2011_0001_520_a_lelektan_tortenete

A lélektan története

Pléh, Csaba

Created by XMLmind XSL-FO Converter.


Pléh, Csaba

Publication date 2010-03-31

Szerzői jog © 2010-03-31 Csaba, Pléh

Kivonat

A könyv elsősorban az 1850 és 2000 közötti korban tekinti át a szaktudományos és hivatásszerű pszichológia

történetét.


Tartalom

Elősző es köszönetnyilvánítás ......................................................................................................... xiv

1. Hőseim ............................................................................................................................................ 1

2. I. RÉSZ – Az önállóság hajnalán: egy téma diszciplínát keres ....................................................... 2

1. 1 FEJEZET – Pszichológiatörténet és pszichológiai elmélet ................................................ 2

1.1. Miért tanulmányozzuk a pszichológiatörténetet? ..................................................... 2

2. A pszichológia és paradigmái, a paradigmák pszichológiája ................................................ 2

2.1. A pszichológiatörténet-írás két hagyományos módszere .......................................... 6

2.2. A tudománytörténet három aspektusa ....................................................................... 6

2.3. A pszichológiai elméletek osztályozása ................................................................... 8

2.3.1. A népi pszichológia és a történelem ............................................................. 8

2.3.2. A linearitás és a felfedezés problémája ...................................................... 10

2.3.3. Az áttetszőség a tudományos magyarázatokban ........................................ 11

2.3.4. Szerkezeti elemzés: preskripciós párok ...................................................... 11

2.3.5. Fogalmi dichotómiák: Egon Brunswik ...................................................... 12

2.3.6. Paul Fraisse magyarázó modelljei .............................................................. 15

2.3.7. Buss szubjektum-objektum megfordulásai ................................................ 15

2.4. A pszichológiai elméletek négy aspektusa: e tankönyv rendszere .......................... 16

2.5. E könyv megközelítése ........................................................................................... 22

2.6. Miért ott, és miért éppen azok? ............................................................................... 24

2.6.1. A személyes kontextus mint magyarázat ................................................... 25

2.6.2. A Zeitgeist mint magyarázat ...................................................................... 25

2.6.3. A tágabb kontextus: valódi társadalmi magyarázat .................................... 26

2.6.4. A külső-belső vita a pszichológiatörténet-írásban ...................................... 26

2.6.5. Kulcsfogalmak ........................................................................................... 29

2.6.6. Szakirodalmi eligazító ................................................................................ 29

2.7. Általános tájékozódás ............................................................................................. 29

2.7.1. Terminológia .............................................................................................. 31

3. 2. FEJEZET – Descartes és a tudományos módszer ........................................................... 31

3.1. Descartes kettősségei és a pszichológia .................................................................. 32

3.2. Racionalisták és empiristák .................................................................................... 33

3.3. Néhány közös vonás: a (mások) tekintélyének lenézése és az individualizmus ..... 35

3.4. Az elemzés gondolata és eszménye ........................................................................ 37

3.5. A két megközelítés eltérései ................................................................................... 37

3.6. Descartes pszichológiája vagy pszichológiái .......................................................... 39

3.7. A cogito és az önmegfigyelés ................................................................................. 40

3.7.1. Az emberi elme természetéről; hogy könnyebb megismerni, mint a testet 41

3.8. A „szellem a gépben" ............................................................................................. 42

3.9. Test és lélek Descartes-nál ...................................................................................... 44

3.10. A gondolkodás szerkezete és a karteziánus egység .............................................. 49

3.11. A velünk született eszmék és a modern innátizmus .............................................. 51

3.12. Ész és szenvedély: Descartes, a gyakorló pszichológus ....................................... 52

3.13. Még egyszer Descartes két hagyományáról .......................................................... 56

3.14. Kulcsfogalmak ...................................................................................................... 57

3.15. Szakirodalmi eligazító .......................................................................................... 57

4. 3. FEJEZET – Megismerés és társulás: a pszichológiai gondolatmenet fejlődése a felvilágosodás

korában .................................................................................................................................... 57

4.1. Racionalisták, empiristák és az igazi élet ............................................................... 57

4.2. Diszharmónia és ellentét ......................................................................................... 59

4.3. Az elme empirikus architektúrája ........................................................................... 60

4.4. Az érzékelés és észlelés elemzése .......................................................................... 61

4.4.1. Az észlelés és a tanulás:Berkeley-tol Condillacig ...................................... 62

4.5. Kant kritikai szintézise ........................................................................................... 64

4.6. Christian Wolff és a képesség-lélektan körforgásai ................................................ 65

4.7. Kant gyökerei és üzenete ........................................................................................ 65

4.8. Ismeretelmélet és pszichológia ............................................................................... 66

4.9. Az elme felépítése .................................................................................................. 68

iii



4.10. Az asszociáció diadalútja a pszichológiában ........................................................ 68

4.10.1. Elotörténet és az általános tézis ................................................................ 68

4.11. Az asszociáció mint mechanisztikus magyarázó elv igazi győzelme: David Hume 72

4.11.1. Néhány kellemetlen következmény: az én eltűnése ................................. 73

4.12. A mechanika uralma ............................................................................................. 75

4.12.1. Törvények és szabályszerűségek: az emberi, a természeti és a társadalmi

törvények .............................................................................................................. 75

4.12.2. Az elme mozaik megközelítése ................................................................ 76

4.13. A mentális mechanika és a mentális kémia .......................................................... 77

4.13.1. Ellenreakciók ........................................................................................... 78

4.13.2. Mechanikus felfogások: James Mill ......................................................... 79

4.13.3. A mechanikus felfogás meghaladása: John Stuart Mill mentális kémiája 80

4.14. A haszonelvűség és a gazdasági ember ................................................................ 81

4.14.1. A gazdasági ember és a motiváció fogalma ............................................. 81

4.14.2. Elégedetlenség az utilitarianizmussal: társas motívumok és az én kultusza 85

4.14.3. Az asszociáció és a társadalmi szerződés ................................................. 87

4.15. Kulcsfogalmak ...................................................................................................... 89


5. 4. FEJEZET – Az életszellemektől a reflexelvig: az élettani gondolkodás mint a pszichológia

előfutára .................................................................................................................................. 89

5.1. A biológia jelentősége ............................................................................................ 89

5.2. Az állati mozgás elméletei és a reflexelmélet ......................................................... 90

5.2.1. Az állati mozgás szemben a fizikai mozgással ........................................... 90

5.2.2. A reflexjelenségek mechanikus és optikus modelljei ................................. 91

5.2.3. A reflexműködés biológiai sajátossága ...................................................... 94

5.3. Az agyi lokalizáció keresése ................................................................................... 98

5.3.1. Neuronelmélet ............................................................................................ 98

5.3.2. A felszabdalt agy és a dudorok: a lokalizációs kutatás kezdetei ................ 99

5.3.3. A kísérleti neurológia ............................................................................... 108

5.3.4. A klinikai neurológia és az afázia ............................................................ 109

5.4. Az érzékelés korai empirikus vizsgálata ............................................................... 110

5.4.1. A specifikus idegi energiák ...................................................................... 111

5.5. A német egyetemi rendszer általános jellemzői .................................................... 113

5.6. Kulcsfogalmak ...................................................................................................... 113


3. II. RÉSZ – A megszületéstől az első megoszlásokig .................................................................. 115

1. 5.FEJEZET – A pszichológia küszöbén: a lélek mérésének kibontakozása ...................... 117

1.1. Néhány előfutár: lehet-e matematika a pszichológiában? ..................................... 117

1.1.1. Matematika mérés nélkül: Herbart és a lélek algebrája ............................ 118

1.2. A pszichofizika és a mentális mérés ..................................................................... 121

1.2.1. A pszichofizika előfutárai: a szenzoros mérés ......................................... 121

1.2.2. Gazdasági hasznosság és a logaritmikus törvény ..................................... 122

1.2.3. Weber és a küszöb fogalma ...................................................................... 123

1.3. Fechner: a misztikus természetfilozófia és a természettudomány összekombinálása 124

1.3.1. Az élet két megközelítése Fechner szerint ............................................... 125

1.3.2. Korai feszültségek: a fizikus és a pamfletíró ............................................ 125

1.3.3. Fechner betegsége és a pszichofizika keletkezése .................................... 126

1.3.4. Pszichofizikai sors .................................................................................... 127

1.3.5. A pszichofizika jelentősége ...................................................................... 130

1.3.6. A kísérleti esztétika .................................................................................. 132

1.4. Helmholtz: az észlelés kutatása és a lélek fizikai modelljének győzelme ............ 132

1.4.1. Helmholtz és az élet fizikai elméletei ....................................................... 133

1.4.2. Helmholtz, az egyetemes zseni ................................................................ 135

1.4.3. Az idegingerület terjedési sebessége ........................................................ 136

1.5. Helmholtz és a perceptuális kutatás ...................................................................... 137

1.5.1. Speciális észleléselméletek ...................................................................... 138

1.5.2. A perceptuális elmélet empirizmusa ........................................................ 139

1.5.3. A fő nativista: Hering ............................................................................... 144

1.5.4. Helmholtz, a tudomány szabadsága és a kísérletezés problémái .............. 146

1.5.5. Claude Bernard és a kísérleti hitvallás ..................................................... 147

iv



1.6. Reakcióidő-mérés ................................................................................................. 148

1.7. Kulcsfogalmak ...................................................................................................... 150


2. 6.FEJEZET – Wilhelm Wundt a programadó és kodifikáló ............................................. 151

2.1. Az életút mint minta: természettudomány és filozófia hibridizációja ................... 151

2.2. A lipcsei német minta ........................................................................................... 154

2.3. Tárgy és módszer: a kísérleti pszichológia kutatási programja ............................ 156

2.3.1. Kísérlet és önmegfigyelés ........................................................................ 157

2.3.2. A vizsgálódás alternatív modelljei ........................................................... 160

2.3.3. Mit vizsgáltak Lipcsében? ........................................................................ 162

2.4. Wundt kettősségei ................................................................................................. 165

2.4.1. A kétféle tapasztalás doktrínája ................................................................ 165

2.4.2. Test és lélek: a pszichofizikai parallelizmus elve ..................................... 167

2.4.3. A tartalom és a folyamat pszichológiája. Wundt voluntarizmusa ............ 169

2.4.4. Kísérleti és néplélektan ............................................................................ 171

2.4.5. Elméleti és gyakorlati pszichológia .......................................................... 174

2.5. Wundt rendszere: elemek és folyamatok ......................................................... 175

2.5.1. A szenzualista elkötelezettség .................................................................. 175

2.5.2. Érzetek és képzetek. Érzések és érzelmek: hogyan építkezünk az elemekből?

176

2.6. Wundt és a mai pszichológia: Wundt hagyatéka .................................................. 179

2.6.1. A klasszikus pszichológia és a mai kognitív tudomány ........................... 180

2.7. Kulcsfogalmak ...................................................................................................... 180

3. 7. FEJEZET – Fejlődés, alkalmazkodás és egyéni különbségek: az önálló pszichológia

evolucionista alternatívája ..................................................................................................... 181

3.1. Az evolúciós gondolat a 19. században ................................................................ 182

3.1.1. Evolúciós elmélet és a társadalom ........................................................... 184

3.2. Darwinizmus és pszichológia: általános megfontolások és gondolati hatások ..... 189

3.3. Lelki jelenség és alkalmazkodás ........................................................................... 190

3.3.1. Spencer objektív pszichológiája ............................................................... 190

3.3.2. Az adaptációs elv elterjedése ................................................................... 193

3.4. Az összehasonlító lélektan kezdetei ..................................................................... 197

3.4.1. Az összehasonlítás elmélete: Romanes és Lloyd Morgan ........................ 198

3.4.2. Kísérletezés állatokkal: a gyakorlati dezantropomorfizáció ..................... 201

3.5. A gyermeklélektan kezdetei ................................................................................. 202

3.5.1. A biogenetikus törvény: Ernst Haeckel ................................................... 203

3.5.2. A fejlődésgondolat a pszichológiában és a pedológia: Preyer és Stanley Hall 207

3.5.3. Baldwin, a rendszerező ............................................................................ 210

3.6. Szelekció és egyéni különbségek: a mérés galtoni paradigmája ........................... 211

3.6.1. A képességek öröklődése ......................................................................... 213

3.6.2. A mérés és az egyéni különbségek galtoni paradigmája .......................... 215

3.7. Az evolúciós gondolat sorsa ................................................................................. 219

3.8. Kulcsfogalmak ...................................................................................................... 220


4. 8. FEJEZET – Funkcionalizmus és strukturalizmus Amerikában és Európában: az első

meghasonulás ........................................................................................................................ 221

4.1. Funkcionalizmus és a gyakorlati élet .................................................................... 222

4.2. William James, az alapító atya ............................................................................. 223

4.2.1. A tudatáramlás ......................................................................................... 223

4.2.2. A szokások és a belső világ között: James többarcú pszichológiája ........ 225

4.3. Az amerikai funkcionalista tábor .......................................................................... 228

4.3.1. Dewey: a funkcionalizmus mindenese ..................................................... 229

4.3.2. A chicagói iskola ...................................................................................... 231

4.3.3. Münstenberg és Cattell: két gyakorlati mester ......................................... 232

4.3.4. Funkcionalizmus a Columbia Egyetemen: Woodworth és Thorndike ..... 233

4.4. A németes kísérleti pszichológia Amerikában: Titchener stukturalizmusa .......... 235

4.5. A frankofón funkcionalizmus ............................................................................... 238

4.5.1. A francia pszichológia funkcionalizmusának gyökerei ............................ 238

4.5.2. A sokoldalú Binet és az intelligenciatesztek ............................................ 242

4.5.3. A gyermektanulmány Rousseau hazájában: Claparede ............................ 245

v



4.6. A magyar gyermeklélektani mozgalom kezdetei .................................................. 245

4.7. Kulcsfogalmak ...................................................................................................... 246


5. 9. FEJEZET – Az új pszichológia terjedése és megoszlása Európában: a tartalom, a folyamat és

az intencionalitás ................................................................................................................... 247

5.1. A laboratóriumok diadala ..................................................................................... 248

5.1.1. Wundt tanítványai és követői ................................................................... 248

5.1.2. A magyar kísérleti pszichológia kezdetei ................................................. 249

5.2. A tartalom pszichológiája: alternatív központok .................................................. 252

5.2.1. Ebbinghaus: a mechanikus emlékezet kutatója ........................................ 252

5.2.2. Az emlékezeti reprezentáció Ebbinghausnál és követőinél ...................... 255

5.2.3. Érzékleti, emlékezeti és idegrendszeri szerveződés: Georg Elias Müller 256

5.2.4. A tanulási laboratórium és az iskolai tanulás ........................................... 257

5.3. A megismerés mint evolúciós hipotézisek világa és az Én felbomlása: Ernst Mach

filozófiai és kísérleti pszichológiája ............................................................................ 258

5.3.1. A fizikus Mach ......................................................................................... 258

5.3.2. Mach és a kísérleti pszichológia ............................................................... 259

5.3.3. A filozófus Mach: a következetes elementarizmus programja – fizika, lélek és

filozófia egynemű kezelése ................................................................................ 261

5.3.4. Ismeretelmélet és a mentális szerveződés evolúciós értelmezése ............ 263

5.3.5. Az Én-fogalom felbomlása vagy felbontása ............................................. 265

5.4. Aktuspszichológiák, nativizmus és a korai fenomenológia .................................. 267

5.4.1. Brentano és az intencionalitás .................................................................. 267

5.4.2. Brentanótól a fenomenológiai pszichológiákig ........................................ 274

5.5. A gondolkodás bevonul a laboratóriumokba: a würzburgi iskola ........................ 278

5.6. Wundttól az egyéni rendszerig: Oswald Külpe .................................................... 280

5.7. Kulcsfogalmak ...................................................................................................... 284


6. 10. FEJEZET – A kísérleti pszichológia kritikái: irracionalista és szellemtudományos alternatívák

............................................................................................................................................... 284

6.1. A pszichológia megkérdőjelezései ........................................................................ 285

6.1.1. Versengések a különböző mentális és társadalomtudományok között ..... 285

6.1.2. Folytonosság és diszkontinuitás mint tudományos és századunk pszichológiáját

érintő kérdések ................................................................................................... 286

6.2. Bergson és a szellemi integráció megmentése ...................................................... 288

6.2.1. Mozaikvilág helyett állandó konstrukció ............................................ 289

6.2.2. Az intuíció szemben az elemző ésszel ..................................................... 289

6.2.3. A kétféle emlékezet .................................................................................. 291

6.2.4. Bergson öröksége ..................................................................................... 293

6.2.5. Egy magyar bergsoniánus pszichológus: Dienes Valéria ......................... 294

6.3. Magyarázat és megértés. A szellemtudományos pszichológia ............................. 296

6.3.1. Szellem és történelem a lélekben: Wilhelm Dilthey ................................ 296

6.3.2. Az értékek világa és az emberi típusok: Spranger .................................... 299

6.3.3. A fenomenológia a pszichopatológiában: Jaspers .................................... 303

6.4. A pszichologizmus mint a pszichológiaellenes kampány jelszava ....................... 305

6.4.1. A „pszichologizmus” mint káromlás ........................................................ 308

6.4.2. Husserl pszichologizmuskritikája ............................................................ 308

6.4.3. A kísérleti pszichológia mint egzisztenciális fenyegetés az akadémiai világban. A

pszichologizmusvita emberi háttere ................................................................... 311

6.4.4. Egy pozitív példa: a mondatszerkezet kategóriái és a pszichologizmus .. 314

6.5. A pszichologizmus és a szellemtudományos pszichológia körüli viták tanulsága a mai

pszichológia számára ................................................................................................... 314

4. III. RÉSZ – A nagy iskolák korszaka ......................................................................................... 316

1. 11. FEJEZET –A behaviorista forradalom: a lélek végső kiiktatása a lélektanból ........... 317

1.1. Távoli és közeli előzmények ................................................................................ 318

1.2. A behaviorizmus és az amerikai ember ................................................................ 320

1.3. Watson behaviorista programja ............................................................................ 321

1.3.1. A pszichológia mint a tanulás tudománya ................................................ 325

1.3.2. Környezetelvűség (environmentalizmus) ................................................. 328

1.3.3. Pavlov hatása ............................................................................................ 329

vi



1.4. A viselkedés mechanikája vagy teleológiája ........................................................ 329

1.5. A nyelv és a szociális tényezők szerepe a korai behaviorizmusban ..................... 332

1.6. A behaviorista forradalom – még egyszer ............................................................ 334

1.7. Kulcsfogalmak ...................................................................................................... 336


2. 12. FEJEZET – Az egész és az értelem: az alaklélektan ................................................... 336

2.1. Az egész gondolat régmúltja és a Gestalt-pszichológia keletkezése ..................... 337

2.1.1. Pszichológiai gyökerek ............................................................................ 339

2.1.2. Fenomenológiai leírás .............................................................................. 340

2.1.3. A „mező” a fizikában ............................................................................... 341

2.2. Az alaklélektani gondolat győzedelmeskedése a látástól a gondolkodásig .......... 342

2.2.1. A látszatmozgás vizsgálata ...................................................................... 342

2.3. Az érzékleti szerveződés kitüntetett szerepe a gestaltos gondolatrendszerben ..... 343

2.4. A tanulás az alaklélektanban ................................................................................ 348

2.4.1. Belátás és struktúra .................................................................................. 349

2.5. Fejlődés, személyiség és csoport az alaklélektanban ............................................ 353

2.5.1. Lewin csoportlélektana ............................................................................ 354

2.6. Az alaklélektanos világkép ................................................................................... 355

2.6.1. Az alaklélektan kulturális hatása .............................................................. 356

2.6.2. Az alaklélektan és a mai kognitivizmus ................................................... 357

2.7. Kulcsfogalmak ...................................................................................................... 358


3. 13. FEJEZET – A jéghegy víz alatti része: Freud és a tudattalan felfedezése .................. 358

3.1. A pszichoanalitikus gondolatrendszer előzményei ............................................... 359

3.1.1. A tudattalan .............................................................................................. 359

3.1.2. A lelki bajok kezelésének kezdetei .......................................................... 362

3.1.3. Az organikus szemlélet a mentális zavarokról ......................................... 363

3.1.4. A hipnózis: a mágiától a pszichológiáig ................................................... 364

3.2. A pszichonalitikus felfogás mint sajátos funkcionális magyarázat ....................... 367

3.3. A pszichoanalitikus gondolkodásmód: kettősségek a pszichoanalízisben ............ 368

3.3.1. A tudattalan gondolkodásmódja ............................................................... 368

3.3.2. Racionalizmus versus irracionalizmus ..................................................... 369

3.3.3. Biológiai vagy misztifikáló gondolkodás ................................................. 370

3.3.4. A determinizmus kérdése: oksági vagy megértő modellt kínál a pszichoanalízis?

372

3.4. A freudi metapszichológia .................................................................................... 374

3.5. A radikális és a konzervatív Freud ....................................................................... 378

3.6. Kulcsfogalmak ...................................................................................................... 379

5. 15. RÉSZ – A nagy iskolák nyomában és árnyékában ............................................................... 381

1. 14. FEJEZET – A mélylélektani iskolák: a pszichoanalízis megoszlásai és a neofreudizmus 381

1.1. A pszichoanalízis áthatja a kultúrát ...................................................................... 381

1.2. Az első szakadás: Jung analitikus pszichológiája ................................................. 382

1.3. Adler individuál- pszichológiája ........................................................................... 384

1.4. A freudi pszichoanalízis saját fejlődése ................................................................ 386

1.4.1. Tárgyelmélet és Én-pszichológia ............................................................. 386

1.4.2. Kísérletezés és elméleti integráció ........................................................... 387

1.5. A neofreudizmus Európában és Amerikában: a pszichoanalízis szociologizálódása 387

1.5.1. A pszichoanalízis a fasizmus ellen: az autoritariánus személyiség koncepciója

388

1.5.2. Az elidegenedés és a neurózis: Fromm .................................................... 389

1.5.3. A neofreudizmus Amerikában: Horney és Sullivan ................................. 390

1.6. Kulcsfogalmak ...................................................................................................... 390


2. 15. FEJEZET – Egyén és típus: a személyiség-lélektan és –mérés diadalútja .................. 390

2.1. A személyiség témává válása: William Stern ....................................................... 391

2.1.1. A fejlődés teoretikusa ............................................................................... 391

2.1.2. A differenciálpszichológiától a perszonalizmusig .................................... 392

2.2. A típusfogalom a társadalomtudományokban ...................................................... 394

2.2.1. Tipológia a pozitivizmus ellen ................................................................. 395

2.3. A típus diadalútja a pszichológiában: testi és tisztán pszichológiai tipológiák ..... 399

vii



2.3.1. Az alkattanok ........................................................................................... 399

2.3.2. Tisztán pszichológiai tipológiák ............................................................... 400

2.3.3. A pszichológiai típusoktól az idegrendszeri tipológiáig ........................... 402

2.3.4. Típusok és vonások .................................................................................. 404

2.4. A statisztika és a képességpszichológia ................................................................ 405

2.4.1. Különbségek és kapcsolatok: kétféle statisztikai kérdés .......................... 405

2.4.2. A lélek vektorai: a faktoranalízis ............................................................. 405

2.5. Kulcsfogalmak ...................................................................................................... 406


3. 16. FEJEZET – A motiváció és a dinamikus pszichológiák ............................................. 407

3.1. A motiváció mint hiányzó láncszem ..................................................................... 407

3.2. Woodworth dinamikus lélektana .......................................................................... 408

3.3. McDougall hormikus pszichológiája .................................................................... 409

3.4. A motivációs gondolat továbbélése a korai etológiában ....................................... 412

3.5. Az emberi motívumok rendszerezése ................................................................... 416

3.6. Kulcsfogalmak ...................................................................................................... 418


4. 17. FEJEZET – A fejlődéselv diadalútja ........................................................................... 418

4.1. A gyermeki világképtől a műveleti logikáig: Jean Piaget ..................................... 419

4.1.1. A klinikai módszer ................................................................................... 420

4.1.2. Az egocentrizmus és a gyermeki világkép ............................................... 421

4.1.3. Piaget hatása a pszichológiában ............................................................... 424

4.1.4. Piaget és a kognitív tudomány ................................................................. 425

4.1.5. Piaget Magyarországon ............................................................................ 428

4.2. A Piaget-hagyomány és a magyar pedológia: Mérei Ferenc ................................ 428

4.3. Henri Wallon: a marxizmus a fejlődéslélektanban ............................................... 431

4.4. Vigotszkij és Piaget .............................................................................................. 434

4.5. Kulcsfogalmak ...................................................................................................... 437


5. 18. FEJEZET – A lelki jelenségek társas elméletei és a szociálpszichológia diadalútja ... 437

5.1. Az emberi társas lét és a lelki jelenségek szerveződése ........................................ 437

5.2. A francia szociológiai iskola és a pszichológia .................................................... 438

5.3. Janet magatartás-pszichológiája ........................................................................... 438

5.3.1. A pszichológia szociológiai iskolája ........................................................ 440

5.3.2. Az emlékezet társadalmi keretei: Maurice Halbwachs ............................. 442

5.4. A primitív gondolkodás ........................................................................................ 446

5.4.1. A primitív gondolkodás a pszichológiában .............................................. 447

5.4.2. Kulturális relativizmus, univerzalizmus és a primitív gondolkodás ......... 452

5.4.3. Bartlett: az asszociacionizmus meghaladása ............................................ 454

5.4.4. Az emlékezés két felfogása ...................................................................... 456

5.5. Karl Bühler jeltani felfogása ................................................................................. 459

5.5.1. A pszichológia megosztottságai és az értelemteli szerveződés ................ 460

5.5.2. Az evolúciós mozzanat kiterjesztése a viselkedésfejlődésre .................... 461

5.5.3. Bühler és a bécsi iskola hatása ................................................................. 462

5.6. A hivatásos szociálpszichológia kialakulása ........................................................ 463

5.6.1. A csoportlélektan ..................................................................................... 464

5.6.2. Az attitűd és az előítélet ........................................................................... 465

5.6.3. Énfejlődés és társas világ ......................................................................... 465

5.7. Társas és társadalmi: hogyan látjuk ezt ma? ......................................................... 466

5.7.1. Társas és társadalmi ................................................................................. 466

5.7.2. Egyén – társas ellenőrzés ......................................................................... 466

5.7.3. Konstruktív-e a társasság és a társadalom? .............................................. 466


6. 19. FEJEZET –A pszichológia mint tanuláselmélet: a neobehaviorizmus ........................ 467

6.1. Furcsa házasság: liberalizálódás és szigorúbb normák ......................................... 467

6.2. A tudományelmélet hatása: a neopozitivizmus és a pszichológia ........................ 468

6.2.1. Operacionalizmus és a tudományok tudománya ...................................... 468

6.2.2. A közbülső változó fogalma ..................................................................... 471

6.2.3. Statisztikai és ökológiai funkcionalizmus: Egon Brunswik ..................... 472

6.3. A tanuláselméletek kora ....................................................................................... 472

viii



6.3.1. A kondicionálás mint alapjelenség ........................................................... 472

6.3.2. Belső térképek: Tolman célirányos modelláló behaviorizmusa ............... 474

6.3.3. Mozgások mint közvetítők: Hull rendszere .............................................. 475

6.3.4. Kell-e megerősítés minden tanuláshoz: Guthrie ....................................... 478

6.3.5. A leíró behaviorizmus: Skinner ................................................................ 480

6.4. Útban a mai pszichológia felé: a neobehaviorizmus a háború után ...................... 481

6.4.1. A verbális tanulás kutatása: egy jellegzetes empirikus kiterjesztés .......... 481

6.4.2. Hull követői .............................................................................................. 482

6.4.3. A jelek és a nyelv: közvetítő folyamatos elméletek ................................. 483

6.5. Szocializáció és tanuláselmélet ............................................................................. 486

6.5.1. Információelmélet és pszichológia: statisztikai behaviorizmus ............... 488

6.6. A fiziológiai gondolkodás a neobehaviorizmusban .............................................. 488

6.7. Kulcsfogalmak ...................................................................................................... 491


7. 20. FEJEZET – A szovjet-orosz pszichológia ................................................................... 492

7.1. Társadalmi háttér – miért külön? .......................................................................... 492

7.1.1. Kétszer két orosz hagyomány: közösség és misztika, hős és radikalizmus 492

7.2. Az orosz pszichológia a forradalom előtt ............................................................. 493

7.3. Az első marxista próbálkozások: a viselkedéselv Blonszkij és Kornyilov munkáiban 494

7.4. Alternatív koncepciók ........................................................................................... 498

7.4.1. A reflexológiai vita .................................................................................. 498

7.5. Pavlov és a Pavlov-iskola ..................................................................................... 500

7.5.1. A Nobel-díjas fiziológus és a pszichológia: Pavlov ................................. 500

7.5.2. Pavlov fogadtatása ................................................................................... 502

7.6. Korai freudisták .................................................................................................... 502

7.7. A második marxista hullám: a Vigotszkij-iskola és Rubinstein ........................... 504

7.7.1. A történeti-genetikus módszer ................................................................. 504

7.7.2. Rubinstein Marx-értelmezése ................................................................... 507

7.8. A pszichológia diszkreditálása: a sztálini kor és a pszichológia ........................... 508

7.8.1. A pedológiai határozat ............................................................................. 508

7.8.2. Az ember alakíthatósága .......................................................................... 510

7.8.3. A pszichológia pavlovizációja ................................................................. 510

7.9. A száműzetés vége ................................................................................................ 511

7.10. Kulcsfogalmak .................................................................................................... 513

7.11. Szakirodalmi eligazító ........................................................................................ 513

8. 21. FEJEZET – Útban a mai pszichológia felé ................................................................. 513

8.1. A pszichológusi szakma elterjedése ..................................................................... 514

8.2. A kísérleti lélektan átalakulása: a kognitív pszichológia megjelenése ................. 517

8.2.1. A megismerés diadalútja a pszichológiában: háttér és okok .................... 517

8.2.2. Információ és szabályozás a mindennapi életben ..................................... 520

8.3. A kognitív szemlélet kiterjedése ........................................................................... 521

8.3.1. A kognitív pszichológia néhány vonása ................................................... 522

8.4. Új értelmezések a pszichológia jövőjéről ............................................................. 529

8.4.1. A narratív felfogás az énről, a világról s a lelki fejlődésről ..................... 529

8.4.2. A Wittgenstein-kártya .............................................................................. 531

8.4.3. A hermeneutikai kérdés ............................................................................ 532

8.5. Szakirodalom eligazítható .................................................................................... 533

9. 22. FEJEZET –Az ezredforduló pszichológiája ................................................................ 533

9.1. A pszichológiai magyarázat sokrétűsége .............................................................. 534

9.1.1. A pszichológiai magyarázat három oldala: új szemmel ........................... 534

9.1.2. A biológiai meghatározottság ................................................................... 536

9.1.3. A társas élet biológiája ............................................................................. 537

9.2. A kogníciótól a társas megismerésig .................................................................... 540

9.2.1. A kulturális tanulás mint fajspecifikus adaptáció .............................. 545

9.2.2. Oksági versus hermeneutikai hozzáállás .................................................. 546

9.2.3. Selfelméletek ............................................................................................ 546

9.3. Az információs társadalom és a pszichológia ....................................................... 546

9.3.1. Az új kommunikációs technikák és a mentális építmény ......................... 547

9.3.2. Architekturális változások és a mai információs technológia .................. 549

9.4. Új mentális architektúrák? .................................................................................... 553

ix



9.5. Új alkalmazott pszichológiák: a hivatás változásai .............................................. 555

9.5.1. A pszichológia, ezen belül a magyar pszichológia professzionalizációja 556

9.6. A pszichológiatörténet-írás átalakulásai ............................................................... 560

9.6.1. Információs robbanás és interdiszciplinaritás .......................................... 560

9.6.2. Professzionalizáció ................................................................................... 560

9.7. Kulcsfogalmak ...................................................................................................... 563


6. Kulcsfogalmak ............................................................................................................................ 564

7. Irodalomjegyzék ......................................................................................................................... 573

x


A táblázatok listája

2.1. ................................................................................................................................................... 12

2.2. 1.1. táblázat. A statikus és a dinamikus-statisztikai osztályozási sémák közötti váltás a különböző

tudományokban Brunswik (1966, 524. o.) nyomán .......................................................................... 13

2.3. 1.2. táblázat. Váltások a személy-valóság pólusban Buss (1978) nyomán ................................ 16

2.4. 1.3. táblázat. A pszichológiai elméletek e könyvben használt alapvető dimenziói .................... 17

2.5. 1.4. táblázat. Két felfogás az explicit és implicit pszichológia kapcsolatáról ............................ 22

2.6. ................................................................................................................................................... 29

2.7. 1.5. táblázat. Hagyományos és revizionista felfogások összefoglalása a pszichológia modernitásbeli

kibontakozásában .............................................................................................................................. 31

2.8. 2.2. táblázat. A reneszánsz és a karteziánus tudományos megközelítés szembeállításának

összefoglalása Toulmin (1990) szerint ............................................................................................. 34

2.9. 2.3. táblázat. Néhány jellegzetes eltérés a tudományos vállalkozás empirista és racionalista felfogása

között ................................................................................................................................................ 35

2.10. 2.4. táblázat Az empirista és racionalista megközelítést elkülönítő jegyek ............................. 38

2.11. 2.5. táblázat Descartes előtérbe állított és rejtett pszichológiája .............................................. 39

2.12. 2.6. táblázat. A „hivatalos” Descartes könyvünk dimenziói szempontjából ............................ 56

2.13. ................................................................................................................................................. 57

2.14. 3.1. táblázat. Az asszociációfogalom értékelésének és jelentésének változásai az évszázadok során

69

2.15. 3.2. táblázat. A törvényfogalom sorsa az emberi természetre való kiterjesztése során ............ 76

2.16. 3.3. táblázat. Az empirista hagyomány a lélek szerkezetéről, feltüntetve a kisebbségi véleményeket

is ....................................................................................................................................................... 89

2.17. ................................................................................................................................................. 89

2.18. 4.1. táblázat. A fizikai és állati mozgás fogalmának néhány változása .................................... 91

2.19. 4.2. táblázat. A reflexfogalom kidolgozásának főszereplői kronológiai sorrendben (Fearing 1930

nyomán egyszerűsítve) ..................................................................................................................... 92

2.20. 4.3. táblázat. A frenológia jellegzetes indukciós hibája ......................................................... 103

2.21. 4.4. táblázat. A képességek besorolása Gall szerint ............................................................... 104

2.22. ............................................................................................................................................... 113

3.1. 5.1. táblázat. A Fechner és más korai pszichofizikusok által bevezetett módszerek néhány jellemzője

129

3.2. 5.2. táblázat. Helmholtz néhány alapfelfedezése különböző területeken ................................. 136

3.3. 5.3. táblázat. Néhány vitatott empiricista fogalom, melyeket Helmholtz vezetett be a perceptuális

kutatásba ......................................................................................................................................... 140

3.4. 5.4. táblázat. A különböző reakcióidők és az érintett folyamatok a kivonásos mérés logikájának

megfelelően (Boring 1950, 149. o. nyomán) .................................................................................. 149

3.5. ................................................................................................................................................. 150

3.6. 6.1. táblázat. A kísérleti pszichológiai könyvek számának alakulása a 19. században (Ben- David és

Collins 1966 nyomán) .................................................................................................................... 154

3.7. .6. 2. táblázat. A korai tapasztalati pszichológia három kutatási modellje (Danziger nyomán) 162

3.8. 6.3. táblázat. A szenzoros és a motoros beállítódás hatása a reakcióidőre (Wundt 1903, III. kötet, 414.

o. nyomán) ...................................................................................................................................... 163

3.9. 6.4. táblázat. Reakcióidők nyomtatott ingerek kiolvasása és megnevezése kísérletben (Cattell 1887

nyomán) .......................................................................................................................................... 164

3.10. 6.5. táblázat. A különböző asszociációk százalékaránya négy vizsgálati személynél (Trautscholdt

kísérletei, Wundt 1903, II. kötet, 569. o. nyomán) ......................................................................... 165

3.11. 6.6. táblázat. Wundt örökségének kétféle értelmezése rendszerező dimenzióink szempontjából 180

3.12. ............................................................................................................................................... 180

3.13. 7.1. táblázat. Mayr (1982, 479-480. o.) rendszerezése az evolúciós gondolkodás tényeiről s

rendszeréről .................................................................................................................................... 189

3.14. 7.2. táblázat. A darwini elmélet alapelvei Lewontin (1970) nyomán, s az ezeknek megfeleltethető

darwinista pszichológiai elvek (átrendezve) ................................................................................... 190

3.15. 7.3. táblázat. Három elképzelés az állati viselkedés pszichológiai magyarázatairól a 19. század végén

......................................................................................................................................................... 198

3.16. 7.4. táblázat. Az emberiség lelki fejlődési fokozatai Haeckel szerint (1911, II., 162-170. o.) 205

3.17. 7.6. táblázat. Néhány példa Buss listájából az evolúciós alapú pszichológiai mechanizmusokra 218

xi



3.18. 7.5. táblázat. A darwinizmus klasszikus hatásai a pszichológiában (összefoglalás) .............. 219

3.19. ............................................................................................................................................... 220

3.20. 8.1. táblázat. A kétféle filozófiai gondolkodásmód William James felfogásában (W. James:

Pragmatizmus. 128. o. nyomán, Márkus György ford.) ................................................................. 226

3.21. 8.2. táblázat A Boring (1942) kiemelte fenomenológiai-pozitivista attitűd szembeállítás néhány

példája ............................................................................................................................................. 227

3.22. 8.3. táblázat. A szenzoros elemek száma Titchener (1896, 74. o.) alapján ............................ 236

3.23. 8.4. táblázat. Binet feladattípusai ........................................................................................... 244

3.24. 8.5. táblázat. A strukturalizmus és a funkcionalizmusok szembenállásának összefoglalása . 245

3.25. ............................................................................................................................................... 246

3.26. 9.1. táblázat Két emlékezetkutatási paradigma ...................................................................... 252

3.27. 9.2. táblázat. Megtakarítási százalékok újratanulásnál az eredeti lista különböző átalakításait

követően (Ebbinghaus 1885 nyomán) ............................................................................................ 256

3.28. 9.3. táblázat. Wundt és Brentano összehasonlítása Titchener (1921a) nyomán ..................... 269

3.29. 9.4. táblázat. Husserl észleléselmélete összevetve Brentano mentális és fizikai különbségtételével

(D. Follesdal nyomán) .................................................................................................................... 274

3.30. 9.5. táblázat. A fejezet irányzatainak összehasonlítása alapvető szempontjainkból .............. 283

3.31. ............................................................................................................................................... 284

3.32. 10.1. táblázat. A tudományos hozzáállás visszatérő megkérdőjelezései a pszichológiában .. 285

3.33. 10.2. táblázat A századforduló jellegzetes irányzatai, amelyek a kísérleti pszichológiát

megkérdőjelezték ............................................................................................................................ 287

3.34. 10.3. táblázat. Spranger (1926) szembeállítása a természettudományos és a szellemtudományos

pszichológia között ......................................................................................................................... 300

3.35. 10.4. táblázat. Spranger értékorientációs típusai pszichológiai jellemzéssel (Spranger 1927 nyomán)

......................................................................................................................................................... 300

3.36. 10.5. táblázat. A szellemtudományos pszichológia mai párhuzamai. Az első oszlop első fele mindig

a bevett felfogást mutatja, a második fele és a másik két oszlop az ezzel szembeszállókat ........... 305

3.37. 10.6 .táblázat. A pszichologizmussal kapcsolatos intellektuális gondok Kusch (1995) rendszerezése

nyomán, kissé átalakítva ................................................................................................................. 306

3.38. 10.7. táblázat. A kísérleti pszichológia a német filozófiai tanszékeken a századfordulón (Frischeisen-

Köhler korabeli adataiból Kusch1995, 126-127. o. nyomán) ......................................................... 311

4.1. 11.1. táblázat. A területköziség elvének alkalmazása a pszichológiatörténetre, Woodward és Devonis

(1993, 120. o.) nyomán ................................................................................................................... 317

4.2. 11.2. táblázat. A behaviorizmus kiegészítő jellegzetességei .................................................... 325

4.3. 11.3. táblázat. Watson klasszikus behaviorizmusának öröksége ............................................. 335

4.4. ................................................................................................................................................. 336

4.5. 12.1. táblázat A behaviorizmus és az alaklélektan mint a klasszikus tudatlélektan eltérő bírálatai

Woodworth (1948) alapján. A középső oszlop a kiindulópont, a két szélső azt mutatja, hogy mi a két

irányzat reakciója az adott mozzanatokra ....................................................................................... 338

4.6. 12.2. táblázat. A (berlini) alaklélektani felfogás álláspontja a kort izgató kérdésekben néhány

alternatív irányzattal szembesítve ................................................................................................... 341

4.7. 12.3. táblázat. Az alaklélektanos és a viselkedéstani tanulási felfogás összehasonlítása ......... 350

4.8. 12.4. táblázat. Az alaklélektanos szemlélet összevetése két fő riválisával .............................. 355

4.9. 12.5. táblázat Az alaklélektan néhány hatása a mai kognitív szemléletre ................................ 356

4.10. 12.6. táblázat Az alaklélektan jellemzői könyvünk szempontrendszerében .......................... 357

4.11. ............................................................................................................................................... 358

4.12. 13.1. táblázat. Krapelin rendszerezése a lelki betegségek okairól s típusairól (O’Neil 1968

ismertetése nyomán). Ahol nincsen külön kór és példa, ott maga a betegség szinte önmagát magyarázza:

egy sajátos, visszavezethetetlen kórforma ...................................................................................... 363

4.13. ............................................................................................................................................... 379

5.1. ................................................................................................................................................. 390

5.2. 15.1. táblázat. Az individuum jegyei Stern (1911/1983, 372. o.) alapján ................................ 394

5.3. 15.2. táblázat. A 20. század elejének jellegzetes társadalomtudományi tipológiái .................. 398

5.4. 15.3. táblázat. Kretschmer (1978, 50. o.) elképzelése a temperamentumok megoszlásáról .... 398

5.5. 15.4. táblázat. Kretschmer (1978, 52. o.) elképzelése a temperamentumok megoszlásáról, néhány

neves példával ................................................................................................................................ 399

5.6. ................................................................................................................................................. 406

5.7. 16.1. táblázat. Néhány klasszikus pszichológiai elmélet a népi pszichológia vélekedés-vágy

szempontjából értékelve ................................................................................................................. 407

xii



5.8. 16.2. táblázat. A társas ösztönök és az érzelmek egymásnak megfelelése McDougall felfogásában

411

5.9. 16.3. táblázat. Néhány motivációs törekvés összevetése ......................................................... 417

5.10. ............................................................................................................................................... 418

5.11. 17.1. táblázat. 20. századi fejlődéselméletek ......................................................................... 418

5.12. 17.2. táblázat. Piaget és Vigotszkij felfogása az egocentrikus beszédről ............................... 434

5.13. ............................................................................................................................................... 437

5.14. 18.1. táblázat. A klasszikus individualista pszichológiai és a standard társadalomtudományi modell

szembeállítása ................................................................................................................................. 438

5.15. 18.2. táblázat A frankofón kulturalizmus-szociologizmus néhány változata ......................... 439

5.16. 18.3. táblázat. A primitív és a racionális gondolkodás szembeállítása Lévy-Bruhl (1922)

koncepciójában ............................................................................................................................... 447

5.17. 18.4. táblázat Karl Bühler (1922) rekonstruált felfogása a három szelekciós térről .............. 462

5.18. ............................................................................................................................................... 466

5.19. 19.1. táblázat. A pszichológiai mérés skálaelmélete Stevens (1954) alapján ........................ 470

5.20. 19.2. táblázat. A kétféle kondicionálás szembeállítása (Hebb 1974, nyomán) ...................... 474

5.21. ............................................................................................................................................... 491

5.22. ............................................................................................................................................... 513

5.23. 21.1. táblázat. A gyakorlati pszichológia néhány jellegzetes alternatív képe az utóbbi évtizedekben

515

5.24. 21.2. táblázat. A kognitív szemlélet mint modelláló gondolatrendszer alakítói .................... 520

5.25. 21.3. táblázat Néhány szakma kognitív irányzatai ................................................................. 521

5.26. 21.4. táblázat. A klasszikus kognitivizmus és az alternatív irányok jellegzetes szembenállásai 525

5.27. 22.1. táblázat. A nagy kulturális változások mint kognitív architektúrák .............................. 547

5.28. 22.2. táblázat. Hagyományos és új információ- és tudásátadás ............................................. 548

5.29. 22.3. táblázat. A kétféle tárolási rendszer néhány eltérése .................................................... 553

5.30. 22.4. táblázat. Lehetséges új mintázatok a mai kommunikációs tudáshordozókban ............. 554

5.31. ............................................................................................................................................... 563

xiii


Elősző es köszönetnyilvánítás

Könyvem Horatius tanácsát követve született meg. Első magyar változatát 1982-ben kezdtem írni, s 1989-ben

fejeztem be a kéziratot, mely 1992-ben jelent meg. Az új változatot először angolul írtam meg hét évvel később,

amikor Kaliforniában a Stanford Egyetemen a Center for Advanced Studies in the Behavioral Sciences vendége

voltam. Munkámat a Mellon Alapítvány Gardner Lindzey ösztöndíja támogatta. A magyar változat

megszületése az Osiris Kiadó vállalkozó kedvének, különösen Gyurgyák János és Bácskai István ügyesen

adagolt sürgetéseinek köszönhető.

Bár vállalkozásomat több mint két évtizednyi oktatómunka alapozta meg Budapesten és Bécsben, a munka

intellektuális kerete jelentősen megváltozott a kaliforniai napsütés hatására. Főként azért, mert a Steven Shapin

és John Toews teremtette vidám közegben egy kicsit tudatosabban kezdtem el foglalkozni azzal, hogy mi is a

„modernitás” problematikájának jelentősége a pszichológiában. Közelebbről nagyobb hangsúlyt helyeztem arra

a gondolkodási mintára, mely egyszerre feltételez szétválást és összeolvadást az intellektuális történelemben.

Olyan párokra gondolok itt, mint a természet és a kultúra, a tudomány és a társadalom, miként azokat Bruno

Latour kiemelte.

Két évtized természetesen magának a pszichológiának a történetében is elég jelentős idő. Számos olyan dolog,

mely a hetvenes évek elején, mikor elkezdtem pszichológiatörténetet tanítani, a jelen része volt, mára

történelemmé vált. Gondoljunk például a neobehaviorista mediációs elméletre, a programozott oktatásra vagy a

humanisztikus pszichológiára, Skinner felfogására a társadalomról és így tovább. Ez a szerző számára azt a

csapdát eredményezi, hogy miközben objektív történész szeretne lenni, olyan kérdésekkel is foglalkoznia kell,

melyekkel saját pszichológusi munkája során mint aktualitásokkal találkozott.

Két mentornak volt kitüntetett szerepe tudománytörténeti felfogásom alakulásában. Nyelvészprofesszorom,

Telegdi Zsigmond és filozófiai „magántanárom”, Altrichter Ferenc felfogását sokszor visszhangozzák saját

nézeteim. Ok tanítottak meg arra, hogy értékeljem s értelmezzem az eszmék folytonosságának és változásának

szerepét a tudomány történetében. Kollégáim és diákjaim az Eötvös Loránd Tudományegyetem Általános

Pszichológiai Tanszékén mind intellektuálisan, mind személyesen sokat segítettek munkámban. Külön

szeretném kiemelni Bodor Péter szerepét, aki visszatérően felhívta a figyelmemet az „új fenomenológia”

kitüntetett szerepére, valamint a nem pozitivista alternatívák jelentőségére mind a történeti adatok

értelmezésében, mind bizonyos iskolák elhelyezésében. Győri Miklós sokat segített számomra John Stuart

Millre és a pozitivizmusra vonatkozó nézeteinek megosztásával. A vele, valamint Káldy Zsuzsannával és Nánay

Bencével töltött sok-sok óra a Láthatatlan Kollégium félhomályában, melynek során látszólag csak a mai

megismeréstudomány kérdéseit vitattuk meg, sokat jelentett történeti nézeteim alakulásában. Kovács Ilona is

nagy segítségemre volt azzal, hogy rámutatott, milyen ellentmondásosan értelmezem időnként Descartes-ot,

valamint azzal, hogy felhívta a figyelmemet arra, hogy a mai pszichológiáról kéziratom első változatában

micsoda pesszimista képet sugalltam.

A Bécsi Egyetem Nyelvészeti Tanszékén Martin Prinzhornnal, valamint a Hernád Istvánnal (South- ampton

Egyetem) folytatott baráti beszélgetések sokat segítettek abban, hogy kedvencemet, a kognitív területet

megfelelően átlássam. Nyíri Kristóf új megközelítése a kommunikációs közegek szerepéről az emberi

megismerés és az ember saját magáról alkotott képének alakulásában nagyban hozzájárult ahhoz, hogy

megfelelően lássam a reprezentáció fogalmának jelentőségét a pszichológia történetében. Magyarországi

kognitív barátaim közül Csányi Vilmos, Csibra Gergely, Gergely György és Kampis György nagy szerepet

játszottak abban, ahogyan nézeteim a megismerés dinamikáját és egyedfejlődését illetően alakultak, valamint

annak körvonalazódásában, hogy hogyan kell keressem e jelenségek történeti előfutárait. Descartes

értelmezésében Kaposy Dorottya, a kognitivizmuséban Darab Tamás, az evolúciós pszichológia elhelyezésében

pedig Csányi Vilmos és Káldy Zsuzsa voltak segítségemre.

A klasszikus filozófiai pszichológia értelmezésében nagy szerepet játszottak az Alan Code-dal folytatott

beszélgetéseim a stanfordi központban.

Judith Aissen, Ellen Spitz, Hankiss Elemér, Sieg- wart Lindenberg, Judy DeLoache, Gardner Lindzey, valamint

Jerry Clore számos módon segítettek, mind a pszichológia történetét, mind pedig ennek a

társadalomtudományokkal való kapcsolatát megvilágítva. Csak hálás tudok lenni a Center egyedülállóan

barátságos és konstruktív hangulatáért, mely lehetővé tette a könyv megszületését. Külön öröm volt, hogy Joy

Scott és Jean Michel, a csodálatos könyvtárosok nem lepődtek meg szélsőséges olvasmányigényeim miatt.

xiv



Korábbi pszichológiatörténeti könyvem elég sok bírálatot kapott Magyarországon. Szummer Csaba és Garai

László sokat hangoztatott tézisei ugyan nem győztek meg a pszichológia hermeneutikus megközelítésének

elsődlegességét illetően, vagy arra vonatkozóan, hogy a tudománnyal kapcsolatban fel lehet vagy egyenesen fel

kellene venni egy relativisztikus hozzáállást. Reményeim szerint bírálataik azonban elősegítették, hogy történeti

érveim a tudományos pszichológia mellett világosabbá váltak, és az anyag taglalása némileg

kiegyensúlyozottabb lett.

Ha nem szenteltem elég figyelmet támogatóim és bírálóim gondosan adagolt tanácsainak, ez talán annak

köszönhető, hogy nézeteimben meglehetősen csökönyös vagyok.

Szeretném megköszönni feleségem, Boross Otti- lia és családom türelmét és kitartását, akik csendes és sokszor

saját szerepüket észre sem véve is meglehetősen aktív partnerek voltak vállalkozásomban. Köszönöm Marton L.

Magdának, Mérei Verának és Torda Ágnesnek Kardos Lajos, Mérei Ferenc és Ranschburg Pál fényképeinek

rendelkezésre bocsátását.

Magyarul is megjelent munkákból vett idézeteknél megadom a fordító nevét is. Ahol ez hiányzik, saját

fordításomról van szó.

A kézirat technikai megszületése sokat köszönhet Kundrák Pálné fáradhatatlan gépírói segítségének, valamint

fiam, Pléh Dániel s tanítványom, Király Ildikó munkájának a hivatkozások kikeresésében s a kézirat

egységesítésében.

Budakeszi, 1998. augusztus

Bevezetes

Kéziratom egy részének elolvasása után sokan azt mondták, hiányzik belőle a személyes álláspont. Mindig arra

törekedtem, Tacitus tanácsát követve, hogy sine ira et studio, vagyis harag és részrehajlás nélkül írjak. Ez nem

azt jelenti, hogy nincsenek meggyőződéseim és elkötelezettségeim. Legalapvetőbb meggyőződésem a

pszichológia történetét illetően is a tolerancia. Az élet sok más területéhez hasonlóan a pszichológiában is nagy

szükség van arra, hogy jobban megértsük és elfogadjuk egymást. Észre kell vegyük, hogy egyikünknek sincs

valamiféle külön kitüntetett bejárása az egyöntetű igazsághoz. Ennek azonban nem kell valamilyen korlátlan

relativizmushoz vezetnie. A könyvben tagolt és érvekkel alátámasztott univerzalizmus mellett próbálok kiállni.

A pszichológia történetét és a pszichológiai elméleteket illetően ez azt sugallja, hiszek abban, hogy az emberi

„lélek” megközelítésének lehetségesek és szükségesek is különböző módjai; valamint abban is hiszek, hogy

mind az emberi lélek, mind maga a pszichológia mint szakterület többszörösen beágyazott a tudományok és a

humaniórák világába. Nem hiszek azonban a tudományos igazságok relativitásában. Szeretnék ragaszkodni

ahhoz a divatjamúlt elképzeléshez, hogy az emberre nézve is egyetlen tudományos igazság létezik, de többféle

értelmezés. Röviden: hiszek a hermeneutikus sokrétűségben és relativitásban, de ezzel együtt a tudományos

egyetemességben is.

A pszichológusszakma jó részében még mindig él az elméletellenesség, amely a politikával átitatott filozófiai

diktatúrától való félelemből fakad. Szeretnék harcolni ez ellen az intellektuális felszabadultság nevében;

ugyanakkor nem akarom elfogadni a rendezetlen elméletek posztmodern kavalkádját, és a „minden elmegy”

típusú tudományfilozófiákat sem. Nem könnyű egyensúlyozást vállalok magamra.

Az emberi elmére és viselkedésre vonatkozó tudományos szabályszerűségek mindig ceteris paribus törvények.

Ahogy újabban Jerry Fodor hangsúlyozta, ez korántsem pusztán a mentális világ sajátossága. Minden specifikus

tudományos törvény, a kémia, a biológia, a geológia és így tovább területének törvényei egyaránt ceteris paribus

törvények. Szigorú értelemben csak a fizika legáltalánosabb törvényei univerzálisak. Hadd vegyem itt kölcsön

Bruno La- tour terminológiáját. Az abszolút relativizmus, a kulturális relativizmus, a partikuláris univerzalizmus

és a szimmetrikus antropológia lehetőségeit sorolja ő fel (Latour 1997, 105. o.). Ezek közül az én

felfogásom leginkább a partikuláris univerzalizmushoz hasonlít. Hogy valamiképp összekapcsoljam ezt az

eredetileg kultúrák összehasonlítására javasolt kifejezést a pszichológia történetével, hadd mondjak röviden

annyit: hiszek abban, hogy az embernek különböző megközelítései lehetségesek. Az egyik ezek közül a

tudományos megközelítés, azonban sajátos abban az értelemben, hogy magyarázni képes, legalábbis ambíciói

szerint, a többi megközelítés létét is.

Hadd magyarázzam meg elkötelezettségeimet és rögeszméimet egy kicsit részletesebben!

xv



1. Funkcionalizmus (a kifejezés régi értelmében). A mai világban a „funkcionalizmus” kifejezésnek számos

használata van, a legismertebb talán a test-lélek kapcsolattal összefüggő számítógépes funkcionalizmus.

Számos alkalommal találkozni fogunk ezzel, én azonban egy tágabb funkcionalizmushoz kötődöm. A

kifejezésnek általam preferált értelme a 19. század végén bontakozott ki. Azt sugallja, hogy a lelki

jelenségeket mindig biológiai szerepükre tekintettel kell értelmezni; nem önmagukban és önmagukért

léteznek. Olyan funkcionalizmus ez, mely Arisztotelészig visszavezethető, és a mentális világot, a lelki életet

nem úgy kezeli, mintha az egy külön valóságszféra lenne, hanem mint az életjelenségeknek egy sajátos

szerveződési módját. Ez a megközelítés a lelki világot nem struktúraként értelmezi (ha úgy tetszik, nem

hardverként), hanem mint működési módot, mint programot (szoftvert).

2. Az evolúciós pszichológia adja könyvem átfogó keretét. Ez nemcsak azt jelenti, hogy a fiziológiával szemben

a biológiát preferálom, és az összehasonlító lélektannal szemben az etológiát, hanem azt a hitet is, hogy a

kultúra és társadalom, az emberi viselkedés e legfontosabb meghatározói is evolúciós eredetűek.

Közelebbről: határozottan hiszek az emberi viselkedés közvetlen társas meghatározóinak evolúciós

értelmezésében, szemben a társadalmi vonatkozásokkal.

Kiegészül ez nálam egy meglehetősen naiv hittel a társadalmi haladásban, s abban, hogy a pszichológia ehhez

hozzájárulhat. Jól ismert, hogy a haladás gondolatának beemelése az evolúciós pszichológiába (s tágabban az

egész evolúciós elméletbe) legalábbis kérdéses lépés. Megkérdőjeleződik ez Darwin korában is, és sokszor úgy

szoktuk emlegetni, mint a spenceri mozzanatok megjelenését Darwin pszichológiai és társadalomtudományi

továbbélésében. Ez a vita azonban nem kell, hogy szükségszerűen megkérdőjelezze a tudós társadalmi

elkötelezettségeit és a haladásba vetett társadalmi hitét. A 19. századi evolucionisták és funkcionalisták jó része

úgy hitt a haladásban, mint ami közvetlenül megfigyelhető kutatási területükön, vagyis hogy haladás figyelhető

meg a szerves anyag kibontakozása során. Elvesztettük illúzióinkat ezzel a tudományos képpel szemben, mint

azt újabban Dennett (1998b) oly meggyőzően alátámasztja. Ez azonban nem jelenti szükségszerűen azt, hogy el

kell veszítsük elkötelezettségünket a haladás iránt saját világunkban. Elmúlt a korai napok szimmetriájának

boldog érzése. Kifinomult posztmodern disszociációink azonban nem vezetnek szükségszerűen az önbizalom és

az elkötelezettség elvesztéséhez.

Két további módszertani jelentőségű mozzanat kapcsolódik nálam ehhez az elkötelezettséghez az evolúciós

pszichológia iránt. Egyik sem szükségszerűen következik az előbbiekből.

1. Az ember mint modellalkotó. A pszichológiai jelenségek, különösen az embernél, nem közvetlenül, hanem a

külvilág modellálásának közbeiktatásával irányítják a viselkedést. A kognitív vizsgálódásokban a bejóslást és

a környezet feletti ellenőrzést lehetővé tevő modelleknek a reprezentáció fogalma felel meg. Az ember mint

megismerő lény nem kerül szükségszerűen összeütközésbe az ember biológiai felfogásával. A modellek és a

modellálás tevékenysége ugyanis szintén az evolúció termékei. Ez a naiv elkötelezettség lehetővé teszi

számomra az evolúciós és a kognitív pszichológia összekapcsolását.

2. Az egyéni különbségek értékek. Az evolúciós pszichológia keretében számos értelmezés bontakozott ki az

emberi változatosságról. Az egyik megközelítés egy lényegében egydimenziós, szociáldarwinista értelmezés

a szelekcióról. E felfogás szerint a sokféle eltérés kisszámú mögöttes tényezőre vezetendő vissza, ahol is a

skála egyik végpontja mindig a társadalmilag értékesebb. (Gondoljunk csak az intelligencia pszichometriai

fogalmára.) A másik nézőpont, melyet én is képviselek, feltételezi, hogy az emberek közt számos tekintetben

vannak releváns eltérések, s potenciálisan, például új helyzetekben mindegyik változat értékes lehet. Ez

utóbbi felfogás szerint a társadalomszervezés feladata nem az egydimenziós kiválasztás, hanem ennek a

gazdag változatosságnak a védelme és kultivációja. E tekintetben a darwini eszméknek azt a vonalát

képviselem az egyéni különbségekre és a pedagógiára, illetve társadalomszervezésre vonatkoztatva, melyet

először John Dewey fogalmazott meg.

3. A tudományos objektivitás. Összhangban a tolerancia hangsúlyozásával könyvem megpróbálja elfogadni,

hogy az emberi problémáknak és az ember léthelyzetének több lehetséges megközelítése van. A

pszichológiában ez sajátosan azt jelenti, hogy el kell fogadnunk a megértő vagy értelmező (hermeneutikus)

hagyományt a magyarázó, oksági hozzáállások mellett. Ez azonban nem sugallja, hogy szükségszerűen fel

kellene lazítanunk a tudomány határait. Nézetem szerint a modern tudományos attitűd lényege a tudományos

közösség kritikai ellenőrzése a felvetett hipotéziseket alátámasztani hivatott adatok felett. E folyamatban

kulcsmozzanat az adott hipotézist vagy elméletet megkérdőjelező adatok keresése. Olyan

kijelentésrendszerek, melyek elvileg nem cáfolhatóak, melyek a világ bármilyen állapota mellett igazak, nem

tudományosak. Ez az alapvetően Karl Popper (1997) cáfolhatósági gondolatait követő felfogás nem zárja ki,

hogy komolyan vegyük, és tisztelettel kezeljük mind a megértő-hermeneutikus megközelítést, mind pedig a

világnézet szerepét az emberi dolgokban.

xvi



A Poppert követő elkötelezettségeknek ez a liberális értelmezése természetesen veszélyes vizekre vezet.

Kevesen fognak megelégedni hozzáállásommal. A hermeneutikus vállalkozás képviselői számára ez a

hozzáállás túl szűk látókörű, túl szcientista, s csak szavakban tesz eleget a megközelítések egyenlősége

elvének. Eközben a keményfejűek számára ez túl laza álláspont. Az ő felfogásuk szerint a tudományos-oksági

megközelítés nemcsak a jelenségek kitüntetett hozzáférési módja, hanem az összes többi megközelítés

inkoherens, hogy többet ne is mondjunk, őszintén szólva pedig értelmetlen. A keményfejűek, sokszor észre sem

véve, hogy milyen hibákat vagy hozzáállásokat ismételnek meg, gyakran számos neopozitivista rég elfeledett

radikális értelmezéseit aktiválják újra, akik szerint a mentális jelenségekről való beszéd nemcsak

igazságértékkel nem bír, hanem jelentése sincsen.

1. A tudomány beágyazottsága és önállósága. A pszichológia története, mint minden más tudomány története is,

több kontextusba illeszkedik. Számos mai elkötelezett történetíró csak az egyik mellett áll ki. Megpróbálok

nemcsak hinni mindegyik kontextusban, hanem alkalmazni is őket a könyvben. A tudomány fejlődésének

van egy belső aspektusa, ahol is a fontos mozzanat a fogalmi és empirikus érvek kibontakozása. Ebben az

internalista szemantikában a tudományt azáltal tekintjük koherensnek, hogy az adott javaslatot összevetjük

más elméletekkel s tudományos diszciplínákkal. Az általunk ismert modern tudomány emellett azonban

társadalmi intézmény is, mely valamiképpen létrejöttének társadalmi feltételeit tükrözi. A kulcskérdés

természetesen ennek a tükrözésnek a kiterjedtsége és természete.

A klasszikus tudományszociológiai mozgalom bizonyos irányzatai (néhány radikálisabb írásában Mannheim

Károly és a marxista hagyomány tiszteletre méltó és kevésbé tiszteletreméltó képviselői), valamint a

tudományvizsgálat edinburghi erős programjának képviselői, különösen David Bloor (1973) azt hirdetik, hogy a

tudományos elméletek tartalmát és szerkezetét is társadalmi tényezők határozzák meg. Freud a 19. század végi

bécsi társadalom tükörképe lenne, akárcsak a pavlovi kondicionálás a kolhozosítás és az indoktrináció

Oroszországának tükre. A másik végponton a tudományszociológia néhány racionalista megközelítése azt

hirdeti, hogy a tudomány tévedéseit, divatjait és zsákutcáit kétségkívül társadalmi tényezők magyarázzák, míg a

tudomány győzelmeit és „igaz” elméleteit pusztán a belső szemantikát, az internalista megközelítést szem előtt

tartva kell magyaráznunk.

Munkám egy olyan közbülső felfogást képvisel, mely közel áll Bruno Latour (1997) gondolatmenetéhez. A

sikeres, értékes és „örök” tudományos elméleteket is értelmezni lehet externalista keretben. Az externalista keret

azonban nem semmisíti meg az igazság kérdését. Az igazság és a belső koherencia kérdését még olyan

elméletekkel kapcsolatban is fel kell vetni, melyeknek világos szociológiai magyarázatuk van. Az erős program

magyarázza azokat a feltételeket, melyek mellett létrejöttek a sikeres elméletek, nem magyarázza azonban

magukat az elméleteket. Kellően tág keretben persze nemcsak az adott elméletek keletkezését kell

magyaráznunk, hanem annak a gondolatnak a keletkezését is, mely szerint a koherencia és az igazság

személytelen és egyénfeletti, eközben azonban világunk immanens része is, vagyis magyaráznunk kell az újkori

tudományos igazság ideáljának keletkezését is.

A pszichológia esetében az erős programot két sajátos okból kell enyhítenünk. A mi diszciplínánkat az jellemzi,

hogy egymással versengő megközelítések ugyanabban az időben, sőt egyazon kultúrán belül is nem túl békésen

élnek egymás mellett. A tudomány és a társadalom közti kapcsolatra vonatkozó szűk látókörű lineáris kauzalitás

elképzelése bizonyos nehézségekkel találja szembe magát, mikor ilyen tényekkel találkozik. Gyakorlati

jelentősége van annak, hogy a pszichológia történetében kevés olyan elmélet van, melyekre erős magyarázat

állna rendelkezésünkre társadalmi eredetüket tekintve. Általában a pszichológiában az erős magyarázat a

szakma alkalmazásaival kapcsolatban a legvédhetőbb, s nem elméleti aspektusaival kapcsolatban. Jól áll az erős

program például, amikor összekapcsolja az intelligencia tesztelését a beiskolázási gyakorlat és a bevándorlási

törvények változásaival.

A harmadik tengely a tudományos elméletek egymásutánjával s időnkénti versengésével kapcsolatban szintén

külső: ez a személyes vonatkozás. Minden tudós emberi lény, aki valamilyen közvetlen célokat követ. Ez a

„belső motiváció” nem iktatja ki a tudományos elméletek környezetének társadalmi természetét. Ahogy Marx

nyomán Karl Popper oly világosan megfogalmazta, onnan tudjuk, hogy társadalmi s nem egyéni jelenségekkel

van dolgunk, hogy ami ténylegesen történik, nem pontosan azonos egyik résztvevő céljával sem: a társadalmi

cselekedeteknek nem szándékolt következményeik vannak. Bár ennek tudatában vagyunk, mégis fontos azt is

elemeznünk, hogyan kísérelték meg a halandó emberek, hogy a tudomány segítségével elégtételt kapjon az

értelemre irányuló keresőmunkájuk. Ez a másik külső szemantikai keret nem magyarázza az elméletek belső

szerkezetét – ahogy azt néhány pszichoanalitikus értelmezés hirdetni szeretné –, hanem a történeti

vállalkozásnak egy másik, javarészt hermeneutikus jellegű koherenciát biztosít. A pszichológust mindig

emlékezteti arra, hogy még a legelvontabb elméletek is egyénekhez kapcsolódnak.

xvii


1. fejezet - Hőseim

A preferenciák és elkötelezettségek hősöket is sugallnak. Hőseim nem mindig a pszichológiatörténet

legjelentősebb alakjai, még saját megítélésem szerint sem. Mégis olyan orientációs támpontokat adtak

számomra, melyektől nem tudok eltekinteni. Descartes a gondolkozás merészségét és az egyetemes tudomány

eszméjét képviseli. John Stuart Mill olyan hibrid, akit könnyebb csodálni, mint követni. Összekapcsolta a hitet a

társadalmi haladásban és a liberalizmusban a tudomány objektivitásában való hittel, a tudás kultivációját a

szeretet és a személyiség kultuszával. Századunkban az egyik legfontosabb vonatkoztatási pont számomra Sir

Frederic Bartlett, aki a séma fogalma segítségével kísérelte meghaladni az elementarizmust. Ez a fogalom új

távlatot adott számára a készségek fiziológiájától egészen a társas emlékekig. Nézeteim alakulásában döntő

szerepe volt Karl Bühler- nek is, a pszichológia szemiotikus értelmezésével. Ez a felfogás evolúciós

folytonosságot lát az állati viselkedés kiváltó ingereitől az emberi kultúra értelemteli dimenziójáig.

Mindenki máshoz hasonlóan én is egy tagolt pszichológiai elmélet keretében szocializálódtam. Ez a

megközelítés a józan, nem túl korlátozó pozitivizmussal összekapcsolt neobehaviorizmus volt. Sok

kortársamhoz hasonlóan saját nézeteimet korai éveim alakító fogalmai ellen lázadva fogalmaztam meg. A

leválási folyamat során tudattalanul megőriztem a kiinduló, elvetni szándékozott nézetek számos elemét és

mozzanatát. Továbbra is hiszek abban, hogy a pszichológiában a tudományos elméletek végső forrása a

viselkedés. Nem tudunk másból kiindulni, és ha beemeljük őket a tudományos gondolkodás keretébe, még a

legintimebb adatok is a viselkedésre vonatkozó adatokká válnak. Nem hiszek már azonban a nyers tényekben

mint olyanokban. Viselkedésünket értelmezett adatok határozzák meg, s a viselkedés korántsem pusztán

szokások összessége. Ez igaz általában az emberi elmére, de igaz a tudományos elméletekre is. Mai, egymásnak

sokban ellentmondó hőseim, Piaget és Chomsky megtanítottak arra, hogy különböző minőségeket tételezzek fel

az elme világában, s hogy minden megismerést (nem csak a tudományos megismerést) úgy tekintsek, mint amit

formális szerkezeteivel lehet jellemezni. Hebb pedig számomra azt a programot képviseli, hogy a minőségileg

eltérő belső reprezentációkhoz fiziológiai és tágabb biológiai értelmezést kell keresni, s nem szabad elfelejteni,

hogy milyen jelentősége van a spontán tevékenységnek a magasabb viselkedés folyamában, szemben a puszta

reaktivitással.

Talán lesznek olvasóim, akik korábbi pszichológiatörténeti könyvem (Pszichológiatörténet, Budapest, 1992,

Gondolat) s jelen munkám eltéréseire kíváncsiak. Vannak technikai és terjedelmi eltérések: ez a munka jóval

nagyobb elsődleges irodalmat dolgoz fel. Vannak azonban szemléleti hangsúlyeltolódások is. Az évek során

érzékenyebb lettem a tudományszociológiai érvelésre, s ebben a könyvben sokkal kiterjedtebben használom.

Érzékenyebb lettem arra is, hogy a természettudományos szemléletű pszichológia alternatíváinak nagyobb

helyet kell nyújtani. Ezt meg is teszem, mind a klasszikus korra, mind a mai világra nézve sokkal nagyobb teret

kapnak a szellemtudományos és hermeneutikai áramlatok. Sajnálattal jelentem azonban, mielőtt valaki tetten

érne, hogy felfogásom nem változott meg. Továbbra is a természettudományos pszichológia híve vagyok. Az

alternatív megközelítéseket azonban igazi alternatíváknak látom, melyek megfontolásra érdemesek.

Bizonyos fejezetek – a 13., a 14., a 20. – javarészt követik korábbi könyvem szövegét, másutt pedig a

tankönyvszerű bemutatáshoz adaptálva szövegszerűen is felhasználom saját cikkeimet. Nem mindig könnyű

nem ugyanazt mondani ugyanarról.

1


2. fejezet - I. RÉSZ – Az önállóság

hajnalán: egy téma diszciplínát keres

1. 1 FEJEZET – Pszichológiatörténet és pszichológiai

elmélet

A pszichológiának hosszú múltja, de rövid története van.

Hermann Ebbinghaus 1908.

1.1. Miért tanulmányozzuk a pszichológiatörténetet?

A 20. században a pszichológiatörténet, e fiatal tudomány története iránti érdeklődést általában a pszichológia

kutatási programjainak vagy versengő modelljeinek ütközése váltotta ki. Ezekre többnyire úgy hivatkozunk,

mint a pszichológia válságaira. Vagy pedig arról volt szó, hogy a történelmi reflexiót valamilyen, látszólag

mindent átfogó és véglegesnek tekintett kutatási modell elterjedése s ennek megfelelően a történelem újraírása

váltotta ki. Ennek köszönhetően a pszichológiatörténettel kapcsolatos munkák először az 1910-es években

kezdtek felszaporodni, párhuzamosan a „tartalom” vagy a tudat hagyományos introspektív pszichológiájának

válságávAz öntudatra ébredés legújabb hulláma a 60-as évek elején indult meg, a kognitív pszichológia

megjelenésével, és továbbra is velünk van. Ezt a legújabb történeti tudatosságot számos tudományon kívüli és

belső tényező motiválta, melyek magának a diszciplínának a változásaival is kapcsolatban vannak. Ez idő tájt

végbement egy fokozatos eltolódás, melyet értelmezői időnként felemelnek a forradalom szintjére (és kognitív

forradalomról beszélnek) az akadémikus pszichológia fővonalában, vagyis a kísérleti pszichológiában. A

hangsúly a viselkedés elemzéséről eltolódott a világ modelljeit alkotó ember elemzésére. Az iskolák

szóhasználatával a behaviorista hozzáállást megrendítette a forradalmi kognitív pszichológia. Ez a

hangsúlyeltolódás – vagy, ahogy néhányan utalni szeretnek rá, ez a kijózanodás a behaviorista lázálomból –

szinte elkerülhetetlenül az elméleti, vagy, ha úgy tetszik, „metaelméleti” álláspontok újrafogalmazásának

igényét vetette fel. Megkérdőjelezte azt az alapgondolatot is, hogy a pszichológia történelmi fejlődésében

egyetlen lineáris lánc vagy fonal van, és a tiszteletre méltó múlt keresésének igényéhez vezetett. Párhuzamos

volt vele a pszichológia társadalmi szerepének újragondolása a hatvanas évek radikális politikai mozgalmai,

majd az alternatív társadalmi mozgalmak (feminizmus, ökológia stb.) keretében. Vagyis a mi korunkban a

megnövekedett történeti öntudat az identitás újraértelmezésével, sőt annak válságaival is kapcsolatban van.

2. A pszichológia és paradigmái, a paradigmák

pszichológiája

A megnövekedett öntudatnak ezt a folyamatát nagymértékben támogatták az utóbbi három évtized során a

tudomány önképében végbement változások. A tudomány relativista felfogásai ténylegesen jelen voltak

századunk első felében is. Kevés hatásuk volt azonban arra, ahogy a tudósok a maguk munkáját látták. Világos

példája volt ennek az a néha igencsak relativista tudományszociológia, melyet a 20-as években Mannheim

Károly képviselt. Hasonlóan korlátozott hatókörű volt az az átfogóan társadalmi s ezáltal relativisztikus felfogás

minden emberi tudásfajtáról, amit Émile Durkheim radikális követői hirdettek. Az iskola olyan képviselői, mint

Charles Blondel (1928) és Maurice Halbwachs (1925; 1994) azt hirdették, hogy alapvetően minden tudásunk,

még legintimebb tudásaink is (például ami álmainkban hozzáférhető) társadalmi meghatározottságúak. Az 1930-

as évektől kezdve Ludwig Wittgenstein (1953) hasonlóképpen szintén egy olyan társas konstrukcionista

tudásfelfogást képviselt, mely nem posztulált „nyers ismereteket”, s ahol mindent a nyelvi közösség

közbeavatkozása közvetít (lásd Wittgenstein ilyen értelmezéséről Bloor 1983). Ezek a relativista

ismeretelméletek és tudományfelfogások azonban nem érték el, hogy nagy hatással legyenek arra, ahogyan

maguk a tudósok, illetve ahogy a tudósok többsége látja saját munkáját. Félretolva ezeket a próbálkozásokat a

megismerés konstruktív és társadalmilag relativista elképzelésének kialakítására – beleértve ebbe a marxista

felfogást is, mely különösen a társadalomtudományokat a „felépítmény” részeként kezelte, s így az

osztályérdekek s az osztályszerkezet játékszerévé tette – a tudomány önképét a 20. század java részében a

pszichológiában is egy pozitivista hitvallás és a tudomány „internalista” felfogása dominálta, ahogy azt később

majd nevezni fogják.

2


I. RÉSZ – Az önállóság hajnalán:

egy téma diszciplínát keres

Volt egy széles körben osztott, szinte vallásos hit, nemcsak a tudomány állandó haladásában, hanem a tudomány

egyedi és egységes értelmezésében is. Nemcsak azt feltételezték, hogy egyetlen igazság van, hanem azt is, hogy

ehhez egyetlen elfogadott, megegyezésen alapuló megközelítés lehetséges: a természettudományok egyetemes

hipotetikus-de- duktív módszere, különösen a fizikáé.

Ebből a szempontból a hatvanas évek gyökeres változást eredményeztek. Ez egyrészt azt jelentette, hogy

bizonyos francia tudománytörténeti iskoláktól átvették a tudományfejlődés alternatív felfogásait, s ezek a

tudomány angolszász önreflexiójának részévé váltak. Ez a felfogás azt hirdeti, hogy a tudomány nem pusztán

tükre, hanem aktív sematikus rekonstrukciója is a valóságnak. Radikális fejlemények mentek belsőleg is végbe

az uralkodó angolszász felfogásban is. E kettős folyamat első lépése az volt, hogy kételyek merültek fel az

elfogadott, a Bécsi Kör nézetein alapuló neopozitivista megosztásokban. Efféle megosztások egész sorát

kérdőjelezték meg: az analitikus és szintetikus kijelentések közti tiszta elválasztást, annak világos

megkülönböztetését, hogy mi vonatkozik a világ tényállásaira és mi a saját fogalmi és nyelvi apparátusunkra, a

felfedezés és az igazolás kontextusa közti elválasztást, valamint a tudomány és az „ideológia” vagy világnézet

közti világos elhatárolást is. Ez a megkérdőjelezés felszínre hozta az uralkodó felfogás néhány rejtett hatását a

tudományfejlődés értelmezésére nézve. Bár a Bécsi Kör képviselői a tudomány értelmezésével kapcsolatos

radikális és negativisztikus hozzáállásuknak megfelelően (szerintük a tudományfilozófia legfontosabb feladata a

tudomány és a nem tudomány közti megkülönböztetés) kétségkívül egy minőségi mozzanattal éltek. A

hétköznapi használatban ennek a sugallata az volt, hogy a tudomány folytonos és egységes. Most a tudomány

ilyen lineáris és kumulatív fejlődésének képét olyan gondolatmenet váltotta fel, ahol kulcsszerepet kezdtek

játszani a minőségi változások, és az elméleti modelleknek a tudás keresésére és szerveződésére gyakorolt

általános hatása.

A tudomány természetére és fejlődésére vonatkozó új elképzeléseknek megvolt a hatásuk a pszichológia változó

öntudatára is. Nemcsak a tudományos gyakorlat változott meg, hanem a tudomány történetére vonatkozó

felfogásunk is. A pszichológiára nézve eléggé meghökkentő, de elméletileg ugyanakkor sokszor ignorált tény a

pszichológia sokrétűsége és megosztottsága, az, hogy folytonos, bár gyakran rejtett rivalizálás és vita van a

pszichológiai iskolák és elméletek között. Természetesen mindez csak abban az értelemben lehet rejtett, hogy az

egymásról rossz véleménnyel rendelkezők nem beszélnek egymással. A 60-as évektől kezdve, ellentétben a 20-

as évekkel, ezt már nem szükségszerűen értelmezték úgy, mint a pszichológia stigmáját más tudományokkal

összehasonlítva (a pszichológia mint fiatal tudomány), hanem mint minden tudomány természetes jellemzőjét.

Meglehetősen hosszú ideig, vagy húsz évig a tudomány elméletfüggésének hangsúlyozása nagyon fontos volt

számos társadalomtudományban a feljövőben levő új irányzatok számára. Addig, amíg úgy képzelték el, hogy

ők alkotják a kisebbséget. Azonban, mint ez általában lenni szokott, amint az új irányzatok elkezdtek többséggé

válni (vagy legalábbis képviselőik kezdték így érezni) egy bolsevik vagy katolikus láz vett erőt rajtuk: kezdték

észrevenni, lehet, hogy a relativizmus nem is olyan jó dolog. A kognitív pszichológia, a generatív nyelvtan, a

tudatfilozófia irányzatai például a hatvanas években flörtöltek a relativizmussal és a paradigmák jelentőségével,

hogy aztán mint alternatívák nélküli „elfogadott vélemény” állapodjanak meg saját helyüket illetően.

A történeti érdeklődés mindmáig tartó fellendülését azonban nemcsak a vállalkozás lágy vonatkozásai, a belső

csoportfeszültségek motiválták, hanem a tudományos világnézet változásai is. A relativizmus

újramegjelenésében szerepet játszottak a társadalmi meghatározottsággal kapcsolatos kérdések és aggodalmak,

valamint a pszichológia társadalmi-ideológiai szerepével kapcsolatos gondok. A pszichológiára is rányomták

bélyegüket az általános törekvések az elfogadott nézőpontok politikai alapú bírálatában olyan trendekben, mint

a feminizmus vagy a kisebbségkutatás. Különösen érvényes volt ez a gyakorlati vonatkozásokra. Bizonyos

tekintetben a pszichológia az elfogadott nézőpontokkal összefüggő ideológiai harcok középpontjába került. Ez

már jelen volt a pszichoanalízis kritikai értelmezésében a harmincas években is, és a hatvanas évek végén a

pszichoanalízis alternatív megközelítésének felújulásával a diákmozgalmakban. Gondoljunk csak Marcuse és

Fromm kultuszára, hogy két olyan eltérő s egymással szemben álló szerzőt vegyünk, akik ugyanakkor a bevett

nézeteknek egyformán ellenzői voltak. Ugyanez a társadalmilag kondicionált relativizmus megjelent

nyugodtabb időkben is, nagyobb intellektuális hangsúlyokkal, s azóta egyfolytában velünk van.

Ezek a törekvések a társadalmilag beágyazottabb és inkább elmélet-, mint adatfüggő nézetek irányába a

tudományról, a pszichológiának ez a beágyazása a tudományszociológiai kontextusba két különösen érdekes

pszichológiai implikációval bírt és bír mindmáig. Az egyik az adatok viszonylagosságát

illeti. Már a századfordulón, a „képzet nélküli gondolkodás” vitájával kapcsolatban megfogalmazták, hogy a

pszichológiai kísérletekben fontos elvárási hatások figyelhetők meg. Ahogy Woodworth kifejezte: a

pszichológiai laboratóriumoknak tudattalan torzító hatásuk van. Abban az időben ez volt az alapja annak, hogy

John Watson 1913-as behaviorista kiáltványában minden önmegfigyelést elvetett. Ha a legjobb laboratóriumok

3




nem tudnak egyetérteni állítólag legalapvetőbb adataikat illetően sem (vagyis a belső élményvilágot illető

adatokra vonatkozóan), akkor a legjobb talán, ha teljesen megfeledkezünk ezekről az adatokról, és egy új

adatsorra alapozzuk a pszichológiát: a nyilvános viselkedésre. Ez egyértelműen összhangban van a paradigmák

Thomas Kuhn-féle (1984) értelmezésével. A würtzburgi iskola kísérleti munkái a régi paradigmát (az

önmegfigyelésre alapuló kísérleti pszichológiát) új területekre terjesztették ki: a gondolkodási folyamatok

elemzésére. Ez a kiterjesztés a régi paradigmával nem összeegyeztethető eredményekre vezetett, olyan adatokra,

melyek a lelki élet nem érzéki elemeit emelik ki. Így aztán az ifjútörökök új paradigmát javasoltak, mely

teljesen eltérő módszertani és lényegi elkötelezettségeket tartalmazott. Ez az értelmezés némileg

megkérdőjelezhető persze. Hiszen a régi paradigma – hogy ezzel a kifejezéssel éljünk – számos nagy

eredménye, például az emlékezetkutatásban, úgy jött létre, hogy nemigen hivatkoztak az önmegfigyelésre.

A hatvanas években a pszichológia adatainak ez a bizonytalansága újra központi tényezővé vált. Ez egyébként

érvényes minden más társadalomtudományra is. A pszichológia esete csak azért központi jelentőségű, mert a

kemény társadalomtudományok közé sorolta be saját magát. Ötven év múltán érdekes módon a kérdés most már

nem az önmegfigyeléssel mint a kutatás gyenge pontjával kapcsolatban merült fel, hanem magával a

szentségesnek tekintett viselkedéssel kapcsolatos megfigyelési torzítások kerülnek előtérbe. Maga a kísérleti

pszichológia (Rosenthal 1966, úttörő munkáiban) mutatott rá arra, hogy milyen szerepe van az elvárásoknak

mind állatkísérletekben, mind emberileg igen fontos helyzetekben, például a Pygmalion-hatás keretében.

(Eszerint az állítólagos teszteredmények alapján butának besorolt gyerekek kezdenek butákká válni.) Ezek a

vizsgálatok rendkívül fontosak voltak a kísérleti pszichológia számára is, mivel rámutattak a rejtett

kommunikációk jelentőségére a viselkedés meghatározásában. Ugyanakkor nagyon fontosak voltak a

mindenféle kísérletezést élesen bírálók számára is. Egyik kollégám, Garai László még 1994-ben is a Rosenthalvizsgálatokat

idézte velem szemben mint a tágan értelmezett kísérletezés lehetetlenségének bizonyítékát.

Vitatott kérdések – Vannak-e paradigmák a pszichológiában?

A pszichológiatörténet elméleti irányultságú megközelítésében az utóbbi évtizedek során kitüntetett szerepre tett

szert a tudományos paradigma fogalma. Thomas Kuhn, aki eredetileg 1962-ben vezette be ezt a fogalmat a

tudományelméletbe, hogy aztán a sok kritika hatására könyvének második, 1970-es kiadásában kissé enyhítse a

fogalom relativizmusát, alapvetően azt értette rajta, hogy fejlődésük viszonylag nyugodt szakaszaiban a

természettudományok egy sajátos mintázatot követnek. Ez a mintázatleírás egyben előírás is – ma azt

mondanánk, hogy metanarratív mintázat – arra nézve, hogy mik a releváns ténytípusok, a lehetséges empirikus

adatok, valamint a megengedett magyarázó hipotézisek, de felvonultat bizonyos mintaszerű kutatásokat is mint

követendő példákat. A paradigmák nem azonosak a tudományos elméletekkel: elvileg egyazon paradigma

keretein belül több elmélet is kialakulhat, feltéve, hogy a metaelméleti elvekben osztoznak. A tudományos

forradalmak – szem előtt kell tartanunk, hogy Kuhn eredetileg a tudományos forradalom magyarázatára

alakította ki a paradigma fogalmát – úgy jönnének létre, hogy a kutatók újabb nemzedékei egyre befejezettebbé

és tagoltabbá szeretnék tenni a paradigmát. Ezek a próbálkozások magyarázó erejének korlátai irányába vinnék

el a paradigmát, mikor is előjönnének annak határai. Rövid idővel ezután egy zűrzavaros korszakot követően új

mintázatok (egy új paradigma) vennék át az uralmat, melyek képesek lennének nagyobb jelenségkör

magyarázatára.

Kuhn fogalma s annak megfelelő értelmezése több mint három évtizede viták forrása a tudományelméletben. Az

egyik bírálat azt hangsúlyozza, hogy a paradigma alapú szemlélet túl relativisztikussá teszi a tudományt, s

szembe kell néznie az összemérhetetlenség kérdésével. Ha egy paradigmaváltás még azt is képes

megváltoztatni, hogy mi az elfogadható evidencia, akkor hogy lehet összehasonlítani egymással a paradigmákat,

s arra jutni, hogy az új a jobb? A másik bírálattípus szerint Kuhn nem ment elég messze. Mind a hagyományos

történészek, mind a posztmodern elméletalkotók szeretnék megkérdőjelezni az uralkodó metateoretikus

feltevések fogalmát. Az első csoportba tartozók azt hirdetnék, hogy a különböző elméleteket egymástól

elválasztó tényezők még a „normális tudományok” esetében is fontosabbak, mint a közös előfeltevések. Az

utóbbiak szerint pedig a paradigmát lágyabb fogalmakkal kellene helyettesíteni, olyanokkal, mint a

narratívumok, melyek még jobban kiemelnék a relativizmust, és a közös keretbe beépített társadalmi nézőpont

jelentőségét. Mások további következtetéseket vonnak le a paradigma fogalmából s a beágyazott irracionális

képből a tudomány fejlődését illetően. Ha a paradigmák összehasonlíthatatlanok – ha az elméleteket a

paradigmák közt nem lehet összevetni -, akkor a tudomány változását olyan tényezők irányítják, melyek a

paradigmához képest külsődlegesek, s igazából a történeti szociológiára tartoznak. Az is megkérdőjelezhető,

hogy vajon a paradigma fogalma nem pusztán egy dologia- sított elképzelés-e a tudósok szocializációjának egy

mikroszociológiai mozzanatáról, arról, hogy mestereket követnek, s néha szakítanak velük. A paradigmák

változása ezen értelmezés szerint csak a nemzedékek közti konfliktusok intellektualizálása lenne. Ezektől a

konceptuális vitáktól függetlenül a paradigma fogalma kétségkívül nagy szerepet játszott a modern

pszichológiai historiográfia fejlődésében is. Címkévé, olyan önazonosító jelszóvá vált, melyet azok az

4




irányzatok használnak, amelyek a pozitivista kumulatív felfogással szemben azt hangsúlyozzák, hogy a

tudományos gyakorlatot mindig rejtett előfeltevések irányítják.

Ennek megfelelően több próbálkozás született a paradigma fogalmának pszichológiatörténeti felhasználására.

Egyes szerzők – így például az ismert pszicholingvista és korábban tanuláselméleti behaviorista, majd kognitív

pszichológus, David Palermo – alapjában véve paradigmák igen erős sorozatát javasolták a kísérleti

pszichológia történetének jellemzésére. Eszerint a 19. század végi, önmegfigyelésen alapuló kísérleti

pszichológiát a megfigyelhető viselkedésre támaszkodó behaviorizmus követte volna, ezt pedig a hatvanas évek

kognitív pszichológiája. A változásokat mindig a paradigmán belüli ellentmondások eredményezték volna. Így

például az introspektív pszichológia főként a belső reprezentációval kapcsolatos viták miatt adta volna át helyét

a behaviorizmusnak, a kognitív pszichológia pedig ezáltal győzedelmeskedett volna, mert még az állati

viselkedés magyarázatára is szükségessé váltak volna a reprezentációs tényezők. Ennek a felfogásnak két

nehézsége van. Először is csak a kísérleti pszichológiára vonatkozik, aztán pedig csak az amerikai történetre.

Kissé a pszichológia parokiá- lis skizofréniájának történeti intézményesítése lenne ez (semmi sem létezik az én

világomon kívül). De még ezen a területen belül is köny- nyen eltekint fontos különbségektől. Így például

eltekint a mozgásalapú és az ingeralapú neobehaviorista irányzatok egymás közötti vitáitól.

Thomas Leahey 1980-ban publikált tankönyvében inkább azt választja, hogy fellazítja a paradigma fogalmát,

semmint hogy túl szűkkeblűen bánjon vele. Amellett érvel, hogy a pszichológiában több, látszólag egymást

kizáró paradigma együttéléséről van szó. Ezek mindegyikének hosszú története van, s időnként jellegzetes

elméleti mintázatok formájában kristályosodnak ki. A pszichológia története így tekinthető lenne mint a rivális

embermodellek története, egy látszólagos, de nem valós és különösen nem végleges győzelmével bizonyos

időkben bizonyos modelleknek, a legyőzött felek későbbi újrameg- jelenésével. Számos szerző felfogásában ez

az elképzelés arra vezet, hogy a pszichológia szükségszerűen olyan tudomány, mely számos tudományos és nem

annyira tudományos paradigmát használ. A paradigma fogalmának meglehetősen furcsa használatával a

pszichológia eszerint egy több- paradigmás tudomány lenne. Ennek a felfogásnak látszólag szerencsétlen

következményei vannak: a Kuhn-féle paradigmafogalom viszonylag szigorú értelmezésével szemben, mely egy

adott korban egy adott paradigma uralmát kívánná meg, ez azt sugallja, hogy a pszichológia mint egész nem

tekinthető tudománynak. Szerintem ennek a tényállásnak az elismerése és felismerése mind a pszichológia

társadalmi elismertségében, mind pedig további fejlődésében, még szigorúan tudományos összetevőit illetően is,

csak segíthetne.

Toleman és Salamon (1988) az angol nyelvű 1969 és 1983 közötti pszichológiai szakirodalomban 678 Kuhnt

idéző dolgozatot elemzett. A munkák 54%-ában fenntartásokkal együtt a paradigma fogalmának elfogadása volt

megfigyelhető, s csak 5%-ban volt egyértelmű az elvetés. Kuhn láthatósága együtt nőtt meg Karl Popperével.

Általában a paradigma fogalmát úgy kezelték, mint ami egyenértékű azzal, hogy a pszichológiában

győzedelmeskedett egy nem pozitivista gondolkodásmód, és összekapcsolták más nem pozitivista filozófiákkal,

mint Karl Popper, Polá- nyi Mihály, Edvard Toulmin és mások. Vagyis a paradigmafogalom általános sorsa a

pszichológiában kevésbé a relativizmus veszélyeire összpontosít, mintsem arra a pozitív aspektusra, hogy ennek

segítségével meg tudjuk haladni a naiv indukcionizmust, és el tudjuk ismerni a tudománycsinálás- ban az

elmélet szerepét.

A kísérletező számára mindez úgy jelenik meg, mint egy saját maga számára feladott rejtvény: hogyan

értelmezzük e vizsgálatok fényében az adatok szent jellegét? Milyen messze mehet el adatbázisának

viszonylagossá tételében a pszichológia? Másrészről a pszichológia gyakorlati alkalmazásait illetően számos

területen láthatóvá vált, hogy olyan módszerek, amelyeket értékmentesnek állítottak be, s amelyekről

feltételezték, hogy szilárd tudományos alapjuk van, valójában értékekkel áthatottak, s tudományos alapjuk

ingatag. Ez olyan érzékeny területeken jelent meg, mint az oktatási célú tesztfelvételek, a klinikai elhelyezés és

hasonlók. Számos országban és számos területen mindez e gyakorlatok radikális és liberális bírálatához vezetett,

s alternatív, legtöbbször expliciten értékorientált pszichológiai gyakorlatok javasolásához.

Jellemző volt ez a társadalmi kiválasztással kapcsolatos szelektív tesztelés bírálatában, vagy a hetvenes években

a humanisztikus és harmadik erőhöz tartozó pszichoterápiás gyakorlatok megjelenésében és elterjedésében,

melyek mind a viselkedésmódosítás gondolatát, mind a különböző dinamikus neofreudiánus megközelítések

adaptációs központú szemléletét bírálni kezdték. A meglehetősen körvonalazatlan, de társadalmilag vonzó

önmegvalósítás fogalmára támaszkodtak, és eközben az ember jövőre orientált és önmeghatározó felfogása

mellett érveltek, mely arra lett volna hivatott, hogy felváltsa a pszichológiai gyakorlatot uraló, múltra orientált

és determinisztikus nézeteket.

Mindezek a fejlemények a pszichológiában nemcsak általános szinten vezettek a történelmi reflexióhoz, mint

például a 70-es évekre oly jellemző önreflexió és relativizáció mutatta minden tudományos területen, hanem egy

5




meglehetősen konkrét és alapvető kérdés újragondolására és újrafogalmazására késztettek. Hol vannak az ember

tudományos megértésének határai, s vajon a modern világban a pszichológia szükségszerűen csak tudományos

és determinisztikus emberképet használhat-e? Vajon a modern pszichológiának szükségszerűen a szcientista

ösvényt kell-e járnia, vagy bátran felújíthatja-e a klasszikus hermeneutikai hagyományt? S eközben fel kell-e

ismerje, hogy már nem tudományt folytat, vagy pedig a hermeneutikus képzeteket is mint tudományosokat kell

bemutassa? Ebben a relativizálódásban játszott központi szerepet a tudományfilozófiából átvett paradigma

fogalma. Azonban – mint a vitatott kérdések mutatja az előző oldalon – a pszichológusok korántsem

egyértelműen reagáltak minderre.

2.1. A pszichológiatörténet-írás két hagyományos módszere

A pszichológiatörténet-írásnak maguk a pszichológusok két hagyományát alakították ki. Mindkettőt jól ismert

kézikönyvek és tankönyvek tucatjai, valamint cikkek ezrei képviselik. Jobb kifejezések híján nevezzük az elsőt

leíró hagyománynak, a másodikat pedig elméletközpontú hagyománynak. A szembeállítás hasonló, bár nem

azonos azzal, amit a francia szemiotikus, Greimas (1976) javasolt az „eseménytörténelem” és „fogalmi

történelem” között. A leíró hagyomány a pszichológia történetét mint azonosítható speciális események

szekvenciális leírását mutatja be, úgymint elbeszélések sokaságát, amelyek a „nagy elbeszélésbe”, a tudomány

minden akadályt legyőző történetébe illeszkednek. A történetíró feladata e szekvencia újraelmondása, és a

pszichológiatörténet tanításának szocializáló ereje abban rejlik, hogy nevekre és adatokra irányuló képzést nyújt.

Ez a megközelítés az elméletek tartalmára és az életművekre vonatkozó meglehetősen érdekes adatokat tárt fel,

akárcsak a pszichológusok személyes és közvetlen társadalmi és intézményi hátterét illetően. Mégis ilyen típusú

pszichológiatörténeteket olvasva – néhány klasszikus példa az amerikai Roback, a brit Flugel vagy a svájci

francia Mueller, a magyar Lénárd Ferenc – nehezen kerülhető el a foltozott- ság élménye. Valahogyan látnunk

kellene, hogy az egyéni életművek és tendenciák nem pusztán véletlenszerű események, hanem a lehetséges embermodellek

hálózatában az elképzelhető irányok szerint rendezhetők el. Emlékeztető, figyelmeztető értéke is

van ennek a történetírás mai trendjeivel kapcsolatban is. Amikor az újabb megközelítések megkérdőjelezik az

elméleteket és a tudomány vizsgálatának úgynevezett „bensőleges”, internalista attitűdjét, s ehelyett a

történetírásnak egy olyan hálózatokon alapuló megközelítését preferálják, mely a tudósok és a tudomány

hétköznapi életéből indul ki (ez lenne az externalista megközelítés alapja), bizonyára nem szeretnének

visszakerülni a puszta leíró fázisba.

Az elméletközpontú megközelítés viszont a konceptuális hálózatokat hangsúlyozza. Szélsőséges esetekben

számára az egyéni munkák csak a fogalmi lehetőségek megvalósulásaként válnak érdekessé. Bizonyos

értelemben ez az elméletközpontú megközelítés a pszichológia különböző irányzataival szeretne megbirkózni.

Egyik ambíciója az, hogy rekonstruálja azt a megdöbbenést, amit mindenki, aki természettudományos háttérből

jön, átél, amikor szembetalálkozik a pszichológiát alakító iskolák sokaságával, szemben a természettudományok

(feltételezetten) egységes hozzáállásával. Ez az elméletközpontú megközelítés a fiatal tudós vagy diák

meglepetését szeretné rekonstruálni a felett a tény felett, hogy a pszichológiában nemcsak a fogalmak

értelmezésében nincs egyetértés, hanem azt illetően sem, hogy mi is a pszichológia valódi feladata, s mik a

releváns tények a pszichológiában.

