A régi Erdély - Turcsány Péter - Kráter Műhely Egyesület

458volabbiA régi Erdélylankái, és nyugatra lágyan hajló utakkal magasodnakKolozs megye meredekebb dombjai.A Bánffyak bonchidai nevezetes várkastélya felől egy képzeletbeli,légies úton a Mezőség irányában közel fekszik Szék,a viseletében, dalaiban, hagyományaiban sajátos eredetiségetőrző paraszt-polgári település. Nem kellene túlzottan erőltetniszárnycsapásainkat ahhoz sem, hogy hamarosan eljussunkaz író őseinek s az író-gazdálkodó grófnak is otthont nyújtóSzentgothárdra: a testet-lelket felüdítő kertgazdálkodás, a lélekszépítőörömök, s egyben a tragédiák és a szomorú pusztításokszínhelyére.A főút jobbján még ma is megőrzött fenségében áll a Bánffykastély.Gyermekmenhely, lepusztult, vegetáló kastélykerttel.A családi címernek csak tátongó helyét őrzi a szép kovácsoltvaskapu. A Szamosra futó hajdani parkra talán csak az akkormég zsenge fák, kőrisek, tölgyek ma már égre lengő ágaiemlékeztetnek. A szökőkút, a tó, a hattyúk csak a megsárgultfotográfiák emlékei, de az ábrándos életrajzkutató már-márreméli, hogy az emeleti ablakok egyike mögött vajúdott AliliAlbi gróffal.Kép a kastély bejáratáról (Fotó: Kornis Péter)

Két hosszú év. Alili és Albi közös ideje, a szülők válása459A kései zarándok úgy sejti, hogy a ma már elvadult kastélykertkeleti fái alatt tette meg első lépéseit a kisgyermek, édesanyjakezét fogva, s arra gondol, itt gurultak a kisfiú elé az elsőtestesebb magyar szavak, hogy örökre hű társai legyenek azélete során később a kivándorlásra, majd hontalanságra kényszerülőírónak.A Wass család ellenérzéseivel küszködő büszke fiatalasszonytéppen a Wassékkal oldalágon rokon Bánffy Sarolta bárónő és férjefogadta be a kastélyba. A fiatalok kedvelt mezőségiközpontja volt akkoriban az ő otthonuk. Máig nevezetesa nagy társalgóban évszázados viszontagságokellenére is megőrzött gyönyörű diófa bútor.A Bánffy-kastélytól vissza a dombok közé vezet avegyes lakosságú falvacska bekötőútja. Szerényebbtáj, egymáshoz bújó porták. A zápor paskolta idő szomorúságábanis méltósággal szakítja ki a maga terét areformátus templom, emlékezik az alapító Bánffy-családra,és őrzőn tekint magas, északra néző ablakaivala határra.Képek a templomról az alapító Losonczi Bánffy-család címerével

460LépdelveA régi Erdélya három évszázados tornyot már túlnövő fenyőkalatt, Wass Albert csitító cirógatásainak vasárnapi színhelyén,az első csöndre intő anyai szó áhítatának padsoraiban – átérezhetővéválnak Isten gondoskodó szeretetével együtt a múlt vívódásaiis.A református főnemesi család itt tartotta meg közösen a falunépével istentiszteleteit. A 24 esztendős anya itt, az angyalfedelűszószék alatt adott először hálát Istennek a kis Wass-fiú megszületéséért!A kisgyermek még karon ülő korában feltehetően ezena helyen találkozott az első közösséggel, amely „Istent látni” és„Gyermeket köszönteni” összegyűlt.A WASS SZÜLŐK NEM NÉZTÉK JÓ SZEMMEL a bohém természetű fiú,Endre házasságát. A három lánytestvér 9 gyakorta kényeztetteEndrét, aki gyerekkorától a társaság kedvence volt, és vidám,fantáziadús, de vaskos tréfákra hajlamos ifjúvá serdült. „Viseltdolgairól sokat beszéltek, nevettek rajta vagy kritizálták. De a legtöbbenszerették tréfái miatt.” 10 Budapesten a Ferenc József Intézetdiákja lett, majd mezőgazdasági diplomát szerzett. „Különösenédesanyám 11 volt boldogtalan amiatt, hogy kedvenc fiacskája Alili hálójábakerült. Alilit könnyelmű és nem éppen kifogástalan jellemkéntkönyvelte el a közvélekedés. Anyám rossz néven vette nővérétől 12 , hogytámogatta kapcsolatukat.” 13A tartózkodást növelte, hogy Endre édesanyja és Alili édesapja,Zoltán, testvérek voltak.A szóbeszéd még 97 év múltán is megemlítette, hogy az ifjúfeleség minden téren tapasztaltabb, idősebb volt fiatal férjénél…Albi gróf édesanyja: báró Losonczi Bánffy Ilona báró LosoncziBánffy Zoltán 14 és Teleki Erzsébet (Aliz) második gyermeke. Aberecztelki származású család Marosvásárhelyen élt ugyan, detéli lakosztályuk a főtéri Bánffy-palotában volt, s ott a társaságiélet egyik legjelentősebb központját tartották fenn.9 A lánytestvérek: Wass Ráchel (Horváth-Tholdy Rudolf felesége, 1879–1944), Mária (Atzél Elemérné,1880–1916), és Ilona (Hans Siemers felesége, 1884–1950, Albert gróf nagynénje és később anyósa isegyben). SI-WK10 SI–WK11 Szül. Losonczi Bánffy Ráchel, gróf czegei Wass Béla felesége.12 Szül. Losonczi Bánffy Polixénia, báró Kemény Kálmán felesége (1835–1916), Wass Albert nagymamájánaktestvére.13 SI-WK14 Báró Losonczi Bánffy Zoltán, Maros – Torda vármegye és Maros – Vásárhely főispánja, 1885-ben azEMKE (Erdélyi Magyar Közművelődési Egyesület) alapító elnöke, a magyar főrendiház tagja.

Két hosszú év. Alili és Albi közös ideje, a szülők válása461A losonczi Bánffy-család tradíciójaBánffy Miklós nagy Erdély-trilógiájában 15 a család ősi, besenyőleszármazását hangsúlyozza a főszereplő Abády Dénes nevévelis: „A család a legenda szerint a honfoglalást követően a magyar törzsekhezcsatlakozott besenyő törzs Szent István korában élő fejedelmének,Tonuzóbának vagy Tonuz Apának az egyenes ági leszármazottja.”16A kersztnév választása is beszédes: a család „… első dokumentáltőse Tomaj nembéli Dénes, II. Endre király nádora.”Az író ugyanakkor kiemeli ősei – különösen nagyapja – tradicionáliserkölcs- és világszemléletét, amely 800 éve a magyarnemezet felelős vezetői között tartja számon a családot.Az anyai felmenői ág azáltal is szerepet kap Albi gróf történetében,hogy keresztelői bejegyzése a régi Erdély és Európa egyiklegszebb kastélyának, a Bánffy-kastélynak a birtokán volt, a Válaszúttalátellenben található Bonchidán.Alili kacér, a férfiakra veszélyes teremtésnek számított. Olykorolykora tekintélyes nagynéninek, Pólikának kellett kiragadnia akolozsvári vagy bécsi társaság forgatagából, vagy csöndes fürdőhelyekrekísérnie, hogy a családnak nem tetsző kapcsolatok,házassági ajánlatok kifejlését megakadályozza.Pólika nagynéni a legmagasabb császári és főúri körökben is kiválótiszteletnek örvendett, aki Erzsébetnek, az Oszták–MagyarMonarchia királynéjának, a magyarbarátságáról híres Sissynekvolt a palotahölgye. Férjével ők állították helyre a Keménycsaládbirtokait, hitbizományi havasait, erdeit. Felújították amarosvécsi várat. Pompás főúri lakást tartottak fenn Budapesten,az Andrássy úton.Pólika sokszor vitte csinos és szép unokahúgát bécsi és adriaiutakra, sikerrel vezette be őt a legelőkelőbb budapesti társaságokba.Alili szertelen, mondhatni kapkodó, de a társasági életbendiadalmas fiatalsága alig-alig nyomon követhető – a nagynénje,Siemers (sz. Wass) Ilona visszaemlékező könyvében. A fia-15 Bánffy Miklós: Erdélyi történet. Em. 1940.16 KG-EU.

462talA régi Erdélyhölgy Kolozsvárott egy elszegényedett katonatisztbe, ZeykJózsefbe lett szerelmes, majd Budapesten a már Afrikát jártSzéchenyi Zsigmond gróf szeretett bele a karcsú, nem túl magas,táncos léptű, elvarázsolt szemű hölgybe, de eljegyzésüketaz esküvő előtt felbontották...„Alili igen-igen csinos teremtésvolt, különösen vonzó női csáberővel.Majdnem minden férfi beleesett.Egy-egy társaságban mindigő volt a csillag.”Alili aláírása 1901-bőlA BÉCSI CSALÁDI ÉS BARÁTI KAPCSOLATOK révén Endrét már nagyonifjan a Küküllő menti Kisbunban császári és királyi birtok igazgatásávalbízták meg, ahol csinos otthont teremtett csinos feleségénekés a kis Albinak. „A fekvőséget a rajta lévő érdekes történelmiértékű váracska teszi vonzóvá, mely korábban az író gr. Bethlen Miklós(1642–1716) lakóhelyéül szolgált. A várat öreg park vette körül.” 17Alilit baráti társasága továbbra is főként a császárvárosbavonzotta, legjobb barátnője Bissinger-lány volt, akit később avasasszentgothárdi keresztelőre keresztanyának kért fel, de helyetteEndre testvére, Ilona képviselte a barátnőt, aki nem ruccantki ilyen messzire, a mezőségi udvarházba.Lépések a gardróbszekrénytől a pipereasztalkáigAbban az időben, mikor – mondhatjuk – Alilié volt a világ,minden egyes útra készülésekor a gardrób, a női ruhafogas ésa tükrös pipereasztalka közti pár lépés megtétele alatt dőlt el aközeli és távoli férfiak sorsa. Ó, a kolozsvári lányidők és a sárosszentgothárdiunalom közötti fölbecsülhetetlen távolság!S az a pár lépés a rózsaszín szoba szekrénykéjétől a történetimúltat lehelő ebédlőig! Hányszor-hányszor fojtotta vissza elégedetlensóhajait, nyögéseit a ház új asszonykája. A jópofa, sármosdivatfi – Bandi gróf – odahaza már nemcsak a buzgó királyi fővadászelegáns modorában csapta a szelet új felesége körül, hanem17 SI-WK

Két hosszú év. Alili és Albi közös ideje, a szülők válása463durvasága az istállóból olykor át-átragadt még a hálószoba falaiközé is. No és a lelki finomság, a szellemi elegancia napi kedveskedéseiis elszálltak már az első mézes hónapokkal együtt.A gardrób „ihlette” gondolatok miként is befolyásolták kis hősünkjövőjét? Bizony, bizony ilyenkor nagy feszültségek hullámoztakAlili asszony kedves kis koponyájában – mikor könnyűrúzzsal érintette ajkát, és útipoggyászába kedves selyemruháitválogatta, már eltökéltség bujkált férjének vetett kesernyés mosolyában.Meglátta-e ezeket valaha is Endre gróf? Bizonnyal újvadra vágyott a szépasszony, finom lelkűre, megértőre.A csak önként kézre szálló, lélekben lakozó vadgalamb már kiszálltátmeneti ketrecéből. Az már csak a véletlenek ösvényein tett kirándulásgyümölcse volt, hogy budapesti kiruccanásain Wenckheimgróf érett és bölcs udvarlása célt ért a szépasszonynál: Alili a fővárosbantett látogatásai során állandó partnerre talált.A kétéves, kicsiny Albi – édesanyja lelkének szinte csöppnyimása! – bizony a nagyszülők és a ház körüli személyzet gondozásáraszorult. A hírek abból a lassú, szép világból is nagy sebességgelszálltak át folyók és hegyszorosok fölött. A mezőségi udvarházés a bécsi paloták pletykasürgönyei gyorsan célt értek.Wass Endre gróf józan fejjel megtervezett villámlátogatásai soránegy alkalommal úgymond „rajtakapta” a fiatalasszonyt ésa császári főtanácsos urat. A helyzet magáért beszélt. A váláströvid idő múltán, 1911 tavaszán kimondta a kolozsvári városibíróság.A kis Albi apja házánál maradt. Alilit csak olykor-olykor, őszivagy téli hónapokban láthatta a gyermek, Bécs környékén. Aztánhatéves korától családi döntésre ezek az utak is elmaradtak.Csak az emlék sajgott sokáig. Ó, a gardróbszekrények, tükröspipereasztalkák és a női lélek titkos elhatározásai…Elhidegülések és elszánások örök tanúi, ó, sorskerék-forgatócsaládi összezördülések, személyes felrezzenések, merre kanyarítjátokkérdőjeles jövőnket?A nagynéni, Siemers Ilona visszaemlékezése száraz tárgyilagossággalszámol be a válásról: „Endre házasságának első évei boldoganteltek, de fivérem barátainak elejtett szavaiból megtudta, hogy AliliBudapesten gyakori látogató Wenckheim grófnál. Endre utána utazott, srajtakapta őket. Párbajra került a sor, a két fél azonban nem tett különösebb

464kártA régi Erdélyegymásban. Endre és Alili végül is elváltak. Albit Endrének ítélte abíróság, de megengedték a gyereknek, hogy évente néhány hétre édesanyjátis felkeresse Bécsben” 18A gyermek néhányszor találkozik még anyjával, visszaemlékezéseibenfájdalmas szépséggel csengenek vissza az együtt töltöttidők. Emléke mélynek tűnik, mert 24 évesen – nagykorúságakezdetén – erősen romantikus hangulatú verset ír Anyám meg éncímmel. De felnőttkorában már annyira nem tartják a kapcsolatot,hogy Wass Albert egyik visszaemlékezésében anyja haláláta harmincas évek közepére datálja, holott akkoriban Alili, a kártyaszalonokkedvelt vendége Bécs környékén élt.Mindezt és azt, hogy anyja csak az 1960-as évek elején haltmeg, mintha eltagadták volna mind az ifjú, mind a felnőtt férfielől; kapcsolatuk meglétéről vagy akár hiányáról semmi följegyzés,semmi emlék.KÉT ÉV, amiről alig-alig maradhattak Albi grófnak emlékei. Kétmegzabolázatlan fiatal, akik a szülői akarat ellenére keltek egybe.Endre a házassági engedélyt egyenesen Ferenc József császártólszerezte be. Esküvőjükön csak a szülők voltak jelen, mert a testvérekmegtagadták a részvételt. 19 Alili, a főúri élet kedvence 20nem költözik a Hódos-tó partjára, nem lesz udvarházban penészedőfiatalasszony, mint ahogy annyi társára várt akkor hasonlósors. Ő fennmarad a világ tarajos–mozgalmas oldalán... Már agyerekszülés helye is jelzi, hogy férje udvarháza helyett inkábba Kincses város, Kolozsvár közelsége vonzza, a Szamos mentihíres és szépséges Bánffy–kastély testvéries otthonossága.A családi emlékezés a történtekről szinte hallgat. Utólag is mármármeg nem történtté kívánnák tenni a házasságot. Csakhogya gyermek, az első unoka, aki ráadásul fiú, már létével is arraemlékezteti a családot, hogy létrejött ez a kapcsolat, hogy volt eza rokon-flört, hogy volt ez a házasság.KÉT ÉV. Pedig szépen indult. Együtt a pár Kisbunban. Endrea császár birtokigazgatója. Feleségének és a gyermeknek csinos18 SI-WK19 Uo.20 Széchenyi Zsigmond, a híres Afrika-kutató vadász is eljegyezte korábban, de a Bánffy szülők nemengedték meg a házasságot (SI-WK).

Két hosszú év. Alili és Albi közös ideje, a szülők válása465lakosztályt 21 alakít ki. Vagy mégsem alakult ez ilyen könnyen?Az unokatestvérek maguk is megbánták volna a többek által ellenzettházasságot? Vagy csak az történt, hogy – gyermek idevagy oda – a csalárdságra hajlamos fiatal anya kalandéhesen fölfölrándulta császárvárosba vagy Budapestre, s ott egy nagyreményűbbpartit talált volna a férjénél gazdagabb és befolyásosabbWenckheim gróf személyében? S a dühöngő, fiatal apa, arealistább, de kitörésekre hajlamos alkat sértettségében párbajtkezdeményez a csalárd csábítóval szemben, és első felindulásábanellöki légies és sejtelmes párját? Az egyetlen választás mostmár csak a válás lehet. A becsület ezt kívánja, s a családalapításbimbózó reményei szétperegnek. Egy biztos, az önérzetében vérigsértett Endre nőcsábításra folyamatosan kapható, de nem vállaltöbbé gyermeket senkitől. A nagycsaládos Wass-ősök czegeiágának kicsiny utóda, Albi testvér nélkül marad.Az elvált fiatalasszony pedig Bécsben. Alili Magyarországrasoha nem költözik vissza, közte és a csábító között komoly, tartóskapcsolat épül. Bár Wenckheim grófnak vannak birtokaiMagyarországon is, Erdélyben is, mégis Bécs környékén élnek. Avalaha színpadi sikerekre vágyó asszony inkább a vezető körökfüggöny mögötti intrikáiban alakítja szerepeit. Vajon sikerrel? Nemtudjuk. Családkutatókra vár a szép feladat, hogy fellebbentsékAlili titkait… Magántársaságok följegyzései között talán majdtalálhatunk még utalásokat csöndes, kecses alakjára.Az egyéniségekben gazdag kolozsvári, illetve mezőségi társaságkét egymástól eltérő alkatú kedvence elszakadt egymástól. Amimaradt: a kettejük örökségét örökre egybe fonni vágyó gyermek,a későbbi író belőlük és általuk is kisarjadt lelkivilága. Bécs és aMezőség egymásra hangolt citerahúrjai a gyermeklélekben.„ANYÁTLANUL NŐTTEM FÖL, magányosan a sok ember között. Kétévessem voltam még, amikor szüleim elváltak, s én apámmal maradtamBunon, egy Küküllő menti kis faluban.”„Emlékeim nagyon zavarosak ezekből az első évekből. Anyámat nemösmertem akkoriban, tehát nem is tudtam arról, hogy volt egy anyám.Olykor János, az inas adta rám a ruhát reggelente, olykor a szobalány solykor egy idősebb asszony, akinek Linus volt a neve. Alighanem apámháztartását vezette. Csak később jöttem rá, hogy más gyereknek any-21 SI-WK

466jukA régi Erdélyis volt, nem csak apjuk. De akkor már nem Bunon voltam, hanemVasasszentgothárdon, Nagyanyámnál.”„Erről a távoli korról csak zavaros emlékeim vannak. Tudom, hogysokat voltam egyedül, mindenféle asszonyszemélyre bízva, akik kevesettörődtek velem, s ez jól is volt úgy. Kevés közük is volt hozzám s az életemhez,amit belül, magamban éltem. Néha városon voltam, néha falun.Csak arra emlékszem világosan, hogy egyszer anyámhoz vittek.” 22Pólika útja Albival a császárvárosbaKicsi bubám. Kicsi ártatlanom. Minden következmény az énlelkemen. Én akartalak. Én akartam anyádék házasságát. Igen.Szegény Ráchel testvérem! 23 Ő ellenezte! Még az esküvőre sehozta el a gyerekeket. Igazán ünnep se volt. Szégyellték, hogymár a harmadik hónapban járt Alili.Pedig milyen szépen kigondoltam! Testvérem, Zoltán a főispánés Wass Béla a másik főispán. Micsoda nagypapák! Tordától felDésig, Szamosig, Marosig minden csak a fiataloké lehetett volna!Azt akartam, hogy még egyszer a két nagyszerű, ősi családösszefogjon! A Bánffyak és a Wassok! A császár is engedélytadott a házasságra! Nagy parti!S a székelyeknek – új rabonbán, új vezér majd egykor! Ó, bárcsakgyerekkori meséink megvalósítója lehetnél!Kicsi bubám! Már csak benned egyesül a két folyó kínja, öröme,esze, tajtékos hulláma! 24 Aludj, viszlek anyádhoz. Nem szabadtőle elszakadnod! Aludj, kicsi. Ez a közönséges, durva Bandi! Kitudja most is, mit forgat a fejében. Még jó, hogy behívták a háborúba.Ott kiverekedheti magát! Te lélek vagy! És a nagy Telekieknekis unokája! A gernyeszegi Telekieké! 25Az író Wass Albert az új férjre, mint „a professzor úrra” emlékezikmajd s a lakás kutyusaira és a császárhű cselédségre.„Emlékszem még egy idegen emberre, aki néha anyám mellett volt, sott állt a karácsonyfánál is. Jelenléte zavaró volt, s tudom, hogy barátságtalanvoltam hozzá, pedig sokszor kaptam ajándékot tőle. Arcára22 WA-V-A23 Sz. Bánffy Ráchel, Wass Béla felesége, Pólikának édestestvére, Wass Albert nagyanyja24 A Szamos és a Maros25 Anyai részről Wass Albert nagymamája Teleki Elíz, Bánffy Zoltán második felesége

Két hosszú év. Alili és Albi közös ideje, a szülők válása467nem emlékszem, csak arra, hogy barna ruhában járt, s professzor úrnakcímezték a házban.” 26Mi vonzotta a kolozsvári Bánffy-lányt Bécshez és köreihez? Azindividualizmus miliője? A finomkodások látszatvilága? Mi voltaz, amit a finom lelkű fiatalasszony nem kapott meg a mezőségiudvarházak, a buni vadásztársaságok világától? Csábította anagyvilági udvarló és a léha világ, ahogy az Erdélyhez hű WassésBánffy-nagynénik mondhatták. Egy azonban biztos – a mezőségidombokon ő nem lelt otthonra, de később fiacskája annálinkább.Ezek a felejthetetlen és kopár dombok, ez a mesebeli tájaknálvonzóbb tóvidék és népe nevelték fel az anya finom lelki rezdüléseitöröklő gyermeket, a dombok udvarházaira hagyatott kislélek-túszt, aki regényeiben és verseiben rezgeti majd világgá atáj és történelme folyton-folyvást fújdogáló szeleinek szomorú ésszép tragédiáit, amelyben majd anyja, apja és nevelőanyja sorsais csak egy-egy cselekvés-szálacska lesz a történetben.Sorsokra rezdülő, megértő lélek: az anya.Cselekvő túlélés keménysége – az apa.KÉT ÉV… A fiatalok együtt töltött ideje. Csakhogy... hány éshány lelki akna maradt felszedetlenül, kibiztosítatlanul az apa,Endre életében és fiacskája kibontakozó lelkében?… Ezek mindmindóvatlan lépésekre, óvatlan tettekre robbannak majd a bontakozóéletsors útjain. A fájdalmak leplezésében, a magukra vettfegyelem páncélja alatt sajgó megalázottságban… Talán-talánmég az unokák életsorsában is?Egyetlen dologban mégiscsak bizonyosak lehetünk, mégpedigAlbi gróf apjának és anyjának beállítottságbeli, alkati különbözőségében.Az elvált Endrét még a kisfiú nevének kezdőbetűi is kudarcára,a gyermek anyjának kezdőbetűire emlékeztették. Albi irányábanszeretete és szigora mellett mindig maradt egy számáramegmagyarázhatatlan apai dac, pökhendiséggel palástolt ellenérzés.Éppen a gyermek anyai vonásait, lelki finomságait, művészihajlamait akarta távol tartani magától, akarta nem létezőkéntkezelni.26 WA-TŐ, Elindul egy élet

468„NéhaA régi Erdélymegpróbáltam beszélni apámnak a magam belső dolgairól, deapám ritkán volt akkoriban velem, elfoglalt ember volt különben is, éslelki dolgokban felületes. Az ő szemében tulajdontárgy voltam, a tulajdontárgynakpedig nincs joga ahhoz, hogy külön élete legyen. Simulniakell az őt vezérlő rendelkezésekhez, s a belső élet papos mese – hirdetteapám – gyermeknek nincsen lelki élete, nevetséges beszéd.Apám olyan volt a családban, mint egy jószívű, léha, zsarnok császár.Véleménye parancs volt, s a vita feldühítette. Az ellenvélemény személyessérelem számba ment. Ítéleteiben sokszor kézzelfoghatóan tévedett,s bár tudtuk, hogy maga is belátja tévedését, mégis körömszakadtáig ésfelbőszülve védelmezte állításait, melyeket ő maga sem látott igazaknak.Ezért mindent reáhagytak, hogy ne bosszankodjon, s ez elbizakodottátette. Rajta kívül másnak igaza nem lehetett nálunk.Apám nagyon szeretett engem, s én is nagyon szerettem őt. Mégisidegenek maradtunk egymás számára. Mert érintkezésünk lelkiekbenfelületes maradt. A lelki kérdések boncolgatása s a bennük való elmélyedés,a fejlődő lélek nyomon kísérése rendesen kényelmetlen feladat, sapám nagyon kényelmes ember volt.” 27Anyjára már fájdalmasabb, melankolikusabb a visszaemlékezés.„Arcára alig emlékszem vissza. Szép, szomorú, barna asszony alakjaködlik fel néha lelkem tükrén, ki zongoránál ül, és halk dalokat játszik.Valami szóval ki nem fejezhető puhaságra emlékszem csupán, ami nézésében,sok barna hajában és szelíd szavaiban volt. Ez a puhaság ígyegyütt az anyám.Arcára nem emlékszem már. De emlékszem, hogy egy nagy könyvesboltbanmegvettük Dörmögő Dömötört, s én már tudtam olvasni egykicsit. Kis sárga íróasztalom volt, tetején villanylámpa, s délutánonként,mikor sétából megjöttünk, odaültem a lámpa alá, s olvastam a vastagzöldes kötésű könyvet. Néha nem értettem egy-egy szót, s az ilyentaláhúztam piros ceruzával. A kisasszonyt, akit mellém adtak, nem kérdezhettemmeg, mert nem tudott magyarul, osztrák volt szegény. Estebejött anyám, s ő elmagyarázta a szavak értelmét, amiket aláhúztam.Tudom, hogy tőle tanultam ezt a szót: selyma. S tőle tanultam ezt is:motoszkál. Meg azt, hogy himpellér.Tudom, háború volt akkor a világban, s apám is benne huszárkodott.Séta közben a kisasszony osztrák katonákat bámultatott velem, de énnem rajongtam az osztrákokért, s a magyar huszárokat dicsértemhelyettük. Ezért az osztrák kisasszony sokszor megharagudott rám,27 Uo.

Két hosszú év. Alili és Albi közös ideje, a szülők válása469és beárult anyámnak. Emlékszem jól, anyám egyszer megkérdeztetőlem.– Miért haragszol az osztrákokra, fiam?– Mert a császár is osztrák! – mondottam, s éreztem a dacot mellembenfeszülni.– De a császár jó ember – igyekezett anyám megbékíteni.– Kutya osztrák! – vágtam ki gyorsan, de éreztem, hogy nem az énszavaim ezek.Anyám elszomorodott.– Kitől hallottad ezt? – kérdezte.– Apámtól – feleltem büszkén.–Nem szép apádtól, hogy ilyeneket mond – mondotta csöndesenanyám – most ő is a császár katonája.– Ő aztán nem! – vetettem fel a fejemet – ő Magyarország katonája!Huszár!– De Magyarországnak a császár a királya!Ezen aztán napokig gondolkoztam.” 28GYERMEK ÉS ANYA egymásra utalt szeretetét egy hatéves kori karácsonyiemlék őrizte meg számunkra, azokból az időkből:„A ház, ahol anyám lakott volt akkor, egy hegynek szaladó utca tetejénfészkelt, s az utca tele volt mindig varjúval és otromba nagy szenesszekerekkel. Ordítoztak mindig a fuvarosok, s ostornyéllel verték a lovakat,azok pedig kapaszkodtak szegények, csúsztak, botorkáltak, nyögtek,és néha összeestek. A varjú s a kínlódó lovak maradtak meg emlékezetembenabból az utcából, s azóta is felködlik képe sokszor, ha vert lovat,vagy háztetőn gunnyasztó varjakat látok.Emlékszem a Karácsonyra is, amit ott éltem meg, anyámmal.Emlékszem egy szép karácsonyi boltra is, belül emeletes volt, és telecsodálatosan szép holmival. Az utca nevét is tudom, ahol a bolt volt:Kärtner Strassenak hívták. Emlékszem a karácsonyfára is. A zongoramellett állt, és éppen a mennyezetet érte. Sok-sok játék volt körülötte,vár és katonák, ágyuk és lovak, fák és sövények, minden, ami ahhoz aháborús világhoz kellett. De könyveket is kaptam, s azoknak jobban örvendtem,mint a katonáknak.Emlékszem, azon a Karácsonyon becsaptam anyámat. Már ünnepelőtt titokzatos dolgok történtek, angyalhaj hevert a szőnyegen, fenyőszagvolt, de én tudtam, hogy mindez csak érettem van. Tudtam, hogy28 Uo.

470nemA régi Erdélyangyal hozza a karácsonyfákat s a játékokat sem ő, hanem boltokbanárulják, s pénzért veszik. Láttam otthon, mikor a cselédek a karácsonyfávalbajlódtak, apám vadászni volt, s estére készen kellett legyenek vele.Én is segítettem nekik olyankor a díszítésnél. Nem kívánta senki, hogyhiggyek az angyalban.De éreztem, hogy anyám nem tudja ezt, s szeretné, ha hinnék benne.És hittem. Színészkedtem neki, s szaladtam az ablakhoz, ahol éppen akkorröpült át az angyal. Örvendtem a fenyőszagnak, s megtaláltam azelhullatott aranyhajszálakat. Itt járt az angyal – súgtam titkolódva, sanyám örült neki, mint egy gyerek.” 29Anyja arcára nem emlékszik a felnőtt író. Mégis, az anyától történtdurva elválasztás, az anya és gyermek közötti meleg szeretetelvesztése után a rázuhant apai világ ridegsége korán magányossáteszi a gyermeket.„Aztán nem tudom, hogyan történt, de egyszerre nem voltunk Bécsbentöbbet. Kis osztrák faluban laktunk, mely azért olyan volt éppen, minthaváros lett volna, csak a házak nem álltak olyan szűken egymáshozszorítva, s a közelben erdő is volt meg patak.Emlékszem, minden nap sétáltunk az erdőn, nagyon rendes és kulturálterdő volt, széles utakkal. Barnák voltak a fák, barna volt a föld afák alatt, s nyirkos avarszag lengett körülöttünk. A két kutya rigókatkergetett a bokrok között, s mi mentünk egymás mellett az úton, és nembeszéltünk semmit.Utolsó képem anyámról, amit lelkemben őrzök, abból az erdőből való.Csevegő patakon át fehérlő nyírfahíd. Azon egy percre mindig megálltunk.Néztük a surranó vizet, anyám meg én. Párák csúsztak elő a fákalól, nyirkosak, alattomosak. Csend volt a barna erdőn, élettelen csend.Egyszer felnéztem anyámra. A híd karfáját fogta, s elnézett messzea fák közé. Csak nézett, s én tudtam, hogy nem látja a fákat, és nemlát semmit, ami körülöttünk van. S szomorú, sápadt arcán két csillogókönnycsepp ereszkedett alá.Ez az utolsó kép anyámról, amit lelkemben hordok. Másnap vonatratett, s többet nem láttam soha. Olyan forró volt a csókja, ott a lármás,szénszagú állomáson, hogy még ma is érzem.Azóta sok idő eltelt, s most szobám négy fala között újra felködlenekezek a képek, s köztük anyám emléke, mint elhagyott, szomorú látomás.Valahol lelkem mélyén nagy üres szobát őrzök, mely ezekkel a ködképekkelvan tele. Ha belesek oda a kulcslyukon, tekintetem kongva vetődik29 Uo.

Két hosszú év. Alili és Albi közös ideje, a szülők válása471falról-falra, s fázva húzódom odébb. Ez az ürességgel telt szoba az énrégi gyerekszobám.”A SEBET – a különös módon olykor gyógyírul is szolgáló magányosságsebét – egész életén át magával hurcolja Wass Albert, mégha olykor a föl-földobó időkben el is hallgatja maga előtt, társaielőtt is…„Emlékeim zavarosan és rendületlenül sorakoznak egymás mellé,egészen legsötétebb gyermekkoromig. Legrégibb közüllök egy árvíz. Haszámítom az időt, talán három vagy négy éves lehettem akkor. Házunkelőtt volt egy kicsike domb, s azon a dombon laktak az állataim. Istállómvolt ott, ökrökkel, lovakkal, galambdúccal s egy sánta fakutyával. Megegy vén szürke elefánttal, de az nem tartozott szorosan az istállóhoz.Előbb azt mondtam: házunk, istállóm, állataim. Hát ez nem egészenígy volt, ha igazságos akarok lenni. A ház apámé volt és senki másé benne.És sem istállóm, sem állataim nem voltak soha egészen az enyémek.Apámtól kaptam őket, és tulajdonképpen övé is maradtak. Ha olyasmitcsináltam velük, ami neki nem tetszett, megszidott, s így sohaseméreztem a játékaimat egészen a magaménak, habár nagyon szerettem ajátékokat.Az árvíz a kert felől jött, mint egy nagy szürke élőlény. Hason csúszvabujt elő a fák közül, s a kavicsos úton alattomosan lopakodott felénk.A házban izgalmas készülődés folyt. A földszinti kamrákból hordtákföl a padlásra a sok ennivaló holmit, emlékszem, a szememet tátottam,annyi befőttet vittek. Béres szekerek földet hordtak a ház falai mellé, s azúton lassan nyújtózkodva közeledett az árvíz.Én a kicsi dombon ültem, állataim között. Néztem a kert felé, azegyenes, hosszú, széles útra, s éreztem a veszedelmet, ami jött. Lassanjött, és halkan nyúlkálva, mint egy óriási hernyó. Puhán kúszott előrea kavicsokon, minden kis göröngyöt megtapogatott, minden fűszálatátfogott előbb, s csak azután lépett egyet. Láttam közeledni az úton sa fű között, ahol úgy bujkált, mint ellenség az erdőn. Éreztem a szagát,folyószaga volt, iszapos és nyers szaga, mint a békának, vagy afolyóknak este.Az alattomos szürke ellenség odaért a dombocska alá. Megtorpantelőtte, egy percig mozdulatlanul tétovázott, aztán lassan elkanyarodottkét oldalra, s kezdett bekeríteni.Figyeltem a víz minden mozdulatát. Már nem egy nagy elnyúlt élőlénynekláttam, hanem sok apró ellenséges mozdulatnak, mely készültelfoglalni mindent. Új és új csapatai törtek elő a gyepből, s gyorsulva

472közeledtek.A régi ErdélyEgy perc, s mögöttem összezárult az árvíz két karja, és énsziget lettem.Ezt a sziget-érzést sokszor éreztem azóta is. Akkor döbbenetes volt,ijesztő és iszapszagú. Még nem tudtam, hogy mi az, amit érzek, de valaminévtelen sötétség szorított össze, s csak nézni tudtam és hallgatnicsöndben. Azóta sokszor éreztem ugyanezt, és megtanultam, hogy abezáruló magány árasztja ezt az érzést. Mikor az elhagyatottság öszszecsukódikkörülöttünk, és megérezzük, hogy egyedül vagyunk ezen avilágon. Egyedül vagyunk, és körülöttünk iszapszagú, szürke, idegenárvíz, mely szigetté teszi az életünket. 30A KORAI ELVÁLÁS ANYJÁTÓL, annak lelki nyoma, a később is viszszatérőmár-már neurotikus érzékenység, a „bezáruló magány”érzése mégiscsak ellensúlyt talált a mezőségi nagyszülők és azudvarházi cselédség feléje áradó szeretetében. Gyermekkorábana nagyszülők, a szentgothárdi kert, a régi erdélyi világ megtartóhagyományai jelentik az állandóságot – nem csak gyermekkorában.Egész életében!Hol a nagypapa érthető, a világ igazságait egyszerűségükbenmegmutató bölcsessége, hol a nagymama gondoskodó jósága,meséinek szárnyaló szépsége és parkjának (kertjének) lelketszépítő varázsa, hol pedig a ház körüli dolgos cselédség óvó-oktatgatótanácsai oldják a visszaemlékezéseiben magát félszegnekleíró kisgyermek szorongásait, egyengetik a lélek saját világotalkotó és mások világára éhes kibontakozását.Mindezek: a kert szépsége, a táj otthonossága, a természetcsöndje és kifürkészhetetlen gazdagsága, a jó és bölcs szavak majda kamaszkor lelki tusáiban nyerik el igazi, megtartó jelentőségüket,hogy Wass Albert szellemi világának is meghatározó jegyeilegyenek, ugyanakkor már a sérülékeny gyerekkor lelki gubancainakkibontásában, a sérelmei utáni talpra állásokban is jelentősszerepet játszanak. No, és ami a későbbi írónak már ekkor is azélettől kapott legfőbb ajándéka volt: az Istentől és sorstól kapott,génekben örökölt, már korán kifejlődő élénk fantáziavilága.„Szép nagy kertünk volt, nagymamám ültette. Amikor csak lehetett,ott bolyongtam a fák alatt, s hallgattam a madarak s a szelek beszédét.Sokszor megkérdezte apám, ki dolgos embert akart faragni belőlem:– Mit csináltál egész délután?30 L. az előzőeket. Továbbá: WA-V-A

Két hosszú év. Alili és Albi közös ideje, a szülők válása473– Semmit – feleltem én ilyenkor, s apám mindannyiszor megharagudott.De hogyan is mondhattam volna meg neki, hogy falvakat és városokatépítettem, vagy kóborló vitéz voltam, ki sárkányokkal küzdött, vagyhogy a harkállyal beszélgettem, ki végig kopogtatta a beteg vackor fát,orvosságot írt fel neki egy gyertyánlevélre, s azt kellett elhozzam a rétről.”31A Kard és kasza című nagyszerű életrajzi regényében az író ígyír a „Kicsigróf” másik nagy kedvteléséről, az olvasásról:„Számára az egyedüllét megszokott és ismerős életforma volt, biztonságos,kényelmes és kielégítő. Mindég akadt egy érdekes könyv, amitolvasni lehetett, egy izgalmas szép történet, amit meg lehetett játszani akertben, egyedül, képzeletbeli alakokkal: hősökkel, királyfiakkal, vándorlóvadlibákkal, cirkuszból megszökött oroszlánnal… attól függött csak,melyik könyvéből kellett előcsalni őket.” 32TUDNUNK KELL, S KI KELL MONDANUNK, hogy csak egy sebzettgyermek választódhatott ki arra a feladatra, hogy felnőttkéntgyógyírt adjon a trianoni tragikus nemzedékeknek, a 20. századitragikus magyar nemzetének. Csak egy a lelki megpróbáltatásaiközepette egyensúlyt kereső lélek lehetett, aki a lélekben megbomlottmagyarság keresztjét nemcsak felvette, de világgá is kiáltotta.31 WA-TŐ, Elindul egy élet32 WA-KK,,

474Arégi ErdélyII.A KERT, A VADÁSZAT, A MOSTOHA(Vasasszentgothárd, korai évek– Újmama – Első találkozás az Őzbakkal)Az 1900-as évek elején, amikor Erdély még Magyarország volt, az„urak” vadásztak, báloztak, és politizáltak, a „paraszt” hét közben dolgozott,vasárnap ivott, bicskázott és néha „bajba került”, a zsidó meg hallgatott ésgyűjtötte a pénzt. [...] A románok rumunyoknak mondották magukat, mi megoláhoknak tudtuk őket.Wass Albert 33Magányos, anyátlan és testvértelen gyerek lévén magam kellett világotkeressek magamnak, környezetet az életem köré.Wass Albert 34Az én gyermekéveim s valamennyiünké, akik ma a harmincötöt tapossuk,nem voltak kimondottan pillangókhoz hasonlatosak. Ha már feltétlenszükséges, hogy valami állatféléhez mérjük őket, akkor inkább gilisztára, dögbogárravagy legjobb esetben sündisznóra kellene gondoljunk.Wass Albert 35A FELNŐTT EMLÉKEZET CELLULOIDSZALAGJA csak vágásokkal őrzi agyermekkor néhol megrázó, néhol pedig felemelő eseménysorait.Így vagyunk ezzel sokan az élet első évtizedeivel kapcsolatban.A saját múltját rendületlenül faggató író több írásábanis meg-megkísérli az elmúlt idő megállítását, szeretettel és mértéktartóanidőzik el gyermekkora egy-egy helyszínén és cselekményeinél.A kiemelt visszaemlékezések, mint egy mozgásábrapillanatmetszetei rajzolják fel nemcsak az író személyes évtizedeit,hanem a történelmi kor meghatározó folyamatát és aTrianonnal beálló társadalmi kataklizma szakadékba zuhanóéletsorsait is. Nem mellékesen, a visszakapaszkodás idejét is!Kevés öröm, sok szomorúság: a mezőségi világ emberénekegymásra utalt, de meghitt családiassága elevenedik megWass Albert gyermek- és kamaszkorának írói ábrázolásakor: aMezőség urizáló világa az első világháború tragédiája alatt, majd33 WA-V-A34 WA-V-A35 WA-V-A, Udvarház a Mezőségen

A kert, a vadászat, a mostohaa nemesi családok „hol úr, hol paraszt” életérzése a Trianon utánilenyesett birtokon.A későbbi író tudatos törekvése: a pontos felidézés, az emlékezéspontossága, akkor is, ha ez fájdalmas.„Kínos dolog önmagunkról írni. Gátlásaink vannak, gondolatainkröptét béklyó kötözi. A társadalmi élet hazug formái elvadították márbennünk az őszinteséget. S most mégis, szobám négy fala közt megpróbálokigazat írni. Megpróbálom felkeresni magamat elmúlt esztendőksötétjében, azt a félszeg kisgyereket, aki voltam, s azt a ballábbal lépősuhancot, akivé neveltek.Nehéz lesz, mert súlyosak a gátlások, melyek őszinteségem felgyűlt vizétsziklaként torlaszolják. Nehéz elmondani mindent úgy, ahogy volt,magam és mások szépítése nélkül. Pedig az igazsághoz csak önmagunkonát juthatunk el. Féken kell tartanom másokat mentő szemérmemet,de féken kell tartanom a keserűséget is, mely a visszaemlékezéstől néhaelevenen felbuzog bennem újra, hogy mindezek közül kihámozhassamaz eleven igazságot. Nem szeretnék senki szemében hálátlannak tűnni,de azt sem akarom, hogy a megbocsátó feledés hímes kendője eltakarjaazt, ami fájt egykor, mert úgy az igazság arca rejtve maradna, s értelmétvesztené minden szó, amit leírok.” 36475A KARD ÉS KASZA II. RÉSZÉNEK HŐSE Miklós, a Kicsigróf, az íróhasonmása. A regénybeli apa, Erős András félrevetett szavaijelzik a gyermek korai makacsságát, amely később akaraterővé,eszmehűséggé nő majd meg a lélekben:„Még mindég három tojást kérsz reggelire, mint amikor kicsi voltál?Beszélni is alig tudtál még, de amikor két tojást tettek le eléd az asztalra,egyre azt kiabáltad »hájmat, hájmat!«, s hozzá se nyúltál a kettőhöz,míg oda nem tették eléd a harmadikat is!” 37MEGHITT NAGYSZÜLŐI MILIŐBEN, jutalmazó szavak kíséretébentanulta meg a betűvetést. Négyévesen. A szentgothárdi hajnalinapfényben, esti szürkületben, a dombvidék elnyúló hatalmascsendjében vagy a madarak kergetőző csivitelése közepette.Később is nagyon szeretett írni a lombos tölgyfa alatt, a kert fehérasztala mellett, friss lombsugdosásban vagy sötétedő esteledésben.Első regénye megírásának tanúi is a nagymama ültettekerti fák lesznek.36 WA-TŐ, Bevezető37 WA-KK

476Arégi ErdélyA GYERMEK „VÍZPRÓBÁJA”. 1913 nyarát a nagyapai birtokon töltiAlbi gróf az unokatestvéreivel, Mezőzáhon. „Az unokatestvérekközött én voltam a legkisebb, s ezért sok mindenből kimaradtam, ami anagyok mulatságához tartozott. De a feredésből nem. Úszni éppen úgytudtam, mint ők, s ezt a tudományomat is nekik köszönhettem. Ötévesha voltam, mikor először vittek le a tóra. Csónakba tettek, kieveztekvelem a víz közepére, ott egyszerűen megfogtak, s mint kutyakölykötszokás, beledobtak a tóba. A víz persze mély volt, s én előbb elmerültem,majd kapálózni kezdtem, ordítottam, rugdostam, köhögtem, s őka csónakból kacagtak. Mikor látták, hogy nem bírom, kihalásztak. Eztmegismételték nehányszor, én bőgtem, karmoltam, haraptam s nyeltema vizet, de nehány nap alatt megtanultam úszni. ” 38 Alakulnak, jelentkezneka későbbi életerő és emberi helytállás jegyei a gyermekjellemében. A szigorú és rendtartó főispán nagyapa és az áldottlelkű és áldott kezű nagymama azonban minden életre csodálkozásábanés bukdácsolásában felkarolják a növendék gyermeket.A Wass-, az Atzél- és a Dósa-család többszázados birtoktestekengazdálkodott, a legenda szerint olyan területen,ahová a lázadó Koppányék telepítettékbe a Dunántúlról menekülni kényszerülőnemzetségtagjaikat. A dombok, a dűlők, azösvények ősi helyneveket őriznek. A településdombokra felfutó teraszain ma is kiválógyümölcsök teremnek. A Wassokkal rokonUgron-család itt emelte a 19. század végén aversailles-i társaival is vetélkedő kastélyát.38 WA-MÖ, Találkozásaim a halállal

A kert, a vadászat, a mostohaA KIS ALBIT GYERMEKÉVEI persze elsősorban Szentgothárdhozkötötték. A felejthetetlen udvarházhoz, a lelki sebekre örökgyógyírul rendelt kerthez.Életmetszetekből állíthatjuk össze Albi gróf, azaz Kicsigrófgyerekkorának meghatározó eseményeit:„Öt- vagy hatéves lehettem. Magányos, anyátlan és testvértelengyerek lévén magam kellett világot keressek magamnak, környezetetaz életem köré. Ez a kert volt a világom. Ismertem benne minden fátés bokrot, minden növényt az ibolyától a harangvirágig, madársalátátóla csiperkéig. Annak a bizonyos öreg vackorfának különösen fontoshelye volt ebben a világban. Nemcsak azért, mert sűrű ágai közt ottélt a fülesbagoly, akivel esténként társalogni lehetett. De minden nyárvégén, másfél hónapon keresztül arról a fáról potyogtak alá a legjobbízű, legzamatosabb vackorok. Ezeken a vackorokon keresztül barátkoztamössze a borzzal.Falusi gyerek lévén tudtam már akkor róla, hogy borzok is vannak,kárt tesznek a törökbúza földeken, és apám tacskókkal vadászta őket. Atacskók bementek a borzlyukakba, ugatták őket a föld alatt, s földre fektetettfüllel hallani lehetett, hogy hol ugattak. Ott csak ásni kellett, leásniegy-két méter mélyre, és a sarokba szorított borzot baltafokkal agyonlehetett verni, megnyúzni, és szappant főzni a zsírjából. Megesett, hogymagam is ott voltam néha ilyenkor, hallgattam a föld alatti ugatást, ésszememmel láttam az agyonvert borzot. Tehát amikor megláttam egyetkéső délután ott a vackorfa alatt, már tudtam, hogy micsoda. Nem féltemtőle. Ő se félt, csak gyanakodott. Néztük egymást, én a földön ülve,hátamat a vackorfa törzsének támasztva, ő meg talán tíz lépésre tőlem,ahogy előcammogott a bodzabokrok sűrűjéből, meglátott és megállt.Csöndben ültem. A borz szaglászni kezdett, talált magának egy érettvackort a gyom között, és enni kezdte. Jóízűen ette, nem is törődött velemtöbbé. Talált még nehányat a bokrokban, aztán csak átcsúszott akerítés alatt a szilvásba. Tudta már jól, hogy mit keresett, mert egyenesenodasietett az egyik bozontos szilvafa alá, amelyiken apró, édes, sárgaszilvák termettek, s falni kezdte ezeket nagy buzgalommal. Szeme néhamegkeresett engem, mintha csak kíváncsi lett volna, hogy ott vagyokemég a vackorfa alatt, aztán csak evett, míg megette mindazt, ami aföldön volt. Akkor még egyszer rám nézett, mintha búcsúzott volna, éselment a kerítés mentén a földek felé.Nem szóltam róla senkinek. Másnap délután újra kimentem a vackorfaalá, de nem jött a borz. Zivatar jött éjjel, szél tépte a fákat, s mikorreggeli után kimentem a csöpögő kertbe, hogy megnézzem, vert-e levackort a szél, ott találtam a borzot is a szilvásban. Csámcsogva falta a477

478Arégi Erdélysok lehullott sárga szilvát. Amikor megpillantott, felfigyelt egy percre,de alighanem rám ismert, mert evett tovább.Három napig nem láttam. Szép napos idő volt, szélmentes. A negyediknap aztán újra eljött. Elébb a vackorfa alatt keresgélt, de énelőbb ott voltam, mint ő, és így nem talált ott semmit. Átcsúszottújra a kerítés alatt, de mindössze csak néhány szilvát lelt a fa alatt.»Megállj, borz, – szóltam hozzá, – segítek rajtad!« Azzal átmásztama kerítésen, és odamentem én is a szilvafához. Bizalmatlanul nézettrám, és oldalogni kezdett. Újra rászóltam: »Várj csak, borz, lesz szilvamindjárt!« Kissé hátrább kotródott, de amikor elkezdtem felmászni afára, megállt, és visszabámult. Megráztam az egyik alsó ágat. Nehányérett szilva a földre pottyant. A borz nézett, de nem mozdult. Feljebbmásztam, és a felsőbb ágakat kezdtem rázni. Most már potyogott aszilva bőven. A borz lassan és óvatosan visszatért a fa alá, de nemvette le rólam a szemét. Újra megráztam a fát. Még több szilva hullott,s az egyik pontosan a borz fejére. Megrándult, elkapta a szilvát,és lenyelte. Ettől aztán felbátorodott, és enni kezdett, én meg ültem afán és néztem.Ettől kezdve minden délután ott találkoztunk a szilvásban. Énráztam a fát, hol ezt, hol azt, ahol érettebb volt a szilva, a borz megette, ami lehullt. Senki se tudott ezekről a mi kis találkozásainkról.Talán két vagy három héten keresztül folyt ez így. Egy délutánaztán barátom, a borz elmaradt. Napszálltáig vártam reá. Mikorhazatértem, már sötétedett. Apámat ott leltem a konyhaház sarkában.Az erdésszel állt ott meg még két emberrel. Ásó volt velük.Ott volt a négy tacskó is »Kerestünk! – kiáltott oda apám. – Borzotástunk a kert mögötti törökbúzás szélén! Mélyre kellett ássunk, deelcsíptük mégis!« Lábánál ott feküdt a borz. Az én borzom volt,éreztem, tudtam. Véres volt a feje. Elfordultam, és sírni kezdtem.Senki se tudta megérteni, hogy miért. Behúzódtam a jázminbokrokba,és sírtam. Ott lelt reám apám. »Mi a bajod?« – kérdezte. »Aborz – zokogtam – barátom volt...« »Buta vagy, – morogta apám,– hogyan lehetett volna a barátod? Nem is láttad soha. Ott ástukki a törökbúza széléből, a kökények közül. Eddig se sírtál, amikorborzot hoztunk haza!«Senki se értette meg. Még nagyanyám is csóválta a fejét. Én pediga mai napig nem mondtam el senkinek, hogy miért volt barátom aza borz. Hetvenhat év telt el azóta, s ma újra megsirattam azt a borzot,ahogy ezeket a sorokat papírra vetettem. Bolond az ember, ugye?Milliók pusztultak oda, barátokat, rokonokat vesztettem el, s azt hittem,hogy már belefásultam az életbe ennyi sok pusztulás után. S most mégis

A kert, a vadászat, a mostohaelsirattam újra azt a régi borzot. Különös teremtés az ember, bizony,különös.” 39A SZENTGOTHÁRDI HÁZBAN apja legidősebb nővére vezettea háztartást, Ráchel néni, gróf Horváth-Toldy Rudolfné.Férje, Rudolf bácsi hivatásos katona volt, akit ritkán láttak.Gyermekeikben lelte meg első pajtásait Albi gróf. A nála ötévvel idősebb Istvánnal és a nála egy évvel kisebb Margittal„mint valóságos testvérek” nőttek föl. „Ugyanannak a »dadinak«a gondozásában, majd két évre rá ugyanannak a francia nevelőnőneka zsarnoksága alatt, akinek »Mademoiselle Tox« volt a neve, s akinek abosszantása bimbózó életünk valódi sportja volt” – emlékezik visszamajd az idős író. – „Délebéd utáni alvásunkra összedobtak minketugyanabba a rácsos ágyba. Akkor jöttem rá a fiúk és leányok közöttikülönbségre. Ebben a korban azonban nem volt rám különösebb hatással.”A szeretetre éhes, de a világ irányába passzív fiúcskárajellemző az unokahúgával töltött időszak jellemzése: „Margitgondolta ki az ötleteket, én voltam a végrehajtó. Ő mulatott a sikeren,én kaptam a szidást.”479Nagymamák és nagynénikA régi világ asszonyai nem, vagy csak igen ritkán mutatkoztak akülvilág előtt gazdagoknak, belső nemességük emelte őket férjeikmellé, emiatt lehettek a társaság ékkövei. Nem a parancsolgatások,az utasítgatások nagyasszonyai nevelték fel a világraérzékeny lelkű ifjakat és hölgyeket, hanem a titkaikat őriznitudó finom lelkűek: a kérésekkel családot és cselédeket igazgató,a lelki lágysággal eligazító belső emberek.1914. HÚSVÉT: szép békebeli emlék a családtagokkal Vasasszentgothárdon.Együtt a nagynénikkel és unokatestvérekkel.„Húsvét volt gyermekkorom legpompásabb élménye. A szentgothárdinagy házban az öt vendégszoba Húsvét idejére mind megtelt. Egyiketkapta Rákhel néni, apám legidősebb testvére, leányával, Margittal, akiegy évvel volt fiatalabb nálam. Egy másikban Ilona néni, apám legfiatalabbtestvére rendezkedett be, aki Hamburgba ment férjhez, a magaleányaival, a »Siemers-gyerekekkel«, a harmadikban Marika néni, Atzél39 WA-V-A.

