenkinek látni kell õket.<br />
Aztán múltak a percek, hol gyorsan, hol lassabban, de úgy tûnt, az idõ elmosódott<br />
su garak sokaságává válik, hogy aztán egy sápadt sárga napban fusson össze. Aztán egy<br />
éles csattanást hallott, mely megzavarta oly nehezen szerzett nyugalmát.<br />
Meglátta a napot, a fényt; fáklyákat látott, sok-sok fáklyát, egyiket a másik mögött, és<br />
han gokat hallott; egy arc körvonalai rajzolódtak ki elõtte, erõs kezek emelték és rázták<br />
fel a jégrõl, és érzett valamit az arcán – nedves és hideg volt. Valaki erõsen fogta, és hó -<br />
val dörzsölte az arcát. Milyen nevetséges – hóval! – Sally Carrol! Sally Carrol!<br />
A félelmetes Dan McGrew volt az. És még valaki más, akit Sally Carrol nem ismert.<br />
– Gyermekem, gyermekem! Két órája keresünk! Harry egészen kétségbe van esve!<br />
Lassan kezdett mindenre visszaemlékezni – az indulók, a fáklyák, a menetoszlopok,<br />
a hangos üdvrivalgás. Megvonaglott Patton karjai közt, és hangosan zokogni kezdett.<br />
– Ó, el akarok menni innen! Haza akarok menni! Vigyetek haza gyorsan! – Olyan ke -<br />
ser vesen zokogott, hogy Harrynek, aki épp akkor érkezett a helyszínre, szinte meghûlt<br />
a vér az ereiben. – Vigyetek haza azonnal! Azonnal! Azonnal!<br />
6<br />
Az aranyló napfény bõkezûen ontotta minden bizonnyal erõt sorvasztó, ám fur csa -<br />
mód mégis vigasztaló hevét a házra, melynek napokon át csak az út egy meghatározott<br />
poros szegletére kellett néznie. Két kismadár próbált enyhébb zugot keresni a szom szé -<br />
dos ház kertjében egy fa ágai közt; lent az utcán pedig egy színes bõrû asszony kínálta<br />
kántálva a frissen szedett epreit. Április volt, délután, és meleg.<br />
Sally Carrol Happer, állát karján, karját pedig az öreg ablakpárkányon nyugtatva,<br />
bámult le álmosan a csillogó porszemekre, melyek fényesen villództak a széltõl hajtva<br />
az idei tavasz elsõ kánikulájában. Épp azt figyelte, hogy egy vízözön elõtti Ford milyen<br />
ve szélyesen veszi a kanyart a közelben, és aztán csörögve és zörögve és csörömpölve<br />
hir telen megáll a sarkon. Szó nem hangzott, de egy perc múlva a már ismerõs éles fütty<br />
has ított a levegõbe. Sally Carrol elmosolyodott és megszólalt.<br />
– Széjp jaó reggeltet, Clark – mondta dallamos déli akcentusán.<br />
A Ford ablakából egy alak dugta ki fejét.<br />
– A reggelen már rég túl vagyunk, Sally Carrol.<br />
– Komolyan? – mondta a lány tettetett csodálkozással. – Ki mondta?<br />
– Mit csinálsz?<br />
– Zöld barackot eszem. Bele is halok mindjárt. Eljössz a temetésre?<br />
Clark még egyet rándított nyakán, hogy jobban belenézhessen a lány arcába.<br />
– Olyan meleg a víz a tóban, Sally Carrol, mint a fürdõkádban. Nincs kedved pan csol -<br />
ni egyet?<br />
– Még az ujjamat is utálom mozdítani ebben a melegben – sóhajtott lustán Sally<br />
Carrol. – De azért mehetünk.<br />
Lábjegyzet:<br />
1<br />
Szabó Lõrinc fordítása<br />
Ortutay Péter fordításai<br />
87
PoLíSz<br />
88<br />
Szappanos Gábor<br />
Szindbádnak fia lesz<br />
Szindbád egy ideje aggódva figyelte egyre hegyesebb sörhasát. „Fiam lesz – szokta<br />
mon dani viccesen a barátainak –, három hónapos terhes vagyok.” Azt viszont már nem<br />
rész letezte nekik, hogy az uszodában, ahova járt, a hasát behúzva, mellét kidüllesztve<br />
kö zelítette meg a medencét az öltözõbõl. Hiába, benne volt a korban, és semmit sem<br />
tar tott nevetségesebbnek, mint hogy egy karcsú férfinak pocakja van.<br />
Nagy hipochonder volt a hajós, úgyhogy amikor egy zivataros májusi napon el kez -<br />
dett fájni a hasa, szokása szerint azonnal megijedt, hogy ugyan mi baja van már megint.<br />
Furcsa fájás volt, semmi korábbihoz nem fogható. Persze, azonnal arra gondolt, hogy<br />
pszichoszomatikus tünet – szinte minden nyavalyája az idegesség miatt volt. Pró ba kép -<br />
pen bevett egy nyugtatót, de a fájás csak nem akart múlni. Háttáji húzó fájdalom volt, szokatlan<br />
és ismeretlen, és érdekes módon tíz-húsz percenként jelentkezett. Elfogta az ag -<br />
godalom, és nem kellett sok idõ, hogy levegye a könyvespolcról a Nagy egészségkönyv-et,<br />
amelyet inkább „Nagy betegségkönyv”-nek nevezhetett volna, hiszen többnyire ak kor<br />
vette elõ, ha valami baja volt, és meg akarta tudni, hogy nincs-e súlyos vagy épp halálos<br />
be tegsége.<br />
Meghökkent, amikor a tünetek azonosítása során a fájások jellege alapján „szülési fáj -<br />
dal mak”-at állapított meg a könyv. Szindbád elnevette magát. Nevetett, nevetett, már ful -<br />
do kolt a nevetéstõl, és közben félrenyelt egy kevés nyálat, amitõl majdnem megfulladt,<br />
s csak hosszas köhögés után tért magához. A homlokát törölgette a megerõltetéstõl, és<br />
hir telen nem tudta, mitévõ legyen. Többnyire a legsúlyosabb betegségeket képzelte be<br />
ma gának, de tudta, hogy a szülés nem betegség. Ám hamar elhessegette ezt az es he tõ -<br />
sé get, hiszen õbelõle egész egyszerûen nem lehet anyuka. „Nos, akkor válasszunk va -<br />
la mi igazi betegséget…” – dünnyögte deresedõ bajsza alatt, megnyálazta ujját, és tovább<br />
ke resgélt a régi családi biblia méretû könyvben. De ahogy tanulmányozta a „Hasi fáj dal -<br />
mak” tünetcsoportot, újabb húzó fájdalom terelte el a figyelmét a könyv lapjairól.<br />
Az élet beleszólt Szindbád kis világába.<br />
A nõk is így szoktak beleszólni az életébe. Sosem ott és akkor, ahol várta. Sõt, még<br />
csak nem is azok szóltak bele az életébe, akiktõl várta volna. Fatalista módon fogadta –<br />
több nyire elfogadta – a nõk közeledését, nem tehetett mást, a vérében volt a segíteni aka -<br />
rás. A keleti ember általában fatalista. Minden betegséggel is így volt: miután meg bé kélt<br />
vele, s megnyugodott, hogy nem halálos beteg, elfogadta, s utána már nem ber zen kedett<br />
tovább ellene. Próbálta kihozni a legtöbbet a betegségeibõl; amikor az ágyat nyom ta, végtelen<br />
nyugalom fogta el, visszavonultan képes volt újra feltöltõdni élet ener giával…<br />
Ezt a mostani fájást viszont nem tudta hova tenni. Szülni nem szülhet, az ismeretlen,<br />
azo nosíthatatlan fájdalmak viszont mindig félelmetesek, mert ismeretlen nyavalya jelei<br />
lehet nek. Viszont maga sem értette, miért, de ez a ritmikusan visszatérõ fájdalom valahogy<br />
egészen megnyugtató volt… Szindbád elernyedt… ritkán szokott elernyedni, mert<br />
szüntelen feszültségben élt. (Jó ember lévén magára vette a világ és embertársai leg több<br />
baját.) Két napig téblábolt a lakásban, hol lefeküdt szundítani egyet, hol fölkelt, és olvasgatta<br />
kedvenc mûvét, az Ezeregyéjszaká-t.