Az ember persze hajlik arra, hogy feladja ezeket a megosztottságokat, és elfogadjon egy pszichológiai iskolát

mint az ember egy adott modelljét, úgy téve, mintha ez lenne az egyetlen vagy az egyetlen ígéretes pszichológia.

A másik lehetőség azonban, hogy arra gondolunk, hogy mennyi egymással ellentétes irányzat van a

társadalomtudományokban és a filozófiában. Így a pszichológiával kapcsolatban boldogabbak lehetünk, azt

mondhatjuk: „Nézd csak, nincs is itt a pszichológiában annyi irányzat! Lehet, hogy ez egy köztes diszciplína.

Lehet, hogy mindez csak azt mutatja, hogy a pszichológia még nem igazi természettudomány.” Az

elméletorientált pszichológiatörténet-írás teoretikusan motivált elemzést szeretne ezekről a megoszlásokról adni,

úgy jellemezve őket, mint egy fogalmi hálózatot a pszichológiacsinálás lehetőségeiről, anélkül, hogy

különösebben erőszakos és agresszív lenne.

Természetesen a pszichológiatörténet-írásnak van egy harmadik, ha úgy tetszik, talán valódi útja. Ez az, amit

elsősorban történészek és szociológusok végeznek. Ez nem a pszichológia belső kérdéseiből indul ki, hanem a

társadalomból. Ennek megfelelően tüzetesen használja a leíró pszichológia adatrendszereit, az elméletorientált

pszichológiatörténet-írásból viszont a fogalmi keretek keresését. Ez a valódi szintetikus történeti tudomány a

jövő ígérete; igen kevés kérdésben tud azonban még végső válaszokat adni.

2.2. A tudománytörténet három aspektusa

6




A modern tudományelmélet három egymást átfedő hálózatban bontakozik ki. Az első az intellektuális mozzanat:

ez a gondolatok és azok szerkezetének viszonya egymáshoz. A tudomány történetére nézve ezt az

eszmetörténeti vagy szellemtörténeti hozzáállás emelte ki, melyre általában úgy hivatkoznak, mint a

tudománytörténet internalista megközelítésére. A második hozzáállás viszont azt hangsúlyozza, hogy a modern

tudomány a társadalmi tevékenység intézményes hálózatban megvalósuló sajátos formája. Ennek a hálózatnak

nyilvánvaló hatásai vannak az erőforrások elosztására, a kommunikációs lehetőségek kialakítására, de

korlátozására is, a nevezetes láthatatlan kollégiumok alakulására és így tovább. Ez a külső hálózat magában

foglalja a tudomány technikai-eszközszerű vonatkozásait is. Túl könnyű és idejétmúlt hozzáállás lenne, ha

ezeket a külső és belső hálózatokat úgy kezelnénk, mint amelyek egymástól teljesen függetlenek. Az elméleti

irányultságú tudományelemzés egyik alapvető kérdése az, hogy rá kell mutasson a két hálózat közti

áthallásokra, s különösen arra, hogy milyen intellektuális hatása van a tágabb társadalmi hálózatnak. Ezt

azonban anélkül kell megtegye, hogy teljes relativizmusba menne át, s elveszítené a tudomány tartalmát valami

triviális marxista „a társadalmi világ tükrözése” felfogás keretében. George Richards (1987) a Pszichológia

diszciplínájának relativizmusát vizsgálva (számára a Diszciplína íródik nagybetűvel, míg a naiv pszichológia

kisbetűvel) bemutat néhány érdekes példát, és néhány utalást is tesz arra, hogyan kapcsoljuk össze elvszerűen a

különböző valóságterületeket. Hivatkozik néhány példára, ahol egyazon jelenség különböző konklúziókra

vezetett. Gondoljunk arra, hogy milyen különböző eredményeket kaptak a szociálpszichológiában a

konformizmust illetően az Egyesült Államokban és Európában. Példákat idéz arra, ahol nem tudták

megismételni az eredeti Ash-féle eredményeket, melyek még a perceptuá- lis beszámolókban is erős

konformitásra utaltak. Vannak ma, akik ennek nagyobb jelentőséget tulajdonítanak, azt hirdetik, hogy az

amerikaiak konformistábbak, mint a nyugat-európaiak. Richards arra is rámutat, hogy a különböző kontinentális

(francia, svájci és német) felfogások az önszabályozott kibontakozást hangsúlyozva mennyire eltértek az

amerikai környezetelvű felfogástól. De idézhetnénk azt a példát is, mely ugyanazon tudományos eredmények

eltérő szociális implikációját érinti. A 60-as években az amerikai közegben Skinner felfogása az instrumentális

tanulásról egy determinisztikus világkép képviselője volt, s ennek megfelelően kritizálták, míg például

Magyarországon a szabadon mozgó állat szimbolikája révén a pavlovi kondicionálással szemben inkább egy

felszabadultabb és környezetfüggetlenebb emberkép szimbólumává vált (Pléh 1997b).

Ezeknek a relativizmusra utaló adatoknak a fényében hogy tudjuk elkerülni a teljes relativizmust arra nézve,

hogy milyen a lelki élet természete? Ennek a dialektikának kulcsmozzanata annak felismerése, hogy a modern

társadalmakban azt, ahogyan tudománnyal foglalkozunk, nemcsak a társas hálózat befolyásolja, hanem a

tudomány maga is a tágabb hálózat része. Gondoljunk csak arra, hogy Semmelweis felfedezései a gyermekágyi

lázról vagy Pasteur mikrobiológiája hogyan változtatta meg hétköznapi társas életünket, a tisztaságot és ehhez

hasonló standardokat illetően. A radikális szociologizmus itt sincs zavarban: maga a fertőzés iránti

tudományos érdeklődés társadalmi eredetű lenne, a nagyvárosi szegény rétegektől való félelem motiválja.

A tudomány művelésének harmadik szférája a személyes terület: a tudós egyéni élete és közvetlen társas

környezete. A tudomány vizsgálatának belső tényezőit hirdető elméletekkel és iskolákkal összevetve ez is külső

környezetnek tűnik. A radikális „pszichohistorikus” számára az elrendezés fordított lenne. Az ő számára a

tudomány pusztán a személyes élet kifejeződése és része, amihez képest mind a fogalmi, mind a társadalmi

vonatkozások lennének a külsők. Ez vonzó lehet a pszichológusok számára, innen is származik a

„pszichohistória” elnevezés, mely vagy egy évtizeddel ezelőtt nagy karriert futott be, különösen

pszichoanalitikus változataiban. Az igazán érdekes mozzanat azonban az, hogy a tudománnyal kapcsolatos

felfogásunk liberalizálása során megjelent egy olyan megközelítés, mely különösen kézenfekvő a pszichológus

számára.

A különböző hálózatok, mint legvilágosabban Bruno Latour (1999) hangsúlyozza, átszövődnek egymásba. Az ő

felfogása szerint volt egy mindenki által osztott előfeltevés arra nézve, ahogyan a modernitás a különböző

életszférák autonómiája irányába haladt. Az egyház és az állam, a hit és a tudás elválasztásával kezdődött ez az

intellektuális oldalon, majd a kormányzati hatalmi szférák elválasztásával folytatódott, hogy a 19. században az

értelmiségi tevékenységek tényleges elválasztásához vezessen (a művészet, a tudomány és a filozófia egymástól

elválasztása lenne a világos példa). Mindez további elválasztásokat sugallt a tudomány vizsgálatában is.

Elvezetett az egyes tudományok szigorú elválasztásához mint az egzisztenciális önállóság biztosítékához.

Alátámasztotta azt a neopozitivista eszményt is, hogy el kell választani egymástól a felfedezés kontextusát

(mely illékony, rendezetlen és egyéni) az igazolás kontextusától (mely örök, rendezett és intézményesített),

valamint a tudományos elméletek logikai-szerkezeti, illetve esetleges vonatkozásainak elválasztását hirdette.

Ez a naiv hit az elválasztásokban ma már a múlté. Észrevettük, hogy az elválasztás csak ideál, melyet szeretnénk

elérni, ezt azonban minden szinten hibridizációk egészítik ki. Igaz ez a tudományos kutatás tényleges menetére:

az elméleti adatok, a belső meghatározottság és a külső kérdések (versengés, együttműködés, elsőbbségi

problémák, technikai hálózatok) mindig áthatják egymást. Jól mutatja ezt a kísérleti tudomány antropológiai

7




leírása Latour és Woolgar (1986) munkájában. Hasonló módon a három kontextus vagy hálózat magának a

vállalkozásnak a történetében is áthatja egymást. Ha a tudományt emberi erőfeszítésnek tartjuk, s nem egy isteni

igazság keresésének, akkor ez is kell legyen a helyzet. Az eszmény (az úgynevezett internális vonatkozás) a

tudós hétköznapi társas és személyes hálózatának is része, s ezek a mozgatóerők számára is tágabb társas

hálózatok részei, mint amilyenek a folyóiratok, a tudományos társaságok és az alapítványok. Így az eszmék

belépnek a külső aspektusba. Vagy a másik irányból indulva az eszmék, sőt maguk a kísérleti módszerek is

társadalmi és személyes tényezők hatására jönnek létre. Még a tudomány mozgásának szerkezete is tükrözi ezt.

Nézzük például a paradigma fogalmát. Tekinthetjük ezt úgy, mint eszmék vagy gondolatok hálózatát, de úgy is,

mint egy társadalmi szentesítő intézményt, mely a modern tudományra oly jellemző azonosulási és

szerepkövetési személyközi feszültségeken keresztül valósul meg. Ma az igazán érdekes kérdés nem a Karl

Popper értelmében vett különböző „világok” (a fizikai, a mentális és a társadalmi-objektivált világ) elválasztása,

hanem kölcsönhatásuk finomabb természete a tudomány fejlődésében. A pszichológiának nincs kitüntetett helye

itt. Az autonómia (vagy Latour szavaival a megosztás) és a hibridizáció közti állandó ütközés a klasszikus

természettudományokra is érvényes. A pszichológia tárgya azonban érzékenyebbé kell tegye a történetírót e

többszörös beágyazottságra.

2.3. A pszichológiai elméletek osztályozása

2.3.1. A népi pszichológia és a történelem

Az utóbbi években a naiv pszichológiának különösen erőteljes új felfogása bontakozott ki, „népi pszichológia"

néven. Ennek alapvető tézise az, hogy nem kell tudósok vagy tudatfilozófusok legyünk – sőt még regényírók

sem – ahhoz, hogy elméleteink legyenek az elméről és a lelki jelenségekről. A „népi pszichológia” fogalma mint

egy elvonatkoztatás s részben mint távolítás is jelenik meg a 70-es években a szociálpszichológiában és a

személyiség-lélektanban kibontakozott naiv vagy laikus személy- és társasinterakció-elméletekkel szemben. Ez

utóbbiak jellegzetes példája az attribúcióelmélet. Ebben az elméleti keretben a hétköznapi emberek úgy jelennek

meg, mint az emberi viselkedés naiv s meglehetősen önző elméletalkotói. Saját sikereiket képességeiknek

tulajdonítják, míg saját kudarcaikat a véletlennek. Mások olyan viselkedését, mely saját érdekeikkel szemben

áll, szándékoknak tulajdonítják, míg saját negatív viselkedéseiket mások irányában külső tényezőknek. A népi

pszichológia – mint a név szándékos megválasztása is sugallja – valami mást szeretne hirdetni. Azt állítja, hogy

egy törté- netietlen, örök s mindenki által osztott naiv felfogást mutat be az ember lelki életéről. Egyik

kidolgozott változatában (Fodor 1990) az emberi elme reprezentációs elméletében azt hirdeti, hogy az

embereknek van egy naiv elképzelésük arról, mely szerint az emberek fejében vélekedések és vágyak vannak. A

viselkedést mint bizonyos reprezentációk (János látja a kertben az oroszlánt) és bizonyos vágyak (Nem szeretné,

ha az oroszlán megenné) eredményét értelmezzük. A kettő kombinációja magyarázná a racionális emberi

viselkedést. Az emberek viselkedését a feltételezett vélekedések és vágyak keretében értelmezzük. Az előbb

idézett attribú- ciós elmélettel szemben a népi pszichológia nem érdeklődik e meghatározottság kontextuális

részletei iránt.

Mindennek van néhány érdekes vonatkozása a pszichológia történetére nézve is. Az egyik, hogy a népi

pszichológiát legtöbb formájában konzervatív elméletként állítják be. Úgy jelenítik meg, mint ami történetileg

állandó, s mindig velünk van (lásd ennek kritikai áttekintésére Clark 1996). Ha igaz, akkor ennek kell minden

pszichológiatörténet állandó vonatkoztatási pontjának lennie. Úgy tekinthető, mint a pszichológiai

elméletalkotás kiindulópontja – legyen az filozófiai, gyakorlati vagy tudományos elméletalkotás –, hiszen

minden efféle elméletalkotásnak közös nézőpontokból kellene kiindulnia. Ezt az attitűdöt azonban komolyan

meg kell kérdőjeleznünk. Richards (1987) amellett érvel, hogy a pszichológiának kétféle története van: egy, a

szerző által adott anyag története (William James pszichológiája, értve ezen William James lelki életét) és a

diszciplína története. Richards bemutatásában a különböző szerzők és irányzatok különbözően lehorgonyzott

népi pszichológiákból indulnak ki. Személyes élettörténetük és a korszellem, melyet a pszichológiatörténetírásban

oly hírhedetté tett Edwin Boring, különböző népi pszichológiákat adnak elméletük számára.

A népi pszichológia viszonylagosságának s változó természetének problémája összekapcsolódik azzal, hogy

hogyan gyakorol hatást a pszichológia történetére a tudománytörténet második és harmadik valóságszférája,

vagyis közelebbről a társadalmi és a személyes világ. Richards e szempontból a pszichológia sajátos helyzetét

hangsúlyozza: eltérően mondjuk a fizikától állandó kettősség lenne a téma, például William James lelki élete és

a diszciplína, Pszichológia mint a William James elképzelte tudomány között. Vagyis lenne egy sajátossága a

pszichológiának, az a tény, hogy privát, egyedi naiv elméletből indulna ki, míg a természettudomány egy közös

naiv fizikából. A népi pszichológia erős programjának képviselői viszont tagadják ennek az ideoszinkretikus

mozzanatnak a jelentőségét, és azt hirdetik, hogy a népi pszichológia stabil, biológiailag adott kereteket ad mint

vonatkoztatási rendszert.

8




Másrészt mondhatnánk azt is, hogy a mai pszichológia néhány vagy akár legtöbb irányzata ihletésében erre a

naiv pszichológiára megy vissza. Nézzünk néhány példát! A radikális behaviorizmus a feltételezett mentális

entitások tagadásából indulna ki, vagyis a népi pszichológia tagadásából, annak babonává minősítéséből. A

pszichoanalízis viszont azzal szállna szembe, hogy vágyaink és hiedelmeink áttekinthetőek és hozzáférhetőek

számunkra, míg a viselkedésmeghatározás alapvető oksági mechanizmusát érintetlenül hagyná. A kognitív

pszichológia csúcspontján a hiedelmek irányába tolná el a determinációt, míg a legtöbb dinamikus pszichológia

a vágyak irányába. Vagyis lehetne olyan pszichológiatörténeti programot indítani, mely azzal foglalkozik, hogy

a különböző irányzatok hogyan küzdenek meg a feltételezett népi pszichológiával (Pléh 2008a).

A népi pszichológia másik történeti érdekessége a redukció problémájával kapcsolatos. A népi pszichológiának

van néhány olyan mai értelmezése (Stich 1983; Churchland 1986; 1996), melyek ezt „gyorsírásos

lejegyzésként” értelmezik. Kétségkívül használunk népi pszichológiai fogalmakat, az idegtudomány

fejlődésével azonban nem lesz szükségünk ezekre. A népi pszichológia el fog tűnni, mint a népi fizika, a népi

csillagászat és ehhez hasonlók. Vagyis a népi pszichológia egész gondolatrendszere a legtisztább formában veti

fel a redukcionizmus kérdését. Az eliminativisták egy része egyenesen azt mondja, hogy a népi pszichológiával

együtt meg fog szűnni az egész tudományos pszichológia, mivel e felfogásban „a személy szintje alatti kognitív

pszichológia” és a pszichológia más fejezetei, melyek mentális adatokat használnak kiindulópontként, csupán az

egyébként létező népi pszichológia rendszerezései lennének. Nem lenne határ a hétköznapi és a mai tudományos

szintek között. Az igazi határ e kettő és a valódi idegtudományi szint között lenne, és az utóbbinak lenne

magyarázó ereje. Pillanatnyilag az a fontos számunkra, hogy a különböző dimenzionális osztályozási

rendszerek, melyek felmerültek a pszichológia történetével kapcsolatban, két szempontból nézhetők. Vagy úgy,

mint szemantikai gyakorlatok a népi elmélet struktúrájával kapcsolatban, vagy pedig mint a hivatásos

pszichológia és fogalmi rendszere feletti reflexiók. A pszichológia természete miatt nem könnyű e két lehetőség

közt választani. Valójában, ahogy a vitatott kérdések bemutatja a következő oldalon, mindez azzal is

kapcsolatos, hogy természettudománynak tartjuk-e a pszichológiát.

Vitatott kérdések – A természettudomány kérdése

Természettudomány-e a pszichológia? Régi kérdés ez, mely felvethető, s fel is merült mind a pszichológia

anyagát, mind pedig módszereit illetően. Ma újra egyre aktuálisabbá vált. Századunkban először a Bécsi Kör

hirdette (Ernst Machot követve), hogy a tudomány mind módszerét, mind anyagát tekintve egységes. Erre

általában úgy hivatkozunk, mint fizikalizmusra: az eredeti program a fizika sikereire alapozva fogalmazódott

meg. Megvolt ennek azonban az előzménye mind a korai modernitásban Descartes- tól kezdve, aki a tudomány

egységes elemző módszerében hitt, mind a 19. századi pozitivistáknál Auguste Comtetól kezdve John Stuart

Millen keresztül Ernst Machig.

Érdekes módon azonban ma újból felmerül ez a kérdés. Quine (1980) számos helyen hangsúlyozza a tudomány

fizikalisztikus egységét. És olyan, látszólag empirizmusellenes szerzők, mint a mentalista Jerry Fodor (1984)

szintén azt hirdetik, hogy csak egyetlen tudomány van. Fodor ezt az „alaptudománynak” tartja, s azt hirdeti,

hogy az összes szaktudomány vagy résztudomány ennek az alaptudománynak kontextuális változata. A

szaktudományok minden törvénye ceteris paribus törvény, s ezzel állna szemben az elméleti fizika

kontextusmentes törvényeinek világa. A mentális világ és annak tanulmányozása nem térne el a természeti

világétól, ha a szaktudományokat nézzük. A kémia ugyanolyan kontextuális lenne, mint a pszichológia.

Ezt egy másik felfogással állították és állítják szembe. Ez utóbbi felfogás szerint a természettudomány

radikálisan eltér a humán vagy társadalomtudományoktól. Ez volt a 19. századi német történetírás elképzelése,

ahol olyan szerzők, mint Rickert és Windelband, azt hirdették, hogy míg a történetírás ideografikus, addig a

természettudomány nomotetikus. Ez aztán tovább folytatódott Dilthey (1897/1974) és mások munkáiban,

speciálisan a pszichológiára vonatkoztatva: vajon a pszichológia hova tartozik ebben a megoszlásban? Viták

indultak, de a feszültség sosem oldódott fel.

Korunkhoz közelebb Wittgenstein bizonyos értelmezéseire alapozva olyan szerzők, mint Winch (1952/1987)

sokat idézett könyvében felvetette azt a szembeállítást, hogy a társadalomtudományok értelmezett világgal

foglalkoznak, míg a természettudományok nyers tényekkel. A természettudomány oksági és értékmentes lenne,

míg a társadalomtudomány értelmező és értékterhelt, s nem magyarázó.

Ezt a szembeállítást a mai her- meneutikusok többé-kevésbé elfogadják. Náluk azonban a hangsúly inkább a

módszeren van, mint a tárgyon. Felújítva a 19. század végi német hagyományt, Wilhelm Dilthey hagyományát

azt hirdetik, hogy míg a természettudomány oksági törvényeket próbál feltárni, a humán tudományok a szellem

területén amellett köteleznék el vagy arra korlátoznák magukat, hogy „jelentést” találjanak. A hermeneutika

lenne az emberi ügyek kezelésének állandó, kevésbé tagolt, de teljesen eltérő riválisa.

9




Újabban ezt a szembeállítást az elméleti érvelés több fordulata megkérdőjelezte a szinte szokványosnak is

tekinthető szcientista, természettudományos monizmus mellett. Először is Richard Rorty (1979) filozófiai

alapon megkérdőjelezte a nyers tények és a velük szembeállított értelmezett tények kettősségét, mint a

természeti és a társadalmi szembeállításának alapját. Lényegében azt hirdeti, hogy a természettel kapcsolatos

felfogásunk is társadalmilag közvetítődött és értelmezett.

Ugyanezt hirdetik a tudományelmélet erős programjának képviselői is. Latour (1993) és Shapin (1996), de

Bloor (1983) és az edinburghi iskola is azt hirdeti, hogy a természettudomány is a természet intézményesített és

társadalmilag közvetített képével foglalkozik. Nem egy tagolatlan természetből indul ki, hogy azt tagolja, hanem

egész megközelítése a természethez kódolt és társasan közvetített.

Ennek világos sugallatai vannak a pszichológiatörténet írására nézve is. Nevezetesen, a természettudomány

versus társadalomtudomány kérdést nem úgy kell kezelni, mint egy esszencialista lényegi szembeállítást, mely

örökre adott, hanem mint egy történetileg megjelenő társadalmi tényezőt a pszichológia saját

önmeghatározásában

2.3.2. A linearitás és a felfedezés problémája

A pszichológia szokásos felvilágosodás-központú felfogása szerint a mentális élet mindig ott van, és fel kell

fedeznünk mint egy természetes változatlan entitást. Ez többé-kevésbé megfelel a konzervatív népi pszichológia

eszményének: nincsenek valódi kontextuális változatok a lelki életben. A tudósnak csak az eleve meglévő

esszenciális lelki élet törvényeit és végső szabályszerűségeit kell feltárnia. A belső valóságot ugyanúgy tárjuk

fel, mint a külső világot. A dolgok a természetben is mindig ott voltak, nem mi konstruáltuk meg őket. Úgy

tekinthető ez, mint a lélek esszencialista felfogása.

Az új revizionista-konstrukcionista felfogás viszont feltételezi, hogy a természeti tárgyakat a társadalom

konstruálja, míg maga a társadalom hallgatólagosan állandónak és mindig ott levőnek tételeződik. Latour (1993)

élesen rámutat e felfogás néhány ellentmondására. Hangsúlyozta ezeket azonban már Bloor (1973) is

Wittgenstein- ről szóló munkájában. A revizionista és konstrukcionista felfogások észre kell vegyék, hogy

maga a társadalom is konstruált, nem csak egy konstruktív erő.

Mindennek érdekes vonatkozásai vannak a lelki élet vizsgálatára is. Ha az objektivisztikus irányzatokat a

pszichológiában úgy tekintjük, mint amelyek a lelket egy megismerendő tárgynak tekintik, akkor

feltételezhetjük, hogy a konstruktivista hozzáállás megfordítja ezt, és azt hirdetné, hogy a lelket a társadalom

konstruálja. A lélek nincs mindig ott, mint egy felfedezendő dolog. Bizonyos társadalmakban emberen túli

feltételezett erők felelnek meg a lelki életnek. Másrészről a népi pszichológiában hívő naturalista erre azt

válaszolhatná, hogy mindezek a misztikus gyakorlatok tulajdonképpen csak gyakorlati magyarázati

próbálkozások. A természetfölötti szellemekben való hit és ehhez hasonlók nem zavarják meg az embereket

abban, hogy mindennapi életükben egy szokásos, hétköznapi intencionális szándékalapú hozzáállást

használjanak. Nem akadályozza meg őket mitológiájuk, hogy az embereket intencionális ágenseknek tételezzék

fel, akiket hiedelmek és vágyak jellemeznek, mint ahogy azt a mai népi pszichológia és tudatfilozófia (pl. Fodor

1990) is feltételezi.

Érdekes azonban, hogy kiindulásnak vehetjük a másik mozzanatot s hirdethetjük azt, hogy az elme a

megismerésnek a szubjektív pólusához tartozik. S ekkor hirdethetjük azt is, hogy maga az elme a konstruktív

kiindulópont, s nem a világ tükre. Ez maga az az eszköz, melyet arra használunk, hogy megkonstruáljuk magát a

világot, beleértve a társas világot is. Bármily szélsőségesnek hangzik ez a tézis, számos korai kísérleti

pszichológus ezt a hozzáállást alkalmazta, akárcsak számos mai tudatfilozófus. Wundt (1903) kifejezetten azt

hirdette, hogy a pszichológia propedeutikus tudomány, mivel minden tudomány kiindulópontja a tapasztalás. És

ennek a nyers tapasztalásanyagnak az előítéletmentes vizsgálata lett volna a pszichológia célja. Mindennek van

egy sajátos kapcsolata a változások irányával is. Vajon a pszichológia változása fejlődés, sőt egyenesen haladáse

vagy visszatérő kérdései és témái vannak-e, mint ahogy a vitatott kérdések bemutatják az álláspontokat.

Vitatott kérdések – A linearitás problémája

Történetírás során nehéz elkerülni azt a benyomást, hogy az igazság egyirányú kibontakozásával van dolgunk.

Ez a felvilágosodás korát idéző kép különösen veszélyes a pszichológiatörténet számára. Azt a gondolatot

foglalja ugyanis magában, hogy a naiv fogalmakat fokozatosan, vagy éppenséggel forradalmi módon felváltotta

a szubsztanciális pozitív tudás, és nincs visszaút. Egy alagút képe él itt, ahol a történetírás arról szóló elbeszélés

lenne, hogy az alagút végén látjuk a fényt.

10




A tudomány mozgása úgy állítja be magát, mintha végső szakaszokhoz érne el, a valóságban azonban állandó

változás. A tudomány, s nemcsak a

A linearitás problémája

társadalomtudomány, hanem a természettudomány is végső soron csak egyre bizonyosabb hipotézisekkel

dolgozik. Soha sincsenek végső megoldásaink. Nemcsak azért, mert a világ nyitott, vagyis még van valami róla

megtudható új dolog, hanem azért is, mert megváltoznak azok a módok, ahogyan a világot szemléljük. A

tudomány történetében vannak persze szigetek, melyek évszázadokig stabilnak tűnnek, s azt a képet sugallják,

hogy elég jól ismerjük már az alapelveket. Ilyen szigetek Newton vagy Darwin munkái, melyek egy terület

integratív képét nyújtják. Ezért nem születhet évszázadokon át még egy Newton. Vannak integratív „nagy

emberek”, akik valójában évszázadokra meghatározzák a kutatás menetét. Ebben az értelemben a „paradigmák”

erős tényezők magában a „belső tudományos világban” is.

Kétségkívül van ebben valami igazság, különösen a pszichológia szervezett vizsgálatát és intézményesítését

illetően. Van valamiféle felvilágosodásszerű fejlődés. Ha valaki Közép- Európából jön, ahol ez az önmagára

ébredés, a pozitív tudás jelentőségének felismerése együtt járt egy szociális ébredéssel, és ez ráadásul többször

végbement, például a századfordulón, valamint az utóbbi néhány évtizedben, akkor különösen nehéz elkerülni

ezt az egyoldalú lineáris képet

2.3.3. Az áttetszőség a tudományos magyarázatokban

Van azonban egy további, módszertani mozzanat is a népi pszichológia és a tudomány kapcsolatában. Nem

triviális a pszichológia történetében, hogy milyen áttetszők tudományos modelljeink hétköznapi belső

tapasztalásainkhoz képest. Első látásra a pszichológia sajátos helyzetben van itt. Az emlékezet neurális

modelljei például kevés áttetsző hasonlóságot mutatnak az emlékezetre vonatkozó népi pszichológiai

gondolatainkkal.

Ez azonban korántsem csak a pszichológiára nézve specifikus. Érvényes a fizikai tudományokra is, legalábbis

azóta, amióta az anyagszerkezetet vizsgálni kezdték. Láttunk valaha is atomokat? El tudjuk képzelni világunkat,

amiben több az űr az atomok között, mint amennyi teret az atomok, maguk a szilárd elemek elfoglalnak? Nem.

Szilárd tárgyak fenomenális világában élünk, s csak közvetve „tudjuk”, mi van e mögött a látszat mögött. Van

egy mezofizikai naiv fizika, bármilyenné vált is a tudományos fizika. Lehet, hogy ugyanez érvényes a

pszichológiára is. A mai helyzetben persze az idegtudományokból a népi pszichológia felé irányuló magyarázó

modelleknek többnyire még csak illusztratív értékük van.

Vagyis három áttetszőségi mozzanattal kell itt megküzdenünk:

1. A magyarázó modellekben használt entitások nem hozzáférhetők a közvetlen tapasztalás számára.

2. Kapcsolatuk a láthatóval nem mindig egyszerűen levezethető. Gondoljunk az elektromágneses elmélet és a

színlátás kapcsolatára. Bizonyos színek bizonyos hullámhosszakkal vannak kapcsolatban. Ezek pontos

kapcsolata azonban az idegrendszer színérzékeny anyagaival és rendszerével korántsem triviális.

3. A látható és a nem látható közti átvitel során sokszor csak korrelatív viszonyokat tárunk fel, és nem

lépésenkénti dedukcióról van szó. Könnyű például összekapcsolni a megnövekedett motoros tevékenységet a

nagyobb agyhullám-frekvenciával, sajnos azonban a viselkedéses aktiváció bizonyos agyi területeken (a

hippocampusban) alacsonyabb frekvenciájú hullámokkal jár együtt.

Az áttetszőség kérdése két szempontból is kapcsolatban van a pszichológiatörténet írásával. A magyarázó és

redukciós modellek sokszor fenntartják az áttetszőség igényét. Másrészt igazi magyarázó modelleknél sokszor el

fogjuk veszíteni a népi pszichológia áttetszőségét, és ezzel elveszítjük hétköznapi modelljeink látszólagos

„eleganciáját” is.

2.3.4. Szerkezeti elemzés: preskripciós párok

A pszichológiatörténet-írás szisztematikus próbálkozásai során számos megoldást javasoltak arra, hogy

valamilyen rendszert vezessenek be az iskolák és irányzatok sokaságába anélkül, hogy szükségszerűen a

paradigma sok érzelmi töltést hordozó fogalmára támaszkodnának. Ezek egy része inkább a fogalmi tájékozódás

irányt adó mozzanata, és nem esszencialista besorolás. Legtöbbjük azt sugallja, hogy a pszichológiai fogalmak

szerveződésében van valamiféle bizonytalan rendezettség. Olyan bizonytalanság ez, mely nem pusztán a

11




történetíró mentális apparátusát jellemzi, hanem magát a területet is. Robert Watson (1909-1975) amerikai

pszichológiatörténész akkor kísérelte meg ezt az orientálást, amikor a paradigma fogalma már igencsak velünk

volt. Elfogadta a pszichológia „multi- paradigmás” természetét, a paradigmák helyett azonban inkább

előírásokról beszélt. Az előírások egymással szemben álló párokba rendezhetők, így adva egy strukturalista

keretet a pszichológiai iskolák tanulmányozásához. Néhány kedvenc párja:

2.1. táblázat -

objektivizmus

molekularizmus

determinizmus

empirizmus

statika

rögzített felfogás

periferializmus

tudatos

szubjektivizmus

molarizmus

indeterminizmus

racionalizmus

dinamika

fejlődés

centralizmus

tudattalan

Robert Watson (1967)

Ezek a páros előírások a különböző szerzők és irányzatok preferenciáit tükrözik, és sajátos kombinációik

jellemeznék az alapvető iskolákat, míg egyesek közülük kritikus vagy meghatározó attitűdök lennének. A

behaviorizmust például az objektivizmus, a molekularizmus és az empirizmus (a környezetelvűség)

jellemeznék, s az első lenne a meghatározó jegy. A pszichoanalízist viszont a dinamika, a tudattalan és a

fejlődés irányítaná, s döntő szerepe a tudattalan meghatározottságnak lenne.

Watson a párokat Max Weber ideáltípusainak mintájára képzelte el. Hasonlítanak ezek a szociológiában

felmerült ideáltípusokhoz, abban az értelemben, hogy tiszta formáikat egyetlen irányzat sem szükségszerűen

képviseli, s abban az értelemben is, hogy Watson szerint a lineáris szembenállások pólusai sosem képesek a

másik végpontot legyőzni vagy megsemmisíteni. Ezek a preskripciós párok kétségkívül nem a lineáris

tudományfejlődés eszméjét követik: nem találunk olyan helyzetet, ahol az egyik pólus győzne a másik eltűnése

mellett. Az emberi léthelyzet néhány kategorikus, tör- ténetietlen dilemmáját hivatottak képviselni.

2.3.5. Fogalmi dichotómiák: Egon Brunswik

A magyar származású osztrák-amerikai pszichológus, Egon Brunswik (1952) rövid vázlata a pszichológia

fogalmi dichotómiáiról meglehetősen érdekfeszítő. Onála ezek a dichotómiák világos történeti lehorgonyzást is

kapnak. Két alapvető dichotómia keretében mutatja be a tudományos pszichológia viszonylagos érettségét és

kapcsolatát a természettudományokkal. Az egyik tendencia a fenomenológiai alapú statikus minőségi

fogalomalkotástól, az abszolút dichotómiáktól való elszakadás lenne a dinamikus mennyiségi és genotipikus

osztályozási rendszerek irányába. Ilyen alapvető dichotómiák lennének a természet versus környezet, szabadság

versus determinizmus, a test versus lélek. Olyan fordulat ez, mondanánk ma, mely az áttetsző népi

pszichológiától a nem áttetsző magyarázó modellek felé történt. Ez a váltás a Kurt Lewin (1972) bevezette

terminológiának megfelelően az arisztotelészi mintázatoktól a Galilei-féle mintázatok irányába történő váltást

jelentené. Számos természettudományos területen ez a váltás régóta végbement és visszafordíthatatlannak tűnik.

A csillagászatban a ptolemaioszi versus kopernikuszi váltás volt ez, az anatómiában a Vesalius versus Harvey, a

biológiai osztályozásban a Linné versus Darwin fordulat. Ugyanakkor ez a váltás viszonylag későn ment végbe

a pszichiátriában. Brunswik példája a taxonomikus pszichiátria atyja Krápelin, szemben Freuddal. Ehhez ma

persze hozzátehetjük, hogy a váltás korántsem volt visszafordíthatatlan. A taxonomikus pszichiátria boldogan

velünk van a DSM-IV. és más osztályozási formákban (mint például a Betegségek Nemzetközi Osztályozása), s

ez visszahozta a régi rendszer statikus-determinisztikus szájízét azzal, hogy a biológiai meghatározottságot

12




hangsúlyozza. A pszichológiában Brunswik Titchenert állítja szembe Kurt Lewin munkájával. Titchener

fogalmazta meg legvilágosabban az elemi mentális jelenségek osztályozásának igényét, míg

Lewin a dinamikus metaforákat használó kontex- tuális pszichológia legtisztább példája volt. Ehhez ismét

hozzátehetnénk, hogy a pszichológiában ezt a váltást többször hirdették megtörténtnek, de a diszciplína további

fejlődése azt sugallja, hogy ez korántsem volt visszafordíthatatlan, s a két attitűd még mindig velünk van.

Brunswik vázlatát az 1.1. táblázat mutatja be.

A másik dichotómia, amelyet Brunswik kiemel, a mindenütt szigorú szabályszerűségeket kereső attitűd

egyrészről (a Windelband javasolta híres elkülönítésben a nomotetikus hozzáállás), másrészről pedig a

statisztikus mentalitás szembenállása lenne. Az akadémikus pszichológia fő irányában ez az utóbbi dichotómia

főleg a normatív-kísérleti és a differenciális pszichológia feszültségében jelenik meg. Brunswik őszinte reménye

az volt, hogy képes lesz meghaladni ezeket a dichotómiákat az általa képviselt valószínűségelvű

funkcionalizmussal és kibernetikus megközelítéssel. Ez olyan pszichológiát eredményezne, mely az elméleti

modelleket és metaforákat már nem az elméleti fizika szigorú törvényeiből merítené, hanem olyan

makrostatisztikai diszciplínákból, mint a közgazdaság és a meteorológia. Az utóbbi fél évszázadban kiderült,

hogy ez a remény is naiv volt. A mai kognitív forradalom fényében az új matematikai fejezetek (az absztrakt

algebra) és a komputációs elmélet a humán tudományokban, például a nyelvészetben és a pszichológiában is új,

nomotetikus strukturalizmushoz vezettek

2.2. táblázat - 1.1. táblázat. A statikus és a dinamikus-statisztikai osztályozási sémák

közötti váltás a különböző tudományokban Brunswik (1966, 524. o.) nyomán

Fizika Csillagászat Anatómia Biológia Pszichiátria Pszichológia

Empedoklész i.

e. 5. sz.

Démokritosz i.

e. 4. sz.

Ptolemaiosz

i. sz. 2. sz.

Kopernikusz

1530

Vesalius 1543

Harvey 1628

Linné 1738

Darwin 1859

Krápelin 1883

Freud 1900

Titchener 1901

Lewin 1935

13




1.1. ábra. Brunswik fogalmi modelljei a pszichológia fejlődéséről (Brunswik 1996, 505. o. nyomán)

Korai volt az ötvenes években eltemetni a nomotetikus attitűdöt. Bár, mint látni fogjuk, vannak olyan újabb

kognitív irányok, melyek szeretnék ezt meghaladni, átlépve a fizikai modellek felé (ez persze még mindig túl

nomotetikus lenne Brunswik számára, például Penrose 1989 is), valamint az élő dinamikus rendszerek irányába.

Ugyanezen évtizedek során azonban Brunswik egyik kulcsfogalma, az ökológiai érvényesség visszatért.

Kísérleteinknek megfelelően kell képviselniük a valóságot, mint az élő szervezet viselkedési korlátrendszerét.

Elvileg mindenki egyetért ezzel, bár nehéznek bizonyulhat kiállni valódi kutatásaink során ezen elkötelezettség

mellett.

14




Az 1.1. ábra a Brunswik javasolta nomotetikus és statisztikus modellek hatásait mutatja be konkrét pszichológiai

irányzatok kibontakozására.

2.3.6. Paul Fraisse magyarázó modelljei

Paul Fraisse, a francia kísérleti pszichológia szervezője és vezetője az 50-es évektől a 70-es évekig a Brunswik

elindította vonalon új modellt alakított ki. Ebben a modellben (Fraisse 1968) a pszichológia történetét a

tanulmányozott kiugró tények és az elsődlegesen vizsgált viszonyok jellemzik. Vagyis ő számításba veszi mind

a vonatkoztatási pontokat, mind pedig a pszichológia különböző lehetséges valóságszférái közti nyilakat.

A különböző pszichológiai iskolák általa relevánsnak tekintett tényezői a lélek-test-környezet háromszögből

származnak. Fraisse, akárcsak Palermo (1969) lineáris haladást feltételez. Sémáit az 1.2. ábra mutatja.

Kezdetben (1.2. 1) a különböző szférák meglehetősen tagolatlanok, és a pszichológiai kutatás egyetlen területen

belül vizsgálja a belső viszonyokat. A pszichofizika és a hagyományos fiziológiai (vagy egyenest anatómiai)

pszichológia a mentális és a testi szférák közötti belső kapcsolatokkal foglalkozik. Újabb történeti szakaszokban

gazdagabb és gazdagabb kapcsolatokat vizsgálnak az egyes területek között, és megszűnik az, hogy mint

tagolatlan világot vizsgálják mindegyik területet magát.

Vagyis egyre kevésbé hajlunk arra, hogy a mentális világot a strukturálatlanul kezelt környezethez viszonyítsuk,

vagy a tagolatlanul felfogott agyhoz mint olyanhoz. A területek már nem üres tartályok, mint azt az 1.2. ábra

mutatja.

A Fraisse javasolta modellek a pszichológia bizonyos területeit illetően meglehetősen fukarak. Csak két

dimenziót vizsgál, a jelenségeket és a kitüntetett kapcsolatokat. Ez a távlat a kísérleti pszichológia változásaira

és annak a személyiségre való kiterjesztéseire összpontosít. Kimarad e felfogásból minden, amit úgy ismerünk,

mint a megértő és magyarázó modellek, a nomotetikus és ideografikus megközelítések szembenállása. Fraisse

olyan képet nyújt, amely nem idegen a pszichológiatörténészek jó részétől: a tudományos pszichológia

kialakulása után inkább kimaradnak azok a megközelítések, melyek nincsenek szigorúan összhangban a

természettudományokkal, beleértve a pszichoanalízist is.

A modellek szerkezete az akadémikus pszichológiát illetően is fukar. A kitüntetett terület, a környezet

strukturálatlan marad. Ezért aztán a szociálpszichológia különböző irányzatai vagy a szociologizmus

pszichológiai megjelenése nem mutatkozik meg Fraisse-nél mint sajátos kérdés.

2.3.7. Buss szubjektum-objektum megfordulásai

Allan A. Buss 1968-ban egy olyan rendszert javasolt, mely összekapcsolta a paradigmák divatos fogalmát a 19.

századi német filozófus, Ludwig Feuerbach (1978) szubjektum-objektum megfordulásaival. Buss Feuerbachnak

abból a koncepciójából indul ki, mely szerint azt a gondolatot, hogy Isten teremtette az embert, meg kell

fordítanunk azzá, hogy az ember teremtette az istent. Hasonló módon az emberek mint az aktív spirituális

szubjektum tárgyai az idealista filozófiában át kell forduljanak, fel kell cseréljük őket azzal a felfogással,

melyben emberi szubjektumok hoznak létre spirituális tárgyakat.

1.2. ábra. A pszichológia fejlődésének fogalmi modeljei Fraisse (1968) nyomán behaviorizmus,

neuropszichológia, személyiség-lélektan

Ebben a sémában a pszichológiai forradalmak úgy képzelendők el, mint váltások aközött, ahol „a személy

konstruálja a valóságot”, illetve „a valóság konstruálja a személyt”. Az 1.2. táblázat azt mutatja, hogyan látja

Buss e dimenzió mentén a pszichológiatörténet forradalmait vagy váltásait. A külső vagy belső determinizmus

itt az objektumszubjektum dimenzió váltásához kapcsolódik. Míg a klasszikus introspektív pszichológia, a

kognitivizmus vagy a humanisztikus pszichológia a belső oldalt (a személyt) tekinti szubjektumnak, a formáló

erőnek, a behaviorizmus és a pszichoanalízis a környezetet tekinti szubjektumnak.

Ez a séma természetesen könnyen bírálható. Először is a meghatározottság természete komplexebb, mintsem azt

egy ilyen egyszerű séma le tudná képezni. Nem sok humanisztikus pszichológus lenne boldog azzal, hogy

egybesorolják a kogniti- vistákkal. Az ő véleményük szerint a kognitivisták túl determinisztikusak, mikor a

15




belső információáramlásról beszélnek, míg a humanisztikus pszichológia a „jelentésre irányuló erőfeszítést”

hangsúlyozza. A kognitivista számára az automatikus mozzanat fontos, míg a humanisztikus számára a nem

automatikus. Magával az osztályozással is vitatkozni lehetne. Ez a séma a pszichoanalízist determinisztikus

nézetnek állítja be, míg a különböző hermeneutikus értelmezések a pszichoanalízisről azt hirdetnék, hogy itt

nagy jelentősége van a belső jelentésnek, szemben a kívülről, például a biológiából származó előírt szcenárióval.

Buss maga egyébként úgy gondolja, hogy a pszichológiai forradalmak szubjektum-objektum váltásait le kell

zárni. Igazán marxista (!) értelemben észre kellene vegyük, hogy itt dialektikus folyamatról van szó. A valóság

kreálja a szubjektumokat, és a valóságot kreálják a szubjektumok.

2.4. A pszichológiai elméletek négy aspektusa: e tankönyv

rendszere

Magam egy olyan eklektikus megközelítést fogok használni könyvemben, mely több erőfeszítést kombinál

össze. Azzal próbálkozom, hogy liberális és bonyolult legyek, de ugyanakkor mégis lássak valamilyen struktúrát

a történelemben. Finom egyensúlyt próbálok teremteni aközött, hogy mindent egy dimenzióba szorítsak bele,

vagy ehelyett a pszichológiatörténetre mint alternatívát a „bármi elmegy” attitűdöt alkalmazzam. Alapvető

hozzáállásom, mely szervező kereteket keres, Paul Fraisse és Egon Brunswik modelljeinek kombinációja. A

Robert Watson javasolta dichotom párokat ésszerű keretek közt próbálom tartani, és „magasabb rendű

dimenziókba” szorítani őket, melyek az alapvető elméleti modellek jellemzésére alkalmasak. Nem hirdetem azt,

hogy az általam felvett alapvető dimenziók kimerítik a pszichológiai elméletalkotás logikai lehetőségeit. Mégis,

egy mögöttes elméletet sugallnak arról, hogy egyrészt mik is az emberi élet alapvető dimenziói, és hogy más

diszciplínákhoz képest hogyan jön létre a pszichológia mint diszciplína. Az 1.3. táblázat a felhasznált négy

dimenziót néhány létező, jól ismert értékével együtt mutatja be.

Nézzünk egy kis motivációt a könyvben előtérbe helyezett négy aspektusra.

2.3. táblázat - 1.2. táblázat. Váltások a személy-valóság pólusban Buss (1978) nyomán

Iskola Mi felől Merre

behaviorizmus személy konstruálja a valóságot valóság konstruálja a személyt

kognitív pszichológia valóság konstruálja a személyt személy konstruálja a valóságot

pszichoanalízis személy konstruálja a valóságot valóság konstruálja a személyt

humanisztikus valóság konstruálja a személyt személy konstruálja a valóságot

1. A releváns tények dimenziója. Mik a pszichológia releváns tényei, és mi a pszichológia igazi tárgya?

Hagyományos német nagyképűséggel azt is mondhatnók, hogy ez a pszichológia és a pszichológiatörténetírás

„ontológiai alapjainak” kérdése. Nem minden pszichológus hisz abban, hogy egy jó taxonómiának

megfelelően saját területet kell találnunk. Mégis mindez alapvető kérdés volt a pszichológia alapító atyáinak

jó része számára. Saját tárgya adná meg a jogosítványt minden új diszciplína számára. Ezért aztán ez a kérdés

érthető módon fontos volt azokban a pszichológiai kultúrákban, ahol az egzisztenciális kérdések alapvető

jelentőségűek voltak. Nem triviális vonzalom van aközött, hogy valaki azzal van elfoglalva, hogy

körülhatárolja tudománya pontos határait, s aközött, hogy az akadémiai diszciplínák rendszertanában

körülírjon a maga számára egy ökológiai fülkét. Az egzisztenciális taxonómia élet vagy halál kérdése ott,

ahol a pszichológiát felülről lefelé határozzák meg, az akadémikus világból kiindulva. Ez volt a helyzet a

német akadémikus mandarinkultúrával a 19. század végén. Ma számos olyan tekintélyes diszciplína van,

melyek világosan nem egy olyan tárgyat tanulmányoznak, mely a valóság egy adott szeletének felelne meg,

hanem bármely tárgy sajátos aspektusával foglalkoznak. Gondoljunk csak a kibernetikára, mely az élet

minden területén a szabályozásra irányul, vagy az általános jelelméletre, mely az élet kémiai alapjaitól

kezdve a művészetig a jelzési folyamatokkal foglalkozik. Vagy, ha már itt tartunk, gondoljunk a kognitív

tudományra, mely számos vizsgálódás metszeteként jön létre, melyek mindegyike a viselkedést szabályozó

belső modellekkel van elfoglalva.

16




2.4. táblázat - 1.3. táblázat. A pszichológiai elméletek e könyvben használt alapvető

dimenziói

Dimenzió Néhány kérdés Néhány érték

tények idioszinkráziák, objektivitás viselkedés, élmény

módszerek introspekció, statisztika kísérlet, teszt

törvények belső redukció S-R, Gestalt, libidó

magyarázat biológiai, szociológiai evolúció, értékek

A pszichológia mint tudomány három alapvető álláspontot bontakoztatott ki. Karl Bühler (1927) a pszichológia

(talán már második) válságáról szóló könyvében ezeket a mentális jelenségek három elidegeníthetetlen

aspektusának mutatta be. Az 1.3. ábra mutatja felfogását.

Hétköznapi felfogásunk szerint – törzsünk népi pszichológiája szerint –, és Descartes óta az európai

ismeretelméleti hagyomány szerint, a pszichológia (a hagyományos tudományokkal szemben) a belső

tapasztalással foglalkozik. A világnak azokkal az aspektusaival törődik, melyek az átélő szubjektumhoz

tartoznak, és a szubjektumnak kitüntetett hozzáférése van ezekhez. Jó adag szkepticizmussal fogunk találkozni

ezt illetően. Rá kell mutatni azonban arra, hogy a korai kísérleti pszichológiának is ez volt a hozzáállása. Egy

másik, drasztikusan eltérő megközelítés a pszichológiát s annak tárgyát az emberi élet nyilvánosan hozzáférhető

aspektusaira korlátozza. Ezek a nyilvános adatok pszichológiánkról viselkedési adatok. Hangsúlyoznunk kell,

hogy ez nem pusztán egy olyan szélsőséges álláspont, melyet bizonyos behavioristák képviselnek. Népi

pszichológiánknak is része ez, amikor az embereket inkább tetteik alapján ítéljük meg, mintsem hirdetett elveik

alapján. S a viselkedéses aspektus velünk marad kifinomultabb nevek formájában, mint a „cselekvés”,

„tevékenység” és ehhez hasonlók, még a mai kognitív korszakban is. Végül a harmadik aspektus a kulturális

objektivációkat, a „teljesítményt” tekinti a pszichológia megfelelő tárgyának. A kulturális objektivációk, például

a műalkotások az eljövendő kutató számára a mentális jelenségeket jelenítik meg. Azokat a mentális területeket

is ide sorolják, melyekre egyéni mentális aktusaink intencionálisan irányulnak. Bühler számára a mentális élet

intencionális tartalmát adó egyén feletti jelenségek nagyon fontosak voltak a nyelv ábrázoló funkciójára

vonatkozó tézisét kifejtve. Nézete szerint az emberi nyelv objektivált jelentéseken keresztül utal a tényállásokra.

A kulturális orientációjú pszichológusok, amikor e területekről beszélnek, úgy gondolnak az intencionalitásra

mint szabálykövetésre, nyelvtani vagy logikai szabályok követésére, és ebben az értelemben a Bühler elindította

úton haladnak.

A pszichológia tényleges története során a pszichológia megfelelő területének vagy témájának e három

kifaragása természetes vagy kevésbé természetes kombinációkban jelenik meg. Egy további kérdés is bonyolítja

a dolgot. Vajon a pszichológiának az általában vett emberrel vagy az egyénnel kell-e foglalkoznia? „A mentális

objektivációkra” irányuló, kissé spiritualista pszichológia általában az egyén hangsúlyával jár együtt (olyan

kérdéseket tanulmányozva, mint a személyiség és a műalkotás közti kapcsolat), a konceptuálisan világos

vonzalmakat azonban az élet sokszor keresztezi. Ennek egyik példája a pszichoanalízis ingadozása a megértő

alapú, egyénközpontú terápia és a magyarázó oki általános antropológia attitűdje között.

17




1.3. ábra. A jelek és a mentális jelenségek három aspektusa Karl Bühler szerint (Bühler 1933 nyomán)

Vannak elidegenedések a programok és a valóság között is. Egy jellegzetes példa, amire pszichológiatörténeti

írásaiban a magyar Harkai Schiller Pál (1940) rámutatott, az a tény, hogy a klasszikus pszichológia elméleti

koncentrálását az élményre egy személytelen attitűd kísérte, s nem a személyes iránti érdeklődés, mely

szemantikailag jobban hozzáillett volna.

1. Mik a tudományos pszichológiai kutatás elfogadható módszerei? Ha nagyképű kifejezéseket akarunk, ez a

pszichológia és a pszichológusok „episztemológiai kérdése”. Itt nem sokat segít a hétköznapi vagy népi

pszichológia. Európai (hozzátenném: karteziá- nus) népi pszichológiánk az önmegfigyelést vagy a belső

megfigyelést ajánlja mint lehetséges jelöltet. Igazából az a gondolat, hogy a pszichológia valódi tárgya a

belső tapasztalás, kéz a kézben haladt az önmegfigyelés doktrínájával. Ha a pszichológiait vagy a mentálist

azzal a dologgal azonosítjuk, mely csak az átélő számára hozzáférhető, ezzel egyben azt is sugalljuk, hogy az

átélő személynek kell legyen egy sajátos útja.

A legfontosabb metodikai álláspontok az első kérdéssel kapcsolatos alternatívák tagolódásával együtt

bontakoztak ki. Az élmény mint a pszichológia tárgya nemcsak a naiv, nem technikai pszichológiában jár együtt

az önmegfigyeléssel, hanem a kemény hivatásos pszichológiában is. Ez többnyire együtt jár az önmegfigyelés

mint sajátos elemzőeszköz tagolt kifejlesztésével, mely fokozatosan szembekerül a laikus emberek naiv belső

élményeivel. Van persze olyan kulturalista felfogás, mely megkérdőjelezi, hogy maga a belső világ népi

pszichológiánk konzervatív része lenne. Nyíri Kristóf (1994) kommunikációelméleti felfogása szerint a belső

világban való hit (és az önmegfigyelés) csak a nyomtatás és a csendes olvasás forradalmával alakult volna ki.

Mégis az önmegfigyelés lesz annak végső s közvetlen bizonyítéka, hogy mi is történik a fejünkben. Vannak,

akik továbbra is a belső élményt tekintik kiindulópontnak, megkérdőjelezik azonban a hagyományos

önmegfigyelés elemző torzításait. Ide tartoznak azok a filozófiai felhangú spekulatív pszichológiák, melyeket

olyan filozófusok hirdetnek, mint Henry Bergson, Jean-Paul Sartre vagy akár Kenneth Gergen, valamint olyan

jóhiszemű kísérletezők, mint Karl Stumpf, vagy az alaklélektan képviselői és a Carl Rogers-szerű klinikusok.

Ok az élmény fenomenológiailag adott mivoltát állítják szembe az elemzett és rekonstruált másodlagos

élményekkel. Kiindulópontjuk azonban továbbra is a belső élet közvetlen adottsága lesz.

A viselkedést kiindulópontnak vevő nézőpontok szinte elkerülhetetlenül nyilvános, objektív adatok

használatához vezetnek. Már most meg kell említeni, hogy a kísérleti-oksági s a vele szembeállított

élményalapú-hermeneutikus dimenzió nem azonos az introspekció problémájával. Jó néhány évtizeden keresztül

a fővonalbeli kísérleti pszichológusok elfogadták az önmegfigyelés doktrínáját, vagy legalábbis szavakban így

tettek, a fenomenológia viszont eredeti javaslattevői figyelmeztetései ellenére sokak számára az önmegfigyelés

egy új hozzáállását eredményezte.

Az „ontológiai” és az „episztemológiai” nézőpontok közti megfelelések korántsem teljesek és kizárólagosak.

Emiatt van szükség az ismeretelméleti nézőpont mint kiegészítő felvételére. Az objektivizmus például a 19.

század végi klasszikus tudatlélektan jellemzője volt – gondoljunk csak Hermann Ebbinghaus úttörő

emlékezetvizsgálataira – anélkül, hogy alaposan revideálták volna a tárgyat illető szubjektív meghatározásukat.

Persze mindig vannak kivételek, mint például néhány német objektivista, többek közt Münstenberg vagy Max

Meier, akik Amerikába vándoroltak át. A behavioristák viszont, amikor az objektivista ismeretelméleti

programot a végletekig feszítették, meglehetősen egyetértettek egymással. Ugyanakkor abban eltért

véleményük, hogy a szubjektív jelenségeket nem létezőnek tartották-e, vagy pedig az élményvilágot elismert

vagy rejtett forrásaként tekintették-e az objektíven ellenőrizhető hipotéziseknek anélkül, hogy ugyanakkor

feltételezték volna, hogy az élmény szolgáltatná a bizonyítékát e hipotéziseknek. A mai kognitív pszichológia

módszertani helyzete a liberális behaviorista tükörképe. Visszahelyezi a középpontba a magasabb mentális

jelenségeket, ugyanakkor a behavioristától örökölt objektivizmus számos jegyét megtartja. így például az

érzéki-analóg és absztrakt-propozicionális reprezentációs formák közti viszony ugyanolyan lázas vitákat

eredményez, mint a századfordulón. A mentális képzelet kérdését azonban már nem a belső élményekre vagy

részletes introspektív beszámolókra hivatkozva tárgyalják, mint a würtzburgi iskola és a Cornell Egyetem

laboratóriumainak vitájában, ehelyett a képszerű reprezentáció képviselői arra hivatkoznak, hogy a viselkedés, a

kísérleti személyek reakcióidői szerint a mentális képeket fejükben ugyanúgy kell elforgatniuk, mint azt tennék

valódi tárgyakkal (Cooper és Shepard 1976).

Az episztemológiai dimenziónak természetes összefüggése van a tudomány természetét illető megfontolásokkal.

Az egyik az a sokat vitatott probléma, hogy milyen súlya van a kísérleti tudásnak a pszichológiai

elméletalkotásban. Manapság az a speciális kérdés, hogy vajon nem kapott-e túlzott szerepet a kísérletezés a

pszichológiai elméletekben? Sok minden függ persze attól, hogy mit állítunk szembe a kísérletezéssel. Mint

18




ahogy a gyermekekkel és a társas viselkedéssel kapcsolatos munkák mutatják, a megfigyelés ma is igen fontos a

pszichológiai hipotézisalkotásban. A mai pszichológiában a fogalmi elemzés is visszanyerte fontosságát. Ha

azonban a kísérletezést úgy tekintjük, mint az objektív és személytelen megközelítés szinonimáját a lelki életre

vonatkozóan, akkor sosem lehet elegünk a kísérletezésből. Számos sajátos probléma kapcsolatos azzal is, hogy

nagy mintákkal és nagy elemszámokkal dolgozzunk-e, vagy pedig néhány személy gondos tanulmányozásával

haladjunk előre. Érdekes módon ami eredetileg a statisztikus szemléletű behavioristák és a fenomenologikus

irányultságú gestaltosok ellentmondásának tűnt fél évszázaddal ezelőtt, továbbra is velünk van. A legtöbb mai

perceptuális kutatás továbbra is olyan jelenségekre igyekszik rámutatni, melyek minden megfigyelő számára

érvényesek és jelen vannak. A jelenségek megdöbbentő természete és nem a mintanagyság a fontos itt, még

akkor is, ha fogalmilag eltávolodtunk az alaklélektanosoktól.

Vajon a pszichológia az egyetemesség feltevésével haladjon-e előre, vagy az egyéni különbségek rendszeres

tanulmányozását hangsúlyozza, ahogy azt sok szociálpszichológus és személyiségkutató, akárcsak sok

hagyományos pszichometrikus hangsúlyozná? Vagy elméleteit egyedi esetek gondos értelmezésére alapozza,

ahogy a klinikus preferálná? Ezek a kérdések korántsem triviálisak és technikai jellegűek. A módszertani

kérdések a diszciplína és a tudomány közti kapcsolatok végső problémáit is érintik. Vajon valaha is el fog-e érni

a pszichológia egy olyan kapcsolatot alkalmazott aspektusai és alapvető törvényei között, mely hasonlítana a

fizika és a mérnöklés közti kapcsolatokhoz, vagy a biológia és az orvostudomány közti kapcsolatokhoz? El

fogunk-e valaha is érni egy olyan technológiai egységet, mint azok a diszciplínák, vagy pedig magának a

tárgynak köszönhetően a módszerek és hozzáállások kötelező sokféleségével kell együtt élnünk?

1. Mik a lelki élet alapvető törvényei? Egyszerűbben fogalmazva: ezt az aspektust a belső redukció kérdésének

is nevezhetjük. Az első kérdés természetesen az, hogy vannak-e a mentális életnek a pszichológiára sajátos

törvényei. Egyáltalán kiterjeszthető-e a világ megértésének oksági modellje a lelki életre? A pszichológia

különböző irracionális irányzatai lényegében tagadják ezt, akár az akarat szabadságára apellálnak, akár az

egyéni választásra és annak meghatározatlan természetére, akár azt emelik ki, hogy a lelki élet

tanulmányozásában a megértésnek nagyobb szerepe van, mint a magyarázatnak. Ugyanakkor van egy sajátos

mechanisztikus tagadás is. Már a 19. század második felében az energiamegmaradás törvényéből kiindulva

voltak pszichológusok, akik megkérdőjelezték a sajátosan pszichológiai törvények lehetőségét. Azt

hangsúlyozták, hogy ha a pszichológia tudomány szeretne lenni, törvényei a természet törvényeivel

azonosak. Ezért semmi sajátos nem mondható a pszichológiai törvényekről. E nézőpontok szerint a belső

redukció kérdése külső redukcióvá kell váljon. Bár nincsenek sajátosan pszichológiai törvények, a mentális

világ továbbra is a természeti okság irányítása alatt fog állni. Érdemes megemlíteni, hogy az alapvető

törvények kérdése még a modern kognitív irányzatokat is jellemzi. Allan Newell (1989) utolsó könyvében

óriási erőfeszítéseket tett arra, hogy újraelemezze a kísérleti szakirodalmat azzal a céllal, hogy megmutassa,

mik az emberi teljesítmény alapvető jellemzői.

A hétköznapi kutatás és gyakorlat keretében nem ilyen alapvető kérdések kapcsán merül ez fel. A legtöbb

pszichológus egy józan pozitivista hozzáállást követ, s azt hirdeti, hogy a lelki élet és a viselkedés kontingens

tényei kis számú fenomenológiai törvény alá csoportosíthatók. Ezek úgy értelmezhetőek, mint „gazdaságos

gyorsírások”, mint azt Ernst Mach (1897; 1923) javasolta, vagy mint korrelációk kiterjesztései és kivetítődései,

ahogy Spearman (1892) felvetette.

Miután ezt eldöntötték, a legtöbb pszichológiai iskola azt hirdeti, hogy vannak példaszerű vagy alapvető lelki

vagy viselkedési jelenségek, melyek más jelenségek megértésének modelljeiként szolgálnak. S az iskolák

szellemét vagy erkölcsi tartását ezek az alapvető jelenségek jellemzik. A különböző iskolák érvelési stílusa is

megjelenik abban, ahogyan a bonyolultabb jelenségeket egyszerűbb jelenségekre próbálják visszavezetni. Így

például a klasszikus pszichológiában a kiindulópont az elemi érzéklet. (Ez volt egyébként John Locke-tól

kezdve a modern episztemológia érzetalapú elméletének kiindulópontja is.) Az úgynevezett magasabb

jelenségek javarészt az asszociáció törvényei segítségével visszavezethetők az érzékelésre. A behaviorista

módozatban az alapjelenség a tanulás, és még a legbonyolultabb jelenségek, mint például a társadalmi előítélet

vagy a neurózis elemzésében is kísérletet kell tenni arra, hogy visszavezessük azokat a tanulás elemi

törvényeire. Hasonló módon, az alaklélektanosok a legtöbb jelenséget az észlelési dinamikára szeretnék

visszavezetni. Sajátos erőfeszítéseket tesznek arra, hogy megmutassák, hogy az emberi gondolkodás az észlelési

újraszer- veződés eredménye – egy új „belátás”, szó szerint azt jelenti, hogy valamit másként látunk – és nem a

logikai következtetések eredménye. A tanulás is a helyzetek szerkezetének megértéséből fakadna, s nem azok

manipulációjából.

1. Mi a releváns magyarázat a pszichológiában? Ezt a külső redukció kérdésének is tarthatjuk. Két szintje van

ennek. Az egyik a szoros értelemben vett redukcionizmus. A pszichológiai jelenségeket lehet az élet egy

„semmi egyéb, mint” megközelítésével vizsgálni. Újmódian fogalmazva ezt az eliminativizmus

19




problémájának tartják (lásd Davidson 1980, Churchland 1986, valamint az eliminativizmus különszámot a

Mind and Language folyóiratból). Enyhébb formáiban ez a kérdés nem redukcionizmust sugall, hanem a

rokon tudományokból történő modellátvételt. A pszichológia nem szükségszerűen redukálja jelenségeit és

feltételezett törvényeit más területekre, a pszichológus hétköznapi gyakorlatában azonban bizonyos

aspektusokat alapvetőbbnek tekint a meghatározottságban.

Itt is jelen van természetesen a tagadó hozzáállás. E szerint a lelki életnek vagy a viselkedésnek legalábbis

kibontott formáiban megvannak a sajátos törvényei, melyek nem vezethetők viszsza más területekre. Ez a

hozzáállás megjelent mind szubjektivisztikus, mind objektivisztikus formákban. Wilhelm Wundt a sajátosan

pszichológiai törvényekben hitt, akárcsak B. F. Skinner a szokásformálás és -megerősítés sajátos törvényeiben.

Legtöbbször azonban egy nyíltan elismert vagy csöndben gyakorolt redukcionizmussal van dolgunk. Ez nem

szükségszerűen azonosul egyetlen iskolával sem, inkább egy keresztosztályozását eredményezi az iskoláknak.

A redukcionizmus leghírhedtebb formája a fiziológiai redukcionizmus. A mai filozofikus formákban például

Churchland munkáiban eliminatív materializmusként jelenik meg ez, régebbi címkéje pedig a test-lélek 20.

századi filozófiai vizsgálatában az „erős azonosság” elmélete volt. De lényegében az antikvitástól velünk van

modellkereső vagy analógiakereső formájában, szemben a valóban redukcionista formákkal. Akkor

találkozunk vele, amikor a pszichológusok például a fiziológiából átveszik az inger-reakciós elvet, mint egy

általános determinisztikus sémát anélkül, hogy maguk „reflexre- dukcionistákká” válnának.

Mayr (1982) sajátos kettősséget javasolt a rövid távú (proximális) és a hosszú távú (disztális) biológiai

magyarázat tekintetében. Azt érti ezen, hogy egy életműködést képesek vagyunk megmagyarázni belső

gépezetére hivatkozva a biológiától egészen a biokémiáig (ez lenne a rövid távú, a proximális megközelítés),

vagy pedig evolúciós történetére hivatkozva, ez lenne a disztális megközelítés. Ez utóbbi egy olyan oksági

magyarázatot adna, mely a darwini evolúciós keretben jelenik meg. Ha ezt a kétféle hozzáállást a pszichológiára

is érvényesnek tekintjük, a fiziológiai redukcionizmust könnyen az elsőhöz sorolhatjuk. A második az a

biológiai redukcionizmus lenne, mely a mai időkben az evolúciós elmélet alkalmazásaiban és kiterjesztéseiben

jelenik meg. Ennek kevésbé folytonos a története, mint a fiziológiai redukcionizmusé. Időnként csak úgy jelenik

meg, hogy bizonyos kiterjesztéseit, mint például a szociáldarwinizmust diszkreditál- ják, hogy azután néhány

évtizednyi Csipkerózsi- ka-álom után újra megjelenjék. Ma megvan mind egyenes formáiban, az etológia

pszichológiára való alkalmazásaiban és kiterjesztéseiben, mind pedig az evolúciós ismeretelmélet elvontabb

formájában (Campbell 1974), vagy a neurális darwinizmusban (Edelman 1987; 1990), és az evolúciós

pszichológiában (Buss 1995).

Van azután egy általában negligált szociológiai redukcionizmus is, mely olyan emberek munkáiban jelenik meg,

mint Durkheim radikális követői (Halbwachs 1925; 1968; 1994). S megjelenik a szociális modellek metaforikus

használata is az egyéni lelki élet értelmezésére, mint például Minsky (1986) munkájában, amikor az egyéni

megismerést mint belső ágensek társadalmát értelmezi.

A filozófiai nyelvezetben a fizikalizmus általában a fiziológiai redukcionizmust jelentette. A valódi fizikai

modellek azonban ritka, de jellegzetes szerepet játszottak a pszichológiai gondolkodás történetében is. Az

alaklélektanosok izomorfizmuselméletükben az akkor új fizikai fejezetekből átvett mezőfogalom kiterjesztett

használatára tettek kísérletet. Hasonló módon ismerünk logikai-matematikai redukcionizmust is. Jellemzi ez a

mai kognitivizmus bizonyos fejezeteit, amikor a reprezentáció fogalmát próbálják meg kidolgozni.

Mikor erről a negyedik dimenzióról beszélünk, állandóan fontos szem előtt tartani, hogy két eltérő típusú

információ rejlik mögötte. Először is tetten lehet itt érni az igazi magyarázó modelleket, de előkerülnek a

különböző pszichológiai iskolák sajátos metaforái és analogikus gondolkodásmódjai is. Ez az aspektus is tükrözi

a pszichológiai gondolkodást. Nem kell szükségszerűen redukcionistának lennünk ahhoz, hogy saját

diszciplínánkhoz az élet vagy a tudomány valamely területén keressünk modelleket.

Vitatott kérdések – Hogyan kezdjük?

A pszichológia történetével kapcsolatos legrégebbi trivialitás az Ebbinghaus javasolta jelige: „A

pszichológiának hosszú múltja, de rövid története van.” (Ebbinghaus, 1908, 3. o.)

Nem valódi trivialitás ez. Ahogy Ebbinghaus is szánta, és ahogy a standard pszichológiatörténetek, mint például

Boring (1950) alkalmazni kezdték, ez arisztokratikus munkamegosztást sugallt. A pszichológia igazi története a

19. század közepi fejleményekkel indulna, amikor is a pszichológia mint pozitivista kísérleti tudomány

kibontakozott. Ennek két sugallata van. Egyrészt hogy onnan kezdve a pszichológia érett, normális tudomány,

akárcsak a többi természettudomány, másrészt hogy ami korábban történt, az előítéletek történeteként

20




tekinthető, és ugyanolyan státusa van, mint az alkímiának a kémiához képest. Ez a munkamegosztás többnyire

együtt jár azzal a hittel, hogy a valóságos vagy tudományos pszichológia fejlődése lineáris. Az 1.4. táblázat két

ilyen felfogást mutat.

A lenti táblázatban bemutatott két felfogás az elfogadott hagyományos elképzelést tükrözi az „explicit” és

„implicit” pszichológia viszonyáról, valamint egy revizionista alternatívát. A terminust egyébként a francia

pszichológiai elméletalkotó, Paul Guillaume (1943) vezette be. A táblázat első sora mutatja a hagyományos

felfogást. E szerint a pszichológia intézményes önállósága - mely a 19. század vége felé valósult meg, és

különösen Németországban - volt a diszciplína történetének döntő mozzanata. A tanszékek és folyóiratok előtt

csak előtörténet van. Az igazi történet ezekkel az intézményekkel kezdődik.

E felfogás szerint a tudomány és a nem tudomány világosan szemben állegymással, és kizárják egymást. Ami

mai szempontból nem tudomány, abba beletartozik a filozófia, az erkölcstan, az orvosi spekulációk és különösen

a hétköznapi vagy naiv pszichológia, ahogy az a művészetben és az irodalomban megjelenik számunkra. Az

intézményeket illetően nagy következményei vannak, hogy a pszichológia felszabadult a filozófia védő és tiltó

ernyője alól, mégpedig nagyjából ugyanabban az időben, mint egyéb emancipálódó fejezetek, a formális logika

is külön tudománnyá váltak. Érdekes módon e kettő egymástól függetlenül folytatta szabadságharcát, sőt némi

ellenségeskedéssel. A két mozgalom függetlenségének meglehetősen negatív következményei voltak a

pszichológia fejlődésére nézve: a szenzualista mentális világ feltételezéséből indult ki, mely minden mentális

reprezentációt érzéki reziduumokra vezet vissza.

Az elfogadott nézet szerint a filozófiai hagyománynak pusztán az episztemológiai része és a kísérleti

természettudományok, különösen az idegrendszer kutatása értékesek a diszciplína formálódása szempontjából;

más területek, mint például a lelki zavarok, az erkölcstan, a nevelés mind irrelevánsak.

Az elfogadott nézetnek megvan a maga racionáléja. Az első pszichológiai intézményekben dolgozó egyének,

akik a pszichológia ügyét magukévá tették, e két hagyományt kombinálták össze. A pszichológia számos

későbbi intézménye azonban nem érthető meg e korlátok mellett. A táblázat második sora azt a revizionista

felfogást mutatja, melyet újabban olyan szerzők képviselnek, mint George Richards (1992) és részben Danziger

(1990). E felfogás szerint sokkal változatosabb eredetű az, amit a pszichológiai gondolkodás implicit

szakaszából figyelembe kell vennünk. A modernitás kibontakozása során az emberek intézményes lépéseket

tettek olyan kérdésekkel való megküzdésre, mint az elmebetegség. Pszichológiai gondolataik voltak nevelési

gyakorlatok során is az emberi lélek formálódásáról és szerkezetéről. S nagyon határozott elképzeléseik voltak

az ember mint társas lény jellegéről, és az ember irányításának megfelelő és gyakorlatias módszeréről. Az

orvosok, a nevelők, a papok és a politikusok nagy örömmel alakítottak ki elméleteket arra vonatkozóan, amit ma

az egyéni különbségek eredetének neveznénk.

E nézetnek természetesen eltérő következményei vannak az explicit és implicit pszichológia közti fordulópontot

illetően. Először is nem lát oly világos határt az explicit és implicit szakaszok között. Ez érthető, mivel nem az

intézmények önállóságára összpontosítanak, hanem a „kérdések” folytonosságára. Így például a lelki betegek, a

börtönügy és a szexualitás hétköznapi szabályozásának fejlődésére vonatkozó mai elméletek, ahogy azokat

Michel Foucault (1961; 1979; 1985) kibontakoztatta, központi jelentőségűek a pszichológiatörténet ilyen

felfogása számára. Az idetartozó revizionista szerzők úgy vélik, hogy az explicit pszichológia születésekor

nemcsak a pszichológiai laboratórium van jelen, ez a szent intézmény, hanem a börtönben, a tébolydában és az

iskolában folytatott megfigyelések is. Egyszóval a funkcionalista pszichológia az explicit pszichológia

megszületésekor szintén létező ideáltípus, s ez tényleg így volt, mint látni fogjuk a 9. fejezetben. Ez az

elfogadott szemlélettől eltérő szerephibridizációt foglalt magában.

Vannak olyan hagyományos pszichológiatörténetek, melyek a hosszú múltra helyezik a hangsúlyt, mint például

Brett (1912-1921) és Muel- ler (1970), ugyanakkor pusztán a filozófiai kérdéseket tárgyalják ebből. A mai

történetírások Boringtól (1950) és Murphytől (1949) indulva néhány fejezetet szentelnek az implicit

pszichológiának, hogy azután a 19. és 20. századi explicit pszichológiát tárgyalják részletesen. Amint azonban

Richards (1992) számos helyen rámutat, az explicit periódus kezelésében meglehetősen szűkkeb- lűek: pusztán

az orrát magasan hordó filozófia a releváns számukra. Érdekes módon a legelső jól szerkesztett

pszichológiatörténetek még tágabb szemléletet alkalmaztak. James Mark Baldwin (1913) két vékonyka kötetben

igen részletesen mutatja be a hosszú filozófiai múltat. A legtöbb későbbi munkával szemben az ő

megközelítésében a filozófiai hagyomány nem korlátozódik az ismeretelméletre. Olyan általános ideológiai

kérdéseket is tárgyal, mint a dualizmus és a monizmus, a test-lélek viszony különböző megközelítései, az

erkölcsi problémák, beleértve Rousseau-t. Számára mindezek a filozófiai múlt részei, akárcsak a kísérleti

pszichológia közvetlen előfutárai a német idealizmusban olyan szerzőknél, mint Fichte, Schelling és így tovább.

Bald- win számára az életfilozófia a pszichológia szempontjából ugyanolyan fontos volt, mint a tudatfilozófia.

21




Érdekes módon ez a széles látókör csak sok-sok évtizeddel később Robinson (1979; 1983) munkáiban jelent

meg újra. Az általános felfogás e közbülső időben az volt, hogy még a filozófiai hagyományt is az

ismeretelméletre és a tudományos módszertanra kell korlátozni.

Baldwinnal nagyjából egy időben a németül írott egyik legelső szisztematikus pszichológiatörténet szerzője,

Max Dessoir (1911) szintén tá- gabb perspektívát vett fel a hosszú múltat illetően. Implicit pszichológiaként

összefoglalta a vallásos rendszerekben megjelenő elképzeléseket az elme vagy lélek természetéről, azokat a

nézeteket a természettudományokban, melyek az élet lényegét keresik, és az emberi távlatokat illetően a jó élet

titkát. Ez utóbbi hétköznapi gyakorlatokat és tanácsokat foglalt magába; valamint a pszichológiai irányultságú

művészetet, mint például a „lélektani regények”. A karosszék-fi- lozófia mellett ezek a hétköznapi

tevékenységek Dessoir szerint szintén tiszteletre méltó múltunkhoz tartoznak. Csak egyetérteni lehet vele.

2.5. táblázat - 1.4. táblázat. Két felfogás az explicit és implicit pszichológia kapcsolatáról

Megközelítések Explicit pszichológia Implicit pszichológia

Hagyományos természettudomány és filozófia irreleváns babonák

intézményesítés a kulcs

nem progresszív

pozitivista credo

Revizionista orvoslás, erkölcs, hétköznapok pszichológiai gyakorlat

(politika, nevelés) is fontos

intézmények előtt is van

2.5. E könyv megközelítése

A pszichológiatörténet-írásban a hatvanas években élénk vita folyt prezentizmus és antikvarizmus címszó alatt.

Azt értették ezen, hogy vajon a pszichológiatörténet művelésének elsősorban a jelen elméleti igényeiből kell-e

kiindulnia, vagy inkább a múltat kell úgy, ahogy volt, elősorolnia. A vita lecsengett, egyszerűen azáltal, hogy a

mai pszichológiatörténet-írás egyre inkább professzionalizálódik. Egyre inkább valódi történeti diszciplínává

válik, ami a kutatást illeti. Ezen belül is megmarad egy másik kétféle hozzáállás persze. Az inkább

szellemtörténeti attitűdöt használók a nagy gondolati mintázatokat keresik, a – be nem vallottan – pozitivizmust

újraélesztők viszont a levéltári részletekkel vannak elfoglalva. Tankönyvszerű kifejtésben, ami jelen könyv célja

is, elkerülhetetlen, hogy inkább elmélettörténeti hozzáállást alkalmazzunk. Ez előtérbe helyezi a jelen

szempontjait, vagyis a régi dilemmában inkább prezentista. Ezért is fogom sokszor nagy ugrásokkal összevetni

az évszázados elméleteket mai gondjainkkal. Ez a pszichológiatörténet oktatásának szocializációs céljaival függ

össze, s nem igazi elvi állásfoglalás. Véleményem szerint az igazán érdekes pszichológiatörténeti kutatás

egyesíti a leíró, adatgazdag és a szellemtörténészi gondolkodásmódot azáltal, hogy új adatokat tart fontosnak

előtérbe helyezni, amelyek szerzők és irányzatok nem triviális gondolati mintázatait és egzisztenciális

választásait tárják fel.

Ezen az elméletorientált történetíráson belül is vannak alternatívák, mint korunkban sokan rámutatnak. Bár

szimpatizálok a revizionista megközelítéssel, gyakorlati és intellektuális megfontolásokból, főként az oktatási

cél miatt könyvem javarészt a bevett felfogást követi, néhány megszorítással. Jórészt az utóbbi két évszázadra

összpontosítok. Az ezt megelőző európai fejlődés főként csak úgy fog megjelenni, mint a pszichológia

önállósodásához vezető lépések. A könyv ebben is ortodox utat fog követni, s a filozófia és az élettudományok

fejleményeire összpontosít. A fordulópontot vagy emancipációt illetően komolyan gondolom azonban, hogy a

német laboratóriumi pszichológia mellett volt egy másik kikristályosodási pont, ez a funkcionalista,

gyakorlatias, pragmatikus és akadémián kívüli modern pszichológia. Ennek megfelelően elkerülhetetlenül némi

figyelmet fogok szánni azoknak a fejleményeknek az implicit pszichológiában, melyek nem képezték a királyi

út részét.

A filozófiával javarészt triviális aspektusát, az ismeretelméletet előtérbe helyezve foglalkozom.

Két szempontból fontosak az európai filozófia történetében azok az irányzatok, melyek a metafizikától

távolodtak és az ismeretelméletre helyezték a hangsúlyt. Először is, miként többek között Jean Piaget (1965a)

22




hangsúlyozta, a pszichológia néhány alapkérdése, mint például a természet és a környezet, az érzéki és az

absztrakt tudás, a fejlődés meghatározói mind az episztemológián belül érlelődtek. Másrészt a metafizika

általános lenézése hozzájárult az újonnan kialakuló fiatal pszichológiai tudomány általános attitűdjéhez:

tényszerű volt, vagy szeretett volna az lenni és nem spekulatív.

Nagy hangsúlyt fogok helyezni a kognitív pszichológia kialakulására, eltűnésére és újra megjelenésére. Ez

természetszerű összefonódást eredményez a pszichológia és a tudományelmélet között. E perspektívából nézve a

pszichológia alapvető osztályozási kérdése még mindig Kant problémája. El tudjuk-e választani a „genetikai

kérdéseket” („genetikai” Locke értelmében) ismereteink kibontakozásáról vagy más néven oksági kérdéseket az

egyik oldalon, és az általában vett ismeret feltételeivel és szerveződésével kapcsolatos kérdéseket a másikon? A

pszichológia mint kísérleti tudomány a filozófiai kérdésektől magát elhatárolva próbál kibontakozni;

ugyanakkor, mint látni fogjuk, vagy expliciten, vagy impliciten feltételezett egy natura- lizált episztemológiát

(Quine 1969 terminológiáját használva): egy olyan szemléletet, mely szerint az ismeretelmélet kérdései végső

soron az empirikus természettudományban fogják megtalálni válaszukat, s a pszichológiának központi szerepe

lesz ebben. Vagyis a pszichológia a kanti elválasztás állandó megkérdőjelezésével bontakozott ki.

Ennek következtében prezentációm is a releváns hosszú múltunk vagy implicit pszichológiánk tekintetében

nagy szerepet szán az ismeretelméletnek. A filozófiától való elválás sokszor tűnt véglegesnek. Ez azonban

többnyire inkább a független identitás elérésére szolgáló szándéknak bizonyult, mintsem végső elválásnak. Látni

fogjuk, hogy mind a tudomány helyes művelésére, mind pedig az emberképre vonatkozó filozófiai kérdések,

újra és újra felmerülnek a pszichológiában. Még ma is, olyan ezoterikusnak tűnő területeken, mint a kognitív

tudomány, a megismeréssel, a külvilágra vonatkozó ismereteinkkel, az ismeretek meghatározóival kapcsolatos

filozófiai kérdések újra teljes erővel felmerülnek. Ez újabban különösen világossá vált, mert a hagyományosan

kiüldözött spekulatív gondolkodás visszatért a pszichológiába, többnyire elméleti attitűdnek álcázva magát.

Hozzáállásom alapvetően nyitott a spekulatív törekvésekre az explicit pszichológia rövid története során is.

Megpróbálom elkerülni, hogy a filozófiát és a más társadalomtudományokkal, mint az antropológiával, a

nyelvészettel vagy a történelemmel való kapcsolatokat atavizmusként állítsam be. Bár mind az akadémikus,

mind a nem akadémikus hivatásos pszichológia (például a klinikai gyakorlat) autonómiát hirdet, képviselőik

ugyanakkor szembe kell nézzenek, és boldogan szembe is néznek az értékorientáció kérdéseivel. E problémák

kezeléséhez a modern analitikus filozófia fogalmi apparátusára van szükség. Ezek nélkül az úgynevezett

elméleti pszichológia gyermeki gügyögéssé válik. Velük felfegyverkezve jól láthatóan a filozófiához közelít.

Hasonló módon, ahogy a pszichológia keletkezését illetően nem tudunk egy teljesen professzio- nalizált

felfogást hirdetni úgy, hogy ne váljunk periferikussá, ez érvényes a mai helyzetre is. Nem szabad elfelejtenünk,

hogy a „pszichológus, a tanár”, a „pszichológus, a tudós” és a „pszichológus, a gyakorlat embere”, hétköznapi

tevékenysége tele van olyan megfontolásokkal, melyek a társadalmi élet más területeiről származnak. Nemcsak

arról van szó, hogy még a mai professzionalizált élet körülményei között is olvasnak a pszichológusok más

társadalomtudományokból származó írásokat, de olvasnak irodalmat és filozófiát is. S értékcentrikus

megközelítéseiket, az életet és ehhez hasonlókat illetően ezeknek tartós s nem jelentéktelen hatásuk van

gyakorlatukra és eredményeikre is. Gyakran haboznának persze elismerni ezeket a hatásokat, de nyilvánvalóan

érvényes ez az úgynevezett humanista pszichológia és az egzisztencialista filozófia közti vonzalomra, az Én mai

narratív elméletei és a posztmodern elbeszéléselméletek közti affinitásra vagy a komputációs elmefelfogás és a

világ leíró fizikalista képe közti összefonódásra.

Amikor megpróbálunk határokat vonni a pszichológia intézményesülésének idején, attól kezdve nem szabad

megfeledkeznünk Edwin Boring (1950, 743-744. o.) figyelmeztetéséről. Rámutatott arra, hogy a négy nagy

szereplő közül, akiknek óriási jelentőségük volt a pszichológiában, Darwin, Helm- holtz, Freud és James közül

az első három biztosan nem tartaná magát pszichológusnak, s biztos, hogy nem elégítené ki a szakmai

szövetségek tagsági kívánalmait. Ennyit az interdiszciplináris megközelítés újdonságáról a pszichológiában.

Mindez a tolerancia nem szabad elvakítson minket a filozófiai pszichológia veszélyeivel szemben. Mikor

elismerjük a tágabb társadalmi kontextus szerepét, valamint a szélesebb, személyes kontextus szerepét, nem

szabad megfeledkeznünk arról, hogy mindez nem jelenti a professzionalizmus előtti pszichológiához való

visszatérést. A modern pszichológia megkülönböztető jegye, szeretjük ezt vagy sem, a kísérletezés használata.

Ez nem pusztán egy díszítmény, hanem amennyire csak ilyesmi egyáltalán lehetséges, valódi megosztó tényező.

(Emlékezzünk persze arra, ahogyan Latour hangsúlyozza minden megoszlás vagy megosztás

viszonylagosságát.) A modern pszichológia fokozatosan nem az elmélet vagy a spekuláció szerepét kezdte

tagadni, hanem azt, hogy a minden segítség nélküli, magányos karosszék-filozófusnak kitüntetett hozzáférése

van nemcsak saját lelkéhez (ez lenne az önmegfigyelés elve), hanem azt is, hogy ez a hozzáférés

megkérdőjelezhetetlen igazságokat biztosít. Amint Jean Piaget (1965a) rámutatott, a pszichológiával

23




kapcsolatos modern hozzáállás megkérdőjelezi a fenomenológia használatát, mint aminek ugyanolyan

adatértéke lenne, mint a szervezett adatgyűjtésnek. Egyszerűen fogalmazva: egy mai pszichológus eljuthat a

képzelet tanulmányozásához azáltal, hogy a képek perceptuális természetével kapcsolatos spekulatív filozófiát

olvasgat, saját elméletében azonban nem tekintheti adatként ezeket a gondolatokat. E célra egy másik,

objektívabb és személytelenebb megközelítésre van szükség.

Nehéz persze meghúzni a határt az elmélet és a kísérlet között, akárcsak a fenomenológia és a szubjektív

adatgyűjtés között is. Nem szabad elfelejtenünk azonban, hogy a tapasztalati pszichológia közösségi vállalkozás.

Elkötelezettsége az, hogy kizárólag olyan adatokat használ, melyek egy közösség ellenőrzése alá vonódtak. A

közösség által használt szabályok, mint minden hasonló szociális szabály, nem szentek, s változtathatóak is,

mint ahogy tényszerűen változnak is. Nem helyettesíthetők azonban ellenőrizetlen adatgyűjtéssel, mely úgy

állítja be magát, mint ugyanolyan típusú adatot. A modern vagy explicit pszichológia számára a legdöntőbb

mozzanat nem az adatgyűjtés szokatlan jellege (ahogy azt gyakran hangsúlyozzák), hanem az ellenőrzött

adatgyűjtés intézményes természete. Vagyis ugyanaz a kérdés, amely sokak számára megkérdőjelezi az elme

tudományos tanulmányozásának objektivitását, tehát az intézmények és a szabályok szerepe annak

meghatározásában, hogy mi is az „adat”, megkérdőjelezi a nem intézményes és intézményes adatgyűjtés közti

határokon való átlépést. Az önmegfigyelés mint pszichológiai módszer és a fenomenológia mint ellenőrizetlen

és ténylegesen kontextusmentes adatgyűjtés közti különbség elmosása nem szerencsés. Nem azért nem

szerencsés ez, mert pozitivista előírásaink vannak a pszichológia önképével szemben, hanem a modern

tudomány egész társadalmi szerkezete miatt.

A „fenomenológiai filozófiai pszichológia ambíciói”, hogy Piaget (1965a) kifejezését használjam, hibásak,

eközben azonban valódi, megbízható kutatásokat is eredményezhetnek. Minden megkérdőjelezhetetlen út a

„fellebbezés nélküli tudáshoz” nemcsak a kísérleti pszichológus számára van lezárva – ahogy a filozófusok

sugallnák –, hanem a filozófus számára is.

Tagadom tehát azt a pozitivista felfogást, mely szerint értelmes kijelentések az emberekről csak a

természettudományok modelljét követve tehetők, vagyis az embereket tárgyakként kezelve. Sok minden

mondható az emberi léthelyzetről nem a tudományos modellt követve is. Ez érvényes az eszmék alakulásának

történeti kibontakozására is. Még szigorúan tudományos gondolatok is gyakran származnak olyan forrásokból,

melyek nem szigorúan tudományosak. Ugyanakkor mindez nem szükségszerűen vezet a tudományos világkép

teljes relati- vizálásához sem szociológiailag, sem történetileg. Történetileg a saját magunkra vonatkozó

legfontosabb tények egy része az ember tudományos vizsgálatából származik, s többnyire ezek a legkevésbé

áttetsző és legmeglepőbb tények. Gondoljunk az érzéki küszöbökre, a megerősítés részletesen kidolgozott

törvényszerűségeire, vagy a perceptuális szerveződés törvényeire és így tovább. Manapság a tudományos

világkép védekezésbe szorult. Nem szabad megfeledkeznünk azonban arról, hogy ez volt és továbbra is ez a

legfontosabb eszközünk az előítéletek leküzdésében. A revizionista történészek magát a tudományt tekintik

előítéletrendszernek. Ezt a felfogást azonban nem szabad komolyan vennünk. Nem minden elkötelezettség és

elméleti koncepció előítélet ugyanabban az értelemben. A tudomány „előítéletei” ugyanakkor az előítéletek

leküzdésének legfontosabb eszközei is. Ennek az az oka, hogy ez a meggyőződésrendszer egy kidolgozott és

viszonylag explicit módszerrel él annak eldöntésére, hogy hogyan rögzítsük hiedelmeinket vagy, ha úgy tetszik,

„előítéleteinket”. Ez az attitűd teszi eltérővé a tudományt a hétköznapi értelemben vett előítéletektől. A

hétköznapi előítéletnek nincs világosan megalkotott döntési eljárása. Természetesen a tudománynak is van jó

néhány rejtett eljárási előfeltevése, mint Latour és Wol- gar (1986) világosan rámutattak, a laboratóriumi

természettudományt elemezve. Azonban eközben nem szabad megfeledkeznünk arról, hogy milyen jelentősége

van a nyilvános és kanonizált szabályok meglétének a „tények” elfogadásában.

Hasonló feszültségek jellemzik számos pszichológus tényleges egyéni munkásságát. A pszichológusok maguk

sokszor átélik a feszültséget aközött, hogy szükségük lenne egy emberi üzenetre, de ugyanakkor egy

meglehetősen száraz, tudományos attitűd és modellrendszer mellett kötelezték el magukat. Ez a belső feszültség

mint a pszichológia fejlődésének mozgatóereje kiegészíti azt az alapvető feszültséget, amit Kuhn (1962)

hangsúlyozott, a hagyomány és újítás közti feszültséget. Ez a pszichológia fejlődési dinamikájában oly fontos

feszültség nem kell hogy miszticizmushoz vezessen. Megküzdhetünk vele, ha egy pillanatra reflektálunk,

eltávolodva a hétköznapi tudományos gyakorlat rutinjától és emlékezetünkbe idézve a tudomány hivatását. Ez a

hivatás nem idegen az emberi üzenet keresésétől, pusztán kerüli a megalapozatlan és hosszú távon alapvetően

demagóg általánosságokat.

2.6. Miért ott, és miért éppen azok?

Még egy eszmetörténeti keretben működő pszichológiatörténetnek is el kell gondolkoznia időnként a valódi

történeti magyarázaton. Az igazat megvallva a legtöbb mai átfogó pszichológiatörténetnek nem ez a fő szerepe

24




és fő gondja. Eszményi esetben a pszichológiai elméletek játszi változatossága a különböző felvett tengelyek

mentén nem pusztán úgy kellene megjelenjen mint logikai lehetőségek megvalósulása. Magukat a lehetőségeket

is értelmeznünk kellene. Miért variál az európai pszichológia a belső és külső ember dimenziója mentén, a

megismerés és a viselkedés dimenziója, a fiziológiai redukció és a mentális világ autonómiája mentén, és így

tovább? Ezeket a kérdéseket a modern társadalmak szerkezetének általánosabb problémáihoz kellene kapcsolni.

Volt néhány próbálkozás a pszichológiák efféle lehorgonyzására a modern Európa szerkezetéhez és

mentalitásához. Gondoljunk csak a Foucault és mások képviselte francia történeti ismeretelméleti hagyományra.

Ezeknek a próbálkozásoknak meglehetősen nagy a léptékük. Olyan elkötelezettségeket próbálnak feltárni,

melyek évszázadokon át érvényesek még a gyorsan változó Európában is. A többi megközelítés kisebb léptéket

használ.

2.6.1. A személyes kontextus mint magyarázat

Ennek alapvető kérdése a változás magyarázata. Eszményi helyzetben képesek kellene legyünk megmagyarázni

azokat a helyi feltételeket (mind időbeli, mind földrajzi értelemben), melyek a lehetségest ténylegessé

fordították át. Miért éppen az adott körülmények között vált egy lehetőség valósággá, és még érdekesebb módon

uralkodó valósággá?

A pszichohistória vagy általánosabban fogalmazva a történeti események pszichologizáló értelmezése messze

nem idegen a pszichológiatörténet-írástól. A személyes világban való magyarázatkeresés az egyik alapvető

irányzat: találj magyarázatokat a pszichológia uralkodó személyeinek kulcsfontosságú életeseményeiben! A

társadalomtörténet tanulmányozásából jól ismert a „nagy ember” megközelítés számos hiányossága a

történetírásban. Három oka van annak, hogy a pszichológiatörténészek mégsem ebrudalhatják ki könnyen ezt a

hozzáállást.

1. A személyes életút elemzése jó betekintést nyújt egy kor szellemi hangulatába. Támpontokat nyújt azoknak a

finom tényezőknek a megértéséhez, melyek egy mozgalom hangolódását s bizonyos vonatkozásait

meghatározták. A korai behaviorizmus néhány radikális környezetelvű tézise csak akkor érthető meg, ha

tekintetbe vesszük azt, hogy ugyanebben az időben az ösztön fogalmát számos szerző szinte misztikusan

használta, például McDougall. A behaviorizmus logikája nem szükségszerűen kötelezne el egy gyökeres

környezetelvűség mellett. S az ösztönelméletek negatív tükör szerepe John Watson megközelítésének

formálódásában csak akkor érthető meg, ha életútját is figyelembe vesz- szük (például nagyon szerény

körülmények közti neveltetését), s elidegenedését az akadémikus világ nézeteket lekerekítő hatásától.

2. Az életutak sokszor illusztrálják azokat a témákat, melyek az adott elmélet szerzőjének kutatási témájává

váltak. Ennek a mozzanatnak sajátos jelentősége van a pszichológiatörténet oktatásában. Jellegzetes példa

erre William James életműve, akinek személyes gondjai az identitással és a kreativitással jól láthatók mind

pragmatikus megközelítésében, mind pedig a selfről alkotott nézeteiben. A pszichológusok maguk gyakran jó

anyagot szolgáltatnak a fejlődés és a személyiség egész életútra kiterjedő értelmezéseihez.

Nem kell a pszichohistória, a 80-as évek népszerű pop pszichológiája szélsőséges téziseiben hinnünk, hogy az

életutat magát mint fontos témát kezeljük.

1. Az egyéni életút elemzése mindig emlékeztet arra, hogy az elméleti megközelítések mellett a történelem nem

absztrakciókban történik. A felvetett általános tendenciák mindig valóságos emberek vágyain, döntésein és

munkáin keresztül érvényesülnek. Az emberek a pszichológiában sem pusztán szereplői, hanem szerzői is

saját történelmüknek (Marx 1847). Vagyis, bár nem szükségszerűen adnak végső magyarázatokat, az életúttal

kapcsolatos megfontolások megvédenek attól, hogy üres absztrakciókat használjunk, és állandóan

emlékeztetnek arra, hogy felvetett absztrakcióink valóságos események reorganizálására szolgáljanak.

Mi a nagy ember szerepe a tudományban, vagy egyenesen a történelemben? Vajon a nagy emberek okai-e a

haladásnak, vagy csak pusztán tünetei? A válasz az alábbi: egyik sem; a haladás ágensei (Boring 1950, 744. o.).

2.6.2. A Zeitgeist mint magyarázat

A másik gyakran használt hagyományos segítség a magyarázatok keresésében az európai történettudományban a

két háború közt oly mértékig domináló szellemtörténeti irányhoz tartozik. A pszichológiában ennek legfőbb

felvetője Edwin Boring, aki hosz- szú időn át a pszichológiatörténet-írás doyenje volt, és aki esszéiben és

monumentális kézikönyvében (Boring 1950) egyaránt használta ezt a megközelítést. Kulcsfogalma a

korszellem, a Zeitgeist. Ennek változásai magyaráznák a pszichológia jellegének egyébként

megmagyarázhatatlan hirtelen változásait. Pontosabban szólva hangsúlyoznom kell, hogy Boring ezt a fogalmat

25




nem mindenütt használja mint magyarázó elixírt. Különösen későbbi írásaiban felismerte az egyén jelentőségét.

Számára a Zeitgeist elsősorban annak magyarázatára szolgált, hogy hogyan ingadoznak a tudományban az

elfelejtett és újra felfedezett problémák és eredmények, másrészt hogyan magyarázzuk meg a kutatás

lavinaszerű megnövekedését egy területen. Még ilyen korlátozott mértékben használva is, a megváltozott

hangulatra való utalásnak van egy elkerülhetetlen körbenforgó és impresszionista szájíze. Valamit azért

fogadnak el, mert megváltozott a divat. A divat változását azonban főként abból tudjuk, hogy bizonyos dolgok

elfogadottá váltak.

