Karcsai Népélet Jó

HELYTÖRTÉNETI PUBLIKÁCIÓK III.

K A R C S A I N É P É L E T 

A karcsai általános iskola 

Erdélyi János honismereti szakkörének 

anyagából 

Szerkesztette: 

N A G Y G É Z A 

- Kézirat -

K a r c s a 

1971 

Lektorálta 

D r . B o d g á l F e r e n c 

muzeológus 

A borítókat és a rajzokat 

L i p i c z k i I m r é n é 

Megjelent a Borsod-Abaúj-Zemplén megyei Tanács V. B. Sátoraljaújhelyi 

Járási Hivatala, a Karcsa Községi Közös Tanács és a karcsai Dózsa 

Termelőszövetkezet közös gondozásában.

Felelős kiadó: M a j o r o s 

L á s z l ó 

Készült a miskolci II. Rákóczi Ferenc Megyei Könyvtár sokszorosító 

üzemében 500 példányban A/5 formában. 

Műszaki vezető: S z a b ó S á n d o r 

Rot. eng. szám: 85/86/1972. MK. 

E L Ő S Z Ó 

Nem véletlen, hogy napjainkban egyre jobban terebélyesedik az a mozgalom, amely a 

szülőföld minél jobb, szélesebbkörű megismerést, a dolgozó nép hagyományainak 

megbecsülését és megszerettetését szorgalmazza. A hazafiaság első érzése ugyanis magától 

értetődően a szülőfölddel közvetlen társadalmi környezettel kapcsolatos élmények nyomán 

virul ki. A szülőföld, a szülőfalu hagyománya, története viszont szerves része az egész nép 

történetének, hagyományainak. Egy kis része annak a területnek, amelynek minden 

darabján a boldogabb jövő megvalósításáért dolgoznak. 

„ Ama magasztos érzelem, mely szerint szülő és lakóföldünk 

becsülete és jóléte iránt buzgó részvéttel vagyunk – írja Majer 

István 1844-ben megjelent „Népneveléstan”-ában – hazafiságnak 

/patriotismusnak/ neveztetik. Már természetünknél fogva vonzódunk atyáink földjéhez, 

nem is engedjük bántani szülőföldünket, és pedig azért, mivel hazánkban vannak szülőink, 

véreink, atyáink fiai, rokonaink, barátaink; itt nyertünk első nevelésünket; itt töltöttünk 

életünk legvidámabb, legkedvesebb emlékei korszakát, ifjuságunkat; itt nyugszanak 

mindazoknak csontjai, kiknek emléke nekünk kedves és szívemelő; itt vagyunk hon, pedig 

őseinkről ránkmaradt közmondás szerint: mindenütt jó, de legjobb otthon. Ezekért szereti 

az ember természeténél fogva szülőföldjét. ” 

Mostani eredményeinket úgy tudjuk igazán megbecsülni, úgy tudjuk igazán értékelni, 

ha ismerjük azt az utat, amelyen keresztül idáig eljutottunk. Éppen ezért meg kell

ismertetnünk a ma nemzedékével a múlt haladó hagyományait. S hogy ebben nem járunk 

rossz úton, azt bizonyitják Pártunk ideológiai irányelvei, mely szerint: 

„A szocialista hazafiság… kialakulásában bátran támaszkodhatunk a néptömeg mélyén 

gyökerező nemzeti érzésre, a szülőföld szeretetére, a nép történelmi harcainak és 

kultúrájának demokratikus hagyományaira is. „ Akkor tehát, amikor a szülőföldhöz, a 

lakóhelyhez füződő szeretetet ápoljuk, nemcsak helyi jelentőségű dolgot művelünk, hanem 

olyan dolgot, amely társadalmi fejlődésünknek is egyik igen fontos tényezője. 

Ezeket a szempontokat szem előtt tartva alakítottuk meg általános iskolánkban 1963- 

ban a honismereti szakkört. A munka megindulásához nagy segítség volt, hogy a tanulók 

mindig lelkesen érdeklődnek a történelem iránt. Nem az iskolai értelemben vett 

történelemre, a tantárgyra gondolunk itt, hanem a tantárggyal összefüggő, szűkebb 

környezetre, a falura, amelyről szívesen hallanak bármilyen történetet. Az óriási fejlődések 

korát éljük. A rohanó idő, a rohanó élettempó a felejtést is gyorsabbá teszi. S az idő 

pusztulással fenyegeti a még meglévő tárgyi és szellemi értékeket. Még csak néhány 

évtized telt el a felszabadulás óta, s ma már gyermekeink számára történelem, érdekes 

mese, ami azelőtt véres valóság volt. Éppen ezért fontos a ma még megmenthető értékek, 

hagyományok összegyűjtése. 

A szülőföld szeretete tehát abban is megnyilvánul, hogy megmentjük a mának a múlt 

értékeit, s ezzel saját jövőnkre is gondolunk. 

Tevékenységünk nem egyszerű időtöltés, nem alkalmai jellegű. 

Munkánk irányát az országos mozgalom határozza meg. Az országos irányító szervek 

nemcsak felhívással fordulnak az önkéntes gyűjtőkhöz, hanem útmutatást is adnak. Ezek 

az útmutatások több évtized tapasztalatain alapulnak, figyelembe véve az önkéntes gyűjtők 

eddigi eredményeit és kiszürve a hibákat. Éppen ezért használhatjuk az útmutatásokat 

eredményesen, s az eddigi ösztönös gyűjtőmunkát most már szervezetté, egyöntetűvé téve, 

hogy az összegyűjtött anyag mondjon valamit a szakember számára is. 

Szakkörünk tagjai általános iskolás tanulók. Tőlük nem várhatunk olyan szinvonalu 

munkát, mint a középiskolásoktól, de igy is hasznos munkát végeznek, s ami a fődolog,

hogy örömmel és lelkesedéssel végzik ezt a munkát. Természetes, hogy nem mindenki 

veszi ki egyformán a részét ebből a munkából. Vannak szorgalmasabbak és kevésbé 

szorgalmasak, s többen az általános iskola befejezése után abba is hagyják ezt a munkát. 

Akik azonban középiskolába mennek, s olyan középiskolába, ahol ilyen irányú 

tevékenység folyik, ott rendszerint tovább folytatják a gyűjtő és feldolgozó munkát és 

rendszerint jó eredményeket érnek el. /Igaz, ez is egyik célunk, s utánpótlást is szeretnénk 

biztosítani a középiskolai szakköröknek./ 

Szakkörünk 7 éves működése alatt még csak most tudtunk eljutni addig, hogy 

gyűjtőmunkánkat szélesebb körben ismertethessük. Eddig erre a célra nem tudtunk anyagi 

támogatást szerezni, ezért az anyaggyűjtést végeztük. Igaz, több alkalommal 

közreműködtünk a faluról szóló tv és rádióműsorok elkészitésében. Igy 1963-ban is, 

amikor a Magyar Televizió „ Lámpafénynél ” cimmel műsort készített a faluban, s a 

szakköri tagok segítettek a szervezésben, a szereplők felkutatásában. Ugyanilyen szerepet 

kapott a szakkör 1965-ben is, amikor az Iskolatelevizió az 5. osztályos irodalom induló 

műsorát „ Mesél a nép „ cimmel Karcsán készítette. 

Néprajzi pályázaton eddig egy alkalommal vettünk részt különböző okok miatt. 

1960/70-ben a Magyar Rádió „ Haj regő rejtem…” címmel indított néprajzi 

vetélkedőjén mi is ott voltunk a tizenkét általános iskolás szakkör között. 

A szakköri tagok által gyűjtött anyag közlésére is igyekeztünk lehetőséget teremteni. 

Ezáltal a gyüjtő és feldolgozó kedvet akartuk növelni. Ezért inditottuk meg 1969-ben 

Napló címmel kéziratos újságunkat. Persze nem valami nagy vállalkozásról van itt szó, 

mert hiszen igen szerény keretek között működik a lapunk. Gépírással 5 példányban 20- 

30 oldal terjedelemben jelenik csak meg negyedévenként. A szerkesztést, a cikkek, 

dolgozatok kiválogatását, a fedőlap rajzolását, festését a tanulók végzik. Ennek ellenére a 

vártnál sokkal nagyobb sikere lett. 

A gyűjtőmunkát eddig csak a falunkban végeztük. Csak most az 1970/71. évben 

gondoltunk arra, hogy gyűjtőterületünkbe soroljuk a szomszédos Karos községet is. Innen

felsőtagozatos tanulók 1963-tól a mi iskolánkba járnak, s ezek közül a tanulók közül 

néhányan az utóbbi időben a szakköri munkában is résztvesznek. 

Gyűjtőmunkánkat mindig kisebb csoportokban végezzük, s egy-egy témakörben több 

adatközlő kikérdezésre is sor körül. A feladatokat, a témákat az év első szakköri 

foglalkozásán ismerik meg a tanulók. A témák között vannak olyanok, melyek minden 

szakköri tag számára kötelezőek, de emellett minden tag szabadon választ egy-egy témát, 

amelyet azután maga dolgoz fel. A kötelező témák között szerepel a mondák, történetek, 

anekdoták, balladák, népdalok és gyermekjátékok gyűjtése. 

Ezt mindenkinek végeznie kell, fel kell kutatni az adatközlőket. E mellett foglalkoznak 

évenként egy-egy témával egyénileg is. 

A gyűjtött anyag feldolgozása a szakköri foglalkozásokon történik. Itt kapnak a tagok 

esetleges kérdéseinkre választ és útbaigazitást, ha a gyűjtésben, feldolgozásban 

megakadtak, vagy valamilyen problémájuk van. Ezenkívül az új tagok számára a 

gyűjtésre, feldolgozásra, a tárgygyűjtésre vonatkozó ismereteket is adnunk kell, hiszen 

minden évben kerülnek új tagok a szakkörbe az eltávozó tanulók helyett. 

Munkánkban egyetlen célt tüztünk magunk elé: megismerni népünket, falunk, 

vidékünk lakóit, hagyományaikat. szemünk előtt Katona Lajos 1875-ben mondott szavai 

lebegtek: „ Mi még távol vagyunk attól, hogy hazánkat és lakóit tüzetesen ismernők. 

Pedig megköveteli tőlünk az emberi tudomány. „ 

Ezt a célt akartuk megközeliteni, és ez ha már csak egy kicsit is sikerült, ha másoknál 

egy kicsit jobban megismertük őseinket, hagyományaikat, ha néphagyományainkat nem 

olyan szemmel nézzük, mint elavult, felejtésre való lim-lomokat, már eredményes volt a 

munkánk. 

Hisszük azt, hogy szakköri tagjainknál – régieknél és a mostaniaknál egyaránt – nem 

divat lesz a néphagyományok értékeinek megbecsülése. Érzékenyebben észreveszik majd 

másoknál azokat az apróbb-nagyobb emlékeket, amelyek egy közösség múltját 

dokumentálják, se nem fogják engedni, hogy a mélyszántás, árokásás közben talált 

különböző tárgyakat megsemmisítsék.

Megtanulják, hogy a múlt haladó hagyományaira támaszkodva kell napjainkat építeni 

és a jövőnket formálni. S ezeknek az ismereteknek a birtokában jelen eredményeinket, 

erőfeszítéseinket jobban értékelik majd. 

Először jelentkezik honismereti szakkörünk e kiadvánnyal. S amikor a kedves olvasó 

kezébe veszi e könyvet, tartsa szem előtt, hogy nem gyakorlott, tudós emberek készítették 

az itt található dolgozatokat, hanem általános iskolás, 12 – 14 év közötti tanulók, akik 

tanulmányaik mellett jobban meg akarják ismerni ősei életét, életének örömökben és 

keserves munkában eltelt mozzanatait. Munkájukat az ismeretszerzés utáni vágy és a 

gyűjtőszenvedély vezette. 

Szeretnék, ha jelen munkánkkal buzdítást adhatnánk a még ezután születő és a már 

működő szakköröknek. S boldogok lennénk, ha e kiadványunkban közölt dolgozatokkal 

tehetnénk valamint „ a köz asztalára is „, és használható adatokat közölnénk a 

néprajztudomány számára is. 

Végezetül szeretnénk köszönetet mondani a sátoraljaújhelyi Járási Tanács VB. 

Művelődésügyi Osztályának, a Karcsai Tanács Végrehajtóbizottságának, a Karcsai Dózsa 

Termelőszövetkezet Vezetőségének az anyagi támogatásért, amely lehetővé tette e kötet 

megjelenését. 

Karcsa, 1971. március hó. 

Nagy Géza 

szakkörvezető 

tanár

Nagy Géza: 

KARCSA TÖRTÉNETÉNEK RÖVID ÁTTEKINTÉSE 

Ha valaki Karcsát választja úticéljául, elég körülményesen közelítheti meg még most is. A 

legközelebbi vasutállomás, mint Sátoraljaújhely is, 18 km-re, Sárospatak pedig 20 km-re 

van tőle. Innen azután már autóbusszal lehet elérni, mert a Bodrogköz közepén fekszik az 

említett két helytől keletre. Az autóbuszközlekedés megindulás előtt pedig / 1949-ben 

indult az első autóbuszjárat / csak szekérrel vagy gyalogosan közelíthették meg. Ez eléggé 

megnehezítette az érintkezést a világgal, s talán ezzel magyarázható, hogy hagyományait 

jól megőrizte szinte napjainkig. 

A község a Bodrogköz legrégebbi településeinek egyike. Már a honfoglalás idején lakott 

terület, és olyan zárt, hogy a későbbi századokon is nyugalmas hely, nem kell tartani sem 

a tatár, sem a török csapatok garázdálkodásaitól. Szinte megközelíthetetlen terület volt 

egészen az 1800-as évek közepéig. Csak az indulhatott neki a Bodrogköznek, aki ismerte 

a mocsárt, a nádast, mert végeláthatatlan mocsár és nádas borította az egész vidéket. A latin 

források is szívesen nevezgették ezt a területet hol „ insula ”-nak, hol „ Mesopotamia ”- 

nak. Találó ez az elnevezés, hisz a nagy folyók áradásai régente évenként kétszer is 

megfutották lapályait, de még a szabályozás után is jókora földterület került víz alá minden 

évben. 

A múlt század közepén még jelentős folyók a Karcsa és a Karcsába ömlő Tice. Hatalmas 

nyíltvizű tavak: Nagytó, Aranytó, Pallagcsa. Körülöttük végeláthatatlan nádasok és 

mocsári tölgyerdők sorakoztak, amelyek mindenki számára szabad használatra kinálták 

magukat. 

A Karcsát körülvevő mocsár miatt nem sok hely adódott a földművelésre. A víznemjárta 

gerindeken, homokokon lehetett csak vetegetni, földet művelni, nem csoda hát, hogy 

kenyérnek nem voltak bűvében sohasem, hogy kenyér csak ünnepeken került az asztalra. 

Még ezt a kenyeret is csak kukoricaliszttel keverve lehetett elkészíteni, mert a 

gabonafélékből sohasem volt elég. Inkább pépes ételeket, kövön sült lepényféléket 

fogyasztottak, nem egyszer pedig a „ főtt hallal ették a sült halat. ” Nagy jelentősége volt

az állattartásnak, mivel a láp és a rét igen jó legelőt biztosított. Megélhetési forrás volt még 

ezen kivül a halászat, vadászat, méhészkedés, a réti gyűjtögetés. 

Hogy a falu honfoglalásköri település, azt bizonyítják azok a leletek, amelyek eddig 

napvilágra kerültek, valamint a 12. században épült temploma is. A 13. században már 

oklevelek is emlegetik a falut. /1/ 

A következő századokban is hol gyér, hol sürű feljegyzések bizonyítják, hogy a falu 

hosszabb ideig nem volt puszta. /2/ 

A 18. században apró, kicsi falu, nyolc és háromnegyedtelkes jobbágybirtokra csak 

181,5 holdra terjed a közel 7500 holdas határban. Mindezt 21 család – 14 féltelkes és 7 

negyedtelkes jobbágy – művelte. /3/ 

A század végén az uradalmi földekkel együtt is csak 277 hold a vetett terület. /4/ Ekkor 

indítja meg a helyi gróf Sennyey és a Pácinban lakó báró Sennyey allodiális birtokának 

kialakítását. A falu határa ugyanis e két földesúr tulajtulajdonában volt. Bár a jobbágyok a 

pácini földesúrhoz tartoztak, de a pácini földesúré csak a határ keleti része volt, 

mig a nyugati rész a Bélyben élő gróf Sennyey tulajdonába került. 

1860-ban indul meg a mocsár lecsapolása, termővé tétele. A karcsaiak igen nagy harcot 

vívnak a földért, a legelőkért, a nádasokért. De mit tehetnek az urak, az erőszak ellen? Az 

új, lecsapolt területet nem a falu kapta meg, hanem fondorlatos módon az uraknak maradt. 

A nádas és a falu határának nagyrészét kitevő mocsár ugyanis a falué volt. Amikor azonban 

a lecsapolást megkezdik, a földesúr felajánlja a jobbágyoknak, hogy az addig használt 

jobbágytelkeket és házhelyeket átengedi a falunak megváltás nélkül, ha a falu lemond a 

mocsárról a földesúr javára. Még azt is megigérte a földesúr, hogy ezután is használhatják 

az erdőt és halászhatnak is. Természetes, hogy örömmel lemondtak a gazdálkodásra 

alkalmatlan területről, mert ők nem tudták azt, hogy a mocsár, a nádas rövidesen a legjobb 

termőföld lesz. Igy a falu megkapta a kiélt dombhátakat, amelyeken hiába túrták a földet, 

a kimerült földek nem hálálták meg a fáradságos munkát. Ekkor szállt a faluban szájrólszájra 

ez a nóta: 

Búsulnak a szegények,

Mérnek az indzsellérek. 

Már az urak a határt, 

Egészen elfoglalták. 

Karcsán 1860-ban történik meg a kommasztáció. A földesúr ekkor engedi át az addigi 

jobbágytelekként használt földet a falunak, illetve a faluban élő jobbágyoknak. Ebben az 

időben alakulnak ki az uradalmi majorok, vagy ahogyan itt nevezik, a tanyák. Öt tanya 

alakul ki. Az első és legrégebbi az öt közül a B e c s k e d . Ez a tanya a falutól 

északnyugatra alig párkilométernyire fekszik. A 15. században még falu volt. Egy korabeli 

feljegyzés szerint: „ Bechud 1461-ben még helység ”possesio”, 1479-ben már puszta „ 

praedium ”, Karcsa község északi tőszomszédságában.” /5/ Ez a tanya volt a Bélyben lakó 

Sennyey grófok birtokának a központja. 

A N y i r t a n y a a falutól délre, mintegy 3 km-re terül el. Ez is a Sennyey grófoké volt. E 

két tanyán a cselédség nagyrésze még ma is ott lakik, de már nem a cselédlakásokban, 

hanem korszerű házakat építettek maguknak. 

A F á b i á n t a n y a a falutól nyugatra, mintegy 4 km-re feküdt. Ez is a Sennyey grófok 

tulajdona volt. Ma már csak a helye van meg. Lakói 1945 után lebontották az itt lévő 

házakat és Karcsán, illetve Karos községben építettek házat maguknak. 

A Pácinban lakó Sennyey bárók egyik tanyája a falu mellett épült B i h a r o m t a n y a 

volt. Ez sincs már meg. Helyén a Dózsa Termelőszövetkezet központi majorja épült fel. 

M i k l ó s f ö l d vagy ahogy régebben nevezték: G ó r ó s a másik tanyája volt a báró 

Sennyeyeknek. Ez a falutól délre, 6 km-re, járhatatlan sártengerben, mindig a 

legnyomorúságosabb tanyának számított. Ide kerülni béresnek vagy hónapos cselédnek 

már az igen mélyre kerülés jele volt még a cselédemberek szemében is. 

Ezeken a tanyákon mintegy 200 – 250 cselédcsalád élt a felszabadulás előtt. 

A falu népe a mocsarak lecsapolása után nemcsak föld nélkül 

maradt, hanem elvesztette az addigi életét jelentő lápot, rétet, nádast is. A szabad 

határhasználat helyett most már a nagybirtok fojtogató ölelésébe került. Nem lehetett 

terjeszkedni, nem lehetett kitörni ebből a szinte halálos ölelésből. A 19. század végére

növekszik a lakosság száma, ami még nagyobb nyomorúságot hoz magával. Hat-nyolc 

család szorongott a faluban a szűkös udvarokon. Ez a zsúfoltság azután melegágya lett 

mindenféle betegségnek. A szegénység, a nyomor állandó társa lett minden családnak, ez 

tanyázik minden udvaron. A falusiak lakáshelyzete rosszabb még a gazdasági cselédek 

lakáshelyzeténél is. Nem ritka az olyan család, ahol három nemzedék lakik egyetlen 

szobának nevezett valamiben. 

„ Közegészségi ügyeink azonban ázsiai állapotban vannak, aminek oka a kényszerítő 

szükség miatti túlzsúfolt lakások, udvarok és kertek. 

A járványos betegségek ugyszólván kibérelték a községet, a himlő, skarlát a gyermekek 

számát minden évben, de különösen 1869-ban igen megdézsmálta. Vagyonkájuk is nagy 

kárt szenved a majd minden évben, de a harmadikban elmaradhatatlan aprómarhavész, s ez 

évben nagymértékben fellépett sertésvész miatt is, pedig a mai napon már oly nagyrament 

állami és községi terhek elviselésére minden csekély bevételre szükség volna. Nagy és 

nehéz gond és aggodalom között élik le már mai időben napjaikat. ” /6/ 

A nyomor, az embertelen életkörülmény a század végére elemi erővel kitörő földosztó 

mozgalommá vált. A Bodrogközbe vezényelt nagyszámu csendőrség és két ezred 

katonaság fojtotta el a már-már mindent elsöprő megmozdulást. Utána börtön és halálos 

csend az egész vidéken. 

Két út között választhattak a karcsaiak is. Vagy beállnak szolgálni az urasághoz, vagy 

kivándorolnak Amerikába. Karcsát 1898-ig egyetlen ember sem hagyta el, de ezután az 

1930-as évekig minden évben felhangzott a falu v égén a búcsúnóta: 

Isten veled karcsai föld, 

Lehetel már felőlem zöld. 

Begyepesedik az utca, 

Míg én végigmegyek rajta. 

Megsiratták azokat, akik elszánták magukat a hosszú útra, de nem tartóztatták őket, mert 

minek maradtak volna itthon? Nem várhattak semmi jót, azok akik itthon maradtak. 

Örültek, ha családjuknak a szűkös élelmet megtudták szerezni, hogy a család ne éhezzen.

Hiába lett volna munkabíró ember a családban, aki elmehetett volna dolgozni, de erre nem 

volt lehetőség, mert a nagybirtokra nem kellett olyan ember, aki nem is olyan régen még 

arról álmodott, hogy a maga gazdájaként fog dolgozni a saját földjén. 

A falu népének sorsa nem javul a későbbiek során sem, hanem inkább rosszabbodik. 

Igaz ugyan, hogy már a nagybirtokon is lehetett dolgozni aratás idején, mert a háborús 

készülődés következtében szükség volt a munkásra. Most már kepén lehetett keresni pár 

mázsa terményt, de az is csak éhhaláltól mentette meg a családot. 

A világháború és az utána következő időszak is csak a roszszabb életet hozza a falunak. 

A háborúba elvitték az embereket. Itthon az asszonyokra, meg a gyermekekre maradt a 

mezei munka végzése. Még ez is elviselhető lett volna valamennyire, de a keserves 

munkával betakarított termés nem maradhatott azé, aki dolgozott érte, hanem jöttek a 

rekvirálók és elvitték a kenyérnekvalót. Éppen ez, és az is, hogy az emberek a háborúban 

szenvednek, az elkeseredést a végsőkig fokozza. 

Valamelyest változik a helyzet 1918 után, az őszirózsás forradalom és a megalakuló 

Tanácsköztársaság idején. Ez a változás nem olyan nagymértékű, mint ahogy az várható 

volna. Ennek az okát többféleképpen lehet magyarázni. Egyrészt még frissen élt bennünk 

a két évtizeddel azelőtt történt mozgolódás emléke és annak következményei. Féltek attól, 

hogy megint az lesz a sorsunk, ami azelőtt volt. A másik ok pedig az volt, hogy a környező 

nagybirtokokon egyenesen szocialista szövetkezetek alakulta, melyek tagságát az ott élő 

cselédség alkotta. Ellentét támadt a faluban élők és a tanyákon élő cselédség között. a 

falusiak földet követeltek maguknak, ők mindenáron földosztást akartak, míg a volt 

cselédség ragaszkodott ahhoz a földhöz, amelyen eddig dolgozott és hallani sem akart arról, 

hogy földet adjanak a falusiaknak. Változik azonban akkor a helyzet, amikor a frontokról 

és a hadifogságból hazatérnek a katonák. Megindul a faluban is a szervezkedés. Megalakul 

a direktórium. A direktórium tagjai megpróbálkoznak a földosztással is. Első lépésként 

fölleltározzák a környező tanyák gazdasági felszerelését és állatállományát is, mert addig 

ezt nem végezte el senki. A nagybirtok területéből kihasítanak a falu számára is földet, amit 

később fel akarnak osztani, azonban a földosztásra a helyzet romlása miatt már nem 

kerülhet sor.

A Tanácsköztársaság honvédő harcai idején sokan lesznek vöröskatonák is a faluból, de 

belőlük csak kevesen tartottak ki végig. Többen az északi hadjárat befejezése, illetve a 

visszavonulás után kedvüket vesztik és hazatérnek. 

A bukás után újra sötét napok következtek a falu népére. Újra fojtogatja őket a 

bizonytalanság, a munkalehetőség hiánya. A földosztás itt is olyan, mint másutt az 

országban. A hatalomra kerülő uralkodóosztály csak immel-ámmal elégíti ki a parasztság 

földosztásra irányuló törekvéseit, illetve követeléseit. Itt is adnak 1-2 hold földet azoknak, 

akiknek egyáltalán nem volt földjük, vagy csak 1-2 hold földdel rendelkeztek. ezek az „ 

igényelt ” földnek nem oldották meg a gazdasági és szociális helyzetet, de az 

elégedetlenséget bizonyos mértékig leszerelték. 

Az évszázadokon át húzódó problémákra a második világháború utáni helyzet hozott 

megoldást. Addig csak harc volt a kenyérért, a megélhetésért. A Horthy-rendszer két és fél 

évtizedes uralma sok mindent belesúlykolt a karcsai emberbe, sok mindent el akart vele 

felejttetni, de amit mindenképpen akartak, a föld visszaszerzésének vágyát kiülni, az nem 

sikerült. 

És 1945-ben végleg eldőlt a nagy per. A karcsaiak – a falusiak és cselédek egyaránt – 

megkapták a földet. Közel 5000 hold földet osztottak ki. Igen nehéz körülmények között, 

jórészt fölszerelés nélkül kezdte meg a harcot a nép most már nem a földért, hanem a 

földdel. 1949-ben egy kis csoport a közös gazdálkodást választotta és megalakította az 

azóta is működő Dózsa Termelőszövetkezetet. 1959-ben Karcsa termelőszövetkezeti 

község lett. Jelenleg az 1949-ben megalakult Dózsa Termelőszövetkezet tömöríti magába 

a falu lakosságát. 

A falu jóléte soha nem remélt lépésekkel jutott előre. Megnyilvánul ez többek között a 

lakásépítésben is. 1945-től több házat építettek a községben, mint amennyi addig az egész 

faluban volt. Ezek a házak nagyrészt saját erőből épültek. A meglévő házakat is felujították, 

s ma nem sok házat lehet találni a faluban olyat, amelynek földes lenne a padlója. Van a 

községnek művelődési otthona, orvosi rendelője orvoslakással együtt, egészségháza, 

napközi otthona, óvodája. A középületek mind a felszabadulás után épültek. A 

felszabadulás óta eltelt időszakban többet fejlődött a falu, mint a felszabadulás előtti

időszak 100 esztendeje alatt. Öltözködésben sincs különbség ma már a falusi és városi 

ember között. Rádió minden családban van, néhol még több is, újság minden családnak jár. 

Minden második családnak televiziója van. 

Nagyapáink egész életükben azért küzdöttek, vállalták még a legnehezebb munkát is, 

hogy kenyér legyen az asztalukon, hogy a családjuk ne éhezzen. S azóta egészen más lett 

az élet. Amiért harcoltak annakidején, az ma már kézzelfogható valóság lett. Az élet 

egészen más, mint régen volt, és ezt annak is köszönhetik az utódok, hogy mindig voltak, 

akik nem vesztették el a hitüket, hogy biztak abban, hogy előbb-utóbb 

majd csak siker koronázza fáradozásukat. 

S ez a fáradozás meghozta a maga gyümölcsét, és ma már mindenki szabadon, boldogan, 

jólétben élhet, nem kell senkinek nélkülöznie. 

J e g y z e t 

1. 1214 Karacha appelantur. Akk. 19:205. Karacha, Karasahel, 

Karazahel, Karucha. Ortvay T.: Magyarország régi vízrajza 

a 13. szd. végéig. 404. Bp. 1882. 

2. Karacha /1443: Dl. 13 719: Dl 15 374/. Felében tokaj várához tartozott. Csánki D.: 

Magyarország történeti földrajza a Hunyadiak korában. 1:351. Bp. 1890. 

3. Karcsa Helységének Urbarioma 1774. Állami Levéltár Saujhely. Loc. 68. Nr. 3. 

4. Akk. 8:103. 

5. Adalékok Zemplén vmegye történetéhez. 1900. 71. old. 

6. A karcsai ref. egyház jkönyve 1819-1900. 97. 1.

B Ö L C S Ő T Ő L A K O P O R S Ó I G 

Az alábbi dolgozatokban szülőfalunk lakodalmi, keresztelői és temetési szokásairól 

szeretnénk beszámolni. Úgy szeretnénk ezeket a szokásokat bemutatni, ahogy az régen még 

élt a faluban. Ma már a szokások nagyrésze feledésbe merült, illetve nem gyakorolják. 

NOVÁK IRÉN 

LAKODLAMI SZOKÁSOK 

A lakodalom falunkban mindig nagy eseménynek számított. Nem csak azért, mert a 

párválasztás mindig fontos lépés volt, hiszen a fiatal ekkor lépett át a felnőtt emberek 

sorába. A fiatal, úgy lehet, még nem is gondolt a házasságra, mikor a szülőt már 

eldöntötték, hogy kihez adják a lányukat, vagy kit választottak fiuknak. 

Szerelmi házasság nem nagyon volt általános a faluban. Minden szülő, de maguk a 

fiatalok is arra törekedte, hogy legyen, ha nem is a házasság után, de később a fiataloknak 

valamijük. Éppen ezért tartották itt is ezt a mondást, hogy „ suba a subához, guba a gubához 

”, azután azt is mondták: „ megleli a zsák a fótját, ecetes kanta a dugóját. ” 

A falu sohasem tartozott a gazdag falvak közé. Itt már „ nagygazdának ” számított az az 

ember, akinek 10 vagy ennél valamivel több magyar hold földje volt, viszont nem volt 

olyan 

sem a faluban, akinek 1 – 2 hold földecskéje és egy házacskája ne lett volna. 

A tízholdon felülieknél a párválasztás csak saját vagyoni állapotuknak megfelelően 

történt, míg a tíz holdon aluliaknál már nem volt ilyen merev határvonal, hanem itt már 

nem annyira a földterület nagyságát nézték a házasulandóknál, hanem a dolgosságot, 

takarékosságot, a viselkedést. 

A faluban lakók azonban vagyoni helyzetre való tekintet nélkül lenézték azokat, akik a 

falut körülvevő nagybirtokra kerültek gazdasági cselédnek. A lesüllyedésnek, az 

elszegényedésnek ez volt a végső foka. Ha valaki elszegődött a faluból cselédnek a tanyára, 

azzal nem tartották többé a kapcsolatot a falusiak, vagy ha igen, akkor az nagyon lenéző

volt. Még a rokonsága is igy volt vele. Nem is történt a faluban olyan eset, hogy tanyáról 

hoztak volna lányt férjhez falusi családhoz, vagy falusi lány tanyasi fiúhoz ment volna 

férjhez. Még a legszegényebbek is nagyobbra, többre tartották magukat, mint a gazdasági 

cselédek. Ezért emlegették gyakran azt a történetet, hogy a koldusházaspár veszekedése 

alkalmával az asszony azt mondta a veszekedés hevében a férjének: „ Te, inkább egy utósó 

béreshez mentem vóna, mint tehozzád!” 

Ez is mutatja, hogy mennyire lenézték a tanyasi embereket, hogy mennyire féltek attól 

a faluban, hogy olyan szegénységbe jussanak, hogy a tanyára kerüljenek. 

1. Előzmények 

A fiúk és a lányok között a szeretőcskézés sokszor már az iskolában kezdődött. Itt még 

az érzelmek döntöttek a párválasztásban, de ezekből a szeretőkből legtöbbször nem lettek 

házasok, hacsak nem egyezett meg a vagyoni állapotuk. Ha nem ilyen volt a választás, 

akkor a szülők közbeavatkoztak amikor megtudták a dolgot, és eltíltották egymástól a 

fiatalokat. 

A lányokhoz járás tulajdonképpen csak a házasság előtt történt közvetlenül. Amig a fiú 

le nem szolgálta a katonaidejét, nem házasodhatott meg. A lányt sem adták férjhez 

tizennyolc éves koráig. Igen ritka eset volt az régebben, hogy tizennyolc évtől fiatalabb 

korban férjhez ment a lány. Ennek az is oka volt, hogy a lánynak 18 éves koráig el kellett 

késziteni azokat a dolgokat, amit férjhezmenetelkor a vőlegény, illetve a férje házhoz vitt, 

a „ staférungot ”. Ez pedig csak ruhaneműben is igen tekintélyes mennyiséget tett ki és 

mindent házivászonból kellett lekészíteni. / Lepedőket, abroszokat, kendőket stb. / Ennek 

legtöbbjét a lány készítette el, csak a fonásban, szövésben segítettek a család nőtagjai, de a 

varrás, a kézimunkázás már a lány dolga volt. / pl. abroszt 6-12 darabot kellett készíteni a 

lánynak, a lakodalmi kendőből pedig annyit, ahány vendéget szándékoztak hívni a 

lakodalomba. / Ez a munka nem kis időt vett igénybe, de csak késő ősztől kora tavaszig 

foglalkozhattak ilyen munkával, mert később már szüksége volt minden családtag 

munkájára a mezőgazdasági munkában.

A lányoknál, mint az előbb is mondtam a 18 éves kor volt a férjhezmenés alsó korhatára. 

18 éves korban lett a lány nagylány, és a nagylányság 23-24 éves koráig tartott. Ha ez alatt 

az idő alatt nem ment férjhez, ezután már vénlánynak számított. 

A vénlánynak elég sanyarú helyzete volt a családba, mert ő volt a mindenes, ő végezte 

az asszonynép között a leg ehezebb munkákat, ő dajkálta annak a testvérének a gyermekét, 

akivel a családban maradt. Egyszóval valósággal szolgáló volt. Éppen ezért nem igen 

válogatott az a lány, aki elérte a 25. esztendőt, hanem igyekezett férjhezmenni bárkihez, 

hogy megszabaduljon megalázó helyzetéből. Legtöbbször özvegyemberhez mentek 

feleségül azok, akik vénlánysorba kerülte. 

A vénlány inkább már az asszonyok közé számítódott. Barátnői nem voltak, a lányruhát 

nem hordhatta, hanem sötétebb szinű ruhába járt. A haját kontyba rakta. 

Más a helyzet a legényeknél. Itt csak a katonaidő letöltése után számított 

házasulandónak. Régen akkor lépett a fiú a legények sorjába, amikor sor alá került, vagyis 

20 éves korában. Addig suhanc, suhadér volt csak a neve. Az agglegénység, illetve a 

„ vénlegénység ” a 30 éves kor elérése után kezdődött. A családban jobban megbecsülték 

azt a legényt, aki 30 éves koráig nem nősült meg, egyszóval könnyebb volt a helyzete, mint 

a vénlánynak, de a faluban a közvélemény nem tartotta egészséges embernek az ilyen fiút, 

hanem azt tarttották róla, hogy valami baja van, azért nem mert eddig megnősülni. 

Vénlegény igen ritka volt a faluban, mert egyrészt nem akart a család kiszolgáltatottja 

lenni élete végéig, másrészt pedig gondoskodtak róla az asszonyok, hogy „ komendáljanak 

hozzá valakit. ” 

Az egyik adatközlő erről igy vélekedett: „ Arra a legényre, aki mán betöltötte a 30. 

esztendőt, oszt még mindég nem házasodott meg, hát adót kéne vetni, mer minek él a 

világban olyan vénlegény. Amelyik jány meg vénjánynak marad, a mán becstelen, mer 

odavan az ékessége, elvirágzott, mint a virág. ” 

A házasságban szükségesnek tartották a gyermeket, sőt a több gyermeket a felszabadulás 

előtt. A felszabadulás után változott a helyzet. Most már itt is csak 1-2 gyermek a divat, 

senki nem akar többet. Akinek pedig egy sincs, azt elítélik, mert meddő. ” Kell a pulya,

mer a szülő arra élt-halt, hogy a gyermekének szerezzen, oszt legyen kinek öregségére 

gondját 

viselni. Akinek egy gyermeke vót, az olyan vót, mintha egyse lenne. Akinek meg nem vót 

gyermeke az bánkódott, oszt orvoshoz ment végette. Most meg mán úgy vannak vele, hogy 

nem azér mennek orvoshoz, hogy legyen, hanem inkább azér, hogy ne legyen. Pedig milyen 

nagy bűn az, ha valaki a magzatját nem hozi a világra. ” 

A megesett lány helyzete igen nehéz volt a faluban, az egész családjára nézve igen nagy 

szégyen volt. Ha tudta azt a lány, hogy a fiú nem fogja elvenni, akkor inkább elemésztette 

magát, mert tudta, hogy valóságos kiközítés vár rá. Igaz, ritkán fordult elő, hogy a megesett 

lányt el ne vette volna az a fiú, akitől megesett, mert úgy a falu közvéleménye, íratlan 

erkölcsi szokásai és maga a családja is valósággal kényszerítette erre. „ Ha kitakartad, akkor 

takar is be! A szégyent vedd le rulla!”- mondták a fiúnak, ha a lányt tisztességesnek 

ismerték addig, illetve a fiú szeretője volt hosszabb ideig. Érdekes azonban, hogy a 

közvélemény nem a fiú tarotta hibásnak. Az volt az általános vélemény, hogy a lány volt 

gyenge. Ahogy mondták: „ A fijunak ha leesik a kalapja a porba felveszi, megtörüli, oszt 

mehet tovább, de ha egy jánynak a pártjára leesett a fejérül, akkor oda van minden ékessége, 

oszt azt mán nem lehet tisztán visszatenni oda.” 

A fiatalok között az ismerkedés, az összemelegedés a falu társas összejövetelein 

történhetett meg. Ilyen társas összejövetelek voltak a fonó, a tollfosztás télen, a 

táncmulatságok 

minden időben és az esetleges társas munkaalkalmak. 