480Arégi ErdélyElemérné lakozott, leányával, a »szép« Lydiával, aki a legidősebb voltközöttünk.” 40Majdani felesége, Éva is karon ülő gyermekként ott játszódottmár köztük.ÁLLATOKKAL OSZTJA MEG MAGÁNYÁT a gyermek. Ez az örömemajd felnőttkorban is végigkíséri. Kutya, kutya, ló, kutya és kutya:örök társai. Haláláig…A többnyire visszás és hiányos családi s emberi kapcsolatok ellenpontjakéntérzelmi teljességet adnak neki az állat-barátságai.Testvértelen kisgyermekként szomorúságait elsősorban kutyájával,a sárga tacskóval osztotta meg:„Menyecske volt az egyetlen, akinek elmondhattam mindezt, ott a jázminbokroksűrűjében. Anyám helyett ő csókolta meg az arcomat, lenyaltaa könnyeimet, és megértette a bánatomat, amikor apám új felesége megjötta házhoz, s engem buta nevelőm bársonyruhámba öltöztetve betanítottegy köszöntő beszédre, amit ott kellett elszavaljak az ajtó előtt.Hány évig tartott ez a barátság? Azt ma már nem tudom megmondani.Hosszú ideig. Valahányszor idegenek jöttek, vendégek, mostohaanyámrokonai, én Menyecskéhez menekültem a bokrok közé vagy anagy fenyők alá.Aztán iskolába kellett menni, tanulni kellett buta leckéket, és nagyapámatlátogattuk meg Mezőzáhon, ami ünnep volt számomra.Egyszer aztán éppen onnan tértem vissza, néhány hetet tölthettemnáluk, talán másvalahol is, erre már nem emlékszem tisztán. Csak arraemlékszem, hogy hazatértünk, s én lefutottam a kocsiról, és Menyecskéthívtam. Kiáltoztam a nevét, de nem jött. Aztán a szobalány megszólaltmögöttem, és azt mondta: – Hiába hívja a kutyát, elpusztult szegény.Elpusztult szegény, így mondta. S én csak álltam ott, bután, fagyottan,s torkomba akadt a hang. Aztán bementem a bokrok közé, és sírtam.Nem kérdeztem senkitől semmit, csak zokogtam ott a bokrok között,ahova együtt szoktunk volt megbújni ketten, és valami rettenetesen,fájdalmasan hiányzott. Mikor szipogva, kisírt szemekkel visszatértema házba, a cselédek szánakozva vettek körül, de apám odajött, vállamratette a kezét, és azt mondta: ne búsulj, hozok neked egy másik kutyát. Azokogás újra feltört belőlem, apám leszidott, és otthagyott a szánakozócselédek között.” 4140 WA-V-A, Szentgothárd41 WA-V-A, Menyecske, Huszár, Cica

A kert, a vadászat, a mostohaA PARASZTI GAZDÁLKODÁS VONZÁSÁBAN. „Amikor én gyerek voltam,első komoly ambícióm volt, és apám rögtön meg is tette, megakartam tanulni szántani. Még ötéves sem voltam, és már szántaniakartam! Na… egy magyarországi arisztokrata gyereknek eszébe sejut az ilyesmi, hogy megtanuljon szántani! Úgyhogy engem megtanítottapám szántani ötéves koromban, és erre büszke vagyok, ezt itt ismeg tudom tanítani, ezeket a buta amerikaiaknak, ha szántani akarnak,hogy kell egy-két ökröt hajtani és szántani velük. Én csak arról tudok,hogy nekünk két egyházközségünk volt: a feketelaki és a kispulyoni, ésolyan régi, erdélyi, paraszti egyházközségek voltak. Ez alatt az értendő,hogy a pap gazda volt, és arra apám ügyelt, hogy az a pap, aki odajönKispulyonba vagy Feketelakra, értsen a gazdasághoz.” 42481Lovakkal szántó parasztVOLT AZTÁN ADOK-KAPOK a gyermek és az apa viszonyában,nem egy esetben. A huszárfőhadnagy apa nemegyszer durvaeszközökkel okította, szinte dresszírozta a gyermeket a jövőre.Különös, a későbbi író jóhiszeműségére vall, hogy mindig megértően,a jövőre néző edzettség szempontjait figyelembe véve írjale gyermeki megalázottságát is:„Közben eltelt valamicske idő, s apám megtanított lovagolni is. Mivelén voltam a legkönnyebb a családban, ötéves korom óta kellett belova-42 WAMP, Maksay Ágnes filminterjúja

482Arégi Erdélygoljam a kétéveseket. Szőrén, természetesen. Volt olyan nap, hogy tízszeris leestem a vad kétévesekről, míg rendre megszelídültek.Apám londzson futtatta körbe a csikókat egy füves térségen, az istállókmegett. Két hétig tartott, mire megszokták a londzsot. Apám akör közepén állt, egyik markában a londzsot tartotta, a másikban azostort. Ha a csikó megállt, vagy lelassult, megérintette az ostorral.Mikor a körbefutás már jól ment, akkor jöttem én. A kocsis föltett alóra. Bőrkantár volt a ló fején, csak a londzs volt hozzá erősítve, egyébnem. Tehát nem volt kantárszár, amiben megkapaszkodhattam volna.A »kapaszkodást« a térdeimmel kellett elvégeznem a ló hátán. Eleintemegkapaszkodhattam a sörényébe, ami jól jött, bár rendszerint hamarlerázott magáról a nyargaló, ficánkoló csikó. Eleinte sokat estem, de aföld puha volt alattam, és a ló nem taposott reám egyetlenegyszer sem.Két-három hét után már csak ritkábban estem. Amikor idáig jutottunk,nyerget tettek a lóra, de nem volt szabad kapaszkodnom a nyeregbe.Valahányszor csak megérintettem a nyerget, a suhogó ostor belecsípetta kezembe. Aztán apám valami újat is kitalált: kis fehér labdát adott akezembe, s azzal kellett játszanom, mialatt a csikó körbenyargalt alattam.Ha kiesett kezemből a labda: rajtam sziszegett az ostor.Apám oktatása következtében először is megtanultam esni. Annyitestem ezekről a kétévesekről, hogy valósággal megtanultam az esés technikáját.Ma, öregkoromban ennek a tudománynak sok hasznát veszem.Mindegy, hogy hol esek rövid kis szédülés következtében, utcán, erdőn,az ebédlőszoba sarkában: azonnal lábon is vagyok. Mire egy megrendültszemtanú hozzám siet és megkérdi, hogy miben lehet segítségemre, máregy kedves mosollyal válaszolok is: nincs semmi baj, csak gyakorlommagam!De az esésen kívül megtanultam lovagolni is, és a lóval bánni. Bárholés bármikor ülök föl egy lóra, a ló megtudja hamar, hogy emberére talált,és engedelmessé válik hamar.” 43Apja huszártiszti kiképzése során maga is részt kapott a kemény,porosz nevelésből. Ne feledjük, a Wass családnak legalábböt őse lovasként szolgált az utóbbi két évszázadban, s fölmenőisem vetették meg a karddal, lóval való vitézkedést.Érdemes felidéznünk Nagy Frigyes huszárparancsnokánakválaszát, amikor a császár érdeklődött a lovasgyakorlatokon elhunytvitézeinek számáról:„Seydlitz tábornok, Nagy Frigyes legjobb lovas tábornoka lovasaitegyenetlen terepen vágtatni s hadi gyakorlatokat csinálni tanította, és43 WA-V-A, Szentgothárd

A kert, a vadászat, a mostohapedig oly eréllyel, hogy a király egy alkalommal az ezek folytán meghaltemberek miatt megrótta. Seydlitz nyugodtan válaszolt: »Ha Felségedpár nyaktörésből ily dolgot csinál, úgy sohasem fog harczra alkalmasmerész lovasokat találni.«”A porosz-német lovasiskola szelleme nem állt messze a lovastiszteketadó Wassok lelkületétől. Felnőttként az atya Albertsem habozik majd – szelíd hajlamai ellenére – engedetlen gyermekeinekegy-egy pofont lekeverni, amikor Vid, Huba és Miklósnémetországi iskoláztatása megkívánta. 44483„AMIKOR ÖTÉVES LETTEM, nagyapám puskával ajándékozottmeg születésnapomra, melyet akkoriban francia feltalálójáról(FLAUBERT) flóbertnek neveztek; egyetlen kerek, sörét nagyságúgolyót tudott kilőni, persze, egyszerre csak egyet. Annak a fegyvernekaz elődje volt, amit ma 22-esnek nevezünk. Megtanított ahasználatára, s amikor már eltaláltam a céltábla közepét, megfogadott»csősznek« szent fácánjai mellé, a parkba meg a gyümölcsösbea varjak, szarkák, hollók, sólymok és egyéb kártevők ellen. Két fillértfizetett egy varjúért, tízet egy sólyomért és így tovább, a töltényekfölött pedig szabad kezet kaptam.Rókáért egy piculát kaptam volna, ami 25 fillér volt. De odáig sohanem jutottam el. A rókákat mind levadászták a birtok körül, a rengetegcsirke, liba, kacsa meg gyöngytyúkot oltalmazandó. Ennek ellenére egyszerösszefutottam egy ravaszdival.Akkor már hatéves voltam. Tél volt. Térdig ért a hó, s egy óriásifenyő hegyében gubbasztó varjút igyekeztem becserkészni.A nap lenyugodott már, s vékony szürke fátyol ereszkedett a fákra,amikor valami moccant az egyik fenyőfa hóborította ága alatt.Mozdulatlanná dermedtem. Róka volt az. Orrát a hóba fúrta. Engemnem vett észre, mert szemét egy fácántyúkra szegezte, mely tőle balracsipegette a magot a fácánetetőből a fák között. A róka hosszú voltés sovány. Láttam a csontjait a bundája alatt. Éhesnek tűnt. Nagyonéhesnek. Aztán a róka egyszer csak hatalmas ugrással előrevetettemagát, hófelhő szállt fel, a fácán élesen felrikoltott, s vadul csapkodószárnyakkal máris a róka szájában volt. Egy pillanatra rám nézett aróka; csillogott a szeme, majd eltűnt, pár szürke tollat hagyva magamögött a hóban.44 A gyerekek osztálytársának, Várdy Béla történésznek szíves közlése.

484Arégi ErdélySzívem kalapált az izgalomtól. Meg más egyébtől is. Meleg érzés töltöttel. Örültem, hogy ez a szegény éhes róka elkapta nagyapám dédelgetettfácánjainak egyikét.Erről a közjátékról nem számoltam be senkinek. Évek múltán sem. Deazután kezdtem hanyagolni a munkám, mígnem végül teljesen felhagytamvele. Nagyapám sosem kérdezte meg, mi volt ennek az oka. Talántudta és megértette. De annak az éhes rókának az arckifejezése velemmaradt egy életre.[...]Nem egészen két év múlva a vén vadőr, aki bizalmas barátom volt,s időnként elvitt az erdőbe, hozott nekem egy kisrókát. Nem lehetetttöbb három-négy hónaposnál, s csapdába esett, amit valami orvvadászvadnyúlnak állíthatott. Jobb mellső lába törött volt, s tehetetlenül lógottegy véres bőröcskén.Az öreg legjobb tudása szerint összerakta a kis lábat, sínet fabrikáltkét rövid botból, amit szorosan átkötött valami szennyes rongydarabbal,és nekem adta, hogy viseljem gondját. Én aztán alaposan gondjátviseltem! Szegény kis jószágot egy nagy dobozban tartottam a lóistállósarkában – mivelhogy nem engedték, hogy bevigyem a szobámba–, s szabadidőm nagy részét Rókicával töltöttem – ezt a nevet adtamneki.Etetgettem füstölt sonkával, kolbászvégekkel s mindenféle maradékkal,amit össze tudtam gyűjteni. A kutyák egy ideig protestáltak, snagyon oda kellett figyelnem, de aztán előbb apám vizslája, majd akét nagy házőrző s végül a tacskók is elfogadták a család legújabb»tagját«.Rókica lába meglepően gyorsan gyógyult. Mindössze annyi volt abaj, hogy nem egyenesen gyógyult, mint kellett volna, hanem kisségörbén. De ha görbe is volt, kisrókám tudott futni, játszani a kutyákkalmeg a macskával, s a család legjátékosabb és leghuncutabb tagjávávált.De mivel egészséges kis kan róka volt, két év múlva otthagyottminket. Előbb csak egy-két napra, majd hosszabb időszakokra is. Aztmondták, visszatért az erdőbe, ahová tartozik. De azért elszomorított,hogy elmegy. Néha megpillantottam, ahogy végigoson a parkon, samikor nevén szólítottam, megállt, ismerős kis ugatást hallatott. Deaddigra már utolért minket az első világháború. Apám elment a hazátvédeni, s a világ, amelyben felnőttem, kezdett tótágast állni; vége voltszép, békés életemnek.” 4545 WA-SZAF, Vadállatok világában

A kert, a vadászat, a mostohaA RÁNKSZAKADT VILÁGHÁBORÚ. A Kard és kasza II. könyvének nyitányábanaz író a kert és a családi múlt képei után Wass Endremásodik világháborús megsebesülésének idejére emlékezik viszsza,az apaféltés és a döbbenet pillanataira, a kérdésekben ocsúdógyermek nagyapjától kapott válaszaira. Életébe, a békés álmodozásokés játszadozások világába előbb a külvilág hírei törnek be:„A józan valóság azonban nem tűrhette ezt sokáig bosszulatlan. Mégtízéves se volt a történelmet átálmodó magányos gyerek, amikor ezt amaga köré fölépített külön világot váratlanul eltaposta egy durva láthatatlanerő: a valóságos történelem.Mint minden nagy történelmi csapás, ez is a maga ellenkezőjénekmegtévesztő látszatával kezdődött. Zászlódíszben lelkesedett az ország,katonanóták szava csattogott mindenütt. »Megállj, megállj, kutyaSzerbia…!« »Ferenc Jóska kiállott a kapuba…« Feketeruhás nénik ésbácsik hősöket sirattak, kik életüket adták a hazáért valahol a messzeorosz fronton, akárcsak Rákóczi vitézei a könyvekben.»Majd megmutatjuk a muszkának!« rázta Kezán intéző az öklét, akitállása miatt fölmentettek a katonai szolgálat alól, »Majd megmutatjuk,Kicsigrófom, hogy mit kap az, ki kikezd a magyarral!«Aztán hír érkezett, hogy Erőss András gróf, huszárhadnagy megsebesültaz orosz fronton, s valami galíciai kórházban fekszik. Nagymamasírt, Nagypapa pedig, ki főispán volt Désen, hazajött négylovas fogatán,kézen fogta unokáját, s bevitte a nagy, hűvös pipázóba. Ott leült azegyik bőrkarosszékbe, s odavonta a fiút magához.– Miklós – mondta nagyon komolyan – te nagyfiú vagy már, s megérted,amit mondani fogok. Apád megsebesült. Hősiesen harcolt az ellenség ellen,és golyó érte. Bizonyára hamarosan felgyógyul és hazajön. De megeshetaz is, hogy nem gyógyul föl, és nem jön haza. Csak az Úristen tudja ezt,más senki. Nem először hullatja vérét csatamezőn egy Erőss. Évszázadokonkeresztül harcoltak az Erőssek ezért az országért. Országunkért harcolni,vérezni, s ha kell, meghalni dicsőséges cselekedet. Miklós, jegyezd ezt jólmeg magadnak. Aki nem tud országáért küzdeni, az nem érdemel országot.Mi Erőssek mindég elöl voltunk a küzdelemben.– Papi is elöl volt? – kérdezte a gyerek, komolyan.Nagyapja bólintott.– Mint huszártiszt elöl nyargalt csapata élén az ütközetbe. Úgy érteaz oroszok golyója.A gyerek elgondolkodva nézte nagyapja őszülő, szakállas arcát.– Te is elöl voltál, nagyapa? – kérdezte hirtelen.Az öregúr egy pillanatra megdöbbenve meredt unokájára. Aztán bólintott.485

486Arégi Erdély– Én is. Csakhogy az én időmben nem volt háború, így hát politikábanjártam elöl. De te ezt még nem érted – tette hozzá és csontosnagy kezét rátette unokája fejére –, elég annyi, hogy az elöl járáshozszükséges ismernünk azokat, akiket vezetnünk kell. Már intézkedtem,hogy holnaptól kezdve játszótársaid legyenek a faluból. Amikor jönnek,tartsd észben, hogy te vagy vendéglátó házigazdájok ebben a kertben, sneked kell gondoskodnod arról, hogy jól érezzék magukat. De neked kellgondoskodnod arról is, hogy akár labdáztok, akár egyéb játékkal töltitekaz időt, a játék a szabályoknak megfelelően menjen, és mindenki egyformánrészt vehessen abban. Érted?– Értem – bólintott a gyerek, pedig úgy érezte, mintha a nagy, sötét,szivarfüst-szagú szoba forogni kezdett volna körülötte. A másgyerekekkel való kényszerű együttlét gondolata szinte ijesztő volt.Magányosságához szokott természete borzadva riadozott. Vergődő gondolataiösztönszerűleg visszamenekültek a beszélgetés kezdetéhez.– Nagyon meglőtték papit a muszkák? – kérdezte remegő hangon.Nagyapja félreértette a megkönnyesedő szemet és remegő hangot, ésmindkét kezét vállára téve gyöngéden magához húzta a gyereket.– Tüdejét lőtték keresztül apádnak – mondta csöndesen –, de a sokdoktor rendbe hozza hamar. Őszire itt lesz már, bizonyára.– Nem kell visszamenjen a háborúba, amikor meggyógyul? – kérdezteMiklós.– Nem – felelte a nagyapja –, ő már elvégezte a maga kötelességét.Ezen túl másokon a sor.” 46Gyermekkori alapokA szülőknek példájukkal és otthonos miliőjükkel elsősorbanazt kell átadniuk a gyermeknek, hogy érdemes élni! A szavak éscselekedtek folyamatos kisugárzása teremti meg azt a hordozóközeget, amelyben a szülői lelkiség táptalajt biztosít a gyermekszellemi növekedésének (is). A huszadik század világháborústragédiái a családnak éppen ezt az évszázados tradícióit rendítettékmeg legjobban. Ennek ellenére a példára és a miliőrevaló eredendő fogékonyság a gyermek legerősebb hatású s egészéletre szóló útravalója marad minden időkben. Számára ez kimeríthetetlenlelki mélységet és elfogyhatatlan szellemi táplá-46 WA-KK

A kert, a vadászat, a mostoha487lékot jelent. Természetesen mindezek jelentősége kizárólag aszeretet hőfokával mérhető.Különös, hogy az „emberi jelenségnek” ez a szeretetháztartásaa nagyszülőkkel, vagy más, a közösségben élő idősebb embereksegítségével is érvényesülésre tör.A NAGYPAPA KÜLÖN VIGASZNAK SZÁNTA unokájának a háborúhírének napján az igazi vadászpuskát, amivel ekkor jegyezte ela regénybeli Kicsigrófot a természettel és a vadak világával egyéletre:„Nagyapa felkelt a karosszékből.– Most jut csak eszembe – mondta hirtelen, s a hangja egyszerremintha megvidámodott volna –, hoztam ám neked valamit, aminek örvendenifogsz. Egy flóbertpuskát!– Igazi puskát? – nyílt kerekre a gyerek szeme.– Amikor végeztem Kezánnal, lemegyünk a kertbe, és kipróbáljuk– mosolygott unokájára az öregúr –, de nagyanyádnak ne szólj egy szótse még, érted?Több mint egy órahosszat ácsorgott a gyerek az épület sarkában, mígvégre meglátta Nagyapját és Kezán urat lejönni a veranda kőlépcsőjén.A májusi napfény megcsillant valamin az öregúr kezében. Puska volt.Valóságos puska!Szívdobogva szaladt feléjük. Kerekre nyílt szeme szomjas izgalommalszívta magába a csodálatosan szép látnivalót: egy valóságos, fényesfeketecsövű puskát, melynek barna fáján hanyatt esett a fény.– Előbb kipróbáljuk ezt a légpuskát – mondta nagyapja, fontoskodva–, hadd lássuk, jól hord-e. Ha nem, kicseréljük.Szinte belesápadt a gyerek a gondolatba, hogy esetleg visszaviszinagyapja a pompás ajándékot a városba, és várnia kell egy másikra, kitudja, meddig. Kezán úr előkotorta zsebéből a gyufaskatulyát, odamentvele a ház előtti nyírott bukszus sövényhez, s ügyelve elhelyezte rajta.Nagyapa megtörte a puska csövét, s kis bádog-dobozból elővett egyszürke golyócskát. Betette a csőbe, s felkattantotta a zárat. Aztán válláhozemelte a puskát, s gondosan célba vette a gyufaskatulyát.Pakk! szólt a puska, s a gyufaskatulya leesett a sövényről. Kezán úrfelvette s megnézte.– Az alját érte – mondta szakértelemmel.Nagyapa megtörte a puskát, s új golyót tett a csőbe.

488Arégi Erdély– Hadd lássuk még egyszer – mondta, s Kezán úr visszatette a gyufásskatulyát a sövényre.Pakk… újra röpült a színes kis doboz. Kezán úr felvette, megnézte sodavitte a gazdájához. Az öregúr szakállas arca mosolygott.– Ez már jobb – mondta elégedetten –, vastagon kell venni a legyet.– Megpróbálhatom én is, méltóságos uram? – kérdezte a tagbaszakadt,barnaképű intéző, vigyorogva.– Nocsak – mondta az öregúr, és átnyújtotta Kezán úrnak a puskát.Az első lövés a gyufás skatulya alját érte megint, a második a tetejéthorzsolta. Harmadikra már nem kerülhetett sor, mert az istállók felőlszaladva jött lefele az egyik fiatal ispán.– Intéző úr! Tessék megnézni ezt az új vetőgépet, valami baj van vele!Igen sűrűn veti a törökbúzát!– Mert szamarak vagytok, azért! – kurjantott vissza Kezán úr mérgesen,azzal visszaadta gazdájának a puskát. – Majd következőször középentalálom én is – mondta, s már ment is nagy léptekkel a csűrök felé.– He-he-he – nevetgélt vidáman az öreg gróf –, legközelebb vékás kosaratállítson fel célnak, abba könnyebben beletalál!– Csak szerencséje volt méltóságodnak, ennyi az egész! – kiáltott viszszaKezán úr a megszokott incselkedésre. – Majd legközelebb meglátjuk,ki a legény azzal a puskával!Az öregúr unokájához fordult.– Gyere ide, Miklós – mondta elkomolyodva –, legelőször is meg kelltanuld a puska törvényét, érted? Amikor hordozod, csöve vagy égnek,vagy földnek mutasson, érted?– Értem – bólintott izgatottan a gyerek.– Ember felé sohase tartod, érted? Ha csak egyszer meglátom, hogy emberfelé fordítod a csövét, elveszem tőled a puskát. Éretlen kézbe nem való afegyver. Amikor hordozod, vagy így tartod, a válladon, vagy így, csövévellefele a kézben. Na, itt van. Hordozd egy kicsit fel és alá, hadd lássam.A gyerek átvette a vadonatúj csillogó légpuskát, ügyetlen mozdulattala vállára tette.– Kezeddel fogd az agyát, alul – oktatta nagyapja –, így fölfelé mutathátul. Úgy. Ez jó. Így hordod a fegyvert, amikor üres. Amikor töltvevan, akkor nem szabad vállra tenni. Akkor a kezedben viszed. Csövévellefele. Egyik kezed itt, másik itt. Így. Érted?– Értem nagyapa, – bólintott a gyerek.– Na most a célzás. Emeld a válladhoz, így ni. Látod ezt a kis gombot acső végén? Ez a légy. Itt pedig, a cső elején, ez a néző. Látod ezt a vágásta közepén? Ebben a vágásban kell lássad a legyet, akkor van vonalbana cső. Látod?

A kert, a vadászat, a mostoha– Látom…– Amikor ez a kettő így együtt van, akkor odamegy a lövés, ahova alégy mutat.Egy darab papírost vett elő a zsebéből, s nekifektette a sövénynek. Kéthelyen át is szúrta a sövény nyesett ágaival, hogy a tavaszi szellő el nemozdítsa.– Így ni – mondta elégedetten, amikor ezzel is elkészült – na most atöltés mesterségét kell megtanulnod. Fektesd a puskát a térdedre, így.Nyomd le a két végét, amíg megtörik. Erősebben. Jól van. Törd tovább,amíg hallod a kattanást. Még… még…A gyerek arca kivörösödött az erőlködéstől, de végül is kattant a légpuskarugója. Diadalmasan nézett föl nagyapjára.– Na most – oktatta tovább az öregúr –, kiveszünk a dobozból egytöltést. Így ni. Nézd meg jól. Egyik vége hegyes, másik vége likas. Ahegyes végivel előre tedd be a csőbe. A likas vége hátrafele nézzen.Nesze.A gyerek izgalomtól remegő keze átvette a kis ólomgolyócskát. Szintekicsúszott nehányszor ujjai közül, míg végre sikerült beletennie a csőbe.– Na most zárd be – oktatta nagyapja – egyik kezeddel a csövet fogd,másikkal a markolatját. Így. Ez a kezed ide jön. Na most csukd össze,míg újra kattan egyet. Vigyázz, a cső vége mindég a föld fele legyen! Haelsül véletlenül, ne okozzon kárt senkibe.A puska zárja újra kattant. A gyerek fölnézett nagyapjára.– Na most – mondta az, fontoskodva, s leguggolt a gyermek mellé– ez itt a ravasz, látod? Ha ezt meghúzod, elsül a puska. A jobb kezeddelfogod át a markolatot, így, de ujjaddal még ne érj a ravaszhoz.Balkezeddel előre nyúlsz, ide. Emeld a válladhoz. Szorítsd oda váll éspofa közé. Hajlítsd a fejedet közelebb hozzá. Így na. A nézőn keresztüllátnod kell a legyet. Látod-e? Próbáld becsukni a balszemedet, ha úgykönnyebb. Sokan úgy csinálják. Látod a legyet?– Látom – szuszogta a gyerek kínlódva. A puska agya hosszú voltkissé.– A nézőn keresztül látod?– Most azon…– Na most irányítsd úgy, hogy a légy a papír közepére mutasson. Dea nézőn keresztül. Megvan?A gyerek kinyújtott balkeze ide-oda ingott a puskával.– Megállj – szólt rá a nagyapja – lépj előre az egyik lábaddal. Vesdmeg hátul a másikat. Úgy szilárdabban állasz. Amikor aztán együttvan a néző, a légy, meg a papíros közepe, akkor húzd meg a ravaszt.489

490Arégi ErdélyA langyos délutáni napfényben kiizzadt a gyerek az erőlködéstől. Devégül is megrántotta ujjával a ravaszt. Pakk! Az ólomgolyó a papír jobbalsó sarkán ütött kicsike lyukat.– Eltaláltam! Eltaláltam! – lelkendezett a gyerek, s kezében a puskátlóbálva odaszaladt a papírhoz – Nagyapa, eltaláltam!– Először is ne lóbáld azt a puskát, mintha fuszulykakaró lenne akezedben – szólt rá komolyan az öregúr – úgy hordozd mindég, minthatöltve lenne! Csövével föl, vagy csövével le. A ravaszt pedig elrántottad,azért ment a lövés jobbra le. Úgy kell azt elhúzni, mintha vajból lenne.Gyere ide, megmutatom. Ezt gyakorolnod kell ám.Jó félóra hosszat játszottak már ott ketten a ház előtt a puskával, amikorodafönt a veranda ajtóban megjelent nagymama, hosszú perkál ruhájában,széles karimájú kerti kalappal a fején. Amikor meglátta a gyerekkezében a puskát, úgy szaladt le a lépcsőn, hogy még a virágszedőkosarat is elhullatta.– Jézusmária Béla, micsoda bolondság ez? – sápítozott – Elment azesze? Kicsi még a gyerek ahhoz, hogy puskával járjon…! Jézusmária!Tedd le azt a gyilkos szerszámot rögtön!A gyerek ijedten állt ott, s egyikről a másik kezére nézett, de keze nemengedte el a fényes csövű új puskát.– Lelkem, lelkem – csóválta meg az öregúr a fejét, szelíden –, nyolcesztendős már a gyerek. Én még csak öt voltam, amikor anyám előszöradott puskát a kezembe, pedig az nem is ilyen kis gyerek-puska volt,hanem igazi, új-veretű sörétes zsák, hehehe… de a varjú is ledőlt a kerítésről,amire céloztam, velem együtt…! Ebben a korban ideje már, hogyvadászni kezdjen a gyerek.Nagymama sopánkodott, jézusmáriázott még egy darabig, pogány vénemberneknevezte az urát, aki nyomorékká akarja tenni saját unokáját, de végülis nagyapa győzött, s a gyerek vihette a puskát magával, a kis bádogdobozzalegyütt. Suvadt is hátra, a földszinti gyerekszoba felé, amilyen gyorsan csaktudott. Nagyapja utolsó szavai már a ház sarkánál érték utol.– Aztán te csak gyakoroljad magad, amíg minden lövésed pontosanoda nem megy, ahova akarod! S ha kifogy a doboz, csak szólj, mert vanmég nálam több is!A délután hátralévő részét ott töltötték kettesben a nevelő úrral a házmögötti fenyvesben, távol nagymama aggódó szemeitől, és gyakoroltáka célba lövést. Mikor a konyha sarkában megszólalt a vacsorára hívóharang, a gyerek puskával együtt szaladt föl a verandára.– Nagyapa, nagyapa! – kiabálta boldog izgalommal – az utolsó tízlövés mind a feketébe ment, amit a tanító bácsi megkarikázott a papíroson!Mind a tíz!

A kert, a vadászat, a mostohaA nagyszülők ott ültek a veranda fonott karosszékeiben. Nagyapa újságotolvasott, nagymama hárászkendőt kötött. Szinte kiestek kezéből akötőtűk.Tedd le azt a szemét puskát, ide ne merd hozni! – esett neki unokájának– a tanítódnak is több esze lehetne, ha már nagyapád vénségéremegbolondult! Tedd le azt a puskát, mielőtt elsül a kezedben, és megnyomorít!De a gyerek ismerte már nagyanyja hangos kárpálását, mellyel csakjóságos puha szívét próbálta kendőzni időnként, és minden ijedelem nélkül,szelíden mondta:– Nincs megtöltve, nagymama, nem sülhet el. De még üresen is úgyhordom, ahogy nagyapa tanította, lássa? Ha el is sülne, égbe menne agolyó.” 47491KÜLÖNÖS BÚCSÚ, KÜLÖNÖS FÁJDALOM. Wass Albert a későbbiekbena nagyszülei mellett Margit unokatestvérével és Ráchelnagynénjével töltött közel két évére, mint nagy-nagy harmóniáraemlékezik vissza. Érthető, hogy az elszakadás fájdalma elsötétítimég az idős író szemét is visszaemlékező soraiban. Az otthonosságotnyújtó családi „elválás” fájdalma a háborúból ideiglenesenhazatérő apa nősülésének első hírével esik egybe:„Egy kora nyári napon, kolozsvári útjáról hazatérve, Rákhel néni behívotta nappali szobába, Margitot kiküldte, nagyon komoly arccal leült, ésmagához intett. Próbáltam kitalálni nagy sebesen, hogy mi rosszat követtemel, de Rákhel néni nem adott időt. Rám nézett, nem haragos csak nagyonkomoly szemekkel, és ezt mondta: »Albi, apád megnősül.« Majd látvatétova arcomat, megmagyarázta: »Mostohaanyád lesz hamarosan.«A mostoha szó megdöbbentett. Sok mesét hallottam mostohákról, segyik se volt barátságos. Nem szóltam semmit, de úgy látszik, megéreztedöbbenetemet, mert gyöngéden magához húzott és megölelt. »Mimindég veled maradunk« – mondta, és megcsókolt. »S ne félj a szótól,hogy mostoha. Sok jó mostoha is van, több mint rossz. Anyád lesz Ila,meglátod.«Ekkor tudtam meg, hogy apám új feleségének Ila lesz a neve. Izabella,báró Mannsberg Izabella. Bécsben ismerkedtek meg, a kórházban. Ő isönkéntes ápolónő volt, mint Marika néni.De sok időm nem volt a »mostohaanya« gondolatán tűnődni. Mindenegyébnél súlyosabb volt a gondolat, hogy Rákhel néni elköltözik tőlünk,47 KK

492Arégi Erdélys így Margit is. Kolozsvárra költöznek, s nem leszünk többé együtt. Aköltözködés pedig megkezdődött nyomban. Borzalmas volt. Több igásszekérnyibútort hordtak be Szamosújvárra, a vasútállomásra, s hoztakki helyükbe idegen bútorokat, ládákat, mindenfélét. Megtöltötték velök aszobákat. Rákhel néni szobáját, a gyermekszobát, ahol Margittal együttlaktunk. Számomra külön szobát rendeztek be a földszinten, ahol együttkellett aludnom a »nevelő úrral«, mert akkor már ilyesmi is volt mellettem,mint Margit mellett Mademoiselle Tox. Az én nevelőm egy magosfiatalember volt, aki tanárnak készült, és megkívánta, hogy a cselédség»tanár úrnak« szólítsa, így annak szólítottam én is. Ő kellett tanítsonaz írás és olvasás mesterségére, amit én már négyéves koromban megtanultamnagymamától.” 48Elszakadásokkal tűzdelt gyermekkorEzek a gyermek számára oly fontos kis elválások előképei egynagyobb szakadásnak, fájdalom-edző felkészítések a felnőtt emberhazától való elszakítottságának. A gyermeki átélés hőfokaizzó. Édesanya, nagynéni, unokatestvér elhagyása, az áradásbapusztult játéklovacskák a játékistállóval és a kedvenc állatkák kimúlása.Az érzelmek átmenetileg vagy végleg megszakadt filmszalagjai.Ezek a kis tragédiák készítik fel jövőjére a lelket. Vagyfordítva? A lélek olyan, amelyre lepkeként szállnak a bánatok?Nem a melankólia uralomátvételét figyelhetjük meg, hanem akitörő fájdalom emlékeit. A gyermekkori vidámság tűnik el hamara tekintetből. A szomorúság tónusa és a szembenézés kristályszerűtisztasága válik uralkodóvá. Ez a hangoltság húzódikmajd át a kamasz életérzésébe, korai verseibe is. Ez az életreedző, fájdalmas és szikár hangoltság – éppen mert nem divathatásokonalakult ki – meghatározója lesz írói munkásságánakis. Vigaszát gyakran keresi és találja meg – szereplőivel együtt– kedves állataiban, a természet feltárulkozó értékeiben, szépségeibenés legfőképp a magány búvóhelyein. Ember-, állat- éstermészetszeretete a felnőtt íróban már alkati jeggyé válik.Már a gyermek érzelemvilágában felfigyelhetünk a végzettelbirkózó humánum kezdeti viselkedésmintáira.48 WA-V-A, Az Újmama

A kert, a vadászat, a mostohaAZ APA ÚJ ASSZONYT HOZ A HÁZHOZ. 49 Az író idősebb korbanmegírt nagy családregényében 50 soha nem enyhülő keserűséggelemlékeztet minket, olvasókat is erre a napra. Mintha Wass Albertéletében mindössze kétféle nap létezett volna: vagy szomorú, vagymámoros. Bánatok, sérelmek, fájdalmak az egyik pólus élményei,és a természet szépséges titka, az őzbaké, a Csabák reményteljesvonulása, a magyar honvédek bevonulása a másiké...A gyermekkori leírás percekre lebontott részletessége azt mutatja,hogy a kimerevült életpillanatokban ábrázolt eseménymeghatározó sebet ütött a gyermek életébe. A lélek törvényeszerint mégsem (második) anyát, hanem csak mostohát kapottKicsigróf az „Újmamában”:„A fényesen csillogó, hófehér, födél-nélküli csodálatos szekér megállt adíszkapu alatt. A kormánykeréknél ott ült András gróf, honvédtiszti egyenruhában,s mellette egy fehér porköpenyes, mosolygós, szőke fiatalasszony.A bíró eldadogta ünnepi beszédét, felnyújtotta az érkezőknek a fatányérta sóval és kenyérrel s az összefutott falusiak (az intéző által megígérthordó bor örömére) lelkesen üvöltözni kezdtek:– Szetreászká mariásza grofu! Éljen a méltóságos gróf úr!András gróf mosolyogva tisztelgett, a fiatal grófné, egyik kezében tanácstalanulszorongatta a fatányért, szabadon maradt kezével kedvesenintegetett a parasztok felé, aztán a motorkocsi megmozdult, bődültegyet, s port kavarva átrobogott a falu piacán, s befordult a parkba fölvezetőkavicsútra.Odafönt is meghallották a félrevert harangot, s az udvaron ácsorgócselédek között izgatott futkosás támadt. Kurjongatni kezdtek az intézőután, aki a gazdasszony szobájában kávézott a nevelő úrral, Terka pedigiramodott a gyerekszoba felé, hogy előteremtse a Kicsigrófot. Egyidőben érkeztek meg a veranda kőlépcsője alá, a bársonyruhás, szorongógyerek és a fekete ünnepi ruhájában izzadó Kezán úr, akinek növekvőpocakja régen túlnőtte az öltözet méreteit, s úgy feszült az rajta, hogymajdnem lepattantak róla a gombok.– Hogy a fene egye meg azt a vén tekergőt – káromkodott az intézőkivörösödve – elaludt a disznó vagy mi a súly esett beléje ott fent a régitemetőn! Kitekerem a nyakát, úgy segítsen Isten, kitekerem!De akkor már feltűnt a motorkocsi is odalent az alsó tisztás útkanyarjánál.Terka gyorsan a gyerek markába nyomta a rózsacsokrot, úgyvizesen ahogy előkapta a vödörből, a nevelő pedig odaállt mögéje, hogysúgni tudjon, ha a szükség úgy kívánja.49349 Wass Endre második felesége: Mannsberg Izabella50 WA-KK

494Arégi ErdélyA csillogó fehér motorkocsi fel-felbukkant, s el-eltünedezett a fák közötta kanyargós kocsiúton. Dübörgésére odafönt a kutyaháznál ugatnikezdtek a kopók, s Huszár, a házőrző kuvasz János inas kétségbeesett kiáltozásaellenére is nekivadultan iramodott a rózsaágyásokon keresztüla parkba betolakodó lármás alkotmány elé. A kőrisfák alatt össze is találkoztak,s onnan kezdve Huszár borzolt szőrrel és acsarkodó ugatássalkísérte föl az érkezőket az udvarházig.A nyári napfényben csillogó hófehér motorkocsi lassan előgördült akőrisfák alól, s nyomában a dühösen ugató kuvasszal méltóságteljesenbefordult a virágzó rózsákkal övezett, széles, kör alakú behajtóba, s megállta lépcső alatt.Kezán intéző úr összevágta a bokáit.– Méltóságos gróf úr és méltóságos grófné, az egész cselédség nevébenIsten hozta méltóságotokat! – mennydörögte kiveresedve – Éljen a miszeretett gazdánk!– Éljen! Éljen! Éljen! – kiabálták össze-vissza az egybesereglett cselédek.András gróf kinyitotta a motorkocsi ajtaját, és kiszállt. Cifra huszártisztiegyenruháján megcsillantak az érdemrendek.– Köszönöm, köszönöm – bólintott mosolyogva. Majd átment a kocsimásik oldalára, és lesegítette asszonyát. Kezet rázott Kezán úrral,aki lehajolt és megcsókolta az új grófné kezét. Szűk kabátjáról lepattantegy gomb és tovagurult az udvar kavicsán. Cselédek, cselédasszonyoktolongtak köréjük, s alázatosan csókolgatták gazdájok kezét. A fiatalgrófné megpróbálta elrejteni a magáét a háta megett, de az egyik béresasszonyerőszakosan előrángatta, és cuppanós csókot nyomott reá.Példáját egymást tuszkolva követték a többiek. Végül is András gróf karonfogta fiatal feleségét, és megindult vele a lépcső felé. Ott várt reájok,vizes rózsacsokorral a kezében, a gyerek. Mögötte a nevelő.– Hőn szeretett apám és anyám! – fogott mondókájába remegő hangona nyolc éves Miklós, és hadarta folyékonyan, hiba nélkül a betanultszöveget. András gróf és új felesége mosolyogva néztek le reá. Mikorbefejezte a mondókáját, és átnyújtotta »újmamának« a csokrot, az egyikkezével végigsimított a gyerek barna haján, másik kezével pedig a rózsákértnyúlt. A víz azonban rácsöpögött a kezére, amitől megrándult kissé,és az urára nézett. Az intett a közelben ácsorgó Terkának, aki gyorsanodaugrott, és átvette új asszonyától a csöpögő rózsákat. Aztán Andrásgróf és fiatal felesége egymásba karolva fölmentek a széles kőlépcsőn averandára s onnan be a házba, otthagyva a dobogó szívű, könnyesreolvadt szemű gyereket a lépcső aljában, mintha csak ott se lett volna.Kezán úr megköszörülte a torkát, s rászólt a cselédekre.

A kert, a vadászat, a mostoha– Eridjetek dolgotokra, mind!Azzal ő maga is elindult föl a tisztilak felé gúnyát váltani.Terka, János inas és az öreg gazdasszony összenéztek a gyerek fejefölött, aki úgy állt ott még mindég a lépcső alatt a maga bársony ruhájában,mint egy elveszett kis cövek, akit valaki bevert a földbe és ott hagyott,gazdátlanul. A nevelő nyelt egyet, de nem talált szavakat, amiketérdemes lett volna kimondani. »Néni«, az öreg gazdasszony, elfordult,és szeméhez emelte a kötényt, Terka pedig, a szobalány, könnyes szemmelkitárta karjait a gyerek felé, hogy magához ölelje velök. De abbana pillanatban a gyerek hirtelen megfordult, s mint a megriasztott nyúlszaladni kezdett a ház sarka felé. De nem fordult be a gyerekszobába,hanem tovább szaladt, le a nagy réten, le az alsó fenyves mentén a borostyánbokroksűrűjébe, ahol kedvenc búvóhelye volt.A nevelő úr már mozdult, hogy kövesse, de Terka elkapta a karját.– Nem – mondta a szobalány, és megrázta a fejét – hagyni kell, hogykisírja magát. Jobb így neki.A leány szemében könnyek voltak. A nevelő úr lehajtotta a fejét, és»Néni«, az öreg gazdasszony felsóhajtott. Úgy jött ki belőle a sóhajtás,mint egy nagy fekete kő, mely a szív mélységébe hull alá, és tompavisszhangot ver a megriadt érzések csöndjében.– Jaj Istenem, Istenem, micsoda kőszívű asszonyt hozott haza a migazdánk, micsoda kőszívű asszonyt… Segíts meg Jóistenem, segítsmeg…Azzal köténye csücskével szemét törölgetve, hajlott háttal elkullogottvissza a konyhaépület felé. Terka követte. A fiatal nevelő még állt ottegy darabig tanácstalanul, aztán nagyot sóhajtott, s hátrament ő is,amerre a szobája volt. Az idegen, fehér motorkocsi körül nem maradtsenki csak Huszár, a kuvasz, aki még mindég bizalmatlanul szimatolgattaa különös, oda nem illő alkotmányt. János, az inas, egymagábanmaradva nagyot sóhajtott, megcsóválta a fejét, és elkezdte kiszedni apoggyászt a kocsi hátsó üléséből.Kis idő múlva András gróf is kijött.– Hova lett a fiam? – kérdezte.János éppen a bőröndöket cipelte föl a lépcsőn.– Ejszen elvitte valamerre a nevelő úr – hazudta –, hogy ne legyenútban.– Mi az, hogy ne legyen útban? – morgott András gróf kedvetlenül.Aztán megcsóválta a fejét, lement a motorkocsihoz, babrált rajta valamit,s forgatni kezdett egy fogantyút az elején, míg csak fel nem pöfögötta masina. Akkor beült a kormány mellé, s fölvezette az újfajta kocsit alóistálló melletti kocsiszínbe, hogy ne álljon szabad ég alatt.495

496Arégi ErdélyÖregedőben volt már a délután, amikor a gyerek előbújt a bokrokból,és fölvánszorgott a házhoz. Arca, keze, kék bársonyruhája maszatosvolt, borzolt barna haja tele szeméttel, falevéllel. De se Terka, se anevelő nem szidták meg érte. Hagyták békében, hogy ruhát váltson,megmosakodjék. Mikor végzett ezzel, a nevelő úr gyöngéden megveregettea vállát.– Minden jól lesz, Miklós, meglátod. Emlékezz, amire tanítottalak: aJóisten jónak teremtette a világot s az embert saját képére, tehát a jónakképére alkotta meg. Minden embert.A gyerek fölnézett reá, egyenesen a szemébe. Nézése komoly volt, kutató.– Akkor mért nem szeret engem az újmama?– Dehogynem szeret – felelte kissé zavartan a fiatal tanító – csak nemtudja mutatni. Nem tudja még, hogyan viselkedjék, mint mostohaanyád.– Mostohaanyám – rágta meg az új szót eltűnődve a gyerek – mostoha…,mint a mesékben…A derék fiatalember ettől még jobban megzavarodott. A teológián sokmindenre megtanították, de arra nem, hogy miként lehet megvigasztalniegy anyátlanul felnőtt magányos gyermeket, kinek izgalmas boldoganyavárását kegyetlenül lefagyasztotta a rideg valóság.” 51AZ ÚJ CSALÁD BÉCSIES ÉS OLYKOR LÉHA élettempójába Kicsigrófnem tudott beilleszkedi:„Abban az évben, hogy apám megházasodott, sokan jártak hozzánk.Többnyire olyanok, kiket nem ismertem eddig, s kik, bár szeretetre méltóakvoltak és kedvesek, egy kicsit mindig úgy néztek reám, mint ahogyegy alkalmatlan holmira néz az ember, olyanra, aki teherként ül a boldogságnyakán. Éreztem, hogy az újonnan jött embereknek valami ilyenfelesleges teher vagyok, ha nem is mondják soha, s ezért inkább csak afákkal barátkoztam s az állatokkal” 52A családi életvezetésben megváltozott új helyzetre és azÚjmama mentalitására emlékezik Horváth Tholdy István egyvisszaemlékező levelében, a gyermekkori átélés hitelességével.Leírja, hogy Újmama a háborús félelmekkel teli Bécsből érkezvea túlzottnál is túlzóbb módon spórolt az élelemmel is. Azegyütt lakó unokatestvérek éhségét látva a szakácsné és a házi51 WA-KK52 WA-TŐ

A kert, a vadászat, a mostohacselédek titokban és külön pótolták a napi élelmet. Eleinte AtzélEdével ő maga kapott a kiegészítő ételekből, de az akkor már azemeleti szobába külön költöztetett Albit és Margitkát is bevontáktitkos étkezéseikbe. Külön kellemetlenséget jelentett, hogyaz Újmama külön cselédséget is hozott magával, akik bécsiekvoltak és nem is kívántak a gyermekekkel magyarul szólni.497Wass Endre házasságaiEndrét fiatalon mindenki kedvelte: humor, tréfa, játékosságjellemezte. A „Társaság kedvence” volt. A bohém, az örök szatirikusságélő illusztrációja. A szórakoztató. A „Társaság” centruma!És… És… Alilivel a házassága sikerek és tapsok helyett– megbukott! A mókák, a szórakoztatások megszokott és fondorlatoseszközei csődöt mondtak. A jókedv lelőtt varjúként koppantkettőjük között az „asztalra”. Többé nem volt feltámasztható.Mikor történt? Annalesek nem tudnak dátumáról, dátumairól.Saját emlékezetük sem őrizte meg kiemelkedő eseményként.Mégis: a poénok többet n e m jöttek be. Rövidzárlat. Észrevétlenszinte. Mégis: az áramkör megszakadt. Visszaállíthatatlanul. Aliliarcán – egy melankolikus vonással több. Endre idegrendszerébena görcsösség erőtere tovább növekedett. A kiszámíthatatlanságé.A kudarc – betemetetlen maradt. Endre talán már többé nem iskereste a tartós kapcsolatokat. Élvet, élvezetet, hajszát keresettvolna? Új élettársi kapcsolatának a jóság utáni vágy volt mégis amozgatója (1916). Ez tartotta annál az asszonynál, akit a későbbiekbenfolyamatosan megcsalt, megalázott. Mondhatnánk: egyapáca-feleség folyamatos gyötrése volt együttlétük. A szadistánaka mazochistához való akaratlan kötődése. Oda és vissza persze.A gyermek nagyon is látta, érezte, de értelmével felfogni nembírta azt az ideges feszültséget, ami szülei válásához vezetett.„Anyám emléke bennem élt homályosan, mint egy meleg simogatóhang. De éreztem kettőjük között a gyűlöletet, amikor egymásról beszéltek,és a gyűlöletet nem tudtam megérteni.” 53Emlékezete rajongó anyaszeretetet őriz.Apjától életre szóló idegenség választja el. A gyermek örökmegbocsátó lelkülete mégis kifejlesztette, felnőtten, a máso-53 WA-V-A

498Arégi Erdélydik világháború utáni megszépítő messzeségében az apja irántiszeretetet:„Mert mienk csak ott a békesség, apám.Másé csupán a dúlás és a préda.Verejték nélkül termett gabonánakszára törékeny és kalásza léha.Kivághatják a fákat mind egy szálig.Porrá tehetik házunk, mindenünk.Mégsem győzhetnek le soha, apám.Mert g y ü m ö l c s f á t ottcsak mi ültethetünk!” 54Az ilyen verssorokban megbékél a vér, elnyugszik a gyermekkorlelki hullámverése, lecsendesedik minden fájó emlék.(Endrét majd az új házasságban is bizonyos értelemben kudarcvárja. Igaz, harminc év után, 1945-ben hagyja majd ott a győrimenekülttáborban az asszony. Ott is megszakad egy húr. A jósághárfája nem muzsikált többé. Apor püspök feltette a kérdést az aszszonynak:„Ki a te férjed?” – kérdezte. „Nincs.” „Akkor menj szépenhaza elhagyott Erdélyedbe.” S az asszony visszatért az új megaláztatásokszínhelyére. A megpróbáltatások Erdélyének földjére.)Wass Albert emigrációjában majd mostohaanyjának is emléketállít a megbékélés jegyében. „Valamennyien ismerték, tudták, hogynem tett semmi rosszat, de jó volt mindenkihez, akinek segítségre voltszüksége.” A gyermekkorában neki fájdalmat okozó asszonyról anagy tragédia óráiban jó és tiszta szívvel emlékezik.ELJÖTT 1917. AUGUSZTUS 15-E, Kicsigróf gyermekkorának legszebbnapja, a pulyoni vadászaté:„Lent a völgykatlanban, mint madártojás a fészekben, húzódottmeg Pulyon. A faluból nem sokat lehetett látni onnan fentről, csupána templom tornyát meg a szőlős kerteket, ahogy keskeny pászmákbanfölfele iramodtak a szemközti meredek hegyoldalon, a mikulásdombinagygerinc felé.54 WA-MV, Levél, 1946.

A kert, a vadászat, a mostohaAz erdőszélen juhok legeltek. Nehány kuvasz ugatni kezdett, de apásztorok kurjantására abbahagyták. A csöndben hallani lehetett a vezérjuhokmély hangú kolompját. [...]499Letértek az útról, s megkerülték a Szerencsedombot. A dombon túl ligetessévált az erdő, elszórt tölgyfa csoportokkal, kisebb-nagyobb tisztásokkalfoltozva. Ahogy lefele haladtak egy hosszú tisztás szélén, csupánjobbkéz felől volt sűrű erdő.– Ez itt a pulyoni szénafű – morogta hátra az öreg –, őzek szeretik itt.Áhítatos csöndben haladtak lefele. Az erdő sarkánál Táti megállt.Parasztföldek keskeny csíkjai kezdődtek ott, párhuzamban az erdő alsószélével. Sárga búzatarlók, kukorica-földek, zöld lóherések, le egészen apulyoni rétig.– Itt vagyunk – morogta az öreg és körülnézett –, itt készítünk leshelyet.Látja odalent azt a lóherést? Oda járnak le a nyulak az erdőből,mihelyt este lesz.Odalépett az egyik alacsony erdőszéli cserfa-bokorhoz, kopott feketetarisznyájából kést húzott elő, és nyesni kezdte a gallyakat. Minthatitokzatos szertartást figyelt volna, úgy leste minden mozdulatát agyerek. A nap már ott ült szembe velök a Veresedő borzos gerincén,s bágyadt, rőt-barna fényével búcsúzott a domboldaltól. Lentebb, amező közepén magányos fa állt. Hosszúra nőtt árnyéka felnyúlt azerdőig.– Így ni – suttogta Táti egy idő múlva –, álljon csak ide. Ide ni.A gyerek beállt a bokorba. Az öreg lenyesett még néhány ágacskát kétoldalt.– Lát most minden irányba, ugye? – kérdezte.– Látok – súgta a gyerek.– Az fontos. Most próbálja meg vállához emelni a puskát, hadd lámérint-e bokrot vele vagy nem?A gyerek leengedte válláról a nehéz puskát, kezébe fogta, s válláhozemelte. A puska csöve megakadt egy ágban.– Ezt lenyessük – dörmögte az öreg –, s ezt is. Nem szabad útbanlegyen semmi… így ni, most próbálja meg.Vállához emelte a puskát, anélkül, hogy megérintett volna vele egyágat is.– Ez jó – bólintott elégedetten az öreg –, na most, tudja-e hogyan kellcélozni? Célozza meg azt a fát odalent!A gyerek a fa irányába fordította a puska csövét.– Megkeresem a legyet a nézőben – súgta a gyerek –, hogy együttlegyenek…

500Arégi ErdélyElhallgatott, és leeresztette a puskát.– Nincs nézője! – szakadt fel belőle a döbbenet.– Nincs hát – vigyorgott bajusza megett az öreg –, serétes puskánaknincsen. Látja ezt az egyenes vonalat itt a két cső között? Ezen kell végignézni.A légynek éppen csak a gombját kell lássa ezen, éppen csak agomb tetejét, érti?– Értem – felelte komolyan a gyerek, és újra vállához emelte a puskát.Hosszasan célzott. Keze reszketni kezdett a puska súlyától, s a fegyvercsöve ide-oda ingadozott.– Csak arra az egyenes vonalra ügyeljen – oktatta Táti –, s hogy alégynek csak a gombját lássa a vonal végiben.– Értem – felelte a gyerek, és leeresztette a puskát.– Mikor aztán a nyulat lássa – tréfált az öreg –, csak a szemét keresseneki a légy gombjával. Hogy veres-e a szeme? S csak húzza meg aravaszt. Na de most leülhetünk még egy keveset, pihenni, ide a bokormegé. Korai az idő. A puskát azonban megtöltjük, hogy ne lármázzunkvele későbben. [...]Aztán egyszerre csak odébb, az erdőszélen valami mozdult. Lassanbukdácsoló, szürke gomolyag. Megült. Kihegyesedett. Nyúl volt, hoszszúfülű,figyelő nyúl.A gyerek izgatottan megbökte az öreget, és a nyúl felé mutatott. Azletette a pipát és felült.– Messzire van – dörmögte fojtottan –, de ideje, hogy felkészüljünk.Lábra keltek. Az öreg intett s a gyerek beállt a bokorba. A nyúl már ottbukdácsolt lefele a mezőn, s hamarosan eltűnt egy mart alatt. Kattanásthallott a háta megett, és megfordult. Az öreg a puska kakasát húzta föl.– Itt van, fogja – súgja oda a gyereknek –, de vigyázzon vele. Ne nyúljona ravaszhoz, csak amikor lőni akar…A gyerek átvette a puskát, ügyelve. Két kézzel maga elé tartotta, s úgyállt ott vele a bokorban. Valahol a torkában hallotta verni a szívét.Hogy meddig állt úgy, megfeszült várakozásban, maga sem tudta.Nem volt többé idő, csak gyorsan szürkülő erdőszél, titokzatos moccanások,rejtelmes neszek a fák között, s a puska a kezében. Meg a várakozás.Aztán egyszerre csak ott volt a nyúl. Alig húsz lépésnyire. Lassan,bukdácsolva jött ki az erdőből és leült.– Most…! – súgta háta mögött a Táti hangja.A gyerek fölemelte a puskát. A szíve dobogott rettenetesen, s érezte,hogy reszket a keze, mintha hideglelése lett volna. A puskacső ide-odahajladozott, mint szélben a faág. A légy hol balra volt a nyúltól, holjobbra, csak éppen ott nem, ahol kellett volna. S a nyúl, mintha meguntavolna a játékot, megmozdult, s bukdácsolva indult lefele a lóherésnek.