Merített szavak<br />
Amikor épp az Ali baba és a negyven rabló-t olvasta újra, ki tudja, hányadszor már, és<br />
éppen annál a résznél tartott, hogy Mardzsána, a talpraesett szolgálóleány emberi han -<br />
go kat hall a tömlõk belsejébõl, ahol a rablók vannak, valami megmozdult Szindbád hasá -<br />
ban. Elkapta a pillantását a könyvrõl, és szõrös hasára nézett. Mozgott a hasa! Re zeg tek<br />
a sörpocakját borító göndör szõrszálak. Ösztönös mozdulattal odanyúlt a köl dö ké hez, és<br />
kihúzott belõle egy szöszmöszcsomót, amit a köldökét körkörösen övezõ szõr szá lak<br />
szok tak odasederni. Gyakori mozdulat volt ez nála: most a döbbenetét akarta lep lez ni<br />
vele. Remegni kezdtek keskeny zongoramûvész-ujjai. Nézte a hasát, és eszébe ju tot tak<br />
a hülye X-aktás meg sci-fi filmek, amelyekben undok ûrférgek mozognak az ál do zat testében,<br />
aztán kivágják õket onnan vagy maguktól elõbújnak… Szindbád haja töve is iz -<br />
zadt az idegességtõl.<br />
– Megnyugodni… megnyugodni, attól nem lesz jobb, ha ideges vagyok…<br />
Mintha belülrõl rugdalták volna a hasát. Vagy mintha Szindbád hasa gumiszoba lett<br />
volna, aminek a ruganyos falán dörömböl egy õrült…<br />
Mielõtt továbbgondolhatta volna, megszólalt a kapucsengõ. Éles hangja volt, a hajós<br />
nem szerette. Általában nem szerette, ha megakasztják a gondolatait. A postás kért be -<br />
bo csáttatást a levélládákhoz. Szindbád kinyitotta neki a kaput.<br />
Aztán ráeszmélt, hogy az a belsõ lény újra erõs rúgásokkal vagy ökölcsapásokkal<br />
tudat magáról. Szindbád még egy lehetõséget <strong>szám</strong>ba vett: amikor gyöngélkedõ epéje<br />
miatt nagy „széljárás” volt a beleiben, a közlekedõ gáz képes volt egészen durván, kí -<br />
vül rõl is látható módon kinyomni a vastagbelét egy-egy pillanatra. Viszont a bélgáz ál -<br />
ta lában nem csöndesedett el a Mozart-szimfóniáktól… Tudniillik, Szindbád most feltett<br />
egy bakelit lemezt, a Prágai szimfóniát, végigdõlt a kis kereveten a nappaliban, és el me -<br />
rült a zene lágy hullámaiban, s vele együtt a kis ismeretlen is a pocakjában… Elaludt ne -<br />
tán? Mindenesetre nem dörömbölt tovább. Ekkor villant be Szindbádnak valami, amit<br />
egy szer hallott vagy olvasott. A magzatok szeretik Mozart és Vivaldi zenéjét, és meg -<br />
nyug szanak tõle…<br />
Miután a legteljesebb egyetértésben végighallgatták a zenemûvet, a kis ismeretlen ki fe -<br />
jezte szándékát, hogy vagy szolgáltassanak neki újabb szimfóniát a bécsi mestertõl, vagy<br />
viseljék el izgága viselkedését. Mielõtt Szindbád eldönthette volna, mit tegyen, fáj da lom<br />
hasított belé. Hasán szétnyílt a vastag piros frottírköntös, és õ önkéntelenül oda né zett: a<br />
hasa lehetetlenül nagy volt, szinte „betegesen” hatalmas, félgömb alakú halom a testén.<br />
És ez a halom most – ó, borzalom! – megrepedt, mint egy igazi halom földrengéskor,<br />
és feltárta méhét. Nem, nem Szindbád méhét, hanem a föld méhét… A hajós csak bá mult,<br />
amikor a hasából elõbújt egy kis vérmászkos emberforma lény, pici karjaival tolva föl<br />
magát a hasából, mintha egy árokból mászna ki. Szindbád elõször teljesen megbénult a<br />
döbbenettõl. Volt is mitõl: nemcsak hogy „császárral” megszült, külsõ segítség nélkül, de<br />
az újszülöttje azonnal járni is tudott, akár az anyjukból frissen kipottyant bocik! Mihelyt<br />
kikászálódott arról az ismeretlen helyrõl, aminek az orvosi nevét nem tudjuk, azon nal<br />
pici lábaira állt, és a szétterült frottírköpenyen odatipegett apja melléhez, és kez dett fölmászni<br />
a bozontos melldombra. Szindbád ösztönösen odanyúlt kis fenekéhez és föl se gí -<br />
tette. A kicsi belefúrta véres arcocskáját apja szõrzetébe, majd üdvözült, a cse cse mõ ké re<br />
jellemzõ ártatlan tekintettel nézte apja szemét, aztán nem sokra rá leragadt a kis szem -<br />
héja, és elcsigázottan elszunnyadt. „Éppoly szomorkás a pillantása, mint ne kem volt kis -<br />
89
PoLíSz<br />
koromban…” – tûnõdött a hajós, majd gyengéden simogatni kezdte a kicsi kes keny hátát.<br />
Szindbád fél kézzel teljesen átérte keresztben a hátacskát, aztán eszébe jutott, hogy be is<br />
kellene takarni, nehogy megfázzon. Szindbádnak most már nem fájt sem mije, de még<br />
egyszer, utoljára megijedt. Hiába, a régi beidegzõdéseket nehéz levetkõzni még akkor is,<br />
ha az embernek fenekestül felfordul az élete: gyereke születik. Szóval, azért ijedt meg,<br />
mert eszébe jutott, hogy a szülés miatt szétrepedt a hasa. Kicsit följebb emelte a fejét, de<br />
óva tosan, nehogy a kicsit megzavarja álmában, és a hasára ve tette aggodalmas tekintetét:<br />
és lássatok csodát, a hasán már nem tátongott semmiféle nyílás, még csak forradás sem<br />
