A MI LAPUNK <strong>2019.</strong> NOVEMBER ÓVODÁNK HÍREI MADÁROVI Intézményünk 2015 óta Zöld Óvoda. Nagy hangsúlyt fektetünk a gyermekek környezeti nevelésére, az állatés növényvilág védelmére. A Magyar Madártani és Természetvédelmi Egyesület által szervezett Madárovi ismeretterjesztő előadások a gyermekek számára sok új ismerettel szolgálnak. Az állatok világnapja alkalmából a gyermekek előadást láthattak az ismertebb madárfajokról, a téli madáretetés szabályairól, és megismerhették a vízi és a szárazföldi madarak testfelépítése és életmódja közötti különbségeket. A Madárovi révén az óvodások igazi fészkeket tarthattak a kezükben. TEDDY MACI Másik nagyon élvezetes, tevékenykedtető rendezvény a Szegedi Orvostudományi Egyetem öt hallgatójának látogatása volt. Az óvodások macikat vizsgálhattak és gyógyíthattak. Az orvostanhallgatók meséltek munkájukról, az általuk használt orvosi eszközökről. A foglalkozás fő célja volt, hogy a gyermekek ne féljenek a vizsgálatoktól és a műszerektől. 10
<strong>2019.</strong> NOVEMBER A MI LAPUNK EGYHÁZI HÍREK MINDENSZENTEK November 1-jén <strong>Mi</strong>ndenszentekre emlékeztünk. Keleten már 380-ban megülték ezt az ünnepet, minden vértanúról megemlékezve. A nyugati Egyház liturgiájába IV. Bonifác pápának köszönhetően került be, aki – miután megkapta a pogány istenek tiszteletére épült római Pantheont – 609. május 13-án Mária és az összes vértanúk tiszteletére szentelte fel. III. Gergely pápa (731–741) kiszélesítette az ünneplendők körét: a „Szent Szűznek, minden apostolnak, vértanúnak, hitvallónak és a földkerekségen elhunyt minden tökéletes, igaz embernek” emléknapjává tette mindenszentek ünnepét. November 1-jére IV. Gergely pápa (827–844) döntése értelmében került az ünnep. „<strong>Mi</strong>ndenható örök Isten, ki megadtad nekünk, hogy egy napon ünnepelhessük minden szented dicsőségét, arra kérünk, hogy sokszoros közbenjárásukra bőven áraszd reánk irgalmasságodat” – hangzik fel az ünnepi mise könyörgése mindenszentekkor. E szavakkal a már mennybe jutott, üdvözült hívek közösségének, a diadalmas Egyháznak a közbenjárását kéri a földön élő lelkeket egybefogó, küzdő Egyház. Kik is valójában a szentek, akikre emlékeztünk? A szentek olyan emberek, akik mindig aktuális üzenetet tolmácsolnak felénk, ezek közül az első és legalapvetőbb az, hogy a földi élet két pólus között megy végbe: a jelen és a jövő, az időbeli és örökkévaló között. A szentek olyan emberek, akik a jelent élik, de a jövőre irányítják a figyelmünket. Arra tanítanak bennünket, hogy életünk boldogságát úgy találhatjuk meg, ha szívünket más valóságba horgonyozzuk le: Isten országába, ami ugyan még nem érkezett el teljes dicsőségében, de egész biztosan megérkezik. A szent azonban nem képzelődő ember, hanem pontosan a jövő gondolata miatt képes szembenézni a jelen pillanat nagy kihívásaival: mindennek ellenére tud és akar szomorúakat vigasztalni. Igen, szeretnénk jobbnak látni a szenteket, mint saját magunkat. Pedig ők is egészen valóságos emberek voltak, itt éltek, élnek közöttünk, akik életük példájával már ebben a földi életben törekedtek, törekednek megvalósítani Isten országát. Igen, szeretnénk Őket jobbnak látni, hiszen tökéletesnek tűnnek, hibátlannak. Pedig éppen abban állt és áll a szentségük, hogy nem tökéletesek. Képesek beismerni, hogy hibáztak, hogy