Rolunk_szol_191212

Elkezdtem versenyezni,
és nem tudom abbahagyni
A világbajnok taekwon-dóssal, Kosztyu Veronikával beszélgettünk
Felnőtt női csapatban erőtörés világbajnoki címet szerzett
még áprilisban csapattársaival az Almádiban élő Kosztyu
Veronika. A taekwon-do megszállottjának is nevezhető
hölggyel két edzés között beszélgettünk.
– Hatéves koromtól karatézni akartam, de a szüleim nem
engedték – mondja. – Így hát fociztam, lőttem, falat másztam,
vívtam. Taekwon-dózni felnőtt fejjel kezdtem el. Valaki
megkérdezte tőlem, elmennék-e taekwon-dózni, én pedig
igent mondtam. Elkezdtem versenyezni, és nem tudom abbahagyni.
Az első sikerem a 2013-as egyéni erőtörés Európa
bajnoki ezüstje volt. A legbüszkébb az egyéni EB aranyamra
vagyok, amit 2014-ben szereztem. Szívesen emlékszem
a 2016-os világkupa egyéni bronzra, a 2018-as csapat
EB-címre és az idei csapat világbajnoki címre. Ezeket mind
erőtörésben szereztem. Nem szeretném kihagyni a 2016-os
világkupa egyéni formagyakorlatát sem, amiért ezüstérmet
vehettem át. Az első versenyemen, kilenc évvel ezelőtt
a későbbi férjem, Kosztyu György volt a bíró: így ismer -
kedtünk meg. Ő akkor még Pesten élt, én már ideköltöztem
Budapestről, és két hónappal később ő is jött. Egyébként
építészmérnök vagyok, de már öt éve nem dolgozom
a szak mámban: férjemmel edzéseket tartunk a vörösberényi
edzőteremben. Kislányunk négy és fél éves, már
taekwon-dózik, és a világbajnokságon is kinn volt velünk
a németországi Inzellben. Mi már sehová sem költözünk
Almádiból: gyökeret eresztettünk itt.
Most 90–95 aktív tanítvány jár hozzájuk. Tagjaik között
az óvodáskorúaktól a nyugdíjasokig minden korosztály
megtalálható. Az edzéskörülmények nem éppen ideálisak:
a 110 négyzetméteres, L alakú teremben 100 négyzetméter
tatamit raktak le, amin egyszerre 35 gyerek edz. Kicsit zsúfoltan
vannak ahhoz képes, hogy a versenyeken 80–100 négyzetméter
tatamin versenyez két gyerek.
– Szeretjük a helyet, de kinőttük. Nyolc éve önerőből
kezdtük a férjemmel, aki azóta is munkaviszonyban van,
szükség van a rendőrfőtiszti fizetésére, hisz valamiből élnünk
kell. A főbérlőnkkel nagyon jó a kapcsolatunk, sok
mindent felújítottunk már az épületen, de ha lenne sok millió
forintunk és a miénk volna az épület, beépíthetnénk
a tetőteret, edzőeszközöket vásárolhatnánk az udvarra,
kialakíthatnánk egy kávézót, egy masszázsszalont.
Veronika óriási szeretettel mesél a taekwon-dóról, a gye re -
kekről:
– A magyarországi taekwon-dósok egy nagy család.
Rengeteg ismerősünk, barátunk van az egész országból.
Ebben a sportágban nincs nagy pénz. Ha például Hódmezőváráshelyre
vagy Makóra megyünk versenyezni a gye -
rekekkel, a szülőknek is a zsebükbe kell nyúlniuk, hisz még
kisbuszunk sincs. Kellenek a támogató szülők, akik szállítják,
etetik, fotózzák a gyerekeket. Az egyik kislány a csa -
patból pont a napokban mondta: úgy érzi, az egyesület
a második családja. A többiek szerint az a jó a csapatban,
hogy itt jó a társaság, barátokat szereznek. Mit nem adtam
volna érte, ha én ilyen közegben nőhetek fel! Egy hónapban
legalább három hétvégénk a taekwon-dóra megy el, amit
nem panaszképpen mondok, hiszen nagyon szeretjük csi -
nálni. Rengeteget kapunk vissza a gyerekektől, és ha megmentünk
párat az elkallódástól, jó irányba tudjuk terelgetni,
az óriási örömmel tölt el bennünket. A gyerekeknek sok
lehetőségük adódik a sportolásra, de szerintem, a miénk -
hez hasonlóan, számtalan kis egyesület küzd a fennmaradásért.
Azért azt sem titkolja el, hogy amikor a magyar taekwondósok
Eb-re vagy világversenyre készülnek, maguk vá sá -
rolják meg a címeres mezt, fizetik a nevezési díjat,
a re pülőjegyet, az ellátást. Nem panaszkodik, csak a té -
nyek ről beszél.
Kosztyu Veronika nemcsak a sportolással nem tud felhagy -
ni, de a tanulással sem. A fitneszedzői, gyógy- és sportmasszőri,
kinezio tape terápiai, kaatsu-rehabilitációs edzői
oklevele már megvan. Most éppen korrektív sportrehabili -
tációs tréneri képesítésért dolgozik. Szeretne erőnléti
tréner lenni és még számos terve van.
– Ez az életem: ha bezárnának egy irodába, azt már nem
tudnám elviselni.
16