lát szott rajta! De nehogy Szindbád véletlenül azt higgye, hogy a gyerek is csak látomás,<br />
vagy mindezt álmodja, a hasa véres volt, jól látszottak a kicsi apró kezének nyomai,<br />
ahogy felnyomta magát, és ahogy oldalt lekászálódott apjáról… Szindbád elfelejtett cso -<br />
dál kozni, ennyi csoda láttán megadta magát az élet cso dá jának. Szindbád világ életében<br />
túl sokat kérdezett, fõleg saját magától, és a soha nem kielégítõ válaszok állandó fe szült -<br />
séget okoztak <strong>szám</strong>ára. Minden csoda, amivel most ta lál kozott, olyan magától értetõdõ<br />
volt, mint a kétszer kettõ. Egy kérdés viszont most az eszé be villant, és erre itt és most<br />
tudni akarta az egyértelmû választ: milyen nemû a gye rek? Fogta hát a hasán fekvõ kicsit,<br />
és a két kis hóna alatt óvatosan felemelve megnézte, mije van neki…<br />
– Fiam van! – állapította meg örömmel. – De mihez kezdek most vele…? – fogta el is -<br />
mét az aggodalom, amely azonban egészen más jellegû volt, mint amilyen gondok eddig<br />
álmatlan éjszakákat okoztak neki. – Mihez kezdek vele!? Mivel etetem!? Nem értek hoz -<br />
zá, mit fogok csinálni vele? Magamat is alig tudom eltartani, mibõl veszek neki en ni -<br />
valót? Állítólag ahová Isten báránykát ád, legelõt is ád hozzá… De mi van, ha nem ád?!<br />
És ki fogja szoptatni? Nincs anyja, pedig állítólag annál egészségesebb s ellenállóbb egy<br />
gyerek, minél tovább szopik… Honnan szerezzek neki szoptató dajkát? Pelenkát hol<br />
kell venni? Nem tudok semmit, nem készültem gyerekvállalásra, öreg is vagyok hozzá…<br />
Miért történt ez velem? – Szindbád egyre inkább belelovallta magát a fölösleges ag go -<br />
dal makba. Aztán eszébe jutott, hogy egyik barátja egyszer azt javasolta neki, min den -<br />
kép pen „csináljon valahogy gyereket”, még ha nincs is felesége, mert – mint a barát<br />
mond ta – „rengeteg energiát ad.” Visz is, de ad is. – Hát, jó – dünnyögte magában Szind -<br />
bád –, most itt van. Nem akartam, nem terveztem, de majd csak megleszünk valahogy…<br />
Beletörõdött sorsába, fatalistaként nem is tehetett volna egyebet. Aztán eszébe jutott,<br />
mit kellene tennie most. Megfürdetni a picit. De olyan békésen aludt a köntös alatt. Nem<br />
akarta most zavarni. Gondolta, ráér az a fürdetés akkor is, ha fölébredt.<br />
Békésen szunnyadtak együtt egy darabig, amíg a hajósnak eszébe nem jutott, hogy a<br />
kicsi elfelejtett fölsírni, miután meglátta a napvilágot! Csak nincs valami baja?! Szindbád<br />
asz talán ott hevert egy kis kézitükör (ebben szokta nézni magát, amikor kinyomta a<br />
mitesszereit), óvatosan kinyúlt érte, és fiacskája orra alá tolta. Megnyugvással látta, hogy<br />
az üveg ütemesen el-elhomályosodik: amint eltûnt a kis párafolt, másik követte. „Csupa<br />
csoda kísérte a születését – gondolta a hajós –, alkalmasint neki nem is kellett fölsírnia.<br />
Õ más, mint a többi!” De Szindbád, aki az írásaiban szüntelenül csodákról írt, és azt val -<br />
lotta, hogy a leírt szavak elõbb-utóbb testet öltenek, mégis szkeptikus volt a köznapi élet<br />
csodáival szemben: nem hitt abban a csodában, hogy képes lenne változtatni élet mód ján,<br />
képes lenne feladni viszonylag nyugodt és léha életét, képes lenne évtizedeken át fél tõ<br />
gonddal gondoskodni a csimótájáról. Ezek jártak a fejében, és már kezdte elfogni a<br />
90
Merített szavak<br />
pánik, s végsõ megoldásként bevillant neki, hogy akár be is tehetné a picit egy in ku bá -<br />
torba egy szülészotthon kapujában, amikor a fia vékony, de csengõ hangon meg szólalt:<br />
– Ne aggódj, apa, nem fogok neked gondot okozni. – A hajós alig akart hinni a fü lé -<br />
nek. Elõször azt hitte, hallucinál, de lepillantva a gyerekre, látta, hogy mozog a kis (még<br />
min dig véres) szája, és látta, milyen szépen, érthetõen formálja a szavakat. – Semmit<br />
sem kell csinálnod velem – folytatta az újszülött, és szelíden nézett szülõatyjára –, a leve -<br />
gõ bõl élek, nem kell anyatej, sem apatej, késõbb pedig nem kell táplálék. Nem kell inni -<br />
való, csak jó levegõ kell, és az, hogy beszélj velem. Gondolom, ez utóbbi nem okoz majd<br />
prob lémát… Legalább nem leszel egyedül öreg napjaidra, és a fiaddal beszélni mégis<br />
más, mint macskát vagy kutyát simogatni… A lelked mélyén mindig is szerettél volna<br />
egy fiút, csak a nõt szeretted volna kihagyni a dologból. Azt hitted (bizonyos érte lem -<br />
ben joggal), hogy ez lehetetlen, ezért vállaltad a magányt, azt, hogy inkább ne legyen<br />
gye reked, csak ne kelljen egy ki<strong>szám</strong>íthatatlan asszony nyûgét a nyakadba venned. De<br />
a vágyak, apám, meghallgatásra találnak, látod? Nem akkor, amikor a legerõsebben<br />