A kert, a vadászat, a mostoha– Pszt…! – pisszentett egyet Táti a gyermek mögött, s a nyúl leülttőle nyomban, magosra tartott fejjel, füleit hegyezve.– Most…! – súgta az öreg.A gyerek minden erejét összeszedve vállához szorította a puska agyát,odaigazította a legyet a nyúlra, s meghúzta a ravaszt. A puska rettenetesetdörrent, s olyat rúgott, hogy hátraesett tőle a bokorba. Válla, arcasajgott az ütéstől, de pillanat alatt lábon volt megint. Két kezében apuskát markolva meredt alá az estében elvesző lóherés felé.– A nyúl! – hebegte izgalomtól vacogva. – Mi lett a nyúllal?De már akkor ő is látta. Lent, a szürkületben valami mozgott, rugdalt.– Él még! Elszalad! – szakadt föl belőle a kiáltás.– Az már többé soha – szólalt meg mögötte dörmögő hangján az öreg–, jól meglőtte azt a Kicsigróf. Jöjjön, nézze meg.Azzal indult is már a rugdalódzó nyúl felé. A gyerek hosszú ugrásokkalmegelőzte. De mire odaért, a nyúl már nem mozdult többé. Ottfeküdt elnyúlva a lóherés tábla szélén. Nagy szürke nyúl.– Baknyúl – állapította meg Táti szakértelemmel –, kosorra van, lássa?Baknyúl ez. Súlyos is – tette hozzá, fölemelve hátsó lábainál fogva adöglött nyulat –, öt kiló is lehet, azám. Derék lövés volt, meg kell adni.A gyerek valósággal megnőtt a dicsérő szótól. Szíve még mindég vert.Ő is megemelte a nyulat.[...]Az udvarház emeletének kivilágított ablakaiból hangos szó és kacagásszűrődött ki az éjszakába, amikor az istállók felől aláereszkedtek az udvarba.A konyhaépület sarkánál valaki várt reájok a sötétben. DevecseriPéter, a tanító. Amikor a gyerek megismerte, odaszaladt hozzá, vállána puskával.– Tanító bácsi, tanító bácsi! Nézze meg a nyulat, ott van a Táti vállán!Én lőttem!– Haragusznak reád odafönt – mondta a tanító lelkesedés helyett, sa hangja fojtott volt –, a grófné azt parancsolta, hogy azonnal menjföl, mihelyt megérkeztél. Nem kértél engedélyt tőle, hogy elmehetsz-e,igaz?Mintha fagyos vízzel öntötték volna le az örömét. Szót se szólt, csakállt ott a sötétben, lekókadt fejjel. Táti odalépett hozzá és kinyúlt a puskáért.Adja ide a puskát, én majd kitakarítom, s rendbe teszem – morogtahalkan –, én biza azt gondolom, hogy elég, ha a gróf tudja, hogy hovamentünk. Hiszen ő volt, aki rám parancsolt, hogy kivigyem nyúlra.501

502Arégi ErdélyA gyerek szó nélkül leakasztotta válláról a nehéz puskát, s átnyújtottaaz öregnek. Aztán megindult a cselédlépcső felé. Fent a folyosón Terkasüteményt rendezett el egy széles ezüst tálcán, János pedig kristályüvegkancsókat töltött meg mindenféle cifra italokkal. Amikor meglátták, Jánoselmeresztette a szemét, Terka pedig letette az ezüst tálcát, és odaszaladt.Kicsigróf, az Isten szerelmére mi történt magával? Jaj, ha meglátja ígyaz újmama…! Jöjjön, legalább a haját fésüljem meg… drága jó Isten…Abban a pillanatban megnyílt az ebédlőbe vezető ajtó, és hosszú, kivágottestélyi ruhában kilépett rajta a fiatal grófné. Mikor meglátta agyereket, egy pillanatra megtorpant. Szép arca elszigorodott.– Terka – szólt rá a szobalányra –, vidd be a süteményt a nappaliba.Most rögtön.Aztán odalépett a gyerekhez, és elkapta a karját.– Te pedig jössz velem, így ahogy vagy. Hadd lássa apád.Valósággal vonszolta magával a gyereket, át az ebédlőn, be a nappaliba.A nagy, agancsokkal és medvebőrökkel díszített szoba tele voltestélyi ruhás vendégekkel. Nevettek, diskuráltak, meg se látták amikora grófné belépett a gyerekkel. András gróf ott ült egy kis csoporttal aszoba sarkában, és éppen valami vidám történetet mesélt. A grófné odavonszoltaelébe a gyereket.– Itt van a fia – mondta élesen.András gróf bosszúsan hagyta abba a beszédet, és összeráncolt homlokkalnézte végig a fiát.– Hol voltál?– Tátival – felelte halkan a gyerek.– Tátival? Hol?– Az erdőn.– Mit csináltál ott?– Nyulat lőttem.Rendre megszűnt a társalgás, s a vendégek mind a gyereket nézték,kíváncsian.– Nézze, hogy néz ki – szólt közbe élesen a grófné –, mint egy cigány!De András gróf meg se hallotta. Szemöldöke felszaladt a homlokára,szeme nagyra nyílt.– Nyulat lőttél? Igazán? Hol van?– Lent a konyhánál.– Ez már igen! – kurjantotta el magát a büszke apa, és magához öleltea fiát. – Nyulat lőtt a fiam! Első nyulát! Ezt ünnepelni kell! János– kiáltott oda az inashoz, ki ezüst tálcán éppen az italokat hozta be –,szaladj le és hozd föl a Miklós gróf nyulát! Vadászt avatunk!

A kert, a vadászat, a mostohaA vendégek nevettek, kiáltoztak, a gyerek vállát veregették. A grófnébosszúsan összeharapta a száját, elfordult, odament a nagy feketezongorához, és játszani kezdett rajta valami bécsi keringőt. De senkise figyelt reá. Mindenki odagyűlt a büszke apa és a megdöbbent gyerekközé.– Hogy történt? Meséld!– Hát… csak kimentünk a Gyertyánoshoz – dadogta a gyerek –, Tátileshelyet készített egy bokorban… aztán előbb jött egy nyúl, de az meszszevolt… azt jött ez…, s én meglőttem…– Feldagadt az arcod, látom – mondta András gróf nevetve –, megrúgotta puska, mi? Ne búsulj, megrúgott engem is…! 55503Wass Albert egyik személyes visszaemlékezésében a nyúlvadászatéjszakáján történt misztikus álmára is kitér: életre szólólátomásra, a kisgyermek „megjelöltségére”:„Vacsora vége felé az egyik vendégnek eszébe jutottam.– Na! Hát mi volt a lesen?– Lőttem egy nyulat.Ennyi volt az egész. Mindenki lelkesedett akkor és csodálkozott. Mégma is mondják, kik visszaemlékeznek arra a vacsorára, hogy úgy látszott,az egész nyúl-ügy nem volt rám semmi hatással. Lőttem egynyulat – mondtam halkan és közömbösen, mintha már a századik lettvolna legalább.Furcsa dolog ez nagyon, hogyan is magyarázzam. A nyúl az én ügyemvolt. Én hoztam haza. Nem csupán meglőttem: megdolgoztam érte,megkínlódtam érte. Izzadva cipeltem haza a dicsőségemet, nyöszörögveés összeharapott fogakkal. Azért volt az a dicsőség olyan komoly, olyanigazi férfi-dolog, hogy nem lehetett ujjongva dicsekedni vele. Talán hakocsin hoztak volna haza, ha a nyulat nem is kellett volna a kezembevegyem, lehet, hogy hencegésbe csúcsosodott volna ki a bennem felgyülemlettizgalom. De az izgalmat levezette derekasan a fáradság, és ez ígykülönben is más volt. Komoly vadász-dolog, férfi-ügy s házunk kényelmesléha életétől nagyon távolálló.Így volt az, mikor az első nyulat lőttem. Fáradt voltam, és jól aludtamutána. Álmomban nagy sötét erdőket láttam – azóta is gyakranálmodom ilyent – nagy súlyos csendet hallottam, és föld és ég közöttmozdulatlanul, mint pompás kőszobor, állt a fejedelmi őzbak, és csillagokatbökdösött az égbe.” 5655 WA-KK56 WA-TŐ, a részlet kiemelései: TP.

504Arégi ErdélyAz álombeli őzbak„A szkíta–magyar mítoszvilággal némileg rokon kelta elbeszélésekbena szarvas és az őz 1) halandókat a túlvilágra csalogató lénykéntvagy 2) őzzé, illetve szarvassá változott szereplőként jelenik meg. Akereszténység elterjedésével a szarvasbika vagy olykor az őzbak amennyországot kereső lelkek vezetőjévé vált, ugyanakkor a halandókvagy a tündérek is szarvassá vagy őzzé változhatnak, akár szándékosan,akár szándéktalanul, ez fokozott védelmet jelent számukra. 57Keresztény eszmekörben a nagy agancskoronás szarvas (a gyermekálmában: „fejedelmi őzbak”) Krisztus-szimbólum, aki lenyelvén a kígyót,az ördög jelképét, az emberiséget szabadítja meg tőle s az eredendőbűntől. A hosszú életnek s a halhatatlanságnak is jelképe.” 58Hovatovább a kamaszkor előtt álló gyermek első lejegyzett álmánaktekinthetjük a férfias vadászsikeren átesett kisfiú éjszakaiemlékét.„Mint pompás kőszobor” magasodik a lélek sötét erdejében „földés ég között” a „fejedelmi őzbak”: sikert ígérőn, nem félelmesen,sőt „csillagokat bökdöső” merész hetykeséggel. Nyoma sincs akicsiny állatkáit és (a lelkiségét is) fenyegető „szennyes ár”-nak.A „kőszobor”-szerűség erőt, bizonyosságot jelent: a mély-én erejét,a mélylélek erejét! (Akár Jákobét, aki első, Istentől kapottálma helyét azzal a kővel jelölte meg, majd tisztelte oltárként,amelyen feküdt álomlátása alatt.) Életre szóló eligazító erőt vélhetünka kisgyermek álmában. A lelki természet templománakfelmagasodó urával szembesült. Volt hová menekülnie!A „nagy súlyos erdő”, a lelki megrázkódtatások és a nyomasztóelhagyatottság, az egyedüllét súlyait jelenítik meg, „a súlyoscsend” a lelki rokontalanságot, a jövő visszhangtalanságát vetítiaz álombeli tájba, de: az erőteljes Őzbaknak van jövője, van hite,tán ő maga a jövő és ő maga a hit. Szemtől szembe, „színről színre”látni, a legmagasabbrendű álombeli „találkozásokkal” rokon.1917. ŐSZ. A kislegényt első vadászata azonban nem tettemég nagyfiúvá. „Ezerkilencszáztizenhét ősze volt, szép, hosszú ősz.”57 JM-KML, James MacKillop: Kelta mítoszok és legendák, General Press, 2007.58 HJNSZ-J

A kert, a vadászat, a mostohaVártak a kis vadászra bizony csalódások is. Örömre üröm, lelkesedésrekiábrándulás, ez volt az 1917-től apai kézbe kerültszentgothárdi udvarház örök hullámverése. Ellentétek, kettősségekostorfonású nappalai és éjszakái. A régi világ utolsó fényeiés árnyai.„A nyúl-lövés, vadásszá-avatás édes dicsősége azonban hamarosanmegkeseredett a gyerek szájában.Megjött a fácán-vadászás ideje. Már azelőtt való este szállóvendégekérkeztek a házhoz. János, az inas, puskákat olajozott a hátsó folyosón,Táti pedig parancsokat osztogatott a konyha előtt a berendelt erdőpásztoroknak,hogy ki mennyi hajtó-gyerekkel jelentkezzék másnap reggel.Izgalom feszült a levegőben.Vacsora után a gyerek besomfordált a nappaliba, s addig ácsorgott avendégek körül, míg az apja is észrevette.– Hát te, híres nyúlvadász – nézett reá nevetve –, még mindég nemvagy ágyban?– Azt szeretném megkérdezni – nyögte ki a gyerek a szót –, hogy mehetek-eholnap én is?– Hova? – csodálkozott az apja.– Hát vadászni…?– Jöhetsz hát, a hajtókkal – felelte András gróf –, legalább megtanulod,hogyan kell hajtást rendezni. Ha a tanítód elenged!– Ő elenged – lelkesedett a gyerek –, a puskát is vihetem?– Micsoda puskát?– Hát, amivel a nyulat lőttem!Az apja elnevette magát, és barackot nyomott a fejére.– Netene! – Azzal még várunk egy keveset, Kókumfitty királyfi!Veszedelmes még a te kezedben a puska!Azzal már fordult is vissza vendégeihez, s a vidám, hangos beszédösszecsapott a gyerek feje fölött. Az lehajtott fejjel oldalgott ki a zajosnappaliból.– Mi a baj? – kérdezte odalent Devecseri Péter, a nevelő.– Semmi – felelte a gyerek, s elfordulva készülődni kezdett a lefekvéshez.Másnap, reggeli után előállottak a kocsik, s levitték a vendégeket a kéthídhoz, ahol már várt reájok táti a hajtókkal. Velök ment a grófné is, éssenki se maradt a házban, csak a cselédek meg a gyerek. Róla mindenkimegfeledkezett. Még reggeli előtt kiszökött a házból, s behúzódott szokottbúvóhelyére, az orgonabokrok közé.A vadászat ott zajlott le szemközt, a feketelaki oldalon. Előbb a hosszú,keskeny, füzesekkel tarkított nádast hajtották meg, majd fent a dombol-505

506Arégi Erdélydalban a kukoricásokat. Ropogott a puska. Áthallatszott a völgyön ahajtók izgatott lármája s néha egy-egy kiáltás: »Vigyázz! Ott megy!Tiró! Tiró!« Amire gyors puskalövések feleltek.Később, ahogy a vadászat tovahaladt a feketelaki szénafű felé, elhalkulta zaj, majd elveszett teljesen. Csupán a lövések tompa dörrenésehallatszott még a dombgerinc mögül. Késő délután tértek csak hazaa vadászok, fáradtan, vidáman, élcelődve. Mögöttük három igásfogathozta a fácánokat, nyulakat, foglyokat.A gyerek és nevelője lent vacsoráztak megint a gazdasszony szobájában.Nem volt hely az asztalnál, mondta komor arccal János, az inas,így rendelte a grófné.Következő nap a Kőriseket vadászták. Harmadik nap átkocsiztakmindannyian Gyekébe, s csak a puskák távoli durrogása hallatszottegész nap a Béldi birtok irányából.Így telt el az ősz, vadászattal, vendégeskedéssel. Majdnem mindennap pufogtak valahol a puskák a Mezőségen. Tréfás urak kezében csengetta pohár, s esténként gyertyafényes ebédlőkben, nappali szobákbanzongoraszóra keringőztek, s bókokat suttogtak mosolygó dámák fülébe.Ezerkilencszáztizenhét ősze volt, szép, hosszú ősz. Valahol messzeágyúk dörögtek, s vért ivott a föld. De a mezőségi élet vidám szépségét sa fenyvesekkel kerített parkok csöndjét nem zavarta még a háború zaja.Csupán egy évvel később.” 5959 WA-KK

A kettészakadt világ ellenséges arcai közöttIII.A KETTÉSZAKADT VILÁGELLENSÉGES ARCAI KÖZÖTT507KOMORULTAK A HÁBORÚVÉGI NAPOK. Szükség volt az őzbak utánivágy misztikus erejére, hogy számot vethessen a kis lélek a ráváró megpróbáltatásokkal, a háborúság mérgezte pokoli hétköznapokkal:„Attól a naptól kezdtem járni az erdőt. Kiültem esténként az erdőszélre,most már Táti nélkül, egymagamban s mindig ugyanazon a helyen,ahova először mentünk. Kucorogtam a bokrok között, és lestem aszürkületet, mely lassan és méltóságteljesen közeledett felém olyankor.Szemem makacsul megakadt az erdőszélen ott, ahol akkor a titokzatosőzbak állott, és vártam elszánt kitartással, néha bele a késő éjszakába,hogy újra megjelenjen. De nem jött többet. Nem jött többet, és ez egyrejobban elszomorított. Pedig nem is tudom, miért vártam úgy rá, hiszennem volt szabad őzre lőnöm akkor, csak nyúlra és fácánra.Emlékszem, nehány egyre szomorodó őszi estén még ott dideregtem agörcsös fa alatt, és vártam az őzbakot. Aztán nem mentem többet. Jöttaz ősz, és beteg leheletétől a fák elsápadtak. Árva és magányos lett akertünk, akárcsak én. Az ősz szomorkás hangulata mindig reám nehezedett.Igyekeztem még többet egyedül lenni, és ennek nem volt semmiakadálya. Álldogáltam naphosszat a fák alatt, melyekről barnafoltos levelekhullottak csöndesen, s játszottam magamban szomorú meséket,melyek azzal végződtek mindig, hogy meghalok.Vidámság töltötte színültig apámék házát azon az őszön. Emlékszem,annyi kacagás és annyi léha tréfa gyűlt össze benne, hogy szinte szétfeszítettea falakat. Pedig Magyarország búcsúzott tőlünk azon az őszön.Pedig olyan súlyos és komoly idők voltak, amilyenek egy nemzet életébenritkán adódnak. Vihartól terhes fekete fellegek ülték kereken az erdélyiégbolt peremét, s a pusztulás már ott sírt körülöttünk az őszben.De nálunk lármás nagy vadászatok voltak, s az élet középpontja abbanrejtőzködött, hogy ki hogyan hibázta el a fácánt, ki lett hamarabbrészeg a vendégek közül borkóstolás közben.Csak a falu volt néma és sötét. Hallgattak a román parasztok, s hakocsink elhaladt közöttük, sokan félrenéztek, s nem emelték kezüket köszöntésre.Egy emlékem van ebből az időből, vad és döbbenetes emlék.

508Arégi ErdélyA falu hátsó utcáján jöttem fölfele. Menyecske mögöttem baktatott, saz egyik ház kapujában meglátott egy macskát. Vakkantott egyet, s eliramodott.A macska befutott a parasztudvarra, s egy eperfára mászott.Menyecske ugrált a fa alatt, s éles tacskóhangon ugatta. Én a kapuigmentem, s onnan hívtam a kutyát.Akkor egyszerre kicsapódott a ház ajtaja, s egy gyűrött arcú, alacsonyromán legény ugrott ki rajta. Káromkodott, s fejszét dobott Menyecskefelé. A kis sárga tacskó ügyesen félreugrott a fejsze elől, s behúzott farokkaltrappolt vissza hozzám. Akkor látott meg engem a legény. Elvicsorodott,s ordítani kezdett. A fal mellől felkapott egy téglát, s felém hajította. Atégla egy fél méterrel repült el mellettem. Ocsmány és csúnya szavakatkiabált a legény, tüszőjéből kirántott egy bicskát, s megindult felém.Megfordultam, s visszaléptem az útra. Nem néztem hátra, de hallottama legényt mögöttem kiabálni, szitkai végigcsattogtak az utcán.Aztán egy újabb tégla repült el mellettem.Lábaim szaladni szerettek volna, akkora volt bennük az ijedség. Decsak nyugodt lépésekkel mentem tovább fölfele az utcán, pedig a szívemzakatolt a félelemtől. A szomszédos házak kapuin kíváncsi fejek jelentekmeg s néztek engem, meg hallgatták a legényt, ahogy szidott, s vigyorogtak.S abban a percben megéreztem a háborút. A háborút, melyiktűzbe borítja kereken a világot, s az egyik embert a másik ellenségévéteszi. A háborút, amelyik ott szunnyadt már akkor a falunkban is, csakapámék nem akartak tudni róla.Mentem fölfele a falu utcáján, a szitkok szavai s gúnyos arcok között,s abban a pillanatban éreztem meg, hogy én ebben a háborúban egyedülvagyok. Egyedül vagyok, mert nem tartozom oda sem, ahol nevetnek, soda sem, ahol káromkodnak. Tízéves voltam. S a kettészakadt világ kétellenséges arca között álltam megriadva és olyan egyedül, mint gyöngegyertyaláng a hóviharos éjben.Nem beszéltem erről senkinek sem a mai napig. Hordoztam magamban,s a lelkem nehéz lett tőle sokszor. Víg estéken, mint kísértetes látomás,még ma is vissza-visszatér, s én örülök neki, mert emlékeztet arra,hogy háború van, s azt elvégezni csak békességgel lehet.” 60ALBI „TESTVÉR-BÁTTYÁT”, BÁRÓ ATZÉL EDÉT 61 még ebben az esztendőbenhozza a család, árvaként, Szentgothárdra. Uno ka-60 WA-TŐ61 Báró Atzél Eduárd (Ede) 1906 – 1944 (1954?). A magyar–szovjet 1944. őszi béketárgyalások alkalmábólment át az orosz csapatokhoz, de valószínűsíthető, hogy azok kiszolgáltatták a románoknak, sazok agyonverték, halálának helye ismeretlen.

A kettészakadt világ ellenséges arcai közötttestvérében különböző alkatuk ellenére életre szóló barátságralel a magányra hajlamos kisfiú:„Tízéves voltam és ő tizenegy, amikor a sors összehozott bennünket.Anyja, apám nővére, Marika néni mint önkéntes ápolónő teljesítettszolgálatot az orosz fronton, míg, ha jól emlékszem 1916-ban, sebesülthonvédeket mentett ki a golyózáporból, s hősi halált halt ő maga is. Apja,Báró Atzél Elemér, a budapesti Park Club alapítójának a fia akkor márállandó kórházi kezelés alatt volt, s rövidesen ő is elhunyt. Árvái, Édi ésa négy évvel idősebb Lydia, nagyszüleink gondozása alá kerültek. MivelNagyapánk, gróf Wass Béla, akkoriban Szolnok-Doboka vármegye főispánjavolt, gyermekügyelésre nem sok ideje jutott, Lydiát, akit Diánaknevezett a család, a budapesti Baár-Madas Leánynevelő Intézetben helyeztékel, míg Édi a budapesti Ferencz József nevelőintézetbe került.A háború összeomlása és hazánk földarabolása után Rákhel néni, apámidősebbik nővére, gróf Horváth-Toldy Rudolfné vette át Diát, míg Édihozzánk került, Vasas-Szentgotthárdra. Így kerültünk hát össze, Édimeg én.A barátkozás nehezen indult el, mivel mi ketten két nagyon is különbözővilágban éltünk. De mindketten magányos lelkek voltunk. Én viszszahúzódó,ő rámenős természetű. Ellentétek, akik rendre hozzánőttekegymáshoz, és kiegészítették egymást. Ahogy közös barátunk, ReményikSándor fejezte ki egyik versében: »én végigálmodtam az álmait, s ő végigélteaz én életem.« Édi tanított meg verekedni, s én tanítottam őt mega mesék szépségére. Pár év alatt úgy összenőttünk, mintha vér-testvéreklettünk volna. Együttélésünk azonban csak aránylag rövid ideig tartott.Néhány esztendő mindössze. Mikor nagyszüleink átköltöztek Mező-Záhra, ahol nagyapám másik birtoka volt, Édit magukkal vitték. Akkoréreztem magam először valóban egyedül. Számomra ő képviselte az erőtés bátorságot. Félelmet nem ismerő természetét mindenki csodálta.” 6250962 WA-V-A, Testvér-bátyámra emlékezem

510Arégi ErdélyIV.A RÉGI HÁZ, ÖBLÖS KAROSSZÉK,PUSKAÁLLVÁNY, PIPASZAG(Mezőzáh és a tavak – Találkozás a halállal)Amit Isten és ember viszonyáról tudok, amit az Istenalkotta világ szépségéről tudok, amit a jóindulat erejéről és azelfogultság átkáról tudok, amit az embernek embertársai feléirányuló elkötelezettségéről tudok, s amit tudok arról, hogymit jelent és mivel jár erdélyi magyarnak lenni: azt mind tőletanultam maréknyi, gyorsan múló esztendő során. Bár sírját iseltüntették odahaza, nyomát is eltüntették: áldja meg emlékétaz egy örök Isten.Wass Albert 63ALBIT ELSŐ ÉLETSZAKASZÁNAK LEGSZEBB EMLÉKEI a nagyszülői házhozkötötték. Számtalanszor gondol vissza nemcsak a ház meghittségére,belső és külső békességére, hanem nagyapja erkölcsitartására, életre szóló tanításaira, de gyakorlati tanácsaira is.„Mindazt, ami emberré nevelt, tőle tanultam. A két legfontosabb tudománytmég az első nagy háború idején. Hatéves lehettem, talán hét.Apám hadba vonult a huszárokkal, s mi gyerekek Nagyapámmal maradtunk.Ő főispánkodott még akkor. Négylovas kocsin járt be Désre.Nyár derekán egy reggel ezzel búcsúzott: »Ma este, naplemente táján,várj reám a tó végiben. Megnézzük, húznak-e már a récék.«A vadkacsázás vagy récézés, ahogy Nagyapám nevezte, legkedvesebbemlékeim közé tartozik. Ilyenkor ott húzódtam meg Nagyapámmegett a füzes szélén napnyugtakor, s vártunk az áthúzó vadkacsákra.Vízirigók, nádi fülemilék füttyöltek, csattogtak a füzes bozótjábanmeg szerte a nádasban, csérek visítoztak, gémek szálltak tova a fejünkfelett. A langyos szellőnek jó meleg mocsárszaga volt, menyét surranta nyúló árnyékban, láthatatlan élet matatott körülöttünk a sűrűben.Aztán jönni kezdtek a kacsák a tó felől. A learatott tarlók felé igyekeztek.Elébb mindég csak egy. Ez volt a kémjük, oktatott Nagyapám.Erre nem volt szabad lőni. Aztán jönni kezdtek a többiek, csoportostól.63 WA-MÖ és WA-V-Y, Nagyapám tanítása

A régi ház, öblös karosszék, puskaállvány, pipaszagKétszer dörrent Nagyapám puskája, két vadkacsa puffant a gyepen.Lord, a fekete-fehér angol vizsla szaladt és hozta őket. Nagyapám átvettetőle, halk hangon meg is köszönte, majd a vadásztarisznyájárólalácsüngő szíjak hurkába akasztotta a zsákmányt. Aztán csak álltunkott, s figyeltük a húzást. Csapat csapat után húzott át felettünk suhogószárnyakkal, de a puska nem dörrent többé. Kettőnél többet sohaselőtt Nagyapám. »Mértékletesség a jólét titka«, mondogatta ilyenkor.S mi csak álltunk ott a füzes szélén a sötétedő csöndben, s Nagyapámhalk szóval magyarázta az esti égen áthúzó madarakat: ez tőkés kacsa,amaz pergőréce..., ezek a fütyülők..., az ott sárszalonka, szürke gém,vakvarjú... Ittam minden szavát, s az este szép volt körülöttünk, békésen,gyönyörűen szép.Azon a bizonyos napon azonban vendégek jöttek, velem egyidős gyerekeketis hoztak, s játék közben én bizony megfeledkeztem Nagyapámnaktett ígéretemről. Sötét volt már, a vendégek is hazatértek, mikorNagyapám kocsija felhajtott a park fenyvesei között az udvarház elé.Leszaladtam a lépcsőn Nagyapám elé. Ő leszállt a kocsiról Lorddal és akét kacsával, de nem hajolt le hozzám, mint máskor. Nem is szólt. Csakintett kezével a kocsisnak, s a lovak horkanva iramodtak el az istállókfelé. Ott maradtunk ketten a nagy ház előtt.– Beteg vagy? – kérdezte Nagyapám.– Nem – feleltem meglepetten. Sohase láttam még Nagyapámat ilyenszigorúan hidegnek.– Mi baj történt?– Semmi.– Nem voltál a Füzesnél. Megígérted, de nem voltál ott.– Megfeledkeztem róla – vallottam be esetten.– Gyere – mondta Nagyapám, és megindult a félsötétben a ház sarkafelé, ahol a kerti székek voltak. Szorongva követtem, szó nélkül. Éreztem,hogy valami rosszat követtem el. Nagyapám leült az egyik székre, ésodamutatott egy másikra.– Ülj le. Szót kell váltanom veled.Leültem. Egy darabig csönd volt. Denevérek ciccentek felettünk a csillagoségbolt sötétjében.– Idefigyelj, gyerek, – szólalt meg Nagyapám, és éreztem a vért arcombatódulni. Amikor Nagyapám gyereknek szólított, akkor baj volt.– Idefigyelj, gyerek – mondta –, s jól figyelj ide, mert azt, amit mostmondani fogok, nem mondom el kétszer. Ha szavadat adod, hogy ekkorvagy akkor itt vagy amott leszel, akkor csak két mentséged lehet, ha nemvagy ott idején. Vagy beteg lettél, vagy meghaltál. Mert az adott szó,az kötelez. Miért? Megmondom azt is. Ellophatod valakinek az arany-511

512Arégi Erdélyóráját, pénzét, lovát, mindenét, és visszaadhatod vagy megtéríthetedaz árát. Csak egy valami van, amit ha ellopsz valakitől, azt soha jóvánem teheted, soha vissza nem adhatod, soha meg nem térítheted. Ez azidő. Ha valakinek az idejéből ellopsz csak egy kicsikét is, azt nem fizethetedsoha vissza. Elmúlt, eltelt, odavan, vége. Nem tér vissza soha.Márpedig ha valakit megvárakoztatsz vagy éppen megfeledkezel arról,hogy ígéreted szerint ott kellene lenned: időt lopsz el tőle, amit nemtehetsz jóvá soha. Érted?Megértettem. Úgy megértettem, hogy Nagyapám szava velem vanazóta is, mind a mai napig. Attól a naptól kezdve érzékenyen ügyeltemarra, hogy ha ígéretet tettem valakinek, hogy ekkor meg ekkor ittvagy ott leszek, legyen az főpap vagy szolgaember, akinek azt az ígéretettettem, legyen az fontos tanácskozás vagy felületes találkozás mindenfontosság nélkül: ha egyszer ígéretet tettem, hogy ott leszek, akkor ott isvagyok, nemcsak idejében, de öt perccel előbb. Mert Nagyapámnak igazavolt: az idő, amit mástól elrabolunk azzal, hogy megvárakoztatjuk,nem pótolható soha semmivel.De egyebet is tanultam Nagyapámtól, amiért egy életen át hálás voltamneki. Kilencéves lehettem, amikor az iskolában egy nagyobb fiú belémkötött, és mivel gyöngébb voltam, rendszeresen üldözött, annyira,hogy elment minden kedvem az iskolától. Azzal kezdődött, hogy parolátnyújtott, s mikor elfogadtam kinyújtott kezét, úgy megszorítottakezemet, hogy sajogtak utána a csontjaim fél napig. Egy idő múlvaNagyapám észrevette, hogy valami baj van az iskola körül, s amikormegkérdezte az okát, elpanaszoltam neki mindent. Figyelmesen végighallgatott,s utána nem asszony-módra vigasztalt, hanem megtapogattaa karjaimat, és megcsóválta a fejét.– Itt van a baj! – állapította meg. – Izmot kell rakjunk ezekre a csontokra!Aztán bevezetett a svédtorna titkaiba. Először lefeküdt a padlóra, ésujjaira támaszkodva fölnyomta magát néhányszor.– Te is próbáld meg – mondta.Megpróbáltam, de csak egyszer sikerült felnyomnom magam nagynehezen.– Márpedig ezt gyakorolnod kell – adta ki a parancsot, – legalább tízszerminden reggel és tízszer minden este. De napközben is, ahányszorcsak időt tudsz szakítani magadnak.Egyéb gyakorlatokra is megtanított, végül pedig így szólt:– Ami pedig a kézfogást illeti, azt még az iskolapadban is gyakorolhatods máshol is. Idenézz!Azzal kinyitotta a markát és bezárta. Kinyitotta, bezárta.

A régi ház, öblös karosszék, puskaállvány, pipaszag– Ennyi az egész – mondta, s belemosolygott a szakállába –, nem nagydolog. Látod ezt az izmot itt a kezemen, a hüvelyk- és a mutatóujj között?Tapogasd meg. Ugye, milyen kemény? Meg a másik, itt hátul, azököl végén. Ez a két izom szabályozza a kéz szorítását, na meg ezek itt,a könyök alatt. Látod, hogyan mozognak, amikor kinyitom s bezárom akezemet? Gyakorlat dolga az egész. Ezt pedig gyakorolhatod egész nap.Útban az iskola felé, hazatérőben, a padban, amíg olvasol vagy figyelsza tanító szavára. Végezheted az asztal alatt, nem látja senki. Fél év alattolyan kézfogásod lesz, hogy feljajdul tőle bajkereső iskolatársad.Igaza is volt Nagyapámnak. Fél év se telt el, s amikor az iskola folyosójánújra kinyújtotta felém gúnyolódva a kezét ellenségem, nem fordultamel tőle, hanem elfogadtam a kezét, és úgy megszorítottam, hogybeleveresedett. Mikor pedig haragjában el akarta kapni a nyakamat amásik karjával, Nagyapámtól tanult fogással megragadtam a csuklóját,csavartam egyet rajta, s magam is meglepődtem, mikor térdre esett.Attól kezdve békén hagyott.” 64A nagypapa, Béla gróf kivételesen jóságos természet volt.Egyik ősükről „Mikes-arcú, Mikes-lelkű” embernek tartotta leánya,Siemers (Wass) Éva. 65 Édesanyja a McKyllen nemzetségbőlszármazó Killyén Mária révén pedig skót származású volt.„Édesanyjától örökölte tréfás kedvét, bölcselkedő hajlamát, a természetszeretetét és búvárlását.”Visszaemlékezésében fontosnak tartja még elmondani: „Édesapámírt néhány szép verset is, de azok annyi szép más emlékkel együtta szovjet megszállás alatt pusztultak el. Erdély legjobb céllövői közétartozott.”A nagymamát, Losonczi Bánffy Ráchelt is kifejezően jellemzileánya: „nemcsak szép volt, hanem nemes jellem is”.„Meg kell írjam, mert maholnap nem fog rá emlékezni senki. Valaholbent a Mezőség közepén van egy ház. Kicsi, vert földből épült házikó,födele feketére vénült zsindely, bizonyára omlik már a fala, padlásátbaglyok és denevérek lakják, s falubeli parasztok, ha elmennek melletteéjszaka, keresztet vetnek.Gyermekkorom legkedvesebb emléke az a ház. Nagyapám lakott benneNagyanyámmal, s én sok időt töltöttem náluk. A tornácot szelíden befutottaa vadszőlő, mögötte öreg karosszékben Nagyanyám ült, kártyát rakosgatottkis barna asztalkán, vagy papucsot, harisnyát, meleg mellényt horgoltaz unokáknak. Az ajtó előtti gyékényszőnyegen elnyúlva aludt a lomposvén kuvasz, Tisza, s lusta legyek rajzottak körülötte. Az udvaron csirkék51364 WA-MÖ65 SI-WK, L. a további idézeteket is.

514Arégi Erdélycsipogtak, s álmosan kapart a kakas, bágyadtan virágoztak a mályvák, susogotta vén gesztenyefa, s jó békés nyári szag lengett a levegőben. [...]Kamaszkorom sok szép napját töltöttem abban a házban. Jártam a kertetNagyapámmal, s ő mutatta a fákat: ezt apám ültette… szegény apámszerette ezt a körtét… ez borízű alma, két ága van, s minden évben csakegyik terem, igazán bámulatos.Szarkát lestem az akácok között, s ha lőttem egyet, diadallal vittemNagyapámhoz, ő nevetett olyankor, és azt mondta: jaj, bizony jól tetted…én is mennyi mindent lőttem, mennyi mindent…Jártam le a tóra Nagyapámmal récehúzásra, alkonyodáskor. Jóska a kopottszűrben ült a bakon, s az egyik sárgának a járása »olyan« volt…Mögöttük szaladt a vén kopó, s az emberek köszöntek… A tónál mutattaNagyapám: itt lőttem a búvárt, ott a két rókát, itt a rucákat… Csudálkozottaz ángol, s a német tapsolt… Jaj, szegény Hermann Ottó… [...]Nyugtalan kamasz koromban s később, mikor felelni kellett az élet kérdéseire:ha sajgott bennem valami, vagy féltem a világtól, felkerestem a régiházat. Néztem, hallgattam, fölszívtam és próbáltam megtanulni a bölcsességetés a békét, ami belőle áradt s néha arra gondoltam, hogy ha kérhetnékIstentől a magam számára valami szépet és nagyot, azt kérném, hogy adjonnekem is egy ilyen egyszerű kicsi házat, négy szobával, vadszőlős tornáccal,öreg körtefával. Mohos legyen a teteje, s olyan kicsi legyen, hogy ne férjenel benne izgalom, perpatvar, békétlenség. Csak én s az, akit szeretek. És acsönd és a béke. Öblös karosszék, puskaállvány, pipaszag. Legyen körülötteszelíd kicsi kert, fenyő, mogyoró, borízű alma. Fehérszőrű, lompos kuvasz,tarka kopó, virágzó mályva. Éljek benne csöndesen és békén, gondolkozzakaz emberek dolgain, s nézzem meg az órát, ha eltelt az idő s az este. S úgyhalkan, bölcsen, derűsen: gyere, lelkem, késő van már…” 66A SZEMÉLYES MEGRÁZKÓDTATÁS: A HALÁLFÉLELEM semmihez semhasonlítható riadalma és nyomban rá a csodálatos megmenekülésélménye egy életre a Záhi-tónál jegyezték el a titokkal, a rejtelemmela gyermek Albi grófot. A Találkozásaim a halállal címűírásában elgondolkodóan emlékezik vissza a komor emlékre,ahogy már korábban e könyv lapjain felidéztem: a gyermeksereghazafelé indult a fürdésből, közöttük a legkisebb utoljára lépdelta sorban a tó fölötti pallón. Úgy érezte, lába a mélybe, üresbe lép,de egy kiálló tartófa megmentette. Ijedtségére való emlékezése,kiszínezett morfondírozása elgondolkodtató:66 WA-TŐ, A régi ház

A régi ház, öblös karosszék, puskaállvány, pipaszag„A többiek, kik előttem haladtak, mindebből semmit nem láttak, semmit.Nem is szólottam nekik róla, akkor sem, azóta sem. Egy-két másodpercigmég álltam ott a palló közepém, aztán a szédülés lassan megszűnt, a világfelöltötte régi arcát, s minden olyan volt megint, mintha nem történt volnasemmi. A víz zúgott, mint máskor, s én lenéztem reá, és arra gondoltam,hogy ha az a gerenda nem állott volna éppen ottan, most alaktalan,véres hústömeg lennék a cölöpök között, s a tajték, amelyik ott keringzöldes-fehéren az örvény szélein, piszkos pirosas színű lenne.Aztán elindultam, és mentem a többiek után.A partról még visszanéztem, de az este már nem volt éppen olyannyugalmas és szelíd, mint nehány perccel azelőtt, mikor a túlsó oldalona pallóra léptem. Barna színeiben furcsa és titokzatos fények álmodtak,s a dombok és a falu mind valami titokzatosságot hordoztak hallgatásukmélyén, amit addig sohasem láttam rajtuk.Akkor találkoztam először a halállal.Hosszú időn keresztül folyvást gondoltam reá. Igyekeztem elképzelnia pillanatot, amelyik elkövetkezett volna, ha a gerenda nem nyúl fölérettem, s én lezuhanok. Igyekeztem elképzelni unokatestvéreim döbbenetét,mikor sikoltásomra megfordulnak. Apám arcát, mikor hírül viszikneki, hogy ezzel a kis álmodozó ballépéssel befejeztem az életet.” 67515A FALU HATÁRÁBAN az ún. Bozsor-tanyán, az igen régi Wass-birtokontölgyes erdő hűse várta az el-elbolyongó gyermekeket és azigen ritka bozsorrózsa-ültevény. Arra szelídebb élmények vártákőket. Az idősebbek ott töltötték az időt a szomszéd birtokos családokkalbeszélgetéssel, borozgatással, a kisebbek pedig jártak dombot-völgyet,szedték a virágokat, visszajátszották a múltak regéit.Az író a bozsorrózsa eredetérőlelmeséli, hogy a honfoglalómagyarok hozták a magját magukkal,annyira kedvelték: „Nagyapámlegelőjének sarkában, Mező Záhon,amit soha föl nem szántottak, voltmég egy félholdnyi »Bozsor-rózsa« is.Isten tudja, van-e még. Gyökerét mégőseink hozták magukkal, szumérföldről”68 .67 WA-TŐ68 WAL, Levél Lapohos AndráshozAz Ázsiából hozott bozsorrózsa

516Arégi ErdélyV.A NAPOK, AMIK „EMBERRÉ ÜTIK”A GYERMEKET(Kolozsvár román megszállása)Néz ték a csu kott ka puk és néz ték az ijedt ab la kok, s ava co gó fák mint ha meg könnyeb bül ten fel só haj tot tak vol na. Estevolt, si ket, nagy té li es te, nagy dol gok es té je. Sor sok dől tek elazon az es tén, em be rek, né pek, or szá gok sor sa. Ré mült, nagykér dő jel volt az ut ca és a vá ros, és szó nem esett, és hang nemesett, csak a tél fo ga va co gott esze lő sen, s az is me ret len hol napólom köd be bur kol ta a há zak ka pu it. 69Volt úgy, hogy amíg a férfiak védték a hazát, azalattotthon alattomos lappangók járták az országot, akadályoztáka munkát, gyöngítették a hitet és a kitartást, és a magyar aszszony,a magyar család nem volt elég erős, hogy megküzdjön azalattomos ellenséggel, és megvédje a harcosok mögött az otthonrendjét. Ezért lett ezerkilencszáztizennyolc és Trianon. 701918 őszének előszele már nem sok jót ígért, de ki is vette eztakkor komolyan?„Tízéves voltam, majdnem tizenegy, amikor mások szerint véget érta háború. Az enyém csak akkor kezdődött.Már ősszel megzavarodott a világ. A szokásos fácán- és nyúlvadászatonsok volt az egyenruhás vendég. A park alatti országúton katonaiteherkocsik dübörögtek át, és a konyhában lehalkított hangon beszélteka cselédek a szavai jegyző fiáról, Kun Béláról, aki forradalmatakar csinálni orosz mintára. Fogalmam sem volt arról, hogy milyenlehet egy orosz mintára készülő forradalom, Szava viszont csak odaátvolt, a legelők gerincén túl, s félakkora se volt, mint a mi falunk. Nagyveszedelem nem jöhetett onnan.Apám, aki huszártiszt volt, és sebesülten tért haza muszkaföldről,fölfegyverezte a cselédeket vadászpuskával, s mostohaanyám piros-fehér-zöldkarszalagot készített mindegyiknek, amire rá volt nyomtatva69 WA-CS, WA-JMSZ70 WA-MÖ, Lármafa

A napok, amik „emberré ütik” a gyermeketnagy fekete betűkkel: NEMZETŐR. Én is kaptam egy ilyen karszalagot,amit büszkén viseltem éjjel-nappal… még az ágyban is. Az énfegyverem az apámtól két évvel azelőtt kapott húszas volt, amihez mégkét doboz töltényt is kaptam a karszalag mellé. Egyikben posta-sörétvolt, a másikban vaddisznóra való brenecke-golyó.»Amikor szolgálatban vagy« oktatott apám, »a jobb csövet golyóratöltöd, a bal csövet postára.«Szolgálatba azonban csak egyszer kellett mennem, Soós Bélával, anevelőmmel, aki papnak készült. Sötét este volt már, s egyszerre csaktűz gyúlt ki odalent, az első magtárak táján. Apám nem volt odahaza,Böjthe úr, az intéző ágyban feküdt törött bordákkal, mert rádőlt egy faaz erdőn, és Soós Béla volt a parancsnok.»Mehetek én is?« kérdeztem mohón, izgalmas veszedelmet szagolva.»Jöhetsz, de húzz csizmát« felelte, »nagy a sár odalent a sok esőután.«Csizmát húztam gyorsan, s mentünk. Sötét volt, mint a medve farkaalatt, ahogy Táti, a vadőrünk szokta mondani. Öten voltunk csak,nemzetőrök. A többi, Isten tudja, merre volt. Sándor, az inas, Jánoska,a kisinas, Márton, a kertészlegény, Soós Béla meg én. Mikor kiléptema házból, csőre töltöttem, ahogy apám tanított volt: jobb csőbe vaddisznógolyó, bal csőbe posta. Aztán mentünk lefelé, a szutykos feketeéjszakában.Az alsó magtárak jó kilométernyire voltak lent a falu alsó sarkában.Mikor kiértünk a parkból a domboldalba, láttuk, hogy a tűz nem amagtáraknál van, hanem valamivel odébb, az országút szélén.»Megjöttek a bolsevikek« suttogta Jánoska, a kisinas, »rájok megyünk,s lelőjük őket mind tanár úr! Igaz?«Soós Béla volt a »tanár úr«, aki abban az évben végezte a teológiát,és így a békesség embere volt.»Ne beszélj bolondot«, torkolta le Jánoskát, »emberre nem lövünk!«»Akkor minek cipeljük a puskát?« kíváncsiskodott a kisinas.»Hogy védelmezhessük magunkat…«Erre azonban, nagy csalódásomra, nem került sor. Kiderült, hogymindössze sátoros cigányok táboroztak ott a szekereikkel az útkanyarfeletti kicsi dombon. Így aztán ez volt az egyetlen alkalom, amikornemzetőri mivoltomban megtölthettem a puskámat.517Három héttel későbben, december közepén, megjött apám.Nagyanyámat hozta magával. [...]

518Arégi ErdélyNéhány nap múlva csomagolásba kezdtünk. Készültünk beKolozsvárra. Az oláhok bent voltak Erdélyben, mondta apám, biztosabb,ha az asszonynépet városba visszük. Az a távoli dörgés, amithallani lehetett, ágyúszó volt. Három napra rá útra keltünk. Két igásszekér rakva volt zsákokkal, hordókkal, bödönökkel, ládákkal. Ködös,esőre álló idő volt. Ahogy Gyekén áthaladtunk, mi elöl a fekete hintóbana két lipicaival, megettünk az igás szekerek, az oláhok templomaelőtt emberek álltak, s néztek bennünket. Apám a bakon ült a kocsismellett, övén katona-pisztoly, mellette a Mauser-puska, nagyanyám ésmostohaanyám bebugyolálva a hátsó ülésen és én, térdemen keresztbefektetett húszas puskámmal szemben velök a kis ülésen. Az egyik igásszekér bakján Soós Béla ült a kocsis mellett, a másikon Terka, a szobalányés Mári néni, a szakácsnő úgy gunnyasztott hátul pokrócok észsákok között, mint kotló a fészkén.Sötét este érkeztünk be Kolozsvárra. Házunk a Deák Ferenc utcábanvolt, az ötös szám alatt. Az utcára nyíló emeleti ablakokból látnilehetett bal kéz felől a minoriták templomát, jobb kéz felől a főtérsarkában álló városházát. Két nappal későbben nagynéném is odamenekült föl Déva mellől a családjával, s úgy megtöltöttük a házat,hogy mozogni is nehéz volt benne. Nagynénémmel jött kis unokahúgom,Margit és unokabátyám, István. Apám másik nővérének árvái,az Atzél-gyerekek is velök voltak, a nálam két évvel idősebb Édi éshat évvel idősebb Dia, aki nyomban átvette fölöttünk az uralmat,mint rangidős. Úgy osztogatta a parancsokat, mint egy huszárőrmester.Na meg aztán velök Drili, a francia kisasszony, egy száraz,csontos nőszemély valahonnan Elzászból, akinek a jelenlétében csakfranciául volt szabad beszélni, mivel a szerencsétlen – ahogy Margitmondta – olyan buta volt, hogy hat év alatt se tudott megtanulnimagyarul.Valamikor december derekán érkezhettünk Kolozsvárra. A város televolt faluról bemenekedett »úri néppel«, s még egyre jöttek a Bethlenek,Telekiek, Bánffyak, Hallerek, Ugronok, Mikesek Haller Jenő házába,aki Kolozsvár utolsó magyar polgármestere volt, »gyermekdélutánra«gyűjtöttek bennünket össze egy nap. Lehettünk harmincan is, s azegyik Dégenfeld leány birkózásra hívta ki a fiúkat, s ebből aztán olyanfelfordulás lett, hogy az Egyetem utcai vén Haller ház olyant mégnem látott. Csak arra emlékszem, hogy engem jól a falhoz vágott aharcias leányzó, mire unokabátyám, Atzél Édi, bosszúból úgy eldöngölteszerencsétlent, hogy a felnőttek kellett kiszabadítsák a kezéből, sutána hamarosan hazavittek minket.

A napok, amik „emberré ütik” a gyermeketA Deák Ferenc utcai ház földszintje, ahol a konyha meg a cselédszobákvoltak, tele volt fojtott hangú suttogásokkal azokban a napokban.Itt ez történt, ott az. A szilvási intézőt elevenen nyúzták meg az oláhok,a tancsi kastélyt kirabolták, Bethlen Pált fához kötözve ostorozták.Hogy mi volt igaz mindebből, mi nem, soha se tudtam meg.519Aztán megjött Karácsony estéjének a napja. Hideg szél fújt, esetta havas eső már második napja. Dél felé lövéseket lehetett hallani,ágyúlövéseket, Apahida felől. Délután lovas szekér zakatolt végig azutcán, csendőrök kapaszkodtak rajta, sisakjukon vadul tépte a szél akakastollat. A lovak vágtatva rohantak a szekérrel, a csendőrök megrikoltoztak:»Jönnek az oláhok! Be a házakba, mindenki! Itt vannak már a Honvédutca végén! Zárják be a kapukat!«Tovazörögtek. Olyan csönd lett utánuk, mintha az egész városvisszafojtotta volna a lélegzetét. Az utcára néző emeleti ablakoknáltömöttödtünk mindannyian, csak apám és nagyanyám nem. Ők kettena nappaliban ültek. Apám olvasott, nagyanyám rakta a kártyákat,mint mindég a kis asztalon.»Jönnek az oláhok!« kiáltottam be hozzájuk a nappaliba, de apám fölse nézett a könyvéből, úgy mondta:»Ha jönnek, elmennek.«Drága jó apám, valóban hitte is, amit mondott. Mi pedig szorongtunkaz ablakoknál, és lestük az utcát. A havas eső elállt, de az égfelhős maradt. Alacsonyak voltak a felhők, hasukkal a háztetőket súrolták.Korán volt még, de máris sötétedett.Aztán megjelentek az utcán az első oláhok. Gyalogosan jöttek. Nemis léptek egyszerre, ahogy katonákhoz illett volna. Gyűröttek voltak ésrendetlenek. Soknak bakancs se volt a lábán, bocskorban csoszogtak.»Itt vannak«, szólt be nagynéném a nappaliba. Apám letette a könyvet,fölkelt a karosszékből, s odajött az ablakhoz. Aztán csak ennyitmondott: »Csürhe ez, nem hadsereg. Úgy kisöpörjük ezt a szemetetinnen, hogy lábuk se éri a földet. Csak térjen magához az ország.«Azzal visszatért a nappaliba és olvasott tovább.Az oláhok pedig jöttek, jöttek, rendetlen sorokban, megtöltötték az utcamindkét oldalát, még a középső piacot is, ahol reggelenként a kofák szoktakülni, ernyőik alatt. Jöttek, jöttek, megállás nélkül. Lassan, piszkosan,rendetlenül, csak jöttek. Be a főtérre, át a főtéren s tovább az Unió utcán,Monostor felé. Mint egy nagy, szennyes árvíz, csak jöttek.” 7171 WA-MÖ

520Arégi ErdélyA lámpagyújtóA KÜLMONOSTOR-UTCA TÁ JÉ KÁNCSAT TAN TAK még egyes lö vé sek,egyébként szokatlan csöndesség ültea téli alkonyatba temetkezett várost.A köd té pett fosz lá nyok ban ló gotta lám pa va sa kon, a bor zolt fák di de reg tek,s a szé les, hó lep te, szür ke ut cánse hol nem moz dult sen ki.Zárva voltak a kapuk, a legtöbb ablakottábla takarta, vagy zsalu, vagy leeresztett függöny.Ha lott volt az ut ca.A há zak is mint ha meg hal tak vol na,vagy mint ha der medt álom banaludnának.Csak a ké mé nye ken osont ki buj kál va a füst,mint fé lénk lélegzetvétel,de ahogy megjelent, elkapta azt is a szél,és leszorította a hólepte tetőkre,nehogy árulója lehessenaz el rej tő zött élet nek.A lövések egyre távolabbról jöttek,kis, hegyes sebeket ejtettek a csenden,de a hallgatás nyomban összefolyt mögöttük,mint sú lyos szür ke iszap, hi deg és foj to ga tó.A mély, boltozatos kapualjakbansö tét sej tel mek la pul tak bor zong va és fél ve,olyan volt az ut ca ép pen,végtelenbe vesző néma és szürke házsoraival,mint amilyennek fáradt és nehéz álmainkbanaz életből kivezető utat megálmodjuk néha.S ek kor, va la hol messze, lent az ut ca al só vé gén,egy im boly gó kí sér te tes ár nyék vált elő a köd ből,ide-oda ve rő dött a két ut ca sor kö zött,

A napok, amik „emberré ütik” a gyermeket521jött szürkén és bizonytalanul,né ma ka puk és ijedt ab la kok kö zött,mint valami furcsa földöntúli lény.Amerre elhaladt, mintha álom és mese volna:ap ró fény pont ok gyúl tak fel a köd ben,kis didergő jános-bogárkáks a dermedt szürkületbe belemosolygotta világosság.Néz ték a csu kott ka puk, és néz ték az ijedt ab la kok,s a vacogó fák mintha megkönnyebbültenfel só haj tot tak vol na.Este volt, siket, nagy téli este, nagy dolgok estéje.Sor sok dől tek el azon az es tén,emberek, népek, országok sorsa.Ré mült, nagy kér dő jel volt az ut ca és a vá ros,és szó nem esett, és hang nem esett,csak a tél fo ga va co gott esze lő sen,s az ismeretlen holnap ólomködbe burkoltaa házak kapuit.Hó ku pac ok lom pos so rai kö zöttcsak egyetlenegy ember verődöttide-oda a szé les, ha lott ut cán:a lámpagyújtó.Fülrehúzott sapkával, lilára fázott kezeibengör csö sen ci pel ve a hosszú ru dat,jött egyesegyedül, lámpától lámpáig.Ki csit gör nyed ten járt, mert máröreg em ber volt a lám pa gyúj tó,didergett a szakadozott ruhában, és arra gondolt,hogy vajon ki fog ja fi zet ni ezen túl.Ki ad ja meg a hét vé gén a pénzt,ami vel fát le het majd ven ni,hogy tovább füstölhessen a Rákóczi-út végénegy kis szo bá ban a ro zo ga vas kály ha.Ki ad ja a pénzt ezen túl, mert ke nye ret kell ven niés me leg ru hát az asszony nak; sze gény nek,

522Arégi Erdélymég jó, hogy a gyer me kek fel nőt tek már,a fiú rikkancs, a leány gyárban dolgozik,legalább azok megélnek valahogy.Bizony, ez vékony mesterség,lámpát gyújtogatni,sok a lám pa egy ilyen kör zet ben,s a tél nek fo ga van, s a vá ros ke ve set fi zet.Ma ta lán nem is kel lett vol na jön ni,ki fi ze ti ezt a mai na pot?A vá ros nak új urai van nak, azt be szé lik,s az új urak őt nem fo gad ták lám pát gyúj ta ni.Ta lán nem is kel le ne.Hadd le gyen sö tét ez a mai éj sza ka,úgy kel lett vol na hagy ni iga zán,hadd le gyen sö tét.Kavarogtak a fejében a gondolatok,mint láng kö rül a köd, amit a szél té pettés haj tott vé gig az ut cán.Azért mégis ment, lámpától lámpáig,meg szo kott las sú já rás sal,s der medt két ke zé ben vit te to vább a lán got,mint egy fá radt, be teg, ma kacsPro met he us.Ferkó az ab lak ból néz te.Fel k ö n yö k ölt a z a b la k de s z k á ra ,or rát a hi deg üveg hez szo rí tot ta,és néz te, mint sok-sok nap óta min den es te,ahogy a vi lá gí tó em ber jött a Fő tér fe lőla ködös, barátságtalan, hideg utcán,és nyomában világosság keletkezett.Na pok óta nem jár ha tott az ut cán,csak az ablakon át nézhetett kifele,kint zavaros és érthetetlen dolgok történtek,foly ton-foly ton dü bö rög tek a te her au tók,és vad te kin te tű, pisz kos ka to nák men tek

A napok, amik „emberré ütik” a gyermeket523szakadatlanul énekelve vagy lövöldözve,és a fel nőt tek le hal kí tott han gon be szél get teka bel ső szo bák ban.Ilona néninek már feldagadt az arca a sírástól.Nagy és komoly dolgok kellett történjenek,már ősszel kez dőd tek el, ami kor ApaMórucról beküldte ide,már akkor is tele voltak az utcák katonákkal,és Apa na gyon ko moly volt, ami kor ha za jött,nem nevetett.Pedig azelőtt, valahányszor hazajött a háborúból,mindig jókedvű volt, és mindig hozott valamit onnan.De most nem ho zott sem mit, és nem is ne ve tett.És a töb bi ek sem ne vet tek már na pok óta,olyan ko moly volt a vi lág, mint ha va la ki meg halt vol na,akit mindenki szeretett.Ült az ab lak ban és né zett ki fe lé.A széles, üres utcán egymagában jötta lámpagyújtó ember,s valami roppant vigasztaló erő volt abban,hogy jött, a ma ga ide jé ben, mint mind ig,las sú im boly gás sal a Fő tér fe lől.Mert a nagy, ma gá nyos ut cán,a sok né ma ka pu és ab lak kö zött,mi kor bent a szo bák ban fel nőtt em be rek sír tak,ez a sok ki gyú ló, ki csi láng még is csakbé kes sé get és es tét je len tett.Ó, milyen hatalmas ember egy ilyen lámpagyújtó!Amikor mindenki fejvesztetten kapkod,mindenki jajgat és panaszkodik,és sötét titkokat suttognak lezárt szobákban,min den ki fél és sír és szit ko zó dik:ak kor ő jön egyes-egye dül,mint ha nem tör tént vol na sem mi,és meg szo kott ré gi moz du lat talmeg gyújt ja az al vó lám pá so kat.