Fonó több is volt a faluban, illetve annyi, ahány csapat lány volt. Egy-egy csapatba az 

egyidős és főleg a falu egy részén lakó lányok tartoztak. Minden csapata lánynak megvolt 

a maga fiúcsapata. Ezeknek a fiúknak ott volt a helyük a fonóban minden este. Ha más 

fiúcsapat ment be a fonóba, ezek nem ülhettek le a lányok mell, mert már a lányok 

fiúcsapata ott elfoglalta a helyet, ott már minden fiú a választottja mellett ült. Persze ez 

nem jelentette azt, hogy a fiúk egész este csak egy helyen voltak, hanem voltak olyanok is, 

akik egy este a falu minden fonóházát bejárták.

A faluban házasság esetén nem volt külön határ a falurészek között. Nem a lakás, illetve 

a falurész szabta meg, hogy ki kit vegyen el feleségül, hanem a vagyon volt a döntő. Ettől 

függetlenül azonban a felszabadulás előtt a faluban gyakran történtek véres verekedések az 

oka mindig egy volt. Nem akarták engedni az egyik falurész legényei, hogy az ő 

környékükre járjon máshonnan a legény a lányhoz. 

A szomszéd falvakból is hoztak menyecskét ide, innen is vittek a szomszéd falvakba, 

bár ez nem volt általános. Ezzel kapcsolatban van egy mondás: „ Ha tudol venni a faluban 

szalmát, ne menj más faluba szénáért! ” 

A lány szüleinek a lakására csak az a legény járt, aki már biztos udvarlója volt a lánynak, 

hacsak nem olyan ház volt, ahol máskor is összejöttek a fiatalok. Ez is csak a katonaidő 

letöltése után, illetve a sorozás után következett csak be. Addig a fiu a lánnyal csak a 

kapuba beszélhetett. 

Régen a fiú úgy tudta meg, hogy kedves e a szülők előtt az, hogy lányuknak udvaroljon, 

illetve hozzá fogják-e adni lányukat, hogy elment a lányos házhoz. Az első este vitte 

magával a gubáját is. Amikor elindult hazafelé, akkor a lányos háznál felejtette a gubát. Ha 

szívesen látták, akkor a következő alkalommal, amikor visszament a gubáért, hát bent 

találta meg a gubát a házban. Ha nem szivesen látták, illetve nem akarták, hogy a lányukhoz 

járjon, akkor a gubát kiakasztották napszállat után az udvaron levő köcsögfára. A legény 

ekkor már be sem ment a házba, hanem csak a gubáját vitte el az udvarról. 

Az első alkalommal a legény két-három cimborájával ment a lányos házhoz. A cimborák 

nem voltak ott hosszú ideig, hanem hamar elköszöntek és elmentek, míg a legény 9 óráig 

maradt. Addig beszélgetett a család tagjaival. A legény helye a lány mellett volt a ládán. 

Amikor elérkezett a lefekvés ideje, a legény elköszönt a háziaktól és elindult. A leány 

kikísérte az ajtóba. Ott beszélgettek még egy kis ideig; majd a legény elköszönt a leánytól. 

A lány kikísérte a legényt akkor is, ha nem látták a fiút szívesen, mint udvarlót, de 

ilyenkor még valaki kiment velük a családból, hogy a két fiatal ne lehessen egyedül. Persze 

a harmadik kikísérése nem kimondottan azt a célt szolgálta, hogy nem valamilyen ürüggyel 

ment ki a harmadik.

Persze ez már csak történik meg, mert már a fiú jövetele előtt eldöntötték a családba, 

hogy hozzáadják-e a lányukat a fiúhoz. Ha szegény volt az egyik fél, akkor nem 

jutott el a két fiatal odáig, hogy a házhoz járásra kerülhessen a sor. 

A szabad párválasztás ritka volt a faluban. Bár előfordult az is – és nem is ritkán -, hogy 

két fiatal megismerkedett egymással, szerették is egymást és a végén csak 

összeházasodhattak, de az ilyen esetek csak akkor történhettek meg, ha a várható vagyon 

megegyezett, már ami az örökhagyók halála után a fiatalokra vár. 

Ha nem igy lett volna, akkor összeröffent a rokonság, megindult a pletyka, hogy ez ezt 

mondta, az meg azt mondta. Egyszóval a szülők nyakára addig járták, mig el nem tört a két 

fiatal által összekovácsolt szerelem. 

Falunkban a rokonságnak sokkal nagyobb szerepe volt a házasság összehozásában, vagy 

éppenséggel a széttörésben, mint a szülőknek. Hiszen a szülő szerette a gyermekét. Nem 

akart neki rosszat soha. Legtöbb családban az anyának volt nagyobb szerepe és szava. Ha 

a fiataloknak – akár a fiúnak, akár a lánynak – sikerült megnyernie anyját elhatározásához, 

még csak félig volt kész a dolog. A rokonság jóváhagyása, beleegyezése nélkül nem ért 

semmit az egész, mert ha a rokonság nem egyezett volna bele, akkor addig ment volna a 

duruzsolás a szülők fülébe, míg el nem választották volna a fiatalokat egymástól. Ha pedig 

ennek ellenére, a szülők beleegyezése nélkül jött létre a házasság, akkor a fiatalok teljesen 

magukra maradtak, s a rokonságra – legalábbis egy ideig – nem számíthattak. 

2. A házasságkötés előkészítése 

Mivel a házasság nagyjából a lány és a fiú szüleinek, rokonságának az akaratával és 

közreműködésével jön létre, nincs szükség közvetítőre a házasság előkészítésében. nem 

mindig van azonban így. „ Azt a jányt is, akit nem nagyon kapnak a fijuk, a szülei férjhez 

akarik adni. Azt mán komendálni kell.” 

Ez úgy történik, hogy a lány szülei megbiznak valakit, a legtöbbször egy jóbeszédű 

öregasszonyt a hozzátartozók, a rokonság közül, hogy a kiszemelt legénynek, illetve azok 

szüleinek és a rokonságának komendálja el a lányt. Van úgy is, hogy a lány akar valamelyik

fiúhoz hozzámenni, ezért elmegy egy javasasszony hírében álló vénasszonyhoz, hogy 

rontsa hozzá azt a legényt, amelyiket ő kiszemelte magának, hogy az őt szeresse, hogy az 

ő utána menjen. Akkor azután a vénasszony legtöbbször vállalja, hogy készít valamilyen 

varázsszert a lánynak, ha az megfizeti az árát. 

Az idősebbek szerint igen sok fiút megrontották régen. A rontás azután úgy sikerült, 

hogy a fiút nem tudták sehogy sem eltéríteni attól a lánytól, akihez járt. „ Vagy megétették 

a fijut, vagy másképpen rontották meg. ” A rontások között első helyen szerepelt az a mód, 

hogy a fiutól a lány titokban elvett valamilyen alsó ruhadarabjából egy darabot / 

legtöbbször gatyamadzagdarabot /, és otthon eltette. Másik ilyen mód volt, hogy lány 

szőrszálát bevarrták titokban a legény gatyakorcába. Megétetésnél a lány szőrszálát 

belesütötték a süteménybe és megetették a fiúval. 

Lánynézőbe csak másik faluba mentek a faluból. Itthon nem lett volna semmi értelme, 

mert a faluban mindenki ismert mindenkit. Ha másik faluba udvarolt a fiú, akkor az apja 

kelt utra a fiú keresztapjával, vagy egy másik közeli rokonával, hogy megnézzék a lányt. 

Valamilyen ürüggyel bekopogtattak ahhoz a házhoz, ahol a lány lakott. Vagy jószágot / 

tehenet, lovat, malacot / kerestek, mintha venni akarnának, vagy valamilyen más ürügyet 

találtak ki, és ezzel az ürüggyel azután szétnéztek a portán, megnézték a lányt is, ha az 

éppen otthon volt. Ha a lánynézőknek és ezeken keresztül a szülőknek és a rokonságnak is 

megnyerte a tetszését, akkor a fiú továbbra is járt a lányhoz és rendszerint házasság lett a 

vége, de ha kedvezőtlen volt a vélemény a lányról, illetve a családjáról, akkor nem ment 

többet a fiú, mert szülei nem engedték. 

Más eset volt a helynézés. Ez már tulajdonképpen lánykérésnek számított. Ha a fiú 

másik faluból akart magának feleséget hozni, akkor az esküvő előtt egy-két hónappal 

mentek helynézőbe. A fiú házától mentek először egy vasárnapi napon szekérrel. Ment a 

fiú, az apja, az anyja, meg a rokonságból egy asszony és egy férfi. Itt egyeztek meg abba, 

hogy mit hoz a lány a házasságba. Egy hét múlva pedig a lány jött szüleivel a fiú házához. 

Egy-egy ilyen helynéző valóságos kis lakodalom volt. A vagyoni kérdésekről szóbeli 

megegyezés született mindig az érdekelt felek között, de ezt kötelezőnek tartotta magára

nézve mindkét fél és olyan esetről senki sem tud, hogy ezt a megállapodást valaki 

megszegte volna. 

Ha egyfaluban lakik a legény és a lány, akkor a lánykéréssel történik meg közöttük a 

megegyezés. Nem történhetett azonban bármelyik napon a lánykérés. Általában a keddi és 

a szombati napot, illetve az estét tartják erre legalkalmasabbnak, mert az általános 

vélemény szerint ezek a napok a szerencsés napok. „ Legtöbbször nyiltan mennek megkérni 

a lányt, de ha más fiju is szeretné, akkor lopvást mennek. ” Lánykérőbe a legény apja és 

anyja megy és a lánynak a hozzátartozói vannak jelen a lánykérésnél. Amikor a kérők 

elmondják jövetelük célját, a lánynak kell választ adni a kérőnek, de ez a válasz már csak 

igenlő lehet, mert a szülők ezzel kapcsolatban már megegyeztek és lányukat is igy oktatták 

ki. 

Ezután, mivel már elkötelezték magukat egymásnak, szabad, sőt kötelező a fiúnak 

minden este meglátogatni a lányt. Ekkor már nem vigyáznak annyira a lány szülei sem a 

lányukra, mint eddig. Egy-két héttel később kerül sor a kézfogóra, vagy mostani 

kifejezéssel élve az eljegyzésre. 

„ A kézfogót a lakodalom előtt egy-két hónappal tartják. Jelen vannak itt a szülők, 

testvérek és a rokonok közül azok, akiket a vőlegény és a menyasszony a szülőkkel történt 

megbeszlés után meghív. A kézfogó a jányos háznál van. A katólikus vallásuaknál ilyenkor 

gyürőt is húztak a fiatal pár ujjára, de a református pároknál csak kézadás, kézfogás történt. 

Kézfogásra a lánykérő szólitotta fel a fiatalokat a következő beszéddel: 

„ Minden mán Ámbrahám idős ember vele, kiváná, hogy az ő fija Izsák megházasodnék. 

De ő semmiképpen sem akará, hogy az ő fija a Kánaánban lakó pogányoknak lányai közzül 

vegyen feleséget. Hanem ő a maga rokonsága közzül kiván magának menyet. 

E végre küldő az ő szolgáját Eliézert a maga földjéra és hazájába. Ábrahám rokonai 

pedig lakik Mezopotámiában Hakkord nevü városában. 

Elment Eliézer oda, megáll a bároson kívül egy kutfőnél, ahová a leányzók estefelé ki 

szoktak menni vizet meriteni. E kutfő felett Eliézer kéré az Istent, hogy az ő utját 

szerencséssé tenné.

Még el sem végzé magába e beszédet, jöve ki a városból egy szép leányzó, kinek neve 

Rebeka vala, mely szüz vala. Ennek apja Béthmel vala Ábrahámnak a rokona. Mikor a 

leányzó a maga vedrét megmeritette volna, mondá neki Eliézer: 

- Kérlek adj nekem egy kevés vizet innom a te vedredből. 

Örömest cselekedte azt Rebeka. 

- Igyál jó uram, sőt még tevéidnek is meritek, mig eleget nem isznak. 

Megajándékozá ezért Eliézer a leányzót arany karpereccel, fülbevalókkal és kérdé tőle, 

hogy kinek a lánya. 

- Én Béthmelnek a lánya vagyok, akit Nakhar szült neki. 

És megkérdezé őtet, hogy nem volna-é az ő házoknál hálásra 

való hely. 

A leányzó haza futamodván megmutatta az ajándékot a szüleinek, melyet neki az idegen 

ember ajándékozott és ez idegen ember hálásra való hely után tudakozódott. 

Egy kevés idő múlva jöve ki a városból Lábán, a Rebeka bátyja. Eliézert e beszéddel 

fogadá: 

- Jöjj be Istennek áldott embere, miért állsz itt kint, mikor én a helyet elkészitettem a te 

számodra? 

Eliézer mihelyt belépe, mindjárt a lánykéréssel kezdé, a felelet ottan abból állott: 

- Istentől vagyon a dolog, ezért hát nem mondhatok ellene jót vagy rosszat. 

Megkérdezték ezért Rebekát, ha elmegy-é? 

Azt mondta: 

- Elmegyek. 

Most pedig kérlek benneteket, hogy ti is adjatok nekünk ama bibliai Rebekához 

hasonlóan választ, hogy eredményes legyen fáradozásunk. Ha pedig kedvező lesz a 

válaszadás, akkor kézfogással is pecsételjük meg a mostani összejövetelünket. ” 

Ezekután a kézfogón már csak a mulatság következett, mely valóságos kislakodalom 

volt.

Mint a köszöntőben is olvashattuk, a kézadásra a lánykérő szólította fel a fiatalokat. A 

lánykérő legtöbbször a fiú családjához tartozó legközelebbi rokon tölti be a lánykiadó 

tisztét. A lánykiadó válaszolt a lánykérő szavaira a saját szavaival, majd a végén áldást 

mondott az ifjú jegyesekre. A két tisztségviselőre kendőt kötött a menyasszony. 

„ Néha vót gyürőcsere is. A fiju adta a gyürőt, a jány meg zsebkendőt adott a fijunak. 

Van jegyváltás is. Ez akkor történt, ha nem adtak gyürőt, hanem a jány adta a jegykendőt 

a fijunak. A fiju a jegykendőt pézzel váltotta meg. Pézt tett arra a tányérra, amelyiken a 

jegyet adták neki. ” 

Ezután következett a megvendégelés, az ebéd. A fogások a következők voltak: husleves, 

főtthus, sülthus, tejbekása, töltöttkáposzta, sütemény. Italként pálinkát adtak ebéd előtt, 

ebéd után pedig bort. A kézfogó ülésrendje: Az asztal középső helyén, a főhelyen ült a 

vőlegény és a menyasszony. A vőlegény mellett a lánykérő, a menyasszony mellett a 

lánykiadó. Eztán következtek mindkét oldalon a szülők, illetve az apa, mert az anyának a 

konyhai felügyeletnél fontos dolga volt, majd a rokonok. Ma már eljegyzés van és itt a 

lánykérés elmarad. 

3. Lakodalmi előkészületek 

A kézfogó után az addigi udvarlás, lányhozjárás teljesen megváltozik. Addig szabad 

volt a lánynak még más fiuval is szóbaállni, most azonban ez már tilos dolog. Most már 

együvé tartoznak, ezért nem lenne illő a lánynak más fiúval szóbaállni. Ugyanez 

vonatkozik a fiúra is. 

Igaz, hogy nincs is olyan sok ideje most már a lánynak arra, hogy fiúkkal 

beszélgessen, mert a lakodalmi előkészületek minden idejét elveszik. Persze ez az időszak 

nem jelenti azt, hogy barátnőivel nem találkozhat. „ A jány nem különül el a 

jánybarátaitól, de mán nem barátkozik olyan gyakran velük, hanem a fijuval jár. A fijuval 

megy a bálba, meg más mulatságra. Az kiséri haza is, egyszóval a fiju, a vőlegény most 

mán mindennapos menyasszonya házánál.”

A lány öltözködése még most nem tér el a többi lányétól, de fiúé sem. Régen a lányok 

viselet a kabát / ráncosszoknya, / , a ráncoska / testhezálló blúz / vagy litya / nem 

testhezálló, hanem bő blúz / volt. Fejükön fejrevaló kendőt hordtak, alatta hátraszorítóval 

/ ez egy kisebb, háromszögletű fejkendő volt /. Lábukra csizmát húztak, a ruha elé 

kötényt kötöttek. 

A fiúk nyári ünnepi viselete: darutollas fekete kalap, lajbi, ráncosgatya / hétköznap 

vászonból, ünnepnapra gyolcsból./. Fehér ing, melynek az ujja kissé széles volt, de 

csuklóban szük és a csuklóra gombolódott. Télen a lábra simuló nadrág, kabát, guba és 

csizma. A csizma nyáron is az öltözethez tartozott, de csak ünnepeken, egyébként 

mezítláb, bakancsban vagy bocskorban jártak. Kinek-kinek a vagyoni helyzete szerint. 

Házasságig nem hálhatott a fiú a lánnyal. Az esküvő előtt tizennyolc nap volt a 

várakozási idő. Az esküvő előtt 18 nappal mentek a községházára, a „jegyzőnél” 

iratkozni, „ öszszeköttetésre ”. Itt megcsinálták a hirdetést, amelyet azután három hétre 

kifüggesztettek a községháza folyosójára. Ekkor jelentkeztek a papnál is kihírdetésre. A 

pap azután három egymásután következő vasárnapon kihírdette a faluban, illetve a 

templomban összegyült falusi nép előtt a házasulandó párt. Ekkor még nem vittek 

semmiféle ajándékot sem a jegyzőnek sem a papnak. A templomi kihírdetés napján a 

fiatalok nem mentek a templomba, de a szülők mindkét részről ottvoltak. A kihírdetés 

után vette kezdetét a lakodalmi készülődés. 

A lakodalmi készülődés a meghívandó vendégek számbavételével kezdődött. A két 

család megállapodott abban, hogy a rokonság és a jóemberek közül kiket hívnak meg „ 

előljáró embereknek.” Az előljáró emberek közül a násznagy szerepe volt a legfontosabb. 

A násznagy szerepe volt a legterhesebb és legköltségesebb, hiszen neki kellett mindenütt 

előljárni jó példával, ha fizetésre került a sor. 

A vőlegény is, a menyasszony is két-két násznagyot hívott. Régen a vőlegény 

keresztapja és keresztanyjának a férje, a menyasszony keresztapja és keresztanyjának a 

férje volt a násznagy. Ma már ezek mellé másokat is hívnak násznagynak és nem ritka az 

olyan lakodalom, ahol 5-10 násznagy is van egy-egy részről. A násznagyok a 

menyasszonytól két kendőt kaptak. Ez a kendő 20 cm széles, 120-140 cm hosszú

pamutból készült hosszúkendő volt a végén rojttal. A két végére és a közepére a 

menyasszony rózsákat himzett. A lakodalom idején a násznagyok a bal és jobbvállukon 

átvették és az ellentétes oldalon, a derekukon összekötötték. Ezt viselték a lakodalom 

ideje alatt. Ezenkivül a menyasszony ház részéről 2-3 lánykiadót, a vőlegény ház részéről 

2-3 lánykérőt hívtak. Ezek egy-egy kendőt kaptak, amelyet a jobbvállukon átvetve és a 

bal derekukon összekötve viseltek. Kaptak kendőt még azok is akiknek nem volt ilyen 

tisztségük. Persze a kendősök száma mindig aszerint változott, hogy a menyasszonyok 

mennyi kendője volt. A mai lakodalomban már nincs kendőosztás, mivel a fonás-szövés 

sem szokás a faluban. 

Külön kell beszélnünk a nagyvőfély szerepéről. Ez volt az egyetlen tisztség a 

lakodalomban, amelyet nem viselhetett akárki. Szinte hivatásos tisztség volt, bár nem 

fizettek érte. Régen kb 1930-ig egyetlen ilyen embere volt a falunak Séra János 

személyében. Az ő halálával újak kerültek egy-egy lakodalom élére. Most sincs azonban 

több 5-6 embernél több a faluban, aki el tudná látni a lakodalomban a nagyvőfély tisztét. 

Egy másik vőfély, aki a tanyai lakodalmaknál vőfélyeskedett / Kovács Albert / igy 

emlékezik meg arról, hogy lett vőfély: „ Úgy lettem nagyvőfény, hogy egy nénémnek 

kézfogója volt. Járt hozzá ez a Gács Miska. A kézfogó után elment osztán a keresztlevelér 

– oda Felvidékre való vót. Kivette a keresztlevelet. Akkor azt mondták neki az urak: 

- No, itt vagy mán, csakhogy megleltünk! 

Mer itt Gács Miska vót, de ott Kovács Mihálynak híjták. Haza se eresztették, egyenesen 

berukkolt katonának. Akkor oszt mondta a néném: 

- Ha bátyád elment katonának, mán én nem várok utána, többet nem várom. 

Ezt meg mán tudta a juhászlegény, aki régebben szerette vóna. Elgyütt egy szombat este, 

hogy csináljuk meg a kézfogást. Megcsináltuk. Vosérnap ebéd után, mikor elgyütt – mer 

itt lakott az Árpáson, juhászkodott -, azt mondja: 

- No, kissógor! Ha akarsz lenne vőfény, hát akkor gyere, tanuld meg, ha nem akarsz, hát 

nem lesz vőfény, mer nekem nincs mikor vőfény után járni. 

- Mit csináljak mán? Hun vegyek vőfénykönyvet?

Aszongya egy lukai ember – Vajda Miskának hijták: 

- Semmi sógor, elmennyünk eggy este Lukára. Elmennyünk Szakács Józsinál, oszt 

elkérjük tülle. 

Úgy is vót. Elmentünk osztán hozzá, oszt a szóbul az gyütt ki, hogy adja ide nekünk a 

vőfénykönyvet. No, oszt nehezen elcsaltuk. Mondom neki: 

- Lakadalom után elhozom a vőfénykövet. Nem kell nekem csak a lakadalomig. 

Elmúlt a lakadalom, oszt hazavittem a vőfénykönyvet. Fizettem a gazdájának a 

kocsmába, ennyi vót a fizetés. A vőfényvers ojan vásári vót, irott vót, olyan akit kézzel 

irnak. És három hét alatt tanultam meg az egészet. ” 

Hivatásos násznagy nincs. Ez nem is lehetséges, mert elég költséges tisztség, hiszen a 

násznagy visel a lakodalom napján majdnem minden költséget. / pl. menyasszonykiváltás, 

menyasszonytánc, pap, egyházfi, szakácsasszony költségei, násznagypálinkát és kalácsot 

kell adni a lakodalomban a vendgeknek. / 

Az első nyoszolyóasszony legtöbbször a vőlegény nőtestvére, vagy a násznagy 

felesége. Van több nyoszolyóasszony is a lakodalomban, de csak egy-kettő az, akinek 

tisztsége van. Ez a tisztség annyiból áll, hogy mikor mennek a menyasszonyért a 

menyasszonyos házhoz, akkor a nagyvőfély és a vőlegény párjaként megy a lakodalmi 

menetben. Ezen kívül a többi nyoszolyóasszonnyal a menyasszony öltöztetésében és a 

násznagy elkészítésben segédkezik. A hivogatás egy héttel történt a lakodalom előtt. 

Hivogatónak a rokonlegényekből hívtak kettőt, mégpedig a menyasszony és a vőlegény 

rokonát kérték fel régen erre a tisztségre. Ha a menyasszonynak és a vőlegénynek 

fiútestvére, öccse volt, akkor azok lettek a hivogatók. A hivogatók megkapták a névsort 

mind a menyasszony, mind a vőlegény részéről, hogy kiket kell meghívni, a menyasszony 

adott rájuk egy-egy kendőt, bokrétát. A hivogatópálcát / kisvőfélypálcát / a hivogatók 

diszítették fel szalagokkal, a bokrétát a kalapjukhoz tűzték, a bal kabáthajtókra csokorba 

szedett fehér vagy színes szalagot tűztek, amelynek két vége 20-25 cm. hosszan csüngött 

le. Igy felkészítve azután útnak indultak és a menyasszonytól, illetve a vőlegénytől kapott 

névsor alapján felkeresték a házakat, hogy az ott lakókat meghívják a lakodalomba. A 

lakodalomba régen a következő verssel hivogattak:

„ Én XY megbizásából követ vagyok kigyelmetek 

házánál. 

XY kigyelmet tiszta szivvel kéri, 

Hogy az ő fiának / lányának / mennyegző napjára, 

Szombat estére várja vacsorára. 

Egy másik hivogató vers igy hangzik: 

Ez érdemes házba bátorsággal léptünk, 

Mivel XY követei lettünk. 

Engedelmet kérünk illő alázattal, 

Hogy belépni mertünk ily nagy bátorsággal. 

XY családjukat tiszta szivvel kéri, 

Hogy az fiának / lányának / mennyegző napjára, 

Szombat estére várja vacsorára. 

A vőfélyek, illetve a hivogatók mondókájukat aszerint mondják még ma is és mondták 

régen, hogy a menyasszony vagy a vőlegény részéről történt a meghívás. A hivogatók 

bent a házban mondták el mindig a hivogató verset. 

A hivogatók a feladtuk teljesítése után a menyasszonytól kapott kendőt megtartották 

maguknak. Ma már a hivogató tiszte nincs meg. A lakodalom előtt a menyasszony és a 

vőlegény hívják meg a fiatalokat esküvőjükre, a fiatalok után pedig a szülők hivják meg 

az idősebbeket és a tisztségviselőket. Újabban pedig nyomtatott esküvői meghívót 

küldenek a meghívottaknak. 

A lakodalomba való meghívást illetlenség volt visszautasítani. Ez szégyen volt mind a 

hívóra, mind a meghívottra. Különösen a meghívottra szégyen, mert azt tartják róla, hogy 

sajnálja az ajándékot, amit el kellene vinni. A meghívás után a részvétel kötelező. 

A hívogatás után következő hét már a lakodalomra való készlődés hete. Megkezdődik 

a sütés-főzés, hogy a meghívottakat illően elláthassák.

Régen is szokás volt, és most is az, hogy a meghívottak ajándékot vigyenek a 

lakodalmas házhoz. Régen ajándékként egy szakajtó lisztet, 5-10 darab tojást és egy 

tyukot vittek azok, akiket vacsorára is meghívtak. Mert régen a fiatalság nem vehetett 

részt a vacsorán. Ezen az ajándékon kívül még valamilyen háztartási eszközt, vagy 

ruhafélét vettek, majd a menyasszonytáncban pénzt adtak az ifjú párnak. 

Ma sem változott lényegében ez a szokás csak annyiban, hogy most már mivel 

tehetősebb a nép, több mindenfélét visznek, a sótól a paprikáig és a zsirig, mindent. 

Ajándékot is értkésebbeket vesznek, mint régen. 

A lakodalmi ételek sütéséhez, főzéséhez fáról mindig a gazda 

gondoskodik. Legtöbbször mindkét helyen, a vőlegényes és 

a menyasszonyos háznál is van lakodalom, legalábbis régen így 

volt, de ha máshonnan, másfaluból hoztak asszonyt, akkor 

vagy a vőlegényes, vagy a menyasszonyos háznál tartották a 

lakodalmat. Ma azonban már csak egy helyen tartják. 

A lakodalmi ételek főzéshez, sütéshez külön konyhát nem készítettek. Az ételeket a 

szakácsasszonyok készítették el mindig. A szakácsasszonyok a rokonság köréből kerültek 

ki. Esetleg egy-két jól főző asszonyt is meghívták a lakodalomba szakácsasszonyként, de 

hivatásos szakácsasszony nem volt. A lakodalom végeztével a szakácsasszonyok is 

kaptak ajándékot a menyasszonytól. Mégpedig egy katrincát, vagy ahogy itt nevezték, 

gyurósurcot, mely egy vászonból, vagy pamutból készült és szépen kihimzett kötény volt. 

A szakácsasszonyok tisztsége nemcsak megtiszteltetés, hanem kötelesség is volt. 

Lakodalom előtti nap estéjén volt mindkét háznál a csigacsináló. Ekkor összegyültek a 

lányok és meggyúrták a csigának való tésztát, majd megkezdték a csigacsinálást. Ez igen 

unalmas és hosszadalmas munka. A kis kockákra vágott tésztát egy bordán az orsónyelén 

kis csővé sodrották. / A szövés és fonás két eszközét használták fel erre a célra. / A csigát 

a lányok készítették. Rendszerint odavetődtek a fiúk is, zenészek is kerültek és a 

csigacsinálás befejeztével megkezdődött a tánc. Táncra perdültek a fiatalok, de még a 

szakácsasszonyok is. Ezt a táncot régen konyhatáncnak nevezték. Ma már nincs meg ez a

szokás. Igaz, a csigát is csak ritkán csinálnak a lakodalomra, mert legtöbbször a boltban 

vásárolják meg a levesbe való tésztafélét. A vásárlás a lakodalom előtt egy, másfél héttel 

történt. A vőlegény régen a menyasszonyának kontyolóruhát, több fejrevaló kendőt, 

menyasszonyi ruhát vett. A menyasszony pedig inget vett a vőlegényének, amelyet az a 

lakodalom napján vett fel először. Házilag nem készítettek soha inget, vagy más 

ruhadarabot a vőlegénynek, hanem mindig vásárolták azt. 

4. A lakodalom napja 

Minthogy a parasztember számára mindennek rendelt ideje van, igy a lakodalomnak is 

rendelt ideje volt. Azt tartották, hogy dologidőben, amikor mindenkire szükség van, halálos 

vétek lenne munka nélkül eltölteni a napot. Ezért volt hát az a szokás, hogy a lakodalmakat 

ősszel / szüret után, amikor már a bor kiforrt /, és télen / farsangban / tartották. Igaz, ennek 

gazdasági okai is voltak. A borhoz ősszel lehetett legolcsóbban hozzájutni, és ez is 

nagymértékben hozzájárul a lakodalmak időpontjának meghatározásához. Igaz, hogy falun 

a lakodalomban tulajdonképpen csak a bor került pénzbe, mert más dolgokról, anyagokról 

gondoskodtak a meghívott vendégek, de az italról mindig a lakodalmas háznak kellett 

gondoskodni. A lakodalmat szombaton tartották mindig. Egy időben az egyház illetve az 

egyház vezetőinek rendeletére csak hétközben, csütörtökön lehetett lakodalmat rendezni, 

mert az egyházi esketést csak ezen a napon végezték el. Ezt a határozatot azért hozták, mert 

ha lakodalom volt, akkor vasárnap csak kevesen mentek templomba. Ez azonban nem 

sokáig volt igy a hivek ellenkezése miatt, ezért ezt a határozatot visszavonták, és 

visszaállították a régi gyakorlatot. 

Az első világháború előtt még három napig tartott egy lakodalom. Kezdődött vasárnap 

reggel és tartott kedd estig, de a tulajdonképpeni kezdés már szombat este volt a konyhatánc 

elkezdésével. Vasárnap reggel a fiatalság, a kisvőfélyek és kocsisok kezdték a lakodalmat 

azzal, hogy a vőlegényes háznál elkészítették azt a járművet, amellyel a násznagyot hozták 

a vőlegényes házhoz. Ez nem volt más, mint a szekérnek az első része, az első két kerékkel 

és a ruddal. A tengely fölé ülést szerkesztettek, a rudat megfogták maguk és a nagyvőfély 

vezetésével dalolva mentek végig a falun a násznagy házához. A násznagy már várta őket

pálinkával és kaláccsal, majd mikor megelégelték itt a mulatozást, akkor felültették a 

násznagyot a szekérre és elindultak vissza a vőlegényes házhoz. Dalolva mentek végig a 

falunk és útközben szedték össze a nyoszolyólányokat is. Úgy, hogy mire a vőlegényes 

házhoz értek, már valóságos lakodalmi menetben mentek. Itt azután a banda már hőzta és 

kezdetét vette a tánc. A nagyvőfély kezdte a táncot egy-egy nyoszolyólánnyal, a kisvőfély 

és kocsisok pedig ott álltak sorban a banda mellett. A nagyvőfély egyet-kettőt fordult e 

nyoszolyólánnyal, majd átadta annak a kisvőfélynek vagy kocsisnak, amelyiknek akarta. 

Addig ment ez, míg minden kocsisnak, amelyiknek akarta. Addig ment ez, míg minden 

kocsisnak és kisvőfélynek ki nem osztotta a nyoszolyólányokat. Mindenkinek jutott, mert 

a lakodalomba csak párosan hivták mindig a fiatalokat. Ez a kiosztás igen nagy hatalmat 

biztositott a nagyvőfélynek, mert rajta mulott, hogy melyik fiúnak melyik lányt adta. Ezért 

a fiúk a lakodalom előtt igyekeztek mindig kedvébe járni a nagyvőfélynek. 

Mire a nyoszolyólányok kiosztásának vége lett lett, már el is következett az ebéd ideje. 

Megebédeltek, majd délután megtörtént a templomi esküvő, amit reggelig tartó tánc 

követett. Másnap folytatódott a mulatozás és a menyasszonytánccal ért véget a második 

nap. Harmadnap a szakácsasszonyok és a Hőrészesek mulatozásának napja volt. / 

Hőrészeseknek a menyaszszony rokonait nevezték, akik a harmadik napon a vőlegényes 

házhoz mentek és ott mulattak. / A lakodalmat az újasszonytánc zárta be. 

Ma már nincs háromnapos lakodalom. Ma csak délben kezdődik és vasárnap reggelig 

tart. 

Mindkét háznál úgy két, három óra között gyülekezik a vendégsereg. Ekkor gyülnek 

össze a fiatalok és a lakodalom előljárói, a kendősök. Az idősebbek helyet foglalnak az 

asztaloknál, iszogatnak, beszélgetnek, nótáznak, a fiataloknak meg szól a zene, táncolnak. 

A fiataloknál az dönti el, hogy ki kivel megy párban az esküvőre, illetve a menyasszonyért, 

hogy az első táncot kivel járt. Ekkor adja ugyanis a lány a fiúnak a kisvőlegényszalagot, és 

a szalaggal feldiszített rozmaringszálat. A lány a kisvőfélyszalagot a fiú kabátjának bal 

hajtókájára tűzte. A fiú ott tartja a lakodalom végéig. A lakodalomban ilyenkor az 

asztalokon bor és sütemény van. A menyasszonyos háznál is ugyanez történik, közben a 

menyaszszony a szomszédban öltözködik a nyoszolyóasszonyok segítségével.

Amikor elközelgett az az idő, hogy indulni kellett a menyasszonyért, megjelenik a 

nagyvőfély és felszólítja a lakodalmi sereget a következő rigmussal: 

„Kedves vendégsereg Isten szent nevébe, 

Induljunk utunkra csöndben, békességben. 

Vőlegény urunknak keressük föl párját, 

Az ő drágakincsét, ékes menyasszonyát. 

Szerezzünk ma néki vidám boldogságot, 

Hozzunk a keblére egy szép gyöngyvirágot. 

Először vezessük az Isten házába, 

Részesüljenek az ő szent áldásába. 

Most a jó Isten is mosolyog az égbe, 

Induljunk utunkra csöndbe, békességbe. 

A násznép azután erre a felhívásra párba áll a következőképpen: elől a nagyvőfély egy 

nyoszolyóasszonnyal, azután a vőlegény szintén egy nyoszolyóasszonnyal. Majd a 

kisvőfélyek a nyoszolyólányokkal kor szerint. Végül a kendősök, az előljárok mennek 

összeölelkezve a banda előtt dalolva. A menet nótaszóval megy a menyasszony házához. 

Indulásnál a násznép rendszerint a következő nótát énekli: 

Utca, utca, utca, utca, hej karcsai utca. 

Utoljára megyek végig rajta. 

Utoljára megállok egy háznál, 

A szeretőm zöldre festett rácsos kapujánál. 

Mikor közelednek a menyasszonyos házhoz, akkor a következő nótát kezdik énekelni: 

Erre, erre gyere itt az ut, 

Nyisd ki rózsám a kaput, 

Nyisd ki rózsám előttünk, 

Ugyis, ugyis teérted jöttünk.

A menyasszonyos házhoz érve már várják őket, de bemenni azért még nem lehet, mert 

először vámot kell fizetni. El van zárva ugyanis boronával a bejárati ajtó és az ajtóban ott 

állnak a boronával elzárt ajtó tulsó oldalán a menyasszonyos ház emberei, asszonyai. 

Megkezdődik azután az alku, hogy mennyiért engedik be a násznépet. Régen ilyen 

alkalommal találós kérdéseket is adtak fel, de most már nem tesznek fel kérdéseket. 

Alkudozás közben buzát és szemeskukoricát szórnak bentről a násznép közé, hogy 

termékeny legyen a fiatal pár élete. 

Amikor megegyeztek, illetve a násznagy kifizette a kialkudott összeget, akkor elveszik a 

boronát az ajtóból és beeresztik a násznépet. Ott azután az idősebbeket, az előljárókat 

leültetik a menyasszony vendégei közé és miután a nagyvőfély elmondta a köszöntőjét, a 

fiatalok táncolni kezdenek, az asztalnál ülők pedig mulatoznak. A nagyvőfély a következő 

versel köszön be a menyasszonyos házhoz: 

Midőn ránk köszöntött a várva-várt reggel, 

Utrakeltünk e szép ünnepi sereggel. 

Itt van a vőlegény gyönyörű kis párja, 

Aki már jöttünket bizonyára várja. 

A szép vendégsereg ott bent várakozik, 

És mint látjátok nagyon unatkozik. 

Legyetek szivesek őket befogadni, 

Mi sem fogunk érte adósok maradni. 

Régen a lakodalom első napján a nyoszolyólány-osztó tánc előtt került sor a 

nyoszolyólányok beköszöntésére. Ma viszont mivel mindkét helyen van lakodalom, a 

menyasszonyos háznál történik meg a következő verssel: 

Szerencsés jóreggel kívánok e háznak, 

Istentől minden jót ennek gazdájának. 

Neked is jó uram, kedves főnásznagya, 

Körülötted lévő egész kompánia. 

Örvendjünk hát gazdánk becses vendégei,

Kiknek legyen áldott minden személyei, 

Legény seregei, mint tiszta vénei, 

Leányi mint tisztes asszonyai. 

Mink is örvendezzünk, kik jöttünk próbára, 

Szerencse vezetett ily vigságos házra. 

Itt van a bokréta, tündöklik sugára, 

Nyoszolyó lány kötötte a mi számunkra. 

No most muzsikusom vedd fel hegedüdet, 

De jól fel tekerd most csavargó eszedet, 

Huzd el hát most nekem a császár nótáját, 

Hadd táncoltassam meg a nyoszolyó lányát. 

Mulatozás közben sor kerül a kendők kiosztására. A kendőket a nagyvőfély a következő 

rigmussal kéri ki: 

Csendes békességet e háznál kivánok, 

Én itt a vőlegény követként állok. 

Midőn bemutatnám e háznál magamat, 

Kérem hallgassák meg esdeklő szavamat. 

A vőlegény nekem arra adta szavát, 

Ha szépen megkérjük kedves menyasszonyát, 

Majd annak jutalmát meg is fogjuk látni, 

Mert lobogó kendőt fog mireánk adni. 