vágysz a dologra, hanem ha már látszólag le is mondtál róla… Örülsz?<br />
– Iiiigen… – nyögte ki a kispapa megadóan. Azon már el is felejtett ámuldozni, hogy<br />
ho gyan tud beszélni egy félórája született csecsemõ.<br />
– Remélem is. Azért vágytál titokban egy fiúra, mert a te édesapád is annyira sze re -<br />
tett téged, hogy reprodukálni szeretted volna ezt a kapcsolatot. Tudom, hogy egyszer<br />
már majdnem lett egy lányod is – ahhoz sem kellett asszony –, kijöttél egy uszodai me -<br />
den cébõl, és a nyomodba szegõdött egy pöttöm leányka… valamilyen hasonlóság miatt<br />
össze téveszthetett az apukájával, ezt gondoltad, ugye?<br />
– Honnan tudod te mindezt, picim? – hüledezett Szindbád. – Igen, így volt, vissza for -<br />
dul tam, és megkérdeztem tõle, hogy mit akar, mire ijedten elszaladt… De te honnan tu -<br />
dod ezeket, kisfiam? – Szindbádot melegség öntötte el, amikor elõször szólította így a<br />
kis jövevényt.<br />
– Én a másvilágról jöttem, az igazság, a szépség és a jóság birodalmából, ahol minden<br />
tiszta és világos, és ahol mindenki mindentudó. Most még én tudok többet az igaz -<br />
ság ról, de késõbb kopni fog a tudásom, mint ahogy neked is kopott itt e földi létben,<br />
viszont neked vannak igen hasznos tapasztalataid az életrõl, amirõl én egyelõre mit sem<br />
tu dok. Kölcsönösen segíteni fogjuk egymást, ki-ki a maga tudásával. Jó lesz?<br />
– Jó… – adta meg magát a hajós. El kellett kapnia a tekintetét a fiáról, mert ugyan -<br />
olyan végtelen ártatlanság tükrözõdött a szemében, mint az átlagos csecsemõkében,<br />
ami kor az anyukájuk karján ülve vagy a babakocsiból Szindbádra néztek. Olyan ár tat la -<br />
nok voltak ezek a tekintetek, hogy a hajós mindig elszégyellte magát a másokkal szem -<br />
ben szóban, tettben vagy gondolatban elkövetett bûneiért. Pedig a hajós jó ember volt,<br />
nálánál sokkal nagyobb bûnösök is léteztek a földön.<br />
– De most hagyjuk egy kicsit az okosságokat, az elkövetkezõ évtizedekben nem akar -<br />
lak állandóan ilyesmivel fárasztani. Mivel még mindig vérmászkos vagyok, jólesne egy<br />
meleg fürdõ, apa…<br />
Ahogy Szindbád csutakolta a fiát a kádban, máris jobban érezte magát, mint a szülés<br />
elõtt – és nemcsak a fájdalmak megszûnte miatt. Önmagára irányuló borús gondolatait<br />
mint ha elfújták volna.<br />
91
PoLíSz<br />
– És mi akarsz lenni, ha nagy leszel, kicsim? – kérdezte Szindbád a fiát, szinte csak<br />
úgy odavetve, miközben aprócska ujjairól mosta le a rákeményedett vért.<br />
– Semmi, apa – felelte a gyermek. – Nem akarok semmi se lenni, hiszen minden fon -<br />
to sat tudok, és mint említettem, nincsenek földi szükségleteim, amelyeket ki kellene elé -<br />
gí tenem. Engem csak azért küldtek ide, hogy te boldog legyél.<br />
Szindbád kezébõl kiesett a babaszappan e szavak hallatán, szemébõl pedig néhány<br />
könnycsepp hullott a szappanos fürdõvízbe.<br />
– Apa, te sírsz? – nézett a hajósra nagy ártatlan, szomorkás szemével a fia.<br />
– Nem sírok, csak könnyezem… – próbálta õrizni atyai tekintélyét Szindbád.<br />
– Miért? Nem jó dolog történt veled? – kérdezte kis cseresznyeszájával a fia.<br />
– De, csak nehéz megszokni ezt a nagy változást… Ha ilyesmi megtörtént, akkor<br />
min den megtörténhet az életben… És én úgy éltem le negyvennyolc évet a földön, hogy<br />
nem tudtam ezt a titkot… elvesztegettem az életem nagy részét…<br />
– Dehogy vesztegetted, apa! Gyönyörûeket írtál, ha nem is nagy tömegek, de legalább<br />
kevés kiválasztott gyönyörûségére! – És a kisfiú nagyot csapott mindkét kis hurkás kar -<br />
já val a vízbe, mintegy megerõsítve a szavait. A fürdõvíz Szindbád képébe fröccsent:<br />
most már nem lehetett volna megállapítani, hogy könnyezik-e vagy sem. – Most tessék<br />
en gem szépen megtörülni, és ágyba dugni… Engem is kimerített ám a világra jö ve te -<br />
lem… Te is alukálj velem egy jót, és alvás után, felfrissülve, elkezdjük együtt az új életet!<br />
Nády Mária<br />
Könnycsepp fátyolban<br />
Átnedvesedett, mosódott pasztell arc<br />
Fájdalmas, fáradt mély rétegû<br />
líra<br />
Olyan, mint a köd<br />
leszállva jön<br />
Ránk borítja zuhatag leplét<br />
Hol tartós, hol szakadozva<br />
oszlik<br />
Jaj, de ismerõs<br />
Van benne valami<br />
csönd<br />
Valami botorkálás<br />
homályban<br />
szelíd panasz,<br />
törékenység tegnap,<br />
mintha<br />
ma lenne<br />
Az út<br />
A fontos!<br />
Melyre rálépsz,<br />
melyet bejársz<br />
– Két pont között –<br />
Szerteágazóból labirintuson át<br />
vonszolódva<br />
Ahogy rátalálsz az ösvényre<br />
– világító jelekkel –<br />
Ez a keskeny, tágas, keresztes,<br />
tövises, alázatos:<br />
ösvény követés<br />
92
Az õsi jel<br />
(2003. augusztus 13–14.)<br />
Merített szavak<br />