vannak gyengeségeik, elfáradnak, és időnkét erőtlenné válnak. Éppen ez teszi őket naggyá, szentté. Akik nem akarják magukat jobbnak látni és láttatni, mint amik valójában. Saját kiszolgáltatott életüket ajándéknak, és szolgálatnak tekintik, amely elvezet – életük végén pedig belépő lesz – Isten végtelen és örök boldogságába. <strong>Mi</strong> is erre vagyunk meghívva. Ennek fényében nem érdemes méricskélni magunkat másokhoz. Saját magunkat kell kibontakoztatni, saját képességeinket kell kicsiszolni és azzal szolgálni, amink van, és amik vagyunk. <strong>Mi</strong>nden keresztény tehát életszentségre hivatott, ez pedig pontosan ugyanazt jelenti, amit a szentek tettek: mi vagyunk a mai kor, a mai idők, a mai társadalom sója és napfénye, gyertyalángja és jó illata. Nem szükségszerűen világtávlatokban kell szentekké lennünk, elég közvetlen környezetünkben úgy élnünk, hogy az eljövendő mennyek országára irányítjuk tekintetünket, s ez erőt ad ahhoz, hogy bátran szembenézzünk a jelen pillanat kihívásaival, nehézségeivel és ellentmondásaival. Sutka István ELHUNYT SZERETTEINKRE EMLÉKEZÜNK Az elmúlt napokban temetőket látogattunk, az emlékezés virágait helyeztük el szeretteink sírjára, és gyertyát gyújtottunk. Emlékeztünk. A közösen együtt töltött időre, a családi történetekre, egy simításra, egy vigasztaló szóra, a bátorításra, ami ma is itt cseng a fülünkben. <strong>Mi</strong>ndarra, ami ma meghatároz bennünket. Szüleink példamutatására, féltésére, aggodalmaira, szerető ölelésükre. Ezen a napon valami vigaszra vártunk, hiszen emberi valóságunk legkomolyabb titka tárult fel. Egy ismeretlen ismerős. Halál és élet. Szent János evangélista a következőkkel vigasztalja övéit.„<strong>Mi</strong>nden, amit nekem ad az Atya, hozzám jön. S aki hozzám jön, nem taszítom el. Mert nem azért szálltam alá a mennyből, hogy a magam akaratát tegyem meg, hanem annak akaratát, aki küldött. Annak, aki küldött, az az akarata, hogy abból, amit nekem adott, semmit el ne veszítsek, hanem feltámasszam az utolsó napon. Mert Atyámnak az az akarata, hogy mindenki, aki látja a Fiút és hisz benne, örökké éljen, s feltámasszam az utolsó napon.” (Jn 6,37– 40) Jézus megnyugtató szavait tárja elénk, hogy feltámaszt majd bennünket az utolsó napon, és nekünk ajándékozza az örök életet. Ennél a pontnál azonban meg kell állnunk. Halottak napján mindenekelőtt a halálra kell gondolnunk, és nem az életre. Még annak ellenére is, hogy a virágok, a zöld ágak, a gyertya, mind az élet szimbólumai. Húsvét a feltámadás ünnepe; mindenszentek az örök boldogságé. Halottak napja nem ünnep, hanem emlékeztető arra, hogy a feltámadás és az örök élet kapuja a halál, amely könyörtelenül utolér bennünket. Ennek kétség kívül nem lehet örülni. Ma a halálról ritkábban beszélünk, és ha mégis, eléggé tompított hangnemben. Inkább a feltámadásról, az örök életről igyekszünk elmondani valamit a gyászoló családtagoknak, semmint a halál komolyságáról beszélni. Pedig az elmúlás igen komoly valóság. Korunk egyik nagy teológusa mondta, hogy gyanúsnak tart minden olyan kijelentést, miszerint valaki nem fél a haláltól. Szerinte az illető nem sokat értett meg sem a kereszténységből, sem a halálból. Így érvelt: „Ha az én Uram, Jézus Krisztus elszenvedte a halálfélelmet, akkor a halál a legtragikusabb valóság, mert 11
Change language