524Arégi ErdélyNem fél és nem sír, de amer re el ha lad,jön a vi lá gos ság ve le az üres ut cán vé gig.S a gyer mek az ab lak ban di der gő nagy vá gyat ér zett ak kor:lámpagyújtó leszek!S tud ta, ha meg nő, majd be jár min den ut cát,ahol sö tét van és hi deg,és az em be rek fél ve a szo bák ba búj nak.Világítóbot lesz a kezében,és rendre gyújtogatja majd a lámpásokat,hogy világosság legyen,s ne fél jen sen ki se töb bet.Er re gon dolt, s kint a lám pá tól-lám pá igverődő embert nézte.Va la mi olyant ér zett, amit még so ha ed dig.Nem tud ta, mi az.Va la mi össze szo rí tot ta tor kát,valami égette a szemeit és valami fájt.És ugyanakkor, mintha valami felemelte volna,és valami ott bent a szíve tájékánna gyon szép és na gyon nagy volt ab ban a perc ben.Fel kel lett szök jön az ab lak mel lől,és be ro han jon a bel ső szo bá ba, ahol a né nik ül tek.Ilo na né ni! Ilo na né ni! Én lám pa gyúj tó le szek! 72_____________„Hát hogyan lehet ez? Az egyik vidám és énekel, és azt mondja, hogyvége a háborúnak, és ezentúl minden jól lesz. A másik pedig sír, és aztmondja, hogy a háború csak ezután kezdődik. Melyiknek van igaza?Melyiknek? Hát lehet az, hogy az egyiknek bevégződjön a háború, s amásiknak ugyanakkor kezdődjön? Lehet az, hogy ami az egyiknek jó, amásiknak rossz? Hiszen mind a kettő egy házban lakik! Lehet egy házbanegyszerre háború is, és nem is, jó is, meg rossz is?72 A prózai szöveget áttördelte TP. Itt és most érdemes megemlítenem, honnan ez a poétikai soráttördelőkedv bennem. Elsősorban az olvasói átélést kívánom segíteni a sorok közötti rendezettség hangsúlyozásával,a mondatszerkezeti és mondatritmikai elv látványos előtérbe helyezésével. De bujkál bennemegy ennél fontosabb igazság érvényre juttatása is: a prózaíróság és a költőség átjárhatósága! Nemfelejthetem Mándy Iván mosolyát, aki arra a visszakérdezésre, hogy miért a költészet áll minden emberialkotóképesség csúcsán? – „Ez csak természetes, a novellák, amiket írtam, az sem más, mint költészet” – válaszolta.(TP.) WA-CS

A napok, amik „emberré ütik” a gyermeketValami nagy zavar kell legyen valahol. Furcsa, értelmetlen és idegena világ. Megmagyarázhatatlan titkok lappanganak benne, melyek félelmesek,mint a kapuk alá húzódó sötétség.Ködfüggönyök ereszkednek alá, glóriásan pislogtak a lámpák az utcán,jaj, még kialusznak. Fáztak a fák is, hideg volt a világ. Valami bajvolt a világgal.S a gyermek ült a sötét szobában, egyedül. Egy láthatatlan kezet érzettlassan a szíve felé nyúlni, sötét, hideg kezet, mely rákulcsolódottlassan, és szorította, szorította.Eszébe jutott a lámpagyújtó. Nem volt ott, és mégis látta. Az elhagyott,hideg téli utcát nézte, és mégis látta, ahogy jött lassú ballagássala Fő tér felől s vele a világosság. Senki, de senki nem volt az utcán.Olyan egyedül járt e szegény lámpagyújtó, olyan borzasztóan egyedül,jaj, sírni kellett érte, olyan egyedül járt.De hátha egyszer nem is jön többet?... Mit lehet azt tudni, olyan idegen,gyilkos, vad ez a világ... hátha egy este nem jön a lámpagyújtósem? S az utca sötét marad, tele köddel és félelemmel.Erre gondolt, nem gondolhatott másra. Könnyek csurogtak végig azarcán. Fázott. Rávika sem énekelt már a konyhán, nagy súlyos csendvolt és súlyos sötétség. A félelem s az este lenyomták a várost, mintordas a gidót.” 73525AZ ÉN MÁR DÖNTŐEN NEM-ÉN. A Csaba című regény nyitányánfelidézett eseményekben már nem a személy és gyerekkoránakemlékezete találkozik, hanem: a 20. század szellemi és politikaiéjszakájának két fő minősége: a lét alatti barbárság iszonyata ésellenszéruma, az örök szellemi világosság vágya. A gyermek a történelmihelyzet médiuma.A datált idő: 1918. december 22. A románság 20. századi másodikbetörése a civil béke világába. Az elsőt, 1916 nyarán mégvisszaverték az átrendeződő császári hadsereg katonái. Ennek abetörésnek már katonai ellencsapása nem volt. Csak a léleké. Hakell, akkor a gyermekléleké is.Az emlékvalóság arche-valóságként él tovább…A gidóként lenyomott város szelleme emlékezni, békülni, föltámadniakar…Akkor is. Ma is…73 WA-CS, Gidó = gödölye = nőstény kecskegida

526Arégi ErdélyA lámpagyújtó-emlékkép rejtélyes szinkronitásban szólal megReményik Sándor mára már klasszikusként idézett verseiben is, amelyeketazonban csak későbbi köteteiben tesz közzé a költő-példakép.A vers korabeli ismerete és későbbi prózába ültetése WassAlbert esetében nem feltételezhető. Személyes és közeli kapcsolatuk,a költő látogatásai Wass Béla házában inkább fordított ihletettségreenged következtetni, a gyermek akkori áradó meséjefoghatta meg a témát később megverselő idősebb mestert.Mindenesetre Reményik költeményei éppúgy, mint WassAlbert visszaemlékező prózalírája: kihasználják az arche-látomásés arche-beleérzés vízionárius dinamikáját:LámpagyújtogatóEgyszer volt, rég volt. Azt kérdezték tőlem:„Mi leszel kis fiam, ha nagy leszel?”„Lámpagyújtogató“ feleltem én.A gyermek együgyű feleleténNevettek akkor szülők, ismerősök.Mért volt, mért nem volt, én azt nem tudom.Nekem a csendes ember imponált,Ki ballagott, s búsVilágosság támadt a nyomdokán.Csak felnyújtott egy lángvégű botot, –Egy lobbanás – s az ember fő-lehajtvaAz esti csendben tovább baktatott.Csak ment tovább a sötétség fele,Ámde mögötte diadallal égtekA lámpák, miket meggyújtott keze.Egyszer volt, rég volt. Azt kérdezték tőlem:„Mi leszel kis fiam, ha nagy leszel?”Azóta sokat vívtam, verekedtemAzóta sűrűbb lett az éjszaka.És végül – lámpagyújtogató lettem.(1922. január 3.)

A napok, amik „emberré ütik” a gyermeketMásik, hasonló témájú versének kifejezetten közösségi dinamikátad a köztudottan magányába visszahúzódottan alkotó költő. Aközösségi érzés: „EGYAZON ÁRAM” összekapcsolását jelenti számára!Az együtt érzők, a szellem világosságát vallók közösségét:527LámpagyújtáskorSzőcsné Szilágyi PiroskánakMit érezhet a sok-sok lámpa,Mikor a szürkület beáll,S fellobbannak egyszerre mind,Varázsütésre gyúlva ki?Mit érezhet a sok-sok lámpa?Most olyan EGY vagyokMindenkivel, ki nékem drága.Köröttem fel-fellobbannak a lángok:Gyermekek, nők és férfiak,Akiket ismertem, szerettem,Akiknek arca mindig rám néz,S akiké elmaradt megettem,Élők – és jobb hazába költözöttek.S én is egy fellobbanó láng vagyok,Közöttük égő,Egyazon áram lobbantotta fény.A lelkem rájuk árad,S viszont a lelkük kiárad reám.EGYAZON ÁRAM kapcsol össze minket,S együtt győzünk a roppant éjszakán.Ha kilobbanok, ha elalszom:Egy csillaggal tán szegényebb az ég,Egy bolygótűzzel árvább lett a láp.De csak a LÁNG aludt el észrevétlen,Az ÁRAM zúg tovább.Tovább!(1921. május 15.)

528Arégi ErdélyAZ 1918-AS ÉV FEKETE KARÁCSONYÁRA a már idézett novellábanígy emlékezik a továbbiakban Wass Albert:„Sötétedett. A lámpagyújtó ember, aki az utcai gázlámpákat szoktavolt sorra gyújtani, nem volt sehol. Talán nem engedték ki az oláhokaz utcára? Talán megkötözték? Meg is ölték talán, s ezentúl sötétbenleszünk odakint? Ezek a gondolatok ránehezedtek a lelkemre, s összeszorítottáka torkomat. Ott álltam nagynéném és mostohaanyám között,orrommal az ablaküvegen, s ahogy fölnéztem rájok, hogy megkérdezzem,mi lesz ezentúl lámpagyújtó ember nélkül, döbbenve láttam,hogy könnyek gördülnek alá mindkettejük arcán. Sírtak. Megijedtemettől. Tudtam, hogy amikor felnőttek sírnak, akkor nagy baj kell legyen.Valaki meghalt, vagy még annál is rosszabb. Ekkor kicsi Margit hirtelenmegszólalt a másik ablaknál, a maga cérnavékony hangján:»Mamika… mikor lesz Karácsony?« Átfutott a mi ablakunkhoz, ésmeglátta édesanyja arcán a könnyeket. Síróra állt a szája egyszeribe.»Nem hoz többé karácsonyfát az angyal?« kérdezte pityeregve.Nagynéném magához ölelte.»Az angyalnak ma más dolga van, lelkecském« mondta könnyeitnyeldesve, »ma nem ér rá velünk törődni. Ma az egész ország gyászbanvan…«Mély csönd támadt a szavai után. Senki se mert szólni. Csak álltunkott az ablaknál, s én nem mertem egyikre se nézni, mert féltem, hogy énis elsírom magam. Már pedig egy nemzetőrnek, aki ott viseli karján anemzeti színű szalagot, nem szabad sírnia. Odaléptem Margithoz. »Nefélj« mondtam, s vállára tettem a kezemet, »ha csak egy is ezekből bemer jönni ebben a házba, lelövöm. Ott van a puska az ágyam mellett,és töltve van!«A nappali szoba ajtaja nyitva volt. Apám fölemelte a fejét és odaszólthozzám a könyve mellől: »Ha ott van még, akkor jobb lesz, ha bedugoda matrac alá, mert elébb-utóbb házkutatást tartanak itt ezek a vankujok.74 De elébb vedd ki belőle a töltést« tette hozzá, »s dugd el azokat isvalahol.«A nappaliban már égett a mennyezetről alácsüngő villany csillár.»Gyújtsd föl itt is a villanyt«, szólt rá Istvánra a nagynéném, »kezdsötét lenni.«Sötétedett odakint is gyorsan. Az oláhok még egyre jöttek, mintha elakarták volna árasztani a fény nélküli várost. Dia volt az, aki elsőneklátta meg a csodát, és felkiáltott az ablaknál: »Nézzétek!«74 vankuj = faragatlan; dr. Fodor Ferenc, Kilyénfalva (Tájszavak címszó alatt /Gyergyóvidék, Székelyföld/,Marosvásárhely, 1995). Wass Albert a betelepített, ill. az új román közigazgatással a Regátbólátjött románokra alkalmazza a kifejezést. L. WA-MP, Vankujok és bölcs oláhok című írást.

A napok, amik „emberré ütik” a gyermeketA főtér felé fordulva állt ott nagyra nyílt szemekkel. Arra néztünk miis. A lélegzetem elakadt.A nagytemplom felől egy fehérbe öltözött csoport közeledett. Fiúk ésleányok, fehérbe öltözve, magosra emelt égő gyertyákkal vezették a menetet.Megettük, kis szekérben, széna között, kicsi Jézus. Két szárnyasangyal húzta a kis szekeret, s a szekér megett ott jött József és Mária,a királyok meg a pásztorok s hosszú sorban emberek, asszonyok, égőgyertyákkal a kezükben. A járdán jöttek. A lassú menet éle elérte azutcát, s az oláh katonák megtorpantak előttük. A gyertyás gyermekek, akis Jézus szekerét húzó angyalok, megettük József és Mária, a királyokmeg a pásztorok s a gyertyás emberek és asszonyok hosszú sora lelépettrendre a járdáról az utca közepibe, s jöttek, lassan és méltóságosan abámészkodó oláhok néma sorfala között. Néhányan levették fejükről akatonasipkát, és keresztet vetettek. A gyertyás betlehemi menet pedigment tovább, egyenesen a Kárpátok Őrének szuronyos puskára támaszkodószobra felé. Megálltak ott, kicsi Jézussal a honvéd-szobor előtt,körülvették, s egyszerre csak felhangzott odalent a betlehemes ének:»Mennyből az angyal eljött hozzátok, pásztorok, pásztorok…«De akkor már apám ott állt mellettünk, s nyitotta ki az ablakot.»Énekeljetek ti is« mordult reánk, s az ő arcán is láttam legördülniegy csillogó könnycseppet. A hideg decemberi levegő arcunkba csapott.Énekeltünk mi is, együtt énekeltünk azokkal odalent. A szemben lévőházak ablakai is megnyíltak rendre, a mellettünk lévő házak ablakai ismegteltek emberekkel, asszonyokkal, gyermekekkel, s mindenki énekelt.Az oláh katonák pedig álltak odalent bambán, s bámultak.Az ének után egy pap lépett elő, megáldotta a tömeget, és megáldottaa szobrot. Átellenben velünk, a túlsó járdán, egy tiszt-forma emberkiabálni kezdett, de nem értettem meg a szavát. Alighanem románulkiabált, és én csak oláhul értettem, úgy ahogy. A katonák megmozdultak,s lökdösni kezdték odalent az embereket. »Dutye, dutye, dutye!«kiabálták, s volt olyan is, aki puskatussal taszigálta a betlehemeseket.Valahol eldördült egy lövés, egy második, egy harmadik. A katonák égfelé tartott puskával lövöldöztek mindkét oldalon. A betlehemes tömegmeglódult, s futni kezdett vissza, a templom irányába. Apám betette azablakot.»Tegyétek be mind az ablakokat, és húzzátok össze a függönyöket«parancsolta. Ekkor már nagyanyám is ott volt mellettünk.»Közel ne menjetek az ablakokhoz« mondta, »még meglőnekezek a bolondok.«»Nem emberekre lőnek« csillapította apám, »tömeget oszlatnakcsak.«529

530Arégi ErdélyÁlltunk a lefüggönyzött szobában, megzavarodva. Aztán Jánoska jelentette,hogy a vacsora tálalva van. Átmentünk az ebédlőbe.»Senki se ül le« mondotta apám, s a hangja fátylas volt, különös,»imádkozzunk… Mi Atyánk, ki a mennyekben vagy… tartsd védőkezedet nemzetünk, országunk felett… s őrizz meg bennünket agonosztól… ámen…«Már a gyümölcsnél tartottunk, amikor egyszerre csak rettenetes nagyotdördült valami odakint az utcán. Aképek is megmozdultak a falon, s hallottukcsörömpölni a nappali szoba ablakait.Apám lábra szökött.»Mindenki itt marad!« parancsolta.Átment a nappaliba, és behúzta magamegett az ajtót. Ültünk, fagyottan. Senkise mert szólni. Mikor apám visszajött, arcasápadt volt és szürke.»Felrobbantották a gazok a KárpátokŐrét« mondotta tompán. Olyan mélységesharag volt a hangjában, hogy úgy éreztem,mintha levegő is megfagyott volna körülöttünk.”75A Kárpátok őre szobraLÁTOGATÁS A RÉVBÁTHORY-(ÓVÁRI-)HÁZBA. Az Óváry (Purjesz)család Kolozsvár legnevezetesebb szalonját tartotta fenn, egybenaz egymással erős kapcsolatokat ápoló főrendi és polgári családokrendszeres találkozóhelye volt, s a gyermekek, fiatalok zsúrjainak,báljainak is otthont adott. Albert gyermekkorának, majdkamasz- és ifjúkorának vissza-visszatérő réve, ahogy regényébenmaga is ezzel a beszédes – Révbáthory – névvel illette a házat.A haza elveszett„MI KOR MÁR SZA BAD VOLT új ra jár ni az ut cán, el ső út ja aRévbáthory-házhoz vezetett. Ott lakott Sarolta, és Sarolta olyasmivolt az ő szá má ra, amit egy sze rű fel nőtt-be széd del ki sem le het eléggéfejezni. Más volt, mint testvér, talán több annál, hiszen nem voltve tély társ egyút tal. Ját szó társ: sze gény és szür ke szó, ta lán nem is75 WA-TŐ, Az elmaradt karácsony,

A napok, amik „emberré ütik” a gyermeket531szür ke, csu pán igen könnyű, hi szen Sa rol ta nem csak a já ték ban volttár sa Ferkónak, az volt az élet nagy és ko moly dol ga i ban is, mert komolydol gai is van nak az élet nek, ak kor is, ha az em ber csak tízéves,mint Ferkó [...]A Révbáthory-házban bol do gan sza ladt elé bük Sa rol ta. Meg ölel tékés megcsókolták egymást, beszaladtak a gyer mek szo bá ba, Ilo na né niPólika nénivel a szalonban maradt.A gye rek szo ba te le volt já ték kal. Ott lak tak Sa rol ta ba bái, mind egyika maga sajátos életével. Ott volt Jancsi-baba, akiből egyszer huszárle s z , é s meg ver i a mu s zk ák at. I lk a - baba , pi s z e or rá val, tö röt t k i s uj já -val, aki majd a Jan csi-ba ba fe le sé ge lesz, ha vissza jön győ zel me sen ahá bo rú ból, mint ahogy Sa rol ta is a Ferkó fe le sé ge lesz majd, és ápol nifog ja, ha meg se be sül. Kü lön la ká sá ban ott élt a szép és nagy és elő kelőKlo tild-ba ba is, aki nyit ni és csuk ni tud ta a sze me it, azt mond tama-ma, és szép, hosszú fekete haja volt. Klotild-baba külön babaházbanla kott, de nem volt na gyon nép sze rű, ép pen úgy, mint a kis svábVi li-ba ba, aki po já cá nak öl tö zött, ami iga zán íz lés te len ség volt tő leezekben a komoly, háborús időkben.De ott vol tak a Ferkó já té kai is, a szép, kivont kardú hu szár, fe hér falovon, akit úgy hív tak csak »fe hér hu szár«, és akit na gyon sze ret tekmind a ket ten. Volt még mel let te né hány ka to na, de azok nem szá mítottak, csak a fe hér hu szár volt egye dül a fon tos, ő járt egy ma gá banka lan dos kül de té sek kel a gyer mek szo ba bú to rai alatt, ő vitt vég hezezer meg ezer pom pás cso da tet tet, ő volt a me sék tál tos ki rály fia, Csabavezére, Botond bajnoka.Az tán ott volt a törött lábú tek nős bé ka is, va la mennyi já ték közötta leg fur csább és a leg ked ve sebb. Őt sze ret te leg job ban Ferkó,a le ány né ha cso dál ko zott is ezen, mert ő a fe hér hu szárt sze retteleg job ban. A tek nős bé ka öreg volt már és ko pott, a há tán máralig volt fes ték, és egyik lá bát is el hagy ta va la hol. Va la mi fél szegidét len ség volt ben ne, ahogy fél re bil lent fej jel, cson kán és ki csitijed ten be le bá mult a le ve gő be. Ferkó ta lán ép pen e mi att a fél szegsége mi att sze ret te job ban, mint a töb bit, Sa rol ta meg ép pen e miattnem sze ret te. Vol tak más ál la tok is, orosz lán, fó ka, zeb ra, elefánt,de egyik sem volt olyan ked ves, mint ép pen az a töröttlábútek nős bé ka.Ott ültek a gyerekszobában, a kályhában pattogott a tűz, bemosolygotta nap az ab la kon, de nem ját szot tak még sem. Egy he te nem láttákegy mást, egy he te nem volt sza bad az ut cá ra men ni, és ez alatt

532Arégi Erdélya hét alatt sú lyos és nagy dol gok tör tén tek a vi lág ban, az ab la ko konés a fa la kon kí vül.Leültek és nézték egymást. Tudták, hogy arról kell beszélni, de olyanza va ros és ért he tet len volt az egész, hogy nem le he tett sza vak ba ön teni,mint aho gyan nem le he tett for má ba rak ni a hi deg té li kö döt sem.Hallgattak. Aztán egyszerre megszólalt a leány.– Te ka to na le szel, ugye?A fiú döb ben ve ráz ta a fe jét.– Ka to na? Nem, nem le szek ka to na.– Kár. Szerettem volna, ha katona leszel. Mi leszel akkor?Elvörösödött. Kicsit gondolkozott, hogy kimondja-e, de aztán kimondta.– Én, én lám pa gyúj tó le szek!Sa rol ta elbiggyesztette a szá ját.– Lámpagyújtó. Miért éppen lámpagyújtó? Az gyáva dolog.Gyá va do log. Ezt fájt, ez ége tett. Hát Sa rol ta nem tud ja, nem ér ti?Nem látta soha a lámpagyújtót jönni, szürkületkor, egyedül?– Én csak azt sze re tem, aki bá tor, aki ka to na!Ezt már ha ra go san mond ta a le ány, az ar ca is pi ros lett, a hang ja isc s at tant, s z i gor úan .– És aki lám pa gyúj tó, az nem le het bá tor?– Nem! – csat tant az íté let.So ká ig ül tek még szót la nul. A köd meg sű rű sö dött a há zak fe lett, azutcán katonák meneteltek újra, vaskos és sötét oszlopokban, s a fákonvedlett fekete csuhákban bús varjak gunnyasztottak.– Mindenki katona kell legyen – mondotta Sarolta.– Mi ért?– Mert aki el vesz tet te a ha zá ját, az mind ka to na kell le gyen!Néz ték egy mást. A fiú csodálkozva és értetlenül, a leány fölényesen,gő gö sen.– Ki vesz tet te el a ha zá ját?! Mi ket be szélsz?!– Min den ki. Én tu dom. Ma mi mond ta, és az igaz. Hal lot tam má soktólis, amikor beszélték. Elvesztettük a hazánkat. Mind.El vesz tet tük a ha zán kat Úgy hang zott, mint egy me se. Do hos szagukvolt a sza vak nak, mint an nak a ne héz, vén könyv nek, nagy apóa s z ta lán, Mez őgöc sön . Na g y a p ó né ha k i hoz ta e s tén k ént a tor nác raazt a köny vet, és me sélt be lő le Kos suth La jos ról, Bem apó ról s ar ról,hogy Görgey le tet te Vi lá gos nál a fegy vert. Szé pen tu dott me sél niNa g y a p ó er ről, néha s z omor ú an, né ha ha ra go s an, é s a z a k k or s z é pvolt, mert me se volt. Ját szot ták is né ha Sa rol tá val azt a me sét, a

A napok, amik „emberré ütik” a gyermeket533fe hér hu szár volt Kos suth és Bem apó és Görgey, de a fe hér hu szárjob ban csi nál ta: nem tet te le a fegy vert.Kossuth, Bem, Görgey, Világos, aradi tizenhárom: a haza elveszett.Hallotta reszketni a Nagyapó hangját, egy pillanatra a vadszőlős tornácot is lát ta. De ez most nem volt me se, Sa rol ta mond ta. El vesz tettüka ha zán kat. Jaj, mint Kos suth és Bem és Görgey, akik meg csó koltáka föl det, és sír tak, és azu tán ki vé gez ték őket, vagy futniok kel lettki a vi lág ba! Jaj, csú nya me se! És nincs do hos nagy könyv be ír va csupán,amit Nagyapó sóhajtva becsukhat, hogy utána pipára gyújtson.Ezt a me sét nem játsz hat ja el a fe hér hu szár job ban és szeb ben, mertha ez a me se igaz, ak kor ez a me se nem is me se már!Döb ben ve néz te a le ányt, a tűz égett, de nem volt me le ge, kint me netelteka katonák, jaj, idegen katonák, trombita vonyított kegyetlen,té pő, ide ges han gon, nem, ez már nem me se, s a ha za el ve szett.” 76S AZ UTOLSÓ DÁTUM, amely egy korszakot zár le, de a 11 évesgyereket a valódi utcai, élethalálharc élményébe, félelmébe ésbátorságába avatja be – már a tüntetés és megtorlás napja. Azidősebb író nemegyszer emlékezik majd vissza ezekre az órákra,percekre:„Tizenegy éves koromban akaratom ellenére román állampolgár lettem,és 11 nappal születésnapom után megismerkedtem a kisebbségiélet bajaival is: 1919. január 19-én, Kolozsvár magyarjai tüntető felvonulástrendeztek a főtéri New York Szálloda elé, ahol az új határmegállapítóbizottságot vezető francia tábornok lakozott. A román katonaságsortűzzel oszlatta szét a magyar tömeget (a francia tábornoknak azt hazudták,hogy kommunisták akarták őt megtámadni). A tüntetésnek 18halottja és 38 sebesültje volt. Én futottam, akár a nyúl, nagyapám DeákFerenc utcai házáig, s csak a báránybőr sipkát lőtték le a fejemről.” 77Február, Reményik Sándor verset olvas„Tizenegy esztendős voltam, amikor Reményik Sándor megírta súlyos,fájdalomból fakadt versét: Eridj, ha tudsz… Nagyapám kolozsváriházának nappali szobájában olvasta föl, én éreztem a szívemetszorulni, félelmesen és haragosan szorult. A felnőttek szemében76 WA-V-A77 WAÉ, Rövid önéletrajz

534Arégi Erdélykönny csillogott, s könnyek vontak barázdát nagyanyám arcán is.Apámról akkor még nem tudtunk semmit. Sebesülten esett oláhokfogságába tova Brassó felett, három hónapja már, s azóta se jött hírróla. Ablakunk alatt, a Deák Ferenc utcában oláh csapat meneteltújra rikoltó trombitaszó mellett, s az ablaküvegen csillogott a februárizúzmara.Lélegzetvisszafojtva hallgattam Sándor bácsi rekedtes hangját, sszavai ostorcsapásként verték a szívemet. De nem sírtam. Csak adöbbent tehetetlenség rettenetes súlyát éreztem a szavak mögött,kezem ökölbe szorult, s mikor elhallgatott, odamentem hozzá, megálltamelőtte, úgy mondtam, keményen: maradok én is, Sándor bácsi,veled! Együtt majd csak tüzet vetünk arra a kanócra, hadd robbanjonföl tőle ez a megveszekedett világ!” 78Leszek őrlő szú az idegen fában,Leszek az alj a felhajtott kupában,Az idegen vérben leszek a méreg,Miazma, láz, lappangó rút féreg,De itthon maradok!Akarok lenni a halálharang,Mely temet bár: halló fülekbe csengÉs lázít: visszavenni a mienk!Akarok lenni a gyújtózsinór,A kanóc része, lángra lobbant vér,Mely titkon kúszik tíz-száz évekigHamuban, éjben.Míg a keservek lőporához érÉs akkor…!Még nem tudom:Jut-e nekem egy nyugalmas sarok,De addig, varjú a száraz jegenyén:Én itthon maradok. 7978 WA-V-A, „Eridj, ha tudsz!”79 Reményik Sándor: Eridj, ha tudsz! 1919. december 29.

A napok, amik „emberré ütik” a gyermeketA KOLOZSVÁRRÓL SZAMOSÚJVÁR FELÉ gördülő vonattal indulhazafelé a regénybeli fiúcska, de meghatottan emlékezik a lámpagyújtóraés a fehér huszárra és Sarolta megértő, kedves búcsújára:„Az aj tó ban még egy szer szem be for dul tak, és ak kor a le ány sze mé bőlel in dult egy könny csepp, ment, gör dült le fe lé az ar cán, utá na még egyjött és még egy, és egy más után pe reg tek alá a könnyek. Ferkónak is szorongat ta va la mi a tor kát, le kel lett hajt sa a fe jét, mert könnyes volt aző sze me is, és res tell te na gyon. Ke ze a ki lin cset fog ta, s az aj tó nyílt ismár las san.És ek kor a le ány hir te len meg ra gad ta a kar ját, erő sen két kéz zel.– Ferkó, az nem igaz, amit a múlt kor mond tam, hogy te áru ló vagyés hogy gyá va vagy és hogy nem sze ret lek! mind, mind nem igaz! éscsak legyél lám pa gyúj tó, én azt sem bá nom, én ak kor is sze ret lek, és hameg se be sülsz, majd ápol ni fog lak a kór ház ban, és el vi szem ne ked a fe hérhu szárt meg a tö rött lá bú tek nős bé kát!Meg csó kol ták egy mást a nyi tott aj tó ban, fél szeg gyer mek csók kal, éssír tak mind a ket ten. Kint ka to nák me ne tel tek megint, ágyú kat von tattak,s a két bú csúz ko dó gyer mek mö gött meg re me gett az ab lak.” 8053580 WA-CS

A felbillent ősi rendII. könyvA megváltozott világ537Kisebbségi sorsban – Erdély földjén(A ballábbal lépő suhanc)Ezek a lelkek romok között születtekReményik Sándor 81Súlyos éveket rakott vállunkra a történelem, s a fehér csúcsokjogát másoknak adta. Mi örvendtünk, hogy élhetünk lappangva s megkapaszkodva a földbe,hajlott hátú dombjaink között. Csúcsokra vágyó természetünket nyomorúságos küzdelem koptattas mindennapi zaklatás.WA-TŐ 82Érezte, hogy valami helyrehozhatatlan, nagy dolog történt, valamisúlyos nagy baj van a világban, és már nem lehet többé rendbehozni. Mintha valami borzasztónagy fekete vonat kisiklott volna éles acélsínek közül, és pusztítva rohanna át a világon,ahogy azt rossz, lázas álmaiban, amikor beteg volt, sokszor megálmodta. Nagy, füstös, feketevonat, borzasztó sebesen megy, s a kerekei nyikorognak, és nincsen rajta senki, aki kormányozná.Szétzúznak a kerekei mindent, és nem lehet előle kitérni, akármerre is szalad az ember, csakfutni lehet, lihegve, kétségbeesetten, míg a prüsszögő, félelmetes mozdony egyre közelebb dübörög,egyre közelebb, amíg csak izzadtan, fáradtan, elgyötörve felébred az ember. S még azután isver sokáig a szíve, és nem tud elaludni, olyan borzasztó nehéz álom ez a vonat.WA-CS 83Csaba-legenda, Hadak Útja, mind, mind ezt jelenti, hogy anemzet fölött, mely másfél évezred óta egymagában küzd, egy gondolat lebeg. Magasan az emberekfeje fölött él ez a gondolat, olyan magasan, hogy alig akad néha valaki, aki megláthatja.Mindenkinek a szívében és mindenkinek az agyában, aki fia ennek a nemzetnek, valahol egyfélreeső sejtben van egy lezárt, kicsike ajtó. Három súlyos pecsét őrzi a zárat: könnyelműség, békétlenség,elfogultság. Nagy, titkos öröksége ennek a nemzetnek az eldugott ajtó s a három pecsét.Aztán, amikor nagy-nagy veszedelem kerekedik, a gondolat leszáll, és megmutatja magáta nemzetnek. És az emberek meglátják benne az ősi törvényt, amit Csaba tett: összetartással,békességgel, munkával és igazsággal legyőzni minden veszedelmet.WA-CS 8481 Egy 1928-as írásából82 WA-TŐ, Tetők felé83 WA-CS84 Uo.

538Amegváltozott világNagy idők nagy íróinak nagy terheket rak vállára az Isten. A mindenségegy ajándékba kapott puzzlejáték, amit születésünkkor a kromoszómáklágy keveredése újra és újra különböző módon rak ki az emberiségújra- és újrateremtése során.Kifelé és befelé erő és lélek – így teljes az ember. Szenvedély és szellemváltott gyeplőrántásaival léptet és vágtáz a végzet sodrában: AdyEndre Magányos lovasa.A helytállás tájainkon őshonos megvalósulása: A magyar fa sorsa. 85A kinyilatkoztató szimbólumnak a kamasz Wass Albert erdélyi, mezőségilelkiséget kölcsönöz:Láttatok már orkán utánmegtört gerincű ősi fákatroskadni át az országútján?Tölgyfát, feketét, dac-keményet,kinek a lelke-lombja tépetts gyökerét vizek árja mossa?Szegény, szél-járta, árva fának:a magyar fának ez a sorsa. 86A tartós szeretethiány vagy szeretetéhség a hétköznapokban eldurvultembereknél szelídebbé, szenzibilisebbé teszi az ebben szenvedőket. Desérthetőbbé, kijátszhatóbbá is. A lelki éhségtől (is) gyakran válik vakkáaz ember.A nők, de még a leánygyermekek is megérzik a kibontakozó erős lelkiséget.Vonzódnak hozzá – személyiségük odaadásával kitárulkoznak,mint szín-teljes virágok a beporzó lepkék előtt. De a megnyíló szerelemnem jelent mindig tartós életválaszt a végzet kihívásaira. A nagy formátumúifjak sorsával azonban nehéz a lépéstartás.85 Ady Endre verscímét választotta Makkai Sándor jelentős hatású erdélyi esszékönyve címéül.86 WA-MV, Magyar fa sorsa

A felbillent ősi rendTrianon gyermeke1919–1929539„Magányos fiú volt, sok-sok órát töltött egyedül, s a gyönyörűvidék megihlette. Az élet minden örömében kedvét lelte, úgy élt,mint mindenki más körülötte. De volt benne valami, ami megkülönböztettetársaitól az élvezetekben. Különösen érzékeny voltembertársai érzelmeire. Megértette álmaikat, hibáikat, erényeiket,s nagy együttérzés fejlődött ki benne irántuk. Megvolt az a tehetsége,hogy gyönyörű prózában és versben hű képet fessen hegyeiről,völgyeiről, tavairól és társairól. Sok szép verset és prózaiművet írt minderről.”WA-ÉV„Gyermekkoromban a kispulyoni lelkész kéthetenként átjött adombon istentiszteletet tartani az újraépült udvarház nagy ebédlőtermében,szüleim és a cselédség számára. Később, ahogy emberrénőttem, a húszas évektől kezdve már erre se volt szükség.Az Erdélyre rákényszerített földreform – ami a román birtokosokatnem érintette – csak kétszáz hold szántót és háromszáz holderdőt hagyott meg a kétezerből, s ennek művelésére már nem kellettnagyszámú cselédség. Az a kevés magyar, aki megmaradt aház mellett, átgyalogolhatott velünk együtt a három kilométerrefekvő kispulyoni templomba.”Wass Albert 87„Állottunk mozdulatlanul a zsoltár szavaiba kapaszkodva, hoszszú,nyomott esztendőkön át. Míg év évre szállt el a fejünk fölött.Szelíden és gyönge védtelenül, de a szelíd védtelenség emberfelettierejével álltunk a helyünkön, míg az idegen trombitaszó jött,belerikoltott zsoltárainkba és aztán elvonult megint. Mi pedigálltunk a zsoltár árnyéka alatt… és magyarok maradtunk.”Wass Albert 8887 WA-V-A, Erdély, a megnevezhetetlen erő88 WA-ZST-Ö

540Amegváltozott világI.A FELBILLENT ŐSI REND(Kisajátítás, Csaba-legenda, a nagypapaszellemi útravalója, vakációk, Sándor bácsi)A KISANTANT ÁRNYÉKÁBAN történt román katonai betörés azalapvető értékeket, az ősi birtokhoz, az erdőhöz való tulajdonjogát is önkényesen fölszámolta. A megszállás a szülői házotthonos környezetéig hatolt. A Csaba című regény Móruca:Szentgothárd, erdeje Wass Albert gyermekkorának legmeghittebbszínhelye:„Ó, az erdő, a drága erdő, a Csongorád! Még messziről is milyenszép, milyen titokzatos! Hát még ha benne jár az ember! A vén mohosszálfák s a csend ahogy alattuk elterül... harangvirágos pojánák, holeste, mikor az árnyék megnyúlik, halk léptű őzek járnak...Csongorád az övék. Gyakran jártak ott Apával, nyári estéken vagyősszel, mikor hullottak a lombok, s az erdő sűrűje csupa szín és csupanesz. Vagy tavasszal, amikor annyi a hóvirág s a jácint s a mandikó,s álmos, kövér rigók nótáznak alkonyatkor, s puha szárnyakon szalonkákjárnak a tisztások fölött. Gyakran jártak ott, hallgatták az erdőt sa csendet. És Apa néha suttogó szóval csodálatos dolgokat mesélt azerdő titkos népeiről. Ó, mennyi minden van ott!Egyszer azt mondta Apa. Ritka, komoly perc volt, olyan, amikor afelnőttek úgy szólnak a gyerekhez, mintha felnőtt lenne az is.– Ezt az erdőt fiam, jól jegyezd meg, nem vágjuk le soha. Csak akkor,ha valami borzasztó nagy baj kerekedik egyszer. De őrizzen attólminket a Jóisten...Ezt mondta, így mondta. Nyári este volt, a nagy pojána sarkán álltak.Kint zöld fű és kék harangvirágok közt őzek legeltek. Mélyen azagyába vésődött minden szó. Sohasem fogja elfelejteni.Ó, azóta sokszor megesett, hogy gyötrő nyugtalanság hajtotta fel ahegyre a diófákhoz, kínzó vihar-szag volt a levegőben, s ő felszaladt alanka tetejére megnézni az erdőt. S az erdő ott volt mindig. Komolyan,sötéten állt a legelő fölött, nyugodt nagy fáival, mintha a biztonságots a rendet őrizte volna ezen a földön. Mindig megnyugodott, amikor

A felbillent ősi rendmeglátta súlyos sötét tömbjét a hegyre nehezedni. Megkönnyebbültenlélekzett föl, akármi fojtogatta. Az erdő áll, úgy hát nincs semmi baj.Talán csak megszokásból igyekszik oda. Az istállókban most is úgyvan minden, mint ezelőtt. Mórucon nem változott semmi, lidércesálom az egész felfordulás, amit Kolozsvárt látott. Valami történtugyan, annyi bizonyos. De nem lehet olyan nagy baj, hiszen a csikóks a borjak esznek rendesen, az istállókban tisztaság és rend van, akárcsakeddig. És az erdő is ott áll, ó, ez egészen biztos, csöndes és komor,mint mindig a fehér a zúzmarától.Jókedvűen halad, a hetek óta ránehezedő feszültség már felengedett, ó,hiszen nincsen semmi baj, úgy van minden, mint régen.Fölér a tetőre. A görcsös vén diófák széttárt ágaikkal markolják atéli ragyogást. A fenyőkön vastag a hó. Nagy, lomha ölyv száll fel egyfatetőről. A gyermek megáll, a friss, tiszta levegőt mélyen leszívja.Nagy boldog csend veszi körül. Kereken nyújtóznak a dombok, lustán,mint álmos gyermekek a paplan alatt.Egy pillanatig meleg nyugalomban áll ott, de hirtelen megdermeda szeme. A lélekzete elakad, a szíve borzadva torpan, mint ki jégfalbaverődik.Az erdő!Túl, a Csongorád szálasában széles, mély hasadás látszik. A gerincenmegritkult szálfák, mint foghíjas fésű karcolják az eget, s bentaz erdő szívében egy óriási folt le van tarolva! S a csenden át fülébevágódnak a fejszecsapások! Sok, sok fejsze döng!Jaj! Istenem! Irtják az erdőt!Irtják az erdőt... az erdőt!...Megfagy a vére. Mozdulni se tud. A fülében, az agyában, a torkábanmázsás pöröllyel ver a szíve. Iszonyú mélység szakad föl valahol alábai alatt. Valami zuhan. Zuhan.Ő. Móruc. A világ. Az Isten. Szürke fal mered föl kereken.Szuronyokból. Éles, hideg, nyers szuronyokból. A fal rádől a világra.Vége. Mindennek vége.Áll. Mozdulatlanul. Jégből való rémült gyermekszobor a lanka tetején.S túl döng a fejsze. Vén, mohos fák recsegve eldűlnek. Nyögve,sóhajtva vén mohos világok összedűlnek. És semmi sem marad. Tarsebek a didergő földön. Méltóságos, szép szálaserdő helyén vacogócsonkok. Dúlt csonkjai nyugalmas, békés, boldogabb koroknak.” 8954189 WA-CS

542Amegváltozott világImpériumváltás vidéken, 1919„Tíz esztendős erdélyi gyerek voltam, amikor a trianoni úgynevezett»békekötés« eredményeként Erdély román megszállás alá került, ésaz egyenes termetű, egyenes beszédű kakastollas csendőr helyét egytucatra való lompos és alamuszi, kopott katonaruhába bújtatott oláhfoglalta el, egy rendetlenül öltözött gyalogos szakaszvezető vezetésealatt, aki egymaga értett valamicskét az írás-olvasás mesterségéhez,ezzel szemben azonban ravaszabb volt a rókánál is, ahogy ezt hamarosanmegtanultuk.Azzal kezdődött, hogy valaki ellopott az istállóból egy fejőstehenet.Ilyesmi még nem történt azelőtt, és apám leküldte a tehenészt a falubaa bíróhoz. Az pedig tovább küldte őt az újfajta csendőrőrsre. Így aztánjó félórára becsoszogott hozzánk az újfajta csendőrparancsnok.– Az enyim név Munteanu – mutatkozott be a szakaszvezető –, hallomneked hiányzik tehén?– Ki ellopta? – akarta Munteanu tudni.– Ha tudnám, magam mennék érte – felelte az apám. – De így, a tedolgod kell legyen, hogy felkutasd. Te vagy itt a törvény, azt beszélik.– Jól beszélik – bólintott a kis sovány emberke –, én visszahozza nekedtehén még este fejés előtt.Azzal elment, s egy óra sem telt bele, ott volt a tehénnel.– Ki lopta el? – akarta tudni apám.– Ez hivatalos titok – súgta titokzatosan Munteanu –, én néked nemmondhatja. De azt tudom megcsinálni, hogy több ilyen lopás ne történhessen.– Azzal megsúgta apámnak a titok kulcsát.– Te fizetsz nekem minden hónapban negyven lej. Költségekre – tettehozzá –, és adsz minden héten két liter bor a pincédből, barátságra.Minden tavaszkor két kicsi malac, minden őszkor, pálinkafőzés idejénegy korsó a kisüstiből, s amíg te élsz, és én élek, nem lesz itt többlopás, semmi.Így is történt. A román rend embere megkapta apámtól a maga járandóságát,és ha el is tűnt olykor ez vagy amaz, rendszerint meg is kerülthamarosan.”A VISSZAEMLÉKEZŐ CSABA-REGÉNY egy következő fejezete a kisfiúéletre kiható megbotránkozásának és apja tehetetlen fájdalmánakállít részvétteljesen tárgyilagos emléket. Wass EndreMárton úrral azonosítható, Albi pedig a történet Füleki Ferkója.

A felbillent ősi rendA fegyverbeszolgáltatást végző román hatósági emberek édesanyatöbb éve lezárt szobáját is feldúlják.A leírás életrajzi hitelességét nem csorbítja, hogy a valóságbannyolc éve elvált asszonyról, mint halottról emlékezik meg a szerző.Életének ebben az időszakában már nem volt átjárás az édesanyaéletébe, valóságos kapcsolatuk akkor már véglegesen megszűnt.Persze az anyaemlék járta a maga kiszámíthatatlan útját akamasz, majd a felnőtt férfi lelkében.Az alábbi jelenet újabb sebbel tette nyomasztóbbá a gyermekkortitkait. Ugyanakkor fontos felismeréssel gazdagítja a gyermeket:apja tehetetlenségével és dühével azonosságot érez! Azérdes, kemény viselkedésű ember az övéhez hasonló, sőt annáljelentősebb erejű fájdalmakat rejteget. Különös képlete a sorsnak,hogy történelmi-emberi megpróbáltatások teszik megértővé apjaszeszélyes jelleme iránt:„Másnap különös vendégek érkeznek Mórucra. Négyen vannak,autón jönnek a házig, és első dolguk, hogy összeterelik a cselédséget akonyhába, és senkinek elmozdulni onnan nem szabad. Az elképedve elősietőMárton úrnak megmutatnak egy írást, mire az semmit sem szól,csak ránt egyet a vállán, és beereszti őket a házba.Sorra járják a szobákat, mindent felforgatnak, felszedik a szőnyegeket,leemelik a képeket a falról, beleturkálnak a fiókokba, még a falakat is megkopogtatják.A fegyverállványról elszedik a puskákat, a pipázó faláról letépikazt a rozsdás, öreg kardot, amely még a nagyapa nagyapjáé volt. AzApa íróasztalában hatalmas pisztolyt találnak, azt zsebre vágják, belenézneka levelekbe, úgy tesznek éppen, mintha övék lenne a ház.Márton úr zord arccal áll mellettük, és nem szól egy árva szót sem.Csak a szemöldöke rándul meg néha, csak a keze van ökölbe szorítva.Aztán elérkeznek a sarokszobához. Ferkó ijedt arccal sompolyog utánuk,vajon mi lesz most?... Az az Édesanya szobája. Ferkó nem emlékszikrá, nagyon kicsi volt még, mikor Édesanya meghalt. De aztmondják, azóta nem járt abban a szobában senki. Az ajtaja zárva vanmindig. Nastasia, a cselédlány, lámpagyújtás után nem mer elmennia közelében. Vajon a titokzatos zárt ajtó mögött mi lehet? Régen, néhányszorkérdezte Apát. De olyankor elsötétült az arca, és nem felelt ésrosszkedvű volt sokáig.A Ferkó fantáziája már évekkel ezelőtt benépesítette a titokzatos szobátvad és félelmes dolgokkal. Édesanya van ott biztosan üvegkoporsóban,mint a mesében a királyleány. És fekete a szoba, tiszta fekete, és olyanmozdulatlan ott a csend, hogy gondolni se jó rá. Abban a szobában lakika borzasztó, a halál.543

544Amegváltozott világAz idegenek oda mennek, rázzák a kilincset. Az ajtó zárva van. Apátnézi. Apához szólnak.– Nyissa ki, kérem.Rekedt hangon felel. (Milyen sápadt az arca szegénynek, nézni sejó...)– Abban a szobában nincsen semmi olyan, amit az urak keresnek.Elhunyt feleségem szobája volt.– Nem tesz semmit, kérem – vakkantja az egyik –, tessék csak ide adnia kulcsot.Az Apa hangja könyörgéssé torzul.– Azóta sem járt abban a szobában senki... tessék már elhagyni...Az idegenek összenéznek. Ravasz mosoly van az arcukon.– Aha. Nem akarja, hogy bemenjünk.– Becsületszavamra nincs ott olyasmi, amit az urak keresnek!Gúnyosan legyint a vezetőjük.– Azt bízza ránk uram. Adja a kulcsot, vagy nem adja?Apa egymásra harapja a fogait. Nem szól.– Akkor feltörjük. Hozzátok a feszítővasakat.Már indul az egyik a feszítővas után. Rázzák a kilincset, recseg azajtó. Apa megfordul, az íróasztalhoz megy. Kihúz egy fiókot, keresgélbenne. Aztán visszajön. Hamuszürke az arca, csikorognak a fogai.– Hóhérok – hörgi –, nesztek.Egy kulcsot lök eléjük a földre.– Na-na! – csattan fel a kis köpcös vezetőember hangja –, de Apa csakránéz, egy sötét, borzasztó sötét pillantással, és elhallgat ettől. Csak egypillantás ez, de érzi Ferkó, hogy most valami mélységes meredély szélénállanak, s még halál is lehet ebből.De aztán megfordul Apa, hátat fordít nekik, és kimegy a szobából. Ésa keze ökölben, és az arca mintha kőből, szürke kőből lenne. S minthalövés döngene végig a házon, mikor az ajtót becsapja, megremegnek azablakok is tőle.– Ezt drágán fizeted meg disznó magyarja – dünnyögi a köpcös utána,és felveszi a kulcsot.Csikordul a zár, az ajtó kinyílik. Az idegenek bemennek. Hallja, ahogya köpcös rendelkezik.– Nyisd ki az ablakot.Közelebb húzódik a nyitott ajtóhoz. Kíváncsi rémület borzongatja.Vajon igazán ott van az üvegkoporsó?...Remeg a térde, ahogy az ajtóhoz lopódzik. Benéz. Nincs üvegkoporsó.Nem fekete a szoba. Olyan éppen, mint minden más szoba... két ágy vanbenne, és a falnál szekrények, és az ablak mellett óriási tükör... világos

A felbillent ősi rendsárgára van festve a fala, és szép könnyű csipkefüggönyök lógnak... ésmindenütt vastag a por, és valami nehéz hideg szag áramlik belülről.Az idegenek a szekrényeket túrják. Mindenfélét kidobálnak belőlük.A köpcös a kezébe vesz valamit, valami könnyű rózsaszín holmit, ésegy megjegyzést tesz. A többiek odanéznek, s csúnya torz vigyorgásterpeszkedik széjjel az arcukon. A köpcös is vigyorog, belemarkol a rózsaszíndologba, és mond valamit. Röhögnek.Ferkó tud románul. Ha nem is érti világosan, amit a köpcös mondott,de sejti, és elvörösödik. Elfordul az ajtótól, s úgy oson el, mint tolvaj, akilopott. Csúnya, nyers titkot lopott.A furcsa vihogás, s a mohóságtól eltorzult arcok sokáig elkísérik, svissza-visszajárnak. Sokáig, mindig.”545Később ez az északkeletre néző emeleti szoba lesz az író dolgozószobája.„… a gróf úr írószobája kicsit úgy Cege felé, északkeletneknyílott az ablaka, rózsaszín szobának hívtuk. Kicsi szoba volt. Volt egysötét rekamié, sarokban volt az íróasztal, volt egy hintaszék, a másikoldalon meg egy hármas-szekrény volt egy spanyolfallal.” 90AZ ERDÉLYI MAGYAR FÖLDBIRTOKOSSÁGOT, majd később a faluközösségierdőbirtokosságot is ellehetetlenítő román birtokreforma kisebbségbe került magyarságot nemcsak gazdasági esélyeitől,de a társadalmi talpra állás minden reményétől is megfosztotta.Az anarchia, a káosz, a letargia először a közigazgatásban dolgozókkiűzéséhez, szebb kifejezéssel: repatriálásához vezetett, majdelérte Erdély vidéki lakosságát is.Ideológiai értelmezések és társadalmi érdekek különbözőségemiatt a vidék társadalma is megosztottá vált. A magyarságranézve erősen káros, de össztársadalmilag is kórosnak tekinthetőpolitikai változás minden vonatkozásban felkészületlenül érteNagy-Románia társadalmát. Szociális ellentét, korrupció, sovinizmus,ún. faji előítélet melegágya lett a Balkán szemefénye.Wass Albertnek már többször idézett, még az első világháborúelőtt megírt remekműve, a Csaba noha esztétikai értelembentöbb mint ennek a korszaknak a bemutatása, de cselekménye valóságoséletrajzi elemekből szövődik, s minden részletében egybátrabb, nyitottabb, a lepusztult helyzetből kiutat kínáló társadalmiszemlélet megnyilatkozása.90 Turcsány Péter – Vincze Zsófia: Komoly, okos, csendes ember volt Albi gróf, PoLíSz 98. szám.

546Amegváltozott világA visszaemlékező írói módszer mellett érezni a korban, az eseménysorbanbenne élő élet valósághű leheletét. A korban valóbenne foglaltság élményét epikailag nagyszerű megoldásokkalosztja meg olvasóival az író!A megidézett, személyes hitelességű szituációk, párbeszédek,emberi törekvések egy vereségbe taszított nemzet, egy értékeitőlmegfosztott birtokosi és polgári osztály élet-halál harcába éstalpra állási kísérleteibe engednek bepillantást. Nem akármilyenmódon: egy kibontakozó élet igazságérzetével, és nemegyszeregy fantáziagazdag gyermek visszapillantó szemszögéből.A demagóg nevelő és a felvilágosult földbirtokos„– Szétosztják a nagybirtokokat. Ezentúl nem lesznek nagybirtokok.Ezentúl nem lesznek szegények és gazdagok. Csak mind egyformarendű ember.Sokat beszélt még Farkas úr esténként hasonló dolgokról. Szegényekés gazdagok dolgáról. S hogy ezentúl másképpen lesz minden.Sovány arca kipirult ilyenkor, szeme megfényesedett, s érthetetlen,idegen szavakat mondott, és támadt ebből kifolyólag. Egyszer ebédalatt. Bandi úr volt ott Némából, csak úgy futólag, valami vetőmagügyben,s ott ragadt ebédre. Széles, nagy barna ember, nehéz szavú,nehéz öklű, jól ismert ember azon a vidéken. S túl a hegyen szomszéd.Ő kezdte el, leves után.– Kétszáz holdat akarnak meghagyni nekem. Hát jó. Tehetik. Őkvannak többen. De ebbe fog tönkremenni a nép is, meg az ország is.Én mondom neked!Márton úr sötéten s szótlanul bólintott néhányat. S ekkor Farkasurat megszállotta az ördög. Csakis így lehetett, mert másképpennem merte volna kitátani a száját. Pedig kitátotta. Még hozzá ilyenmódon.– Mért tetszik gondolni? Hiszen a nép nemhogy tönkre menjen, demeggazdagodik, s ezáltal elégedett lesz, ami az országnak is haszon!Hogy Bandi úr abban a percben meg nem ette a házi tanítót, az taláncsak azért volt, mert undorodott tőle. De még a nyaka is kivörösödött,s úgy dagadt a gallérban, hogy majd szétvetette.– Gazdagszik az anyja kínját a paraszt, dehogy is gazdagszik! Azthiszi maga barátom, elég az, ha valakinek odanyomnak az orra aláegy-két hold földet, hogy nesze, élj meg belőle? Ahhoz a földhöz mar-

A felbillent ősi rend547ha kell, eke kell, borona kell, tudás kell, pénz kell! Azt ki adja? Majdad kölcsön neki más, uzsorakamatra. Aztán néhány év múlva elárverezikaz egészet, s újra csak ott vagyunk, ahol voltunk. Azaz hó!Megálljunk. Nem ott vagyunk, ahol voltunk. Mert először is, az a parasztelszokik a munkától. Maga urának képzeli magát, és nehezenmegy el újra napszámosnak. Aztán meg hova menjen? Hozzám? Azén kétszáz holdamon nem lesz annyi munka, hogy eltarthassam veleaz egész falut, mint eddig. Ember! Én huszonnyolc családot tartottamkenyérrel a mai napig! Ezentúl majd eltartok nyolcat. De azzal ahússzal mi lesz, azt mondja meg?!Dörrent a Bandi úr hangja, s mikor az asztalra ütött, ökle nyomántáncoltak a poharak.” 91_________KETTŐS HELYSZÍNEN ÉLI továbbra is a czegei Wass család a magaéletét, a regénybeli Fileki Ferkót (Albit) a nyáron ismét várjaMezőzáhon a nagyszülői szeretet, a még mindig nyugodt, csöndeséletmód falusi réve:„Ferkó szerette Mezőgöcsöt. Ott lakott Nagyapó és Nagyanyó, magastetejű kicsi házban, öreg fák közé rejtőzködve, a falu felett. A tornácelőtt rózsaszínű mályvák nyílottak nyáron át. A szabadba nyíló derűskis ebédlő falán öreg kakukkos óra, mellette fegyverállványon két viharvertpuska. Odébb nagy színes kép, Kossuth búcsúja. A pipázó asztalánbőrkötéses kopott Biblia. Magyarok története. Szabadságharc. Az ablaknálNagyanyó pasziánsz-asztalkája. Kint sötétzöld, dús orgonabokrok,fehérre meszelt törzsű gyümölcsfák, piros borízű alma.Volt annak a háznak valami bájos, szép hangulata. Nemcsak a birsalma-sajtok,nemcsak a borízű almák. De az egész úgy, ahogy volt. Alangyos délutánban szunyókáló tornác, mikor Nagyanyó a karosszékbenhorgolt, Nagyapó széles tálcán fuszulykát szemelt, és csend volt,csak a lompos öreg Tisza lihegett olykor a lépcső alatt, s az ebédlőbenidőnként kakukkolt az óra. Hallani lehetett a nyáj kolompját szemközt alegelőről, s ha a kertben egy alma pottyanva lehullt. Vagy a méhesben,amikor ültek, s Nagyapó mesélt régi időkből. A kaptáraknál sürögtek améhek, s Nagyapó beszéde nyomán szép ezüst meseszálak szőtték tele avilágot, melyek olyanok voltak, mint egy jó, békés, megöregedett Istenezüstös szakálla.91 WA-CS

548Amegváltozott világDe ezen a nyáron már nem olyan volt Mezőgöcs, mint máskor.Nagyapó nem mesélt többet. Furcsa hosszú botjával a kert utacskáitjárta, egy-egy gyümölcsfa előtt hosszasan megállt, felnézett és megcsóváltaa fejét, s míg kis kék szemei ködösen felnéztek az égbe, kicsit csodálkozó,kicsit csalódott arccal ezeket motyogta.– Milyen különös, Istenem, milyen különös.Ezt, mindig csak ugyanezt. Ferkó is megnézte olykor a fákat, és nemértette, hogy mi lehet rajtuk olyan különös. De valahogy ösztönösenmégis megsejtette, hogy nem is a fáknak szól ez, valami másnak, valaminagyobbnak, talán az egész világnak szól. És ilyenkor sírni szeretettvolna, mert eszébe jutott, hogy Nagyapó már öreg ember, és egyszermeghal, és akkor Mezőgöcs is meghal vele együtt, és soha-soha többetnem lesz a világ olyan, amilyen volt.S mintha máris változni kezdett volna. A falusi gyerekek már nemjátszottak vele úgy, mint máskor. Ha átkocsiztak a falun Nagyapóval,az emberek már nem süvegelték meg úgy a kocsit, mint egy esztendővelazelőtt. A korcsma előtt sok ember állt mindig, s megesett, hogy egyiksem köszönt, csak kemény, zord arccal néztek utánuk. A földekért voltmindez.De azért fent, a kicsi ház körül még alig látszott valami változás.Szuszána énekelt a konyhán, s Jani tilinkót faragott, döngött a méhes, amályvák langyos szagot leheltek, s a ház mögötti nagy fenyők csúcsainvijjogó vércsék kergetőztek.Csak éppen, hogy a Tisza gyakrabban ugatott. Olykor felriadt álmából,idegen szagot érzett, s lassú, mély ugatással a major felé szimatolt.A gazdatisztnél idegenek jártak. Mérnökök, telekkönyvi urak. A földértvolt ez is.De vasárnap délelőttönként még mindig jöttek ügyes-bajos parasztokNagyapóhoz. A tornác alatt megálltak, úgy köszöntek »kezitcsókolom«,és kalapjukat kezükben tartva, hosszasan beszélték nyomorúságukat.Nagyapó a tornácon állott. Bólogatott az embereknek, néha beleszólt abeszédjükbe, tanácsokat adott, segített rajtuk ezzel-azzal, s mikor hálálkodvabúcsúzni kezdtek, bölcs és szomorú mosollyal a szája körül ezeketmondta még nekik.– Lássátok, hogyan pusztul a világ? Az emberek a gonoszság útjainjárnak, ravaszsággal, gyűlölettel akarnak segíteni magukon, s mindromlásba mennek. Mert csak az igazság s a jóindulat viszi előre az embert,bizony, csak az igazság, a becsület s az egymás iránti jóindulat...Az emberek bólogattak, úgy van, bizony úgy... azután elmentek. SNagyapó sokáig állt még a tornácon, s nézett utánuk. Apró kék szemeivelki tudja, hova látott. Aztán belefáradt a nézésbe is, a látásba is.