Tehát a menyasszonyt igen szépen kérem, 

Hogy kendővel minket diszitsen fel szépen. 

A kendők kiosztása után felteszik azok, akik megkapták, s ezzel megmutatkozik minden 

lakodalmi vendég minősége. A násznagyok kettőt, az egyéb tisztségviselőt egyet-egyet 

kapnak. A kendők kiosztása után a nagyvőfély megköszöni a kendőket a menyasszonynak 

igy:

Megtaláltam immár azt amit kerestem, 

Hideget, meleget ezekért szenvedtem. 

Ezen személyekkel, kikkel megjelentem, 

Zászlóját egy szüznek immáron elnyertem. 

Ezzel jelenthetem az ő jegyesének, 

Holtig való társul az ő kedvesének, 

Zászlóját kitette a szép szüzességnek, 

És magát odadta a páros életnek. 

Áldja meg az Isten ki ezeket fonta, 

Sok nagy bajok között ezeket dolgozta, 

Nekünk előljáróknak ide adta, 

Istennek áldása maradjon őrajta, azt kívánom! 

Amig ez történtik a menyasszonyos háznál, csak mulatozás van. Nem végezték azonban 

még el a menyasszony kikérését. Ezt is nagyvőfély végzi el a következő verssel: 

Hála az Istennek, megértük e napot, 

Meglobogtatom a pántlikás kalapot. 

Itt áll a vőlegény, menyasszonyát várja, 

Ölelő két karját feléje kitárja. 

Adják ki kérem a menyasszonyt minékünk, 

Akit zeneszóval templomba kisérünk. 

Lám az óra is már kellő időt mutat, 

Adják ki uraim, tegyük meg az utat. 

A menyasszony kikérés sok játékra ad alkalmat. A ver mondása alatt ott a vőlegény a 

nagyvőfély mellett és ekkor megkezdődik az álmenyasszonyok felvonulása. A vőlegény 

persze nem vállalja egyiket sem, de ez a vőlegény részéről hang nélkül történik, csak a 

fejével jelzi, hogy a bemutatott menyasszony nem az igazi. Végre behozzák az igazit és 

akkor a nagyvőfély a következő verset mondja:

Kivánom barátom légy jó egészséggel, 

Töltsd napjaidat csendes békességgel. 

Ne kivánjad tőlem több fáradságomat, 

Ha akarod immár ösmerd el a párodat. 

Mert a bölcs teremtő neked ezt rendelte, 

Fele segitségül melléd ezt helyezte. 

És ebben magát megdicsőitette, 

Legyen ezért áldott mindenkor szent neve. 

Vigyázzon tirátok a jó gondos atya, 

Minden veszélytől őrizzen szent karja, 

Majd ha pedig elhervad éltetek rózsája, 

Isten országának legyetek lakója, azt kivánom! 

Az idő ezalatt telik és lassan indulni kell a templomi esküvőre. Éppen ezért most már 

kezdetét veszi a menyasszony elbúcsúztatása. A násznép elhelyezkedik ki hol tud. A 

középre a menyasszony szülei, testvérei, nagyszülei, barátnői, rokonai, kerülnek. Ezek 

körülfogják a menyasszonyt, vőlegényt és a nagyvőfélyt. A zenészek szöveg nélküli bus 

dallamokat játszanak. Ilyen dallam hangzik fel minden bucsuztató végé, amig a 

menyasszony csókkal bucsuzik a hozzátartozóitól, rokonaitól. A búcsúztató, melyet a 

nagyvőfély mond igy hangzik: 

Mielőtt a háztól elindulunk, 

E ház ajtajánál utólag megállunk. 

Most jön a vőfélynek nehéz hivatása, 

A kedves menyasszony elbúcsúztatása. 

Tisztelt vendégsereg eljött a nagy óra, 

Midőn nyitom ajkam leány búcsúszóra. 

Legszebb ifjuságom tetőfokán állok,

Ime elibétek búcsúzni kiállok. 

Jaj, miként indítsam szájamat szólásra, 

Jaj-jaj mint ösztönöz szivem búcsúzásra, 

El akarok menni férjemhez lakásra, 

A nagy keserüség ösztönöz sirásra. 

Reszketnek tagjaim, reszketnek tetemim, 

Reszketnek alattam kezem, mint lábaim, 

Megháborodtanak minden én csontjaim, 

Nem tudjam hogy kezdjem búcsúzó szavaim.

Az apostol szent Pál bölcsen azt állitja, 

Hogy a leány atyját és anyját elhagyja. 

Megyen hitveséhez, szivét annak adja, 

Szüleit végképpen, de meg nem tagadja. 

Először is atyám tetőlled búcsúzom, 

Patakzó könnyemet tartani nem tudom, 

Hiszen tiéd voltam, a te kicsi lányod, 

Kacagó, mosolygó élet sziverványod. 

Gondterhes arcodat sokszor simogattam, 

Hányszor elaludtam ringató karodban, 

Nyakad átkaroltam, két szemedbe néztem, 

Jóságos arcodat sokszor megigéztem. 

Boldog idők voltak, drága gyermekévek, 

Előttem rebegnek a sok szép emlékek, 

Látod most búcsúzom, elhagyom e házat, 

Minden egyes szavam köszönet, alázat. 

Bocsássa meg ha néha bánatot okoztam, 

Hiszen én még csak egy gyenge leány voltam 

Isten veled atyám, minden jót kivánok, 

Életed utjain nyiljanak virágok. 

No, mostan forditsad könnyes szemeidet, 

Jó édes atyádnak add oda kezedet! 

Kedves édesatyám, a te hüségedet

Megfizeti Isten. Csókold meg hát őtet!

Kedves édesanyám, hát hozzád hogy szóljak? 

A te lábaidhoz mostan hogy boruljak? 

Idegen egy házhoz jaj, jaj, én hogy szokjak? 

Inkább a világból mai nap kimúljak? 

Drága édesanyám, meghasad a szivem, 

Midőn arcom újra a kebleden pihen. 

Te ringattad bölcsőm, életem te adtad, 

Szemeidből rám csak jóságok áradtak. 

Éjszakákon által nyugalmat sem leltél, 

Engem szeretettel mégis felneveltél. 

Fizesse meg Isten minden lépésedet, 

Szeresd továbbra is édes gyermekedet. 

Isten úgy akarja, hogy váljak el tőled, 

Férjemhez szólit el a sors tetőled. 

Ölelő karodat sohase felejtem, 

Valahányszor drága nevedet kiejtem. 

Köszönöm én anyám te dajkálásodat, 

Dajkálásod után rám vigyázásodat, 

Hogy értem elhagyád sok édes álmodat, 

Mégis elbocsátod magadtól lányodat. 

Köszönettel veszem, hogy eddig szerettél, 

Csecsemő koromban hogy el nem vetettél, 

Most érdemem szerint férjemhez készítettél,

Mint galamb a fiát szárnyamra eresztél.

Megszerzője voltam mindég örömödnek, 

Megvigasztalója bánatos szivednek, 

Alakja, lakosa hűséges keblednek, 

Ékesen mondója anyai nevednek. 

Mindig szeretettel gondolok e házra, 

Hol őrködtél reám remegve, vigyázva, 

Bocsáss meg ha mégis valamit vétettem, 

Drága édesanyám, áldjon meg az Isten. 

No mostan forditsad könnyes szemeidet, 

Jó édes anyádnak is add oda kezedet! 

Kedves édesanyám, a te hűségedet, 

Megfizeti Isten, csókold meg hát őtet! 

Kedves testvéreim valakik csak vagytok, 

Valakik vérszerint csak rokonim vagytok, 

Sajnálom megvallom, tőlem elmaradtok, 

Már tovább énvelem nem nyájaskodhattok. 

Közeli, távoli szerelmes feleim, 

Bátyáim, nénéim vagy kicsiny öcséim, 

Akik körülöttem szerelmes feleim, 

Szánlak titeket is, halljátok áldásim. 

Az Isten titeket számos esztendőkre, 

Nyújtson – ne juttasson sok szük időkre, 

E földön menjetek előbbről-előbbre,

Mennybe végezetre örök dicsőségbe.

Kedves jó nagyszüleim hogy kell megköszönni, 

A te sok jóságod hogy kell meghálálni, 

Kívánom is reád az urnak áldását. 

Fordítsa tereád minden áradását. 

Ha megbántottalak a Krisztus sebéért, 

Kérlek bocsássál meg az ő szent véréért, 

Ha meghalsz vigyen fel magához a mennybe, 

Vigadjál szüntelen örök dicsőségbe. 

Kedves lánybarátaim szüz tiszta virágok, 

Tirátok is szórók pár lélek virágot, 

Köszönöm, hogy mindig szeretetek engem, 

Igaz barátságtokat sehasem felejtem. 

Áldja meg az Isten, ki gondolt ránk sokat, 

Ti is találjátok meg a párotokat, 

Boldogság mezején csak rózsát szedjetek, 

Szép páros asszonyi életét éljetek. 

Álljatok elébem ti hires legények, 

Kik mondottatok nekem annyi jót és szépet, 

A templom előtt sokszor megnéztetek, 

Minden elmullott már, nem leszek tietek. 

Éljetek boldogan egészségben, frissen, 

Valamennyiőtöket áldjon meg az Isten.

Kedves rokonaim és keresztszüleim, 

Búcsúzom tőletek drága jó hiveim, 

Rátok is az Isten bő áldását kérem, 

Hogy tetteitekben mindig megsegéljem. 

Boldog kinek dolgát Isten igazgatja, 

Mert boldogulását mindenbe várhatja, 

Kinek a Jehova Istene és atyja, 

Azt semmi kár, veszély el nem boríthatja. 

Valakik e házban mostan jelenvagytok, 

Ha vétséggel voltam mind megbocsássatok, 

Az én bűneimet ne hánytorgassátok, 

Mert gyarló az ember, magatok látjátok. 

Nem érkezik nyelvem, hogy több kérést tegyem, 

Az én kivánságom már itt végbe megyen, 

Éjetek igazán, dolgotok jó legyen, 

Mert kivánságomhoz Isten Áment tegyen! 

Itt kell megjegyeznem, hogy nemcsak menyasszony-búcsúztató volt a lakodalomban, 

hanem búcsúztatták a vőlegényt is, de csak akkor, ha az elkerült a háztól. Ha a vőlegény 

vőnek ment, vagyis a menyasszony családjához költözött, akkor nem a menyasszonyt, 

hanem a vőlegényt búcsúztatták a következő verssel: 

Nemes gyülekezet kik ide gyűltetek, 

E helyen mint rendben megtelepedtetek, 

Egy kevés ideig csöndesen legyetek, 

Míg búcsúzik fülem hallja meg szivetek.

Mióta az Isten a világra hozott, 

Erős és bölcs karja mind eddig hordozott, 

Hogy most is a szerencse éltemre vigyázott, 

Mert egy kedves párral megajándékozott. 

Mint gelice madár ha párjától elváll, 

Keresi párját zöld ágra nem is száll, 

Az én életemnek így vagyon a sorsa, 

Mert bokros búbánat szivemet futkossa. 

Szivemet a bánat mint víz partját mossa, 

Hervadni kezdtem, mint ősszel a rózsa, 

Eddig legény voltam, óhajtom eltemet, 

Szabadságnak szele táplálta szivemet. 

Kedves édes atyám halld meg beszédemet, 

Ki mind ez ideig megtetted kedvemet, 

Sok veszedelemtől őrizted fejemet, 

Áldalak is téged, mint fő vezéremet. 

Az egek nézzenek élted folyására, 

Ne akadj szerencse ingó ingó játékára, 

Épűljön, újúljon lelked, tested vára, 

Messze kiterjedjen éltednek határa. 

Házad oltalmára az Isten éltessen, 

Mint maga sajátját téged úgy szeressen, 

A te éltednek hosszu határt vessen,

Ha meghalsz az égben jobb felől ültessen. 

No, mostan forditsad könnyes szemeidet! 

Jó édes atyádnak add oda kezedet! 

Kedves édes atyám a te hüségedet 

Megfizeti Isten. Csókold meg hát őtet! 

Édes anyám mikor tehozzád beszélek, 

A szivembe akkor nagy fájdalmat érzek, 

Te neked köszönöm, hogy e földön élek, 

És hogy felneveltél hálát adok néked. 

Te irányítottad addig az utamat, 

Lelkemről elüzted minden bus gondomat, 

Örömmel töltötted be mindég a valómat, 

És adtál énnékem mindenféle jókat. 

Isten rendelése, hagy tőled elváljak, 

Választott feleségemmel külön uton járjak, 

De azért lelkembe mindig veled leszek, 

Irántad eztán is mindeddig érezek. 

Mert habár tetőled másfelé haladok, 

Mégis mindenkoron a fiad maradok, 

Légy szerető anyám, bár nem leszek veled, 

Áldja meg az Isten minden lépésedet.

No mostan forditsad könnyes szemeidet! 

Jó édes anyádnak is add oda kezedet! 

Kedves édes anyám, a te hűségedet 

Megfizeti Isten. Csókold meg most őtet!

Kedves testvéreim kikkel felvonultam, 

Kikkel majd minden nap gyakran zugolódtam, 

De sokat megbántam amiket án szóltam, 

Mégis előttetek igaz és hiv voltam. 

Vegyen az Úr a maga jobbjára 

Ültessen a legjobb szerencse szárnyára, 

Azért hát titeket mindig eggyen-eggyen, 

A magas egeknek a szárnya befedjen. 

Legény pajtásaim valakik voltatok, 

Könnyező szemekkel nézem már reátok, 

Ne fogjon rajtatok semmiféle átok, 

Kedves jó pajtások igy szólok hozzátok. 

Szerencse mint jó kincs melletetek álljon, 

Mint kívül úgy belül veletek sétáljon, 

Nektek is egy lánnyal ilyennel szolgáljon, 

Akibe szivetek örömet találjon. 

A búcsúztatás befejezése után kerül sor a templomba vonulásra. A búcsúztatásnál a 

zenészek minden búcsúztató vers után egy szomorú dallamot játszanak addig, amig a 

menyasszony vagy a vőlegény csókkal el nem búcsúzott azoktól, akiktől a nagyvőfély 

éppen búcsúztatta. Amikor ez befejeződött a két vendégsereg együtt vonul a templomba a 

következő sorrendben: 

Elől a nagyvőfély megy a menyasszonnyal. Utánuk a vőlegény az első 

nyoszolyóasszonnyal. Ezután következtek párban régen a kisvőfélyek a nyoszólányokkal, 

míg hátul a zenészek előtt összeölelkőzve a kendősök, az előljárók mentek dalolva. Ma 

ilyen esetben annyiban változott a helyzet, hogy a vőlegény után párba állnak a násznagyok,

lánykérők, lánykiadók is a feleségükkel. Csak akinek nincs ott a felesége, az kerül a 

zenészek elé. 

Amikor kiindulnak az udvarról, a következő nótát kezdik énekelni: 

Udvarom, udvarom, szép kerek udvarom, 

Nem seprem mán többet az én gyenge karom. 

Sepertem eleget, seperjen mán más is, 

Öleltem a babám, fogom ezután is. 

A násznép mikor kiér az utcára, a következő nóta kerül sorra: 

Ez a kislány akkor sir, mikor koszoru van a fején, 

Megy az Isten házába, ráborul a szeretője vállára, 

Imakönyv van a kezébe, régi szeretője van az eszébe, 

Páros csillag az égen, ragyog a fekete szemébe. 

E két nóta után következnek a többi nóták, de ezek mind olyan ritmusúak, hogy menetelni 

lehet dallamukra. Mikor közelednek a templomhoz, akkor ezt a nótát kezdik énekelni: 

Ha bemegyek a templomba azt kérdi a pap, 

Szereted-e vőlegény a menyasszonyodat, 

Ha már eddig megelégedtem vele, 

Már ezután párja leszek örökre. 

Vagy: 

Ha bemegyek, ha bemegyek a templomba, 

Rávetem a szemem a papra, 

Teszek neki olyan fogadást, 

Soha, soha, soha el nem hagyjuk egymást. 

A templomhoz érve a násznép bemegy a templomba, a menyasszony és a vőlegény itt az 

oltár, illetve az úrasztala elé áll, a lakodalmi sereg pedig elhelyezkedik a templomban. A

násznagyok elmennek a papért a lakásra. Míg a násznagyok a pappal meg nem érkeznek, a 

násznép a templomban egyházi énekeket énekel. 

Az egyházi szertartás befejezése után a vőlegény, menyasszony, a nagyvőfély és a 

násznagyok bemennek a pap lakására, hogy ott beírják a fiatal pár nevét az anyakönyvbe. 

A papnak a beírás után átadják az ajándékot, mégpedig egy kalácsot komakendőbe kötve 

és egy csokor virágot. A pénzfizetés a násznagyokra vár, akik azután pénzt adnak a papnak 

az esketésért. A templomban még a harangozónak is fizetni kell. Szokás ugyanis, hogy az 

esketés befejezése után, amikor kifele indulnak a templomból, a harangozó bezárja előttük 

az ajtót és csak akkor nyitják ki, ha a násznagyok kifizették a kért összeget. 

Amikor az ifju pár a pap lakásán tartózkodik, a násznép addig a templom előtt táncolva 

várja, hogy a lakodalmi menet elindulhasson. Amikor azután az új pár kijön a pap 

lakásából, megint elrendeződik a menet az előbbiek szerint. Csupán annyi változás van, 

hogy a nagyvőfély helyet cserél a vőlegénnyel, s most már a vőlegény és a menyasszony 

vezeti a menetet, a vőlegény háza felé haladva. Újra csak nótaszóval mennek. Az első 

nótaként ezt éneklik. 

Megesküdtünk Isten előtt, 

A karcsai főpap előtt, 

Hogy nem tartok több szeretőt, 

Csak minden ujjomra kettőt. 

Amikor pedig közelednek a vőlegény háza felé, akkor ezt a nótát kezdi a menet dalolni: 

Adjon Isten édesanyám jóestét, 

Hoztam kendnek egy szép barna menyecsekét, 

De nem azért hoztam, hogy megszeressem, 

Édesanyám könnyebbségét kerestem. 

Van azért a násznépben erkölcsi ítélet és humorérzék is, amit igyekeznek nótával kifejezni. 

Ha a vőlegény magánál szegényebb menyasszonyt választott és a közvélemény úgy tudta,

hogy a szülőknek nem kedvére való házasságot kötött a fiú, akkor gyakran felhangzik a 

násznép ajkán a következő nóta első versszaka: 

Haragszik az édesanyám, hogy én megházasodtam, 

Hogy én az ő hajlékába ilyen szegény lányt hoztam, 

Szegény a lány édesanyám, de gazdag a szerelme, 

Száz hol földnél is többet ér a ragyogó két szeme. 

Ha azonban úgy nősült a fiú, hogy a szülők választottak számára olyan gazdag lányt, akit 

esetleg mások nem akartak feleségül venni, akkor ennek a nótának a második versszakát 

énekelték:

Örül már az édesanyám, hogy én megházasodtam, 

Hogy én az ő hajlékába ilyen gazdag lányt hoztam, 

Gazdag a lány édesanyám, de szegény a szerelme, 

Háljon vele édesanyám, ha velem elvétette. 

Amikor a násznép elér a vőlegényes házhoz, itt is zárt ajtókat találnak. Itt sem akarják őket 

beengedni addig, amig a vámot meg nem fizették. Itt is következik az alku, de itt már a 

menyasszony násznagyainak kell fizetni. Amig alkudoznak, itt is búzát és kukoricát 

szórnak az ifjú párra a szakácsasszonyok, hogy termékeny legyen a házaséletük. 

Megérkezve a vőlegényes házhoz, az itt váró örömszülőket csókkal köszönti a 

menyasszony, miután a nagyvőfély elmondta a beköszöntőjét, amely igy hangzik: 

Midőn belépünk e tisztességes házba, 

Egy szép virágszálat hozunk a családba, 

Nem mint idegen jött, hisz itt él a párja, 

Aki őt igazi szeretettel várja. 

Tisztelettel kérem a kedves szülőket, 

Fogadják őt úgy, mint édes gyermeküket. 

Egybe kelt az új pár, elhangzott az eskü, 

Egymásé lettek már testestől, lelkestől. 

Legyen e frigyen az Úr Isten áldása, 

Ne legyen a földön boldogságban mása. 

Mosolyogjon rajtuk a csillagos ég is, 

Higgyék, hogy földön van boldogság mégis, 

Az égi glória ragyogjon fejükre, 

Legyenek vidámak, boldogak örökre, azt kivánom. 

Az asztalhoz telepedett vendégsereget is felköszönti a nagyvőfély a következő verssel: 

Mintha már a nagyján által estünk volna,

Vigadjon most minden, ha eddig busult volna, 

Mert eddig is ugy volt, ezután is ugy lesz, 

Meglátjátok fiuk, ha feleségetek lesz. 

Már összekötöttük hittel, szeretettel, 

Mint megannyi áru erős kötelekkel 

Most már a nagy Isten szent dicsőségére, 

Együtt élhessenek szivük örömére. 

Örvendjünk uraim, mulassunk egy nagyot, 

Míg az Isten nem ád még egy ilyen napot. 

Ezután vacsoráig mulatozás, borozgatás kezdődik a vendégek között. Vacsora előtt a 

menyasszony vendégei lassan szállingózni kezdenek a vőlegényes háztól, hogy a 

vőlegényes háztól elmenjenek a menyasszonyos házhoz, mert ők a helyi szokás szerint ott 

vacsoráznak. Az ifjú pár azonban a vőlegényes háznál marad és ott vesznek részt a 

vacsorán. 

A vacsorához szigorúan meghatározott ülésrend van, amit régen is megtartottak és ma is 

megtartanak. Az asztalfőn a menyasszony ül a vőlegénnyel, kétoldalt mellettük a 

násznagyok, majd a lánykérők, illetve a lánykiadók. Csak ezután következhetnek a többi 

vendégek. A vacsora megkezdése előtt a bor beköszöntésére kerül a sor, melyet a következő 

verssel köszönt be a nagyvőfély: 

Borban az igazság mondja a közmondás, 

De ez igy is vagyon, mert ez igaz mondás. 

Az öreg Noé is legbölcsebben tette, 

Hogy a szőlőtőkét kint nem felejtette. 

Még Krisztus urunk is ugyancsak ihatta, 

Mert még a vizet is borrá változtatta. 

Csak arra vigyázzunk, hogy lábunk ereje 

Birja, mert a füstös cigány hegedüje

Huzza a nótánkat, s ha nem bírja lábunk, 

Már időnap előtt a vetett ágyba szállunk. 

Pedig a mennyegző úgy szép, ha a nóta 

Nem fogy ki belőlünk első kakasszóra. 

Igyunk hát a jó bort, de úgy, hogy jólessék, 

Az Úrjézus neve vigan dicsértessék.

Egy másik változata a borköszöntőnek igy hangzik: 

Mikor Nóé apánk Isten parancsára 

A vizözön elől futott a bárkába, 

Minden állatfajból, növényből egyet vitt 

Hogy ne nélkülözzön a vész után semmit. 

Ám a legbölcsebben mégis csak azt tette, 

Hogy a szőlőtőkét kint nem felejtette. 

Neki köszönhetjük, hogy a bor ismerjük, 

Amellyel erőnket, kedvünket szerezzük. 

Rajta tehát urak, töltsünk a pohárba, 

Igyunk Nóé apánk emlékére máma. 

Hogy szőlőt termesztett, legyen érte hála, 

Neki köszönhető szivünk vigassága. 

Ezután nemsokára kezdetét veszi a vacsora, az étkek behordása. A vacsorát a 

szakácsasszonyok tálalják, illetve hordják be a vendégseregnek, de minden fogásból az első 

tállal a nagyvőfély hozza és mondja el a köszöntőjét minden fogáshoz. 

A vacsora mindig húslevessel kezdődik, amelyben csiga, vagy lecsketészta van. Húsleves 

után a leveshús, majd a pecsenye vagy pörkölt, majd a régebbi lakodalmakban a kása 

következett. A sort a töltöttkáposzta zárta be. Ma már a tejbekása nem kerül sorra a 

lakodalomban. Az ételek beköszöntése a következőképpen hangzik: 

Leves köszöntő: 

Itt van az első tál étel behoztam, 

Hogy el ne ejtsem, mindig imádkoztam. 

Szakácsasszonyokkal jól összebarátkoztam, 

Egy jó darab hussal én is megbirkóztam. 

Behoztam egy tinót egész oldalával, 

Szedjen ki-ki ebből két-három tányérral,

Nemrég beszéltem egy nagy gavallérral, 

Akinek a zsebe tele volt tallérral. 

Bámulatra méltó volt a kövérsége, 

Azt mondta, hogy már neki volt hét felesége. 

Kérdeztem honnan van ily jó egészsége, 

Azt mondta husleves az ő eledele. 

Mert ő egész életébe mindég ilyennel élt, 

Sok kacsát, sok csirkét, sok ludat felmetélt, 

Esküvéssel mondta, mikor velem beszélt, 

Hogy azóta semmi betegségtől nem fél. 

Tehát hogy a vendégek is kövérek legyenek, 

S valamiképpen meg ne betegedjenek, 

Tessék a levesből mindnyájan egyenek, 

Isten jóvoltából megelégedjenek. 

Főtthús köszöntő: 

Ünneplő társaság elő a késeket, 

Másként nem ehetjük meg eme étkeket 

Ki-ki a bicskáját hamar jól megfenje, 

Mert különben elmegy az evéstől kedve. 

Fiatal marha volt alig 30 éves, 

Amelynek husára vár itt oly sok éhes, 

Addig legelgetett ette az abrakot, 

Míg tegnap aztán a fűbe harapott. 

Mészáros taglója vetett neki véget, 

De mi nem busulunk ugye biz avégett, 

Tusst huzz banda! Ennyi egy marhának is jár,

Mi meg nekilátunk, elfogyasszuk mindjárt. 

Pecsenye köszöntő: 

Pecsenéyt is hoztam mégpedig kétfélét, 

Behoztam egy kakast és vele egy jércét, 

Hogy jutottam hozzé szépen elmesélem, 

Hallgassanak hát rám figyelemmel kérem 

Szaladgált a kakas a jérce nyomába, 

Én meg fogtam magam futottam utána, 

Megcsiptem mindkettőt hamar szerencsésen, 

Leöltem őket és leforráztam szépen. 

Lábukat szépecskén össze is kötöttem, 

Őket a fazikba bele gyömöszöltem, 

Jó puhára főtt meg ott a bőrük, 

Lett vendégnek való pecsenye Belőlük, 

Nyúljanak utána izes a falatja, 

Tessék násznagy uram bátran kóstolhatja. 

A pecsenyeköszöntő másik változata: 

Pecsenyét is hoztam, de nem is egyfélét, 

Köszörülje most mindenki kése élét, 

Csak le ne vagdalják majd a tányér szélét 

Szakácsasszonyunk is erősen esküszik, 

Mióta a fényes nap alatt sütközik, 

Ettől jobb pecsenyét még sohase kóstolt, 

Pedig már a nyolcvan esztendőn átgázolt. 

Behoztam egy kakast egész taréjával, 

Jó puhára főve apró rizskásával,

Nem gondolt a gazdának a maga tyukjával, 

Tessék hát egyenek Isten áldásával. 

Kása köszöntő: 

tán nem is hallották torkom orditását, 

Meg akarta enni a veréb a kását. 

De vitézi karom neki nem engedte, 

Amint láthatják itt van a kezembe. 

Nem kell ennek erő a megrágására, 

Csak egy kicsi szellő a megfuvására. 

Az árától pedig semmit se féljenek, 

Tessék násznagy uram, itt van és egyenek. 

Káposzta köszöntő 

Paradicsom kertből az imént érkeztem, 

Mely gyönyörű kertnek gyümölcséből ettem, 

De mivel én is ott sokat kertészkedtem, 

Szép fejes káposztát bőven termesztettem. 

Számra a káposzta az étkek vezére, 

Nemes magyar hazánk országos címere, 

Még a királynak is gondja van ám erre, 

Áldott az a föld, hol terem ennek a gyökere. 

Mégis nem dicsérem, dicsérje ez magát, 

Mert bele vágattam két oldal szalonnát. 

Tizenkét disznónak elejét, hátulját, 

Keresse meg benne ki-ki fülét, farkát. 

Mivel a káposzta előttetek vagyon, 

Belőle mindenki gyorsan kanalazzon,

Evéshez mindenki jó buzgóan fogjon, 

Nehogy majd előmbe panaszokat mondjon. 

Mert aki most ebből egy tállal is megeszik, 

Bizonnyal mondom, hogy egy araszt hizik. 

Megereszkedik annak jól azt mondom a hája, 

Kívánom, hogy válják mindenki javára. 

Az első világháború előtt még nem a szakácsasszonyok hordták be a vacsorát a 

vendégseregnek, hanem ez a kisvőfélyek kötelessége volt. Ma már nincs meg ez a szokás. 

Elmaradt ugyanugy, mint a tejbekása, pedig akkor az is elmaradhatatlan ételnek számított. 

Az is változás, hogy most már mindenki külön tányérból eszik, de régen nem volt az 

asztalon mindenkinek tányér, hanem minden meghivott vendég kanalat hozott magával és 

minden 4 vendég elé az asztalra egy pataki tál levest tettek, benne 4 darab hússal. 

A vacsora kezdetén a násznagy kötelessége, hogy beszédet mondjon. A vendégseregnek 

a násznagy beszédet felállva kell végighallgatni. Ugyancsak a násznagy tesz pontot a 

vacsora végére a beszédével. A beszéd ma nem előre meghatározott szövegű, ez mindig a 

násznagy képességétől függ. Leggyakrabban csak az asztaláldást mondják a násznagyok. 

Amig a násznagy nem beszél, nem lehet hozzákezdeni a vacsorához, úgyszintén az asztaltól 

sem illik addig felállni a vacsora végén, amíg a násznagy erre jelt nem ad a beszédével. 

Még a vacsora befejezése előtt megjelenik a nagyvőfély a szakácsasszonnyal a 

vendégsereg előtt, hogy a szakácsasszonyok fáradozását megköszönje. Ugyanakkor kerül 

sor a szakácsasszonyok megjutalmazására is. Ez úgy történik, hogy egy szakácsasszony 

beköti jobb kezefejét és a bekötött kezű szakácsasszonyt a nagyvőfély bevezeti a 

vendégsereg elé. A vendégseregnek elpanaszolja a nagyvőfély, hogy milyen baleset érte a 

szakácsasszonyt a konyhában, és felszólítja a vendégsereget a szakácsasszony fájdalmának 

enyhítésére a következő verssel: 

Panasszal van tele a szakácsasszony szája, 

Megégtek kezei, pirultak orcái.

Éppen az előbb, hogy a káposztát rakta, 

Rácsapott kezére, de rossz helyen kapta. 

Nézte is már neki az egyik bajtársa, 

Sohase forrik be a sebe azt mondta. 

Tehát megkért engem egy kis szivességre, 

Valamicskét kérjek utiköltségére. 

Adjanak hát neki, tekintvén sebére! 

No, most szakácsasszony jól tartsd fel a fejed! 

Indulj meg utána, dobd fel az ingedet, 

Hogy lássa meg mindenki milyen nagy a sebed, 

Majd kiszáll a násznagy, s bedugja teneked. 

Ugyanekkor tányéroznak a zenészek is. Miután a szakácsasszony eltávozott, a nagyvőfély 

újra megjelenik a prímással és mondja a következő verset:

Szerencsés jóestét lakodalmi sereg! 

Kérek csendességet, míg a nyelvem pereg, 

Úgy mint a ló hátán a száraz fanyereg. 

Az ételhordásnak már végét vetettem, 

Helyette a cigányt most ide rendeltem. 

Engemet a prímás ily szókkal biztatott, 

Ha számára én majd sok erszényt nyittatok, 

Előszed majd nekünk mindenféle kótát, 

Elhidegül nekünk minden magyar nótát. 

Sokkal szivesebben szól a muzsikája, 

Ha papirbankókat dobnak tányérjára. 

A vacsora idején a fiatal pár még most is egy tányérból eszik, egy pohárból iszik. Ezzel 

is akarják jelképezni, hogy most már egyek lettek a házasságkötéssel. A fiatal pár nem várja 

meg a vacsora végét a vőlegényes háznál, hanem elmegy közben a menyasszonyos házhoz 

és ott is megmutatja magát. A menyasszonyos háznál ezután a vacsora végeztével 

megtörténik a menyasszony megtáncoltatása, a menyasszonytánc, s ezzel ott végetér a 

lakodalom. A vendégseregből akik mulatni akarnak, az örömszülőkkel együtt dalolva 

mennek a vőlegény házához. Ezek a hőrészesek. A vőlegényes háznál ezalatt folyik a 

mulatozás. Akik táncolni akarnak, azok táncolnak, a többiek pedig az asztalok mellett 

mulatoznak. 

Éjfél körül kerül sor itt a menyasszony, illetve az újasszonytáncra. A menyasszony most 

már leveti a menyasszonyi ruhát és már ruhát, úgynevezett konytolóruhát vesz fel, a fejét 

menyecskésen hátraköti és így veszi kezdetét a menyasszonytánc. A zenészek rázendítenek 

egy friss csárdásra, a nagyvőfély pedig a menyasszony mellett állva elkiálta magát: Eladó 

a menyasszony! Eladó az újasszony! Az a vendég, aki táncoltatni akarja a menyasszonyt, 

pénzt dob a nagyvőfély kezében lévő tányérra, vagy laskaszürőbe és táncba viszi a 

menyasszonyt. Az újabb felszólításra újabb vendég következik és ez addig megy, amig a

vőlegény fel nem kapja a menyasszonyt és ki nem szalad vele. Az így kapott pénz az ifjú 

páré, azt tesznek vele, azt vásárolnak belőle, amit akarnak. 

A menyasszonytánc után kerül sor a menyasszonykalács és a menyaszsonypálinka 

szétosztására. Régen a násznagy adta a kalácsot és a pálinkát is, de most már ezt a 

menyasszony adja. 

A kalács és a pálinka szétosztását a nagyvőfély igy köszönti be: 

Dicséret, dicsőség adassék Istennek, 

Tisztesség, becsület e házba mindennek, 

Úgy a gazdagoknak, mint a szegényeknek, 

Az ifjúságnak és a szép szüznek. 

De szép ajándék ez, mit tartok kezembe, 

Ezt talán a mi menyasszonyunk sütötte, 

Úgy van az már, mert velem már el is hitette, 

Elég is lesz ebből, akárki sütötte. 

Ez ajándékadás azt kivánja szivvel, 

Aki ebből eszik éljen békességgel, 

Távozzon betegség a hidegleléssel, 

Ugyanezt kivánom magam is jó szivvel. 

Ha násznagykalács és pálinka is van, akkor ennek beköszöntésére a következő verset 

mondja a nagyvőfély: 

Hallgatván hallgasson minden beszédemre, 

Jól vigyázzon minden, mit tartok kezembe, 

Oly panaszolkodást teszek a szivembe, 

Hogy valaki hallja, hajoljon kedvére. 

Azt költék a hires Ródusz szigetéről, 

Hogy volna ott egy fa, melynek töviséről,

Méz folyik és füge függ a leveléről, 

Torta és jó kalács az alsó részéről. 

De nem vág előmbe a Ródusz élő fája, 

Mert már hazánkba is sokat termett fája, 

Aki ezt nem hiszi, itt van a példája, 

Majd elhiszi hogyha megkóstolja szája. 

A mi násznagyunknak az ő jó kedvéből, 

Szép gyümölcsöt küldött virágos kertjéből, 

Küldött ezen házhoz ilyen ékességgel, 

Tördelje és egye minden egészséggel. 

De nekem is adjon, ám ne felejtsen el, 

Ez lesz fáradságom jutalmául a jel. 

Visszatérve a menyasszonytáncra, a nagyvőfély itt is verssel vezeti be a táncot. A 

beköszöntő verse igy hangzik: 

Halljunk szót uraim, halljunk igazságot, 

Nem beszélek tréfát, hanem valóságot, 

Adjanak hát nekem egy kis szabadságot, 

Míg előbeszéltem a szent házasságot. 

A menyasszonyi sorsnak a kimenetele, 

Melynek általában igy vagyon létele, 

Tegnap még hajadon fővel ünnepele, 

Ma fejére szállott búbánat fedele. 

A mi menyasszonyunk annak bizonysága, 

Hogy tegnap repült el minden szabadsága, 

Ma fejére szállott ifju asszonysága, 

Legyen is az égben örök boldogsága.

Élj hát a férjeddel aranyos időket, 

Éltessen az Isten soká benneteket, 

A jó rend, gazdagság lakozzon köztetek, 

A szeretet lánca legyen köteletek. 

No, most muzsikusom hegedüd zendüljön, 

Hogy a vendégeknek füle megcsendüljön, 

Húzd el hát most nekem Rákóczi nótáját, 

Melyet dalolt, mikor vivta Belgrád várát. 

Lám nem látunk itt egyet sem apácát, 

Járjuk el most vigan a menyasszony táncát. 

Mostanában már tortát sütnek a kalács helyett. A lakodalom reggelig tart. A vendégeknek 

is ki kell tartani addig. 

Reggelfelé kezdetét veszi a szakácsasszonyok mulatozása, melynek végén a 

menyasszony, illetve az újasszony szétosztja közöttük a katrincákat, amelyeket maga 

készített, kézimunkázott. 

Másnap délelőtt, vasárnap lévén, az újasszonynak meg kell mutatnia magát. Ezért el kell 

neki menni a templomba. A templomba az újasszony fekete ruhába megy és a családhoz 

tartozó asszonyok kísérik, vagy az anyósa. 

A lakodalom után következő két vasárnapon rendezik meg a nászebédet, amely a szülők 

közelebbhozását célozza. A nászebéd először az ifjú férj családjánál van, majd a következő 

vasárnapon az ifjú asszony szüleinek házánál kerül ez sorra. Itt csak a két családhoz 

tartozók vannak jelen. Ezzel pecsételi meg most már összetartozásukat. 

A menyasszony bútorának, „staférungjának” férje házához szállítása a lakodalom utáni 

héten történik, de nem nappal, hanem estefelé, és csak a családból vannak jelen a 

szállításnál. 

A továbbiakban néhány olyan dalt, illetve dalszöveget közlök, amelyek a felsorolt dalok 

mellett a leggyakrabban énekeltek a lakodalmakban.

1. 

Soha világéletembe 

Nem vót bankó a zsebembe, 

Lesz még bankó a zsebembe, 

Ül még kislány az ölembe. 

Asszony, szeresd az uradat, 

Érte ne veresd magadat, 

Lesz még csárdás kicsi feleségem, 

Kivel a világomat élem. 

2. 

Szárnya, szárnya, szárnya a madárnak, 

Nincsen párja a karcsai lánynak. 

Tele van a, tele van a szája édes csókkal, 

Zsebkendője csörgős mogyoróval. 

Szárnya, szárnya, szárnya, a madárnak, 

Nincsen párja a karcsai lánynak, 

Mert a lánynak, mert a lánynak befonják a haját, 

Fujja a szél a piros pántlikáját. 