Ha távlatunkat kiterjesztjük és a kultúra más területeiről keresünk magyarázatot a korszellem változására, akkor

egy magyarázó oksági attitűdöt használunk, de csak látszólag, hiszen továbbra is hermeneutikus megértő

attitűdnél maradtunk. Bár úgy tűnik, hogy megmagyaráztuk azt a magyarázatot, amit eredetileg a Zeitgeist

nyújtott, ez tulajdonképpen csak egy tágabb kontextust ad. Ha például a 19. század pszichológiai kutatásában a

mérés győzedelmes diadalútját úgy értelmezzük, hogy más mérési területekre utalunk (például a katonai

statisztikákra, az antropológiára és így tovább), akkor egy változó korszellem mutatóját kapjuk meg. Tovább is

léphetünk azonban, az illusztrációtól és a megértéstől a valódi magyarázathoz. Ha ezt a példát vesszük s

átlépünk az ipari forradalom keltette mérési és standardizációs igényekre s arra, hogy ennek milyen hatása volt

az emberképre, akkor valósabb magyarázathoz közelítünk.

Eszményi esetben a modern pszichológia történetének jelentős változatait mind a valóságos

társadalomtörténethez kellene tudnunk kapcsolni. A pszichológiatörténészek elszórtan két formában használják

ezt. Az egyik főleg az akadémikus világon belüli mikroszociológiai eseményekre hivatkozik. Így például a mai

pszichológiában a konnekcionista modellek terjedését összekapcsolhatjuk azzal, ahogy a katonai atomkutatás

kevésbé fontossá válik, és sok képzett fizikus készségeit használva hálózatmodellező lesz. Klasszikus példa a

laboratóriumi kísérleti pszichológia keletkezése Németországban. Mint Ben-David és Collins (1966) rámutattak,

ez a német egyetemek akadémiai szervezetével is kapcsolatban volt, a kísérleti fiziológusok beszűkült

karrierlehetőségeivel.

Ez a mikroszociológiai attitűd különösen akkor hasznos, amikor a pszichológusok professzionális

azonosságérzetének magyarázatára, valamint az alkalmazott pszichológia terjedésére használjuk.

2.6.3. A tágabb kontextus: valódi társadalmi magyarázat

A másik attitűd szélesebb skálát használ. Tágabb léptéket véve tényleg képesek vagyunk kapcsolatokat keresni

mind a pszichológiai tudomány, mind a hétköznapi mentalitás változásai, másrészt a társadalmi változások

között. A pszichológia mint a modern episztemológia keretében fejlődő gondolatrendszer például meglehetősen

jól tükrözi a modern polgári individualizmus fokozatos önmagára ébredését, mely maga is a nyugat-európai,

meglehetősen sajátos társadalmi fejlődés eredménye.

Magát az autonóm pszichológiát tekintve, vagyis a 19. század közepétől még nemigen van meg ez a

perspektívánk. Szembe kell nézzünk a történetírás Ranke által hangsúlyozott híres paradoxonával: többet tudunk

a távoli eseményekről, mint azokról az eseményekről, melyeknek részei voltunk.

Többnyire képesek vagyunk felvenni ezt a hozzáállást, amikor olyan kérdésekkel foglalkozunk, melyek tágabb

léptékűek, mint a sajátos tudományos elméletek tartalma. Olyan kérdések ezek, mint hogy milyen társadalmi

folyamatok segítik elő a lelki jelenségekkel kapcsolatos tudományos attitűd felvételét. A pszichológia nemzeti

trendjeivel kapcsolatban ennek a tág léptékű hozzáállásnak vannak eredményei. Így például az amerikai behaviorizmus

vagy az orosz-szovjet reflexológia meglehetősen sikeresen összekapcsolható a társadalmi és politikai

környezet változásával. A gyors urbanizáció, a falusi milliók társadalmi életének hirtelen megváltozása és a

forradalmi radikális ideológiák e két esetben a redukció fő elveit adhatnák. A megfelelő fejezetekben kicsit

részletesebben is foglalkozni fogok ezekkel. Egy előzetes figyelmeztetésnek azonban itt a helye. Általában

nemigen van kielégítő társadalmi és időperspektívánk ahhoz, hogy megítéljük a pszichológia legújabb

történetének igazi tartalmát (ezen a mögöttes üzenetet értve). A tudományszociológiai felfogásnak többnyire

csak diagnosztikus és értelmező értéke van a pszichológiatörténetet illetően, s nem oki-magyarázó szerepe.

Amikor egy bizonyos tendencia magyarázatára használják, akkor a „magyarázat”-ot többnyire nem kapcsolják

össze az elemzett irányzattal egy időben fellépett más tendenciák súlyával. A behaviorista környezetelvűség

értelmezhető úgy, mint a modern kapitalizmus manipulációs tendenciáinak kifejeződése (ez ténylegesen

felmerült mint marxista értelmezés), míg a nativistának feltételezett tézisek a pedagógiai tesztelésben az

imperialista fajelmélet megnyilvánulásaiként kezelhetők. Melyik volt akkor a 20-as vagy 30-as évek kapitalista

társadalmaiban a domináns trend?

2.6.4. A külső-belső vita a pszichológiatörténet-írásban

26




A modern szociológia kezdetétől természetesen velünk van a társadalmi magyarázat kérdése. Miért kellene a

társadalmi jelenségek módszeres vizsgálatának megállni a tudománynál? Mannheim Károly a 30-as években

már kidolgozott egy meglehetősen ambiciózus programot, mely a tudományt a társadalomra hivatkozva próbálta

magyarázni. Ez többnyire együtt járt azzal a hittel, hogy minél közelebb van a természethez a tárgy, annál

kevésbé függünk a társadalmi háttértől. A természettudományra alkalmazva ez az attitűd azt hirdette, hogy

javarészt a társadalmi tényezők felelősek a tudomány tévedéseiért. Ez a koncepció, akárcsak Merton (1938)

programja, még korlátozott érvényességű volt: azt hirdette csak, hogy a társadalmi tényezőkre hivatkozunk,

amikor a racionális magyarázat kudarcot vall. A társadalmi mozzanatok a tudomány nem racionális tényezőit

magyaráznák. „A tudományszociológia akkor lép fel a vélekedések magyarázatára, és csak akkor, ha azok a

hiedelmek nem magyarázhatók racionális érdemeik alapján” (Laudan 1977, 202. o.), a többi a hagyományos

eszmetörténet érdekterülete lenne.

A hagyományos marxista tudományelmélet mindig rosszul érezte magát ezzel szemben. Szeretett volna

rámutatni arra, hogy a tudományos elméletek még a természettudományban is az egymással küzdő társadalmi

osztályok érdekeit tükrözik. Mivel ezek a tézisek sokszor összekapcsolódtak elnyomó társadalmi

gyakorlatokkal, a hatvanas évektől kezdve a marxi elmélet radikális értelmezései többnyire háttérbe szorultak.

Hivatalos marxista doktrínává a tudományok felhígított társadalmi értelmezése vált. Eszerint az intellektuális

életnek azok a mozzanatai és vonatkozásai, melyek a „felépítményhez” tartoznak, közvetlenül tükrözik az

osztályérdekeket, vannak azonban olyan elemek, melyek nem tartoznak a felépítményhez. Bizonyos

értelmezésekben a természettudomány egésze ilyen volt. Csak a természettudomány társadalmi értelmezése és

használata volt társadalmilag meghatározottnak értelmezett, de nem a tartalma. Vagyis helyet hagytak itt a

tudomány belső, autoch- ton fejlődésének. Ez a felfogás ténylegesen kaput nyitott az intellektuális

autonómiának, még ha korlátozott kaput is.

A marxista elméleteken belül is kibontakozott egy jellegzetes szembenállás az internalista és az externalista

tudományfelfogás között (lásd Shapin 1992 erre a szembenállásra). A 70-es években azonban Edinburghban egy

új és radikálisabb szociologizmus bontakozott ki a tudomány szerkezetére és annak társadalmi

meghatározottságára nézve. Az erős program néven szoktuk ezt emlegetni, mivel azt hirdeti, hogy a tudományt

szigorúan társadalmi tényezők határozzák meg. Amint David Bloor (1991, 5. o.) felsorolja őket, a programnak

négy alaptézise van a tudomány tudományos vizsgálatára nézve.

1. Okság. A tudomány oksági meghatározottságok eredményeként jön létre.

2. Részrehajlás-mentesség. A tudományos kérdések magyarázatában a magyarázatnak nem kell az elméletek

igazságától függenie.

3. Szimmetria. Ugyanaz az oksági mechanizmus érvényes az igaz és hamis elméletekre.

4. Reflexivitás. Képes kell legyen megmagyarázni a tudomány vizsgálatát, mint egy tudományos elméletet is.

Bloor (1991, 47. o.) szerint a tudományt nem a „szent” területeként kell vizsgálni, nem úgy, mint egy olyan

világot, amit nem lehet úgy megközelíteni, mint bármely egyéb jelenséget. A modern tudomány sokszor mint

megismerhetetlen szent dolgot tekinti saját magát, ezzel azonban fel kell hagyni.

Mindezzel nem nehéz egyetérteni. Az erős program azonban továbbmegy ennél. Azt hirdeti, hogy minden

elméleti dolog ténylegesen társadalmi meghatározottságú még a matematikában is. „A tudásnak éppen az

elméleti mozzanata az, ami a társadalmi mozzanat.” (Bloor 1991, 98. o.)

Az igazi kérdés természetesen az, hogy mennyire jól tud ez a program működni, s képes-e bebizonyítani, hogy a

tudománynak nincs független vagy belső fejlődése. Az erős program legfőbb támaszai esettanulmányok. Ezek

az elméletek és a társadalom közti kapcsolat két értelmezése közt ingadoznak. Az egyik szerint az elméletek

tükrözik a társadalmat. Híres példa erre, hogy a modern fizika oksági magyarázatainak válsága Heisenberg és

más német tudósok munkáiban az első világháborút követő német értelmiségi élet irracionalitásához

alkalmazkodott. A nagy háborúban elszenvedett vereség társadalmi zavarokat és értékválságot okozott, és a

tudomány nem oksági modelljei ehhez a spengleriá- nus hangulathoz alkalmazkodtak. A példa egyben rámutat a

program ilyen értelmezésének gyengeségére. Közismert, hogy nagyjából ugyanebben az időben a

hasonlóképpen vereséget szenvedett Bécs- ben, Ausztriában, mely ország egész birodalmát veszítette el, egy

erőteljesen oksági és egységesítő felfogás bontakozott ki a Bécsi Kör keretében a tudományt illetően. Ebben az

esetben hasonló társadalmi tényezőket szoktak segítségül hívni az éppen ellentétes eredmény magyarázatára.

27




Vagyis a „tudomány tükrözi a társadalmat” értelmezésben hermeneutikus esettel van dolgunk. Tudunk utólagos

értelmezéseket adni, de ezek igazából nem determinisztikusak, és nem is képesek megmagyarázni a tartalmi

eltéréseket egyazon társadalmi meghatározottság hatására született elméletek között. Hasonló helyzettel van

dolgunk, mint a kultúra pszichoanalitikus magyarázatában. Amint Hauser Arnold (1978) rámutatott, a művészet

magyarázata a művész belső feszültségeire hivatkozva egy bizonyos típusú művészetet magyarázni képes (a

romantikus művészetet), a klasszicista művészettel azonban nem tud megküzdeni. Másrészt nem is tudja

megmagyarázni, hogy ilyen belső feszültségek mellett valaki miért éppen festő lett, és nem bankrabló.

Mindennek egy másik lehetséges kerete az érdekekre hivatkozás. Itt a leghíresebb esettanulmány közvetlenül

kapcsolódik a pszichológiához. Steven Shapin (1975) munkájáról van szó, a frenológia szerepéről az edinburghi

társadalomban. O lényegében azt hirdeti, hogy társadalmi meghatározottságok szerint világosan megoszlottak a

frenológia támogatói és akadémikus bírálói. A fokozatosan kibontakozó polgári középosztály a frenológiát mint

olyan tudományt támogatta, mely az egyéni különbségekről és a tehetség változatosságáról szól, míg az

arisztokrácia, együtt az akadémikus közösséggel, az „általános megismerés” és az emberi elme hagyományos

spiritualista felfogása mellett áll ki. Van azonban egy probléma ezzel a finomnak tűnő magyarázattal: nemigen

képes magyarázni a frenológiai felfedezéseket és azok tartalmát. Nem magyarázza a frenológusok munkáját,

csak annak társadalmi következményeit.

Van egy másik kritikus kérdés az erős programmal kapcsolatban, mely közvetlenül összefügg az emberi

pszichológiával. Az erős program az embernek teljesen társas képzetéből indul ki. Azt hirdeti, hogy a tudomány

ágensei rányomják bélyegüket arra, amit csinálnak. Ok maguk azonban pusztán környezetük tükörképei. A

tudós pusztán saját társas szerepeinek összessége. Van egy sajátos probléma itt a tudományt illetően,

nevezetesen a távkapcsolatok problémája. Az írás és a nyomtatás megjelenésével a tudósok lelkesen kapcsolatba

léptek távoli partnereikkel. Az időbeli távolság, mint például már a skolasztikában, vagy a térbeli távolság, mint

a korai modernitás óriási levelezése mutatja, áthidaltató és áthidalható tényezőkké is váltak. Ezek a kapcsolatok

kétségkívül társadalmiak voltak, még akkor is, ha képzeletbeliek. Társadalmiságuk azonban a társadalmi

kapcsolatok táv-jellegét hangsúlyozta. Egy olyan illúziót teremtett meg, mely szerint a tiszta tudás saját magáért

érdekes. S ez az illúzió a tudósok számára alapvető mozgatóerő volt és az is maradt. A tudományban személyes

és társas életünk közvetlen vonatkozásaitól és problémáitól el tudunk távolodni. Ez megkérdőjelezhető a mai

úgynevezett „nagy tudomány” világában, de kétségkívül igaz volt a modern tudományra nézve, annak korai

évszázadaiban. Az autonómiáért folyó küzdelem a tudósok részéről arra irányuló törekvés volt, hogy

megőrizzék ezt az illuzórikus elefántcsont tornyot. De éppen ez az „illúzió” a tudósok egyik legfontosabb

mozgatóereje. Át tudjuk ezt élni az intézmények szintjén is: hogyan próbálják az egyetemek megőrizni

autonómiájukat; vagy az egyén szintjén: hogyan próbálják az egyének autonómiájukat megőrizni például azzal,

hogy a mai világban bizonyos állásokat nem vállalnak. Intellektuális szinten pedig a tudomány és a vallási vagy

politikai tekintély közti „galileánus feszültségekben” érhető tetten, a 20. században pedig a tudomány és az

ideológia közti feszültségekben.

Röviden tehát, a tudomány oksági magyarázata iránti érdeklődést három további mozzanattal kell

kiegészítenünk.

1. Maguk a gondolatok is társadalmi tényezővé válnak a tudósok életében. A tudomány mindig a szimbolikus

hatalom távhatásai alatt fejlődik. Nemcsak a hagyományosan értelmezett társadalmi hatalom, hanem a

szimbolikus hatalom is fontos tényező a tudomány fejlődésében. Ez egyrészt azt jelenti, hogy a tudomány

fejlődésének hagyományos belső tényezői is úgy tekinthetők, mint a külső környezet részei. Ez különösen

fontossá válik, ha hosz- szú távú meghatározókat keresünk. Így például a pszichológia mai világában

meglehetősen könnyű bizonyos pszichológiai komputációs modelleket a számítógép mint technikai eszköz

megjelenésével összekapcsolni, és az ehhez kapcsolódó érdekekkel. Fontos emlékeznünk azonban arra, hogy

számos szempontból a tényleges számítógép olyan álmoknak a megvalósulása, melyeket Boole, Frege,

valamint Russell, aztán Carnap és Turing legalább egy évszázada dédelgettek. Ez a tudás formalizálásának

eszményképe volt. Abban reménykedtek, hogy ez el fog vezetni az emberi gondolkodás formalizálásáig. Ez a

szimbolikus fejlődés volt Neumann János számára az alap, amikor ő és munkatársai kibontakoztatták a

számításelméletet.

2. A tudósok személyiségek, nem pusztán társadalmi tényezők ágensei. Ez a személyes mozzanatnak is helyt ad

a tudomány kontextualizálásában.

3. A társadalmi meghatározottság a „tükrözés" komplex kérdése, valamint az érdek befolyásolta intellektuális

munka kérdése. Bár van lehetőség a tényezők társadalmioksági felbontására, ez nem vezet valami egyszerű

oki bejósláshoz. Inkább utólagos értelmező vállalkozásról van szó, ahol csak a kontextusok részletes

tanulmányozása tud komoly eredményekre vezetni.

28




Könyvemben olyan helyzetekben fogom ezt a sokrétű társadalmi meghatározást alkalmazni, amikor erre mód

van, és amikor elég adat áll rendelkezésünkre.

2.6.5. Kulcsfogalmak

2.6. táblázat -

antikvarizmus paradigma redukcionizmus

erős program pozitivizmus tudományfilozófia

korszellem prezentizmus tudományszociolói

2.6.6. Szakirodalmi eligazító

A könyv végén egyetlen betűrendes irodalomjegyzék található. A szövegben évszámmal szereplő hivatkozások

és idézetek megtalálhatóak ebben a jegyzékben. Igyekeztem hozzáférhető – s ha van –, magyar hivatkozásokat

megadni. Ahol ez az időrendre nézve zavaró, kettős utalás szerepel: Watson (1913/1970) például a behaviorizmus

nevezetes kiáltványára utal, s annak 1970-es magyar fordítására. A jobb eligazodás érdekében

azonban minden fejezet végén rövid szöveges iránymutatás is szerepel arra nézve, hogy mi lényeges az

irodalomból a fejezetben tárgyalt kérdésekre.

Az eligazítókban rövid orientációt is próbálok adni, magukat a hivatkozásokat pedig csak akkor látom el

évszámmal is, ha az az egyértelműsítés érdekében fontos.

2.7. Általános tájékozódás

Az irodalomjegyzék elején találhatóak az átfogó, a pszichológiatörténet egészét tekintő források. Klasszikusként

továbbra is Boring a legjobb kiindulás, alternatív felfogásként pedig Roger Smith munkája.

A pszichológiatörténet iránt érdeklődő fontos forrásként forgathatja az ott felsorolt kézikönyveket és

gyűjteményeket is. Két folyóirat foglalkozik speciálisan pszichológiatörténettel: a Journal of the History of

Beha- vioral Sciences évtizedek óta, a History and Psychology pedig néhány éve. Számos folyóirat

specializálódik egy-egy irányzat történetére.

Ugyanakkor a történet elméletközpontúbb kérdéseinek megközelítésére hasznosan forgathatóak az elméleti

lapok is: Theory and Psychology, Journal of the Theory of Social Behavior, Mind and Language.

A tudományfejlődésről általában jó eligazítást nyújtanak Kuhn munkája mellett Fehér Márta és Wartofsky

könyvei is, valamint Bence György csak ma megjelent munkája, mely korántsem iskolás marxista bevezetés. A

modern tudományelméletek igazi kritikai áttekintése, izgalmas természettudományi esettanulmányokkal. Pokol

Béla könyve pedig a társadalom- és politikatörténetbe ágyazza be tudományfelfogásunknak ezt az átalakulását.

A tudományos paradigma fogalmának pszichológiai alkalmazhatóságáról pozitív képet sugall Palermo

dolgozata, míg Leahey tankönyve, illetve Váriné és Pléh-Lányi tanulmánya árnyaltabb képet sugall.

A pszichológiatörténet-írás mai fellendülése mögötti orientációs megújulásról, illetve problémákról lásd Pléh-

Lányi és a Pszichológia című lapban a kísérletezés lehetőségeiről folytatott vitát (Kardos 1983).

A leíró pszichológiatörténetekre a szövegben említetteken túl jó mai példa Schultz, illetve Murphy és Kovach,

vagy Reuchlin munkája. Az elméleti igényű történetírás legérdekesebb mai összefoglalási kísérlete Leahey

tankönyve. A pszichológiatörténet-írás legátfogóbb bibliográfiai forrása Robert Watson (1976) az elsődleges

forrásokat (művek) és a másodlagos forrásokat (kritikák stb.) szerzők szerint rendszerező műve, valamint

Watson (1978) irányzatok szerint rendező bibliográfiája.

A rendszerezési próbálkozásokra Brunswik (1966), Fraisse (1968), Lewin (1972) az arisztotelészi és galileánus

gondolkodás pszichológiai vetületeit tárgyaló dolgozata és Robert Watson munkái mellett Chaplin és Krawiec

könyvét, illetve Karl Bühlernek (1927) a pszichológia válságáról és Harkai Schiller Pálnak (1940) a lélektan

feladatáról szóló munkáját érdemes ilyen szemmel is forgatni. Koruk pszichológiáját rendszerezve ez utóbbiak

29




adnak egy implicit rendszerezést a pszichológiatörténet egészére is. A redukcionizmus típusairól a

pszichológiában s viszonyáról a tudományos analógiával Pléh (1984) ad eligazítást.

A pszichológiatörténeti magyarázat életrajzi beágyazására mindmáig legjobb forrás a Murchison, majd Boring

és Lindzey kiadásában megjelent pszichológiai önéletrajzsorozat, mely mintegy 100 kiváló pszichológus

pszichológiát sem nélkülöző önbemutatását tartalmazza. Hasonló szándékú magyar munka a Bodor, Pléh és

Lányi szerkesztette kötet. Cohen munkája John Watson életéről jó példa a pszichohistóriai megközelítésre,

Boring (1963) tanulmánykötetében számos munka pedig a korszellemmel (Zeitgeist) való érvelés klasszikus

megvalósítása. Jarosevszkij és Anciferova kézikönyve jó érzékkel tárgyalja a magyarázat tudományon belüli,

inherens s tágabb társadalmi lehetőségeit a pszichológiatörténet-írásban.

❖

A bevett felfogás és (a nem is oly csendes) ellenzéke

A bevett felfogás szerint a pszichológia mint független tudomány a 19. század 60-as és 70-es éveiben született.

Legvilágosabb programját német egyetemeken természettudósok alakították ki. Ez a bevett felfogás egy teljes és

nagy megoszlást hangsúlyoz. A megoszlás egyrészt a tudományos és a spekulatív pszichológia között lenne,

másrészt a modernitás és az ember premodern felfogása között. A tudományos pszichológia megszületése olyan

barrier-t teremtene meg, melyen nem lehet átlépni, s olyan lineáris elkülönülést, melyet nem lehet

visszafordítani. Minden, ami korábban történt, csak abból a tényből nyerné el relevanciáját, hogy hozzájárult

ehhez a nagy szakadékhoz. Vagyis a pszichológia az ember tudományos önfelismerése, mely kiterjeszti a

determinisztikus világképet a belső életre, s így a modernitás nagy elbeszélésének egy fejezete lenne.

Számos mai revizionista történész megkérdőjelezi ezt a felfogást, és egy kiegyensúlyozottabb és kevésbé

minden-vagy-semmi jellegű megközelítést javasolt a modernizáció és a pszichológia kapcsolatára. Foucault

(1961; 1968) az egyik közülük a modern Alany megszületését hangsúlyozó gondolataival, ennek tudomány

előtti eredményeinek kiemelésével, valamint általános megismerési értékének hangsúlyozásával. O azt sugallná,

hogy a legfontosabb lépések a pszichológia mint tudomány formális autonómiájának megjelenése előtt

történtek, s azt is kiemelné, hogy ezeket a lépéseket a hétköznapi gyakorlatban vitték végbe, nem pedig a

tudósok elszigetelt munkaterületein. Bruno Latour (1993) a modernitás egész fogalmát áttekintő kritikai

munkájában azt sugallja a pszichológia számára is, hogy az abszolút megoszlás (a tudomány előtti és a

tudományos között) kétségkívül népszerű modern fogalom, de ahelyett, hogy egyszerűen igaz lenne,

tulajdonképpen csak az egyik ideologikus pólus egy komplexebb helyzetben. E komplexebb helyzetben a

megoszlást állandóan hibridizáció kíséri mint ellenfolyamat.

Általában a bevett szemléletet fogom képviselni. Eközben az lesz az általános nézetem, hogy bármilyen torz is,

ez a bevett felfogás maga is mozgatótényezővé vált az utóbbi évszázadban a pszichológusok önazonosságának

kibontakozásában s így magának a pszichológiának az alakulásában is. Különösen azonban amikor a diszciplína

fejlődésének külső aspektusait tekintem, megkísérlek kirándulni az alternatív felfogások területére is.

Megpróbálok némi igazságot szolgáltatni annak a ténynek, hogy milyen fontos volt az elmebetegekről való

gondoskodás társadalmi gyakorlata, a lelki irányítás, a nevelés és a jogi gyakorlat a belső élet doktrínájának a

kibontakozásában. A 1.5. táblázat általános szembeállítást ad e két megközelítésről.

Még mielőtt mindez túl posztmodernnek és mainak hatna, hadd mutassak rá, hogy az első

pszichológiatörténészek jól észrevették, hogy milyen jelentősége van a hagyományok sokféleségének. Dessoir

(1911), az egyik első modern értelemben vett pszichológiatörténész azt hangsúlyozta, hogy a pszichológia

előtörténetének a lelki élet három különböző fogalmára kell támaszkodnia: az egyik a lélek vallási és

metafizikus fogalmára épül, a másik a természettudományok fejlődésére (a lélek mint az élet szerveződési

eleme), a harmadik pedig a „pszichognózisra”, a hétköznapi életben és a művészetben az emberi karakteri

különbségekről összegződött tudásra. Ezért aztán azt hirdeti, hogy „A pszichológia története valódi történeti

értelemben nem tekinthető úgy, mint a mai tudományos pszichológia előfutárainak áttekintése” (Dessoir 1911,

3. o.).

Visszatérve az elfogadott szemlélethez, nézzük meg, mit is értenek általában a modern pszichológia közvetlen

előfutárain. Amikor az 1800-as évek közepe táján kezdett formát ölteni valami olyan tevékenység, amelyet még

ma is pszichológiának neveznénk, ez úgy jelent meg, mint három modern intellektuális hagyomány

kombinációja. Az első a tudományos világnézet integrált nézőpontja volt, az a módszeres és intellektuális

szokásrendszer, amely az elfogadott nézet szerint a 17. századtól kezdve a tudomány győzedelmes diadalútja

során bontakozott ki. Ennek a gondolatrendszernek természetesen megvoltak a maga belső feszültségei és

feloldatlan problémái. Mikor további megkülönböztetések nélkül úgy utalok rá, mint a „tudományos

30




forradalomra” és a „tudományos világnézetre”, ennek csak emlékeztető értéke kell legyen. Nem hiszünk az

abszolút megoszlás eszméjében, sem abban, hogy ezzel a tudománynak egy győzedelmes lineáris menetelése

kapcsolódna egybe. Mikor ezt kiterjesztették az emberre és a mentális világra, akkor mindez főként az abban

való hitet jelentette, hogy a mentális élet előítéletek nélkül és szisztematikusan vizsgálható. Ez volt az első, a

modern pszichológiát alakító hagyomány. A második hagyomány a modern filozófia ismeretelméleti vitáival

kapcsolatos. Az empiristák és racionalisták közötti évszázados viták olyan tapasztalati kérdésekhez vezettek,

melyek mind a tapasztalás természetével, mind pedig az elme felépítésével kapcsolatosak. A harmadik

hagyomány az embertudományok fejlődése, különösen annak lépcsőzetes kibontakozása, hogy milyen is az

idegrendszer és az érzékszervek felépítése és működése. A születendő új pszichológia a kísérleti módszert a

fiziológiából örökölte, ezzel egyben megkapva első redukcionista keretét. Az első modern pszichológusok

számára az egyik legfontosabb kérdés a mentális jelenségek és az idegrendszer közötti kapcsolat lesz.

2.7.1. Terminológia

Bár a bevett nézet szerint a pszichológia tematikus hangsúlyait és kitüntetetten tanulmányozott kapcsolatait (test

és lélek stb.) a modern ismeretelmélet kitüremkedéseként nyerte el, különösen a brit empiristák felvetette

kérdések révén, a terminusok maguk máshonnan származnak. A brit hagyomány az „elme vizsgálatáról” szeret

beszélni. A pszichológia kifejezésrendszer erre a jelenségsorra elsősorban egy német Leibniz-követő filozófus,

Christian Wolff (1679-1754) munkái révén terjedt el. Racionális pszichológiájában (1734) az elme

szerkezetének és tevékenységének kategóriás elemzését végezte el, ami előfeltétele minden empirikus

pszichológiának (1732), vagyis az emberi elme részletes empirikus tanulmányozásának.

A terminológiai kérdések itt korántsem triviálisak. Sok mindent elárulnak arról, hogyan tagolódott egy

diszciplína, és mik voltak azok a metaforák, amelyeket eredetileg arra használt, hogy mintegy kivágja a saját

területét a tudás tagolatlan köréből.

2.7. táblázat - 1.5. táblázat. Hagyományos és revizionista felfogások összefoglalása a

pszichológia modernitásbeli kibontakozásában

Jellemzők A bevett szemlélet A revizionista felfogás

Releváns diszciplínák tudományok, ismeretelmélet gyakorlatok, orvoslás is

Mozgatóerők szélesedő felvilágosodás, gyakorlati életfeladatok, a tudomány

felszabadulás az egyháztól és a kritikai feladata: a tudomány mint

sötétségtől: szekularizáció valláspótlék

Megosztó jegyek racionalizmus-empirizmus a ráció mint választás

Eszmények pozitív tudomány, függetlenség az emberi élet változatai, kölcsönös

függésük

Egységesítés egységes tudomány az értelmezés viszonylagossága

3. 2. FEJEZET – Descartes és a tudományos módszer

[...] ez az én, azaz a lélek, amely által az vagyok, ami vagyok, teljességgel különbözik a testtől, sőt: könnyebben

is lehet megismerni, mint a testet, s még akkor is egészen az volna, ami, ha a test nem léteznék.

René Descartes: Értekezés a módszerről. 1637/1992. Szemere Samu ford., átdolgozta Boros Gábor

Életrajz – Egy élet az ész szenvedélyének

Descartes élete a 17. századi vallásháborúk és szellemi üldöztetések Európájában annak az értelmiségi

szerepnek a mintáját adja, amelyben a harcot és a politikát megtapasztalt értelmiségi visszavonul a tudás

világába. Mindmáig érvényes minta ez, amely köznapi kompromisszumaival s félelmeivel, ugyanakkor

kérlelhetetlen gondolkodási fegyelmével a mi régiónk értelmiségijeinek élethelyzetét sokáig jellemezte. 1596.

31




március 31-én született La Haye-ban Franciaországban, kisnemesi családban, s 1650. február 11-én hunyt el

Stockholmban. Az élet kronológiája önmagáért beszél:

• 1596. március 31.: megszületik

• 1604-1613/1614 (?): diák a La Fleche-ban alapított új jezsuita

kollégiumban. Ez a könyvek és iskolák világa, amiről annyit beszél. 1616: jogi diploma Poitiers-ben 1618-1621:

katonaiskola, és próbálkozás a katonáskodással 1619. augusztus 19-21.: Descartes híres álma a csodálatos

tudományról 1621-1622: optikai és matematikai vizsgálódások 1625-1628: Mersenne tudós társasága Párizsban,

illetve vidéki magányban filozófiát ír (Regulae [...]) 1628-tól: Hollandiában él 1630: hollandiai orvosi

tanulmányok

• 1631-1633: Le Monde (A világról), De LHomme (Az emberről)

• 1633: Galilei elmarasztalása; félreteszi két természetkönyvét 1636: Leydenben megjelenik a Módszerről szóló

értekezés

• 1642: a Meditációk megjelenése

• 1644: A filozófia alapjai

• 1649: hosszas unszolás után Stockholmba megy Krisztina királynő instruktorának

• 1649: megjelenik A lélek szenvedélyei

• 1650. február 11-én hunyt el Stockholmban, Krisztina svéd királynő filozófiai és pszichológia tutoraként, a

hideg hajnali összejöveteleken kapott tüdőgyulladástól.

A fiatal, a harmincéves háború kavargásában katonáskodással próbálkozó ifjút, aki már egy baráti kapcsolat

révén a matematika és a természettudományok viszonyával foglalkozik, Ulm mellett egy kemencepadkán aludva

három álomélmény éri. Maga az egész helyzet jellemzi emberi alkatát: az alvás, az ágyban heverés, a

bensőséges meleg igénye s ugyanakkor a visszavonultság az Én fellegvárába állandó jellemzői lesznek.

Szimbolikus, hogy a halál a korai kelés s a hideg világban való dialogikus szereplés körülményei között éri.

Kettő szorongató álom lett, a harmadik a tudás könyveiről szól, s Descartes azt az üzenetet látja benne, hogy egy

új, a tudást és bölcsességet egyesítő életutat kell választania. Élete valójában úgy is tekinthető, mint ennek a

programnak a megvalósítása. Két világ határán áll: egyszerre terméke és meghaladója a skolasztikus

gondolkodásnak. Ironikus fordulatai és feltételes megfogalmazásai kapcsolatban vannak azzal, hogy két világ

között élt: néha skolasztikus témákat csak azért vesz fel, hogy gúnyolódjon rajtuk, időnként pedig azért használ

feltételes szerkezeteket, mert mind intellektuálisan, mind gyakorlatilag joga volt félni attól, hogy üldözni fogják,

ha felfedi igazi gondolatait. (Larvatus prodeo - „Rejtőzködve szólok” mondja maga.)

Az életmód, mely mintaadó, a valóságos, a szimbolikus és a feltételezett üldözések előli állandó menekülés és

visszavonulás. Descartes egész életében rejtőzködik, mind abban, amit mond, mind abban, ahogyan él, igen

sokszor teljesen elvonulva a világtól. Filozófiája a modern individualizmus kiindulópontja: mindenütt az Én áll

benne előtérben, ugyanakkor teljes művet akar az asztalra tenni, amely az egész világot leképezi, egy egységes

világképnek megfelelően. Descartes a könyvek ellen lázad, de maga is a „nagy könyvet” akarja megírni. Az

újkori gondolkodás attitűdjének körvonalazója metaforáiban a könyvnyomtatás világa körül forog. A „világ

könyvét tanulmányozza”, hogy aztán majd maga is meg akarja írni annak átfogó modelljét.

Források: Gaukroger (1995), Boros (1998), valamint az ő kommentárjai az Értekezéshez.

3.1. Descartes kettősségei és a pszichológia

A sokrétű Descartes jelentősége a pszichológia számára a tudománnyal és a filozófiával kapcsolatos nézeteibe

van beillesztve. Ot bevezetni és kontextusba helyezni egyben alkalmat teremt arra is, hogy felvessük a modern

tudomány elméletalkotásának általános problémáit, valamint az ezzel versengő klasszikus és modern

elképzeléseket is érintsük az emberi elme működéséről.

Descartes jelentősége a modern pszichológia kibontakozásában általában vett kettősségeit tükrözi. Először is

kettős a jelentősége a pszichológiában, filozófiai alapelveit és a tudomány természetét illető nézeteiből

fakadóan, valamint a pszichológia s a fizikai és mentális világ kapcsolatát illető nézeteit tekintve. Jelentősége

32




kettős azért is, mert sajátos befolyásán túl vitatható hatása volt a modern hétköznapi élet alakulására is azáltal,

hogy ő tagolta az ember racionális képét, mely azután sokáig érvényes megoldásokra vezetett látszólag triviális

kérdésekben, melyek az elmebetegség kezelésére, az ésszerű megfontolások erkölcsösségére és hasonló

tényezőkre vonatkoznak. Végül legfontosabb mozzanatként analitikus hozzáállása és az emberi testre vonatkozó

mechanisztikus nézetei révén számos mechanisztikus és atomisztikus pszichológiai irányzat kiindulópontjává

vált. Mindeközben, „hivatalos pszichológiája” révén, mely testetlen lelket tételez fel, ugyanakkor ő a

„lélekközpontú” pszichológiák kiindulópontja is. Mind a monisztikus és mechanikus, mind a nyíltan idealista és

dualista pszichológiák Descartes-ra hivatkoznak.

Végül hatása kettős és kétértelmű volt azért is, mert miközben elősegítette a pszichológiai gondolkodás önállóvá

válását, azt, hogy kialakítsunk egy világos felfogást az elméről és eltávolodjunk a halványan körvonalazott

középkori fogalmi töredékektől, ezek a megoldások egyben megkérdőjeleződtek később a pszichológia

fejlődésében. Az elme racionalista felfogása, amikor a tudni, mit kérdését hangsúlyozza a tudni, hogyan helyett

(Ryle 1974), utat nyitott a mentális élet tartalmainak „mondatszerű” értelmezésére, egy leíró attitűdre.

Elképzelései a közvetlen belső tapasztalásról is gondokhoz vezettek, mikor ez lefordítódott az introspekció

elvévé.

3.2. Racionalisták és empiristák

A pszichológia kezdetei a szó mai értelmében kétségkívül a tudományos szellem kezdeteire mennek vissza. A

17. századi európai gondolkodás – legalábbis ahogyan a mi skolasztikus hagyományunkban tanítják –

elvesztette a középkori gondolkodás terheit. Beteljesíti és folytatja azt a nyitást, mely a reneszánsszal kezdődött.

Van egy egységesítő elv, mely mindkettőre érvényes: meg kell szabadulni a tekintélyek tiszteletétől, különösen

a közvetlen tekintélyekétől. Társadalmilag ez ahhoz a próbálkozáshoz vezetett, melynek során a tekintélyt

elválasztottuk a tudástól, s így kialakítottunk egy olyan irányzatot, mely a modernitás alapvető ideológiai

hiedelmévé vált. Ennek hatása még ma is velünk van: a mai viták a tudomány externalista és internalista

felfogásáról, az érdek szerepéről a tudás tagolódásában, vagy tagadni próbálják ezt az eredeti elválasztási

törekvést, vagy pedig megpróbálják helyretenni azt.

Az új tudós számára az elfogadott tekintély elleni harc és a tekintély megkérdőjelezésének kulcsszava az új

módszer kultivációja. A tudomány kulcsa a tudományos Nagy Megosztás illúziója, a gyümölcsöző módszerekbe

vetett hit. A modern Európában két fő módja alakult ki annak, hogy a tudást elválasszuk a tekintélytől.

Természetesen minden hasonló mozgalom ironikus oldala az, hogy ezzel az eltávolodással a tekintélytől ők

maguk egy új tekintélyt alakítottak ki, a tudományos módszer tekintélyét. Mind az ismeretelméletben, mind a

tudományfilozófiában, mind az ember lelki felépítésére nézve, a két felismerhető törekvés az empirista és a

racionalista megközelítés. A pszichológia történetére nézve e két törekvés legalább három folytonos

szembenállást teremtett meg. Eltérő nézeteket hirdettek a következőket illetően:

• a tudáshoz vezető királyi utat illetően, különösen, ami a tudományos ismereteket illeti;

• a hétköznapi emberek ismereteinek eredetét illetően;

• végül eltérően gondolkoztak az emberi elme működésmódjáról.

Vitatott kérdések – Egy csillogó és vitatott sztár: Descartes mint a modernitás bajnoka

René Descartes (1596-1650) a modernitás felé vezető egész mozgalom egyik legfényesebb csillaga. O volt

annak a mozgalomnak a megalapítója, mely a modernizációnak mintegy emblémájává vált. Nézzünk egy listát

(2.1. táblázat), hogy mi mindenért tették az ő munkásságát, joggal, felelőssé.

Nemcsak filozófus volt és az emberi elméről való gondolkodás egyik alapmódszerének kialakítója, hanem

matematikus, a fizika úttörője és annak korai rendszerezője, amit az emberi test működéséről tudtunk. Ennek a

kételkedő kereszténynek, ennek a híres La Fleche kollégiumbeli jezsuita tanítványnak a szellemét a kétely és a

világosság közti állandó feszültség jellemzi. Miközben a modernitás nagy megosztásainak jelképévé vált,

történetileg átmeneti szereplő volt. Miközben megkérdőjelezte és vitatta az intellektuális autoritást, és

mérföldkő volt a középkori hagyományokkal való szakításban, ugyanakkor átvette a skolasztikusok

racionalizmusát és számos témájukat is. A modernitás paradigmája felé előretekintve számos, egymásnak

ellentmondó irányzat kiindulópontjává vált. A modernitás számos feszültsége, melyeket csak újabban véltünk

felfedezni, visszavezethetők Descartes- ig. Bár a posztmodern felfogás azzal vádolja őt, hogy túl egységesítő és

monolitikus, igazából olyan gondolkodó, aki tele volt a modernitás belső feszültségeivel. Mindennek

eredményeként a tekintéllyel szembeni lázadások kiindulópontjává az ő személye vált, valamint az ész

33




tekintélyének, kultuszának kiindulópontjává is. Egyszerre az egységes tudomány mechanikus változatának

elindítója, és a filozófiai dualizmus kiindulópontja.

Ezeket a tulajdonságokat figyelemre méltó és néha meglepően ironikus stílus kíséri. Descartes mint a francia

tisztaság és irónia mestere, nagyon magas standardokat alakított ki a tudományos prózairodalomban.

Descartes módszertani munkájának, az Értekezés a módszerről kiinduló mondatai teljes vértezetben mutatják

iróniáját. Egy skolasztikus közhelyből indul ki. Abból, hogy az ész egyetemes, s minden ember egyenlő, de a

hiúságunkra történő utalás mindennek egy ironikus fordulatot ad.

2.1. táblázat. Descartes-nak tulajdonított jelentős mozzanatok a gondolkodás történetében

A FIZIKAI VILÁG MECHANISZTIKUS FELFOGÁSA

A megismerés mint a mentális élet lényegének feltevése A megismerő Én mint kiindulópont

ANALITIKUS HOZZÁÁLLÁS A TUDÁSHOZ ÉS A tanuláshoz

Egységesítő felfogás: minden tudás ugyanolyan formájú Test és lélek elválasztása

Univerzalizmus, erőteljes hit a természet és az elme egyetemes törvényeiben

„A józan ész az a dolog, amely a legjobban oszlik meg az emberek között, mert mindenki azt hiszi, hogy annyit

kapott belőle, hogy még azok sem szoktak maguknak többet kívánni, mint amennyijük van, akiket minden más

dologban csak igen nehéz kielégíteni."

Descartes: Értekezés a módszerről.

1637/1992, 1. o.

Toulmin (1990) odáig megy, hogy Descartes-ot és a vele kezdődő modernitást (az elméleti tudomány

győzedelmes idejét) összeveti a reneszánsz modernitással. Az ő felfogásában a karteziánus modernitás nem

erkölcsi győztes. Ez a modernitás a kontextualitásnak, a valódi életbeágyazottságnak az elhanyagolását

jelentette, az élet számos aspektusának elhanyagolását, és a bizonyosság keresésével azt, hogy az emberi

vállalkozást korlátozzuk az igazolhatóra és ezzel az elméletire. Ez Platónhoz való visszatérést jelentett, elfeledve

a reneszánsz gazdag arisztotelészi hagyományát. Toulmin szembeállításait a 2.2. táblázat mutatja. Bár ennek az

elsőrangú tudományfilozófusnak az attitűdje érdekes, nem kényszerülünk arra, hogy elfogadjuk azt a módot,

ahogy elítéli a karteziánus modernitást. Azt is hirdethetnénk, hogy Descartes önkorlátozó és sok mindenben

öncsonkító megközelítése ugyanakkor a tudomány autonómiáját is szolgálta: a politikától, a vallástól és a

követelődző gyakorlati kérdésektől való autonómiát. S ez az elméleti hozzáállás a görög örökségnek az igazi

megvalósulása, ahogy például Piaget (1924; 1995) is értelmezi. Van egy más mód a modernitás, valamint a

reneszánsz és a posztmodern közti különbségek jellemzésére. Toulmin szemében a retorika (miként ez igaz volt

a középkori skolasztikára is) fölötte áll a logikának. Az igazán vitatott kérdés azonban az, hogy számos

posztmodern értelmezés továbbmegy, és teljességgel kiiktatja a logikát. A logika számukra csak a retorika

fajtája lenne. A modernitás védői számára a logika létének egész kérdése (akár külső, akár belső formájában,

mint ahogy azt a Gondolat Nyelve típusú érvelések hirdetnék) az emberi mentalitás egyik alapvető és

meghatározó jegye. Az ember megengedheti, hogy a kommunikatív mintázatok és a retorika igen fontosak, s

mégis hihet valamiféle egyetemes logikában. Mindez korunk egyik alapvető feszültségét is érinti. Az

információs technológia kibontakozása a logika függetlenségén alapul. Az ember könnyen megkérdőjelezheti

ezt, de nehéz lenne tagadni létezését

2.8. táblázat - 2.2. táblázat. A reneszánsz és a karteziánus tudományos megközelítés

szembeállításának összefoglalása Toulmin (1990) szerint

Kérdések Reneszánsz Kartezianizmus

Érvelés szóbeli retorika írott igazolás

Érvényességi hivatkozás kazuisztika egyetemesség

34




Kontextualitás lokális, kontextuális általános,

Időbeli skála időleges időtlen

kontextusmentes

3.3. Néhány közös vonás: a (mások) tekintélyének lenézése és az

individualizmus

A racionalisták és az empiristák közt az egyik alapvető közös mozzanat, hogy bíznak a módszerben, és ennek

kapcsán a tudomány alapvető egységében. Ahogy Robert McRae (1961) kimutatta áttekintésében a Bacontól

Kantig terjedő ismeretelméleti fejlődésben az egységesítő elv a megfelelő kutatási módszer keresése volt, és az a

hit, hogy kell legyen egy egységes tudomány. Századunk neopozitivistái- nak törekvéseiből (az Egységes

Tudomány Mozgalomból) jól ismert ez, de egyszerűbb formában már Descartes idejében is jelen volt. Számára

sajátosan a matematika volt a tudományok közös nyelve, valamint az elme és a világ leírásának közös nyelve is.

Mindkettőről feltételezte, hogy az egyetemes matematikai nyelv formájában vannak megírva. Descartes a

módszerről szóló értekezésének híres s már idézett nyitómondataiban világosan kifejti a módszerre való

hagyatkozást: ami az embereket megkülönbözteti egymástól, az nem valamiféle értelmi lényeg, hanem

képességük a módszer használatára.

2.9. táblázat - 2.3. táblázat. Néhány jellegzetes eltérés a tudományos vállalkozás

empirista és racionalista felfogása között

Jellemzők Empiristák Racionalisták

Kriticizmus az elfogadott dogmák ellen az elfogadott dogmák ellen

A bizonyosság forrása az érzékek nyújtotta evidencia saját elménk intuíciói

A tudomány eszménye indukciós általánosítás deduktív bizonyítás

A vezető tudomány természetes megfigyelés matematika

S nem valószínű, hogy ebben mindenki téved; ez inkább azt bizonyítja, hogy az a képesség, amelynél fogva

helyesen ítélünk és az igazat megkülönböztetjük a hamistól – s tulajdonképp ez az, amit józan értelemnek vagy

észnek nevezünk –, természettől fogva egyenlő minden emberben; úgyhogy véleményeink nem azért

különböznek, mert egyesek eszesebbek másoknál, hanem azért, mert gondolatainkat különböző utakon vezetjük,

s nem ugyanazokat a dolgokat nézzük. Nem elég ugyanis, hogy valakinek jó esze legyen; a fődolog az, hogy azt

jól használja.

Descartes: Értekezés a módszerről. 1637/1992, 4. o.

A 2.3. táblázat összefoglalja a két megközelítés eltéréseit a tudomány módszerét illetően. Természetesen számos

párhuzam és azonosság is van közöttük. Az egyikről már szóltam, ez a tekintély lenézése. E felfogás szerint a

tudomány mindig képes, s ez így is kell legyen, felvenni egy érdektelen, ugyanakkor kritikus hozzáállást, mind

az elfogadott tényekre, mind az elfogadott elméletekrevonatkozóan. Mindig kritikusaknak kell lennünk

hagyományainkat és tekintélyeinket, és saját sémáinkat illetően is.

A korábbi hajbókolás a tekintélyek és a könyvek előtt elhagyandó. Ez az empirista és a racionalista tábor közös

tézise. Francis Bacon (1561-1626), a modern empirizmus egyik módszertani megalapítója a következőket

mondja:

Ez tehát a tudomány első rákfenéje, amikor az emberek a szavakat és nem azoknak a lényegét tanulmányozzák;

[...] a szavak csak hordozói a jelenségek lényegének, és ha értelmük és tartalmuk elevenen él is bennük, beléjük

szeretni annyi, mint szerelmesnek lenni egy képbe [...] A tekintélyekké lett írók műveinek előlegezett túlzott

35




bizalom, amely szavaikat szentnek és nem csupán bölcs tanácsnak fogadta el, felmérhetetlen kárt okozott a

tudománynak. [...]

A tanítvány ugyanis csak addig tartozik mesterének hinni és saját ítéletét csak addig kell felfüggesztenie, amíg

tanulmányait teljesen be nem fejezte.

Francis Bacon: A tudományok haladása.

1605/1966, 36., 44., 45. o.

Descartes a racionalista gondolkodás bibliájában, a módszerről szóló értekezésben még általánosabban fejtette

ki ehhez meglehetősen hasonló felfogását. Ennek lényege az, hogy meg kell különböztetnünk a véleményeket

(hiedelmeket), melyek puszta szokáson alapulnak, az igazi „tudástól”. Érdemes emlékezni rá, hogy a 19. század

radikális asszociációelvű szerzői, akárcsak néhány mai próbálkozás, szeretnék ezt visszafordítani és olyan

ismeretelmélethez meg olyan világképhez visszatérni, ahol minden tudásunk konvenciók, vagyis szokások

kérdése. Ma érvényes ez a konnekcionista világképre ugyanúgy, mint Wittgenstein radikális értelmezéseire,

valamint az anarchista tudományelméletre. Emlékeznünk kell arra, hogy Descartes, akit ők mint egy idejétmúlt

tekintélyt oly sokszor eltemetnek, valójában egy tekintélyek nélküli világért küzdött.

Gyermekkorom óta a könyvekben rejlő tudományokra oktattak, s minthogy meggyőztek arról, hogy általuk

világos és biztos ismeretet szerezhetünk mindarról, ami hasznos az életben, nagyon óhajtottam megtanulni

őket.Mihelyt azonban befejeztem ezt az egész tanfolyamot, amelynek elvégzése után az embert a tudósok sorába

szokták felvenni, egészen megváltozott a nézetem. Mert annyi kétségbe és tévedésbe voltam bonyolódva, hogy

úgy látszott, tanulmányaimnak nincs is más hasznuk, mint az, hogy mind jobban beláttam tudatlanságomat.

Pedig Európa egyik leghíresebb iskolájába jártam, és úgy véltem, ha egyáltalán valahol, itt bizonyára tudós

emberek vannak. Tanultam is ott mindent, amit a többiek tanultak; sőt be sem érve azokkal a tudományokkal,

amelyekre tanítottak bennünket, elolvastam minden kezem ügyébe kerülő könyvet, amely a legkülönösebbnek

és legritkábbnak tekintett tudományokat tárgyalta. [...] [...] hozzászoktam ahhoz, hogy semmi olyasmiben ne

higgyek túl szilárdan, amiről csak példa és szokás által akartak meggyőzni. Így lassanként megszabadultam sok

tévedéstől, amely elhomályosítja értelmünk természetes világosságát és kevésbé alkalmassá tehet bennünket az

ész szavának meghallgatására. De miután így több éven át a nagyvilág könyvét tanulmányoztam, és némi

tapasztalatot iparkodtam szerezni, egy napon elhatároztam, hogy magamban is kutatok s minden szellemi

erőmet megfeszítem, hogy megválasszam azokat az utakat, amelyeken járnom kell.

Descartes: Értekezés a módszerről. IV. 5. o.

Egy másik közös jellegzetessége a két iránynak a módszertani individualizmus, ahogy a magyar irodalomban

például Kelemen János (1976) is rámutatott: az empiristák számára a kiindulópont az egyén érzéki élménye, míg

a racionalisták számára a kiindulópontot saját elménk adja. Steven Shapin (1996) a tudományos forradalomról

meglehetősen kritikusan írva (megkérdőjelezve annak gyökeres függetlenségét és eredetiségét) világosan

összefoglalja az ismeret forrásának ezt a vonatkozását a korai modernitásban. Mind a racionalistákat, mind az

empiristákat „a tudás kialakításának modern, bizalmatlan kezelése jellemzi: ha tényleg bizonyosságot akarsz

szerezni a természeti világról, felejtsd el a hagyományt, ne tekintsd a tekintélyt, légy gyanakvó azzal, amit

mások mondanak, és menetelj egyedül a mezőkön nyitott szemmel”. Pozitív programként ez azt jelenti, hogy

„saját szemed bizonyságát és saját eszedet kell preferálnod azzal szemben, amit mások mondanak neked”

(Shapin 1996, 68. o.). Descartes az Értekezésben ennek az individualizmusnak a személyes oldalát is kifejti:

jobban szereti az egyének műveit, mint a gyűjteményeket, jobban szereti az átfogó tervezetet a barkácsolással

szemben, és ökológiai fülkeként jobban szeret egyedül dolgozni, másoktól elvonulva.

Ennek a sokat bírált individualizmusnak van egy fontos kritikai szerepe. Kétségkívül megfeledkezik a

koherenciaalakítás társas természetéről és még az egész ismeretszerzési vállalkozás társas jellegéről is. Ezzel az

eltekintéssel azonban megvalósítja saját forradalmi elkötelezettségét. Az egyéni szigetet kiindulópontként

tekintve szándékosan lenézzük a társadalmi intézmények szerepét, mert azok az intézmények általában ellene

vannak a világos módszerek alkalmazásának, és az elfogadott szemlélet erőszakos bevezetését részesítik

előnyben. Sosem szabad megfeledkeznünk arról, amikor ma újra hangsúlyozzuk a tudásalakítás intézményes

természetét, hogy a modern tudomány erkölcsi attitűdje azokban az időkben és olyan körülmények között

alakult ki, ahol „a magányos egyén” a rendszerrel szemben harcolt. A tudás „kommunális felfogása”

(Bloor,1996) kétségkívül helyes úton jár, amikor az értelmiségi munka szerveződését elemzi. Az értelmiségi

munka már a 17. században is számos ember intellektuális együttműködését sugallta (gondoljunk csak a

levelezés óriási jelentőségére), nem is beszélve a technikai együttműködésről. Az „individualizmus” azonban

egy olyan erkölcsi attitűd kérdése volt, mely az élet fontos ténye.

36




Mind a klasszikus kísérleti pszichológiának (ott ezt a kérdést úgy emlegették, mint az ingerhiba problémáját),

mind a mai kognitív vizsgálódásoknak igazából kulcsmozzanata az olyan értelemben vett individualizmus, mely

szerint az emberi információfeldolgozást magát mint önmagában megálló rendszert lehet tekinteni, utalás nélkül

arra, hogy miről is szól (vagyis a környezetre és a társas világra). Burge (1980) meggyőzően rámutatott, hogy ez

a típusú individualizmus nincs összhangban még a hétköznapi pszichológiai nyelvhasználattal sem. Nem is

szólva arról, hogy Descartes és Locke képe az önmagába zárt egyén mentális feldolgozásmódjáról voltaképpen a

belsővé vált olvasást tükrözi: a gondolatot úgy tekinti a lélek, mint az írott szöveg tagolt szavait. Vagyis, mint

Nyíri (1994; 1992) rámutat, maga az individualizmus és a gondolatok tagolt felfogása egy új szociális gyakorlat

leképezése.

3.4. Az elemzés gondolata és eszménye

Mind az empirista, mind a racionalista rendszereket az elemzésben való hit jellemzi. Minden kérdést valahogyan

„fel kell boncolni”. Az így felfogott tudományos módszer inkább az analitikus elméhez, mint a szintetikushoz

tartozik. Nemcsak a tekintély elleni, hanem a kifinomultság nélküli egészleges- séggel szembeni lázadás is ez.

Legjobban Descartes fejezte ki és tagolta ezt az elemző hozzáállást. Érvelése bemutatja, hogy van egy olyan

mögöttes gondolat, mely együtt halad a tudományos kutatás elemző hozzáállásával. Nevezetesen az a gondolat,

hogy nemcsak mi, a „megismerők” kell hogy analitikusan közelítsünk a természethez, hanem maga a természet

is elemekből épül fel. Vagyis az analitikus kutatási hozzáállás a nyílt elkötelezettség, de ennek rejtett kísérője az

elementarista világkép. Ez lesz az eljövendő pszichológia uralkodó jegye, még a 19. században is.

Descartes azt hirdeti, hogy négy alapvető módszert talált a problémák megközelítésére:

[...] én is azt gondoltam, hogy a logika sok szabálya helyett beérem a négy következővel, feltéve, hogy szilárdul

és állhatatosan el vagyok tökélve, hogy egyetlenegyszer sem vétek ellenük.

Az első az volt, hogy soha semmit ne fogadjak el igaznak, amit nem evidens módon ismertem meg annak; azaz

hogy gondosan kerüljek minden elhamarkodást és elfogultságot, és semmivel többet ne foglaljak bele

ítéleteimbe, mint ami oly világosan és elkülönítetten áll elmém előtt, hogy nincs okom kétségbe vonni.

A második az volt, hogy a vizsgálódásaimban előforduló minden problémát annyi részre osszam, ahányra csak

lehet és ahányra a legjobb megoldás szempontjából szükség van.

A harmadik az, hogy bizonyos rendet kövessek gondolkodásomban, mégpedig olyképp, hogy a legegyszerűbb

és legkönnyebben megismerhető tárgyakkal kell kezdenem, hogy aztán lassan, fokozatosan emelkedjem fel az

összetettebbek ismeretéhez; s még azok között is fel kell tételezzek bizonyos rendet, amelyek nem magától

értődően következnek egymás után.

Az utolsó pedig az, hogy mindenütt teljes felsorolásokra és általános áttekintésekre törekedjem, s így biztos

legyek abban, hogy semmit ki nem hagytam.

Descartes: Értekezés a módszerről, 18-19. o.

3.5. A két megközelítés eltérései

Vessünk egy pillantást az empirizmus és a racionalizmus eltéréseire, és ezek pszichológiai sugallataira! Mindkét

oldalt prototipikusan szervezett ismertetőjegyek csokra jellemzi. Valahogy úgy néz ki ez a szövetség, mint

ahogy azt a 2.4. táblázat mutatja.

Bacon és követői, John Locke-tól John Stuart Millig vagy a 20. századi empiristákig szembeállítják a

megfigyelést és az indukciót a tekintélyre hivatkozó érvekkel. Tudományos eszményük az, hogy a tudós

feledkezzen meg minden elkötelezettségéről, előítéletéről vagy elvárásáról (megszabadulva az idolu- moktól

vagy ködképektől, ahogyan Bacon mondta), adatait lépcsőzetesen gyűjtögesse, és ez egy idő után a világ helyes

felfogásához fog vezetni.

Descartes a modern ismeretelmélet másik őstípusát követi. Számára a hagyománnyal és a tekintéllyel való

szakítás kulcsa a saját elménkre való támaszkodás. Míg az empirista a tapasztalás mindenhatóságában hisz, a

racionalista az emberi elmében keresi a bizonyosság forrását, abban az elmében, mely csak saját magára

támaszkodik. Nemcsak a tekintély vezet félre minket, sokszor érzékeink is félrevezetnek. Az illúzióérvnek,

melyet már a görögök is bevezettek, ez az újrafelvetése Descartes-ot és a racionalistákat arra indítja, hogy egy

olyan intuícióra támaszkodjanak, mely „világos és elkülönített ideákkal” foglalkozik. S a megismerés királyi

37




útja a dedukció. Bizonyos világos, megkérdőjelezhetetlen elemi képzetekből indul ki, és a logika és matematika

szigorát követve jut el az egész terület ismeretéhez. Mellékesen úgy tűnik, hogy miközben mindkét törekvés a

hagyománnyal és a tekintéllyel áll szemben, a racionalista választásban vannak beépített autoriter elemek. A

„megismerő” kételyekkel teli és kritikus hozzáállást alkalmaz saját gondolataival szemben. Mi azonban az ő

intuícióját nem kérdőjelezhetjük meg. Az intuíció mint belső autoritás kezelődik. Hasonló módon a matematikai

eszménykép jobban összhangban van a platonista tekintélyre történő hivatkozással, mely igazából rejtett

társadalmi tekintély.

Egyik oldalon állnak az érzékek és az indukció, a másik oldalon pedig a megkérdőjelezhetetlen, minden

kétségen túli intuíció, mely a matematikai dedukcióval kapcsolódik. A korai modern tudomány persze nem így

működött, és igazából ez azóta is érvényes a tudományra. Nemcsak erőteljes közösségi mozzanat jellemezte,

nemcsak arról volt szó, hogy állandó eltérés van az eszmények és az új tények keresése között, mint azt például

Latour (1987) hangsúlyozza, hanem maguk az eszmények is eltértek a filozófusok eszményeitől.

2.10. táblázat - 2.4. táblázat Az empirista és racionalista megközelítést elkülönítő jegyek

Megkülönböztető jegyek Empiristák Racionalisták

Módszer indukció dedukció

Az ideák eredete tabula rasa innát ideák

Gondolkodási műveletek asszociáció logikai következtetés

Tudományos eszmények taxonómia matematizáció

A bevett nézet szerint Galileo Galilei (15641642) volt az Új Tudomány legfontosabb gyakorló mestere és

általánosítója. Számára, különösen az indukcionista felfogással szemben, a Természet nem nyitott könyv,

melyet csak olvasnunk kellene: a Természetnek kérdéseket kell feltennünk. Egy olyan irányzat kezdete ez, mely

a tudomány Karl Popper-féle felfogásában fog kulminálódni, de valójában már Kant felfogásában benne rejlik.

(Erre Kaposy Dorottya hívta fel a figyelmemet.) Popper (1972) szerint minden tudásunk kérdezésszerű.

Legkidolgozottabb tudományos formájában hipotézisekből indul ki, de még az egyszerű próba-szerencse

tanulásnál is adott feltételekből indul, mint azt a 2.1. ábra mutatja, ahol a kiinduló P 2 a végprobléma, KE

kísérleti elmélet, HK a hibakiiktatás, KÉV pedig a „kritikai értékelő vita”.

2.1. ábra. A tudásváltozás menete Popper (1972) nyomán

Galilei eredeti felvetése szerint a kérdés formája az a kísérlet, mely a világos eseteket kereső hipotézisekből

indul ki. Ez ismét ellentmond a puszta megfigyelésnek. A kísérlet eredményeit azonban a deduktív

eszményképeket követve hamarosan matematikai formulákban általánosítják, melyeknek sokkal tágabb az

érvényességük, mint az eredeti megfigyelésnek. Vagyis a tudásnövekedésnek még a megfigyelési oldalát sem

lehet úgy jellemezni, mint ami „üres fejjel” megy végbe. Ebben a hipotetikus-deduktív módszerben a

karteziánus racionális eszményeknek megfelelő formális oldal állandóan megtelik élményanyaggal.

Legalább két okból érdekesek a pszichológia számára a modern tudománynak ezek az eszményei. Először is

hozzájárulnak a pszichológia mint tudományos diszciplína kibontakozásához. S ami azt illeti, a gyűjtögető

elképzelés lesz a domináns. A pszichológiában a vonzalmak azonban tágabb jellegűek is. A két doktrína,

miközben a tudósokról és a tudomány kibontakozásáról két eltérő képet nyújt, ezzel párhuzamosan gondolkozott

magának a léleknek a felépítéséről is. Az empirista hagyományban a tudásnövekedés „gyűjtögető felfogását” az

emberi elme passzív elképzelése és a mentális tartalmak építkezése az érzékelésből kíséri. A „racionalista

pszichológia” viszont az elme aktivitásának gondolatából indul ki, és mentális műveletek, minőségek vagy

képességek sokaságából.

38




3.6. Descartes pszichológiája vagy pszichológiái

Descartes-nak kétféle öröksége van a pszichológiára nézve, középpontban áll egy hivatalos, nyílt doktrína, de

van egy rejtett karteziánus pszichológia is. (Descartes kettősségeinek hasonló elemzésére lásd Richards 1992.)

Kifejlesztett egy formális hivatalos karteziánus pszichológiát, mely megjelenik Elmélkedéseiben s kevésbé

világosan híres könyvében, A lélek szenvedélyeiben. Ez egy olyan pszichológia, mely a halhatatlan s testetlen

lélekről szól, melynek közvetlen hozzáférése van saját tartalmához, és melynek legfőbb funkciója a megismerés.

Szerencsétlenül kapcsolódik a testhez, és zavarják az érzelmek. Fékeznie kellene ezek hatását. Ez a pszichológia

jelenik meg módszertani írásaiban és metafizikai, valamint ismeretelméleti spekulációiban. Ugyanakkor van egy

másik Descartes is, akinek a nézetei eredetileg publikálatlan fiziológiai munkájából ismerhetők meg, melynek a

címe Az emberről, részben pedig A szenvedélyekből. Ez a Descartes a mechanisztikus világkép bajnoka: az

emberi test a testek mozgásának általános elveit követi, s ez a mechanisztikus kép kiterjesztendő a lélek

területére, vagy pedig, továbbra is egy gépies analógiában fogalmazva, a lélek mint egy számítási gépezet

értelmezendő.

2.11. táblázat - 2.5. táblázat Descartes előtérbe állított és rejtett pszichológiája

Jellemzők Hivatalos doktrína Rejtett hagyomány

Ontológia test és lélek elválik test-lélek interakció

Műveletek reflex és tudás minden mechanika

Mentális világ

velünk született eszmék, reflektív

tudat

tudattalan reflexek és geometrikus

számítások

Az ember helye egyedi, két szubsztancia a világ része

A 2.5. táblázat Descartes két pszichológiai hagyományát veti össze. Örökségekként hivatkozom ezekre, mert

túlzás lenne elméleteknek nevezni őket: Descartes igen kevéssé fogadná el a másodikat mint sajátját. Igaz ez a

bírálatokra is. Watson (1971) részletes fogalmi bírálatában szintén a „hivatalos” doktrínát veszi

kiindulópontnak. A legtöbb mai posztmodern bírálat Descartes-ról a hivatalos Descartes-tal áll szemben mind a

filozófiában, mind a pszichológiában. Íme egy rövid lista arról, mit szoktak rossznak találni Descartes-nál:

• az egyén központi szerepe (Burge 1986; 1988). Ehelyett egy olyan felfogást javasolnak, ahol minden

„ismeretlétrehozó tevékenység” közös és emberek csoportjának függvénye;

• a tudat egységesítő színpadában való hit, ahogy majd a kritikusok mondják, a karteziánus színház eszménye

kérdőjeleződik meg;

• sokszor megkérdőjelezik a rendszer nyílt dualizmusát;

• végül az elme belső szerkezete mint propozíciók sora szintén megkérdőjeleződik. Nyelvi torzítás lesz belőle,

amely egyben kommunikatív torzítás is: az olvasás láttatja belvilágunkat is úgy, mint ahol mondatokba

rendezett szavak kavarognak (Nyíri 1994).

Nem meglepő a hivatalos kép. A modern gondolkodás történetében Descartes a nagy megoszlások mestere,

azoké a megoszlásoké, melyek saját szemében sem állnának meg. Szeretett volna megszabadulni a lélek

arisztotelészi eszményétől úgy, hogy élesen elválasztja egymástól a testet és a lelket, s ezt az utóbbit mint „tiszta

szellemet” beleteszi az egyébként értelmetlen testi gépezetbe. Ennek során elválasztotta a testi működéseket a

reflektív tudástól, és a lelket ez utóbbira, vagyis a reflektív tudásra korlátozta. White (1960) más összefüggésben

jól ismert elemzése (a pszichoanalízis fogalmi előtörténetéről) rámutatott arra, hogy a mentálisnak ez az

azonosítása a tudatossal, körvonalazta a modernitásban a tudattalan dilemmáját: először eltüntetjük a tudattalan

lelki jelenségeket, hogy azután újra fel kelljen fedeznünk őket.

A tagolt és hivatalos descartes-i pszichológia, mikor a reflexivitást és az egységet hangsúlyozza, számos kérdés

elindítójává vált mind az elmefilozófiában, mind abban, ahogy az ember mivolt gépi oldaláról kezdtünk

gondolkozni. Abból indult ki, hogy tagadta azt, hogy az ember lelke automata lenne. Ugyanakkor igencsak

vonzódott az akkor létező automatákhoz, amikor a test működését jellemezte. Négyszáz év múlva, Neumann

39




János idejében maguk az automaták olyan információkezelő gépekké váltak, melyek olyan intelligenciát

kínálnak, ami algoritmusokban ölt testet. Ekkor felmerül a következő kérdés: mi szükség van ezen túl a lélek

világára? A számológépek megszületésével a „mentális” racionalista azonosítása a kalkuláció eszményképével

meglehetősen önpusztító menetté vált. Számosan, akik ezt felvetik, például

Francis Kaplan (1991), arra jutnak, hogy a kartezianizmus és a mai Turing utáni kor összekapcsolása által

felvetett alapkérdés az, vajon nem gépezet-e a lélek is? Kaplan válasza egyébként az, hogy nem, de ennek tagolt

kifejtéséhez vissza kell térnünk ahhoz a problémához, hogy talán maga a test sem gépezet úgy, ahogy azt

Descartes elképzelte (lásd Ryle 1974).

A másik Descartes egy gyökeres monista értelmezést tenne lehetővé. E szerint a lélek luxuskategória, ami

megbocsátható dolog egy hívő katolikusnál, a valóságban azonban nemcsak az állatok, mint ahogy Descartes

hirdette, hanem az emberek is puszta gépekké válnak, ahogy azt La Mettrie (1748) híres Az embergép

koncepciója hamarosan elkezdte hirdetni, végeredményben a karteziánus hagyományon belül.

A hivatalos Descartes-nak volt egy alapvető mozzanata a mentális szerveződést illetően. Ez a tudat egységének

gondolata. Az emberi tudat oszthatatlan, s egyszerre mindig csak egy dolognak van tudatában. Ez a híres

Karteziánus Színház, ahogy azt ma néhá- nyan látják (Dennett 1991; Dennett és Kinsbourne 1992). Ennek a

racionalista emberképnek van egy érdekes társadalmi párhuzama. Megfelel ugyanis a modernizáció egyik

irányának, a mindent átfogó Központi Tervezés eszményének. Az integráló és integrált Én felelne meg az Egy

Isten, Egy Egyház, Egy Király eszményének. Királyhű, katolikus megtervezett gazdaság ez, a merkantilista

modell a lélekről. Toulmin (1990, 1. és 2. fejezet) világosan rámutat arra, milyen kapcsolat volt Descartes

egyetemes racionalitáseszménye és saját kora vallási dogmatizmusa és vallásháborúi között. A bizonyosság

keresése s ennek megtalálása az észben reménytelen racionalitáskeresések voltak, túl a „hit” feletti túlpolitizált

súrlódásokon. Ennek az egységesített felfogásnak nem okoz nehézséget, hogy az intencionális hozzáállást egy

rendszer elemeire is alkalmazza, akárcsak az egész rendszerre, s így állandóan elköveti az intencionális hibát

(Dennett 1998a), ami persze egy nagyon emberi és evolúció- san nagyon adaptív hiba.

Mai kritikus korunkban nem szabad megfeledkeznünk azonban arról, hogy a karteziánus felfogás úgy alakult ki,

mint egy reakció a korábbi nézetekkel szemben. A klasszikus rendszertanok által javasolt megismerő

képességek közül Descartes az érzékelést, a képzeletet és az emlékezetet a testhez rendeli. Csak a „megértés”, a

gondolkodás vagy a magasabb megismerés tartozna a lélekhez. Lásd McRae (1961, 46-56. o.) érdekes elemzését

erről. Elemzése azért érdekes, mert jóval megelőzte a mai ideológiailag motivált vitákat Descartes helyéről és

üzenetéről.

3.7. A cogito és az önmegfigyelés

Descartes legélesebb kritikusai saját idejében osztoztak vele azokban a mögöttes előfeltevésekben, melyek az

emberi megismerés kiinduló feltételeire vonatkoznak. Az a kép, amelyet az emberi megismerés szerkezetéről

mutatott be, nemcsak az ismeretelmélet formálásában vált dogmává, hanem a későbbi explicit pszichológia

alakításában is. Descartes világképe szakított a naiv realista nézőponttal és ugyanakkor többé-kevésbé a

középkori világnézettel is. Számára a külvilág nem közvetlenül és megkérdőjelezetlenül adott, ahol az igazi

probléma az lenne, hogy hogyan szerezzünk tudomást és bizonyítékot e nyilvánvaló immanen- cia mögött

valamilyen transzcendenciára nézve. A karteziánus felfogás minden élményt kétellyel kezel: kételkedni kell

érzékeinkben, akárcsak a külső tekintélyben. Ennek során jut el híres téziséhez:

[...] Ezért elhatároztam, hogy felteszem: mindazok a dolgok, amelyek valaha is bejutottak elmémbe, nem

igazabbak, mint álmaim csaló képei. De csakhamar láttam, hogy mialatt így mindent hamisnak akartam felfogni,

szükségképp kellett, hogy én, aki ezt gondoltam, legyek valami. S mivel észrevettem, hogy ez az igazság:

gondolkodom, tehát vagyok, olyan szilárd és olyan biztos, hogy a szkeptikusok legtúlzóbb feltevései sem

képesek azt megingatni, azért úgy gondoltam, hogy aggály nélkül elfogadhatom a filozófia amaz első elvének,

amelyet kerestem.

Descartes: Értekezés a módszerről, 32. o.

Vagyis a „mások gondolkodnak helyettem” elvét felváltja a központi és túlhangsúlyozott ÉN, mint a

bizonyosság forrása. Ez az individualizmus mint kiindulópont számos szempontból figyelemre méltó. A modern

Galilei-féle világnézeti változás pontosan ellentétes irányba halad. A ptolemaioszi világképpel szemben a Föld

megszűnik középpont lenni. A geocentrikus világkép decentralizálódik és egy heliocentrikus kép helyettesíti azt.

Ennek párhuzama a lélekre vonatkozó nézeteinkben azonban ellentétes irányba halad: előtérbe kerül a

középkorban háttérbe szorított egyén. Vagyis míg a kozmológiában decentráció van, az emberi oldalon

40




növekszik a centráció, a „saját világ” mozdul el a középpont felé, ahogy azt a magyar filozófiatörténész,

Lugossy Mária (1936) hangsúlyozta.

Ennek az egyénre centrálásnak van egy érdekes előfeltevése, mely a pszichológia nézőpontjából is lényeges: az

egyéni élmény, a gondolkodás belvilága csak akkor lehet kiindulópont, még akár a lét bizonyossága is, ha a

megismerőnek közvetlen hozzáférése van saját gondolataihoz. Descartes a belvilágot áttetszőnek tételezi fel, s

úgy véli, hogy a megismerő lélek önmagára reflektáló ágens. „Önmagamat nemcsak hogy sokkal igazabb

módon, hanem egyúttal sokkal bizonyosabban és evidensebben is ismerem meg.” (Második elmélkedés, 42. o.)

Ez a doktrína – vagyis hogy saját tudatállapotunkhoz állandó közvetlen hozzáférésünk van – két és fél

évszázadon át az implicit és explicit pszichológia vezérelve volt. Ez az eszme lesz minden olyan pszichológia

kiindulópontja, mely önreflexióra alapoz. A rendszer filozófiailag gyenge pontja természetesen a szolipszizmus

és a szkepszis veszélye: az a gondolat, mely szerint csak saját tudattartalmainkat ismerhetjük, és ezen túl

semmivel nem lehetünk tisztában. Pszichológiailag azonban ez egy önbeteljesítő és önmagát alátámasztó

hiedelemrendszerhez vezet, az introspekcióba vetett bizalomhoz, ahhoz a tézishez, hogy tudattartalmainkat

tényleg ismerjük. Ennek a programnak több természetes kettőssége volt. Van egy pozitív programja, a civil

egyén felszabadulása a társadalmi és vallási hovatartozás kötelmeitől. Negatívan azonban mindez az egyén

korlátlan kibontakozását s az egyéni lélek lehetőségeinek hipertrofizálását eredményezi. A karteziánus

pszichológiát is jellemzik ezek a kettősségek, nem csak a filozófiát. Bár az áttetsző belső színház eszménye a

mindenre képesség illúzióját nyújtotta, ugyanakkor Descartes belsőélmény-javaslata szekularizált volt. Mint

Margareth Jacob (1988) rámutat, ez a belső világról szóló térkép kevésbé az egyházi személyek számára készült,

mint a kereskedők s más polgárok civil közönsége számára. Azt ígérte, hogy egy belső értelmi rendet fog találni,

mely minden egyébnek az alapja lesz. Altrichter Ferenc (1993) egyenesen arra mutat rá, hogy Descartes

módszeressége, kételye, néhol szkepticizmusa valójában a reformáció keltette megrendülés hatását tükrözik

ennél a katolikus gondolkodónál.

Az önmegfigyelés ágostoni doktrínájával szemben Descartes-nál jelentős változás figyelhető meg. Ágoston és a

legtöbb keresztény gondolkodó számára az önmegfigyelés gondolata a lelkifurdalás kultúrájából bontakozott ki.

Biztosítanunk kellett, hogy ne kövessünk el „gondolati bűnöket”. Ebből a célból állandóan ellenőriznünk kellett

belső életünket. A mai szerzők közül Michael Foucault (1996) hangsúlyozza a vallomásszerű lelki élet

jelentőségét a modern individualitás keletkezésében. Ez a feltételezett belső élet, melyen a legtöbb modern

ember egyre többet utazgat, egyre kevésbé kapcsolódik össze a lelkiismeret-furdalás és a szégyen érzésével.

Descartes alakítja ki a világivá tett és erkölcsileg semlegesített belső élmény fogalmát. A lelkifurdalás kultúráját

egy alkalmazkodási kultúra váltja fel. Descartes számára az önmegfigyelés már nem pusztán és nem főként

eszköz saját vágyaink ellenőrzésére. Legfőbb funkciója a felszínen az érdekmentes tudás elérése.

Rámutathatunk persze arra, hogy ez az „érdekmentesség” illúzió, mely együtt járt azzal a hiedelemmel, hogy

teljes belső életünknek tudatában vagyunk. Olyan illúzió azonban, mely központi szerepűvé vált a

modernitásban. Amint Le Noble (1950) rámutatott, Descartes mint személy pszichológiája és a karteziánus

pszichológia kapcsolatáról szólva a lélek Descartes számára is erkölcsi navigátor volt: a tudás nem volt igazából

érdekmentes, hanem szerepet játszott a korabeli kisnemesség alkalmazkodásában a társadalmi elvárásokhoz.

A mentális világ azonosítása a reflektív tudatossággal pozitív lépést is jelentett: a mentálissal kapcsolatos

moralizáló hozzáállás végét jelentette. Egy negatív programot is magával hozott azonban azáltal, hogy mindent

kiiktatott a lélekből, ami nem nyilvánvalóan tudatos. Lancelot White (1960) szerint az európai gondolkodásnak

évszázadokra lesz szüksége arra, hogy felfedezze a tudattalan folyamatokat, pontosan azért, mert Descartes

egyszer megtette azt a kétes lépést, hogy a mentálisat azonosította a tudatossal. Descartes második

elmélkedésének címévé is teszi azt a híres utalást, amely bizonyítja, hogy így gondolta: a lélek áttetszőbb, mint

az anyag.

3.7.1. Az emberi elme természetéről; hogy könnyebb megismerni, mint a testet

A belső élményvilág áttetszőségében való reflektálatlan hit nemcsak a racionalistákat, hanem az empiristákat is

jellemezte. Mint Lyons (1986) rámutat kitűnő áttekintésében, különböző álneveken jelent ez meg, úgy, mint

belső érzék és így tovább.

Locke az Értekezésben számtalan helyen érvel – ugyan éppen a racionalisták ellenében – a nem tudatos

ismeretek feltevése, illetve az azokkal való érvelés ellen. A 19. század végén az introspekció mint szakkifejezés

valami többet fog jelenteni, mint a belső észlelést vagy a belső élményeket. A belső észlelés gondolatából

bontakozott ki, a technikailag irányult pszichológusok azonban egy sajátos területet akarnak majd elkeríteni a

maguk számára, mely hozzáértést és gyakorlást igényelt volna. Bár a lelki életet továbbra is áttetszőnek tartják,

szerintük meg kell tanulni, hogy hogyan számoljunk be erről. Az ehhez vezető út a rendszeres megfigyelés mint

kutatási eszköz. Ez abból indult ki, hogy a belső megfigyelést elválasztotta a puszta belső észleléstől. Ezekkel a

41




megszorításokkal együtt emlékeznünk kell arra, hogy a karteziá- nus filozófia indította el ezt a folyamatot, és az

új introspekciós pszichológiák későbbi javaslattevői továbbra is ennek a leszármazottjai.

3.8. A „szellem a gépben"

Descartes ontológiája, a világ felépítésére vonatkozó nézetei határozottan dualisták. A világ két szubsztanciából

áll össze: a kiterjedt dolog, a res ex- tensa (az anyagi világ) és a gondolkodó dolog, a res co- gitativa (az elme)

alkotják. Az ember privilégiuma, hogy mindkét világ része: az ember teste a kiterjedt dolog törvényeit követi,

míg az emberi lélek olyan képződmény, melyet a testtől függetlenül pusztán a gondolkodás képességével

jellemezni lehet. A testi működések teljességgel a mechanika törvényeit követik. Az emberi test igazából nem

más, mint egy gépezet.

Descartes egyik korai munkáját, mely sokáig kiadatlan volt azért, mert aggódott a benne található eretnek

gondolatok következményeitől (Az emberről), sajátosan a test működésének szentelte. Kifejtette azonban

gondolatait számos más helyen is, beleértve legfőbb pszichológiai munkáját, A lélek szenvedélyeiről szóló

könyvét.

2.2. ábra Az idegrendszeri működés vázlata Descartes nyomán. Az ábra egy kritikus mozzanatot tükröz: a két

szemből érkező „képek" a tobozmirigyben összegződnek. A tobozmirigy a két félteke között látható levélszerű

képződmény

Milyen képet nyújt az idegrendszer működéséről, ami aztán oly fontossá vált a későbbi pszichológiában?

Descartes felfogásában a perifériás idegrendszer aszimmetrikus. Afferens, a központ felé ható működésüket

tekintve az idegek fonalakként működnek, míg efferens vagy mozgató működésüket tekintve csatornákként. A

fonalak ezekben a csatornákban vannak lefektetve, és az agyban kicsiny tárolóegységekhez kapcsolódnak.

Mikor inger éri a testet, például egy érintés vagy valamilyen bőringer, a megfelelő fonal megrándul, és kinyitja a

tárolóhely ajtaját. A tárból „életszellemek” jönnek ki. Ezek a vér alakos elemeiből származnak, melyek az

agykamrákon keresztül jutnak az idegrendszerbe. Ezek lennének felelősek a végrehajtó működésekért. Ezeken a

keskeny csatornákon keresztül lejutnak az izmokhoz, és az izmokban mozgásokat okoznak. Az érzéki

minőségek kapcsolatban vannak az ingerlés mechanikájával. Ha a megfelelő fonal elszakad például, akkor erős

fájdalmat érzünk, ha az ingerlés erős, de az ideg továbbra is érintetlen marad, akkor csiklandozást és így tovább.

Az emlékezést pedig az magyarázná, hogy az életszellemek behatolnak az agy porózus részeibe, és bizonyos

körülmények közt onnan előjönnek. A 2.2. ábra érzékelteti ezt a mechanikus képet.

Mindez teljesen gépi jellegű képet sugall az idegrendszerről, ahol az alkalmazkodást egy óramű előre

elrendezett pontossága biztosítaná. Ez a természet óramű-képzete, ahogy azt Karl Popper (1972) kifejti,

szembeállítva azt a felhő-képzettel. Az óramű-képzetnél a jelenségeket minden vagy semmi jellegű korlátokhoz

viszonyítva magyarázzuk meg, melyeket a mechanikus kapcsolatok érvényesítenek, míg az utóbbi esetben, a

felhőknél a jelenségek nem merev mechanikus korlátok következtében lépnek fel, hanem dinamikus, állandóan

változó interakcióban lévő erők révén. Nem meglepő, hogy Descartes-nak ez az oldala vált a biológiában és a

fiziológiában egyaránt a mechanikus gondolkodás előképzetévé. Egy olyan organizmus képe ez, mely előre

meghatározott módon működik, a tervezet tévedését követve, vagyis ahogy Dennett (1998a) kiemeli, úgy

gondolkodva, hogy ez az egész gépezet egy racionális tervező ésszerű döntéseit követi. Valódi fizikai automata

lenne ez, nemcsak szabadsága nincsen, de belső tevékenysége sem. Sokszor újra elő fog jönni ez, beleértve a 20.

századi behavioristákat is. Látni fogjuk azonban, hogy ezt Descartes-nak csak tulajdonították. Saját fiziológiája

korántsem volt ilyen egyértelmű az automata képzetet tekintve. Röviden: míg szeretett volna megszabadulni a

középkori spekulatív gondolkodásban oly központi szerepet játszó mentalista értelmezéstől az életszellemeknél,

továbbra is megőrizte az ezeknek tulajdonított funkciók egy részét. Képtelen volt egy teljesen szimmetrikus,

mechanikus képet tulajdonítani a testnek.

42




Mindennek triviálisabb oldala az, hogy az emberekre nézve Descartes-nak továbbra is szüksége volt lélekre. A

lélek egyetlen kizárólagos funkciója azonban a megismerés. Mikor híres második meditációjában újra a létezés

bizonyítékához ér, felsorolja ennek a reflektív megismerő léleknek a lényegét:

Mi vagyok tehát én? Gondolkodó dolog. Mit jelent ez? Nyilvánvalóan kételkedő, megértő, állító, tagadó, akaró,

nem-akaró, de ugyanakkor elképzelő s érzékelő dolgot is.

Descartes: Második elmélkedés.

38. o. Boros Gábor ford.

A test mint automata ebben a képben megvalósítaná a környezethez való alkalmazkodást, és a lélekre csak a

„töprengéshez” lenne szükség. Gilbert Ryle, a brit filozófus (1949/1974), s nagyjából ugyanez idő tájt az osztrák

pszichológus, Karl Bühler (1936), valamint a magyar pszichológus, Harkai Schiller Pál (1940) vették a

legvilágosabban észre, hogy szoros kapcsolat van a test mechanikus képe és a Descartes-nál és követőinél

felismerhető dualisztikus világkép között. A töprengő, reflek- tív lélek bizonyos értelemben a test fölött trónol,

mely utóbbi gépként működik. Szellem ez a gépben, ahogy Ryle leírja, vagy az ember többemeletes képe, ahogy

Bühler és Harkai Schiller jellemzik? A reflektív léleknek nincs más szerepe, mint a megismerés. Úgy vonul fel,

mint egy kis homunculus, mely a testi működések fölött lebeg, az esendő test és a fizikai világ fölött uralkodva.

Ahogy Karl Bühler igen világosan megfogalmazza, Descartes-ot Arisztotelésszel szembeállítva:

[.] Descartes első durvább változata szerint. egy bizonyos helyen az emberi testben (az én gúnyolódó

leegyszerűsítésem szerint egy kis dolgozószobában) foglalna helyet a res cogitans [.] Ennél a mozzanatnál kell

felölt- sük teljes kritikai vértezetünket. Az a gondolat, hogy a lélek egy kis fülkét foglal el a testen belül, nem

megfelelő doktrína, s máig sem sikerült ezt meghaladni. Egy másik utat fogok követni és Arisztotelészhez

hasonlóan az élőlények értelmes viselkedését fogom tekinteni.

Karl Bühler: A pszichológia jövője és az iskola. 1936, 47. o.

Ryle, akárcsak Karl Bühler és Harkai Schiller Pál, hasonló következtetésekre jut. Az óraműnek nem lennének

lelki jelenségei. Nem lenne képes például megküzdeni az észlelés következtetési folyamataival, mint arra

Descartes oly világosan rámutat

Meditációiban. A karteziánus megoldásnak azonban szomorú következményei vannak. Az első a dualizmus,

mely Ryle számára egy kategóriahibán alapul, a második romboló hiba az, hogy nincs érdeklődés a mentális élet

mozgatóerői vagy dinamikus aspektusai iránt, mely oly fontos volt Schiller és a 20. század közepi

pszichológusok számára.

2.3. ábra A lélek karteziánus és arisztotelészi felfogása. A karteziánus felfogásban (A) a lélek mintegy külön

emelet a testi működések felett, az arisztotelészi koncepcióban (B) az erezettel éreztetett szerveződési módja a

testi működéseknek (Az ábra Gábris Krisztián munkája)

E kritikusok megoldásának lényege az arisztote- lészi lélekfogalom funkcionalista értelmezésének felújítása.

Szerintük Descartes-nak csak részben volt igaza, mikor elvetette a korábban uralkodó arisztotelészi

lélekfelfogást. Megoldása jónak tűnik, amikor elveti az Arisztotelész javasolta hármas lélekfelosztást.

Arisztotelész tenyésző (növényi), érző (állati) és megismerő (emberi) lélekről beszélt, mint a pszichológiai

szerveződés különböző szintjeiről. Descartes a maga részéről csak a harmadikat veszi komolyan, a lelket mint

43




megismerőt. Ez a megoldás kétségkívül egy olyan törekvéssorba illik, amely az antropomorfizmust akarta

leküzdeni az élővilágról szólva. Ryle, Schiller s számos rejtett követőjük, például Hilary Putnam (1960) és más

funkcionalisták szerint Arisztotelész modernebb, mint Descartes, abban az értelemben, hogy a lelket nem mint

külön egységet tekinti, hanem mint az élőlény szerveződési elvét. A lélek a test működéseinek szerveződési

formája lenne.

Ha megőrizzük, sőt felújítjuk Arisztotelészből ezt az aspektust, mely modern, bár nem megkérdő- jelezetlen

terminológiában Arisztotelész funkcionalista interpretációja lenne, akkor a lélek már nem a test mellé rendelt

kategória lesz, mondja Ryle. A mentális jelenségek a környezethez való alkalmazkodásban mint bizonyos

életjelenségek találják meg helyüket. Harkai Schiller a maga részéről azt hangsúlyozza, hogy a lélek

arisztotelészi felfogása mint az élet formai szervezőelve lehetővé teszi, hogy az emberi lelket mint igazán

viselkedő és vágyó dolgot lássuk. Vagyis beengedi a motivációs vonatkozásokat ahelyett, hogy a tiszta

reprezentációt mint a lélek egyetlen funkcióját hirdetné. Az élet mint gépezet óraműszerű elképzelése, mely

semmi külön megmagyarázandót nem látott magában az életben, szükségszerűen a testetlen lélek felfogásához

vezetett.

Alan Code (1987) mások mellett komolyan megkérdőjelezte azt a népszerű vagy elfogadott felfogást, mely az

arisztotelészi képzeteket azonosítja a mai funkcionalizmussal. O a lélek arisztotelészi felfogását teleologikus

fizikájával integráltnak tartja. A lélek az élőlények formája. Bár Code elutasítja az arisztotelészi felfogás

azonosítását a mai funkcionalizmussal, megenged egy tágabb olvasatot. Az ő értelmezésében Arisztotelész

lehetővé tesz egy olyan felfogást, mely szerint a mentális nem lenne azonos a fizikaival, de nem is lenne idegen

tőle. Arisztotelész nem lenne azonban komputációs értelemben funkcionalista, vagyis nem engedné meg, hogy

teljesen eltérő fizikai folyamatok ugyanazt a működést lássák el. Számára a mentális jegyek, melyek nem

azonosak a szubsztanciával, továbbra is egy bizonyos fizikai formához, egy adott lényeghez tartoznának.

Igazából ez a szerveződési funkcionalizmus volt azonban az, amelyre annak idején Ryle és Schiller is gondolt.

3.9. Test és lélek Descartes-nál

Hogy kerül kapcsolatba ez az elszigetelt lélek a világgal és saját egyedi testével? Leegyszerűsítve azt

mondhatnók, hogy a lélek, mely egyszer s mindenkorra elválasztatott a testtől, a tobozmirigyben loka- lizálódik.

A „lokalizálódik” kifejezés meglehetősen idegen azonban Descartes szándékaitól és szellemétől. Valahogyan

összekapcsolta a lelket a testtel, de nem lokalizálta. Röviden azt mondhatnók, hogy a tobozmirigy az a „hely”,

ahol a belső megismerő kapcsolatba kerül a testtel és a fizikai világgal, mint a 2.2. ábra mutatja a látás

folyamatára. Az ott zajló folyamatok bizonyos értelemben „alkalmat adnak” az elme számára olyan gondolatok

vagy fogalmak átélésére, melyek nincsenek közvetlenül benne az érzékelés folyamataiban.

Descartes a lelket valahogyan összekapcsolja a tobozmiriggyel, ez a kapcsolat azonban nem azonosság vagy, az

idegkutatók kifejezéseivel, nem a funkciók lokalizációja. Mai számítástechnikai kifejezésekkel azt mondhatnók,

hogy a tobozmirigy az elme „munkaterülete”, de nem azonos magával az elmével: az elme programjai és

tudásrendszerei nem ebben a rendszerben vannak. Valójában egy másik szerveződési szintet képviselnek.

Érvelni lehetne amellett is, miként Ylson (1996) teszi, hogy Descartes-nak valójában két kapcsolat járt az

eszében. Az idegrendszerben zajló oki folyamatok szemantikus vagy „jel”-viszonyban vannak az elmében

felmerülő gondolatokkal, de nem lennének azonosak velük.

De miért pont a tobozmirigy? Descartes érdekes funkcionális magyarázatot ad erre a szerkezeti elrendezésre. Az

elmeműködés néhány kulcsmozzanatát tekinti és azt hirdeti, hogy ezek csak bizonyos idegrendszeri

szerveződésekkel összeegyeztethe- tőek. Vagyis az egyébként (az elmére vonatkozó nézeteit illetően)

meglehetősen funkcionalizmusellenes Descartes itt egy világos működésbeli elemzést alkalmaz.

Hatodik elmélkedésében, melynek az a címe, hogy Az anyagi dolgok létezéséről és az ember testének és

lelkének igazi különbségéről, egyértelműen azt hangsúlyozza, hogy a tudat egységes, szemben az anyag

felbonthatóságával.

[.] nagy különbség van az elme és a test között, ameny- nyiben a test természeténél fogva mindig osztható, míg

az elme teljességgel oszthatatlan. Hiszen nyilvánvaló, hogy ameddig az elmére figyelek, vagyis önmagamra,

amennyiben pusztán gondolkodó dolog vagyok, egyáltalán nem tudok részeket elkülöníteni magamban, hanem

belátom, hogy teljességgel egy és egységes dolog vagyok. S jóllehet, nyilvánvalóan az egész elme egyesült az

egész testtel, ha levágnák a lábam, a kezem vagy bármely más testrészem, ettől még nem érzékelném az

elmémet is megcsonkítottnak. Az sem lehetséges, hogy az akarást, az érzékelést, a megértést és a többi

képességet az elme részeinek nevezzük, hiszen egy és ugyanaz az elme az, amelyik akar, amelyik érzékel,

amelyik megért.

44


Descartes: Elmélkedések az első filozófiáról.

1994, 103-104. o.



Ráadásul, s a korban ez nem triviális mozzanat, az elme az agy közvetítésével kerül kapcsolatba a testtel:

Azután arra figyelek föl, hogy az elmére nem a test valamennyi része gyakorol hatást, hanem csak az agy, vagy

talán annak is csak egy kis része, az, amelyet a közös érzék székhelyének mondanak.

Uo. 104. o.

Az Isten jóakaratának köszönhetően valamiféle egy az egyben megfelelés van a testi események, az agyi

események és az ennek megfelelő mentális események között. Ennek a magyarázatnak meglehetősen

teleologikus íze van. Nézzük például a vágyak esetét:

[.] amikor italra van szükségünk, ennek nyomán bizonyos szárazság támad a torokban, amely ingerli a torok

idegeit, s ezek közvetítésével az agy benső részét. Ez a mozgás aztán az elmében a szomjúság érzetét váltja ki,

mivel nincs semmi ebben az egész dologban, ami hasznosabb volna számunkra, mint annak tudása, hogy

egészségünk fenntartása érdekében rászorulunk az italra, és hasonlóan a többi esetben is.

Ennek alapján aztán teljességgel nyilvánvaló, hogy Isten mérhetetlen jóságának nem mond ellent az, hogy az

ember, mint elméből és testből összetett lény olykor szükségképp csalatkozik. Ha ugyanis valamely ok – nem a

lábban, hanem azon részek valamelyikében, amelyek révén az idegek a lábtól az agyig terjednek, vagy akár

magában az agyban – ugyanazt a mozgást idézi elő, mint amit akkor szokott előidézni, amikor a lábat

valamilyen kedvezőtlen behatás éri, akkor úgy érezzük, hogy a fájdalom a lábban van, s így az érzék

természetes módon téved. [.] S ha olykor a torok szárazsága nem azáltal lép fel – mint legtöbbször –, hogy a test

jólétéhez italra van szükségünk, hanem valamilyen ezzel ellentétes okból – amint az a vízkórosok esetében

történik [...]

Uo. 106. o.

A tobozmirigy kiválasztása mellett szóló három részletes érv a lélek szenvedélyeiről szóló munkában logikai

szerkezetét tekintve is meglehetősen érdekes. Ennek az érvelésnek egy része a mai spekulációkban is felmerül a

test és lélek közti kapcsolatról. Az egyik érv az öntudat egységével kapcsolatos.

[...] hogy semmiképpen sem képzelhetjük el a felét, vagy a harmadát egy léleknek, sem azt, hogy mekkora

kiterjedést foglal el.

Mert csak egy lélek lakozik bennünk, és ennek a léleknek nincsenek különböző részei [...] A hiba, amit

elkövettek, egymással rendszerint szembenálló, különböző személyeket léptetve fel a lélekben, csak onnan ered,

hogy funkcióit nem különböztették meg jól a test funkcióitól [...]

Descartes: A lélek szenvedélyei. 1649/1994,

. Dékány András ford.

Az elme ily módon felfogott egységes természetének köszönhetően kellett találni egy olyan helyet az

idegrendszerben, mely nem mutat kétoldalú szimmetriát: a tobozmirigy kiváló jelölt volt erre. Érdekes módon,

amikor az 1970-es években Popper és Eccles (1977) egy karteziánus felfogás mellett érvelnek, számukra ez a

mozzanat döntő jelentőségű a szétválasztott aggyal kapcsolatos újabb kutatások fényében. Azt vetik fel, hogy a

tudatnak valahogyan az agytörzzsel kell kapcsolatban lennie, mely a két agyféltekéből jövő információknak

valamiféle összegzője lenne. Amikor a karteziánus érvet mint naivat tekintjük, nem szabad megfeledkeznünk

arról, hogy a tudat egysége a mai idegtudomány számára is alapvető kérdés, s valahogyan kapcsolatban van a

Descartes említette kétoldali szimmetriával.

Pontosabban azok számára, akik hisznek ebben az egységes színpadban.

A másik érv a tobozmirigy kiválasztása mellett az, hogy számot kell adnunk az interakcióról, számot kell

adnunk arról a tényről, hogy a reflexes testi működéseknek valamilyen kapcsolatuk van az elmével. Az

automatikus működést is tudatos észlelés kíséri. Harmadrészt számot kell adnunk arról, hogy hogyan gyakorol

hatást az elme a testre, vagyis hogyan befolyásolják a szándékok a testi működéseket, például az izmok

45




mozgását. A tobozmirigy, mely a különböző agyi „tárolóhelyek” között helyezkedik el, és Descartes szerint

hajlékony, mozgatható szerv, kielégíti ezeket a követelményeket.