Valami különös erõ<br />
húz az ablakhoz,<br />
holdfényes hajnalon<br />
Micsoda ábra!<br />
Ég kárpitján kifeszítve<br />
– õsi jel – látványa!<br />
Ezüstös teleholdban napszínû kereszt<br />
metszete ég, fénylik, ragyog!<br />
Aranysugara udvarán is átszivárog<br />
Ez a misztikus néma jelkép<br />
gyönyörû, félelmetes!<br />
Lenyûgöz, megrendít, megszólít:<br />
ez a titkos jelenség,<br />
ez a sejtelmes kompozíció,<br />
ez a nõ szimbólum, kereszttel karöltve<br />
Valamit sejtet, sugall, kinyilatkoztat<br />
Árnyékból fénybe lépést?<br />
Tettet, sorsot, világ keresztjét?<br />
Vagy személyes jelet láttat?<br />
Belülrõl reménytelenségünk szikrája<br />
lobbanva, villant<br />
Januári <strong>szám</strong>unkban Nády Mária verseit tévesen más szerzõ neve alatt közöltük. Újraközlésükkel<br />
ezt a hibát helyesbítjük. (A szerk.)<br />
Kópémanó<br />
Szavajátszó<br />
Csézautas<br />
Szineváltó<br />
Volvoféreg<br />
Az idõkön<br />
Átvigyorog<br />
Bottal nyomát<br />
Már hiába<br />
Surran õ már<br />
Izzadt gallér<br />
Falut dobva<br />
RT.-t vetve<br />
Maga mögé<br />
Patak partján<br />
Erdõszélen<br />
Sztrádasávban<br />
Kópémanó<br />
A cincogó<br />
Árnyékúton<br />
Payer Imre<br />
A „meztelen<br />
igazság”<br />
– Legyen meztelen az igazság,<br />
mert ránk ég a cucc!<br />
S az idõ vasprotézise<br />
nyomot hagy:<br />
közel legyen a távol.<br />
– Viszont megvásárolható<br />
a táplálékkiegészítõ örökélethez,<br />
halasi csipke (Made in China),<br />
nyomot hagy:<br />
közel legyen a távol.<br />
93
PoLíSz<br />
Bebocsátásra<br />
hiába váró<br />
kóborlónak 1011-be<br />
Milyen érzés marcona, rideg<br />
kívülállóként állni kívül<br />
a várfal elõtt?<br />
Szirmok helyett bogáncs.<br />
Vagy szirmok is, de<br />
csak erõs szélben,<br />
arcodba csapódva.<br />
Mintha újra és újra<br />
visszatérnél ide, holott<br />
mindvégig itt voltál,<br />
csak te változtál<br />
idõrõl idõre<br />
a várfal elõtt<br />
– bentre várva kint.<br />
Örökre szürke és fagyos<br />
alkonyatban, hideg esõben,<br />
milyen érzés?<br />
Egyre sárosabban, egyre öregebben.<br />
A kiáltás rekedt suttogásba<br />
fullad, de a sóvár láng, a láng,<br />
az, mint az eredetben, ugyanaz.<br />
Ahogy öklöd rájuk ütõdik,<br />
a durva kövekre –<br />
Milyen érzés, mondd.<br />
Bulgakov utolsó<br />
reggel<br />
Nézte pongyolában a napfelkeltét,<br />
rágyújtott egy Mahorkára.<br />
Mereven állt. Szinte távolian,<br />
mint egy kiugrott misszionárius –<br />
– Borkockás pitymallatot!<br />
– nyervákolt Behemót,<br />
és letelepedett az öblös fotelben.<br />
Woland megállt a szoba közepén,<br />
és felemelte a mutatóujját.<br />
Az a mályvaszínû tekintet…<br />
A nyitott erkélyajtón át<br />
szélroham söpört végig<br />
a derengõ nappalin.<br />
Mocorgás támadt<br />
az erõdítményszerû íróasztalon.<br />
Öngyilkos kéziratlapok<br />
vetették magukat a mélybe,<br />
a Remmington-betûk<br />
szétszóródtak a parkettán.<br />
PÉLI TAMÁS<br />
GRAFIKÁJA<br />
94
Rónay László<br />
A normális kommunikációról<br />
Pár hónapja jelent meg Adamik Tamás fõ szer -<br />
kesz tésében egy – nyugodtan merem állítani –<br />
szen zációs Retorikai lexikon. Nyugodt szívvel ajánlhatom<br />
mindenkinek, akinek az a feladata, hogy<br />
meg gyõzze hallgatóit. Sõt kötelezõ ol vas mánnyá<br />
is tenném, hiszen lépten-nyomon a kor mány<br />
kom munikációjának válságáról hallunk-ol va sunk.<br />
A kommunikáció – így a lexikon – „az üze ne tek át -<br />
adásának módja”, ha tehát az üzenet nem ér célba,<br />
át adá sának módjával van a baj. Olvasom, a kom -<br />
mu nikáció eredményesebbé változtatására egy<br />
mil li árdot szánna a kormány. Szép summa, de<br />
hogy célba érnek-e vele, kételkedem. A módon<br />
kel lene változtatni, az sokkal olcsóbb, mégis kifi -<br />
ze tõdõbb lehetne. Papírból, írásból van elég! Ki ne<br />
dü höngene, amikor a reggel újságból reklámok<br />
hul lanak ki? Ki ne sóhajtana reményvesztetten,<br />
ami kor egy <strong>szám</strong>la körítésére tekint? Nem, másutt<br />
kel lene kezdeni.<br />
Ha rajtam múlna, elõször arra figyel mez tet -<br />
ném a kommunikálással megbízottakat, mond ja -<br />
nak igazat. Nincs kínosabb, mint amikor meg fel -<br />
lebbez hetetlen fölénnyel kijelentenek valamit,<br />
amit másnap külföldi médiumok is megcáfolnak.<br />
Az „üzenet” elsüvített a semmibe, mi meg ma -<br />
gunk ra maradtunk szégyenünkkel. Szorosan ide<br />
tar toznék az önkritikára való hajlandóság. Sokkal<br />
haté konyabb a tévedés belátása, mint a görcsös<br />
ma gyarázkodás, amely olykor-olykor Hacsek és<br />
Sajó jeleneteit idézi, egy Hacsekkel és sok-sok Sa -<br />
jó val. Sokkal inkább célba talál, ha a felelõs ember<br />