Szárnya, szárnya, szárnya fecskének, 

Jobb egy lánynak, mint száz menyecskének, 

Menyecskének, menyecskének bekötik a fejét, 

Buval éli az egész életét. 

3. 

Nincs is annál betyárosabb élet,

Amely legény varrókislányt szeret. 

Varrókislány csörgesd meg a gépet, 

Húzd rá cigány, ez a betyár élet. 

4. 

Magos dombra nem jó répát ültetni, 

Özvegyasszony lányát nem jó szeretni, 

Egyszer mondtam vala, vala, valamint a lányának, 

Hazaszalad megmondta az anyjának. 

5. 

Végigmentem a karcsai főutcán, 

Betekintek a babám nyitott ablakán, 

Éppen akkor vetette meg az ágyát, 

Háromágú rozmarinngal seperte ki az házát 

Végigmentem a karcsai temetőn, 

Szembejött rám az én régi szeretőm, 

Köszönt nekem, de én azt nem fogadtam, 

Jaj Istenem, de megszomoritottam. 

6. 

Lemegyek a, lemegyek a pince fenekére, 

Ráülök a, ráülök a hordó tetejére, 

Addig iszok, míg a hordóba lesz, 

Azután meg babám már a víz is jó lesz, 

Sej, haj nem tudok a rózsámtól megválni.

7. 

Minek a hatökör hosszu istállóba, 

Ha szeretőm nincsen Karcsa falujába, 

Ha szeretőm volna sej-haj, kedvem is jobb volna, 

De szeretőm nincsen, igy hát kedvem sincsen. 

Nem az a jó gazda, kinek hat ökre van, 

Csak az a jó gazda, kinek szép lánya van, 

Szépen felneveli lányát, szárnyára ereszti, 

Keservesen nézi, hogy más ölelgeti. 

8. 

Amely lánynak a dunnája libatollal van tele, 

Amely legény beléfekszik szépen elalszik benne, 

Nemhiába híres, híres, nevezetes a liba, 

De sok szerelmes levelet megirt annak a tolla. 

9. 

A csikósok, a gulyások veres lajbiba járnak, 

Azok élik világukat sejhaj, kik párostúl járnak, 

Lám én szegény béreslegény csak magam egyedül, 

Hogy élek meg, ha nem lopok sejhaj, ezres bankó nélkül. 

A csikósok, a gulyások veres lajbiba járnak, 

Azok élik világukat sejhaj, kik párostúl hálnak, 

Lám én szegény béreslegény csak egyedül hálok, 

Akármerre tapogatok sejhaj, csak falat tálálok.

10. 

Uccu édes vendég, 

Úgy szeretlek hogy még, 

Kinyitom az ajtót, kilöklek ha nem mégy, 

Kilöklek, ha nem mégy. 

11. 

Ha menyasszonnyá lettél, 

Űlj a sutra, ott legyél, 

Fonjál ötven-hatvan dirib-darabot, 

Úgy lesz neked gatyamadzagod. 

12. 

Hopp Juliska, hopp Mariska, 

Hej, gyere velem egy pár táncra, 

Hej, gyere velem egy pár táncra. 

Fogd a kontyod, hogy ne lógjon, 

Hej, hogy a hajtű ki ne húlljon, 

Hej, hogy a hajtű ki ne húlljon. 

Ki látott mán ilyen kontyot, 

Akibül a hajtű mind kihullott, 

Akibül a hajtű mind kihulott. 

Munkám végére érve úgy gondolom, hogy sikerült elfogadható képet adnom szülőfalum 

lakodalmi szokásairól. Befejezésül köszönetet mondok azoknak a szakköri társaimnak, 

akik az én gyűjtésemet adataikkal kiegészítették, köszönetet mondok adatközlőimnek,

akik munkámhoz az adatokat szolgáltatták, és azoknak is, akik valamilyen formában 

segítségemre voltak, hogy munkámat elkészíthessem. 

Adatközlőim: özv. Váradi B. Jánosné 93 éves, özv Varga Istvánné 86 éves, id. Ardó 

János 69 éves, AJTAI ÉVA – PETRUSKA ERZSÉBET 

KERESZTELÉS 

A családi életben a gyermeket mindig áldásnak tekintették. A falusi embernek egy öröme 

volt az életben a sok viszontagság, a sok munka között, a gyermek. Ezért volt azután fontos, 

hogy a házasság megkötése után feltétlen következzen a gyermek. 

Amikor kiderült, hogy az anya gyermeket vár, megkülönböztetett tiszteletben 

részesítették. A parasztasszony a faluban sohasem vonta el magát a munkától, de amikor 

várandós lett, megengedhetett magának olyat is, hogy a rá váró munkát ne végezze el teljes 

egészében, s a család tagjai ezt nem is vették rossznéven, mert tudták, hogy kimélni kell 

magát. Azt ehette, amit éppen megkívánt, mert azt tartották, hogyha nem kapja meg azt, 

amit kért, akkor elmegy a gyereke. Ezért még azt sem vették rossznéven, ha másnál kívánta 

meg amit megkívánt, és kivette az illető kezéből. Sokszor kérés nélkül is megkínálták. 

A gyermeket otthon szülte meg az anyja a bába segítségével mert csak a felszabadulás 

után volt rá lehetőség, hogy szülő otthonban szüljenek az anyák. Amikor elkövetkezett a 

szülés ideje, az apa ment a szülésznőért, a bábáért, a család férfitagjait és a gyermekeket 

kivitték, illetve kiküldték a szobából, mig az asszonyok készítették a szükséges dolgokat, 

és segédkeztek a szülésznőnek. 

A születés utáni napon, amikor a bába fürösztötte a gyermeket, az apának illett pénzt tenni 

a fürdővízbe, amely a bábáé volt. Régen a gyermekágyas asszonynak külön fekhelyet 

készítettek és az ágyát lepedőkkel elrekesztették, hogy avatatlan szem meg ne lássa sem az 

anyát, sem a gyermeket, hogy meg ne tudják rontani. Ezt a lepedőt szunyoghálónak 

nevezték. 

Ha gyermek életképes volt, akkor a születés után egy hétre megkeresztelték, mert ha nem 

keresztelték volna meg, akkor azt tartották, hogy elvitte volna az ördög. Ha nem volt

életképes, akkor még a születés után megkereszteltették, hogy emberhez méltó temetésbe 

tudják részesíteni. 

A keresztelés előtti héten kezdtek készülődni a keresztelőre. A családban már előre 

megegyeztek, hogy kit fognak hívni keresztapának és keresztanyának. Rendszerint az apa 

és az anya jóbarátját, illetve barátnőit hívták meg keresztszülőknek. A meghívás a 

szülésznő feladata volt. A meghívás után azután a keresztszülőknek teljesíteni kellett a 

feladatukat. Miből állt ez? Először is a keresztszülőknek enni kellett vinni a gyermekágyas 

asszonynak. A keresztanyának 6 napon keresztül reggelit és ebédet, de a keresztapa 

családja is vitt, csakhogy ő öt alkalommal. Mindig meg lehetett tudni a faluban, ha 

gyermekágyas asszonynak vittek enni, mert akkor az ennivaló egy részét / a süteményt / 

komakendőbe takarták be és ugy vitték. De vittek ebédet a rokonok is, meg a jóismerősök 

is, csakhogy ők csak egy alkalommal. 

A keresztelés mindig vasárnap délelőtt volt. A keresztszülők istentisztelet előtt 

megjelentek komájuk házánál és a bábával együtt mentek a templomba. A templomajtóig 

a bába vitte a gyereket, csak ott adta a keresztanya kezébe, hogy vigye be a templomba. A 

keresztelés után újra ő vitte haza. Amikor hazaértek, a bába ezzel köszöntött be: 

- Zsidót vittem, keresztyént hoztam! 

A keresztelés után került sor a keresztelői ebédre. Ezen nemcsak a keresztszülők vettek 

részt, hanem a rokonság is. Módosabb helyeken a keresztelő sokszor egy kis 

lakodalomhoz hasonlított. Az ebéd kezdetekor a pálinka előtt a keresztapának kellett 

felköszöntenie az anyát saját szavaival. 

Az ebéd végeztével megjelent a bába egy tányérral és adakozásra szólította fel a 

jelenlévőket. Beszédében elmondta, hogy a kisgyerek mezítelenül jött a világra, fázik 

szegényke, ezért adakozzanak a tisztelt komák, hogy ruhát tudjanak rá venni. Az 

adakozásban a keresztszülőknek kellet jópéldával előljárni. Ugyancsak adakozni kellett a 

bába számára is, aki csak járását – kelését, cipőkopását fizettette így meg.

Ezután már csak a mulatozás következett, amelyik sokszor az éjszakába nyúlott. A 

keresztelőben lévők komának szólították egymást nemcsak ott, hanem azután a 

hétköznapokban is. 

A keresztszülők feladatai nem értek véget a kereszteléssel. A keresztapának és a 

keresztanyának keresztgyermekük konfirmálásakor, vagy ha katolikus volt, akkor a 

bérmáláskor és az elsőáldozáskor ajándékot illett venni. A keresztanyának ezenkivül még 

egy öltözet ruhát is kellett venni, amikor pedig keresztgyerekük megházasodott, vagy 

férjhez ment, akkor a keresztapát a keresztanyának a férjét násznagynak hívták, míg a 

keresztanya és a keresztapa felesége szakácsasszony volt. 

A gyermek nevelésével kapcsolatban sok hiedelem volt a faluban. Féltették a 

megrontástól, ezért idegenektől rendszerint eldugták a csecsemőt. Ha mégis megnézte 

valaki és utána a gyermek sírt, akkor keresztvízbe, illetve a mosdóvizébe három szem 

cirkót tettek és a gyermeket azzal megmosdatták. Mosdatni a balkézzel és a kéz fonákjával 

kellett. 

A csecsemőnek a születése után a fejébe fejkötőt tettek. Azt tartották, hogy akkor ha 

nem tesznek fejkötőt a csecsemő fejébe nem lesz szép kerekfejű, nagy feje lesz. 

Ha a gyermek rossz alvó volt, akkor a fiú esetében kandisznó alól vettek ki szalmát és a 

fiú feje alá tették. Ha lány volt a csecsemő, akkor a kocadisznó feje alól hoztak szalmát 

és azt tették a csecsemő feje alá. 

Nem volt szabad a kisgyereknek, amelyik még nem tudott beszélni, a tükröt megmutatni, 

mert azt tartották, hogyha a gyerek meglátja magát benne, akkor néma marad. 

A falusi asszonyok ha megláttak egy csecsemőt az anyja karján, sosem dicsérték hanem 

inkább ócsárolták, hogy milyen csúnya. Ezt nem szószerint kellett érteni, mert ennek az 

volt a célja, hogy a gyermeket meg ne igézzék. Ha ugyanis valaki dicsérte volt a 

gyermeket, akkor azt mondták, hogy megrontja. 

Napjainkban már lényegesen jobb körülmények között lehet gyermeket nevelni. Éppen 

ezért érthetetlen sokszor az idősebbek előtt, hogy ma már nincs sok gyermek egy-egy 

családban.

Régen ritka volt az a család, ahol 3-4 gyermek ne lett volna, ma viszont már csak kettő az 

átlag. Igaz, egy gyermek felnevelése egészen más körülmények között megy végbe, mint 

régen. 

Adatközlők: Molnár Lajos 70 éves, Petruska Miklósné 37 éves, Szabadka Sándorné 60 

éves Juhász Józsefné 64 éves karcsai lakosok.

HORVÁTH KLÁRA – NAGY MÁRIA 

TEMETÉS 

A haláleset, akár öreg, akár fiatal, akár felnőtt, akár gyermek megy el az élők sorából, 

mindig megdöbbentő. Falunkban a temetéssel kapcsolatban is megvoltak mindig a 

különböző szokások, hagyományok és még napjainkban is megvannak. Amikor valaki 

meghalt, a falu a harangszóból tudta meg, hogy férfi vagy nő a halott. A férfinak 

ugyanis az első harangszónál hármat csenditettek, majd úgy húztak egy hosszabbat, míg 

a nőnek a két csendítés és egy hosszabb harangszó járt. Ezután amig el nem temették a 

halottat, reggel, délben és este harangoztak mindig és a temetéskor is harangszó kísérte a 

halottat utolsó útjára. 

Amikor a haláleset bekövetkezett, a halottat kiterítették. Ez abból állt, hogy a halottat 

megmosták, felöltöztették és a ház közepén egy magasabb emelvényre tették. Ilyenkor a 

halottat ünneplő ruhájába öltöztették, a lábára pedig fekete harisnyát húztak. A kiterítést 

vagy a család tagja, vagy pedig a rokonság közül valaki végezte. Abban a szobában, 

ahol halott feküdt, a tükröt fekete kendővel takarták be addig, amig a temetés meg nem 

történt. Amig a halottat a koporsóba nem tették, egy kendővel felkötötték az állát, hogy 

„az álla le ne essen.” 

A kiterítés után a rokonság, a halott és a család jóemberei elmentek a halottat 

megnézni. Ez nem tartott csak pár percig. Ha valaki félt – rendszerint gyerek is ment -, 

akkor azzal a lába nagyujját megfogatták, mert azt tartották, hogy ha valaki ezt 

megteszi, nem fog félni a halottól. 

Este következett a halott virrasztása. A rokonság, a szomszédok összejöttek és a halott 

mellett beszélgettek, énekeltek reggelig. A halottas házban a virrasztókat meg kellett 

kinálni borral, süteménnyel. 

A temetés akkor következik be, amikor az orvos erre az engedélyt megadta. Régen a 

halottkém, a halálbíró nézte meg a halottat, ma viszont az orvos. 

A virrasztáson történtek már tragikus esetek is. Egyszer az egyik halottnak nem jól 

kötötték fel az állát. Éjjel a kendő, amellyel a halott állát felkötötték szétcsúszott. A 

tüdőben még volt levegő és az kezdett kiáramlani. A kiáramló levegő a halott

hangszálait megrezegtette és mintha a halott meg akarna szólalni, hosszu Á hang 

keletkezett. El lehet képzelni, hogy milyen riadalom keletkezett a virrasztók között. 

Szinte ölték egymást, hogy minél hamarabb kijussanak a házból. 

A temetés előtt a halottat a koporsóba helyezték. Ilyenkor a halotthoz betették kedvenc 

tárgyait, ruhadarabjait, vagy amit meghagyott, hogy halála után tegyék hozzá a 

koporsóba. Ezt mindenképpen megtették, mert attól féltek, hogy a halott nem fog 

nyugodni, ha nem teljesítik azt, amit meghagyott. Hitték ugyanis, hogy a halott 

megjelenik a családban, ha nem teljesítik akaratát. 

A koporsó leszögezése után kivitték az udvarra és kezdetét vette a temetés. A 

hozzátartozók a koporsó két oldalánál helyezkedtek el. Akik a temetésre mentek, azok 

közül az emberek a pap háta mögött, az asszonyok pedig az utca felőli részen állta. 

Régen, amig a szertartás folyt, sok helyen hangosan siratták a halottat, felsorolva annak 

érdemeit, tetteit. Hivatásos siratóasszony nem volt, hanem a család nőtagjai siratták a 

halottat. Ma azonban már ez nem szokás, inkább csak hallgatnak, mert a siratás 

alkalmával sokszor nevetséges dolgokat is mondtak a temetésen. Egyik ilyen vers: 

Jaj, jaj tudtam én mán tegnap este, 

Mikor mondtad, hogy süssek neked tököt, 

Jaj, jaj, tököd a padkán, magad a lókán, 

Jaj, jaj, mindenend megmeredt, csak a tököd lágymeleg! 

Egy másik: 

Jaj, jaj, ki gondolta volna eztet még tegnap, 

Mán azt hittem, hogy meggyógyulsz. 

De mán este tudtam, hogy véged, 

Mikor felállott a Bögyörő az ablakba. 

/ A gazda Bögyörő nevű kutyája a halál előtti estén bevonitott az ablakon. / 

Ha leánygyermek halt meg, akkor is kis koszorút tettek a fejére a koporsóban. A 

koporsó szine nem fekete, hanem fehér vagy kék volt. 

Abban az esetben, ha serdülő lány halt meg, egy nagyobb gyöngyvirágkoszorút tettek a 

fejére. Egy tányérra egy zsebkendőt, egy szál rozmaringot és egy viaszbokrétát tettek. Ez

volt a jegy. Ezt a sírig a temetési menet előtt a lány udvarlója vitte, s ott betették ezt is a 

sírba. A koporsót fiúk és lányok vitték felváltva. A temetésen jelenlévő fiúknak és 

lányoknak egy kendőt is adtak, mint a lakodalomban szokás. Ez volt a szokás legényfiú 

halála esetén is, csak a jegyet lány vitte a temetőig, a fiú szeretője. A temetési menetben a 

menet előtt vitték a fejfát, majd utánuk a pap és az emberek következtek. Ezután vitték a 

koporsót a halott jóemberei, rokonai felváltva. A koporsó után a hozzátartozók, majd 

asszonyok zárták be a sort. Kint a temetőn a szertartás elvégzése után egy marok földet a 

koporsóra dobtak a hozzátartozók. A temetés befejezése után a temetésen résztvevő 

embereket meghívták a halottas házhoz a torra. Itt leültek, az első pohár bor előtt az 

elhunyt emlékére egy ember köszöntőt mondott, majd énekeltek, beszélgettek egy ideig. 

A család a temetés utáni első éjszaka az asztalt belisztezte, az asztal közepére egy pohár 

vizet tesznek, az asztal mellé a székre pedig egy tiszta kendőt helyeznek. Ezt azért tették, 

mert hittek abban, hogy a halott az első éjszaka visszajön a házhoz. Ha mosakodni akar, 

akkor ott leg yen neki a víz, amiben megmosakodhat, és meg tudjon törölközni. 

A lisztezés pedig azért volt, hogy megtudják, elmozdult-e a pohár. 

A fütül való fa / fejfa / nem volt festett. A katolikusoknak keresztet készítettek, a 

reformátusoknak pedig egy ferdére vágott, kifaragott fa volt. A halott nevét, halálának és 

születésének idejét írták rá, illetve betűvágóval vágták ár és tintaceruzával festették be a 

betűket. 

Fiatal halottaknak díszítésül a fejfára szalagot kötöttek bokorra. A szalag színe 

különböző volt, de fekete nem lehetett. Ezt a szalagot nem volt szabad a temetőről 

elvinni, de tartott is tőle mindenki, hogy elvigye, mert féltek, hogy bajuk lesz belőle, mint 

ahogy az alábbi visszaemlékezés is bizonyítja ezt: „ Azt is tartják, hogy a temetőről nem 

szabad semmit, még virágot se elvinni. Nem vóutam tán csak ilyen lányka né! Belefult 

egy summásfiju a vizbe, ott a Vizibordán. Mink meg elmentünk a cimborámmal a 

temetőre. Suhadér lányok vóutunk. Hozzáfogtunk ott a fűtűl valóu fákot nézni. A 

summásfijut meg hogy eltemették, keresztfűtűlvakóu fája vóut. De olyan kázsmérszin 

nagy pántlika vóut a fűtűlvalóu fájára szögezve nem is négy, ha hat bokorra kötve. Én 

meg fogtam a pálinkát, meghuztam a szögit, oszt kióuddóudzott a pátlinka. Én meg nem

tudtam vissza megkötni a pántlikát, ugy, ahogy meg vóut kötve. Hát éccaka én igen 

sikerkedtem. De mán anyám beszélte osztán, hogy sikerkedtem. Én meg asszondom: 

- Anyám, én aszt álmondtam, hogy éngemet a jó Isten főödhöz vágott. 

Az anyám meg egyenesen aszt mongya nekem: 

- Nem jártál te a temetőün? 

- Jártunk mik Csatlóussal, oszt a summásfijunak meg igen szépen meg vóut kötve a 

pántlinka a fűtűl valóu fáján. Én meg meghuztam az ágát. Elóuddóuzott a hurok rajta, 

oszt nem tudtam megkötni. 

- Nohát ilyet ne cselekedj többet, hogy a temetőürül hazahozz valamit, vagy valamit 

csinálj a temetőün. Most azér álmodtad.” 

A temetőről hozott földnek a hiedelem szerint gyógyító hatása is volt. Erről igy 

beszéltek: 

„ Ha a kis gyermek beteg vóut, akkor azt mondták, hogy kilenc sirrul szeggyünk főüdet, 

oszt aval orvasoljunk. Nem ugy vóut akkor, mint most, hogy viszik az orvashoz a 

gyermeket. Azt mondták, hogy kilenc surrul kilencszer venni, oszt a kezefejével kifelé 

forditni, oszt mindég mondani kellett, hogy sem egy, sem kettőü, sem három, igy 

egésszen kilencig. Enynyiszer egy sirrul. Én meg is cselekedtem, mer beteg vóut ez a 

Géza. Gyermek vóut, oszt megbetegedett. Nem vittem orvashoz, hanem csak fürőüvizet 

csináltam, oszt megfürdettem benne.” 

A hiedelem szerint a halott, ha valamit nem jól tett a családja, akkor feljárt és 

éjszakánként nem hagyott békét a háziaknak. Községünkben sok ilyen monda van. Az 

alábbiakban kettőt ebből mutatnak be: 

1. 

Nyáron mink nem aludtunk a házba, hanem kint háltunk mindég a ház alatt. Eggy 

éccaka, lehetett mán ugy 12 óura felé, nem tudtunk elaludni, csak feküdtünk, oszt 

beszélgettünk. Eccer láttuk, hogy a temetőü felőül gyün eggy alak. Éppen ott kellett a ház 

előütt elgyünni az alaknak, hát mikor közelebb gyütt, hát a kutyát ráuszitottuk. Az alak

mikor meghallotta, hgoy a kutyát mink uszitjuk, elindult felénk, oszt mikor hozzánkért a 

pokróucot lehuzta rullunk, oszt kegyetlenól elkezdett káromkodni. Nem mertünk meg 

sem mozdulni, mer az alak nem vóut más, mint az egy héttel azelőütt meghalt elsőübéres. 

Hogy nem szóultunk, hát ü is abbahagyta a káromkodást, oszt elindult a felé a ház felé, 

ahun a családja lakott. Mikor eltünt nem aludtunk mink tovább kint, hanem bementünk az 

ököróulba, oszt becsináltuk az ajtóut, hogy be ne tuggyon gyünni. / Dócs Sándor 46 éves / 

2. 

Varga Sándor bátyám beszélte, hogy mikor még legények vóutak, hát el-eljárogattak a 

kocsmába, de pézük nem vóut, hát hitelbe ittak. Neki a legtöbb hitelje Nácinál vóut, hát 

Náciné mindég megállitotta, ha tanálkoztak, oszt mindég megkérdezte, hogy mikor adja 

mán meg a tartozást. Így ment ez egész nyáron. Csépléskor megszabadult Nácinétul, mert 

Náciné megbetegedett, oszt nemsokájra meg is halt. 

Örült Sándor bátyám, hogy most mán megszabadult a zaklatástul, nem fog Náciné 

többet elibe állni. Eggy éccaka a ház alatt – mer ilyenkor mindég ott aludt -, arra ébredt, 

hogy valami igen nyomja. Felébred, nézi, hát Náciné ül rajta, aki azelőütt meghalt. Kérdi 

tülle: 

- Minden lélek az Istent dicséri, hát maga mér nem nyugszik? 

Asszony Náciné: 

- Nem tudok addig nyugodni, míg azt a kis tartozást meg nem fizeted. 

Ennyit mondott, osztán elment. Sándor bátyám reggel azt gondolta, hogy álmodta az 

egésszet, de más éccaka ugyanúgy történt, ahogy akkor az éccakán. A látogatás csak 

akkor szünt meg, mikor kifizette a tartozást a Nácinál. 

/ Nagy Endre 46 éves / 

Adatközlők: Nagy P. Józsefné 76 éves, 

Horváth Sándorné 63 éves,

Váradi Andrásné 72 éves karcsai lakosok.

NAGY GYÖRGY 

HALÁSZAT A KARCSÁN 

Falunkban főfoglalkozásnak sohasem számított a halászat, de a megélhetéshez mindenkinél 

igen sokat számított ennek a mesterségnek a folytatása. Igaz, alkalom és hely volt rá bőven, 

mert az 1800-as évek végéig a falunka igen kevés szántóföldje volt, a határ nagyrésze 

mocsár és nádas ebben az időben. 

A 16. században még jobbágyi szolgáltatáshoz tartozott a kifogott hal egy részének 

beszolgáltatáshoz tartozott a kifogott hal egy részének beszolgáltatása. Erről így beszél 

1599-ben Karcsa és Pácin községek küldöttsége és Alaghy Ferenc földesúr között létrejött 

megállapodás: 

„Az Halnak Chiknak harmadat attak Alaghy János ideyben is az urnak. Az apro Hal kit 

feir Halnak is hijnak a Halazoke vot. Ha penith az úr vöt Gyalnot harmadat atta a 

Halazoknak.” 

/ Adalékok Zemplén vármegye történetéhez. 1899. 334. o. / 

A mocsarak lecsapolása előtt a ladik éppen olyan fontos közlekedési eszköz volt itt, mint 

a szekér. Volt is ladikja mindenkinek, de azt nem a faluban készítették, hanem a ma 

Szovjetunióhoz tartozó Dobrony községből vásárolták és vizen hozták a faluba. 

A mocsarak lecsapolása után a halászati jog a földesúr kezében van. Most már nem 

lehetett úgy halászni, mint azelőtt, mivel a földesúr bérbeadta a halászás jogát, és a bérlő 

halászok jobban ellenőrizték a vizet, mint azelőtt, amikor szinte az egész határ halászásra 

alkalmas hely volt. 

A földesur sohasem adta bérbe karcsai vagy pácini halászoknak a Karcsán való halászatot. 

Egészen a felszabadulásig a Karcsától nyugatra, mintegy 6 km-re fekvő Karos község lakóiból 

kerültek ki mindig a bérlők. Nem azért nem halásztak innen, mert nem szerették a halászatot, 

hanem azért, mert egyrészt ennek ellenére mindig lehetett halászni és fizetni sem kellett érte, 

másrészt pedig mocsarak lecsapolása után is inkább más munkát végezte, földmüveléssel,

fuvarozással, állattenyésztéssel foglalkoztak a falu lakói. Azt tartották a hivatásos halászról: „ 

Halász, vadász, éhenkórász. „ 

A hivatásos halászok két szerszámot használtak a halászathoz, a gyalmot és a varsát. A 

gyalmot / keritőhálót / télen-nyáron, az év minden szakában lehetett használni. Hátránya volt, 

hogy csak a nyílt vízben halászhattak vele. Kezdetben a gyalmot is házilag készítették. Az 

asszonyok szöszből vastagabb fonalat fontak, ezt kétszeresen összesodorták. Ez volt a nyüst. 

A nyüstből a hálókötő tűvel a halászok kötötték. A gyalom készítése nagy hozzáértést 

igényelt, mert a háló közepét ugy kellett kiképezni, hogy kellő farokrész keletkezzen. A 

farokrész zsákszerü volt, itt gyűlt össze a hal. A gyalom vizalatti fenékrészén súlyokat 

helyeztek el, míg a felső részén pálha volt. A pálha megakadályozta, hogy a gyalom, illetve 

a háló lesüllyedjen a vizbe, a súly pedig megakadályozta, hogy a háló a víz fenekéről 

felemelkedjen és a hal így elszökjön. A gyalom két szárnyát olyan hosszu karókhoz 

rögzítették, amilyen széles volt a gyalom. A karókra kötelet kötöttek, amellyel húzni lehetett 

a gyalmot. Ha jégen halásztak a gyalommal, akkor az induláshoz vágtak egy nagyobb léket, 

az un. „kötőveket”. A gyalom szélességétől függően a víz két oldalán kisebb lékeket vágtak, 

majd ahol ki akarták húzni a gyalmot, ott újabb nagyobb léket vágtak. A vizbe eresztett háló 

kötelét a jég alatt rudak vezették egyik léktől a másikig. A rudakat a halászok csáklyával 

irányították. Amikor a háló körülért, megkezdődött a kihúzás. A hálóba szorult halak 

kiszedése. Ehhez használták a mereggyüt 

Amikor a jég elment, a gyalommal csónakról halásztak. A gyalom egyik kötelét a parton 

hagyták, ott tartották a halászok, míg a gyalom a csónakban volt a másik oldal kötelével. A 

csónak megindult befelé a vízben és ahogy ment, úgy eresztették a vízbe a gyalmot. A 

csónakkal kört írtak le, s mire körbeértek, akkorra a gyalom már a vízben volt. Ekkor 

következett a húzás. A másik oldal kötele is kikerült a partra és a halászok megkezdték lassan 

maguk felé húzni. Ahogy húzták, lassan úgy haladtak a két kötélvéget húzók egymás felé, 

hogy mire egymáshoz értek, akkorra a gyalom körbezárta a vizet. Ezután már csak a gyalom 

kihúzása és a hal kiszedése volt hátra.

A halászok tavasztól őszig a nádas, sásas részen varsával halásztak. Ez is nyüstből készült, 

zsákszerü háló volt. Szilárditó váza, a káva, kőrisfából készült. Egy varsához 3-4 kávára volt 

szükség. A kávát párolással hajlították. Forró pára fölött addig hajlították, míg a két vége 

össze nem ért. A káva egyik végét ék alakúra vágták, a másik végéből pedig annyit kivágtak, 

hogy az éket bele tudják csúsztatni. A kávák két végét miután összeillesztették, dróttal 

csavarták át, hogy szét ne csusszon. Az első káva átmérője volt mindig a legnagyobb, míg a 

többi fokozatosan kisebbedett. A varsának három része van. A szárny, a nagyderek és a 

kisderek. A kisderek csucsban végződő végétől erős spárga vezetett a karóhoz, a szárny is 

karóhoz volt rögzítve. Amikor a halász a varsát rakta el, akkor először mindig a varsaszárny 

karóját szúrta le az iszapban, majd a varsa csúcsánál lévő karóval megfeszítve a varsát, ezt a 

karót is leszúrta. A varsaszárny mindig a nádas felé nézett, sokszor még a nádba is betették, 

mert a nádban is volt a halnak járása. 

A kifogott halat a halászok nem mindig tudták azonnal értékesíteni, gondoskodni kellett 

tárolásáról. Erre szolgált a haltartó. A haltartó vesszőből készült tojásalaku eszköz volt. A 

felső vége kis csúcsban végződött. Itt volt a nyilás, melyen át a halat a haltartóba rakták. Erre 

a nyilásra vesszőből jól zárható fedelet készítettek. A vízben ezt is karóhoz rögzítették, hogy 

a víz tetejére fel ne libbenjen. Olyan helyen tartották, ahol más nem férhetett hozzá, de még 

igy is előfordult, hogy megdézsmálták a halat. A haltartóban a hal több napig élve maradt, 

nem kellett attól tartani, hogy elpusztul. 

A hivatásos halászok a gyalmon és varsán kívül más szerszámmal nem is halásztak. Annál 

több halászszerszámot használtak azok, akik csak alkalmanként, lopva, sokszor éjszaka 

fogták a halat. Minden esztendőben készen állt a halak ivásakor a szigony a halfogásra. A 

szigonyt a vasból a falusi kováccsal készíttették. Kétágú villaszerű eszköz volt. A két ág 

hegyes és a hegyétől valamivel feljebb visszáját vágattak. A tokjába nyelet húztak. 

Készítettek ócska vasvillából is szigonyt úgy, hogy a két ágát a villának levágatták és két 

megmaradt ágra visszáját vágattak. Amikor a ponty/potyka vagy a csuka ivása volt, a 

szigonnyal kimentek a víz szélére és lesték a halat. Amikor a hal kiment a sekély vízre, hogy 

az ikráit lerakja, akkor belevágták a szigonyt és a halat kiemelték a vízből. A felszabadulás 

után vadásztársaság is alakult a faluban. A vadászok közül többen a halak ivásakor

vadászpuskával lőtték a halakat. A víz szélén várták, hogy mikor pocsol majd a hal, és akkor 

odalőttek. 

A sekély vízben való halászat eszköze volt a tapogató. A tavaszi áradás után, amikor a víz 

kezdett visszahúzódni, vagy nyáron, amikor a Karcsa egy része annyira leapadt, hogy a hal 

mozgását is látni lehetett, ezzel a vesszőből font eszközzel fogták a halat. A tapogató alul 

szélesebb, felül keskenyebb köralakú oldalán ritkán vesszővel készített eszköz. Aki vele 

halászott, az a keskenyebb végével a kezében fogta és a vizet figyelve lassan lépehetett a 

vízben. Amikor meglátta a hal mozgását, akkor lecsapta a tapogatót a szélesebb végével a 

vízbe. A keskenyebb részén belenyult, megfogta a halat és kivette. Halásztak igy kosárral is, 

ha az már használt volt és ki lehetett venni a fenekét. 

Ugyancsak sekély vízben használták a kétközt is. Ez 2-2,5 méter hosszú, 1-1,5 méter 

széles háló volt. A két vége a háló szélességétől valamivel nagyobb rudhoz volt rögzítve. A 

kétközzel való halászathoz legalább három ember kellett, de leggyakrabban négy ember 

halászott vele. Két ember megfogta a háló két rúdját és lassan húzni kezdte vele a hálót a 

vizben. A másik kettő pedig megindult a vizben kétoldalt és zajt csapva riasztotta a halat a 

hálóba. Egy idő múlva felemelték a hálót és beleakadt a halat kivették belőle. 

Ennek a halászmódnak az volt a hátránya, hogy aki használni akarta, annak bele kellett 

menni a vízbe, ezért akkor használták, ha a víz annyira felmelegedett, hogy bele lehetett 

menni. 

Legelterjedtebb halászszerszám az emelő volt. Ezzel is a sekély vízben, de víz széléről 

lehetett halászni. Ez állt egy négyzetalakú hálóból, két egymásra merőlegesen álló félkörbe 

hajló rúdból, a kávából, és egy hosszabb tartórudból. A két kávára kifeszítették a hálót úgy, 

hogy a háló közepe kissé lazán álljon, hogy a hal ki ne tudjon menekülni belőle. Letették a 

hálót a vízbe és vártak egy kis ideig, majd a ruddal felemelték és a benne lévő halat kivették. 

Az éjszakai halászatnál ezt használták a leggyakrabban, mert nem ütött nagy zajt és nem 

kellett félni attól, hogy büntetés lesz a halászat vége. 

Külön kell szólnom a csikászásról, mivel az eddigi halászszerszámok még ma is 

megvannak, de a csikászás szerszámai már eltüntek a faluból, és csikot sem lehet már fogni

a lecsapolás óta. A csikot a vesszőből font csikkassal fogták. A csikkas szája széles volt, 

majd összeszükült, s teste megint kiszélesedett és gömbölyü volt. A testen, a másik végén is 

volt nyilás, olyan, hogy kézzel bele lehessen nyúlni. A testen lévő nyilást a kas lerakása előtt 

befedték, majd lerakták rendszerint este az iszapba. Reggel vették fel és a benne lévő csikot 

a test nyilásán vették ki. Fogták a csikot nagykosárral is. A sásas helyen a kosárt letették a 

vízbe a belsejével maguk felé fordítva, majd megtaposták a sásat a kosár körül. Azután 

felemelték a kosárt és a benne lévő csikot kiszedték. 

Falunkban régen nagyon szerették a csikot, mert ez a tárolható volt. Mindenkinek volt az 

udvarán csikverem, ahol a fogott csikokat tartották. Piacra is hordták innen. Legjobb piaca 

Kassa volt, ahova minden héten többen is szekérrel hordókban vitték a csikot. 

Napjainkban a Karcsa vizének halászati joga a tokaji halászszövetkezethez és a megyei 

Horgászszövetség tulajdonában van. Ez a tulajdon annyiból áll, hogy a halászszövetkezet 

évenként két alkalommal gyalommal halássza a vizet, a horgászok pedig soha sem mennek 

el innen hal nélkül. 

Sok kihasználatlan lehetőség van még itt. Kár, hogy a helyi termelőszövetkezet nem 

gondol ezeknek a lehetőségeknek a kihasználására. 

Régen a Karcsának nagy jelentősége volt a Bodrogköz népének megélhetésében. De 

számbajött kereskedelmi útvonalként is, amit bizonyít, hogy „ szabályozására, hogy tudniillik 

hajózni lehessen és sót szállitani rajta Rákóczi György nagy gondot forditott. 1646-ban 

velencei és belga mérnökökkel terveket készíttetett és hogy szabályozása nem is maradt a 

tervezésnél bizonyítja II. Rákóczi Ferencnek az a rendelkezése, mely szerint a Karcsa töltéseit 

/Tokaj alatt/ átvágatta és a fejedelemhez hűtlen Bodrogköziekre a Karcsai árjait ráeresztette.” 

/ Adalékok Zemplén vármegye történetéhez. 1898. 109. oldal./ 

Ma azonban ez a jelentősége csökkent és a szabályozás óta belvízelvezető szerepet kapott 

csak és tóvá, természetes vízzé vált. 

Adatközlők: 1. Vaskó Sándor 65 éves,

2. Nagy P. Géza 63 éves földművesek, 

karcsai lakosok. 

Kép a Varsáról, a Varsakaróról, a Káváról, a Varsaszányról, az Emelőhálóról és a 

Kétköziről

Dakos Zsuzsánna – Szabadka Erzsébet 

AMIG A KENDERBŐL VÁSZON LESZ 

Régen a falusi emberek életében a kender majdcsak olyan szerepet játszott, mint a 

kenyérnekvaló. Éppen ezért igen nagy jelentősége volt a termesztésének. Búzát minden 

földben lehetett vetni, de kendernek csak a legjobb földet hagyhatták meg, mert a jó termés 

biztosíthatta nemcsak az asszonyok, a fehírnép téli elfoglaltságát, hanem sokszor az egész 

család megélhetését is. 

A kendermag vetése igen fontos munka volt, ezért nem végezhette akárki. Általában 

a kendermag vetést csak férfi végezhette. A kendermagot a jól eldolgozott szántás tetejére 

szórtál el, majd elgereblyélték. Amikor a vető végzett a vetéssel, akkor azt a taskót / 

tarisznyát /, amelyben a magot kivitte jó magasra feldobta, hogy a kender majd olyan 

magasra nőjön. Nyáron, amikor elvirított a kender, akkor kinyütték, kihuzgálták a földből. 

Pár napig a földön kiterítve szárították, majd felkötötték kévékbe és keresztbe állították 

össze. Egy keresztbe 20 kéve kendert raktak úgy, hogy a hegyükkel egymásnak 

támasztották a kévéket. Így száradt itt a szántóföldön pár napig, amig sor nem került az 

eláztatására. 