A felbillent ősi rendLegyintett egyet, tétovát, s csak úgy mondta magának vagy a Tiszának,vagy a tornácnak és a kertnek.– Az emberek az ördög felé haladnak, nem az Isten felé. Már remélem,úgyis meghalok hamarosan...Azzal hosszú botjára támaszkodva, elindult kedves gyümölcsfáiközé.” 92549A MEZŐZÁHI LÁTOGATÁSOK valahogy mindig nagy jelentőségűeka gyermek, majd a fiatalember életében. A későbbi regény alapjátadó Csaba-történet archetípusa, a bajban visszatérő hős legendájais itt lesz számára sorsszimbólummá.Itt válaszol nagyapó a gyermek kérdésére: Miért nevezik aTejút csillagait Hadak útjának? Miért és mikor jött vissza azonAttila király fia a székelység megsegítésére?Itt álmodik először Csabával, Attilával és álnok gyilkosávala Szőlőstetőn a szabad szénán a nagyapával együtt alvó kisfiú.Álmában itt szabadítja meg az ármányosan lekötözött Csaba királyfit:„– Jaj, fussunk, fussunk! – kiabálta, s úgy érezte, a szíve kiszakad azijedtségtől.– Hova te? – kérdezte egy dörmögő hang a hűvös sötétségben, s egykéz megrázta a vállát.– A hadak útjához... felelte Ferkó félig álomban, félig ébren.– Soha se fussál. Eljön az tehozzád anélkül is, ha megérdemelted –mondotta Nagyapó hangja a sötétben.”A MEGRÁZÓ ÁLOMLÁTÁS egy későbbi, Bandi úrral 93 való agárvadászatalkalmával bontakozik ki életcélt adó feladattá:„Nem is volt igazi álom, csak olyan ébren-álom, amit olyankor álmodikaz ember, ha sokáig szótlanul, önmagába felejtkezve ül. Egészenfurcsa volt. Csak egyszerre valahogyan eszébe jutott, hogy így ülhettekannak idejében a menekülő húnok is valahol egy tűz körül, sötét, hidegerdő közepében. S már látta őket. Amint összeboruló, bús, gondterheltfejjel falatoztak, súlyos szavakat mondottak néha, és nagyokat hallgattak.És így ült ő is akkor, Csaba királyfi. Valamivel távolabb tőlük, kivágottfatönkön. [...]92 WA-CS93 Éltető uraság, a híres némai fölbirtokos, több Wass Albert-regény meghatározó alakja

550Amegváltozott világHátul a kipányvázott lovak, elöl a tűz s fáradt, szótalan, rosszkedvűhúnok.Ő aztán felállt, és azt mondta.– Ne búsuljatok. Elölről kezdünk mindent. Építünk új országot.Szebbet. Boldogabbat. Csak a magunk számára. Ne féljetek, megsegítaz Isten. Most pedig előre, utánam! Ők pedig felugráltak mind a tűzmellől, arcukon kinyílott a lelkesedés, s ujjongva kiabálták:– Úgy van! Éljen Csaba királyfi! Elölről kezdünk mindent! Éljen azúj ország!Szép volt, hatalmas, boldog pillanat volt.”Álom és mese között valahol félúton(Utolsó napok Szentgothárdon)„Attól kezdve gyakran adódtak ilyen álmai Ferkónak. Be leélte ma gát az ébren álmodásba, ál mát meg tud ta sza kí ta ni, és új rael kez de ni, va ló sá gos má sik élet évé vált a me se.Esténként leginkább, mikor ott ültek a kis szobában. A kályha melegendu ru zsolt, Far kas úr el he vert az ágyon, s kör mét váj ta, ő meg alec ke fö lé ha jolt, mint ha el mé lyedt vol na a ta nu lás ba. De sze me nemfogta a betűt. Húnokat látott, rengeteg erdőket, épülő falvakat.Vagy dél utá ni kó szá lá so kon, egye dül, ami kor a lá bai gé pi e sen vittékdomb ról-domb ra, kes keny me zei uta kon. Ilyen kor szé le senk i á l m o d t a a z e g é s z m es é t . Vo l t a k k é p e k , m e l y e k h e z t ö b b s z ö r s z í -ve sen vissza tért. Az ilye ne ket mind annyi szor új ra él te. Kü lö nösvolt. Né ha olyan tisz tán lát ta ma gát, mint ha va ló ban már át él tevol na mind azt.Oly kor ap ró, fe ke te sö ré nyű lo von ült. A nye reg ká pán kard csün göttés csákány. Mögötte sokan voltak. Barnaarcú, komor emberek. Némelyek nek vé res seb volt a fe jén, má sok fel kö tött kar ral lo va gol tak.Sö tét, csön des er dő kön men tek át.Oly kor tá bor tűz nél ült és ter ve zett. Kö rü löt te aludt a tá bor, csakaz őr tü zek nél áll tak moz du lat lan ala kok, s az éj sza kát fi gyel ték.Oly kor meg épí te ni kez dett, és ezek vol tak a leg szebb ál mai. Magasföld sán co kat há nya tott, fa la kat emel te tett, me ne dé ket em bernek,jó szág nak. Fel szán tat ta a völ gye ket, meg ta ní tot ta az em be reketbú zát ter mel ni, te he net tar ta ni, gaz dál kod ni. Ezt az ál mot elis ját szot ta né ha, ha sza bad dél után volt és szép, lan gyos idő, s akert ben raj ta kí vül sen ki. Vár rá lett olyan kor a mo gyo ró bo kor, az

A felbillent ősi rend551orgonalugas, min den ró zsa tő egy-egy fa lu, s a fal vak kö rül gu lyákés mé ne sek: gaz dag, szép or szág volt a húno ké. S né ha el len ség törtreá. Fel dúl ta a fal va kat, el haj tot ta a mé ne se ket, a vá ra kat ost romalá vet te. Egy-egy vá rat el is fog lalt oly kor, a mo gyo ró bok rot vagyaz orgonalugast. De az tán jött ő, Csa ba ki rály fi, fek et es örén y űgyors lo ván, s mö göt te ezer vá lo ga tott vi téz, és az el len ség fut vame ne kült. Meg esett az is, hogy csa tát vesz tett Csa ba. Ezek szo morú,igaz ál mok vol tak. Nem is já ték már: ön kín zó be is me rés. Ilyenkorme ne kül ni kel lett, sö tét er dők, nagy he gyek kö zé, s a he gyekte le vol tak se be sül tek kel, buj do só né pek kel.De az tán új ra, meg új ra elöl ről kez dő dött min den. Össze gyűj töt tea me ne kül te ket. Se re get csi nált be lő lük. Ő ma ga osont le az el lenségtá bo rá hoz éj sza ka, hogy hí re ket sze rez zen. Az tán raj ta ü tött azal vó el len sé gen. Éj sza ka gyúj tot ta rá juk a tá bort. S az el len ség futott.És ak kor új ra kez dő dött az épí tés. Ké te zer em ber fát dön töttészak ra a mo gyo rók tól, ké te zer em ber kö vet fej tett a ba zsa ró zsákalat ti bá nyá ban. Vá rak nőt tek ki új ra, fal vak tá mad tak, mé ne sek,gu lyák sza po rod tak. Kü lö nös, szép já ték volt ez, álom és me se között,va la hol fél úton. S hát tér ben, kö dö sen Nagy apó hang ja, minttávoli valóság.Azon a fül ledt, ki csit bo rús nyá ri es tén, ami kor Ferkó Mórucra visszaérke zett, ha jolt le elő ször az ég a mo gyo ró bo kor hoz, s fé nyes csil lagútonCsaba vitézei vágtattak alá, hogy rendet csináljanak. A harangozókharangoztak, a falvak égtek, méneseket és gulyákat hajtott ela z el len s ég é s ra bs z íjra k ötöz öt t emberek et. De Cs a ba k i rál y fi ren detcsi nált azon az es tén, szép, igaz sá gos ren det.Két hét múl va az tán új ra el ment. Ez már szo mo rú bú csú zás volt. Avárak bástyáin fekete fátyol lengett. Könnyes nagy harangot vert valaholegy láthatatlan sötét harangozó. Máriskó is sírt a konyhaajtóban.Gyu ri fel tet te a poggyászt a bak ra.– Áld ja meg a Jó is ten, drá ga úr fi.Az tán men tek. Nem ezer vá lo ga tott le ven te élén, egye dül in dult Csabaki rály fi, messzi ide gen be. Nem is volt ki rály fi, csak bujdosó szegényle gény. Hogy még is szép és nagy cé lért megyen, se gít sé get hoz ni,azt csak Már ton úr tud ta egye dül, aki mel let te ült a dö cö gő ko csin, ss z e mé re hú z ot t k ala pja alat t s ötéten, mé l yen el gon dol k o z ot t.” 9494 WA-CS

552Amegváltozott világ1919 ŐSZE: Albit a család beíratja Kolozsváron a Farkas utcaiReformátus Gimnáziumba.„– Én is ott tanultam, apám is ott tanult. Most rajtad a sor. Eridj, szokjálaz élethez.” – indítja útnak a regénybeli Márton a fiát, Ferkót.A valóságban is így történt. Albert mostohaanyja nagybátyjáhozköltözik a Majális útra. Távolodás az otthoni védettségből.Önállóság. Egyenrangúság. Itt lett először: komolyan vett ifjúember.Nem a dajkák játékszere, nem a nevelő idomított Kisgrófja,nem lelki védettséget élvező unoka. Hanem: diák, aki önmagáraés egy jóindulatú, rokon, polgári családra van utalva.1919. KARÁCSONYI VAKÁCIÓ, SZENTGOTHÁRD: a falubeli volt iskolatársakújra együtt indulnak játszani, kitört a gyerekek köztiújabb ellenségeskedés, de a jeles tanulók még együtt maradtak.A zsidó boltos fia és az oláh pópa lánya védelmébe vette a gróficsemetét:„A falunk alatti nádas szegélyein simára fagyott addigra a jég, s a falugyermekei oda gyűltek ki csicsonkázni. Nekem korcsolyám volt, Tóninakis, a román pap leányának is. A hazaérkezésem utáni napon fogtam akorcsolyámat, és lementem vele a nádashoz, mint ahogy azt azelőtt valóévekben is tettem. Tóni már ott volt, Florica is, körülöttük egy tucatnyioláh gyerek. Lármásak voltak, de amikor megláttak közeledni, elnémultak.»Niteláj Kicsigrof« (nézd a Kicsigrófot), hallottam az egyik gyerekszavát, fojtottan. Valamennyien engem néztek. Aztán egyik nagyobbgyerek csípőre tette a kezét: »Itt most Romania Mare – szólalt meg harciasan–, unguroknak kuss!« »Ungur-bungur puppen kur« (magyar,csókold meg a fenekemet), heccelődött néhány kisebb fickó, kórusban.Éreztem arcomba futni a vért, de csak mentem tovább a magányos fűzfafelé, ahol a korcsolyámat szoktam volt felkötni. »Tine gura – szóltreájok Tóni –, fogjátok be a szátokat! A föld itt a jég alatt még mindigaz ő apjáé!« »De már nem sokáig! – felelte vissza harciasan a szóvivő.– Hallottátok, mit mondott az új notar a községháza előtt! Elveszik azuraktól a földet! El hát – helyeseltek néhányan –, Romániában románokéa föld. Mehetnek a magyarok Budapestre!« A pópa lánya szidnikezdte őket a maga nyelvén, szapora szóval, nem értettem meg a felétsem. Tóni fölemelte újra a kezét.»Buták vagytok! Bolsevisták beszélnek csak így! Az urak továbbrais urak maradnak Romániában is, ti buták. Csak annyi földet vesznekel tőlük, amit a törvény előír, hogy mindenkinek jusson belőle. De aMariásza továbbra is Mariásza marad ott fönt a kastélyban, s ti tovább-

A felbillent ősi rendra is neki dolgoztok napszámba. Most fogjátok be a szátokat, buták, éscsicsonkázzatok!«Közben Florica is odajött hozzám. »Ne hallgass ezekre a butákra – sziszegtea fogai között –, az urak Romániában is urak. Mama elvitt látogatóbaa nyáron regáti rokonokhoz. Látnád, miféle kastélyok vannakott! A Sturzák, Stirbeyek, Bratiuanuk, mind nagyurak! Jövő évben odaküldenek engem, Crajovába, líceumba, hogy megtanuljam az úri románbeszédet!«Az oláh gyermekek közül néhányan morogván odébb álltak. Volt olyanis, aki visszafordult és öklét rázta felém. A többi azonban megnyugodottés csicsonkázni kezdett a jégen.Felkötöttem a korcsolyámat. Tóni is odajött, de valahogy idegennektűnt. »Változik a világ, Albika gróf – mondta fölényesen –, s nekünk isváltoznunk kell vele. A régi világnak vége. Fuccs!«Mikor este, vacsoránál elmondtam apámnak, ami ott lent a nádas széléntörtént, homloka ráncba szökött. »Okosabb, ha nem mész le többékorcsolyázni a falu alá, legalábbis addig, amíg elrendeződik valahogy avilág. Sok zűrzavar van ma mindenütt. Megmondom Antalnak, hogyvigyen le délutánonként a tóra korcsolyázni.«»Lemehetek gyalog is« – javasoltam. De apám homloka ráncba szököttújra. »Nem mehetsz át a falun, egymagadban« – felelte, és több szó errőlnem esett.” 955531920. TAVASZI VAKÁCIÓ: Wass Albert édesapja végre örömét lelia fiában! Apa és fia együtt örül a gyermek vadászsikerének.Apám szemében emberré váltam„Az első napok valamelyikén apám bekocsizott Désre, a megyeházára,s két serétes puskával tért haza. »Ennyi maradt meg – mondtabosszúsan –, a többit ellopták az oláhok. Hiába nevezik ma románoknakmagukat, oláhok maradtak továbbra is.«Aztán elővette valahonnan a »hozzávalót«, s mi elkezdtük gyártania töltényeket ahhoz a két puskához, fekete »fűstös« porral, ahogymondták, s a sörétes mellé golyót is öntöttek ólomból, vaddisznóravalót. Mikor először mentünk ki vaddisznóra, apám markombanyomta az egyik tizenhatos serétes puskát és négy hozzávaló töltést.95 WA-V-A, Dodeschati Tóni

554Amegváltozott világ– Ma te is vadászni jössz – mondta –, lőni már tudsz, Nagyapádmegtanított, míg én háborúzni voltam. Na, most mutasd meg, hogymit tudsz!Olyan büszke lettem egyszeribe, mint aki legalább egy arasznyitnőtt. S azon a napon meglőttem az első vaddisznómat. Jókorasüldő disznó volt. Odaállított apám a vereserdő alsó sarkába, mígő maga a szánnal a felső saroknál maradt. Táti ráeresztette azöt kopót lent a gyertyános szélén a disznók nyomára. Magos hóvolt, térdig érő. A kopók csaholni kezdtek, de még csak a vereserdőközepénél voltak, amikor egyszerre csak megjelent a fák közötthárom vaddisznó. Nagyapámtól tanultam, hogy az elöl fújtatócsak a koca lehetett, s hogy kocát nem lő az ember. Mikor odaértekhozzám, valami ötven lépésnyire, s a koca már eltűnni készülta bokrok között, megcéloztam a másodikat, s amikor meghúztama ravaszt, a disznó csak elnyúlt a hóban. Rúgott még, de nem keltföl többet.– »Ma ember lettél, fiam! – mondta –, az estebédnél megihatod azelső pohár bort«!Meg is ittam. Nem ízlett jól, haragos bor volt, de megittam. Így lettemapám szemében gyerekből emberré, első vaddisznóm segítségével.” 96Wass Endreés Újmama aláírásaaz abafáiHuszár-emlékkönyvbenA KOLOZSVÁRI BEISKOLÁZTATÁS új barátok, új kérdések hétköznapjaitjelenti a kisdiáknak, de jelenti vasárnaponként a rituálissáváló hegyi kirándulásokat is Sándor bácsival. „Ahogynőttem, a kötelességek falai szűkülve súlyosodtak utam két oldalán,s végül tizenegy éves koromban beszorítottak a városba.” 97 A gyermekszokik Kolozsvár életéhez, kezdetben a vidéktől való elszakadásellenszenvessé teszi a városi nyüzsgést, igazán megszeretniezt az életformát talán sohasem fogja, ha lehet, kerüliegész életében:„Sohasem szerettem a várost. Az irdatlanná zsúfolt rideg kő-Bábelt,ahol szürke kővel takarják el a földet, hogy ne látszódjon. Mintha rös-96 WA-V-A, Csak a hitünket ne veszítsük el!97 WA-TÖ, Sándor bácsi

A felbillent ősi rendtellnék, s erőszakkal akarnának elszakadni tőle. Gyökértelennek éreztema városi ember életét, nem földön járónak. [...]Szomszédok, akik nem is ismerik egymást. Szemek, melyek csak aszomszéd falig látnak. A mi házunk otthon dombon épült és megszoktam,hogy mindig messzire nézzek. Dombról-dombra kószáljak egymagamban,s ha beszélni akartam szomszéddal: tíz-tizenöt kilométertlovagoljak. [...]Ilyen előítéletekkel terhelten kerültem a Sándor bácsi házába, fent aMajális-utca közepén. Tiszta szerencse volt, hogy oda kerültem, merta ház körül fák voltak, fenyők és kőrisek, s még így, a fák dacára isnehéz volt megszoknom a várost. Jó volt, hogy oda kerültem, mert aház mégis valamivel magasabban feküdt, mint a város, s ha kiléptema kapun, hogy iskolába menjek, én ereszkedtem le hozzá, nem az énhozzám.Ezt a leereszkedést még most is jólesően érzem, valahányszorvárosba megyek. S jó volt végül, hogy oda kerültem, mert szigorú,kemény ember volt Sándor bácsi, de igaz jó ember s én míg élek, hálásleszek neki.Ezüsthajú, ezüstszakállú, egyenes tartású szép öregúr volt.Keményen csattant a szava és igazságosan. Ruhája tiszta volt mindigs gondozott, akár a tekintete s a gondolatai. Tiszta és gondozott voltéletfelfogása is, szerette a rendet, a tisztaságot, az erdőt s az igaz beszédet.Magyar volt, magyar úr, tetőtől talpig.” 98555Ne véljük a gyermek gondolatait visszaidéző sorokat romantikuselvágyódásnak, inkább a természet közelében felcseperedőgyermek otthonos létből való kiszakítottsága tiltakozikaz idegennek tapasztalt szokatlanságok ellen. A szépet,az őszintét, az igazat, ami beépül alakuló szokás- és jellemvilágába,azt az új helyzetben is felismeri, örömöt okoz neki éserősíti.Sándor bácsit éppen ezért kedveli meg, nevelésének alávetimagát örömmel; gerincessége, viselkedése példa marad számára:„Amit gondolt, azt mindig meg is mondta. Nem halkan, súgva éstapintatosan. Megmondta keményen és hangosan, hogy megértse azis, aki nem akarja. Sohasem felejtem el: egyszer az állomáson voltunkSándor bácsival. Vártunk valakit. Jött egy vasutas, és megszólítottrománul. Sándor bácsi nagyon udvariasan ezt mondotta neki:– Sajnálom, kedves barátom, de nem értek oláhul.98 Uo.

556Amegváltozott világÍgy mondta: oláhul. A frissen mázolt Nagyromániában nagy sértésvolt ez akkor. A vasutas elvörösödött, rikácsolni kezdett és odahívta arendőrt. A rendőr szigorú arccal fordult Sándor bácsihoz.– Mit mondott?Sándor bácsi ezt sem értette, de talán gondolta, hogy miről van szó.Ezt azonban nem mutatta, hanem változatlan udvariassággal mondtaa rendőrnek is.– Sajnálom, barátom, de nem értek oláhul.A rendőr mérgesen kezdett kiabálni, most már magyarul.– Román! Úgy kell mondja! Mit oláh! Vége, trekut az oláh! Itt nincsMagyarország! Itt Nagyrománia! Román! Úgy mondja, román!Sándor bácsi nyugodtan állt a kiabáló rendőr előtt, fekete kabátjában,fekete kemény kalapjában, csillogó ezüst szakállával maga volt a komolyságés a tekintély. Az állomás közönsége félénk gyűrűt képzett márkörülöttünk, de ez Sándor bácsit nem zavarta. Türelmesen megvárta,míg a rendőrből kifogyott a lélegzet, s akkor szilárd és kemény hangonezeket mondta s jó hangosan.– Ide figyeljen, barátom. Én magyar vagyok. Maga oláh – itt kesztyűsmutatóujjával megbökte keményen a rendőr hasát – és mind a kettenromán állampolgárok vagyunk. Érti? Ha maga azt mondja nekem, hogymagyar, az nem sértés, és ha én azt mondom magának, hogy oláh, azsem sértés. Alászolgája.” 991920. SZÜRETI VAKÁCIÓ, kezdetét veszi a román közigazgatás kialakítása,a magyarokra nézve jogfosztó birtokreform megvalósítása.Szentgothárd99 Uo.

A felbillent ősi rend„A következő nyáron lábász mérnökök jöttek, és osztani kezdték a földeket.»A kétezerötszáz holdból csak kétszáz marad meg« – árulta el atitkot Böjthe úr kislánya. Ő az apja irodájában hallotta ezt, aki apámintézője volt. Apámmal nem lehetett erről beszélni. Sötétnézésű voltegész nap, haragosan jött, ment, és minden kicsiség felbosszantotta.Mindenki lábujjhegyen járt körülötte.” 100557AZ 1920-AS KARÁCSONY nem sok jót ígért a szentgothárdiaknak,különösen a Wass családnak és a kisszámú magyarságnak.A következő részleteket Wass Albert Amerikában megírtKard és kasza című monumentális családregényéből idézem.Az Erőss család beszédesen azonos az író családjával. Andrásgróf, az író apja saját keresztnevét viseli, ahogy nagyapja, Bélagróf is.Az emigrációban keletkezett írásműben már nem volt szükségesa később történelmi szerepet vállaló gróftársak neveinek megváltoztatásasem. A felidézett események megtörténtéhez nem férhetkétség, éppen ezért fontos dokumentáló erővel bírnak.A kilencszáz esztendőt felölelő epikai munkában nemcsak Erdélyés a Mezőség történelmének bölcs és hiteles megidézését csodálhatjuk,hanem az író gyerekkorának, majd a román impérium alattiErdély életének részletességig menő, hiteles feltárását is:„Mikor reggeli után kiléptek a veranda ajtaján, útra készen, fent akocsi-színből akkor taszították ki román katonák a piros bőrüléses fehérmotorkocsit.– Hát azok mit akarnak a kocsimmal? – csattant fel András gróf.– Vadonatúj még, alig használtam! Nem lehetett benzint kapni a háborúmiatt – tette hozzá, magyarázva.– C’est la guerre – vonta meg a herceg-ezredes mosolyogva a vállát –,hadizsákmány!Azzal udvariasan kezet csókolt a sápadt arcú grófnénak, búcsút intettkesztyűs kezével a lépcső végében ácsorgó gyereknek, s meghajolvamutatott a nagy piszkos katonai gépkocsi ajtajára, amit akkor nyitott kielőttük a segédtiszt.– Ön után, gróf, ön után…András gróf beszállt a kocsiba, utána az ezredes, a kapitány előre ült avezető mellé, s a kocsi elindult. Percek alatt egyéb se maradt belőle, csaka keréknyomok a hóban.100 WA-V-A, Dodeschati Tóni

558Amegváltozott világSzomorú Karácsony volt. Sötét, karácsonyfa nélküli, szomorú Karácsony.A fiatal grófné kisírt szemekkel járt-kelt a házban, szótlanultettek-vettek a cselédek is, s olykor csoportba verődve pusmogtaka konyha előtt.András gróf csak két hét múlva került haza, újév után. Szamosújvárifuvaros ócska egylovas szekerén jött meg, soványan, piszkosan,szakállasan, bőrönd nélkül. Még az aranyórájától is megfosztottákDésen az oláhok. Börtönben tartották fogva.– De legalább jó társaságban voltam – próbált tréfálni –, BánffyAlberttel, Bethlen Ödönnel és Teleki Tiborral zártak egy cellába…még egy pakli kártyát is adtak, hogy ne unatkozzunk…De savanyúan hangzott a tréfálkozás. Ágyba feküdt nyomban, ésnapokig fel se kelt. Kékesről kihozták a doktort. Szívével volt baj.Míg odavolt, sok minden történt Bölényesen is. Katonák kutattákát a házat, pincétől a padlásig. Elvittek minden megtalálható puskát,pisztolyt, még a falon csüngő, ezüsttel díszített, csontnyelűelöltöltő pisztolyt is, amit valamikor ama nevezetes Erőss Gergelyviselt, aki Ocskay brigadéros ordasai között verekedett a császáriakellen. De magukkal vitték a padláson lelt piros-fehér-zöld lobogókatis, melyekre ez volt nyomtatva nagy fekete betűkkel: »Éljengróf Erőss Béla, szeretett képviselőjelöltünk!« Sőt, amint kiderült,magukkal vittek egy egész dobozra való ezüst evőeszközt is az ebédlőkredenciről, két címeres ezüst boroskancsót, egy ezüst tálcát, kétpár női estélyi cipőt a hálószoba szekrényéből, a pipázó asztalrólpedig négy ezüst hamutartót. Az altiszt, aki a házkutatást végzőkatonáknak parancsolt, egyszerűen letépte a pipázó faláról az egyikmedvebőrt, s János inas minden tiltakozása ellenére is magávalvitte, mondván, hogy szüksége van reá a téli hideg ellen. Közbenaz egyik katona megpróbálta Terkát, a szobalányt, a vendégszobaágyára teperni, de olyan két pofont kapott tőle, hogy percek alattföldagadt az arca. Végül is, társai nagy mulatságára, »Néni« és kétkonyhaszolgáló sodrófával és seprűnyéllel kergették ki a szereleméheskatonát a házból.Az istállóból két nyerges lovat vittek el a házkutatók, nyereggelegyütt, a disznóólban pedig lelőttek egy hízót, kivonszolták az udvarra,ahol szalmával nyomban megperzselték, földarabolták, és szekérrelökve elvitték magukkal. Kezán intéző erélyes közbelépéséreaztán egyéb kár nem is esett fent a kastélynál. Mindössze lent afaluban, a jegyzői irodában volt baj. Erőss Danit, a magyar jegyzőt,félholtra verte nehány részeg falubeli legény, s úgy hagyták ottvérében, az iroda padlóján. Pétra, a bíró, nem tudta, mit kezdjen

A felbillent ősi rendvele, s így a katonák fellökték őt is az egyik szekérre, úgy ahogy volt,és beszállították a dési kórházba.” 101559Az ősi Wass birtokok feldarabolása(1921)„Az ősi szentgotthárdi Wass birtok feldarabolása kezdetét vette. Kétteljes évig dolgozott ezen a két magyar mérnök 102 , s mire elvégeztéka munkájukat, a kétezer-ötszáz holdas birtokból csak kétszáz holdszántó, ötven hold legelő és ötszáz hold erdő maradt. De – és ezt a kétmagyar mérnöknek köszönhettük – ez a kétszáz hold egy darabbanmaradt meg, pontosan úgy és ott, ahol apám kívánta volt, a falubelioláhok mesterkedései és fenyegetései ellenére is.Apámat azonban iszonyúan leverte ez a veszteség. Hetekig betegenfeküdt, kétszer kórházba is vitték, és egy esztendő alatt harminc évetvénült. Nagyapám is átkocsizott többször Mezőzáhról, hogy életetöntsön belé.– Láttunk mi már karón varjút – mondogatta – ez is, az is megesettvelünk az évszázadok során, s lám mégis itt vagyunk. Kiheverjük eztis. Csak a hitünket ne veszítsük el!De apám elvesztette. A mezőzáhi ötezer holdból is csak háromszázmaradt meg és a tó. A fácánok kipusztultak ugyan, de maradtak a tóvadkacsái, és annyi volt belőlük, hogy csodájára jártak. Nagyapámmég öregen is, az élet embere volt, míg apám összeroskadt az életsúlya alatt. A rászakadt szegénységet nem bírta elviselni. Belekezdettebbe, abba, de semmi se sikerült. Adósságba keveredett újra megújra. El kellett adni a kolozsvári házat, le kellett mondani erről megarról, pezsgős vacsorákról, színésznőkről, rendre le kellett mondaniamindenről, ami számára az életet jelentette. Tucatjával hozatta anémet vadászkönyveket – mostohaanyám megspórolt konyhapénzén– és valósággal azokban élt, utazott, lőtte az oroszlánokat meg elefántokat,s már nem is ment sehova, csak ült és olvasott. Igyekezettönmagát elveszíteni, hogy ne lássa azt, ami körülötte történt. Amígén nagyapám tanácsára külföldi iskolákat jártam, írtam, dolgoztam,hogy lábra tudjak állni, addig apám, szegény, nem bírta elviselni aszegénységet, és beleöregedett a veszteségbe.” 103101 WA-CS102 A román állam megbízásából103 WA-V-A, Csak a hitünket ne veszítsük el!

560Amegváltozott világ„Öt év se telt bele, és a szétosztott parcellákat összevásárolta egyfalunkból elszármazott Marizsány nevű ügyvéd, szinte fillérekért, éső lett a »nagybirtokos«, 1120 hold tulajdonosa.” 104A birtok déli dombjai104 WA-V-A, Dodechati Tóni

A csodalátó vénember gyógyírjaII.A CSODALÁTÓ VÉNEMBERGYÓGYÍRJA561(Istenre hagyatkozva – A Hódos-tólegendája – Malomalji találkozások–Titok-karácsony – A test kalandja)Embereket ismertem meg, s rajtuk keresztül jutottammagamhoz is közelebb.WA-TŐMert hite szerint az Úristen nem véletlenül őriztemeg már kicsi gyermekként a vipera gyilkos mérgétől s az élet többi kígyójánakfojtogató szorításától.Inámi Zsófia 105Megtanultam tisztelni az ünnepeket. Az ünnep Istenajándéka, más, mint a többi nap, s arra való, hogy hétköznapi mivoltunkbólkivetkőződve tiszteljük önmagunkban az embert. Sajnálom azokat, akik nemtudnak ünnepelni. Az ünnep önmagunk fölemelése. Tiszta ünnepi ruhában éstiszta ünnepi gondolatokkal lehet csak ünnepelni, felülemelkedve a hétköznapokons apró küzdelmeinken. Csak az ünneplőbe öltözött ünneplő ember tudjamegérteni annak a kijelentésnek a nagyságát, hogy Isten az embert saját képéreteremtette.Wass Albert 1061. Istenre hagyatkozva, 1921A GYERMEKLÉLEK ALIGHA BÍRHATJA KI magára hagyatva, szenvedvea megpróbáltatások súlyát, ha egyrészt az emberi gondoskodás ésmásrészt a környezetétől kapott nagy-nagy istenhit nem segítenéát már élete kezdetén is a fájdalmon, a betegségen, a gondon.105 WAÉ106 WA-TŐ

562Amegváltozott világA nagypapa és nagymama mellett, mint láttuk, Táti, az intézőés Mányi, a szakácsné is körülölelte gondoskodásával Albit.Mégis, életmentő, életalakító találkozása kisdiákkorában egy„csodatevő vénemberrel” történt.Boldizsár, a szénégető: alapvető, életszemléletét döntően meghatározóarchetípus Wass Albert életében. A betegséget, a félelmeketoszlató erő megtestesítője, az igazságosztó táltosok időtlenkortársa.A történetet olvasván úgy véljük: még a kígyómarás is a sátánkísértése, mely alkalmat ad a gyógyításra, nemcsak a testi, hanema lelki gyógyításra is az oly zsoltáros, oly ótestamentumiidőkben:„Cserkészgyerek koromban, 1921 nyarán, megmart a kurta kígyó.Háromszor is belém fecskendezte a mérgét, mert nem tudtam kikecmeregnia tüskés kökénybokorból, ahova ügyetlenül aláfittyentem a meredekvízmosás pereméről. Mikor a fiúk végül is kihúztak onnan, úgyfájt már a lábam, hogy azt hittem, vége a világnak. Kékült is gyorsan.Sztána felett táboroztunk, a »Lügetes« szélén, Kalotaszeg csücskében.Mire nagy kínlódással fölvittek a fiúk a meredek hegyoldalból a tisztásra,ahol a sátraink állottak ügyes félkörben a kövekkel megjelölt tábortűzhelye körül, már emlékezetem is elmaradt valahol, mert csak arra emlékszemvissza, hogy tűz égette a lábamat, torkomat félelem szorította,és nagy messzeségben feltűnt cserkészvezetőnk megdöbbent arca. Hogymi történt ezután, azt csak másoktól tudtam meg rendre.Először is elvittek hevenyészett hordágyon Sztánára, Kós Károlyhoz,aki a házán dolgozott volt éppen akkor.– Orvoshoz kell vigyük, de gyorsan! – mondta a cserkészvezetőnk, deKós Károly rám nézett, s megrázta a fejét.– Arra már nincs idő – mondotta, s odakiáltott a szolgalegényéhez –,nyergeld meg a Hollót, de gyorsan ám!Aztán felkötöztek engem a kis hegyi lóra, s már vittek is, kantáron vezetvea lovat, nem le a völgybe, ahogy illett volna, hanem neki a hegynek.Fekete hegynek nevezik a sztánaiak a hegyet, ahova vittek. Alighanemazért, mert szénégetők lakoztak odafönt. Egy Boldizsár nevezetű vénemberhezvittek, akit csodatevőnek nevezett volt a nép.Hosszú lehetett az út oda föl, de nincs emlékezésem erről. Mindösszearra emlékszem – de az is lehet, hogy úgy tűnik, mintha emlékeznékerre, mert annyiszor hallottam mások szájából –, hogy egy öregemberfölém hajolt, és megkérdezte:

A csodalátó vénember gyógyírja– Mit tudsz Istenről, gyerek?S én meg kinyögtem, nehezen mozduló nyelvvel:– Ő teremté a világot…!” 107Istentől kapott első leckéjét tanulta meg a 13 éves gyermek.Élet- és hitmentő erejű tanítást kapott. Albi mint a mesék gyermeke,a javasember kérdésére félholtan is kidadogta a választ:„– Ő teremté a világot…!”5632. Tavak és a vízileány – 1924– „Carla volt a neve”„Első szerelmem is arra az időszakra esett. A szép, kék szemű, szőke leánynakCarla volt a neve, és egy Fecske nevű pej lovon jött át a szomszédból.Néha az erdőn találkoztunk. Szép idők voltak. A lovak is jól ismerték már egymást,s békésen legeltek egymás mellett, míg mi elhevertünk a fűben.Mikor füttyentettem: együtt jött mind a kettő. Bizony szép idők voltak!”WA-ATŐA titokzatos őzbak címen megírt vallomásfüzérét Wass Albertazzal a céllal vetette papírra, hogy végiggondolja addigi elteltéletének eseményeit. A fiatal író a tapasztalatain, hangulatainkeresztül önismeretre hívja olvasóit, „felismerések” sorával lepmeg. Ugyanakkor néprajzi pontosságú megfigyelései, emlékeisaját életén keresztül elválaszthatatlanul az erdélyi, a mezőségitáj ábrázolásával gazdagítja irodalmunkat is.Vízileány kibomló aranyhaja„Van azonban a mi szürke országunknak egy kincse, amit az idegenis megirigyel tőlünk. A tavaink. Azok az apró, eldugott tavacskák,melyek völgyek gödrében, dombok hajlatánál itt-ott szerényenmegbújnak, behúzódva fűzfaberkek és nádasok közé, s melyeket hadombtetőről nézünk, olyanok, mint kis üvegszilánkok. Valamikoregy nagy tükör volt az egész, de az emberek sokat nézték magukatbenne, s hiúságukban gőgösek lettek és ostobák. Akkor meg-107 WA-R-H, Előszó

564Amegváltozott világharagudott rájuk Isten, s büntetve nevelő kezével a pompás tükrötpozdorjává zúzta. Nehány szilánkja a völgyek közé széthullt.De naphosszat csak az eget tükrözi s a föléje hajló dombok színeit.Éjszakánként messzi csillagokat s piros pásztortüzeket néha, erdőgerinceinken,amikor kigyúlnak. Halkan sikló csónakunkból nemszívesen hajlunk föléje. Mert arcunk torz vonásait látjuk meg fodrozódótükrén, s ezt bizony nem szeretjük.Gyakorta állunk meg esténként nádasok szélein, mikor a párás levegőbenvadrucák szárnya suhog, a domboldalak barnás-vörös színe halkulvafoszlik, s az ég kendős magasságában bús szavú gémek hívogatjákegymást. Karunkra fektetjük a puskát, és várunk. Valójában talánnem is a húzó vadrucákat, hanem az alkonyat varázslatosan szép hangulatát,mely bűvös hálót kerít a gondolatainkra, s megszelídíti azokat.Sokszor van szükség erre a szelídítésre, az élet kis és nagy háborúi közt,hiszen néha annyi bánat és harag gyűl össze bennünk, hogy van az esténekdolga, amíg összebékéltet a világgal. Ha mindenütt lennének aföldön ilyen csöndes estéket lehelő tavak, s ahány megbántott embervan, mind kijárna rájuk, magányosan és naplementekor: hiszem, hogya világ is más lenne akkor, s háborúk förgetege helyett a béke csöndjezsongatna álomba népeket és országokat.Suhanckorom legkedvesebb emlékei közé tartozik a tó. Alig zöldülta tavasz, már ott bujkáltam Árszintya bácsi rozoga csónakján a nádasútvesztőit, bogarakat, halat, madarat figyelve s az élet ezer titkosmoccanását. Ez a csónak hat szál deszkából tákolt vén skatulyavolt, olyan, amit itt luntrának nevez a nép. Hosszú rúddal kelletttolni előre sátéban, iszapban s azokon a kanyargó keskeny ösvényeken,amit a halászok nyomkodnak maguknak a nádas közt vészátólvészáig. Ezek a vészák nádból font sárga kerítések, amiket beállítanaka sekély vízbe, a végén csapdaszerű ravasz görbületet formálvabelőlük, melyekbe ha beúszik a hal, nem tud kijönni többet.Nagy tudomány a luntra taszigálása. Sokat kínlódtam, amíg megtanultam.Egyetlen félre-taszítás, csak éppen hogy az orra becsússzonvalamelyik kanyarodásnál a nád közé, s megizzad az ember a sokide-oda taszigálástól, amíg vissza tudja állítani újra az ösvénybe.Tizenöt-tizenhat éves koromban nagyon értettem a luntra tudományát.Tudtam zajtalanul siklani a nádas között, vigyázva, hogy arúdról lecsepegő víz ne üssön zajt. Helyben megfordulni egy-egy tocsogónáls egyetlen rúdlökéssel megadni az irányt a legkeskenyebbnádi ösvényen is. Sokszor megleptem a bölömbikát, mikor hosszú

A csodalátó vénember gyógyírja565csőrét beledugva az iszapos vízbe, mély, búgó hangjait gyakorolta.Beloptam a tojásain üldögélő hódát, a nyugtalan vízicsibét, a nádirigót,mikor legszebben énekelt. Nehány lépésről riasztottam fel ahalászó szürkegémet, s kikutattam a gonosz rétihéja fészkét.Gyönyörűszép bujkálások voltak ezek. Kereken borzasztó hangosankarattyoltak a békák, olyan egyhangú lármával, hogy már nemis zaj volt az, hanem álmosító, szédítő némaság. A nád suhogottfurcsán és titokzatosan, s a mocsárszagot még ma is az orrombanérzem. Órák hosszat üldögéltem valamelyik tocsogó szélén a luntrával,térdemen keresztülvetve a puska, s vártam a héját, hogy hazatérjen.Csibor úszkált a luntra alatt, s a mozdulatlan víz tetejénfürge pókok futkostak. A nádasban bent zizzent és moccant ezerfélehang, apró árnyak bujkáltak, surrantak, lapultak, olyan voltaz egész, mint egy különálló titokzatos ország. Fütyölt, cserregett,bujkált a nád között a sokféle madár, s néha menyét osont a zsombéktetején. Tele volt az az ország élettel és hanggal.Ültem órák hosszat mozdulatlanul, s néztem a tocsogó vizében bizalmatlanulmatató hódákat, az ügyetlen vízicsirkét, ahogy egy-egybogarat kergetett, s gondoltam hozzájuk mindenfélét. Képzeletemországot épített a tóban, különös meseországot, melynek katonái agémek és búvárok, polgárai hódák és vadrucák, tudósa bölömbika,muzsikusa poszáta és rigó, rablója vijjogó héja madár. Uralkodójapedig egy titokzatos szép tündérleány, akit még emberi szem sohanem látott, aki ott lakik valahol bent a nádas megközelíthetetlenmélyén, kagylóból épült palotában, és ruhája vízililiomok szirmábólvan, s hosszú aranyhaja bokáig ér, s amikor fürdik, ezüsthalakúszkálnak körülötte. Láttam magam előtt kagylóból épült palotáját,láttam az arcát, hosszú aranyhaját s a testét, amikor fürdik atóban, s mely olyan színű, mint a tavirózsa szirma. 108Árszintya bácsi, a halász, néha mondott titokzatos dolgokat a vízileányról,akinek halfarka van, s megbabonázza azt az embert, akiholdtölte éjjelén feredni látja. Öreg román ember volt Árszintya bácsi,hosszú, szürke haja válláig ért, apró halakat sütött málélisztben,s én szivart meg tésztát loptam neki hazulról. Düledező vénházában lakott egyedül a nádas szélén, néha kijárt hozzá a falubóla lánya, vagy annak az ura, és halat vittek tőle, vagy pénzt, vagymálélisztet. Hozni sohasem láttam, hogy hoztak volna valamit,csupán a panaszaikat.108 A tavak könyve című, 1943-ban megjelentetett mesekönyvében őrzi meg Wass Albert a tóvilág mesehagyományait.

566Amegváltozott világMogorva furcsa öregember volt Árszintya bácsi. Kis kék szemei úgypislogtak elő ráncai közül, mintha mindig gyanakodtak volna valamire.Kölyök voltam, nem sokat törődtem az emberek dolgaival,de emlékszem, néha mondták mások, hogy Árszintya bácsit mindenbőlkifosztja a lánya meg a veje. Azt is mondták, hogy bolondÁrszintya bácsi, amiért hagyja, hogy így bánjanak vele. Hiszenövé az a másik ház is a faluban, amiben azok laknak, s övé a földis, amit azok szántanak. Azt mondták, nincs teljes esze Árszintyabácsinak. Lehet, hogy igazuk volt. De én azt hiszem, mégsem voltigazuk. Bölcs volt Árszintya bácsi, azért lakott ott kint a nádasmellett. Mert olyan szép élete volt, hogy irigyeltem. Csak ült egésznap a kalyiba előtt, szemben a tóval, varsát font és vészát kötözött,naponta kétszer megjárta luntráján a tavat, és nem volt baja senkivela világon. Akinek hal kellett, kiment oda hozzá, pénzt vitt,vagy lisztet, vagy egyéb holmit, s Árszintya bácsi ilyenkor ledöcögöttvele a tóhoz, partra húzta a bárkát, azt a felül is zárt, kerekenlyukas elsüllyesztett csónakot, amiben elfogott halait tartotta, snéha félóra hosszat alkudozott a vevővel. Aztán visszalökte a bárkáta vízbe, maga visszadöcögött a küszöbhöz, s fonta tovább a varsát,kötözte a vészát.Esténként, mikor húzni kezdtek a rucák, néha együtt ültünk a luntraszélin, s Árszintya bácsi lassú szóval mondott régi történeteket.Az esküvői menetről, mikor a hűtlen szeretőt vitték négyökrösszánnal a tavon keresztül, s a jég beszakadt alattuk. Azóta ott ül ahűtlen leány a tó fenekén gonosz apjával, lelketlen anyjával, és síréjjel és sír nappal, és azért van az, hogy legnagyobb nyárban semapad le a tó vize soha.Dajbukát úrról, a kapzsi örményről, aki bérbe vette volt a halászatot,s le akarta engedni mind a vizet a tóból, hogy kifoghassa azösszes halakat. De erre megharagudott a nagy kígyókirály, amelyikott él a víz alatt, s feldöntötte a luntrát, és lehúzta Dajbukát urata hínár alá.De legtöbbet mégis csak a vízileányról beszélt. Aki ott él a nádasmélyén vagy a tó fenekén, vagy a zsombék között, ahol éjszakánkéntnéha lidércek játszanak, s holdtöltekor éjféli időben felbukkanvalahol, és énekel. Férfiember, ha ez énekét meghallja, letér az ösvényről,elhagyja övéit, s megy a hang után. Jaj neki akkor. Akimeglátja szemét, mely olyan, mint két csillag, meglátja haját, melymint a hold sugára, meglátja testét, mely olyan, mint a gyönge ró-

A csodalátó vénember gyógyírja567zsa szirma: az a férfi elveszti eszét, s többet nem tér a falujábavissza. Nagy rontás van a vízileányban, őrizzen meg az Úristenmindenkit attól.Ilyeneket mesélt Árszintya bácsi, és én hallgattam sok estén keresztülborzongva és hitetlenkedve, de szomjas lélekkel mindig.[...]Egy nyáron, talán tizenhat éves voltam, ott bújtam újra luntrán anádast. Rétihéják fészkét kerestem, s vadásztam lomha csónakommalbillegve szárnyrakelő szürkegémre. Meghúzódtam egy fűzfaágalá, ahol a völgyi patak beszakad a tóba. Lekötöttem a luntrát, rudamataz iszapba szúrtam, s a keskeny deszkán üldögélve vártamaz alkonyodást. Térdemen keresztben a puska.Szép, puha, nagy csend volt. Trilláit fűzte cifra csokorba fejem fölöttegy részeg nádirigó. Bent a tocsogók között lustán hápogtak nagy tőkerucák,a parton egy-egy álmos béka unkogott, s könnyű rajokbanszúnyogok muzsikáltak. Aratásidő volt, kereken a dombokon sárgatarlók s égett gabonaföldek, itt-ott a táblák között piros szoknyásaratólányok énekeltek. Meleg gabonaszag pihent lustán a völgy fölött,a levegő tele volt érett és buja gondolatokkal, olyan volt körülöttemaz a nyári délután, mint egy ölelésre vágyó barna bőrű asszony.A hangulathoz halk citerájukon kíséretet pengettek a mezők tücskei.Sokáig ültem ott. A nap lassan csúszott alá az égről, egyre rőtebbeklettek a dombok, s a vízen hosszú árnyékok nyúltak át. A nádszélén hódák tikogtak, s néha nagyokat rikkantott egy vízityúk.Azt hiszem, nem gondoltam semmire. Csak néztem a szép szelídalkonyodást, tisztának, békésnek, jónak láttam a világot. Olyannaktűnt előttem és mögöttem az emberi élet, mint tiszta pázsitosszőnyeg, mozdulatlan sima víztükör, kövér, ringó, érett gabonatábla.Nem kínzott semmi vágy, nem űzött semmi érzés, nem tépettszenvedély, szomorúság. Olyan tiszta és békés volt a lelkem, mintaz este, ahogy a tó sima tükrére rászállt.És ekkor hirtelen hangot hallottam a nád között. Nem ének volt,csak valami kis csöndes dúdolás, de minden hangszilánk, ahogyhozzám ütődött, mély, égő sebet szakított bennem. Megbolydultaka gondolataim, valahol az ereimben láz forrósodott, érzéseimbebelereszketett valami nyugtalanság. Mintha a tó is megérezte volna,finom remegés futott át a tükrén, a csillogó mozdulatlan táblamillió darabra tört. Láz és félelem borzolta föl ideges vizét, s egyizgatott szellő vacogni kezdett a nádas között.

568Amegváltozott világPuha, halk leányhang dúdolt. Egy pillanatigriadtan megkövülve ültem,nem volt telehold, és nem volt éjszaka,de tudtam, hogy a vízileány dalol. Nemgondoltam semmire, csak a hangra s avízileányra. Izgalmas, gyönyörűszép,szinte fájdalmas pillanat volt. Szívema torkomban lüktetett.Aztán letettem a puskát, eloldottammagamat a fától, a rudat a kezembeWass Albert fényképefeltehetően Árszintya bácsirólvettem, és halkan tolni kezdtem a luntrát a hang felé. Eszembe jutottÁrszintya bácsi meséje a rontásról, de olyan izgalmas és szépvolt ez a leskelődő vadászat a hang felé, hogy nem törődtem vele.Nem törődtem semmivel. Látni akartam a vízileányt. Látni akartam,ettől az izgalomtól reszketett a rúd a kezemben, látni akartam,s ha valaki azt mondta volna, hogy azután meghalok, akkoris mentem volna tovább a hang felé. Látni akartam a két szemét,mely olyan, mint két csillag. Kibontott aranyhaját, amely a holdsugárnális aranyosabb. Látni akartam a testét, mely olyan, mint agyönge rózsa szirma.Olyan halkan mentem, hogy még a víz loccsanása sem hallatszott,ahogy a luntrát előbbre taszítottam. Idegesen susogott körülöttema nádas, a szemközti gabonaföld, mint egy sárga szem meredt felém,s én fázva megborzongtam néha, pedig olyan fülledt melegeste kevés volt azon a nyáron.Még egy kis lökés, aztán kettényílt a nádfal. És akkor megdermedtkezemben a rúd. Lélegzetem elállt, szinte felkiáltottam, de a torkomatborzasztó erővel megszorította valami. Megláttam a leányt.Ott állt kis eldugott öbölben a nád közt, szemben velem, alig pár lépésre.Térdig állt vízben, és önmaga tükörképét nézte mosolyogva.A két szeme olyan volt, mint két igazi csillag. Kibontott haja holdfénynélpuhább. S teste, mint a gyönge rózsa szirma.Sokáig, sokáig nem láttam többet szelídnek az estét. Tisztának, békésnek,jónak a világot. Az életet pázsitos szőnyegnek, mozdulatlansima víztükörnek, kövér, ringó, érett gabonatáblának. Sokáig,sokáig nem volt igazán békés a lelkem, vágytalan és tiszta, mint anyári este, ahogy a tó tükrére rászáll. [...]Árszintya bácsinak igaza volt.” 109109 WA-TŐ

A csodalátó vénember gyógyírja569Az író majd éppen a második világháború alatt írja meg a Tavakkönyve című felejthetetlen mesefüzérében 110 gyermekkora mesésregéit a tavakról saját gyermekeinek.Első lelki egymásra találásra, szerelemkezdeményre utaló élményeitaz író maga fűzte egymás mellé a Játék című novellában.111 Ismerjük a nála egy évvel idősebb kislányt, a cegei rokoncsaládból származó Blomberg Carla 112 a páros történet leányalakja.Kapcsolatuk felnőttkorban is a megértő barátság és szeretetformáját ölti majd.Érdemes felidéznünk e tavasztól kora őszig tartó vidéki szerelemszelíd történéseiből, játékaiból néhány eseményt:Hintz Gyulagrafikái„A leány, aki legelőször az életembe lépett, zöldfűzfa-szagú volt, s szemeihasonlítottak az erdei vadjácint kék csillagaihoz. Képzeletem fölött úgy lebegettfehér és áttetsző angyalszárnyakon, mint a pihébe burkolt boldogság.A tó sarkában, rozoga vízimalomnál találkoztunk. Zúgott a zsilipekközött a zöldeskék víz, s a lomha kerék néha megcsikordult. Zöld mohalepte a kerék fekete fáját. Az égen nagy, kövér felhők hajóztak.Néha egymás szemébe néztünk, és nem beszéltünk semmit. Órákhosszat ültünk szótlanul az elhagyott vízimalomnál, csak éppen a kezünkért néha össze.”110 Hintz Gyula grafikáival111 Uo.112 B. C. (1907–1997) Báró Blomberg Frigyes és sz. Wass Eliz gyermeke, verseket ír, 1929-től a Kemény ZsigmondTársaság választja tagjai közé, 1939-ben Czegei Carla néven közreadja Bözsi című emlékezetes gyermekkönyvét.(Újabb kiadás: Kalota Könyvkiadó) A háború után kényszerlakhelyre telepítik ki Szamosújvárra, majd családisegítséggel testvéréhez a németországi Langéba kerül.

570Amegváltozott világ1924. május 2-án megjelenik az Ifjú Erdélyben a Kéz a kézbecímű verse. Záró szakaszában feltűnik a szűzi tisztaságú szerelemkezdetés a szomorú elveszettségtudat egysége. Séta közbena tavasz lehulló almavirágait idézi meg. A verset a „malomalji”találkozások zsenge leányalakjához, Blomberg Carlához írhatta.„Kéz a kézbe” téve, mégis az általa akkor még nem ismerhetőApollinaire-hez képest, aki az első világháború fájdalmát írta belea Búcsú című négysorosába, ő a tavasz végi „Virágtemető”, álmokés vágyak történelmi temetője fölött lép gyermekpajtásával.A szorongó életkezdet mártír-fehér látomása.A komplex motívumaival egymásba szövődő költői kép a fiatalköltő első kötetének címeként köszön majd vissza:„Látod, milyen szép fehér a szőnyeg,elmúlt öröm, halott virág,rövid volt tiszta életük,rövid, mint minden boldogság. ”113„Megcsókoltuk egymást, s ezzel új élet kezdődött. Felpattant bennema magány, mint egy fényes fekete doboz. Beszélni kezdtünk. Fáról,madárról, felhőkről, virágról. Beszéltünk a hajnalról és az estéről. Atavaszról, mely ott kacagott körülöttünk napsugárban, rügyben, madárszárnyban,ágaskodó fűszálban. Csak éppen a szerelemről nem beszéltünk.Ismerkedtünk a világgal, egymáson keresztül.”Gyermeki beszélgetés az Idő természetéről„A leány felnézett az égre. Hosszú, furcsa felhő lógott fölöttünk, elfogtaa napot.– Beszéljünk az időről – mondta. – Mi az idő?– Minden eltelik – feleltem, s szemem megakadt egy harangvirág lehajtottfején.– Mi az idő? – ismételte türelmetlenül. De tekintetét ott hagyta fent afelhőn, mely lassan észak felé haladt.– Nem mozdul semmi, s mégis elmegy. Egy helyben ül, hever, mint mi,és egyszer mégis messze lesz. Te is. Én is. Az erdő, a dombok, a nyár.Minden. Mint az a felhő, amit nézel.113 Ezzel a verssel jelentkezett először az Ifjú Erdédélyben.