Amint Celia Wolf-Devine (1993) Descartes látáselméletéről szóló monográfiájában újabban összefoglalta,

Descartes látásfelfogása is kapcsolatban volt az interakció gondolatával. A két retinaképről azt feltételezte, hogy

valahogyan a tobozmirigyben összegződnek a lélek számára, a belső szemlélő számára, hogy az tekinteni tudja

őket. Sok naivitás van ebben az értelmezésben, fontos kiemelnünk azonban egy alapvető szerkezeti mozzanatot:

azt a párhuzamos feltevést, hogy az agyban van egy retinális projekciós szint, s van egy másik szint, ahol már

nem érvényesül a retinális geometria, mely a megismerésnek felel meg, s mely a lélek tevékenységét érinti.

Bizonyos értelemben előképe ez az információfeldolgozó pszichológia különböző feldolgozási szinteket tételező

gondolatainak. A szenzoros feldolgozás alacsonyabb szintjei e nézet szerint automatikusak. Ez emlékeztet arra,

ahogyan a modern elméletekben (Julesz 1995) megkülönböztetik az alacsonyabb és magasabb látási szinteket.

Természetesen van egy különbség: Descartes számára a magasabb szint homunkuláris, amit a legtöbb modern

perceptuális kutató nem fogadna el. De a homunkulusz-probléma még ma is sokszor ott rejtőzködik olyan

kérdések formájában, mint hogy mi is az „aktív perceptuális modellnek” a szerepe. Wolf-Devine (1993)

egyenesen azt sugallja, hogy James Gibson (1966) az információfeldolgozó típusú pszichológiák bírálata során

közvetve az észlelés karteziánus felfogását bírálta, és igazából az arisztotelészi képpel értene egyet, mely szerint

Gibson modelljében van egy szenzoros lélek, mely megfelelne az „érzékeknek mint perceptuális

rendszereknek”.

Descartes elgondolásának furcsa részleteitől eltekintve tanulságos, hogy ennek az érvelésnek az egész jellege

máig érvényes és érdekes. Descartes, aki elvileg tisztán dualista lételméletet és ismeretelméletet hirdetett, a

testről és a lélekről szóló kidolgozott elméletében olyan felfogást képvisel, ami legalábbis interakcionista,

keresztbeszélgetést javasol vagy vet fel a test és lélek, e mereven elkülönített életmozzanatok közt (Reed 1982;

Hatfield 1992).

Az efféle interakció a következő módon menne végbe a tudatos észlelés esetében. Külső ingerlés hatására az

előjövő „életszellemek” nemcsak reflexes tevékenységet váltanak ki, hanem a tobozmirigy külső felületére is

becsapódnak. Hatásuk ott tudatos észleléshez vezetne. Az oksági terminológia persze veszélyes itt, hiszen a

lelket továbbra is valamilyen külön világnak tartjuk, mely semmivel sem azonos a testben. Egy másik

terminológiával azt mondhatnánk, hogy a testi események „lehetőséget” teremtenének a lélek számára

különböző észlelések átélésére. E folyamat során, mint azt Az emberről is felvetette, egy az egyben megfelelés

lenne a tobozmirigy felszínei és a perifériás ingerlés között. Az észlelésnek ez az értelmezése nemcsak test-lélek

interakciót sugall, hanem egy fiziológiailag értelmezett nativizmusnak megfelelő értelmezést is. Hiszen a

tobozmirigy felszínének, az egyes részeknek sajátos képzetek felelnek meg. A 19. században majd olyan

szerzőknél is megjelenik ez, mint Johannes Müller specifikus érzékszervi energiák tanában (Reed 1982).

Az élmények valamilyen előre meghatározott, veleszületett kódolásnak megfelelően megfelelnének az

idegrendszeri folyamatoknak. Egyrészt van ebben egy isteni teleológia, ami a funkciót illeti. Isten mintegy

gondoskodik arról, hogy fájdalom esetén elrántsuk a lábunkat, de „Isten úgy is megalkothatta volna az emberi

természetet, hogy ugyanez a mozgás az agyban valami mást jelenítsen meg az ember számára” (Descartes: 6.

elmélkedés, 1994, 105. o.). E megfelelés megvalósító részleteit illetően Descartes annak az atomista

természetfilozófiának a szellemét és logikáját követi, mely minden fontos kölcsönhatást közvetlen kapcsolatokra

és ütközésekre vezet vissza. Néhány magyarázatában ez a megfelelés egyenesen egy „formaalapú” reprezentáció

jellegét ölti. Ezért van az, hogy néhány mai olvasat (Holnek 1997) Descartes-ot egyenesen úgy kezeli, mint aki

komputációs elmefelfogást hirdet. Alapvetően azonban, mint Jolton (1996) érvel mellette, az agyi működések és

a gondolatok közti kapcsolatok Descartes számára szemantikusak lennének. Az elme szemantikus gépezet,

ahogy majd 300 év múlva éppen Descartes kritikusa, Dennett (1998a) hangsúlyozza, mely az agyban zajló

eseményeket értelmezi.

Ez természetesen csak az egyik Descartes. Mint mindenütt, itt is két hagyomány ered belőle. A fentebbi a

„mechanisztikus Descartes”, aki egy materialista leegyszerűsítés felé hajlik. A másik Descartes, a lélek embere

azt mondaná, hogy a valódi észlelés túlmegy a testen, az (igazi) észlelés értelemteli aktus, melynek során

dolgokra következtetünk az érzetadatokból (melyeket az érzékek és az idegrendszer biztosít), de az észlelés nem

azonos az érzetadatokkal. A testi események csak egy lehetőséget teremtetnének az észlelés felmerülésére.

Vitatott kérdések – Gondok Descartes test–lélek értelmezésével

Descartes metafizikus elvei a két szubsztanciáról és kétértelmű felfogása a testről sok szkepszissel találkozott

kortársainál. Hamarosan javaslatok jelentek meg mind néhány rejtély feloldására, mind pedig az eredetileg

elválasztott test és lélek közti kapcsolat kialakítására. Az okkazionisták abból az általános gondolatból

46




kiindulva, hogy az okság minden egyedi okozási eseményben Isten akaratához kapcsolódik, felvetették, hogy a

test és lélek közti viszonyokat Isten minden alkalommal újrateremti: Isten gondolatokat ad nekünk, amikor

szükségünk van rájuk. Ez persze nagyon elfoglalttá tenné Istent, olyan elfoglalttá, mint egy szuperszámítógépet,

aminek mindig ellenőriznie kellene, hogy kinek milyen gondolatra van egy adott pillanatban szüksége. Spinoza

viszont, amikor a kiterjedést és a gondolkodást mint egyazon szubsztancia két tulajdonságát tekintette, azzal a

híres jelszavával, hogy „a dolgok rendje és kapcsolata ugyanaz, mint az eszmék rendje”, párhuzamos megoldást

kínált a pszichofizikai problémára.

Descartes-nak kétségtelenül ellentmondásos nézetei voltak a test és lélek kapcsolatát illetően. Az új angol kiadás

jegyzeteiben Stephen Foss (Descartes 1989) sokszorosan bemutatja Descartes hajlamát, ha nem is a fiziológiai

determinizmus, de legalábbis a fiziológiai elsőbbség irányába. Descartes-nak az önellentmondásos felfogása test

és lélek kapcsolatáról nemcsak a filozófiai vitákra volt hatással, hanem a szaktudományokra is. Valahogyan ő

volt felelős azokért a lehetséges felfogásokért, amelyeket mindmáig fellelhetünk. Ha a „lélek része és nem

jellemzője az élőlénynek”, ahogy Harkai Schiller Pál megfogalmazta, ebből kifolyólag következik, hogy a

központi kérdés az ember részének felfogott lélek és a test kapcsolatának vizsgálata lesz. S a köztük levő

kapcsolat mint különböző dolgok közti kapcsolat körvonalazza a lehetséges válaszokat: függetlenség,

párhuzamosság, interakcionizmus és végül az azonosság különböző változatai. A pszichofiziológiának nehéz

dolga van abban, hogy meghaladja az ezzel összefüggő korlátokat. Az interakcionista gondolatoknak a karteziánus

dualizmussal összefüggően a testműködésekkel is kapcsolatuk van. Mind az észlelés, mind a cselekvés

szerkezetét tekintve Descartes alacsonyabb és magasabb szintű szerveződéseket különböztetett meg. Mint a

fentebbi idézet az emberek felismeréséről nem teljes adatok alapján is mutatja, Descartes hitt abban, amit ma az

észlelés következtetési összetevőinek neveznénk. Ez összhangban volt általános felfogásával, mely jobban bízott

a fogalmi szintben, mint az érzékiben. A nyers „érzetadatok” s az ezen túlmenő megismerés kettőssége olyan

következményekkel bír, melyek máig érvényesek. Egy bizonyos értelemben ez a végső forrása a sémák

(fogalmak) és a nyers érzetadatok közti kapcsolat kanti modelljének, beleértve a mai adatirányított feldolgozás

és felülről lefelé irányuló információkezelés koncepcióit. Az egész gondolat, hogy van egy magasabb

megismerési szint, mely a tanulási gazdagításból származik, mint Helmholz követői hirdetnék, vagy pedig

beépített korlátokból, mint a mai innátisták hirdetik, visszavezethető Descartes kétszintes megközelítésére. A

vizuális kutatás olyan felfogásai, mint amit a néhai David Marr (1980) vagy a filozófus és pszichológus

mindenes Fodor (1983) moduláris nézetrendszere sugall, mind feltételezik, hogy a beérkező adatoknak van egy

automatikus, durva feldolgozásuk, mely egy független (önmagába zárt) modulrendszeren alapul, ami azután egy

második lépésben pragmatikusan értelmesebb és gazdagított reprezentációkba alakul át. Descartes-nál ezek a

magasabb szintek az emberi elme élményfüggetlen magjához tartoznak. A percepció kérdése közvetve

összekapcsolódik a velünk született eszmék problémájával Descartes-nál

Csakhogy egyszer csak véletlenül megpillantottam az ablakomon át néhány embert, amint épp a házam előtt

haladtak el. Nos hát róluk éppolyan megszokott módon mondom, hogy látom őket, mint a viaszról. Na de mi az,

amit látok néhány kalaptól és köpenytől eltekintve, amelyek alatt akár valamifajta automaták is rejtőzhetnének?

Úgy ítélek azonban, hogy ők emberek. Vagyis azt, amiről úgy vélekedtem, hogy a szememmel látom, mégis

csak egyedül az elmémben lévő ítélőképesség révén ragadom meg. [...]

Descartes: Elmélkedések... Második elmélkedés. 41. o.

A másik oldalt tekintve a léleknek a testre gyakorolt hatását, vagyis az akarati cselekvést, Descartes szintén

kétértelmű. A lélek mint szabad akaratunk képviselője szándékainknak megfelelően mozgatja a tobozmirigyet,

és így gyakorol hatást a valóságos cselekvésekre. Bármily jól és materialistán hangozzék is ez, vannak olyan

esetek, amikor az „életszellemek”, a fiziológiai folyamatok a tobozmirigyet egy adott irányba mozdítják el, az

akarat, a lélek azonban másképp lép. Ilyen esetekben nem versengő szándékok közti feszültségről van szó,

hanem a test és lélek feszültségéről.

Újabban hasonló adatok alapján Neumann (1989) egyenesen amellett érvel, hogy az automatizált és az

ellenőrzött folyamatok közti dichotómia jó része történetileg Descartes filozófiájára vezethető vissza. A testi

folyamatok mai megfogalmazásban az alulról fölfelé folyamatoknak felelnek meg, míg a lélek a maga akarati

ellenőrzésével és szándékrendszerével egy második, magasabb szintnek felel meg.

Vagyis Descartes, aki szerette volna meghaladni az arisztotelészi lélekfelosztást a test és lélek típusaira, mikor

az észlelést és az akarati cselekvést elemzi, visszacsempészi a test és lélek különböző szintjeit a köztük levő

„feszültségek” formájában. E feszültségeknek két forrása van. Az egyik a hagyományos vagy másként

fogalmazva Szent Pál-i kereszténységhez kapcsolódik: feszültség van az esendő test és a magasabb szintekre

törekvő, halhatatlan lélek között. De – s ez egy döntő mozzanat, nemcsak a filozófia, hanem a pszichológia

felszabadulásában és világivá válásában is – Descartesnál nincsenek meg a moralizáló felhangok. Számára e

47




feszültségek nem a bűnös test és az erkölcsileg tiszta lélek között lépnek fel, mely meghaladná a test

gyengeségeit. Az ő vázlata szárazabb és intel- lektualizáltabb formát ölt: a megismerő elme közvetlen

korlátainál lépnek fel ezek a feszültségek. A test-lélek dualizmusnak ez az intellektualizálása – mindenféle

dualizmus korlátait megőrizve – Descartes nagy érdeme a pszichológia fejlődését illetően.

E feszültségek másik oldala a hivatalos Descartes- tal való feszültség. A „hivatalos” Descartes a dualista

felfogás, míg a nem hivatalos Descartes a mechanikus redukcionista, aki mindezeket a működéseket az

idegrendszernek tulajdonítaná. S keveset mondunk, ha leszögezzük, hogy van egy köztes Descartes, aki minden

érdekes szövegrészében interakcióról és nem két teljesen különálló világról beszél (Hatfield 1992 világosan

felvázolja ezeket a feszültségeket). A test-lélek viszony karteziánus értelmezése mindmáig velünk élő

problémákat vet fel, melyeket csak szeretnénk a szőnyeg alá söpörni.

Vitatott kérdések – Descartes és a komputációs elme

A mai társadalomtudományban a karteziánus gondolkodásnak ez az egyetemes elkötelezettsége, melyet oly

sokszor temetnek el nagyszámú új, divatos guruk, Chomsky és követői nyelvészetének egyetemes téziseiben

jelenik meg, valamint az etológiában és a szociobiológiában, és legújabb formájában az evolúciós

pszichológiában. Ezeknek a megközelítéseknek alapvető közös mozzanata az a hit, hogy van egy biológiailag

meghatározott, velünk született egyetemesség. Már nem az Isten, hanem az emberi evolúció az, mely a felszíni

változatosság egyetemessége mögött állna. Érdekes módon ez a karteziánus univerzalizmus megjelenik az

emberi elme komputációs elméleteinek kissé platonisztikus testetlen formáiban is.

Az először Frege (1889) és Husserl (1900), valamint Russell és Whitehead (1906) által az emberi gondolkodásra

a maga elvontságában kibontakoztatott logikai és matematikai gondolatok Turing, Neumann, Simon, Newell és

mások munkái révén az emberi gondolkodás jellemzésének eszközévé is váltak. E felfogás szerint minden

intellektuális teljesítményünk mögött egy egyetemes gépezet áll. Az emberi elme, akárcsak a számítógép a maga

tárolt programjával, két szempontból is egyetemes architektúrával rendelkezik. Egyetlen központi

feldolgozóegysége van, egy központi információkezelője (ez megfelelne az emberi lélek egységének és

oszthatatlanságának Descartes-nál), és mindig ugyanazt a leképezési formát használja, vagyis a propozicionális

reprezentációt minden információ kezelésére.

A megismerés karteziánus felfogása szempontjából alapvető az a hit, hogy a személyen belül egyetlen gondolati

központ van (ma azt mondanánk, hogy ez abban való hitet jelent, hogy egyetlen komputációs területünk van).

Mindent a központi szerveződés vagy tervezés elve irányít. E felfogás mai kritikusai, Dennett és Kinsbourne

(1992) a Karteziánus Színház elvének nevezik ezt. A belső élet eseményei egyetlen áttetsző mentális színházban

zajlanak. Másként fogalmazva a századforduló kísérleti pszichológiájában, melynek voltak bizonyos karteziánus

elkötelezettségei, ez úgy jelent meg, mint a tudat „kereső fáklya” vagy „fixációs pont” metaforája (Wundt

1920): van egy olyan belső fixációs pont, mely a benyomások óceánjából bizonyos mozzanatokat kiemel.

Bármilyenek is legyenek a metaforák, az alapgondolat az, hogy van egy egységes és integratív ÉN. Descartes

számára ez az ÉN és tudat volt a kiindulópont.

Ez a gondolkodásmód áll az információfeldolgozó gépek nemzedékének felépítése mögött. Az öntudat központi

szerepe mint vezéreszme együtt jár egy nyelvközpontú ismeretelmélet sajátos változatával. A nyelvnek ez a

sajátos nézete a leíró felfogás: a nyelv fő szerepe a leírás (Winograd, 1981, érdekesen számol be erről komputációs

szempontból). Ez a leképezés (a reprezentáció) legfőbb formája a megismerésben, mely minden

területre átterjed. Működésileg egy szekvenciális feldolgozási mód jelenik meg e mögött. Ez az architekturális

tézis a mai karteziánusokról, mint Phylyshyn (1984) kifejti. Minden egy korlátozott feldolgozású szeriális

processzoron megy át, ami Descartes tudatának felel meg. Miközben minden áttevődik szeriális szerveződéssé,

propozicionális mintát használ, a kijelentések nyelvén ír. Radikális változatában ez felelne meg a „gondolat

nyelvének” (Fodor 1975).

A klasszikus számítógép több szempontból hasonlít Descartes emberére. Hadd hangsúlyozzuk azt a mozzanatot

először, ahol eltérnek. Bár a klaszszikus racionalistáknak egy logikai és matematikai dedukción alapuló

megközelítésük volt a megismerésre, ugyanakkor nem volt világos felfogásuk az elme logikai szerveződéséről.

Amikor Descartes erre utalt, geometriai felfogást hirdetett. A racionalistáknak még nem volt elméletük a

propozicionális szerveződésről és a propozicionális attitűdökről. Eszméikben volt valami rejtett szenzuális

metateória. Még a racionalisták képzetalkotásában is az empiristák uralták a képet a maguk „érzetadat”-

felfogásával. Ennyit a különbségekről. A modern számítógépnek egyik ösztönzője és elindítója volt az a leíró

nyelvi modell, mely Fregével indult meg a modern logikában. A számítógép minden feladatot az aritmetikai és a

logikai kalkulus nyelvén értelmez, mindezt egy központi helyen végezve. Ez lenne az in- tegratív ÉN

megfelelője. A szekvenciális gondolkodásmód régi gondolat, a logocentrikus Európa szívéhez igen közel áll.

48




Neumann nagy felfedezése az a további gondolat volt, hogy a programok mint adatok tárolhatók. A bemeneten

végzett műveletek és eredményük lényegében azonos reprezentációt kapnak azóta.

3.10. A gondolkodás szerkezete és a karteziánus egység

[.] Miután így áttekintettük az összes funkciót, melyek egyedül a testhez tartoznak, könnyű felismerni, hogy

semmi nem marad bennünk, amit a lelkünknek kellene tulajdonítanunk, hacsak nem a gondolataink, amelyeknek

alapvetően két fajtájuk van, tudniillik egyesek a lélek cselekedetei, mások pedig a szenvedélyei.

Descartes: A lélek szenvedélyei.

1994, 42. o. Dékány András ford.

A gondolkodás természetét tekintve az az egységet illető tézis, mely Descartes-nak az interakció agyi helyét

illető vállalkozásait irányította, az emberi gondolkozás egységes és egyetemes szerkezeteit illető tézis. A

karteziánus racionalista gondolkodásmód az egyetemesség hangulatát teremtette meg: az emberek mindig

ugyanúgy gondolkoznak, ugyanazt az egyetemes logikát követve. A „gondolat nyelve” valahogyan a

matematika nyelvén íródott, pontosabban a geometria nyelvén. Ez az érvelés megjelenik mind a Descartes

javasolta módszertani szabályokban, mind pedig abban az alapgondolatában, hogy a tudományos vállalkozás

mindig matematikai modelleket keres. Később, a mai alkalmazásaiban olyan területeken, mint a

számítástudomány, ez a tézis azt az általános formát ölti, mely szerint gondolkodásunk alapjait egy

„mintázatkeresés”, és egy ha ^ akkor típusú célra irányuló eszközszerű racionalitás alkotja. Ez az a

jellegzetesség, amit Alan Newell (1989) a gondolkozás egységes elméletének nevez. Minden gondolati

folyamatunk egy közös nevezőre lenne visszavezethető. A karteziánus gondolkodásmód, mint a vitatott

kérdések betét mutatja fentebb, igen szoros kapcsolatban van a mai komputációs elméletek egyik változatával.

Ezeknek az elkötelezettségeknek egy másik vonatkozása a hagyományos értelemben vett egyetemesség az

emberi különbségek és kultúrák mentén. Évszázadokon keresztül ez lesz a racionalisták és empiristák közti

legfontosabb elválasztó mozzanat, ami a kultúrát illeti. A racionalisták „katolikus felfogása” azt sugallja, hogy

lehetőségeit tekintve minden ember alapvetően egyenlő. A kultúra és a nyelv különbségei felszínesek a lényeg

vagy a hordozó anyag hasonlóságához viszonyítva. Az empiristák viszont azt az óriási változatosságot

hangsúlyoznák, melyet az utazások és a gyarmatosítás évszázadai során figyeltek meg. A valódi gyarmatosítók

felváltva használják ezeket az ideológiákat. Jonathan Swift a Gulliver utazásaiban vitriolos stílusával mindkét

megközelítést kigúnyolja. Az útinaplót értelmezhetjük úgy, mint az emberi változatokról szóló mesét, vagy

másrészről mint egy olyan naplót, mely arról számol be, hogy menynyire mindenütt jelen levő és egyetemes az

emberi ostobaság. Az előítélet és a sztereotípiák törvényei mindenütt ugyanolyanok, csak megnyilvánulási

formájuk eltérő.

Descartes velünk született eszméi és a mai innátizmus

A 19. század során a kísérleti pszichológia megszületésének közvetlen motivációi javarészt a

racionalizmusempirizmus vitával voltak kapcsolatban. Sajátos területeken, mint például a térészlelés, az első

kísérletezők a versengő tézisek közvetlen próbáira törekedtek (lásd Hatfield 1990). Érdekes módon századunk

hatvanas éveitől kezdve a karteziánus velünkszületettség-elv újjászületett, az empirista gondolatok uralmának

évtizedei után. Ez azonban először nem a térrel, hanem a nyelvvel kapcsolatban ment végbe. Noam Choms- ky

(1966; 1968; 1995) és a generatív nyelvtan jégtörő hatással volt ebben a tekintetben. Chomsky nyíltan azt

hirdette, hogy elmélete az emberi elme karteziánus megközelítésének újraélesztése. Több szempontból úgy

állította be saját felfogását mint újraélesztést. Először is ő hisz az egyetemes nyelvtanban, melyet valahogy az

emberi faj biológiája szabályoz. Másrészt ez a nyelvtan és a nyelvtanépítési képesség – Chomsky szerint

Descartes-ot követve – az emberlét meghatározó vagy kritikus jegye. Ezért aztán a nyelv tanulmányozása az

emberi kognitív pszichológia kitüntetett fejezete (Chomsky 1968; 1995). Harmadrészt ami a gyermeket illeti,

van egy érv, mely szerint a gyermek nyelvtani képességeit nem határozza meg a bemenet. A nyelv elsajátítása e

felfogás szerint inkább egy önszabályozó kibontakozási folyamat, mintsem egy hagyományos értelemben vett

instruált tanulás lenne. Számos kritikusa volt és van e felfogásnak a nyelv vizsgálatának történetét tekintve is

(tényleg volt-e egy racionális hagyomány, hogyan is kezelték valójában az empiristák a nyelvet, és így tovább,

lásd Kelemen 1976), akárcsak mai relevanciáját tekintve. A részletektől eltekintve ennek a nativista felújításnak

két érdekes következménye volt a pszichológiára nézve. Az egyik a sajátosan emberi kognitív szerveződések

iránti érdeklődés megjelenése. A magasabb megismerés Descartes-hoz hasonlóan az ember genetikus

sajátosságaként került tárgyalásra.

49




[...] megismerhetjük a különbséget is az ember és az állat között. Mert nagyon figyelemreméltó, hogy nincs az a

tompaeszű és ostoba ember, még a tébolyodottakat sem véve ki, aki ne tudna különböző szavakat úgy öszszeilleszteni

és belőlük oly beszédet szerkeszteni, hogy ezzel gondolatait meg tudja értetni másokkal. Ellenben

nincsen más olyan lény, bármily tökéletes és szerencsés képességű is, amely hasonlóra képes volna.

A karteziánus eredetű Chomsky-féle újjászületés részletesen kidolgozza ezt a javaslatot, de továbbra is Descartes-ot

követik. A nyelvelsajátítás gyors, egyetemes, vannak kritikus vagy érzékeny szakaszai. Mindezek a

jegyek azt sugallják, hogy az emberi nyelv alapvető építményében evolúciós ajándék lehetőségeként adott

számunkra. Anyanyelvünk egyedi nyelvtana e genetikusan adott program kibontakozása. E koncepció újabb, de

még mindig nem a legújabb változataiban (Chomsky 1982) ténylegesen bizonyos paramétereit rögzítenék a

rendszernek, amelyek néhány lehetőségre nézve nyitottak. Ez az erőteljes megfogalmazás nagyon hatékony volt

a gyermeknyelv iránti jelenlegi érdeklődés kibontakozásában. Akárcsak a 19. században, amikor a nativistaempirista

viták iránti érdeklődés az észlelést illetően volt instrumentális jelentőségű a kísérleti pszichológia

történetében, ma hasonló kérdések tehetők felelőssé a kiterjedt gyermek- nyelvkutatás megjelenéséért. Később,

az utóbbi két évtizedben ennek a gyermeknyelvet illető innátista felfogásnak számos vonását általánosították. A

modern nyelvészet számos karteziánus mozzanata vezetett olyan felfedezésekhez, melyek különböző területeken

az emberi csecsemőt illetően az igen strukturált előfeltevések vagy egyenesen „tudások” felfedezéséért

felelősek. A biológiailag hangolt vagy előhuzalozott és így „kompetens csecsemő” képe úgy jelent meg, mint a

karteziánus megfontolások és a modern etológia kibontakozásának eredménye.

Mellékesen, a modern nyelvészet karteziánus attitűdjeinek felújulá- sa további öntudatos párhuzamokat is

mutatott Descartes-tal. A nyelv szerkezetéről gondolkozva Choms- ky és követői a fellebbezés nélküli intuíciót

használják ugyanúgy, ahogyan Descartes is saját intuícióira alapozott. A nyelv igazi rendszere (a kompetencia),

eltekintve a beszélés esetleges tényeitől (a performanciá- tól), javarészt a kétségtelen intuícióra támaszkodva

ismerhető meg. Racionalizmusuk ebben a tekintetben is mentalisztikus. Két értelemben mentalisták: hisznek a

belső mentális struktúrákban (szemben számos empirista instrumentális gondolkodásmódjával), s ugyanakkor

hisznek a mentális struktúrához való közvetlen hozzáférésben (az áttetszőség gondolatában).

Chomsky egy olyan nyelvi rendszert tételez, mely bizonyos értelemben kapcsolatos az emberi szabadsággal. A

nyelv kreatív, generatív rendszer. Három értelemben tükrözi az emberek korlátlan természetét. Lehetővé teszi,

hogy végtelen számú megnyilatkozást (vagy mondatot) hozzunk létre véges számú szabály segítségével. Ebből

következik, hogy a nyelvtan a gondolkodásnak nem akadálya, minden kifejezhető, ami csak gondolható.

Másrészt a nyelvet egy olyan folyamaton keresztül sajátítjuk el, melyben egyéni környezetünk esetleges

tényeinek kis szerepük van. Nagyjából ugyanazt a nyelvtant sajátítjuk el, függetlenül attól, hogyan beszélnek

szüleink. Ezért aztán a tudásnak ez a genetikus összetevője biztosítja, hogy nem vagyunk környezetünknek

kiszolgáltatva. Harmadrészt maga a nyelvhasználat is aluldeterminált: igencsak nehéz megjósolnunk, mit is fog

partnerünk mondani. Ezek a gondolatok először Skinnernek (1957) a nyelvről szóló híres könyvéről Chomsky

által írott recenziójában 1959-ben jelentek meg, de jellemzik e nyelvész- és filozófuscsoport liberális politikai

attitűdjét azóta is.

Párhuzamuk Descartes-tal itt is elég világos. Descartes innátizmus- elméletét a test mechanisztikus képével

szemben dolgozta ki, mely úgy működne, mint egy gépezet, egy automata. E szempontból is fura kettős

intellektuális szerepe volt. Nagyon jelentős volt a test mint gépezet gondolata saját kora óraműveinek

analógiájára. De ugyanez a Descartes volt e kép fő bírálója is: alapvető volt számára kijelenteni azt, hogy az

ember több mint egy puszta gépezet. Hasonló módon a mai racionalizmusnak is nagy szerepe volt annak a

felfogásnak a kibontakozásában, hogy az ember információfeldolgozó automata. Choms- ky maga jelentős

szerepet játszott a modern matematikai automataelmélet kidolgozásában. Ugyanakkor ezen elmélet korai

kritikusává is vált. Az emberi nyelv nyitott szerkezetét hangsúlyozva állandóan bírálja azt a determinisztikus

képet, mely a mai információfeldolgozó emberképben jelen van. Az ember az emberi nyelv generativitása révén

nem modellálható véges állapotú automatákkal.

[...] Ezt nem fogják különösnek tartani azok, akik tudják, hogy az emberek ügyessége milyen különböző

automatákat, vagyis önmozgó gépeket tud alkotni, amelyek csak igen kevés alkatrészből állnak az állati test

csontjainak, izmainak, idegeinek, artériáinak, vénáinak és minden egyéb részének nagy sokaságához képest; s

ezért az állati testet gépnek fogják tekinteni, amely, mint Isten kezének műve, hasonlíthatatlanul jobban van

elrendezve és sokkal csodálatosabb mozgásokat végez, mint akármelyik, amelyet az emberek feltalálhatnak.

S itt hosszasabban időztem, hogy kimutassam, ha volnának olyan gépek, amelyek egy majom vagy más oktalan

állat szerveivel és külső alakjával bírnának, semmiképp sem tud- nók felismerni, hogy nem egyeznek meg

mindenben ezekkel az állatokkal. Ellenben ha volnának olyan gépek, amelyek a mi testünkhöz hasonlítanának

és a mi cselekedeteinket utánoznák, amennyire erkölcsileg csak lehetséges, akkor mégis volna két biztos

50




eszközünk annak megállapítására, hogy azért mégsem igazi emberek. Az első az, hogy ezek a gépek sohasem

tudnának szavakat vagy más jeleket használni és úgy összekapcsolni, mint mi tesszük, ti. hogy gondolatainkat

közöljük másokkal.

Descartes: Értekezés a módszerről.

Mind a hagyományos, mind a modern racionalizmus a velünk született eszméket használja az emberi szabadság,

de egyszersmind a puszta genetikus meghatározottság képviseletére. Mindketten saját koruk

automataelméletének egyszerre kultiválói és bírálói. A test mint gépezet (Descartes) és a véges állapotú nyelvtan

(Chomsky) képek saját létrehozóik számára is meghaladandó képzetekké, ironikusan divatos modellekké váltak,

melyet számos kortársuk követett.

Végül pedig mind Descartes, mind Chomsky számára az emberek egyenlőségét illetően alapvető az innátizmus.

Az emberi egyenlőség kulcsa abban az értelemben, hogy számos szempontból fajspecifikus viselkedéseink

egymással egyenlővé tesznek minket. Fontos ezt hangsúlyozni, hiszen számos 19. és 20. századi nativista

felfogás inkább az öröklésnek köszönhető eltéréseket hangsúlyozza, mintsem az egyenlőséget. Mindez sajátos

ízt ad még a mai viszonyok közt is a genetikai érvelés racionalista használatának.

3.11. A velünk született eszmék és a modern innátizmus

Descartes individualizmusa két szinten jelenik meg. A tapasztalati egyént, a megfigyelt ént is kezeli, de emellett

van néhány célzás arra, hogy van egy transzcendentális ÉN is, mely az általában tekintett megismerő ÉN lenne.

Hogyan tudhat bizonyosságra szert tenni az empirikus szubjektum? Mi biztosítja számunkra, hogy „intuíciónk”

nem vezet félre? Descartes-nak a velünk született eszmék gondolatára van szüksége, hogy ezt a bizonyosságot

nyújtsa, és hogy a tapasztalati ÉN-t összekapcsolja a transzcendentális ÉN-nel. Eközben, mint Henry Wallon, a

20. századi francia marxista pszichológus hirdette, Descartes túllép az egyéni tudat egyediségein és korlátain (az

empirikus ÉN-en) az abszolútum irányába. Descartes az empirikus ÉN szubjektivitását kiegészíti a megismerő

szubjektum platonikus értelmezésével. Az örök igazságok, az általános fogalmak – s természetesen az Isten és a

Gondviselés fogalma – a lélek előre programozott adottságai lennének. A mi feladatunk, az esendő emberek

feladata csak annyi lenne, hogy felismerjük ezeket az örök igazságokat azáltal, hogy tapasztalatunkat

megtisztítjuk a hétköznapi élet esetlegességeitől. A kulcskérdések – a kulcsjelentőségű szekuláris esetek – ehhez

a matematikai fogalmak és igazságok világából származnának. Bizonyos esetekben Descartes egy tágabb és egy

szűkebb értelmezését is lehetővé teszi a velünk született eszmék fogalmának. Az utóbbi szerint lényegében

minden fogalmi ismeretünk a velünk született eszmék mozgósításából állna.

[...] hogy sok esetben éppenséggel nagy eltérés tapasztalható köztük, mint ahogyan például a Napnak is két

különböző ideáját fedezem föl magamban: az egyiket mintegy az érzékekből merítettem, vagyis ezt a

legteljesebb mértékben azok közé kell számítanom, amelyeket jövevényeknek vélek – ez az idea a napot igen

kicsinek tünteti föl előttem; a másikat asztronómiai számításokból merítettem, azaz vagy bizonyos velem

született fogalmakból csalogattam elő, vagy bármilyen más módon magam hoztam létre, s ez a Napot a Föld

többszörösének mutatja. Márpedig mindkét idea nem lehet hasonló a rajtam kívül létező Naphoz, és józan eszem

arról győz meg, hogy éppen az hasonlít hozzá a legkevésbé, amelyik látszólag közvetlenül belőle áramlott ki.

Descartes: Elmélkedések... Harmadik elmélkedés. 50-51. o.

Figyelemre méltó, hogy a megismerés két szintjét tekintve Descartes a magasabbakat inkább a „velünk

született” szerveződéssel kapcsolná össze, és nem a tapasztalás jelentőségével. Az empiristák ellentétes irányt

követnek. Számukra a bonyolultabb, magasabb fogalmi szerveződések a tapasztalás eredményei. Mindez nem

túlzott beleértelme- zés, hanem érvényes kettősség. Rumelhart, Schank és más empiristák sémaelméletei, még

kitüntetett példáikban is (történetek, társadalmi események forgatókönyvei) társadalmilag vagy társasan kódolt,

nem szükségszerű eseményeket vesznek sémafogalmuk kiindulópontjának, míg a nativisták meglehetősen

egyetemes jegyekből indulnak ki, mint például a fizikai tárgy vagy a gravitáció fogalmából, vagy akár az

okságból, hogy közelebb kerüljenek a társas élethez olyan fogalmak segítségével, mint a feltételezetten velünk

született „tudatelmélet”. De semmiképpen sem az események esetleges együtt- járásából indulnak ki.

A racionalizmusnak mint filozofikus hozzáállásnak több jelentése van. Az egyik a tudás logikaimatematikai

szerveződésének és a felülről lefelé folyó feldolgozásnak elsődlegességére vonatkozik. A másik pedig az a

gondolat, hogy az emberi elme a megismerés feladatának számos előre adott eszköz segítségével lát neki. Az

elme nem fegyvertelen a tapasztalás szerveződésében. Talán ez utóbbi volt Descartes filozófiájának

legprovokatívabb felvetése. A modern filozófia empirista tradíciója megkérdőjelezi Descartes-ot és követőit,

51




felvetve azt, hogy vajon tényszerűen igaz-e, hogy a megismerő alanyok a világot mindezekkel a fogalmi

eszközökkel közelítik meg.

Vajon tartható-e a racionalizmus mint pszichológiai doktrína? A pszichológia mint szaktudomány születése

számára ennek a vitának rendkívüli jelentősége volt. A racionalisták és empiristák vitáik során, melyek

évszázadokig tartottak, körvonalazták a tudományos pszichológia két előfeltételét. Először is lépcsőzetesen

világossá vált, hogy mi is az, ami az ismeretelméletre tartozik, és mi az, ami a tapasztalati pszichológiára. Kant

szóhasználatát alkalmazva, mi tartozik a transzcendentális megismerő kérdéseire (megismerhető-e a világ

egyáltalán, milyen kategóriákat feltételez minden megismerési aktus), s mi tartozik az empirikus megismerőre

mint pszichológiai kérdés (a tapasztalás szerepe, valamint a velünk született tényezők szerepe a megismerés

egyedi aktusaiban). Ez az elválasztás természetesen nem világos, s nem mindenki tiszteli. Locke követői az ő

„igazi tiszta módszerét” fogadják el, mely szerint az ismeretelmélet minden kérdését a tapasztalati

pszichológiára kell visszavezetni, a tudás szerveződésére az ember egyedi élete során. Ez a hozzáállás ma is

megjelenik, mikor több tézis fogalmazódik meg a természeti alapú episztemológiáról (Quine 1969) vagy az

evolúciós ismeretelméletről (Campbell 1974). Ezek az erőfeszítések feltételezik, hogy a transzcendentális

megismerőket illető kérdések végső soron a tapasztalati természettudományok kérdéseivé fognak válni.

A második fejlemény az elsővel együtt ment végbe: volt egy sugallt szükséglet arra, hogy kell legyen egy olyan

szaktudomány, ami az empirikus megismerő alany kibontakozásával kapcsolatos. Ez a pszichológia lesz a

„hiányzó tudomány”. Jean Piaget (1965a) a korának filozófiai pszichológiáját bíráló könyvében felvetette azt a

megfigyelést, hogy a két filozófiai rendszer közt folyó évszázados viták során mindketten azzal a feltevéssel

éltek, hogy kell legyen egy empirikus tudomány a tudatról. Nem kézenfekvő kérdés belátni, hogy milyen

okokból fejlődött ki oly lassan ez a tudomány. Ha a spekulatív pszichológiákat összehasonlítjuk a 19. század

végi empirikus írásokkal, a meglepő eltérés nem fogalmi apparátusukban vagy terminológiájukban van. A

tapasztalással kapcsolatos hozzáállásuk eltérő. A pszichológia mint szaktudomány kibontakozásának legfőbb

akadálya a belső élet áttetszőségének mindent átható hite volt. Ez Descartes javarészt negatív öröksége.

3.12. Ész és szenvedély: Descartes, a gyakorló pszichológus

Descartes a modern Európában nem az első szerző, aki külön munkát szentelt a pszichológia kérdéseinek. A

spanyol Juan Luis Vives (1492-1540), aki Párizsban nevelkedett, a mai Belgium és Anglia területén dolgozott és

folytatott kiterjedt levelezést. olyan, később nevessé vált reneszánsz emberekkel volt kapcsolatban, mint

Erasmus és Thomas Morus. 1538-ban publikálta az életről és a lélekről szóló munkáját. Egy felújított arisztotelészi

pszichológiát mutatott be. Ez abban az értelemben volt felújított, hogy jobban érdekelték a tapasztalati

tények, mint a skolasztikusan értelmezett lehetőségek vagy képességek, s megpróbálta az agy funkcióit

összekapcsolni bizonyos lelki jelenségekkel. Így például az emlékezetet az agy mélyebben fekvő és alacsonyabb

rendűnek értelmezett területeihez kapcsolta, míg az érzékelést a magasabb és felszínesebben elhelyezkedő

részekhez és így tovább.

Foster Watson (1915) egész odáig megy, hogy azt hirdeti, hogy Vives vezette be a pszichológiába az empirikus

megközelítést. Watson értelmezése szerint Vivest nem annyira a lélek természete, mint annak valóságos

megnyilvánulásai érdekelték. Ezek között először írta volna le az asszociáció törvényeit. Valójában reneszánsz

előképét adta annak az introspekciós pszichológiának, melyet később Descartes és az empiristák bontakoztattak

ki. Ennek lényege az volt, hogy a lélekre vonatkozó téziseinket ne a tekintélyekre alapozzuk, hanem arra, hogy

figyeljük meg saját lelkünk működését.

Descartes utolsó publikált munkája ennél jóval kidolgozottabb. Metafizikájában és mechanisztikus

fiziológiájában rejlő pszichológiai gondolatai mellett Descartes egy külön munkát is szentelt a pszichológiának.

Valójában ez a munka, melynek címe A lélek szenvedélyei, volt legutolsó publikált műve. „Szenvedélyek”-en

Descartes két különböző dolgot ért. Tágabb értelemben minden mentális jelenség szenvedély, amikor a lélek

nem kezdeményez, hanem csak valamit átél.

[...] általában a [lélek] szenvedélyeinek nevezhetjük az összes bennünk található észlelet- vagy ismeretféleséget,

mivelhogy gyakran nem a mi lelkünk teszi őket olyanokká, amilyenek, s mert a lélek mindig azoktól a dolgoktól

kapja őket, amelyeket ábrázolnak.

Descartes: A lélek szenvedélyei. 5. 42-43. o.

Érdekesebb, ha a szenvedélyeket szűkebb értelmükben tekintjük – s igazából ez a könyv igazi témája.

52




A csupán a lelkünkre vonatkoztatott észleletek azok az észleletek, amelyek hatásait mintegy magában a lélekben

érezzük. [...] Ilyenek az öröm, a harag [...]

[...] észleletei, érzései vagy felindultságai a léleknek, melyeket különösképpen a lélekre vonatkoztatunk, s

amelyeket a szellemek valamilyen mozgása okoz, tart fenn és erősít meg.

Uo. 47. o.

A munka valójában jól mutatja Descartes kettősségeit, ugyanakkor, ha súlyozni lehet, inkább a komplex

Descartes irányába mozdul el. Hiszen az egész mű, ha mai dikcióra fordítanánk le céljait, arról szól, hogy

hogyan helyezzük el az érzelmeket világunkban, hogyan küzdjünk meg velük, hogyan találjuk meg a módot

arra, hogy az érzelmek szolgáljanak minket, és ne mi legyünk az érzelmek rabjai. Descartes e könyvében az első

rész, tulajdonképpen az első ötven cikkely, több mint a könyv egyharmada foglalkozik a lélek általános

felépítésével. A második rész (anakronisztikus mai terminológiával), az alapérzelmek fajtáit s az alapérzelmeket

kiváltó helyzetek taxonómiáját adja meg, míg a harmadik rész azokat a komplex érzelmeket, illetve az

érzelmekhez kapcsolódó temperamentumszerű egyéni különbségeket elemzi, melyek révén egy sajátos sztoikus

életvezetési, ha úgy tetszik, pszichoterápiás felfogás is vázolódik. A második és harmadik rész két szempontból

is nagyszerű olvasmány, számos mai gondolatunk gyökerét találjuk meg itt. Persze nem mindig csak Descartesig

visszavezethető gyökerek ezek, hanem sokszor azokra a régiekre mennek vissza, akiket Descartes ebben a

könyvében is meglehetősen kettősen kezel. A száraz filozófus itt az élet ismerőjének bizonyul, aki nagyon

határozott módon vázolja azokat az élethelyzeteket, amelyek oly fontosak az érzelmek alakulása szempontjából.

Az első rész viszont a karteziánus pszichológiai felfogás már említett újrakifejtése. Descartes számos okból a

mai pszichológia gondolatmeneteinek és gondjainak elővételezője. Vannak ezek között olyan mozzanatok,

amelyek nem igazán jelennek meg A lélek szenvedélyeiben. Ha egy mai diák Descartes- tal szeretne

foglalkozni, ezek miatt kell Descartes lélekfelfogásának teljes megértéséhez okvetlenül forgatnia A lélek

szenvedélyei mellett a Módszerről szóló értekezést és az Elmélkedéseket is. Az etikai kiskátéból kimarad a

„cogito” elsőbbségének elve, az a hírhedett és sokat emlegetett karteziánus gondolat, amely a megismerést tartja

a lételmélet kiindulópontjának is. Nem sokat kezdett a lélekről szóló könyv Descartes-nak a velünk született

eszmékre vonatkozó tanításával sem, igazából elég nehéz lenne megtalálni valamilyen erre vonatkozó

referenciát. Pedig ez a karteziánus racionalizmus máig maradandó gondolata, mely az empirikus tudományok

innátizmusvitáiban is előjön mint vonatkoztatási keret.

A lélek elsődleges funkciója ebben a Kis Kátéban is a gondolkodás. A gondolkodásnak, hogy a taxonómiában

továbbhaladjunk, alapvetően két fajtája van, az egyik, ahol a lélek aktív, mondhatnók azt is, hogy ahol magának

tulajdonítja az intencionalitást, magára vonatkoztatja a benne folyó történéseket, és egy olyan, ahol valami

másra vonatkoztatja. Az utóbbiak lennének a szenvedélyek. Descartes tulajdonképpen megkülönbözteti a

szenvedélyek egy szűkebb és egy tágabb értelmét. Tágabb értelemben „az összes észleletünk, azok is, melyeket

a rajtunk kívüli tárgyakra, azok is, melyeket testünk különféle affekcióira vonatkoztatunk, valóban szenvedélyek

a lelkünk tekintetében.: mégis e szót csupán azon észleletek jelölésére szoktuk korlátozni, melyek magára a

lélekre vonatkoznak” (47. o.). A tágan értelmezett szenvedély fogalmába tehát beletartozik valójában minden

„bemeneti” folyamat, a szűkén értelmezett szenvedélybe viszont csak az, amit nem tudunk a külső tárgyaknak

tulajdonítani, közvetlen intencionalitásuk a lélekre vonatkozik. Ezeket tartjuk ma érzelmeknek.

Descartes „megszüntetve megőrzi” a régiek életszellemeinek fogalmát, igyekszik azonban megszabadítani

ezeket minden spirituális tulajdonságuktól. Ezek ellentmondásos egységek, ahogy Descartes egyik elemzője,

Georges Canguilhem (1955) tüzetesen tárgyalja. Az életszellemek Descartes-nál, bár igazi lelki

tulajdonságokkal nem rendelkeznek, és legjobb úton vannak afelé, hogy a vérből kialakult különlegesen finom

vérelemekként az idegrendszeri működések hordozóivá váljanak, egy picit megőriztek a lelkiségből, s nemcsak

nevükben. Saját hőtermelésük van például, ez Descartes személyiségtipológiájában igencsak fontos. Az

életszellemek tulajdonképpen az érzelmek keletkezésében megjelenő testi vegetatív hatások szempontjából

központi jelentőségűvé válnak ebben a munkában is. Descartes a XXXVI. cikkelyben részletesen bemutatja

ezeknek a testi reakcióknak a szerepét. A félelemkeltő tárgy hatására az életszellemek „részben azokba az

idegekbe mennek, amelyek arra szolgálnak, hogy hátat fordítsunk és mozgassuk a lábunkat az elmenekülés

érdekében, részben pedig azokba, melyek olyképpen tágítják ki vagy szűkítik össze a szív nyílásait, hogy ez a

vér, másként ritkulva meg itt mint szokott, olyan szellemeket küld az agyba, melyek alkalmasak a félelem

szenvedélyének fenntartására és megerősítésére” (54. o.).

Vagyis egy olyan kiinduló képről van itt szó, mely szerint az érzelmek az élmény szintjén jönnek létre, de

fenntartásukhoz vegetatív visszajelzésre van szükség. Ezért része Descartes számára az érzelmek

meghatározásának, hogy a szellemek mozgásának, vagyis a vegetatív oldalnak okozati szerepe van. S mivel

53




ezek a „felindulások” önálló életre kelnek, ezért a lélek nem képes teljességgel uralkodni a szenvedélyek felett.

Tulajdonképpen a testi, vegetatív reakciók fennmaradása eredményezi ezt. A helyzet azonban nem reménytelen.

Gyakorlással „még a leggyengébb lelkűek is abszolút hatalmat szerezhetnének összes szenvedélyük felett, ha

eléggé igyekeznének, hogy a szenvedélyeiket idomítsák és irányításuk alá vonják” (66. o.). Vagyis ami a test és

lélek közötti kapcsolatot illeti, az érzelmek keletkezésében Descartes korántsem annyira száraz és a lélek testtől

elválasztott jellegét hirdető szerző, mint az első pillantásra tűnt volna. Számára alapvető jelentőségű, hogy odavissza

kapcsolat van a lélek és a vegetatív működések között. A vegetatív működések mintegy önálló életre

kelhetnek, és éppenséggel ez a szó hétköznapi értelmében vett szenvedélyeink alapja. A sztoikus etika ennek

megfelelően próbál uralomra szert tenni.

Az érzelmekhez jellegzetes vegetatív változások tartoznak. Nem a részletek itt az érdekesek, hogy a vágyban, az

örömben vagy a bánatban melyik szerv működése változna meg, hanem az egész gondolatmenet, amely minden

érzelemhez valamilyen sajátos vegetatív változást szeretne hozzá kapcsolni. Valójában a mai

érzelempszichológia egyik állandóan visszatérő vitatott kérdése, hogy megtehetjük-e ezt. Meg is szoktunk

feledkezni róla, hogy már Descartes az egyik alapfelfogás mellett tette le a voksát.

A szenvedélyek értelmezése adja a racionalizmus harmadik vonatkozását. Munkájában Descartes egy olyan

modellt vázol, mely szerint az érzelmek valahogyan ősibbek és ellenőrzés alatt tartandó mentális jelenségek. A

megismerés sztoikus ellenőrzése alá kell rendelni őket. Ez kétségkívül az emberi elme olyan leegyszerűsített

felfogása, amely még ma is megtalálja a maga kritikusait. Antonio Damasio (1996) mai könyvének azt a címet

adta, és a könyv az érzelmekről szól, hogy Descartes tévedése. Szerinte Descartes-tal az a hiba, hogy az

érzelmeket valamiféle alacsonyabb életszinthez sorolja, és olyan képet sugall, mintha ellenőrzés alatt kellene

tartanunk őket. Damasio értelmezésében azután Descartes szigorúan el is választja a testet és lelket az emberről

szólva. Descartes részletes munkája azonban igen jól mutatja a test és lélek kapcsolatáról szóló kétértelmű

felfogást. Az érzelmeket szerinte elsődlegesen testi változások okozzák. Ezek azonban összekapcsolódnak az

éppen a lélekben zajló megismerési folyamatokkal. Ezért aztán később maga a gondolkodás is képes testi

változásokat és így érzelmeket kiváltani. Ez a részben perifériás, részben asszociatív érzelemfelfogás

kétértelműségének megfelelően két érzelmi beavatkozást alapoz meg. Részben a különböző dekondicionálási

terápiák is erre mennek vissza, részben azonban a töprengő pszichoterápiák is. Descartes saját felfogása szerint

van gyógyír az érzelmekre.

[...] amikor érezzük, hogy felkavarodik a vérünk, olyankor óvatosnak kell lennünk, s emlékeznünk kell arra,

hogy mindaz, ami a képzeletnek megmutatkozik, igyekszik megtéveszteni a lelket.

[...] Ám a Bölcsesség van a leginkább hasznunkra ezzel kapcsolatban, azzal, hogy megtanít annyira úrrá lenni

felettük és olyan ügyesen kezelni őket, hogy az általuk okozott bajok teljesen elviselhetőek, sőt, hogy

mindegyikből Örömöt merítünk.

Uo. 169., 171. o.

54




2.4. ábra. Korabeli, Descartes ihlette érzelem ábrázolások, melyeket a színészképzésben használtak A.

csodálkozás, B. meglepetés, C. figyelem, H. szeretet, I. vágy, L. remény, ✴ nyugalom

Eltöprengve meg tudunk szabadulni túl erős érzelmeinktől. Külön tudjuk választani, ami valójában nem tartozik

egybe. A gondolatok és a tárgyak leválaszthatók az érzelmekről, s így semlegesíthe- tőek. Ez a kép kétségtelenül

tartalmaz sztoikus felhangokat, miszerint az ember számára egy szenvedélytelen lelkiállapot lenne eszményi. A

racionalizmusnak ez az intellektualista vonatkozása sem kétértelműségek nélküli azonban Descartes-nál.

Ugyanakkor azt is hirdeti, hogy minden Örömünk a szenvedélyekből származik: a kulcsmozzanat az ellenőrzés,

s ezáltal a rosszak kiiktatása.

Intellektualizmusát és a „pszichoterápiára” vonatkozó sztoikus gondolatait félretéve, Descartes ugyanakkor az

érzelmek nagyon modern és nagyon befolyásos tipológiáját dolgozta ki. Ebben a tipológiában világosan

kibontakoztat egy tárgy → reprezentáció → testi változás → szenvedély oksági láncot. A közeli ok a testi

változás, a távoli, végső ok viszont a tárgyak típusa, mely a reprezentációk típusához vezet (lásd ismét Voss új

amerikai fordításának jegyzeteit, 50-51. o.). Descartes természetesen kiterjeszti az elemző megismerésre

vonatkozó eszményképét e területre is, és az érzelmek alapvető típusait keresi. Felfogása szerint a változatosság

hat alapvető érzelemtípusra vezethető vissza. Emlékeznünk kell arra, hogy ez az eszménykép (hogy az elemi

érzelmeknek kicsiny száma van) még ma is velünk van, akárcsak az, hogy megtaláljuk az érzelmek egyszerűbb

vagy elsődlegesebb funkcióit. Valójában persze e tekintetben Descartes nem teljesen eredeti: az érzelmi

visszavezetés a klasszikus kor pszichológiai gondolkodását is jellemezte. A Csodálkozás az első érzelem: új

tárgyak váltják ki. A Megbecsülés és a Megvetés aszerint különülnek el, hogy vajon a Csodálkozás kicsiny vagy

nagy tárgyhoz kapcsolódik-e. A Szeretet és a Gyűlölet aszerint különülnek el, hogy a tárgynak kellemes vagy

kellemetlen hatása van-e. A Vágy mint jövőre vonatkozó dolog jelenik meg számos altípussal, míg az Öröm és a

Szomorúság a jóval és a gonosszal kapcsolatos viszonyunkból fakadnak. Világos és életszerű jellemzést kapnak

Descartes-nál ezek az érzelmek. A száraz strukturalista Descartes funkcionalista módon vezeti be őket. A

gyakorló pszichológus Descartes leküzdi itt az elméletalkotót. Nemcsak élethez közelibb képet kapunk, hanem

egy olyan képet is, mely emiatt pozitívabb és funkcionálisabb is. Ez számos korabeli művészt arra indított, hogy

az érzelmek efféle leírását „tudományos elméletnek” vegye, mely az érzelmek vizuális jellemzésének

kiindulópontja lesz, mint a 2.4. ábra példái is mutatják.

Ezek mellett azonban az érzelmeknek jellegzetes külső jeleik is vannak. „Egyetlen olyan Szenvedély sincs,

melyet ne árulna el a szem valamilyen sajátos mozgása. Ám annak ellenére, hogy könnyen észrevesszük a

szemnek ezeket a mozgásait s tudjuk, mit jelentenek, azért még nem könnyű leírni őket, mivel mindegyik több

változásból tevődik össze, melyek a szem mozgásában és helyzetében következnek be. S ezek oly különösek és

jelentéktelenek, hogy külön egyiket sem vehetjük észre.” (103. o.) Ismét csak arról van szó, hogy Descartes, a

55




„tiszta lélek” pszichológusa, nagyon határozottan kiáll egy specifikus kifejezés-elmélet mellett, vagyis amellett,

hogy minden érzelemhez hozzákapcsolódik egy jellegzetes, kifejező mozgás. Ismét a mai pszichológia egyik

lehetséges álláspontját fejti ki.

A harmadik rész, amikor a komplex érzelmekről beszél („egyes szenvedélyek” címen) tulajdonképpen a

reneszánsz és az újkor határán levő naiv emberismeret és ennek megfelelő „népi pszichológia” példasorozatai

mellett, sajátos lexikai szemantikai jellemzéseket ad. Érzelemkifejezéseket vezet viszsza a lehorgonyzás révén

alapvetőnek beállított más érzelemkifejezésekre. Tulajdonképpen az érzelemkutatásban mindmáig meglehetősen

bevett eljárás ez, sokszor alkalmazzuk ezt a típusú szemantikai visszavezetést. Nézzünk egy példát. „A

Csúfolódás vagy a Gúnyolódás egyfajta Gyűlölettel kevert Öröm, mely abból származik, hogy valamilyen kis

rosszat veszünk észre egy olyan személyben, akiről úgy véljük, hogy megérdemli. Gyűlöletet érzünk e rossz

iránt és örömöt amiatt, hogy abban az emberben látjuk, aki megérdemli.” (150. o.) Kapunk egy kis ízelítőt a

kompenzációs felfogásból is. „Miért a legtökéletlenebb emberek gúnyolódnak a legtöbbet? Azt látjuk, hogy

akiknek igen nyilvánvaló fogyatékosságuk van, például sánták, félszeműek, púposak, vagy akiknek valamilyen

nyilvános megszégyenítésben volt részük, azok különösen hajlamosak a gúnyolódásra, lévén, hogy az összes

többi embert testileg éppoly hibásnak szeretnék látni, mint amilyenek ők maguk. Nagyon örülnek az őket sújtó

bajnak és úgy gondolják, hogy megérdemlik őket.” (151. o.) A szenvedélyek csökkentésére szóló tanácsok mind

azzal kapcsolatosak, hogy a fellépő testi reakciókról jó, ha eszünkbe jut, hogy ezek elválhattak eredeti

kiváltóiktól, azután, ha a szenvedélyeink túlzottan gyors cselekvésre késztetnek, akkor késleltethetjük

reakcióinkat, és így tovább. Az önfegyelem tulajdonképpen arra irányul, hogy a vegetatív működések közben

vagy ezek hatására fellépő automatizmusokat elkerüljük. A 2.4. ábra azt mutatja, mennyire átütő erejű,

meggyőző volt a barokk korban ez az érzelemfelfogás. A színházi kifejezés tanítás eszköztárának is irányítójává

vált.

3.13. Még egyszer Descartes két hagyományáról

Számos helyen hangsúlyoztam, hogy Descartes a modern pszichológia két útjának előképe. Ezek egyike

Descartes fiziológiája. A fiziológiai reflexelv és egyáltalán a fiziológiai redukcionizmus győzedelmes útján,

valamint az automata kép révén mindez egyszerre mutat a teljesen mechanikus pszichológia felé, beleértve a 20.

századi behaviorizmust, valamint a mai számítógépes társadalom gépszerű emberképe felé.

A másik hagyomány a hivatalos kartezianizmus hagyománya. Ez részben a pszichofizikai probléma felé mutat

(a test-lélek kapcsolatra), másrészt egy önközpontú töprengő pszichológia felé, hisz a racionális deduktív

gondolkodás eszményét tekinti a pszichológia kiindulópontjának. Legfontosabb metateoretikus előfeltevése az

individualizmus, nemcsak a tudomány művelését tekintve, hanem az emberi elme felépítését és szerkezetét

illetően is. A pszichológia számára ez azt jelentette, hogy a lelki élet törvényei az elszigetelt egyedi lélek

törvényei. Ezt legtöbb ellenfele is elfogadta, és e tekintetben a mai pszichológia jó része szintén a karteziánus

utat követi. Ahogy Lugossy Margit (1936) Descartes pszichológiájáról szóló munkájában hangsúlyozta,

Descartes egy olyan lépést tett meg a modernitásban, mely a pszichológiát középpontba helyezte. A középkori

gondolkodással szemben a kiterjedő világ következtében Föld bolygónk egyre inkább egy jelentéktelen

golyóbisnak tűnik, együtt azzal, hogy saját kultúránkat a lehetséges kultúrák sokaságában ingatagon kezdtük

értékelni. Az egyén, mely a középkorban viszont kis homokszemnek tűnt, ellenkező utat követ: az egyén egyre

inkább középpontba kerül, és a pszichológia mint az emberi természet tudománya ezzel együtt kerül előtérbe.

A 2.6. táblázat összefoglalja a „hivatalos” Des- cartes-képet könyvünk rendszere szempontjából. A kétértelmű

szerzőre magunk is kétértelműséggel kell tekintsünk. Filozófiája és pszichológiája naiv ismeretelméletünk

legfontosabb meghatározója, és a pszichológiai kérdések megközelítésének is döntő tényezője. Tudva, hogy

ezek az elkötelezettségek a modernitással szemben a tudományos hozzáállás legalapvetőbb elemei,

emlékeznünk kell az elmével kapcsolatos hozzáállásának hátrányaira is.

2.12. táblázat - 2.6. táblázat. A „hivatalos” Descartes könyvünk dimenziói

szempontjából

Pszichológia tárgya

Pszichológia módszere

Belső redukció

megismerés

önmegfigyelés és dedukció

intellektualizmus, elemekre bontás

56




Külső redukció

nincsen, interakció

3.14. Kulcsfogalmak

2.13. táblázat -

asszociáció indukció kognitivizmus

cogito innátizmus komputációs elmélet

dedukció intuíció önmegfigyelés

életszellemek kétely racionalizmus

empirizmus karteziánus nyelvészet tabula rasa

3.15. Szakirodalmi eligazító

Descartes életére és átfogó értékelésére Gaukroger (1995) mellett Boros Gábor (1997) friss monográfiája a jó

kiindulópont. A modernitásban elfoglalt helyéhez Latour (1993) provokatív könyve használható.

A karteziánus nyelvészet néhány dokumentuma

már magyarul is hozzáférhető (Chomsky 1995). A kor filozófiai értékelésére Cassirer (1939; 1951), valamint

Altrichter Ferenc (1993) a jó források. A pszichológus értelmezőnek Ryle és Harkai Schiller Pál máig az igazi jó

kiindulópontok.

4. 3. FEJEZET – Megismerés és társulás: a

pszichológiai gondolatmenet fejlődése a

felvilágosodás korában

4.1. Racionalisták, empiristák és az igazi élet

Az elme kutatását illetően a Descartes-ot követő két évszázad során két fő jellemzője volt a filozófiának.

Először is, a filozófiai retorika és gondolkodásmenet a nyugat-európai gondolat felszabadulásának megfelelően

egyre inkább világivá vált, szekularizálódott. Egyre kevésbé próbált meg támaszt adni a vallásnak vagy a

teológiából szerezni gondolatokat. Ez a bevett nézet. A modernitás számos értelmezője azonban szembeszáll

ezzel a felfogással. Toulmin (1990) a modernizáció három évszázadát áttekintve adta meg ennek legérdekesebb

bírálatát. A bírálat azáltal érdekes, hogy maga is kétértelmű. Megkérdőjelezi a szekularizáció egyszerű és

természetes folyamatát, ugyanakkor nem kérdőjelezi meg a tényeket. Az ő jellemzésében a karteziánusok és

később Newton követőinek próbálkozása a bizonyosság megtalálására igazából abból a félelemből és

csalódottságból fakad, amit az ellenreformáció során az ideológiai feszültségek és a tényleges vallásháborúk

hoztak létre. Kétlem azonban, hogy ez megkérdőjelezné magát a szekularizációt, ahogy Toulmin sugallja.

Pusztán azt mutatja, hogy a szekularizáció nem nyugodt folyamat volt, ahol az egyházak feladták volna

monopóliumukat. Az az elefántcsonttorony-kép, amit a tudósok magukról alkottak, valójában egy rejtett

programot teljesített: az intellektuális önállóság és a világi szabadság programját. Ennek első lépései során,

ahogy Shapin (1996) újabban hangsúlyozta, egy kettős igazságfelfogás jött létre (veritas duplex): a tudomány a

természet könyvét tanulmányozza, a teológia viszont a Szentírást. Nem versengenek egymással és nem

mondanak ellent egymásnak. Ehhez még valamit hozzá kell tenni. Ahogy a filozófia lépcsőzetesen megszűnt a

teológia szolgálólánya lenni a modern korszak első felében, a modern korszak második felét a szaktudományok

autonómiaigénye jellemzi. A pszichológia lesz az egyik legutolsó, amely elnyeri ezt a függetlenséget és

önállóságot. Kant nagy tisztázó erőfeszítései is csak szigetet képeznek e tengerben.

57




A szekularizáció folyamatával párhuzamosan a végső létezőkre utaló, vagy azok természetét feltárni óhajtó

metafizikus gondolkodás egyre inkább a háttérbe szorul, és egy olyan filozófia vagy filozófiaművelés váltja fel,

amely szerint a központi filozófiai kérdés tudásunk természete és szerveződése. Az episztemológia megnyeri a

csatát. Eközben, ahogy Ernst Cassirer (1951) a felvilágosodást elemző könyvében megjegyzi, az a kérdés, ami

Des- cartes-nál kétértelmű volt – vajon az egyén pszichológiájával van-e dolgunk, vagy a transzcendentális

megismerő alannyal, pszichológiát vagy valóban episztemológiát művelünk-e –, egyre inkább pszichológiai

fordulatot vesz. Ironikusan érdemes ehhez hozzátenni, hogy az egykori szocialista Európa nyugatosodottabb fele

számára ismerős ez a folyamat. Hasonló kettős igazság jellemezte egy idő után a marxizmus és a

társadalomtudományok viszonyát is, s hasonló autonómiakeresésben szakadtak le a társadalomtudományok a

marxizmusról. A felvilágosodás filozófusai a velünk született eszmék racionalista felfogását szó szerint

értelmezik, mint a pszichológiai fejlődés alapelvét, és érveket kapnak tudattartalmaink (képzeteink) (elmesélt)

tényleges keletkezésének vizsgálatából, pontosan arra nézve, hogy így vessék el a racionalista megalapozást. A

valóságban, mondja az uralkodó empirikus hitvallás, minden gondolatunk a tapasztalásra megy vissza. Eközben

azonban maga a tabula rasa elv – vagyis semmi nincs az értelemben, mi ne lett volna az érzékekben – egyre

inkább a kutatást irányító a priori axiómává válik: nem tüzetes vizsgálódás következménye az a tézis, hogy

tudattartalmaink más tudattartalmakból és végső soron az érzékelésből erednek. Inkább előfeltételezett

dogmatikus keret ez, ismeretelméleti kiindulópont, mintsem szilárd tény.

Bár a tágan értelmezett felvilágosodás két évszázada során az uralkodó optimista felfogás az empirizmus volt,

nem tűntek el a racionalista megfontolások sem. A pszichológia sajátos problematikáját és módszertanát illetően

a filozófusok nemcsak a Locke-féle „tiszta történeti módszert” fogják használni az elme felépítésének

vizsgálatára, hanem egy idő után az empirikus megfigyelést magának az elmének a szerkezeti elemzésére is

alkalmazzák. Mindmáig velünk van ez a győzedelmes metaelmélet, mely a spekulációt háttérbe szorítja. E

tekintetben, ahogy Hatfield (1990, 271., 280. o.) felveti, az empirizmus és nativizmus kifejezéspár két értelméről

lehet beszélni. A szigorú, szűk értelemben vett nativizmus és empirizmus az empirikus pszichológiai alany

felépítéséről szóló tézis: elméletek ezek a veleszületett struktúra és az egyéni tapasztalás szerepéről képzeteink

keletkezésében. A racionalizmus és az empiricizmus viszont a tudás megalapozására vonatkozó elméletek. Ha

tetszik, az első pár pszichológiai tézis, a második pár ismeretelméleti és a tudomány haladásával kapcsolatos

tézis. Lehetünk nativisták és ugyanakkor empiricisták abban az értelemben, hogy még egy nativista is

feltételezheti, hogy a bizonyítékok a tapasztalásban találhatók. E tekintetben a mai innátisták tudományos

módszertanukat és elkötelezettségüket tekintve szintén empiricisták.

A két réteg azonban sokszor átfedi egymást. Láttuk már, hogy természetes vonzalom van az empirista felfogás

között a képzetek alakulására nézve és a tudományos és filozófiai bizonyítás empiricista nézetei között.

Hasonló módon rokonság van az innátizmus, s a bizonyítás tekintetében a logikai struktúrákra és az apodiktikus

érvelésre való racionalista hivatkozás között. Fontos arra is emlékezni, hogy a klasszikus korban az ismeret

megalapozásának keresése során alapvető kérdés volt a hit megalapozása, és különösen annak kérdése, hogy

milyen érvek szólnak Isten evilági jelenléte mellett. A szekularizáció mellett az apodiktikus és autoritariánus

érvelésre való áttérés a velünk született eszméket tekintve gyakran azzal volt kapcsolatban, hogy Istent mint

mentális életünk és a fizikai világ nyilvánvaló és elkerülhetetlen szervezőjét tüntessék fel, ahogy Dennett

(1998b) ma újra összefoglalta: a világban lévő célszerűség egy tervező ész s így Isten bizonyítéka lenne. Mindez

nem kérdőjelezi meg az általános szekularizációt. A tudósok és a filozófusok többnyire Isten léte mellett állnak

ki, Isten melletti érvelésük azonban független a hivatalos teológiától. Későbbi szekularizált világképünkből

kiindulva eltekinthetünk ezektől az elemzésektől, nem szabad azonban megfeledkeznünk arról, hogy maguknak

a szereplőknek a veleszületettség elve és általában a legelvontabb elv (Isten) általános bizonyítéka élet-halál

kérdése volt. El kell kerülnünk azt a tézist is, hogy ezek a szerzők becstelenek vagy álszentek voltak. Legtöbb

érvelésükben egy időben őszintén hittek Istenben és a tudományban. Ez a kapcsolat a kutatás szabadsága és a

lágy hit között a legtöbb intellektuális történetben a protestantizmus jellegzetes vonásaként jelenítődik meg. Ez

az úgynevezett Merton-tézis (Merton 1973; Jacob 1988). Manapság azonban sokan megkérdőjelezik. Több új

próbálkozás született arra, hogy rámutassanak, hogy volt katolikus kompromisszum is a szabad vizsgálódás és a

hit között, különösen a jezsuitáknál.

A születendő új pszichológia masszív módszertani empiricizmusa magyarázza, hogy miért lehet ezt a több

évszázados empiricista hagyományt, mint egy olyan folyamatot bemutatni, amely átlép az egyéni szerzők és

munkák határain. A bemutatás során azonben el kell kerülnünk a győzedelmes menetelés illúzióját. Még a brit

empiristák is éles harcban álltak a hagyomány képviselőivel, és saját terepükön sokszor kisebbséget alkottak. A

mai történetírás gyakran mint győzedelmes és kissé felszínes szerzőket mutatja be őket, ez azonban félrevezető.

Időnként doktriner empiricizmusukat úgy kell értelmezni, mint a hatalom erőivel és a riválisokkal szemben

alkalmazott hozzáállást.

58


4.2. Diszharmónia és ellentét



1. Nem tudok megbocsátani Descartes-nak; legszívesebben egész filozófiájában meg lett volna Isten nélkül;

mégse tudta azonban elkerülni, hogy ne adasson vele egy pöccintést, amellyel mozgásba hozza a világot; de

aztán nem tud mit kezdeni Istennel.

2. Descartes, haszontalan és bizonytalan.

Blaise Pascal: Gondolatok. 1660/1983, 42. o., Pődör László ford.

Két komoly figyelmeztetés van azzal a képpel szemben, mely a pszichológia egész modern előtörténetét az

episztemológiában akarja elhelyezni. Először is, magában a filozófiában is voltak olyan tendenciák, mégpedig

igen erőteljesek, melyek a mindkét irányba feltételezett száraz intellektualizmus ellen harcoltak. Blaise Pascal

(1623-1662) francia matematikus és filozófus hírneves Gondolatok című munkájában egy különösen tragikus

emberképet mutat be. Az embert nem úgy kell értelmezni, mint egy hideg és száraz megismerőt, hanem mint az

élet értelmét kereső állandó kérdezőt. „A szívnek vannak érvei, miket nem ismer érvelő eszünk; ezt ezer

dologból tudjuk.” (Pascal uo., 138. o.)

Ez a felfogás sokkal nagyobb hangsúlyt helyezne az emberi gondolkodás nem algoritmikus mozzanataira, és

olyan elképzelésekre, melyek a vélekedésekkel kapcsolatos személyes viszonyt alapvetőnek tartják. Van ennek

egy meglehetősen érdekes vallásos mozzanata is, hiszen Pascal közel áll a francia janzenistákhoz. Ez a

racionalista irányzat volt többek között felelős a logikán alapuló egyetemes nyelvtan gondolatának kibontásáért.

Ugyanakkor egy szinte protestáns személyes viszonyt hirdettek Istennel kapcsolatban. Ezt persze, mint

Altrichter Ferenc (1993) kifejtette, Descartes-tal kapcsolatban is felvethetjük. Mindenesetre, ha ennek az

alternatív elmefelfogásnak világiasabb értelmezését akarjuk adni, a Pascal képviselte boldogtalan és zavart

elképzelés az ember létmódjáról hasonlít a 20. századi egzisztencialistákéhoz. Pascal észrevette a karteziánus

gondolkodásmód rejtett algoritmikus jellegét. Bár Descartes számára triviálisnak tűnt, hogy az emberi

gondolkodás nem gépies, Pascal továbbra is valamiféle mesterkélt és értelmetlen attitűdöt látott Descartes-ban.

Ahogy Lucien Goldmann (1967) a francia marxista és strukturalista elemzi Pascalt, a Rejtőzködő Isten című

művében, Pascal egyik legfőbb vádja a racionalizmussal szemben az volt, hogy Descartes kiiktatja a közösséget,

vagyis túlzottan individualisztikus. Goldmann szerint Pascal előre látta vagy elővételezte a karteziánus felfogás

mai közösségi alapú bírálatát. A személyes jelentést, integritást hangsúlyozva egyben az elementarista

pszichológia bírálója is volt. Pascal és követőinek Istene nem egy racionális rendteremtő, hanem személyes ügy:

az élet értelmére vonatkozó kérdés állandó zavaró jelenléte. Mindez Pascalnál az érzelmek nagyobb hangsúlyát

jelenti, s az érzelmeket a szív, s nem az agy metaforájával írja le. A Gondolatokban 121-szer jelenik meg a szív

szó, az agy csak 1-szer, míg a lélek 81-szer. Az érzelmeknek tulajdonított különleges szerep jellemzi a

keresztény vallással kapcsolatos felfogását is.

556. A keresztények istene ugyanis nem egyszerűen a geometriai igazságok és az elemek rendjének a

megalkotója; az a pogányok és az epikureisták istene. Nem is olyan isten, aki gondját viseli az emberek életének

és javainak, hogy boldog, hosszú élettel jutalmazza azokat, akik őt imádják; ez a zsidók istene. Nem: Ábrahám,

Izsák, Jákob, a keresztények istene a szeretet és a vigasztalás istene, aki betölti övéinek lelkét és szívét,

bensőjükben érezteti velük gyarlóságukat és az ő végtelen könyörületességét; aki lelkükben egyesül velük,

betöltvén azt alázatossággal, örömmel, bizodalommal és szeretettel; aki képtelenné teszi őket rá, hogy rajta kívül

bármi más célra törekedjenek.

Pascal: Gondolatok. 1983, 268. o.

Pődör László ford.

A bevett felfogás megkérdőjelezésének másik útja azokkal a változásokkal kapcsolatos, amelyek a

felvilágosodás során egy Homo psychologicust hoztak létre. Ahogy Michel Foucault többször és több

érveléssorban rámutatott, a felvilágosodás során legalább két másik folyamat is végbement. Az ész századaiban

az új modern gondolkodás létrehozta saját ellentétét, az esztelenséget. Ennek részleteivel foglalkozni fogunk a

pszichopatológia keletkezéséről szóló fejezetben, itt is fontos azonban rámutatni, hogy a filozófusok

episztemológiája mellett volt egy másik kibontakozás is: a felelős és értelmes szubjektumok létrehozása a

hétköznapi életben. Ez a létrehozás a belső önelemzés számos gyakorlatát érintette. Foucault (1996) erre

vonatkozóan azt mondja, hogy a modernitás a vallomás kultuszává vált, különböző szintű vallomásokévá: a

katolikusok szó szerinti gyónásáról is szó van itt, de a protestánsok Istennel folytatott dialógusáról is, amit

gyakran intim naplók és a memoárírók munkája kísér.

59




Mindez nem a mai értelemben vett luxus jellegű énközpontú kirándulás volt. Segített létrehozni azt a jogi és

erkölcsi szubjektumot, aminek kialakulása kéz a kézben haladt az episztemikus szubjektummal. A hivatásos

pszichológia mint diszciplína az episztemikus szubjektumból, a megismerő szubjektumból fog kiindulni, de

mindig feltételezi, még az önmegfigyelést használó kutatási gyakorlatában is ennek a hétköznapi, világi,

erkölcsi szubjektumnak a létrehozását és meglétét.

4.3. Az elme empirikus architektúrája

Az emberi megismerés empirista felfogásáról lehet adni egy nem túl kiegyensúlyozott és elég leegyszerűsítő

képet, mely azért általános iránymutatónak jó. Az emberi megismerés lényegében két forrásra megy vissza.

Minden ismeret végső alapja az érzékelés. S általában feltételezik, hogy egyedi ismeretdarabok egyedi

szenzoros eseményekhez vagy élménytöredékekhez kapcsolódnak. Ez az, amit Quine (1953/1964)

évszázadokkal később az empiricizmus második dogmájának nevezett. Az első az, ami megkülönbözteti a

szintetikus és az analitikus igazságokat (vagyis a tényeken és a gondolatok kapcsolatain alapuló igazságokat).

Ma már tudjuk, éppenséggel Quine bírálatából, hogy empiricista maradhat valaki anélkül, hogy elfogadná

ezeket a dogmákat. Nem kell minden kijelentésünkhöz szenzoros lehorgony- zást keresni, ahogy Quine

fogalmaz, a tapasztalás pusztán a tudományos kijelentések határfeltétele. Tapasztalataink változásai bonyolult

változásokat kívánhatnak ismeretrendszerünkben, szemben az egyedi hiedelmek triviális változásaival.

A klasszikus felfogás azonban közvetlenebb kapcsolatot tételezett fel a hiedelmek és az egyedi szenzoros

események között. A képzetek vagy fogalmak közös elemek kiemelésével jönnek létre az érzékletekből. Erre

még mindig úgy hivatkozunk, mint a Locke-típusú absztrakcióra (Nelson 1974).

Az elme az egyes tárgyakról vett egyes ideákat általánosítja. Ezt azzal éri el, hogy az ideákat úgy tekinti, amint

azok az elmében megjelennek, elkülönítve minden más létezőtől és a valóságos lét körülményeitől, mint idő, tér

és bármi más kísérő idea. Ezt elvonatkoztatásnak nevezzük, amely által az egyes létezőkből vett ideák

valameny- nyi ugyanazon fajtájúnak általános képviselőivé válnak. Neveik pedig általánosulnak, alkalmazhatók

bármire, ami csak az ilyenfajta elvont ideáknak megfelel.

John Locke: Értekezés az emberi értelemről.

II. könyv. Az ideákról. 1964, XI. fejezet, 9. pont, 150. o. Dienes Valéria ford.

A tudás mindig az egyediségekből indul, és e folyamatban a szavak csak a címke szerepét játsszák.

Az érzékek először sajátlagos ideákat bocsátanak be, és bebútorozzák velük a még üres szobát. Az elme

fokozatosan megszokja egyiket-másikat, ezek az emlékezetbe költöznek, s neveket kapnak. Azután az elme

tovább megy, elvonatkoztatja őket, s fokról fokra megtanulja az általános nevek használatát. Így telik meg az

elme ideákkal, szavakkal, vagyis nyersanyaggal, amelyen diszkurzív képességeit gyakorolhatja.

John Locke: Értekezés az emberi értelemről.

1964, I. könyv, I. fejezet, 15. pont, 35. o.

Még a bonyolultabb folyamatok is úgy jönnek létre, hogy képzeteink kisszámú asszociációs törvény szerint

kapcsolatba kerülnek egymással. Ennek a képnek persze sok évszázad kellett a kibontakozásához, és szinte

senki sem képviselte így leegyszerűsítve. A tiszta empirizmus sok kiegészítő vonását le kellett vetkezze, mielőtt

elnyerte volna ideáltípusát.

Ez a „levetkezés” már eleinte is részben azt jelentette, hogy a legtöbb empiristának a puszta asszociáción túl

még valami egyéb folyamatot is meg kellett engednie. Kétségtelen, hogy még legkibontottabb és

legdoktrinérebb formájában is magába foglalja az empirizmus azt a feltevést, hogy van valamiféle szervező elv.

Ezek a szervező elvek adják meg az asszociációképzés alapjait. Az a kontingens tény, hogy az A és B

események egybekapcsolódnak az elmében és az egyik előhívja a másikat, úgy nyeri el magyarázatát, hogy az

érintkezési asszociáció elvére hivatkozunk. Ez azonban nem magyarázza meg magának az érintkezési

asszociációnak az elvét. Ha ezt magyarázatként használjuk, akkor feltételezzük, hogy ez az elmének valami

megmagyarázatlan törvénye vagy korlátja, vagyis egy racionalisztikus műveleti elv. Mondhatnánk azt, hogy az

alapvető különbség az empiristák és racionalisták közt az a tény, hogy vajon megengednek-e veleszületett tudást

egyedi dolgokról, vagy kanti módon fogalmazva megengednek-e szintetikus a priori-kat. A racionalisták így

vélik, míg az empiricisták sokszor rejtett módon pusztán azt feltételezik, hogy vannak velünk született szervező

elvek, mint például az asszociációs törvények, vagy később a tanulási törvények. Kant világosan észrevette,

60




hogy az empirizmus pusztán a gondolati tartalmakra adott empirikus rendet, míg nyitva hagyta a gondolati

formák kérdésére a racionalista értelmezés lehetőségeit.

Amikor a klasszikus empiricista felfogást architektúraként jellemezzük, ez nem egy véletlen anakronizmus. A

mai kognitív kutatás perspektívájából visszatekintve jól látható, hogy az architektúra fogalma, mely az

információfeldolgozó gépekkel vált világossá (Anderson 1983; Newell 1989), a klaszszikus kor pszichológiai

spekulációiban is jelen volt. A mai komputációs elrendezésekben vannak olyan mozzanatok, amelyek lassan

változnak, míg mások könnyen változtathatóak. Az első felel meg az architektúrának, a másik az adott

programoknak és adatoknak. Hasonló módon, mind az empiristák, mind a racionalisták feltételezték, hogy van

egy viszonylag rögzített tudáskeret. Ott tértek el egymástól, hogy mennyire tekintették gazdagnak ezt a keretet,

és hogy feltételezték-e, hogy a kereten túlmenően is vannak-e velünk született tudásaink. Érdekes áttekinteni

azt, hogy mik voltak a szociális előfeltételei az elme tabula rasa felfogásának. A korai felvilágosodás képviselői

még nem nagyon foglalkoztak a tanulással, ahogy Petryszak (1981) rámutatott. Locke-nál a tabula rasa

fogalmának kettős szerepe volt: hogy lehetővé tegye azt, hogy az embernek vannak általános megismerési

képességei, hogy egy hatékony kognitív architektúrát feltételezzen, másrészt, hogy tovább szekularizálja az

emberi viselkedést: az ember egy üres lap, vagyis szabadon választhat és szabadon változtathatja magát, az

emberi élet nem előre meghatározott. Ez a szabad polgári társadalom eszménye.

4.4. Az érzékelés és észlelés elemzése

Az elme szerkezetét tekintve az empiricista filozófusok két területen vitték nagyon előre a pszichológiát: az

észlelés és érzékelés elemzésében, valamint az asszociáció fogalmának kidolgozásában. Locke (1632-1704)

művének I. könyve adja meg az általános felhangot a velünk született eszmék kritikájával. A könyv címe:

Nincsenek sem velünk született elvek, sem ideák.

Az orvos, politológus és filozófus Locke vezette be azt az elképzelést, mely szerint gondolatainkat, képzeteinket

úgy kell tanulmányoznunk, ahogy kibontakoznak az egyéni elmében. Szó szerint veszi az innátisták téziseit, és

hangsúlyozza, hogy eszerint újszülötteknél is ott kellene lenniük a velünk született ideáknak. Nem lehetnek

velünk születettek „mert először is világos, hogy sem a gyermeknek, sem az idiótának nincs róluk a

legcsekélyebb fogalma vagy gondolata sem. Ez a hiány már egymagában elég arra, hogy megdöntse azt az

általános helyeslést, amelynek szükségképpen együtt kellene járnia minden velünk született igazsággal.

Szerintem közel áll az ellentmondáshoz azt állítani, hogy olyan igazságok vannak a lélekbe vésve, amelyeket az

elme nem vesz észre, vagy nem ért meg.” (Locke, uo., I/1/5, 29. o.) Locke részletesebben is kifejti, hogy nem

helyesli a nem tudatos ismeretek feltételezését, az erre való hivatkozást puszta egérútnak érzi. Kissé

anakronisztikus olvasatot használva, Locke azután azt is felveti, hogy ha érésnek köszönhető az innát

gondolatok megjelenése, akkor miért van az, hogy előbb merülnek fel az egyedi gondolatok, mint például a

viszonyaikban érintett alapelvek. Az édes és a savanyú ellentéte megelőzi magának az ellentétnek a fogalmát.

Locke egy olyan képet nyújt, ahol minden tudásunk az érzékelésből és az érzékleteken végzett műveleteinkből

származik.

2. § Minden idea érzékelésből vagy eszmélődésből (reflexio) származik.

Tegyük fel tehát, hogy az elme, ahogy mi mondjuk, fehér lap, amelyre semmi sincs írva, ideák nélkül való.

Hogyan telik meg? Hogyan válik birtokosává annak az óriási tárháznak, amellyel az ember szorgos és korlátlan

képzelete ajándékozza meg majdnem vég nélküli változatosságban? Honnan veszi mindehhez az észnek és a

tudásnak az anyagát? Erre egyetlen szóval felelek: tapasztalásból: ezen alapul minden tudásunk; s

végeredményben ebből is származik.

Locke, uo., 91. o.

Locke-tól kezdve az empiricisták jelszava az lesz, hogy a logikai absztrakt érvelést az innátizmus- ra nézve egy

történeti módszerrel váltsák fel. A mi századunkból tekintve meglehetősen dogmatikussá vált maga ez a direkt

levezető módszer. Sokszor meglehetősen absztrakt, mint Condillac híres szoborhasonlatában, amit ő annak

elemzésére vezet be, hogy bebizonyítsa, az emberi elmében kitüntetett szerepe van a tapintásnak. Ugyanakkor

ez nem empirista bizonyítéka az empiricista tézisnek, hanem egy puszta képzeletbeli gépezet, ami ráadásul még

csak nem is lehetséges. Ki tudna elképzelni egy olyan élőlényt, aki a különböző érzékszerveket szigorúan

egyenként kapja meg? Az empiricista megközelítés sokszor abban az értelemben is dogmatikus azonban, hogy

egy olyan megismerő szubjektummal dolgozik, amit úgy mutat be, mintha tényleges empirikus szubjektum

lenne. A tényleges rendszeres megfigyelés az elmével kapcsolatban sokáig csak anekdotikus adatgyűjtés

formájában volt jelen. Jean Piaget (1966) a pszichológia történeti alapjaival kapcsolatos kirándulása során a

racionalista-empirista vitáknak ezt a vonását tartotta szem előtt, amikor azt hirdette, hogy ez a pszichologizált és

61




szándékai szerint naturalizált ismeretelmélet már akkor is feltételezett egy nem létező szaktudományt, vagyis a

pszichológiát.

Az észleléselméletet illetően Locke egy meglehetősen izgalmas megkülönböztetést vezetett be, mely mindmáig

érdekes. Ez az úgynevezett elsődleges és másodlagos minőségek eltérése. A gondolat csírájában már Hobbesnál,

az empiricista irány mechanisztikus előfutáránál is jelent volt. Hobbes (1588-1679) az érzékelést mint az

ingerlés hatására az idegekben bekövetkező mozgást képzelte el. Az olyan érzetminőségek, mint a szín vagy a

hang őszerinte nem a tárgyakban vannak jelen, hanem saját magunkban. A világban csak mozgások vannak

(Hobbes 1650, 16. o.).

Locke még tovább is megy. Elsődleges minőségek szerinte azok, amelyeknek valami közvetlenül megfelel a

valóságban, melyek hasonlítanak valamire. Ezek elválaszthatatlanok az ideától. Ha egy tárgyat sok részre

bontunk szét, ezek a részek továbbra is például formával fognak rendelkezni, a másodlagos minőségek viszont,

mint a szín, semminek sem felelnek meg közvetlenül a külvilágban, ezek az elsődleges minőségeken keresztül

jönnek létre, s a személy adalékát tükrözik az érzékeléshez.

Az így tekintett tulajdonságok a testekben először is olyanok, hogy a testtől teljesen elválaszthatatlanok,

akármilyen állapotban is legyen a test. [...] Ezeket a test eredeti vagy elsődleges tulajdonságainak hívom,

amelyekről megfigyelhetjük, hogy egyszerű ideákat keltenek bennünk, mint tömörség, kiterjedés, alak, mozgás

vagy nyugalom és szám [...]

Vannak olyan tulajdonságok, amelyek a tárgyakban igazság szerint semmi egyebek, mint erők arra, hogy

elsődleges tulajdonságainkkal, vagyis érzékelhetetlen kis részeiknek térfogatával, alakjával, elrendeződésével és

mozgásával bennünk különböző érzeteket ébresszenek, mint színek, hangok, ízek stb. Ezeket másodlagos

tulajdonságoknak hívom [...]

A testek elsődleges tulajdonságainak ideái a testekhez hasonlítanak [...], de azok az ideák, amelyeket bennünk

ezek a másodlagos tulajdonságok keltenek, a testekhez semmiben sem hasonlítanak.

Locke, uo., 123., 124., 126. o.

Ez a megkülönböztetés a szemiotika, a jelelmélet történetében is igen fontos lesz (Locke egyébként maga adta

ennek az egész diszciplínának a nevét). Azok az ideák, amelyek a dolgok jeleiként jelennek meg, lehetnek

ikonikus hasonlósági kapcsolatban, ezek felelnének meg az elsődleges minőségeknek, míg az önkényes

szimbolikus kapcsolatok felelnének meg a másodlagos minőségeknek.

Ezek közt a minőségek közt tényleg van különbség, aminek adhatunk naturalisztikus értelmezést, így Locke

megkülönböztetéseinek modern alakot is tudunk adni. Locke az észlelés oksági elméletét hirdette az elsődleges

minőségekre nézve, amire tudunk materialista értelmezést adni. Ugyanakkor gondjai voltak a másodlagos

minőségekkel kapcsolatban az oksági elmélettel. A másodlagos minőségek mind azokhoz a szenzoros

területekhez tartoznak, melyek az evolúcióban viszonylag későn kialakuló telereceptorokat jellemzik. Olyan

érzékletekkel kapcsolatban, mint a látás és a hallás, az állatok nem pusztán az ingerekre reagálnak, mint a

kontakt receptoroknál a szaglás, hanem lehetőség szerint a tárgyakra is. Van itt egy különbség a proximális és a

disztális ingerek között, amely felveti a félrevezetés lehetőségét, azt, hogy a világot rosszul értelmezzük.

Valójában századunk elején, Sherrington fiziológiájában vált ennek jelentése világossá. Ma pedig ez a

megkülönböztetés a reprezentáció és téves reprezentáció kialakulásának alapvető kérdése lesz. Fred Dretske

(1982) elméletében e szerint döntő szerepet játszik a leválás az ingerhelyzetről. Ez pedig csak telereceptoroknál

lehetséges. Nem szabad túlmodernizálnunk persze Locke-ot. Az olyan minőségek, mint az ízlelés, számára még

a másodlagos minőségekhez tartoztak, ma viszont tudjuk, hogy ezek kontakt receptorokkal kapcsolatosak, ahol

nincs eredendő különbség az inger és a tárgy között.

4.4.1. Az észlelés és a tanulás:Berkeley-tol Condillacig

4.4.1.1. A materializmus cáfolata: Berkeley

George Berkeley (1685-1753) filozófus és tanult püspök ismeretelméletének keretében az észleléselmélet

számos mozzanatának tagolódásához járult hozzá. Korai munkája az észleléssel és az ismeretek

megalapozásával kapcsolatban Locke bírálatából indult ki. Locke nézeteinek lehetséges materialista

értelmezését bírálva Berkeley egy olyan felfogáshoz jutott el, ahol az igazi bizonyosság az észlelésben található:

esse est percipii, lenni annyi, mint észleltnek lenni. Saját korában Berkeley Locke-bírálata rendkívül fontos

megosztó tényező volt. Egy bizonyos szempontból azonban ez a szembenállás ma már ironikusan is tekinthető.

62




Számunkra mindkét filozófus azon a vonalon helyezkedik el, amely a belvilágot mint közvetlenül adott dolgot

tekintette, és lépcsőzetesen semlegesítette az ismeretelméletet a materialista vagy idealista értelmezés számára

alapvető kérdések szempontjából. Az ideák és az észlelés folyamata lépcsőzetesen önmagában kezdett vizsgálttá

válni, anélkül, hogy szükségszerűen egy mechanikus materialista magyarázatot adtak volna rájuk. Ugyanazt a

Locke-ot, akit Berkeley mint materialistát bírált, ma Daniel Dennett (1998b) úgy mutatja be, mint a „tudat

elsőbbsége” felfogás fő felvetőjét. Locke számára ellentmondásnak tűnik azt feltételezni, hogy az anyagi dolgok

mentális jelenségeket képesek létrehozni. A materiális és a mentális, az anyagi és a szellemi kizárják egymást.

Ezt a tézist hosszan illusztrálja, nem tényekre utalva, hanem úgy, amit később szemantikus kategóriaelemzésnek

neveznénk. Érdekes módon ez a szemantikus vagy kategoriális kirándulás elviszi Locke-ot oda, hogy

feltételezzen egy Istent, vagyis az, hogy az ismeretelméletet hitbéli kérdések igazolására használja. Magának a

fejezetnek a címe, amely azzal foglalkozik, hogy a mentális nem redukálható a materiálisra, sokatmondó:

Tudásunk Isten létezéséről.

Ami a két minőség megkülönböztetését illeti, Berkeley fölvetette, hogy mind az elsődleges, mind a másodlagos

minőségek az elmében vannak csak, s szükségtelen kivetíteni őket a világba.

9. Vannak, akik megkülönböztetnek elsődleges és másodlagos minőségeket; az előbbin a kiterjedést, az alakot, a

mozgást, a nyugalmat, a szilárdságot vagy áthatolhatat- lanságot és a számot értik; az utóbbival az összes többi

érzéki minőséget jelölik, így a színeket, hangokat, ízeket stb. Rájuk vonatkozó ideáinkról elismerik, hogy nem

képmásai semminek, ami az elmén kívül létezik, vagyis anélkül, hogy észlelnék; az elsődleges minőségek

ideáiról azonban azt állítják, hogy ezek olyan dolgok lenyomatai vagy képmásai, amelyek az elmén kívül, egy

általuk anyagnak nevezett nem gondolkodó szubsztanciában léteznek. Anyagon ennélfogva egy tehetetlen,

érzéketlen szubsztanciát kell értenünk, amelyben a kiterjedés, az alak és a mozgás ténylegesen fennáll. Ám

nyilvánvalóan mindabból, amit már kimutattunk, a kiterjedés, az alak és a mozgás csak az elmében létező ideák,

s hogy egy idea csak egy másik ideához hasonlíthat, következésképpen sem ők, sem ősképeik nem létezhetnek

egy nem észlelő szubsztanciában. [...]

[...] Röviden: a kiterjedés, az alak és a mozgás felfoghatatlan, ha a többi minőségtől elvonatkoztatják. Ahol tehát

a többi érzéki minőség van, ott kell lenniük ezeknek is: az elmében és sehol másutt. [...]

G. Berkeley: Tanulmány az emberi megismerés alapelveiről. 1985, 179-181. o. Fehér Márta ford.

Berkeley azt hirdette, hogy minden minőség „másodlagos”. A tárgy és a gondolat közti „hasonlóság” kérdéseit

csak más érzetekre utalva tudjuk eldönteni, különösen a tapintásra utalva. Csak látszólag lépünk túl a látszatok

világán, amikor elsődleges és másodlagos minőségekről beszélünk.

4.4.1.2. A perceptuális tanulás fogalma

Berkeley nézetei nemcsak szolipszista filozófiájához vezettek, hanem a későbbi perceptuális tanuláselmélet

számos kérdésének megfogalmazásához is. Korai munkája, a 24 éves korában megjelent A látás új elmélete

arról vázol egy elméletet, hogy milyen jelentősége van a motoros összetevőknek és az érzékek közti

kapcsolatoknak, valamint általában véve a tanulásnak az észlelésben. Berkeley a térlátás elemzését adja meg.

Megkérdőjelez minden olyan elvont fogalmat, mint a természetes geometria, ahol a vonalak és a szögek

magyaráznák a matematikusok számára a távolság észlelését. Ez saját korában meglehetősen uralkodó elmélet

volt. Ehelyett szerinte állandó viszony van a pupillák közti távolság csökkenése vagy növekedése és a tárgyak

felénk való közelítése vagy távolodása között „amikor egy távolodó. tárgyat. megtekintünk, változtatjuk

szemállásunkat anélkül azonban, hogy minőségeik azonosak lennének”.

Ez a megközelítés megnyitotta az utat a tapasztalatnak a látás magasabb szerveződésében játszott szerepével

kapcsolatos modern kérdések számára. Berkeley szerint a tapintás tanítja a látást, szűkítve vagy szélesítve a

pupillák közti távolságot. „Szemünknek ez a beállítása vagy forgatása együtt jár egy érzettel, s úgy tűnik nekem,

ez az az érzet, amely ebben az esetben a nagyobb vagy kisebb távolság ideáját elménkbe juttatja.” (Berkeley

1985, 56. o., 16. pont.) Ez ma is az egyik vezető elmélet.

Berkeley, akárcsak Locke, kulcsjelentőségű klinikai példákat is vizsgált. A legalapvetőbb a híres Molyneuxprobléma.

Molyneux a kor neves optikusa volt. Problémája az, hogy ha egy ember, aki vakon született,

megtanulja megkülönböztetni egymástól tapintás révén a tárgyakat, vajon meg tudná-e őket különböztetni, ha

látni kezdene? Locke számára a válasz nem, Berkeley e kérdésben lényegében egyetért vele, de a válasz igen.

Berkeley adja meg a hangnemet a következő évszázadok számára a taktilis alapú térlátás elméleteknek,

Helmholz- tól Strattonig és máig. Az egész vita azért is érdekes, mert azt is mutatja, hogy mi a különbség az

adatgyűjtés és az empiricista attitűdök között. Ok még nemigen próbálkoztak olyan emberek felkutatásával,

63




akiknél ténylegesen fennállt volna ez a feltétel, ez később jelenik meg, a 18. században, mint ma Oliver Sachs

(1998) beszámol róla kiváló könyvében.