Az áztatást úgy végezték, hogy a kenderkévéket a vízben fektetve egymásra rakták 

és hogy egymástól el ne szakadjanak a kévék, hát sáskötéllel az egészet átkötötték, majd a 

mellig érő vízben szalmát tettek a tetejére és erre addig rakták kapával a víz fenekéről az 

iszapot, míg a kender le nem sűllyedt a vízbe. Ismertetőjelként az iszap tetejére 

szalmacsóvát tettek, a hogy a vízben uszkáló állatokat távol tartsák tőle, gallyakat raktak a 

kendercsomó tetejére. Egy ilyen csomóba eláztatott kendert kútnak nevezték. A Karcsában 

ásó másfalusiak kenderét meglehetett ismerni, mert azok mindig két karó közé áztatták, 

illetve áztatás előtt két hosszabb karót levertek a vízbe és a két karó közé rakták be a 

kenderkévéket. 

Miután a kender 7-8 napig ázott a vízben, kiszedték, vagy ahogy itt nevezték ezt a 

munkát: kihányták a kendert. Amig ázott, addig egy-két alkalommal elmentek megnézni.

Aki megnézte, az mutatóba néhány szálat hazavitt, majd amikor a néhány szál otthon 

megszáradt, megvizsgálták, hogy lehet-e már kiszedni a kendert a vízből. 

A kenderhányás eléggé hosszadalmas munka volt, éppen ezért a tulajdonosnak 

segítségére mentek a szomszédok és a vízből ezeknek a segítségével történt meg a kender 

kihányása. A kihányás úgy történt, hogy a kút kenderről lehuzták az iszapot, majd a kendert 

a vízben kimosták, megtisztogatták a bugától, a virágtól kévénkint. Csak asszonyok 

végezték ezt a munkát, a férfiak legfeljebb a kimosott kender , illetve kihordását 

végezték el. A kimosott kendert kupba állították, hogy a víz csurogjon ki belőle. 

Amikor végeztek a kenderhányással, akkor szekérrel hazavitték. Otthon a napon 

szárították, majd mikor megszáradt, kezdetét vette a kender vágása, tilolása. Ez a munka 

rendszerint cséplés után került sorra, igy az asszonyok délutánonként nyugodtan 

végezhették otthon ezt a munkát. 

A kivágott kenderből kihulott a szár, csak a rostja maradt. A kihulott szárat 

cseppünek, a megmaradt rostot szösznek nevezték. A kendermunka két első eszköze a vágó 

és a tilló volt. A vágó a szárnak csak a nagyobb darabjait vitte ki a szöszből, ezért ki is 

kellett tillólulni a tillón. S ezt a munkát legalább kétszer végezték el. Egy kéve kenderből 

egy fej szösz volt. A szöszt 21 fejenként összerakták még pedig úgy, hogy 20 fej szösz 

került egymás mellé, a huszonegyedikkel pedig átkötötték azt. Ezt a csomó szöszt kitának 

nevezték. Az igy kivágott szöszt még egyszer tilolták. Ez a munka már rendszerint 

szeptemberben került sorra. A tilolás előtt kitették a napra, vagy ha nem volt napfényes idő, 

akkor kenyérsütés után a kemencében szárították a szöszt. A végleges kitilolás után 

következett a gerebenezés. A gerebenen meghúzták ilyenkor a szöszt. A gerebennek két 

fajtája volt, a sürőgereben és a ritkagereben. Először a ritka gerebenen húzták meg. A 

kender tetejéből levő, a gereben által kihuzott szöszt hegyiszösznek nevezték, amelyet 

pedig a tövéről huzott le a gereben, annak aprószösz volt a neve. Ami megmaradt a ritka 

gerebenen való meghúzás után, az volt a fejeszösz. Ezután még egyszer meghúzták a szöszt 

a sürőgerebenen. Amit ez a gereben lehuzott a fejeszöszből, az volt a szála.

A szösz meghúzása után következett a fonásra való előkészítés, a szösz ágyazása. 

Ezt úgy csinálták, hogy a szöszt kézzel sorbaszedték, majd henger alakúra csavarták. A 

hengernek a vége hegyesre ment ki. Ezt kötötték fel guzsalyra. Az aprószöszből és a 

hegyiszöszből font fonalat vastagnak nevezték. Mejeszöszből fonták a vékonyfonalat, míg 

a szálából minőségre a kettő között levő fonal lett, de annak nem volt neve. 

A fejeszösz gyakran olyan éles volt, hogy fonni csak nem lehetett, mert elvágta 

volna sodrás közben a fonó kezét. Éppen ezért ágyazás előtt megtörték. Ez úgy történt, 

hogy a szöszt egy sima deszkára tették és sulyokkal addig verték, amig meg nem puhult. 

A fonás rendszerint esti foglalkozás volt. Az idősebbek és a fiatalok is külön 

fonóházban fontak. Ez töltötte ki annak idején a fiatalok szórakozását, mert más 

szórakozási lehetőség abban az időben még nem volt a faluban. A fonás a régebbi időben 

csak egyféle guzsallyal, a gyalogguzsallyal történt. Később elterjedt a kerekesgyuzsaly is. 

A fonóházban csak a hét 5 napján fontak a lányok és az asszonyok. Szombaton a fonóházba 

csak a lányok mentek, de azok is csak varrtak ott, mert a fonás szombat este tilos volt. 

Péntek este mindenkinek le kellett fonni a szöszt a guzsalyról, mert azt tartották, hogy 

kolbász nő a szöszben annak, aki nem fonja le. Luca napkor szokás volt a lányoknak átfonni 

az éjszakát, amikor is világos reggelig fontak. 

A fonalat a fonóházban orsóra fonták. Az orsóra font fonalat azután otthon a 

motólára felmotólálták, hogy az orsókat ismét szabaddá tegyék. A motólára felrakott 

fonalat pászmákba osztották. Egy-egy pászma 150 szál volt, egy szál pedig négyszer 130- 

140 cm hosszu volt. Vastag fonálból négy pászma tett ki egy féldarabot, vékony fonálból 

pedig hat pászma. 

Amikor a szösz elfogyott, megfonták már mindet, sor került a fonalszapulásra. Ez 

tulajdonképpen fehérítés volt. A fonalra akácfahumuból és marószódából lúgot készítettek, 

s ebbe beáztatták a fonalat. Áztatás után a fonalat berakták a szapulóba, letakarták a 

hamvassal, erre akácfahamut tettek, majd forró lúggal öntözték addig, amig az citromsárga 

nem lett. A szapulás hosszadalmas munka volt, mert a lúggal való öntözést csak akkor 

lehetett végezni, ha az előző felöntése már lecsurgott. Rendszerint az éjszakába nyulott a

szapulás, mert addig szapulták a fonalat, amig az meg nem „ kőtt „, vagyis szép sárga nem 

lett. Férfiakat nem engedtek közel a szapulóhoz, hogy az hozzá ne dörzsölődjön, mert azt 

tartották, hogy akkor nem kel meg a fonál, fekete, illetve barna marad. Az pedig igen nagy 

szégyen arra a házra, ahol lány is van. Ha mégis véletlenül barnára maradt a fonál, akkor 

mindent elkövettek, hogy kifehérítsék. 

A szapulás után másnap reggel következett a fonalmosás. Ez ugyanúgy közös 

munka volt, mint a kenderhányás. Ha még jég volt a Karcsán, akkor korán reggel a férfiak 

a családból elmentek veket /léket/ vágni. Az előre elkészített mosóveket azután az 

asszonyok foglalták el, amikor elvitték a fonalat. Ha már nem volt jég, akkor gátat építettek 

a mosáshoz kukoricaszárból. A mosás idejére a családból egy asszony otthon maradt, hogy 

a mosónak ebédet készítsen és forróvizet küldjön. Ezt a forróvizet kézviznek nevezték. 

Ebbe dugták a kezüket kint a mosóasszonyok, ha az nagyon fázott mosás közben. Az 

asszonyok akármilyen hideg volt, nem mutatták, hogy fáznak, még a mondás is igy szólt: 

„ Asszonytól, lánytól hét singnyire jár a hideg. „ 

A kimosott fonalat férfiak vitték haza. Ha az szépen meg volt kelve, vagyis szép 

sárga volt, akkor egy féldarabot a vállukra is kitettek, hogy lássa mindenki, milyen szép a 

fonaluk. Voltak akik a hosszabb utat választották, amikor mentek hazafelé, hogy többen 

lássák. 

Ezután a fonál szárítása következett. Először kint a szabadban szárították, hogy a 

víz csurogjon ki belőle, majd mikor megszikkadt, akkor a szobában a tűzhely fölött. 

Amikor már jól megszáradt, kezdetét vette a tekergető bakon a tekergetés. Ez nem volt 

más, mint a gombolyítás. Egy féldarabot két gombolyégba / gombolyagba / tekergettek. A 

vastag fonálból két pászma került egy gombolyagba, a vékonyból pedig három. 

A tekergetés befejezése után megvetették a fonalat, vagyis előkészítették a 

szövőszékben való munkára. Ez egy erre a célra szerkesztett eszközzel, a vetővel történt. 

Ezt a munkát nem tudta végezni mindenki, vetője sem volt mindenkinek, ezért a munkáért 

fizetni kellett annak, aki a fonal megvetését elvégezte. A vetés előtt a legombolyított fonalat 

megfelezték. Az egyik felét, amelyet vetettek, fennjárónak nevezték. Ez került majd vetés

után az eszvátára / szövőszékre /. A másik fele a béli volt, ezt bélelték be szövés közben a 

fennjáró fonálba. 

A vetőre egyszerre hat szállal vitték fel a fonalat a lyukasfa segitségével. A vető 4x1 

ölnyi körben forgatható állvány volt. Ahány jegyet akartak vetni, annyiszor forgatták körül 

oda-vissza a vetőt. Az indulás mindig az alsó tincsfától kezdődött és eljutott a felső 

tincsfáig. Innen megfordították a fonalat és úgy vezették vissza az alsó tincsfáig. Egy ilyen 

oda-vissza forgatás, amely 6 szállal ment, volt a tevés. 5 x 12 szál tett ki itt egy pászmát, 

és négy vetőköz egy jegyet. A pászma a készítendő vászon szélességét jelölte, a jegy pedig 

a hosszát. Egy jegyből ugyanis körülbelül 4 méter vásznat lehetett szőni. 

Miután megvették a fonalat, sor került az eszvátára való felhúzásra. Ezt sem 

végezhette mindenki. Volt azonban minden falurészben néhány olyan asszony, aki ehhez 

értett és ha szóltak neki, szívesen felhúzta a fonalat. A fonal felhúzásához a felhúzó 

asszonyon kívül legalább három személy kellett. Egy, aki eresztette a felhuzandó fonalat 

és eszváta mögött a földön ülve, és kettő, aki a návéra /fonaltartó hengerre/ tekerte a fonalat, 

míg a fonalfelhúzó asszony a maga eszközével, a brankával irányította a fonalat, hogy 

egyenletesen tekeredjen fel a brankával irányítva a návéra. A branka fogazott, fából készült 

eszköz volt, melynek a tetejét le lehetett emelni. A fonal felhúzásakor a fonalat e közé a 

fogak közé egyenletesen berakták, majd a tetejét ráhelyezve ezzel irányították a fonalat a 

návéra, hogy a fonal egyenletesen tekeredjen és elég feszesen legyen. 

Amikor megtörtént a fonal felhuzása, akkor feltették az eszvátára a nyüstöt, mely 

két kis csigaszerü alkotmányon függött / két nyüst egymás mellé kötve /. Ennek a 

csigaszerü alkotmánynak sikkattyú volt a neve. A felhúzás után a fonalat befogadosták a 

nyüstbe, majd a bordába és kezdődhetett a szövés. A két nyüst alsó pálcájához volt 

hozzákötve a nyomdokó. Amikor szőni kezdtek, az egyik nyomdokót lábbal lenyomták, 

ezáltal a nyüst egyike felszaladt a sikkattyú segítségével, a másik nyüst pedig lement. Ez 

nyitotta a fonalat. A szövő ezzel egyidőben hátranyomta félkézzel a bordahajat a bordával 

és a vetélőt átdobta az egyik oldalról a másik oldalra a fonalban keletkezett nyiláson. A 

vetélő a benne levő „csűről” letekeredő fonalat húzta maga után, melyet azután a

ordahajnak a szövő felé rántásával odapréseltek a többi fonalhoz. Itt került sor a bélibe 

hagyott fonalra. Ezt a fonalat a csüllő segítségével nádcsövekre feltekerték, mégpedig 

annyit, tekekertek belőle a csőre, hogy a vetélőbe beleférjen, hogy a vetélőben egy vékony 

fán, a birkefán, vagy bélkefán a cső forogni tudjon, hogy könnyen tekeredjen le róla a fonal. 

Hogy szövés közben a fonál ne szöszölődjék, kukorica lisztből kenőcsöt főzte és 

ezzel kenték meg a fonalat. 

A szövés befejezése után a megmaradt fonalat levágják a vászonról, amikor leszedik 

az eszvitáról a vásznat. ezt a fonalat verézneknek nevezik. Ebből készítik a gatyamadzagot, 

vagy szőlőkötözésre használják fel. 

A fonál leszedése, a szövés befejezése után a leszedett vásznat újra szapulják, 

kimossák. A vászonmosás is közös munka, itt is segítenek a rokonok, szomszédok. 

Amikor a vászon megszáradt, akkor mángorolják, vagy ahogy itt nevezték, 

sikárolják és türetbe tekerték fel, majd igy tették el. A sima vásznat lepedők, ponyvák, 

zsákok, konyharuhák, törülközők készítésére használták. A kendőket már az eszvátán ugy 

készítették, hogy csak szét kellett vágni, beszegni és készen is volt a kendő. Ezeket csikkal 

együtt szőtték úgy, hogy csikszedő tüvel színes fonálból csíkot szedtek bele. Régebben 

fehérneműt is készítettek vászonból, sőt a szegényebbek kékre festve a vásznat még 

felsőruháikat is ebből készítették. 

Ünnepi asztalterítőnek, abrosznak, lakodalmi kendőnek és komakendőnek nem 

vásznat szőttek, hanem fehér pamutot vásároltak és azt szőtték meg. Az asztalterítőkbe, 

komakendőkbe a rózsákat szőtték és ugynevezett felszedett csikkal készítették. Ez azonban 

igen hosszadalmas és aprólékos munka volt, nem is értett mindenki hozzá, ezért csak ritkán 

készítettek ilyen munkát. Ehelyett inkább varrták, hímezték a rózsákat. 

A vászon tartós anyag és ezért sok ideig lehet használni, mert nem szakad el hamar. 

Ma azonban már a vásznat ruházkodásra nem használják, de konyharuhát, zsákokat, 

lepedőket még ma is készítenek belőle.

Falunk lakóinak élete olyan mértékben megváltozott, hogy most már ritka az olyan 

család, ahol fonnak, szőnek. Ennek azonban az is oka, hogy nincs a kender számára hely. 

Nem kell hosszú idő annak, hogy a fonással együtt – mivel a mai tizenévesek már nem 

tudnak fonni, szőni, de még a huszonévesek sem – az eszközök nevét is elfelejtsék, és 

nyelvünk szegényebb lesz jónéhány szóval, a kendermunka eltűnésével. 

Adatközlők: Dakos Albertné 65 éves, 

Vajda Józsefné 65 éves, 

Dakos Lászlóné 39 éves tsz. tagok, 

karcsai lakosok.

DAKOS ZSUZSÁNNA 

FALUSI ÉPÍTKEZÉS 

A falusi ember életében a házépítés igen nagy gond és igen nagy elhatározás volt. 

Hogy mégis eljutott erre az elhatározásra, abban igen nagy szerepe volt annak, hogy élni 

kellett, valahol meg kellett húzódni, ha már családos volt. Maga nem is lett volna képes 

arra, hogy házakat építsen, de nem is maradt magára, mert régen ilyen alkalommal melléállt 

úgyszólván az egész falu és segítette, hogy minél hamarabb tető alá kerüljön a hajlék, a 

ház. 

Az 1800-as évek végéig nem sokból állt egy házat felépíteni, mert ekkor még 

paticsházakat építettek. Ennek a háznak nem volt alapja. Építésekor kijelölték a háznak a 

helyét, majd a sarkokra erősebb faoszlopokat vertek a földbe. Az oszlopoktól egy-másfél 

méter távolságra szintén faoszlopok kerültek. Ahol az ajtónak a helye volt, oda ugyancsak 

oszlop került mind a két oldalra, de ezek az oszlopok kifaragott fák voltak. Ezután az 

oszlopok közeit befonták füzfavesszővel, majd hozzáértő emberek rátették a tetőt. Amikor 

elkészítették igy a házat, akkor a fűzfavesszőből font falat kívül-belül sárral bevakolták és 

amikor az megszáradt, fehérre meszelték. A háznak a tetejét náddal fedték be. A ház 

közepén futott végig a mestergerenda, ez tartotta a többi gerendát és az egész tetőt. Ezután 

a házat lepadlásolták, a gerendákat deszkával lefedték és felülről letapasztották. Az ablakok 

helyére betették az előre beüvegezett kereteket. Ezek igen kicsinyek 50 x 60 cm-es keretek 

voltak és nem lehetett kinyitni. Az ajtó is alacsony volt. Fakilinccsel szerelték fel. 

Szélessége 80-90 cm, magassága 150-170 cm volt. A lakásból a füst a szabadkéményen 

keresztül távozott. A szabadkéményt, illetve annak vázát szintén fűzfavesszőből fonták és 

azt is sárral tapasztották be. A házak rendszerint 4 helyiségből álltak. Volt itt egy elsőház, 

egy pitvar, egy kamra és az istálló, vagy ahogy átt nevezték, az ól. Az elsőház fűtésére a 

búboskemence vagy kabola szolgált. Ez egy köralakú, fent csúcsban végződő kemence 

volt. Körül rajta szélesebb, ülésre alkalmas párkány volt, amely a belső oldalon egészen a 

falig húzódott. Ez volt a sut, ahol a gyerekek és az öregek tartózkodtak télen. Füstelvezető 

nyilása a pitvarban volt, innen lehetett fűteni is, bár nem mindegyiket fűtötték kivülről.

A főzést a pitvarban végezték. Itt építették meg a kemencét, amelynek a teteje lapos 

volt, és a lapos tetején vaslábon szabadtűznél főztek. Télen a kabola szájában főztek.

A házat 6-6,5 méter hosszu gerendára építették. Ebből 5 méter volt a ház belvilága, a többi 

a tornác, vagy házalja volt. A ház méretei: 

Hosszúsága: 15 – 18 m. 

Szélessége: 4,5 – 5 m. 

Magassága: 2,3 – 2,5 m. 

A helyiségek méretei: 

1. Elsőház: Hosszúsága: 5 m. 

Szélessége: 5 m. 

2. Pitvar: Hosszúsága: 3 m. 


3. Kamra: Hosszúsága: 4 m. 


4. Istálló: Hosszúsága: 6 m. 


A paticsházakat ebben az időben szükségből építették, mert majd minden évben 

árvíz volt ezen a vidéken. Az árvíz nem döntötte össze a paticsaházakat, hanem csak 

lemosta a vakolatot és amikor az árvíz elvonult, akkor csak vakolni kellett a házat és már 

bele is lehetett költözni újra. Emlegetnek olyan árvizes időszakot is, amikor a házban 

lehetett halászni, halat fogni. Ebből az időszakból egy mondás van: „ Örök, mint a Béresné 

kemencéjében a béke.” Ez a mondás onnan származik, hogy ilyen árvizes időben a Béresné 

házát is elöntötte a víz. A kemencébe a békák brekegtek és a tulajdonos a brekegésből ezt 

a szót értette, hogy örök. Ezen annyira feldühödött, hogy a kemencéjét összedöntötte. 

Érdekes volt itt a régi időben a házak építési, illetve elhelyezési módja is. Az elsőház 

nem az utcára, hanem a kertre nézett. Az utcára az istálló ajtaja nyilott. Az elmondás szerint 

azért építették igy, mert félteni kellett az állatokat. Jobban biztonságban voltak az állatok, 

nem kellett félni annyira az ellopásától, mintha a kertre nézett volna az istálló ajtaja. Az

utcán ugyanis éjjel az éjjeliőr, a vártás vigyázott, meg a legények is rendszerint kint aludtak 

a házak előtt tavasztól őszig. 

Az 1800-as évek végétől a paticsházak építése kezd elmaradni, és helyette kőalapra 

vályogból építenek házat. Az ilyen építési módnak az elterjedését az tette lehetővé, hogy a 

Karcsát körülvevő mocsarat lecsapolták, és lehetséges lett a szomszédos Kiskövesd község 

kőbányájából a kő szállítása, hiszen ez a község csak 3-4 kilométer távolságra volt a falutól. 

A házépítéshez megvásárolt követ rendszerint egy vasárnap délelőtt leszállították annak, 

aki építkezni akart. Az építkező ugyanis amikor megvásárolta a követ a kőbányában, szólt 

a faluban fogattal rendelkező embereknek. Azok szívesen segítettek, mert hiszen ez a 

faluban általános volt, és amikor mások építettek, akkor is ment mindenki. A házhoz a 

vályogot cigányok készítették. A gazda megegyezett egy cigánycsaláddal. A cigánycsalád 

vállalta, hogy kivet annyi ezer vályogot, amennyire a gazdának szüksége volt. Általában 

folyóméterenként ezer vályogot számoltak egy lakásépítéséhez. Rendszert élelmet is kellett 

adni a vályogvetésért, és biztosítani kellett a vályoghoz a töreket, a polyvát. A vályog 

hazaszállítása is segítséggel történt. 

A házhoz a faanyagot a Hegyközben szerezték be kezdetben, majd később a 

fakereskedőknél, a deszkászsidónál vásárolták. 

Amikor az anyag már megvolt, sor kerülhetett az építkezésre. Az építkezésnél csak 

a mesterek voltak fizetett emberek, míg a segédmunkások a rokonság, a szomszédok, a 

jóemberek közül kerültek ki. 

Falunkban a régi parasztházak hosszúak és alacsonyak voltak. Építéskor először a 

fundamentomot ásták ki, amely körülbelül 60 cm mély volt. A fundamentom kiásása után 

letették az első követ a sarokra. A mester a kalapácsát ezután a gazda kezébe adta, hogy a 

sarokkőre üssön rá vele. Ahányat ütött a gazda a kőre, annyi liter pálinkát kellett neki 

fizetni. 

Amikor a követ berakták a fundamentomba, következett a fal felrakása vályogból. 

A falat a ház elején és végén hosszu vassal biztosították, hogy ki ne dőljön. Ezt a vasat 

ankervasnak nevezték. A fal felrakása után a kőmüvesek bokrétát tűztek a sarokra. Ahány

mester dolgozott a ház építésénél, a gazdasszonynak annyi hosszúkendőt kellett a bokrétára 

felkötni. A kőművesek után az ácsok feltették a házra a tetőt. az ácsok is kitűzték a bokrétát, 

amikor felállították a szarufákat, és nekik is kendőt kellett adni. 

A tető elkészülte után a házat náddal fedték be. Ennek is volt mestere abban az 

időben. Ezután jött az ajtók és ablakok felszerelése. Az ajtókat, ablakokat ezekre a házakra 

már asztalos készítette. Amikor a ház megszállot, hozzáfogtak a vakolásához, simításhoz. 

Majd a száradás után bemeszelték a falat fehérre. ezzel készen volt a ház, de még nem 

költöztek bele. Vagy egy macskát beletettek, hogy az háljon meg benne, vagy ha valaki 

szállást kért, hát annak megengedték, hogy benne aludjon, mert azt tartották, hogy aki 

először alszik az új házban, az fog először meghalni. 

A falu nádfedeles régi házai ma már eltűntek. Jelenleg két nádfedeles ház van még 

a faluban. Pedig hatvan évvel ezelőtt még minden ház nádfedeles volt itt. 1908-ban épült 

fel az első cseréppel fedett ház, a mai Bajcsy Zsilinszky utcában. 

Ma pedig már a vályogból való építkezés is elmarad, mert egyre többen építenek 

házat a faluban téglából és betonblokkból. 

Adatközlők: 

Dakos Albertné 65 éves, 

Dakos Lászlóné 39 éves karcsai lakosok.

1 

1. Elsőház 

a. Kabola 

b. Sut 

2. Pitvar 

a. Kemence 

2 

a 

a 

b 

3. Kamora 

3 

4. Istálló 

4

DAKOS ETALKA – TÓTH MARGIT

HÁZBERENDEZÉS RÉGEN 

A házak a faluban régen többnyire egyformán voltak berendezve. A célszerűség volt 

a fontos, ezért csak olyan bútorok, berendezési tárgyak kerültek a lakásba, amelyeket 

használtak. Az első házban mindjárt az ablaknál helyezték el a karosládát. Ez kettős célt 

szolgált. A felső ünneplő ruhát ebben tartották, de ezenkívül ebben tartották az évről-évre 

szőtt vásznat is, amig az feldolgozásra nem került. Azonkivül a pénznek is itt volt a helye, 

mert ezt csukni is lehetett. A ruhatároláson kivül pedig a legfontosabb ülőalkalmatosság 

volt a lakásban. 

A karosláda előtt volt az asztal. Ennek a teteje elhúzható volt. Az asztal fiókjában 

tartották az evőeszközöket, a kisebb szerszámokat. Az asztal alatt egy deszka volt vagy a 

földre téve, vagy asztal lábára felszerelve. Erre helyezték az ivóvizes vedret vagy a korsót. 

A ház balsarkában elől volt egy ágy. Ha többen voltak a családban, akkor készítettek 

dikót, amelynek a négy lábára kereket szereltek és ezt a dikót nappal betoltál az ágy alá, s 

csak este, lefekvéskor húzták ki onnan. 

Az ágy végében helyzeték el a nagyládát. Ez is a ruhaneműk tirolására szolgált. A 

nagyláda felett rendszerint volt egy falbaépített szekrényke, amelyet itt filkének neveztek. 

Ennek két-három polca volt. A kenyeret, és é főzéshez szükséges dolgokat tartották benne.. 

A nagyláda után azon az oldalon újra egy ágyat találunk. Az első ágy mellé tették a 

karosszéket, amelynek itt karszék volt a neve. Ebből a butordarabból 2-4 darab volt a 

lakásban. 

Az elsőház jobboldali sarkában találjuk a komótot. Ez 120-130 cm magas, 3-4 

fiókos szekrény volt. Ebben az asszonyok ruháit, vagy a háznál lévő lány staférungját 

tartották, de ide kerültek a javításra váró fehérneműk is. A tetejére poharakat, tányérokat 

raktak, de ennek a tetején tartották a háznál lévő könyveket, az öregebbek szemüvegét is. 

A komót után a fal mellett a módosabb helyeken volt a karoslóka /lóca/. 

A ház falán voltak a tányérok. Ezeket csak akkor használták, ha nagyobb esemény 

történt a család életében. Lakodalom, keresztelő, esetleg cséplés esetén, amikor sok

tányérra volt szükség. Egyébként csak disznek volt felaggatva a falra. Nem hiányozhatott 

a falról a nagy fali tükör sem. Az 1920-as években lényegesen változott az elsőház 

berendezése. Kikerült a nagyláda, a komót és a karoslóca is a ház berendezéséből, és 

helyette a sifony / szekrény / került a ház két sarkába. Amikor pedig a kabola is kikerült a 

házból, csikómasinát /tüzhelyet/ tettek a helyére és a dikó az elsőház hátsó sarkába került. 

A pitvar berendezése már egyszerűbb volt, inkább a célszerűséget szolgálta. Igaz, a 

pitvar nagyrészét elfoglalt a kemence, és a kemence tetején levő szabadtűzhely. Később – 

a századforduló táján – a szabadtűzhelyet nem használták, hanem a kemencét falmasinával 

együtt építették. A falmasina tetejére masinalapot tettek, ezzel megszünt a szabadtűzhelyes 

főzés. A pitvar falára volt felakasztva a kenyérsütéshez használatos fatál és a gyékényből 

font szakajtó, a pataki tálak sora. A tepsiket is itt tartották a falra aggatva. A pitvar egyik 

sarkában tartották a zurbollót és 2-3 darab kisszéket. A tüzelőt a kemence mellett tartották. 

A lakás harmadik része a kamora volt. Ennek legfontosabb berendezési tárgya a 

hombár, amelyben a terményt tartották. Itt volt a káposztáshordónak és a lisztesládának is 

a helye. A kamora gerendáiba szögeket vertek és erre akasztották fel a szennyesruhát, az 

üres zsákokat, hogy az egér kárt ne tegyen benne. 

Amig nádfedeles házak voltak, addig a sertésvágás után csak azokon a helyeken 

tartották a kamorában a megfüstölt hust, szalonnát, ahol nagy kamora volt, vagyis a 

módosabb helyeken. Egyébként ezeknek a helye a padlás volt. Később amikor cseréptető 

került a házra, akkor a húsfélés a kamrába kerültek, mert nyáron a meleg miatt nem lehetett 

többé a padláson tartani ezeket az élelmiszereket. 

A tejesedények kiszorultak a házból az udvarra. A tejescsuprokat az udvaron lévő 

ágasfán, vagy a kerítés oszlopain tartották. 

A régi időben tisztaszoba a faluban nem volt. Csak egy lakószoba volt minden 

házban. Ma már lényegesen megváltozott mind a ház beosztása mind pedig a berendezése. 

Egyre közelebb kerül a falusi lakásberendezés a városi lakáséhoz. A régi bútorok pedig a 

padlásra kerülnek, vagy eltüzelik őket.

xxxxxxxxxxxxxxxxxxxxxxxxxxxxx 

Adatközlők: 

Dakos János 75 éves 

Dakos Jánosné 72 éves földmüvesek, 

karcsai lakosok. 

xxxxxxxxxxxxxxxxxxxxxxxxxxxxxxxxxxxxxxx

Nagy Éva 

A FALUSI KONYHA 

A konyha berendezése a tüzelőhöz alkalmazkodott. A lakosoknak nem volt szabad az 

erdőből fát hordani, mert az uradalmi birtokhoz tartozott. Így hát tüzelni csak azzal tudtak, 

ami a termelvényükből kikerült. 

Fő tüzelő a szalma volt. Emellett felhasználták a jószág elől kikerült kukoricagóré 

szálát is megszárítva, sőt előfordult az is, hogy a burgonya indáját megszárították s 

eltüzelték. Tavasszal a földekről összeszedték a kukorica csatkáját tüzelőnek. 

A konyha szabadkéményes volt, a kemence beépített. Vaslábon főztek a tetején. A 

kemence körül kocikot /padkát/ raktak, ez volt az ülőhely, így melegedtek a kemence körül. 

A kemence mellett még sut is volt. Ezen aludtak a gyerekek. Ezért maradt fenn az a mondás 

arról, akinek nem akaródzott dolgozni, hogy „ a sutról a kocikba jár ”. Más mondás is 

kapcsolódik ide: „ Ha menyasszonnyá lettél, bujj a sutra, ott legyél. fonjál ötven, hatvan 

darabot, úgy lesz neked gatyamadzagod. „ 

Később a vaslábon való főzést felváltotta a falimasina. Vályogból rakták, ebben is 

szalmával, góréval tüzeltek. Ha a háziasszony főzött, gyerek vagy öreg tüzelt. Téli estéken 

a férfiak ültek a masina elé és ők tüzeltek. Az asszonyok a tűz lángjánál fontak. Mécsest is 

ritkán használtak. 

A konyha falába volt beépítve a fülke, ami a szekrényt helyettesítette. Az ajtaja 

szépen kimintázott festéssel volt diszitve. Ebben tartották a tejet, vajat, a megvágott 

kenyeret. 

A vajat meghatározott napokon készítették, zúrbolták. Erre a célra fazúrbollót 

használtak. A szombati zúrbolás hagyományos volt, mert erre a napra esett a kenyérsütés, 

majd vasárnap a túrós galuskához friss túró volt biztosítva. A meleg friss kenyeret friss 

vajjal és lehütött iróval ették. A vaj a főzéshez fő zsiradék volt, mert sertést nem vágtak 

csak a gazdagabb emberek. A szegényebbek igyekeztek a hízósertés eladásából valamit 

szerezni, azért vontál el maguktól.

A telázsi polcos részeiben tartották az edényeket. Csiktökből készitették a sótartót, 

tojástartót. Csiktök tetejét használták még a zúrbolló siskájának, hogy a tejfel ki ne 

verődjen. 

A tálas falra volt akasztva. Ebbe rakták a tányérokat. A kanálos is fából készült, festett 

rózsákkal volt kidíszítve. A kanalakat is kivágott részekbe akasztották. 

Asztal csak a maguk által készített kecskelábasztal volt. A székeket maguk a férfiak 

faragták fából, de ez csak alacsony kisszék volt. A kisszéket tengeri morzsolásra is 

felhasználták. Vaslemezből –a kisszék szélességének megfelelően – fogasos morzsolót 

készitettek, igy morzsolták esténként a kukoricát, ha nagyobb mennyiségre volt szükségük. 

A vizet a lakószobában deszkán a földön az asztal alatt tartották. 

A kenyérsütésre használt fatálakat szép sorjában a falra felakasztva a kemence előtti 

falon tartották. 

A kamra berendezéséhez tartozott a hombár / deszkából /, melyben terményt 

tartottak. A lisztet, sőt még a vetőgabonát is zsákokban vagy hordóban tartották. 

A családban elmaradhatatlan volt a káposzta taposása, illetve besavanyítása. A 

káposztáshordó szintén a kamrában volt. A kamrában tartották még az eszvátát 

/szövőszéket/, bordákat, a szövéshez szükséges nyüstöt. Akinek lova volt, a lószerszámot 

is a kamrában tartotta. A szögre volt felakasztva a hám, a csengő, amit télen a 

szánkóhasználatkor, lakodalomkor vettek igénybe. 

A gerendába vert faakasztókon, gágón tartották a levágott sertés szalonnáját, húsát. 

A sütőteknőt, kenyérsütőlapátot, szénvonót, piszakfát is a kamrában tartották. A kamrában 

volt még a kabola, amit vesszőből fontak és kivülről sárral betapasztottak. Ebben volt a 

kenyér. A kenyértartó kabola az Alvégen volt használatos, a Felvégen a kenyeret a 

mestergerendán tarották; az Alvégen a zsellérek, a földnélküliek, szegényebb emberek, a 

Felvégen a gazdagabb, földdel bíró emberek laktak. / A templom körüli részen volt a 

Felvég. / 

E d é n y e k

A főzőedények első változata a cserépedény volt, amit nagy ponyvás szekereken 

árultak. Sárospatakról, Telkibányáról, Hollóházáról, Gömörből hoztak árulni. Leginkább 

terményért árusították. Az edények ára a megvett edény egyszeri vagy kétszeri megtöltése 

volt terménnyel. Az edényárus szekerek, ha bejöttek a faluba, a templomdombon álltak 

meg, ott végezték az árusítást. 

Nagy cserépfazekakban főztek a már említett vaslábon. Ha több fazékkal akartak 

főzni, például lakodalomra, keresztelőre, cséplésre vagy sátoros ünnepre, 

szakácsasszonyokat hivtak. Azok voltak a felkapott szakácsasszonyok, akiknek több tála, 

cserépfazékja volt. Minden lakodalmas házhoz vitték magukkal. A főzést ugy oldották 

meg, hogy vaslábon félig megfőzték az ételt és a vasláb köré kapart parázstüzre rakták a 

fazekakat és ott főtt tovább. 

A lakodalomban a tálalás úgy történt, hogy 4 fő elé tettek egy nagy cseréptál ételt, 

s abból közösen ettek. A családon belül is a felnőttek egy közös cseréptálból ettek, a 

gyerekek egy kisebb cseréptálból a földön ettek. Dédnagymamám mesélte, hogy az ő 

gyermekkorában olyan rafináltak voltak a gyerekek, hogy ha jó étel volt, a nagyobb testvére 

beleköpött a tálba, és a kisebbek sírva hagyták ott az ételt. 

A tejet is cserépcsuprokban tartották. A tejescsuprok is különböző nagyságúak 

voltak. A csuportartót fából készítették, a konyha előtt állt, többféle formában. A 

csuportartót fából készítették, a konyha előtt állt, többféle formában. A cserépszílkében 

tejfelt, zsírt tartottak, és a határba is az ételt cserépszílkében hordták. 

Ha a cseréptál elhasadt, félretették, s ha jöttek a Tátrából a drótostótok, 

drótszemekkel összefűzték és így tovább is használható volt. 

A vizet is cserépkorsóban tartották, abból ittak otthon, és a határba is. A korsónak a 

fülén volt egy lyuk, a csesi és ezen szívták ki a vizet. A vizhordást a lányok végezték. A 

Karcsa tóból hozták a vizet a hajnali órákban. Aki később ment, azt lustának nevezték. Két 

korsót hosszú vászontörülközővel összekötöttek és a vállukra véve vitték. A korai 

vizhordásnak karácsony éjszakáján volt jelentősége. A lányok azon versenyeztek, hogy ki

hozza el elsőnek az aranyosvizet. Ha többen érkeztek elsőnek, akkor még hajba is kaptak 

azon, hogy ki merítsen elsőnek az aranyosvízből. 

A kenyérsütéshez nyárfából készült teknőt és fatálakat használtak, amit a fafaragó 

teknős cigányok faragtak. Ezt rendszerint a gazdák fájából felében faragták ki. A tekenős 

cigányok a fele részt a hátukon hordva faluról-falura árulták ennivalóért, lisztért, 

burgonyáért, babért. ezek a cigányok készítették még az evéshez és a főzéshez szükséges 

fakanalakat. A fakanalak különböző nagyságúak voltak. 

Az öntöttvasedények elterjedése csak az első világháború után észlelhető a faluban. 

Ekkor jött használatba a vaskanál is. 

Ebben az időben kezd elterjedni a porcelántányér is. Főleg a Hollóházán, 

Telkibányán készült festett, szép, rózsás porcelántányérok, amelyet azonban kiméltek és a 

falra felakasztva dísznek vásároltak. Ezekből a tányérokból még ma is lehet találni a 

községben. Ezeket a tányérokat a szobában a falra akasztva tartották, míg a pitvarban a 

pataki tálakat akasztották a falra. Ezeket a feketemázas, fehérvirágos nagy pataki 

cseréptálakat is lehetett látni a faluban. 

Vásárolta a lakosság és használta a Hollóházán készült rózsás findzsákat, amit a 

komóton szép sorjában lerakva tartottak. 

Adatközlők: 

Dakos Andrásné 63 éves, 

Dakos András 68 éves, 

Sz. Nagy Józsefné 67 éves karcsai lakosok.

NAGY ÉVA 

KENYÉRSÜTÉS ÉS DISZNÓVÁGÁS 

A népi táplálkozás két igen fontos alkotóelemével, a kenyérsütéssel és a 

disznóvágással külön kell foglalkoznunk azok fontossága miatt. Éppen ezért az 

alábbiakban ezt akarom bemutatni úgy, ahogy az falunkban végbement. 

Kenyérsütés 

A kenyérsütést a liszt előkészítése előzte meg. Amikor még paraszton őröltek, többszörös 

szitálással választották el egymástól a nagyobbszemű lisztet. A lisztek ugyanis különböző 

minőségűek voltak attól függően, hogy melyik malomban őrölték. A szerdahelyi malom 

jobb lisztet adott, mint a ricsei, de ha még jobbat akartak őrölni, Sárospatakra, 

Vámosújfaluba is elmentek. a malomban mindenki az általa vitt búzát, rozsot őrölte. A 

búzából háromféle lisztet adtak: első, második és harmadik /vörös/ lisztet és korpát. 