A csodalátó vénember gyógyírja571Hallgatott. A felhő ott fent lassan alakot cserélt, öklelő bikából görnyedtkoldussá lett. Azt figyelte.– Az idő egy fáradt ember – mondotta később. – Ráncos arca van, ésszemei mélyen ülnek a csontok között. Szigorúan néz, és nem szeretminket.– Azt hiszem, nincs igazad – tűnődtem a dolgon – nem ráncos. Sápadt,sima arca van, kicsit bánatos, és ha mosolyog, majdnem olyan, minthasírna. Nagy kék szemei vannak.– Nem – vágott közbe hirtelen – zöld szeme van, tudom biztosan. Ülvalahol a hegyek tetején, és nézi a világot. Homloka fehér és tiszta,mint ősz végén a havasok, ha rájuk süt a nap.– Elgondolkodva ül ott, kicsit fáradtan, előre hajolva.– Keze fehér, és hosszú ujjai fűszálat simogatnak.– Köntöse szürke, mint a köd, mely a völgyekből fölszáll.– Csak néz minket és a világot, mely kereken életet játszik buzgó fontoskodással.Nézi és tudja, hogy hasztalan minden sietés. És szép nagydolgokra gondol, óriásoknak való dolgokra, arra, ami örökkévaló.– És lába alatt kis szürke bogárka mászik a sziklán…A felhőt elnyelte északon az ég. Aztán a délutánt is elnyelte az este.” 114Beszédes, kulturált, gazdag játszadozás után az ősz első napjaibanmegállt az idő, lezárult a románc.„Elmentek már a madarak, a fecskék,csak mi maradtunk itt: én és az ősz.Szép álmomat a lelkemből kilestékcsapongó vágyaim: hogy visszajössz.” 115A búcsúzás élményét jelzi az iménti 1924-es és az alábbi 1925-ös tavaszi költeménye. Az utóbbi dalból is álljon itt egy részlet: amegújuló természettel újjáélődő lélek sorai.„Megnémultam... elszakadt a húr,Nem szólal lantom többé senkinek,Hanem ott bent, lelkem sziklái köztHalkan zúgnak tovább a vadvizek…” 116114 WA-TŐ115 Őszi dal, Pásztortűz, 1924. november116 Megnémultam, Ifjú Erdély, 1925. április

572A3. Újabb történetekapával és… Trudivalmegváltozott világSZENTGOTHÁRDRA WASS ENDRE BEVEZETTETI A VIZET! „Tizenöt éveslehettem, amikor apám bevezettette a vizet a házba, fél kilométer hosszúságúólomcsöveken, a tiszttartóház fölötti bővizű forrásokból, ahonnana víz szabadon folyt le nemcsak a nagy házba, konyhába és mosóházba,de a lóistállóba is. Egyedül a teheneket, ökröket, juhokat és disznókatkellett a kút vályújához hajtani itatás idején. Még a majorsághoz iseljutott a vízvezeték, és úgy a veteményes kerthez, mint a ház előttivirágokhoz is, ahonnan hosszú gumicsövekkel lehetett öntözni a kertivirágokat.” 117 Albi apja tehát mégsem adja fel, megpróbál lépésttartani a kor követelményeivel.Wass Endre méltatlankodik ugyan, de fia taníttatására is komolyösszegeket fordít:„– Majd aki utá nam jön, csi nál ja job ban!Ilyen kor Ferkóra gon dol, s ha rag szik reá. Mert Ferkó még az is kolába jár, nem tud se gí te ni. Csak gond van ve le, mert pénz kell ne kimind ig. Pe dig a pénz ne héz he lyen áll, és egy re ne he zebb Mórucon(Szentgothárdon) meg ta lál ni. Új hely re kell éret te men ni, unal mas emberek kel tár gyal ni órák hosszat, az tán vál tó kat alá ír ni…Á, egye meg a fe ne, utá nam az özön víz – gon dol ja Már ton úr (azapa) ilyen kor. – Majd a fiú lás sa, mit csi nál. Hi szen éret te küsz kö dömamúgy is!”EGY TÉLI VADÁSZSIKER A kamaszodó fiú már járja az erdőket.Vadászélményeit megejtő átéléssel verseli meg. 16 évesen Egyrégi emlék címmel emlékezik egy vadkan lelövésére.Tél volt. Ködös… zúzmarás… hideg…Szélvész zúgott az ős tölgyek között,A hó s a föld fehér menyegzőjéreA rengeteg is díszbe öltözött…A mély katlanban, hova nem ér a szél,S körös-körül szurtos Titánok állnak,Halotti csendben olykor összezörrentAszott csont-karja egy-egy tölgyfa-ágnak.117 WA-V-A, Szentgothárd

A csodalátó vénember gyógyírjaÉlet-halál harc folyt akkor a völgyben,Az óriás vadkan s két bátor kutya.Körös-körül a fehér hólepelVéres nyomokkal össze volt taposva…573Lövés döreje rázta fel a csendet,A fagyos zúzmarát nyakamba verte,S a vértócsától pirosló havonKezemben volt a diadal: a serte. 1181924. KARÁCSONYEST: Szentgothárdon a család a trianonisokk hatására ekkor már évek óta nem tartotta meg az ünnepet.A kamasz fiú ünnepi érzésektől áthatva az esti szürkületbena kertből kiásott fenyőfát becseni kis szobájába. Magaállít titokban magának karácsonyfát, maga teremt ünnepetmagának:Albi, az ünnepet teremtő gyermekTáncolt a tűz lángja a falakon, rebbentek a kicsike gyertyák, fenyőszagvolt és nagy csöndesség kereken. Valami szomorúan szépetéreztem akkor. Fájdalmasat, mert egyedül voltam s mert nem voltajándék az asztalon. De komoly és dacos érzést is, mert magam teremtettemünnepet magamnak s most már nem csak románok ünnepelnekebben a faluban.Úgy éreztem, mintha az én kicsi karácsonyfámtól egyszeribe megenyhültvolna az élet szigorú arca, s a reménység, meg a jövendő beléptekünnepelni hozzám a szobába. S talán, azt hiszem, úgy is volt.[...]Aztán meggyújtottam újra a lámpát, levettem az ünnepi ruhát s felvettema régit. Leszedtem a fenyőről a ráaggatott holmit s visszadugtammindent a fiókba. Aztán kabátba bújtam s visszavittem afenyőfát oda, ahonnan kiástam.[...]Ásót, ládát visszacipeltem a kerti házba, aztán hazamentem. Idejevolt már, hívtak vacsorázni.118 Egy régi emlék, részlet, Vadász Újság, 1924. december 1.

574Amegváltozott világMikor bementem, az asztalnál ültek. Fáradtan és rosszkedvűen kérdeztemeg apám.Mit csináltál?– Semmit – feleltem.Apám szájaszéle megrándult, de nem kérdezett többet. Ő maga is asemmivel foglalkozott abban az időben. 119Szótlanul ettünk. De valami furcsát, büszkét és szomorút éreztem akkor:hogy nekem karácsonyom volt mégis.” 120Wass Alberta fényképezőgépét16 évvel későbbtalán éppen a megírtszakrális fenyőfa feléfordítva kattintotta eludvarházuk ablakából…Elemezhetetlen, nagy metafizikai erő és személyes misztérium vanebben a novellává tett életepizódban. A hit ünnepét érhetjük tetten.Nem csodálkozhatunk, hogy a Wass Albertnek e visszaemlékezéséttartalmazó könyvével kapcsolatban 121 a szakrális érzésekrefogékony Pilinszky János fogja kiemelni szerzője áldott íróiérzékenységét:„Emberek, városok és tájak tűnő hangulata él soraiban, mellékesen,mert csak egy fontos: a pillanat, mikor minden mulandó értéket és értelmetkap, csak egy pillanatra, de ennek a pillanatnak emléke – múlhatatlan.Ezek a külön-külön pillanatok tördelik szét az egy-lélegzet életet korszakokra,pontosabban az emlékek ezek körül a csodálatos pillanatok körülkristályosodnak. Veszélyes és kétes anyag, de szerzőnk kezében alegkisebb részletnek is művészi hitele van.” 122Életpillanatok csodái, melyek kristályosodó emlékei „múlhatatlanok”.A késői kortárs nagyszerű felsimerését Wass Albertegész életműve visszhangozza olvasóiban.119 Kiemelések: TP.120 WA-TŐ, Az én titok-karácsonyom121 Ua.122 WAÉ, Pilinszky János: A csodálatos őzbak, 1941.

A csodalátó vénember gyógyírjaSzámunkra mégis, hétköznapibb módon, az élményből a tapasztalattáválás pillanata fontos az alakuló személyiség dinamikájában. Sőt,az egyénnek a kollektív archetípust – a letargikus hétköznapokbólvaló kitörést, a dacos ünnepteremtést – kifejezésre juttató élménye.5751925: CSALÁDI KIRÁNDULÁS édesapja társaságával a Havasok közelébe.Trudi, a féltávoli rokonleány odaadja magát a kamaszfiúnak.Kesernyés élmény...Lelkemben óriási volt a zavar. Egyszerre éreztem magam boldognakés csalódottnak. Trudi sohasem tudta meg, hogy később hányszorgondoltam zavarodottan és kesernyésen erre a napra. Hajának nyerspatakszaga, bőrének fehéres, selymes tapintása – ennyi maradt azelső testi szerelem perzselő élményéből.” 123123 WA-V-A, Trudi

576Amegváltozott világIII.A VISSZAHÚZÓDÓ DIÁK(A magány temploma – Az első szerelem– Az első verseskötet – Az eladottkolozsvári otthon – Fel a hegyekbe!)A fi ú ból már nagy ka masz lett, az ut cán meg for dul alá nyok után, s a lá bu kat né zi, mint ott hon a lo vak nak. Fej lett, ren des le gény ke,csak ép pen hogy egy ki csit csen des, majd nem ko ra vén.Wass Albert 124Valahol elindul egy gondolat,látatlanul és észrevétlenül,és elme-bércen, lélek-völgyön átegetverő eszmévé lelkesül:korlátokat zúz, gátakat ragad!Aztán sok-sok kis érzéssé szakad.És minden érzés úgy elcsendesül,ahogyan indult:látatlanul és észrevétlenül.Wass Albert 1251. „Mindenkinek adósa vagyok…”AZ ERDÉLYI ISKOLA MEGÚJULÁSA Több mint történelmi jelzésértékű,hogy az északkeleti Kárpátok alatt, Marosvécsen lobban fela legmagasabb lángra a két világháború között a magyar nemzetikultúra életakarata. Miként a hegyi patak által kivájt szikladarabbólemelt kőasztal erősebb a kávéházi asztalok kényesmárványlapocskáinál, úgy a Kemény Jánosék alapította ErdélyiHelikon is tartósabb, igazabb és magyarabb kulturális értékek kibocsátójalett Trianon után – Ady Endre szomorú kiválásával – amásodvirágzását élő Nyugat budapesti asztalközösségénél.124 WA-CS125 WA-MV, Szelek

A visszahúzódó diákErdély példaszerűen bocsátotta ki nemzetre szóló tehetségeit,méltán zárkóztak fel a Nyugat-Parciumból (Ady, Móricz), aDunántúlról (Németh, Illyés, Fekete, Kodolányi) és Alföldről(Juhász, Tóth, Sinka, Erdei) jött nagyjai mellé. Szabó Dezső törteaz utat. Az otthon maradt Kós, a hazatérő Kuncz és Bánffy,a kimozdíthatatlan Reményik, a később eltávozó, de örökké erdélyinekmegmaradó Áprily, a drámaiságában csak Móriczhozhasonlítható, balladás Nyirő, az elbeszélőkedvtől túlcsorduló,tündéri Tamási és a tájköltészetből egzisztenciális lírát teremtőTompa, a többhúrú Makkai, a titokzatos és expresszív DadayLoránd (Székely Mózes) mellé a harmincas évek elejére megérkezetta fiatalabb nemzedék: közöttük az angyali Dsida, az önvizsgálóWass, majd a szárnyaló, komor Szabédi. Felsorolásomtermészetesen csak jelezheti azt a nagy kulturális erőtartalékot,amelyet a múlt századokban jól megalapozott erdélyi írótársadalomúj megnyilvánulásai jelentettek ebben az időszakban (is).Persze felsorolásom is mutatja, szó sincs itt provincializmusról.Európára, eleinte az angol prerafealitákra, a tennysoni táj-metafizikailírára, majd a francia irodalom lelki realizmusára és anagy oroszokra (Puskinra, Lermontovra, Dosztojevszijre) éppúgytekintettel volt ez irodalmi ága a magyar kultúrának, minta szimbolikusan (és valóságban is) a Centrálban székelő Osvátköre, a mértékadó budapesti centrum.Erdélyben az Ellenzék című napilapban Kuncz Aladár verbuváltamaga köré a születő nemzetiségi irodalom javát, majd ÁprilyLajostól távozása után 1929-ben ő veszi át az Erdélyi Helikon mindenesszerkesztői feladatait is. Írói-nevelői hatása a fiatalabb nemzedékre,így Wass Albertre is óriási és igényességében meghatározó.577Az erdélyi irodalom őskora„Ha a Trianon utáni időszaknak címet akarnék adni, mint egy fejezetnek,akkor azt mondanám, hogy Az erdélyi irodalom őskora. Egy nagyon-nagyonérdekes korszak volt, amit Kós Károly nyitott meg, amikorelkezdte az első elbeszéléseit írni a török megszállás korszakáról.Ami teljesen egyensúlyban volt azzal és harmonizált azzal, ahogy miéltünk. Román elnyomás volt, cenzúra volt, az ember nem azt írt, amitakart, hanem azt, amit lehetett és így az erdélyi írók megtanultak úgyírni, hogy a magyar megértse, de a román ne. S ekkor kezdődtek azok

578Amegváltozott világa székely mesék, a meseirodalom, ami a valóságban a magyar hősiességrőlbeszél, mely olyan mese formájában, mikor a buta román cenzorelolvasta, nem látott benne semmi rosszat, mert a róka története volt amedvével és a farkassal meg ilyesmi.” 126Ez az erdélyi iskola (mit iskola,íróakadémia!) fogadta az első verseiveljelentkező kisdiákot:„A legelső könyvem egy verses könyvvolt, amiknek az első verseit még akolozsvári református kollégiumbanírtam a 20-as évek elején, mint diákkét embernek a hatása alatt. Az egyikÁprily Lajos, a nagy erdélyi költő, akitanárom volt. A másik pedig ReményikSándor, aki atyai jó barátunk volt.Ennek a kettőnek a hatása alatt írtamelső verseimet és első könyvem, ami’26-ban jelent meg Virágtemetés címalatt.” 127Jékely (Áprily) Lajos tanár-költő fényképeKét éven belül megjelent második verseskönyve is. Egy értődebreceni kritikus Reményik impesszionista verseinek követőiközé sorolja, de nem marad adós a figyelmes dicsérettel sem: „Haegy szóban kéne összefoglalni Wass Albert költészetét, a ,csend’ költőjéneknevezném. Verseinél mindig a csend, a borongás az alaptónus.Néha áprilyasan pontra dolgozik. Verseit a finomság jellemzi.” 128A költőtárs Dsida fanyalogva, mondhatni „elmaróan” ír az akkortalán még személyesen nem is ismert fiatalember lírájáról, deírói és emberi komolyságára, igényességére mégis felfigyel:„De ha kimondottan, egyes verseiben nem is tud meglepni és meggondolkoztatni,verseinek összessége, mint összbenyomás, mégis meglepő.Meglepő a szerző nagy fiatalságára rácáfoló komolysága és meditatív elmélyültségemiatt. Meglepő, mert a legújabb generáció egyik tagja szól126 WA-V-A, Az erdélyi irodalom őskora127 Uo.128 Wass Albert: Fenyő a hegytetőn. Hajdúföld, 1928. december 28. Írója, S-pár, ma már azonosíthatatlanszemély.

A visszahúzódó diákhozzánk a könyvecske lapjairól, itt-ott felcsillantva a homlokán ülő, ismertetőcsillagot. S mert azok mellett, akik szűk kis hazánkban versírásrakárhoztattak, mégis van valami eredeti színe, melynek nem elenyészőárnyalatát képezi a melankóliából is kiillatozó üdesége, naivitása.” 129És emiatt megbocsátjuk neki minden könnyelműségét az önkritikagyakorlásában, s csak arra tudunk gondolni, amit a könyvegésze sugalmaz ellenállhatatlan intenzitással: „Wass Albert kezébenlesz feladata a tollnak.” 130579KÖZEL HAJOLVA a fiatal költő verseihez, elsőként spontenaitásukfogja meg az olvasót, a mai olvasót is. Egyes kritikusai hiába tartjákmesterkéltnek, keresett formájúaknak a kis lírai darabokat, inkábbaz ellenkező igaz: a forma mint könnyű adottság van jelen,elődök által kivívott lírai anyanyelve ez a 20-as évek szárnybontótehetségeinek. Gondot, nehézséget nem okoz, de az é r z e l e m-h i á n y o s társasági és diákélet radikális ellenpontja a versekkelvaló szenvedélyes foglalatosság: a visszahúzódásra, a magányra,s valljuk meg, az önsajnálatra is hajlamos kamasz életében!Valaki nagyon komolyan vette a családból Albi írói hajlamait.Visszaemlékezéséből tudjuk, hogy 12 éves korában (1920-ban)írógépet kapott!A lehetőséggel élt a gyermek. 1921. január 15-én megjelenika dési Református Főgimnázium önképzőkörének Ifjúság címűlapjában, tizenharmadik születésnapja után egy héttel (!), WassAlbertnek a Miért? című verse. 131 Petőfi ilyen fiatalon írt zsengéitnem hozta nyilvánosságra. Albi bátorságának mégis örülhetünk:a magyar nóta és a verlaine-i kis költemény közti hangulat formailag-gondolatilagis tehetségre vall. Lássuk a záró szakaszt:„Ha jönne valaki, aki egyszermegmondaná nekem,csak úgy suttogva, csak úgy csendesen:ahol ennyi csoda-virág terem,a hullámos Erdélyi bércekenmért sír a szél...?” 132129 WAÉ, Dsida Jenő kritikája130 Uo.131 Huber András szíves közlése. Feltehető, hogy a Mért sír a szél? című, később a Virágtemetés című kötetbenközölt versről van szó, bár uo. van egy Miért? című szerelmes költeménye is. A verset a kötetbenoldalági unokabátyjának, a valamikor Désen lapot is szerkesztő Wass Györgynek ajánlja.132 WA-MV, A Miért? című vers utolsó szakasza

580Amegváltozott világElső írásait Reményik Sándornak, nagyatyai „barátjának” mutatjameg. A fájdalmas hangoltságú, nagy erdélyi költő meghatározószerepet játszik az induló Wass Albert írói gyakorlatának éselveinek kialakításában:„Kis gimnazista voltam a Majális utcában. Egy délután – ma is emlékszem:hideg, zimankós, téli délután volt – házunkhoz jöttél. Akkor láttalakelőször. Félelemmel s nagy-nagy tisztelettel álltam előtted. Versemetmutatták. Szégyenemben legszívesebben elszaladtam volna. Te olvastada verset, rám néztél, s nagyon komolyan ezeket mondottad: »Vigyázz,fiúcskám, a szépen csengő szó, ha céltalan, semmit sem ér«.Így mondottad. Még nem értettem akkor a szavak súlyát, s nem éreztemköszörült élüket, melyek a szépség és igazság védelmére merevedtek.Sokáig nem gondoltam reájuk, s már majdnem elfeledtem. De aztán jöttekválságos, vívódásos idők, s mindez újra az eszembe jutott. »Vigyázz,fiúcskám, a szépen csengő szó, ha céltalan, semmit sem ér«” 133A versek további megjelentetésének időbeni sorrendje inkább alélek belső kalandjaira enged következtetni, mint öntudatos költőielhivatottságra, exhibicionalista költő-szerepek nyilvánosságelőtti megjátszására, vagy akár a művesség, a mű-igény költőivállalkozásaira. Igen, a kamasz, miközben kedves ismerőseinekajánlva halmozza verseit, majd kötetté gyűjti, elsősorban lelkihullámzásainak papírra vetésében értékelhető. De ebben igen.Búcsúzó klasszikus álmok„Hol vannak a szép klasszikus álmok: az általános polgárosulás s anagy világbéke? Hol van az a világ, amikor a gondolat uralkodott amindenségen, és megszületése a legigazibb élvezetek közé tartozott?Nagy élmények súlyosodnak ránk; titokzatos áramok futják át a derűséletképet, amelyet Pallasz Athéné ránk hagyott. Hogy merre megyünk,nem tudjuk. A nagy válaszúton csak egy válik mind bizonyosabbáelőttünk: a klasszikus álmok, amelyek eddig utunkon kísértek,búcsúznak tőlünk. Úgy érezzük, mintha hajón ülnénk, amely sötéttengerbe visz. [...] Egy derült homlokú, fehér karú asszony intésétmég látjuk. Mi tudjuk, hogy Pallasz Athéné. De fiaink, unokáink márnem fogják tudni. Ők talán majd azt tudják meg, hogy mi vár hajónkraa sötét tengeren, amelynek dühös hullámait most szeljük.”Kuncz Aladár, 1923 134133 WA-MÖ, Elkésett levél Reményik Sándorhoz134 KA-TK, Búcsúzó klasszikus álmok

A visszahúzódó diák1923. júniusban a Brassói Lapok közli a címében is édesapjának„küldött” négyszakaszos költeményét. 135 Egy harmonikusanmegformált, komoly festői igényességet és nyelvi (metonimikus!)leleményt hordozó szakaszára joggal felfigyelhettek az Erdélyszerteismert lap olvasói. Mi is. A versbeli „levált falevél” érzelmesvízi útja mint téma, eltörpül a képi átéltség költői ereje mellett.581„Patak szaladt a völgy felé sietve,és magával vitte a levelet.Ősz volt. A nyírek sárga reszketésea zöld vizekről visszareszketett.” 136Elmélyültsége, korai bölcsessége Weöres Sándor korai verseivelrokonítja a korán publikálásra érett gyermek első írásait. KissMihály filozófiatanár hívta fel figyelmünket egy korai írásának(Tájkép) érett láttató és gondolati erejére. A szöveg festőisége a„csend-élet” pontosságával alkotja szemünk előtt újjá az egyetemesenátérzett élményt:Tájkép„Messze innen valahol a bércek között áll egy elhagyatott csendes kisfalu. Közepén áll az ósdi templom. Barna már szegény, a sok viszontagságlekoptatta régi fehér színét. Omladozó tornyán nagyon ing akereszt, ha egy-egy pajkos varjú rászáll csupa jókedvből. Fent a falufelett, sötét fenyők között áll magában az ősi lak. Élet-halál harcotvív régi ellenségével: az enyészettel. Itt-ott kimozdítja egy-egy tégláját,leszed egy-egy cserepet a fedélről, s éles karmaival lekaparjaa rátapadt vakolatot. A mellette álló öreg fenyők, melyek körülbelülegyidősek lehetnek vele, – fáradtan néznek le a völgybe. Körös-körülerdőkoszorúzta hegyek állanak, mintegy védő gyanánt a kis falufelett. A kis nádfödeles házikók szélében hosszú, végtelennek látszórés helyezkedik el, melyről éppen most hajtják el a gulyát. Közepénkígyózva váj magának utat a kis patak. Sietve rohannak a réten keresztüla csillogó cseppek, mígnem eltűnnek a tó hullámai között. Anap végig veti bíbor sugarait a völgyön, elbúcsúzik tőle, aztán véres135 Szakács János gyűjtése. Brassói Lapok, 1923. VII. 22. A Fenyő a hegytetőn című kötetben változtatásnélkül Rádió címen közli, Apámnak küldöm mottóval ellátva.136 A teljes vers elolvasható a 0.1 részében.

582Amegváltozott világfejjel bukik le a hegyek mögé. Az esti szellő meglengeti a hajlékonynádat és susog neki halkan, titokzatosan. Vajon miről beszél? … amúltról? … jelenről? … avagy talán a jövőről? …Most felhangzik az esti harangszó. Az öreg templom búsan, szomorúanbeszél; beszél a régi, elmúlt jó időkről: bim-bam, bim-bam, bim-bam…Gr. Wass Albert (a Kolozsvári Református Kollégium diákja)” 1371923 decemberétől 138 folyamatosan közli verseit a Vadász Újság.Ilyen, politikailag és kulturálisan mostoha publikálások közöttez komoly elismerés a pályakezdő kiskamasznak. Balázs Ildikónagy türelemmel és gyűjtőkedvvel összeállított Wass Albert bibliogáfiája139 című munkájában könnyű nyomon követni – a kötet-sorrendtőlelszakadva is – az ihlet termékenységét, sikereit,kudarcait, szárnypróbálgatásait s olykor szárnyalásait.1924. június. Fuit. A tizenhat esztendős fiú a lágy dallamok, azelmúlás melankóliája és a bátortalan képek helyett egyszer csakmegkeményedett szívű, korai számvetést készít. Nemzedéki öszszegzést?!De milyen nemzedékit? Melyikét? A hátán tojáshéjas kamaszcsibesaját éretlen évfolyamtársait nevezheti-e nemzedéknek?Generációs csoportnak? Kiröppent, azonos sorsképletű rajnak?Ilyen fiatalon még nemigen talált nemzedék önmagának szószólót.A költő gondolati tisztasága és verselése mestereivel rokon; a verstörténelmi szembenéző ereje nagyképességű személyiségre vall:„Fuit”Egy röpke szó, mely nemzedéknek átka,mely századoknak dics-fejére hág,ő ringatódzik lelkünk tükörén:öröm-csokorban hervatag virág.A végtelenségekre végest ő teremt,a sziklavárból porladó romot,minden ő, mit egykor elfeledtünk,édes emlék, mely benne: halott.137 Ifjú Erdély 1923. nov. – dec. 25. o. Kiss Mihály irodalomtörténész felfedezése alapján.138 Vadász Újság, december 1. Hókirály, amit később több lap átvesz utánközlésre.139 BI-WAÉB

A visszahúzódó diák583Eszmék buknak szárnya-szegetten,helyette újat, mást hoz a jövő,dicsőség múltán ő áll majd közénk:fáradt szívünkben öröm-temető.Életünkben bús Memento Mori,jelen s jövőnek nincs hazája itt,más nemzeteknek harsonája szól,nekünk csupán egy röpke szó: „Fuit”. 140(Ifjú Erdély, 1924. június)A vershatás: döbbenetes. Trianon gyermekéé ez a hang. A komorszakaszvégek a magyarországi „szabad világban” is alighamegnevezett történelmi összegzéssel bírnak. Kölcseys és vörösmartysa felejthetetlen záró szakasz. Az Áprily történelmi kompozícióivalrokon költeményt a korabeli cenzúra miatt sem első,sem második kötetébe nem tehették be a Minerva szerkesztői. Aköltemény gondolatmenete és zárlata nem retorikai „fekete festés”,amely az eszmélést, a felrázást szolgálja, hanem a lelken ülőbazalt-nehéz szikla, ami így kimondva és megosztva másokkalkönnyebb lehet a jövőre nézve, de a fájdalom sötétjét nem oszlatja.Trianon pokla borzongatja a versolvasót.1924 NYÁRI HAZATÉRÉSEKOR, TÉLI KIRÁNDULÁSAIN a természet –Isten (= szeretet, békesség) – ember egyensúlya várja az otthonitáj szemlélésében. Versei ezt az élményt (s ezt a nyugodt hitet!)finoman árnyalt, metonimikus képekkel és határozott zeneiséggelközvetítik:„Leszállt az éj a rengeteg fölé,lombok között a fényes hold szitál,tündéri tónak csöndes tükörénaz égi bársony csillagképe áll.[...]140 A vers álló betűs kiemelései – kompozíciós, szemantikai és versszerkezeti elemeket jeleznek, TP.

584AA tücskök búsan hangversenyre kelnek,lombok között lágy szellő susog,tündéri tükör égi bársonyánszent békességnek csillaga ragyog.” 141megváltozott világEgyik valóságszerű látomásában még a komorarcú télben isIsten emberhez hajló titkát – a szeretet üzenetét!– találja meg:„Körös-körül éles tarajok nyúlnak,összeolvad ember, állat vére,s akit kísért a rejtelmes homály,szörnyű halál lesz annak büntetése…Én láttam egyszer, sötét éjszakánátvillanni hóvihar felett;a felvésett mondatból csupánegy szócskát értettem meg: szeretet…” 142Az otthon hétköznapi szinten gyakorolt román szó művészimegjelenítésének tisztelete is korán megérinti Wass Albertet.Iskolai tanulmányaiban hamar felismeri – nemzetiségi ellentéteikellenére – a román Octavian Goga költészetében az emberinagyságot és az igaz üzeneteket. Előbb Petőfihez címen írottversét fordítja le, s jelenteti meg Áprily Lajos tanári-szerkesztőiközvetítésével:„Gyűlöletem nem háborgatja többé a kéklő messzeségets égi hullámon, megnyugodva, kettenegyütt bolyongunk majd a végtelenbens lábunk alatt mint alvó hópehely pihen majd minden ének.” 143Egy diákkorára emlékező Goga és én 144 című írásában ír románfordításairól, s egyáltalában a román kérdés transzszilván értelmezéséről,mondanom sem kell, abban a szellemben, ahogy KósKároly, Áprily Lajos és a legkülönbek értették ezt:141 WA-MV, Nyári éj, Vadász Újság, 1924. szeptember 1.142 WA-MV, Titok, Vadász Újság, 1924. november 1.143 WA.ÖV144 WA-V-A

A visszahúzódó diákOctavian Goga és Wass Albert és az Erdély-haza585„Volt életemben egy román költő, akinek tehetségét különösen nagyrabecsültem és nagyra becsülöm még ma is. Neve Octavian Goga.Úgy éreztem már fiatal koromban, hogy verseit én is megírhattamvolna, és ő is megírhatta volna az enyimeket. Személyesen nem találkoztunkössze soha. Ő alighanem nem is tudott rólam, bár közeljártunk egymás lelkéhez. Egy napon összeértünk valamiképpen. Errőlkívánok ma emlékezni.Volt neki egy verse, ami úgy zenélt a fülemben, hogy szinte én ismegírhattam volna. A címére nem is emlékszem, a vers azonban mégma is itt muzsikál a fülemben: La noi sunt cordii verz de brad sicimpuri de matasa. A román nyelvet ennyi idő multával alighanemhibásan írom. Magyarul ez így hangzik:»Nálunk zord fenyves erdők vannakés selyemfüves rétek…Nálunk annyi sok pillangó vans olyan nehéz az élet…«Ezeket az utolsó sorokat pontosan így fordítottam magyarra. Tizenhétéves voltam akkor, hetedik gimnazista a kolozsvári református kollégiumban.Fordításomat felolvastam az önképzőkör gyűlésén. Utána KovácsDezső igazgató úr 145 behívatott az irodájába és ezeket mondta:»Goga-fordításod alighanem kiváló, mivel költő vagy magad is.Az írás azonban ma politikai is, és vigyáznod kell arra, hogy mitírsz, mert a magyar–román kérdésnek útvesztője is van…« 146Ebben sajnos igaza volt, s ebben a politikai útvesztőben sokan utatis vesztettünk.Amiről megfeledkeztünk, az egyszerűen az a tény, hogy akár erdélyimagyarok vagyunk, akár erdélyi románok, mindketten erdélyiekvagyunk és Erdély a hazánk. Egyetlen hazánk. Ha tehát boldog ésmegelégedett életet kívánunk magunknak, akkor ezzel tisztában kelllennünk. Akár erdélyi magyar vagy, akár erdélyi román, valódi hazád,szellemi és lelki otthonod Erdély. Tehát ha más nyelven beszélsz,145 A Helikon egyik alapítója.146 Wass Albertet erősen rosszindulatú vád érte a fordítás miatt: „A vers utolsó mondata többek szerint aztbizonyította, hogy a román nép Magyarországon elnyomás alatt szenvedett, súlyos elnyomás alatt.” A vádat„jóakarói” a magyarság észak-erdélyi bevonulása után is megismételték. Sőt, a Helikon írócsoportjábólvaló kizárása is emiatt merült fel. Ezzel szemben az író fenti, hiteles ellenvéleménye az erdélyinépek egymásrautaltságát hangsúlyozza, még halála előtt írott visszaemlékezésében is.

586Amegváltozott világtestvérem vagy akkor is, szellemedben, gondolkodásodban. Ugyanaza haza nevelt föl, ugyanazt a szellemi örökséget hordozod magadban,függetlenül minden politikai irányzattól, mindössze a nyelvedváltozott s nem a szellemiséged. Ez az utóbbi nem lehet egyéb, csakerdélyi, mert ez nem azon múlik, hogy melyik nyelvet tanultad el aszüleidtől, hanem hogy miféle szellemiséget adott neked a Jóisten,mindnyájunk atyja. Vagyis életedhez az örökölt alapot nem a nyelvadta, hanem a szellemi örökség, amihez az alapot földrajzi helyzetedadta örökségül, szellemi és lelki adottságaid mellé. 147Tizenhetedik születésnapja után, a Február című versében komolyszámvetéssel szól a szülői tájról. Verse vallomás és a remény várakozása.Ami fontos benne azonban nem a jövőt sugalló számvetés,hanem a hiány, a tompaság, a kietlenség mondhatni „koraérett”versfestése. Szembenézés: a léthiánnyal. A finom versszövés, a rímekkeresztöltése, a coriambikus sorvégek: a forma korai virtuózáravallanak. A vers utolsó sora mégis a fiatalember megkapaszkodóhitéről vall:Köd imbolyog az ólmos, szürke égen,A völgy kietlen, a mező halott,Nem csillan fény a dombok tó-szemében,Borzongnak a tölgyek sötét alakot.Olvad a hó a hegyormokon,S a néma fenyves lágy szellőt szitál,Itt-ott fehérlő tiszta foltokonA zúzmarás tél búcsú-képe áll.A szirteken nem harsog a patak,A fű nem zöldül s nem zeng a madár,Nyomasztó szürke köd-fátyol alattA nagy természet új életre vár. 148Heti rendszerességgel közli verseit az Ifjúság című kolozsvári reformátusifjúsági folyóirat is. A diákok és tanárok körében gyakranolvasott lap Jókai Mór emlékére pályázatot írt ki 1925 februárjá-147 WA-V-A148 WA-MV, ek. Vadász Újság, 1925. február 1.

A visszahúzódó diákban. Az első díjat Wass Albert „bús elégiája” érdemli ki. Diáktársaiközött ez a megbecsülés jókor érte a vidékről jött és a városi, gazdagabbgyermekek között gyakran háttérbe szoruló kamaszt.Könnyed verselő, almanach-líra… mondhatnánk a pályanyertesműre. Az elismerők között azonban a transzszilván irodalmárokjava tapsolt. A szavak klasszikus harmóniájába ebben a versbenis belenyilallt a kisebbségi magyarság fájdalma. Őszintén,színt vallva, nem is az ünnepi hangulathoz illően – de a hallgatósággaligen összekacsintón:587„De jaj, az út, amit még menni kell,Nagyon sötét lesz és hosszú talán,Míg egyszer mi is porba roskadunkMártír teherrel fent a Golgotán…De hagyjuk ezt.”Mintegy 32 versét költészetének kezdő szakaszából a Vasárnapcímű irodalmi és társadalmi hetilap hozza le. 149A harmadik fórum, a szintén kolozsvári Pásztortűz 150 (főszerkesztőjeReményik Sándor) 1925 és 1928 között publikálja többversét. A folyóirathoz mind vers-, mind prózaíróként később ishűséges marad.Különös gazdaságossága írásnak és publikálásnak, hogy majda második kötetbe válogatott verseket valószínűleg csak egy különelkészített füzetben állította össze, mert nagy részüket lapokbankorábban nem publikálta. 1511925 decemberében, tizenhét éves korában jelenteti meg azEllenzék című napilap – éppen a Kuncz Aladár szerkesztésébenmegjelenő Vasárnapi mellékletben – az Alkonyati rózsák címűhangulatversét, míves szonettjét:Mikor az élet mámoros királyakékes palástot öltve elhaladt,rejtelmes, égő kelyheit kitárjaa rózsaszínű őszi alkonyat.149 A lap kéthetenként (1920–1924), később havonként (1924–1940) jelent meg Aradon.150 A Pásztortűz hetilap, majd folyóirat, 1921–1944 között jelent meg hetenként, kéthetenként, majd havonként.151 A Wass Albert minden verse című kötetben az újság- és lapmegjelenéseket több ciklusba szerkesztve Tavaszváráscímen jelentette meg 2004-ben a Kráter Műhely Egyesület. Hasonlóan jártunk el ugyanebben a kötetben acsak kéziratból előkerült háború utáni, illetve amerikai versek esetében is. A szerző által kötetbe szerkesztettverseket sértetlenül hagytuk, az abból kimaradtakat tematikailag szerkesztve tettük közzé. TP.

588AÓ délibábos alkonyati rózsák…Ó őszbe szálló, szép álom-hajó…szökött napunkat újra visszahozzák,csak hinni kell, csak hinni, hogy való…megváltozott világMikor a fátylas őszi hervadásrareálehel az alkonyat varázsa,a múlt nyaránál fényesebb a fény…Az elmúlást ki soha sem csodálta,akinek nincs egy délibábos álma:Szegény a lelke, jaj, nagyon szegény…14 sorban a birtokos jelzős szerkezetekkel együtt 19 (!) jelző. (Állóbetűkkel jelezve, T. P.) Bizony, a kezdő versfaragónak ezt a versétez a burjánzó bővítési (díszítési) kedv teszi és tette már akkor is azolvasó számára túl édessé (parnasszien szentimentálissá, szebbítő kifejezéssel:impresszionista utóérzéssé). De: valami figyelemre méltólírát mégis a vers melankóliájában: hasonlatrendszerek helyett metaforikussűrítést, a zsúfoltság mögött nyiladozó képiséget: a versaz „alkonyat varázsát” és az életkezdet finoman jelzett remény nélküliségéta maga kontrasztjában teszi érzékelhetővé.Egy későbbi, személyesebb hangú költeménye az 1905 utánszületett nemzedék alapélményére, történelmi és társadalmi kisemmizettségéreutal, vallomásos módon nevezi meg a generációléthelyzetét, s a számukra, a nemzet-centrumtól elszakítottak számárakijutó társadalmi tetszhalált, szív-némaságot. A vers SzentFerencre emlékeztető lelki levetkőzöttsége a kortárs lírában csak aSzépség koldusa című kötettel jelentkező József Attila lírai alapállásáraemlékeztet távoli, de lényeges rokonsággal:Szegény vagyok 152Szegény vagyok, szegényebb, mint a koldus,aki az utcasarkon kéreget,mert felette tiszta ég ragyog,s az ég szereti a szegényeket.152 WA-MV

A visszahúzódó diák589S a koldusok nagynéha hinni tudnak,Istenben, égben, s abban, ami szent,és imádkozni tudnak és szeretnis a lelkük álma: Léthe-parti csend.És jó annak, kit szánakozva néznek,és megsiratják fátylas csillogásátmosolytalan két könnyező szemének.Rólam hiszik, hogy végtelen a kincsem:pedig érzem, tudom, hogy semmim sincsen:mindenkinek adósa maradok.Mert szeretetben, hitben és reménybena koldusnál is koldusabb vagyok.Wass Albert a Virágtemetés kötet Hangulatok című ciklusánaklegszebb darabjai közé helyezte el a fenti verset: a Házsongárditemetőben és a Sajó-parti dal közelébe. Az író naiv ügyeskedése ésravaszsága a ciklus címadásában, hogy impresszióként rejtse el alétlírát, illetve az allegorikus történelmi helyzetjelentést, ügyesönvédelmi stratégiára vall.E versekben illik felismernünk, amit az akkori kortárs kritikanem tehetett meg, az utókor pedig úgyszintén értelmezetlenülhagyott: a nemzedéki-történelmi helyzetmeghatározás szinte elsőnekmegvalósított poétikai érvényességét. Mindkét rokon allegóriájúversből álljon itt egy-egy beszédes részlet:„Nekünk csupán a hervadás maradt:sárga mezők, és sárga levelek,merengő nóták és kisírt szemek,temetetlen vágyak, haldokló remények,temetői álmok, koldusok, szegények,és hervadás és csend és fájdalom.”(Sajó-parti dal) 153153 WA-MV, Ek. Ifjú Erdély, 1926. október 2.

590A„Ősz volt. Halálos. Lomb-hullásos. Szent.Olyan lélek-csitító volt a csend:a némaság és a néma ajkú holtak.megváltozott világAkkor láttam: a fényvirágos álmok,amik a lelkem szent csodái voltak,halottak lettek: néma ajkú holtak.És éreztem: egyszer majd újra ősz lesz,s a hervadásban meglassul a vérem.akkor az őszt majd könyörögve kérem.A holtaktól megirigylem az álmot,s cserébe nyújtom minden álmomat,hogy én legyek az őszi csendtől áldott.”(A Házsongárdi temetőben) 154Amit a tankönyvek Vörösmarty Előszava és a Vén cigány értelmezésébentermészetesnek vesznek, azt az 1849-es világosi vereségnélnagyobb trauma, a trianoni diktátum elszenvedőinek költőireakcióiban ki kell mondanunk és felismerhetővé kell tennünk.Wass Albert már ekkor, (a román királyi időkben is!) a nemzetiközösségéhez átcsempészett verseivel súg kortársainak s nekünkis, csak meg kell hallanunk. Szimbólumait ki kell bontanunk,ahogy mondják, szívünkkel is kell olvasnunk.Kritikusaink bizony a mai napig nemigen tették meg ezt! Át isaludtak vagy háromnegyed századot. Nem csak ebben a kérdésben!Inkább a lelkes versmondók s a nagyszerű színészek vettékészre a mezőségi költő lírájában is megbúvó esztétikai lehetőségeket.(E helyt is köszönet érte: Szeleczky Zitának, Sinkovitsnak,Bánffynak, Bubiknak, Dörnernek s a többi neves művésznek s amég névteleneknek is.)SZEMÉLYES, MEGHATÁROZÓ FIATALKORI ÉLMÉNYE Wass Albertnak:az erdő, a csönd, mely nála mindig Istenhez kapcsolódik. Márelső kötetében figyelhetünk az alapélmény erőteljes megfogalmazásaira.Több ez a tapasztalat, mint a rousseau-i „vissza a ter-154 WA-MV

A visszahúzódó diákmészethez” kierkegardi, személyiségalakító: „Istenhez hanyatlónapfény”, módosíthatnám e kérdésben Ady egy vallomásos erejűön- vagy (én-)képét. 155A hagyományos természetlírától, a Vadász Újságban „vadászverseknek”álcázott közéleti szimbolikától messze eltérő, izgalmasköltői vállalkozás tanúi leszünk. Mintha A csönd című versjelezné először az Én dacos elfordulását a világ „egzisztenciálisvakságától”, a nagyobb, lelket betöltő Csönd-valóság irányába:591„Ma már várhatsz, te gyilkos élet,Erdő-magányban maradok.Nekem ma költő-marsot zengenekA vadvirágos kardalok.Ma megszűnt minden régi bánat,Begyógyultak az új sebek.Ma ünneplő tündér-körömbőlÖrvény fenékre nem megyek.Hadd zengjenek a régi húrok,Hegedűmből ma dal fakad…Ott fent, a Csend-tündér lányaVonul a bükkfa-bolt alatt.” 156S első szépen, igényesen szerkesztett kötetében, a Virág temetésben még két nagyszerű verse poétikailag is új eszközökkelavat be a költő felfedett (felfedezett) titkaiba:Csak csendesenTestvér, csak lábujjhegyen jer velem,csak nagyon halkan, nagyon csendesen.Amerre járunk,ne rezzenjen egy kis levél se meg,ma lelkem olyan, mint a tó:legkisebb rezzenéstől megremeg.155 Ady Endre sora: „Istenhez hanyatló árnyék”156 WA-MV, A csönd, 1926. június, részlet

592Amegváltozott világGyere a templomunkba:a bükkerdő ma vár,a Csend harmóniájaott megint a lelkünkbe talál.Gyere velem…csak szótlanul, csak csendesen,csak csendesen…Jelentős – máig alig folytatott! – új hang az erdélyi lírában,Dsida Jenő transzcendencia hajlamú költészetére ekkor még semmivisszajelzés nem volt, a kortársak figyelme is másfelé kalandozott.Itt, most talán Tompa László magányban fogant metafizikájátnevezhetjük párhuzamos költői útnak.Első versei közlése után két év lepergése alatt 157 váltott át afiatal költő új, transzcendens, létélményt körülíró és megnevezőkölteményekre.Ezek legtisztább megvalósulásai előtt – most – elnémul az életpályamegrajzolója:A magány templomábanItt nem lehetcsak áhítattal járni.Szent tölgyfa-bolt:itt mindent megtalálni,ami volt.Itt a Csend lakikés a szent Magány,csak itt lehetimádkozni talán.157 A kiemelt verseket a szerző beválogatta a Virágtemetés / Bércek énekelnek című ciklusába. Három versmegjelentetésére már korábban sor került, 1926-ban: A csend, Vadász Újság, 1926. július 1. Láthatóaz Isten (Ifjú Erdély, 1926. július) Csak csendesen, Ifjú Erdély, 1926. november. Csak kötetben közöltújdonság az átütő erejű: A magány templomában. WA-MV

A visszahúzódó diák593Csak itt lehetszívet megnyugtatónagy Estre várniés megtalálnia mosolygó Halált.Itt látni kell,milyen megnyugtatóez a furcsa szó,ez az este szó.Itt látni kell:hogy szép is a Halál,villámfénybenha néha arra jár,mikor áldozati tűzlobbanés orkán orgonál.Mert templom ez:a Magány temploma,A Szépség temploma,Az Idő temploma,Az Élet temploma,A Halál temploma,az örökkévalónagy Csend temploma.Lehet-e ittIsten-tagadva járni,és a Haláltremegve, félve várniés megtagadni,hogy szent a Magány,s tagadni, itt,hogy szent a temploma?Bükkös erdő

594Amegváltozott világA gyermek elsők között megjelentetett Hókirály című verse egyszakaszában még csak kacérkodott a „Mistykai csend” fogalmával,miközben az öncélú alliterációs halmozás szinte ellepte acsak szavakkal felvázolt hangulatot. 158Nem tudhatta még akkor, hogy a szájára vett élmény/állapotidővel v a l ó b a n osztályrésze lesz.Lelke erre az útra rátalált!A felidézett versek lelki beavatottként, „belülről” szólnak az élményről.Ettől kezdve elválaszthatatlan gazdagsága marad személyiségének:az embernek, a költőnek, majd a prózaírónak.Wass Albert csönd-tapasztalatának felismerése nélkül nemvolna értelmezhető jó néhány nagyszabású műve, köztük Afuntineli boszorkány sem. Sőt, életvitelének fontos jegyei, az őszivadász-elvonulások, az emigráció alatti erdei visszahúzódásoksem. Lelki, majd írói motivációi között nagy, fontos jelentőségűaz ő „csendje”. 159Ne féljünk kimondani (és leírni): az Istenhez hanyatló „mystikaicsönd” egzisztenciális jelenlétéről, a „benne való létről” van WassAlbert életművében és életszentségében „üzenet”, „hír”.AZ 1927-BEN KIADOTT VIRÁGTEMETÉS című kötetének Előhangja ésAjánlása nem hagy kétséget felőle, hogy a kamasz költő tudja,átéli nemzete és egyéni élete sorsát: a golgotás, sziszifuszi időket.A tervező, az építő embernek szomorú a jelene: „ledöntik az őoszlopát”, de Wass Albert lelkében – költészetében – benne ég azellenszérum:„És az ember nem szitkozódott és nem sírt, hanem kiment megint aző udvarára, és hittel a szívében kezdett új oszlopot építeni az ő Istenének.”Költői indulása, mint Tennyson-fordító nagybátyjáé, az angolmetafizikusokkal rokon: az álom és a realitás határmezsgyéjénekköltője, később írója kíván lenni. A nagy ír költő,Yeats már kiszabadította az érzelgősség posványából a való és158 „ Mysthikus csendjében semmi sem pótoljaKomoly valójában a mélységes űrt…Hókirály hatalmát hirdeti örökreHarsogó hanggal a havasi kürt.” WA-MV159 Kiss Mihály egyetemi tanár hívta fel először a figyelmet a Wass Albert-i csönd értelmezési lehetőségeireés ennek filozófiai jelentőségére.

A visszahúzódó diákaz álom-lét szembenézésének dichotómiáját, éppen ebben azidőben választotta Szabó Lőrinc fordításának tárgyául egyikmeghatározó költeményét:595„de minden kincsem csak az álmaim;álmaim terültek lábad elé;lépj lágyan, amin jársz: az álmaim.” 160Ez a hang él az Ajánlás költőjének versében, ez a hang számol avalaha háborúba induló apák történelmi tapasztalatával:„Reménytelen, szívet-döbbentő álmotvittél temetni golgotás, nagy útra?Mikor az álmaid mind szárnyra keltek,s búcsúzatlan indultak messze-földre:mentél akkor, Testvér, a temetőbe?Wass Albertnek az „álmokkal” szembehelyezett „realitása” amúlt, az első világháború, amely az emberiség korszaklezáró történelmietapja, ennek ellenében feszíti ki vitorlaként lobogó költeményeit,ennek ellenében evez Vajda Jánostól egy korszaknyifilozófiával távolabbi „csólnakon”:„Mert legszebb csolnakom, jaj, drága csolnak,s valóság-partra hogyha nem jut át:felöltöm a karthausi csuhát.”Igen, a végső kérdésekkel leszámolni tudó Rimbaud is ott kísérta vallási – misztikus – élményektől elválaszthatatlan fiatalemberverseiben.A kötet első ciklusát a költő Rügyek címmel szerkesztette karcsúegységbe. Ez a ciklus a tudatosan ajánlott vagy rejtett utalássalaz elődökhöz címzett tiszteletadásnál több: az elődök költészeténekátélt folytatását, folytathatóságát bizonyítja.A Rügyek című nyitó versét, tudjuk, hogy a köteteben jelzetlenülis – a Petőfi Irodalmi Múzeum birtokában lévő kézirat alap-160 Szabó Lőrinc: Örök barátaink című, fordításokat tartalmazó kötetében, A költő az ég köntösére vágyik.

596Amegváltozott világján – Áprily Lajosnak ajánlotta. Vers-felismerése: Áprily titkátfedi fel, a lelkét rostélyos szó-páncéllal elfedő költőelőd nagyonis magára vehette Wass Albert sorait, melyek az ifjú költő sajáterejét is elénk vetik:„Lelkünkben isilyen rügyecske tán a gondolat.A jég alattszellem-páncélzat védi: kőkemény.”A ciklus folytatásában két vers a nagyapai baráttal, ReményikSándorral folytat költői párbeszédet („Idill a magasban” és a Jegenyék).Az első vers kizárólag csak a Reményik-hívóvers kiegészítő folytatásakéntértelmezhető, s ez külön bravúrja a fiatal költőnek.Míg a másik vers egzisztencialitása – megdöbbentő kinyilatkoztatáserejével indul:„Állunk egymástól messze-távol,és minden álmunk messzeség.Vagyunk bús, árva óriások,rekettye-raj közt büszke Mások:idegenek és jegenyék.”A képileg-metaforikusan jelölt ellentétek közt kifejlő versgondolatekkor már végérvényesen az induló költő sajátja: jelzi eztnemcsak a reflektivitás síkján az idegenség – (rokonlelkiség) ki semmondott belső dichotómiája, hanem a lágy, keleties rajzolatúképi megerősítettség: a rekettye-raj – jegenyék ellentétpár, s ezeknagy költői kvalitásra valló feloldatlansága!De Wass Albert titka a vers befejezése, a csendes együttérzéshangja, sőt az összekacsintásé, s mondhatjuk: nemzedéki összekacsintásé,amely a valóságban talán a tiszteletadás kötelezettségemiatt soha, de a versben és a líra örökkévalóságában könnyedénmegtörténhetett. Nemcsak két költő, hanem – pilinszkys távlatokbanis! – két ember egymásra tekintése és együtt a természetitöbbre, a szimbolikus többre utaltsága:„Ha néha fáj az árvaságunk,és a szívünk már nagyon éget,meglátogatjuk bús, magányostestvéreinket: jegenyéket.

A visszahúzódó diákMegkérdezzük: hogyan aludtak?Megkérdezzük: még meddig állnak?és elmondjuk, hogy milyen bölcsek,mert mindent messziről imádnak.597Olyankor halkan elcsitul a vágyunk,és szertefoszlik minden messzeség,s a szellő ajkán elbeszélgetünk,mi ketten, akik így magunkban állunk,és ők, a jegenyék.”Persze a ciklus legértékesebb részeit próbáltuk kiemelni, s eznem feledteti az olykor dalszerű betéteket, a természet-szimbolikauralkodó és többnyire kritikátlan jelenlétét a ciklus verseiben;de ez annál is inkább megbocsátható, mert jelzi, hogy a költői pályainnen rugaszkodik el a következő ciklus sokkal jelentősebbtermészeti, emberi és metafizikai szemléletmódjához.Korai lírájának legkülönösebb, legegyénibb hangütéseit a másodikciklusban A bércek énekelnek címmel foglalta egybe. Tizenegyvers. Közöttük több maradandó! Máig emlegetett, többek általalaposan elemzett vers.Filozófiájának („Non inutilus vixi”), hitének (Látható az Isten),hazaszeretetének (Erdélyi vallomás) és végzetes elhivatottságának(Hálaadás) alapjait, meghatározó és emlékezetes darabjait rakta leebben a ciklusban.Csak aki lelkében nagy életre készül, vagy nagy életre készítifel az Isten, képes ilyen összegző gondolatokra, ilyen összegzőköltemények megírására. A nyelvi megformálás olykor romantikusnaktűnő szó-álcája mögött egy nagy elhivatottságú lélek érzifel és fogalmazza meg kegyelmi küldetésének lényegét.Érdemes versenként kiemelni ciklusunk egyes jelentősnek vélt darabját.A ciklusadó vers történelmi léptékű jelentőségére KabdebóLóránt hívta fel nemcsak e sorok írójának a figyelmét. 161„A bércek énekelnek című versben – én legalábbis úgy érzem – szerzőjüka korszak Trakltól, Rilkétől és a korai Georgétól ihletődő költészetébebelesző egy olyan sajátos egyéni hangot, amelyet csakis akkor, éscsakis ott, Erdélyben lehetett megszólaltatni.161 Kabdebó Lóránt elemzése a 2008. február 14-én a Pomázon megrendezett Wass Albert Emlékkonferenciánhangzott el. L. PoLíSz 113. szám.

598Amegváltozott világA bércek énekelnekHallottad már,mikor az esti-kék hegyek csoportjaegy dörgedelmes ősvitába kezd?Halvány lilán mikor leszáll az est,s a völgyben puska robbant zord halált,hallottad már a félelmes zenét:az őserdők felharsogó szavát?A rianást, amely követve nyomba’a hang után a végtelenbe fáj,s fülekbe zúg: bujkáló idegen,a végtelen szentség előtt megállj!És a vadász, ki lent a szőke völgybencsodálkozva a bérctetőre torpad,vad félelmében énekelni kezd,s önhangjától ijedten összeborzad.Az Über allen Gipfeln oly sokféleképpen értelmezhető ember–természetszembesülése a tizenkilencedik század folyamán az ember vonatkozásábanelveszíti biztonságot sugalló értelmezéseit (nem véletlen, hogya Wass Albert-vers keletkezésének idején veti fel fordítási problémakéntKosztolányi éppen ezt a Goethe-verset a magyar költőknek, nem a kortkikerülő mellébeszélésként, mint vélték egy időben, hanem éppen abenne rejlő, az akkori korral szembesítő problémára híva fel általaa figyelmet!) Ebben a mezőben érzékelem ennek az adott versnek is ahelyét. Méghozzá sajátos helyzetben. Ugyanis sokféle félelem sűrűsödika létezés átélésének ebbe a »dörgedelmes ősvitájába«. Az »őserdőkfelharsanó szava« a létezés nagy metafizikumáig belefáj a mindenségbe.Egyszerre hívja ki a vers szövege a »végtelen szentség« előtti hódolást,és minősíti a vadászt (= mindennapi embert) »bujkáló idegenné«, akinemcsak a létezésben, hanem éppen a mindennapi életben érezheti magátbiztonságát vesztettnek. Utóbb üldözöttnek. [...]A félelem irányította vadászfigyelem beleszervült az idegekbe.Embervadászat folyt éveken át. A háború utániságban az embervadászatfélelme áthangszereli a természet zajait, eseményeit.