4.4.1.3. A tapintás és az én: Condillac

A francia felvilágosodásban is központi szerepet kap a tapintás az érzékelésben. Étienne Bonnot de Condillac

abbé (1715-1790) Az érzékletek elemzéséről című munkájában a szoborra adott híres allegóriájával azt hirdeti,

hogy „a tapintás tanítja a többi érzéket, melyek enélkül pusztán a lelket módosítják”. A tapintásnak tulajdonított

sajátos szerep központi jelentőségű az ő meglehetősen aktív látáselméletében. Az empiristák, a feltevés szerint,

a racionalistákkal összehasonlítva a „pasz- szív elme” felfogását kellene képviseljék. Az empiricista Condillac

azonban itt egy meglehetősen aktív elmélet mellett áll ki. Az aktív tapintás teszi lehetővé, hogy

megkülönböztessük saját magunkat és a környezetet: saját testünket megérintve két érzékletünk lesz, egyik a

kezünkön, és egyik a testfelületen. Külső tárgyakat érintve a második hiányzik. A tapintás olyan érzékleteket

biztosít, melyek úgy tekinthetők, mint amik a külvilágot és saját magunkat is tükrözik. Ez irányítja a tárgyak

lokalizációját a külső térben is. Condillacnak ez a felfogása, amint Baldwin (1913, II. 12. o.) hangsúlyozta,

Hume radikális folytatása volt. Radikális abban az értelemben, hogy mindent érzékek csokrára vezet vissza, és

radikális az én kezelésében is. A tapintásnak a látási észlelésben játszott viszonylag ártatlannak tűnő szerepét

Condillac az én konstruktivista-szkeptikus elméletévé bontja ki. A karteziánus elmét mint kiindulópontot egy

sajátos érzéklet váltja fel, vagy erre lesz az visszavezethető, nevezetesen a tapintásra. Itt fellelhető annak az

elképzelésnek a gyökere, mely az ént saját testünk reprezentációjára fogja a francia pszichológiában

visszavezetni. Goldberg (1993) rámutat arra, hogy ez egy évszázados hagyomány induló pillanata. Először

Condillac, aztán a frenológusok, majd a klinikai disszociációs elméletek mind azt fogják hirdetni, hogy fel kell

bontanunk a karteziánus ént.

Berkeley és Condillac munkájában összekapcsolódik egymással az empiricista elmélet két pillére. Az elme az

egyén élete során érzékletekből épül fel. Az élet során tapasztalt élményeknek azonban magára az érzékelésre is

visszacsatoló hatásuk van. A tanulás nemcsak összekapcsolja a gondolatokat, hanem szervezi a „benyomásokat”

is.

4.5. Kant kritikai szintézise

Immanuel Kant (1724-1804), a német felvilágosodás kulcsfigurája kitüntetett szerepet játszott abban, hogy

később, a 19. században a német egyetemeken a pszichológia tagolni kezdte magát, valamint az episztemológiai

és pszichológiai kérdések közti kapcsolat fogalmi tisztázásában. Számos egyéb dolog mellett Kantról gyakran

mondják azt, hogy az empiricizmus és a racionalizmus szintézisét kísérelte meg. Ez valójában kéz a kézben járt

nála az episztemológiai és a pszichológiai kérdések elkülönítésével, valamint ennek megfelelően az empirizmus

és az empiricizmus megkülönböztetésével. Ebben a tekintetben Hume gondolatmenetét és kriticizmusát veszi

kiindulásnak és értelmezi radikálisabban. Hume-ból kiindulva fogja a pszichológiai szubjektivitást egy

transzcendentális szubjektivitással, a megismerés a priori kategóriáinak rendszerével helyettesíteni. Gilles

Deleuze mai értelmezése világosan megfogalmazza ezt.

Hume jól látta, hogy a megismerés szubjektív elemeket implikál, melyek által túllépünk az adottakon. Ezek az

elvek számára azonban csak az emberi természet elveinek tűntek, vagyis az asszociáció pszichológiai elveire

gondolt, melyek saját képzeteinkre vonatoznak. Kant átformálja a problémát [.], az elvek szubjektivitása nem

egy empirikus vagy pszichológiai szubjektivitás, hanem „transzcendentális” szubjektivitás.

Gilles Deleuze: Hume és Kant.

1998, 218. o. Ulmann Tamás ford.

Ez a kanti fordulat visszatérően megjelenik a pszichológiában. A 19. század második felének fizioló- gusai és

pszichológusai, mint többször látni fogjuk, megkérdőjelezik ezt, s újra az emberi természetre gondolnak, mint az

a priori kategóriák alapjára. A logicista filozófia erőteljesen fellép ez ellen, hogy azután századunk utolsó

harmadában ismét feltűnjön a kanti megkülönböztetés elmosása a natura- lizált ismeretelmélet és a természeti

elvű kognitív tudomány formájában.

Nem idegen a Kantot megelőző német filozófiától az empiricista gondolatok racionalista bírálata. Gottfried

Wilhelm Leibniz (1646-1716) híres, de jó ideig publikálatlan Új tanulmányok az emberi értelemről című

munkájában szembeszáll Locke-kal. Egyik aspektusa ennek Leibniz befolyásos elmélete a tudattalan észlelésről,

mely számos későbbi dinamikus pszichológiai fogalom forrásává vált. Megkérdőjelezte azonban Locke tabula

rasa elvét is. Az ő felfogásában a lélekben vannak olyan elvek és fogalmak, melyeket csak külső események

64




aktiválnak. „Semmi sincs az értelemben, ami nem az érzékekből származna, kivéve magát az értelmet.” Mindezt

Leibniznél egy ontológiai érdeklődés kíséri a létezők típusai iránt. Ebben a tisztázási folyamatban meglehetősen

érdekes rendszert javasolt, ahol az absztrakt fogalmaknak is valóságuk vagy létük bontakozott ki. Világosan

szemben áll ez az empiricisták adatorientált alulról fölfelé dolgozó szemléletével, s majd csak a 20. századi, a

gondolkodás logikai tagolódásával foglalkozó felfogások veszik fel újra. Több mint kétszáz évig fog tartani,

hogy ezek a leibnizi gondolatok magába a pszichológiába is behatoljanak. Más, általa bevezetett fogalmak,

különösen az appercepció, melyek Leibniz számára az elme aktív jellegét képviselték, folyamatosabb

sikertörténetként jellemezhetők. Felfogása szerint nem tudatos folyamatainkat ez a lépés teszi tudatossá, ami

modern terminusokkal a „fokális figyelemnek” és „sematikus integrációnak” felelne meg. E fogalomnak hosszú

karrierje lesz a korai kísérleti pszichológiában, valamint a neveléselméletben. Azért is releváns, mert a mentális

folyamatok többszintű szerveződésének gondolatával Leibniz a köznapi szemléletből kiinduló empiricisták

egész érvelési stílusát kérdőjelezi meg. Közelebbről, megkérdőjelezi azt, amit szinte minden kortársa feltételez,

hogy az elme teljességgel áttetsző lenne. Nem minden áttetsző az elme számára saját működéséről, ezért az

azzal kapcsolatos érvelés, hogy mit tudunk „elképzelni” elménkben és mit nem, meglehetősen ingatag talajon

áll.

4.6. Christian Wolff és a képesség-lélektan körforgásai

Egy másik fontos racionalista hagyomány, mely nagy szerepet játszott a kanti szintézis létrejöttében Christian

Wolff (1679-1750) rendszere volt. Javasolt egy felosztást az empirikus és a racionális pszichológia között. Az

első a belső tapasztalást leíró vizsgálata lenne (az élmény, mint olyan elemzése), míg a másik az elme deduktív

elemzése lenne. Meglehetősen skolasztikus spekulatív rendszerében úgy vélte, sikerült tiszta deduktív jellemzést

adnia az elme szerkezetéről. Mint azonban már Dessoir (1911, 127-132. o.) is rámutatott, mindig összekeverte a

szerkezeti és az esetleges mozzanatokat, vegyíti a racionális és az empirikus pszichológiát. Ami az elme

felépítését illeti, újra mérlegeli és modernizálja a „képesség-lélektannal” kapcsolatos skolasztikus hozzáállást.

Minden egyedi mentális esemény bizonyos képesség vagy fakultás megnyilvánulása lenne. Ezek közül a

legfontosabb a vis representativa, vagyis kognitív reprezentációs képességünk. Wolff olyan kidolgozással

próbálkozott, ahol a képességek a reprezentációs és motivációs aspektus szempontjából tagolódnának. Mai

kognitivista kifejezésekkel ez a reprezentációknak és a reprezentációkkal kapcsolatos propozicionális attitűdök

kettősségének felelne meg. Ez az osztályozás a 18. század nagy osztályozó próbálkozásaira emlékeztet (a

rendszertanászokra, Linnére és Buf- fonra), azonban sokkal soványabb eredményekkel. A soványságnak két oka

van. A Wolff-féle osztályozások korántsem világosak, sokszor az az ember benyomása, hogy ad hoc jellegűek.

Könnyen lehet például határt húzni a megismerés és a vágy között, vagy az érzékek és az ész között. Nehéz

azonban nem nevetni, amikor a lelki élet összetettségét a feltételezett képességek pusztán verbális, kategorikus

összekapcsolásával szeretné magyarázni. „Amikor a képzelőerő összekapcsolódik a megértéssel, az

alkotóképesség áll elő; amikor viszont a következtetéssel, akkor az elővételezés képességeiről van szó.” (Klemm

1914, 61. o.) Vagyis a kombinációk eléggé alkalmiak. Másrészt viszont a magyarázatok körben forgóak. „Még a

legbonyolultabb mentális képességeket is úgy »magyarázza«, hogy a mentális képesség varázsszavához

fordulunk segítségért” (Klemm, uo. 60. o.), s ezek maguk megmagyarázatlanok maradnak. Ez a racionalista

megközelítések általános gondja: míg az empiristákkal szemben a lelki élet minőségi sokrétűségét

hangsúlyozzák, a sokrétűség bizonyítékai meglehetősen illékonyak. Az empiristák viszont a mentális világról

egy sovány és nem túl érdekes képet adnak, egységeik azonban szilárdan megalapozottak.

4.7. Kant gyökerei és üzenete

Kantnak nagyon sajátos szerepe volt a német felvilágosodásban, s az egész modern ismeretelméleti

mozgalomban. Leibniz, Wolff és a képesség-lélektanászok elindította irány követője, és ugyanakkor kritikusa is

volt (klasszikus áttekintés erre Baldwin 1911; Klemm 1911, a mai értelmezés pedig Leary 1982a). Van néhány

mozzanata az ő munkájának, melyek ennek az általános attitűdnek a révén befolyásolják a pszichológiát.

Először is egész hozzáállása a természettudományos és az ismeretelméleti hozzáállásainak elkülönítésével és

összekapcsolásával függ össze, másrészt mikor egyszerre olvassa a német képesség-lélektant és Hume-ot, olyan

kriticista módszert alakít ki, mely számos további fejlemény kereteit adja meg arra nézve, amit később majd

analitikus filozófiának nevezünk. E nézőpontból a filozófiai vizsgálódás igazi tárgya lépcsőzetesen a

gondolkodás kategóriáinak elemzése lesz, s nem az élet esetleges tényei- nek vizsgálata. Nagy szerepe volt

abban is, hogy hogyan bontakozik ki később a modern emberkép. Kantnak itt az egyetemes erkölcsi törvények

elemzésében volt igen fontos szerepe. Rousseau radikális gondolatai közül sokat átvéve azt veti fel, hogy az

emberi magatartásnak vannak egyetemes elvei, melyek megalapozzák az etikai törvényeket. Ez nemcsak egy

tartós szigorú felhangot adott a modern etikának, hanem hozzájárult az embert mozgató tényezők

kontextusmentes értelmezéséhez is, valamint a megismerési tevékenységek dekontextualizációjához.

65




Mondhatnánk azt is, hogy a mai modernitásértelmezés e szempontból is újra kontextualizálni akarja az embert, s

e tekintetben nemcsak az oly sokat bírált Descartes-ot veszik revízió alá, hanem Kantot is.

Vitatott kérdések – Kant pszichologizálása

A 19. századi német pszichológiában és idegtudományban a modernitás- ra oly jellemző szubjektivista

ismeretelmélet Kant sugallatára, de nem teljesen az ő szellemének megfelelő tudományos fordulatot vett. Első

lépésben a megismerés kategóriái az idegrendszer feldolgozásmódjainak és szerkezetének fognak megfelelni,

végső soron pedig egy darwini érvelésnek megfelelően evolúciós képződmények. Az első lépést J. Müller,

Helm- holtz és követőik teszik meg (lásd Röder 1988). Az olyan szerzők, mint Ernst Mach (1887) pedig az

evolúció értelméről spekuláltak már a 19. század végén, amikor az észlelés kategóriáinak evolúciós eredetét

keresték. Konrad Lorenz (1940) munkájában, valamint a különböző evolúciós ismeretelméletekben (Popper

1972; Campbell 1974), illetve a mai evolúciós pszichológiában (Barkow, Cosmides és Tooby 1992) mindez

tiszta természettudományi fordulatot vett.

Érdekes módon azonban a kanti a priori a 19. század végén az új szociológiai tudomány számára is kihívás

volt. Mint Bloor (1983; 1991) a tudomány elemzésének úgynevezett erős programját képviselve rámutat, a

társas reprezentációnak az a határozottan körvonalazott elképzelése, amit Durkheim (1917) fogalmazott meg,

úgy is tekinthető, mint Kant a priori kategóriáinak társas értelmezése. Röviden, a megismerés keretei nem

lehorgonyzatlan platonikus alapok lennének, hanem a társas osztályozás és besorolás értelmezett eredményei.

Hasonló gondolatok jelennek meg századunkban a strukturális antropológiában is, ahol a kategóriákat mint a

társas osztályozási tevékenység stabil kereteit értelmezzük. Érdekes ebből a szempontból, hogy Lucien

Goldmann (1967, 4. o.) francia marxista strukturalista hasonló elképzelést hirdetett Kantról szóló

monográfiájában. Szerinte a kanti hagyomány követőinél a nagy változás az egyéni alanyok felváltása lesz egy

kollektív, az egyéneken túlmenő alannyal, azzal, hogy a megismerést igazi emberek igazi tevékenységének

keretébe helyezik. Röviden, ez a németül 1945-ben, franciául pedig 1948-ban megjelent munka úgy értelmezi,

hogy a kanti örökség lényege az a fordulat, amikor a kanti kategóriák társadalmi értelmezést kapnak. Ebben az

értelemben megelőzi Bloort (1973), aki az elsők között adott egy világos, nem ideologikus értelmezést Kant

üzenetének durkheimi társas értelmezésére. Goldmann szerint egy tagolt társadalomban minden tudás

társadalmilag közvetített: „Egy társas lénynek nincs módja a radikális empirizmusra.” Ez nemcsak

szolipszizmushoz vezetne, hanem bármilyen gondolkodásról való lemondáshoz (168. o.).

Ezzel együtt jár a kanti örökség egy dialektikus értelmezése. Goldmann szerint Kant az empirizmus és a

racionalizmus egyensúlyára mutat, valamint a tartalom és a forma összhangjára a megismerésben.

Vagyis a szaktudományok a platonisztikus vagy legalábbis idealista a priori kategóriákat Kantnál értelmezni

kezdik: olyan kategóriarendszereket tételeznek fel, melyek az egyedi megismerési aktushoz képest elsődlegesek,

s maguknak is magyarázatuk van. A biológiai keretek vagy a társas keretek számomra mint egyén számára

áthághatatlanok, megvan azonban saját eredetük és oki magyarázatuk. Kant mindig jelen lévő ihletése a

konstruktivista modellekben is ott van. Jean Piaget genetikus ismeretelméletében (1960; 1976) elfogadja a kanti

dialektikát mint a fejlődés alapelvét: az asszimiláció kategóriája (ez a sémák meghajtotta adatfelvétel) és az

akkomodáció (a sémák hozzáigazítása az adatokhoz) szándékaik szerint Kant biologisztikus értelmezései. Piaget

azonban meglehetősen nyíltan azt hirdeti, hogy az ő megközelítése meghaladja Kantot, éppen azáltal, hogy

konstruktivista: sem az a priori, sem az alany és a tárgy nem adottak a kiinduláskor. A tudásformálás

ciklusainak mindkét pólusa az alany konstruktív tevékenységének eredményeként emelkedik ki

4.8. Ismeretelmélet és pszichológia

Kant világosan felismerte annak fontosságát, hogy el kell különíteni egymástól tudásunk tényleges formálódását

(ezt neveznénk ma pszichológiai kérdésnek), és az egyáltalán való tudás lehetőségének mérlegelését, ezt

neveznénk ismeretelméleti kérdésnek. Az, hogy egy adott területen hogyan alakultak ki a kategóriák, eltér attól

a kérdéstől, hogy hogyan lehetséges egyáltalán a tudás, és különösen az igazi és megbízható tudás.

Valójában a jövendő pszichológia számára Kant kriticizmusának kettős üzenete van: az egyik az állandó igény

ott is a fogalmi tisztázásokra. A másik hatás azonban éppen Kant eredeti szándékaival ellentétesen működött.

Kant kiterjeszti az empiristák elemző attitűdjét a megismerés kategóriarendszerére is, s így jut el az empirikus és

az episzternikus alany elkülönítéséhez. Ugyanakkor ez egy ciklikus ismeretelméletet is magában rejt, ennyiben

az empirizmus és racionalizmus filozófiai szintézise. A pszichológusok azonban ezt a felfogást újfent az

empirikus szubjektum elméleteként értelmezik majd.

66




Bár Kant ezt az ismeretelméletre javasolta, a tudás formálására kibontakoztatott kritikai, szintetikus

felfogásának konstruktív szerepe volt a perceptuális kutatások további tagolódásában, sőt e hatás megjelent a

mai kognitív kutatásban is. Kant szerint bár minden megismerés az érzékeléssel kezdődik, ez korántsem jelenti

azt, hogy az érzékelésből származna. Fel kell tételeznünk, hogy a megismerő olyan korlátoknak kell, hogy

eleget tegyen, melyek egyáltalán lehetővé teszik a megismerést. Ezek a híres a priori sémák, melyek nélkül

egyáltalán nem lenne megismerés. Ide tartoznak az idő és a tér fogalmai. Ezek azok, amit a legtöbbször

emlegetnek Kant kapcsán. Ide tartoznának azonban a matematikai és logikai igazságok, valamint az olyan a

priori szervező elvek, mint például maga az igazság fogalma, vagy az okozás fogalma.

Kriticista ismeretelméletében Kant ezeket a feltételezett kategóriákat mint a megismerés szükséges előfeltételeit

hangsúlyozza. Megkérdőjelezhetetlen és zárójelbe tehetetlen kategóriák ezek, melyeket minden egyedi

megismerő aktus már feltételez. A magánvaló dolgok (Ding an Sich) nem ismerhetőek meg, csak

feltételezhetjük ezeket, de a dolgokat csak e kategóriák lencséjén keresztül tudjuk látni. Ennek az

episztemológiának természetesen számos olyan aspektusa van, mely közel két évszázadon át elfoglalttá tette az

ismeretelmélet és a logika kutatóit. Olyan kérdésekre kell itt gondolni, minthogy például az eleve adott a priori

szerveződés mindig analitikus-e; vagyis egy kategóriát mintegy magyarázva, vagy vannak-e szintetikus a

priorik, mint például a matematikai törvények. Távolabbi történeti perspektívából nézve Kant a priori rendszerei

a karteziánus racionalisták innátizmusának egy szűkebb értelmezését adják. Utaltunk már arra, hogy Descartes

az inná- tizmus szűkebb és tágabb jelentését is megengedi, az utóbbi szerint nemcsak a tapasztalás kategóriái,

hanem bizonyos tartalmak is veleszületettek. Kant többé-kevésbé világosan a velünkszületettség szűkebb

értelmezése mellett teszi le voksát, ha – s ebben túllépünk szellemén – az a priorit mint egy biológiai rendszert

értelmezzük.

Érdekes, hogy szándékaitól függetlenül Kant nézeteit a 19. századi szaktudományok újra és újra értelmezik.

Ezek a szaktudományok abból a nevezetes kanti tézisből indulnak ki, mely az empirista és racionalista

hagyomány kapcsolatát is jellemzi.

Ha elménk receptivitását, hogy amennyiben valamiképp afficiáltatik, képzeteket szerez, érzékiségnek nevezzük,

akkor az a képesség, melynél fogva magunk alkotunk képzeteket, vagyis a megismerés spontaneitása, az

értelem. Mivoltunkkal vele jár, hogy a szemlélet soha sem lehet más, mint érzéki, azaz csak ama módot foglalja

magában, a melyen tárgyaktól afficiáltatunk. Ellenben az a képesség, melynél fogva az érzéki szemlélet tárgyát

gondoljuk, az értelem. Egyike e tulajdonságoknak sem előbbre való a másiknál. Érzékiség nélkül tárgy nem

adatnék, értelem nélkül nem gondoltatnék. Gondolatok tartalom nélkül üresek, szemléletek fogalmak nélkül

vakok.

Kant: A tiszta ész kritikája. 1981, 70-71. o.

Alexander Bernát és Báróczi József ford.

Mindezt összességében úgy értelmezték, mint a tudás alakulásának séma alapú elméletét. Ez egy nem

metafizikus értelmezés lehetőségét adja a racionalista hagyomány aktív megismerés felfogására. A megismerés

ilyen kanti elgondolásának bevett értelmezésében a tudásformálás és a tudás rögzítése séma irányította folyamat,

mert konkrét egyedi megismerési aktusok az előzetesen adott sémák és az érzékelés biztosította adatok közti

kölcsönhatás eredményei. Például a két évszázad múlva Ulrich Neisser (1984) megfogalmazta per- ceptuális

ciklus gondolata erre a kanti elképzelésre megy vissza. A megértés és az egyedi megismerési aktusok elméletei,

mint Rumelhart (1970) rámutatott, még a mai kognitív vizsgálódásban is kanti modelleket követnek.

Vitatott kérdések – K ant és a pszichológia lehetetlensége

Kant filozófiájának van egy olyan mozzanata, mely az elméleti pszichológia lehetőségét megkérdőjelezve igen

provokatív szerepet játszott. Kant szerint a racionális pszichológia vagy a Wolff számára oly fontos, kategoriális

alapú elméleti pszichológia azért nem lehetséges, mert a pszichológia nem képes spekulatív és apodiktikus

szemléleti rendszert kialakítani. Ennek alapvető oka a matematizálás lehetetlensége. Kant, akárcsak a legtöbb

racionalista számára a tudomány gondolata a matematikán alapszik. Mivel Descartes-tól kezdve a mentális

események definíció révén nem rendelkeznek téri koordinátákkal és kiterjedéssel, s csak az idő jellemezheti

őket, nem lehet rájuk érvényes dimenzionális törvényeket hozni. Az elméleti pszichológia, az „igazi dolog” nem

áll rendelkezésünkre. A pszichológusoknak meg kell elégedniük empirikus megfigyeléseikkel a mentális

tartalmakra vonatkozóan. Eszerint a korlátozás szerint még a kémia sem lenne igazi tudomány!

67




A 19. század elején megkérdőjelezik ezt a predikciót. Először is a Herbart- hoz hasonló spekulatív gondolkodók,

majd később az olyan méréssel foglalkozó emberek, mint Fechner, számos ötlettel hozakodnak elő, melyek azt

hivatottak bizonyítani, hogy Kant korlátozásait megfontolva igenis van mód a matematikai pszichológiára.

Általában kevésbé hangsúlyozzák az önmegfigyelés lehetőségének kanti bírálatát, mint a matematizálással

kapcsolatos gondjait. A pszichológia pozitív programjában azonban világosan látni nála az introspektív

kísérletezés lehetőségének bírálatát is. Antropológiája a pszichológia „pusztán” történeti programjának

megvalósítása akar lenni. A spekuláció és a lehetetlen mérések helyett a különböző körülmények között

megfigyelt emberi viselkedés kontextuális leírására kell törekednünk. Amint Leary (1982) ösz- szefoglalta, ez az

utazáson és az ember sokféle variációjával való megismerkedésen alapuló adatgyűjtést sugallt, valamint a belső

helyett a külső megfigyelést. Olyan program ez, melyet századunkban is sokkal inkább néprajzosok és

antropológusok valósítanak meg, és nem a pszichológusok.

Etikai rendszerében Kant világosan azt hirdette, hogy az ember szabad lény, s itt is meg kell különböztetnünk az

empirikus és a transzcendentális alanyt. Ez a megkülönböztetés, valamint a szabadság kérdése a pszichológia

újonnan kibontakozó tudománya számára közvetett jelentőséggel bírt. Kant nézetében az empirikus pszichológia

csak az ember szabad választásainak bizonyos feltételeit tudja feltárni. Maga a szabad választás épp azáltal,

hogy szabad, nem válhat a determinisztikus empirikus tudomány vizsgálódásának tárgyává. A 19. század végén

ez lesz az új pszichológiával szemben az egyik fő vádpont: a túl ambiciózus természettudomány megkérdőjelezi

az emberi szabadságot. Ma már kevésbé használunk ennyire ambiciózus kifejezéseket, az a kérdés azonban,

hogy milyen kapcsolat van az oksági modellek és a mentális struktúra között, valamint a determinizmus és a

pszichológiai törvények között, még az évezred végén is alapvető kérdés.

Kant szubsztanciális etikája is szerepet játszott a pszichológia későbbi kérdéseiben. Amikor Kant egyetemes

etikai elvekről beszél, az első, a formális mozzanat, nagyon egyértelmű: csak akkor hivatkozhatunk valamire

mint erkölcsi törvényre, hogyha az egyetemesen érvényes. Ez megkülönbözteti az etikust a pusztán

konvencionálistól, a pszichológus számára pedig a puszta szokásokat a normáktól. Piaget, majd Kohlberg

vizsgálatai az erkölcsi normatudat és normaalakítás világáról majd ezt a fonalat teszik, ismét nem a filozófiai

etika, hanem a „mentális”, pszichológiai erkölcsfejlődéstan alapkérdésévé. Az egyetlen lényegi törvény, mely

tényleg egyetemes lenne, hogy az ember sosem használhat más embereket eszközként. Az ember öncél. Ez lesz

majd számos humanisztikus pszichológia jelszava, korunkban is, a domináns erkölcsi instrumentális felfogással

szemben.

4.9. Az elme felépítése

Kant, miközben a képesség-lélektan felszínességét bírálja, ő maga meglehetősen nagy hatású koncepciót

alakított ki az elme felépítéséről, ha úgy tetszik az alapvető képességekről. Az ő felfogása szerint az emberi

mentális élet a kognícióra, affekcióra és koná- cióra oszlik. „Az emberi elme valamennyi képességét kivétel

nélkül a következő háromra vezethetjük vissza: megismerőképesség, öröm vagy örömtelenség érzése és

vágyóképesség.” (Kant 1998, 26. o.) Ez a hármas kép velünk van még a mai pszichológiában is, ez felel meg a

reprezentációk, a cselekvés és az akarat, illetve az érzelmek és affektusok vizsgálatának. Filozófiai szempontból

a megfelelő a priori képességek (a tudás, a vágy és az érzés megfelelői), az értelem, az ész és az ítélőerő (Leary

1982, 27. o.). Történetileg Kant rendszere kidolgozza az aktív és passzív tudatállapotok elválasztását, s folytatja

a megkülönböztetést a szélesen értelmezett és a szű- ken értelmezett szenvedélyek között. Az előbbibe

beletartozik az észlelés is, s ez Kantnál javarészt a kognitív rendszernek felel meg. Kant néhány magasabb

kognitív működést is idesorolna, az ő rendszere meglehetősen sokáig bevett volt. Mint Hilgard (1980) rámutat,

ennek megvoltak az előfutárai mind a hétköznapi gondolkodásban, mind a hagyományos német képességlélektanban.

Mint minden leegyszerűsített osztályozásnak, persze megvan az a veszélye, hogy túl egyszerűsítő

lesz. Ugyanakkor szilárdabb az alapja, mint a spekulatí- van megfogalmazott képességek sokaságán alapuló

rendszernek. Ami a mi korunkat illeti, Hilgard szerint Kant hármas felosztásának az az érdekessége, hogy

mindig emlékeztet létünk „zaftosabb” aspektusaira, arra, hogy nem puszta reprezentációkészítő lények vagyunk.

4.10. Az asszociáció diadalútja a pszichológiában

4.10.1. Elotörténet és az általános tézis

A mi korunkat tekintve, de még a 19. század végéig visszanézve is az asszociációról az lehet a benyomásunk,

hogy ennek kikövezett diadalútja volt, s lépcsőzetesen a magasabb szerveződés, az emlékezet és a tanulás

magyarázó elvévé vált. Az empirista pszichológusok és a filozófiai empiricizmus természete révén a lehető

legkényelmesebb magyarázó elvet tételezi fel ez. Az asszociáció részben emiatt nagyon kézenfekvő, hiszen

68




átlátszó fogalomról van szó, s ezt állítják majd szembe a racionalista tábor spekulatív gondolkodói által

feltételezett nagyszámú mentális erővel és fogalommal. Az egyszerű királyi út azonban korántsem érvényes. Az

asz- szociáció fogalma még az empirista pszichológián belül is minőségi változásokon ment át. Röviden,

eltartott egy ideig, amíg egységes fogalommá vált, s elvesztette negatív konnotációit.

Az asszociáció fogalma a képzettársítás, a modern empirizmus és az empirista pszichológia előtt is megvolt már.

A görögök is ismerték, Platón egy nevezetes helyen utal az asszociáció jelenségére:

Ugye tudod, hogy a szerelmesek, ha meglátnak egy lantot vagy ruhát [.], amit a kedvesük szokott használni, ez

történik velük: felismerik a lantot, és gondolatukban feltűnik a fiú képe, akié a lant?

Platón: Phaidon. 73d, 1984, I. 1048. o.

Kerényi Grácia ford.

Lazán értelmezve még Platón visszaemlékezési elméletét is lehet úgy értelmezni, hogy ez olyan folyamat, ahol

egyéni, esetleges élmények hasonlósági alapon hívnak elő ideákat, a hasonlósági asszociációhoz hasonló

módon. Arisztotelész az emlékezés és a felidézés folyamatát elemezve egy meglehetősen explicit asszociációs

felfogást vázolt, mely a hasonlóságon, érintkezésen és szembeállításon alapuló elveket hirdetett. Az olasz

filozófus Ferri (1883) is rámutatott erre, díjazott pályázati munkájának függelékében.

Amikor visszaemlékezünk valamire, akkor a korábbi mozgások valamelyikét végezzük el, amíg csak el nem

jutunk addig a mozgásig, amely után a keresett emlékkép szokott állni. Ez a magyarázata annak, hogy a

rákövetkezőre vadászunk, amikor a gondolkodás során a jelenből vagy valami másból indulunk ki, és

olyasmiből, ami közeli ahhoz, amit keresünk, vagy ellentétes, vagy szomszédos vele. Ezáltal keletkezik a

visszaemlékezés: a kiindulás mozgásai közül ugyanis némelyek azonosak, mások egyidejűek a keresettel,

megint mások egy részét tartalmazzák annak, úgyhogy kicsiny maradék az, amit a mozgás utána megtesz.

Arisztotelész: Az emlékezésről, 451b.

In Lélekfilozófiai írások. 1988, 218. o.

Steiger Kornél ford.

2.14. táblázat - 3.1. táblázat. Az asszociációfogalom értékelésének és jelentésének

változásai az évszázadok során

Irányzat Kezdetek (17. század) Vég (késő 19. század)

asszociáció

esetleges félrevezető, az észnek

küzdenie kell ellene

pozitív magyarázó, architekturális

fogalom

következtetés, logika alapvető, leküzdi az esetleges

asszociációkat

a struktúra és a logika elemekre és

asszociációkra vezethető vissza

Mindez, miközben élő és ismert hagyomány volt, korántsem volt általános magyarázó elv a lelki jelenségekre.

Az asszociáció újkori fogalomtörténetét a 3.1. táblázatnak megfelelően lehet összefoglalni, szembeállítva a

racionális logika sorsával.

A modernitás kezdetén a képzettársítás jelenségeit létezőnek tartották, de úgy vélték, hogy ezek nem képesek

mindent megmagyarázni az emberi elméről. A strukturális mozzanatok és a következtetések, az emberi elme

logikai aspektusai más elveket is feltételeztek. Ezek voltak az értelem törvényei. Mind az empiristák, mind a

racionalisták felvetették vagy feltételezték, hogy van valami hasonló struktúra, mely túlmegy az asszociációkon,

aláássa és felülbírálja azokat. Az egyszerűség kedvéért nevezzük ezt a kiegészítő szerveződést az értelem logikai

struktúrájának.

Vitatott kérdések – Az asszociáció kettőssége a korai modernitásban

Az asszociációfogalom kettős természetének ezt az értelmezését a 30-as évek vége felé a magyar Rapaport

Dezső vetette fel. Monográfiája 1974-ben angolul is megjelent, s a továbbiakban főként rá támaszkodom.

69




Nézzük meg közelebbről az asszociációfogalom általa vázolt változásait! Francis Bacon, aki a tudomány

induktív felfogását kezdeményezte, figyelmeztetett az asz- szociáció veszélyeire és ugyanakkor alkalmazta is ezt

a fogalmat. Az idolumok azok a homályos, bizonytalan szerveződések, melyek az emberi megismerés

akadályát képezik, alapjában véve asszociatív kapcsolatok. Az egyéni szokások (a sátor idolumai), társas

kapcsolatok, a színház idolumai és a piac idolumai, valamint az általános emberi felépítés (a törzs idolumai)

mind az asszociatív kapcsolatokban és azok révén torzítják a valóság képét. Mindez egy alapvetően teleológia

irányította antropomorf tendenciát eredményez az emberi gondolkodásban. Rapaport (1938) a következőképpen

foglalja össze Bacon mondandóját: „A gyakorlás, a szokás és a véletlen okozzák, hogy ezek a fogalmak öszszekapcsolódnak

az ember fejében és egymáshoz viszonyított értéküket később is megőrzik az élet során. Az

idolumok lényegében asszociátumok, amelyeket különböző befolyások, különböző okok alakítottak ki.”

Az asszociációszerű elvek, nevezetesen a hasonló dolgok közti mentális kapcsolatok és az analógia irányítják

Bacon induktív módszerét is. Az asszociáció itt is csak egy elsődleges vagy előzetes szakasz azonban. Az

induktív általánosításokat keresve Bacon „az asszociatívan szerzett anyag egyezéseit keresi magasabb szinten”

(uo.).

Az asszociációknak kettős szerepük van Hobbesnál is. Egyébként meglehetősen mechanikus rendszerében

szintén kétféle gondolkodásmódot tételez fel: az egyik az irányítatlan asszociációk eredménye, mely esetleges

kapcsolatokat eredményezhet, a másik pedig a szándékos, irányított diszkurzív gondolkodás.

Lenni kell tehát valaminek, ami elvakítja értelmüket és nem engedi látniuk annak hamisságát, amit valódi

igazságként fogadnak el. Ha jól megvizsgáljuk, mi tartja fogva eszüket, látjuk, hogy éppen az, amiről most

beszélünk: az egymástól független és egymással össze nem tartozó ideákat a nevelés, a megszokás, pártjuknak

állandó lármája elméjükben úgy ösz- szepárosította, hogy azok ott mindig együtt jelennek meg. Gondolataikban

nem tudják jobban széjjelválasztani őket, mint amennyire ezt akkor tehetnék, ha ezek elméjükben egyetlen ideát

alkotnának és ilyen egységben működnének ott. Ez ad értelmet az üres beszédnek, bizonyítást a

képtelenségeknek, összefüggést az értelmetlenségeknek, s ez az alapja a világ legsúlyosabb, majdnem azt

mondtam, a világ minden tévedésének.

Locke: Értekezés az emberi értelemről.

II. XXXIII. 18, 1964, 399. o.

Dienes Valéria ford.

Locke, aki maga a modern empirizmus megalapítója volt, szintén ambivalens volt a fogalmat illetően. O vezette

be a „képzettársítás” kifejezést, azonban ez a kifejezés és a vele kapcsolatos fejezet munkájának csak negyedik

kiadásában jelent meg, a szó maga pedig, a latin kiadás híres associatio idearum kifejezése, csak a fejezet

címében jelenik meg (lásd erről Diamond 1974, 281.o). Ráadásul a kifejezést főleg negatív jelenségekre

alkalmazza, például a gyermekkori félelmek fennmaradására. Mindez azt sugallja, hogy az asz- szociáció mint

mechanikus kapcsolat negatív, nem kedvező tulajdonsága az emberi elme működésének.

Még a fejezetcímek, illetve a felvezető sorok is nagyon tanulságosak: ezeket a dolgokat Locke múlónak és

nagyon rossznak tartja. Figyelmeztet arra, hogy mily sok előítélet alapozódik az asszociációra, s mily

veszélyesek ezek a gyermekek fejlődése szempontjából. Az asszociációk előítéleteket, félelmeket hoznak létre,

és még a könyvek kerülése is kapcsolatban van ezzel, az értelemnek pedig harcolnia kell a hatásai ellen.

1. § A legtöbb emberben van valami ésszerűtlen Alig van valaki, aki más emberek véleményeiben,

okoskodásaiban és cselekedeteiben észre ne venne olyasmit, amit különösnek talál, és ami magában véve is

valóban rendellenes. Mindenki eléggé éleslátású ahhoz, hogy a legkisebb ilyen természetű hibát, hacsak maga is

nem osztozik benne, másban azonnal kikémlelje, s az ész tekintélyével bátran elítélje még akkor is, ha maga

még nagyobb oktalanságokkal vét saját dogmáiban és viselkedésében, de ezt sohasem veszi észre, és nagyon

nehéz, ha egyáltalán lehetséges, erről meggyőzni őt. [...]

5. § Helytelen ideakapcsolatokból ered Vannak ideáink, amelyek természetszerű megfelelésben és kapcsolatban

vannak egymással. Eszünk feladata és kiválósága nyomon követni ezeket, összetartani őket abban az egységben

és megfelelésben, melynek alapja sajátos mivoltukban rejlik. Ezeken kívül vannak más ideakapcsolatok is,

amelyek tisztán véletlenből és megszokásból erednek. Vannak egymással egyáltalán nem rokon ideák, amelyek

bizonyos emberek elméjében annyira egyesültek, hogy nagyon nehéz elválasztani őket. Annyira szorosan

társulnak, hogy mihelyt az egyik az értelembe lép, máris ott van a vele kapcsolt másik is. És ha kettőnél több

van így egyesítve, az egész csapat mindig elválaszthatatlanul együtt jelentkezik. [...]

70




9. § Az ideák helytelen kapcsolása tévedéseknek bőséges forrása Az önmagukban kötetlen és egymástól

független létező ideák elménkben való helytelen kapcsolódásainak olyan befolyása és oly nagy ereje van arra,

hogy fonákká tegyék erkölcsi és természetes cselekvéseinket is, hogy talán egyetlen dolog sincs, amely a gondos

utánanézést jobban megérdemelné.

Locke, uo., II. XXXIII.

1. 393., 395. o.

Az asszociációknak szerepük van azonban abban is, hogy megtaláljuk a gondolatok közti megfelelő vagy jó

kapcsolatokat is, ahogy azt már Bacon is gondolta. Locke két tapasztalástípust különített el. Az egyik a külső

tapasztalás, mely az érzékekből származik, a másik pedig „a belső ref- lexió”, amely az elme saját tevékenysége,

mint a tapasztalás forrása.

[...] a másik forrás, amelyből a tapasztalás az értelmet ideákkal látja el, saját elménk bensőnkben végbemenő

műveleteinek észrevétele, amikor az elme a birtokában levő ideákkal foglalkozik. Mihelyt az elme odáig jut,

hogy ezekre a műveletekre eszmél és gondolkodik rajtuk, e műveletek az értelmet egy másik ideacsoporttal

látják el; ezek az ideák külső dolgokból nem származhatnának. Ilyenek az észrevevés, gondolkodás, kételkedés,

elhívés, okoskodás, tudás, akarás és elménknek összes különböző tevékenységei. Amikor ezeket tudatosítjuk és

önmagunkban megfigyeljük, különálló ideák gyanánt fogadjuk őket értelmünkbe ugyanúgy, mint ahogyan az

előbbieket az érzékeinkre ható testektől kaptuk. Ez az ideaforrás minden embernek egészen belső sajátja.

Locke, uo., II/I/4., 92. o.

A reflexió sok egyéb mellett arra a tényre utal, hogy a tudattartalmak, melyek az érzékekből származnak, új

tudásokat eredményeznek, mikor az elme osztályozni próbálja őket. E folyamat során pedig keressük a

hasonlóságokat, vagyis úgy járunk el, mintha egy asszociációs mechanikát követnénk. Vagyis mind Locke,

mind Bacon e fejlődésben kétértelmű figurák: ócsárolják az asszociációt mint mechanikus folyamatot, mely

érvénytelen kapcsolatokhoz vezet, s azt javasolják, hogy más gondolkodási műveletek gyakoroljanak e fölött

ellenőrzést. Ezeknek a kiegészítő tényezőknek a tartalma azonban szintén az asszociáció lesz.

Érdemes megemlíteni, hogy a struktúráknak ez a típusú kettőssége és annak lehetetlensége, hogy a logikai

következtetést visszavezessük az asszociációra, ma is velünk van. A radikális konnekcionista elméletek

érvényével kapcsolatos viták során a 80-as években két megközelítés emlékeztet e felfogás relevanciájára.

Fodor és Pylyshyn (1988, 49-50. o.) azt hangsúlyozzák, hogy a konnekcionista modellek csak a tapasztalás

redundanciáinak belső reprezentációját képesek kiépíteni. Nem tudnak különbséget tenni az egyidejű izgalom,

vagyis a kontinuitáson alapuló asszociáció és az olyan logikai kapcsolatok között, mint a VAN, RÉSZE stb.

Ezek a szerzők a konnek- cionizmusban pontosan azt a logikai strukturalizmust hiányolják, amelyet a korai

kettősfolyamat-elméle- tek a logikai értelemmel próbáltak kielégíteni. Lachter és Bever (1988, 243-244. o.)

ugyanennek a vitának a során azt hangsúlyozták, hogy igazából egy kettős rendszerre van szükség. A

konnekcionisták szerintük csak a szokásokról tudnak számot adni, a szokások azonban sosem válnak

szabályokká (ez lenne a modern megfelelője az értelem keresésének). „Ugyanakkor az is nyilvánvaló, hogy

vannak viselkedések, amelyek szokások.”

A vita (Csibra 1997) elvezetett a különböző kettős modellekhez: Clark (1995), Pinker (1997) és Marcus (1998)

eltérő logikával és hangsúlyokkal, de úgy vélik, fel kell tennünk asszociatív, kontingencián és logikai struktúrán

alapuló szerveződéseket egyaránt az emberi elmében.

Ennek a három évszázados fejlődésnek a másik végén – legalábbis a domináló empiricista meta- elméletben –

egy olyan képpel vagy metaforával van dolgunk, mely szerint az asszociáció törvényei az emberi elme

kizárólagos törvényei. Kimerítik mindazt, amit az elméről tudni lehet, ezeken túl nincs semmi, amely

törvényszerű lenne az elmével kapcsolatban.

Ha ezeket a változásokat összevetjük a logikai gondolkozásmód változásaival, úgy lehet értelmezni őket, mint a

pszichologizmus kiterjesztését és győzelmét. Sok minden egyéb mellett olyan felfogás ez, amely szerint

kiindulópontként vannak egyszerű asszociatív törvények, s a logika törvényei visszavezethetők ezekre. A

kijelentés vagy ítélet például nem olyan logikai forma, melyeket a terminusok betöltenek, vagy egyenesen a

képzetek, ha úgy tetszik, hanem egyszerűen két képzet egyidejű asszociációja. Míg a klasszikus és mai logika

formákból és a különböző formai kategóriák közti kapcsolatokból indul ki, például az alany és az állítmány

közti kapcsolatból egy kijelentésnél, a hagyományos pszichologizmus alulról fölfelé halad. Az elemek közti

asszociatív viszonyokból indul ki, hogy a logikai forma illúziójához jusson el.

71




A 19. század végétől kezdve a modern logika és matematika, mint sokszor látjuk, még lázadni kezdett ez ellen a

pszichologizmus ellen. Mivel ebben az időben nem volt más pszichológia, amely rendelkezésre állna,

szembeállították a feltehetően platonikus és egyén feletti formákat az emberi elme alapvetően asszociatív

törvényeivel.

A pszichológiához hasonlóan akkoriban formálódó és emancipálódó területi függetlenségét (a formális logika

függetlenségét) védve és a logikai forma klasszikus s részben skolasztikus racionalista hagyományát

modernizálva újra megállapították az emberi elme autoritását az asszociációk játékával szemben. A német

matematikus, Gottlob Frege, a filozófus Edmund Husserl és a brit matematikafilozófus Bertrand Russell

kulcsszereplők voltak ebben a folyamatban. Felvetéseik meglehetősen platonisztikus jellege azt eredményezte,

hogy a tulajdonképpeni pszichológia hosszú ideig nem profitált ezekből a változásokból. Az ember uralkodó

empirista-társításelvű felfogását nem rendítették meg ezek a fejlemények. A 20. században számos újabb

lépésre volt szükség, hogy megvalósuljon Boole álma, az az álom, hogy a logika törvényei az emberi

gondolkodás törvényei, és hogy kifejlődjön az emberi elme kijelentés alapú modellje. Bizonyos értelemben ez a

17. századhoz való visszatérést jelent, a 17. századi karteziánus ismeretelméleti helyzethez, mint azt sokszor

hangsúlyozta Chomsky (1966; 1993; 1995). Az asszociációs szerveződések az elme fontos meghatározó

tényezői, nem tudják azonban az emberi értelem sajátosságait megmagyarázni.

4.11. Az asszociáció mint mechanisztikus magyarázó elv igazi

győzelme: David Hume

Berkeley, amikor az észlelés magyarázatában az egyéni tapasztalásra épített, az asszociációt mint pozitív

konstruktív fogalmat vagy alapelvet használta. Az ő számára az asszociációk nem újabb hibák forrásai, hanem

„tudás” forrásai. Ezzel a lépéssel megfogalmazta az asszociációk konstruktív elképzelése felé történő

elmozdulást.

Az empiricizmus további fejlődése során fontos mozzanat volt, hogy az asszociáció kulcsfogalma megszabadult

a kiegészítő elvektől, a megalapozatlan, a mentalitáson túli erőfeszítésektől, melyek azzal fenyegettek, hogy

eltávolítanak a megismerés tapasztalati alapjaitól. Ez lesz John Locke belső reflexiófogalmának a sorsa is. Ez a

tisztogatás megnyitotta az utat, hogy az asszociáció mechaniszti- kusan értelmezve pozitív, konstruktív

értelemben mechanizmussá váljon: az emberi elme igazi működésének tiszta leírásává.

E folyamatban kulcsszerepet játszott David Hume (1714-1776). Hume, bár kevés ontológiai vagy metafizikai

elkötelezettség jellemzi őt, pontosan a metafizikának ez a kerülése hordozta igazi üzenetét. Szigorúan

fenomenológiai elképzelést javasolt, mind a világról, mind az emberi elméről. E megközelítés révén nem csak

bevezette és megerősítette az általános szkepszist, hanem meg is alapozta minden dogmatizmus pozitivista

bírálatát. Sokszor hivatkoznak rá úgy, mint az elementarista pozitivizmus atyjára. Munkájában azonban ez a

pozitivizmus korántsem valamiféle unalmas tényszerű magaillegetés. Az ő korában igazából a gondolkodás

tisztaságáért folytatott küzdelemről van szó. Folytatása ez a karteziánus bizonyosságkeresésnek is. Hume nem a

velünk született eszmékben talál bizonyosságot, hanem abban, hogy mindent tagad, ami nem bizonyos. Az ő

munkájában a sziklaszilárd bizonyosságot a valószínűségi igazság váltja fel, és a tudásnak ebben az új

szemléletében központi szerepük van az asszociatív képződményeknek. Az asszociáció és az érzékelő

elementarizmus kulcsszerepet játszottak kriticizmusában.

Hume-nál az asszociáció lesz az alapszabály, vagy inkább a lelki élet statisztikai szabályszerűségeinek

alaptörvénye. Nem pusztán az emlékezés s a felidézés törvénye, hanem egy átfogó felelős tényező, mely az

emberi lelki élet kontingens tényeit magyarázza. Ez eredményezi a benyomások képzetekké való kombinálását.

Osztályozást is javasol az asz- szociáció típusaira.

Három minőség létezik, mely képes ilyen asszociációt teremteni [.] nevezetesen a hasonlóság, a térbeli és

időbeli érintkezés, valamit az ok és okozat kapcsolata.

David Hume: Értekezés az emberi természetről.

1737/1976, 247. o. Bence György ford.

Ennek a jellemzésnek van néhány fontos vonása. Először is Hume nyilvánvalóvá teszi, hogy ezek a törvények

fenomenológiai, jelentőségtani érvényűek. Az elvek az emberi természethez tartoznak, ez az empiricisták rejtett

racionalista elkötelezettsége: „sokkal hasznosabb a megtalált elvnek a következményeire fordítani a figyelmét

[ti. a filozófusnak], semmint az elv okait kutatnia” (uo., 36-37. o.). Más helyeken nyíltan tagadja, hogy dönteni

tudnánk magának a léleknek az anyagi és szellemi értelmezéséről. „Elég okunk van arra, hogy elhagyjuk azt a

72




vitát, mely a lélek anyagi vagy anyagtalan természetéről szól, s ez azt eredményezi, hogy egyáltalán magát a

kérdést is elítéljük. Semmiről sincs tökéletes képzetünk, csak az észlelésről.” (Uo., 124. o.)

Hume egy másik fontos új fogalma az okság értelmezése. Még az okság is egy olyan struktúra, amelyet a világra

az elme kényszerít rá. Az okság, mint olyan Hume számára asszociatív elv. Mindennek nyilvánvaló

következményei vannak a világgal kapcsolatos felfogásunkra. Ahogy azt a 19. század végi Hume-követők, mint

Ernst Mach és Karl Pearson felvetik majd, a fenomenalista megközelítésben az okságot mint esszencialista

fogalmat felváltja a korreláció, mint statisztikai fogalom.

4.11.1. Néhány kellemetlen következmény: az én eltűnése

Mindebből következik egy harmadik gondolat is, a fogalmi redukcionizmus: ezen elvek segítségével fel tudjuk

építeni az elme egész világát. És nem csak az elme világát, hanem a külvilág egész világát is. Hume indít el egy

olyan radikális típusú fenome- nologizmust, mely még a külvilágban való hitet is csak mint hipotézist tekinti, s

nem mint biztos tényt. Ezért tekinthető a pozitivizmus megalapozójának (Kolakowski, 1968). Ebben a

fenomenológiai redukcionizmusban egy logikai szálat követ, ahol az első lépés annak posztulálása, hogy az

emberben van egy tendencia, hogy az ismétlődő élmények mögött stabil dolgokat lásson. Ebből következik,

hogy érzékleteink ismétlődéséből arra jutunk, hogy vannak tárgyak a külvilágban. Továbbmenve egy nyelvi

tényező az, hogy minden szavunknak megfelelő tárgyakat tételezünk fel a főneveknél. Mintegy a nevek

meglétéből következtetünk a dolgok folytonos meglétére.

Mindennek meglehetősen aggasztó következményei vannak minden hagyományos realista episz- temológia

számára. A legaggasztóbb következmények azonban a halhatatlan lélek és a self fogalmára nézve érvényesek.

Túlzónak tűnik itt az „aggasztó” kifejezés többszöri használata, emlékeztetnék azonban rá, hogy Kolakowski

(1968) a pozitivista gondolkodás kiváló áttekintése során szintén arról beszél, hogy melyek „Hume munkájának

destruktív következményei”. Valószínűségi felfogása a tudásról, és esszencializmus-ellenes attitűdje „úgy is

mondhatnánk, hogy a felvilágosodás tehetetlenségét tükrözi” (56. o.).

Mindennek van azonban egy pozitívabb olvasata is. Hume véleményét nem burkolja retorikus hasonlatokba. Két

fejezetben egyenesen beszél. Ezeknek az a címe, hogy A személyes azonosságról és A lélek halhatatlanságáról.

Az utóbbi fejezetben világosan bevallja agnoszticizmusát a keresztény emberkép központi gondolatát illetően,

vagyis a lélek halhatatlanságára nézve. Hume egy külön, életében a megjelenés (1755) közben visszavont esszét

is szentelt a lélek halhatatlanságának. Egyik alapgondolata, hogy nincs okunk feltételezni, hogy a léleknél nem

érvényesülne a természeti hanyatlás szabályszerűsége. Ráadásul „a vallásos elmélet híveinek még az is némi

fejfájást okozhatna, hogy hova teszik azt a végtelen sok halál utáni létezőt”. A vitriolos filozófus a lélek

halandósága melletti érvként hozza fel hanyatlását az idős korban: „az utolsó tünetek, melyeket a szellem mutat,

a következők: zavartság, gyöngeség, érzéketlenség, korlátoltság – megsemmisülésének előhírnökei”. Mindez

egy óvatosan hirdetett test-lélek azonosság felfogást is megenged számára. „A test és a lélek mindenben

osztozik. Az egyik szervei kivétel nélkül szervei a másiknak is. Az egyik létezése tehát feltételezi a másikét, és

megfordítva.” (Hume 1777/1994, 352., 351. o.)

Mielőtt túl modernnek látnánk ezt a metszően világos gondolkodású egyházromboló skótot, aki felforgató

nézetei miatt nem is kapott egyetemi állást, ne feledjük, hogy ez a leleplező fogalmi kritika, miközben

előítételeteket és hiteket fedez fel racionálisnak szánt érvelések mögött, más témákban maga is áldozata ennek.

Számára a lélek halandósága mellett szóló érv a nők alacsonyabbrendűsége is. Számára a vallásos világkép túl

egyetemes.

A lélek halandóságának elmélete alapján könnyen megmagyarázható, hogy a nők képességei miért alsóbbrendűek:

a háztartás világában zajló életükhöz nincs szükség magasabb szellemi vagy fizikai képességekre. A

vallási elméletben a különbség eltűnik, vagy teljesen jelentéktelenné válik. A két nemnek ugyanolyan

feladatokat kell teljesítenie; értelmi és akarati képességeiknek tehát ugyancsak egyenlőnek, s a jelenleginél

mérhetetlenül nagyobbnak kellene lennie.

David Hume: A lélek halhatatlanságáról.

1777/1994, 348. o. Takács Péter ford.

Romboló érvei a lelket és a selfet illetően pozitív üzenetet is hordoznak: módszertanilag ez egy további

eltávolodás az elme szubsztancia-metaforájától, mely a tudományos pszichológia akadálya volt. Igen tanulságos,

hogy az első német kísérleti pszichológusok mikor az elme tudományos megközelítését vázolták, Hume-ot

73




emelték ki mint kulcsszerzőt „az elme vagy lélek mint aktualitás”, s nem mint a szubsztanciatanítás őseként (így

gondolkodott például Wundt 1903).

Hume az elme szubsztancialista felfogásának bírálatából indul ki, s egy olyan nézőpontra jut, ahol az én vagy a

self a tapasztalás ténylegességében oldódik fel.

Vannak filozófusok, akik azt képzelik, hogy minden pillanatban annak vagyunk tudatában, amit énünknek

nevezhetnénk . Ami engem illet, amikor legbensőségesebben belépek oda, amit önmagamnak nevezek, mindig

valamilyen érzékletbe ütközöm. . Sosem tudom magamat megragadni, valamilyen észlelés nélkül. S ha a halál

megfosztana minden észleléstől, s nem tudnék sem gondolkozni, sem érezni, sem szeretni, sem gyűlölni testem

felbomlása után, akkor teljesen megsemmisülnék.


1976, 436., 438. o. Bence György ford.

Vegyük észre, hogy ezzel a lépéssel a modernitás oly sokat bírált keretein belül a karteziánus én mint

kiindulópont egész fogalmát megkérdőjelezik és trónfosztottá teszik. Ez annál is fontosabb, mivel Hume lesz a

különböző szellemtudományok kiindulópontja. Tovább halad, amikor „pozitív kiindulópontot” nyújt. Azt

hirdeti, hogy nemcsak a selfet mind kiindulópontot kell megkérdőjelezni és nemcsak ez rendült meg, hanem ez

fel is oldható a tapasztalat áramlásába.

A lélek. nem más, mint a különböző észleletek rendszere vagy sorozata. összetevődik belőlük, vagyis nem azt

mondom, hogy a szellem rendelkezik különféle észleletekkel. A szellem nem szubsztancia, amelyhez ezek

inherens módon kapcsolódnak.


1976, 611. o. Bence György ford.

Figyelemre méltó, hogy az elmének ez a feloldása érzékletek csokrába vagy mintázatába, s a

szubsztanciafogalmak vagy az esszencializmus puszta munkahipotézisként való kezelése, melyet az emlékezet

támasztana csak alá, hosszú életűnek fog bizonyulni a filozófia és a pszichológia későbbi történetében egészen

mindmáig. Követője volt ennek Condillac (lásd fentebb), s a 19. század jó részében a francia episztemológiát,

amint például Goldstein (1994) munkája rámutat, az integrált én-elméletek (melyek szimpatizálnak a katolikus

egyházzal), valamint a szenzualista és szociális felbomlási self-elméletek vitája uralta. A kontinens másik végén

Ernst Mach (magyarul 1927, eredetileg 1887; 1897) teljes lendülettel felvette a hume-i örökséget a

századfordulón, s azt hirdette, hogy az én az érzékletek áramlásában oldódik fel. Ennek a hagyománynak

azonban új ízt is adott azzal, hogy azt hirdette, én-fogalmunk, valamint a tárgyak fogalma is puszta darwini

adaptáció: gazdaságos rövidítés, melyet azért van jogunk alkalmazni érzeteink áramlására, mert működik.

A másik vonal, melyet Hume elindított, én-fogalmunk tényszerű interpretációjára vezetett. Ez elindult már

Condillackal, amikor az ént javarészt testérzéseinkkel azonosította. Mach itt is kulcsszereplő. Kulcsjelentőséget

tulajdonít a testképnek énfogalmunk lehorgonyzásában. Mai szerzők, mint Daniel Dennett (1991; 1994; 1998a)

az én és a tudat darwini dekonstruált megközelítésében egy nyíltan antikarteziánus üzenettel veszik fel ezt a

megközelítést az énhez és a tudathoz. A karteziá- nus színház, mint láttuk, felbomlik, s nem csak élmények

állandó áramlása váltja ezt fel, hanem egy általános darwini értelmező attitűd, és mentális fogalmaink lágy

természetének belátása.

Ami a vallástól való távolodást és a szekularizációt illeti, érdemes megemlíteni, hogy hogyan alakul Hume

terminológiája. Értekezésében az elme (mind) kifejezést majdnem tízszer olyan gyakran használja, mint a lélek

(soul) kifejezést. Az arányszámok 369 és 44. Ráadásul a lélek szinte kizárólag a saját anyagi alapjaival, azok

hiányával, illetve a lélek halhatatlanságával foglalkozó fejezetben jelenik meg, vagyis a lelki élet vallásos

koncepcióját tárgyaló részben. A tudat (conscionesness) Hume számára sokkal kevésbé van előtérben, szemben

a modern szerzőkkel, mint Dennett: csak 8-szor szerepel. S nagyon tanulságos az ontológiai elkötelezettségek

kerülését és a semlegességet illetően Hume részéről, hogy pusztán 6-szor használja az agy kifejezést. A szív sem

végzi jobban, ez is csak 5-ször fordul elő. Érdemes ezen a ponton megemlíteni, hogy már Locke is hasonló

irányba mozdította el a terminológiát értekezésében. Az elme tízszer olyan gyakori, mint a lélek (1357 szemben

a 166-tal), s a tudat csak melléknévi jelentésben, mint tudatos szerepel (101-szer). Az agy 19-szer fordul elő, a

szív pedig 9-szer.

74


4.12. A mechanika uralma



Hiszen mindenki tisztában van azzal, milyen fáradságosak voltak a tudomány és filozófia eddig alkalmazott

módszerei; ezek után az ő találmánya segítségével a legbutább ember is jóformán számba se vehető minimális

költséggel és egy kis testi megerőltetéssel írhatja egyik könyvet a másik után – lehet az filozófia, vers,

államtudomány, politika, matematika, teológia –, anélkül, hogy egy szikrányi értelemre vagy szaktudásra volna

szüksége. Ezek után odavezetett a rámájához, melyet minden oldalról körülvettek sorba állított tanítványai.

Húsz láb volt egy-egy oldala; az egész szerkezet a szoba közepén állott. A keretet egészen apró fakockák

töltötték ki, körülbelül olyanok, mint amilyeneket a hazárdjátékosok pörgetnek pohárból, de azért láttam, hogy

nem egyformák. Ezeket a fadarabokat vékony drótok kötötték össze. Minden egyes kockának mind a hat

oldalára kis cédulák voltak ragasztva, ezekre a cédulákra aztán ráírták anyanyelvük összes szavait, végigragozva

őket minden elképzelhető módban és időben, teljes összevisszaságban. A professzor ezután megkért, hogy most

jól figyeljek, mert mindjárt elindítja a készüléket. A tanítványok a mester parancsára mindnyájan markukba

ragadtak egy-egy vasforgattyút (ezekből negyven darab volt körös-körül a rámákra szerelve); amint egyet

forgattak rajta, a szavak sorrendje teljesen megváltozott. A mester ezután megparancsolta harminchat ifjú

famulusnak, hogy szép óvatosan olvassák le a különböző sorokat, amelyek egymás után felvetődtek a gépben, és

ahol három vagy négy szó úgy pottyant volna egymás mellé, hogy azok esetleg valamely mondat részeiként

foghatók fel, azonnal diktálják le őket a távolabb várakozó négy ifjúnak, akik az írnokok szerepét töltötték be.

Ezt a műveletet háromszor vagy négyszer is megismételték, és minden egyes fordulatnál sikerült is a szavakat

más és más figurációban keverni aszerint, hogyan bukfenceztek a kis fakockák összevissza.

Fiatal tanítványai napi hat órán át gyakorolták ezt a munkát, és a professzor nagyszámú és óriási fólióköte- tet

mutatott nekem, amelyeket ez ideig gyűjtöttek, teli ilyen mondattöredékekkel – ezeket idővel majd össze fogja

ragasztani, és e gazdag anyag felhasználásával az összes tudományok és művészetek kimerítő Corpusával

ajándékozza meg a világot. [...]

Jonathan Swift: Gulliver utazásai.

1727/1992, 262. o.

Szentkuthy Miklós ford.

Az ontológiai elkötelezettségek kerülésével együtt Hume mégis nagy lépést tett az ember mechanikus

felfogásának kibontakoztatása irányába. Mikor az asszociációt minden lelki jelenség irányító elvévé tette, ezzel

szövetséget valósított meg az elme szerkezete és a mechanisztikus világkép felépítésére vonatkozó spekulációk

között. Danziger (1990, 340-342. o.) e szempontból rámutat arra, hogy figyelemre méltó különbség van az

asszociációk arisztotelészi felfogása és a Hume kialakította felfogás között. Nevezetesen Arisztotelésznél egy

olyan emberi intencionális ágensről van szó, aki kapcsolatokat keres és kapcsolatokat hoz létre („a vadász”),

míg az asszociációfogalom mechanizálá- sával a metaforák egyre inkább „vonzalomról” és hasonló mechanikus

folyamatokról szólnak.

A mechanika formálódó új tudományának általános hatása az egész felvilágosodás korabeli empirista

hagyományban világos. A newtoni eszmék hatását legvilágosabban azonban Hume mutatja, amikor az

asszociációt mint a vonzás (lásd tömegvonzás) eredményét fogja fel. Ez a folyamat olyan, mint a gravitáció

Newtonnál: magát a távolhatások lehetőségét is Newtontól veszi át Hume.

A mechanikának azonban volt egy általános metodológiai hatása is a felvilágosodás korabeli elmefilozófiára.

Maga az a gondolat, hogy a változatosságot néhány törvényre vagy szabályszerűségre lehet visszavezetni, a

fizikai tudományok ihletését mutatja. Mint ennek mai bírálói mondják (pl. Toulmin 1990), a modernitás egyik

vezető gondolata a dekontextualizáció, míg a másik kettő, a deperszo- nalizáció és az érdekmentesség (Shapin

1996). Itt az alaptörvények döntő szerepet játszanak. Radikális formájában mindez, mint Laplace kifejtette,

teljes determinizmust is sugallna. Ha ismernénk egy rendszer pontos helyzetét egy időben, természeti törvények

révén képesek lennénk bejósolni annak jövőjét is. Ez a determinista egyetemesség természetesen kihívást

jelentett az elmét illetően: vajon azt is sugallja ez, hogy a belső világ bejósolható lenne?

4.12.1. Törvények és szabályszerűségek: az emberi, a természeti és a

társadalmi törvények

Ebből a szempontból figyelemre méltó, hogy a társas életre vonatkozó szabályszerűségeket és az intézményes

szabályozottságokat érintő elképzelések kapcsolatba kerültek a természeti törvények fogalmával. Valójában az a

75




hume-i hagyomány, mely megkérdőjelezte az okság esszencialista értékelését, minden természeti törvényt mint

tapasztalati és tényszerű kijelentések puszta konjunkcióját fogja kezelni.

Évszázadokon át ez a felfogás uralta a filozófiát. Ugyanakkor a természettudósoknak megvolt az a tendenciájuk,

hogy saját törvényeiket mint nem pusztán kontingens szabályszerűségeket kezeljék, melyek a jelenségek

természetéből is kifejeznek valamit. Mindennek egyik aspektusa az a gondolat volt, hogy a természet mögött

egy rejtett tervezet rejlik. A mechanisztikus világkép megengedte, sőt egyenesen megkívánta a Teremtőt. A

természeti törvények az ő tervezetét tükröznék (lásd erről Shapin 1996). A természet tanulmányozása ható

okokból és statisztikai szabályszerűségekből indul, ugyanakkor egy mögöttes tervezetet tükröz. E tekintetben a

természeti törvények túlhangsúlyozott felfogása azt a szerepet játszotta, hogy a természettudomány világában

korlátozzák a csodák szerepét, vagy egyenesen kizárják onnan. A természeti törvényeinknek ebben az erős,

kivételt nem ismerő felfogásában az intézményes törvényeknek valójában fontos metaforikus szerepük volt. A

metafora kiindulópontja vagy forrása az ember alkotta törvények, s nem az örökkévaló naturális törvények

voltak. E törvények Janus-arcúak. Egyrészt hajlékonyak, hiszen ember alkotta őket. Másrészt viszont szigorúak

és nem statisztikai jellegűek, mivel egyre pontosabb meghatározások keretében jelentek meg. Ez a francia

felvilágosodott filozófus, Montesquieu vezéreszméje a kormányzással és a törvények szellemével kapcsolatos

munkájában, mint arra a magyar filozófiatörténész Szabó András György (1964) rámutatott.

Később aztán az emberek az ember alkotta, de szigorú törvényeknek ezt a fogalmát kiterjesztették a természet

szabályszerűségeire. Feltételezték, hogy a természetet ugyanúgy irányítják a törvények, mint ahogy az emberi

társadalmat is törvényeknek kell irányítaniuk, és nem az önkénynek.

A 19. század közepén olyan szerzők, mint John Stuart Mill, Auguste Comte és Karl Marx munkáiban egy

második fordulattal kiterjesztődött a természeti törvény fogalma az emberi viselkedés szabályszerűségeire: az

emberi viselkedés olyan törvényeket követ, melyek ugyanolyan szigorúak, mint a természeti törvények. A korai

modernek, különösen Descartes számára az emberi szándék kivételt jelentett a mechanikus törvény irányította

világból (Shapin 1996). Ezt ekkorra elvetették. Ez a kiterjesztés nemcsak az emberi elme, majd az emberi

viselkedés kontextusfüggetlen értelmezését tette lehetővé, hanem a jelentés nélküli értelmezést is. Ez a lépés

meglehetősen fontos volt: előfeltételt jelentett az emberi elme és viselkedés tudományának kialakulásához.

Ugyanakkor megkérdőjelezhető teljesítmény volt az emberi elmének tulajdonított „értelmetlen vagy értelem

nélküli” státus révén. A 3.2. táblázat ezt a körforgást mutatja.

4.12.2. Az elme mozaik megközelítése

Különösen Hume-ot követően az empirista iskola számos filozófusa az elméről, akárcsak a fizikusok a tárgyak

világáról, dekomponált módon kezdett gondolkozni, úgy fogva azt fel, mint ami minőségileg egyöntetű

tömegpontokból áll. A tudattartalmak, még a legbonyolultabbak is dekomponálhatóak lesznek összetevő

benyomásokra. A lelki életnek mozaikszerű jellege van, ahol is az elemek mind visszavezethetők a

benyomásokra. Kapcsolataik teljességgel mechanikus, vagyis nem intencionális szabályszerűségeket követnek.

Nem kell új törvényeket feltételezni minden dologra, pusztán néhány alaptörvényt kell felfedezni, mint a

newtoni mechanikában.

2.15. táblázat - 3.2. táblázat. A törvényfogalom sorsa az emberi természetre való

kiterjesztése során

Törvények típusa Forrás Működés

a törvény jogi fogalma emberi döntés intencionális

természeti törvény természet állapota értelmetlen

a társadalom és mentális az emberi természet az emberek is értelem

tudományok törvényei állapota nélküliek

A mechanikának ez az átfogó szerepe, vagyis az általános, kontextusfüggetlen törvények kis halmazának

feltételezése a lelki életre vonatkozóan igen erőteljesnek és fontosnak bizonyult. Volt azonban a mechanikának

egy szubsztanciális és szűkebb értelmű hatása is az empiricisták mechanikus felfogására. Ez az elme

76




mechanikus materialista értelmezését eredményezte. Hume maga, amint láttuk, nagyon gondosan ügyelt arra,

hogy elkerüljön minden materiális magyarázatot az általa javasolt fenomenális törvényszerűségekre. David

Hartley (1705-1757) azonban újra felveszi Hobbes gyűlöletes eszméit. Mikor 1749-ben az asszociációs

metaelmélet szisztematikus rendszerezését publikálta, két elvre alapozott. Az egyik az asszociációk általános

magyarázó ereje, a másik viszont az idegrendszeri működések és a lelki érvek közötti feltételezett megfelelés. A

miáltalunk felvett dimenziók szempontjából volt doktrínája a belső redukcióra (asszociációk), de a külső

redukcióra is (a lelki élet törvényszerűségeinek visszavezetése az agyműködésre). Ferri (1883) Hartley

szövegének különböző részeit elemezve némi kétértelműségre mutatott azonban rá. Hartley hivatalos programja

nem volt világosan materialista: tagadta azt, hogy a mentális minőségeket vissza lehetne vezetni az anyagiakra, s

későbbi terminológiát használva fenomenológiai parallelizmust sugallt. Részletesen kidolgozott rendszere

azonban a mentális világnak az idegrendszeren alapuló világra történő visszavezetését sugallta. Mindez

természetesen az idegműködés elektromos elméletét jóval megelőzve történt. Hartley felfogása szerint az

ingerlések az idegekben vibrációkat váltanak ki. A képzetek e vibrációk nyomai. Az asszociációk mind az

érintkezésre vezethetők vissza, az egyidejű vagy egymást közvetlenül követő vibrációk pedig rezonanciaszerűen

kiváltják egymást. Nem meglepően egy materialistától, Hartley az asszociatív kapcsolat gondolatát

kiterjesztette a motoros mozzanatokra is: a mozgások is kapcsolatba kerülnek egymással. Ezt később felvette

rendszerébe Brown is, még később pedig Alexander Bain, amikor a szokások magyarázatában az evolúciós

gondolatokat és az asszociácionizmust próbálta összekapcsolni.

Joseph Priestley (1733-1804) igen nagy szerepet játszott e gondolatok terjesztésében, de mint Warren (1921)

megemlíti, a materializmus elleni teológiai indulatok miatt ez a kampány nem szükségszerűen támogatta az

asszociácionizmus ügyét. Figyelemre méltó, hogy Rapaport (1938) modern összefoglalása például teljességgel

megfeledkezik Hartley és Priestley munkáiról. Úgy tűnik, hogy semmi üzenettel nem bírnak számára az

asszociációelmélet belső vagy mentális szerveződéséről, pusztán annak fizikai megvalósítására vonatkozó

elméletek.

4.13. A mentális mechanika és a mentális kémia

Hume és Hartley munkái kialakították az asszociáció mechanikus szerepének teóriáját. Ez az, amit Bever, Fodor

és Garrett (1968) a mi korunkban az asszociácionizmus Terminális Metaposztulátu- mának neveztek. E szerint

lényegében, ami belül mentálisan kapcsolatba kerülhet, meg kell, hogy feleljen valaminek a tényleges

viselkedésben. Nincs mód valódi rejtett (mentális) egységekre.

Anderson és Bower (1973) modern áttekintésükben ezt a metaposztulátumot három különböző tézisre bontották

szét:

1. Érzéki tézis. Minden pszichológiai egységnek az érzékelésben kell erednie és arra kell visszave- zethetőnek

lennie.

2. Konnekcionista tézis. Az elemek csak érintkezéssel, asszociációval kerülnek kapcsolatba egymással.

3. Mechanisztikus elv. Minden viselkedés és a mentális élet megmagyarázható a két fenti tézis segítségével

olyan kiegészítő elveket használva, mint az asszociatív láncok és így tovább.

Bár Hume és Hartley révén az empiricista irányzat a harmadik tézist általánosan elfogadta, s ez végső csapást

jelentett az olyan kiegészítő elvek számára, mint a belső reflexió, számos további probléma várt megvitatásra,

különösen a második tézist illetően. Ahogy Anderson és Bower (1973) rámutatnak, a különböző

asszociácionista szerzők igencsak megosztottak voltak egymást közt a tekintetben, hogy az érintkezés mellett

megengedjenek-e olyan egyéb elveket is, mint a hasonlóság.

Valójában ezeknek az elveknek a tagolása az empirista filozófiai pszichológiát egy óramű szerkezeti modell

keretébe szorította be. A Karl Popper (1972) által a tudományos modellek tipológiájára javasolt megoldásban

szembeállíthatjuk egymással azokat a modelleket, amelyek egy rögzített korlátokkal és korlát-kielégítéssel

jellemezhető mechanizmust használnak (ezek az óraműmo- dellek), s szemben velük dinamikus modelleket,

melyek kibontakozó interakciót tételeznek fel az erők között (ilyenek a felhők), ahol is a korlátok bizonytalanok,

s a struktúrák dinamikusak. Mind az empiricista pszichológia, mind az idegrendszer működéséről formálódó

elképzelések az óramű- modellek közé tartoztak. Egy további évszázadra volt szükség ahhoz, hogy a biológiai

orientációjú megismerési modellek a pszichológiában komolyan vegyék a felhőszerű megközelítéseket. Az

igazat megvallva az óraműmodellek még ma is újra megjelennek, például a mesterséges intelligencia

kutatásában, valamint az információfeldolgozást előtérbe állító pszichológiában a rögzített kódolási lépések

keretében.

77




4.13.1. Ellenreakciók

4.13.1.1. Próbálkozások az aktív elme fogalmával

Az empiricista hagyomány fejlődése nem állt meg az alapelvek kidolgozásánál. Igazából számos új javaslat

körvonalazódott a második elv tagolását tekintve. E fejlemények megértéséhez tudnunk kell, hogy mind a brit

szigeteken, mind a kontinensen, a francia felvilágosodásban az uralkodóan empiricista felfogás ellenállás és

intellektuális reakciók közepette vált uralkodóvá. Különböző okokból s különböző helyeken az „uralkodó”

filozófiák többnyire egy ezzel rivális tudatelméletet fogalmaztak meg. Ez megkérdőjelezte az empiricista

elmélet mechanisztikus és gépies építkezésének leegyszerűsítő feltevéseit, és ehelyett egy aktív lelket javasolt. E

felfogásoknak sokszor volt vallásos és spiritualista ihletésük (lásd erről Baldwin 1913, 2. kötet, 47-48. o.). A

brit szigeteken a skót iskola különösen fontos szerepet játszott. Bizonyos értelemben ők újrakonstruálták a

képességlélektant: a mentális működések sokrétűsége mellett álltak ki. Thomas Reid (1711-1796) újra

hangsúlyozta a megismerő és motiváló erők elkülönítésének fontosságát. Az „Emberi elme aktív erőiről” szóló

tankönyveivel különösen nagy hatást gyakorolt a vallási alapú lélektani oktatásra Amerikában. Az elfogadott

rendszerekre való támaszkodás helyett alapelvként a józan észre való támaszkodást hangsúlyozta. Erkölcsi

elveiben szintén szembeállította az empiricista elméleten alapuló érdekközpontú felfogást az „erkölcsi

érzéken” alapulóval, nem minden moralizáló felhang nélkül. Franciaországban hasonló szerepet játszott

Fran^ois-Pierre Maine de Biran (1766-1824). Maine de Biran egy olyan aktív elmefelfogást dolgozott ki,

melyben Condillac alapvető téziseit a tapintás szerepéről egy absztraktabb elvvé alakította át. Maine de Biran

szerint a megismerésben a legfontosabb mozzanat egy intim belső érzék, s a megismerésben aktív szerepük van

akarati erőfeszítéseinknek és ezen erőfeszítések tudatosulásának. A belső tér az Ego alapja: az Ego a környezeti

tárgyakból átélt ellenállásokból kiindulva alakul ki. Ez a felfogás meglehetősen vitatott volt, közvetve azonban a

természettudományok szigorúságán keresztül Ernst Webernél az izomérzékre vonatkozó gondolatok

kialakulásához vezetett. Fenomenológiai felfogása oly provokatív volt, hogy Jean Piaget százötven évvel

később, 1965-ben is relevánsnak tartotta Biran munkásságát a filozófiai pszichológia veszélyeit tárgyalva.

Az aktív elmét, s nem az óraműszerű mechanizmusokat hangsúlyozó különböző megközelítések nem rendítették

meg az empiricisták hitét a tudományos, vagyis mechanisztikus elemzésben a lelki életről. Ugyanakkor

lágyították és módosították nézeteiket. Ezeknek az idealista-racionalista, s néha misztikus megközelítéseknek a

hatására a fenti második tézis, a konnekcionista érvényessége vált alapvető kérdéssé az asszociációs doktrína

hívei számára. Mai terminológiában ez úgy hangzik, mint annak kérdése, hogy vajon az egész mentális élet

mechanikus gépezetnek tekinthető-e, vagy fel kell-e tételeznünk, ha nem is a lélek aktivitását vagy misztikus

erőket, de alternatív működéseket is, például szabályokat, mint ma sokan hirdetnék (Pinker, 1991). Miután a

Locke-nak megfelelő belső reflexió százévnyi fogalmi küzdelem után kiiktatódott, új címszavak alatt hasonló

kérdések merültek fel.

4.13.1.2. A szuggesztió másodlagos törvényei: Thomas Brown

Thomas Brown (1778-1820) mutatta legvilágosabban az úgynevezett skót iskola hatását. Egész terminológiája

lágyabb megközelítést sugall, mint amit Hartley és követői használnak. A kapcsolatokat nem asszociációknak

nevezi, hanem szuggesztiók- nak. Szemantikailag ez gyengébb és értelmezettebb kapcsolatokat jelent a mentális

egységek között. Az egyik képzet sugallja a másikat anélkül, hogy tényszerű kapcsolat lenne közöttük.

Hamarosan bírálták is, ha nem is élesen a későbbi asszocionisták, mint például J. S. Mill, arra hivatkozva, hogy

Brown Hartley-nak túl felszínes és könnyed követője volt, aki nem igazán értette meg előfutárának erőteljes

üzenetét (Ferri 1883, 81. o.). Brown azonban terminusai megválasztásával meglehetősen világos. Azt hirdeti,

hogy „a szuggesztió idején valójában pusztán annak vagyunk tudatában, hogy egy érzést követ egy másik – és

nyilván nem vagyunk tudatában valami korábbi folyamatnak, melytől ez a szuggeszció függene” (Brown, idézet

Warren 1921, 26. o. nyomán).

Brown fenomenológiai hozzáállása finom megkülönböztetéseket tesz lehetővé a kapcsolatok fokozatait és

forrását illetően. Alapvető törvénye a közelség törvénye, három elsődleges szuggesztiós törvényre bontható fel:

a hasonlóság, az ellentét és a tér-idői közelség törvényére. Brown azonban még továbbmegy a kapcsolatok

megsokszorozásában, és ezzel a konnekcionista elv felszabadításában. A lelki élet összhangjának gazdagságát és

változatosságát lefedendő, másodlagos szuggesz- tiós törvényeket is felvet. Brown szerint ezek a másodlagos

törvények a módosító törvényekre vonatkoznak. Vagyis Brown beemeli azokat a kon- textuális mozzanatokat

(Warren 1921), melyek a mentális jelenségek törvény alapú tárgyalásából olyannyira hiányoztak. Ha egy

dolognak két másik dologgal van hasonlósági viszonya, akkor mi határozza meg, hogy melyiket vesszük elő? A

másodlagos törvények ezeknek a kontextuális kérdéseknek az átfogására szolgálnak. A hétköznapi élet és az

emlékezet finom ismeretéről tanúskodnak ezek a törvények. Listájuk Warren (1921, 28-30. o.) nyomán a

következőképpen néz ki:

78




1. Viszonylagos tartam.

2. Élénkség.

3. Gyakoriság.

4. Újdonság (közelség a jelenhez).

5. Kapcsolat kevesebb asszociátummal. Az egyedibb kapcsolatoknak nagyobb a felidézési értékük.

6. Alkati különbségek az egyének között.

7. Érzelmi variációk egyazon személyen belül.

8. Ideiglenes állapotváltozások, mint betegség, részegség.

9. Korábbi szokások.

Brownnak hosszan tartó hatása volt annak révén, hogy a minőségi és a kontextuális tényezőket hangsúlyozta. A

kísérleti pszichológiának hosszú ideig fog tartani, amíg eléri a kontextualizmusnak ezt a szintjét. Nem sokkal

Brown után azonban megjelentek az ellenreakciók és a szigorúbb mechani- zációs törekvések.

4.13.2. Mechanikus felfogások: James Mill

James Mill (1773-1836) 1829-ben publikálta Az emberi elme jelenségeinek elemzése című művét (a 60-as

években fia, John Stuart Mill és Alexander Brain újra kiadták a könyvet). Az idősebb Mill megpróbált

megszabadulni minden olyan „magasabbrendű elmebeli képességtől”, amit más asszociácionisták esetleg

otthagytak volna. Megpróbálta elemi érzéki összetevőkre bontani a lelki élet egészét; ráadásul ezek kapcsolata

teljességgel passzív lenne és pusztán egy törvényt, az érintkezés (kontinuitás) törvényét követné. Ez utóbbinak

két aspektusa van azonban, a „szinkron rend” és a „szukcesszív rend”. Minden további felmerülő asszociációs

törvényről ez adna számot. Az okozás és a hasonlóság mind vissza- vezethetőek lennének elvileg az

érintkezésre. „Azt hiszem ki fog derülni, hogy hozzászoktunk ahhoz, hogy a hasonló dolgokat együtt lássuk”,

mondja Mill a hasonlóság elvéről (1829, 79. o.).

James Mill teljesen mechanisztikus felfogása nem tűnik valami izgalmasnak. A saját idejében azonban igen

befolyásos volt. Először is azért, mert azt ígérte, hogy a komplex jelenségeket a mentális mechanika egyszerű

törvényeire engedi visszavezetni. Ahogy Warren (1921, 37-50. o.) megemlíti, James Mill kezdte meg a logikai

állítást is úgy kezelni, mint az asszociatív elvek kiterjesztését. S ő volt felelős annak világos kimondásáért, hogy

az igazság kérdése a mentális szerveződés kapcsolatában irreleváns: az igazi és a téves hiedelmeket ugyanúgy

kell kezelnünk. Az igazságnak nem szabad szerepet játszania a mentális mechanikával kapcsolatos

megfontolásokban. Ez a gondolat máig fennmaradt. A mai pszichológia ugyanolyan asz- szociatív hálózatok

keretében kezeli a tudományos ismeretet és a naiv taxonómiát. Az asszociatív elvek visszavezetése egyetlen

elvre, mely az érintkezésen alapul, döntőnek bizonyult a mai pszichológiában. Sokak számára elérhetetlennek s

megalapozatlannak tűnt Mill idejében s ma is az a próbálkozás, hogy a hasonlóságot visszavezessük az

érintkezésre. A mai neurális hálózatelmélet azonban, valamint az egész konnekcionista mozgalom alapvetően

azt hirdetik, hogy a struktúra és a hasonlóság visszavezethetők az elemek hálózatában meglévő kontinuitásra,

ahol is minden csomópont vagy egység egyetlen mikro- jegyet képvisel. A hasonlóság az aktivációs vektorok

átfedésére vezethető vissza. Vagyis korántsem halott még az a felháborító gondolat, hogy a hasonlóság

visszavezethető az érintkezésre. Ami azt illeti, számos hálózati javaslat van erre. Nem csak az érintkezésen

alapuló asszociáció kizárólagos természetéről beszélnek, hanem az észlelt vagy élménybeli hasonlóságot is

visszavezetik az idegrendszerben található szomszédsági vagy érintkezési viszonyokra. Paul Churchland (1995)

például az élménybeli dimenziókat az idegrendszeri struktúrák tengelyeire igyekszik visszavezetni.

Ez a hasonlóság a mai idegrendszeri redukcionista megközelítésekkel (szemben) azért ironikus, mert mint

Ferri (1885, 82-85. o.) részletesen elemezte, Hartley-tól eltérően James Mill maga nemigen támaszkodott

fiziológiai megfontolásokra. Úgy tett, mintha fenomenológiai konnekcionista lett volna, olyan, aki ma nem

sugallná, hogy az általa feltételezett egységek tényleg megfelelnének a neuronoknak.

Ez az elementarizmus mint a modern pszichológia jellemzője a tudományos elméletek ontológiai

elkötelezettségeinek és a karteziánus elemző hozzáállásnak a kombinációja volt. Hosszú időn keresztül inkább

ideológiai kritikusai, mintsem professzionális tudósok bírálták. Figyelemre méltó ezért, hogy a 20. században az

egész mozgalom alapjait a legvilágosabban a kísérleti pszichológiában az alaklélektan kérdőjelezte meg. Az

79




alaklélektano- sok világosabban, mint a kevésbé tagolt, általános holisztikus bírálók, kifejtették, mi is a hiba az

elementarizmussal. Nézeteik szerint ez a klasszikus elementarista elmefelfogás a következő tézisekre vezethető

vissza:

1. A mozaik- vagy füzérhipotézis.

2. Az asszociációs hipotézis.

„Meglehetősen önkényes, hogy mi is kapcsolódik az egyidejűségben és az egymásra következésben. Magához

az együttjáráshoz a tartalmak vagy a tartalmak viszonya ténylegesen irreleváns.”

Wertheimer 1922/1938, 13. o.

Az alaklélektani mozgalom egy jelentésen alapuló megközelítést javasolt ehelyett, mely az alulról felfelé

folyamatokat felváltaná a felülről lefelé történő megoldásokkal. Ezen felül az „és kapcsolatokat” jelentésen

alapuló kapcsolatokkal váltaná fel. Az elemek itt részekké válnak, s e felfogásban az asz- szociáció csak a

fáradtság, a mentális leépülés és hasonló szélsőséges állapotok jellemzője lenne.

4.13.3. A mechanikus felfogás meghaladása: John Stuart Mill mentális kémiája

James Mill fia és kiadója, John Stuart Mill (18081873) nem kísérelte meg, hogy kövesse apját az érintkezési

kapcsolatok és a mentális mechanika útján. Az ifjú Mill saját doktrínáját mentális kémiának nevezte. A

pszichológia az ő számára is a mentális elemek kombinációival foglalkozik.

A pszichológia tárgya tehát azoknak az egymásra követési törvényszerűségeknek a tanulmányozása [...]

melyeknek megfelelően az egyik mentális állapot követi a másikat; aminek megfelelően a másik okozza, vagy

legalábbis azt eredményezi, hogy kövesse őt.

Mill, J. S. 1843, II. kötet, VI. könyv, 4. fejezet, 3. paragrafus, 500. o.

A lelki életben vannak olyan lehetséges kapcsolatok, melyek puszta kombinációknak felelnek meg. Vannak

azonban mások, melyek új minőségeket eredményeznek. Ez utóbbiak olyanok, mint a kémiai reakciók: új

anyagok jönnek létre, melyek nem mutatják az eredeti elemek tulajdonságait. Mikor ezt idézzük Milltől, nem

szabad elfelednünk, hogy maga a kémia az elegyek és vegyületek elkülönítésével ekkoriban kibontakozó

tudomány, a kémiából vett párhuzam nem annyira triviális, mint ameny- nyire ma annak tűnik.

Az összetett képzet, mely több egyszerű képzet összekeveréséből keletkezik, amikor tényleg egyszerűnek tűnik,

akkor [...] az egyszerű képzetek eredménye vagy azok generálják, s nem azokból áll. Képzetünk a narancsról

valójában bizonyos szín, egy bizonyos forma, egy bizonyos íz és szag és így tovább, egyszerű képzeteiből áll

[...] Nem tudjuk azonban észlelni még olyan egyszerű esetben sem, mint amikor a szem egy tárgy formáját

észleli, mindazoknak a képzeteknek a sokaságát, melyeket más érzékekből vezettünk le [.] Ezek tehát a mentális

kémia esetei: ekkor azt mondhatjuk, hogy az egyszerű képzetek a komplex képzeteket generálják, s nem

alkotják.

Mill, J. S., uo., 503. o.

Egy másik eltérés apjához képest az, hogy milyen fontosságot tulajdonít J. S. Mill a hasonlóságnak az

asszociáció törvényeinek listájában (a többiek az érintkezés és a gyakoriság). Általánosan fogalmazva az elme

megközelítésében „liberálisabb”, mint apja. Az igazat megvallva azonban igazi adalékai a pszichológiához

máshonnan származnak. Először is abból az állandó törekvéséből, hogy vitázó módon az asszociácionizmust

mint a „köznapi filozófia” egy sajátos formáját védje, szemben a skót iskolából induló Hamilton javasolta

felfogással. Stuart Mill az elmére vonatkozó spekulatív fogalmakkal szemben az empirikus elvek védelmezője

volt. Miközben azonban ellenezte a spekulációt, egy meglehetősen kidolgozott spekulatív rendszert javasolt,

melynek vannak párhuzamai a mai reprezentációs felfogásban.

Érdemes Mill megközelítését a mai reprezentációelméletek szempontjából tekinteni, azt a megközelítést,

melyben a „generálás” eltér az „összetételtől”. Győri Miklós (1995) meg is tette ezt az összehasonlítást. Ebből

kiindulva én azt emelném ki, hogyan kapcsolódik Mill felfogása a Jerry Fodor (1990; 1996) javasolta

tudatfilozófia két kulcskérdéséhez. Az egyik az elmében meglévő oksági viszonyok és a kijelentések közötti

implikációs viszonyok közti izomorf kapcsolat. Az elme reprezentációs elmélete ahogy azt Fodor (1996)

képviseli, két hálózatot tételez fel. Az egyik az egyedített mentális állapotok oksági hálózata, a másik pedig a

kijelentések közti kapcsolatok logikai (következtetéses) hálózata. A propozicionális hozzáállások (olyasmire

80




kell gondolni, mint hiszem, hogy szeretném, hogy tudom, hogy és így tovább) oksági szerepe a nekik megfelelő

kijelentések szemantikai vagy logikai szerepét tükrözi (Fodor 1996). Ez a hozzáállás egyszerre hasonlít és eltér

attól, amit J. S. Mill képviselt, amikor az elme természettudományos megközelítését hangsúlyozta, s ugyanakkor

a gondolkodás logikai szerveződését. A nagy különbség természetesen az, hogy Fodor és mások számára

mindez egy beépített „gondolati nyelvet” feltételez, egy kiinduló logikai szerveződést, valamint egy

indukcióellenes hozzáállást. Míg Mill kettős hiedelmeit egy indukcionista és empiricista ideológiai

meggyőződéssel kapcsolta össze.

A másik megszorításokkal alkalmazható párhuzam a kompozicionalitás: a legtöbb mai reprezentációs elmélet

nyelvszerű megközelítést alkalmaz a reprezentációra, és azt hirdeti, hogy van egy olyan kompozicionális

szemantika, amely nem tér el attól, amit Gottlob Frege 1892-ben javasolt. Az összetett kifejezések jelentése

levezethető összetevő részeikből s a köztük fennálló viszonyokból. A szavak jelentése, valamint a mondattan

együttvéve lehetővé teszi, hogy a fekete ló kifejezés jelentését levezessük a fekete és a ló szavak jelentéséből.

Stuart Mill fogalma a „generálásról”, melyet szembeállít az „összetétellel” lehetővé teszi, hogy hasonlóképpen

értelmezzük az ő mentális kémiai elképzelését. Meglehetősen nehéz kiterjeszteni azonban ezt az értelmezést.

Mill tényleges példája a mentális kémiára és a „generálás” fogalmára többnyire az észrevétlen és tudattalan

perceptuális kapcsolatokkal függenek össze. S amint erőfeszítései a logikai struktúra asszociatív alapjainak

megmutatására illusztrálják, elfogadta azt az álmot, hogy minden logikai struktúrát vissza lehet vezetni puszta

összeg kapcsolatokra.

A mai reprezentációs elméletek szempontjából figyelemre méltó, hogy a mentális kémia példái mindig az

emberi elme strukturális viszonylataira vonatkoznak, a perceptuális asszociáció és a tanulás folyamataira, míg az

egyedi fogalmakat egyszerű összegzéssel vagy „kompozicionálisan”

lehet magyarázni. A mai nativisták számára az elme szerveződése és az egyedi ismeretek struktúrája hasonló

elveket követ. E tekintetben is Descartes széles értelmezésére mennek vissza.

4.14. A haszonelvűség és a gazdasági ember

Az empiricisták természetesen hosszan értekeztek az emberi „szenvedélyekről”, az érzelmekről és az embert

mozgató erőkről is. Hume például értekezésének egy egész könyvét az érzelmi világnak szentelte. Az

atomisztikus teória az érzések világára is érvényesnek tűnik. Hume az emberi érzelmi világot a szeretet és a

gyűlölet érzelmeire, valamint ezek egymással és a képzetekkel való asszociatív kapcsolataira támaszkodva

építette fel. Az érzelmek bizonyos elemi érzések kombinatorikájából jönnek létre.

4.14.1. A gazdasági ember és a motiváció fogalma

Az empiristák motivációs és érzelmi elképzelései új ízt kaptak, mikor a 18. század vége táján öszszekapcsolódtak

a gazdaság, az etika és a politika utilitariánus iskolájával. Azt is mondhatnánk, hogy a 19.

századi haszonelvűség és az asszociácioniz- mus kiegészítették egymást. Az egyik az embert mozgató erőkkel

foglalkozik, míg a másik az ember kognitív erőforrásaival. A kettő együtt az ember koherens képét alkotja,

mégpedig oly módon, ami különböző felújított pragmatizmusok formájában máig is velünk van. Láttuk, hogy

később ezeket a fejleményeket kategorikusan általánosítva, ugyanez a törekvés jellemzi Kant felfogását is.

Tudományosan vázolhatók a mozgatóerők és képzetek mechanikái, és minden emberi jelenség az emberi

természet eme kisszámú sajátosságának kibontakozására vezethető vissza. A társadalmi élet vagy a társas élet

tehát visszavezethető mögöttes természeti tendenciákra. Így azután az emberi természet egyetemes

kontextusmentes törvényei feltárhatók. Ezek a törvények egy önző, racionális gazdasági embernek felelnek meg.

Jeremy Bentham (1748-1832) a haszonelvűség legvilágosabb és legprogramszerűbb képviselője volt. Az

asszociációs elmélet a kognitív oldalon kampányba kezdett az elme misztikus belső erői ellen. Ugyanily módon

a haszonelvűség egy civil társadalom racionális etikájának nevében kiállt a moralizáló erkölcstannal szemben,

mely teljességgel az ember „valódi természetén” alapulna. Ez a harc számos hasonlóságot mutatott az asszociácionisták

és azon vallásos gondolkozók közötti feszültségekre, akik legtöbbször „az aktív elme” felfogását

képviselték. Az aktív elme fogalmát illetően a modernizálók ellenfele egy öröktől fogva adott elemzetlen

kiindulópont volt „a halhatatlan lélekben” és annak képességeiben, majd később az Egóban, vagy a moi-ban,

ahogy a 19. századi francia intellektuális életben mondani fogják. Az ember mozgatóerőit tekintve az

utilitarianizmus ellenfele az „erkölcsi érzék” feltételezett felsőbbrendűsége lenne.

A haszonelvű emberi lény, akit megfosztottunk minden olyan megfontolástól, mely elavult erkölcsi tekintélyhez

kötné, pusztán érdekeit követné. Így azután az erkölcs célja nem az lenne, hogy elítélje az embereknél ezeket a

tendenciákat. Ehelyett célunk az lenne, hogy egy olyan társadalmat építsünk, melyben nincsenek illúzióink, s

81




mely megfelel ezen elveknek. A szükségtelen emberi szenvedés annak az eredménye, hogy nem vagyunk

tekintettel az emberi természet általános törvényeire. Vagyis, a pusztán az érveken alapuló társadalmi

szerveződés erkölcstelennek tűnik a régi stílusú moralisták számára, de igazából ez csökkenti a szenvedést és az

új iskola számára ez az erkölcsi helyesség kritériuma.

Ma ehhez hozzátennénk, hogy ez a hozzáállás azt is magában foglalná, hogy csökkentenünk kell azt a belső

szenvedést, mely pusztán erkölcsi tekintélyen, vagy ahogy később nevezni fogják, a belsővé tett felettes énen

alapszik.

Vitatott kérdések – Az induktív logika és a pszichologizmus kérdése (J. S. Mill)

Az ifjú Millnek más okai is vannak, hogy mentális kémiája mellett kiemelkedő szereplőjévé váljon a

pszichológia történetének. Logikai rendszere s általános emberképe korának értelmiségi életében központi

szereplővé tette. Vezető alakja volt a liberális politikai gondolkozásnak és a pozitivizmusnak. Mai értelmezői

sokszor ezen aspektusok egyik oldalát követik. A szabadság bajnokaként mutatják be, anélkül, hogy utalnának

arra a tényre, hogy ugyanakkor ő volt a tudományos hozzáállás bajnoka is. Vagy fordítva, pozitivizmusát

mutatják be, erkölcsi meggyőződéseit és erre vonatkozó elméleteit semmibe véve. Az empiricizmus és az ember

tudományos megközelítésének híve volt, s ugyanakkor hitt a személyiség központi jelentőségében és kultivációjában.

Jelentősége túllép a pszichológián és a tulajdonképpeni filozófián, s túllép saját századán is.

Logikája megpróbálta meghaladni a puszta absztrakciókat. A hagyományos deduktív logikával szemben az

induktív logika elsődlegességét és fölényét hirdette. Ez az utóbbi természetes vonzalommal bírna a tágan

értelmezett empiricista ismeretelmélethez, s az empirikus természettudományok fejlődéséhez is. Olyan logikára

van szükségünk, mely megfelel a tapasztalati tudományoknak. Ez azt jelenti, hogy egy megfigyeléses

ismeretelméletet követve egyedi tényekből indulna ki, és az általánosítások felé mozdulna el. John Stuart

Millnél mindez nem pusztán annak a programja, hogy induktív logikával kell kiegészíteni a deduktív logikát. Ez

már részben Francis Baconnál is megvolt évszázadokkal korábban. Mill programja azt a tézist jelentette, hogy a

klasszikus deduktív logika látszólag deduktív és apodiktikus törvényei valójában az indukción alapulnak. A

John Stuart Mill által adott értelmezés a hagyományos pszichologizmusokra azt mondja ki, hogy amikor a maior

premissza egy általánosítást foglal magában, például azt, hogy minden ember halandó,akkor ez valójában

rövidítése annak a ténynek, hogy Kovács halandó, Nagy halandó, Fekete halandó és így tovább. Ennek alapján

az a következtetés, hogy Szókratész halandó,igazából egy indukción alapulna. E felfogás szerint végső soron a

deduktív szillogizmusok tautológiák lennének.