A háziasszony a malomból hazahozott lisztet a sütőteknőben megszitálta. Télen már 

előző nap délután bevitték a szobába, hogy a liszt átmelegedjen. Általában hat-hét kenyeret 

sütöttek egy családban. Az előző kenyérsütésből meghagyott kovászt a zsojtárnak nevezett 

edényben langyos vizben elmosták. Élesztővel vagy ha ez nem volt, akkor komlóval 

kovászoltak be. Általában ezt minden családban este végezték, hogy másnap hamarabb 

végezzenek a kenyérsütéssel. A teknő egyik végébe tették a lisztet, a másik végében a 

bekovászolás történt. Az elkészített kovászra kovászfát tettek, majd abrosszal letakarták. 

Reggel korán az egész család felkelt, mindenki a kenyérsütés körül mozgott. Vizet 

melegítettek, sót adtak, burgonyát főztek, előkészítették a fatálakat, jól meglisztezték, hogy 

a beleszakított tészta bele ne ragadjon. A megfőzött burgonyát burgonyatörővel megtörték, 

és úgy tették a tésztához, ami pótolta a lisztet és puhította a kenyeret. 

A háziasszony a fűtéssel egyidőben fog hozzá a dagasztáshoz. A fűtéshez szükséges 

szalmát, gallyat a gyerekek hordták, a fűtés öregebb, tapasztaltabb nagymama munkája 

volt. Előkészítette a szévanót, piszkafát, kenyérsütő-lapátot.

A tapasztalat szerint akkor volt jobb a kenyér, ha minél több ideig dagasztották. A 

dagasztást akkor fejezte be a háziasszony, ha a tészta elvált a kezétől. Kidagasztás után a 

szakítás következett. A teknő végében kiformázta szép kerekre, utána lisztezett fatálba 

rakta. Ezután a leterített ágyra rakták kelni. Abrosszal letakarták, majd még arra dunnát 

tettek. 

A kemence befűtést akkor mondták jónak, amikor az alja szikrázott, ha szévanóval 

kaparták egyik oldalra a hamut. Ekkor már a kemence belseje kész volt a kenyér berakására. 

A megkelt kenyeret a család tagjai kihordták és a nagymama rakta be a kemencébe, miután 

a lapátraborítás után a kenyértésztát vizzel megmosták. 

A kenyér behányása után a kemence száját becsinálták, a kemenceajtót bezárták, 

hogy a forró meleg jó magasra hozza fel a kenyeret. 

Katolikus családban szokás volt keresztet vetni a berakás után, hogy meg ne égjen 

a kenyér. 

Még a kenyér berakása előtt szokás volt a lapáti lángos sütése. A kemence fenekét 

kitisztították, a kenyértésztából a kenyérsütő lapátra nyújtották ki a tésztát és úgy sütötték 

meg. Perceken belül megsült. Kettőt-hármat is sütöttek a családnak. Amikor kisült forrón, 

tejfellel megkenve, jól megsózva, melegen ették. A vakaró sütése is elmaradhatatlan volt 

minden kenyérsütéskor. A sütőteknőről összekaparták a rá ragadt tésztát, ehhez lisztet, 

szódabikarbónát, olajat, cukrot tettek és tejjel jó keményre összegyúrták. A nagyságát a 

gyerekek száma határozta meg, mert minden gyereknek sütöttek egyet. Szokás volt 

madáralakura is csinálni. 

A kenyeret másfél vagy két óráig tartották a kemencében. Amikor kiszedték, 

tollseprővel jól leseperték róla a papért. Lócára rakták kihülésig, onnan a kabolába vagy a 

mestergerendára illetve a fülkébe tették. 

A kenyér megbecsülésére az öregek tanították a gyerekeket. Ha egy darab leesett, 

felvették, megcsókolták, megfujták, mert azt nem lehet eldobni, hiszen az Isten áldása, azt 

meg kell enni.

A közmondás is azt tartja, hogy ha van liszt, kenyér, akkor bánat nem ér. A kenyér 

megvágása előtt mindig keresztet tettek a kenyérre, és ha vágtak, mindig befele kellett 

forditani a megszelt részt, hogy soha ki ne fogyjon a házból a kenyér. 

A kenyeret a gazdagság, a boldogság jelének tartották. Ezért lakodalomkor az ifju 

párt a feltartott kenyér alatt vezették be a házba. 

Disznóvágás 

Az esztendő utolsó hónapjában, amikor jó hideg az idő, leesik az első hó, megkezdődnek a 

disznóvágások. 

Kora reggel már arra ébred a falu, hogy visítanak itt is, ott is a sertések. Sokfelé látni 

magasbanyuló lángokat, a disznóperzselést. A perzseléshez mindig gabonaszálat 

használtak. 

A rokonság között mindig volt olyan ember, aki értett a disznóvágáshoz, a 

feldolgozáshoz. Azt hivták el minden évben. 

Korán reggel összegyültek a szomszédok. Még a harmadik szomszéd is eljött 

segíteni a disznót megfogni. A disznót kiengedték az ólból, közrefogták, leszorították a 

földre és a szuróember leszúrta. A várfogóember vagy háziasszony odatartotta a nagytálat 

és beleeresztette a vért. Amikor már a sertés nem mozdult, a vért keresztbe vágta késével a 

sertést vágó férfi. 

Ezután a perzselő helyre vitték a sertést és letakarták szalmával. A perzselést nem 

kezdték meg azonnal, mert a gazda minden segítő férfit behivott a konyhába egy pohár 

pálinkára. Az egy pohár pálinka sokszor többre ment, sőt néha már dalba is csaptak és akkor 

mentek ki a sertést perzselni. 

Többször előfordult, hogy a pálinkázó férfiakat megtréfálták a szomszédok. A tréfa 

az volt, hogy amikor bementek a sertésvágók pálinkázni, az alatt az idő alatt a sertést 

kihuzták a szalma alól és eldugták az udvarban. A szalma alá furikot / talicskát / tették, és 

ugyanugy leszalmázták. Amikor kijöttek a pálinkázók a sertést perzselni, meg sem nézték 

a sertést a szalma alatt, csak meggyujtották a szalmát. Amikor a szalma elégett, csak akkor

vették, hogy nem a sertést perzselik, hanem a talicskát. Ijedten keresték, nevettek is, 

bosszankodtak is. Nem sokáig keresték, hamar megtalálták és nekiláttak a komoly 

munkának. 

A házbeli és a szomszéd gyerekek is összegyülekeztek ilyenkor. Kis tüzet raktak ők 

is, a disznó fülére, farkára várva. Az utcán járó emberek hangosan beköszöntek: 

- Kövér legyen a kigyelmetek szalonnája! 

A házbeliek erre azt válaszolták: 

- Része legyen benne kigyelmednek! 

A szegény családok általában kis sertést vágtak, körülbelül 50-60 kilósat, amit 

bizony szégyelltek. Pedig nem volt okuk a szégyenkezésre, mert a gazdagabbaknál is 

eseményszámba ment, ha 100 kilós sertést vágtak és sokáig beszéltek róla. Nem mintha 

nem hizlaltak volna, de a nagyobb hizottsertést inkább eladták. Ha perzseléskor gazdagabb 

ember ment be az udvarra, az elől igyekeztek eltakarni, csak tüzeltek, tüzeltek, várták, hogy 

elmenjen, s ne lássa meg, hogy milyen kicsi a sertés. Ilyenkor előfordult az is, hogy a sertést 

annyira megperzselték, hogy a bőre kihasadozott. A gazda azt mondta: 

- Egyszer vágtam disznót, akkor is igy jártam. Hiába, a szegénynek a szerencséje is 

szegény. 

Amikor befejeződött a perzselés, a pápérra vizet öntöttek, azzal kenték le az egész 

sertést, hogy puhuljon a bőre. Eközben a gyerekek segítettek vizet hordani a sertést 

megmosására, hogy kiérdemeljék a fülét és a farkát. 

A sertésnek elsőnek a fülét mosták tisztára és szétosztották a gyerekek között. 

Mikorra a sertés bekerült a konyhába, füle már nem volt. Amig a sertést kint mosták, addig 

a háziasszony már előkészítettek az edényeket. Amikor teljesen tisztára kaparták, még 

egyszer jól lemosták, majd kettéhasították a sertést. Ezután a feldarabolás következett és 

darabonként hordták be. Először a négy sódart / sonkát /, utána a szalonnát és a többi apróbb 

részét. A régi sertésvágásnál a sertés felbontását nem a hasán kezdték, hanem a gerinc két

oldalán egymástól 10 cm-nyire vágták fel a sertést és a szalonnát levágva a fejjel együtt 

besózták és ugy füstölték. Ezt orjának nevezték. 

A sertéshus elnnevezése, illetve a részek nevei: 

A mostani elnevezésű karmonádlit, mint fentebb is említettem orjának nevezték. A többi 

részek: lapocka, lapockacsont, csukapecsenye, nyúlja / a karmonádlin levő hus /, csülök, 

láb, oldalas, sódar, fej. Belsőségek: mája, lépi, tüdeje, vese, szív, nyelv, velő, vér, 

vékonybél, vastagbél. A disznó hólyagját felfújták, kiszárították és dohányzacskót csináltak 

belőle. 

A szalonnát – ugy, ahogy a disznót kettévágták – egész féloldalba hagyták meg, 

igy féloldal szalonnáról beszéltek. A háját nem sütötték ki, hanem összehajtva, átkötve a 

padláson felakasztva tartották. Sok mindenre felhasználták. Orvosságként, hajat is kentek 

vele és főzésre is. Azt tartották, hogy salátalevest csak avas hájjal jó főzni. 

A hust a sózóteknőben sózták be. Besózás után lekötötték tiszta ponyvával, 

bedugták az ágy alá a szobába, és egy hétig tartották ott. Azután a szabadkéménybe agatták, 

ott füstölték. 

A kolbásztöltés nagy munka volt. A hust vagdallóval vagdalták fel, mert a falun 

régen nem volt husdaráló. A kolbásztöltést nagyobb kulcson végezték, igy elég sokáig 

tartott. Töltés után bent a szobában felkötött rudra aggatták, pár napig ott tartották, hogy 

szikkadjon. 

A húrka felbontását azonnal végezték, amikor kivették a disznóból. Melegen jól 

lejött róla a hurkazsír. A hurka mosásához előre elkészített háromélű sásat használtak. A 

sással többszöri vízváltással jól ledörzsölték a hurkát. Régen kukoricadarával töltötték, vért 

és hosszúra vágott húst tettek bele, s a töltelék izesítőjének borsot, sót, paprikát, de volt 

olyan is, aki kapormagot használt erre a célra. 

Sajtot régen nem készítettek disznóöléskor. Amikor már ilyet készítettek, azt 

gömböccének nevezték.

Disznóöléskor első ételnek pergelt vért volt szokás készíteni. A vér, amikor 

összeállt, megfőzték, hagymás zsírban az agyvelővel együtt jól megpergelték, sóval, 

borssal ízesítették. Szegényebb családoknál, ahol kis disznót vágtak, és a család nagy volt, 

jóformán erről tudták le disznóöléskor az ebédet. 

Szokás a szomszédokba, a jóismerősöknek, a rokonoknak a lesi hordás. 

Toroskáposztát, húslevest, leveshúst és egy darab disznóhúst vittek rége, ma már kolbászt 

és hurkát is küldenek. A toroskáposztát vérrel, májjal és kevés hússal készítették. 

A jobbmódú családoknál disznótor is volt. Rokonok, komák, szomszédok jöttek 

ilyenkor össze. Ettek, ittak. A disznótorba hívás kölcsönös volt, illetve visszaadni éppen 

úgy, mint a lesit. 

Disznótoron húslevest, toroskáposztát, lesipecsenyét és kolbászt adtak. 

A disznótor téli szórakozásnak számított a falusi ember életében. 

Adatközlők: Dakos Andrásné 63 éves, 

Dakos András 68 éves karcsai lakosok.

NAGY FERENC 

FALUSI FIUK SZABADTÉRI JÁTÉKAI 

Játékkal mindenki találkozott már életében. Minden kornak megvoltak a maga 

játékai, és minden társadalmi osztály gyermekei úgy játszottak, ahogy módjuk és 

lehetőségük volt rá. A falusi szegényemberek gyermekeinek mindig más volt a játéka, mint 

a gazdagabb gyermekeknek, hisz legtöbbször a szegény gyermekek a játékszerüket maguk 

készítették. 

Ma már ott tartunk, hogy a régen játszott játékokat a gyermekek lassan elfelejtik, 

mert hiszen nincs szükség a rongylabdára, a régi idők legjobban elterjedt és legfontosabb 

játékszerére, ugyanis ma már olyan körülmények között élnek a gyermekek is, hogy a 

szülőknek nem okoz a gumilabda, vagy éppenséggel a futball-labda megvásárlása sem. S 

mivel „ futball-nemzet „ is lettünk a felszabadulás óta, minden más játékot háttérbe szorít 

a futball. Ezért bátorkodtam apáink és nagyapáink korából összegyűjteni néhány játékot, 

hogy megmentsem a feledéstől. Ezeknek a leírását az alábbiakban adom: 

Régen alig ment el a hó, alig száradt fel egy kicsit az udvar vagy az utca, már 

megjelentek a gyerekek az udvaron, utcán. Ahol pedig a gyermekek, vagy még a 

nagyobbak is megjelentek, ott már a játékra is sor került. 

Kora tavasszal legelterjedtebb játék volt a brigézés. Ezt a játékot játszhatta kettő 

is, de játszhatták többen is. Nem is kellett hozzá sok eszköz, csak egy brige és egy bot, 

valamint a földbe kapart hosszúkás lyuk. A brige hengeres, 2-3 cm átmérőjű, 10-15 cm 

hosszu fából készült. A két végét hegyesre faragták. A bot 80-100 cm hosszú volt és olyan 

vastagságú. mint a brige. A játszók két csoportra oszlottak. Ez azonban nem ment akárhogy, 

hanem először is két ember illetve gyermek kellett, aki választott magához a többi 

gyerekből társakat. A két vezér kijelölése a következőképpen történt: a gyermekek 

körbeálltak, egy a kör közepén volt és a következő kiszámolót mondta: 

En den dé nusz,

Mór reke dé nusz, 

Dike duka en den dusz. 

Akire az utolsó szó esett, az volt az egyik vezér, míg a vers ujra elmondása után 

már volt a másik csapatnak is vezére. Ilyenkor mondták még a következő versikét is: 

Kiugrott a gombóc a fazikbul, 

Utána a mónár fazikastul 

Stul, stul, stul, 

Fazikastul. 

Miután megválasztották a csapatok vezérét, következett a vegyezés, vagyis a 

csapattagok választása. Ezt a két vezér választotta ugy, hogy az egyik mondta a másiknak, 

hogy „ Aggy„ magához egyet a gyermeksereg közül. A következő választás joga a másik 

csapatvezéré volt. Ez addig ment, míg a gyermeksereget két csapatra nem osztották. Ezután 

azt kellett megállapitani, hogy melyik csapat lesz fent és melyik lesz lent. Erre a következő 

versikét mondták, és akire az utolsó szótag esett az volt a játékban fent vagy lent, attól 

függően, hogy egyeztek. 

Két kiskakas összeveszett, 

Mindenfélét szedegetett, 

Tücsköt, bogarat, 

Te kiskakas fent / vagy lent / maracc! 

A fent levő csapatból azután az egyik a lyukhoz állt, keresztbe tette rajta a brigét, 

és a botot úgy tette a brigéhez, hogy a bottal azt messzire el tudja dobni. A lent levő csapat 

tagjai viszont úgy helyezkedtek el, hogy a levegőben szálló brigét el tudják kapni. Ha ez 

sikerült, akkor helyet cserélt a két csapat, de ha nem, akkor még volt lehetőség arra, hogy 

közelebb kerüljenek a feljutáshoz. Onnan ugyanis, ahol a brige leesett, a brigelyukon 

keresztbe fektetett ütőbotot kellett eltalálni. Ha nem találták el, akkor az, amelyik a lyuktól 

eldobta a brigét, vette a botot és a brige hegyes végére ráütött. A brige felpattant a levegőbe, 

de ott a bottal el kellett találni. Ezt háromszor kellett, illetve lehetett ismételni és közben 

arra igyekezett az illető, hogy a lyuktól minél messzebb üsse a brigét. A harmadik ütés után

a lépést számolva visszament a lyukhoz és annyi pontja volt a csapatnak, ahány lépést 

lépett. Ha valamelyik ütésével többször találta el a brigét a levegőben, akkor a lépéseket 

annyiszor vették, ahányszor eltalálta. Ha tehát háromszor találta el, akkor a lépéseket 

hármasával számolhatta. Ha azonban egyszer sem találta el a három ütésnél a brigét, akkor 

lesült és a helyét át kellett adni a csapat másik tagjának. Ez igy ment addig, míg a fent levő 

csapat tagjai sorra nem kerültek, vagy a lent levő csapat tagja el nem kapták a brigét, illetve 

a brigelyukon keresztülfektetett botot el nem találták. Amikor sikerült, akkor helyet 

cseréltek. A játékban az győzött, akinek több pontja volt. 

Labdajáték volt a lekapó. Kellett hozzá egy labda és egy olyan fa, amelynek az 

egyik vége lapos volt. Ez volt az ütőfa. A játékosok közül két fiút a brigézéshez hasonlóan 

kiválasztottak. Ezek kiálltak a többiek elé 6-7 méterre. Az egyik volt az adogató, a másik 

az ütő, a többiek a kapók. Az adogató feladta a labdát, az ütő pedig magasra elütötte az 

ütőfával. A kapók közül amelyik elkapta, az ment az adogató helyére. Az adogatóból lett 

az ütő, az ütő pedig beállt a kapók közé. S igy ment, amig meg nem unták. 

A tótos is labdajáték volt. Itt is két csoport kellett a játékhoz. Az egyik volt lent, a 

másik fent. Két vonalat huztak egymástól 5-6 méterre. Amelyik csoport fent volt, abból 

egy fiú a felső vonalhoz állt, a lent levő csoport tagjai pedig sorbaálltak az első vonalnál. 

Azok közül, akik az első vonal mellett álltak, egy a labdát a felső vonalnál álló fiúnak 

dobra. Az elkapta a labdát és az alsó vonalig szaladva igyekezett eltalálni valakit azok 

közül, akik az első vonatól már eltávolodtak. Ha ez sikerült, akkor akit eltalált, annak ki 

kellett állni a játékból. A dobó visszament a helyére és folytatódott a játék tovább. Ha nem 

sikerült eltalálni senkit, akkor ő állt ki és a csapatból más váltotta fel. Míg a felső csapatból 

mindenki nem üt, addig folytatódik a játék. Ha nincs találat, akkor megcserélődik a két 

csapat. Akik lent voltak, azok felkerülnek. 

Mikor kitavaszodott és felszáradt a sár, akkor játszották a fiuk a négylyuk nevü 

játékot. Egymástól 3 méter távolságra 15 cm mély lyukat ástak. Mind a négy lyukhoz állt 

egy fiú kezükben egy bottal. A bot egyik vége lapos volt. A lyukaktól 2 méterre állt két fiú 

a négy fiútól hátrébb. Ezek kezében egy-egy rongylabda volt. A játék kezdetekor a botok a

lyukban vannak, a két labdás fiú pedig egymás felé dobja a labdát, de lehet úgy is 

csalogtatni, hogy úgy tesznek, mintha dobnák a labdát, de nem dobják. Amikor dobják a 

labdát, a botosok arccal feléjük fordulnak és kiveszik a lyukból az ütőt. A labdások közül 

az egyiknek az üresen hagyott lyukba kell dobni a labdát. Ha ez sikerült, akkor a lyuk 

gazdája felváltja a labdást, és majd ő dobja a labdát. 

Legelterjedtebb játék volt a lefutó. Amig a futball nem honosodott meg a faluban, 

még a felnőttek is játszották. Nyáron, vasárnap délután a templomdombon még a nős 

emberek is beálltak a játszók közé. A lefutóhoz is két csapat kellett, de a csapat létszáma 

nem volt meghatározva. A legkisebb létszám 4 fő volt, de ettől sokkal többen is játszhatták. 

Az egyik csapat fent volt, a másik pedig lent. Akik lent voltak, azok közül volt egy adogató, 

a többi pedig volt a kapó. A kapók ugy álltak el, hogy azok közül, akik fent vannak és ütik 

a labdát, a labdát bármikor el tudják kapni. A játék megkezdése előtt kijelölték a métát, 

vagyis annak a területnek a hosszúságát, ahol fennlevőknek futni kellett a két vonal között 

és akkor a megkapott labdával el kellett őket találni. A két vonalon kivül eső fenti rész volt 

a süntörködő. A fentlévők közül az első az ütőfával odaállt az adogató elé. Az adogató 

feladta neki a labdát, vagy feldobta a levegőbe és az ütőnek el kellett találni az ütőfával. 

Amikor elütötte a labdát, akkor odaállt a süntörködőbe és várta, hogy a következő üssön. 

Ha a labda messze szállt, akkor nekiindult a két vonala közti távolságnak, hogy azt lefussa. 

Ez a távolság rendszerint 20-30 méter között váltakozott attól függően, hogy hányan 

játszották a játékot. Ha az ütő nem ütötte messzire vagy magasba a labdát, akkor a 

süntörködőben levők nem indultak neki a távnak, hanem várták a következő ütést. Ha az 

utolsónak sem sikerült távolra ütni a labdát, akkor azok akik lent voltak, egymásnak 

adogatták a labdát, de ekkor már mindenképpen neki kellett vágni a távnak és a métát 

lefutni, mert ha nem volt ütő, akkor lesültek és helyet kellett cserélni a másik csapattal. 

Akkor helyet kellett cserélni, ha a futók közül valakit eltaláltak a labdával. A nézők a 

futókat még biztatták is. Ez igen népszerű játék volt. 

Nem volt szándékomban minden játékot bemutatni azok közül, amelyeket 

falunkban régen játszottak, csak a legkedveltebbeket. Azt hiszem, hogy a legnépszerűbb 

játékok bemutatásával is eredményt értem el, mert ezek olyan játékok, amelyeket ma már

nem játszanak. Pedig régen ezek olyan népszerűek voltak, hogy még falurészek között is, 

sőt másik faluval is összemérték erejüket ezekben a játékokban és legalább annyi nézője 

volt egy-egy ilyen játéknak, mint ma egy futballmeccsen. 

Adatközlők: Nagy József 45 éves karcsai lakos.

DUDÁS ZSUZSANNA – ISZLAY ÉVA 

EGY MONDA ÉS EGY VERS 

Szakkörünk nemcsak az élő néphagyományok összegyűjtésével foglalkozik, hanem 

az irodalmi emlékek fellelhető adatait is megpróbáljuk összegyűjteni. A falura vonatkozó 

történeti mondák nyomában gyűjtőutunkon sok érdekes adatra bukkantunk már eddig, de 

talán az a legérdekesebb és legértékesebb, amely a legutóbbi gyűjtőutunkon került 

felszínre, s amelyről az alábbiakban szeretnénk néhány szót szólni, mielőtt a talált anyagot 

közölnénk. 

Közismert a falunkban egy, a múlt században kivágott diófához fűződő monda. Mi 

lejegyeztük ezt a mondát. S amikor a református egyház régi iratait böngésztük, nagy volt 

a meglepetésünk és örömünk, mert az 1840-es évek iratai között megtaláltuk ennek a 

mondának a verses feldolgozását. 

Hogy ki a vers szerzője, azt nem tudjuk, az nem derül ki a kéziratból. Talán az akkori 

református lelkész, de ez nem valószínű, hiszen a hivatalos jegyzőkönyvek között akkor 

mit keresne? Talán Tompa Mihály vázlata az itt hallott mondáról? Ezt nem állíthatjuk 

határozottan. Tény az, hogy Tompa Mihály pataki diák korában két alkalommal is 

megfordult falunkban és a karcsai templomról verset is írt. Nem mondhatjuk tehát azt, hogy 

ő írta a verset, de biztos, hogy az ő látogatásának hatására kerültek a versek az egyház iratai 

közé. 

Ezért gondoltunk arra, hogy közöljük a versek a mondával együtt. A verset 

szószerint közöljük, ahogyan azt írva találtuk. Először a mondát közöljük, majd a monda 

után a verset. 

A diófa 

Vóut itt a faluban eggy dióufa, amiről az öregek azt beszélték, hogy eggy kurucnak a 

zsebjébül nyőütt ki, akit a kurucok idejébe itt öltek meg a határba. Ez pedig abba az időbe 

történt, mikor a kuruc meg a labbanc csapatok kóuboroltak szerteszéjjel az országba és 

vállogatás nélkül rabolták mindenütt, ahun vóut mit rabolni.

Megjelentek hát eccer itt is a karosi dombokon, oszt meglátták, hogy nem messzi 

attul a dombtul a nádbul eggy szép épület emelkedik ki. Ez vóut a karcsai templom. 

Gondolták, hogy ott gazdag nép lakhat, de semmiképpen se tudtat ide utat találni. Mindent 

elkövettek, hogy valakit találjanak, aki átvezeti üköt a templomhoz, a karcsai dombokra. 

Végül sikerült is nekik eggy öreg halászt találni, aki vállalkozott arra, hogy átvezeti üköt. 

Igen ám, de csak eggyesével tudta üköt vinni, mer csak eggy embert birt meg a ladik a 

halászon kívül. 

A kurucok hát eggyesével ültek a ladikba, a halász meg elindult az eggy kuruccal a 

falu felé a nádba. Mikor már elevezett olyan távolságra, hogy biztos vóut abba, hogy nem 

látják és nem hallják meg a parton maradt kurucok, csak megbillentette a ladikot. A 

billenéstül a kuruc megtántorodott, a halász meg fejbevágta az evezőüvel, oszt mikor az 

kiesett a ladikbul, hát a vizbefojtotta. Igy tett a többivel is, akik egymás után beleültek a 

ladikjába. De eggyel megjárta. Mikor azt vitte, hát az nem tántorodott meg, mer az mindég 

résen vóut. A halászra ráfogta a kardját, oszt megfenyegette, hogy ha mégeccer 

megpróbálkozik, hogy ütet a vizbe boritsa, hát megöli. 

Mit vóut mit tenni, kénytelen vóut vele kievezni az eggyik dombra, a somosdombra. 

Mikor partot értek, hát a kuruc nekiesett a halásznak, oszt vallatni kezdte, hogy hova tette 

társait. Az öreg váltig bizonygatta, hogy ű kitette űköt a partra, de a kuruc nem hitte. Addig 

vitatkoztak hogy a kuruc a halászembert meg akarta ölni. De az öreg mán akkor nem félt, 

mert észrevette, hogy a falubeliek körülfogták űköt, ott vannak a nádba megbújva. Hát 

mikor a kuruc le akarta vágni a kardjával a halászt, ezek előürohantak a nádbul oszt a 

kurucot agyonverték. Ott kaparták el a kuruc hóuttestét a dombóudalon. A kurucnak eggy 

dióu vóut a zsebjébe, oszt abbul eggy nagy dióufa nyőütt ki. 

Az öregek azt beszélték, hogy mikor a Somosdombon kivágták a fát, hát a gyükerek 

alatt eggy ember csontvázzát tanálták meg. Igy hát a monda mégiscsak igaznak bizonyult, 

mer tényleg ott vóut a dióufa alatt eggy embernek a csontvázza. 

A vers 

Terméketlen fája az áldott szigetnek,

Miért nem zöldülsz „ime régen elmult a tél” 

Mi bánt? Mi késztet ily korán enyészetnek? 

Mond meg? Mond az időt amelybe születtél?

Hisz az ily fák századokig élnek, 

S ember fajt izről izre szemlélnek. 

Átkozott volt gyököm átkozott életem 

Mert hulla zsebéből átokba születtem. 

Hol halálos kinja a hörgése végződött, 

Az én létem éppen akkor, s ott kezdődött, 

A szivében elállt a megfagyott vércseppek 

Ezek mindjárt létem nemzőivé lettek, 

Amint a torzonborz kuruc haragjába, 

Letombolt a nyirnek paradicsomába, 

S ott a jámbor munkás agyba-főbe verte 

Midőn ütlekelné őket hahotával 

A többség megölte egy lapos kapával. 

Sukkos sirba vetvén rája földet hánya 

S koránt nem tett neki emlékül márványt. 

Zsebét kikutatván egy diót ott hagyott, 

Hogy átkos emléke abból nőne fel ott. 

Igy lettem és voltam 

A midőn egy hitvány pertzbe kivágatott 

Zsellér Györi István/1845/ 

Hiven előadtam éltem vázza im ez 

Érd be vélle földi és többé ne kérdezz. 

„ 1840-ben midőn mint lelkész Karcsára hozattam mint tradiciót hallanám, hogy a Győri 

diófája alatt egy kuruc fekszik. S a tradició 845-be igazoltatott, mert midőn a nevezett gazda

a fát kivágta a s kelet elnyulva gyöke alatt. S az élet gyökér a csontváz közepin találtatott. 

Hiven jegyzé FS pap.” 

A mondát elmondta: Dudás János 65 éves földmüves karcsai lakos. 

A vers helye: Egyházközs. jegyzőkönyvek 1840-1850.

DAKOS IRÉN – NAGY PÁL ÉVA 

JELES NAPOK 

Szakkörükben állandó feladatként szerepelt a különböző névnapokhoz fűződő 

szokások összegyűjtése. Ezek a szokások, hiedelmek nem minden névnaphoz fűződtek, de 

azokat a szokásokat, hiedelmeket, melyek néhány naphoz fűződtek mindig megtartották és 

hittek is benne. Ma már ezek a hiedelmek feledésbe mentek, és ha említenek is egyet-egyet, 

csak érdekességként tartják számon. ennek az az oka, hogy ma már lényegesen több 

lehetőség áll a művelődni, szórakozni vágyük rendelkezésére, míg régen egyedül a fonóház 

volt az, ahol szórakozhattak a fiatalok és idősebbek. A fiatalok a szórakozási lehetőségeket 

használták ki ezeken a napokon, míg az idősebbek igyekeztek úgy cselekedni, hogy bajuk 

ne essék, rontás ne érje házuk népét, tehát szigorúan betartották az ártalmakat. 

A jeles napok közül legtöbb hiedelem füződött a Luca naphoz, illetve az előtte való 

estéhez. Erre az estére a fiatalok fonójában nagyon készültek. Mivel Luca napon tiltott 

dolog volt a fonás, ezért előtte való este felkészültek az éjszakai fonásra, „ átfonták az 

éccakát „. A fiatalok ezen az estén a fonóban vacsoráztak. A vacsorához a fiuk hozták a 

bort, a lányok pedig csőrögét sütöttek, teát és tengerit főztek. 

A vacsora után egy ideig csak beszélgettek, nótázgattak, majd megkezdték a 

maskora öltöztetését. Ezt a fiatalok minden fonóházban, amely csak volt a faluban, 

megtették és a maskorának is el kellett menni minden fonóba. Csináltak ugyan 

maskaroaöltöztetést máskor is, de Luca napján csak meghatározott maskorát lehetett 

öltöztetni, de küldeni. Ezen az estén minden csak fordított lehetett, vagy nőként csak férfi, 

férfiként csak nő öltözhetett fel. Leggyakoribb maskora ezen a napon a Luca asszony volt. 

Luca asszonynak azonban csak olyan fiú öltözhetett fel, amelyik fonni tudott. A maskorát 

fehér ruhába öltöztették, és amikor készen volt, el kellett neki menni minden fonóházba. 

amikor a Luca asszony megérkezett a fonóházhoz, kísérői egy szekérkötőláncot az ajtóhoz 

csaptak. Ezzel jelezték, hogy a maskorával be akarnak menni, illetve így jelezték, hogy 

Luca asszony megy be. Benn pedig ezalatt helyet készítettek neki, lehetőleg elől, a

legfényesebb helyen, hogy felismerhessék, mert ha sikerült a fonóknak felismerni Luca 

asszonyt, akkor már megtörték a hatalmát, nem ronthatott meg senkit. 

A maskorának a házba szó nélkül kellett bemenni a házba. Ott elvett egy guzsalyt 

és szintén szó nélkül le kellett ölnie a számára elkészitett helyre és 10-15 percig fonni 

kellett. Amig font, a háziak megpróbáltak mindenfélét, hogy megszólaljon, de neki 

vigyázni kellett, hogy ne szóljon egy szót sem, mert ha megszólalt, akkor kiseprűzték a 

házból. 

A házban lévő gyermekeket erre az időre elrejtették. Azok nem láthatták Luca 

asszonyt. Azt tartották ugyanis, hogy amelyik gyerek hozzászól, vagy amelyik gyerekre 

Luca asszony ránéz, azon rontás lesz, vagy szerencsétlen lesz egész életében. 

Ha Luca asszonyt nem ismerték fel a negyedóra alatt, akkor visszaadta a guzsalyt 

és szó nélkül elment. Ha azonban felismerték, akkor menekülnie kellett, mert másképpen 

megverték volna. 

Ezen az estén még vihettek gólyát is maskoraként, de ezt már óvták a kísérők, hogy 

le ne tudják leplezni. A gólyát úgy készítették, hogy valamelyik fiúra fehér lepedőt 

terítettek ugy, hogy az teljesen betakarta. A gólya fejét hosszu napraforgószárra tették. A 

gólya nem szólt semmit, csak a fonóban levő lányokat csipkedte. 

Amikor már a maskorával minden fonót bejártak, akkor visszatértek a saját 

fonójukba. 

Szokásban volt ezen az estén az is, hogy a fiúk annak a lánynak az apjával; aki igen 

rátarti volt, vagy megbántotta a fiúkat tréfát űzzenek. Ez sokszor igen borsos tréfa volt, 

ezért tiltották, és annakidején a csendőrség ha valakit megfogott, igen szigorúan 

megbüntette. 

Kedvelt tréfa volt, hogy éjjel elmentek a fiuk a gazda udvarára, ott a szekerét 

széjjelszedték, majd a szétszedett szekeret bevitték az istállóba és ott összerakva megrakták 

trágyával. Megtették azt is, hogy a szétszedett szekeret felvitték az istálló tetejére és a 

nádtető gerincén rakták össze. Az 1920-as években minden esztendőben megcsinálták a 

következő tréfát Luca estéjén: Lakott a faluban egy öreg kereskedő, akinek volt egy fehér

lova. Ezt a lovat a fiúk minden évben ellopták és ahol tudták, hogy félnek a kísértetektől 

vagy a boszorkányoktól, hát odavitték és a házajtó kilincséhez kötötték. Azután egy fiú az 

ablak alá ment és elváltoztatta hangon beszól a gazdának, hogy jöjjön ki. A gazda jött is ki, 

de hogy az ajtaja befelényilott a fehér ló lépegetni kezdett befelé. Ez után legtöbbször olyan 

rémületet okozott az egész családban, hogy világos reggelig ki nem mertek lépni a házból. 

Persze a lovat már nem találtak ott, mert a fiúk továbbvitték. 

Az időjárással kapcsolatos hiedelmek szerint a Luca-napi időjárás a karácsonyi 

időjárásnak az ellentéte, de kihatással van a következő évi termésre is. Ha Luca esős, akkor 

karácsony fagyos. Ha Luca fekete, akkor karácsony fehér. „Ha Lucca locsogós, karácsony 

popogós. Fehér Lucca, fekete karácsony.+ Ha Luca napján nagy volt a hótakaró, akkor a 

következő esztendőben jó termés várható. 

Luca napján igen sok tilalom kötötte meg a nők kezét, talán azért is fonták át az 

éjszakát Luca előtt, ne szegjenek meg egyetlen tilalmat sem. 

Tilos volt a házból ezen a napon bármit is kiadni, mert azt tarották, hogy akkor 

odaadják a tehénnek az egész esztendei hasznát, vagy a család egész évi szerencséjét. 

Tilos volt varrni is, mert akkor Luca asszony rontást küld a házra. Ezt igen komolyan 

vették, mert a faluban közszájon forgott egy történet arról az asszonyról, aki Luca napján 

varrt és ezért meg kellett neki halnia. A történet különben igy hangzik: 

„ Lucca estéjén eggy asszony éjfélig varrt, oszt mán nem sok lett vóuna a 

varrnivalóuja, de elfogyott a cérnája. Aszongya az asszony: 

- Jaj Istenem, csak eggy keves cérnám lett vóuna még, hogy elkészíthettem vóuna ezt a 

munkát: 

Ahogy ezt mondta, hát abba a szempillantásba a kezébe hulott a kéménybül eggy 

gombajég cérna. Előüször megörült az asszony igen, hogy mán van cérnája. Hozzáfog osztán 

varrni. No osztán ugy éjfél után befejezte a varrást, hát kiment szokás szerint, hogy 

megnézzen mindent, mielőtt lefeküdne. Ahogy állt, oszt csak az asszonyt nézte. Az asszony 

igen megijedt, oszt alig tudta íjedtségébe becsukni az ajtóut. Mikor becsukta, hát elkezdik

verni az ajtóut, oszt hijták ki az asszonyt. De hogy nem nyitotta ki, meg osztán ki se ment, 

hát akkor bekiabáltak az ablakon: 

- Amijér Lucca napján varrtál, ezér meghalsz! 

Hát az asszony eggy hét mulva meg is halt. „ 

Tilos volt ezen a napon kenyeret sütni. Tilos volt mosni, hogy a szennyes vizzel ki 

ne öntsék a szerencsét a házból, vagy a tehén hasznát el ne rontsák. Viszont szerencsés volt a 

tehén és kóvásárlás ezen a napon. 

Luca napján aki először mosdott meg a kutból elsőnek hozott vizzel, az a következő 

Luca napig friss volt. 

Aki azt akarta, hogy a tyúkja sokat tojjon, az Luca nap estéjén szemes tengerit tett 

a zsebébe, elment a szomszédasszony ablaka alá és a tengerit az ablakra szórva azt kiáltotta: 

„ Szomszédasszony! Az én tyukom mindég tojjon, a kendé meg kotkodáljon! „ 

Vagy pedig amikor már mindenki lefeküdt, elmentek a szomszéd tyúkoljához, 

megriasztották a tyukokat és beszóltak a tyukólba: „ Az én tyukjaim üljenek, tojjanak, ezek 

meg csak káráljának. „ 

Volt olyan szokás is, hogy a gazdasszony sürvedéskor, vagy éjfélkor elment a 

tyúkólhoz, és megkotozta a tyúkokat, hogy sokat tojjanak a következő esztendőben. 

Hogy a tyúkok jól öljenek, hogy sok csirkét keltsenek, a látogatót Luca napján 

leültették és a házbeliek is sokat ültek aznap. 