azt mondja, ezt elrontottuk, mintha azt állítja, jól<br />
csi náltuk, nem tévedtünk, hisz tévedhetetlenek va -<br />
gyunk, csak éppen mégsem jól sült el a végén.<br />
Tekintsük felnõttnek a felnõttet! Ha a hitel mi -<br />
nõ sítõ intézetek leminõsítik hazánkat, ne hõs köd -<br />
jünk, hogy sebaj, annál nagyobb lesz a di csõ sé -<br />
günk, ha felminõsítenek. Az utóbbi idõben ez a<br />
vi gasztalás volt a kommunikáció mélypontja.<br />
Mennyi vel hatásosabb és hihetõbb lett volna be lát -<br />
ni, hogy az intézkedésnek volt elegendõ oka, tud -<br />
juk, ismerjük a baj okát, próbálunk változtatni.<br />
Nagyon fontos volna elsajátítani az úgy ne ve -<br />
zett metakommunikáció helyes alkalmazását. A<br />
sza vak mellett egy-egy gesztusnak, akár egy mo -<br />
soly nak is jelentõs mondanivalója, meggyõzõ ere je<br />
lehet. Ha egy kommunikátor csak gúnyos mo soly -<br />
ra képes, amelyet néha már-már szem te len nek<br />
érzünk, akkor kevés fogalma van a meg gyõ zés rõl.<br />
Tájoló<br />
S ha ez az évek során egyénisége részévé vált,<br />
sürgõsen leszoktatni róla, mert a fölé nyes ke dés is<br />
rossz irányba viszi a kommunikációt. (A dur va -<br />
ság ról inkább nem beszélnék. Ha arra gon do lunk,<br />
hogy a magyar újságírást olyan írók fém je lezték,<br />
mint Ady, Kosztolányi vagy Márai Sán dor, s utána<br />
elolvassuk azt a cikket, amelynek szer zõje mintha<br />
csak az alpári kifejezésekkel is mer kedett volna<br />
meg mûködése során, joggal gon dolhatjuk, az ille -<br />
tõ csak árt annak az ügynek, ame lyet pedig tá mo -<br />
gat ni és igazolni kíván.)<br />
A hitelesség címszó Arisztotelésztõl is egy fon -<br />
tos idézetet tartalmaz: „Ugyanis egyáltalán nem kö -<br />
zömbös a meggyõzés szempontjából, … hogy a<br />
szó nok milyen jellemûnek mutatja magát, s tudja-e<br />
éreztetni a hallgatósággal, hogyan viszonyul hoz -<br />
zájuk, illetve azok õhozzá.” Az a ta pasz ta la tom,<br />
hogy a legfontosabb üzenetek továbbításával meg -<br />
bízott szóvivõ nem tud kapcsolatot teremteni hall -<br />
gatóságával, mert „felülrõl” szól hozzájuk, a be ava -<br />
tott fölényével, amely inkább taszít, mint von zó, s<br />
elfedi az igazságot, amelyet képviselnie kel lene.<br />
Életünkbõl, a kommunikációból is hiányzik a<br />
de rûre és bizakodásra vezérlõ humor, amely ha té -<br />
kony közösségformáló erõ. Általános meg gyõ zõ -<br />
dés, hogy mi magyarok pesszimista nép vagyunk.<br />
Óriási tévedés! Persze, ha az üzenet köz ve tí tõ jé -<br />
nek ábrázata leginkább egy jól fejlett ecetes ubor -<br />
ká ra emlékeztet, az ember valóban hajlamos hoz -<br />
zá hasonlóan szemlélni a világot.<br />
Tanulságos gondolatokat fejtegetett a humor<br />
sze repérõl Freud. Szerinte az igazi humor fel sza -<br />
ba dító és örömszerzõ. Ilyesmire volna szük sé -<br />
günk, s a kollektív örömszerzés képességét kel le -<br />
ne elsajátítaniuk azoknak, akik ma még inkább<br />
úgy kommunikálnak, hogy kollektív bosszúságot<br />
sze reznek nézõiknek és hallgatóiknak.<br />
A napokban óriási élvezetet szerzett Leo<br />
Maas burg Teréz anyáról írt könyve, amely el ké -<br />
pesz tõ és csodálatos történetek sorában ábrázolja<br />
a XX. század egyik nagy egyéniségét. Egy asz -<br />
szony dühösen <strong>szám</strong>on kérte tõle, miért nem lep -<br />
le zi le a hallatlan visszásságokat. Mert a jót né zem,<br />
nem a rosszat, válaszolta a szeretet misszi o ná -<br />
riusa. Ezt kellene megtanulniuk az erre kivá lasz -<br />
tottaknak, s akkor talán a szakadék is szû kül ne.<br />
(Retorikai Lexikon. BP., Pesti Kalligram Könyvkiadó<br />
és Könyvterjesztő Kft., 2010.)<br />
95
PoLíSz<br />
Csepreghy Ferenc Emléknap<br />
2011. június 24-én a felvidéki Ipolyszalkán a falu nagy szülöttére, Csepreghy Ferenc (1842–1880) szín -<br />
mûíróra emlékeztek. A Magyar Tannyelvû Alapiskolában Németh Péter Mikola emlékezett, illetve<br />
Kaiser László és Véghelyi Balázs rendhagyó irodalomóra keretében tartott elõadást A vers, a népszínmû<br />
és a mese mûfaji szépségeirõl címmel. Az emléktáblánál köszöntõt és beszédet mondott Józsa János pol -<br />
gár mester, valamint Hrubík Béla, a CSEMADOK elnöke, az Ipoly-Eurorégió alelnöke. A megjelentek a<br />
dél után folyamán a helyi temetõben megkoszorúzták az ipolyszalkai születésû neves irodalom tör té -<br />
nész, Turczel Lajos sírját, emlékbeszédet mondott Nagy János szobrászmûvész.<br />
Fordítói és esszéírói pályázat<br />
a Galego irodalomból/ról<br />
Az ELTE Bölcsészettudományi Karának Romanisztikai Intézetében mûködõ Galego Nyelvi Köz pont<br />
pá lyázatot hirdet mûfordítóknak, a galego irodalom és kultúra iránt érdeklõdõknek. A pá lyázatra, vers<br />
és prózafordítás valamint esszéírás kategóriában lehet nevezni:<br />