Vagyis Mill beteljesítette a teljesen nominalista elmélet ígéretét, miközben realista volt az emberi elmét és a rá

vonatkozó törvényeket illetően. Hogy lehet kiegyenlíteni ezt a látszólagos ellentmondást? Úgy, hogy a logikát

és az elme minden magasabb szerveződését elvileg a pszichológia törvényeire vezetjük vissza. Mindez

elkötelezi John Stuart Millt közismert pszichologizmusa mellett, mely egyszerre volt a 19. századi humán és

társadalomtudományok kiindulópontja, s ugyanakkor lázadási és viszolygási kiindulópont is volt sokak számára,

beleértve olyan eltérő irányzatú filozófusokat, mint Frege, Husserl és Sir Karl Popper, olyan szociológusokat,

mint Durkheim, és történészeket, mint Dilthey.

Mill számára az induktív logika az empiricista gondolkodás fejlődésének utolsó fázisa volt. Miközben Hume

szkeptikus volt az indukció szerepét illetően, Mill számára az indukció volt az egyetlen bizonyítási mód, még

akkor is, hogyha ingatag volt. Mindez azért releváns, mert azt sugallja, hogy még azok a tények is az egyénített

és atomisztikus tudás magyarázó hatalma alá tartoznak, melyek évszázadokig a racionalista hagyomány keretébe

sorolódtak. Az ő stabil vonatkoztatási pontjukat és erődítményüket az empiricisták ellen, vagyis a logika

törvényeit és a matematikát, szintén vissza lehet vezetni a megismerés elementarisztikus törvényeire.

Kudarcra ítélt vállalkozás volt ez már a maga idejében. A matematika fejlődése hamarosan átlépett Mill feje

felett. Igazából, ahogy Bertrand Russell (1968) megemlíti, John Stuart Mill belső intellektuális drámája az volt,

hogy sem a modern formális logika jelentőségét, mely az ő korában kezdett már kibontakozni, sem Darwin

elméletének fontosságát nem vette észre.

Ami a logikai fejleményeket illeti, a matematika és logika kibontakozása során olyan formális modellek kezdtek

megjelenni, melyek stabilabb kiindulópontot ígértek az absztrakt fogalmak számára a halmazelméletben,

különösen Venn és George Boole (1815-1864) munkáiban. Boole (1854) maga egyenesen azt jósolta, hogy a

fogalmakkal kapcsolatos matematika törvényeiről be fog bizonyosodni, hogy a gondolkodás általános törvényei.

E tekintetben, alapjában véve ő volt az első felvetője annak a gondolatnak, melyet oly sokat vitattunk a mai

társadalomban és pszichológiában, nevezetesen, hogy minden gondolkodás valójában számítás. „Boole álma” –

ahogy azt kritikai dolgozatokban szokás ma nevezni (Hofstadter 1979; 1998) – mögött az a tézis áll, ami az

emberi elme mai komputációs és kijelentés alapú elméleteinek ácsolatát adja. Érdekes módon száz évvel később

82




a matematika és a logika megalapozásának formális iskolája, melynek saját korában erős pszichológiaellenes íze

volt, a mai pszichológia egyik uralkodó iskolájának alapjává vált.

A matematika alapjait kereső szerzők a 19. század végén hamarosan észrevették, hogy az egyedi képzetek

asszociatív játéka képtelen akár arra is, hogy a számfogalmat megalapozza, nem is beszélve más

absztrakciókról. Később platonikus tárgyakon vagy halmazokon végzett műveletekben keresték ezek alapját. E

folyamatban Mill nyílt asszociatív és érzékeléselvű pszichologizmusa fontos negatív szerepet játszott: ő

nyújtotta a kritika, a cáfolat számára a részletesen kifejtett pszichologista rendszert. Vagyis Mill nem volt

összhangban döntőnek bizonyuló logikai fejleményekkel, szintetikus pszichologista próbálkozása azonban

alapvető negatív vonatkoztatási pont volt e tekintetben.

A pszichológia története számára Mill logikájának két aspektusa különösen fontos. Az első az, hogy újra

hangsúlyozta a tudós munkája s az egyéni pszichológia közti hasonlóságot. Bizonyos értelemben újra elővette és

újra élettel töltötte meg azt a hagyományt, melyet Bacon kezdeményezett, s amit Locke mint a „világos

történelmi módszert” mutatott be (s amit Kant kriticizmusa megkérdőjelezett). Az induktivista gondolatmenetet

követve úgy mutatta be a tudomány, valamint az egyéni megismerés fejlődését, mint ami egyedi kontingens

tények gyűjtögetéséből áll. Mindez megadta az alaphangot a lineáris fejlődés vagy haladás kumulatív

képzetéhez, mely egészen a 20. század 60-as éveiig uralta mind a tudósok, mind a társadalmi ágensek önképét,

mind az emberi elme kibontakozására vonatkozó felfogások jó részét. Bármily megkérdőjelezhető is volt ez az

induktivista megközelítés, számos területen ez vált a bevett felfogássá. Mill munkája e tekintetben nagy

befolyással bírt, együtt Herbert Spencernek a haladásról írt ideologikusabb felhangú téziseivel.

Mill saját elmondásában azonban az ő alapgondolata az volt, hogy nemcsak hogy párhuzamok vannak a tudós

munkája és a hétköznapi megismerés között, hanem a pszichológia törvényei meg fogják magyarázni a tudós

munkáját is. E tekintetben Mill az empiricista nézőpont keretében lezajló pszichológiai fejlődés betetőződése.

Az egyéni pszichológia lenne általában a tudomány kibontakozásának magyarázata, különösen pedig a logikai

struktúra magyarázata. A pszichologizmusnak ezt az erős programját először igazából nem Mill, hanem az

1830-as években, Németországban olyan szerzők fejtették ki, mint Friedrich Friesch és Edward Beneke, akik

szerint (szemben koruk hegeli idealizmusával és spekulációival) minden filozófiát a pszichológia által adott

önmegfigyelés adataira kellene alapozni. Mill lépése ezt a hozzáállást terjesztette ki azzal, hogy a logikát a

pszichológia, feltételezések szerint általánosabb tudománya alá sorolta, s ezzel a pszichológia általános

jelentőségét hirdette. A 19. század végén volt egy logikai mozgalom, mely ellene volt ezeknek a gondolatoknak,

s amit Gottlob Frege és Edmund Husserl képviselt. Mások, mint Windelband és Rickert, újra megfogalmazták a

kanti nézetet, s az etikára vonatkozóan kérdőjelezték meg a pszichologizmust. A logika és az etika nem

alapozhatók meg a pszichológiában, mivel törvényeik nem közelítőek, s nem indukción alapulóak. Fontos

emlékeznünk arra, hogy ez a lépés pontosan az ellentéte volt Mill lépésének.

Természetesen Frege és Husserl világosan meg is mondják, hogy alapvető kritikájuk Mill ellen irányult. (A

korai pszichologizmus problematikus státusát jól áttekinti Abbagnano 1967, a későbbi, a pszichologizmussal

kapcsolatos viták részletes intellektuális és társadalmi elemzését pedig Kusch 1995 adja. Erről még egyszer

szólok a 10. fejezetben.) Ironikus érdekességű, hogy a korai pszichologizmus jó része azelőtt került kifejtésre,

mielőtt a pszichológia maga megszerezte volna saját önállóságát. A „professzionális” pszichológusok sokkal

gondosabbak lesznek téziseikben.

Sokan azonban átvették Mill üzenetét, vagy más pszichologista rendszereket bontakoztattak ki. A 19. század

utolsó harmadának egyik vezető gondolata az az általános hit, hogy az emberi társadalom, művészet és általában

még a tudomány megértésének kulcsát is az emberi természetnek a pszichológia által nyújtott értelmezésében

kell fellelnünk. Mondani sem kell, milyen lendületet adott ez a fejlődő új tudománynak. Voltak azonban tágabb

következményei is. Pszichologisztikus iskolák a 19. század végén jelentek meg a humán tudományokban. A

pszichologizmus abban az értelemben kapcsolatban volt a pozitivizmussal, hogy a pozitivisták szerették volna

megkerülni az utalást bármilyen megfigyelhetet- len misztikus entitásra. Ezért aztán boldogok voltak, ha a

társadalmi jelenségek szilárd bázisát az emberi elme feltételezett törvényeiben lelték meg. Németországban

mindez legjellemzőbb az úgynevezett újgrammatikus iskolára volt, melynek vezéralakja Hermann Paul. O olyan

elveket használt, melyeket az asszociációs pszichológiától, főként Herbarttól vett át, hogy viszonylag vagy

látszólag szilárd alapot adjon a nyelvi változásra nézve. Az asszociatív törvények és az analógiaalkotás voltak a

nyelv magyarázó elvei: az egyéni elme adta meg a társas konstruktumok megértésének a kulcsát. Mint Karl

Popper (1988) pszichologizmus elleni híres bírálatában kifejti, Millnek és a pszichologista mozgalomnak egy

szempontból igaza volt. Mivel individualisztikusak voltak, könnyedén elkerültek olyan misztikus fogalmakat,

mint a „csoportlélek” és effélék. Ugyanakkor félreismertek egy olyan mozzanatot, melyet nagyjából ugyanekkor

ismert fel és állított középpontba Karl Marx: azt, hogy a társas jelenségek alapvető jegye, hogy motivált

83




cselekvéseinknek nem szándékolt következményeik vannak. Igazából ezek a nem szándékolt következmények

adják a társadalomtudomány sajátlagos tárgyát, s itt az egyéni lélektan törvényei nem segítenek. A strukturális

és kontextuális jegyeknek van magyarázó értékük.

Mill tudományelméleti felfogását tekintve figyelemre méltó, hogyan bírálja pozitivista kortársát, Auguste

Comte-ot. Mill először is meglepődik Comte arisztokratikus felfogásán, mind a társadalomszervezésre, mind a

tudomány fejlődésére nézve. Mill szerint a tudományban nagyobb szerepének kell lenniük a nyitott

kérdéseknek. A pszichológiához közelebb lépve, Mill Comte-tal szemben azt hirdeti, hogy van mód a

tudományos pszichológia megalkotására: a Comte számára oly fontos önmegfigyelési korlátok Mill szerint

meghaladhatók azzal, amit ma rövid távú emlékezetnek neveznénk, másrészt a párhuzamos feldolgozás

képessége révén.

Másik érdekes tétele Comte-tal szemben a logikával és a tudományos bizonyítással kapcsolatos. Mill szerint

Comte tudományra vonatkozó nézeteinek korlátja az, hogy nincsen bizonyításelmélete. Egy induktív logikát

bevezetve biztonságosabb alapokon állna. Az indukciónak az az egész koncepciója, mely a 20. században oly

problematikussá vált (lásd például Popper 1997), Mill számára központi jelentőségű volt. Követői a

természettudományokban pedig, különösen Helmholtz, ezen a vonalon próbáltak továbblépni. Helmholtz

dolgozta ki az induktív következtetések gondolatát egy egész bonyolult elméletté a tudattalan induktív

következtetések szerepéről az észlelésben. Helmholtz kezében a Milltől származó indukciófogalom a

tapasztalásnak az észlelési szerveződésre gyakorolt általános hatásaira vonatkozó elméletté vált.

Mill tehát nemcsak a más társadalomtudományokra kiterjedő pszichologizmusért volt felelős, hanem azért is,

hogy induktív logikájának elvei beszivárogtak az empirikus tudományokba is. A következtetési probléma, mely

legalább Descartes óta velünk volt, új lendületet kap azzal, hogy az induktív következtetés fogalmát az észlelési

folyamatokra alkalmazzák. Helmholtz tette meg ezt a lépést, de ez továbbra is velünk van, az észlelés

áthatolhatóságának kérdésében és a következtetések észlelési hatásával kapcsolatban. Ennek pozitív képviselője

Rock (1983), erőteljes megkérdőjelezője pedig Fodor (1983) és Phylyshyn (1999).

John Stuart Mill erőteljesen hinni kezdett az emberre vonatkozó természettudományban. Jól látta, hogy a

pszichológia korántsem olyan eszményi apodiktikus tudomány, mint azt szeretnénk. Mill szerint ennek az az

oka, hogy az egyének élettörténetében nagy változatosság található. Ez azonban önmagában nem zárja ki az

oksági tudomány lehetőségét: a pszichológia olyan statisztikai vállalkozássá fog válni, mint az ár-apály

bejóslása. „Ezek a hozzávetőleges általánosítások, melyek önmagukban pusztán a legalacsonyabb empirikus

törvények szintjét képviselik, deduktíven összekapcsolandóak az emberi természet törvényeivel, melyekből

származtak.” (Mill 1843, II. kötet, 495. o.)

Lenne egy olyan mögöttes tudomány, mely az emberi természet általános törvényeivel foglalkozik, amit ő

etológiának nevez. Ez lenne minden társadalomtudomány kiindulópontja. Ez adja Mill pszichologizmusának

lényegét. Századunk forradalmai a „gondolat formájáról”, s a formális fogalmak behatolása a pszichológiába

néha elavultnak tüntetik fel Millt. Nem szabad megfeledkeznünk azonban arról, hogy Fregét és Husserlt

megelőzően Mill nem magányos ember volt a maga pszichologizmusával. Pusztán egy olyan irányzatot fejezett

ki, mely meglehetősen nagy hatású volt, egész Európában központi szerepet játszott. E szerep lényege az a hit

volt, hogy létre lehet hozni egy előítélet-mentes embertudományt.

A természet az embert [.] két szuverén úr, a fájdalom és az élvezet – kormánya alá helyezte. Egyedül az ő

dolguk kijelölni, mit kell tennünk, csakúgy, mint meghatározni, hogy mit fogunk tenni. [.] A hasznosság

princípiumán azon princípium értendő, amely bármiféle cselekedetet ama tendenciának megfelelően helyesel

vagy helytelenít, mellyel az annak boldogságát növelni vagy csökkenteni látszik, kinek érdeke szóban forog.

A társadalom a fájdalmat kerülő és az örömet kereső individuumok összessége [...] azon rendszerek, melyek

kétségbe vonják [a hasznosság princípiumát], szavakkal kereskednek értelem helyett, szeszéllyel ész helyett,

sötétséggel fény helyett. [...]

A közösség fiktív test, amely az egyes személyekből tevődik össze, kiket úgy tekintünk, mint akik annak tagjait

alkotják. Miben áll akkor tehát a közösség érdeke? – Azon külön-külön tagok érdekének összegéből, akikből

összetevődik.

Jeremy Bentham: Bevezetés az erkölcsök és a törvény alapelveibe. 1789/1977, 680-682. o. Fehér Ferenc ford.

Mivel a társadalom az örömöt kereső és a fájdalmat kerülő egyének összessége, a társadalom érdeke az egyéni

érdekek összessége. Nincs a „közös érdek vagy közérdek”-nek bármiféle magasabb szintje.

84




Ha helyesen értelmezzük az emberek bonyolultabb mozgatóerőit, ezeket le lehet vezetni a fájdalommal és

örömmel való kapcsolatukból. A hedonista ember, akinek eredetileg csak két mozgató erője volt, így

bonyolultabbakat sajátít el. Érdekes módon hedonista elképzelések már Descartes idején is jelen voltak.

Kognitív felfogása az emberről tulajdonképpen próbálkozás arra, hogy mi az, ami meghaladja a fájdalom és az

öröm világát. A mozgatóerők hatása az asszociáció mechanikájához hasonló dinamikát mutat: az olyan

tényezők, mint az újdonság, a gyakoriság s effélék itt is hatással bírnak. Vagyis a másodlagos megerősítés

későbbi elveinek, valamint a másodlagos késztetések megtanulásának, illetve az ingerek drive-értéke

megtanulásának kereteit az asszociatív elmélet tanulási elveinek, és az utilitarianizmus gazdasági elveinek

összekapcsolásából vezeti le.

Bentham haszonelvűsége politikailag konzervatív, és radikális következtetésekre is elvezethet. Fel lehetett ezt

használni az örök status quo fenntartása mellett szóló érvként, a politikai reformok halogatása mellett szóló

érvként. Lehetett a forradalmak elítélésének elméleteként alkalmazni, mint olyan események elítélését, melyek

nem vezetnek a többség jólétének növekedéséhez. Ez volt ugyanakkor a liberális politikai mozgalmak fő

muníciója is. Ebből a szempontból az egész haladási mozgalom egyik összetevője volt. Egy teljesen ésszerű

társadalmi felépítés mellett érvelt, mely minden egyén vágyainak és kívánságainak egyenlő esélyt adott.

Bentham maga, élete jó részében még gyakorlatilag is a börtönreformok híve volt, ahol a büntetést állandó

megfigyelés kísérné. Michel Foucault (1990) úgy elemezte ezt, mint a büntető tekintet (regard) megtestesülését.

Ez a büntető tekintet az európai modernitás egy központi mozzanata lenne. Ben- tham azonban etikai nézetei

révén fokozatosan a demokrácia támogatójává vált. Követői, a két Mill, különösen a fiatalabb, a

haszonelvűséget egy olyan elméletté bontakoztatták ki, mely a társadalmi egyenlőséget és a politikai

liberalizmust támogatja, szemben az erkölcs hagyományos álszent elveivel, melyek pusztán az uralkodó rétegek

érdekeit támasztották alá.

A pszichológia jövője szempontjából itt kevéssé érdekesek a politikatörténet részletei. Fontos azonban, hogy az

utilitarianizmus összekapcsolása az asszociációs pszichológiával a civilitás polgári eszményének a

kodifikálójává vált. Egy olyan kép ez az emberről, mely a hedonista motivációs és tanulási elméletek alapja,

Alexander Baintől Thorndike-on és Freudon keresztül egészen Skinnerig. Még tágabban tekintve, ahogy

Canguilhem (1980) rámutatott, a pszichológia egész születése, mely a viselkedésen és bizonyos hasznosság

szempontjából történő mérésen alapszik, úgy is tekinthető, mint az utilitariánus hitvallás kívülről befelé

fordítása. A gyakorlati pszichológia szempontjából az alapkérdés az lesz, hogy az embert mint eszközt

használjuk és mérjük.

4.14.2. Elégedetlenség az utilitarianizmussal: társas motívumok és az én

kultusza

Fontos hangsúlyozni, hogy már a klasszikus kor is észrevette, hogy a haszon kizárólagos, egyetlen alapelvként

való alkalmazásának vannak hátrányai. Ezeket a hátrányokat azonban nem elvont moralizá- lás alapján vették

észre, ahogy riválisaik követelték volna, hanem a tapasztalaton alapuló jeleket használva. Két nézőpont

emelkedett ki, amely kritizálta azt a képet, ami szerint az emberiség a szűken értelmezett önérdeket követve

hajszolja a korlátozott számban rendelkezésre álló javakat. Az egyik maguktól a közgazdászoktól származott.

Adam Smith (1723-1790) Hume nyomán gazdasági elméletét az önérdeket követő egyének pszichológiájára

próbálta alapozni. Ugyanakkor túllépett az egyéni kereten. Az erkölcsi jó érzések számára abból származnak,

hogy a szemlélő élvezi más aktorok teljesítményét, azt, hogy azok bizonyos standardokat követnek. Bevezette a

szimpátia fogalmát, mint a proszociális motívumok elsődleges formáját. Ez a fogalom meglehetősen hasonlít a

későbbi pszichológia empátia fogalmára. Feltételezése szerint a kiinduló emberi természet része. Saját

egoizmusunkat úgy tudjuk meghaladni, hogy mások helyzetébe éljük bele magunkat, szimpatizálunk velük. Ez

persze az önzés munkáját is biztosítja, a piac világában sosem tudnánk érvényesíteni akaratunkat anélkül, hogy

figyelembe ne vennénk a másikat.

A szimpátiáról

Bármi önzőnek tételezzük is az embert, természetében nyilvánvalóan léteznek bizonyos princípiumok, melyek

mások boldogulásával őt érdekeltté, és azok boldogságát számára szükségessé teszik. Noha mit sem nyer belőle,

leszámítva látásának élvezetét, ilyen jellegű a sajnálat vagy az együttérzés... A szimpátiát jó értelemben talán

[eredetileg a szűkebb a sajnálattal azonos volt], most mégis felhasználhatjuk arra, hogy általa nevezzük meg

bárminő tetszés szerinti szenvedéllyel való együttérzésünket. [...] a szimpátia nem annyira a szenvedély, mint

inkább azon helyzet látványából keletkezik, ami azt felkelti.

Adam Smith: Az erkölcsi érzelmek elmélete. 1750/1977, 423., 426., 427. o. Fehér Ferenc ford.

85




Vagyis, az ökonómia és az önző hedonizmus fenyegetéséből az egyik kivezető út az, hogy az emberi természet

részeként feltételezünk proszociális tendenciákat. A 20. században is hasonló íze lesz a motiváció hagyományos

fogalmai felett gyakorolt etológiai bírálatnak. A modern etológia az altruisztikus viselkedés, majd az utánzás

körül zajló viták keretében ugyanezekkel a kérdésekkel nézett szembe.

Egy másik módszer, a klasszikus kép korlátainak meghaladása az ifjabb Milltől származik. John Stuart Mill két

csillag hatása alatt élt, az egyik Bentham volt, a másik azonban Coleridge. Mint önmaga is leírja önéletrajzában,

mindketten szilárd alapokat kerestek. Az egyik azonban ezt abban kereste, hogy minden bonyolult emberi érzést

haszonra vezetett vissza, míg a másik arra, hogy az emberek nagyobb spirituális jelentést keresnek. Az első

nyíltan haszonelvű volt, és őszintén szerette volna az élet minden vonatkozását visszavezetni a fájdalomra és az

örömre, míg a második utolsó leheletéig nyíltan romantikus volt. Ezeket a befolyásokat jól mutatja Mill

önéletrajza és esszégyűjteménye (Mill 1962)

és a VITATOTT KÉRDÉSEK.

Éetrajz – A hiányzó érzés szemben a romantikával: Mill élete és meggyőződései

John Stuart Mill 1806. május 20-án született Londonban, s 1873. május 8-án hunyt el a franciaországi Avignonban.

James Mill legidősebb fiaként John Stuart Mill koraérett zseni volt. Iskolába sosem járt, apja tanította.

Maga a puritán, érzelemtelen nevelés, amint az ifjú Mill is beszámol róla, nem érdektelen pszichológiai téma,

miként az sem, hogyan azonosul az ifjú apjával a gondolat kereteiben, s azután miben tagadja meg. 1823-tól

1858-ig, mily jellemző brit élet, nem egyetemi dolgozó, hanem a Kelet-indiai Társaság hivatalnokaként tartja el

magát. Ez adja meg számára egyszerre az anyagi és szellemi függetlenséget, akárcsak apjának, ki főhivatalnok

volt ugyanott. Az ifjú Mill is sokra vitte, pályája végén már parlamenti előterjesztést készít a társaság

politikájáról. Apja komoly intellektuális munkára késztette már tízéves kora előtt. Emiatt azután önéletrajza

kiváló pszichológiai forrás. 15 éves korától Bentham-hívő, radikális utilitáriánus, s igen fiatalon szerkeszti is

Bentham műveit. Önéletrajza részletesen feltárja, hogyan adta fel a haszonelvűség kizárólagos használatát.

Személyes válsága egy könyvmoly fiatal válsága, aki elméletileg átlátja minden erőfeszítésünk haszontalanságát

és ürességét.

Ebben a meglehetősen korai, 20 éves kori válságban két kérdés merült fel benne. Az egyik az elemzés

szükségszerűségével és az elemzés iránti kényszerrel kapcsolatos. Ha az asszociacionista és az utilitárius elveket

követjük, s mindent a maga forrására vezetünk vissza, akkor eltűnni látszik az érzés autenticitása. Ha magunkat

a motivációs és mentális mechanika terepének tekintjük, elveszítjük egyediségérzésünket. Másik személyes

problémája az élet céljával volt kapcsolatban. Van jelentése a teljesen és szigorúan észszerű világért folytatott

harcnak? Vajon megadja-e az élet értelmét, ha a haszonelvűség győzelméért küzdünk? Személyes zsákutcájának

általános jelentése is volt. Azt mutatta, hogy személyesen nincs mód egy következetesen tudományos,

mechanikus életstílusra. Freud, aki fiatalemberként Mill emancipációs írásait fordította, sokat meditált ennek a

mesterkélt életnek a keretein, egy levelében megjegyzi, hogy Mill önéletírása olyan, mintha az emberiség nem is

férfiakból s nőkből állna (Jones 1973, 164. o.).

Mill két intellektuális hatásra tudott megküzdeni válságával. A romantikus költészet vált az egyik tényezővé,

mely eltávolította Millt a száraz, könyvszagú élettől. A romantikus költészet megtanította számára az érzelmek

igazi értékét. A másik mozzanat az volt, hogy megismerkedett a német „romantikus történetfilozófiával”,

különösen Wilhelm von Humboldt (1767-1835) munkáival. E gondolatok hatására az egyéniség, aszemélyiség

kultivációja, annak gazdagítása önmagában értékes célokká válnak Mill számára. Az egyéniség kultusza, annak

az egyénnek a kultusza, aki mindenki mástól eltérő lesz (ez természetesen jórészt összeegyeztethető az empirista

vonal általános, de meglehetősen száraz intellektualizmusával), egyensúlyt fog képezni saját intellektuális

rendszerének jegyeivel szemben.

Emellett nevezetes módon felfedezte az intimitást és a szerelmet. Húszéves plátói kapcsolatba kerül Harriet

Taylorral, hogy aztán özvegyasszonyként feleségül vegye. Mrs. Taylornak nagy hatása volt abban, hogy Mill

nem csak általánosságban vált liberális politikussá (parlamenti képviselő is volt 1856 és 1868 között), hanem az

általános választójog, s különösen a női egyenjogúság férfi harcosává is vált.

Ami a motivációs mozzanatokat illeti, Mill későbbi munkáiban hidat teremt a romantika, a szabadság filozófiája

és a modern emberkép között. Személyes sorsa azért példaértékű, mert azt mutatja, hogy az érzelmek és a

szabadság kultusza nem kell, hogy eltérítsenek a racionális szemlélettől, nem kell szükségszerűen homályra és

obskurantizmusra vezessenek. Mill azt hangsúlyozta, hogy vannak az életnek olyan oldalai, ahol a

hiányökonómia nem érvényes.

86




A hiányökonómia a társas kapcsolatok olyan képét sugallja, ahol a szereplőknek egy zéró összegű játszmával

van dolguk. Ha A-nak több van x dologból, mint B-nek, akkor B-nek szükségszerűen kevesebb lesz x dologból.

Mill szerint a tudás és a szeretet kivételek a gazdasági összhangból. Úgy képesek növekedni minden egyénnél,

hogy közben nem vesznek el senki mástól. Ha én többet tudok, ez nem vesz el semmit a te tudásodból. Mill

számára a tudást nem szabad az instrumentális használattal azonosítani, ahogy Bacon híres jelszava sugallja: a

tudás hatalom. Az élet egyéb aspektusainak kultivációja együtt a személyiség és individualitás kultivációjának

gondolatával, ami a romantikából és a német felvilágosodásból származik, biztosítják Mill számára, hogy

meghaladja az egyensúlyozó és statikus modellt, valamint az utilitarizmus önzését. Teljesen naiv

megfontolásokból kétségkívül igaz, hogy ezek azok a tényezők, melyeket pusztán egy adott személy tud elérni

és teljesíteni. Elvégezhetem helyetted a feladatokat, de nem tudhatok helyetted valamit. Segíthetek abban, hogy

találj valakit, akit szerethetsz, de nem tudok helyetted szeretni. Vagyis, a nem zéró összegű mozzanatok azok,

amelyek kiválthatatlanok is más cselekedetei által. A történetfilozófia szempontjából ezeket erős és gyenge

javaslatokként lehet megvizsgálni. Érdemes azonban rámutatni, hogy nincsenek ellentétben néhány mai

javaslattal, amelyek az emberi társadalmak és az emberi motivációk tekintetében a nem regulatív mozzanatok

jelentőségét hangsúlyozzák.

A pszichológiában magában Mill gondolatai az úgynevezett önmegvalósító motivációs és személyiségelméletek

előképét adják. Ezek az elméletek a motiváció regulációs felfogásában elrejtett hiánygazdaság elvet bírálják.

Millnek van valami vonzalma a kognitív motivációval kapcsolatban előtérbe került elméletekkel és nevelési

gyakorlattal, valamint azzal a gondolattal, hogy a tudás önmagáért való, és nem csak egy lenézendő dolog. Tág

értelemben azokkal az elméletekkel is kapcsolatban van, melyek a szeretet generatív jellegét hangsúlyozzák

(Maslow-tól Rogersen át Frommig), s Frommnak a nem megosztott szerelemmel kapcsolatos megjegyzéseivel is

összefüggnek.

4.14.3. Az asszociáció és a társadalmi szerződés

Kibontakozásuk közben mind az empiricista, mind a racionalista hagyomány a filozófiában az individualizált

emberkép győzelmét eredményezte. Manapság kiterjedt kritikai irodalom próbálja meg új keretbe helyezni ezt a

mozzanatot. Az új tézisek lényegében a tudományos tudás kommunális elméletére, a megismerés narratív és

társalgásközpontú felfogására (a reprezentációk alkuelméletére), s a kognitív kategóriák kibontakozására

vonatkozó szociális kutatásokra építenek. Ezen az alapon ezt az individualizmust negatív és káros

hagyománynak tartják. Nem szabad elfelednünk azonban, hogy ez az individualizmus korántsem valamiféle

ingyen ebéd volt, hanem a mechanikus szolidaritás dezin- dividualizáló tendenciái és gyakorlata feletti

győzelem. Kétségtelen, hogy a modernitás az embernek egy kontextustalanított, és így tényszerűen helytelen

képét állította középpontba. Ez az elmozdulás azonban tagadta az ember középkori képét, ahol az ember a

társadalmi rend és a fizikai hely korlátaiba van beszorítva. Kétségtelen, hogy a modern világ emberét is társas

kapcsolatok korlátozzák, és ő is társas hálózatokban él. Messze nem Robinson. A kapcsolatoknak ezt a

látszólagos gazdagságát azonban a választott kapcsolatok ritkasága kíséri. A modernitás az ember

felszabadításának ígéretével élt. Illúzió, bár meglehetősen erőteljes illúzió, hogy ezzel minden korláttól

megszabadította az emberiséget. Egyre inkább az élet köznapi tényévé válik azonban, hogy legtöbb korlátunk

választott korlát. A modernitás új emberének kevesebb kapott tulajdonsága és több választott és felvett

tulajdonsága van, és nagyobb nála az egyénített személyiség szerepe. A francia strukturalista és marxista

filozófus, Lucien Goldmann Marx néhány korai írása nyomán (újabb kiadások 1964; 1968) igen világosan

kifejtette minden felvilágosodott filozófusnak ezt a közös elkötelezettségét és kapcsolatát a piaci alapú

gazdasággal.

A piacgazdaság fejlődésének legfontosabb következménye, hogy az egyén, aki korábban pusztán a teljes

társadalmi termelési és elosztási folyamat részeleme volt, most mind saját tudatában, mind embertársai

tudatában független elemmé válik, egy monásszá, egy kiindulóponttá.

Goldmann: A felvilágosodás filozófiája. 1973, 19. o.

Goldmann felfogása szerint ebből az elkötelezettségből természetszerűen következik, hogy a társadalmat és az

élet társadalmi mozzanatait egyének közti szerződés eredményeként értelmezik.

A leegyszerűsített ember a második lépés a társas kapcsolatokban. Az első, a kiinduló lépés az elszigetelt egyén.

A felvilágosodás elméletalkotóinak tehát nehéz helyzetük volt, amikor megpróbálták a társas mozzanatot nem a

hagyomány kiindulópontjaként, hanem mint egy második lépést beépíteni az emberiségről alkotott összképükbe.

Ez a felfogás lényegében azt hirdeti, hogy a társadalom és a társas kapcsolatok az egyénhez képest

másodlagosak. Az emberek egy másodlagos szükségszerűségből hozzák létre a társas szerveződéseket, mivel

87




meglévő individuális tendenciáik egymást keresztezik. Az egyénen túllépő társadalmi szerveződés alulról kell

működjön, és nem felülről lefelé, mint ahogy azt a hagyományos társadalmak megkívánják. Ez a modernitás

egészére oly jellemző társadalmi szerződés gondolat alapjellemzője. Tudjuk, hogy e témának számos változata

van. Különböző elkötelezettségekkel élnek ezek azt illetően, hogy milyen széttartást és versengést tételeznek fel

az egyéni emberi tendenciák között. Hobbes, aki a modern időkben a szerződés elindítója volt, arról beszél,

hogy mindenki mindenkinek farkasa. Az ember alaphelyzete, mondja a Leviathanban, az, hogy mindenki

mindenki ellen háborúzik. Számára ez az erős kormány és az erős állam szükségét jelentette, szembeállítva

azonban az erős egyházzal. Kezdetben az emberi természet egy meglehetősen negatív képe élt, mely a szerződés

eredeti fogalmával szoros kapcsolatban volt, és a racionális szerveződés szükséglete, melyet a polgárháború, sőt

a vallásháború élménye motivált (Morse 1989; Toulmin 1990). A fogalom további fejlődése során néhányan,

például Adam Smith már egyenesen proszociális motívumokat tételeznek fel a társas szerveződés alapjaiként. A

vállalkozáson és a tőkén alapuló új társadalom kialakulásával jelentősen megváltozott a szerződés képzete. Az

erős kormány igényét egyre inkább egy liberális állam képzete váltja fel, mely az egyéni tendenciák szabad

kibontakozását támogatja. Győzedelmeskedik azonban maga az a gondolat, hogy az egyén az elsődleges, és a

társadalom ebből levezetett entitás. Ez az elv érvényesül a társadalmi szerződés gondolat reformista

irányzataiban, például Locke-nál, valamint azokban az irányzataiban, melyek akár a zsarnokgyilkosságtól sem

riadnak vissza, ha az megszegné a szerződést (Rousseau). Természetesen a politikai szabadságjogokat és a

politikatörténetet illetően ezek a változatok nem triviálisak. Eltérnek egymástól például abban, hogy az egyéni

mivolt mely oldalai lehetnek szerződés tárgyai, és melyek nem. (Ezeknek a változatoknak jó modern áttekintését

adja a Boucher és Kelly 1994, szerkesztette kötet. Röd 1998 újabb munkája azt is megmutatja, hogyan vált

világossá Kant idejére, hogy itt fiktív, s nem valóságos szerződésről van szó.)

Hume maga, aki nem volt a szerződéses gondolatok képviselője, rámutat az elme belső szerveződése és a

társadalom szerveződése közti hasonlóságra. A lélekről mint képzetek köztársaságáról beszél, ahol az egyes

elemek megváltozhatnak, de az általuk kialakított szerveződés megmaradhat. A köztársaság és a monarchia mint

két jellegzetes kép a lelki (és az idegrendszeri) architektúráról a 19. században is visszatérő gondolatok lesznek.

Deleuze (1998) részletesen elemzi, hogy Hume társadalomfelfogásában a szerződésgondolatot hogyan

helyettesíti a hasznosság, s milyen kettőségek merülnek fel nála az intézmények és a szokások eltérésében.

Mi köze van mindennek magához a pszichológiához? Először is ismét megerősíti azt a felfogást, hogy az ember

alapvető modernista képe individualista. Ez lesz a 19. századi modern pszichológia jó részének kiindulópontja

is, ez a standard jellemzője az egyénített pszichologizmusnak. Érdekes és nem kézenfekvő párhuzamot mutat

azonban az elme empirista felfogása s az emberi kapcsolatok közt. Amikor a társadalom alapvető metaforája a

Robinson- szerű szabad és kötetlen egyének közti asszociáció lesz, akkor az emberi elme mozaikszerű felfogása

is uralkodni kezd. Az emberi elme is kiindulásként létező elemek asszociációjából építkezik, melyek egymástól

és az egész rendszertől is függetlenek.

Az empiricista metaelmélet együtt jár azzal, hogy elveszítjük az ember felülről lefelé determinált felfogását,

ahol az egyén a struktúrák függvénye. Párhuzamosan ezzel van egy folyamat, melyben a struktúrák, különösen a

logikai struktúrák és hierarchiák racionalista képe lesz alapvető az emberi elmére nézve. Azt sugallhatjuk tehát,

hogy a mentális asszociáció doktrínája úgy válik uralkodóvá, mint a társadalom egyénített polgári képének

uralkodó része. Ebben az értelemben lehet azt mondani, hogy a pszichológia diadalmenete Descartes-tól kezdve

a polgári individualizált társadalom eszményének győzelme is.

Mindez nagyon szélsőségesnek és spekulatívnak tűnhet. Hasonló gondolatok felmerülnek azonban az

irodalomban is. Fraudenthal (1986) monográfiájában azon túl, hogy általános affinitást mutatott ki a

társadalomelmélet, a filozófia és a természetről alkotott kép között; a klasszikus korban olyan szerzők, mint

Leibniz és Newton munkáiban világos analógiákat mutatott ki az episztemológiai rendszerek és a társadalmi

szerveződésre vonatkozó gondolatok között. Az a newtoni kép, ahol a teret a rendszertől független

tulajdonságokkal rendelkező elemek töltik be Fraudenthal felfogásában párhuzamos azzal a gondolattal, mely

szerint a társadalom az önálló tulajdonságokkal rendelkező szabad egyénekből áll. Vagyis affinitás van a polgári

individualizmus és a természet elementarisztikus képe között. S folytathatjuk ezt azzal, hogy az analógiának egy

harmadik oldala is van, nevezetesen az ismeretelmélet. Az elme is végső elemekkel van telerakva, amelyek

mechanikus jellegű törvényeket követtek. Alulról felfelé érvényesülő szerveződés van a világban, a társadalmi

életben és az elmékben is.

Ezzel szembeállítva Fraudenthal rámutat, hogy a kontinensen a hierarchikusabb társadalmakban, például

Németországban olyan filozófiák és világnézetek bontakoztak ki, melyek strukturáltabbak voltak. A leibnizi

felfogás azt hangsúlyozza, hogy az ember alapvetően társas lény. Ugyanakkor ezek a felfogások azt hirdetik,

hogy az emberek természettől fogva egyenlőtlenek, és így a hierarchikus szerveződés lenne a természetes.

Mindez megfelel az ismeret racionalista felfogásának.

88




2.16. táblázat - 3.3. táblázat. Az empirista hagyomány a lélek szerkezetéről, feltüntetve a

kisebbségi véleményeket is

Dimenziók Többségi felfogás Kisebbségi vélemények, Smith, J. S.

Mill

A lelki jelenségek érzékelés, emlékezés, szociális

érzések, érzések, vágyak

Módszerek önmegfigyelés megfigyelés az élettörténetről

Belső redukció kis létszámú asszociációs törvény több asszociációs elv

Külső redukció nincsen fiziológia (Hartley)

A 19. századra tehát körvonalazódott egy részleteiben vitatott, de igen erőteljes metateória az ember lelki

működéseiről. Ennek kereteit az itt felvett négy dimenzióra a 3.3. táblázat mutatja, feltüntetve a kisebbségi

véleményeket is.

4.15. Kulcsfogalmak

2.17. táblázat -

architektúra janzenizmus perceptuális tanulás

asszociáció kompozicionalitás pszichologizmus

asszociációs meta- komputációs elmélet társadalmi szerződés

posztulátumok logikai szerveződés tabula rasa

empirizmus mechanika valószínűség

idea

önmegfigyelés


A kor egészének jellemzésére Cassirer (1951) a jó kiindulás. Pascalról Goldmann monográfiája mérvadó. A

Kantról szóló pszichológiai irodalomban sok a friss munka. Kiindulásként Leary (1982) ajánlható. Kant

filozófiai értékelésére pedig Tengelyi (1997). Az asszociáció fogalmának értelmezésére a mai pszichológia felől

Rappaport mellett Anderson és Bower (1973) ad biztos fogódzókat. A perceptuális tanulás fogalmának

filozófiailag kifinomult s a modern pszichológiában is járatos értékeléshez Hatfield (1992) a jó forrás. A mai

értelmezések bemutatására magyarul a Marton L. Magda (1975) szerkesztette kötet és Neisser (1984). A

társadalmi szerződés gondolat és az utilitarizmus pszichológiai értékeléséhez Barker (1962) régi olvasókönyve

mellett Ludassy Mária könyvei és Deleuze (1998) hasznos kiindulópontok.

5. 4. FEJEZET – Az életszellemektől a reflexelvig: az

élettani gondolkodás mint a pszichológia előfutára

5.1. A biológia jelentősége

A pszichológia, amikor a 19. század végén intézményes foglalkozásként formát öltött, a modern ismeretelmélet

és a fiziológiai gondolkodás új fejleményeinek kombinációjából alakult ki. Bár ez a kombináció vagy

szerephibridizáció a modern pszichológiához vezető utaknak csak egyike volt, társadalmi okokból ez volt a

89




legtekintélyesebb és legbefolyásosabb. A kísérleti pszichológia volt még a korai, nem kísérletező

funkcionalisták számára is a modell: mély áhítattal tekintettek a német fejleményekre, mint a francia Ribot

(1879), s az amerikai Stanley Hall (1912) könyvei jól mutatják.

A szerephibridizáció érvényes volt mind személyes, mind intellektuális szinten A német nyelvű világban az első

kísérletező pszichológusok szinte kivétel nélkül orvosi képzettségű fiziológusok voltak, akik kirándulásokat

tettek a filozófia területére. Intellektuálisan megpróbálták összekapcsolni a természettudományok kísérleti

módszerét az ismeretelméletből átvett spekulatív kérdésekkel. Az emberre alkalmazott kísérletezés gondolata a

fiziológiából jött, egy viszonylag új diszciplínából, amely az 1830-as-50-es években függetlenedett az

anatómiától. Az új kísérleti pszichológia determinisztikus gondolkodásmódját is a fiziológiából vette át. Végül a

biológiai megfontolások egyre fontosabbá váltak abban, hogy konkrét válaszokat, vagy legalábbis

természettudományos glosszákat adjanak a test-lélek probléma körül fogalmazódott karteziánus pszichofizikai

kérdésre. A fiziológusok lehozták a földre az ideológiai materializmusból az olyan elvont fogalmakat, melyeket

filozófusok és orvosok, például La Mettrie vagy Condillac javasoltak.

Vagyis a pszichológia, mint diszciplína alakulása természettudományként jellegzetes 19. századi fejlemény volt.

Az emberi testtel kapcsolatos gondolatok az antikvitás óta összeolvadtak és különbözőképpen vegyültek az

emberi lélektant érintő gondolatokkal. Descartes idejétől kezdve döntővé váltak ezek a problémák a filozófusok

gondolkodásában az elmére vagy a lélekre nézve. Az előző fejezetek adtak némi összefoglalót az elme végső

vagy elvont természete, illetve a test és a fizikai világ viszonyáról. E fejezetben ismét hosszmetszeti képet adok,

mely igencsak leegyszerűsítés, még terminológiáját illetően is. A „fiziológia” mint egy független biológiai és

orvosi diszciplína jellegzetes

1. századi fejlemény. A továbbiakban, amikor fiziológiáról beszélek, ezen igazából az idegrendszer működésére

vonatkozó tanítások összességét értem. Ez annak felel meg, amit ma idegtudománynak neveznénk. Nem volt

ez még független terület, pusztán hosszú időn keresztül az orvosi gyakorlatban és az anatómiában bizonyos

gondolatok tagolódása. Három területnek volt különleges vonzereje a későbbi pszichológia központi

kérdéseire nézve. Az állati mozgás szerveződésére vonatkozó gondolatoknak nagy szerepük volt mind az

idegrendszeri szerveződés megértésében, mind egy olyan determinisztikus modell kialakításában, melyet a

lélek kutatása során követhetünk. Olyan megosztó kérdések merültek fel ebben az összefüggésben, melyek

még máig is fontosak. Például a reflex-elv kiterjesztése a magasabb agyi területekre és a lélek elemzésére, az

alacsonyabb és magasabb funkciók viszonya és így tovább. Az agyi lokalizációval kapcsolatos korai

elméletek először is azért voltak fontosak, mert biológiai értelmezést adtak a képességpszichológiák egy

részére, valamint azért, mert világos redukcionista elveket ajánlottak a pszichológiának. Itt is hamar

megjelentek a megosztó mozzanatok. Az egyik közülük a szűk versus tág lokalizáció vitája volt, egy másik a

mentális szerveződés és az anatómiai szerveződés közti homológia. Mindkettő velünk van ma is, például a

konnekcionista modellálás és a neurofilozófia körüli vitákban. Végül a korai kísérleti kutatások az

érzékelésről először adtak természettudományos értelmezést az empirista-nativista vitákra. Módszertani

mellékhatásként elkezdtek emberi kísérleti személyeket használni, hogy pszichológiai kérdésekre válaszokat

adjanak.

5.2. Az állati mozgás elméletei és a reflexelmélet

5.2.1. Az állati mozgás szemben a fizikai mozgással

Az állati mozgásra vonatkozó elméletek korai történetét úgy is tekinthetjük, mint egy fejezetet a modern

világkép gépiessé válásában. Dijksterhuis (1961) a világkép mechanizációjával kapcsolatos nagyszerű

áttekintésében a „mechanikus” kifejezés különböző értelmeit tárgyalja. Az egyik ezek közül a gépszerű, mely a

korai modernitásban, akárcsak ma, sokak számára javarészt analógia volt. Olyan erőfeszítést jelentett, hogy az

elvont kérdéseket konkrét, vizuálisan rendelkezésre álló példák formájában kell elképzelni. Ugyanakkor azt az

általános reményt is jelentette, hogy matematizált világképet tudunk kialakítani. Harmadszor, az animisztikus

gondolatok elvetését jelentette, s azt, hogy minden mozgást külső tényezőknek tulajdonítunk. Ahogy

Dijksterhuis (1961, 498. o.) maga is rámutat, ez a teljes és végleges mechanizáció reménye volt, de még a

klasszikus fizikában sem sikerült sosem végrehajtani. Bizonyos belső tényezők, mint a „tehetetlenség”, a

rendszer részei maradtak. A reflexműködés, mint az állati mozgás magyarázatára szolgáló elmélet

kibontakozása, ennek az általános mechanizációnak a részeként tekinthető.

Valójában a modern tudomány keletkezésének egész folyamatát is tekinthetjük úgy, mint a fizikai mozgás és az

állati mozgás elkülönítését, amint azt a 4.1. táblázat mutatja. A fizikai tudományok számára fontos volt, hogy

minél távolabb kerüljenek a mozgás ősi teleologikus fogalmától. A leeső testek és a mozgó bolygók fokozatosan

90




vagy hirtelen megszűntek olyanok lenni, amiket szándékaik vagy vágyaik mozgatnak, s általánosabban a

továbbiakban már nem belső tényezők mozgatták őket. Ez távozást jelentett mind az antropomorf te- leológiától,

mind pedig a távolhatások fogalmától. Egy második lépésben a következő két évszázad során a fizikai

mozgásnak ezt a győzedelmes, mechanikus fogalmát kiterjesztették az állati mozgásra. Fokozatosan az állati

mozgásokat is egyre mechanisztikusabban értelmezték, úgy, hogy nem szükségszerűen utaltak a cél-okságra, és

a távolhatásokat eredményező mentális okozásra. Mindez egy olyan tendenciát eredményezett, ahol az állati

mozgás radikális mechanisztikus reflexfogalma alakult ki. Ebben a folyamatban azonban alapvető megosztó

tényező volt, hogy helyes-e, ha az állati mozgást mechanisztikus elvekre vezetjük vissza, vagy pedig vannak-e a

biológiai mozgásnak sajátos alapelvei. Az idegműködéssel kapcsolatos elméletek gondja az volt, hogy meg

kellett próbálniuk számot adni az utóbbi mozzanatról anélkül, hogy valamiféle vitalizmusba sodródnának.

Mindez az évszázadok során állandó feszültséget okozott a szó szoros értelmében mechanikus és bonyolultabb

állati mozgáselméletek között.

2.18. táblázat - 4.1. táblázat. A fizikai és állati mozgás fogalmának néhány változása

Irányzat Fizikai mozgás Állati mozgás Emberi lelki élet

arisztotelészi teleológiai teleológiai kogníció is van

Descartes-tól 1900-ig mechanisztikus mechanisztikus a megismerés sajátos

naiv behaviorizmus mechanisztikus mechanisztikus mechanisztikus

szándék kognitivizmus mechanisztikus részben intencionális intencionális

Ráadásul a 20. században ezt az attitűdöt kiterjesztették az agyszerveződés általános elvévé (Pavlov), vagy a

viselkedés leírásának általános mechanisztikus alapelvévé (Watson). Nemcsak hogy úgy értelmezték az állati

mozgást, hogy közben nem utaltak a teleológiára, hanem az emberi mentális életet is úgy írták le, hogy ne

utaljanak erre. A 20. század végének kell kiegyenlítenie ezt a dolgot. Ma már nemcsak világosan beszélünk a

fizikai és a biológiai mozgás gyökeres eltéréséről, hanem azt is észrevesszük, hogy mi, emberek rendesen az

intencionális hozzáállást vesszük fel, mint egy integráló elvet ahhoz, hogy megértsük egymás cselekedeteit,

valamint az ember készítette műtermékeket (Dennett 1998a). A fizikai mozgás naiv teleológiai magyarázata

ennek egy naiv tár- gyiasított változata volt. Ráadásul ez a tendencia igen korai életkortól velünk van: könnyen

lehet, hogy evolúciós örökségünkből származik, amit a csecsemőkorban igen korán aktiválunk (Gergely,

Nádasdy, Csibra és Bíró 1995).

5.2.2. A reflexjelenségek mechanikus és optikus modelljei

A reflex fogalma kulcsszerepet játszott a pszichológia fejlődésében. A 19. században ez vált a viselkedést

illetően a determinizmus alapvető modelljévé. Később pedig a reflex mint ontológiai létező a

viselkedéspszichológia különböző irányzatainak formálódásában is kitüntetett szerepet játszott, beleértve az

amerikai behaviorizmust és Pavlovot Oroszországban. Mindez azonban megosztó tényezővé is vált. Mind a

fiziológiában, mind a tulajdonképpeni pszichológiában, később az etológiában is a kulcskérdés az, hogy vajon

minden jelenség megmagyarázható-e reflexként, vagy vannak, melyek ezen túlmennek? Vagy más típusú

szerveződést sugalltak, vagy azt vetették fel, hogy kisebb a külső determinizmus, mint azt egy naiv primitív

reflexfogalom sugallná.

Fearing (1930) a reflexfogalom alakulásáról klasszikus áttekintést adott. Egy hasznos listát ad a reflexes

tevékenység jellemzőiről a különböző szerzőknél való előfordulási gyakoriságnak megfelelően. Listája érezteti,

miért vált a pszichológiában is oly fontossá a reflexfogalom. A reflexes tevékenység tulajdonságai Fearing

(1930, 5. o.) szerint:

1. önkéntelen

2. nem tanult

3. bejósolható és egységes

4. nem tudatos

91




5. rövid idői késleltetése van

6. alkalmazkodási szerepet játszik

7. receptorokból, afferensekből és efferensekből építkezik szinapszisok segítségével

8. nem érinti az agykérget.

4.1. ábra. A reflexfogalom leegyszerűsített változata a 19. század végén

A listán szereplő bizonyos tézisek természetesen korábban jelentek meg, mint mások. A gyors és nem szándékos

akció gondolata már Descartes-nál is jelen volt. A tudatosság és az agykéreg szerepe hosszú ideig vitatéma lesz,

különösen a folyamatok alkalmazkodási jellege révén. A szinaptikus szerveződés részleteit pedig csak a 19.

század végén dolgozzák ki. A 4.1. ábra egyszerűsített és letisztázott módon mutatja e fogalom szerkezetét a 19.

század végén. Jó néhány évszázadig tartott, míg kialakult ez a fogalom. A 4.2. táblázat mutatja a szokásosan

felvett szereplőket e hosszú történetben

2.19. táblázat - 4.2. táblázat. A reflexfogalom kidolgozásának főszereplői kronológiai

sorrendben (Fearing 1930 nyomán egyszerűsítve)

szereplők idő fő tézisek

Descartes 1630-33 automatikus cselekvés

Willis 1670 tipológia és okozás, fény

Astruc 1736 tükröződés az idegeken

Whytt 1751 dekapitáció, gerincvelő

Unzer, Prochaska 1771, 1797 az idegi akció biológiai elvei

Bell, Magendie 1811, 1822 szenzoros hatások, szenzoros és

motoros gyökök

Hall, Müller 1833 általánosított reflexfogalom, gerinckéreg

dualitás

Pflüger 1853 gerincvelői lélek

Lotze 1857 adaptáció és tanulás

Sherrington 1906 reciprok beidegzés, szinaptikus

átvitel

E fejlődés fő szakaszai a sajátosan biológiai elmélet kidolgozásával függnek össze. A folyamat mechanikus és

optikai analógiákból indult ki, melyeket egy évszázad múltán fokozatosan „az idegrendszer bizonyos részeinek

sajátos biológiai törvényei” váltották fel. A reflexes viselkedés meghatározott és automatizált vonatkozásait

egyre kevésbé magyarázták mechanikus eszközökre vagy a fényre hivatkozva, egyre inkább az idegrendszer

belső biológiai törvényszerűségeit emlegették velük kapcsolatban. Az idegrendszer fokozatosan központok

sokrétegű rendszerévé vált, ahol mindegyik központ különböző reflexekért felelős. Ennek következtében az

idegi működésnek egy kapcsolótábla-szerű felfogása alakult ki, de ez már igen messze volt az óraművek és a

„fényvezető csövek” képalkotásától. A reflexfogalom kibontakozása során fokozatosan dominánssá vált az

idegrendszer működésének információs mozzanata az információért és a szabályozásért felelős különböző

részek előtérbe helyezésével.

92




Egy párhuzamos vita is zajlott azzal kapcsolatban, hogy ezt a megközelítést ki lehet-e terjeszteni az

idegrendszer egészére, vagy annak egy része továbbra is megőrizné autonómiáját és a „lélek erejének”

rezervoárjává válna. A pszichológiai szerveződés ma oly népszerű kettős modelljeit már elővételezték azok a

19. századi viták, amelyek arról szóltak, hogy mennyire lehet kiterjeszteni a reflexív fogalom magyarázó erejét.

Ennek volt egy érdekes párhuzama a filozófiai pszichológiában is: azok az újra és újra megjelenő viták, hogy

vajon az asszociáció a mentális szerveződés egyedüli alapelve-e. Századunkban a két feszültség összefolyt,

mikor az asszociáció fogalmát összekapcsoltuk a reflex fogalmával. Ezzel párhuzamosan újra megjelennek a

kettős folyamat elméletek mind a mentális működésre nézve, mind az idegrendszer működését illetően.

A reflexfogalom legalább Descartes-ig visszavezethető. Az orvostörténet és a pszichológiatörténet legtöbb

munkája, beleértve Fearing (1930) monográfiáját, Descartes-ban találja meg annak a reflexfogalomnak a

gyökerét, mely a 19. század közepén meglehetősen merev mechanisztikus fogalommá vált. Ez a fogalmi

illesztés és hagyomány, melyet olyan emberek indítottak el, mint Thomas Huxley, igen plauzíbilisnek tűnt. A

közismert darwinista Huxley (1874/1897) arra törekedett, hogy darwinista meggyőződését összekapcsolja az

állatokról kialakult objektivista felfogás rekonstrukciójával. O mutatta be az alternatív, a redukcionista Descartes-ot,

szemben a mentalistával. Ahogy Huxley bemutatja a test karteziánus felfogását, az teljességgel

megfelel egy automatizált elméletnek: az érzékletek az agyhoz rendelődnek. Leírja a szenzoros idegek

működését, az izom-összehúzódásokat és a motoros idegek hatását erre, az aktusok megőrzését pedig

„emlékezetnek” tartja. A 19. században a reflex fogalma, mely beilleszkedett ebbe a képbe, a mechanisztikus

gondolkodás emblémájává vált. Igazán természetes, hogy mindez úgy tűnik, hogy a test mechanisztikus

felfogásának bajnokától és kezdeményezőjétől, Descartes-tól indul.

Híres, eredetileg meg nem jelent munkájában Az emberről szóló értekezésében (1630-1633) Descartes az egész

fiziológiát, mint egy gép működését mutatta be. Nyíltan összehasonlította az emberi testet az orgonákkal, az

órákkal, a szökőkutakkal és ehhez hasonlókkal: az emberi test óraműszerű felfogásából indul ki, s eljut arra,

hogy az automatikus mozgásokat mint a külső ingerlésre adott reakciót magyarázza.

A rostok [vagyis az idegek, mint afferens fonalak] ... minden érzékszervben úgy vannak elrendezve, hogy ezen

érzékelés tárgyai könnyen elmozdíthatják őket, s amikor elmozdulnak... egyidejűleg meghúzzák azokat az

agyrészeket, melyekből erednek, s ezáltal kinyitják bizonyos üregek bejáratait az agy belső felszínén; és ekkor

az üregekben levő életszellemek azonnal behatolnak az idegekbe ezeken a pórusokon keresztül, majd az

izmokba, amik gépezetünkben mozgást eredményeznek.

Descartes, 1633/1972, 333-334. o.

Ez a mechanizmus felelne meg a karteziánus mozgásszerveződésnek, a 4.2. ábrán látható felfogásnak. A

következő oldalon lévő vitatott kérdések keretes rész az ennek jelentőségével kapcsolatos kételyeket a mutatja.

93




4.2. ábra Descartes felfogása az egyszerű mozgások szerveződéséről. A neves ábra azt mutatja, hogy a tűz

hatására az idegekben lévő fonalak meghúzzák az agyban lévő vermek ajtajait, hogy az onnan kiáramló

életszellemek az idegekben az izom felé áramoljanak, s ott kiváltsák a mozgást

5.2.3. A reflexműködés biológiai sajátossága

Johann Unzer (1727-1799) Halléban, és George Prochaska (1749-1820) Prágában kitüntetett szerepet játszottak

a reflexfogalom biológiailag sajátos aspektusainak megfogalmazásában. Az ő felfogásuk szerint az idegrendszer

olyan „állati gépezet”, mely sajátos biológiai törvényeket követ. Prochaska a perifériás idegeket tanulmányozva

megkülönböztette a szenzoros idegek mozgással kapcsolatos funkcióját s azt a perceptuális funkciót, melyhez

szükség lenne az aggyal való kapcsolatban. A gerincvelő szintjén a reflexműködést magyarázó sajátos biológiai

szerepek teleológiai elvek lennének, olyasmik, mint az ártalom kerülése és az öröm keresése. Mindez a reflexek

adaptációs magyarázata felé mutatott.

Prochaska azt is tisztázta, hogy ha elszakítjuk a kapcsolatot a szenzoros idegek és az agy között, akkor

megszűnik az észlelés, míg a mozgások akkor szenvednek zavart, ha elvágjuk a kapcsolatot a motoros idegek és

94




az izmok között. Ha azonban az aggyal meglévő szenzoros kapcsolatokat akadályozzuk, mozgások továbbra is

lehetségesek.

Mindez természetesen a mai távlatoktól furcsán eltérő terminológia keretében fogalmazódott meg. A szerzők

olyan kérdésekről beszéltek, mint az „idegi erő” (vis nervosa). Nem volt még világos „elektromos felfogásuk”

az idegrendszer működéséről és a központok sokrétű szerepéről. A 19. század elején két mozzanat változtatta

meg a helyzetet. Julian Legallois (1770-1814) irtási kísérletekkel igazolta Whytt elképzelését a gerincvelő

központi szerepéről. A brit Charles Bell (1774-1842) 1811-ben, a francia Francois Magendie (1783-1855) pedig

1822-ben világosan igazolták a reflexműködést irányító spekulatívan már eddig is előrelátott biológiai törvényt.

Kísérleti elvágásokat és klinikai adatot használva elemezték a gerincvelő szerepét. Arra a következtetésre

jutottak, hogy a gerincvelő elülső szarvából eredő idegek irányítják a mozgást, míg a hátsó szarvból eredő

idegek az érzékenységért felelősek. A mozgásokat a gerincvelő különböző szegmentumaihoz kapcsolták.

Felfedezésük és mellette szóló propagandájuk volt felelős azért, hogy a reflexműködés az idegrendszer

meghatározott részéhez kapcsolódó elemzési egységgé vált, mely szenzoros és motoros funkciókból áll össze, s

melyhez szükség van egy központra. Később, a 19. század végén a neuronelmélet terjedésével Sir Charles Scott

Sherrington a központot átkapcsoló állomásnak tekintette, s az először vizsgált reflexeket ettől fogva

monoszinaptikusnak fogják nevezni. Sherrington (1960) jó összefoglalást ad erről a nézőpontról az eredeti

szerző hitelével.

Ezek a megfigyelések és elméletek, valamint saját kísérleteik a 19. század harmincas éveiben lehetővé

tették a reflexfogalom finomabb és végleges kibontakozását, az idegtudomány általános fogalmaként. Az angol

orvos, Marshall Hall (1790-1857) s a fiziológia, mint külön akadémiai fejezet német megalapítója, Johannes

Müller (1801-1858) egy általánosított reflexelméletet körvonalaztak. Hall a felszabdalt gyík farokmozgásaira

mint reflexes akcióra utal (1833), és azt az általánosítást vetette fel, hogy ahhoz, hogy a reflexműködés

végbemenjen, három mozzanat az alapvető jelentőségű: a gerincvelőbe vezető idegek, maga a gerincvelő s az

ebből kivezető idegek. Müller 1833-ban megjelent kézikönyvében ugyanezeket az elveket hangsúlyozta kisebb

eltérésekkel, míg Hall a reflexek lokális és elementarisztikus természete mellett érvelt, s teljességgel a

gerincvelőhöz kapcsolta őket. Müller egészlegesebb determinációkat is megengedett, ezeket együttészlelésnek

és együttmozgásnak nevezte, s az agy összehangoló tevékenységéhez rendelte. vagyis, miközben számára ezek

komplex jelenségek voltak, nem lehetett misztikus okoknak tulajdonítani őket.

Ez az úgynevezett Hall-Müller-elv a reflexműködésről (eltéréseikre lásd Canguilhem 1955) évtizedekre uralta

az idegrendszer kutatását. Mivel ez az idegrendszer „belső vonatkozásairól vagy működéséről” szóló magyarázó

elmélet volt, köny- nyű volt kiterjeszteni ezt a patológiára. Igazából a klinikai neurológia alapjává is tették.

Ugyanakkor javaslóinak egy jó része végső „gerincvelő-agy dualizmust” hirdetett: míg a reflexelvek érvényesek

lennének a gerincvelő működésére, nem lennének érvényesek az agyműködésre. A 19. századi idegtudomány

további fejlődése során ez a szándékolt dualitás számos vita forrásává vált. Mindez nem volt teljes egészében

irracionális: a Darwin előtt megfogalmazott anatomizált reflexelméletnek ugyanis nehézségei voltak az

adaptációs jelenségek értelmezésében, nem tudta kezelni a teleológiát.

Ezt a kérdést világosan felvetette az 50-es években Eduard Pflüger (1829-1910) bonni kutató. 1853-ban

publikált monográfiájában a gerincvelői reflexek alapjelenségeinek egy jó részét leírta. Ezek az azonoldalúság

(a mozgás ugyanarra az oldalra tér vissza, ahonnan az inger származott); a szimmetria (ha a másik oldalra is

hatása van, akkor csak a szimmetrikusan elhelyezkedő izmokat befolyásolja); az egyenlőtlenség (az azonos

oldali reakciók gyengébbek); s az irradiáció elve, mely szerint az irradiáció mindig a fej felé halad. Ugyanakkor

Pflüger erőteljes kritikusává vált a reflex mechanikus és szegmentált felfogásának. Hangsúlyozta, hogy a

gerincvelőnek is vannak szenzoros működései. A „lélek” megosztható lenne, s lenne „gerincvelői lélek” is.

Hasonlóképpen vagy ennek megfelelően a célszerűség a gerincvelői szerveződésre is jellemző lenne.

Rudolph Lotze (1817-1881) bírálta Pflügert. Azt hirdette, hogy az idegrendszer hajlékonyabb és alkalmazkodóbb,

mint általában gondolják. Ezért a szándékos cselekvések és az ehhez hasonló dolgok a

gerincvelői állatoknál annak eredményei, hogy a korábbi tanulás mintegy átmásolódik a gerincvelői szintre.

Nincs szükségünk „gerincvelői lélek” feltételezésére, ha hajlékonyságot engedünk meg az idegrendszerben. Ez

az elszánt vita a szándék, az alkalmazkodás és az integratív működés kérdését a középpontba helyezte. A 20.

század elején, 1906- ban Sir Charles Scott Sherrington (1857-1952) a reflexműködés darwini értelmezése

mellett szállt síkra, ami lehetővé teszi, hogy a gerincvelő szintjén „szándékokról” beszéljünk anélkül, hogy

szükségünk lenne egy „gerincvelői lélekre”. A reflexműködés kérdését az általa az idegrendszer egészére

javasolt szélesebb integratív felfogásba illesztette. A reflexműködés ilyetén újraformulázása során további új

törvényeket is felfedezett, mint például az antagonista beidegzés elvét. O már a neuron- elméletet és a szinapszis

(gátló és ingerlő szinapszis) fogalmát fogja használni, s így kialakította a

95




1. század egyik legbefolyásosabb fiziológiai doktrínáját. Ez volt valójában a reflexfogalom egyik beteljesedése,

a másik pedig az orosz Szecsenov és Pavlov munkája, akik a reflexfogalom érvényét kiterjesztik az emberi

agykéregre is.

A 19. század közepén kikristályosodott reflexfogalomnak két ihletése volt a pszichológia számára.

1. A reflex mint determinációs séma

A reflexsémát mint mentális modellt kiterjesztették a pszichológiai jelenségekre is, azzal a megszorítással, hogy

a központi mozzanat jelentősége megnőtt. (Danziger 1983, a séma fogalmát használja ennek a kiterjesztésnek a

leírására.) Ezt a sémát nemcsak a reakcióidő korai mérése során használták, hanem a legtöbb korai pszichológiai

kísérletezésben is. Azt is mondhatnánk, hogy a korai introspektív kísérletezésben az élményről szóló beszámoló

is egy sajátos „reakció”. Bár a korai kísérleti pszichológia az élmény tudománya próbált lenni, e tapasztalás

törvényszerű variációit vizsgálva a reflexsémának megfelelő elrendezést alkalmaztak.

A mentális jelenségeket vagy szó szerint, vagy fogalmilag a reflexjelenségek mintájára tudjuk tanulmányozni:

az érdekel, hogy milyen hatással van egy külső esemény a lelki életre. Ez azokra is igaz volt, akik nem hittek

abban, hogy a reflexműködésnek magyarázó értéke van a lélek számára. Továbbra is megjósolható viszonyt

kerestek a külvilág és a személy korlátozott reakciói között. vagyis a modern tudomány determinációs

eszményét a reflex fogalom közvetítette a pszichológia számára. Ez lesz az alapvető kísérleti rend: adunk

valamit a személyeknek s azt vizsgáljuk, hogy hogyan változik önmegfigyelésük az ingerlés függvényében.

1. Neurális determizmus

A reflexelv érvényességéről és kiterjesztéséről folytatott viták a természettudós számára közel hozzák a monista

és dualista világképek viszonyát. Az a kérdés, hogy vajon vannak-e a reflexeken túlmutató „mentális erők”, s

hogy vajon az agy szerveződésében szerepet játszanak-e mentális erők, vajon az intencionalitás és a teleológia

kezelhetők-e a természettudományos keretben (a Pflüger-Lotze-vita) visszahozza a hagyományos karteziánus

kérdéseket a pszichológusok látóterébe. Vajon minden mentális jelenség visszavezethető-e az ismert és

egyszerűbb természeti jelenségekre, vagy van-e valami elkerülhetetlen, redukálhatatlan a mentális világban?

Vitatott kérdések – Tényleg olyan középponti volt Descartes?

Georges Canguilhem, a francia orvostörténész részletes fogalmi modellt dolgozott ki a Descartes-tól Hallhoz és

Müllerhez vezető útra. Felfogása megkérdőjelezi azt a központi szerepet, amit Descartes-nak tulajdonítunk du

Bois Reymond-tól és Thomas Huxley-tól kezdve. Can- guilhem maga a tudománytörténet „fogalomtörténet”

köréhez tartozik, mely alapvető ideológiai változásokat keres a szaktudományok látszólag technikai

változásaiban. E megközelítés egyik alapvető tézise szerint a tudomány haladása minőségi változásokat

feltételez. Ez a megismerési hozzáállás valójában megelőzte, s talán motiválta is a tudományos forradalmakról

és a minőségi változásokról Thomas Kuhn (1984) által hirdetett felfogást. Bachelard (1934; 1970) és Tiles

(1984) jól mutatja ezt az ihletést Kuhn irányába. Ugyanakkor Heeland (1984) azt hirdeti, hogy hasonlóságaik

ellenére Bachelard-nak s ennek az egész iskolának nem volt közvetlen hatása Kuhnra.

Ezeknek a francia gondolkodástörténészeknek a munkája talán kevéssé ismert, és távolinak tűnhet. A

Canguilhem és Michel Foucault közti folytonosság helyére teszi ezt a felfogást. Foucault valójában a

mentalitásváltozások általános elméletévé általánosítja azokat a gondolatokat, melyeket elődei a tudomány

gondos tanulmányozására vezettek be. Ba- chelard „ismeretelméleti szakadásai” és a fogalmi nézőpont

változások, melyeket ő hirdet, nem állnak mesz- sze a Foucault (1998) számára oly fontos épistémé fogalmától.

A tudomány és az ismeretelmélet viszonyát illetően Bachelard (1934; 1970; 1971) több érdekes tézist fejt ki. Az

első szerint nem elégedett a tudományokra alkalmazott filozofáló ismeretelmélettel. Mind a karteziánus

ismeretelmélet, mind a tudomány kutatásának hagyományos konvenciona- lizmusa túl elvont Bachelard

számára: a tudomány igazi fejlődése valódi gyakorlathoz kapcsolódik, s nem pusztán elméleti álláspontok

változásaihoz. Másrészt a tudományos objektivitás számára nem azonos a hétköznapi objektivitással. A modern

tudományok alakulásában erőteljes mozzanat az, hogy eltávolodunk az áttetszőségtől: nem áttetsző fogalmakat

használunk és nem nyilvánvaló gyakorlatokkal rögzítjük le e fogalmak jelentését. Végül a tudomány haladása

kapcsolatban van az akadályokkal való szembenézéssel, és az akadályok legyőzésével. Tudásunk a tézis ^

kudarc ^ módosítás cikluson megy át, mely sok szempontból emlékeztet arra, amit Karl Popper (1998) javasol.

A tudomány mindig úgy halad előre, hogy olyan pszichológiailag motivált akadályokon lép túl, mint az

„undor”, vagy olyan általános kognitív modelleken, mint a „felvétel”, vagy az elektromosság mint folyadék

elképzelése és így tovább. Igen érdekes, hogy e felfogás szerint a metaforák főként akadályok a tudományos

96




gondolkodásban. Az objektív valóság eléréséhez a tudománynak meg kell haladnia ezeket az időnként

pszichoanalitikusan is motivált akadályokat, túl kell lépnie az érzelmileg súlyozott analogikus és áttetsző

modellek szintjén (Bache- lard 1960; 1970; 1971; 1997).

Különösen érdekesek azok a konceptuális változások, melyek az embertudományokkal vagy a testre vonatkozó

ismereteinkkel kapcsolatosak, mivel e területeken igen erős pszichológiai akadályokat kellett túllépnünk, hogy a

tárgyat magunktól eltávolítsuk és semleges objektummá tegyük. A mozgás elemzését illetően meg kellett

feledkeznünk a fenome- nológiailag átélt teleológiáról vagy intencionalitásról, amint el kellett fojtanunk vagy át

kellett alakítanunk bizonyos alacsonyabb rendűekkel szemben érzett undorunkat is.

Canguilhem (1955) a reflexfogalom sorsával kapcsolatos longitudinális vizsgálódásában azt hangsúlyozza, hogy

a későbbi fogalom irányába történő elmozduláshoz nemcsak tényszerű utalásokra van szükség, hanem új nyelv

és új mentális modellek használatára is. Descartes, amikor leírja kis emberét, nem használja a reflection szót.

Kétségtelen, hogy automatikusnak tartotta ezeket a mozgásokat, és a szenvedélyekről szóló könyvében

részletesen értékeli, hogy a lélek nem lép bele az ingerlés érzelemkiváltó értékébe (lásd Fearing 1930, 24-28.

o.). E tekintetben kétségkívül az automatikus és a „lélek közvetítette” események szembeállítását képviselő

kettős folyamat elméletek egyik megalapítója volt (lásd Neumann 1989). Canguilhem számára azonban ez nem

elégséges. Több helyet idéz, ahol Descartes használja a reflexió kifejezést, valójában azonban a legmagasabb,

reflektívebb, leginkább emberi gondolkodási folyamatokra és nem arra, amit ma reflexnek tartanánk.

A „reflexes működés” modelljének hiányát Descartes-nál Canguilhem elemzésében igazából az magyarázza,

hogy Descartes egy aszimmetrikus modellt hirdet a perifériás idegrendszerről. Őszerinte az afferens folyamatok

mechanikusak, „madzagok” működésén alapulnak, míg az efferens folyamatok, amelyek a központból erednek,

az „életszellemek” működésének eredményei. Az utóbbi esetben az anatómiailag megfigyelhető idegek mint

„csövek” működnek. Egy efféle aszimmetrikus rendszerben nehéz elképzelni egy automatizált reflexsémát,

mivel semmi közös nincs a reflexív két szára között, s a mozgás maga végső soron a szívből ered, vagyis egy

központi szervből. Can- guilhem szerint Descartes nem látja a reflexes működés egy fontos mozzanatát, azt,

hogy elemi formáiban visszatér az ingerlés helyére. Pusztán az automatizmus hangsúlyozása és a lélek bármiféle

szerepének elvetése teremt összhangot elképzelései és a későbbi reflex fogalom között. Szerinte a

reflexműködések abban az értelemben automatikusak, hogy nem közvetítettek.

Canguilhem szerint egy 17. századi angol anatómus és orvos, Thomas Willis (1621-1675) játszott központi

szerepet a reflexfogalom kibontakozásában. Ő a korai orvoslás ún. iatro- kémikus iskolájához tartozott. Ez az

irányzat fizikai-mechanisztikus magyarázatok helyett feltételezett kémiai reakciókkal próbálta megmagyarázni

és gyógyítani a betegségeket. Az idegrendszer működését értelmezve Willis optikai és nem mechanikai

fogalmakat használt, ami lehetővé tette, hogy szó szerinti értelemben „reflexióról” beszéljen. Az életszellemek

számára egyre inkább a fényhez váltak hasonlatossá. Szimmetrikus módon haladtak mindkét irányba az

idegrendszerben. 1670-ben megjelent könyve De motu musculari (Az izmok mozgásáról) mind rendszertanilag,

mind fogalmilag figyelemre méltó munka. Minden mozgást három szempontból elemez:

1. A mozgás eredete. Az önkéntelen mozgásokat a kisagyhoz rendelte, a szándékosakat pedig a nagyagyhoz.

Figyelemre méltó gondolat ez, s nagyon hasznosnak bizonyult a viselkedés idegrendszeri szerveződésével

kapcsolatban bevezetett hierarchia (magasabb és alacsonyabb szintek) révén.

1. Az ingerlés iránya: Ha a központból indul, akkor közvetlen, ha azonban a perifériáról indul és visszamegy

oda, akkor reflektált. Ez a kulcsmozzanat: ez jelenti a „fényreflexió” bevezetését az automatikussággal

kapcsolatos megfontolásokba.

2. Maga a mozgás az izmokban.

Willistől kezdve az optikai metaforákon keresztül a reflexió fogalma a visszaverődés és a becsapódás

elemzésének kérdésévé válik. A 18. században ez a reflexfogalom két irányba fejlődött. Az első irány az optikai

képalkotást folytatta, míg a második állati célpontokat találva megpróbálta feltárni, hogy az idegrendszerben

milyen struktúrák felelősek e hatásokért. E folyamatban Jean Astruc (16841766) vált az idegrendszerben a szó

szerinti értelemben vett visszaverődés (reflexió) legvilágosabb felvetőjévé. „A külső benyomások mozgatják az

életszellemeket, s amazok az idegcsőben haladva az idegi oszlopokon reflektálódnak (visszaverődnek), olyan

szögben, mely azonos a beesési szöggel, [...] s ennek következtében mozgás keletkezik egy olyan idegcsőben,

mely a visszaverődés irányában helyezkedik el” (idézet és fordítás Fearing 1930, 70. o. nyomán).

97




A másik kutatási irány a reflexes szerveződés empirikus, sőt kísérleti kutatása volt alacsonyabbrendű

gerinceseknél. A kígyók, békák és ehhez hasonló élőlények először a 18. századtól válnak a tudomány

áldozataivá. Ez a lépés szerencsés volt, hiszen miként ma tudjuk, ezek a hüllők és kétéltűek lefejezve is képesek

túlélésre. Ez lehetővé tette a reflexműködés alacsonyabb központjainak tanulmányozását. Canguilhem nézete

szerint ezen állatok „rejtőzködő természete” okozza az irántuk érzett biblikus undort, s ez eredményezte az

ellenük irányuló agressziót is ebben a kutatási irányban.

Több vita indult meg az állati reflexes mozgások célirányosságát és teleológiáját illetően. Igazából a kérdés még

a 19. században is folytatódik (Canguilhem 1968/1983). Hogyan magyarázzuk a lefejezett békák adaptív

mozgásait? Feltételezzük, hogy gerincvelőjük valahogyan szintén egy „lélek” székhelye, vagy valahogy

máshogy? Albrecht Haller (1708-1777) korának nagy tekintélye egészen addig ment, hogy a válaszkészség

forrását magukban az izmokban kereste. Úgy vélte, ezt igazolta annak kimutatásával, hogy a szív és a belek

reagálóképességüket megőrzik akkor is, ha nincsenek kapcsolatban az idegekkel (lásd Fearing 1930, 70 71.o.).

Robert Whytt (1714-1766) nagyjából ugyanekkor kifinomultabbá tette a vizsgálódást. Rámutatott a gerincvelő

fontosságára a reflexes működésekben (emlékezzünk rá, hogy Willis számára csak a kisagy és a nagyagy voltak

fontosak). Whytt azt is felismerte, hogy az ingernek központi szerepe van az automatikus cselekvések

meghatározásában, s úgy képzelte el, hogy különböző automatikussági szintek vannak, ahol a szokások

önállóságra tesznek szert. Igazából az új adatok és a különböző elméleti hozzáállások két központi kérdés köré

csoportosultak e korban: szükségünk van-e lélekre vagy tudatra az „érzéki hatások” magyarázatára, s mik az

automatikus mozgásszerveződés sajátosan biológiai törvényei az állatoknál

5.3. Az agyi lokalizáció keresése

Az emberi agyrészek és funkcióik közti összefüggés részletes feltárása természetesen nem állt távol az

idegrendszer struktúráját és funkcióját érintő fejleményektől. A 19. században az alacsonyabb szintekre

megfogalmazódott reflexelv, mely a gerincvelő mindegyik szegmentumához sajátos működéseket kapcsolt

hozzá, szerepet játszott annak az általános elvnek a kidolgozásában is, hogy az agyrészeknek hasonló

funkcionális differenciálódásuk van, tehát az agy mindegyik részéhez speciális működést lehet rendelni.

Igazából azonban az agyi lokalizáció vizsgálata legalább két irányba haladt. Az egyik a fent említett alulrólfelfelé

irányult volt, mely tisztázta az alacsonyabb működéseket, és kiterjesztette ennek a hozzáállásnak az

érvényét az agyra. A másik egy felülről lefelé gondolatmenet volt, mely a lélek fogalmából indult ki, különösen

pedig a lélek megkérdőjelezhető státuszából, s fölülről lefelé haladva a „megosztott lélek” koncepcióját

összekapcsolta az agyi funkcionális differenciációval. Igazából mindkét esetben, mind a reflexműködés, mint az

agyi lokalizáció esetében a mai szempontból érdekes funkcionális elméletek azelőtt alakultak ki, mielőtt

egészében kibontakozott volna az idegrendszeri működés modern elmélete.

5.3.1. Neuronelmélet

Évszázadokba került, amíg kialakult az a felfogás, mely szerint az idegrendszer egymástól elválasztott

sejtegységekből áll, amelyek hálózatokat alkotnak és elektromos elveken működnek. Láttuk, hogy Descartes a

perifériás idegeket mint fonalakat és/vagy csöveket képzelte el, s a funkciók nála a mechanikus rángatásból és

az életszellemek haladásából álltak. Az iatrokémiai iskola vegyészeti metaforái szimmetrikusabb elképzelést

próbáltak kialakítani az idegrendszerről azt hangsúlyozva, hogy az idegműködés igazából egy csövekben áramló

fényhez hasonlít. Így az életszellemek szinte minden testi jellegzetességüket elveszítették.

Prochaska még tovább ment ebben a semlegesítésben, kezdte azt hirdetni, hogy az idegműködés csak egy

általános idegi erő megnyilvánulása. A 18. század végén Luigi Galvani (1737-1798), később pedig Alessandro

Volta (1745-1827) felfedezései ezeket a gondolatokat az állati villamosság kifejtett koncepciójává alakították át.

Az ideg-összehúzódásokat elektromos folyamatok irányítanák. Igazából az elektromosság egész fogalmát

ezekben a mikrokísérletekben tisztázták. (Ezen tudományos fejlődésekről lásd Robinson 1973.)

A sejtalaktan kibontakozásával, vagyis annak kibontakozásával, hogy az élő test végső egységekként sejtekből

áll, eljött az idegszövet sejtelméletének az ideje. Egyre jobb festési technológiák jelentek meg, s ezek,

együttműködve a javuló mikroszkópokkal oda vezettek, hogy az idegrendszer végső egységeiként írták le a

neuronokat. Igazából a 19. század közepén két elmélet küzdött egymással. A retikuláris elmélet szerint az egész

idegrendszer egy teljességgel összekapcsolt hálózatszerű elrendezés lett volna. Ennek hívei közé tartozott a

Nobel-díjas német Golgi, aki a hatékony festési módszerek kialakításáért volt felelős, valamint a magyar Apáthy

Mihály. A neuronelmélet más részről viszont azt hirdette, hogy az idegrendszer egymástól elválasztott

egységekből épül, neuronokból. Ezek egymással csak olyan egységeknél kapcsolódnak, melyeket később

szinapszisnak fognak nevezni. A spanyol Ramon Y Cajal és a német Waldeyer 1880 táján kibontakoztatták a

98




részletes neuronelméletet. Cajal azt az elvet is kifejtette, hogy az axonoknak és a dendriteknek eltérő funkciójuk

van, s a többi sejtekkel való kapcsolatok főként a sejttesten érvényesülnek, s a vezetés alapvetően a sejttesttől az

axonok felé halad. Ennek nyilvánvaló pszichológiai következményei voltak, bármily furcsának is tűnik ez. Azt

sugallta ugyanis, hogy a neuronok érintkezésénél mikrováltozások lehetségesek az idegrendszerben, s ezek az

érintkezési pontok felelnének meg lényegében a tanulás és az asszociációképződés folyamatainak ahogy

egyébként manapság is gondoljuk. (Ezekről a fejleményekről lásd Murphy 1949; Diamond 1985.) Mellékesen a

neuronelmélet és a hálózatelmélet közti vita igen lassan állapodott meg. Még az 1930-50-es években is voltak

olyan hangok, melyek azt hirdették, hogy a hálózatelméletnek megvan az az előnye, hogy számot tud adni a

neurális hálózatok olyan átfogó tényeiről, melyeknél nehéz a neurális elméletnek megküzdenie (Estable, 1961

áttekinti ezeket a kései vitákat).

Ami Donald Hebb (1949; 1974) és a mai neo- hebbiánusok számára meglehetősen modern koncepció volt, már

megjelent a neuronális szerveződés felfedezésével és a szinapszisok feltételezésével. Egy évszázadot váratott

magára azonban, hogy részletes javaslatok alakuljanak ki arról, hogyan is felel meg a szinapszis-módosulás az

élménynek. Manapság ez jelenik meg a neurális hálózatok konnekcionista tanulási modelljeiben.

5.3.2. A felszabdalt agy és a dudorok: a lokalizációs kutatás kezdetei

5.3.2.1. A frenológiai mozgalom

Kis emberkék parlamentjével van dolgunk, akik mindegyikének, ahogy az a valódi parlamentekben is történik,

egyetlen gondolata van [.] Egy lélek helyett a frenológia közel negyvenet ad, s ezek mindegyike önmagában oly

titokzatos, mint az általában vett lélek élete.

Lange: A materializmus története. 1888, III. kötet, 124. o.

A mentális jelenségek agyi lokalizációjának keresése során különleges szerepe volt egy furcsa elméletnek, mely

azt is megmutatja a mai olvasónak, hogy mai szempontból forradalmi gondolatok hogyan kapcsolódhattak össze

tiszta spekulációkkal és megalapozatlan elméletekkel. Ez az elmélet bizonyos tézisekben nevetségesnek tűnhet,

ugyanakkor mai viták számára is igen érdekes. Ez a mozgalom saját neveként a frenológia kifejezést használta.

(Ez a görög phren szóból származik, aminek eredeti jelentése rekeszizom, gondoljunk például a frenetikus

nevetés kifejezésre. A frenológia valójában egy olyan új képzés, mely metaforikus eredetét tekintve hasonlít a

pneumatológiára. A lélek vizsgálata ez, vagyis a lélegzésé. Sok nyelv úgy értelmezi, miként a magyar is, hogy a

lélek szempontjából központi szerepe van a lélegzésnek.) A mozgalom elindítója Franz Joseph Gall (1758-1828)

osztrák anatómus volt, aki maga nem használta ezt a kifejezést. A kifejezés a mozgalom fő propagálójától,

Johann Spurzheimtől (1776-1832) származik. Gall inkább kraniológiáról vagy organológiáról, vagyis

koponyatanról, illetve szervtanról beszélt. Az elmélet meglehetősen szélsőséges és vonzó volt egy időben.

Először a császári Bécset sokkolta, azután a császári Párizst is (gondoljuk el, hogy a mozgalom felfutásakor a

napóleoni háborúk idején vagyunk), hogy azután a 19. század 30-as éveitől a század közepéig elterjedjen egész

Európában és Észak-Amerikában, egyszerre kibontakoztatva a naiv követők tömegét és a nyilvánosságot, s

ugyanakkor a tudományos szándékú megvitatást is. Igazából a messmerizmus mellett ez volt az első olyan

népszerű pszichológiai mozgalom, melyek mindmáig jellemzik a nyugati társadalmakat, s ugyanakkor ez volt az

első próbálkozás arra, hogy szisztematikusan kapcsolatot teremtsenek az agy és a lélek között. Korlátaival és

spekulatív vonásaival együtt elmondhatjuk, hogy ahogyan az orosz irodalom Gogol Köpenyéből lépett elő, az

egész modern lokalizációs elmélet a freno- lógia dudoraiból nőtt ki.

A modern időkben Gall volt az első olyan neu- ropszichológus, aki szándékai szerint nem spekulált. A

frenológia mint mozgalom jellemzése során Young (1973, 187-188. o.) „determinista materialista és ateista”

elméletként írja le. Pusztán Nagy-Britanniában több tucat frenológiai társaság volt, és a 19. század közepén a

népszerű angol könyvek százezernyi példányban keltek el. Ami a magas értelmiséget illeti, Franciaországban

Auguste Comte volt a véleményirányítók közül a frenológia követője, de Marx is kacérkodott vele. Gall sikere

több tényezőnek tulajdonítható. Orvos volt, aki ugyanakkor olyan kérdéseket közelített meg, melyek az

empiristák és racionalisták vitája során merültek fel, vagyis olyan kérdéseket, melyek egy filozófiai vitában

relevánsak, miközben nem veszítette el orvosi identitását és megközelítését sem. Hartley vagy LaMettrie

ideológiai alapú materializmusával szemben az ő felfogása nem általános spekulatív anyagelvűség, hanem

igyekszik kapcsolatban maradni a klinikai megfigyelés konkrét adataival, professzionális szakmai elméletet

szeretne adni az agy és a lélek kapcsolatát illetően. A freno- lógiának három alappillére van, melyek az európai

gondolkodás eltérő hagyományaihoz kapcsolódnak. Valójában a mozgalom újdonsága a klinikai megfigyelésben

való hit mellett az volt, hogy e három irányt összekapcsolta egymással.

99




1. Az emberi elme specifikus képességekre, vagy diszpozíciókra bontható. Ezek magukba foglalják a szocialitás

és a moralitás világát is a megismerés világa mellett.

2. Az agy feladatspecifikus szervekből áll. Minden „fakultásnak, azaz képességnek” egy eltérő szerv felel meg

az agyban. Mindez a szürkeállományra vonatkozik. Maga a szürkeállomány előtérbe helyezése korántsem

triviális, e tekintetben Gall úttörő jelentőségű volt. Ez adja a lokalizációs gondolat alapját.

3. Az emberek mentális eltéréseinek a fizikai felépítés eltérései felelnek meg. Közelebbről, a fej alakjának

különbségei az agybéli szervek különbségeinek felelnek meg, és így a viselkedés és a mentalitás eltéréseinek

is.

Mindegyik területen van egy olyan mögöttes gondolat, amely a frenológiát a pszichológiában a darwinista

funkcionalista gondolatok előfutárává teszi (lásd Young 1970): ez az a gondolat, hogy az emberekre nagy

egyéni különbségek jellemzők egymástól független területeken, és ezek a különbségek egy tudomány alapját

képezhetik.

A frenológiának a képességeket illető alapgondolata nem teljesen új az európai gondolkodásban. Számos

próbálkozás kísérelte meg már a klasszikus orvoslásban is bizonygatni, hogy valahogyan az emberi lélek

„székhelye” az emberi agy. Az olyan klasszikus megközelítések például, mint Galenus munkája, a működéseket

javarészt az agykamrákhoz kapcsolták. A kitűnő anatómus, Gall, nagy ötlete az volt, hogy kodifikálta azt a

korábban már egyre erőteljesebbé vált gondolatot, hogy a mentális jelenségek valahogyan az agy

szürkeállományához kapcsolódnak. A kapcsolat hogyanjáról való állásfoglalás adja meg Gall igazi eredetiségét

s azt, hogy korának filozófiai pszichológiájával kapcsolatban határozott álláspontot foglal el. Ami magát az agyi

anatómiát illeti, amint Lanteri-Laura (1970) kitűnő történeti áttekintésében rámutat, Gall átütő új ötlete az volt,

hogy a szürkeállománynak kitüntetett szerepe van a központi idegrendszer minden részén. Az agykérget

eközben úgy képzelte el, mint az agytörzsre boruló palástot, s folytonosságot látott közöttük.

Gall pszichológiai felfogása valójában általában jellemző az emberi elme többtényezős megközelítéseire: az

emberi kiválóság szerinte különböző természetű, mivel az egyéni különbségek egymástól független

képességekben jelennek meg. A képesség gondolat eredetében két dologra támaszkodik. Az egyik a Christian

Wolff és mások által képviselt európai racionalista filozófiai hagyomány. Ez a hagyomány úgy gondolta, hogy

nem minden emberi mentális minőség vezethető le az érzékelésből, az emberi elmének különböző működési

módjai vannak. A képességlélektan nagy problémája volt azonban az önmagát magyarázó cirkularitás. Az

emberi emlékezés azért olyan, amilyen, mert ilyen az emlékezés képessége. A képességek, mint azt már Kant is

észrevette, cirkulárisak. Semmi nem szab határt annak, hogy egy sajátosnak tekintett viselkedés mögött egy

újabb eltérő szerveződést, egy rejtett képességet tételezzünk fel. Ugyanakkor fontos mozzanat volt ebben az

elméletben, hogy mintegy az emberi elme veleszületett szerveződési módjaival azonosította ezeket a

minőségeket. Gall meglehetősen kritikus ezzel az elmélettel szemben éppen a cirkularitása és a szolid alapok

hiánya miatt, ugyanakkor vonzódik a sokféle minőség és a veleszületettség iránt. Másik visszatérő érve az

emberi elmeműködés sokfélesége mellett a korai pszichiátriából származik. Az eltérő képességek vagy

diszpozíciók melletti érvként hozza fel az Esquirol s más korai pszichiáterek által leírt monomániákat:

szélsőséges viselkedéseket egyébként megőrzött intellektus mellett, valamint a disszociációs jelenségeket az

alvásnál és az álomnál (Lanteri-Laura 1970). Gall kutatási stílusát tekintve megkísérli összekapcsolni az

empirista és a racionalista hagyományt. Az empiristáktól jórészt a megfigyelői módszertani elkötelezettséget

veszi át. Ellene van a spekulációnak, és kiáll az orvoslásban és a pszichológiában a megbízható empirikus

módszerek mellett. Eközben azonban az indukcionista metodológia csapdáinak és zsákutcáinak maga is világos

demonstrációját adja. A racionalista hagyomány tehát átveszi azt a gondolatot, hogy az emberi elme, a lélek

eltérő működésmódokból áll. Abban is a racionalista hagyományt követi, hogy ezeket a képességeket

veleszületetten meghatározottnak tartja. A racionalista hagyománnyal szemben azonban a Gall javasolta

pszichológia az agyhoz köti a veleszületettségét, és nem ideák, hanem hajlamok, viselkedésmódok

veleszületettségét hirdeti. Mindmáig élénk vita tárgya, vajon mi a specifici- tás kiindulópontja. A kor, pl. a

francia akadémia, egyértelműen materialistaként bírálta az elméletet, mint ami az agyba helyezi a specialitást.

Gall és Spurzheim védekeztek ez ellen, s kiindulópontnak a lelki diszpozíciót állították be, melynek az agyi

eltérések csak megvalósítói. Lanteri-Laura (1980) hasonló értelmezést kínál ma. Szerinte a frenológia

logikájának kiinduló mozzanata a funkció s igazából e tekintetben tesznek fel specializációt és egyéni variábilitást.

Ezt a koncepciót mutatja be a 4.3. ábra.

Young (1970) hasonló értelmezése szerint ezek a fakultások az alkalmazkodó viselkedés különböző módozatait

képviselik. Innen származik eklektikus jellegük. Young felfogása szerint ezért volt Gall fontos, az evolúciót

elővételező gondolkodó. A frenológusok számára a „fakultások” lényegében a viselkedési diszpozícióknak,

hajlandóságoknak feleltek meg. Kétségkívül fontos kérdés, hogy hogyan is motiválta Gall éppen azt a listát,

100




amit használt, s hogy látott-e mögötte bármiféle szerveződést. Alapjában véve a képességekre vonatkozó efféle

javaslatokban két módon lehet szerveződést keresni: az egyik lehetőség, hogy szemantikai-lexikai szerveződést

keressünk bennük, vagyis egy olyan mintázatot, mely pusztán a jelentés hasonlóságán alapul, így például a zenei

emlékezetet a számemlékezethez viszonyítjuk, és így tovább. A másik megoldás inkább megfelel a 20. századi

felfogásunknak. Ennek lényege az, hogy a viszonyokat empirikus megfelelésekre alapozza, és úgy keres köztük

mintázatot, hogy statisztikai módszereket használ, például a faktoranalízist. Mit tett valójában Gall?

Gall másik újdonsága a kulcs ennek értelmezéséhez. Az evolúciós eszmékkel az rokonította, hogy állandóan az

egyéni különbségeket hangsúlyozta. A képességek vizsgálatának célja az, hogy feltárjuk, milyen alapvető

eltérések vannak az emberek között, melyek viselkedésük megfigyelt eltéréseivel kapcsolatosak. Ez az aspektus

vonzotta Gall idején és később is a legtöbb haladó erőt. Érdekes módon az új kereskedelmi osztályoknak olyan

helyeken, mint például Edinburgh társadalmában (Shapin 1979), rendkívül vonzó volt az a gondolat, hogy az

emberek különböző dimenziókban térhetnek el egymástól. De ugyanez vonzó volt számos vezető francia

értelmiségi számára is, mint például Comte. Ezeknek az embereknek és értelmiségi irányzatoknak a számára a

frenológia azt sugallta, hogy lehet valamiféle gyakorlati ismeretünk az emberről, mely materialista alapokon

nyugszik. Érdekes módon a frenológia azonban vonzotta a romantikus mozgalom képviselőit is. Számukra, mint

Jason Hall (1977) kiemeli, a frenológiának volt egy rejtett munkaterve pozitivista programja mögött. Ez a

munkaterv arról szólt, hogy hangsúlyozni kell az egyéniség egyediségét, érdeklődni kell a szélsőséges esetek

(pl. a bűnözők és hasonlók iránt), s hangsúlyozni kell a viselkedés nem ésszerű, ellenőrizhetetlen érzelmi

meghatározóit. A romantikus mozgalom számára, amit úgy is értelmezhetünk, mint az evolúciósan primitív

működések hangsúlyozását, a deviáns költői érdeklődés és kultiváció tárgyává vált a frenológia.

4.3. ábra. A frenológiai modell funkcionális értelmezése (Hoff 1992 nyomán). A kiindulás a funkció, s mind a

dudor, mind az agyi szerv következménye ennek

5.3.2.2. A frenológiai agykutatás

Mi köze van mindennek az agyhoz és a koponyához? Gall a „területspecifikus” képességeket az agykéreg

feltételezett szerveivel kapcsolta össze: minden működésnek megfeleltetett fakultásnak megfelelne egy egyedi

agyi szerv. A frenológiai következtetési eljárások logikája meglehetősen érdekes s tele van olyan

furcsaságokkal, melyek kevésbé szélsőséges elméletek szempontjából is érdekesek. Az agyi szerveket

funkcionálisan az emberi viselkedés megfigyelt változataiból kiindulva azonosítjuk. Ezt kiemelkedő emberek

élettörténete, szelektív patológiák s a viselkedés naiv osztályozásának alapján lehet azonosítani. Közelebbről az

emberi viselkedésre vonatkozó jelzők alapján. A két következő lépés mai megfontolásaink szempontjából

furcsa, de önmagában is meglepő volt. Egy képesség (diszpozíció) kibontakozása a megfelelő agyi szerv

nagyobb méretének következménye. Ez töb- bé-kevésbé érvényes mai gondolkodásmódunkra is. Közelebbről

igaznak tartjuk, amikor az evolúcióval kapcsolatban beszélünk az agy fejlődéséről: az alapgondolat az, hogy az

agy arányosan nagyobb részei egy működés nagyobb reprezentációjának felelnek meg. A következő lépés

azonban tényleg meglepő.

Gall felfogása szerint a különböző agyi szervek kifejeződései kidudorodásokat eredményeznek az

agykoponyában, és ez megfigyelhető kívülről. Ez a gondolat embriológiai spekulációkon alapul. Gall amellett

érvelt, hogy az emberi újszülöttek befejezetlen csontfejlődése és érése annak bizonyítéka, hogy az agy és a

koponya együtt fejlődött. Módszertanilag ez az elkötelezettség a kranioszkópia (agyi mérés) és a koponya

kopogtatásos megjelölésén alapult. A 4.4. ábra egy ennek megfelelő frenoló- giai térképet mutat, szembeállítva

egy modernebb lokalizációs térképpel. Érdemes észrevenni, hogy a „modern” korszakban, vagyis Wundt idején

101




a mozgásszerveződés alapvető jelentőségűvé vált. Míg a frenológusok számára a viselkedés motivációs és társas

mozzanatai központibbak voltak.