Luca napján félteni kellett a tehén hasznát is. Voltak ugyanis olyanok, akik ezen a 

napon valamit mindig kértek a házbeliektől. Nem volt szabad ezen a napon semmit kiadni a 

házból, mert a hiedelem szerint elvitték ilyenkor a tehén hasznát is. Nem engedtek be az 

istállóba sem ilyenkor senkit, és különösen nem engedték meg, hogy a tehén mellől, vagy alól 

valamit felvegyenek és elvigyenek. Ha ez mégis megtörtént volna, akkor a tehenet 

megfüstölték. A füstöléshez a tehén alól vettek trágyát és a halottvivő fáról hasitottak egy 

szál forgácsot. Ezzel a rontást elfüstölték a tehénről. 

Luca nap estéjén kezdték készíteni a Luca széket. Ficfából vagy nyárfából 

készítették ugy, hogy minden nap csináltak rajta valamit és a széknek igy éppen karácsony

estéjére kellett elkészülnie. Aki ezt elkészítette, az elvitte az éjféli misére karácsony estéjén 

és ott ráült vagy ráállt. A hiedelem szerint a misére összegyült nép között megismerte a 

boszorkányokat már akkor, amikor azok beléptek a templomajtón, mert akkor a 

boszorkányok félrefordították a fejüket. 

A Luca szék tulajdonosa meglátta, hogy ezek az asszonyok azért fordítják félre a 

fejüket, mert szarvuk van, és másként nem férnének be a templomajtón. Aki széket készített, 

annak a zsebébe mákot is kellett tenni, mikor ment az éjféli misére. Mikor vége volt a 

misének, akkor a szék tulajdonosának az elsők között kellett kijutnia az ajtón és szaladni 

hazáig, mert a boszorkányok üldözték. A mák azért kellett, hogy amikor már szorították a 

boszorkányok, a mákból maga mögé szórt. Ez megállította a boszorkányokat, mert addig nem 

mehettek tovább, míg az elszórt mákot szemenként fel nem szedték. A Luca szék tulajdonosa 

azután otthon is mákot szórt az ajtó elé, a széket pedig bent össze kellett törni és elégetni, 

mert másként a boszorkányok megölték volna. 

Ha a lányok Luca napján meg akarták tudni, hogy mikor mennek férjhez, akkor 

Luca estéjén derelyét készítettek. A számbajöhető fiúk nevét kis papírszeletekre irták és 

beletapasztották a derelyébe. A derelyét főzés közben ki kellett kapni a fazékból. Ki milyen 

nevű fiú nevét kapta ki a fazékból, olyan nevű fogja elvenni feleségül. Hogy melyik lány 

hány éven belül megy férjhez, azt ugy tudták meg, hogy Luca estéjén kimentek a disznóólhoz 

és belerugtak az ólajtóba. Ahányat röffent a disznó bent az ólban, annyi év mulva mentek 

férjhez. 

Márton nap 

Tavasszal, mikor jöttek a vadlibák, összekapartak egy csomó szemetet és eltették. 

Ezt a szemetet Márton napig őrizték. Ennek olyan hatása volt a hiedelem szerint, hogy aki ezt 

megőrizte, annak a jószága nem döglött meg azon az éven, mert a szemét távoltartotta a 

rontást a gazda házától. 

Ha pedig a háztól az év folyamán elveszett valami, akkor Márton napján elővették 

a rostát, abba egy ollót beleszurtak. Ezután megforgatták a rostát és amerre az olló mutatott, 

arra lakott az, aki elvitt a háztól valamit.

Aki tehette, Márton nap estéjén libát sütött. Azért ettek vacsorára libahust, hogy a 

másik esztendőn több liba kéljen. 

Ha az ezen a napon sütött libának a melle veresre sült, akkor a tél elejére nagy hideg 

volt várható. 

Erzsébet nap 

Ha ezen a napon szél fúj, akkor azt tartják, hogy hamar beáll fagy és hamarosan 

kemény télre lehet számítani. 

Katalin nap 

Még napkelte előtt zabot adtak enni a libának ezen a napon. Ezt azért tették, hogy a 

liba sokat tojjon és jól tudjon repülni. 

Tilos volt ezen a napon szapulni, mert aki ezen a napon szapult, annak nem kelt meg 

a fonala. 

Nem volt szabad ezen a napon kenyeret sem sütni, mert aki ezen a napon kenyeret 

sütött, annak rontás lett a házán. 

András nap 

Ezen az estén a lányok lefekvéskor négylevelü lóherét tettek a fejük alá, amelyet 

még nyáron tettek el és akkor megmondták, hogy ki veszi el őket. 

Másik eljárás volt, hogy este a lányok a favágótőkére kendermagot vetettek, és az 

ingükkel boronálták el, közben ezt mondták: „ András én kendert vetek. Add meg Uramisten 

tudni, ki veszen el éngem. „ Éjszaka azután megálmodták, hogy ki fogja őket elvenni. 

Ezen a napon volt eredményes patkányok elüzése is a háztól. A szőlőben 

összeszedték a vinyikók szalma-, vagy sásköteleit, meggyújtották és bedugták a 

patkánylyukba. Igy űzték vele patkányt. 

Borbála nap 

Tilos volt ezen a napon fonni, mert akkor a kacsa, csirke és liba három lábbal kelt 

ki a tojásból. Fonós helyett tollat fosztottak ezen a napon. 

Ha valamilyen állatot vettek ezen a napon, akkor amikor hazavitték, az ólba farral 

toltál be, nehogy rontás legyen a házon.

Idegen embert napkelte előtt nem engedtek be a házba, mert azt tartották, hogy nem 

lesz akkor szerencse a házon. 

Tilos volt pénzt adni ki ezen a napon a házból, mert akkor egész esztendőben nagy 

szerencsétlenség éri a családot. Nagyon el fognak szegényedni. Ezért inkább nem is adtak 

pénzt senkinek. 

Ha valaki este vagy reggel vitt át egy kis tejet a szomszédba, mert ott éppen fejtek, 

és útközben véletlenül kilöttyent belőle, akik az utcán arra mentek és meglátták, hát 

kikerültek, mert azt tartották, hogy ott rontás van és ha belépnek, akkor a rontást magukra 

veszik. 

Miklós nap 

Ha Miklós napkor karmol a macska, akkor rossz időre lehet számítani. 

Aprószentek napja 

Ezen a napon ha megcsordul a szerha, akkor el kell rakni az izzéket, mert hosszu 

lesz a tél. 

Nem szabad fonni sem, mert aki fon, annak a születendő gyermeke sánta lesz. 

Újév napja 

Ha Újév napján férfi megy először a házhoz, akkor abban az évben a tehén bikát fog 

elleni. Ha pedig nő ment elsőnek, akkor a tehén üszőborjút ellik. 

Ha újévben sovány ember megy először a házhoz, akkor sovány esztendőre lehet 

számítani. 

Ha a tyukok kárálnak ennek a napnak a reggelén, akkor az aprójószágra dögvész 

következik. 

Ha szilveszterkor megrúgják a disznóólat és az ólban a disznó elröffenti magát, 

akkor a következő esztendőben bő termésre lehet számítani. 

Vízkereszt napja 

Az oroszok karácsonyának is nevezték. Ha ezen a napon ragyogó, napfényes idő 

volt, akkor azt tartották, hogy a kender és a len jó termést fog hozni, az hosszú szálú és könnyű

munkájú lesz. Ha azonban vizet eresztett, akkor igen nehéz esztendő következett. Ezért 

mondták: „ Vízkereszt ha vizet ereszt, az izzéket jól beszerezd! „ 

Pálfordulás napja 

„ Pálforduláskor a derült ég gazdag esztendőre kész reménység. Szentpál napján fúj 

a szél, már nyomában essőü kél.” 

Adatközlőink: Szabadka Pál 70 éves, Szerdi Ferenc 67 éves, 

Balázs Gyula 61 éves, Balázs Gyuláné 59 éves és 

Balázs Albert 66 éves termelőszövetkezeti tagok, karcsai lakosok.

BAJUS KATALIN – KUDERNA KLÁRA 

MONDÁK, TÖRTÉNETEK 

Mátyás mondák 

1. 

Mátyás király sokat járt a nép közt, mer nem hitt a jelentéseknek, hanem maga akart 

meggyőüzöüdni arrul hogy él a nép. Ilyen vándorlás közbe jutott el este eggy faluba, oszt ott 

szállást kért az eggyik házba. Csak eggy igen szomoru menyecske vóut a háznál otthun, aki 

igen szivesen fogadta, de azt mondta, hogy csak az istállóuban tud szállást adni, mert csak 

maga van otthun, oszt ha beeresztené a házba, hát a falu megszóulná érte. Vocsorázni azér 

behijta a vándort, amit az el is fogadott, mer a menyecske igen szivesen hijta oszt jóuszivvel 

kinálta meg. 

Vocsora közbe Mátyás király ugy forditotta a szóut, hogy megtudja, mijér van az 

asszony egyedül, oszt mijér olyan szomoru. Kérdezte hát az asszonytul, hogy mi a baja? 

Erre az asszony sirni kezdett, oszt elbeszélte, hogy az ura ezelőütt eggy héttel két 

ökröt hajtott a leleszi vásárra, oszt azóuta nem tud rulla semmit. Érdeklőüdött mán azoktul, 

akik vóutak a vásárra, hogy nem látták-e az urát? Hát azok mondták, hogy az ökröt eladta, 

oszt egésszen az ompodi kocsmáig gyött velök, de ott azt mondta, hogy ü bemegy eggy kicsit 

a kocsmába pihenni. Be is ment, de onnan mán semmi hir nincs rulla. Hogyne lenne gyászba, 

mikor azt beszélik, hogy az ompodi kocsmáros olyan ember, hogy akinél pénzt érez, hát azt 

leitati oszt megöli, hogy elvehesse a pézit. Biztosan az ű urát is az tette el láb alóul. De hát 

ezt biztosan megtudja nem nyugszik meg addig, míg igazságot nem szóugáltat, míg ki nem 

keresi igazát, oszt ha kell, elmegy még a királyhoz is. 

A beszélgetés után nyugovóura tértek, oszt korán reggel Mátyás király elindult 

tovább. Meg sem állt az ompodi kocsmáig. Ahogy megérkezett, bement, leült az asztalhoz, 

oszt italt rendelt. Iszogatott ott csendesen, oszt hallgatta, hogy mit beszélnek a kocsmában 

levőük.

Nemsokájra odahíjta magához a kocsmárost, hogy kifizesse amit elfogyasztott. 

Kivett a ruhájábul eggy zacskóut, de úgy bontotta ki, hogy a kocsmáros lássa mennyi péz van 

benne. Kivett osztán a zacskóubul eggy aranyat, oszt odaadta az italér. 

Mikor a kocsmáros meglátta a sok pézt, felcsillant a szeme, oszt elkezdett a vándor 

körül járni, igen szives lett hozzá. Beszélgetni kezdett a vándorral, oszt beszélgetés közben 

felajánlotta, hogy van neki eggy külön szobája, hát ha el van fáradva, oszt pihenni akar, 

szivesen rendelkezésére bocsátja. 

A vándor kapott az alkalmon mer – ahogy mondta – igen fáradt, hát szeretne 

lepihenni eggy kicsit. 

A kocsmáros elment, hogy elkészitse a szobát, Mátyás király meg kiment az 

udvarra. Mikor kiment, a szóugállóu megszóulitotta, oszt mondta neki, hogy meneküljön el, 

mer a kocsmáros megöli a péziér, mint ahogy a mult héten is megölt eggy embert. Mátyás 

akkor lehúzta az ujjárul a gyürőüjét, oszt megkérdezte a szóugállóut, hogy elmenne-é a 

kövesdi várba. De olyan gyorsan mennyen, amilyen gyorsan csak tud, oszt mongya meg a 

kapitánynak, ha felmutatta a gyürőüt, hogy a gyürőü gazdája azt parancsolta, hogy azonnal 

gyüjjön eggy század lovas a kocsmához. 

A szóugállóu vállalkozott, hogy azonnal el is indul, hogy idejében érjen. Mikor a 

szóugállóu elment, Mátyás is bement vissza a szobába. A kocsmáros rögtön mellette termett, 

osztán mondta, hogy van neki igen jóu pályinkája, abbul igyon meg eggy pohárkával 

legalább. Mátyás király elfogadta az italt, úgy, hogy eggy deci méreg se ártott meg neki. 

No, akkor elhozta a kocsmáros az italt, Mátyás király meg megitta. A zsidóu várta, 

hogy a méreg megöli, de hogy nem halt meg az italtul, hát kihuzott eggy nagy kést, oszt 

nekiment Mátyás királynak, hogy igy öli meg. Testes, izmos ember vóut a kocsmáros. Mátyás 

úgy gondolta, hogy nem bir meg vele, hát elkezdett előütte körül-körül szaladni az asztalon. 

A kocsmáros meg mindenütt utánna. 

Igy ment ez mán vagy eggy óuráig, oszt Mátyás is kezdett elfáradni, mer a 

kocsmáros mindég csak szoritotta, utánna meg utánna ment, a közelébe akart férkőüzni, hogy 

megölhesse. Eccercsak lúdobogás hallatszik, oszt az ajtóut mán be is lökték a katonák. Éppen

jóukor, mer ha eggy percet is késnek, hát Mátyásnak vége lett vóuna, mer a kocsmáros mán 

akkor eldűtötte az asztalt, oszt úgy akarta Mátyást beszoritani a sarokba. 

Akkor oszt megfogták a kocsmárost, oszt elkezdték vallatni. Kivallotta, hogy sok 

embert megölt, a menyecskének az urát is ű ölte meg, oszt a pincébe rejtette el a húuttestét. 

Ezután Mátyás király a kocsmárost a Kövesd alatt lévő dombon – amit 

Akasztóudombnak neveznek még most is – felakasztotta. A menyecskéér rögtön futárt 

küldött, hogy hozza fel a kövesdi várba, a szóugállóut meg magával vitte. 

Mikor a menyecske megérkezett, a király kihirdette a katonák előütt, hogy ki akarja 

feleségül venni a két fehircselédet. Jelentkezett is két katona, mer a két fehirnép igen 

szemrevalóu vóut. Mátyás akkor összeeskette űköt a vártemplomba, oszt a két katonát 

leszereltette. A menyecskét megajándékozta, a szóugállóunak meg odaadta az ompodi 

kocsmát, de a lelkére kötötte, hogy ezután a vendéggel, utasemberrel becsületesen bánjának. 

/ Elmondta: K. Nagy József 65 éves földmüves. Karcsa. / 

2. 

Eggy másik alkalommal meg Mátyás a legelőün esteledett el. Nem messzi vóut eggy 

öreg pásztornak a kunyhóuja, hát odament szállást kérni. Az öreg adott szivesen, még 

vocsorára is meghíjta, mer azt mondta, hogy amit a bográcsba fűüz abbul jut két embernek 

is. Míg a vocsora készült, hát beszélgettek. Mátyás kérdezgette, hogy mi ujság van ezen a 

vidéken, az uraság nem bánik-e rosszul a néppel, mer ahogy mondta szóugálatot keres, de 

nem szeretne olyan uraságnál szóugálatba állni, amelyik rosszul bánik a néppel. 

Az öreg pásztor meg érdeklőüdott, hogy azon a vidéken, ahunnan ű gyütt nem 

megy-é jobban a szegényemberek élete. 

Ahogy ott beszélgetnek, eccercsak megszóulal az öreg: 

- Ennye öcsém, de nagy az óurod! Igen hasonlitol Mátyás királyra. Azt mongyák annak is 

ilyen nagy óura van éppen. 

Hogy osztán az étel megfőütt; hát leültek a gyepre enni. Mátyás ült az eggyik 

óudalára a bográcsnak, az öreg meg a másikra. Ahogy eszegetnek, hát Mátyás király meglátott

az öreg óudalán eggy szép darab hust. A kanáljával át is nyult érte, hogy kivegye, de mikor ki 

akarta venni, hát az öreg pásztor eggy jóut húzott a kanaljával a király kezére, oszt aszongya: 

- Magad előütt kaparássz öcsém ne más előütt! Annyi sok helyen bejártad mán az országot, 

hát nem tanultad még meg, hogy más előütt nem szabad kaparászni! 

Reggel osztán hogy megvirradt, hát Mátyás utnakindult, hogy vándoroljon tovább. 

Mikor hazaért Budára, hát eszébe jutott az öreg, mer az udvari lakomán azt látta, hogy az urak 

ha a tányéron eggy jóu falatot láttak, hát átnyúltak érte egymás elibe. 

- Majd megtanit benneteket az öreg pásztor – gondolta a király. Eggy futárt utnak is inditott 

az öregér rögtön. Míg a futár odajárt, hát eggy nagy lakomát készittetett, oszt meghijta rá az 

urakat is. 

Megérkezik a futár az öreg pásztorhoz, elmondja, hogy mi járatba van. Az öreg 

rögtön készülőüdni kezdett, mer a parancs az parancs – asszongya -, azt teljesiteni kell. 

Felőütözött pásztorosan gyóucs ingbe, gyóucs gatyába, oszt elindult a futárral. 

Mikor megérkeztek, hát az öreget rögtön hivatta a király. Megy be az öreg, kérdezi, hogy minek 

hivatta, hát Mátyás mongya neki, hogy szeretné visszaadni a kőüccsönt, szeretné megszóugálni 

ű is a szállást meg a vacsorát. Akkor ismerte meg az öreg az ű vándorlegénnyét, oszt igen kérte 

a királyt, hogy ne haragudjon azér, hogy akkor a kezére ütött. 

- Dehogy haragszok – asszongya a király -, neked igazad vóut öreg, ezt tedd meg bátran 

mindenkor. 

Bemennek hát abba a terembe, amelyikbe a lakoma vúot, oszt Mátyás meg az 

asztalhoz szóulit mindenkit. Az öreg pásztort meg az öreg közzé ültette. 

Megkezdőüdik a lakoma, hozzák ott a szóugák a jobbnál-jobb falatokat, de hogy a 

szavam ne felejtsem, az öreg pásztorral szembe eggy olyan úr ült, aki igen szerette a libamájat. 

Mikor a libamájra került a sor, hát Mátyás király kiment, oszt megparancsolta a 

szakácsoknak, hogyha hozzák be a libamájat, hát úgy tegyék le a tálat, hogy a libamáj az öreg 

elibe kerüljön, az úr elibe ne tegyenek a tálra májat. 

Behozzák hát a libamájat, oszt leteszik úgy, ahogy a király mondta. Hát az úr nem 

tudta türtőüztetni magát, hanem egyenesen nyúlt át az öreg pásztor elibe. Az meg se szóu, se

eszéd, mikor az úr a májat el akarta éppen venni, a kanáljával eggy jóut ráhuzott az úrnak a 

kezére. 

Felugrik az úr nagy mérgesen, elkezd kiabálni, hogy merte ezt vele megtenni, mikor 

ű ilyen nagy úr. Az öreg pásztor meg nyugodtan aszongya: 

- Ha úr az úr, akkor tanuljon meg úgy enni, hogy más előütt ne kaparásszon! 

De az úr csak szökőüdözött, hogy megveri az öreget, de Mátyás leintette, oszt 

elmondta hogy járt ű is az öreggel, oszt igazat adott az öregnek. Vocsora után még beszélgettek, 

osztán lefeküdtek. Másnap reggel gazdagon megajándékozta az öreget, oszt hazaküldte. 

/ Elmondta: id. K. Nagy József 65 éves földmüves. Karcsa. / 

3. 

Eccer, hogy Mátyás vándorolt az országba, hát látja, hogy eggy legényke két 

tinóucskával szánt a határba, de úgy, hogy még olyat nem látott a király. Mer a legényke úgy 

szántott, hogy a rud óurára eggy kis csomóu szénát kötött, oszt szántás közbe az ökrök azt ették. 

Igen megtetszett ez a dolog a királynak, hát megállt a főüd mellett, oszt megvárta 

míg a legényke kiért hozzá. akkor oszt beszélgetni kezdett vele. Megkérdezte a fijut, hogy miért 

csinál igy szántás közbe? 

A fiju osztán elmondta, hogy egyedül él özvegy édesanyjával, hát igy kénytelen 

segiteni magán, mer az ökrök mindég mennek ki a barázdábul, hogy eggy kis füvet harapjanak, 

de mióuta ezt kitanálta, hát nyugodtan szánthat, mer az ökrök igy csak a szénát látják. 

Mátyásnak tetszett a fiu tapraesettsége, hát megkérdezte, hogy az édesanyja meg 

tudna-e tanitani eggy rest lányt? 

Aszongya a fiju: 

- Azt ne tüllem kérdezze meg, hanem az édesanyámtul, mer ű biztosan meg tudná tenni. 

No, elment hát a király a faluba, megkereste az özvegyasszonyt – mer hogy a 

szavam ne felejtsem -, vóut Mátyás királynak eggy rokona, oszt annak meg vóut eggy igen rest 

jánya. De olyan rest vóut, hogy még olyan restet nem látott senki. Mer még arra is rest vóut, 

hogyha eggy szunyog rászállt, hát azt elhajtsa.

Meg is tanálta az özvegyasszonyt, oszt mingyá meg is eggyezett vele. Az asszony 

azt mondta, hogyha fiatal a jány, hát ű megtanitja. Hogy osztán megeggyeztek, hát elment a 

király, de eggy hét mulva az özvegyasszony háza előütt hintóu állt meg, oszt kiszállt belőülle 

eggy szép jánnyal a király. Bemennek a házba, oszt a király mondja az asszonynak, hogy ez az 

a jány, akirül a multkor szóu vóut. 

- Jóul van felséges királyom – mongya az asszony -, pakoljanak le, oszt a jányka le is feküdhet, 

mer biztosan elfáradt az utazásba. 

Lefeküdt osztán a jány, oszt aludt másnap reggelig. Másnap reggel kőüti az asszony 

korán fiját meg a jányt, de bizony csak a fiju kélt fel, a jány aludt tovább. Kimentek hát, oszt 

otthagyták bent a jányt, űk meg végezték odakint a munkát. Későübb az asszony bement a 

házba, hogy reggelit készitsen. Mikor elkészült a reggelivel, behijta a fiját oszt megreggeliztek, 

de a jánynak nem adtak. Délbe megint megebédeltek, de megint a jány nélkül. Este szintén ugy 

vacsoráztak, mer a jány csak feküdt az ágyba, oszt nem szóult semmit. 

Igy ment ez a dolog három nap. A negyedik nap reggel, mikor az asszony szóult a 

fijának, hát a jány is megszóulalt, oszt aszongya: 

- Mamán, dolog az, ha én felkélek? 

- Dolog jányom, csak kélj fel szaporán. 

Felkélt a jány oszt felőütözött, de utánna megint megkérdezte: 

- Mamán, dolog az ha én megfésülködök? 

Aszongya az asszony: 

- Dolog az mamán, ha én kisepregetek? 

- Az is dolog jányom, minden dolog, ami az embert foglalkoztatja, oszt ha dóugozik, hát meg 

is érdemli az ennivalóut. Te is dóugoztál mán ma, hát gyere, oszt reggelizz velünk. 

Ettül a naptul kezdve a jány egésszen megváltozott, oszt a munkátul is jobb szinbe 

kezdett lenni ugy, hogy takaros fehircseléd vált belőülle. 

Telt, múlt az időü. Mátyás király is kiváncsi vóut mán, hogy mire ment az 

özvegyasszony a lusta jánnyal, hát kóudusnak óütözött, oszt elindult, hogy meglátogatja üköt. 

Megy a faluba, oszt egyenesen az özvegyasszony házához. Hát ahogy a kapuba ér, az ajtóun

eggy takaros fehircseléd gyött ki az udvarra. Megy hozzá a király, oszt kér Isten nevébe 

ennivalóut. Aszongya a jány: 

- Nem ugy van az öreg! Azt tartja a közmondás, hogy aki nem dóugozik, az ne is egyen. 

Vágjon eggy kis fát, oszt majd kap enni. 

Mit vóut mit tenni, Mátyás királynak fát kellett vágni. De meglátta, hogy az 

özvegyasszony megtanitotta a lusta jányt, hát elment, átóütözött, oszt mint király ment vissza. Ott 

osztán megjutalmazta az özvegyasszonyt, oszt a jányt el akarta vinni, de az kijelentette, hogy nem 

megy vissza, mer megszerette az özvegyasszony fiját. 

Mit vóut mit tenni Mátyás királynak, hozzáadta a jányt a fijuhoz. Megtartották a 

lakadalmot, oszt most is élnek, ha meg nem haltak. 

/ Elmondta: id. K. Nagy József 65 éves földmüves. Karcsa. / 

Indzsellér történetek 

1. 

Valamikor a határba éccakánként mindég jártak az indzsellérek. A mérnökök, akik 

rosszul mérték a főüdet, oszt becsapták a népet, hát a másvilágon arra vóutak büntetve, hogy 

húuttuk után is mérjenek, ne tuggyanak nyugodni. Aki olyankor mellette ment el az ilyen 

világosságnak, hát annak vigyázni kellett, hogy ne szóuljon eggy szóut se, mer ha megszóulalt, 

ugy elverte az indzsellér, hogy belehalt. Ez történt az eggyik emberrel is. 

Eggy este ugy tizeneggy óura tájba ment haza a szomszéd falubul. Vóut benne ital, 

hát bátor vóut, oszt mikor az indzsellér mellett ment el, hát rá akart éppen gyujtani. De hogy nem 

vóut gyufája, hát nagy bátran megszóulitotta az indzsellért, oszt aszondta neki: 

- Aggy mán eggy kis tüzet hej, hagy gyuccsam meg a pipámot! 

Ahogy ezt kimondta, abba a pillanatba ott termett a kis láng mellette, oszt az embert 

ugy elverte, hogy az elvesztette eszméletét. Ugy tanálták meg másnap reggel, oszt vagy három 

hétig nyomta az ágyat a verés után. 

/ Elmondta: Néha Veréb Jánosné. Karcsa, Becsked tanya. / 

2.

Vóut itt a Becskeden eggy juhász, de az olyan ember vóut, hogy nem ijedt meg a maga árnyékátul. 

az beszélte, hogy eccer kint legeltetett a juhlegelőün. A legelőü közepin vóut eggy nagy fa, lehetett 

vagy tiz méter magoss. Ennél a fánál tanyázott, ha kint maradt éccakára. Eccer, ahogy ott van a 

fa alatt, hát látja, hogy a Fenyvesnél levőü herekazalnál eggy lámpás ég. Elindul oda, hogy 

megnézze ki az. Hát ahogy odaér, a lámpás mán a tábla másik végin vóut. Megy megint utánna, 

a lámpás meg mindég előütte. Egész éccaka a világ után járt, de nem tudta utóulérni, mer mindég 

előütte vóut csak. Bejárta az egész határt, oszt reggelre hóuttfáradtan került haza. Ami pedig 

előütte járt, nem vóut más, mint az indzsellér. 

/ Elmondta: néhai Rajna István. Karcsa, Becsked tanya. / 

3. 

Ezerkilencszáztizenháromba a Becskeden szóugáltunk a falubúl nyóuca. Hát eggy téli reggel 3 

óura után mentünk ki a Becskedre négyen. Mikor atájon mentünk, ahun most van a titkárnak a 

portája, hát arra nézek kelet felé, hát a Dakos komáék kertje alatt olyan világosságot látok. Azt 

mondom Dakosnak: 

- Nécsak, a kertetek alatt valami világosság van! 

A szél felülrül fujt, hát mink csak odanéztünk, de oszt csak mentünk tovább, 

haladtunk a Náci lakása felé, keresztül a jegen. 

Eccer azon vegyük észre, hogy eggy méter magosson olyan, mint az ökjöm, olyan 

világosság megközelitett bennünköt. Mink meg erre megálltunk, meg is ijedtünk. 

- Mi lehet ez? 

Eggy pillanatra az is megállott, és akkor megfordult felfelé a temetőünek. Mikor a 

jég a szélire ért, elaludt. Átment a jégen, a Karcsának az északi óudalára. Ott meg olyan 

tuferkaróukbul vóut ültetve a ficfás. Az öreg Kislengyen bácsinak vóut ott a főüdje. Mink csak 

álltunk és néztünk. Azon keresztülment a láng, de bujkálva. Ráment a temetőüsáncpartra, azon 

ment végig északnak, Nagykövesd felé. Mink meg még mindég abba az eggyhelybe álltunk, 

addig néztük, míg láttuk. Ment felfelé a Magosspartnak. Akkor oszt elindultunk.

Hát mi vóut, mi vóut? Elbeszéltük más embereknek is. Mink addig olyant sose 

láttunk, fiatalok vóutunk még. Beszéltük az időüsebbeknek, hát azok azt mondták, hogy az nem 

vóut eggyébb, mint indzsellér. Hát akkor láttam indzsellért, ha az vóut. 

/ Elmondta: Szerdi János 72 éves tsz. járadékos. Karcsa. / 

4. 

Mentünk reggel, mán nem hajnalba, ha éjfélkor szénáér le a Karádira. Ahogy 

mennyünk, átmennyünk itt a hidon hl az őürháznál, hát kigyult a Majáriaba eggy világosság. 

Aszongya Cinke sóugor: 

- Nécsak hej, a vén Cinke ott van a Majáristorokba né, most gyujt rá. 

Annyi, hogy felgyülledt, ott vóut eggy kiskorig, alóu fel a nádhoz. Elment a nádhoz, ott lobog 

eggy kicsinyt, lobog, akkor onnan megindult, alóu neki a Szuróudtetőünek. Aszondom: 

- Sóugrom! hát ez nem a vén Cinke! 

- Nem bizony hej! – aszongya. 

Mondom: 

- Mi az sóugrom? 

Aszongya: 

- Valami indzsellér, ugy nevezik hogy indzsellér. 

Ott világitott eggy kicsinyt a Szuróudtetőün, onnan meg elment arra le a Szirginye fel. Ott osztán 

elmullott a Szirginyénél, nem láttuk tovább. 

/ Elmondta: Tóth Gyula 58 éves tsz. tag. Karcsa. / 

5. 

Az Ujfaluba laktunk, osztán a legyzőü, ez a Danielisz jegyzőü meg ottan járt fel a 

kertünkön az irodábul. Ott lakott a Nagy Andris házába. Hát kimentem az öcskössel, 

tizeneggy óura lehetett éccaka. Ahogy mennyünk be az öcskössel, hát nagyanyám meg ment 

ki a konyhába, oszt tanálkoztunk. Aszondom: 

- Maga az nagymama? 

- Én vagyok fijam. 

- Ne álljak meg?

- Nem muszáj, csak mennyetek be. 

Eggy nagy tarka kutyám vóut, a meg ott feküdt a ház alatt a lábtóunál, a garádicsnál. 

Annyi, hogy én bemegyek, lefekszek, aszongya a nagyanyám: 

- Ki az? Melyik az? 

De mán én az ágyon fileltem, hogyhát kivel beszél. De én láttam azt a világosságot, ami a 

Kiskarcsátul gyütt fel a barázdán. De figyelembe se vettem azt hittem, hogy a jegyzőü. 

Megint szóul nagyanyám: 

- Ki az? Melyik az? 

Aszongya nagyanyám a kutyának: 

- Fogd meg! 

De mán én akkorra kiugrottam a házbul. A világosság az istállóu véginél állott, az 

udvar közepin. A kutya meg nyivogott, kuncogott. Aszondom a kutyának: 

- Fogd meg te! 

Akkor a világosság megindult keresztül le a kutnak, a kutya meg utánna. Mikor leért 

a kutágoshoz a kutya, akkor csak elnyivogta magát, oszt szaladt vissza hozzám, a lábomhoz. 

A világosság meg le a Majárisnak. A Majárisnál megállt, onnan lement a Szuróudtetőüre, a 

Szuróidtetőürül meg lement a Szinginyének. Három helyen állott meg. 

/ Elmondta: Tóth Gyula 58 éves tsz. tag. Karcsa. / 

Kisértetmondák 

1. 

Az öreg Kerekesnél jártunk, mikor még a Karcsaszélen lakott a kunyhóuba. Ű 

beszélte, hogy a pácinyin vóut csőüsz a dinnyébe. A pácinyi kepéseknek pünkösd alkalmával 

bált tartottak a Héllén, hát ütet is elhujta a fijuk, Mihály Feri, Dakos Jani meg Szabóu Jani, a 

parhét. Hát ahogy elmondta, ivott eggy kicsinyt, ott vóut éjfélig. 

Menni kéne mán a dinnyébe, mer akkor állitották fel a kunyhóut. Megyen az uton, 

hát mikor odaért a fürdőüházi uthoz, oszt mán tér erre lefelé, a falu felé, hát eggy cövek állott 

előütte, mint eggy keresztfa. Aszongya Kerekes:

- Meg a fejhőül az anyádot! 

Hát akkor a cövek hozzáfogott terjeszkedni. 

- Ki vagyte? Mi vagy te? 

Hamar megyen utánna, hogy fogi meg, hát mit veszen észre, hogy mint mikor igen nagy 

zsombák közt van. Megáll a vén Kerekes: 

- Hun vagyok én? 

Hát leguggolt, hogy hátha elegyen mán a cövek, hát a cövek is, a keresztfa is leguzggolt. 

Mikor állt fel, akkor a keresztfa is nyujtóuzzik. 

- Hun járhatok én? Hun járhatok én? 

Nem tudtam magamot elképzelni. Eccer hozzáfogok káromkodni, hát mikor 

káromkodok, akkor mindég kéccerte többet terjeszkedik. Mán megyek valamerre, hát 

majdcsak megvirrad mán! Eccer aszondom neki: 

- Te, hát ki vagy? Gyere ide, megfoglak, hát széjjelváglak, meg a fejhőü az anyádot: 

Hát a cövek annál jobban terjeszkedett. Megint megyek, megfordultam, hogy 

megyek amarra, hát mindég előüttem van nyóuctiz lépésre. Eccer hova lyukadok ki, hát eggy 

nagy gabonába. 

- Kegyelemes Isten, hun járok én!? 

Hát mán megyek, hallom, hogy a kakas szóul. 

- Te, mi vagy? Hát mán a kakas szóul! Hát minden lélek az Istent dicséri, hát dicsérd te is! 

Hát még annál jobban terjeszkedett. Nem tudtam mit tenni, leültem a gabonába, 

hogy majdcsak megvirrad mán. Ahogy ott ülök, gondolom, hogy mán tán elment innen. Hát 

ahogy nyujtom ki a fejem a gabonábul, hát az is nyujti ki, a cövek. Eccer mán nem vettem 

tréfára a dóugot: 

- Istenem, hun vagyok én? 

Hát hallom, hogy mán a Héllén felkétek a béresek étetni, mán három óura körül az időü. 

Hozzáfogok kijabálni, hogy keresztények, hát eggy Tóth nevezetü meghallotta. 

- Gyertek mán – asszongya -, Gyuri valahun a Pünkösdhomokon kiabál!

Mennek oda, hát kiabál Gyuri bácsi nekik. Mikor oszt mán közel gyüttek a béresek, akkor a 

cövek csak tapsolt eggy nagyot, oszt belevágóudott a vizbe. 

- No, ott verjen meg a Szentisten! 

Ugy oszt gyüttek értem, oszt ugy mentem ki a lombszögi utra, oszt ugy mentem haza. 

/ Elmondta: néhai R. Vajda József. Karcsa. / 

2. 

A béresökrökkel vóutunk kint legeltetni ketten. Az ökrököt nem hajtottuk haza este, 

hanem kint háltunk vele, oszt vártuk, hogy mikor gyün a parancs az ökrök hazahajtására. 

Eggy estefelé az intézőü úr kiizent, hogy hajtsuk haza, mer másnap szükség lenne 

lessz az igára. A nap már szállóiban vóut, mikor az izenetet megkaptuk, a jóuszág meg igen 

szivesen evett, hát még maradtunk. Ugy este tiz óura tájba indultunk hazafelé. Az ökrök csak 

lassan gyüttek, hát bizony mán vóut tizeneggy óura, mire a tanya bejáratához, a keresztuthoz 

értünk. 

Ahogy keresztül akartuk hajtani az ökrököt a keresztuton, hát az Istennek se tudtuk 

eggyiket se ráhajtani az utra. Csak horkoltak, fujtak, oszt álltak, mintha leszögezték vóuna 

üköt. Ott killóudtunk vagy eggy óura hosszáig, de nem tudtuk üköt átverni az uton. Hát a 

társamot beküldtem a tanyába a béresgazdához, hogy mit csináljunk, mer igy még reggelre 

se lehessünk otthun. Kigyütt osztán a béresgazda is, de látta, hogy nem tuggyuk áthajtani, hát 

azt mondta, hogy kerüljük meg a keresztutat, oszt hajtsuk keresztül az ökrököt a buzatábla 

sarkán. Ugy is tettünk. 

Másnap hajnalba menni kellett az Aranytóura a béreseknek. Ahogy elértünk a 

keresztuthoz, hát az elsőü ökör megint megállt, oszt se ide, se oda nem ment, csak állt, mint 

a cövek. Nemsokára gyütt az intézőü úr is kocsin, oszt hogy meglátott ott állni bennünköt, 

hát kérdezi, hogy mijér álljunk ott? Mondtuk osztán hogy mijér, mer az ökrök nem akarnak 

átmenni a keresztuton. Mikor ezt meghallotta, elsőübe csak nevetett bennünköt, oszt nem 

hitte, de mikor a kocsissa se tudta áthajtani a két lovat a keresztuton – hijába ütötte -, akkor

mán komolyra vette, oszt mondta, hogy várjuk meg, míg megvirrad, oszt addig küld szalmát. 

Mikor a nap gyün fel, hát a szalmát szóurjuk a keresztutra, oszt gyuccsuk meg. 

Úgy is tettünk. Napfelgyüttkor a szalmát rászóurtuk a keresztutra, oszt 

meggyujtottuk. Mikor a szalma égni kezdett, hát olyan ropogást, csattogást hallottunk, mintha 

puska ropogott vóuna. Mikor a szalma eléget, olyan forgóuszél támadt, hogy a pápért mind a 

szemünk közzé szóurta. A keresztuton meg cserepdarabokat, passzulyt meg árpát tanáltunk 

szétszóurva. A perzselés után az ökrök megoktul elindultak az uton keresztül. 

/ Elmondta: Horváth János 76 éves tsz. tag. Karcsa, Becsked./ 

3. 

Katona koromba eccer szabaccságra gyüttem haza. Ahogy éccaka Szomotoron 

leszálltam a vonatrul, oszt elindultam hazafelé, olyan érzésem vóut, hogy valakivel tanálkozni 

fogok. Mikor Nagykövesdet elhagytam törtem eggy botot, oszt kiléptem, hogy hamarabb 

érjek. Mán a Kiskutnál jártám – a hóudvilág ugy sütött, hogy szinte nappali világosság vóut 

-, hát eggy alak gyün velem szembe. Gondolkoztam: 

- Ki lehet az? 

Ahogy közelebb ér, látom, hogy fehir ingbe, fekete ruhába meg kalapba van. Nem ismerem, 

akarhogy nézem. 

- Ki lehet ez az ünneplőübe őültözött ember? Mindeggy – gondoltam – akárki, nekem 

haza kell menni. 

Kitérni nem lehetett, hát mentem, lessz ami lessz. Ahogy összeértünk, hát megálltam. 

Megállt az alak is, oszt csak néztünk eggymásra. Aszondom: 

- Ki vagy? 