– versfordítás: Bernal de Bonaval: A dona que eu am’e tenho por senhor… vagy Airas Nunes: Que<br />
muito m’eu pago d’este vera ~ o... és Celso Emilio Ferreiro: Alma da Terra vagy Luís González Tosar:<br />
Auga de amor sem nome címû versének fordítása.<br />
– prózafordítás: Álvaro Cunqueiro: O espello do mouro vagy Xosé Cid Cabido: Grupo abeliano 1999 címû<br />
elbeszélésének, vagy a pályázó által szabadon választott 4–5 oldalas elbeszélésnek a for dítá sa.<br />
– esszéírás: 6–8 oldalas (11–15 ezer leütés) esszé/tanulmány a galego történelem, irodalom vagy or -<br />
szág ismeret tárgykörébõl.<br />
A versek és a próza szövegét (Galego pályázat) le lehet tölteni a rio@lajt.hu levelezõprogramról (jelszó:<br />
brazil) illetve kérésre megküldjük a pályázónak. Érdeklõdni a portugal@btk.elte.hu címen lehet.<br />
A pályázatra benevezett mûvek leadási határideje: 2011. szeptember 30. Eredményhirdetés: 2011.<br />
november 9.<br />
Az elsõ díj 25.000 Ft (minden kategóriában). Második és harmadik díj: könyvjutalom (minden kate -<br />
gó riában).<br />
Az elsõ díjat nyert fordításokat illetve esszét/tanulmányt a Galego Központ elektronikus vagy papír -<br />
alapú folyóiratban közli.<br />
A pályázatra már megjelent alkotásokkal vagy írásokkal nem lehet benevezni.<br />
Budapest, 2011. június 20.<br />
Dr. Pál Ferenc<br />
a galego központ vezetõje<br />
A WASS ALBERT MESESOROZAT REJTVÉNYÉNEK NYERTESEI<br />
A Wass Albert Mesesorozatokban meghirdetett rejtvény helyes<br />
megfejtõi közül augusztusban az alábbi nyerteseket sorsoltuk ki:<br />
Szabó Bence<br />
Budakeszi<br />
Takács Anna Debrecen<br />
Gerencsér Anna Budapest<br />
Gratulálunk! A nyertesek könyvjutalmát postán küldjük el.<br />
96
Főszerkesztői jegyzet<br />
Süllyedő naszádok a Dunán<br />
KIÁLTVÁNY A NEMZETI, ÉRTÉKTEREMTŐ- ÉS IRODALMI MŰHELYEK MEGMENTÉSÉÉRT<br />
A magyar irodalomnak már nincsenek mecénásai. A legutolsó, Soros György is kivonulni<br />
látszik hazai vizeinkről. Irodalmi műhelyeink tovább fulladoznak, hacsak el nem merültek már<br />
az eladósodás hullámaiban. Amennyiben egyáltalán létezni tudtak az utóbbi 10 esztendőben,<br />
úgy csak a kurátor urak selyemzsinórján függtek. Az irodalom támogatására fordított kicsiny<br />
összeg eleve „kéz kezet mos” alapon aprózódott szét. A kurátori megegyezések szerint: „jól jár<br />
az én kiadóm, jól jár a te kiadód, a többi meg vesszen”.<br />
Tudjuk, hogy az irodalmat az írók munkája hozza létre. De azt is tudjuk, hogy az írók kiábrándulhatnak<br />
az írásból, választhatják az önpusztítást, vagy beleőrülhetnek egzisztenciális<br />
gondjaik kegyetlen présébe, ha nincs befogadó irodalmi műhely, ha nincs pályára bocsátó<br />
könyvkiadás. Meg kell végül fogalmaznunk: irodalmunk jövője – miként a színház- és filmművészeté,<br />
a balett- és zeneművészeté és a képzőművészeté is – a kultúrateremtő műhelyek<br />
életképes talpra állásán múlik.<br />
A múlt század első felében a Nyugat írói, költői szétszóródtak volna a világ négy sarkába, és<br />
az ismeretlenség homályába vesztek volna, ha nem tartja őket egyben a Nyugat. A II. Világháború<br />
után a megújuló magyar költészetnek helye sem lett volna az ég alatt, ha egy ideig Sárközi<br />
Márta asszony egy kézben nem tartotta volna a Választ.<br />
Hogy miért is írom le mindezt ma? Hangsúlyozom, nincs mecenatúrája sem folyóiratainknak,<br />
sem pedig kiadóinknak. Csak ideig-óráig összetartó lobbi-naszádok vesztegelnek a Dunán.<br />
Hitel, Kortárs, Polísz, Holmi, 2000, Magyar Napló és az önmagukat óriási erőfeszítéssel túlélő megyei<br />
jogú városok lapjai. És a Magvető, a Helikon, az Égtájak, a Kairosz, a Nap kiadó, a Püski<br />
kiadó, a <strong>Kráter</strong> és más kiemelkedő könyvműhelyek ma már szinte minden stratégiai terv nélkül<br />
tudnak csak navigálni a nemzeti kortárs irodalomban. Ha volna is stratégia, csak hiányosan<br />
valósulhat meg…<br />
Mindenkinél nagy a süllyedés-veszély. S akkor még alig-alig szólunk arról, hogy 60 év agymosását<br />
kell helyre állítanunk, pl. a magyar regényirodalom esztétikai értékelésében és újrakiadásában!<br />
Le kell szögeznem, hogy a kiadók és a folyóirat-szerkesztőségek kiemelt támogatásával,<br />
csődtől való megmentésével, racionális értékeléseken alapuló pályáztatási szisztémával lehet<br />
csak megmenteni a magyar nemzeti irodalmat az elsekélyesedéstől vagy a kipusztulástól.<br />
A Nemzeti Civil Alapprogram megújításához hasonlóan – a Nemzeti Kulturális Alap esetében<br />
is – reális értékítéletek alapján, éves kiadói és folyóirat munkatervek elbírálásával a jelentős<br />
értékeket felmutatni tudó irodalmi műhelyeket kell kultúrateremtő helyzetbe hozni.<br />