A frenológia kutatási módszere meglehetősen sajátos volt. Javarészt az emberi viselkedés szél voltak. A

frenológusok ezeknek a szélsőséges embereknek a koponyáját tanulmányozták, s hipotézisük az volt, hogy a

fejükön található furcsa kidudorodások megfeleltek a mögötte levő túl nagy méretű agyi szerveknek, ezt aztán

összekapcsolták általános, az agyra vonatkozó felfogásukkal. Az egyénekre vonatkoztatva ez az elképzelés azt is

sugallta, hogy a viselkedés mögött volt egy „igazi rejtett emberi”. Lehet, hogy valaki ellop valamit anélkül,

hogy „tolvaj” lenne és fordítva. Gall egész érvelési módját jól illusztrálja Szárics Jenő korabeli magyar

könyvének bevezetése, ahol, miután arról beszél, hogy hogyan vizsgálta Gall az elmebetegek koponyáját, áttér a

börtönökre.

4.4. ábra. Frenológiai térkép szemben a „modern” agytérképpel

4.5. ábra. A frenológia sémája (Young 1970 nyomán). A felső nyilak a tudós számára rendelkezésre álló

implikációs viszonyokat jelzik, az alsók viszont a feltételezett oksági viszonyokat

Ugyanezen időben Gallnak szabad bejárhatása nyilván a fogházakba, módja volt az ott lévő rendkívüli jellemek

fejalakját vizsgálni, ahol ismét a tolvajoknak más, és a gyilkosoknak más velő részeiket találta aránytalanul

fejletteknek, s az elsőkét eleinte tolvajlásért, emezekét gyilkolási ösztön organomának nevezi el.

Szárics Jenő: Lélektan az agytani rendszer nyomán. 1848, 12. o.

A 4.5. ábra Robert Young (1970) könyvéből azt mutatja, hogy milyen zavarosságok vagy hibák voltak Gall

érvelésében.

A frenológia alapvető tévedései két csoportba sorolhatók. Először is pusztán külső mozzanatokat vizsgáltak: a

viselkedést és a koponyát, miközben számos mögöttes kapcsolatot, mint nyilvánvalót kevertek. így például a

feltételezett szervek mérete és a diszpozíció kifejezése közti kapcsolatot, valamint a szervméret és a koponya

alakzat közti kapcsolatot. Vagyis, miközben Gall a hagyományos képességlélektan természettudományi

bírálatából indult ki, őt is magával ragadta a képességlélektan csapdája: osztályozó fogalmakat használva ezáltal

önmagukról a magyarázó okokról is számot adunk. Hasonló módon elméletének legmeglepőbb mozzanata, hogy

102




a lágy agyszövet befolyásolja a koponyát, csak általános embriológiai megjegyzések formájában nyert nála

alátámasztást.

A frenológiának hibája ugyanis, hogy a lényegi oksági mozzanatok a feltételezett oki láncolatban nem igazoltak.

Kiinduló közhelyekként kezelték őket, és a frenológia úgy próbálta igazolni a sajátos elképzeléseket, hogy

„korrelációkat” keresett az egész oksági lánc legláthatóbb elemei között. Mint Lanteri-Laura (1970) említi, Gall

a jelölési kapcsolatot, vagyis a tünetek szemiotikáját oksági kapcsolatként kezeli.

Ez a hiba, vagyis a korrelációnak az oksággal való helyettesítése korántsem ritka, és ma is létezik. Általában

nemigen vesszük észre, mert nem kapcsolódik ilyen kiugró determinisztikus tézisekhez. A frenológusok,

hasonlóan sok mai klinikushoz, a kontingenciatáblának csak az egyik oldalát használták fel. Gondolatmenetük

egy kézenfekvő indukciós hibát követett el: csak pozitív eseteket kerestek, és nem vizsgálták a negatívokat.

2.20. táblázat - 4.3. táblázat. A frenológia jellegzetes indukciós hibája

Viselkedés Dudor van Dudor nincs

Extrém X 0

Átlagos 0 0

Vagyis csak a pozitív eseteket vizsgálták, ezt a cellát jelzi a táblázatban az X. Az összes többi eset, melyeket a

0-k jeleznek, elkerülte figyelmüket. Ez azt jelenti, hogy nem használták azt a falszifiká- ciós módszert, melyet

oly nevessé tett Karl Popper (1997). Ehhez olyan eseteket kellene keresni, melyeknél egy adott dudor megvan,

de nincs meg náluk a feltételezett viselkedési diszpozíció, vagyis átlagosak. Másrészt, a teljes

kontingenciatáblázat értelmében, hogy valódi korrelációkat állapítsunk meg, a másik oszlopot is vizsgálni kell:

milyen gyakorisággal fordul elő feltételezett tünetértékű dudor nélküli személyeknél a vele együtt járónak

tételezett extrém viselkedés, és milyen arányban nem. Mindennek elmulasztását nevezhetjük a klinikus

tévedésének. Sokszor előfordul ez a pszichológiában, mikor oksági téziseket szeretnénk hirdetni a kóros vagy

zavart viselkedés alapján. Neurotikus gyerekek megfigyelése alapján azt hirdetjük például, hogy a szülők közti

feszültség a viselkedészavarok keletkezésének fontos tényezője. Ezt a tézist igazolandó azonban azokat az

eseteket is vizsgálnunk kellene, akiknél megvan a szülői feszültség élettörténetükben, de nincs meg a

viselkedési probléma. Illetve azokat az eseteket is elemeznünk kellene, ahol nincs szülői feszültség, s meg

kellene néznünk az adott viselkedészavar eloszlását. Ha nem találunk olyan eseteket például, ahol szülői

feszültség mellett nincsen viselkedészavar, akkor jó okunk van elfogadni az eredeti feltételezést. A klinikus,

normális tevékenysége során csak problematikus esetekkel találkozik, akiknél adaptációs probléma van, ezért

nevezhető ez a klinikus tévedésének. Gall és a frenológusok voltak a legvilágosabb példák arra, hogy csak

pozitív eseteket kerestek (koponyadudorok és viselkedési szélsőségek), és nem kerestek negatívakat (dudorok

viselkedési zavar nélkül). A frenológusok munkája a módszertanász számára érdekes példa a klinikus

tévedésére. Hozzá kell tenni azonban egy mozzanatot ehhez. Eltérően a szokásos klinikus tévedés „tünettől”, a

frenológusok nem ikonikus gondolkodásmódot használtak. A klinikus tévedésének kitüntetett mozzanata

ugyanis normális esetben az is, hogy a korrelációt vagy az oki viszonyt a tünet és a feltételezett okozó tényezők

közti köznapi szemantikai hasonlóság teremti meg: a szülők közti feszültség a mi hétköznapi világképünk

szerint jogosan értelmezhető úgy, mint ami viselkedészavarokhoz vezet.

Érdekes módon, ahogy Jerrison (1971) beszámol róla, voltak olyan esetek, amikor Gall anekdotikus módszere

jó ötleteket adott számára. Abból a tényből például, hogy jó néhány bőbeszédű barátjának kiugró szeme volt,

arra a következtetésre jutott, hogy a prefrontális terület nyomta előre szemeiket, ezért ezen agyi területek

játszanának szerepet a beszédben. Ezt azután alátámasztotta, hogy találkozott egy olyan vívási balesetsérülttel,

aki elvesztette beszédképességét, miközben a tőr a szem fölött hatolt be az agyába. Gall igen közel járt

feltételezésével a Broca-területhez.

Lange (1882, IV. kötet, 113-114. o.) a materializmus történetéről szóló monumentális munkájában

meglehetősen ironikus megjegyzéseket tesz Gall módszertanáról. A korban ő fogalmazza meg világosan a

módszertani gondokat. Gall anekdotikus eljárásairól azt mondja, hogy „az ilyen kutatásra mindenkinek megvan

a tehetsége és a képessége; eredményei majdnem mindig érdekesek, s a »ta- pasztalás« általában igazolja azokat

a doktrínákat, melyek ilyen elméleteken alapulnak. Ugyanez a tapasztalás típus igazolta a csillagjóslást is [...] s

ez jelenik meg minden nap, a szentek és istenségek látható csodatételeiben. Vagyis a frenológia nincs is olyan

rossz társaságban.”

103




Gall öröksége Evolúciós gondolatok

Bár Gall mai felújítói, például Fodor (1983) ennek nem tulajdonítanak különösebb szerepet, Gall joggal tartható

az evolúciót elővételező gondolkodónak, amint Young (1970) kiváló munkájában rámutatott. Ennek két

mozzanata van, amire mindmáig érdemes emlékeznünk. Az egyik magának az egyéni különbségeknek az

előtérbe helyezése. Valójában Gall volt az, aki világossá tette, hogy mind a pszichológiának, mind az

idegtudománynak nem egyszerűen mellékes mozzanatként, hanem kiinduló tényként kell foglalkozni az egyéni

különbségekkel. Egy másik ide tartozó, Darwint elővételező gondolat, amely a lelki jelenségeket egységesen,

mint adaptációs működéseket tekinti. Ebből fakad az a furcsasága a frenológiának, hogy a „fakultás” vagy mai

terminológiában diszpozíció fogalmát egyaránt használja az érzésekkel, motivációval vagy a számunkra

legnyilvánvalóbb megismerési folyamatokkal kapcsolatban. Ez egyenesen olyan gondolkodónak mutatja be, aki

nem áll távol a mai evolúciós pszichológia gondolatmeneteitől. Igen sajátos, emberinek tekintett

képződményeket is sajátos agyi képességekhez rendel, és valahol alkalmazkodási funkcióknak tart. Jellegzetes

példája ennek az a konstrukciós diszpozíció, amit Szárics Jenő (1848) „szerkezési ösztönnek” nevez.

Szerkezési ösztön

E nevén nevezem azon érzeményt, mely a léleknek bizonyos kedvet és közvetve képességet ad, a mesterséges

szerkezetű művek alkotására. Mely eszerint a gépészet, építészet, szobrászat, festészet, rézmetszés s egyéb

rokon, sőt minden mesterségek teremtője, azonban ebbeli különféle irányát a többi tehetségek minőségétől

kapja. Kérdés tétethetik, vajon a tehetség, az ösztönök avagy az értelmek közé soroltassék? Miután ezen

tehetséges orgánumának nagysága a legügyesebb fent említett nevű művészekben leginkább tapasztalható.

Azonban figyelembe vévén, hogy egyéb ösztönök is a maguk kielégí- tettségükre kívántató ügyességet annyiban

növelik, amennyiben az értelmi erőket működésre költik és amennyiben szenvedélyt alkotnak: márpedig tudjuk,

kiben bármire nagy a szenvedély az abbeli ügyességét a lehető fokra emeli, ezen foknak nagysága mindenesetre

az értelmi tehetségek nagyságától függvén. [...] Nincs tehát elég ok arra, hogy e tehetséget az értelmiek közé

soroljuk.

2.21. táblázat - 4.4. táblázat. A képességek besorolása Gall szerint

Képesség Állati párhuzam Agyi lokalizáció

nemzés, gyermekszeretet, barátság, Gerincesek

nyugvágy, vadászat, bírvágy,

büszkeség, emlékezet dolgokra,

helyre

Posterior és alsó részek

szóemlékezet, személyészlelés,

nyelvérzék, színérzék, hangok,

számok, szerkesztés

összehasonlítás, metafizika,

szarkazmus, költészet, jóakarat,

utánzás, vallás

Magasabb rendű gerincesek

Emberek

Alsó frontális rész

Felső frontális rész

Szárics Jenő: Lélektan az agytani rendszer nyomán.1848, 144-145. o.

Szárics értelmezésében tovább is megy a galli úton, elmagyarázza, mint a fenti idézet vége is mutatta, hogy

valójában minden adaptációs működés egyszerre motivációs diszpozíciót is jelent, az értelmi és a motivációs

nehezen választhatók el, s ugyanakkor rámutat arra is, hogy a „szerkezé- si ösztön” különleges önálló voltát az

is igazolja, hogy vannak kora gyerekkortól a konstrukcióban kiemelkedő gyermekek.

Az evolúciós sejtések vagy elővételezések harmadik oldala Gall saját rendszerezése a képességekről. A 4.4.

táblázat mutatja, hogy Gall egy kicsit elővételezve a Darwin követő Hughlings Jackson neurológiáját, egy durva

megfeleltetést is keres az agy állatvilágbeli fejlődése, a képességek típusai és az agy hierarchikus szerveződése

között. Végeredményben az alacsonyabb gerinceseknek a hátsó és bazális agyi részek hordozta képességeket

felelteti meg, az alsó frontális részt a magasabbrendű állatokénak, míg a sajátosan humán képességeknek az

elülső frontális, vagyis az orbitális frontális rész fog megfelelni. Mai anatómiai tudásunk szerint, figyelembe

véve evolúciós megfontolásokat is, nem is olyan rossz spekuláció ez. Mindenesetre figyelemre méltó, hogy az

104




agykéreg hierarchikus kibontakozásában ő is úgy képzelte el, hogy amit ma neocortex- nek nevezünk, az

sajátosan a humán képességekért felelős, de az ember is számos olyan viselkedési diszpozíciót mutat, amely az

„alacsonyabb” agyrészek működésében közös az állatvilággal.

Az ikonikusság kerülése

Maga az a tény, hogy az egyéni különbségek tekintetében Gall „koponyadudorokat” hangsúlyozott, nem volt

triviális a korban. Igazából Gall egy ikonikus elméletet, egy korábbi hasonlóságon alapuló felfogást haladott

meg, mely a külső kinézetre alapozott, nevezetesen a fiziognómiát. Ezt az ősi elméletet a svájci Johann Lavater

(1741-1801) tette újra népszerűvé. Ez a fiziognómia egy részben szemantikus hasonlósági kapcsolatot hirdetett

az emberi mentális vonások és az arc bizonyos tulajdonságai között. „Az orcán levő mély barázda határozott

nagy ítélőképességű embert sugall.” Másrészt Lavater azt is hirdette, hogy hasonlósági viszony van az emberi

arc és az állatok között, oly mértékig, hogy az emberekről feltételezte, hogy olyan jellemük van, mely megfelel

annak az állatnak, amelyre hasonlítanak. Gall rendszere szakított ezzel az ikonikus elmélettel. A fiziognómia a

görög időktől kezdve szinte mágikus hasonlósági viszonyt tételezett fel a személyiség és a testi vonások között

egy hétköznapi gondolkodásmódot használva. Akik úgy néznek ki, mint egy róka, rókaként fognak cselekedni,

akik pedig medvéhez hasonlítanak, medveként. A koponyadudorokat hangsúlyozva a frenológia meghaladta ezt

a hétköznapi torzítást, s eltávolította a személyiség anyagi alapjaival kapcsolatos gondolkodást az egyszerű

mágikus hasonlósági viszonytól. A fejen levő dudorok nem triviális, nem ikonikus jelek, hanem önkényes

megfeleléseket tételeznek. Mint Lanteri-Laura elemzi a frenológiai gondolkodásmódot, egy önkényes jelölési

viszonyt vezet ez be: a koponyajelzések nem hasonlóak az általuk jelzett viselkedési diszpozíciókra. A

frenológia azonban megtartotta a fiziognó- miának egy alapgondolatát; azt a gondolatot, hogy a személyiség

testi vonásokban fejeződik ki, vagyis a test és a személyiség közt jelölési viszony van.

Frenológia és modularitás

Az egyéni különbségeket tekintve Gall perspektívája nyitja meg azt a modern fejlődést, amely az emberi elme

többtényezős felfogásává válik, míg egy fél évszázaddal későbbi evolúciós gondolkodó Galton lesz az

intelligencia egységes, egytényezős felfogásának megalapozója. Érdekes módon tehát két evolúciós

gondolkodó, egy preevolúciós és egy Darwin utáni evolúciós gondolkodó az emberi elme megosztottságát

tekintve radikálisan eltérő következtetésekre jut.

Gall minőségcentrikus felfogását az agy és az elme működéséről – függetlenül a frenológia egész diszkreditált

hagyományától – ma egy olyan ösz- szefüggésben fedezték fel, mely nem az egyéni különbségekre összpontosít,

hanem a veleszületett képességek kérdését helyezi előtérbe. Az elmeműködés moduláris felfogása ez, ahogy

progra- matikus módon Jerry Fodor (1983; 1996) Gall munkáiban találta meg gyökereit. Fodor felfogása szerint

a modularitás alapvonása az önmagába zárt (enkapszulált) nagyon gyors információfeldolgozók feltételezése.

Ezek a mentális szervek területspecifikusak, e tekintetben, mondja Fodor, a Gall bevezette horizontális képesség

(fakultás) fogalom egy új változatát képviselik. S ezek az önmagukba zárt modulok lényegében a kéreg

veleszületett szerveződési egységeinek felelnének meg. Ezt a felfogást állítják ma szembe az egységes

megismerés nézetrendszerével, mely a legtöbb hagyományos mesterséges intelligencia- és kognitív

pszichológiai kutatást irányítja. Ez a felfogás az emberi információfeldolgozást területek fölött egységesnek

tekinti. A két koncepció természetesen vadul verseng a kísérleti és fejlődési adatok magyarázatát illetően.

Történeti szempontból az az érdekes, hogy mindkettő már jóval korábban jelen van, mielőtt a megismerés

modern információfeldolgozó megközelítései kibontakoztak volna. Jelen volt ez az ember karteziánus egységes

felfogásában, valamint a frenológusok által javasolt fakultásközpontú megközelítésben. A mai nagy viták

valójában a történelmet ismétlik meg. Amint ismét csak Lanteri-Laura (1970) rámutat, a freno- lógiának két

aspektusa volt, melyek saját korában provokatívak voltak a spiritualisztikus filozófusok számára. Mind a francia

Maine de Biran és a német Hegel ellene voltak az „elme felosztásának” s azt hirdették, hogy a felosztás csak

alacsonyabb működésekkel kapcsolatban vethető fel. Később voluntarisztikus rendszerében Schopenhauer is azt

hirdette például, hogy bár az intellektust lokalizálni lehet, az akaratot nem. Másik lényegi bírálatuk a frenológia

determinisztikus szellemére irányult.

Hegel A szellem fenomenológiájában egyrészt gúnyolódik Gallon, úgy állítja be, mint olyan elméletet, amely

éppen negatívumai révén lett Németországban népszerű (ugyanis csak akkor lesz német dolog népszerű, ha

Anglián és Franciaországon keresztül kerül vissza Németországba), másrészt ezt a determinisztikus mozzanatot

kritizálja. Kiemeli, hogy a koponya esetében nem szabad szervekről beszélni, mert az ölés, alkotás, lopás

(vegyük észre, hogy ezek Gall példái) tekintetében nem olyan szerepet játszik az emberi koponya, mint amilyen

szerepet mondjuk a kéz játszik a vágásban. Vagyis, az agy a teljes ember szellemi működéseinek csak egyik

oldala, de nem mutatja meg azt a maga teljességében. Ez a típusú bírálat a 20. században is sokszor felmerül, s

bizonyos értelemben, ha az etológiai álláspontot vesszük fel, a környezet, a megvalósító szervek és az agy

105




közötti kapcsolat téves felfogásán alapul. Az „agyi determinizmus” nem jelenti azt, hogy a környezetnek ne

tulajdonítanánk jelentőséget.

5.3.2.3. Az egységes és a megosztott felfogások társadalmi jelentősége és háttere

A frenológia a mai pszichológiatörténetben azért is megnövekedett érdeklődésre tart számot, mert ez a

tudománytörténet és tudományszociológia erős programjának egyik legtöbbet tanulmányozott esete

kultivációjának társadalmi sugallatait illetően. Shapin (1975; 1979) a 19. századi Skóciában elemezte

részletesen a frenológia sorsát. Megfigyelte, hogy az edingburghi társadalomban érdekes és nem nyilvánvaló

kapcsolat volt a társadalmi háttér s a frenológia iránti lelkesedés között. Az új vállalkozó rétegek boldogak

voltak amiatt, hogy az emberek számos tekintetben különböznek egymástól, s hogy ezt természettudományos

módszerekkel lehet majd megállapítani. Mindez jól illeszkedett ahhoz a képhez, hogy saját maguk számára is

egy új helyet kerestek a világban. Az a kép, hogy az emberek lehetnek valami meghatározott dologra jók vagy

rosszak, számos tekintetben illeszkedett erőfeszítéseikhez, hogy megtalálják helyüket a nap alatt. A frenológia a

haladás eszköze és a progresszív emberek ideológiája volt. A másik oldalon viszont a társadalmi s akadémiai

arisztokráciának stabil érdeke volt az, hogy egységes felfogást hirdessen a megismerésről és az agyműködésről.

Számukra az egységes felfogás célja a fennálló rend védelme volt. „Mi azért vagyunk a társadalom csúcsán,

mert mi vagyunk a legjobbak, s annak, hogy valaki jó legyen egyetlen módja van.” Az általános megismerés

gondolata reakciós eszköz volt ekkoriban.

Shapin tézisei számos szempontból élénk vitát váltottak ki. Logikailag igen érdekes, hogy vajon szét lehet-e

választani egy tudományos elmélet népszerűvé válását és eredeti megalkotását. Sha- pin maga ellene van az

efféle szétválasztásoknak. Számára elválaszthatatlan ami „igaz” és ami ideologikus a frenológiában. Felvethető

azonban, hogy ő igazából arról beszél, hogy ki és miért tette népszerűvé egy adott kulturális elrendezésben a

freno- lógiát, és nem a diszciplína eredeti létrehozóiról.

Figyelemre méltó, hogy hasonló tendenciák voltak megfigyelhetők a 19. századi francia intellektuális életben is.

Általánosan megfigyelhető, amint Goldstein (1993) is felveti, hogy a dezintegrációs vagy sokrétűségi felfogások

képviselői az emberi elmét illetően általában haladószellemű tudósok voltak, akik hittek a tudománnyal

kapcsolatos empiricista hozzáállás erejében, s korántsem voltak pesszimisták következtetéseik értékét illetően.

A század elején ebbe beletartoztak olyan szerzők, mint Condillac erős empiricista tézisei; később, a 19. század

első felében a frenológia lelkes követői, beleértve ebbe Auguste Comte-ot, míg a 19. század utolsó harmadában

Charcot és Pierre Janet klinikai disszociációs felfogása. Eközben a legkülönbözőbb formákban jelentek meg

azok a tendenciák, melyek újra hangsúlyozták az egységet, s többnyire közelebb álltak az egyházhoz és a

halhatatlan lélekre vonatkozó gondolatokhoz. Egy példát véve csak: Napóleon a császári Párizsban a frenológia

ellenfele volt.

A különböző ideológiai ellenfelek a francia kultúrában vagy francia nyelvű kultúrában Maine de Birantól a 19.

század közepén a katolikus egyházhoz közel álló hivatalos filozófus Cousin követőiig terjedtek. Az egységesség

felfogás mindig azt a képet sugallta, hogy valahol párhuzam van a társadalmi rend és a belső rend között: egy

király, egy vallás és egyetlen oszthatatlan és halhatatlan lélek van. A progresszivisták ezzel szemben ugyanúgy,

ahogy megkérdőjelezték a monolitikus társadalmi hatalmat, megkérdőjelezték az ember lelkivilágának

oszthatatlanságát is. Korántsem véletlen, hogy a magyar közegben is például Szárics Jenő említett munkája arról

panaszkodik már az előszóban, hogy több évnyi cenzori hányattatás után jelent meg, 1848 szeptemberében, a

forradalom hevületében.

Érdekes kérdés, hogy a mai rivalizációk az egységes és a modularista megismerés felfogás között

megfeleltethetők-e ennek a 19. századi ideológiai és társadalmi megoszlásnak. Kétségtelen, hogy az egységes

felfogások mind szimbolikusan, mind tényszerűen a számítógépes elmélet és hatalom érdekeit képviselik, s a

mentalisztikus modulariz- mus az MIT kereteiben eredetileg mint az egységes behaviorista tudományfelfogás

riválisa jelent meg. Vagyis van hasonlóság a 19. századdal. Az elme megosztása a most, és akkoriban uralkodott

egységes lélekfelfogással szemben merül fel, illetve egy egységes viselkedésfelfogással szemben. Nem világos

azonban, hogy milyen társadalmi csoportérdekeket képvisel maga a megosztott felfogás manapság, a

propagátorok közvetlen érdekein túlmenően.

Vitatott kérdések – Lokalizációsok és lokalizációellenesek

Gall és a frenológia kritikája a maga idejében két gondolatmenetet követett. Ismét olyan kérdésről van szó, mely

továbbra is velünk van. Az első ideológiai volt és azért bírálta a fre- nológiát, mert túl materialista volt a lelket

illetően. Lange (1880) úgy kezeli a frenológiát, mint olyan elméletet, amely a materialista irányzatokhoz

tartozik. Hoff (1992) újabb megközelítése szerint viszont Gall számára a „funkciók” világosan

106




pszichofiziológiai jellegűek voltak, ugyanakkor Gall valahogy abban hitt, hogy a fakultások, a képességek

maguk, arisztotelészi értelemben vett elsődleges okok. Ezek adnák a végső magyarázatot, míg az agy pusztán

egy materiális ok, amit egy mélyebb tényező okoz. Ez a hozzáállás lehetővé tette Gall számára, hogy

feltételezett materializmusa néhány bírálatát cáfolja. Tényszerűen azonban, mint Hoff is rámutat, korai német

írásai sokkal materialistábbak voltak, mint későbbi munkái. Gall későbbi műveiben a fakultások olyan „belső

lényegeknek” felelnek meg, melyek csak megnyilvánulnak az agyban és a koponyán, a korai Gall azonban redukcionistább

volt. Önkéntelenül is felmerül a kései olvasóban, hogy mi lehetett az akadémiai és társadalmi

bírálat szerepe ebben a nézőpontváltásban. Hoff (1992) egyenesen azt hirdeti, hogy a Young (1970) által

bemutatott és a 4.5. ábrán reprodukált egyszerű oksági lánc félrevezető Gall igazi szándékait illetően, hiszen

számára a képességek spirituálisab- bak voltak, mint ahogy azt a 4.3. ábra is sugallja.

Vagyis az ideológiai értelmezés mindmáig velünk van. Olyan értelmezési kérdés ez, mely a legalapvetőbb

problémákat érinti: kinek kell vezető szerepet játszania az agy és az elme közti kapcsolatok keresésében, az

idegtudománynak, vagy a tulajdonképpeni pszichológiának?

Jerrison (1977), aki maga kiváló összehasonlító anatómus, rámutat arra, hogy Gall két fő hibája az volt, hogy a

képességlélektanra támaszkodott és tagadta a kísérleti módszer relevanciáját. A koponyadudorokra vonatkozó

gondolatai magukban nem sugalltak valami végzetes tévedést. Az agy és a koponya közti szoros kapcsolat

ugyanis a koponya belső felére érvényes. Amint Jerrison rámutat, az egész összehasonlító fiziológia ezen a

gondolaton alapszik. Nem tévedett Gall a szervek mérete és a diszpozíciókban meglévő, egyéni különbségek

közti kapcsolatban sem. Az igazi probléma az volt, hogy viszolygott a kísérletezéstől, s ez meg is mutatkozott az

akadémiai tekintélyekkel szemben folytatott vitáiban. Jerrison szerint Gall pozitív öröksége reduk- cionizmusa,

negatív öröksége viszont egészlegessége, holizmusa: a Gall-féle képességek, melyeket Fodor oly sokat dicsér,

mint horizontális, szűk területen érvényesülő képességeket, még mindig túl tágak voltak a kísérleti neurológia

későbbi felfedezéseihez viszonyítva. Az igazi lokalizációs elmélet nem „barátságról” fog beszélni például,

hanem az arcizmok lokalizációjáról.

A Gall-lal foglalkozó korabeli akadémiai viták főként azzal voltak kapcsolatban, hogy túl sok független

működésre és szervre bontotta volna fel az elmét, és természetesen az agyat is. A Gall kezdeményezte empirikus

kérdés az a tézis volt, hogy egy az egyhez megfelelést lehet keresni a szűken definiált területspecifikus

elmeműködések és az azonosítható agyi területek között.

Ez a kihívás pozitívnak bizonyult a neuropszichológia fejlődése szempontjából. Tényleges kísérleti kutatásokat

eredményezett a funkciók lokalizációjáról. Gall érdemei ebben természetesen közvetettek. A kísérleti

vizsgálatokkal kapcsolatos első mozgalmak ténylegesen elvetették a szűk lokalizáció gondolatát. Az anekdotikus

klinikai adatok és a kísérletek egymáshoz viszonyított érdemeivel kapcsolatos különösebb mérlegelés

nélkül agyrészeket távolítottak el tyúkoknál és galamboknál. A kísérletekből a Gall szűk lokalizációs téziseivel

szemben egészlegesebb konklúziókra jutottak. Eredményeik egy része egyenesen Karl Lashley-nek az 1930-as

években kifejtett téziseire emlékeztet a tömegakcióról és az agykéreg részeinek egyenértékűségéről (ekvipotencialitás).

Gall idejében a vita a tulajdonképpeni anatómiáról szólt, de még ma is zajlik. Ma főleg azt érintve,

hogy milyen mértékű az izomorfizmus a megismerés tagolódása és az agy tagolódása között.

A saját korában Gall-lal szembeszálló legfontosabb kísérletező a francia anatómus, Pierre Flourens (1797-1868)

volt. Flourens az ala- csonyabbrendű gerinceseknél a reflexes működés megértésére használt irtási kísérleteket

kiterjesztette az agyrészek működésének vizsgálatára. Tyúkoknál bizonyos agyrészeket, közelebbről a kisagyat

és a nagyagy féltekéit irtotta. Arra a két következtetésre jutott: először is hogy az agyban a működések

helyreállnak és plaszticitás jellemző; másrészt bizonyos részeknek sajátos működésük van, ez azonban sokkal

tágabban specializált, mint azt Gall gondolta volna. Munkájának következtetései egy hozzáállás klasszikus

kifejtései.

1. [Kutatásaink oda vezettek], hogy az agyi lebenyek a corpora quadrigemina és a kisagy irtásakor (ha az irtás

nem halad meg bizonyos határokat) a beavatkozást a szerv helyreállása követi, funkciói működéseinek teljes

megjavulásával.

2. Ezen szervek egy része meglehetősen kicsi, de meghatározott része elégséges e működések teljes s kielégítő

végrehajtásához.

3. Megfigyelhetők azok a fizikai körülmények, melyek hatást gyakorolnak e szervek tevékenységére, s így

szigorúan tisztázhatóak e hatások.

107




4. Végül, hogy a kisagy, az agyi lebenyek és a corpora quadrigemina funkciói lényegében elkülönültek és

elválnak egymástól, mivel mindegyik [funkciót] elkülönülten meg lehet tartani, le lehet rombolni vagy vissza

lehet állítani attól függően, hogy az egyes dolgoknak megfelelő szerv megmaradt, lerombolódott vagy

visszaállítódott.

Flourens: Kísérleti vizsgálódások az idegrendszer tulajdonságairól és funkcióiról gerinceseknél.

1824/1974, 238. o.

A kor fiziológiai tankönyvei, mint például Johannes Müller nagy hatású tankönyve, hamarosan azt

hangsúlyozták, hogy a frenológia elvileg lehetetlen s tényszerűen is téves volt: egyszerűen kiderült, hogy az

általa javasolt képességek és szervek nem léteznek. A vita arra is rámutatott, hogy annak révén, hogy egy

viselkedés mögött pusztán verbálisan feltételezünk egy fakultást, még nem magyaráztunk meg semmit. Gall a

maga részéről felvetette, hogy az irtásos kísérleteknek van néhány olyan problémájuk, melyek máig érvényesek:

nehézségeket jelent az irtás helyének lokalizálása, és továbbra is szükség van a magasabb emberi működések és

lokalizációjuk tanulmányozására, hisz ez állatkísérletekkel nem közelíthető meg.

Flourens publikált egy népszerű cáfolatot is a frenológiáról, mely nem annyira saját kísérleteire hivatkozott,

mint a józan észre és az elme egységének elfogadott doktrínájára. Nyíltan megvallotta karteziánus preferenciáit

s könyvét egyenesen Descartes-nak dedikálta. Számára ugyanis központi erkölcsi kérdés volt, hogy a lelket vagy

az elmét nem lehet felosztani.

Ennek az ideológiai elemzésnek során Flourens a Gall által feltételezett ember-állat hasonlóságok néhány

kérdéses mozzanatára mutatott rá. Figyelemre méltó, hogy a Flou- rens által bírálthoz hasonló érvelési stílus lesz

uralkodó a szociáldarwi- nizmusban, de még a mai evolúciós pszichológiában is, nem is szólva a

szociobiológiáról. Flourens szerint

Ő [Gall] összekeveri azt az ösztönt, mely bizonyos állatokat magasabb területeken való élésre késztet, a

büszkeséggel, mely az embernél erkölcsi érzés; a húsevő ösztönt a bátorsággal.

Flourens 1846, 64-65. o.

A Flourens felvetette bírálatban alapvető az erkölcsi aspektus:

Ő [vagyis Gall] elnyomja az ént, ugyanakkor hangsúlyozza, hogy van valami lélek. Megszünteti a szabad

akaratot, de azt hirdeti, hogy van valami olyasmi, amit erkölcsnek nevezhetünk [...] Szavakban kiiktatja az ént;

mivel az én a lélek. A lélek az általános oszthatatlan értelem, de ha nincs általános értelem, akkor lélek sem

lehet.

Flourens 1846, 55. o.

Ez a reagálás igen figyelemreméltó: azt jelzi, hogy a hivatalos Franciaországnak milyen moralizáló, és

ugyanakkor karteziánus viszolygása volt a materializmus sugallataival szemben. Ugyanakkor olyan

komputációs kérdéseket is vall, melyeket a késő 20. században az egységes koncepció védelmezői, mint például

Allen Newell (1989) szívesen elfogadnának.

5.3.3. A kísérleti neurológia

A 19. század végén a Flourens által elindított kísérleti neurológia megállapodott, előrehaladó diszciplínává vált,

ahol összegződő evidenciák voltak, melyek a 80-as években a különböző agyrészek működésére vonatkozó

világos eszméket körvonalazták. Amikor a kísérleti pszichológia megindul, adottnak veszi az akkori

agytérképeket. Érdekes módon ez a mozgalom pontosan ellentétes gondolatokhoz vezetett, mint a Flourens által

képviselt egységes karteziánus felfogás. A kísérleti és patológiai módszerek használata szigorú lokalizációs

képre vezetett, vagyis olyan képre, mely az agy szerkezetét tekintve a Gall képviselte felfogást részesítette

előnyben. Az első vizsgálatok nem pszichológiai kérdésekből, hanem szigorúan anatómiai megfontolásokból

indultak ki. Ebben a fejlődésben központi szereplő volt Theodore Mey- nert (1833-1892), a Bécsi Egyetem

neurológusa és pszichiátere. Az agykéreg szürkeállományának olyan képét mutatta be, ahol ez a külvilággal projekciós

rostokon keresztül kerül kapcsolatba, egymással pedig asszociatív rostokon át. (Lange 1881, III. 145.,

183. o. bemutatja Meynert munkájának jelentőségét.) Ez az idegrendszernek olyan felfogása, ahol az a világot

reprezentálja, s e reprezentációkat összekapcsolja anélkül, hogy a neurológiai modellnek valamiféle szigorú

elkötelezettsége lenne a pszichológiai elveket, vagy a tudat fogalmát illetően. Mindez a reprezentáció és

asszociáció anatómiai felfogása volt.

108




Ezt a kutatási irányt követve jelentek meg az ingerlési vizsgálatokon alapuló funkcionális agytérképek. A német

Fritsch és Hitzig 1870-ben először használták az agykérgi felületek elektromos ingerlését kutyáknál.

Kimutatták, hogy elektromosan az agykéreg ingerelhető, s hogy az ingerlés jellegzetes mozgásokat vált ki.

Ferrier (1886) brit neurológus, később pedig Sherrington folytatta ezt a kutatási irányt. Sherrington 1906-ban

részletes térképet publikált az agyi lokalizációról a csimpánznál. E folyamat során az agyi lokalizáció kérdése az

agyműködés részletes alulról-felfelé történő megközelítésével és a Bell-Magendie-szabálynak az agyra való

kiterjesztésével kapcsolódott össze. Részletes vizsgálatok jelentek meg arról, hogy az érzéki és mozgató

működések differenciálódása a gerincvelőben hogyan folytatódik az agytörzsben és a thalamuszban, a

pályákban és az átkapcsoló állomásokon. Azt is jelentette ez, hogy a lokalizációs kutatás részletesen

bekapcsolódott a kéreg neu- ronális szerveződésének szöveti építményét illető kutatásokba. A szövettani

megfontolásokon alapuló, vagyis a neuronok és rétegeik típusán alapuló megfontolásokat használó térképek,

melyeket a 20. század elején Brodman készített, nemcsak standard vonatkoztatási pontok mindmáig, hanem

állandó kihívást jelentenek e különbségek működési és viselkedési jelentőségére nézve, a kéreg réteges

szerkezetében. A kérget egyre inkább úgy kezdték tekinteni, mint egy olyan rendszert, melyben két alapvető

vonás következtében vannak lokalizált működések: mindegyik terület részletes bemenetikimeneti jellemzői és a

sejttípusok specializációja miatt. Vagyis amit Gall mint egy enyhén misztikus lokalizációs felfogást indított el a

magasabb működésekből kiindulva felülről lefelé haladva, egyre inkább a neurológia alulról felfelé építkező

vállalkozásává vált. A 4.6. ábra két jellegzetes agytérképet mutat a Brodman-terület-számozással, középvonali

metszetben, illetve oldalnézetben.

E folyamat során az úgynevezett magasabb vagy sajátosan emberi működések központivá váltak a majdani

pszichológusok számára. Egy részben metaforikus, részben szó szerinti felfogás alakult ki az idegrendszerről,

melyben az agy értelmezése az empiricista-szenzualista metaelméletnek felelt meg, és nem a Gall és a

frenológia hirdette racionalista felfogásnak. A puszta érzékelést és elemi mozgásszerveződést meghaladó

működésekben az agykérget úgy képzelték el, mint képzetek tárházát, ahol fontos munkát végeznének az

úgynevezett másodlagos vagy asszociatív kérgi területek. Az asz- szociatív területek a neurológusok számára

szó szerint olyan területeket jelentettek, amelyek a kéreg különböző sajátos funkciójú területein kapcsolták

össze a képzeteket vagy reprezentációkat.

4.6. ábra. A századforduló agytérképei ingerléses és szövettani megfontolások alapján

5.3.4. A klinikai neurológia és az afázia

E területen az úttörő klinikai munka a nyelvi működésekkel volt kapcsolatos. Ez legalább két okból érthető: a

nyelv kétségtelenül nagyon emberi működés, másrészt a nyelvi zavarok a funkciók vizsgálatára kialakított

mindenféle rafinált, sztenderdi- zált módszerek nélkül is vizsgálhatóak. Viselkedési szinten zavaraik

meglehetősen feltűnőek voltak a minden felszereltség nélküli emberi fül számára. A francia antropológus, Paul

Broca (1824-1880) 1861-ben egy olyan agyvérzéses beteget írt le, akinél a bal premotoros terület körülhatárolt

sérülése motoros afáziát eredményezett. Broca, aki tisztában volt Gall munkájával, mégis úgy képzelte el, hogy

az ő megközelítése teljességgel új vállalkozás. A német neurológus, Carl Wernicke (1848-1905) 1874-ben leírt

egy szenzoros afáziás beteget, ahol ez a zavar a bal halántéklebeny sérülése következtében lépett fel. Kezdett

elfogadottá válni annak hirdetése, hogy ők valójában a szavak motoros és akusztikus képzeteinek tárházát

találták meg, mivel e sérülések közel voltak a már azonosított motoros és érzékelő központokhoz. Ez felvetette

azt a reményt, hogy minden magasabb emberi működés felbontható lesz hasonló elemi és lokalizálható öszszetevőkre,

amik megfelelnek az asszociációs pszichológia nézeteinek. A 4.7. ábra mutatja a Broca és Wernicke

nyomán kialakult agytérképet, a 4.8. ábra pedig azt, hogyan lett ebből egy asszociatívtárház- elképzelés.

Wernicke mint vezető klinikai neurológus volt a betegségek lokalizációjának általános bajnoka. A szenzoros

afázia leírása mellett több más specifikus zavart is leírt, mint például az alkoholos elbutulást és emlékezetzavart

(együtt az orosz Korszakovval), s vezető képviselője volt annak az irányzatnak, mely a mentális zavarokat,

különösen a skizofréniát is az agyi lokalizáció kereteiben szerette volna jellemezni. Egy olyan mozgalom

elindítója volt, mely máig velünk van, s mely nem lát határokat a neurológia és a pszichiátria között. Lanczik és

109




Keil (1997) Wernicke munkáját úgy írják le, mint ami azt hangsúlyozza, hogy a neurológia és a pszichiátria

elválaszthatatlanok egymástól. A 4.8. ábra azt mutatja, hogy az afáziáról szóló korai munkájában még az ifjú

Freud is ezzel a több központot és az egymással asszociációba lépő többféle elementarisztikus reprezentációt

feltételező elképzeléssel foglalkozott. Meg kell azonban említenünk, hogy következtetésében egy egészlegesebb

felfogásra jutott, ahol bármely összetevő sérülése az egész rendszer megváltoztatásához vezetett.

4.7. ábra. A korai afáziakutatások alapján kialakult elképzelés a nyelv agyi lokalizációjáról

Freud korántsem volt egy egyszerű dobozkészítő a mentális életre nézve. Ahogy Victor Hender- son (1992)

újabban rámutatott, az afáziáról szóló munkája az afázia egyre bonyolultabb formáira adott leegyszerűsítő

formulák világos módszertani elemzését adta. Ezeket a leegyszerűsítő formulákat legerőteljesebben Wernicke

mellett akkoriban Lichtheim képviselte. Freud felvetette, hogy a hagyományos afáziás tünetek a sérülések

műtermékei olyan sérüléseknél, melyek az agykérgi nyelvi területeket és a nyelvvel szoros kapcsolatban nem

lévő mélyebben elhelyezkedő fehér állományt is érintik. Vagyis Freud a szimptómák komplex

meghatározottságában hitt: a szimptómák a felbomlás eredményei az idegrendszerben, s nem egyetlen összetevő

puszta hiányát mutatják.

Az idegrendszer felépítésére vonatkozó munkák egész kibontakozása természetesen kapcsolatban volt az

őseinkre vonatkozó párhuzamos megfontolásokkal. A 19. század végén az agyi felépítés egész gondolatmenete

áthatotta egymást az evolúciós fogalomrendszerrel. A következő nemzedék pszichológiai tankönyveit be fogja

tölteni az összehasonlító agyanatómia együtt az embriológiai megfigyelésekkel. A helyzet a 19. század

nyolcvanas évei után olyan volt, mint száz év múlva. Az akkori tankönyvek sokban hasonlítottak a maiakhoz.

A két szakasz közt, a 20. század közepén viszont ezek a részletes anatómiai és evolúciós megfontolások háttérbe

szorultak, a viselkedéses korszak szó szerint „fekete dobozként” mutatta be az emberi agyat. Az összehasonlító

erőfeszítések és adatok következtében mind a 19. század végén, mind manapság a magasabb és

humánspecifikus területekre vonatkozó megfogalmazások szervezettebbé váltak. Azt mondhatnánk, hogy azt a

horizontális megközelítést, mely egyre több tudást próbált szerezni a felnőtt emberi agyról és annak

patológiájáról, kiegészítették azok a vertikális vizsgálódások, melyek ennek evolúciós kibontakozásával

foglalkoztak. Funkcionális elveket javasoltak a Darwint követő neurológusok, legvilágosabban Hughlings

Jackson, hogy egy valóban érthető képhez jussanak.

5.4. Az érzékelés korai empirikus vizsgálata

A 19. század eleji fiziológia kibontakozásában sajátos szerepet játszottak a korai érzékelési kutatások. Ez a

mozzanat olyan változásokat eredményezett, melyek közvetlenül és észrevétlenül olyasmivé váltak, amit később

kísérleti pszichológiának fogunk nevezni. A részletek elemzése nélkül érdemes rámutatni a fejlemények néhány

általános jellemzőjére. A fizikusok és természetfilozófusok mindig szerettek volna eljátszadozni az empiricisták

számára oly vonzó kérdésekkel. Jól ismert, hogy Isaac Newton és Johann Wolfgang Goethe egyaránt

kidolgozta saját színelméletét, mikor a színek fizikája és a színlátás közt kapcsolatot kerestek. Sőt, elméleteik

tudományfilozófiájukat tekintve is meglehetősen eltérőek voltak. Goethe volt az, aki először tette világossá

organikus egy ségeket kereső tudományelmélete keretében, hogy a szín nem egyszerűen egy fizikai esemény,

hanem az emberi szervezet belső paramétereinek függvénye, kissé romantikusan fogalmazva teljes saját lényünk

110




benne van (lásd erről Crary 1999; Zemplén 1998). Nagyon jellemző, hogy miért játszottak oly nagy szerepet itt

a színek. Olyan minőségek ezek, melyek a legláthatóbban kifejezik azt, ami a Locke által javasolt elkülönítést

megadja az elsődleges és másodlagos minőségek között. Valahogy úgy hangzik a kérdés: vajon a színek

fizikájára alapozva meg tudjuk-e magyarázni a színek élményvilágát? Thomas Young (1773-1829) némi német

neveltetéssel is rendelkező angol orvos 1802-ben alakította ki az első meglehetősen befolyásos modern

elméletet. Felfogása szerint a színeket különböző színérzékelő elemek (idegrostok) kezelik a retinán. Vagyis a

színek élménybeli sokrétűségét az közvetíti, hogy az idegrendszerben a fizikai folytonosság diszkrét nem

folytonos elemekké alakul át. Ahogy Boring (1950, 91-94. o.) bemutatja, ez volt az első olyan elmélet, amely

specifitást hirdetett az idegrendszerben, jóval megelőzte mind Charles Bell, mind Johannes Müller felfogását.

Ismételten megemlítem, hogy a színek kérdése alapvető jelentőségű az idegrendszeri redukcionizmusra

vonatkozó mai tézisek szempontjából is. Paul Churchland (1985; 1995) a színek szubjektív tere és ezeknek egy

háromdimenziós retinális- neurális fizikai rendszerben való elhelyezkedése közötti izomorfiát amellett szóló

bizonyítékként hozza fel, hogy a megismerés vizsgálatában lehetőség van egy teljes neurális redukcionizmusra,

a kvália kérdés feloldására.

4.8. ábra A szavak reprezentációjának szerkezete Sigmund Freud nyomán. A megfelelő címkék mutatják a

hálózatba bekerült különböző szenzoros képviseleteket

5.4.1. A specifikus idegi energiák

A modern fiziológia mint külön diszciplína atyja Johannes Müller (1801-1858) berlini professzor volt. A 30-as

években megjelent nevezetes tankönyvét, ötven év során sokszor kiadták. Ennek egyik kötetében jelent meg

híres elve: a specifikus idegi energiák törvénye. Valójában e tíz alapelv komplex sorozata az (lásd Boring 1950,

80-94. o.), mely a Bell és Magendi által talált specifitást a mozgásszerveződésre és a szenzoros hatásokra a

gerincvelői szinten kiterjeszti az érzékelés egész világára. Az alapvető tézis szerint minden szenzoros

minőségnek megfelel egy felvevő apparátus (ma ezt transzducernek nevezzük) egy afferens, valamint a központ

felé vivő rostrendszer és szenzoros elemző központok sorozata. Bármely okból kerüljön is izgalomba a rendszer,

ugyanazokat az élményeket hozza létre. A Müller javasolta rendszer több modern gondolatmenetet indított el.

Az egyik szerint az érzékelés közvetlen tárgyai nem a világbeli tárgyak, hanem az idegrendszeri izgalom. Nincs

mód arra, hogy a külső világ közvetlenül belépjen az agyba. Ma ez triviálisnak tűnik, de nem így volt

évezredekig: még a modernitás korai szakaszában is felmerültek annak a görög gondolatnak az árnyékai, mely

szerint a percepció a tárgyakról leváló kicsiny képeknek az elmébe való behatolásán alapszik. Valójában azt is

mondhatjuk, hogy amit Berkeley átlátott az elme területén (az elme nem közvetlenül érintkezik a világgal),

fogalmazza meg Müller az agyra nézve.

A specificitás helyét tekintve Müller különösen az elv első kifejtésekor az agyi specifitást preferálta. 1826-os

monográfiája a hallucináció jelenségeit magyarázta ezzel az elvvel.

111




Amikor tevékenysége során bármely agyi szerv [...] saját izgalmát a vizuális anyagra terjeszti ki, az utóbbiban

fényesség és színjelenségek lépnek fel a szimpatetikus izgalom nyomán. Ez azért van így, mert a vizuális anyag

bármely izgalmi állapota, keletkezzen az együttműködés során szimpatetikusan vagy közvetlenül, csak mint

fény, szín vagy sötétség képes kifejezni magát.

Müller 1826/1974, 151. o.

Másrészt maga a specifikus energiák fogalma is kettős volt. Először is azt sugallta, hogy az ingerek mint

információhordozók olyan folyamatokat indítanak el az idegrendszerben, melyek nem az ingerekből veszik

energiájukat: az elv következtében tehát szétvált az érzékelés információs és energetikai mozzanata. Másik

szempontjából tekintve, a specifikus energiák törvénye azt érinti, hogy vajon úgy kell-e értelmezni, mint egy

olyan tézist, amely ellene van a nagy 19. századi megmaradási törvényeknek, az anyag és energia

megmaradásának. Véleményem szerint nem. Müller egyik legközelebbi követője volt Hermann Helmholtz, aki a

Mül- ler-elvet a fizikában az energiamegmaradás elvéhez hasonlította, s nem látott ellentmondást.

Müller azt is felvetette, hogy a már Arisztotelész által is így besorolt öt különböző érzékszervnek öt különböző

„energia” felel meg. Ezek azonban nemcsak az idegek „tartalmában” meglévő eltérések voltak, hanem sajátos

ingerelhetőségükben is (lásd Boring 1942, 72-74. o.). Müller felfogása szerint a világról azért van megbízható

reprezentációnk az érzékek alapján, mert rendesen az idegeket olyan dolgok hozzák izgalomban, amit később

Sherrington adekvát ingernek nevez. Az érzékszervek ingerel- hetőbbek saját ingerükre nézve, mint másokra.

Sherrington e kérdésben igazából tovább is ment az episztemológia irányába, amikor megkülönböztette az

érzékletek típusait. A kontakt receptorok esetében, mint amilyen az ízlelés, a szaglás vagy a tapintás, nincs

elkülönülés a tárgy és az inger között. A proximális, vagyis az érző felületet érő és a disztális, az ingereket

kibocsátó ingerek azonosak. A telereceptorok esetén azonban a proximális és a disztális ingerek eltérnek.

Gondoljunk a látásra és a retinára eső fénysugarakra. Ezekben az utóbbi érzéki fajtákban felmerülhet a valóság

és a látszat elkülönítésének problémája, és megvan a reprezentációk szétválasztásának lehetősége.

Müller idejétől kezdve nyílt kérdés, hogy vajon a specifitást a szenzoros felvevőrendszerben kell-e keresnünk,

az afferens idegekben (ma a kettőt együtt nevezzük transzducereknek), vagy feljebb, a szenzoros központokban.

Müller felfogása alapvetővé vált a 19. századi fiziológiában és később a pszichológiában is. Ahogy Boring

(1950) megemlíti, nem jött volna létre a Helmholtz kialakította halláselmélet, vagy a Hering és Helmholtz által

javasolt látáselmélet a Müller-elv nélkül. Mindezek az elméletek, kezdve a Müller előtt Young által javasolttal,

kiterjesztik a specifitási elvet a modalitáson belül, különböző szenzoros átvivőket javasolva a különböző

színekre vagy hangmagasságokra. Az utóbbi persze meglehetősen szélsőséges tézis lesz, mely ezernyi

különböző „energiáról” beszél.

Müller nézetei központi szerepet játszottak a 19. század során a specifikus érzéki felvevő rendszer keresésében

is. Neki köszönhető, hogy a tapintás, a hőérzékelés és a fájdalomérzékelés sajátos felvevő rendszereit kerestük a

bőrben, s sokan az izomérzés lehetséges felvevőit keresték és így tovább. A Müller-elv volt a specifikus agyi

központok keresésének fő motiválója is. Ez volt a mozgató erő magának az agynak, mint központok

rendszerének felfogásában is. Ezért van kapcsolatban mindmáig a Müller-elv a kérgi rendszerek plaszticitásával

kapcsolatos megfontolásokkal.

Müller felfogása a specifikus érzéki energiákról beilleszkedett kora filozófiai vitáiba. Néhány bírálója mint

anatomizált kantianizmusra utal Müller nézeteire. Amint azonban Hatfield (1990, 150-155. o.) rámutat, Müller

óvatos realista volt. Ő abban hitt, hogy végső soron a percepció azért tud igaz ismereteket biztosítani számunkra,

mivel absztrakciós erőink dolgoznak rajta. Felfogása szerint az elsődleges szenzoros tudás a retinakép tükre. Az

olyan fogalmak azonban, mint a távolság, másodlagosak, és absztrakción alapulnak. A specifikus idegi

energiákra vonatkozó tanításnak sok közös mozzanata volt a kanti a priori rendszerekkel, ösz- szes eltérésükkel

együtt, Müller azonban a tér s hasonló absztrakciók világát mintegy magasabbra, s nem a transzducerek

specifitásának szintjére helyezte.

A kísérleti pszichológia születését illetően Mül- ler általános álláspontjának meglehetősen inspiráló hatása volt.

A 19. századi szenzoros fiziológia egészét úgy lehet jellemezni, mint amely az empirizmus-nativizmus

filozófiai vita hagyományát, s általában az ismeretelméleti kérdéseket, később a német idealizmusból származó

rafinált problémákat összekapcsolja a természettudós munkájával. Ahelyett, hogy megengedné a hagyományos

spekulatív természetfilozófia virágzását, a természettudós válik a filozófiai kérdések ismerőjévé. Ettől kezdve a

kísérleti pszichológia két intellektuális előfutára kezd kapcsolatba kerülni egymással. Ennek következményei

voltak az egyéni karrierekre nézve is: Németországban az első kísérleti pszichológusok naturalisták és orvosok

lesznek, akik a filozófia irányába tesznek kirándulásokat, míg más európai országokban ez a hibridizáció sokkal

lassabban ment végbe, és ezért a pszichológia hosz- szabb ideig maradt a filozófia védőernyője alatt.

112




5.4.1.1. Müller közvetlen hatása

Müllernek és a fiziológiában képviselt kezdeményezéseinek jó néhány közvetlen következménye is volt. Már az

ő munkájában is, követőinél pedig még inkább felmerült az a kérdés, hogy vajon minden érzéki tapasztalásbeli

minőség visszavezethető-e az előhuzalozott anatómiai szerveződésekre? Vajon a térlátást értelmezni lehet-e,

mint egy Kantféle a priori rendszert, vagy egy pszichológiaibb és élményközpontú rendszerre van szükség, mint

amit egyebek között Lotze és Helmholtz hirdetett? Másrészt, a specifikus rendszerek keresésére indított

empirikus kutatásoknak megvolt az a közvetett hatásuk is, hogy megerősítették azt az attitűdöt, amely a lelki

élet végső építőköveit keresi. A fiziológia oldaláról támogatta azt az elementarizmust, melyet az empiricista

filozófiától örököltünk, végül Müller követői vizsgálataik során több területen elkezdtek emberi személyeket

használni. Mint Cra- ry (1999) áttekintése mutatja, a 19. század közepe az a kor, amikor megjelenik a

kísérletezés mind a hétköznapi életben, mind az egyetemi laboratóriumokban a térlátás és a mozgásészlelés

befolyásoló tényezőiről. A fizikusok és az orvosok, nem tudva mit csinálnak, amikor a térlátás meghatározó

tényezőit keresték, emberi kísérleti pszichológiát kezdtek végezni. A fiziológia kísérleti szelleme, melyet a

század közepén a francia fiziológus, Claude Bernard úgy dicsért, kiterjedt egy olyan területre, mely eredetileg a

karosszék filozófiai pszichológia terrénuma volt.

5.5. A német egyetemi rendszer általános jellemzői

E folyamat során a német tudomány több, az oktatási rendszerrel kapcsolatban levő tényező miatt vált vezetővé.

Ennek akadémikus oka az volt, hogy a bölcsészkarokon megjelentek a természettudományi programok, amit

kísért az a kifejezett igény, hogy elkerüljék az orvosi fakultásokon a szűk spe- cializációt. A Wilhelm von

Humboldt (1767-1835) bevezette értékrendszer és oktatási reform az egyetemes tudás eszményét képviselte,

valamint azt, hogy az önmagáért való tudásnak nagy szerepe van a személyiség egyedítésében, az

individualizációban, mint John Stuart Mill eszményválasztásainál már láttuk. Ideológiáját tekintve ez a rendszer

hasonlított a mai pszichológia humanisztikus tendenciáira. Gyakorlati következményei – Humboldt maga

nagyon befolyásos ember volt a porosz nevelési hivatalnok-rendszerben – azt jelentették, hogy a

természettudósoknak és az orvosdoktoroknak szintén meg kellett kapniuk a megbízható humán és filozófiai

alapokat. Ez a gyakorlati tény arra vezetett, hogy a fiatal természettudósok fejében mintegy jelen volt a német

idealista filozófia, és az ehhez kapcsolódó gondolatok a „természetfilozófiáról”. Pontosabban, ezek egyszerre

voltak jelen az életükben mint ihletések, és mint leküzdendő kihívások (Robinson 1983a, b). Ennek sajátos

következménye volt az, hogy a 19. század első felében a német tudósok egyetemesebb és filozófiailag értelmezettebb

törvényeket kerestek, mint brit, vagy francia társaik. Megpróbáltak túllépni a speciális

megfigyeléseken, hogy általános természettörvényeket fedezzenek fel, melyek helyettesíteni vagy értelmezni

képesek a spekulatív filozófiát. Vagy szigorúan redukcionisták voltak, vagy a természet végső jellegét illetően

megengedték a spekulációt. Megkülönböztető vonásuk az volt, hogy az egész világra vonatkozóan akartak

valami üzenetet adni. E szempontból tudományuk egészleges volt. Naivnak tűnhet ma ez, de mint látni fogjuk,

néha tényleg naiv is volt. Ugyanakkor hozzájárult, hogy a kísérleti tudomány keretében mindent átfogó

elméletek szülessenek az emberi elméről is. A puszta leírásra irányuló törekvéseket a pozitivista

természettudósoknál kiegyenlítette az az igény, hogy választ adjanak azokra a kérdésekre, melyeket a spekulatív

idealista filozófusok vetnek fel, valamint az általános értelmiségi üzenet igénye

5.6. Kulcsfogalmak

2.22. táblázat -

appercepcio íatrokémia neuroneiméiet

érzékelés intencionalltás reflex

frenológia lokalizáció retikuiáris elmélet


A reflexfogalom történetéről: Fearing, Canguilhem (1955), Fulton, az agyi lokalizációról: Young, Lurija (1975)

jó forrás a szigorú lokalizátorok és az egészleges megközelítések vitájának történetére. Damasio (1996) új

könyve sok érdekességet mutat be a klasszikus anyagból is, akárcsak

113




Changeux (1983). Az érzékelés korai kutatásáról, Boring 1943, Murphy és Kovach könyve pedig a német

egyetemi rendszer hatásáról jó forrás. Az empirizmus-nativizmus vitáról, ahogy az a térlátás vizsgálatában

megjelenik, Hatfield (1990) a használható kiindulópont.

114


3. fejezet - II. RÉSZ – A

megszületéstől az első

megoszlásokig

A mai értelemben vett pszichológia, mint független akadémikus diszciplína és foglalkozás a 19. század második

felében körvonalazódott. Ebben az időben vették először észre a jövendő szereplők az új pszichológia három

feltétele közti kölcsönös támogatási viszonyt. Az első hagyomány a modern ismeretelmélet. E hagyomány

betetőzéseként az ifjabb Mill logikájában egyenesen bejelentette, hogy szükség van az emberi viselkedés egy

általános tudományára, az etológiára (!), s meg is határozta ennek viszonyát a pszichológiához, ahogy az utóbbit

akkor értették.

Míg [...] a pszichológia teljességgel [...] megfigyelési és kísérletes tudomány, az etológia [...] teljességgel

deduktív. Az egyik általánosságban tárja fel az elme egyszerű törvényeit, míg a másik komplex körülmények

között követi nyomon működésüket.

Mill: A logika rendszere. VI. könyv, V/5. 568. o.

Peter Winch (1988), aki Mill pszichologizmusának logikai-kutatáselméleti következményeit tárgyalja mindmáig

hatóan a társadalomtudományokra nézve, kimondja ezt az általánossági különbséget a két feltételezett

diszciplína között. „Az etológia úgy viszonyul a pszichológiához, mint a mechanika az elméleti fizikához”

(Winch 1988, 76. o.). Mill azt is kijelentette, hogy az így felfogott etológia és pszichológia kell minden

„mentális tudomány”, vagyis társadalomtudomány és humanióra alapja legyen.

A társadalmi jelenségek törvényei pusztán a társas állapotban egyesített emberi lények cselekedeteinek és

szenvedélyeinek törvényei, és csupán ezek is lehetnek [...] A társadalomban lévő emberi lényeknek pusztán

olyan tulajdonságaik vannak, melyek az egyéni ember természetével kapcsolatos törvényszerűségből fakadnak,

és ezekre vezethetők vissza.

Mill, uo., 573. o.

A pszichologizmus, vagyis ezeknek az elveknek a kiterjesztése, mielőtt a szaktudományos pszichológia

egyáltalán megszületett volna, igen sokat vitatott doktrína volt. Klemm (1914) korai pszichológiatörténetében

egy egész fejezetet szentelt a pszichologizmus kérdésének. Két pszichologizmust különböztetett meg

egymástól. A lágyabb olyan német hegeliánusok javaslataiból bontakozott ki, mint J. E. Erdmann, aki azt

hirdette, hogy a pszichológia a különböző „mentális tudományok” segítője és alapja kell legyen. Az erős tézis

viszont az az empiricista tétel, melyet már Kant is bírált, ami azonban John Stuart Mill munkájában új lendületet

nyert: ez az a tézis, mely szerint „a valóság mentális elemekből áll, és a mentális tudományok különböző

fejezetei, különösen a filozófia, nem egyebek, mint pszichológiaiak” (Klemm 1914, 156. o.). A pszichologizmus

sorsára később még többször visszatérünk.

Ami a másik típusú motivációt illeti, az előző fejezetben már láttuk, hogy az emberi test működésének fokozott

megértése hogyan vezetett olyan kérdésekhez, melyek később alapvetőnek bizonyultak a pszichológia számára.

Végül a harmadik közvetlen forrás a tudományra vonatkozó megfontolásokból származott. A 19. század

közepén kibontakozott a tudomány pozitivista képe. Ez azt az általános hiedelmet jelenti, hogy azokat a

kérdéseket, amelyeket korábban „végsőnek” vagy „metafizikainak” tartottak, vissza lehet szorítani a mindent

átfogó természettudományok mentális keretébe, s így közelebb kerülhetünk mind intellektuális rejtélyként, mind

pedig társadalmi problémaként ezeknek a megoldásaihoz. Ez a pozitivista attitűd a szakmai autonómiák

kibontakozását is segítette. Több párhuzamos területen az önazonosság büszke érzéséhez vezetett, mely a

filozófiától való távolságot egyre inkább egy tudomány bizonyságaként kezelte. Ez a felszabadulás érzés nem

korlátozódott a pszichológiára. Nagyjából azonos időben a pszichológiával a szociológia és a logika is hasonló

utat járt be a 19. század vége felé.

Ezen intellektuális ihletések mellett a pszichológia öntudatosságát olyan gyakorlati megfontolások is

alátámasztották, melyek a mindennapi élet változásaihoz és a pozitivista hitvalláshoz egyaránt

hozzákapcsolódtak. Kialakult egy erőteljes reformista hit arra nézve, hogy a megszületőben lévő új mentális

tudomány (pszichológia) hozzá tud járulni az emberek jólétéhez a nevelés, vezetés és az orvoslás terén. Ha a

115


II. RÉSZ – A megszületéstől az első

megoszlásokig

mindennapi életet „tudományosabban” kell megalapozni, akkor szükség van az elme részletes tudományára.

Ebben a prófétai látomásban a pszichológiának természetesen kezdettől megvoltak a maga riválisai is. A

szociológia a pszichológia társadalmi hivatásához hasonló hiedelmekkel indult, miközben igen sokszor eltérő

determináló sémákat használt, s ennek megfelelően a beavatkozás rivális programjait is hirdette. Még

alapvetőbb módon, a 19. század végén a pszichológia számos bevett gyakorlat emberismereti kompetenciáját

kérdőjelezi meg a maga determinista emberképével. Az egyházak, a moralisták és a regényírók nem lesznek

mindig boldogok a pszichológiától.

Sokszoros meghatározottságának köszönhetően a pszichológia mint szakterület autonóm életét nem egyetlen

központban kezdte meg sem földrajzilag, sem intellektuális értelemben. Később sem követett egyetlen töretlen

utat. A sokközpontúság értelmezésének különböző változatai vannak a pszichológia keletkezését illetően.

Vegyünk két példát. Jarosevszkij (1968), szovjet pszichológiatörténész az elementarista kísérleti pszichológia

mellett a mentális aktusok pszichológiáját, a funkcionalizmust, a reflexológiát és Dilthey kulturális

pszichológiáját mutatja be, mint alternatívákat, míg Richard Lowry (1982), az amerikai művelődéstörténész a

Fechner-Wundt vonalat a darwini ihletéssel állítja szembe.

Ezzel együtt számos hagyományos pszichológiatörténet mai preferenciáinkat visszavetíti a múltba, s a

laboratóriumot tartja a megszületés egyetlen kizárólagos és legfontosabb területének. Ezért a pszichológia első

igazi autonóm értelmiségi központja az ő számukra a német kísérleti pszichológia volt. Könyvemnek az

autonómia keletkezésével kapcsolatos részében egy másik kevésbé monolitikus felfogást fogok követni. E nézet

szerint a laboratóriumi kísérleti pszichológia a pszichológia kikristályosodásának pusztán egyik területe volt.

Kétségkívül ez volt a legfontosabb és a legprovokatívabb. Ez annak volt köszönhető és továbbra is annak

köszönhető, hogy mind a professzionális filozófia, mind a köznapi józan ész számára a modern pszichológia

legfelháborítóbb gondolata az az ötlet volt, hogy a mentális világot laboratóriumi mérések tárgyává tegyék, és

kontextusmentes, korlátozott viselkedéseket alkalmazzanak. Ennek következtében az emberi alanyt tárggyá

változtatták, ami nemcsak a vallás, hanem az idealista filozófia számára is kellemetlen felhangokat teremtett. Ez

a hozzáállás, bár kétségkívül az önmegfigyelés módszerét használta, lépcsőzetesen elválasztotta egymástól a

kutatót és az empirikus alanyt. Ily módon észrevétlenül kiiktatta azt a gondolatot, hogy lelki életünk teljesen

áttetsző lenne.

Ez a laboratóriumi kísérleti pszichológia egy szerephibridizáció következménye volt, a kísérletező fiziológus és

a filozófus szerepeinek vegyítéséből jött létre (Ben-David és Collins 1966). Kulcskérdés volt ebből a

szempontból az intellektuális súlypont eltolódása Németország irányába. Ben-David (1971) a

tudományszociológiával kapcsolatos ösz- szehasonlító munkájában rámutatott arra, hogy a munkaszervezés

mellett a romantikus gondolatok fontossága, valamint a humán és természettudósok egymáshoz való közelsége

is központi volt Németországban. A különböző humaniórák szintén azt hirdették, hogy tudományok,

bölcsésztudományok, s állandó interakció volt mind az akadémiai versengés terén, mind pedig a majdani

kutatók egyéni nevelésében a filozófiai spekuláció, a humaniórák és a természettudomány között. Mindez

kulcsfontosságú volt a pszichológia fejlődése szempontjából: a kísérleti pszichológia létrehozásának első

próbálkozásai mind ezekkel a kiterjesztésekkel és kölcsönhatásokkal voltak kapcsolatban. Ahogy Lowry (1982)

rámutatott, a kísérleti pszichológia megszületéséhez vezető két legfontosabb tényező egyike a matematizált

mentális mechanika és az idegrendszeri működés egyre mechanikusabb felfogásának összekapcsolása volt.

Mindkét tekintetben alapvető jelentősége volt a német örökségnek. Azért is sorsdöntő volt ez, mert a

mechanizációval együtt ugyanezen német értelmiségi területen jelen volt az állandó elégedetlenség a

mechanisztikus és materialisztikus elképzelésekkel. Emlékeznünk kell arra, hogy miközben a konkrét elméletek

egy része racionalista szájízű volt, az új vállalkozás egészének szelleme módszertanát tekintve empiricista volt.

A „pontszerű érzetek” gondolatából indult ki (Lowry 1982), a belső színpad pointilisztikus elképzeléséből,

másrészt az elemzés, mint a tudomány győzedelmes módszerének piedesztálra emeléséből, ami természetesen

Descartes idejétől ismerős számunkra. A német egyetemi rendszernek ez a dominanciája egyébként a század

végén megszűnt. Az inga visszalendülése Nagy-Britan- nia irányába, valamint átlendülése az Egyesült Államok

felé azzal volt kapcsolatos, hogy a német rendszer megmerevedett: a német akadémiai világ hagyományos

mandarinjai egyre inkább szembeszálltak a laboratóriumi természettudománnyal, mely olyan területek

megszületését eredményezte, mint a pszichológia. Ezek a mandarinok szerették volna megőrizni a meglévő

egyensúlyt a diszciplínák és a karok között (Ben-David 1971; Kusch 1996).

Végbement azonban ugyanakkor egy másik hibridizáció is. Ez a gyakorlati ember és az ember naturalista

biológiai megközelítése közti szerephibridizáció volt. A kormányzó, a katona, az iparos, a nevelő, vagyis a

társadalomnak az emberi élettel foglalkozó ágensei és a főként Darwin által képviselt fejlődő, evolúciós

elképzelés a szervezetekről találkozott itt össze. Tartalmát tekintve ez a hibridizáció több funkcionalista

pszichológia létrejöttét eredményezte, melyek jóval kevésbé orientálódtak a diszciplináris autonómia felé, mint

a gyakorlati siker és alkalmazás irányába. Ami társadalmi aspektusait illeti, ez a pszichológia a fejlődéssel, az

116



megoszlásokig

egyéni különbségekkel és a patológiával is foglalkozott. A tulajdonképpeni akadémikus világon kívül

keletkezett és amikor intézményesedett, intézményei inkább gyakorlati társadalmi jellegűek voltak, mintsem

akadémiaiak. Ez a hibridizáció jelent meg Nagy-Britanniában, Franciaországban, az Egyesült Államokban és

még Freud díványán is Bécsben.

Ezek a pszichológiák nem a kísérletezésre támaszkodnak, ehelyett kiindulópontjuk a megfigyelés és a gyakorlati

kérdések világa volt. Mozgatójuk nem a megismerő ember, hanem egy zsigeribb ember: cselekvő, érző és

interakcióban élő lény.

Volt még egy próbálkozás az autonómia megteremtésére, az, amely a mai hermeneutikus megközelítések alapját

teremtette meg. Ez az irány a pozitivista és redukcionista természettudományok céljai helyett a német

idealizmus fonalát vette fel s veszi fel azóta is újra és újra. A pszichológiát úgy képzelte el, mint egy történelmi

és szimbólumokra orientált lény vizsgálatát. A pszichológiának ez a szellemtudományos felfogása azt hirdeti,

hogy nem olyan egyetemes lelki törvényeket kell keresnünk, melyeket a természeti törvények magyaráznának.

Ehelyett a lélek megnyilvánulásaiban, vagyis a kultúrában kell keresnünk a történelmileg változó mentalitások

jeleit. Ez az attitűd, mely először szintén Németországban fogalmazódott meg, a filozófiai pszichológia

hozzáállását az emberi történeti diszciplínák hozzáállásával kapcsolja össze, állandóan szem előtt tartva a

redukálhatatlan belső ember vagy belső lelki élet koncepcióját.

Ha szem előtt tartjuk ezeket a versengő szerephibridizációkat a pszichológia keletkezésében, akkor könnyebb

lesz átlátnunk, hogy miért vált oly hamar megosztottá az újszülött tudomány, miért követte a megszületés

szakaszát oly gyorsan az első válság. Egyszerűen azért, mert maga a megszületés, az autonómia keresése sem

monolitikus folyamat volt: különböző központokból indult és különböző prototípusokat követett. Az eredeti

sokrétűség válsággá, vagy akár válságsorozattá vált, amikor próbálkozások jelentek meg az eredeti divergenciák

meghaladására és egyesítő elvek fellelésére. Amikor a különböző törekvések imperialista hozzáállás formáját

öltik, észre kell vegyék, hogy egyesítési törekvéseikben valami nem működik, vagy legalábbis riválisaiknál

észreveszik ezt.

1. 5.FEJEZET – A pszichológia küszöbén: a lélek

mérésének kibontakozása

1.1. Néhány előfutár: lehet-e matematika a pszichológiában?

Legalább Descartes óta a mérés és a matematizálás minden tudományos diszciplína kibontakozásának sarkköve.

Összes egyéb bűne mellett ő volt az, aki kialakította azt a képet, melynek megfelelően minden komolyabb

megismerési vállalkozásnak matematikai modelleket kell kialakítania tárgyáról. Optikája megmutatta a modellt:

a fény fizikája és a szem működése egységes módon kezelhető matematikai, ebben az esetben geometriai

modellek segítségével. Hosszú kirándulás lenne, ha átfogóan szeretnénk beszámolni a kvantifikáció

keletkezéséről Európában. Kétségtelen, mint újabban Crosby (1997) összefoglalta, nagy lépés volt ez. A

kvantifikáció, a mérés és az eszközhasználat a tudományos forradalmakat jóval megelőzően az európai élet

irányítóivá váltak (ha egyáltalán volt tudományos forradalom), és jóval az ipari kapitalizmus megjelenése előtt.

Szükség volt rájuk és kultiválták is őket a reneszánsz Olaszország virágzó kereskedelmi életében, majd a

birodalmak szervezésében, a földrajzi felfedezésekben és a gyarmatosításban. Pontos mérések irányították a

hajókat a nyílt tengeren, akárcsak az udvarok és a kereskedők könyvelő munkáját. Azt is mondhatnók, hogy

furcsa módon a mérések és a mérőeszközök váltak Descartes egységesítő elveinek megtestesítőivé, jóval azelőtt,

hogy Descartes maga a magasröptű megismerésre javasolta volna ezeket. Mindenütt jelen voltak, amikor

gyakorlati egységesítésre volt szükség: a kereskedelemben, az adminisztrációban és a tájékozódásban.

A 19. század közepén, amikor a pszichológia megkezdte végső közelítését az autonómia irányába, a mérés és a

sztenderdizáció már mindenütt jelen volt, nem csak a köznapi életben, hanem a tudományokban is. A 19. század

első felében a pszichológiát illetően a mérés és a matematizáció két síkon jelent meg. Egyrészt felmerült az az

általános kérdés, vajon mérhető-e a lélek? A német filozófia összefüggésében azonban egy meglehetősen

konkrét, negatív történelmi kérdés is felmerült. Ahogy a 3. fejezetben láttuk, Kant komolyan megkérdőjelezte a

racionalista (szigorú vagy apodiktikus) pszichológia lehetőségét. A pszichológia nem tud átlépni a racionális

fázisba, nemcsak a ma kategoriális problémának nevezett kérdések miatt (azért, mert képtelen a lélek eszméjét

szubsztanciálisan megragadni), hanem azért is, mert a mérést és a matematizálást illetően korlátai vannak. A

mentális jelenségeket nem lehet megismételni, azok például a mechanikus mozgástól eltérően egyediek,

megismételhetetlenek, és még rosszabb az, hogy egyetlen mérhető dimenziójuk van, az idő. Ezért aztán

117



megoszlásokig

számukra lehetetlen megfogalmazni olyan általános törvényeket, melyek matematikai formát ölthetnének. A

tudomány racionalista eszményei nem alkalmazhatók a mentális világra.

A mérésre irányuló mozgalom e szempontból úgy is értelmezhető, mint olyan mozgalom, mely egyre inkább

eszközként tekinti magát az embert is. Ahogy Canguilhem (1980) rámutat, meglehetősen szimbolikus és nem

véletlen, hogy az első lépések az ember mérésével kapcsolatban úgy merülnek fel, hogy hogyan lehet az embert

magát tudományos mérési eszközként használni, például a csillagászati mérésekben.

1.1.1. Matematika mérés nélkül: Herbart és a lélek algebrája

Kant negatív jóslatai a pszichológia tudományának lehetőségeit illetően kihívásnak tűntek saját

természettudományos irányultságú követői számára. Johann Friedrich Herbart (1776-1841) próbált a

leglelkesebben alternatívát nyújtani. Olyan rendszert javasolt, mely a nevelésfilozófia alapjává vált, valamint

majd egy évszázadig számos humán és társadalomtudomány alapjává is. Rendszere még a századfordulón is

befolyásos volt, a jóval kevésbé spekulatív pszichológiák idején. Herbart és a Her- bart követők ilyen hosszú

távú hatása három tényezőnek köszönhető. Az első ezek közül a rendszer hangsúlyozása volt. Ezt melegen

üdvözölték azok a diszciplínák és társadalmi gyakorlatok, melyek a pszichológia alkalmazására törtek, vagy

saját tevékenységük pszichológiai megalapozását keresték. Másrészt számos, a brit empirikus hagyományból

származó gondolatot (az asszociációk központi voltát, a tanulás szerepét az észlelésben) összekapcsolt a német

racionalista hagyomány fogalmaival és távlataival. Kant híres tanszékén dolgozott Königsbergben, miután a

német idealizmus központjában, Jénában tanult. Rendszere sajátos értelemben lázadás volt a német idealizmus

téziseivel szemben, és spekulatív próbálkozás az empiristák asszociácionizmusának és a német metafizikai

ihletésnek az összekapcsolására. Az asszociációt, a newtoni erőket és a lélek matematikáját kapcsolja össze

olyan fogalmakká, melyeknek később fontos szubsztanciális hatásuk volt, mint például a küszöbök fogalma,

vagy a tudattalan dinamika. Az appercepció fogalmát és a mentális élet folytonosságának szükségességét –

folytonosságon értve a tudatos és a nem-tudatos szintek közti folytonosságot –, Leibnitztől vette át, a séma

fogalmát és a mentális életre alkalmazott „intenzitás” koncepcióját pedig Kanttól kölcsönzi, számos elemet

pedig Christian Wolfftól (lásd erről Wolman 1968b, 30-31. o.). Herbart sikerének igazi kulcsa azonban a

matematika alkalmazása volt.

Ez volt a legvitatottabb már saját korában is. Lange a materializmus történetét áttekintve (1881, III. kötet, 164-

165. o.) érdekes bírálatot ad a mate- matizációról Herbartnál. Lange felfogása szerint a kihívás alapja, hogy a

provokatív gondolat az, hogy ha lenne matematikai pszichológia, ez magának a materializmusnak a cáfolata

lenne, hiszen azt jelentené, hogy a léleknek megvannak a maga nem anyagi törvényei. Ironikus módon a

pszichológia teljesen kibontakozott új rendszereiben, különösen Wundtnál ugyanez a gondolat megmutatkozik

túl sok matematizálás nélkül is: az elmének vagy a léleknek megvannak a maga saját törvényei, fogja mondani

majd Wundt.

Herbart egy sajátos mechanikát alakított ki a képzeteknek a lélekben zajló játékára. Elképzelése szerint az elme

bizonyos mennyiségekkel jellemzett képzetek harcmezeje. Ilyen mennyiségek például az erő, de a képzeteknek

vannak olyan minőséginek tűnő vonásaik is, mint a vonzás, a gátlás vagy a taszítás. Ez adja Herbart

gondolatrendszerének fogalmi alapjait. Miként Leary (1980) rámutatott, ez összekapcsolódik egy másik

központi fogalommal, melyet Leibnitztől és Kanttól vesz át, vagyis nem teljesen eredetiek Herbartnál: a

folytonosság fogalmával. Ez sok egyéb mellett azt is jelenti, hogy folytonosság van az áttetsző, ha akarjuk

tudatos és a nem áttetsző gondolatok és viszonyok közt. A lélekben a képzetek közti kapcsolatok folyamatának

dinamikáját algebraszerű képletekkel lehet visszaadni.

Herbart reakciója a kanti provokatív kihívásra látszólag egyszerű és egyenes. A matematikát tényleg alkalmazni

lehet a pszichológiában. Még ő is ráébredt azonban arra, hogy olyan rendszert javasol, ahol a matematikát mérés

nélkül használja, s ennek megvannak a maga problémái.

Az emberi hajlamok oly változékonyak, mint a szél, hangulatunk oly bizonytalan, mint az időjárás – ki

találhatna mércéket rájuk, hogy a matematikai törvények hatálya alá rendelje őket? Ahol a mérés nem

lehetséges, ott a számolás sem lehetséges; következésképp nem lehet a pszichológiai kutatásban felhasználni a

matematikát. Így szól a szillogizmus [...] Meglehetősen téves azonban [...] azt mondani, hogy csak azután

számolhatunk, hogy méréseket végeztünk [...] A matematika nagy érdeme az, hogy jóval azelőtt, hogy

kielégítően pontos tapasztalásaink lennének, fel tudjuk tárni azokat a lehetőségeket, melyeken belül a

valóságnak el kell helyezkednie.

Herbart: A matematika pszichológiára alkalmazásának lehetőségéről és

118



megoszlásokig

szükségességéről. 1822/1974, 674. o.

1.1.1.1. Az appercepció és a mentális dinamika

Herbart asszociatív dinamikájának belső lényege az, hogy a feldolgozásban szerepe van az apperceptív

tömegnek. A gondolatokat nem passzívan kapcsoljuk össze más gondolatokkal, hanem a teljes már létező

rendszernek hatása van rájuk. E tekintetben Her- bart a perceptuális ciklus gondolatának (Neisser 1984) és a

sémáknak a feldolgozásban játszott elővételező szerepének bevallott előfutára (Rumelhart

1. , amiben persze osztozik Kanttal. Herbart néhány gondolata a képzetek közti feszültségről és versengésről,

valamint a tudatos és tudattalan képzetalkotás közti kapcsolatról igazából állandóan jelen volt a herbarti

gondolatmenetben, s ez például a 19. század második felében, Bécsben is uralkodó intellektuális mozzanat

volt (Kiss 1980). Nem meglepő tehát, hogy Freud korai konceptuali- zációjában meg lehet találni ennek

nyomait. Ahogy Wolman (1968b) rámutatott, erre a hatásra módot adtak Freud középiskolai tankönyvei és a

kor kiemelkedő neurológusainak és pszichológusainak írásai és tanítása. Herbart az 1860-1880-as években

stabil vonatkoztatási pont volt minden német nyelvű értelmiségi számára.

A dinamikus gondolatok kétségkívül rányomják bélyegüket Herbart munkájára. Úgy gondolta, hogy a

fogalmaknak valahogyan tartamuktól függő kapcsolataik vannak, és a fogalmak uralomra töréséért folytatott

harc a tudatban vágyakhoz vezet. Ha egy fogalom aktiválódik, de ugyanakkor egy vele ellentétes fogalom is

aktiválódik, akkor az adott fogalom „egy időben előrenyomul és visszatartódik”. Ebben a helyzetben a

kellemetlen érzés forrása lesz ez, ami vágyakhoz vezethet. Szokásosan ez a helyzet: a vágyakat a vágy tárgyára

való visszaemlékezés váltja ki. Ha az ellentétes fogalom (olyan fogalmak, amelyek azokra az akadályokra

vonatkoznak, amelyek a vágyakozás útjában állnak) válik uralkodóvá, akkor ez egy fájdalmas megfosztottsági

érzést eredményez (Herbart 1891, 28. o.). Meglehetősen nyílt beszéd ez a megismerésben szerepet játszó

motivációs dinamikáról, mely Freud korai modelljeiben is megjelenik.

1.1.1.2. Herbart a „néplélektanban” és a társadalomtudományban

Herbart volt a pszichológiát illetően a humboldti eszméket a néplélektan keretében propagáló Laza- rus és

Steinthal számára a kiindulópont az 1860-as években. Dessoir (1911) úgy mutatja be ezt, mint Herbart

legfontosabb hosszú távú örökségét, míg Klemm (1914), a néplélektan későbbi, Wundttól eredő

megfogalmazásainak fényében rossz pszichológiának és Herbart szerencsétlen továbbélésének tartja ezt.

Érdekes módon a herbarti asszociatív dinamika, még később a társadalomtudományi pszichologizmus egyik

legszakszerűbb kibontakozása során, nevezetesen a német történeti nyelvészet keretében játszott nagy szerepet.

Az első spekulatív szociálpszichológusok, M. Lazarus és H. Steinthal már úgy mutatták be a társadalmi

jelenségeket, köztük a nyelvi jelenségeket is, hogy a Herbart körvonalazta appercepció elméletre építettek.

Később Hermann Paul újgrammatikus iskolája az asszociatív pszichológia törvényeiben kereste a nyelvi

változás magyarázatát, s Herbartnál lelte meg ennek alapjait. Vitáik a nyelvi változás, különösen a

jelentésváltozás magyarázatáról Wundttal igen sajátos felhangot nyertek. Wundt, a hivatásos pszichológus a

változásnak inkább a logikai oldalát hangsúlyozta, míg az újgrammatikusok, akik maguk kiváló nyelvészek

voltak, a pszichológiai oldalt emelték ki.

Ebből a szempontból ironikus, hogy a mai kognitív pszichológusok Herbartban a sémaelméletek megalapozóját

és az információfeldolgozás felülről lefelé ható felfogásának bajnokát lelik fel, nem pedig asszociatív törvényeit

és formuláit. Herbart általános nézeteiben a fentebb már említett kanti gondolatok pszichologizált változatát

képviselte. A sémák hirdetője volt az észlelés és tanulás elemzésében, valamint a korábbi tapasztalatok

jelentőségét hangsúlyozta. Az ő felfogása szerint a már létező sémák (az apperceptív tömeg) kölcsönhatásba

léptek a beérkező információval. Ez újra megadja a hátteret Berkeley és Condillac nyomán a perceptuális

tanulás, mint a lelki élet szerveződésének döntő mozzanata számára. A megértés mindig feltételez egy már

létező apperceptív tömeget. Hasonlít ez a perceptuális ciklus Neisser (1967) javasolta elképzelésére, az élet

folyamát tekintve pedig Jean Piaget (1970) gondolataira, az asszimiláció és az akkomodáció kettős

folyamatához. Az egyik az adatokat a sémákhoz idomítja, a másik a sémákat az adatoknak megfelelően

változtatja, s együttesen vezettek az adaptációhoz, a valódi alkalmazkodáshoz.

Az empirista és racionalista hagyományoknak ez a megkísérelt összekombinálása a 19. századi nevelés vezető

irányzataiban alapvetővé vált. Herbart követői elképzeléseinek lényegében empiricista értelmezését adták. A

herbartianizmus annak a szinonimájává vált, hogy a nevelésben „szemléletes háttérre” van szükség, és a

nevelési anyagokat induktívan kell kiépíteni. A herbarti nevelés alulról felfelé működő folyamattá vált, ahol az

apperceptív háttér kiépítésére helyezett hangsúly egyre inkább az illusztrálás igényét jelentette. Herbart egész

119



megoszlásokig

kiterjesztett filozófiája, mint a magyar művelődéstörténész és filozófus Kiss Endre (1980) rámutat, a 19. század

végén Ausztriában még mindig vezető intellektuális tényező volt. Nemcsak mint a nevelés megalapozója volt

nagyhatású, hanem mintegy általános intellektuális támasz ahhoz az eszményhez, mely szerint gondos

változtatásokra, és nem gyökeres átalakításokra van szükség. Vagyis, a herbar- tianizmusnak társadalmi üzenete

is volt amellett, hogy a tudattalan dinamika kibontakoztatásához is hozzájárult.

1.1.1.3. A lélek matematikai törvényei

Herbart felfogása szerint a lelki jelenségeket meny- nyiségekkel lehet jellemezni. Az egyéni képzetek ereje és a

köztük levő gátlás két ilyen mennyiség. Két további tényező a kapcsolat mértéke és az elemek száma egy

láncolatban. Aki ismeri a mai konnekcionista neurális hálózatokat, annak számára ez meglehetősen ismerősnek

tűnik, és a Herbart használta egyenletek szintén igencsak hasonlítanak a konnekcionista hálózatok dinamikus

egyenleteihez.

A dinamikus aspektusok és a formális struktúrák hasonlítanak a konnekcionista egyenletekre. Nézzük például a

gátlás példáját (Wolman 1968b, 38. o.)! „Ha két nem egyenlő és ellentétes képzet gátolja egymást és az A

képzet nagyobb, mint a B képzet, akkor a gátlások összege fordítottan arányos erejükkel.” Az A ereje a

következő képlet szerint gátlódik tehát:

míg a B a következő képletnek megfelelően gátlódik:

Ha b – Ab/a + b = 0, akkor B intenzitása 0 lesz, és a B képzet el fog tűnni a tudat küszöbe alatt.

Ez egy szép kis Hebb-szabály, de nem kapcsolaterősségekre, hanem a csomópontok közti gátlás változásaira

vonatkozik. Verhave (1993), amikor Herbartot mintegy korai hálózatteoretikust dicséri, megemlíti azt is, hogy

Edinburghban az 1830-as években William Hamilton szintén felvetett hasonló gondolatokat, azt, hogy az

asszociatív fogalmakat hálózatra hasonlító dolgokba kell rendszerezni. Van azonban egy nagy különbség: míg

elképzelt hálózatainak Herbart explicit matematikai formulákat ad, Hamilton kifejtése teljesen verbális maradt.

Herbart matematizált gondolatai természetesen nem voltak „valóságosak”. Saját korától kezdve (lásd Lange

1880) mindmáig (Wolman 1968b) sokak számára világos, hogy mentális algebrájából igencsak hiányzik a

mérés. Részrehajlás nélkül megállapíthatjuk azonban, hogy ez a hozzáállás nagy befolyást gyakorolt

Ebbinghausra, amikor az asszociációk mérésének, és különösen formálódásának törvényeit kidolgozta. Ráadásul

az elme racionalista-algebrai megközelítésének egész gondolata mindmáig velünk van. Ez adja meg a Chomsky

javasolta új nyelvészet igen harcosan nem asszociatív modelljeinek alapját is, amikor az emberi nyelv algebrai

modelljeiről beszél (Miller és Chomsky 1963), és egyben azt a tézist is hirdeti, hogy a nyelv nyelvtanának

mentális valósága van (Chomsky 1995). Marcus (1998) egyenesen azt hirdeti, hogy az egész modern kognitív

tudománynak az elme algebrai elméletét kell hirdetnie: minden megismerési folyamat működésének helyes

modellje a képletekbe rendezhető függvényszerű szabályok leírása.

Jó néhány évtizedbe került Herbart után, hogy a matematika világosan meggyökerezzen a pszichológiában.

Fechner pszichofizikai programja a méréssel kapcsolatos korlátozottságokból indul ki, de továbbra is

Herbartból. Fechner, aki maga hallatlan spekulatív ambíciójú ember volt, Herbart mentális algebráját egy olyan

rendszerrel helyettesítette, ahol az általános törvényeket kifejező képletek a mérés gyakorlatához és elméletéhez,

míg a mérések valamiféle statisztikai összegzéséhez kapcsolódnak.

1.1.1.4. Herbart és az én-fogalom

Ahogy Wolman (1968, 37. o.) rámutat, Ribot (1879) munkáját idézve, Herbartnak adható egy olyan értelmezés

is, amely a német pszichológián belül a lélek vagy én trónfosztása felé mutat. Az apperceptív tömeg fogalma

segítségével pszichológiája az ego hajlékony és változó fogalma mellett áll ki, mely a stabil lélek koncepcióval

áll szemben. Az egot vagy selfet mint funkcionális fogalmat a német filozófusok között ő azonosítja először

hajlékony módon, mint az apperceptív tömegek fókuszpontját (Wolman, i. h.). Herbart azt is hirdeti, hogy a test

120



megoszlásokig

reprezentációja kulcsfontosságú én-fogalmunk szempontjából, hasonló képet használva (valaki megérinti saját

magát), mint amit Condillac, és később majd Ernst Mach alkalmaz.

Herbart számára a self érzetkomplexum: „Az a komplexum, mely minden személy selfjét alkotja, állandó

kiegészítéseket kap az élet során, melyek összevegyülnek [...] Ha ez a vegyülés nem menne végbe, elveszne a

személyiség egysége, mint ahogy az számos elmebetegségnél tényleg meg is történik” (Herbart 1891, 159. o.).

Az apperceptív tömegek vegyülése vagy metszete olyan metafora, mely nem is áll olyan távol a legmaibb

tudatfelfogástól, amelyet Daniel Dennett képvisel.

Az én elméletem szerint a self nem valami régi matematikai pont, hanem egy elvonatkoztatás, melyeket azoknak

a tulajdonításoknak és értelmezéseknek a milliói határoznak meg (beleértve az öntulajdonításokat és

önértelmezéseket), melyek az élő test életrajzát képezik, s melynek narratív súlypontját alkotja.

Daniel Dennett: A tudat magyarázata.

1991, 426-427. o.

Van két fontos eltérés azonban. Herbart, mint aki az erkölcsi nevelésért érez felelősséget, a self-fogalom

társadalmi vonatkozásaival is foglalkozik, ezzel elővételezve számos társadalmi személyiségfejlődési elméletet.

Azt hirdeti, hogy az Én, a Te és a Mi szinte egyszerre jelennek meg, s így felelősek a társas felelősségért és az

együttérzésért. Még arra is figyelmeztet, hogy az emberek időnként különböző társadalmi szerepekben eltérő

„selfek”: „Az a fiú, aki otthon egy bizonyos személy, az iskolában egy másik, s barátai közt ismét másik,

veszélyben van. Az az ember, akinek más a hangneme a magasrangúakkal, más a hangneme a barátaival, s más

a hangneme az alacsonyabbrendűekkel szemben, erkölcsileg nincs biztonságban, szemben az egyszerű emberrel,

aki állandóan azonos marad” (Herbart 1891, 159. o.).

A személy igazi integritását, s ez igencsak eltér a mai felfogástól, a lélek fogalma adja meg. A szubsz- tanciális

lélek mint integratív mag jelen van Herbart számára. Ez rejtve van az empirikus self vagy ego mögött, s a

nevelők igazi feladata, hogy a kontingens selfet összekapcsolják az örök lélekkel. Herbart tehát megengedi a self

konstruált felfogását, megáll azonban Hume veszélyes ösvényén, s így nem veszíti el a szubsztanciális lélek

fogalmát.

1.2. A pszichofizika és a mentális mérés

1.2.1. A pszichofizika előfutárai: a szenzoros mérés

Bizonyos értelemben a pszichológia az empirizmus és racionalizmus kombinációjaként született meg. A mérés

gondolata az empiricizmus formális aspektusaként tekinthető, azon aspektusként, mely megengedi az élet

kontingenciáit, esetlegességeit, míg a matematikai formulák gondolata a racionalisták formális ideálja. A

mentális mérés empiricista gondolata, ami a matematizáció általános racionalista igényével összekapcsolható,

úgy jelent meg, hogy ez utalt mind filozófiai, mind tudományos ihletésekre.

A mentális mérésekkel először olyan helyzetben próbálkoztak, ahol a mentális folyamat nem követi szigorúan a

fizikai folyamatot. A külső világban végbemenő változásokat nem követik belső változások. Az emberek

valahogy kudarcot vallanak, mint eszközök. Richard Rorty (1979) a tükör metaforáját használja itt. A mérés

mint sajátos mentális kérdés akkor merült fel, amikor a fizikai mérésben hibák léptek fel, amikor az emberi

viselkedés és tapasztalás valahogyan nem bizonyult oly jó tükörnek. Az első mérési erőfeszítések olyan

területeken merültek fel, ahol tükrünk alacsonyabb működésekben bizonyult torzítónak. Bármily jól tisztítgattuk

is tükrünket, világossá téve képzeteinket, ahogy Rorty ironikusan fogalmaz, a racionalista törekvésről a világos

és tiszta ideák irányába, ez nem segít az észlelésen magán. Az első mérések azzal voltak kapcsolatosak, hogy az

emberek nem hallják vagy nem látják a különbségeket, és nem megbízhatók a tekintetben, hogy időben

számoljanak be eseményekről. A tükörnek ezeket a kudarcait a tudományos mérés problémáivá tették a

küszöbök és a reakcióidő kérdésével kapcsolatban. Mindkettő a laboratóriumi pszichológia kulcskérdésévé vált.

Mindkettő akkor jelenik meg, amikor az egyre precízebb mérésekre irányuló természettudományoknak a mérési

folyamat egyik összetevőjének megbízhatatlanságával kell szembenézniük, nevezetesen az emberi tényezővel.

A filozófus természetesen tud a tapasztalás és a világ eltéréseiről, sőt, ezeket az eltéréseket a szkepticizmussal

kapcsolatos kérdések középpontba is helyezték, például az úgynevezett illúzió érv kapcsán. A kísérleti

pszichológia kezdete azonban finomabb és általában észrevétlen eltérésekkel kapcsolatos. A mérés az elme

filozófiai tanulmányozásába két területen hatolt be: az érzékenységgel és a mozgások időzítésével kapcsolatban.

121



megoszlásokig

A 19. század második felében az első kérdés a pszichofizika diszciplínájának születéséhez vezetett, amely

mindmáig a kísérleti pszichológia nagy tekintélyű fejezete, a második pedig arra vezetett, hogy az időmérést

azóta is a mentális folyamatok összetettségének jellemzésére használjuk.

Jóval azelőtt, hogy a német fiziológusok és fizikusok foglalkozni kezdtek volna ezekkel a kérdésekkel,

gyakorlati szükségletek merültek fel az érzékenység mérésével kapcsolatban. Ezen kérdések egy része

kézenfekvőnek és nyilvánvalóan pszichológiai természetűnek tűnik manapság. Olyankor merültek azonban fel,

amikor a fizikai tulajdonságokra igen kevéssé álltak rendelkezésre abszolút mércék, s különösen nem az idő

mérésére. Ez két szempontból is bonyolította a dolgokat. Először is, az emberi hibák vagy torzítások elemzésére

irányuló motiváció egy része abból származott, hogy a fizikai méréseket megbízhatóbbá szerették volna tenni. A

fizikai vonatkozási mező világosabbá tételéhez tisztázni kellett a pszichológiai vagy belső vonatkozásokat. Volt

itt egy technikai különlegesség is. Abban az időben, mikor nem voltak egyszerű elektronikus eszközök, melyek

kalibrálták volna az értékeket, sok találékonyság kellett az ingeradás technológiáinak kialakításában ahhoz,

hogy egyáltalán méréseket nyerjünk. (A Herrnstein és Boring [1965], által kiadott olvasókönyv számos részletet

tartalmaz mindezekből a munkákból, míg Klemm 1914, 232-242. o. és Boring 1943 számos része értékelést ad

erről a korai munkáról.)