A visszahúzódó diákBeleszövődik ez a félelem, ez a bizonytalanság a fiatal, akkor frontotnem járt fiú versébe is. Mert a háború, ha lezárult is, nyugalomutána el nem következhetett. A »boldog békeidők« vadásza mindenidillből kiesett.” 162A Bogáncs című versben érdemes a mikroszkopikus „parányiság”jelentőségére, önbehelyettesítő soraira felfigyelnünk, márcsak azért is, mert Wass Albertnek gyermekkorára nézve meghatározóállapotáról vannak itt érvényes verssorok:599„Engem is úgy űz a Sors szele,és úgy szegődött társamul a bánat,mint bogáncshoz a bükkfa levele,mely beleakadt, s most rohan vele,s a kísérésben soha el nem fárad.”A Látható az Isten című verse zsoltárköltészetünkkel rokon, kinyilatkoztatáserejű döbbenet. Az „arasznyi élet” fölismeréséveltesz hitet az „ítéletes” lét- és sors-időben Isten kinyilatkoztatásamellett:„Arasznyi életünk alattnincs egy csalóka pillanat,mikor ne lenne látható az Isten.”A „Non inutilis vixi”-ben az élet = „mese”, a világ = „színfalak”hagyományos kelléktárának használatával veti fel az elhivatottságalapkérdését (valljuk be, kissé Juhász Gyula-i stilizációval,de hiszen 1925-ben Testamentum címmel a nagy összegző kötetétmegjelentető költő nyelvi-poétikai hatásaival élni nem is volt akkor– és ma sem –lebecsülendő):„S vajjon, ha majd, a halk függöny legördül,s érezzük már a Csend leheletét,elmondhatjuk a taps elé kiállva,hogy nem játszottuk mi sem el hiábae végzetes, csodálatos mesét?”Az Erdélyi vallomás című Wass Albert-vers mára már az ún.örök erdélyiség egyik alapversévé vált. Ma már nemcsak azimpresszionista hangulat-líra egyik fontos darabjának tarthat-162 Uo.

600Amegváltozott világjuk, hanem a transzszilvanista létmeghatározás egyik elsődlegesmegnyilvánulásának is. A lágy hímzésű képsorok mögöttrejlő fájdalom lírája ez, idei tavaszban rejlő ősz könnyednekhazudott számvetése:„Tavaszi szélmég jobban megcibálja itt a fákat,s mi megmaradt, emléke régi nyárnak:az a kevés is mind, mind lepereg…Erdélyi fák között, én nem tudom miért:de kétszer hullanak a levelek…”A Hálaadás című vers adysan hangzó önjellemzése mögöttmégis egy elszánt fiatal készül az életre. A „könnyek istene”,az „ősz rokona” szimbolikája egyszerre csak valami másravált. Váratlanul, de zsoltáros erővel áll ki valami különös„egyetlen húrú” ars poétika mellett. A trianoni traumát elviselőkjól értik a lírai hang komolyabbra váltó fordulatát, nemnehéz kiérezni az alábbi sorokból a dávidi állhatatosságot ésa francescói hitet, de a magyar lelkiség belső elszánását, számonkérhető elkötelezettségét sem:„Ó, hála néked, könnyek Istene,hogy annyi bús mosolyt adtál nekem,s megengedéd, hogy mindent eldaloljakegyetlen húrra hangolt lelkemen.Tudom, ha egyszer kedvem kerekedne,hogy húromat másra hangoljam át:hálátlan voltomon haragra kelve,Isten-kezeddel leszakítanád.”A ciklus utolsó darabja szinte érthetetlennek tűnő kérdéseksora volna, ha nem tudnánk, amit akkor még a költő nem tudhatott:élete későbbi hányódását, harcait és megcsalatásait. A jóslatos,teljes vers helyett álljanak itt befejező szakaszai. A költőmáig szabadon lengő kérdései. Ki életében nem térhetett szabadonszülőföldjére haza, az még halála után is rágalmak és hazugságokkereszttüzétől szenved:

A visszahúzódó diák„Ha harcban járok, s véres lesz a lelkem,villám szakad, és mennydörög felettem,ha kitagad az ég, s a földönéletemet Isten-tagadva töltöm,és átkokat szór rám a félvilág:601vajon, ha akkor visszatérek,megismernek ezek a régi fák?”_________Bár leírhatnám, igen, megismerik őt.Az időtlen, örökkévaló erdélyi fák…Várja őt Ördöngösfüzesen az Angyalok tisztása…Újra beültetik a feketelaki szőlőket…Pulyon fölött az erdő cserfái bólogatnak a szélben…Istenszéke sziklájáról letekintve ma is kereken hullámzik a zöld tenger…Andrenyásza alatt oláh favágók asszonyai Anuca regéivel altatják ela kisgyermeket…Tündérhitűek hatalmas fák között ünneplik Földanyát …Káprázatok és a való megmaradt relikviái…_________A harmadik ciklus a Hangulatok címet kapta legutolsó verséről,amely az életet a halállal egy azonosságot megelőlegező nézőpontrólegymásra vetítve, a lét körforgásának, egymásba olvadásánakélményét sugallja:„Pedig a sárga lomb: az is virág,és a halálban lappang már az élet,mely összeomló múlt-romokból éled.”Ebben a ciklusban, több nagyobb formátumú vers is helyetkapott, melyekről már a Trianon-trauma kezdeti, lassú feldolgozásakéntejtettem szót. (Házsongárdi temetőben, Sajó-parti dal,Szegény vagyok.) E versek közel állnak az első világháború utánihalál- és temető-szimbolikával gyakran élő, általános életérzéshez.A lázadásról, harcról akkor még álmodozni sem merő nemzedékisorshelyzethez.A család – a szeretet iskolája. S ahol érzéssorok, évhiányok maradnakki a lelki épülésből, ott a pótvizsgák sora hosszú évekbe

602Amegváltozott világtelik, de fejlődésének pótlását a lélek gyakorta megpróbálja. WassAlbert életében – költészetének és prózai írásainak lenyomataialapján – többször és nagy erővel tesz kísérletet az öngyógyításra.Bátran engedjük közel magunkhoz a fiatalember verseit.Cserébe lelke elhallgatott titkai tárulnak fel.E ciklus második verse, a Megjött az ősz című: az édesanya nélkülfelnőtt gyermek ritka, anyját megszólító verseinek egyike.Nagy értéke, hogy kifejezi: az érzelmi válságpillanatokban méga valóságban távolba vesző anya virtuális közelségéhez is bújnikíván az ember. E virtuális „visszatalálási vágy” többször ismétlődikmajd a költő-író életében.Megjött az őszSzeretett anyámnak ajánlomMa már igazán itt az ősz. Ugye:ma nem találsz szívedben nyári dalt?Az én szívemből minden dal kihalt.Ma búcsúszóban érkezett az ősz.Ma búcsúszóval messze ment a párom…és a szívem ma üres lett nagyon:deresre sápadt minden, minden álom.A hervadásban, itt mit is keressek:várjam, amíg a holt avar kihajt?Mert most igazán itt az ősz. És érzem:ma a szívemből minden dal kihalt.A család a szeretet iskolája. Ismételhetem. Emlékeiben, szétbomlóbanis az. Aki itt sérülést szenved, csak hatalmas lelkimunkával és Istennek a lélekhez küldött angyali segítőivel – lehetnekezek a szerelem angyalai is – tudja „feldolgozni”. De asebei vérzékenyek, újra és újra fölfakadnak.A fiatal költő ezt a prózájában is többször megemlített, visszavisszatérő„önvesztését” az A másik című, körkörösen komponáltversében írja meg (kötetében tudatos párhuzamként a lelkimeztelenségét és kiszolgáltatottságát hangsúlyozó Szegény vagyokcímű verse mellé helyezi).

A visszahúzódó diák603A másikÉn nem tudom, mi van velem, de néhamagam elől menekülni vágyom,hogy az a másik, titkos Énemmeg ne találjon.Mert jaj, az egy fekete szellem,s gonosz kínokkal rég hat át.Ahányszor jött: rengett a lelkem,s csatát kezdettünk: rém-csatát. 163Ha félve, bújva, bajt előzveolyankor elfutok előle,s szívemre fény-zápor szakad,kísérnek újra régi tervek,és álmaim, a száműzöttek,hazatérni mernek:elég egy csöndes pillanat,hogy az a gyűlölt Másik Énem,tépő vad gondolat-hadakkalizzó agyamba visszatérjen.És jaj nekem, ha rám talál:minden madárdal csendre válik,s a csend, a csend: ez a Halál…Most is közelg a szörnyű Másik:döbbent szemekkel jönni látom;jaj rejtsetek el, rejtsetek el,hogy meg ne találjon!163 Vö. Juhász Gyula húszas évek elején írott A rém című költeményével:„Hiába várok, nem pihen,Kopog, dobog, jár, kél a Rém,S álmomban is hallom, amintFöl és lejön, megy feketén.”A Szabó Lőrincnek ajánlott verset a szegedi költő betegségének tünetmeghatározó leírásaként tartjukszámon. K ü l ö n ö s verspárhuzam és dátumkülönbözet: az idősebb költő a Széphalom című lapmájus–júniusi számában jelentette meg versét, Wass Albertet ért költői hatásról n e m beszélhetünk!(L. Juhász Gyula Összes művei, Akadémiai Kiadó 1963)

604Amegváltozott világKöltői éntudat, meghitt elbeszélőmodor, feljegyzésnek látszóállapot-kifejezés és aszimmetikus, kevert strófaképzés. Már fiatalonkialakul bátor, rapszódiákba hajló formakultúrája.Hiányos strófával történt ön- vagy társmegszólító verskezdések,szabadon váltott rímkezelés, olykor strófatörés a rímválasznaka következő strófába való áttolásával.A keresztrímek mellett a harmóniabontóbb ölelkező rímekre isakad példa, artisztikus, három szótagos rímpárral:„Csend és sötétség: boldog béke ez.Nem látunk csak egy kurta lépést hátra,mögöttünk egy „miért?” előttünk „hátha…”s mikor legtöbbet látunk: vége lesz.” 164Wass Albert költészetében fiatalosan, lendületesen alakul a„rapszodikus ütemek” erőteljes formakultúrája.A következő, szerelmi vallomásokat hozó ciklus: az Őszi csokor.Az élet ciklusa – harmatos őszi tájakon. Sió-parti hegytetőkön, mezőségidombokon. Ezekben a versekben érezzük, hogy a skót–írköltői iskola írásmódjával párhuzamosan Erdély tájait is át- megátszövik a természettel való mélabús azonosság szavai. Él a táj, sbenépesül embereivel. A Tetőn verscíme azonos Áprily transzszilvánegymásrautaltságot hirdető nevezetes versével, de Wass soraibana táj szívbe ivódó „rapszodikus ütemű dallamát” hallhatjuk:„Túl hegyek álltak: ős-komor Titánok,kék végtelenbe hullámzó hegyek,arcukra már ezer barázdát vontakaz Erdély-szerte kóborgó szelek.Távolból szalag érkezett: az út.Fehéren szelte át a róna-szélet…és a szalagra rá volt írva: Élet.És vándorok osontak rajta át,és ide láttuk: ennek nincs hona,az aggastyán, bár nem volt élete,ehhez meg élete volt mostoha…164 WA-MV, Éjjel

A visszahúzódó diákÉs autók jöttek: Ember-akarások,izzó szemekkel messzeségbe néztek,és mozdonyok rohantak vak-sötétena kék-virágos, őszi messzeségnek.” 165605Új hang ez a hagyományos jambusok lélekre öltött köntösealatt: a vibráló, örökmozgó huszadik századé, a kisebbségi sorsotélő erdélyi magyarságé, a veszteségekből is talpra állni vágyókEmber-akarásáé.Az érettségi vizsga felé közelgő diák életében pedig a megtaláltszerelem hangja is, az ifjúságé – hagyományos, romantikus,szimbolikus képekkel:„A lelkemet kitárom,s amit szívembe zártál:van még egy nyári álmom,egy utolsó virágszál,egy gyönge liliom,egy árva liliom.” 166A későbbi prózaíró egy szép helyzetábrázolással fejezi ki aszerelmébe és a jövőbe vetett hit azonosságát: valóban a címhezméltó idillt rajzol meg a költő: kívül a láttatott eseményben s belüla lélekben.IdillKatlan homályban halott bükk hevert,szép volt, szent volt, olyan, mint az ember,akit a zúgó fergeteg levert.S bár csak halott volt, szú-kirágta, mállott,de büszke volt még így is: hegylakó;ember előtte szív-dobogva állott.A templomba, így, oltárnak talál.A bükkerdőben ő volt ott a Csend,a bükkerdőben ő volt a Halál.165 WA-MV, Tetőn, a vers megírásának időpontja: 1926. X. 12., Szent László-hegy.166 WA-MV, Ősz ajándék.

606Amegváltozott világEkkor jöttél te. Te voltál az Élet,a holtakat két élő szemmel nézted,neked a nagy halott nem imponált,s egy kacagással leültél a tönkre.Szellő osont a völgyön titkon át,s én néztem, néztem, néztem ezt a képet:ilyen gyönyörűt, különöset, szépetegyütt talán először alkototta Halál és az Élet.A versek hölgyét immár meg is nevezhetjük: Bethlen Beáta. AVirágtemetés kötet utolsó ciklusának mottóját, s neki ajánlott elsőversét, sőt talán valamennyit ez a két évig tartó szerelem íratta:„Mért kell nekem elvágyni messze, messze,bűvös csókkal ha jő az alkonyat,mért kell, hogy halljam, álmaimban egyre,búcsú-szavaktól fátylas hangodat,és mért kell nekem minden szép emléketfájó betűkkel a szívembe írni,mért kell olyan nagyon szeretni téged,csak vágyni el, s csak sírni, egyre sírni?” 167A kételyek, elvágyódások mellett az ifjú sorsa: a megmaradás,a helytállás, a „völgy” hétköznapjai, még ha a lét „búskomor fallal”határolja is cselekvési terét:„Hányszor hittem: hazám a fény hazája,s a völgyek szürke rabja nem vagyok,völgy vándorát a hegyek csókja várjaés útam egyre feljebb kanyarog.S ó, ti kegyetlen rózsaszín hegyek,gyönge-elém hányszor emeltetekhajnal-pompában búskomor falat! –S az útam völgy, ezerszer völgy maradt.” 168167 WA-MV, Miért?168 Uo. A völgy vándora

A visszahúzódó diákKöltői ars poétikáját ebből az időszakból egy köteten kívüliversben írja meg. Egyértelmű az elnémult fájdalom kiéneklésénekvállalása. Alázatos, hitben erős költészete megelőzve is rokonJózsef Attila és Dsida Jenő későbbi hitvallásaival:607„Hogy dalommal megvigasztalhassamA csüggedőket, a szomorkodókat,Az árvákat, a sírni nem tudókat,A lelkük lelkével háborúskodókat.Így vezekeljem le minden vétkemet.Hogy minden átkom áldássá csituljon,Minden ütésem simogatás legyen,Minden bűnöm mint harmatcsepp lehulljonErdőn, mezőn, katlanon, hegyen.A lantom is csak addig kell nekem.”„Erdőn, mezőn, katlanon, hegyen / A lantom is csak addig kell nekem”– ugye halljuk az anyaföld elszánt poétikáját, a fogadalomtételhezhasonló verssorokat?2. Keserű pirulák…„Végefogyhatatlan téli esték, mi kor al szik a ház és al sza nak a dom bok,mi kor a nyú lós sö tét ség lám pa ol tás után el öm lik a szo bán, s csaka kály ha szór ja vib rá ló, vö rös pász má it széj jel a pad lón: ó, mennyimin den kel élet re az ilyen es té ken! Du ru zsol a kály ha,pat tog a fa, kint zúg a szél, s az ab lak hi deg le lő sen össze va cogné ha, reccsen nek ré gi bú to rok, aj tó kon meg zör ren a ki lincs…ti tok za tos, vég te len té li es ték, ha el fek szik ben nükaz em ber, úgy össze fo lyik kö rü löt te tér és idő, ha lál és élet.”Wass Albert 169„MI KOR A FILEKI-HÁZAT EL AD TÁK, 170 az olyan volt Ferkónak, mint haa lel ké nek egy ré szét tép ték vol na ki. Sok volt az adós ság, el kel lett ad ni.A há zat Muresán Va lér ügy véd vet te meg, s Ferkó át hur col ko dott DombiJós ká hoz, egy kül te lek ut cai hónaposszobába.169 WA-CS170 A Wass-szülők Deák Ferenc u. 5-beli házát adta el a család (TP.).

608Amegváltozott világNem olyan könnyű meg vál ni egy ház tól, ahol él tünk. Ahol min densa rok em lé kez tet va la mi re. Mi kor utol já ra te szi be az aj tót ma ga mögött,olyan fur csa az, hogy meg ér te ni se tud ja. Ezen túl nem sza badtöb bet ide jön ni? Más nak nyí lik az aj tó? Megy a szé les, nagy ud varonát a ka pu fe lé s va la mi a tor kát szo ron gat ja. Sze mé vel vé gig simogat ja még egy szer a szé les, sár ga fa la kat, a ka pu bolt haj tá sát, ake rí tést, a fa vá gó színt, a kony ha aj tót. Ré gi, szép ud var, drá ga, jó erősfa lak. Mennyi min den fű z ő dik hoz zá juk évek, év ti ze dek alatt. MennyiFilekit őriz tek, véd tek, míg kint az ut cán raj zott a tör té ne lem. És mindigcsak Filekieket.Most mi lesz ezu tán? A fa lak má tól fog va Muresánokat vé de nek s ők,a Filekiek, me het nek ki az ut ca sod rá ba, szét szó ród hat nak, mint a töb biem ber. Mint gyö ke rét vesz tett fa, amit az ár víz ide-oda so dor. Oly korel me rül nek, oly kor fel szín re buk kan nak megint s egy szer, úgy le het, elmerül nek vég leg.Az ud va ron már új cse lé dek van nak. Mint ha gya na kod va néz nék,mért is megy olyan las san. Per sze, ezek nem ér tik. Hon nan is ér te nék.Mi az, ha va la ki ki megy egy ház ból, mely szál lá sa volt ap já nak, nagy apjának, déd jé nek, üké nek.Megy csen des lép tek kel. Már nem néz, csak a föld re. Ó, hogy is me rimin den da rab kö vét en nek az ud var nak. Ke rí tés... fás szín... ve re bek. Lehetsé ges ez? Most csak úgy ki megy a ka pun és az zal vé ge? Töb bet so hasem mi kö ze eh hez a ház hoz? Csak egy lé pés... hát le het sé ges ez?Ki lép a ka pun. Kint áll az ut cán. Ez volt a lé pés, amellyel mindentől el szakadt?Gyön ge szé dü lést érez. Mennyi em ber van ma az ut cán. Mind lát ták,ahogy ki jött in nét. Ezek ta lán már mind meg tet ték egy szer ezt a lé pést.Muresán Va lér ügy véd úr há za. Már nem Fileki-ház, most márMuresán-ház lett.Egy pil la na tig még áll moz du lat la nul előt te, az tán gé pi e sen el in dul őis a töb bi em ber kö zött. S amíg a ház el ma rad las san, úgy ér zi, az ut cá baol vad.Fü työ rész ni kezd, va la mi könnyű, di va tos dalt. Ha nem ten né, ta lánegy perc még és sír ni kez de ne. Olyan ide gen az ut ca, olyan ide gen avi lág.[...] Meg szo kott moz du lat tal for dul a ka pu nak, nyúl a ki lincs után…Jaj, hi szen nem itt…Döb ben ve áll, so ká ig. Hull sű r űn az aprószemű eső, nem jár sen ki azut cán, sö tét van. Pá rá sak a lám pák, ned ve sen csil lan a kö ve zet. Is te nem,mint ha már állt vol na így, ilyen ma gá nyo san...” 171171 WA-CS

A visszahúzódó diák609A vereségek kísértetei„Talán a Csaba-játékokban álmodta meg valamikor ezt az érzést. Dele het, hogy nem is já ték volt... igaz va ló ság volt... ke re ken fe ke te me zőkés éj sza ka... va la hol egy nagy csa ta el ve szett... jaj, hogy is volt csak?...Nem. Nem is ak kor. Mi kor is csak... mi kor állt még így, be zárt ka puelőtt, egy ház előtt, mely ott ho na volt ad dig?... Így ál lott, egye dül. Furcsa,ahogy most hir te len fel rém lik, mint egy köd ből szőtt álom... ba bonás,ször nyű do log ez, ahogy most új ra ér zi...Va la hol le tet ték a fegy vert. Egy kas tély ban orosz ge ne rá lis. Ro zo ga csónaksur ran a Du nán, esik az eső. Valaki meg csó kol ja a föl det és sír...Mint ha mind ez már meg tör tént vol na. Sö tét es té ben kat tant egy kilincs.Basta úr val lon jai tü zet dob tak egy ház ra. Ak kor is így sze meteltaz eső. Nyir kos ko rom szag úszott a le ve gő ben s ázott er dőn kel lettoson ni né mán. Va la hol sírt egy gyer mek...Hány szor, jaj, hány szor volt ez így... ments meg Uram a kí sér tet től...Áll, sö tét ben az ut cán. És tisz tán lát ja, mint ha ma tör tén ne új ból. Ezmár nem álom, ez már nem já ték. Va la mi rej tel mes össze füg gés van múltés je len kö zött. Mintha titokzatos fo nal hú zód na év szá zad ok tör té ne ténke resz tül. Ez már nem álom. Hall ja li heg ni az ül dö zők lo va it. Hall ja, amikoraz égő te tő re cseg ve be om lik. S a gyer mek iga zán sír…” 172MEMENTO A DEÁK U. 5-RŐL172 Uo.Korabeli képeslap, mai fénykép ésSiemers Éva rajza a házról

610Amegváltozott világEgy csillár, a lépcsőház, SiemersÉva rajza és az épen maradt kályhaA lámpagyújtó, ismét…„Ez már nem álom, ez már em lé ke zés. Fé lel mes, ba bo nás do log s azódon ka pu is mint ha fel nyög ne tő le.Úgy megy to vább, mint az al va já ró. Ar cát ve ri a sű rű eső, a nyir kosságkabátján át bőréig ér. Az utcasarkon rongyos, öreg koldus. Arcábaszi tál a lám pa.

A visszahúzódó diák611Meg tor pan. Jaj, ez az arc is... ez az arc is... ba bo nás lá to má sok es té jevan...– Az Úr Jé zus ne vé ben...– Mond ja... ma ga a lám pa gyúj tó?– Én vol tam. Ki dob tak. Jött a vil lany...A lám pa gyúj tó. Aki egye dül járt a sö té te dő ut cán, s nyo má ban vi lágosság ke let ke zett. Aki az es tét s a bé kes sé get hoz ta, mi kor lö vé sekdörrentek s recsegett négy sarkában a világ és az emberek féltek éssírtak. A lámpagyújtó. Reszkető kézzel kotor aprópénz után.– Áld ja meg, lel kem, az Is ten...Nem hall ja már. Meg y, rohan a z ut cán, em lé kek ha sí ta nak a hú sá ba,száz té pő kö röm mel. Üres az ut ca és ki halt. Még volt ilyen. De ak korjött a lám pa gyúj tó. Jött és ke zé ben volt a vi lá gí tó rúd. Ap ró, fé nyes lángokatgyújtott, és nyomában békesség keletkezett. Most nem jön többet.Üres az utca, üres a világ. Nincsen lámpagyújtó. Erdély haldoklik.Igen, így van ez bi zo nyo san. Hal dok lik Er dély. Na gyon be teg és kül országibölcs doktorok nem tudnak segíteni rajta. Azért olyan némák ahá zak, azért olyan sö tét az ég bolt.Egy-egy cégtábla megcsikordul a szélben. Idegen írást villant meg rajtuka lám pa. Így van ez, így, hal dok lik Er dély s nincs, aki meg gyó gyítsa.Csak virrasztók vannak, kik lázas lélekkel, utcáról-utcára verődvebo lyong ják a si ra tó éj sza kát.” 173„AZTÁN OTT ÁLL A RÉVBÁTHORI-HÁZ KAPUJÁBAN. 174 Megszokott régilépések vitték oda, kellenek ismerős arcok, otthoni szó. Felmegy a lépcsőn.Kihallatszik a zeneszó, lármás foxtrott kalapálja a falakat, de afalak ma hidegebbek, mint máskor, Isten tudja, miért.Pólika néni kártyáit rakja.– Na, Ferkó lelkem, – mondja – na, hát milyen a lakásod, persze, abarátoddal együtt, persze...Ilona néni ott ül mellette és néha beleszól a kártyába.– A kör dámát tedd oda... most a búbot...? Hol a tizes?...Foxtrottot recseg a gramofon, nehányan táncolnak, mások összebújvapusmognak a sarokban, Sarolta az ablakpárkányon ül, selyemharisnyáskarcsú lábaival kalimpál és a szöveget dúdolja.Közéjük elegyedik, vált velük nehány közömbös szót, de a társalgásbancsakhamar elmarad. Akik ott vannak, együvé tartozók. A maguk dolgait173 Uo.174 Óvári-ház, ma a Felsőmonostor u. 15-ös épület.

612Amegváltozott világbeszélik, szavaik közé nem ékelheti magát, aki idegen. Lujza fürdőtrikójáróla nyári strandon, tenisz versenyekről, s hogy Ica mikor a labdát üti,olyan, mintha szerelmet vallana... ilyen dolgokról folyik a beszéd. Egyegyszónak már előzményei vannak, csak összenéznek s nevetnek fölötte.A zene s a beszéd zsongása közepette végigfuttatja szemeit a társaságon.Úgy érzi magát, mint egy idegen, aki indult valahova s véletlenülrossz ajtón nyitott be. Ki ismeri itt őt? Kinek van köze a gondolataihoz?Ki az, aki ezek között valóban törődik valamivel? Aki az életet feladatnaknézi, szolgálatnak vagy hivatásnak s nem csupán aprópénznek,amit elkölthet nap-nap után.” 175Idegennek érzi magát a mámoros hangulatú szórakozások közepette.„Földön maradni nem elég súlyosak.Magasba szállni hitványak nagyon.”Írta fiatalságára emlékezve egy későbbi nagy regényében.Ugyanakkor egy magánlevelében kedves hangulatokra is utal:„Neked s az Óváry-háznak különösen szép és kedves fejezete lesz, ha valahaeljutok odáig!” – írja egy fiatalkori barátjának. 176A kamaszodó Albi számára feltehető, hogy a városi-polgári miliőköltséges és gazdag életformája egyre inkább teherré válik.A Csaba című regény főszereplője, Ferkó (Albi) egyre erőteljesebbenérzékeli a társadalmi helyzetből, a különböző életvitelbőlfakadó különbségeket. Az írói-emberi jóindulat most is, mint olysokszor az életműben: nem ellentéteket élez ki, hanem különbözőségeketállapít meg:„Délután, tisztára megszokásból, beállít a Révbáthory-házhoz. A szalon éppenolyan, mint ré gen, a né ni rak ja a kár tyát, a fiatalok nyúzzák a gramofont.Mint ha az óta is mind ugya nazt a já té kot ját sza nák, fe ke té ben a kis asz talkakörül s a gramofon is azóta szólana. Valahogy egy pillanatra régi mese jut azeszé be, Csipkerózsikáról és a vár ról, ame lyik ben bűvös varázslatra megállottaz élet. Vajjon mi cso da bű vös va rázs lat le het itt, eb ben a sza lon ban?– Na, Ferkó, hát hogy vagy, mit csi nálsz… sű r űb ben is be jö het nél…Unott sza va kat cse rél get nek, nincs mi ről be szél ni, Is te nem, mirőlis le het ne be szél ni? Olyan tá vol van nak egy más tól, mint ha egynagy-nagy ten ger két part ján len né nek s ez a ten ger az élet. Ta lánmost sin cse nek ugyan egy szo bá ban. Ő a ten ger egyik part ján, aratás,csép lés, is ko la épí tés kö zött, azok meg a má sik vé gi ben s te niszverse nyek ről, ki rán du lá sok ról, mo zik ról be szél nek. Egy más sza vát175 WA-KK176 WAL, Wass Albert levele Tauffer Ferenchez

A visszahúzódó diák613Az Óváry-ház átvészelte a hosszú évtizedeket

614Amegváltozott világ

A visszahúzódó diákis ta lán csak azért hall ják, mert va la ki fel ta lált egy fur csa rá dió t,me lyen át a kü lön fé le éle tek is meg hall hat ják egy más zör re né se it.Meg hall hat ják, de meg nem ért he tik. Nem ért he tik egy mást. A beszédküsz köd ve bot la do zik, s egy re lom hább, mint a fá radt em ber…Az tán Ferkó fel kel, bú csú zik.” 177615A szabadelvű szalon„Az anyám szalonjában senki, sohanem kérdezősködött a vallási hátterérőlannak, aki csatlakozni akart.Sokkal később megtudtam, hogy a vendégeinkközel fele zsidó volt, vagy zsidószármazású. (Megjegyzés: azt a terminust,hogy családi barát, azokra a vendégekreértem, akik rendszeresen jártakaz anyám szalonjába, vagy akiket nemis kellett külön meghívni a délutáni teáravagy vacsorára, amit kaptak.)Még megvan egy fotóm 1918-ból, amelyPurjesz Olgaaz anyám kertjében készült az egyikösszejövetelkor. Néhányan közülük jól ismert zsidó értelmiségiek, pl.Janovics Jenő színházigazgató, filmrendező Erdélyből, Somló Bódogegyetemi filozófia tanár Kolozsvárról és Alfred Haar a világhírű matematikus(a számelmélettel kapcsolatban vált híressé). Ilyen emberekvoltak azok, akikkel apád barátkozott anyám szalonjában.”Óvári Zoltán 178„Purjesz Olga számára gazdag fejlődési lehetőséget kínált az a disztingváltbaráti kör, mely atyja barátaiból alakult. Szabó Dénes,Vidakovich Kamill, Fejér Lipót, Riesz József, Somló Bódog, JancsóMiklós stb . voltak sűrűn látott vendégei a szalonnak, mely szellemévelés intenzív zenekultuszával azt az erdélyi arisztokráciát is vonzotta,melynek Purjesz Zsigmond nemcsak orvosa, hanem bizalmasais volt.”Osváth Kálmán 179177 WA-CS178 O. Z. Wass Hubához írt leveléből179 O. K. Erdélyi Lexikon

616Amegváltozott világAz Óváry-ház nyüzsgő, délutáni és esti összejövetelei, nagyvilágistílusa, amelyek gyerekkorában a nagymama és a nagynénikvédelme alatt otthonosságot jelentettek Albinak, felcseperedvén– a Szentgothárdra, Mezőzáhra hazajáró, eszmélődő diákban –már távolságtartást alakítanak ki.Két világ ütközőpontján ő inkább a vidéket, a meghitt természetiotthonosságot, a küzdelmes falut választja. Vonzalmaiegész életében maghatározzák lakóhelyválasztásait is.Hiába próbál majd diákként, tanulmányai során szerencséta nagyvárosok világában; a vidéki sors, a vidéki életszokásokvisszahívják, visszavárják egész életében.ÉRETTSÉGI ELŐTT „Azért még meg je le nik Csa ba ki rály fi né ha. Szürkület kor, ha nem gyújt ja meg a lám pát, ha nem az asz tal ra kö nyö köl vehagy ja, hogy a sö tét ség szét ömöl jön a bú to rok kö zött. Olyan kor lo vakdo bo gá sát hall ja, és sö tét ala ko kat lát a tűz kö rül ül ni. De azért máregy re rit káb ban jut idő ál mo dás ra. Ta nul ni kell, a vizs gák egy re ne hezebbek. Messzi ről, mint sú lyos, sö tét fel hő, az érett sé gi ár nyé ka fe nyeget.Baccalaureátusnak mond ják egy idő óta, s a tan tár gyak ból ro má nulfe lel nek. S száz ma gyar ból tíz jut a túl só part ra.” 1803. Érettségi vizsga és egy budapesti út1926. SZEPTEMBER 24. Wass Albert végül is leérettségizik (a bizonyítványtcsak másodszorra kapja meg).Hogy is történt Albi gróf érettségi vizsgája?„Telt az idő, eljött az érettségi ideje s első próbálkozásomkor bizonyelbuktatott a román vizsgabiztos, akit a magyar iskolák fölé állította románok kormánya, mert arra a kérdésre, hogy »kik az idegenekaz országban?«, mindent felsoroltam, még az arabokat is, csak a180 Uo.

A visszahúzódó diák617magyarokat nem. Amikor a vizsgabiztos rám mordult »hát a magyarok?«azt feleltem, hogy még az én dédapám dédapjának a dédapjais ott született, Erdélyben, s bizony még az ő dédapja dédapjának adédapja is. Így aztán elbuktatott földrajzból és történelemből. Negyvenötünkközül mindössze négy ment át.Egy évre rá, 1926-ban két hízott disznó segítségével mégiscsak leérettségiztem– a hízókat szekéren szállíttatta be apám Kolozsvárraa vizsgabiztos házához – s mikor végre kezemben volt a román »baccalaureatus«pecsétes írása s indulhattam haza, illendőségből fölkerestemmég a Monostori út egyik szép régi házában lakozó nagynénémet,Bornemissza Elemérnét, hogy elmondjam neki győzelmemeta románok fölött.Mikor beléptem az ebédlőnkeresztül a nappaliba, ott találtamnála Kuncz Aladárt,Reményik Sándort és Kós Károlyt.A két előbbit ismertemmár, hiszen ők faragtak írótbelőlem, de Kós Károlyra nememlékeztem vissza. Amikornagynéném bemutatott neki,Károly bácsi reám emelte nagycsontos mutató ujját.– Hát te vagy az, he? Akit aza vén csodatevő ott fent a hegyenkigyógyított a kígyómarásból?Olvastam verseidet azEllenzékben is meg a Pásztortűzbenis. Nem rosszak!Br. Bornemissza ElemérnéSzilvássy KarolaAztán nagy hangon, ízesen kiszínezve, kóskárolyosan, elmondta atöbbieknek mindazt, amiről én magam is csak ködösen tudtam valamit:hogy miképpen vittek föl annak idején a »Holló« hátára kötözve,félholtan, csodatévő Boldizsár kunyhójához.Mikor aztán a történet végén Kuncz Aladár a maga szelíd józanságávalérdekes népi babonának nevezte a csodatévő emberekről szólóregéket, Kós Károly bátyánk nekimérgelődve szökött talpra, s föl-alájárva a perzsaszőnyegeken, mindkét kezével hadonászva kioktattaaz emberi lét nagy valóságaitól elszakadt szerencsétlen városiakat(Kuncz Aladárt és a szegény, szótalan Reményik Sándort), kiknek

618Amegváltozott világlelke hozzánőtt már az aszfalthoz, és emiatt nem voltak képesek fölfognitöbbé azokat az Isten és ember közösségéből fakadó titkoserőforrásokat, melyek ma már csak a hegyi emberek hagyatéka odafönta ködös gerinceken.Úgy nekimelegedtek a vitának, hogy rólam meg is feledkeztek és észrese vették, amikor nagynénémtől elbúcsúzva kiosontam az ajtón,hogy még idejében elkapjam a Szamosújvárnak induló vonatot, aholkocsi várt reám, hogy haza vigyen.”1926 ŐSZ: AZ ELSŐ MAGYARORSZÁGI ÚT: (A határon átérkezve)„Néztem a zászlót, a csendőröket és a katonákat, akiket nem ismertems kik mégis testvéreim voltak, megkönnyesedett a szemem, és abban apillanatban éreztem először, hogy érdemes élni.” 181A titokzatos őzbak című önéletzrajzi természetű novellafüzérébenleírja, hogy a kamasz csodájaként élte meg első magyarországiútját. De későbbi visszaemlékezésében már a számára idegennagyvárosi élet idegenségét is megvallja. 182Végérvényesen érzi, hogy a természet örök elkötelezettje marad.Isten-élményeinek ereje is a természeti emberekhez, természetitájakhoz köti. A kisebsségben élés küzdései során is atermészet „diadalmas és legyőzhetetlen energiája” biztosít számáramegélhető szabadságot.A városi ember és a szabad ember különbsége„Ö n k én y te le nül erd ő b or ítot ta he g yek re k ell gon dol jon, a hol s z a bad -ság van és le ve gő s ahol az ilyen szür ke na pok is má sok, élet tel je sebbek,va ló sá go sab bak. Ta lán azért is van, hogy a vá ros i em ber mind igle mon dóbb, passzí vabb ter mé sze tű, mert eb ben a mes ter sé ges világban, mely iro dák ból és ház fa lak ból és egy for ma élet ro bot ból áll,hiányzik az élet közelsége, a természet diadalmas és legyőzhetetlenenergiája. A városi embernek a küzdelem legfeljebb hivatás, ha vange rin ce hoz zá, míg a kint élő nek min den na pi természet adta fog lal -ko zás, amit a leg ki sebb fű szál tól a fel hő kig érő fe nyő kig, a föld alat ti181 WA-TŐ, Tetők felé182 L. WAT, Levél É. M.-hez,

A visszahúzódó diák619féregtől a királysasig minden élőlénynek folytatnia kell, ha meg akarmaradni. És melyik élőlény ne akarna megmaradni odakint a szabadég alatt?” 183Petőfinek, a szabadság költőjének a Kárpátoktól való dacos távolságtartásaközismertté vált irodalmunkban:„Mit nekem te zordon KárpátoknakFenyvesekkel vadregényes tája!Tán csodállak, ámde nem szeretlek,S képzetem hegyvölgyedet nem járja.Lenn az alföld tengersík vidékinOtt vagyok honn, ott az én világom;Börtönéből szabadult sas lelkem,Ha a rónák végtelenjét látom.Felröpülök ekkor gondolatbanTúl a földön felhők közelébe,S mosolyogva néz rám a DunátólA Tiszáig nyúló róna képe...” 184Nagy költőnkkel ellentétben Wass Albert Havasi dal című versébena megkapó szeretet és a Kárpátok bércei közt élő ember„halk dala” szól, otthonos biztonsággal. A mezőségi költő hegyvidékenércesedett hangja filozofikusabb síkvidéki költőelődjederűjénél; fiatalsága ellenére, mintha érettebb, kozmikusabbnyelven beszélne:„Mikor a szürke, vén havas tetőreszellőt lehel a fátylas arcú est,a némaság mogorva fenyves-őrevalami régi, régi dalba kezd.A fenyvesek komor hőskölteményétcsodálja bár, de meg nem érti senki,melyben ősrégi álmát, szenvedésétharmat-virágos könnyel temeti.183 WA-CS184 Az Athenaeum Irodalmi és Nyomdai R.-Társulat kiadása alapján

620AHallgasd, amit a fenyvesek zenélnek,mikor közöttük szellő lengedez,mert egy haldokló őserő szívéneka végtelenbe dobbanása ez.” 185megváltozott világWass Albert csöndességében: erő él.A két vers különbsége is mutatja, hogy Hamvas Béla mennyirejól figyelte meg a Magyar Géniusz egymást kiegészítő típusainaka jelentőségét a Kárpát-medencei nép és lélek vonatkozásában.Fenyvesek tengere a Kelemen-havasokban185 WA-MV, Ünnepvárás ciklus, ek.Vadász Újság, 1926. november–december.

A visszahúzódó diák4. Otthon minden változatlan621„Fileki Már ton zord arc cal öle li meg fi át, va la hány szor va ká ci ó ra ha za ér ke zik.Móruc jö ven dő sor sát lát ja ben ne, s a pénzt, amit em ber fe let tikín nal kell ki ve sze ked ni a ga bo nás zsi dó tól, vagy más va la ki től.– Nyo mo rú ság az élet, fi am – szok ta volt mon da ni a pipázóbeli ka ros szék ből –, s aleg na gyobb nyo mo rú ság a gaz dál ko dás, ezt jól gon dold meg. A gaz dá nak nin csenva sár nap ja, nincs egy sza bad per ce az élet ben, csak gond ja s nyo mo rú sá ga van.Így be szél ve le, pe dig nem az a cél ja, hogy el ri assza. Gaz dát akar ne vel ni be lő le, akimajd a nyo má ba lép hes sen. Ép pen csak a ma ga ri adt sá gát pa na szol ja így.S hadd tud ja meg a fiú, hogy a gaz dál ko dás nem va dá szat ból, meg sé tál ga tás ból,szo bá ban ül dö gé lés ből és ké nyel mes is tál ló já rás ból áll, ha nem ne héz iga hú zás ból.Ferkó ilyen kor ko moly, öre ges arc cal hall gat. Pe dig jó len ne köz be szól ni né ha,hogy hát ak kor Apa mi ért ül egész nap a szo bá ban, mi ért hagy tönk re men nimin dent... dehát ez nem tar to zik reá. Az tán meg úgy is van gond ja sze gény nek elég.Nem is esik szó egyéb ről: el ma radt fi ze té sek ről s hogy mi ből le het ne pénzt csi nál ni.”WA-CSOTHON MINDEN VÁLTOZATLAN. A diákgyermek Szentgothárdranem megbújni, nem visszavonulni jár, hanem éppen az otthonihétköznapok masszív harcától kap megújuló erőre, nyaraiban találboldog játékot, otthonos tréfát, felfrissítő erőt. Wass Albert azUdvarház a dombon című novellájában 186 jeleníti meg a mezőségihétköznapok megtartó állandóságát. Szimbolikus íráskezelése, atemetőből nyitott nagytotál emberi-írói alkatát is elárulja: a múlterejére támaszkodva figyeli kikerülhetetlen aktualitásait.Bartók Éjszaka képei című zenedarabjának dallamos részletei kísértenekaz alkonyi dombok leírásában:„Egymásra hajló dombok hullámai fölött kékes, titkos, szép távolokbanhavasok csipkés csúcsait látjuk fehéren és csodálatos szépen. Csakállunk egy sárguló fa alatt, halkan hullnak a lombok, s millió tücsök szövizsongva fölénk az őszi csönd selyemhálóját. Csak állunk, és nézzük atávolban ködlő hegyeket, nézzük őket, mert messze vannak, s mert szépminden, ami messze van. Ránk borul valami furcsa, szelíd őszi, szomorúság,a temető s a dombok hangulata az, melyet zsongó muzsikávalaltatnak a búcsúzkodó tücskök.Aztán lassan bealkonyodik. Az égbolt alján hűvös pára gyűl, eltűnikbenne a csipkés hegyvonulat, a távolba nyúló völgy ködös estébe vész.Állunk a lehulló alkonyatban, mint parttalan vízen pihenő csónak.Körülöttünk puha dombhátak borulnak hullámosan össze, barna szántásokat,széles legelőket, csillogó, apró tavakat látunk és a fehér falut.Pereg a hulló levél, zsongnak bús, egyhangú dalt a tücskök, s a legelőről186 WA-ZST-Ö, Ek. Séta bolcsőhelyem körül 1939

622Amegváltozott világlassú menetben terelik haza a marhát. A tó felől áztatott kender keserűszagát hozza a szél. És ahogy ott állunk, mint már annyiszor, újra megértjük:ez a hullámos dombsor, ez az egyhúrú muzsika, ez a kesernyés,furcsa, őszi szag, ez az élet. Az élet rendje, hogy szántsunk és vessünk,mikor jó az idő, arassunk, ha van mit, s vessük el ősszel a búzát, hogyarasson az is, aki a helyünkbe áll. Ha vihar jön, bújjunk fedeleink alá,gyújtsunk pipára, s várjuk meg bölcsen, amíg tovamegy. Minden viharután vakarjuk meg gondterhelten a fejünket, s vegyük számba egymástés a kárt. Foltozzuk meg, ha tépett tetőt látunk, s ne kérdezzük, kié. Smikor már újra süt a nap, mosolyogva dicsérgessük egymást, hogy jókedvünklegyen. Aztán szántsunk újra, és vessünk, és ültessünk diófátaz unokáinknak. Ballagjunk, ha lehet, derűs kedvvel a sors ekéje mögött,s lessük, hogy mit vet ki a barázda, jót-e, vagy rosszat.”Mit vet ki a sors számunkra, jót-e, vagy rosszat? Erről szól azegyszerű otthoni táj szava. A nagyvilág vonzása és a helytállásszépsége: mindkét esetben az a kérdés: hogy szerethető-e a világ?Szerethető-e az ő embereivel? A fiatal író ennek a tudatásnak abirtokában veti papírra majd első regényét. A visszaemlékező jelenetsoroka 20-as évek vidékének társasági életét idézik:Jenő és Klára párbeszéde 187„– Hogy tetszik a Mezőség? – kérdezi Rápolthy csak azért, hogy meghalljaa hangját.– Nem tetszik – vallja meg őszintén a lány és kicsit megrázza a fejétés egy kicsit mosolyog –, csúnya, kopasz, üres, nagyon üres.Mély zengésű, puha hangja van, kellemes, Rápolthy amúgy sem szeretia nagyon éles hangokat. Cigarettára gyújtanak, kinéznek az ablakonés érzik, hogy ott túl, a szemközti domboldal kopasz lankájánösszetalálkozik a tekintetük.Rápolthy megjegyzi:– Nem is a vidék üres, csak az emberek, akik a vidéket lakják.– Az emberek a vidékhez alkalmazkodnak – a lány nevet, jó, egészséges,mély nevetése van.Rápolthy nem felel, nézi a dombokat és úgy érzi, hogy védelemmeltartozik nekik.– Pedig nem csúnya vidék – mondja –, csak meg kell ismerni jobban.187 A regény kapcsolatot kereső férfi és nőalakja felthetően Wass György és Atzél Lídia (Dia) párbeszédénekmegelevenedő emlékébe sűríti a maupassant-i párbeszéd mezőségi hangulatát. WAF

A visszahúzódó diák623Emberek is vannak ilyenek, első látásra csúnyáknak ítéljük őket, éskésőbb rájövünk, hogy mégis szépek.A lány csak a fejét rázza és nevet, nem, azt mondja, nem, ő nemlát benne semmi szépséget. Rápolthy Jenő magyarázni kezd, adombok lágy hajlásairól beszél, a vonalak harmóniájáról, a színekmelankóliájáról, valami végtelenül puha melankólia van ezeken adombokon – mondja –, valami kellemes narkózis zsong a tücsökmuzsikaegyhangú dallamában, az emberek álmosak és lassú életűeklesznek tőle…– És indolensek – löki közbe a lány.– De azért mégis szép – folytatja –, vannak rózsaszínű estéink éskristálytiszta hajnalaink, amikor a tavak zöld párákat lehelnek…A lány közbeszól:– Igen – mondja –, vannak továbbá fülledt nappalaink, amikor azember azt sem tudja, hogy mit kezdjen az unalmával…– Az unalom egyéni és nem felelős érte semmiféle környezet – felelivissza, és így elbeszélgetnek, kérdeznek és felelnek és közbevágnak,kíváncsian fürkészik egymás gondolatait, igyekeznek beleselkedni alefüggönyözött ablakok mögé, amerre a lélek belső szobái vannak.Nézik egymást, végigtapogatják egymást a szavaikkal, kíváncsiak,izgatottak, ismerkednek.”Érdemes visszatérnünk korábbi verstájainkra is, mert itt, itthon,az itteni csendben érik gyümölccsé a szerelem, ellenpontjakéntmunkának, múltnak, s a társasági életnek:DalMikor az első csókot adtad:már ősz osont a fák alatt,kapirgáló szelek kutattakavar-homályban árnyakat;a fákra ráhajolt az este,s az est meséje régi volt...csókunkat fák közül kileste,és kacagott a régi hold;

624Amegváltozott világfelettünk fényes csillag égett,s két csillag volt a két szemed...beléje néztem: vissza-nézett...és biztatott, és kérdezett...Szellőt üzent az esti távol,és azt üzente: Csend legyen...S a hervadás-erezte fákróllekacagott a szerelem. 188Első regényében, a Farkasveremben, a főszereplő kamasz (az íróhasonmása) elrendelésszerűen kéri meg távoli rokona, a romantikuskicsi Ágnes kezét. Az ifjú kezdeti határozott fellépése szinteellentétben áll a versekben megírt lelkiséggel. A szerelem a kétfiatal között lángra kap, az író majd később ezt kellő távolsággal,distanciával önmaga (!) érzései iránt, a lány belső monológjaibanidézi fel:„– Rémes, rémes… – suttogja és sápadtan néz arra a borzasztóemberre, akit alig ismer, aki idejön és beletör az életébe, összedöntmindent, minden finom, színes elképzelést, amit a női élet eme nagymomentumáról könyveken és álmokon keresztül idáig alkotott magának.Összedönti és rátapos, ahogy ott áll, elfogódás nélkül, és ránéz ésegyszerűen csak ennyit kérdez:– Akar-e a feleségem lenni?Mintha ez lenne a világon a legtermészetesebb, legegyszerűbb, legjelentéktelenebbdolog.Ahogy ezek a szavak belecsapódnak a tudatába, úgy érzi, minthanagy-nagy veszteség érte volna. Mintha valaki elhagyta volna,mintha valaki meghalt volna. Illúziók, ábrándok színes kupolái alattvárta az első férfit, aki majd észreveszi őt. A palota elé rózsákatés dáliákat ültetett és puha kis ösvényt épített közéjük, hogy azonkeresztül jöhessen érte a virágillatos kerten át. Hány estén és hányéjszakán keresztül épült ez a palota, hány magányosan átábrándozottóra ültette be karcsú virágaival az ösvény széleit, a Valóság ésa Palota között.” 189188 Uo.189 Uo.

A visszahúzódó diákUgyanezt a helyzetet, a lélek-benső titokzatos élet-várakozásátversben is érzékelteti Wass Albert:625„Olyankor ősz lesz: vágyak, álmok ősze.Halkan peregnek, mint a levelek.(Szívedbe mintha ezer kés hasítna:zokog, zokog a csontvázembered.)Idegen szemektől kacagással véded,jaj csak meg ne lássák: drágább, mint a kincs!Mások palotáit irigykedve nézed:neki nincs! neki nincs!Pedig:minden szívnek van egy csodakertje,s minden csodakertben van egy palota.S bent, elrejtve mélyen, valahol, valahol:minden palotában egy fekete szoba.” 190„És most eljött. És nem a kapun keresztül jött és nem az ösvényenkeresztül jött: csak átlépett a kerten és nagy durva lépéssel a palota színestetejére lépett, a kupolák összedőlnek alatta, a virágok széttaposvahevernek a földön, a drága, színes üvegtető helyén, pozdorjává tört cserepekközött egy arc néz lefele és nagyon a valóságból hozott nyelven,egyszerűen, durván, csak ennyit kérdez: akar-e a feleségem lenni…?Kicsi Ágnes ott áll, egyedül, borzalmasan egyedül, izzó szemhéjaimögött egy romba dőlt álomvilággal, és úgy érzi, hogy ezzel a mondattalvalakit eltemettek. Szeretné megsiratni, de nem lehet, valaki melletteáll, egy idegen, a száját nézi, feleletet vár. [...]A baj csak ott van, hogy a kicsi Ágnes szívének a kulcsa elkallódottmég valahol a homályba merülő gyermekévek során, és a sok szigorúság-záporbanberozsdásodott a zár is. Az már nem nyílik ki többet senkiember előtt.Tibor nem is nagyon bánja, ő tiszteli mindenkinek a maga belsődolgait, és nem óhajt beleavatkozni Ágnes léleknek nevezett magánügyeibesem. Eljárogat hozzá minden vasárnap, hacsak éppen valaminevezetesebb dolga nem akad, néha meg is csókolja, esetleg a száját is,az ilyen csók után megelégedetten érzi, hogy eleget tett a vőlegénységkövetelményeinek.”190 WA-MV, Fenyő a hegytetőn, Szívpalota titka.

626Amegváltozott világ[...]Nem tudja, hogy Ágnes már nem ugyanaz, akit ősszel a leánytelkiszalonban megrohant egy hirtelen ötlettel és felborította vele az egészlelki egyensúlyát. Nem tudja, hogy kicsi Ágnes azóta újraépített magábanmindent, kötelességérzetből és belenyugvásból és egy jövendőélet elképzeléséből, és mialatt így építgetett, lassan nővé érett, agyermekhernyóból kibújt a pillangó, aki most már szerelmes, és akielvárja, hogy szépeket mondjanak neki arról, hogy a világon mindenmiatta van.Tibor csókjai és a nyomukban fakadó elképzelések érlelték azzá,és most érzi, hogy jussa van követelni, mert nő és mert szerelmes.Tudja, hogy a szerelem nem ilyen hetekig nem törődő valami, és azélet durvaságai előtt szeretné megkapni mindazokat a gyöngédségeketis, amiket a szerelem adni tud.De Tibor mindezekből nem is sejt semmit. Ül a szánban, Bedő Ábrismellett, hallgat és arra gondol, hogy vajon a rókalyukak mellé álljoninkább, vagy a keresztúthoz. Néha visszatérnek a gondolatai kicsiÁgneshez is, ilyenkor elmosolyodik – na majd elmegyek holnap ésrendbe szedem.” 191A paraszti-hétköznapi életek történéseiben sajnos gyakoriellenhatásokba lobban a regénybeli fiatalkák kapcsolata.Félreértések, eltérő események rombolják szét az egymáshozillő fiatalok jövőjét. Az eltávolodást pontos történések folyamatábanfesti meg első regényében az író. Végül egy kolozsvárivendéglőben apjával és volt vőlegényével találkozik a márfelnőtt nővé érett Ágnes. A leírás elején ismét a nő szemévelmutatja be a főhőst (Albit), de micsoda különbség van a leánykérés,illetve a lelki válás jelenete között. A megváltozott helyzetetelegáns tömörséggel mutatja be az író.„Aki mellette ül, az egy jóképű, vállas falusi fiú. Barna, egészséges.Bronzból van az ökle s a nyakán izmok kígyóznak elő a divatjamúlt,keskeny gallér alól. Nyakkendője parányi bogra kötve, s a vászonruharáncot vet a vállai közt. Tarló színe van a vászonruhának, s mögöttedombok lapulnak s érett gabonaszag, meg marhabőgés.Beszél és a két férfi hallgatja, némán. És arra gondol mind a kettő,hogy kicsi Ágnes elment egyszer Budapestre, és nem jött onnan sohatöbbé vissza. Maga helyett küldött egy Nagy Ágnest.191 WA-CS

A visszahúzódó diákAz egyik büszke és boldog és sötéten izzik a szeme. A másik hallgat,s a szája körül kis keserű mosoly.” 192627A rokonság tagjaitól tudjuk, nemcsak a menyasszonyt (BethlenBeátát) cserélték ki a fővárosi tapasztalatok, de a regénybeliSzúnyogh Karcsi (Atzél Eduárd) is nagy metamorfózisonesett át. A regény elején először közvetett jellemzéssel mutatjabe unokabátyja alteregóját az író: „A huszonnyolc éves Karcsinaknem él már sem az apja, sem az anyja, de azért nem árva fiú ő mégsem.Egy nagymama s két néni van a világon, akiknek az a foglalkozása,hogy Karcsit bámulják. Karcsi a férfi: a nagyszerű, az okos, a szellemes,az eredeti. Amit Karcsi csinál: az a tettek csimborasszója és jajannak, aki egyetlen szóval is kritizálni meri.”A regényben Karcsi házassági ajánlatát visszautasítják, amimiatt az addig felhőtlen és zavartalan büszkesége csorbátszenved. De végül éppen ő, akit társaságbeli nyeglesége éstúlzott önbizalma miatt utasított vissza a hősnő, lett későbba választott. A valóságban folytatódó történetben öt szép fiukszületett.Albi korábbi jegyesét, gr. Bethlen Beátát „váratlan” fordulatnyomán kedves unokabátyja, b. Atzél Ede 193 vette feleségül.Egy 1928. májusi levele tudósít arról, hogy vőlegénykéntelszenvedett kudarca megrázta: „Volt egy menyasszonyom,aki kétévi mátkaság után egészen egyszerűen faképnél hagyott.”194Nem ritka pillanat Wass Albert életében, amikor ugyanaztaz eseményt több módon is megjeleníti: hétköznapi közlés ésesztétikai feldolgozás formájában. A fiatalember Molter Károlyhoz írt levele szűkszavú filozofálgatással jelzi fájdalmát:„Rájöttem néhány igen furcsa dologra, pl. arra, hogy nem mindenarany, ami fénylik. És hogy két szó van a világon, ami nincs: mindigés soha. Csak az a baj, hogy fene drága volt a tandíj.” Ugyanakkoregy kötetben ki nem adott, azonos időtájt írt verse azt mutatja,hogy a „váratlan” szakítás híre önmagával való szembenézésrekészteti, s talán első, már fiatalon is egyik legjelentősebbIsten-versét íratja meg vele. Nagy jellem nagy válasza a csalódásra:192 Uo.193 1944-ben elhurcolták a szovjetek.194 Molter Károly levelezése 2., 1928. május. Argumentum–Polis 2001

628Amegváltozott világÉn és az IstenNagy-nagy rémek űztek,már mindent bejártam:végső menedéknekIstennél megálltam.S lám az Isten nékemsziklaszilárd vért lett,gond meg nem találhat,baj hozzám nem érhet,mert az Isten nékem,míg másnak csak támasz,nekem menedékem,végső menedékem!Míg örömben jártam,nem leltem meg Istent.Rá csak most találtam,hogy elveszték mindent.Ilyenek vagyunk mi,gyarló földi férgek,úgy térünk csak Hozzád,bánatok ha érnek,szertekuszált álmok,széttépett remények.Rátaláltam én isszörnyű-szörnyű búban,Atyai szavára,most hogy rászorultam,nagyon rászorultam. 195Unokatestvéréről, Edéről („testvér-bátyjáról”) többször emlékezikmeg szeretettel, szentgothárdi és záhi közös családi195 WA-MV, ek. Vasárnap, 1928. május 20.