Az alak nem felelt csak nézett, de olyan különös nézése vóut hogy végigszaladt a hátamon 

a hideg, mer szinte világitott a szeme. Megint megkérdeztem: 

- Ki vagy? 

Csak nem felelt

- Ki vagy az anyád mindenségét? Felelj, mer odavágok! 

- Mezőüőür. – Felelte az alak, de olyan hangon, mintha a sirbul gyünne. Aval elindult az 

is, meg én is. 

Gyüttem osztán hazafelé, oszt utközbe azon gondolkoztam, amit az alak mondott. 

Gondoltam magamba, hogy mezőüőür márciusba mit keres a határba éccaka? Ha pedig ott 

jár, hát mijér öütözött ünneplőüsön? Nem szokott az kerülőü ünneplőüruhába járni a határba 

még ünnepnapon se. Mikor osztán ezeket végiggondoltam, hát ugy rámgyütt a félés, hogy 

nem birtam mán gyünni se. 

Mikor hazaértem, oszt meggyújtotam a lámpát, hát anyám csak nézett hogy mi 

bajom van, mi van velem. Elmondtam osztán, hogy kviel tanálkoztam az uton. Hát akkor 

mondták, hogy a kiskövesdi kerülőü vóut olyan formáju, de mán éppen eggy hete hogy 

meghalt, oszt most nincs is kerülőü Kiskövesden. 

- Biztosan az nem tud nyugodni szegényfeje, oszt aval tanálkozhattál fijam. – mondta 

anyám. 

/ Elmondta: néhai Dakos Gyula földmüves. Karcsa. / 

4. 

Még anyám beszélte, hogy az ű idejébe történt a fonóuházba, ahun a jányok fontak, 

hogy át akarták fonni az éccakát, hát készinteni kellett eggy kis süteményt. A 

fonóusgazdasszony leküldte a pincébe az eggyik jányt, hogy hozzon fel egyy csupor tejet. 

Setét vóut mán, hát mikor gyütt fel a jány, hát a pinceajtóuba egy fehér lepedőübe burkolt 

alak állott. Azt gondotla a jány, hogy a cimborái meg akarják ijeszteni, hát megkapta a 

lepedőüt, lerántotta az alakrul, oszt beszaladt vele a házba. Mikor bent elmondta, hogy mi 

történt vele, hát a jányok csak néztek, oszt mondták, hogy űk nem vóutak kint. 

No, fontak oszták, pergették az arsóut. Meggyüttek a fijuk is, osztán leültek a 

választottjuk mellé. Éjfél felé járt mán az időü, mikor eccercsak megverik az ablakot. 

Beszóul eggy hang? 

- Aggyátok ki a lepedőümöt!

Megfogta a legbátrabb fiju, osztán kihajintotta az ajtóun. De még kint tán le se esett, mán 

repült is vissza az ajtóun keresztül. Megint verik az abalakot, oszt megszóulal megint az 

előübbi hang: 

- Az hozza ki a lepedőümöt aki elvette, mer igen nagy baj lesz! 

A jány mán igen félt, oszt nem akart semmiképpen kimenni, de a többiek küldték, hogy csak 

mennyen. Akkor osztán az eggyik fiu hátulrul átkóucsolta a derekát, a jány meg fogta a 

lepedőüt, oszt mentek az ajtóuhoz. Mikor kinyitotta az ajtóut, osztán lökte vóuna ki a 

lepedőüt rajta, valami csak megkapta, a fiju kezét meg leütötték a derekárul, oszt a jány 

eltünt. Nem is látták többet, csak a jány eggyik csizmáját tanálták meg másnap a temetőü 

szélin. 

/ Elmondta: néhai Veréb Jánosné. Karcsa. / 

5. 

Becskeden történt ez az eset. Eccer az eggyik cselédembernek a tehene éccaka 

ellett. Ott vóut mellette az ember egéssz éccaka, oszt mikor a bornyu meglett, hát bement a 

házba, oszt lefeküdt. Mikor reggel visszament a feleségével az óulba, hát a tehen mellett 

eggy véres törülközőüt tanáltak. Az asszony előüször kilökte a törülközőüt a 

trágyadombra, de mikor megtudták mások, hogy mi történt, hát azt tanácsolták az 

asszonynak, hogy a törölközőüt égesse el. Ugy is tett az asszony. Bevitte a konyhába a 

törülközőüt, oszt elégette. 

Ettül az időütül kezdve nem vóut nyugtuk a házba, mer minden éccaka ijeszteni 

kezdtek. Mikor lefeküdtek, alig fujták el a lámpát, hát mán nagy dörömbölés hallatszott. 

Hajnalba meg megjelent eggy alak, aki az asszonynak meg a gyermekeknek nem hagyott 

békét, mer fojtotta meg üköt. Az ember mán nem vóut bent ilyenkor, mer ki kellett menni 

a jóuszághoz étetni. mikor osztán megvirradt, osztán az ember bement, osztán az asszony 

mondta neki hogy mi történt, hát nem akarta hinni. De hogy asszony mondta, hát az ember 

megigérte, hogy másnap nem megy ki az óulba, oszt majd ű elbán az ijesztőüvel. Reggel 

osztán mikor felkelőüre kolompoltak, az ember nem ment ki, hanam az ágyba maradt. 

Arra az időüre, mikor kellett megint az ágy mellett vóut az alak, oszt nyúlt is az emberhez. 

Eggyik kezével megfogta a torkát, a testévem meg ránehezedett a mellére úgy, hogy az

ember majd megfult, oszt hijába igyekezett megszabadulni a szoritásbul, nem sikerült 

neki. 

Igy ment ez a dolog eggy hétig. Mán a tanyába is hire ment. Az asszonynak azt 

tanácsolták, hogy mikor az alak megint megjelenik kérdezze meg tülle, hgoy mijér 

háborgatja üköt. Ugy is történt. mikor az alak megint megjelent, hát az asszony aszongya: 

- Minden jóutét lélek dicséri az Urat, hát te mijér nem? 

De az alak nem válaszolt. A dolog mám annyira ment, hogy a családnak se éjjele, se 

nappala nem vóut. Az asszony feltette magába, hogy most mán mindeggy, megkérdezi az 

ijesztőüt, hogy miért nem hagy neki békét. Megkérdezi azt is, hogy mit kell tenni, hogy 

békét haggyon nekik. No, hogy megjelent, hát az asszony megszóulitotta. Megkérdezte, 

hogy miér nem hagy nekik békét. Az alak erre nagy gunyosan azt felelte: 

- Azér, mer minden jóutét lélek dicséri az Istent. 

Az asszony azt kérdezte még, hogy mondja meg mi a kivánsága, mert teljesiteni fogja. De 

az alak azt felelte, hogy ne kérdezze mi a kivánsága, mert ugyse tudná teljesiteni, oszt 

akkor még ugyse hagyna neki békét, hanem követelné, hogy az igéretét váltsa be. Mikor 

ezt elmondta indult kifelé, de az ágyon felül az eggyik gyermek. Erre az alak a 

gyermeknek olyan poffot adott, hogy annak az arca megdagadt. 

A család mán eggyáltalán nem tudott nyugodni, hát elhijták a papot, hogy 

szentelje be a házát. A beszentelés használt osztán, mer az alakot nem is látták többet a 

lakásba, de a kamorába – amit a pap nem szentet be – az asszony testvérének nem hagyott 

békét. Mer vóut az asszonynak eggy bolondos testvérje, oszt azt ott hálatták a kamorába. 

Eggy éccaka nagy orditásra ébredtek a házbeliek. Az történt, hogy mikor az ijesztőü 

fojtogatni kezdte a bolondos jányt, hát az meg valahogy bekapta az ujját, oszt elakarta 

harapni. Ezután az ijesztőü nem mutatkozott, csak a fatálakot meg tepsüköt szóurták le a 

falrul néhányszor. 

/ Elmondta: Kovács Gézáné 41 éves tsz. tag. Karcsa, Becsked./ 

6.

Apám beszélte, hogy gyütt eccer haza Ujhelybül, de lekésőüdött, oszt vóut mán 

vagy nóuc óura, mikor onnan elindult. Gyütt ú jóu sebessen, de mégis éjfélt fújta mán a 

vártás a Becskeden, mikor a Keceshez ért. Ahogy a keresztuthoz ért, hát látja, hogy eggy 

alak megy előütte. Ki lehet ez? – gondolta. Utóul akarta érni, de akarhogy sietett, a távolság 

nem csökkent, hanem mindég az vóut, ami azelőütt. 

Addig ment az alak után, hogy azon vette észre magát, hogy nem tuggya, hogy merre 

jár, de akkor már az alak is eltünt előülle. Ahogy ott gondolkozik, hogy merre mennyen, hát 

eccercsak világosságot lát maga leőütt nem messzi, oszt nemsokájra nagy muzsikaszóut 

meg danolást hallott. 

Ahogy közelébb ért a világossághoz, hát látja, hogy eggy sereg ember meg asszony 

mulat a világoson. Ahogy odaért, se szóu, se beszéd megfogták, oszt közzéjük állitották. Ott 

kellett neki is mulatni velük, pedig nem is ismert eggyet se közzülök, mer mind idegenek 

vóutak. Mulattak, táncolta ott reggelig. Ahogy ott mulatnak, hát eccercsak megszóulal a 

közelben a kakas. Ahogy a kakasszóu elhangozott, a mulatóu társaság ugy eltünt, mintha 

soha nem lett vóuna ott semmi. Apán nem mert elmozdulni a helyérül, hát várt ott, hogy 

világosodjon ki, pedig ugy félt, hogy majd kiütött rajta. 

Mikor osztán kivilágosodott, hát látja, hogy a falu alatt levőü legelőün van, oszt 

körülte meg eggy nagy csomóu tehéntrágya van elhullatva. Azokkal mulatott egéssz éccaka. 

/ Elmondta: Petruska Miklósné 73 éves. Karcsa, Becsked./ 

7. 

Ujhelybe készültem eccer a piacra. Nem vóut óurám, hát csak tanálomra kéltem fel. 

Ahogy kimegyek széjjelnézni, hát nagy kocsizörgést hallogk. Mondom, megyek mán 

megnézem, hogy hátha piacra igyekszik az a szeker is, de mikor kimentem, hát hogy, az 

éppen elhaladóu jármü nem szeker vóut, hanem egy hintóu, oszt a hintóuba négy fekete lu 

vóut befogva. Csak a kocsist lehetett látni a bakion, oszt a négy lunak nem láccott a gyeplője. 

A kocsis szeme meg olyan vóut, mint a tüz. Nem ment még messzire, mikor eccercsak 

elhalgatott a kerekzörgés. Mén éppen be akartam menni, mikor visszafelé hallottam gyünni 

a hintóut. Ugy gyütt, hogy a kerek alig érte a főüdet, a négy lu óura meg szinte füstölt.

Bementem osztán, hogy készüljek. Eszembe jutott ugyan, hogy jóu lenne társ után 

nézni, de nem ment senki a környékrül, hát igy magam indultam el. Mikor mán a kapuba 

jártam, hát hallottam, hogy szekerzörgés van a Kisérdombon. Sietni kezdtem a szeker után, 

hogy utóulérjem, mer igen setét vóut, oszt gondoltam, hogy az is Ujhelbe megy, hát nem 

lessz olyan félőüs, mintha magam mennék. Siettem, de akarmilyen sebessen mentem, a 

távolság nem akart csökkeni köztem, mega szeker közt. Jóu ideje üztem mán igy a szekeret, 

oszt igen elfáradtam. 

- Mindegy – gondoltam – ugy se tudom utóulérni, hát nem szaladok utánna, pihenek eggy 

kicsit. 

Ahogy megállok, hát megszünik a szekerzörgés is. No, most utóulérem! Megindultam 

megint utánna. Alig megyek vagy két lépést, hát megint megszóulalal előüttem a nyikorgás. 

Mindeggy, most mán majd megpihenek Ujhelbe. Mentem osztán mindenütt a szerkerzörgés 

után. Mán jóu ideje mentem, osztán ahogy megyek, hát feltünkt, hogy még most se értem 

el Kiskövesdre, pedig mán régen oda kellett vóuna érni. Gondolkozok: hogy lehet ez? 

Biztosan kikerültem a falut, hogy a szekerzörgés után mentem mindenütt. Teremtőü Isten! 

Csak nem tévedtem el, csak nem kisértettek meg, osztán elcsaltak valahova? A félés ugy 

előülvett mikor ezt gondoltam, hogy a hideg csak ugy futkározott a hátamon, oszt a verejték 

meg kivert. 

Nem tudtam merre menni, nem tudtam mit tenni, hát azt gondoltam, hogy nem 

megyek tovább, lessz ami lessz, leülök, oszt megvárom, míg kivilágosodik. 

Leültem osztán, de alighogy letelepedek a batyumra, hát megszünik a szekerzörgés, 

oszt nagy nevetés meg tapsolás hallatsott onna, ahun azelőütt a szeker zörgött. Nemsokájra 

meg felettem olyan zugás meg sustorgás vóut a levegőübe, hogy az ijedtségtül majd 

meghaltam. 

Igen nehezen virradt meg, de azér az is elkövetkezett. Mán nem bántam vóuna 

akármi lessz, csak megtuggyam, hogy hova kerültem. Nem sok időü mulva osztán igen 

megkönnyebbültem, mer virradni kezdett, osztán nem messzire megszóulalt a kakasok. 

Mikor mán világosabb vóut, nézek szét, hát látom, hogy a temetőünk szélin vagyok. Akkor 

gyüvök osztán rá, hogy én egéssz éccaka a temetőün jártam körül-körül.

Akkor gondolkoztam osztán el azon, hogy miér ment előüttem mikor felkétem a 

hintóu. Semmi másér, csak azér, hogy elcsaljon, osztán megkisértsen. Meg is fogadtam ott 

magamba, hogy többet ilyet nem teszek, nem indulok el ilyen nagy éccaka sehova. 

/ Elmondta: néha Dakos Ferencné Karcsa. /

BALLA ILONA – RICZU IRÉN 

BALLADÁK 

1. Bíró Margit 

Ezernyócszázhuszonötödik évre 

Szomoru hir hallatszott Veszernyére 

Kis Imre a Biró Margitot szerette 

Olyan szép vót, hogy mindenki kedvelte. 

A Margitot sok legények szerették, 

De Kis Imre legjobban biztohatta. 

- Ne félj Marcsa, szivem párja szeretlek, 

Jövő ősszel feleségül elveszlek. 

De Imérnek más kisjány járt eszébe. 

Izenetet küldött Cserepiékhez, 

Hogy elmegyen oda szombat este, 

Cserep Zsuzsi mán a kapuba leste. 

Páros csókot csókolt Imre ajkára, 

Behijta és beültek a szobába. 

Éjfél után haza akart mán menni, 

Cserepiné e szavakkal illeti: 

- Mennyetek el hónap a pap elibe, 

Irassátok magatokat a könyvbe. 

- Mennyetek el hónap a pap elibe, 

Irassátok magatokat a könyvbe, 

Addig míg ezt Biró Margit nem tudja, 

A jányomat örökre elátkozza.

Éjfél után egyet ütött az óra. 

Biró Margit elindult a nagykutra. 

Olyan rossz hirt hallott ottan a kuton, 

Alig birta hazavinni a korsót. 

Alig hitte, hogy korsóját letegye, 

Nyomba futott Kis Imréék elibe. 

- Igaz Imre, hogy te megházasodtál? 

A szivemre ilyen nagy bánatot hoztál? 

- Igaz biza Biró Marcsa szeress mást 

Kilenc évig, hogy mink szerettük eggymást. 

- Igaz biza Biró Marcsa szeress mást 

Kilenc évig, hogy mink szerettük eggymást. 

- Álnok betyár add ide a kezedet, 

Hagy kivánjak neked páros életet. 

Esztendeig meg harminchat hónapig, 

Nyomjad Imre gyásos ágyad fenekit. 

- Kilenc orvos orvasságát használjad, 

de nyugtodat soha föl ne tanáljad. 

Életedbe házasodjál, temessél, 

Amig te élsz, patikára keressél. 

Éjfél után kettőt ütött az óra. 

Biró Margit elindult a nagy utra. 

Ha köszöntek még aztat se fogadta, 

Hazament és magát felakasztotta.

Jányok, Jányok, ha jő a szép kikelet, 

A siromra violát ültessetek 

Ha ültettek, tejeset ültessetek, 

Mer még ilyen Veszernyébe nem esett. 

Adatközlő: Pápai Istvánné 37 éves tsz. tag Karcsa. 

2. Biró Marcsa 

Rég elhuzták az esteli harangot, 

Biró Marcsa a kapuba kiállott, 

Arra ment a Göndör Sándor, megölte, 

Egy szúrással a földre terítette. 

Véress lett a Göndör Sándor ruhája, 

Kimossa majd ő aztat a Karcsába, 

- Mosd ki Sándor a ruhádot fehirre, 

Ugy mennyünk a rendőrbiztos elibe. 

- Sanyi fiam, nem fájt-e a te szived, 

Mikor azt a szép barna jányt megölted? 

- Dehogynem fájt, csakhogy majd meghasadott, 

Mikor mondta: jaj istenem meghalok! 

Biró Marcsát viszik a temetőbe, 

Göndör Sándort az Ujhelyi tömlöcbe, 

Ujhelyi nagy börtönajtó hasadj meg, 

Göndör Sándor sohase szabadul meg. 

Adatközlő: Nagy Lászlóné 57 éves tsz tag. Karcsa.

3. Barna Jani 

Barna Janit arra kérte babája, 

Hogy az anyját tegye a másvilágra, 

Becsalta az erdő rengetegébe, 

Kést nyomott az édesanyja szivébe. 

- Csendbiztos ur agyonisten jónapot, 

- Agyonisten Jancsi fiam mi bajod? 

- Csendbiztos úr szivem nyomja a bánat, 

Fáj a szivem, megöltem az anyámat. 

- Jancsi fiam nem fájt-e a te szived? 

Mikor te az édesanyád megölted? 

- Akkor nem fájt, de most mingyán meghasad, 

Viselem a hatvanötös nagy vasat. 

Adatközlő: Nagy Lászlóné 37 éves tsz. tag Karcsa.

S z ó j e g y z é k 

Szükségesnek tartjuk, hogy a dolgozatokban előforduló tájszavakat, szakmai 

szavakat közöljük, mert ezek a szavak ma már a falu nyelvében is csak elvétve fordulnak 

elő, inkább az idősebb nemzedék ismer, beszéli, de a középkorúak már alig, az ifjabbak 

pedig egyáltalán nem ismerik. A kisparaszti gazdálkodás, a falusi portán található eszközök 

régi neve is feledésbe merül, ezeket csak a feljegyzések fogják megőrizni, ezért készítettük 

el ezeknek a szavaknak a jegyzékét. 

Az alábbiakban betűrendben közöljük azokat a szavakat, amelyek tájszavak, 

kevésbé ismert szavak napjainkban. Bal oldalon a tájszó népnyelvi alakját közöljük, míg a 

jobboldalon annak a köznyelvi jelentését. A szavak melletti szám az előfordulás 

oldalszámát jelöli. 

A, Á 

abrosz /100/ - asztalterítő 

ágyaz /95/ - a szöszt a guzsalyon való fonásra alkalmassá teszi. 

ankervas /112/ - vályogházak sarkait összefogó 6-8 m hosszu vasrud 

aprószösz /95/ - a szösz gerebenezésekor a kender tövéről lehuzott 

rövidebb 

szösz 

aranyosvíz /125/ - karácsony, újév hajnalán elsőnek meritett víz. 

B 

behány /131/ - a kenyeret a kemencébe berakja 

béli /98/ - az a fonal, amelyet a szövőszéken levő fonal közé 

beszőnek 

bélkefa /100/ - A szövőszék tartozékának a vetélőnek része, melyen a 

fonallal telt nádcső forog 

bordahaj /99/ - A szövőszéknek az a tartozéka, mely a nádból készült

ordát rögzíti 

branka /99/ - fésűalaku, mindkét végén bezárt, fából készült eszköz. 

Ennek segitségével viszik fel a fonalat a szövőszékre.

ige /139/ - játékszer. Fából készül, 15-20 cm hengeralaku fából 

készült, a két végét hegyesre faragják. 

C, Cs, D 

cirkó /75/ - szénné égett fadarab. „Cirkóunak égett” mondják, ha 

valami szénné ég. 

csatka /122/ - csak tüzelésre alkalmas kukoricaszár. 

csecs /125/ - korsónak a víz szivására alkalmas része. 

csendit /76/ - halálesetkor a harang megkondítása. A csendítéssel jelölik, 

hogy férfi vagy nő halt meg. 

cseppü /95/ - a kender tilolásakor a rostból kihulló fás rész. 

Tüzelésre használták. 

csigacsináló /35/ - lakodalom előtt szokásos társas összejövetel a csigatészta 

elkészitését végzik ilyenkor. 

csőröge /149/ - olajban ropogósra sütött süteményféle. 

csű /99/ - nádból készült cső, melyre a szövéskor a fonalat 

feltekerték és szövőszéken levő fonálba befüzték. 

dikó /116/ - deszkából házilag készített alacsony fekvőhely. 

E, É, F 

eszváta /98/ - szövőszék 

falimasina /122/ - vályogból készült, de a tetején vassal boritott tüzhely. 

fatál /117/ - kenyérsütéskor egy kenyérnek való tészta tárolására 

használt eszköz. 

fehírnép /93/ - asszonynépség 

fejszösz /95/ - egy kéve kenderből előállitott szösz.

féldarab /96/ - 4x150, ill. 6x150 szál /4,8-5 m hosszu/ fonál. 

fennjáró /98/ - szövőszékre felrakott /felhuzott/ fonál. 

ficfa /156/ - fűzfa. 

fílke /122/ - falba épített kisebb szekrény. 

furik /133/ - talicska. 

fűtűlvaló fa /79/ - fejfa 

G, Gy 

gágó /124/ - horgasfa 

gereben /95/ - a szösz fésüléséra /kártolására/ használatos eszköz. 

gombalyég /152/ - gombalyag. 

guba /16/ - felső ruhadarab. 

gyalogguzsoly /96/ - olyan guzsaly, amelyre ráülve kézzel orsóra fontak róla. 

gyalom /84/ - kerítőháló 

H 

hajlék /109/ - lakóház 

halálbiró /77/ - halottkém. Olyan hivatalos személy, aki a halál beálltát 

hivatalosan igazolta és az engedélyt megadta a temetésre. 

hamvas /97/ - teherhordásra és szapuláskor /ruha vagy fonál főzésekor/ 

a hamu felfogására használt ritkán szőtt ponyva. 

hátraszorító /29/ - a haj lekötésére használt női ruhadarab. 

hegyiszösz /95/ - a kender végéből, hegyébúl gerebenezéskor nyert szösz. 

hivogató /33/ - az a személy, aki a lakodalomba a vendégeket meghivta. 

hombár /123/ - termény tárolására deszkából készített ládaszerü eszköz. 

hőrészes /38/ - a lakodalmi vendégeknek az a csoportja, amely vacsora 

után

a menyasszony házától a vőlegény házához megy. 

I 

iró /123/ - vajkészítéskor a tejfölből visszamaradt savanykás ital. 

izsák /157/ - a kukoricaszár levelektől megfosztott része.

K 

kabát /29/ - szoknya /ráncos/ 

kabola /110/ - buboskemence 

karosláda /116/ - Karral ellátott ülőbútor, melyben ruhát is lehetett tárolni. 

karszék /117/ - karosszék 

káva /85/ - halászszerszám, a varsa hálójának kifeszítésére használt 

fakarika. 

kétköz /87/ - halászszerszám 

kézviz /97/ - forróviz, melyet télen a szabadban mosó asszonyok 

kezének melegítésére használtak. 

kihány /94/ - a kendert a vízből áztatás után kiszedi. 

kinyű /93/ - A kendert a földből kihúzza, kiszedi. 

kisderek /85/ - a varsa keskenyebb vége. 

kita /95/ - 21 fej szösz. /20 fej egymásmellé rakva, 1 fej az egész 

átkötésére szolgál/ 

kiterit /76/ - felravataloz. / a halottat a „teritőre” felteszi / 

kocik /122/ - a falimasina mellett levő vályogból készített ülőke. 

komendál /19/ - a lányt a fiúnak ajánlja 

komakendő /73/ - négyzetalakú himzett kendő, melyet akkor használtak, ha 

gyermekágyas asszonynak vittek enni. 

komót /126/ - fiókos bútordarab ruhatárolásra. 

konyhatánc /35/ - a lakodalom előestéjén a csiga elkészítésében segítők 

számára rendezett mulatság. 

kontyolóruha /36/ - a vőlegény által a menyasszonynak vásárolt ruha, melyet 

először a menyasszonytánckor ölt fel a menyasszony. 

kovászfa /130/ - kétágú fa, melyet a kenyértészta bedagasztása után a

dagasztóteknőre tesznek. 

kovászol /130/ - kenyérsütéshez a lisztet és a kovászt előkészíti. 

köcsögfa /22/ - ágasfa, melyre a tejescsuprokat aggatják. 

kötővék /84/ - a jégen vágott nagyobb lék, ahol a kerítőhálót kihúzzák a 

lék alól. 

L, Ly, 

lesi /136/ - sertésvágáskor küldött kóstoló 

lesül /141/ - játékműszó, amikor a nyerőben levő csapat veszít. 

litya /29/ - bő blúz, női ruhadarab. 

lyukasfa /98/ - a szövés eszköze. Ezzel viszik fel a fonalat a vetőre, 

hogy szövéshez alkalmassá tegyék. 

M 

masnilap /117/ - vályogból készült tüzhely felső vaslapja. 

maskora /149/ - fonóházakban öltöztetett mulatságos figura, melyet más 

fonóházba küldtek. 

megkotoz /153/ - gazdasszony bizonyos estén tyúkjait a piszkafával 

megpiszkálja, hogy sokat tojjanak. 

mereggyü /85/ - merítőháló, halászszerszám 

motóla /96/ - szövés-fonás egyik eszköze. A fonál szövéshez való 

előkészítésére szolgál. 

N, Ny 

nagyderek /85/ - halászszerszám, a varsa szélesebb vége. 

návé /99/ - a szövőszék egyik hengere, melyről szövés közben a fonál 

tekeredik le.

nyomkodó /99/ - a szövőszék tartozéka. Lábbal működtetve ezzel nyitják a 

fonalat, hogy a vetélőt átdobhassák rajta. 

nyüst /99/ - kétszer sodrott vastagabb fonál.

O, P, R 

orja /135/ - a sertés gerincének a szalonnával együtt kivágott része. 

pálha /84/ - úszó, a horgászfelszerelés tartozéka. 

pápér /132/ - pernye, szalmának a hamuja. 

paticsház /109/ - vesszőfalú, sárral tapasztott ház. 

potyka /86/ - ponty. 

pitvar /117/ - a lakás középső, bejárati helysége. 

pulya /20/ - gyerek. 

ráncoska /29/ - testre simuló blúz, női ruhadarab. 

S, Sz 

sifony /117/ - szekrény 

sikerkedik /80/ - sivalkodik 

siska /123/ - a csiktök tetejéből készített eszköz. 

süntörködő /143/ - a játékban olyan terület, ahol az ellenfélnek nincs hatalma. 

Játékműszó. 

suhadér /19/ - fiatal, suhanc. 

sut /122/ - a búboskemence és a fal közötti pihenőhely. 

sűrvedés /153/ - sötétedés 

Szabadkémény /110/ - vesszőből font, sárral tapasztott kémény, mely a pitvar 

felét kitöltötte. Az eget lehetett látni alóla. 

szakajtó /117/ - gykényből készült edény. Kenyérsütéskor használták. 

szakitás /131/ - egy kenyérnekvaló tészta kiszakítása a dagasztóteknőből. 

szapul /96/ - ruhát, fonalat luggal fehérít. 

szerha /157/ - a tornác külső része. 

szévanó /131/ - kenyérsütéskor a kemencéből a parázs kihúzására szolgál.

T, Ty 

tapogató /87/ - vesszőből font halászszerszám. 

taskó /93/ - tarisznya 

tekerget /98/ - fonalat gombolyít 

törek /112/ - polyva 

tilló /95/ - kendermunka eszköze. Az apró csepűt ezzel verik ki a 

szöszből. 

tincsfa /98/ - kendermunka egyik eszközének, a vetőnek tartozéka. 

A megvetésekor ezzel indítják a fonalat. 

V, Z, Zs 

vagdalló /135/ - a hus összevágására használatos háztartási eszköz. 

vágó /95/ - a kendernek a fás rész, a csepű összetörésére használatos 

eszköz. 

vakaró /132/ - kenyérsütéskor a tésztából megmaradt, a 

dagasztóteknőhöz 

ragadt maradékból sütött ennivaló. 

varsa /84/ - halászszerszám. 

vártás /111/ - éjjeliőr. 

vasláb /110/ - háromlábu vasból készült állvány. amelyre a fazekat tették 

szabadtűznél való főzéskor. 

vegyezés /140/ - csoportos játéknál a két vezető általtörténő 

játékoskiválasztás. 

veréznek /100/ - az a fonál, melyet a szövőszékről vágnak le a szövés 

befejezése után. 

vetéllő /99/ - a szövőszék tartozéka.

vetőköz /98/ - olyan hosszúságú fonál, melyet vetéskor a vető egyik 

fájától a másikig vezetnek. 

vinyikó /156/ - metszéskor a szőlőtőkéről a levágott vessző neve. 

visszája /86/ - halászhorgon és szigonyon lévő vágás, amely 

visszafelé hajlik. 

vőfény /32/ - lakodalomban viselt tisztség nevet. 

zurbol /123/ - vajat készít a tejfölből. 

zurbolló /118/ - fából készült két részbőé álló eszköz. Ebbe öntötték 

a tejfölt, majd belehelyeztek egy botra szerelt köralakú 

körül lyukas fát, majd ráhelyezték a tetejét. Ezután a bottal 

a lyukas fát erőteljes mozdulatokkal fel-le huzgálták, így 

készítették a tejfölből a vajat. 

zsojtár /130/ - fejéshez használatos füles edény. Zománcozott. Az 

üzletben vásárolták.

DAS VOLKSLEBEN IN KARCSA 

Unser Zirkel für Lendeskunde "Erdélyi János" der in der Grundschule in Karcse 

tätig ist, tritt mit dieser Publikation zum ersten Male vor die öffentlichkeit. 

Wir nächten dalli t unseren lieben Lesern eine kleine Auswahl aus unserer 

siebenjährigen Sammelarteit überreichen und wir bitten unsere Leser derum, beim 

Durchlesen dieses Büchleins immer vor Auge behalten zu wollen, dass die Verfesser der 

Aufsätze keine wissenschaftlich gebildeten und keine perfekten Fachleute sind. Sie sind 

nur Schulkinder von zwölf oder vierzehn Jahren, die die Absicht haben mit ihren Studien 

paralell das Léber ihrer Vorfahren, die Geschichte und die Traditionen ihres Cehurtsortes 

gründlicher kennenzulehrnen. 

Unser Heimatsdorf "Karcsa" ist eine der ältesten Ansiedlungen im „ Bodrogköz”- 

Gebiet. Es war schon zur Zeit der Landeseroberung bewohnt, was duch durch die im XI— 

ten Jahrhundert gebaute Kirche bewiesen ist. Die Siedlung leg so abggeschlossen, dass 

man hier auch in den spëteren Jahrhunderten ruhig und ungestört leben konnte und man 

hatte weder vor den tatarischen noch vor den türkischen Horden was zu befürchten. 

Dieses Gebiet war bis zu den XIX—ten Jahrhundert sozusagen „unzugänglich". 

In der Mitte des vergangenen Jahrhunderts waren hier der Karcsa -Fluss und das 

im Karcsa münde Flüsschen „Tice” bedeutend. 

Rohrdickicht und Sumpf umgaben des Dorf in den ältenen Zeiten. Deshalb blieb es hier 

nur wenig Raum für den Ackerbau übrig. Die Hauptquellen der Subsistenz waren also 

die Fischerei,,die Sammlerei und die Tierzucht. Zwar legte man den Sumpfam Ende 

des XIX—ten Jahrhunderts trocken, doch blieb die Bevölerung des Dorfes arm, da der 

nun schon fruchtbringende Boden in den Besitz des Grundherrn überging. Dieser 

Umstand wurde Ursprung verschiedener Volksbeweaungen. Die grösste Kundgebung 

brach im Dorfe im Jahre 1898 aus, als man den Weg der offenen Organisation betrat. 

Erst nach 1945 kam aber die Zeit der richtigen Entwicklung des Dorfes an. Alle 

bisherige Rückständigkeit wurde bald überwunden. Das Dorf entwickelte sich schnell. 

Man hat in der Dauer von 26 Jahren mehr erzielt und mehr geschaffen als in den 

Jahrhunderten davor. 

Es ist vielleicht der Abgeschlossenheit des Dorfes zu verdenken, dess hier die 

Traditionen Jahrhunderte hindurch aufgehoben und treu gepflegt werden konnten. Das 

Sammeln dieser alten Überlieferungen wurde aber heutigentags eine dringende Aufgebe, 

da die Sitten und Volksbräuche von Tag auf Tag matter werden. 

Das Ziel unseres Zirkels wer also das Aufsuchen und Aufzeichnen dieser Sitten. Im 

diesem Buch veröffentlichen wir eine Auswahl des bisher gesammelten Stoffes. Unter

dem Motto: "Von der Wiege bis zum Grab” beschreiben die jungen Verfesser drei 

Volksbräuche, die auch heute noch lében. Die Sitten des Brautfestes werden durch Irén 

Novák, die der Taufe durch Éva Ajtai und Erzsébet Petruska und die bei der Bestatung 

üblichen Gebräuche durch Klára Horváth und Mária Nagy dargelegt. 

György Nagy beschreibt in seiner Arbeit "Fischerleben auf dem Karcsa-Fluss das 

Leben der Fischer der älteren Zeiten und ihre Geräte. Zsuzsanna Dakos und Erzsébet 

Szabadka uns bekannt, „Wie aus dem Hanf Leinwand wird”. 

In dem Aufsatz von Zsuzsanna Dakos lesen wir von der alten Baumethode im Dorfe. . 

Etelka Dakos und Margit Tóth erzählen uns von Einrichtung der Bauerhäuser. 

Wie es in der Küche zugeht, wie Brot gebacken und Schwein geschlachtet wird, 

berichtet uns Éva Nagy. Ferenc Nagy aber schildert die lustigen Spiele der Dorfjungen im 

Freiem; diese sind wie die farbenfrohen bunten Blumen der Fröhlichkeit zu einen Strauss 

gebunden. 

Als der Dichter Mihály Tompa Student zu Sárospatak war, kam auch er einmal in 

unserem Dorfe herum. Das Andenken dieses Besuches ist in einem seiner Gedichte 

erhalten. Im Gedicht handelt es sich um eine Sage aus Karcsa. Das Manuskript des 

Gadichtes wurde unter den hiesigen kischlisvóchen Schriften aufgefunden. Der Titel 

desAufsatzes, der diese Thema behandelt, ist: „Eine Sage und ein Gedcht.” Die Verfassr 

dessen sind Zsuzsa Dusás und Éva Iszlay. 

Es gibt auch Gebräuche, die nur gelegentlich, an bestimmten Tagen ausgeübt 

werden. Diese wurden von Irén Dakos und Éva Nagy Pál bearbeitet. 

Die Märchen und Sgaen aus Karcsa sind in der Fachliteratur ziemlich bekannt. Es 

gibt aber immer noch welche, die bisher noch nicht veröffentlich wurden. Katalin Bajusz 

unde Klára Kuderna erzählen uns einige derer. 

Ilona Balla und Irén Riczu veröffentlichen die Texte einiger Volksballaden.

Ans Ended es Bandes fügten wir ein Wörterverzeichnis hinzu. Hier zählen wir 

jene Dialektwörter samt Erklärungen auf, die im Text vorkommen, aber heute kaum oder 

gar nicht mehr gebrauchlig sing. Die Nummern bei Wörtern weisen auf die Seitenzahl 

des Vorkommens hin. 

Bei der Arbeit im Zirkel für Landeskunde setzen wi uns zum einzigen Ziele unser 

Volk, Unser Dorf, die Eonwohner unseres Gebietes und die hiesingen Traditionen 

kennenzulernen. 

Diesem Ziele wollte wir zustreben und wenn es uns auch nur teils gelang, ist 

unsere Arbeit doch nicht ohne Nutzengewesen. Wir hoffen und glauben, dass die 

Schätzung und Achtung der wertvollen Volkssitten für jene, die sieben Jahre hindurch im 

Zirkel tatig waren, keine leere Mode sein wird. Sie werden wohl immer und überall die 

feinen Spuren der Volksbrauche entdecken können und diese Volksbräuche sind für die 

Vergangenheit eines Kollektivs immer ausschlaggebend. 

Unsere Zirkelmitglieder wissen, dass man nur auf grund der fortschrittlichen 

Traditionen der Vergangenheit die Gegenwart bauen und die Zukunft gestalten kann. Im 

Besitz dieser Kenntnisse werden unsere Mitarbeiten unser fleissiges Streben undunsere 

Erfolge richtiger achten. 

Karcsa, März 1971. 

Géza Nagy.

TARTALOM 

Előszó………………………………………………………………………………………3 

NAGY GÉZA: 

Karcsa rövid áttekintése……………………………………………………………………9 

BÖLCSŐTŐL A KOPORSÓIG 

NOVÁK IRÉN: 

Lakodalmi szokások………………………………………………………………18 

AJTAI ÉVA – PETRUSKA ERZSÉBET: 

Keresztelés………………………………………………………………………...72 

HORVÁTH KLÁRA – NAGY MÁRIA: 

Temetés……………………………………………………………………………76 

NAGY GYÖRGY: 

Halászat a Karcsán………………………………………………………………………..83 

DAKOS ZSUZSANNA – SZABADKA ERZSÉBET 

Amíg a kenderből vászon lesz……………………………………………………………93 

DAKOS ZSUZSANNA: 

Falusi építkezés………………………………………………………………………….109 

DAKOS ETELKA – TÓTH MARGIT: 

Házberendezés régen…………………………………………………………………….116 

NAGY ÉVA: 

A falusi konyha………………………………………………………………………….122 

NAGY ÉVA: 

Kenyérsütés és disznóvágás…………………………………………………………….130 

NAGY FERENC: 

Falusi fiúk szabadtéri játékai……………………………………………………………..139 

DUDÁS ZSUZSANNA – ISZLAY ÉVA: 

Egy monda és egy vers………………………………………………………………….145 

DAKOS IRÉN – NAGY PÁL ÉVA: 

Jeles napok………………………………………………………………………………149

BAJUS KATALIN – KUDERNA KLÁRA: 

Mondák, történetek…………………………………………………………………..159 

BALLA ILONA – RICZU IRÉN: 

Balladák………………………………………………………………………………183 

SZÓJEGYZÉK……………………………………………………………………….186 

Német nyelvű ismertető………………………………………………………………196 

Tartalomjegyzék………………………………………………………………………201

Karcsai Népélet Jó

Create successful ePaper yourself

Delete template?

Save as template?