Az NCA jelenlegi kánonjában a kultúrateremtés első helyen áll. De ez nem jelentheti csak a<br />
művek vagy csak az alkotók támogatását. Irodalmi közéletünkben a művek valódi létrehozói<br />
helye az a közösségteremtő közeg/műhely, amelyet mindenkor egy-egy folyóirat vagy egy-egy<br />
kiadó „varázsolt” maga köré.<br />
Javaslatom: nem elég újragombolni azt a kabátot, amelyet még az előző évtized ránk hagyott<br />
a mecenatúra esetében, hanem újat kell szabni; olyat, amelyet nemzeti irodalmunk Janus-arca<br />
– előre- és hátratekintve – az egészséges fennmaradáshoz magának megkíván. Csak megújulva<br />
őrizhetjük meg – mint már annyiszor – saját értékeinket és jelenünk eredményeit a jövőben.<br />
(Pomáz, 2011. augusztus 9. – a Tokaji Írótábor tanácskozóihoz tisztelettel)<br />
Turcsány Péter<br />
<strong>Kráter</strong> Könyvesház<br />
1072 Budapest, Rákóczi út 8/A – belső udvar<br />
Nyitva tartás: munkanapokon 10–17 óráig<br />
www.krater.hu<br />
A lap ára: 500 Ft<br />
PoLíSz 136. – 2011 AUGUSZTUS<br />
PoLíSz<br />
Politika-Líra-Széppróza szellemi-lelki „városálma”<br />
A megújuló magyar, nemzetiségi és keresztény hagyomány fóruma<br />
A <strong>Kráter</strong> Mûhely <strong>Egyesület</strong> irodalmi és kulturális lapja<br />
„Nagy hiánya lenne (amúgy sem tágas) irodalmi köztudatunknak,<br />
ha a minden költői részében elemi erejű Babits-életművet<br />
más (néha tetszetősebb, bár egyenértékű) nagyoké mellett<br />
a legparányibb (rangsoroló) feledésbe merülni is engednénk.<br />
Ám a valódi irodalom(érzület) mindig a lélek<br />
és a nagyobb szellemi Egész kapcsolata.”<br />
(Tandori Dezső: Babits)<br />
Tandori Dezső versei, játékos rajzaival gazdagított Babitstanulmánya,<br />
Nemes Nagy Ágnes költészetéről írt esszéje<br />
• Turcsány Péter, Szentmihályi Szabó Péter, Payer Imre és<br />
Nády Mária versei • Magyarországi cigány irodalom: Rostás<br />
Farkas György, Choli Daróczi József és mások írásai •<br />
Szappanos Gábor új Szindbád-novellája • F. Scott Fitzgeraldnak,<br />
az amerikai novella egyik legnagyobb XX. századi<br />
mesterének írása • A 75 éves Kabdebó Lóránt ünnepi eszszéje<br />
• Rónay László az új Retorikai lexikon megjelentetéséről.<br />
2011 augusztus<br />
136.<br />
megjelenés
A PoLíSz a Szellem városa<br />
A MEGÚJULÓ MAGYAR ÉS KERESZTÉNY HAGYOMÁNY LAPJA<br />
Szentmihályi Szabó Péter<br />
Hittem<br />
Hittem, egy országot is el tudnék vezetni,<br />
sőt visszafoglalnám Nagy-Magyarországot,<br />
most már fejem fölött fedélnek örülök,<br />
Istenem, ilyen szerény lettem, látod.<br />
Bizony, kicsit megtört az élet,<br />
megírtam ezt-azt, hát minek?<br />
Ha hozzád, Krisztusom, megtérek,<br />
legalább nem tartoztam senkinek.<br />
Majd légy kegyelmes, közöld előre,<br />
ha az árnyékvilágból menni kell,<br />
hosszú árnyékot akartam vetni,<br />
de csak kamatot fizetek, nincs több hitel.<br />
Péli Ildikó<br />
Péli Tamás<br />
F. Tóth Zsuzsa<br />
Szentandrássy István<br />
A PoLíSz című lap megjelentetését<br />
a Nemzeti Erőforrás Minisztérium miniszteri keretéből a Nemzeti Kulturális Alap<br />
és a Közigazgatási és Igazságügyi Minisztérium<br />
Nemzetiségi és Civil Társadalmi Kapcsolatokért Felelős Helyettes Államtitkársága támogatja.<br />
Figyelmébe ajánljuk a PoLíSz jelenlétét a világhálón<br />
a www.krater.hu/polisz elérhetőség alatt.<br />
Elérhető menüpontok: Az új <strong>szám</strong>ból; Szerkesztőségünk; Archívumból; Előfizetés; Bibliográfia; PolíSz kávéház.<br />
Kiadja a <strong>Kráter</strong> Mûhely <strong>Egyesület</strong> közhasznú szervezet • www.krater.hu<br />
Felelôs kiadó és alapító fôszerkesztô: Turcsány Péter • http://tp.krater.hu<br />
Szerkesztôségi titkár és szöveggondozó Liska Éva • Telefon/fax/e-mail: (26) 325-321 • ptitkar@krater.hu<br />
Szerkesztôk Bay Ágota (próza) bayagota@hotmail.hu, Barcsa Dániel (történelem) roocal@citromail.hu,<br />
Bágyoni Szabó István (vers) bagyonisz@gmail.com, Lukáts János (esszé) lukatsjanos@freemail.hu,<br />
Madarász Imre (irodalomtörténet), Szappanos Gábor (mûfordítás) szappanosg@gmail.com,<br />
Sutarski Konrad (Együtt jobb rovat) konrad.s@t-online.hu<br />
Fômunkatársak Ferenczi László, Tóth Éva és V. Tóth László<br />
Lapunk megrendelhetô, 10 <strong>szám</strong> ára egy évre 4500 Ft, külföldön 50 euró<br />
Az előfizetés történhet csekken, illetve átutalással a 10200885-32611094-00000000 <strong>szám</strong>la<strong>szám</strong>ra.<br />
Korábbi <strong>szám</strong>aink is megvásárolhatók: <strong>Kráter</strong> Könyvesház (1072 Budapest, Rákóczi út 8/A) • konyveshaz@krater.hu<br />
Megrendelhető: telefon/fax/e-mail: 06/26/325 321 • ptitkar@krater.hu<br />
Megjelenik a mondAt Kft. gondozásában.<br />
Felelôs vezetô Nagy László<br />
ISSN 0865-4182