A visszahúzódó diákélményeik életre szólóak. A BethlenBeátáért való rivalizálásról idős korábanígy ír:„Rövidesen együtt jártunk a kolozsvárireformátus kollégiumba, ő azonban Rákhelnéninél lakott, a Deák Ferencz utcában, énmeg fent a Majális utcában éltem, mostoha-anyámnagybátyjánál. Így aztán útjainklassan szétváltak. Őt Németországba küldték,egyetemre, engem Debrecenbe. Csakvakációk idején találkozhattunk. Ő Bársonynevű lovát készítette elő a zsuki versenyekre,én meg Cica nevű lovamat szelidítettem,míg hívásomra úgy jött, mint egy jó kutya.Egy láthatatlan szél mindvégig összekötöttvalamiképpen. Míg gróf Bethlen Beátát,aki eredetileg az én jegyesem volt, feleségülnem vette. Ez kissé megrontotta köztünk abarátságot néhány esztendőre.” 196A Beáta iránti szerelmüket méltón,komoly szimbolikával lezáró verse aFenyő a hegytetőn című kötetben található:„Sőt tán nem is hibássem Ő, se más,Véletlen tette csak, hogy így legyen:hogy ami fa, ne nőjön fel az égig,és elenyésszen, ami szerelem.” 197629Bethlen Beátaegykori képeOTTHON A VILÁG VÁLTOZATLAN. Ezt sugallja első regénye befejezésévelis az író. Vagy mégsem?… Bizony, az életkezdeti történetekmégiscsak egy román impérium alatti világban zajlanak,erről sem szabad elfeledkeznünk.Az ifjúság szerelmei, felsülései, családalapításai itt szökkennekszárba, itt lombozódnak, itt adnak gyümölcsöket. De a világothol lágy, telt, szerelmes lélekkel rajzolja az író, hol komor, metszőszámvetéssel:196 WA-V-A, Mostan testvér-bátyámról szólok197 WA-MV, Nem te vagy a hibás

630Amegváltozott világ„Szelek jönnek néha a Csóvás felől, a mezőkön bogáncsok kergetőznek,s ha néha süt a nap: a csillogó hűvös levegőben fátylakat úsztataz ökörnyál. Néha a szelek esőt hoznak s ilyenkor a ködbe belekeveredika trágya és a kender fojtó szaga és nehéz álmokat terít a dombokra.Nyúlós a köd és a házakhoz tapad, az ösvények fényesek s az út tócsás.Szekerek döcögnek rajta, vásárra igyekvők. Minden gübbenőnél kátyúvan, hosszú szekérsor ácsorog olyan helyt, s a kocsisok káromkodvatolják az elakadt szekereket. S a túlsó gübbenőnél újra kátyú, s a szekérújra tengelyig merül. Nyögnek a gebék, kínlódnak. – Nagy, soványlegyek a Mezőség agyagos légypapírján.Fent felhőket és kék égfoltokat kerget maga előtt a szél. A mezőkönelnyújtott marhabőgés s a tó fölött költöző vadrucák szárnya suhog.Csapzottak a fák, s hervadt virág az ágyásokban elhagyatottságrólmuzsikál. Sáros és eltaposott a kerti gyep, főleg a kápolna felé.Dideregnek a meztelen nyárfák s a sárguló nád felvacogva dérről álmodik.Kietlenek a dombok és üresek s a tó mozdulatlan, meg a rét. Színökvesztettek és halálraváltak.Diákforma legény ballag az úton, elnyűtt városi gúnyája alól kilátszika cifra román ing. A lábán vedlett félcipő, szortyog benne a sár s hátáraakasztott szennyes batyuban viszi magával a bizonytalan jövőt.Megy, és ahogy megszegett fejjel rója az utat, pocsolyák és kátyúkközt, didergő fák és ködbe veszett dombok közt és hallgató rétek közt ésa nagy néma tó mellett végig: nem Csudákfalváról megy Halasd felé.Ciudac felől Campinának tart.” 198Sorsvirrasztó idők alatt„LOP VA SUR RANT AZ IDŐ Móruc fe lett, akár a szél a kert fái közt.Oly las san járt s olyan gyor san még is. Alig-alig lát szott, ha moz dultegy araszt a történéstelenség kopár hegyoldalán és mégis éveket hagyottel ma ga mö gött. A Me ző sé gen az évek is úgy jár nak, mint azoka las sú szür ke sze ke rek, me lye ket két so vány te hén ke von szol ma gaután az agyagos dűlőutak kátyúi között, egyhangú, jámbor nyikorgással.Ta lán fel se tűnt sen ki nek, hogy az évek egy más után men tek, mintát vo nu ló fel hők az égen. Csak ép pen öre geb bek let tek az em be rek,s né ha ha rang szólt, ami kor va la kit a hegy be ki vit tek, s né ha meg198 WAF

A visszahúzódó diák631ke resz tel ni járt a pap, ahogy az em be rek vál to gat ták egy mást a sorsvirrasztásban.[...]A Me ző ség las sú üte me őröl te to vább az időt. Va la mi a múltból ö s s z e om lot t, de c s a k ú g y fok o z ato s an, ro ba j ta la nul, mint ha ho -mokból lett volna. Az emberek újra lecsillapultak, elteltek a nagyidők, min den ki igye ke zett vissza a rend be. Csak ép pen a bir to kokmeg apad tak, üre sen áll tak hosszú ura dalmi istállók, s öreg udvarházakelőtt az uta kat be lep te a fű. Csak ép pen hogy né hány pa raszt naktöbb gond ja volt és több ve sze ke dé se. S az új jegy ző sem be szélt szebbenhoz zá juk, mint a ré gi.” 1995. Fent a havasokban – Kuncz Aladáreurópai transzszilvanizmusa – „Fenyőa hegytetőn” (Új verseskötet)„A borkút fölött, ahol a tisztás van.”WA-TSZ1927. NYÁR. ŐZBAK – ISTENSZÉKE. BISZTRA-PATAK. Megerősödik bennegyermekkori élményének emléke. A fejedelmi őzbak „gyöngyösagancsa” elhivatottságra, nímródi küldetéstudatra sarkallja:Találkozás ismét az őzbakkal„Legyökerezett a lábam is. Még a szívem dobbanása is megállt. A patakmellett egy őzbak állott. Állott és nézett szembe a nappal, s pirosszőrén a fény csillanva megtörött. Mereven állt, gyöngyös agancsátmagasra emelve, s én megismertem. Ő volt, a régi, a gyermekkorombanlátott titokzatos őzbak.A lány még lépett néhányat, aztán csodálkozva hátrafordult. Látta,hogy nézek valamit, s ő is arra nézett, Ekkor az őzbak megrándult,199 WA-CS

632Amegváltozott világharagosan böffent, s átugrott a patakon. Túl a fenyőkön még szökkentkettőt, aztán elnyelte az erdő.Én csak álltam és néztem utána. Vadászláz égetett, szerettem volnautána rohanni, s űzni az erdőkön végig, gerincről-gerincre, míg valaholösszeesünk mind a ketten.– Jé, egy őz! – szólt ekkor csodálkozva a leány.A varázs megtörött. Lábaim újra elindultak, s vittek a lány mellettengedelmesen. De gondolataim ott maradtak a titokzatos őznél, akitmost, íme, újra megtaláltam. És mindig-mindig visszatérek hozzá ésa havashoz, attól a naptól kezdve, akárhova is vet az élet.Nimród fiainak legendáját juttatja eszembe ez az én csodálatoshajszám a titokzatos őzbak után. Mely néhány évre elpihent, s otta havason kitört belőlem újra. Gondolkoztam-e valaha az értelménennek a titoknak? Nem. Vajon Nimród fiai gondolkoztak-e ezen, mikortajtékos lovaikat sarkantyúba kapták, s vágtattak országokonkeresztül a csodaszarvas után?Minden útnak valahol vége van. S emberi tulajdonság, hogy az út végénvisszafordulunk, s eltűnődünk életünk értelmén. Addig nem, de akkorigen. Addig csak megyünk ösztönösen s néha vakon is, egy nyom, egycél, egy gondolat után. Hogy miért, azon majd töprengünk a végén, hakifut az út lábaink alól, s lábainkból kifogy az erő. Talán én is rájövökegyszer, hogy céltalan kapkodás volt az egész, s legjobb lett volna semmitsem csinálni. De addig még sok idő van. Sok hegygerinc, sok völgyés sok tető. S keresztül rajtuk a nyom, amit követnem kell. Úgy érzemezt most, s úgy éreztem, ha nem is éppen ilyen világosan és formábaöntve, azon a délutánon, a Bisztra-patak mellett. Mentünk szótlanul alánnyal, szegény szőke volt és nagyon idegen. Mentünk, s a patak zúgócsöndjében kereken feketén hallgattak az alkonyodó erdők, magasakvoltak, s a zöld felszínük katlanok titkaitól hullámos, gerincektől fodros.Néztem az erdőket s tudtam, hogy végig kell járjam valamennyit,fel kell kutassam rejtett mélyüket, árnyas forrásaikat, napos csúcsaikat,mert megtaláltam újra a nyomot, s a nyom hozzájuk vezet.[...]Keveset aludtam azon az éjszakán. Hallgattam az erdőt, melybenegy-egy gally reccsent néha, őzbak böffent, vagy bagoly huhogott.Nehéz álmom volt, mély és sötét erdőkön át lopództam, s előttembokrok és mohos törzsek között egy-egy pillanatra megvillant az őzbakvörös teste.” 200200 WA-TŐ, A tetők felé. Kiemelések TP.

A visszahúzódó diákA fák őszi levélhullatása is magasztos élményt tartogat a számára.Gyermeki csodálattal hódol a távolságok és a magasságmisztikus hatalmának:633Éjjel a tetőnLomb lehajlik, szellő suttog,Némák már a szürke dombok,Pára száll a fátylas égen,S lent a dombok tó-szemébenSzürke foltot fest a hínár.Nagy, nehézkes felleg-árnyakFellebegnek, visszaszállnak,Ott egy csillag fénye reszket,S gyenge lángú tűzkeresztetRánk vetít a sárga hold.Erdő alszik, szellő suttog,Némán állnak szürke dombok,Fényes égbolt rám hajolvaMintha tündér-álom volna,Oly csodás itt fent az éj! 201Az Ünőkő felé1927. ŐSZ: WASS ALBERTMEGÍRJA A KISEBBSÉGI LÉTEGYIK ELSŐ „HONTLANSÁG”VERSÉT. Bátran felismerhető:a „Nincsen apám, nincsenanyám”-életérzés mezőségi,erdélyi változatának egyenrangúhangja ez. A huszadikszázadi magyar „hontalanság”jelentkezik egytémanyitó, jelentős verssel:201 WA-MV, Vadász Újság, 1927. szeptember 1.

634Amegváltozott világErdélyi levélOktóber vége… árvul a platán.Tépik a lombját nyugtalan szelek.Ha tarlott erdőn nem marad tanyám,hová megyek, ó jaj, hová megyek:Ha majd a szél bekap holt lombjainkba,s mint bomlott erdőt, százfelé szakít,más nem marad, csak rozsdamarta, rőtderes hegyoldal és vörös csalit?Október vége… árvul a platán.Tarlott az erdő, a rét lekaszált.Maholnap tél jön. Hontalan regős,széles e földön hol lelek hazát? 2021928. TAVASZ: Március 11-én felolvasást tart Marosvásárhelyena Kemény Zsigmond Társaság bemutatkozó estjén. Magányoldónak,önbizalom-erősítőnek tekinthető, hogy rokonait is bevonvaa mezőségi központú irodalmi kör fogadta tagjai közé. Anála idősebb Molter Károllyal korához képest komoly levelezéstfolytat. Változatlan verspublikációi jelzik, hogy elsimerik, ahogymajd Kós Károly mondja neki: felfigyelnek ismét és ismét verseisúlyára, komolyságára.Wass Albert és Molter Károly levelezéséből 2031928. május végi levele: „Gyertek csak le mindnyájan egy-egyhétre, olyan nagyszerű fürdéseket rendezünk a tóban, hogy a Riviéraelpirul. Mint fürdőszezon legalkalmasabb itt a július-augusztus,akkor van az ideális vízivilágunk. Olyankor néha hajlandó lennékpontynak érezni magam, vagy vízi békának, vagy valamely más hasonlóstrandoló lénynek, annyit vagyok a vízben.”202 WA-MV, Ek. Vasárnap, 1928. január 22.203 MI-MKL 2.

A visszahúzódó diák6351928. május 29. Wass György felvétele a KZST-be, költeményeketés versfordításokat olvasott fel, Poór Lilivel, Ligeti Ernővel.Felesége, Singe Larsen az Aftenposten című norvég lapban riportotadott, amelyben az állt, egy kis erdélyi faluban átélt impresszióirólír könyvet.1929-től KZST tag lett Blomberg Clara – „Ő az én tanítványom”(W. A.) „Fiatal korában erős érzelmi szálak fűzték WassAlberthez.” (Marosi Ildikó)WASS ALBERTNEK 1928 ŐSZÉN megjelenik a Fenyő a hegytetőncímű kötete, amely – főleg a Véren vett ország című első ciklusában!– esztétikai szépségei mellett erős politikai töltést is hordoz.Trianon gyermekének fegyelmezett, kendőzetlen szava ez – aTrianon utáni magyarság hangja –, a szembenéző igazság dala.A költemény gondolati rendszerét belső képiség építi fel. Mígaz első két szakasz metaforavilága emberi-társadalmi jellegű,addig a vers beteljesítő negyedik szakasza természeti-kozmikustartalmakkal telíti a vers-kozmoszt. A vers utolsó szakasza mégegy ráadásnyi rondó sorral s egy komor valóságtartalmú zárlattalújítja meg a verskezdetben megismert alapmotívumot:Véren vett országEgy ország van a lelkünk mélyén,más országokkal nem határos.Úgy épült fel a szívünk vérénsok könny-falu, sok bánat-város.Egy ország van a lelkünk mélyén,úgy építgetjük napról-napra.Csalódás-házak gond-falakból,keserűség a tető rajta.Véren vett ország ez az ország,önnön vérünket adjuk érte,s addig fog bennünk egyre nőni,amíg telik még könnyre, vérre.

636Amegváltozott világAmíg, hogy fa égig ne nőjön:alkony vigyáz a napsugárra.Míg minden este gyújtott mécseskoromba fullad éjfél tájra.Egy ország van a lelkünk mélyén:más országokkal nem határos.Véren vett ország ez az ország,nagyon ködös és nagyon sáros. 204A Gátak című költemény hangja erős, izzó sőt nemzedékváltóhang. A versírónak a Reményik Sándortól szelíd szavakkal megkövetelt„komolysága” nem lehet vitás:„És mennyi gát van, ó de mennyi gát...!ha körülnézel, nem látsz egyebet:béklyóba törpült szenvedélyeket,mederbe kényszerített vágyakat,csók-gátakat,kacagás-gátakat,vér-áztatott, könny-áztatott,elátkozott szabadság-gátakat!” 205Az Kökénybokor leheletnyi költeménye a kisebbségi „árva magyarság”„kétségbeesett kapaszkodásáról” bátor, egyenes szavakkalszól… És erőteljes parlandója „csonkán lelógó gyökerek”-rőlés az Erdélyben alapszimbólumként használt „zord idők viaharai”-ról„dalol”.KökénybokorLáttam a kökénybokrotszédült meredély omló tetején:mily kétségbeesve kapaszkodik szegény!204 WA-MV205 WA-MV

A visszahúzódó diák637Légbe fogodzó gyökerei alólnapról-napra kiszédül a föld,és napról-napra mélyebbre hajol.Világmeredély szélére plántált árva magyarságcsonkán lelógó gyökerei köztzord idők vihara dalol.Versei ismertté váltak, de a román iga és cenzúra alatt a többnyire„megszeppent” irodalmárok csak esztétikai hatásábanelemzik költészetét, politikai beállítottságát síri homály fedi.(Tegyük hozzá: napjainkig is, 80 év távolában is.)Dsida Jenő távolságtartó kritikája„Ha kimondottan, egyes verseiben nem is tud meglepni és meggondolkoztatni,verseinek összessége, mint összbenyomás, mégis meglepő.Meglepő a szerző nagy fiatalságára rácáfoló komolysága ésmeditatív elmélyültsége miatt. Meglepő, mert a legújabb generációegyik tagja szól hozzánk a könyvecske lapjairól, itt-ott felcsillantvaa homlokán ülő, ismertető csillagot. S mert azok mellett, akik szűkkis hazánkban versírásra kárhoztattak, mégis van valami eredetiszíne, melynek nem elenyésző árnyalatát képezi a melankóliából iskiillatozó üdesége, naivitása.És emiatt megbocsátjuk neki minden könnyelműségét az önkritikagyakorlásában, s csak arra tudunk gondolni, amit a könyv egészesugalmaz ellenállhatatlan intenzitással: Wass Albert kezében leszfeladata a tollnak.” 206206 WAE, ek. Pásztortűz XV. évf. 8. szám. 1929. április 21.

638Amegváltozott világPedig verslátomásai véres emlékek megszólaltatói Erdély múltjából,a Mezőség falvaiból:Kereszt a faluvégenKrisztusát leverték vad szelek,csak a kereszt maradt meg sírva-fájva:belecsikordult mégis az éjszakába.Csak a kereszt maradt meg,a Falu keresztje,a Mi keresztünk: a régi kereszt...fekete felhők bomlottak felette.És a kereszt állt.Hördült. Kiabált.Rája,mint ódon templom régi muzsikája,a Falu szíve vissza-orgonált.Emlékszem még a szörnyű látomásra...viharok jártak a Falu felett...a Falu nyögve megindult az úton...görnyedt háttal... és vállán a kereszt. 207Ars poetikája kifinomult lírikust mutat és egy médiumi készültségjelenlétére; éppen egy olyan versben ír erről, amelyet írótársának,mondhatni, atyai bartátjának, Bánffy Miklósnak ajánl:„Mikor a vers fakad,egy pillanatra minden más megáll.Csak alig-alig dobban a szívünk,mint patak, akit a tél mederbe zár.Egy pillanat...s a lelkünkön lábujjhegyen megy átegy messziről jött csöndes idegen.Tavaszi szél oson át néha ígyaz alvó ligeten.” 208207 WA-MV208 WA-MV, A vers

A visszahúzódó diákA költő második kötetében (A toll című vers) világirodalmi jelentőségűszakaszokat ír magáról a 20. századi véres Emberről ésaz emberiség önmeghatározásáról is:639Én azt hiszem, hogy én is toll vagyok,eszköz egy láthatatlan kézben.Szinte érzem:életútam kanyargós nyomátvérvörös csíkkalmint festi be vérem.Talán egy könyvben vagyok egy betű.Talán egy szó.Talán egy költemény.Mi tudom én.Csak azt tudom,hogy nagyon szomorú lehet az a mondat,mit kiolvas belőlem valaki,ha letette a tollat.Az irodalomtörténet a huszadik évébe lépett költő egyre erőteljesebb,közvetlenebb társadalmi üzeneteit s e m k í v á n j a mindmáigészrevenni. Miközben a Nyugat második és harmadiknemzedékének (Illyés, Radnóti, Vas), magának a Nyugat elsőgenerációjának (Babits, Kosztolányi, Juhász), illetve a szociálisanérzékenyebb költők első nagy hullámának (Berda, Erdélyi,Sinka) versei a társadalmi részvét szavait visszhangozzák, addigErdélyben a nagy költőmentorok mellett elsősorban TompaLászló jelentkezik radikális költői üzenetekkel.Keletkezésük időbeli közelségben párhuzamba vonható azerdélyi lapokban megjelenő idősebb költő és a fiatalabb WassAlbert munkái.Az 1928. év elejétől írott verseit Wass Albert már nem állítottaössze, életében nem adta ki! A verseket a kortárs irodalmárok ésköltőbarátok mintegy észervétlenül hagyták landolni a korabelilapok levonati példányaiban…Az idősödő költő, Tompa László verseskötetei: Erdély hegyeiközt 1921-ben, Éjszaki szél 1923-ban és a Ne félj 1929-ben lát napvilágot.Természetlírában megszólaltatott lázadás-líra ez, de

640Amegváltozott világegyben, ahogy Kuncz Aladár felismeri: „…költészetében az erdélyiember világszemlélete van lefektetve”. 209„A csillagokat kérdve: jön-e már tavasz?Míg havat pallva a budvár körülSors szele sír… kiugró bércekenToportyán dudál – s véreimmel a télFelbonthatatlanul egybeölel. – –”Tompa László: Erdélyi télbenA vers címválasztásában az erdélyiség hangsúlyozása WassAlbert Erdélyi levél című verséhez hasonlóan tükrözi az öntudatosodniváró transzszilván irodalmiság igényét.Nem tekinthetjük véletlen egybeesésnek, hogy Kuncz Ala dárnaka fokozott erdélyi önismeretet igénylő írása éppen 1928-bana Nyugat egyik számában jelent meg. Új kérdéskört, új lendületetadott ezzel az Erdélybe francia hadifogságából, illetve magyarországitanári állását odahagyva visszaérkező író. Alábbi kifejtésétegy ezredfordulói kutató is, 210 a korszak erdélyi irodalmátelemezve, említésre méltónak és meghatározónak gondolja:„A tragikus történeti fordulatban az erdélyi magyarság önmagával éssorsával szemben egyszerre tájékozatlan lett. Neki is tehát úgy kellettönmagára és hivatására újra ráismernie, mintha e földet csak most láttavolna először.”E sorok írója számára nem csak ebben példaszerű és meghatározóKuncz Aladár elméleti felkészültsége. Ő Erdély Ostvátjavolt, bátran kimondhatjuk, aki írói életművében is maradandótalkotott. Meglátásai túlélik korszakát, s éppen ezért írókat s költőketnevelő munkája is páratlan. Szuggerálja, mintegy ráolvassakortársaira Erdély sorsparancsait:Erdély a mi hazánk…„Az erdélyi magyar írónak vállalnia kell elsősorban az egész régi magyarirodalom átértékelését. Hogy is tudna egyáltalában megszólalni,hogy is tudna új sorsrendeltetésében irányt keresni, példa nélküli új209 1929-ben, harmadik verseskötete megjelentetése után Tompát a Helikon írói a Helikon Nagydíjávaltűntették ki, „ami a legnemesebb elismerés, hiszen Erdély írói adják egyik társuknak”. KA-TK210 MIT, Jeney Éva: Maorik és transzszilvánok

A visszahúzódó diák641életszemléletet alkotni, ha nem nézne újra – most már tanulságoktólterhelten – mindannak a megállapításnak, ítéletnek és dogmának aszemébe, amelyet egy másik (a régi, TP.) életből útravalóul hozottmagával.”[...]„De az újra való értékelés csak alap, amelynél sokkal elevenebb ésnyilvánvalóbb kötelessége az erdélyi magyar írónak, hogy a mai erdélyimagyar sors művészi megszólaltatására törekedjék. [...] Rendeltetésünkaz, hogy csak a legtisztább irodalmi célokat szolgáljuk,s azt a szellemet tükrözzük, amely a műveltségi érintkezésekbenegymáshoz simult népek védelme alatt a művészi és erkölcsi értékekvilágrendjét akarja megalkotni. Erdélyből kell kiindulnunk,s egy szökkenéssel mindjárt olyan magaslatra kell emelkednünk,amelyről nézve az erdélyi sors világprobléma lesz. Erdély a mi hazánk.Külsőleg bizonyára szűk keretnek látszik ez, de egyszerre kitágul,ha ebből a keretből a kisebbségi szemlélet egész Európára kiömlősugarai hatolnak elő.” 211Lám, hihetetlenül aktuálisak maradnak az esszéíró szempontjaia Kr. u. 21. században is:„Bármennyire is képtelenségnek látszik, mégis tény az, hogy Európaa termékeny, haladó szellemű, nagy műveltségi és politikai együttműködéshezcsupán magukat szabadon kifejező regionalizmusok útjánjuthat el”. 212Tompa Lászlónak a Fiatal fa a hegytetőn és a híres Magányos fenyőcímű költeménye, s emellett a Kuncz Aladárnak ajánlott Erdélyimagaslaton – természetesen Áprily korszakalkotó Tetőn című versévelkorrespondenciát teremtve – költői magatartást sugalló erővelbírtak a fiatalabb nemzedék életművére, így Wass Albertére is.Bár Wass Albert második kötetének Tompa harmadik köteténélkorábbi megjelenése a fordított hatást sem zárja ki…A Fiatal fa a hegytetőn – „derűs tűrés”-re biztat.Az Erdélyi magaslaton mégis egyfajta fájdalom-vallás ars poetikája,senki költészetével nem rokonítható, de meghitt természetszemléletében,s a kő, a „szirtdarab” a messiási hit állandóságábavetett reményében 213 is Wass Albert világának testvérvilága:211 KA-TK, Erdély az én hazám (Csendes beszélgetés Áprily Lajossal)212 Uo. (Álló betűvel való kiemelések TP.)213 „Az eljövendő Messiás jelképe a hegyről önerejéből levált kő, amely betölti a földet (Dán 2,34k)”, DK-TVM

642A„És hallok olykor zengeni igéket – –– Tán nyersek is, de egyik sem hamis –Gyakran vetem csak falevélre őket,De néha vésem szirtdarabra is!megváltozott világMajd itt is dőlök el örökre némán –S egy vad kilép a rőt cserjék közül,Közel jő, megáll, s meghőkölve néz rám,Látván: arcomon mennyi kín kövül.”Tompa Magányos fenyőjének magányos daca – „időkkel bátranszembenéző” hitet ad.„A fa-sorsnak ugyanazt a (Fiatal fa a hegytetőn című vershez hasonlóan)bensőséges átélését kapjuk, de már erdélyi programmá szélesítve”– figyelmeztet a versre Kuncz Aladár A megkoszorúzott erdélyiköltő 214 című összefoglaló írásában.Fiatal bükk és magányos fenyőa havasokban(Fotó TP. és Varga Dorka)„Én, amíg minden omlik, összedűl,Gyökereimmel e kopár fokon– Bús székely fenyő – megkapaszkodom,– S állok, daccal, társ nélkül, egyedül.” 215214 KA-TK215 Tompa László: Ne félj!, ErdélyiSzépmíves Céh, 1929.

A visszahúzódó diákA Mint lombtalan téli erdő arche-szimbolikája a maga lelkéthagyományosan árva hárfának tekintő költő „erdőnyi” közösségifájdalomra, a közösségi számonkérés teljes orkeszterére váltát. A huszadik század egyik legkifejezőbb társadalmi-nemzeti (!)magyar versének fináléja szól így:643„Mint lombjait elhányt, ős téli erdő,Mely nappal hallgat a súlyos hó alatt,Csak néha – szürkület idején – hangosodik,Ha taposatlan benseje mélyénOrdas ordítja, vontatva, éhét – –S ha zeng olykor éjjel: nem ajzott húrokon zeng,De zúg, süvöltöz, jajong egész–maga.Így löki fel, hidegen, komoran,A föld fájdalmát a hideg csillagokig.”Wass Albert külön hangját ebben a motívumrendszerben ismegtalálja a Fenyő a hegytetőn című kötetindító versében: az elrendeltségtudata, s az Istentől való kegyelmi elrendelés erejénektudása jelent újszerűt ebben az erdélyi dalban:„Aki odatette,azért tette oda,mert nagyon szerette.Vad vihar-kezévelverte, ostorozta,hogy azt a pogány lelkét,azt a dacos lelkéthófehérre mossa.”Wass versei, mint leírtam, 1928-tól kezdve csak halála utániösszeállításban láttak újra napvilágot, pedig fojtó, önbírálattalfelerősített kálváriás motívumai érettséget, számvetéses történelmikészültséget mutatnak:Harangot kongatokIstenkereső ember lettem,azzá tettek fekete gondok.Remete-fák közt, kripta-csendben,mea culpa-kat egyre mondok.

644Amegváltozott világMiséket tartok önmagamnak,önnön szívemből száll az ének.Fekete dómban, egymagamban,harangot kongatok az Éjnek. 216MÉG A DEBRECENI FŐISKOLÁRA INDULÁS ELŐTT Wass Albert szembesülnikíván csodálatos fölgyógyulása emlékével, s ismét a Sztánafeletti „lügetesbe” látogat. 217 Kell ez a látogatás, hogy a felnőttségküszöbére lépve – a táltos Boldizsár megerősítő szavai által– életre szóló tanítássá váljék gyermekkorának isteni kegyelme.Elszánt hitté, amely későbbi iskoláztatása során Debrecenben,Németországban és Franciaországban, majd katonai szolgálataialatt Bukarestben megkönnyítik számára az üres, „léha”, cinikusvilágban való eligazodást:Szent útravaló„Még annak a nyárnak a vége felé, mielőtt nekiindultam volna az egyetemiéletnek, hátizsákkal a hátamon fölkerestem a kalotaszegi hegyeket.Források mellett, erdők tisztásain töltöttem az éjszakákat könnyűponyva alatt. Birkapásztorok, fadöntők, szénégetők tüzénél üldögélvehallgattam a hegyi emberek lassú beszédét, míg végül is megleltemöreg Boldizsárt, a csodatevőt, szénégető kemencéi mellett.Megmondtam, hogy ki vagyok, de nem emlékezett reám. A cserkészekrese emlékezett. De Kós Károlyra igen.– Derék ember őkelme – mondta bólogatva –, derék ember... Mikoraztán előjöttem azzal, hogy azért vagyok ott, mert ő mentette megaz életemet, csak rám bámult kis kék szemeivel a bozontos szemöldökökalól.– Én? Én, úrfi, magamtól nem vagyok jó semmire. Vén, iskolázatlanszénégető vagyok, semmi egyéb. Mindössze eszköz az Úr kezében,mint enyimben az a balta ott vagy ez a fakanál. Én nem mentettemmeg soha senkit semmitől. Az Úr végezte azt. Ő tartotta meg magátis, ha igaz, amit mond. Én csak egyike vagyok azoknak, kik őrzikmég mindég a szent hagyatékot, amit őseink hagytak volt reánk sok216 WA-MV, Vasárnap, 1928. június 10.217 Egy korunkbeli látóasszony véleménye szerint „Isten öregemberéről”, a nagy erdélyi „remete tanítók”egyikéről van szó, aki többször megjelenik még az író életében és életművében…

A visszahúzódó diák645száz esztendeje annak, régi időkből, mikor még az Úr nemzete voltunk.Őrizzük, egyre csak őrizzük az Úr védelméhez visszavezető kicsinykeösvény titkát, mely olyan ma már ebben a nagy megbolydultvilágban, mint elmohásodott vadcsapás havaserdő sűrűjében, amitmár csak a lélek láthat meg, nem a szem. Mert egyszer még elébbvagy utóbb, de minden bizonnyal eljő az idő, amikor fölébred a völgyekmagyarjaiban a lélek, s keresni fogják az igaz utat, mely pusztulásbólgyőzelembe, nyomorúságból az Úr gazdag dicsőségébe vezetvissza, ahonnan valamikor nagyon régen magunk gyarlósága folytánhibás útra tértünk...Ültünk a hamvadó tűz mellett, a sötét bükkerdő mély csöndjében, s azöreg beszélt halk dörmögő hangon azokról, akik a hegyekben élnek, ittmeg amott, s őrzik a nyomot, mely Istenhez vezet, s mely nyom egyszermajd még úttá szélesedve kivezeti a magára és Istenére lelt magyarnemzetet a sötétség nyomorúságából a feltámadás fényességébe...Nem is tudom, mikor aludtam el, elheverve ott a hamvadó tűz mellett.Hűvös reggel volt már, mikor fölébredtem. Fehér köd ült a kemencéktisztásán, s a bükkök koronája is elveszett fölöttem a ködben.Magamban voltam. A tűz helyén szürke, hideg hamu. Kesernyésszaga megtöltötte a levegőt.Délig ott lézengtem a kemencék körül, remélve, hogy előbb-utóbbvisszatér az öreg, s előbúvik valahonnan a fák közül. De nem jött elő,pedig olykor mintha hátamban éreztem volna a szemét. Dél teltévelaztán nem vártam tovább. Mennem kellett vissza az emberek közé.Mielőtt beléptem volna a fák közé, a tisztás végéből még visszanéztem.Semmi se mozdult. Pedig éreztem újra, hogy valakinek rajtamvolt a szeme. Öreg Boldizsár szeme lett volna valahonnan a sötét fákközül? Vagy Isten szeme...? [...]Attól kezdve barangolással töltöttem minden nyaramat. Jártam ahegyeket, Erdély-szerte. Üldögéltem éjszakákon keresztül pásztoroktüze mellett, szénégetők kunyhója előtt, hegygerincek legelőin, bozontos,sötét sziklakatlanok mélyén, s szívtam magamba magányoshegyi emberek lassú, gonddal ejtett szavát.” 218A hegyek tavasszal a legvonzóbbak, a nyár kezdetén. Forrásokzúdulása után, virágba boruláskor. „Attól kezdve barangolással töltöttemminden nyaramat” – írta a visszaemlékező. Miért ne hinnénkneki?218 WA-R-H, Hagyaték, Egyszerű bevezetés – egy különös könyvhöz

646Amegváltozott világAz IstenszékeTérképa Marosvölgyérőlés a KelemenhavasokrólSzalárdKép a Szalárd völgyéről

A visszahúzódó diákForrás Isten lábnyomából647„Ebben a mai fölfordult világban jól teszi az ember, ha időnként megmegállegy percre valahol egy erdő közepén, ahol a természet békéscsöndjében Isten közelsége szinte kézzel fogható.A legalkalmasabb hely, amit ismerek erre a célra, sajnos messzire esik.Ott van a Maros fölső folyása mentén, Ratosnya fölött, ahol az Ilvalipláj beleszalad az Andrenyásza gerincébe, s széles legelő tisztást képez,melynek aljában, sziklakő alól a világmindenség legjobb, legtisztábbés legszomjat-oltóbb forrás vize buzog elő Isten lábnyomából.Valamikor, mikor még fiatal volt bennem is az élet, gyakorta ültemott a vén bükkfák alatt lelkemet tisztogatva, nyár derekán meg koraősszel, mikor színesedtek alant az erdők, és szarvasbikák hangjátólremegett a csönd.” 2191928. JÚNIUS: A fiatal író az erdélyi Kelemen-havasokban elejtielső szarvasbikáját. Vadászattal búcsúzik a szeretett tájtól. Húszéves.A történetbe új szerelem is belejátszhat. Havasi szerelem.Ahogy megírta a Tavaszi szél című, 1944-ben leadott a MagyarNemzeti Színháznak leadott színművében:„Erdei tisztás, valahol a havasok között. Kereken fenyők és bükkfák.Háttérben három fiatal nyírfa, mögöttük hegyek. Baloldalon roskadókaliba, olyan, amilyent szénégetők, favágókés pásztornépek használnak nyári szállásulodafent. Tavasz van a hegyen, tehát június.Megáradt patakok zúgása hallatszik olykor,ahogy a szél fölhozza a hangot. A tisztáson átilyenkor sárga barkaport kavar a szél, s mintkönnyű selyemfátylat lebbenti tova az erdőfölött. Virágoznak a fenyők. A nyírek éppenlombjaikat bontják: szőkék és sejtelmesek,mint a fiatal leányok. Üde zöldek a bükkfák, atisztás füvét néhány sárga virág díszíti már,s a levegő tele van gyantaszaggal, mézgaszaggal,pattanó rügyek és ébredő vágyak csodálatosillatával.” 220219 WA-V-A, Vankujok és oláhok220 WA-TSZHárom nyírfa a fenyők között…

648Amegváltozott világAz emlékezés és a művészeti munka puzzle-kártyái egymásterősítik. Az időpont, a helyszín több mint félreérthetetlen.„Mikor a függöny szétnyílik, a búcsúzó délután barna fényében ott ülImre, a havasi legény egy rönkön és tilinkót farag. A rönk, amelyikenül, olyan, mint minden vén, kidöntött, odvas bükkfarönk. Csak éppena színén látni kissé, hogy mesebeli rönkről van szó, mint ahogy a tisztás,az erdő s a hegyek színén is látni, hogy valahonnan a régi táltosokvilágából valók.Imre harisnyában van, bakancsban s egy szál, kissé elnyűtt ingben.Födetlen fővel ül, a kalap mellette van a földön. A kalap mellett sárgagólyahír, odébb, a rönk végiben balta.”A feltételezett önábrázolás pontos, részletes. A hasonmás neve:most Imre. A később bejövő lány neve: Anikó. Magyarul Anikó,románul Anuca, Anuta… Nagy története lesz még ennek a nőinévnek Wass Albert életművében. Írásai burkolt utalásai szerint:nem csak ott… Talán: életében is az volt. Élete titkos útjain…A szerelem furulyahangja…„IMRE (hirtelen eszmélve): Igen! Apó! Hallotta, Apó? Megjött ahangja a furulyának! Előbb még nem volt, emlékszik-e? Ez bűbájosság,hallja-e, Apó!VÉN IMRE: Az. Bűbájosság. Mondottam ugye, hogy benne van. Aleghitványabb fában is benne lakozik a legszebb hang, csak ki kellcsalni onnan. Te most kicsaltad, Imre. De nem. Nem te csaltad ki.Valaki más.IMRE: Kicsoda, apó, ha nem én?VÉN IMRE: Aki a holdat iderakta a fejünk fölé… meg aki ezt a szeletelindította… meg ezt a szagot adta… Érzed…? Rügyeznek a nyírfák.Illatot rügyeznek, mint hangot a furulyád…IMRE (nehány trillát belefúj, lelkesen): S micsoda hangot! Ilyen talánmég Isten rigójának a torkában sincsen! Ilyen még nem is szólottezek között a hegyek között senkinek!”A fiatal főszereplő: ősi nemesi család sarja, később főispán. Tudjuk,a család főispánnak szerette volna nevelni Albit is. Mindkét nagyapjas a közeli rokonai közül is többen azok voltak.A színdarab szerint Anikó tiszttartó lány… De az írói bújtatás,a valódi szereplő elrejtése annyit megér, hogy senki ne is gon-

A visszahúzódó diákdolhasson, még az emlékezetben se Wass Albert több írásából isfeltételezhető román kedvesére.649A szerelem ösvénye„Szerelem. S ezért hidd el nekem Imre, ha valaki vár a Holddal, nemszabad váratni sokáig. Mert Holdfényben könnyen elszédül az ember selvéti az ösvényt. (Szélzúgás fut át a fák között.) Hallod a tavaszi szelet?Törvény, hogy zúgassa a fákat. Rügyeket bontson, vizeket áraszszon,illatot kavarjon.Fákat is döntsön, korhadó fákat. Isten törvénye, egyetlen törvény.S ha ettől elszakad az ember, akkor elvéti az ösvényt s eltéved a világban…”S ki volt a bölcs tanácsosztó? A „táltosok világából való” VénImre?Egy huszonegyedik századi arvisúrát író látóasszony 221 nagyapjaMaár Laczkó János volt, a gyergyóremetei tutajvontatókvezetője, nagy nyugalmú hegyi ember, látóembernek tartották,ismerte Albi grófot. Unokája elbeszélése szerint ő mentette mega torokgyíktól a kisfiút, s később nevelője, tanítója volt a hegyiélet során, hegyi útjain. A következtetés egyszerű: az író rólamintázta meg a Tavaszi szél öreg remetéjét. S ki tudja, a Hagyatéktáltos öregjében is nem őt rajzolta-e meg az író?Mi csak úgy hívjuk, Apó!„Ő? Vénember. Apó. A hegyek apja, meg az erdőké. Mi csak úgy hívjuk:Apó. [...] Ő mindenütt (bizonytalan mozdulattal kereken mutat) mindenütt,ahol erdő van, meg hegy van, meg… ahol szegény ember van…”Az arvisúra-író asszony írt Anuta (a színműbeli Anikó és a„Funtineli”-beli Nuca) nemzetségéről. Most, történetünk kezdetén,jelzésként zárjuk a feltételezett új szerelemről szóló beszámolónkatRega Anna közlésével:221 Rege Anna néven ismert misztikus történetíró, látóasszony, a Görgényi-havasok környékéről

650Amegváltozott világAnuta nemzetsége„Anuta – tündérhitű románok nemzetségéből származott… a POP görgény-völgyirománok sorából… …három tündérhitű román nemzetségvolt… (és van… mert még élnek)… Neamuk Lui – Pop, Gliga és Floreaők… Őseik meg a hun-invázió során… az Ural bizonyos részeiről menekültekaz erdélyi hegyekbe… ők óromán (ősromán) nemzetségek…igen fejlett kultúrával (ének, zene, tánc, sajátos építészet… sajátos ó-keresztény-hit-tündérhittel és termékenységi rítusokkal… [...]Támadáskor a barlangokba bújtak el… ezek a nemzetségek békés…természettisztelő közösségek voltak… nem szerettek harcolni – akatonaság elől inkább elbújtak… a Görgényi- és Kelemen-havasokvédelmet nyújtottak több ezer évig… főleg a barlangrendszer… azutolsó magyar tündérhitű nemzetség 1948-ban menekült Azerbajdzsánba…a románok az osztrák megtorlás elől elbújtak a Kelemenhavasokban(Bisztra völgye, Donca… stb…), majd szépen visszamenteka Görgény völgyébe…a Hitet... mai napigzárt közösségben őrzik…2005-ben, amikor árvizekvoltak… fölmenteka TOACA 222 fölötti hegyekre223 kiengesztelnia MAMA ZINÁ-t tündéranyát…az árvíz…a szélsőséges időjárás– őket nem sújtotta… atermészet valóban csodálatosantiszta volt körülöttük…(a többi embergúnyolta szokásait…lenézték őket… valaminagyon primitív népcsoportkéntértékelte őket,főleg a magyarok, – ezértők nagyon zárkózottak.”Rajz az Andrenyásza barlangrendszeréről 224222 A Görgényi-havasokban Toka község223 Az Andrenyásza környéke!224 Kelemen-havasok, Pallas-Akadémia, Csíkszereda 2003.

A visszahúzódó diák651Kép Toka hídjáról románokkal és Toka-patakáról

652Amegváltozott világKöltő a havasokban„Megismertem a havas minden arcát.A jókedvűt, mikor illatos nyári hajnalokona felkelő nap sugaraival játszik.A bánatosat, amikor barnafoltos őszi estékena bükkök s nyírek levele hullani kezd,s a patakok csöndesedő szavát lehajtott fejjelhallgatja az erdő.A haragosat, mely roppant viharok zajárarecsegve torzul el,s a félelmeset, az elhagyottat, az életen túlit:a havas téli arcát.Mikor mindent ellep a hó.Bokornak, fiatal fának csak a teteje látszik.Csak fehérség van, s a fák kékes árnyéka.Csak csönd van és semmi.Se hang, se mozdulat, se nyom a fehér hóban.Csak csend. S mikor az este aláereszkedik,olyan éppen, mintha elmúlna a világ.” 225Kép az Istenszékéről225 WA-TŐ. A tetők felé (TP. tördelése szerint)

A visszahúzódó diák653Van kiút a tetőre

654Amegváltozott világSzellőre néző havasok Csinódon(A könyv folytatása előkészület alatt)Előzetes a következő részből– A nagyszülői és apai kívánalmak szerint válik a debreceni Gazdasági Akadémiatanulójává. Újabb elszakadása a szülői háztól növeli önállóságát, növeli személyes véleményalkotásánakbátorságát. Társai, tanárai nemcsak a két verseskötettel érkező fiatalemberrefigyelnek fel, hanem sportolási, tanulóköri eredményeire is. A helyi újságokrendre közlik versein kívül tárcáit, novelláit. Másodévesen, kiváló gazdasági előadásainyomán, a Diákkör elnökévé választják. Céllövésben országos bajnokságot nyer csapatávalis, egyéniben is.– Viszonylagos szegénységét vitte magával Debrecenbe. Nem bálkirály. Nem bandaelső.Nem is osztályelső. De helytáll. Tudásban sokat fejlődik.– A kolozsvári aranyifjúsághoz való kapcsolódás kudarcra volt ítélve. (Révbáthory-,ill. Óváry-ház.) A léha szórakozások világa eredendően taszítja a súlyos sorskérdésekkelés a Mezőség szórványmagyarságának életével már szülőházában szembesülő ifjút.Lelki érzékenysége, emberi részvétre való hajlama távol tartja a nagyváros felületesszórakozásaitól, de társadalmi érzékenysége – nem divatszerűen – mégis jelentkezik.A kisebbség, a magyar kisebbség diszkriminációját a falu világa vele és otthoni környezetéveltöbbszörösen érezteti. Fiatalkori verseiben nemzedékéből először írja meg– jellemző szókimondással és bátorsággal – a magyar kisebbség költeményeit „Idegenvoltam én is, idegen”. 226 Verseit már nemcsak ifjúsági diáklapok és vadászati újságok,de a korszak erdélyi lapjai, normateremtő folyóiratai is közölni kezdik.226 WA-MV, Kolozsvár: 1930.

UTALÁSOK JEGYZÉKEAM-KHASZ, Amin Malouf: A keresztes háborúk arabszemmel, Európa, 1997. V. Tóth László fordításaBG-SZNY, Balás Gábor: Székelyek nyomában, Panorama,1984.BG-SZEA, Balás Gábor: Székelységet és Erdélytérintő lényeges őstörténeti adatok, ZürichiMagyar Történelmi EgyesületBGY-EM, Borbándi Gyula: Emigráció és Magyarország,Európai Protestáns magyar szabadegyetem,1996.BGY-MEÉ, Borbándi Gyula: A magyar emigrációéletrajza, Európa, 1989.BGY-NYMILB, Borbándi Gyula: Nyugati magyar irodalmilexikon és bibliográfia, Budapest, 1992.BI-WAÉB, Balázs Ildikó: Wass Albert életmű-bibliográfiája,Kráter, 2001BS-ÜK, Bálint Sándor: Ünnepi Kalendárium, Man dalaKiadó, 1998.CGJ-FP, C. D. Jung: Freud és a pszichoanalízis, Solar,2006.CHJ-UMH, Cholnoky Jenő: Az új magyar határ bírálata,Budapest, 1921.CHJ-MF, Cholnoky Jenő: A magyarság földrajzaCZF-MNYSZ, Czuczor–Fogarassy: A magyar nyelvszótáraDK-TVM, Dávid Katalin: A teremtett világ misztériuma,Szent István Társulat, 2002.DT-ÓCS, Dr. Dáné Tibor: Az Óváry-család kiirtásánakés Kolozsvár szovjet megszállásának ténykörülményeiről.Közölte: Dunánál, 2006. 5. szám.DVL-HSP, Dálnoki Veress Lajos: Magyarország honvédelmea II. világháború előtt és alatt (1920–1945)I–III., Danubia, München 1972.EK, Erdélyi köszöntő, Erdélyi Szépmíves Czéh, 1938.EP-MVA, Engel Pál: Magyarország világi archantológiája1301–1457 és középkori magyar genealógiája.ESZ, Erdély szolgálatában, emlékírók könyve, szerkesztetteKovács Attila Zoltán, Kráter, 2007.ET-I, Erdély története I.GyGY-IKM, Györffy György: István király és műve,Gondolat, 1997.GyGy-ÁM, Győrffy György: Az Árpád-kori Mo. tört-ifr. II. kt., Budapest, 1987.H-GH, Andreas Huszti: Geneológia heroica…,1743.HB-MT, Hóman Bálint: Magyar történet I.HO-HSZK, Herman Ottó: A Hódos- vagy Szarvastóés környéke természetrajzi és jelesen állattani szempontbólISZSZ-EHÚ, Illésfalvy Péter–Szabó Péter–Szám véberNorbert: Erdély a hadak útján 1940–1944,Puedlo Kiadó 2005.HJNSZ-J, Hoppál Mihály–Jankovics Marcell–NagyAndrás–Szemadán György: Jelképtár, Helikon,1990.JM-KML, James McKillop: Kelta mítoszok és legendák,General Press, 2003KA-TK, Kuncz Aladár: Tanulmányok, kritikák. Kriterion Könyvkiadó, Bukarest, 1973.KG-EU, Kornis Gabriella: Elődök és utódok, Unicornis2002. A könyv családi leszármazási utalásai NagyIván: Magyarország családjai alapjánKKF, Kövesdi Kiss Ferenc: Riadóra szól a harang!Kráter, 2006.KK-MN, Dr. Kós Károly: A Mezőség néprajza, Mentor,2000.KL-ENCS, Kővári László: Erdély nevezetesebb családjai,Kolozsvár, 1854.KL-ÓE, Kelemen Lajos: Ódon Erdély.KZ-WA, Kászoni Zoltán: Wass Albert szülőföldje,vadászatai, Agroinform kiadó, 2005.LF-MK, Lestyán Ferenc: Megszentelt kövek. CD,Arca num Kiadó.MFMF, Magyar föld, magyar faj I. Királyi magyaregyetemi nyomda.MIT, A magyar irodalom történetei III. SzerkesztettékSzegedy-Maszák Mihály és Veres András,Gondolat 2007.MF-EMIL, Mérő Ferenc: Emigrációs magyar irodalomlexikona, Amerikai Magyar Kiadó, Köln, 1966.MG-EMT, Makkai Gergely: Az Erdélyi–Mezőségtájökölógiája, 30–31. old.MI-MKL 2 Marosi Ildikó: Molter Károly levelezése 2,Argumentum–Polis, 2001.ML-EKMK, Makkai László: Erdély a középkorimagyar királyságban. In: Erdély Története I.ML-SZDMP, Makkai László: Szolnok-Dobokamagyarságának pusztulása a XVII. század elején.Kolozsvár 1942, Belső-Szolnok és Doboka megyea középkorbanMS-AV, Márai Sándor: Ajándék a végzettől, Helikon2004. Szerkesztette Székely ÁdámMS-H, Makkai Sándor: Holttenger, 53. old. és 318. old.NCS-MEIL, Nagy Csaba: A magyar enigráns irodalomlexikona, Argumentum Kiadó, 2000.NI-MCS, Nagy Iván: Magyarország családjai, 1857–1868.NI-MTV, Nemeskürty István: Mi történt velünk?Szabad Tér Kft. 2002.

NYJ-NK, Nyirő József: Néma küzdelem, 1944.PI-MÚ, Petelei István: Mezőségi út, Úti jegyzetek,1884. aug.RA-TT, Rónai András: Térképezett történelem, Magvető,1989.SI–WK, Siemers Ilona: Wass-kor, Mentor Kiadó,1999,SZDV, Kádár Ferenc–Tagányi Károly–Dr. RéthyLászló–Pokoly József: Szolnok-Doboka vármegyemonográfiája, I–VII. Dés, 1900–1905.SZH, Sztripszky Hiador: Az erdélyi halászat ismeretéhez,Régi és mai halásztavak, Kolozsvár, 1908.SZR-FP, Ifj. Szalai Róbert: Fenyvesektől a pálmafákig,filmdokumentum, Gróf Dr. Czegei Wass AlbertAlapítványSZJ-UÁ, Szűcs Jenő: Az utolsó Árpádok, HistóriaKönyvtár, 1993.SZPM-HO, Halotti Oratzio…, Szathmári Pap Mihálykolozsvári teológus professzor, 1771.SZSZ-KHM, Szabó Péter–Számvéber Norbert: Akeleti hadszíntér és Magyarország 1943–1945,Puedlo KiadóSZTA-SZDM, Szabó T. Attila: Szolnok-Doboka ma gyarságaSZZ-ŐT, Szabó Zoltán: Ősök és társak, Európai ProtestánsMagyar Szabadegyetem, 1984.TJ-MK, Thuróczy János: A magyarok krónikájaV-ChT, Verancsics Antal: Chonographia TransylvaniaeVDCS-MH, Veress D. Csaba: Magyarország hadikrónikája1944–1945, Militaria 2002.VD-E, Varga Domokos: Emlékezzünk eleinkről, NemzetiTankönyvkiadó, 1996.VJ-SE, Vallasek Júlia: Sajtótörténeti esszék, Kriterion,2003.VL-NCS, Vetési László: Ne csüggedj el, kicsiny sereg!Kalota, Kolozsvár, 2002.WAÉ, Wass Albert élete – Töretlen hittel ember ésmagyar, Kráter, 2004.WAF, Wass Albert földjén. Rendezte Csontos János.DVD-kiadás, 2007, KráterWAI, Wass Albert igazsága, Szabad Tér, 2004.WAL, Wass Albert Levelesládája, Kráter, 2008WAT, Wass Albert titkai, Szabad Tér Kft. 2006.WAU, Wass Albert utóélete, szerkesztette TurcsányPéter, Kráter, 2004.WA-CS, Wass Albert: Csaba, Kráter, 2001WA-E, Wass Albert: Eliza, Kovács Attila Zoltán fordítása,Kráter 2004.WA-EMN, Wass Albert: Az erdélyi magyar népművészeteredete és értelmezése. Ford. KovácsAttila Zoltán, Kráter, 2006WA-EOSZ, Wass Albert: Ember az országút szélén,Kráter, 2002.WA-ÉV, Wass Albert: Életem: voltam I-II. Mentor,2008.WA-HAHP, Wass Alber: Halálos köd Holtember partján,Kráter 2002.WA-I, Wass Albert: Az Igazlátó (Aforizmák és bölcsességek),szerkesztette Szutor Ágnes, Kráter,2004.WA-JMSZ, Wass Albert: Józan magyar szemmelI-II, Kráter, 2001WA-J-AVH, Wass Albert: Jönnek!–Adjátok vissza ahegyeimet!, Kráter, 1993WA-KK, Wass Albert: Kard és kasza I–II. Kráter,2003.WA-KM-TV, Wass Albert: A kőltő és a macska – Te ésa világ. Kráter 2001.WA-KÜ-TM, Wass Albert: Karácsonyi üzenetek – ATemető megindul, Kráter, 2001.WA-M, Wass Albert: Magukrahagyottak, Kráter,2003.WA-MÖ, Wass Albert: Magyar örökségünk, Kráter,2000.WA-MP, Magyar Pólus, Kráter, 2004.WA-MV, Wass Albert Minden verse, Kráter, 2003.WA-N, Wass Albert, a nemzetféltő, szerkesztetteTurcsány Péter, Kráter, 2007.WA-NE, Népirtás Erdélyben – Nemzet a siralomházban,Kráter, 2006, ford.: Kovács Attila Zoltán.WA-ÖV, Wass Albert: Összegyűjtött versek, Kráter,2001.WA-R-H, Wass Albert: Rézkígyó–Hagyaték, Kráter,2001.WA-SZAF, Wass Albert: A szikla alatti férfi, Mentor,2005.WA-TÖ, Wass Albert: A titokzatos őzbak, Kráter,2001.WA-ÜH-WH, Wass Albert: Üzenet haza – WassAlbert hangja, Kráter, 2007.WA-VT, Wass Albert: Valaki tévedett, Kráter, 2000.WA-V, Wass Albert: Voltam, Szabad Tér, 2005.WA-V-A, Wass Albert: Voltam és más önéletrajzi írások– Astor, Kráter, 2005.WA-TSZ, Wass Albert: Tavaszi szél és más színművek,Kráter, 2004.WA-ZST-Ö, Wass Albert: Zsoltár és trombitaszó –Örökösök, Kráter, 2001.WKA-WCST, W. Kovács András: A Czegei Wass-családtörténete, EME, Ko lozs vár 2006.