Pierre Bouguer (1698-1758), az ismert francia optikus foglalkozott először részletesen a szem

fényérzékenységével Optikája 1760-as második, posztumusz kiadásában. A fényérzékenységgel kapcsolatos

vizsgálatai alapvetőek voltak: például ő hasonlította össze először a Nap és a Hold viszonylagos világosságát.

Bouguer a szem fényérzékenységét is mérte. Úgy mérte ezt, hogy összehasonlította egy két gyertyával

megvilágított pálca árnyékát, úgy, hogy az egyik gyertyát fokozatosan eltávolította az ernyőtől. Megfigyelte,

hogy a messze lévő gyertya által levetített árnyék akkor volt éppen észrevehető, ha nyolcszoros távolságra vitték

el. Ez azt jelenti, hogy a szem észrevesz egy 1/64-nyi megvilágítási különbséget. Ezt a kutatási irányt követték

olyan emberek, mint Masson, aki forgó tárcsákon vizsgálta az észlelt megvilágítás eltéréseit, amikor a

forgótárcsákra fekete pöttyöket helyezett.

A 19. század elején Charles Eduard Joseph Dele- zenne (1776-1866) belga fizikus 1827-ben kiadott munkájában

megpróbált tisztázni néhány tézist, amit az emberi fül érzékenységéről zeneszakértők hirdettek (lásd Boring

1943, 339-240. o.). A kérdésnek központi gyakorlati következménye volt, hiszen azzal volt kapcsolatban, hogy

mennyire kifinomult lehet egy zenei lejegyzési rendszer. Milyen minimális különbségeket kell használni a

hanglejegyzésben és az előadásban? Delezenne egy 1147 milliméter hosszú vibráló húrt vett, ami 120 ciklussal

vibrált másodpercenként. Ezt kettéosztva két 240 Hertz- cel vibráló húrt kapott. Ezután az osztópontot a

középponttól eltolta és azt vette észre, hogy tapasztalt személyek két milliméternyi eltolást is észrevettek, míg

zeneileg tapasztalatlanok négy milliméternyit. Ez azt jelentette, hogy a tapasztalt emberi fül számára egy

kevesebb, mint másodpercenként félciklusnyi változás is észrevehető, és még a tapasztalatlan fül számára is

észrevehető másodpercenként durván egy ciklus (0,84)!

Mindezek a vizsgálatok tehát kialakították az inger-összehasonlítás alapvető módszerét, és megfogalmazták azt

a központi gondolatot, hogy az emberi érzékenységet valamiféle törttel kell jellemezni: nem abszolút érték

érdekes itt, hanem egy kontextuálisan meghatározott viszony az ingerek között. Bár ezek a munkák kétségkívül

azonosították a pszichofizikai mérés alapvető mozzanatait, értelmezésükben megragadtak azoknál az egyedi

gyakorlati problémáknál, amelyeket megoldani szerettek volna. Nem próbálták meg ezt kiterjeszteni valamilyen

egyetemes törvény irányába. Delezenne például nem próbálta kiterjeszteni megfigyeléseit még akár más

magassági régiókra sem. Ahogy Murphy és Kovach (1972) világosan említik tankönyvükben, e kérdésben

azonosítani tudjuk a 19. századi német tudományosság egyik megkülönböztető jegyét. A német tudósok mikor

hasonló kérdésekkel foglalkoztak, nem pusztán egyetlen kérdésre próbáltak konkrét választ adni. Ehelyett a

megfigyelt empirikus függvényeket egyetemes természeti törvény rangra emelik. A mérést (az empiricista

programnak megfelelően) egyenletekbe teszik át (ami a racionalista ideálnak felel meg). Intellektuális mozgató

erejük, vezérmotívumuk a természettudományos tudás és a természetfilozófia közti viszony tisztázása. Ennek

köszönheti megszületését a pszichofizika, amely a szenzoros mérés technikai diszciplínája, s ugyanakkor egy

egyedi és meglehetősen kifinomult válasz a test és lélek közti viszonyok alapkérdésére.

1.2.2. Gazdasági hasznosság és a logaritmikus törvény

Figyelemre méltó, hogy különösebb mérés nélkül voltak próbálkozások arra is, hogy egyetemes törvényeket

fogalmazzanak meg a külső változásoknak a belső reakciókra gyakorolt hatásáról. Ez a hasznosság gazdasági

elméletében merült fel, s a későbbi pszichofizikához hasonlóan egy nem lineáris kapcsolatot eredményezett.

Daniel Ber- noulli (1700-1782) svájci matematikus a fizikai és matematikai elméletekkel foglalkozó híres család

egyik tagja 1738-ban közölt egy tézist, melyet mindmáig a gazdasági matematika alapjának tartanak. A

gazdasági hasznosság fogalmát elemezve megkülönböztetésre jutott az objektív gazdagság és a szubjektív

122



megoszlásokig

(„erkölcsi”) hasznosság között. A hasznosság növekedése arányos a változással (dx) és fordítottan arányos azzal

a gazdagsággal, amivel már valaki rendelkezik (x). A szomorú konklúzió tehát az, hogy ahhoz, hogy

gazdagabbnak érezze magát, a gazdag embernek több objektív változásra van szüksége, mint a szegénynek. Az

objektív hasznosságban beálló számtani változások mértani változásoknak felelnek meg az abszolút

gazdagságban:

u = a x log x + b.

Több mint egy évszázaddal később Fechner Ber- noulli egyenletét ismerve és elismerve ugyanezt a viszonyt az

érzékenység törvényeként fejti ki. Figyelemre méltó, hogy a logaritmikus viszony a külső és belső folyamatok

között először absztraktabb kérdésekre (a gazdagságra) és nem az érzéki mérésre fogalmazódott meg.

1.2.3. Weber és a küszöb fogalma

Ernst Heinrich Weber (1795-1878) Németországban a lipcsei egyetemen dolgozott mint anatómus és fiziológus.

1834-ben latin nyelven közölt egy monográfiát a tapintásról, 1846-ban pedig egy fiziológiai kézikönyvben (a

híres Wagner-féle Hand- wörterbuchban) egy fontos fejezetet publikált a tapintásról, ahol kifejtette azt az

általános természeti törvényt, melyet később Weber-törvénynek nevezett el. Weber kutatása nem a küszöbök

fogalmából indult ki, hanem az érzékenység egy igen sajátos részkérdéséből. Johannes Müller programjának

részeként a különböző bőr- és izomérzékeknek megfelelő idegrendszeri és szenzoros szerveződés érdekelte.

Nagy erőfeszítésekkel próbálta megkülönböztetni a tágan értelmezett testérzéseket a bőrérzékektől, s az

utóbbiakon belül a különböző bőrérzékeket. Az utóbbi vállalkozás részeként helyi érzeteket javasolt, melyeket

egy körző lekerekített végével mért. Ennek az eljárásnak a segítségével vezette be az éppen észrevehető

különbségek fogalmát, mely a pszichofizika fejlődésében kulcsfontosságúvá vált. Weber két fontos

szabályszerűséget figyelt meg. Az első szerint a test különböző részeinek érzékenysége eltérő: a nyelv hegyén a

két pontot különállónak érezzük 1 milliméteres távolságnál, az ujjbegyen 2 milliméternél, a homlokon 20

milliméternél, a felkaron 60 milliméternél és így tovább. Weber ezeket a különbségeket különböző érzékenységi

pont gyakoriságok segítségével magyarázta. „A távolság nagyobbnak tűnik, ha sok érzékeny pont van az érintett

két pont között, és kisebbnek, ha kevesebb ilyen pont van köztük” (Weber 1835/1974, 679. o.). Későbbi

munkáiban továbbment, és 1852- ben vetette fel híres elméletét a szenzoros körökről. Tézisének lényege, hogy a

bőrben az érző idegeknél egy hatszögletű terület tartozik egy-egy ideghez. Ezek a területek eltérő méretűek a

test különböző részein. Ha két ingerelt pont ugyanahhoz a körhöz tartozik, akkor impulzusaik ugyanahhoz az

ideghez mennek, és így egynek érezzük őket. Weber valójában az idegtudományban az egyik első „receptív

mező” elméletet vetette fel, melyek hasonlítanak a később a látásra felvetett elméletekhez. Gondolatait az 5.1.

ábra mutatja.

Ezek a vizsgálatok a korábbi mérésekkel összehasonlítva tágabb skálán vezették be az érzékenység és az érzéki

megkülönböztetés fogalmát. Volt Webernek egy másik kutatási iránya is, amely még fontosabbnak bizonyult.

Számára különösen fontos kérdés volt az aktív és passzív, szimultán és egymás utáni helyzetekben

összehasonlítani a súlyérzékenységet. Azért volt ez olyan fontos neki, mert szerette volna valahogy

operacionalizálni az „általános testérzékek” és az erőfeszítésnek, az izomérzésnek fogalmát. Ez nemcsak fontos

fiziológiai, hanem fontos általános filozófiai kérdés is. Ebben az időben több javaslat, köztük Maine de Biran

felvetése olyan elméleteket körvonalazott, mely szerint az én lényege az „erőfeszítés-érzés” lenne. Döntő

mozzanat volt ez a filozófiában, mely az aktív voluntarisztikus én fogalmára épített a francia enciklopédisták

által körvonalazott passzív emberképpel szemben. Felfogásában az alapvető eszköz a világ megismerésére a

korlátozatlan ego (Moi) erőfeszítései voltak. „Ahhoz, hogy a lélek, sőt az ember Énné váljék, a léleknek

szabadon és a szervi természetű szükségszerűségektől függetlenül meg kell határoznia egy első cselekvést vagy

erőfeszítést. Ez az akaratlagos erőfeszítés, melyet ennek az elsődleges kapcsolatnak az eredményeként élünk át,

oszthatatlan módon magában foglalja az Ego mint ok felfogását, valamint egy hatás felfogását, melyet a

tárgynak érzünk.” (Maine de Biran 1813/1887, 213. o.)

123



megoszlásokig

5.1. ábra. Érzetkörök Webernek a bőrérzékenységre vonatkozó elméletében (Boring 1950, 476. o. nyomán)

Mára teljesen halottnak tűnik ez a dualisztikus hagyomány. Cohen (1970) brit pszichológus Homo

Psychologicus című könyvében néhány évtizeddel ezelőtt azonban Main de Biran hagyományához tért vissza.

Célja az volt, hogy helyet találjon a testi működések és a tiszta karteziánus tudat között annak az implicit

tudásnak, amit Polányi Mihály (1994) „hallgatólagos tudásnak” nevez, mely tele van ingadozásokkal és kreatív

bizonytalanságokkal.

Main de Biran felfogása annak idején is elég spekulatívnak tűnt még saját tudós társai számára is. Bírálói azt

hangsúlyozták, hogy az exterocep- cióban a külső érzékekkel szemben alig van élményünk saját

testhelyzetünkről és mozgásunkról (ez egyébként de Biran számára is alapvető jelentőségű volt, épp ezért

engedte meg a tudattalan érzéseket).

Weber ennek az általános projektumnak a részeként felvetette, hogy vizsgálni lehetne a bőr- és testérzékeket.

Azt találta, hogy aktív tapintásnál finomabb megkülönböztetésre vagyunk képesek, mint passzív

összehasonlításoknál. El tudunk különíteni olyan súlyokat is, amelyek az abszolút súlynak csak 1/30 részével

különböznek. „Nem az abszolút, hanem a viszonylagos nagyság számít a súlykülönbségekben. Ez az utóbbi

megfigyelés számot tarthat a pszichológusok és fiziológusok figyelmére, hiszen más érzékekre is igaz.” (Weber

1835/1974, 679-680. o.) Aktív tapintásnál 1/30 volt a különbség, míg passzívnál csak 1/20. Ez persze fontos érv

volt az eredeti vitát illetően arra nézve, hogy van valamilyen erőfeszítés érzékünk. Bármi legyen is ez, a

diszkriminációra hatással van. Weber azt is kimutatta, hogy a hosszúság megkülönböztetésnél is állandó arány a

küszöb. Általánosítása szerint minden érzéki módban érzéki rendszerünk két inger arányára reagál. Egy konkrét

megfigyelésből kiindulva megvan a törekvés az egyetemes törvény meglelésére. Ez adja elődeihez képest

jelentőségét.

1.3. Fechner: a misztikus természetfilozófia és a

természettudomány összekombinálása

Weber munkája kellően általános volt, hogy egy egyetemes törvény felé mutasson, de a matematika e

mozzanatot még mindig nem vette észre. Gustav Theodor Fechner (1801-1881) általánosabb keretben folytatta

őt, feltételezve, hogy átfogó függvény van a külső inger és a belső élmény között. Igazából az 1860-ban

napvilágot látott Elemente der Psychophysik sokaknál úgy jelenik meg, mint a modern explicit pszichológia

megszületésének dátuma (pl. Boring 1950-es könyvében és Fraisse 1963-as összefoglalójában). Ennek a

felfogásnak két szilárd alapja van, bár egy szakma lehatárolódásának és egyénivé válásának hosszú

folyamatában mindig önkényes a pontos datálás. Először is, Fechner munkája már az 1880-as években sok

filozófus és újdonsült pszichológus számára úgy tűnt, mint egy határpont. Mások is alapvetésnek látták ezt.

Vagyis az új diszciplína önmeghatározásában sorsdöntő volt. Másrészt munkája szándékai szerint a kanti jóslat

vállalt tagadása akart lenni: bevezette a matematikát az elme leíró tanulmányozásába, összekapcsolva ezt a

mérés kérdésével. Számára a döntő mozzanat az volt, hogy mérésre tegyen szert a mentális jelenségeknél, és az

egyedi mérésekből egyenletekhez jusson.

Ambíciói még magasabbak voltak ennél is. Ez a magasabb ambíció háttérbe szorul a pszichológiai kánonban. A

szokvány pszichológiatörténetek általában megfeledkeznek a spekulatív Fechnerről vagy leszólják őt ebben a

vonatkozásban. Fechner azonban a század gyermeke volt: végső spekulatív kérdései voltak, melyek a mérési

124



megoszlásokig

mozzanatokban szerepet játszottak. Az általa javasolt matematikai függvény a filozófiai test-lélek rejtély

megoldására szóló javaslat volt.

1.3.1. Az élet két megközelítése Fechner szerint

Fechner egész alkotó életét egy sajátos kettősség jellemzi. Hozzáállását egyrészt a természettudomány

mindenhatóságában való hit jellemezte. Hitt abban a lehetőségben, hogy a metafizikai, filozófiai kérdéseket a

kísérletezés és a matematikai képletek nyelvére lehet lefordítani. Másrészt ismételten olyan megoldásokat

próbált találni, melyek átvitték a másik oldalra: a természettudományos materializmus oldaláról, melyre az

okság mechanikus képe volt jellemző, egy jelentésbeli világnézet irányába. Fechnert vonzotta a romantikus

természetfilozófia (mely akkoriban a természettudomány versenytársa volt) és a német idealista filozófia. 1879-

ben adott ki egy könyvet azzal a címmel, hogy Az éjjeli és nappali szemlélet, ahol ezt a feszültséget mint két

világnézet feszültségét vázolta. Az éjszakai szemlélet a fenomenalista világkép (ehhez hozzátehetnénk, hogy a

materialista világnézet), mely a jelenségek világában nem lát jelentést, rendezettséget vagy szellemi valóságot.

Legfeljebb azt engedi meg, hogy ezek a vonások a jelenségek világa mögött találhatók, mint ahogy Kant is tette,

feltételezve a transzcendencia világát. Ezzel állít szembe egy nappali szemléletet, s az érett Fechner mindig azt

hirdeti, hogy ő az utóbbit képviseli. E szerint a minket közvetlenül körülvevő világot jelentés, fény és

szellemiség tölti be. A „lélek” vagy „szellem” nem rejtett valóság, hanem világunk közvetlen része. A nappali

szemlélet a fizikai világ mintázott képe, míg az éjszakai szemlélet a világot halott tárgyként kezeli.

Hosszú alkotó élete során Fechner több választ kísérelt meg ezekre a feszültségekre, időnként még maga is az

éjszakai szemléletet alkalmazva. Ahogy Wilhelm Wundt (1901) rámutatott Fechnert ünneplő centenáriumi

beszédében, az „éjszakai szemlélet elleni küzdelem” személyiségbeli kérdés volt számára. A pszichofizika

legismertebb adaléka a tudományhoz pusztán egy fontos lépés volt abban az állandó küzdelemben, hogy

jelentést és tudományos objektivitást biztosítson egy időben.

1.3.2. Korai feszültségek: a fizikus és a pamfletíró

Orvosi tanulmányai után Fechner fizikát kezdett tanítani a lipcsei egyetemen. Érdekes és jellemző, hogy az

orvosi foglalkozás azért nem vonzotta, mert túlzottan esetlegesnek és empirikusnak tartotta. Tényleg fizikával

foglalkozott, az elektromosságról publikált, s eközben francia fizikai és kémiai könyvek fordításával egészítette

ki jövedelmét. Az 1830-as években sok más fizikushoz hasonlóan pszichofiziológiai kérdések kezdték

érdekelni: az utóképek, a színelmélet és a térlátás. Adalékai ezekhez alapvetőek voltak. O volt felelős például az

utókép terminus létrehozásáért, mellyel olyan jelenségeket írt le, amikre korábbi vizuális kutatók már utaltak. O

volt az első, aki a szubjektív színeket vizsgálta, azokat a színeket, melyek fekete-fehér mintázatok kritikus idejű

forgatásakor megjelennek (lásd Boring 1943).

Egyetemi évei alatt Fechner Schelling követőjeként kezdett érdeklődni a természetfilozófia iránt. Schelling

(1775-1854) úgynevezett transzcendentális idealizmusa a természet és lélek egységét egy természetes

teleológiában vélte megtalálni, mely feltételezések szerint az egész természeti világot áthatja. Később Fechner is

125



megoszlásokig

visszhangozni fogja ezt a gondolatot. Fechner dinamikus mozgató eszméje egész életében a természettudomány

és a természetfilozófia viszonya lesz. Korán bizonyos értelemben kettős életet kezdett élni. Dr. Mises írói

álnéven a szorgos természettudós pamfleteket írt a természettudományos divatok szélsőségeiről, valamint a

spekulatív természetfilozófiáról. A feszültségére adott első reakció az irónia. Pamfletjei- vel egy meglehetősen

kidolgozott német akadémiai hagyományba illeszkedett. Mint Gundlach (1980) rámutatott, Fechner dr.

Misesszel való azonosságát jól ismerték. Német irodalmi lexikonokban világosan azonosították őket már az

1830-as években. Ezekben a pamfletekben olyan kérdéseket is fölvetett azonban, melyeket később a „komoly

Fechner” is taglalt, mint például a „halál utáni élet” kérdését. Egyik szatirikus munkájának igen sokatmondó

címe van: Az angyalok összehasonlító anatómiája. A szerző arról spekulál, hogy az angyalok ténylegesen

szimbolikus szemek, melyek fényben élnek. Közegük a legkönnyebb (fény), s organikus formájuk kerek, mivel

ez az a forma, ahol nincsenek esetlegességek. A kerek szem jól illeszkedik az angyalokhoz, mint a Gondviselés

ügynökeihez, hiszen a Gondviselést magát mint egy mindenre tekintő szemet szokták ábrázolni. Fechner

nevetségessé teszi, de ugyanakkor fel is használja a természetfilozófiára oly jellemző analogikus

gondolkodásmódot. Ahogy Marshall (1969, 51. o.) rámutat, Fechner komoly problémája ebben a pamfletben az

volt, hogy „a világegyetem élő, tudatos és vitális”. Későbbi megfogalmazásaiban a test és a lélek közös

mögöttes elvek megnyilvánulásai lesznek.

Marshall (1990) rámutat, hogy Fechnernek a pszichofizikát megelőző korai fizikai és filozófiai munkáiban is

jelen volt már a kvantifikáció problémája. Ezekben a munkákban még a herbarti ma- tematizáció hatása is

látható, együtt Ernst Weber befolyásával, aki Fechner tanára volt Lipcsében. A fiziológus Weber bátyja,

Wilhelm Weber, aki közismert matematikus volt, szintén hatást gyakorolt rá. Az 1840-es években Fechner azzal

az általános kérdéssel küzdött, hogy hogyan kell matematizá- ciót használni a szerves jelenségek jellemzésére.

Ez ismét a Herbarttól ismert probléma: hogyan lehet összekombinálni az alkalmi megfigyeléseket a racionalista

eszményekkel. Legfőbb tézisei azok voltak, hogy a szerves világ szabályszerűségeit valószínűségi fogalmakkal

lehet közelíteni. Vagyis, van remény arra, hogy a látszólag bejósolhatatlan megfigyelések mögött általános

mintázatot találjunk, másrészt így megközelíthető az egyediség is, valamint szuccesszív megközelítésekkel az

időbeli változás, vagyis a fejlődés. Elvileg semmi sincs, ami megakadályozná, hogy a matematikát használjuk a

szerves anyag leírására, vagy, mint később rámutat, a mentális világ leírására.

1.3.3. Fechner betegsége és a pszichofizika keletkezése

A harmincas évek végén Fechnert egy titokzatos betegség sújtotta, miután a színelmélettel foglalkozott meg

utóképekkel, ami akkoriban azt jelentette, hogy igen gyakran a napba kellett bámulnia. Mindez nem triviális

mozzanat. Ahogy Crary (1999) újabban ismét rámutatott, Fechner odaadó foglalkozása a nappal mint a fény

forrásával sajátos hidat képezett romantikus-misztikus, illetve tudományos érdeklődése között. 1840-ben

lemondott a fizika tanszékről, és sosem tért vissza formális álláshoz. Amint Adler (1986) leírja, betegsége fő

tünete a fény kerülése, a fénytől való félelem volt. Az 1840 és 1843 közti éveket egy sötét szobában töltötte,

még további zsalukkal kiegészítve ezt, és évekig szinte éhezett. Teljesen megszűnt az összpontosítási készsége,

alig tudta összeszedni gondolatait. 1843 októberében azonban állapota javulni kezdett, és újrakezdte az

értelmiségi munkát. Ettől kezdve főleg filozófiai s nem fizikai természetű kérdésekre összpontosított. Ahogy

Marylin Marshall (1982) figyelmeztet, ezt nem szabad úgy értelmezni, mint egy teljes szemléletváltozást.

Fechner számára a filozófiai érdeklődés nem volt teljesen új, s mindig vonzotta a spekulatív természetfilozófia.

Igazából Fechner tevékenységének új szakasza a felépülés után úgy értelmezhető, mint új próbálkozás

feszültségeinek feloldására.

A természetfilozófia kérdései, melyeket korábbi írásaiban főként ironikusan közelített meg, betegsége és

felépülése után teljes vértezetben jelennek meg. Negyven éven át – s valójában annak a negyven évnek a során,

amikor a hasonló romantikus idealizmusnak a német értelmiségi világban nem volt keletje – a spekulatív

filozófia különböző változataival próbálkozik, lényegében azonosságot hirdetve az anyag és a szellem, a világ és

a lélek között. Az ember mechanikus-orvosi felfogásának diadalmenete közepette ő egy összetettebb

ismeretelméletért és egy egységesítő ontológiáért küzd.

A negyvenes és ötvenes években több spekulatív munkát adott ki. Először a Nana, vagy a növények lelki élete,

1851-ben pedig a Zend-Avestha címűt, melyekben egy olyan világképet körvonalaz, ahol a világot lényegében

az anyagi és szellemi erők közti harc jellemzi. E munkákban egy modern pánpszi- chikus világképet dolgozott

ki. Lényegében, mint Woodward (1972) rámutatott, Fechner a világ egységének bizonyítására a világ különböző

területein észlelt analógiákat használja. Olyan analógiákat, mint a rész-egész, belső-külső, alvó-éber, melyek

mindenütt megtalálhatók a világban. Ha ezt világképnek értelmezzük, akkor inkább a kelet-ázsiai, például

buddhista felfogásoknak felel meg a világ, az élet, a lélek közti kapcsolatról, mint az európai dualisztikus

képnek. A lelki élet alapelvei a szerve- zodés és a célokság. Mivel célokságot és szerveződést a természetben

mindenütt találhatunk, a világ egységét szellemi mivolta adja. Ahhoz, hogy az elme vagy lélek megjelenjen,

126



megoszlásokig

még szerves anyagra sincs szükség, ezért aztán nem kell félnünk a haláltól. A halállal a valódi összefogott

világosság és fény birodalmába jutunk át, míg az embrionális életben nincs öntudat. Az emberi élet pedig csak

kétharmadában öntudatos, mivel életünk egyharmadát alvással töltjük.

Vagyis a betegségéből felgyógyuló Fechner nem azt a benyomást kelti, mintha a természettudomány bajnoka

lenne. Mégis, a pszichológia leglaposabbnak tűnő fejezete, a pszichofizika ebben a spekulatív

összefüggésrendszerben született meg. Fechnernek saját beszámolója szerint 1850. október 22-én reggel,

miközben még mindig ágyban feküdt, megvilágosodása volt. Hirtelen belátása azt sugallta neki, hogy a test és

lélek közti kapcsolatra vonatkozó régi elméletek azért nem voltak sikeresek, mert lineáris kapcsolatot kerestek:

ezt a rejtélyt úgy kell megoldani, hogy feltételezzük, hogy miközben a fizikai lépések mértani, a mentális

lépések számtani sorozatot követnek. Ez lesz az az alapvető belátás, mely a Fechner-törvény néven ismert

logaritmikus törvényt megalapozza.

Fechner betegsége s ennek kapcsolata pszicho- fizikájával nagy figyelmet kapott a pszichológiatörténészektől.

Hermann Imre magyar pszichoanalitikus (Hermann 1926) a pszichoanalízis eszközeivel vizsgálta Fechner

valószínűleg hisztériás vakságának lehetséges kóreredetét s azt, hogy ezek a motívumok hogyan jelennek meg a

pszichofizika kidolgozott témáiként. Fechner ötéves volt, mikor apja (!) röviddel húga megszületése után

elhunyt. Neki magának sosem volt gyereke. Hermann értelmezésében Fechner intellektuális életének uralkodó

motívuma az az ambivalens vágy volt, hogy gyermeke legyen, amit színezett a lelkifurdalás, amit halott apja

iránt érzett. Betegségének közvetlen oka az volt, hogy túl sokat nézett a napba. Crary (1999) megemlíti, hogy a

nap iránt való lelkesedés jellemző volt a romantikus festészetre is, s arra is rámutat, hogy az utóképekkel

foglalkozó korai kutatóknál gyakori volt a következményes látászavar, mint például a belga fizikusnál, Plateaunál.

Hermann érvelésében a nap jellegzetes apaszimbólumként jelenik meg. Fechner funkcionális vaksága

biztosította, hogy évekig ne tudjon szembenézni apjával (a fénnyel). S a teljes sötétségben és a szinte éhezési

állapotban Fechner visszacsúszott az embrionális élet analógiájába, ahonnan a fény hirtelen felmerülése a

születés vagy újjászületés szimbolikus megfelelője volt. Igazából Fechner részletesen foglalkozik ezekkel a

kérdésekkel Az élet a halál után című munkájában. Három létezéstípust ír le: az embrionális létezést, a

szokványos életet és az öröklét harmadik stádiumát (Fechner 1904, 421. o.).

Hol van mindez analógiában a pszichofizikával? Hermann felfogásában a születés analógiája az az iránti

érdeklődés lenne, hogy átlépünk a küszöbön, vagyis az a pillanat, amikor az inger egyik állapotból egy másikba

vált át. Fechner életrajza kétségkívül alátámasztja, hogy spekulatív munkájában számára alapvető jelentőségű

volt a halál és az élet kapcsolata, s kétségtelen az is, hogy magának a pszichofizikának is pánpszichológiai

értelmezést adott. A küszöb alatti létezés is a létezés egy formája, mondaná.

Bármi legyen is a magyarázat, Fechner betegsége kétségkívül fordulópont volt életében. Vannak egyszerűbb

magyarázatok is ugyanis. Marshall említi a túl sok munka és a kimerülés lehetőségét, amit alátámaszt Fechner

monumentális közlemény- és fordításlistája. Ez előtt a válság előtt gúnyolódott saját spekulatív érdeklődésén,

majd elfogadta és kultiválta őket. Meglehetősen ironikus, hogy a spekulatív tendenciáknak ez a vállalt

elfogadása eredeti és úttörő empirikus tudóssá teszi őt. Azt mondhatná valaki ma minderre, hogy korai

életközepi válsága volt. 35 és 40 éves kora között volt beteg, s a pszichofizikával azután indul el, hogy elmúlt 50

éves! A váltás tényét lehet magyarázni személyes életének mozzanataival, a témák azonban általános 19.

századi feszültségek voltak, akárcsak az igény arra, hogy mérjük az emberi lelki jelenségeket, ami az általános

standardizációra irányuló folyamat egyik oldala.

1.3.4. Pszichofizikai sors

A pszichofizikán a test és lélek közötti függvényszerű viszonyok egzakt természetét kell érteni.

Gustav Fechner: A pszichofizika elemei.

1860, 9. o.

Fechner pszichofizikája tízévnyi gondos kísérletezés és elméleti magyarázat után született meg. Néhány rövid

bejelentést követően 1860-ban jelent meg, mint egy új terület teljes és részletezett elmélete. Számára a

pszichofizika nem metafizikai diszciplína. Jelenségekkel és nem lényegekkel foglalkozik, ahogy ő maga

fogalmaz: „Anélkül, hogy tekintettel lenne az érvelés metafizikai mozzanataira (olyan mozzanatokra, melyek

inkább a lényegre, mintsem a jelenségre vonatkoznak), a pszichofizika azt tűzi ki céljául, hogy a lehető

legpontosabban meghatározza a test és a lélek megjelenési módjai közötti függvényviszonyokat.” (Fechner

127



megoszlásokig

1966, 9-10. o.) Alapvető feladata, hogy matematikai függvényviszonyt találjon a fizikai és a mentális létvilág

között.

A pszichofizikát úgy kell érteni, mint a test és lélek vagy általánosabban az anyagi és a mentális, a fizikai és a

pszichológiai világ közötti funkcionális függvényviszonyok egzakt elméletét.

Azt tartjuk mentálisnak, pszichológiainak, vagy a lélekhez tartozónak, ami introspektív megfigyeléssel

megragadható, vagy ami ebből elvonatkoztatható; testinek, fizikainak vagy anyaginak tartjuk mindazt, ami

kívülről figyelhető meg, vagy ebből elvonatkoztatható.

Fechner, uo.

Pszichofizikájának kidolgozása során Fechner egy teljesen természettudomány-szerű anyagbemutatást alkalmaz.

Az állítólag homályos és nehezen író szerzőnek ez a műve nagyon világos olvasmány. Először bemutatja az

általános feladatot (lásd fentebb), aztán a fizikai mérés feladatát, és összehasonlítja az érzékleti méréssel,

világosabb definíciókat adva (lásd lentebb). Aztán illusztrálja azt, amire ő úgy utal, mint a Weber-törvényre

(logaritmikus törvényre), két adatforrásra támaszkodva. Először is összegyűjtötte a korában rendelkezésre álló

egész irodalmat az érzékleti mérésről. Másrészt egy rokona, Volkmann segítségével tucatnyi kísérletet végzett

olyan területeken, mint a súlyösszehasonlítás, a vonalhosszúság, színkeverés és hasonlók. Jó és naiv

kísérletezőként még a vizsgálatok pontos dátumát, a mérések számát és az ehhez hasonlókat is megadja. Ahogy

Wundt (1901) emlékezik Fechnerre, megszállott „számoló” volt, akárcsak a mérés brit úttörője, Francis Galton.

Fechnernél állandóan volt logaritmustábla. Gal- ton meg pontdiagramokat készített társasági élet közben.

A pszichofizikai törvény kiindulópontja a We- ber-tört s kiterjesztése oly módon, hogy a „fizikai lépéseknek”

egyenlő lépések felelnének meg a pszichikus szinten (53. o.). Fechner értelmezésében „a Weber-törvény szerint

az egyenlő viszonylagos ingernövekményeknek egyenlő érzékleti növekmények felelnek meg” (54. o.).

A Weber-tört alapvetően azt hirdeti, hogy az éppen észrevehető különbségek és a vonatkoztatási inger aránya

állandó:

ahol S a stimulus; E pedig az élmény, hogy leegyszerűsítsük a képletadást.

Ennek a kifejezésnek az integrálját véve és több matematikai lépés nyomán kapjuk meg a nevezetes Fechnertörvényt,

melyet Fechner maga Weber-tör- vénynek nevezett. A levezetés során több fontos feltételezést tesz.

Először is, hogy minden éppen észreveheto különbség pszichológiailag egyenlő. Továbbá van egy nulla

érzékleti pont, továbbá, hogy a pillanatnyi érzéklet pusztán a küszöb feletti összes EEK összege:

E = K X log S + B.

(Klemm 1914, 242-252. o., valamint Boring 1955,

286, 294. o. részletesen beszámolnak a levezetésről és annak finom kérdéseiről.)

Ami magát a mérést illeti, Fechner számára a kiindulópont az volt, hogy csak egyenlőséget, illetve „kisebb”

vagy „nagyobb” viszonyokat tudunkmegítélni. Az érzékletnek nincs közvetlen abszolút mércéje, csak azt tudjuk

mérni, hogy milyen a kapcsolata más érzékletekkel. Ezért kellett a pszichofi- zikának az ingerösszehasonlításokkal

foglalkoznia. Fechner és követői, főleg G. E. Müller három alapvető módszert dolgozott ki

az érzékletek mérésére, melyeket még ma is használunk. Az 5.1. táblázat összefoglalja ezeket a módszereket.

Fontos észrevenni, hogy Fechner nem egyszerűen megadja az általános formulát és a mérési módszereket.

Olyan kutatóként, akit már korán érdekelt a mérés és a valószínűség közti kapcsolat, mindegyik módszerhez

eljárásokat ad arra, hogy hogyan kombináljuk a méréseket küszöbértékekké. Alapjában véve ezek a módszerek a

statisztikai/valószínűségi méréselmélet első alkalmazásai a pszichológiában.

1.3.4.1. A kísérletezés kérdése

Fontos észrevenni, mennyire forradalmiak voltak Fechner egyes módszertani gondolatai. Herbarttól eltérően ő

összekapcsolta a matematizálást és a mérést. Megengedte a statisztikai ingadozást mérési modelljeiben.

128



megoszlásokig

Amennyiben az érzékenység „változó”, akkor ennek mércéjeként nem szabad valami állandót keresnünk. A

következőket kereshetjük: (1) határait és (2) átlagértékeit; vizsgálhatjuk azt is (3), hogyan függnek változatai a

körülményektől; végül (4) kereshetünk törvényszerű viszonyokat, melyek a variációk közepette állandóak

maradnak. (Uo. 58. o.)

3.1. táblázat - 5.1. táblázat. A Fechner és más korai pszichofizikusok által bevezetett

módszerek néhány jellemzője

Módszer Éppen észrevehető

különbségek

Helyes és téves esetek

(konstans ingerek)

Átlagos hiba

Személy feladata két ingert összehasonlít két ingert összehasonlít egyenlőnek tart

Bemutatás sorrendben keverve aktív keresés

Mércék

legnagyobb

bizonytalanság

egyenlő hibák értéke

az átlagos hibaértékek

Harmadrészt, és ennek legáltalánosabb a következménye: magukat a méréseket gondos kísérletezés során

nyerte. Bár saját vizsgálatait javarészt saját magán és A.V. Volkmannon végezte, és metaelmé- lete szavakban

eleget tett az önmegfigyelésnek, tényleges eljárásai egy fegyelmezett modern tudós kánonját követték. A

személy számára, még saját maga számára is, a lehetséges reakciók korlátozott számát engedte meg, és

korántsem engedélyezte az önmegfigyelés kontrollálatlan hullámzását. Ez igen fontos vonás, melynek sok

következménye van. Az úgynevezett „tudatlélektan”, s ennek későbbi fejleményei alig fognak a tudat

elméletileg feltételezett áttetszőségére és az önmegfigyelés részleteire támaszkodni.

1.3.4.2. A pszichofizika típusai

Filozófiájának megfelelően Fechner két pszichofizika típust különböztetett meg. A külső pszichofizika a

mentális világ és a külső fizikai világ közti kapcsolatokat tanulmányozza. Ma ezt a fizikai inger és az élmény

közti viszonyként értelmeznénk. A belső pszichofizika viszont azt tanulmányozza, hogy „miként függ a lelki

azoktól a belső működésektől, melyekkel szorosan összekapcsolódik” (9. o.). Mai kifejezésekkel ez annak felel

meg, hogy hogyan függ az élmény a fiziológiai folyamatoktól. Ami Fechner örökségének relevanciáját illeti,

Murray (1993) rámutatott arra, hogy egy fontos értelemben az ingertulajdonságok elektrofiziológiai

megfelelőinek vizsgálata, sőt még a jelfelismerési elmélet gondolatai is emlékeztetnek Fechner elképzeléseire az

akkor még nem létező belső pszi- chofizikát illetően.

Néhány évtized múlva, 1894-ben George Elias Müller Göttingában a pszichofizika elveit mint a testi és a lelki

folyamatok közti feltételezett viszonyt irányító elveket fejtette ki. Valójában Müller egy korábbi

monográfiájában (1878-ban) a fechneri pszichofizika néhány alapelvét kritizálta. Megkülönböztette a lehetséges

fiziológiai és pszichofizikai értelmezését a Weber-törvénynek, és ő az első mellett állt ki (lásd Klemm 1914,

257-267. o.). Későbbi dolgozata ennek a fiziológiai pszichofizikának a kidolgozása, mely abba az irányba lép,

hogy általános izomorf viszonyt tételezzen fel a mentális és a fiziológiai, vagyis agyi folyamatok között. Amint

Scheerer (1993) rámutat, ez messze van Fechner- nek a pszichofizika alapjairól megadott spekulatív agy-lélek

kettős aspektus elméletétől. G. E. Müller négy sorrendezett axiómája egyre konkrétabb viszonyokat tételez fel a

test és lélek között.

1. A tudat minden állapotát valamilyen anyagi folyamat alapozza meg [...] (Igaz az, hogy minden pszichofizikai

folyamatnak megfeleltethető egy tudatállapot [...])

2. Az érzékleti minőségek azonosságának, hasonlóságának vagy különbözőségének megfeleltethető a

pszichofizikai folyamatok minőségének azonossága, hasonlósága vagy különbözősége, és viszont. [...]

Mégpedig minél nagyobb vagy kisebb az érzékletek hasonlósága, annál nagyobb vagy kisebb a

pszichofizikai folyamatok hasonlósága és viszont. [...]

3. Ha egy érzéklet változásai azonos irányba mutatnak, vagy egy sor adott érzéklet közötti különbségek

egyirányúak, akkor azonos irányúak azok a változások is, amelyeken a pszichofizikai folyamat keresztül

megy. [.]

129



megoszlásokig

4. Az érzéklet változásainak irányai különböző típusúak lehetnek [.] Az érzéklet minden egyes kvalitatív

változásának megfeleltethető a pszichofizikai folyamat valamelyik kvalitatív változása és viszont. [...] Ha az

érzék- leti változás tisztán kvalitatív vagy tisztán intenzitásbeli, akkor a pszichofizikai folyamat változása is

vagy csak kvalitatív, vagy csak az intenzitását érinti és viszont.

G. E. Müller: A pszichofizika négy legfőbb axiómája.

1896/1983, 151-152. o. Gubi Mihály ford.

Meglehetősen egyenes fizikalista feltételezések ezek arról, hogy két érzéklet egyenértékűségének megfelel a

mögöttük álló agyi folyamatok egyenértékűsége, és hogy a különböző érzetminőségek fiziológiai szinten

elválaszthatók egymástól. Mint újabban Scheerer (1993) rámutatott, Müller axiómái olyan hasonló elvek

kiterjesztései, melyeket először Ernst Mach fogalmazott meg arról, hogy a hasonló mentális folyamatok hasonló

fiziológiai folyamatoknak felelnek meg. Ez az érvelésmód, bár először mint parallelizmus fogalmazódott meg,

később az alaklélektanban az agyi folyamatok és a szubjektív élmény közötti izomorfia elméletévé alakult át az

alaklélektanban. Herrnstein és Boring (1965) nevezetes olvasókönyvükben Müller dolgozatát az

alaklélektanosok izomorfia cikkeivel foglalják egy fejezetbe. Ez az izomorfizmus gondos olvasat mellett nem

kívánja meg, hogy elidegeníthetetlen hasonlóság legyen a tárgyak, az idegrendszeri folyamatok és az érzékletek

között. Inkább összhangban van egy másodrendű izomorfizmussal, mint azt újabban Shepard (1978) fejtette ki:

hasonló tárgyaknak hasonló idegrendszeri folyamatok és hasonló élmények felelnek meg. Vagyis az

izomorfizmus a hasonlósági térképek közt van különböző területeket illetően, és nem az adott területeken

található egyedi itemek között.

Magának az érzékletnek a nagysága rejtett változóvá válik, ami nem mérhető közvetlenül, de posztulálható. Így

értelmezte Wolfgang Köhler (1929, 70-102. o.) a klasszikus felfogást, mint az észlelést illető lokalisztikus

hipotézist. Köhler olvasatában a klasszikus nézet egyik alapja a „kons- tanciahipotézis”, mely szerint

ugyanannak a lokális ingernek mindig ugyanaz a reprezentációja (a mezőtől függetlenül állandó, konstans ez a

reprezentáció). Ezen a szinten tökéletes együttvariáló- dást tételeznek fel a fizikai nagyságok és a belső

nagyságok között. Az invariancia magasabbrendű folyamatok eredményeként csak másodlagos lenne Köhler

számára. A feltételezett elsődleges érzékle- ti folyamat hozzáférhetetlensége erős érv a klaszszikus

introspekcionizmus alapvető metateoretikus feltételezéseivel szemben.

Fontos emlékezni rá, hogy ezek, vagy lágyabb parallelista elvek az agyfiziológia és a mentális világ közötti

kapcsolatról jellemzik a kísérleti pszichológia korai éveit. Ugyanakkor az izgalmas empirikus kérdések a külső

és belső közti megfelelés hiányok voltak: a küszöbök, a reakcióidő lelassulásai, az illúziók, az utóképek alkotják

a kísérleti munka legkorábbi alapjait. A megfeleléshiány ugyanolyan fontos volt a kísérleti tudósok számára,

mint amilyen volt évezredeken át az episztemológusok számára.

1.3.5. A pszichofizika jelentősége

Maradjunk egy kicsit Fechnernél magánál. A pán- pszichikus világról alkotott felfogásában a fizikai és

pszichikus energiákat nem kell egymásba átfordítani. Fechner furcsa módon úgy mutatja be felfogását, mint ami

összhangban van azokkal az energia-megmaradási törvényekkel, melyek korában oly újak voltak és oly

központiak a tudományos világkép számára. Az akarat például (Fechner 1966, 36. o.) csak látszólag mond ellent

szerinte az energia-megmaradás elvének: „Testünkben a mozgásenergia akaratlagos kibontakozása csak a

helyzeti energia rovására mehet végbe”, és egyenesen azt is hirdeti, hogy a szigorúan mentálisnak és belsőnek

tűnő folyamatokat szintén fizikai energiafolyamatok kísérik. A pszichikus még a küszöb alatt sem tűnik el.

Fechner nézetei szerint a logaritmikus törvénynek megfelelően a küszöbérték alatt az érzékletek elvileg negatív

értékeket is felvehetnek. Ezek az értékek felelnének meg a mindenütt jelen levő kozmikus pszichológiai

szintnek (vagy későbbi értelmezésekben, mint például Freudnál, a tudattalan szintjének). Ez egy olyan

gondolatnak a kibontakoztatása, mely számos formában jelen volt a korai 19. században, az észlelés

folytonosságát illetően az utóképek világával (lásd Crary 1999). Megvoltak azonban ennek a későbbi

kifejlesztései is: Fechner beszédmódja a „mentális energiáról” a Freud által gyakorolt mentális ökonómia

modelljében is megjelenik. Metaforikus módon Fechner egyenesen összehasonlítja az embereken belüli

energiafolyamatokat egy „bonyolult működésmódú gőzgéppel [...] A favágásnál használt mozgásos energia s a

gondolkodásnál használt mozgásos energia [...] átalakíthatóak egymásba” (Fechner 1860/1966, 35., 36. o.).

A kortársak egy jó része számára világos volt a kapcsolat a spekulatív Fechner és a mérés tudományaként

megjelenő pszichofizika közt. Wundt (1901, 44. o.) centenáriumi beszédében megemlíti, hogy „Fechner

pszichofizikája saját maga számára pusztán egy részletes megalapozó kutatás volt az empirikus tudás keretein

130



megoszlásokig

belül maradva, annak a világnézetnek a számára, amelyet a Zend Avestában fejt ki a testi és szellemi világ

között feltételezett viszonyokra nézve”.

Már saját idejében is jellemző volt azonban az, hogy közvetlen körein túl Fechner nem tűnt annyira ezeknek a

komplikált, a lélek és anyag viszonyát illető spekulációk teoretikusának. Alapvető üzenete az volt, hogy a

mentális mérhető. William James A pszichológia elveiben világosan leírta ezt a negatív reakciót: ez a

finomkodó mérés nem adott semmit a pszichológiának. Egy másik cikkben azt írta (idézi Adler 1996, 10. o.):

„Több mint kétséges, hogy Fechner »pszichofizikai törvényének« [...] van-e bármiféle pszichológiai

jelentősége.”

Fechner saját szándékaitól függetlenül a kockafejű természettudományos pszichológia szimbólumává vált. A

módszerek maguk a diszciplínák határain átlépve terjedtek a méréssel foglalkozó körökben. A pszichológia első

évtizedeiben az alapvető kísérleti módszer a pszichofizika lesz, egyre jobban finomítva statisztikai

megfontolásokkal. A kísérleti pszichológia terén dolgozni kezdő laboratóriumok jó szándékukat, hozzáértésüket

és komolyságukat mind valamilyen eddig nem vizsgált érzéki minőség finom pszichofizikai vonatkozásaival

bizonyították.

Volt jó néhány ember azonban, beleértve a nagy Wundtot, akik a hivatás szigorával kérdőjelezték meg Fechner

néhány feltevését. Egyik problémájuk az volt, hogy tényleg érzékleteket mérünk-e itt. Wundt és néhány

követője számára szigorú értelemben nem. A pszichofizikai mérésben nem a fizikai ingereket viszonyítjuk az

érzékletekhez, hanem a függő változó megítélésünk két érzéklet azonosságára vonatkozik. E felfogás szerint

tehát az érzékletek együtt variálnak a fizikai ingerrel, és a kovariáció hiánya annak függvénye, hogy milyen

nagy kell legyen két érzéklet közti különbség ahhoz, hogy észrevegyük.

Ezt a kifejtést maga Wundt végezte el a pszicho- fizikáról szóló néhány elméleti cikkében saját folyóiratában a

Philosophische Studienben (Wundt 1885), valamint tankönyveiben. Az ő felfogása szerint míg az érzéklet

együtt variál az ingernagyságokkal, a pszichofizikában két érzékleti nagyság összehasonlítását kapjuk. Wundt

(1902) véleménye szerint Weber törvényének három értelmezése van: egy fiziológiai (e mellett érvelt Müller),

egy pszichofizikai (Fechner ebben hitt) és egy pszichológiai. Wundt maga a pszichológiai értelmezéshez

ragaszkodik. Ez az ő számára azt jelentette, hogy „Weber törvénye nem a külső ingerek összehasonlításából

származik, hanem az ingerek kiváltotta érzékletek összehasonlításából”, és „Weber törvénye nem any- nyira az

érzékelés, mint amennyire az appercepció törvénye” (Wundt 1902, 541. o., valamint Wundt 1885, 31. o.). Amint

Boring összefoglalja (1950, 336. o.): „Az érzéklet, az idegrendszeri izgalom és az inger mind arányosak

erősségüket tekintve, a két érzéklet közti különbségre vonatkozó megítélés azonban ezen érzékletek nagyságával

arányos.” E felfogás szerint a pszichofizikai törvények tisztán pszichológiai törvények.

A klasszikus pszichológusok elementarizmusa támogatta azt a felfogást, hogy az érzékelés független elemeinek

független tulajdonságaik vannak. A pszichofizikai megítélés Wundt véleménye szerint például egyszerre függ

kötelező (perceptuális) és választható (apperceptív) folyamatoktól; ez a bonyolultság oka. Mindez korán

elvezetett a pszichofizikai ítéletek kontextusfüggésének problémájához. Érdekes módon az „érzékelés mérése”,

mely azt ígérte, hogy az elme egyetemes kontextusfüggetlen törvényeinek kulcsa lesz, elég hamar kontextuális

hatásokra mutatott rá. Külpe, aki pályája elején Wundt tanítványa volt, azután, hogy az ingertulajdonságok

elválasztását javasolta, egy meglehetősen modern listát adott azokról a tényezőkről, melyek hozzájárulnak a

függetlenségtől és a pontos skálázástól való eltéréshez. A figyelem, a kontextus, az elvárás, a tudás, a gyakorlás,

a megszokás és így tovább, mind hatással vannak a pszichofizikai megítélésre. Azt is hirdeti, hogy a mérések

azért megbízhatatlan tükrei a mögöttes érzékleti folyamatoknak, mivel a tényleges kísérletekben megítéléseink

az eredmények egy részét alkotják. „Csak az a kérdéses, hogy nyelvi kifejezést minden körülmények között az

átélt folyamat egyszerű visszaadásának tartjuk-e. [...]” Megengedett-e, hogy az ítélet „azonos”, ez azonos

érzékletet is jelent (Külpe 1893/1983, 151., 152. o. Bíró Gyula fordítása). Ha ezeken a modernnek tűnő

gondolatokon eltöprengünk, oda jutunk, hogy már a 19. század sok teoretikusa szerint is a pszichofizikában nem

az érzékelés közvetlen mérését kapjuk, hanem az érzékletekre vonatkozó ítéletek mércéjét. Vagyis amit újabban

hangsúlyoznak méréseink kontextuá- lis jellegéről, már igen korán felmerült.

Fechner korának egy másik bírálata arra irányult, hogy vannak-e zéró és negatív érzékleti értékek. Fechner

kritikusai szerint még az inger piciny értékei mellett is kell történnie valaminek. Ez azonban Fechner

metafizikus vagy filozófiai szándékainak félreértése volt. O hitt a küszöb alatti hatásokban. Finomabb kérdés az,

hogy a Fechner-törvény feltételezi, hogy a szubjektív lépések valahogy mindig azonosak. Meg lehet tartani a

Weber-törvényt és a küszöb fogalmát, miközben azt gondoljuk, hogy a szubjektív növekmények nem minden

különbségi tartományban azonosak, amikor például egy gyertyát adunk hozzá a tízhez, vagy tízet százhoz.

Boring (1943, 44., 45. o.) rámutat, hogy milyen felháborítóak voltak az állandó növekményre vonatkozó

elképzelések olyan emberek számára, mint William James, aki az érzékletek minőségi sokrétűségében hitt.

131



megoszlásokig

Más bírálatok azt vetették fel, hogy a Weber- állandó nem minden mennyiségi tartományban érvényesül. Ezt az

elsők közt G. E. Müller (1878) mondta ki. Mint azonban Fechner maga részletesen kifejti, ez empirikus kérdés.

Minden rendelkezésre álló területen megvizsgálta a Weber-tört állandóságának kérdését, s előre megengedte a

bírálatokat. Gondos kísérletező volt. Igazából abban hitt, hogy a törvény a külső pszichofizikában variábilis, de

a belső pszichofizikában majd állandónak fog bizonyulni. Amint Murray (1990) leírja, a pszichofizika

elemeinek publikálása után Fechner elég sok időt töltött azzal, hogy a Weber-törvényt különböző területeken

igazolja, s még olyan kérdésekkel is küszködött, mint amelyeket Plateau vetett fel, a logaritmikussal

szembeállított exponenciális törvény mellett érvelve.

Már Fechner saját kora megpróbált úgy megküzdeni a mérés problémájával, hogy nem kellett feltételeznie az

érzéki intervallumok azonosságát. Ezt úgy hajtották végre, hogy az emberektől azt kérték, hogy az ingerek közti

arányokat ítéljék meg vagy produkálják. Joseph Plateau (1801-1883) belga fiziológus már az 1850-es években

elkezdett egy 1872-ben kiadott kísérletsorozatot, ahol festőket arra kért, hogy fekete és fehér közt félúton

elhelyezkedő szürkéket fessenek. A logaritmikus törvény szerint azt javasolta, hogy az ingerek és az érzékletek

aránya azonos. Delboeuf, Merkel és mások hasonló módszereket használtak (Boring 1943,

1. 44. o.). Ezek a kérdések a 20. század közepétől alapvetővé váltak.

Az ingerlés modern elektronikus módszerei minden területen könnyebbé tették az arányok produkáltatását.

Képzeljük el, hogy a feladat az, hogy állítsunk be egy hangszórót kétszer olyan erősre, mint egy másik. A

harmincas években Stan- ley Stevens munkáiban kibontakozott egy olyan szisztematikus pszichofizika, mely

eltekintett az éppen észrevehető különbségek azonosságától, sőt a küszöb egész fogalmától, hogy új skálákat

alakítson ki (Stevens 1975). Az intenzitás tekintetében e skála formája már nem logaritmikus, hanem

exponenciális. Ez azonban már nem Fechner bírálatához tartozik, hanem a kísérleti módszerek további

győzelméhez.

1.3.6. A kísérleti esztétika

Fechner még a pszichofizikát követően is új diszciplínák születésénél bábáskodott. A spekulatív filozófus

ugyanakkor a kutatási produktivitás klaszszikus alappéldája is volt. Nemcsak elmélyülten foglalkozott

pszichofizikájának bírálataival, hanem új területeket is megnyitott. A pszichofizikában felismert módszertani

elvek szájíze – az ingerek szisztematikus változásának függvényében megmérni a lehetséges reakciók kis

skáláját – oda vezetett, hogy a kísérleti esztétika megalapítójává vált. 1876- os könyve, a Vorschule der Estetiks

olyan kérdésekkel kapcsolatban foglalja össze felfogását, mint az aranymetszés, vagy a tetszési

összehasonlítások alkalmazása a két, állítólag Holbein által festett Madonnánál. Tartalmazza azonban a könyv

számos spekulációját az eszményi vizuális tárgyakról is, és így tovább. Bizonyos értelemben, bármilyen

spekulatív is volt, ő vált az alulról felfelé és nem felülről lefelé építkező esztétikai élménykutatás szimbólumává

és vélt alapító atyjává.

A világ egységét a szerveződés adja. A szerveződés azonban jelen van az élet minden területén, vagyis a

szerveződés révén meghatározott „lélek” mindenütt jelenlévő. Ismét a Dennett (1998b) által újfent leleplezett

rendezettségi vagy tervezeti tévedés, csak most célpontként az Istent a mindenütt jelenlévő lélek váltja fel. Ez a

pánpszichizmus bármily spekulatív is volt, Fechner számára mérési erőfeszítéseinek alapját képezte. Korábbi és

későbbi dualistákkal szemben ez tette lehetővé számára a mérést. Pszichofizikai mérésnél ugyanis azonos

természetű dolgokat hasonlítunk össze, de eltérő nézőpontból. Néhány korai értékelője már felfigyelt erre.

Dessoir (1911, 226., 236. o.) észreveszi a természettudós és a test-lélek egység elméletalkotójának kettősségét.

Fechner szerint nincs azonban az utóbbiak között olyan éles határ, mint a hagyományos kartezianizmusban.

1.4. Helmholtz: az észlelés kutatása és a lélek fizikai modelljének

győzelme

Hermann von Helmholtz (1821-1894) az új kísérleti pszichológia megalapítását tekintve tükörképszerű

ikertestvére volt Fechnernek. O volt, s továbbra is ő a német tudomány büszkesége. Ez persze nem zavart

néhány német értelmiségit abban, hogy azzal vádolják, hogy tudományhoz való megközelítése túl anglomán.

Bizonyos értelemben ez igaz volt. Helmholtz a német természettudományba közvetlenül becsempészte a brit

empirizmust, és ő emelte be a filozófiai pszichológia spekulatív világába a természettudományos szemléletet is.

Ikertestvérek voltak Fechnerrel abban az értelemben, hogy mindketten az érintett filozófiai kérdések teljes

átélésével beszélnek a tudományos pszichológiát illető nézeteikről és erős hajlamuk van arra, hogy egy

világképet terjesszenek. Fechnerhez hasonlóan Helmholtz is arra gondolt, hogy össze kell kapcsolni a filozófiát

a világ győzedelmes természettudományos megközelítésével. E kérdésekre adott sajátos válaszai azonban

132



megoszlásokig

javarészt ellentétei voltak a Fechner által javasoltaknak. Bizonyos értelemben Helmholtz a német idealista

filozófiának is tükörképe volt. Az ő filozófiai ihletése javarészt John Stuart Milltől származik. A Fechner által

képviselt idealista-spiritualista pánpszichikus felfogással szemben Helmholtz mindenütt a

természettudományos megoldásokat kereste a filozófiai rejtélyekre.

1.4.1. Helmholtz és az élet fizikai elméletei

Helmholtz és medikus korából való barátainak egy része a század közepi német értelmiségi életben

meglehetősen befolyásos kört alkottak. Ok voltak azok a természettudósok, akik 1847-ben megesküdtek, hogy

sosem fogják beadni a derekukat a misztikus spekulációnak, s az élet minden jelenségére biokémiai

folyamatokban keresik a választ. A fiziológiát mint „organikus fizikát” szerették volna kialakítani. E csoportba

tartozó fiziológusok voltak Du Bois Reymond, Helmholtz, Brücke és Ludwig. Egész életükben az élet fizikai

magyarázatai iránt maradtak elkötelezettek, ellenségei voltak minden vitalista magyarázatnak és minden

metafizikai elméletnek. Igen korán hozzájárultak ehhez a fiziológiai megközelítéshez az élő anyag

biokémiájának és elektromos jelenségeinek vizsgálatával, valamint nagyszámú technikai találmánynyal, mint

amilyen az oftalmoszkóp, a kimográf, a miográf, a fiziológiai galvanométerek és így tovább (a csoportról jó

leírást ad Tuchmann 1993). Ugyanakkor megőrizték tudományos szkepticizmusukat a tudomány ambícióit

tekintve.

Helmholtz pozíciója a mechanikus koncepciókat illetően mérsékeltebb volt, s idővel változott. Egészében nézve

fizikalista volt, a mozgalomban azonban módszertani elvekkel vett részt és nem egy puszta ideológia alapján.

Mint számos konkrét vitája például Heringgel mutatta, nem volt hajlandó elfogadni, ha ismeretlen vagy nem

világos materiális okokra utalgattak. A fiziológus számos kérdésben mint afféle jó empiricista, egy tanulási

alapú „pszichológia” típusú magyarázatot részesített előnyben a szöveti misztikus erőkkel és egyebekkel

szemben. Továbbá, miközben fizikalista volt az elemi jelenségekre vonatkozó elméletében, megengedte a

természettudományok és a társadalomtudományok eltérését. Számára az utóbbiak nem egyetemes törvényeket

igyekeztek feltárni, hanem kontextuális vagy történeti szabályszerűségeket. Ez nemcsak a különböző területek

közti kutatási stílus eltérését sugallta, hanem azt a lehetőséget is, hogy a kultúrának is ablakot nyit.

Halláselméletében például a zenei hallás máshova tartozna, mint az elemi hangokra vonatkozó megfigyelései.

Egész tudományos élete során a világ egysége érdekelte és azok a módszerek, melyek lehetővé teszik, hogy a

máshol talált szabályszerűségeket visszavezessük a fizika alapvető törvényeire. Olyan attitűddel járt ez együtt,

amit nem érintettek meg a diszciplínák közti határok. Elsőrendű példa volt a tudományos kétnyelvűségre, ahogy

azt újabban

Julesz Béla (1995) vezette be a redukcionizmussal kapcsolatos vitákba. Helmholtz attitűdje mindig a fizikusé

volt. Szabadon mozgott a diszciplínák között, és a mozgás során alapvető üzenete mindig a mindenféle

miszticizmussal és elnagyolt vagy homályos magyarázatokkal szembeni harc volt. E tekintetben hozzáállása

nagyon hasonlít Békésy Györgyére és Julesz Béláéra a modern perceptuális kutatásban. Hozzájuk hasonlóan

133



megoszlásokig

Helmholtz is arra törekedett, hogy rámutasson, hogyan vezethető vissza valami. Ugyanakkor mindig látta a

redukció korlátait (Hatfield 1993). Az 5.2. táblázat összegzi adalékait a tudomány egészére riválisaival

összehasonlítva az alapvető üzeneteit.

Vitatott kérdések – A lélek rejtélye vagy mechanikus felfogása

Emil du Bois Reymond (1818-1896) volt a csoport legprogrammatikusabb elméje, aki ezeket a fenntartásokat

két híres beszédben tette nyilvánossá. Az egyikben, egy 1872-ben, Lipcsében tartott beszédében még azt is

felvetette, hogy a híres Laplace- formula kiterjeszthető az agyra. A Laplace-formula lényegében azt mondja ki,

hogy ha a világ mai állapotának minden részletét ismernénk és ismernénk minden természeti törvényt, elvileg

meg tudnánk jósolni a világ következő állapotát, mivel a világ pusztán differenciál egyenletrendszerekkel írható

le.

Ha egy értelmes lény bármely pillanatban ismerné mindazokat az erőket, melyek a természetet mozgatják s

mindegyik alkotóelem helyzetét; [...] egyetlen képletben tudná összefogni az Univerzum legnagyobb testeinek

mozgását és a legkisebb atomokét: ezen értelem számára semmi sem lenne bizonytalan, és szemei előtt jelen

lenne úgy a jövő, mint a múlt.

Laplace: Filozófiai esszé a valószínűségről

Du Bois Reymond kiterjesztése ehhez az elvhez abból állt, hogy egy gondolatkísérletet hozott létre. Mi történne,

ha csillagászati mértékű tudásunk lenne az agyról, vagyis minden idegsejt állapotát ismernénk. Akkor sem

értenénk meg a lelket. Itt van valami elillanó: a mentális, a tudatos (később hozzátennénk, fogalmilag) nem

redukálható a fizikaira. Ez Du Bois Reymond számára az egyik megoldhatatlan rejtély. A mindent tudó Laplacedémon

továbbra sem élne át tudatosságot. A 19. században Lange (1880, II.) mutatta be ezt a kritikus

mozzanatot; száz évvel később Prigo- gine és Stengers (1995) is kiemelik, hogy a mégoly redukcionista 19.

századi tudósok számára is a Laplace- démonnak a gondolkodásra való kiterjesztése abba a körbe, amit sosem

fogunk megismerni, az ignorabimus világába tartozik. Ami azt illeti, a berlini akadémia 1880-as Leibniz-ülésén

Du Bois Reymond részletesebben is bemutatta felfogását. Megpróbálta kezelni tudós kollegáinak néhány

kritikáját. Rámutatott arra, hogy ez az ignorabimus felfogás, vagyis ez az agnoszticizmus még mindig

jellemezte azt a bátor humanista csoportot, akik a természettudomány hatalmában hittek s megpróbálták

elkülöníteni a megoldhatót a megoldhatatlantól. Hét tudományos rejtélyt javasolt. Ezek összefoglalását Haeckel,

egy későbbi nemzedék képviselője adta meg 1899-ben (magyarul 1905):

1. az erő és az anyag természete,

2. a mozgás eredete,

3. az élet eredete,

4. a természet rendszere (a természeti cél-okság),

5. az érzékelés és a tudat eredete,

6. a racionális gondolkodás és a nyelv eredete,

7. a szabad akarat.

Haeckel véleménye szerint (1), (2) és (5) megoldhatatlanok, ezek az 1880- ban hirdetett ignorabimusok, míg a

(3), (4) és (6) megoldhatóak, lényegében az evolúciós elmélet révén, a (7)-es- sel kapcsolatban bizonytalan.

Érdekes mozzanat itt, hogy a mentális világ redukálhatatlanságának mai képviselői a tudatfilozófiában, a kvalia,

az érzetminőség redukálha- tatlanságot hangsúlyozók nagyon hasonlóan érvelnek. A tudatos élmény

kategorikusan eltérő jellege egy megoldhatatlan és redukálhatatlan problémát okoz számukra. Ahogy Du Bois

Reymond mondta, az atomok mozgása agyamban messze van fájdalom vagy öröm érzésemtől. Más kérdések,

mint például a racionalitás eredete, redukálhatók és magyarázhatók, ha ezt már megoldottuk.

Ami azt illeti, Du Bois Reymond hozzáállása nem volt kivételes. O és barátai abban az értelemben voltak

radikálisok, hogy kiterjesztették a fizikai magyarázatot az életre. Ismét Prigogine és Stengers (1995, 91. o.)

évszázaddal későbbi jellemzését idézhetjük. A kiváló német természettudósok többsége lényegileg azonos

álláspontot foglalt el Helmholtz-cal, az élő anyag fizikai-kémiai működését ugyanazok a törvények irányítják,

mint az élettelen anyagét, s egyazon fogalmi keretben tanulmányozandóak. Ugyanakkor valahol megtorpantak a

134



megoszlásokig

léleknél. Ez a visszafogott szemantikus hozzáállás volt a mögöttes tényező a legtöbb pszichofizikai parallelista

metateóriát használó munkában a korai kísérleti pszichológiában. Ez a dualitás folytatódik, megjelenik olyan

vezető neuro- biológusoknál mint Sherrington, vagy a mi korunkban Popper és Eccles, valamint a kvalia

redukálhatatlanságát hirdető tudatfilozófusoknál.

Röviddel Du Bois Reymond híres beszéde után megjelent a második nemzedékből egy teljességgel redukcionista

megoldási javaslat. Du Bois Reymond legfőbb kritikusa a német radikális darwinista Ernst Haeckel

volt, aki 1899-ben éles polémiába kezdett. Haeckel csúnyán elmarasztalja az előző nemzedéket. Számára Du

Bois Reymond már nem az óvatos tudományosság, hanem a tudomány- ellenesség képviselője. Haeckel a lelki

jelenségekre vonatkozóan egyrészt azt hirdette, hogy az idegtudomány az agykérgi ingerlés, irtás és patológia

adatai alapján, valamint az összehasonlító anatómia megmutatja, hogyan lehet korlátozni a tudat rejtélyét és

lehetőséget nyújtani, hogy azonosítsuk a „gondolkodás székhelyét”. A teljes redukció csak időbe fog kerülni.

1906-ban létrehozta a Nemzetközi Monista Ligát, hogy azt a gondolatot hirdesse, hogy van egy egységes életés

elmetudomány. Ez a redukcionista felfogás is velünk van mindmáig, még élesebb szemantikai formákban is,

mint például Churchlandnél (1986).

Más tudósok, akik kevésbé voltak polémikusak, mint Haeckel, Ernst Mach (1896) kritikai elméletével

felszerelkezve szintén azt kezdték a század végén hirdetni, hogy az élet mechanikus vagy mérnöki felfogását ki

kell terjeszteni a lélek világára is. A viselkedés és a lélek törvényei szintén visszavezethetők lennének

egyetemes természeti törvényekre, ahogy Jacques Loeb (1900) kezdte hirdetni elsősorban a tropizmussal

kapcsolatos korai kutatásokra hivatkozva, mint még látni fogjuk. Pauly (1987) újabban megjelent

monográfiájában rámutat, hogy milyen kapcsolat és milyen változások voltak a német tudományos radikalizmus

e két generációja közt, és hogyan folytatódik mindez tovább az amerikai behaviorizmusban. A századfordulóra

az élet és a lélek rejtéjének kérdése összekapcsolódott egymással. A fiziko-kémiai felfogás képviselői, mint

Loeb, a célszerűség teljes kiiktatását javasolják az élet világából, s ezzel a lélekből is. A másik tábor, például

Jennings a célszerűséget az élővilág, s ezzel a leki élet alapvető természeti jellemzőjének tartják. Mindkettővel

szemben állnak azok az emberközpontú felfogások, például Husserl és Scheller, akik a gondolati világ tárgyi

vonatkozásait, azt, hogy valamire utaló élményeink vannak, pusztán az emberi szellem sajátjának tartják. Vagyis

a lélek mechanikus felfogása körüli vita évtizedekig jellemzi a korai pszichológiát.

1.4.2. Helmholtz, az egyetemes zseni

Helmholtz a modern tudománytörténet egyik leghajlékonyabb alakja. Újabban egy, Lorenz Kluger által kiadott

könyvnek egyenesen az a címe, hogy

Helmholtz, az univerzális zseni. A tudomány királya több egyetem (Berlin, Königsberg, Heidelberg)

büszkesége, s időnként rektora, az anatómia, az élettan s a fizika tanszékek között mozgott, mindegyik helyen

tartós eredményekkel. (A David Ca- han 1993 kiadta kötet mai szempontból értékeli adalékai sokrétűségét,

Helmholtz maga pedig többször, például népszerű tudományos előadásaiban is beszámolt kutatásai

sokrétűségéről és hozzáállásáról a közösségi tudományt illetően.)

Adalékai az energia-megmaradástól és a hullámtan alapjaitól kezdve a fizikában az idegingerület- sebesség és az

izom-biokémia fiziológiai tanulmányozásán át az oftalmoszkóp feltalálásán keresztül speciális percepciós

elméleteinek fiziológiai és pszichológiai jelentőségén át (a hallás- és a színelméletben) általános empirista

elméletéig és a tudomány empiricista felfogásáig terjednek. Hogy ezt még tágabban kiterjesszük, érdemes

emlékezni rá, hogy a térlátással kapcsolatos felismerései relevánsak voltak a tér matematikai értelmezésében is,

és a nemeuklideszi térrendszerek elfogadásában. Richards (1969) rámutat arra, hogy Helmholtz- nak az a

gondolata, hogy a tér tanulható, érv volt abban a vitában, hogy nem-euklideszi rendszerek is felállíthatóak. Ez

fontos szerepet játszott az új geometria elfogadásában például Angliában, Helm- holtz brit filozófiai újságokban

megjelenő dolgozatai révén.

Kutatói készségei, vonzalma a kísérleti módszer iránt valószínűleg tanára, Johannes Müller hatására alakultak

ki. Königsbergben és Heidelberg- ben, miközben igen nagy hozzájárulásokat tett a fizikában, például az egyik

bizonyítékot adta az energia-megmaradás törvényének, a 19. század egyik legfontosabb szervezőerejű

tudományos törvényének, a fiatal orvos Helmholtz javarészt fiziológiai és „pszichológiai” problémákkal

foglalkozott. 1871-ben visszatért Berlinbe, és ettől kezdve tevékenységét jórészt a fizikára korlátozta. A mai

olvasó Helmholtz általános tudományos attitűdjéből azt a képet nyeri, hogy nála összhangban van a gyakorlati

kísérletező és a bátor elméletalkotó. Ez a kutatási stílus sok, látszólag leküzdhetetlen akadályt könnyedén átlép.

A pszichológiát illetően Helmholtz munkájában több olyan mozzanat van, melyek közvetlenül relevánsak: az

idegingerület terjedési sebességének megmérése, a színlátás elmélete, halláselmélete, végül átfogó empiricista

135



megoszlásokig

percepcióelmélete, de relevánsak a tudomány hivatásáról hirdetett nézetei, valamint az elme kutatásának

redukciós lehetőségéről vallott felfogásai.

1.4.3. Az idegingerület terjedési sebessége

Helmholtz gyakorlatias zsenialitásának példája az, amikor megmérte az idegingerület terjedési sebességét, amint

Sir Frederic Bartlett (1958) is elemzi ezt, mint a kísérleti gondolkodás egy példáját. Nagy előnye volt, hogy

átlépett a területek közti határo

kon, valamint a kísérleti tudomány alkalomlesése. Helmholtz korára jól ismert volt a „személyi egyenleg” mint

csillagászati probléma.

Arról volt itt szó, hogy milyen eltérés van különböző embereknél abban, ahogy bizonyos események

megjelenését jelzik (eredetileg csillagászokról volt szó), például a csillagok áthaladását egy teleszkóp

keresztjén. Ugyanakkor a fiziológia magasabb köreiben komoly kételyek voltak az idegvezetés sebességét

illetően. Valahogy úgy tűnt, hogy ez rendkívül gyors. Johannes Müller még 1830-as tankönyvében is azt

hirdette, hogy az érintett idegek rövidsége miatt az idegvezetés sebessége végletesen kicsi, nem lehet megmérni.

Korábban még voltak misztikus tézisek is arra nézve, hogy mivel ez megfelelt a gondolat szökellésének,

rendkívül gyors kell legyen, akár a fény sebességét is elérheti.

3.2. táblázat - 5.2. táblázat. Helmholtz néhány alapfelfedezése különböző területeken

Terület Felfedezés Alapvető üzenet Rivális elmélet

Fizika energiamegmaradás energia nem tűnik el energia jön és kimerül

Izomélettan az izmok

energiagazdálkodása

az élet biokémiája

az élet kémiája eltérő

Idegtudomány az idegimpulzus sebessége mérhető és lassú túl gyors a méréshez

Szemészet szemtükör a fény fizikája megengedi

a szembe nézést

Érzékelésfiziológia háromszín-elmélet három szín keverésével

minden előállítható

a szem belseje nem

hozzáférhető

Hering négyszín-elmélete

izomorfizmuson alapul

Érzékelésfiziológia halláselmélet Müller kiterjesztése: frekvenciaelméletek

minden hangszínnek külön

helye van a csigában

Empirista térelmélet a tér tanult rendszer a tér tapasztalaton alapszik

és változtatható

nativista térelmélet és

egységes a priori

geometria

Empiricista

észlelésfelfogás

a tapasztalás gazdagítja az

észlelést

az észlelés csak jel,

tudattalan induktív

következtetések

az észlelés kép, az észlelés

nem átlátható és nem

intellektuális (Gibson)

Helmholtz újra mérlegelte az egész személyi egyenleg kérdését és általánosabb problémaként fogalmazta meg

azt, hogyan mérjük az idegvezetést. 1850-ben publikálta kijózanító kísérleteinek eredményeit. Az idegvezetési

sebesség nagyságrendje 30 méter volt másodpercenként. A sebesség megmérésére nagyon egyszerű módszert

talált. Motoros idegeknél egy ideg-izom készítményt kapcsolt egy kimográfhoz, egy jelölőtollal ellátott forgó

hengerhez. Az izomtól különböző távolságokban ingerelte az ideget, és a hengeren talált jelek különbségeit

elemezve (ez volt az idői becslés) összehasonlította ezt a távolságkülönbségekkel, és egyszerűen kiszámította a

sebességet. Az érző idegekre néhány emberi kísérletet végzett, ahol elektromos ingerlést adott a csípőre és

nagylábujjra, és a távolság függvényében elemezte a reakcióidő eltéréseit az idegi központoktól.

136



megoszlásokig

Az eredmények nagy fiziológiai felfedezést jelentettek, és ezek adták a pszichológiában a reakcióidővizsgálatok

természetes hátterét. A mögöttes gondolat az volt, hogy a reakcióidő különbségek a központi

feldolgozás különbségeinek felelnek meg. Ez nem puszta rekonstrukció, Donders (1868) a reakcióidőkről szóló

úttörő beszámolójában nyíltan leírja a korábbi szkepticizmus és az idegvezetés sebességi mérésének jelentőségét

abban, hogy ő maga emberi reakcióidő vizsgálatokba kezdett.

Saját korában Helmholtz teljesítménye igen komolynak számított. Maga a kimográf új módszer volt, s mint

Olesko és Holmes (1993) hangsúlyozzák, a hibaelemzés és a legkisebb négyzetek módszerének használata a

„valódi érték” elérésére nagy lépés volt az általános tudományos mérési gyakorlatban. Ez a korai pszichológiai

kísérletezésben is megjelenik. Mind Fechner, mind Ebbinghaus hasonló statisztikai eljárásokat használtak az

általános értékek megkapására.

Van egy további említésre méltó mozzanat, melyet Bartlett (1958) említ esettanulmányában: a kísérletező tudós

képes korlátozni ambícióit. Helmholtz képes volt arra, hogy megmérje az idegingerület terjedési sebességét,

anélkül, hogy sokat töprengett volna azon, mi is az idegvezetés. Az idegvezetés igazi magyarázata sokkal

később, a 20. században jelenik csak meg. Mint Donders (1868) igen korán észrevette, volt egy motivációs

mozzanat itt is. Helmholtz kémiai folyamatnak kezdte tekinteni az idegvezetést, mely mindegyik szakaszban

megújítja önmagát, s nem valamiféle „misztikus energiaáramlás”. E tekintetben erőfeszítései az idegimpulzus

sebességének mérésére, mint Low- ry (1982) rámutat, betetőzték azt a mozgalmat az idegműködést illetően,

mely eltávolodott az „életszellemek” segítségével magyarázó felfogástól. Az idegműködés elektromos

természetének felfedezése és az egyirányú vezetés gondolata az idegrendszer olyan képéhez vezetett, ahol az

idegek vezető rostokként funkcionálnak, és a központok konceptuálisan átkapcsolási állomásokká válnak. Ez a

vízió elősegítette, hogy az idegvezetést mint mérhető mennyiséget közelítse meg. Ami mindennek ideológiai

sugallatait jelenti a pszichológia irányába, Helmholtz vizsgálata a kijózanítóan alacsony sebességgel azt

bizonyította, hogy az idegek mentén nem tudnak titokzatos pszichológiai erők haladni.

1.5. Helmholtz és a perceptuális kutatás

Helmholtz kidolgozott egy átfogó észleléselméletet, mely a percepciót lényegében kétszintű folyamatként

kezelte. Az alacsonyabb szinten van egy automatikus reakciómód az idegrendszerben, mely még nem

eredményez reprezentációkat, hogy mai kifejezést használjak. Ezek az utóbbi konstrukciók egy magasabb

értelmező szinten jelennek meg. Ez a megközelítés lett az időnként be nem vallott alapja minden későbbi

információfeldolgozási és a prezentációs vagy közvetlennel szembeállított reprezentációs felfogásnak az

észlelés pszichológiai elméleteiben. Helmholtz a Johannes Müllertől, tanárától származó ihletéseket

összekapcsolta szigorú és kiterjesztett empiricista elvekkel. E felfogás szerint az érzékelés alapvető minőségeit

az érzéki apparátus, a készülék adja meg. Még egy adott modalitáson belül is, legyen a hallás vagy a látás, a

különböző minőségeknek különböző strukturális elemek felelnek meg. „A hangmagasság és a hangminőség

minőségi eltérése az érzékletet fogadó idegrostok eltérésévé válik.” (Helmholtz 1954, 148. o.)

Amint Ernst Cassirer hangsúlyozta több alkalommal is (lásd erről Helmholtz 1977-es kötetben), Helmholtz egy

bonyolult, de komoly kantiánus volt a hegelianizmus közepén. Abban az értelemben volt kantiánus, hogy hitt az

észlelés ciklikus természetében, s abban, hogy „az adott szerveződésnek” szerepe van az észlelésben. Ezt

kiegészíti, mint Prigogine és Stengers (1995) megjegyzik, a kriticista kantiánizmus, a hit abban, hogy

bezárkózhatunk természettudományos kereteinkbe, és megszabadulhatunk a természetfilozófiától. Helm- holtz

azonban nem volt abban az értelemben kan- tiánus, hogy hitt volna feltételezett a priori elvek

megváltoztathatatlanságában. Számára az olyan fogalmak, mint a tér viszonylagosak, s tapasztalat által

megváltoztathatóak voltak, egy részük a tapasztalás automatizált eredménye, egy részük viszont puszta

konvenció.

Kétségtelen, hogy Kantot értelmezve ahhoz a realista trendhez tartozott, amely az idegrendszer szerkezetével

magyarázza az elemi minőségeket. Wolfgang Röd (1998) kitűnő új Kant szintézisében is rámutat arra, hogy

Helmholtz a „kriticizmus pszichológiai-fiziológiai átértelmezése mellett állt ki” (Röd 1998, 203. o.). Ez azt

jelenti, hogy a tapasztalatot megelőző mozzanatok itt nem a kanti a priori fogalmak, hanem lélektani

működések, melyek végső soron „szervezetünk felépítésében gyökereznek”. A többi dolgot illetően az észlelés

magasabb tényezőiben Helmholtz empiricista értelemben volt realista, s itt már nem nativista. Ebben a

felfogásban az érzékletek alaptulajdonságai be vannak építve a szenzoros apparátusba és az idegrendszerbe. (Ezt

a szintet neveznék ma sokan a transzducerek szintjének.) A magasabb mozzanatok azonban mind élménybeli

tényezők eredményei. Az alapkérdés persze az, hogy mi „magasabb”. Helmholtz alapvető modellje nem is olyan

eltérő az 1960-as évektől bevett szokásos információfeldolgozási szemlélettől. Mindezek a mozgalmak

megismétlik az alapvető helmholtzi attitűdöt, amikor az észlelést mint felülről lefelé és alulról felfelé ható

folyamatok kettősségét képzelik el. A megoldások részletei eltérőek, az alapgondolat azonban meglehetősen

137



megoszlásokig

hasonló. Az 5.2. ábra egy ilyen felfogást mutat Julesz Béla (1991; 1995) munkáiból, aki kivételesen világosan

megmondja, mivel tartozik Helmholtznak.

Ma persze Helmholtz kérdését több problémára bontjuk fel: az egyik az automaticitás (szemben a tudatos

erőfeszítéssel), a másik a hasonlóság, a harmadik pedig az innátizmus. Helmholtz egy nem hasonlósági alapú

automatikus, de mégsem veleszületett felfogást képvisel, mely túltanuláson alapszik. Ez meglehetősen radikális

hozzáállás. Azt jelenti ugyanis, hogy Helmholtz egyrészt a beépített veleszületett automaticitást az

alaptényezőkre korlátozná, ugyanakkor a magasabb folyamatokat (a felülről lefelé ható folyamatokat) a

tapasztalás automatizálásával értelmezné, és nem tudatos isme

retek segítségével. Vagyis a percepció a tapasztalás számára áthatolható, de nem áthatolható a tudatos

megfontolás, a metafolyamatok, mintegy a belső modellálás számára. Azt is lehet mondani, egy bizonyos

értelemben elválasztotta az alacsonyabb szintű fiziológiai, és a magasabb szintű pszichológiai folyamatokat,

ugyanakkor a tudat különösebb szerepet az észlelésnél nem játszik nála.

5.2. ábra. A vizuális feldolgozás kettősfolyamat-elméletének példája a mai pszichológiából (Julesz, 1991

nyomán). Mint látható, ebben a felfogásban a korai és kései feldolgozási szakaszok között a fokális figyelem

közvetít. A szakaszok megfelelnek Helmholtz koncepciójának a natív és a tapasztalatfüggő rendszerekről. A

felülről lefelé ható információáramlás pedig az induktív következtetési rendszereknek

1.5.1. Speciális észleléselméletek

Az alacsonyabb szint vagy a kvália szintje számára Helmholtz részletes elméleteket dolgozott ki, melyek még

mindig vezető elméletek az adott területen. 1863-ban publikált hallás könyve és először 1856 és 1866 közt

kiadott háromkötetes Fiziológiai optikája még mindig a fiziológiai és pszichológiai kutatás támpontjai. (Julesz

[1995, 8-9. o.] érdekesen számol be az Optika kiadási történetéről, nem kézenfekvő szerkesztői változásokat is

bemutatva.)

Mindkét könyv úgy mutatja be Helmholtzot mint egy fizikust, aki megpróbálja egy érzéki területen belül

különböző minőségekre alkalmazni Müller specifikus érzékszervi energiák törvényét. Alapgondolata

összhangban van általános empiricista percepcióelméletével. A komplex perceptuális jelenségeket fel lehet

bontani elemeikre, s utána fel tudunk tárni bizonyos tudattalan következtetési szabályokat. Az asszociatív

tanulás segítségével pedig bemutatható a bonyolultnak a levezetése az egyszerűből. Vogel (1993) mutatja be

Helmholtz- nak ezt az oldalát. Johannes Müller elvét kiterjesztve azt hirdeti, hogy ugyanazt az egyszerű sémát

találta meg mindkét alapvető érzékre: a minőségi különbségek visszavezethetők az idegek és az átvételi

apparátus különbségeire (Helmholtz 1875, 148-149. o.).

A fizikus Helmholtz az összetett hangokat részhangokra bontja. Mind kísérletileg rezonancia vizsgálatokkal,

mind matematikailag a Fourier-elemzést használva kimutatja, hogyan bontható egy összetett hullámforma

egyszerű harmonikus összetevőkre. Igazából ennek melléktermékeként kimutatja ezt a beszédhangok

levezetésére is, nemcsak a zenei harmóniára. A fiziológiai fordulat az, hogy Helmholtz alapvetően feltételezi,

hogy a hallás átvivőrendszere ugyanezt a levezetést végzi, levetítve az összetett hullámformákat egyszerű

hangokra. Feltételezte, hogy a hullámok a belső fülben haladnak, és ott „nagyon kicsiny elasztikus függelékeken

138



megoszlásokig

rezonálnak” (uo., 138. o.). Ezek a „függelékek” vagy húrok az elemi hangok gyakoriságára rezonálnának, s

mindegyik különböző idegrostokat ingerelne a Müller-elv kiterjesztésének megfelelően. A rezonáló húrok nem

véletlenszerűen rendeződnek el: a rövidek, melyek magasabb hullámhosszokra érzékenyek, a csiga alsó részén

találhatók, míg a hosszúak, melyek egy szélesebb membránt is képviselnek, a tetején találhatók, és ezek

alacsonyabb hangmagasságokat kódolnak. Helmholtz 4500 sajátos idegi struktúrát feltételezett, 8 zenei

oktávnak megfelelően. „A hallóideg-végződések mindenütt egy sajátos kiegészítő apparátushoz kapcsolódnak,

mely részben rugalmas, részben merev, mely a külső vibrációk hatására együttvibrálásba kezd” (uo., 142. o.). Ez

a hallási specificitás helyelmélete: az idegrendszerben és az átvivőrendszerben található helyek felelnek meg

egy nem téri jegynek, a hangmagasságnak. Ennek legfőbb riválisai a frekvenciaelméletek lesznek, melyek

feltételezik, hogy a hallóideg kisülések gyakorisági mintázatai kódolják a hangmagasságot. Érdekes módon

Békésy György (1960) modern helyelmélete, miközben az alaphártya rezonanciájával vitatkozik, s ezt egy

hullám csillapodási függvénnyel, valamint örvényekkel helyettesíti, megőrzi Helmholtztól azt a gondolatot,

hogy a téri elrendezés egy nem téri jegyet kódol.

Helmholtz színelmélete Young hagyományát folytatja. Főleg színkeverési adatokra alapozva egy há- romszínelméletet

javasolt. Feltételezte, hogy a recehártyán három különböző színérzékeny szerveződés működik, s a

maradvány a színért felelős három idegi struktúra különböző mértékű ingerlése révén oldódik meg. Helmholtz

főszerepe Young elméletének finomításában a színkeveréssel kapcsolatos kiterjedt kutatása volt (Riggs 1985).

Fő riválisa Hering ellenszínelmélete volt, mely más adatokra (utóképekre és kontrasztokra), és a fiziológiai és

pszichológiai adatok közti eltérő felfogásra alapozott.

Mint Richard Kremer (1993) rámutat, Helm- holtz még színelméletében is empiricista felfogását képviselte, s

néhány nagyon direkt gondolatot fogalmazott meg az „egyszerű” érzékletek mint fiziológiai mozzanatok, és a

komplex észlelések mint pszichológiai mozzanatok között. Bár Helmholtz elfogadta, hogy az utóképek a

folytonos retinális ingerléssel kapcsolatosak, elvetette Fechner és mások magyarázatát a kontraszt jelenségek

hipotetikus, retinális oldalirányú interakciós folyamatokkal történő magyarázatára. Helmholtz nézete szerint a

kontraszt jelenségek pszichológiai tényezőknek köszönhetők, olyan összehasonlítási szokásoknak, melyek akkor

jelennek meg például, ha különböző emberek között elhelyezkedve ítéljük meg az egyes emberek magasságát.

Vagyis, empiricista elveit látszólag egyszerű folyamatokra is megpróbálta kiterjeszteni, amelyek normálisan

nem lennének a tanulásra és az élményre vonatkoztatva magyaráz- hatóak. Hering (1878; 1964) nagyon kritikus

volt ezzel szemben, és arra törekedett, hogy a lehető legtöbb feldolgozást alacsonyabb fiziológiai szintekhez

rendelje. Ez a hibákkal kapcsolatos döntést is érintette: Helmholtz empiricista felfogásában az érzékek maguk

nem tévednek, csak a magasabb feldolgozás hibaérzékeny. Hering számára az érzékek korántsem voltak

hibamentesek. Az 5.2. ábra kifejezéseivel Helmholtz meglehetősen lent húzná meg a határt az alacsony és a

magas látás között, míg Hering meglehetősen magasan. Számos dolgot, amit ma úgy kezelünk, hogy az az

alacsonyabb szerveződési szintre tartozik, Helmholtz a pszichológiai szintre sorolna, vagy Julesz terminusaival

a fokális figyelem szintjére.

1.5.2. A perceptuális elmélet empirizmusa

Hatfield (1990) igen világosan jellemezte Helmholtz empirista felfogását a vizuális elmélet történetéről szóló

könyvében. Az empiricista megoldások az érzékelés és észlelés, a szenzáció és percepció fogalmát a következő

módon kezelték.

Pszichológiai értelemben az „érzékelés” a szenzoros folyamatok mentális elemeire utal, azokra az elemekre,

amelyekből ilyen vagy olyan folyamattal létrejönnek a köznapi perceptuális élmények. E használatnak

megfelelően az empiricista felfogás minimalizálja annak mértékét, hogy perceptuális élményeink vagy

közvetlenül az érzékelésben legyenek adva, vagy veleszületett folyamatokkal az érzékelésből legyenek

levezethetőek.

Hatfield (1990, 284. o.)

Van néhány világos kérdés, ahol Helmholtz az empiricizmus mellett áll ki. Az 5.3. táblázat összefoglalja

ezeknek a vitatott gondolatoknak egy részét.

A percepciók mint szimbólumok

Általános modelljében Helmholtz számos kritikus gondolatot vet fel. Az első az, hogy a perceptuális

reprezentációt a tapasztalat korlátlanul módosíthatja. Másrészt a reprezentációk csak annak révén reprezentációi

valaminek, hogy sajátos kapcsolataik vannak, s nem valamiféle belső hasonlóságuk van a külső tárgyakkal,

amelyek reprezentációkhoz vezethettek volna. Minden érzéklet jel, önkényes típusú jel azonban.

139



megoszlásokig

3.3. táblázat - 5.3. táblázat. Néhány vitatott empiricista fogalom, melyeket Helmholtz

vezetett be a perceptuális kutatásba

Fogalom Érvek Fő követők Fő ellenfelek

Szimbólumok

észlelésben

az

a percepciók, jelek K. Bühler perceptuális

jelelmélete, az elme

szintaktikai felfogása

Lenin: naiv ikonicitás,

Gestalt: kifinomult

ikonicitás

A tér tapasztaláson alapul sztereo összeolvadás,

hályogműtétek

perceptuális tanulás, Julesz Hering: Gestalt, modern

nativisták

A szemmozgások aktív

szerepe az észlelésben

a mozgások alapvetőek Szecsenov, Ribot, Jarbusz Gestalt: mozgás és

figyelem nem magyaráz

Illúziók gyakorlás csökkenti,

következtetési hatások

Boring,

demonstrációk

Ames:

Fodor: alacsony szintű

magyarázatok

Helmholtz előrehaladt azon az úton, hogy egy lényegében szemiotikai észleléselméletet fejtsen ki. Az ő

változata azonban, eltérően a klasszikus brit empiristákétól, tökéletesen önkényes volt. Teljesen hiányzott belőle

az ikonicitás, a hasonlósági elv. Emlékezzünk arra, hogy a klasszikus empiriciz- musban bizonyos

tulajdonságok vagy minőségek, mint például a forma, azért elsődlegesek, mivel hasonlítanak valamire a való

világban. A perceptuális reprezentációkat magukat tekintve Helmholtz úgy hitte, hogy a percepciók

szemiotikusan szimboliku- sak, vagyis jellegük önkényes. Nem kapcsolódnak a világhoz, nem ikonikus

hasonlósági alapon kapcsolódnak az általuk tükrözött tárgyakhoz. Vagyis határozott álláspontot foglal el a már

Descartes által felvetett kérdésekben. Descartes azt hirdette, hogy a tárgyak és agyi reprezentációik között

geometriai hasonlóság volt. Kirkeboen (1997) egyenesen amellett érvel, hogy ez volt az első próbálkozás arra,

hogy bevezessék az idegrendszeri kódolás fogalmát a megismerés magyarázatára. Descartes-ot azonban zavarta

az a távlat, hogy teljesen mechanikus megismerési rendszert alakítson ki. Ezért aztán kétszintű

percepcióelméletet vázolt. A lélek vagy elme megfigyelné az idegrendszer nyújtotta leképezéseket, s a lélek

számára nem lenne semmiféle geometriai hasonlóság sem.

A hasonlóságot illetően Helmholtz igen világos volt. Az átvivő rendszer nyújtotta reprezentációknak csak attól

van jelentésük, attól utalnak valamire, hogy részt vettek egy asszociatív tanulási folyamatban: az észleletek a

tapasztalás és nem hasonlóság révén jelek. Ahogy Crary (1999) megemlíti, új elmélet volt ez a külső tárgyak és

az észlelés közti nem mimetikus viszonyról. Nemcsak fenyegetés volt „az episztemológiai szkepszis” irányába

az érzékek megbízhatatlansága révén, hanem az észlelés és tárgyainak lehetséges újraszervezése is „[...] a

valóság új formáit alakították ki, és az emberi alany képességeire vonatkozó új igazság körvonalazódott e

fogalmakban” (Crary 1999). Crary megemlíti mint a kor spekulatív kérdését azt, hogy mi történne, ha új módon

alakítanánk ki az idegrendszeri kapcsolatokat, műtétek révén, és hogy hogyan változtatták meg világképünket a

vizuális eszközök. Hozzá kell tenni azt, hogy ennek a relativitásnak volt egy elvontabb hatása is: milyen

álláspontot foglalt el Helmholtz a tér új matematikai rendszerét illetően? Hitt abban, hogy a nem euklideszi

geometria terjedésével magát a világot is máshogy fogjuk látni. Helmholtz világosan kifejti a látás szimbolikus

elméletét.

Érzékleteink, ami minőségüket illeti pusztán jelek, melyek sajátos jellege pusztán saját magunk felépítésétől

függ. Nem szabad azonban puszta látszatként elvetnünk őket, mivel éppen valaminek a jelei.

Helmholtz: Az észlelés tényei.

1878/1977, 122. o.

Amikor tapasztalati alapú kapcsolatokról beszél észlelési világunkban, szándékosan az anyanyelv példáját

használja: a nyelvi jel önkénye arra célzás, hogy minden perceptuális jelzés önkényes.

[Az anyanyelv szavai] önkényesen kiválasztott jelek, minden nyelvben eltérőek. Ennek megértését nem

örököljük, hiszen egy német gyerek, aki franciák közt nevelkedik és sosem hallott németet beszélni, a németet

idegen nyelvnek fogja tartani. A gyerek csak használati példákon keresztül ismerkedik meg szavak és mondatok

140



megoszlásokig

jelentésével [...] Felnövekvése során erőfeszítés és szándék nélkül érti meg ezeket a szavakat és mondatokat,

anélkül, hogy tudná, mikor, hol és milyen példákkal tanulta meg.

Helmholtz: Az észlelés tényei. 1878/1977,

212., 131. o.

A mai kritikus periódus elméletek szempontjából szinte komikus, hogy a radikális empirista Helm- holtz aztán

egyenesen azt mondja, hogy az anyanyelv elsajátítása nehezebb, mint a második nyelvtanulás, hiszen ott még fel

kell ismerni magát a jelviszonyt.

Nyilvánvaló, hogy az anyanyelv első megtanulása sokkal nehezebb foglalkozás, mintsem valamely idegen

nyelvnek minden későbbi megtanulása. Egyáltalában azt kell előbb még kitalálni, hogy ezen szóhangok jelek

gyanánt szolgálandó, és egyidejűleg meg kell találni behozás útján minden egyesnek jelentőségét ugyanazon

módon, mint az érzékbeli érzésekét.

Helmholtz: A látérzéki felismerések. 1874/1983, 125. o. Jendrasik Jenő ford.

Azóta meglehetősen érdekes története volt annak a gondolatnak, hogy az érzékletek pusztán jelek. Van egy

rejtett folytonossága annak a fogalomrendszernek, ami elvezet azután az észlelés szemiotikai elméletéhez. Karl

Bühler (1927), a német-osztrák pszichológus és szemiotikus dolgozta ki az észlelés jelelméletét. Az ő

felfogásában minden észlelési folyamatot a jelezés szempontjából kell értelmezni, és mint ilyeneket kell

kapcsolni őket az észlelést kiváltó tárgyakhoz, vagyis az észlelésért oksági- lag felelős dolgokhoz és mások

viselkedéséhez. A nyelvi jelek attól speciálisak, hogy kapcsolatba kerülnek az értük felelős egyének fölötti

szabályrendszerrel is. Bühler számára az észlelés szemiotikai értelmezése azért alapvető jelentőségű, mert azt

mutatja, hogy minden viselkedés (alacsonyabb viselkedéseket is beleértve) különböző aspektusokkal

rendelkezik. Érdemes megemlíteni, hogy ez a jelszemlélet az észleléssel kapcsolatban és persze a viselkedéssel

kapcsolatban lesz majd a korai etológia vezérgondolata, amit Bühler egyik tanítványa, Konrad Lorenz hoz át a

modern időkbe. Helmholtz igazából egy evolúciós szempontú jelelméleti percepciós gondolkodás alapjait veti

meg. A másik kutatási vonal, Helmholtz neorealizmussal szembeni gondolatait felkarolva, Pavlovnál jelent meg,

különösen a jelzőrendszerekről szóló késői írásaiban. Míg Bühler és e tekintetben Helmholtz is a nyelv

paradigmáját használta az észlelés és általában a pszichológia modellálására, Pavlov fordított utat járt be. Az

észlelésből és az elemi tanulásból, mint első jelzőrendszerekből indul ki, és a nyelvet ezekből kiindulva mint

második jelzőrendszert építi föl (Pavlov 1954).

Nem mindenki volt boldog az észlelésnek ezzel a józan, s egyszerre oksági és szimbolikus megközelítésétől. A

legfigyelemreméltóbb bírálat ideológiai volt, de általános elégedetlenséget fejezett ki a lelki tartalmak nem

áttetsző felfogásával szemben. Lenin (1908), amikor a kommunista mozgalomban található agnoszticizmus

legkisebb jele ellen is harcot indít az 1905-ös bukott forradalom után, Helmholtz észleléselméletét úgy

értelmezi, mint egy agnosztikus felhívást, aki a tanulás hangsúlyozásával „tagadja az objektív valóságot és a

szubjektív igazságot” (Lenin 1964). Lenin ironikusan hieroglifaelméletnek nevezte ezt a felfogást. Ugyanakkor

az elmélet oksági mozzanatait, vagyis hogy az elemi minőségeket külső események okozzák, a materializmus

jegyeként üdvözölte. Nem érdektelen a naiv percepcióelméletet illetően, hogy miért volt Leninnek annyi gondja,

és miért volt szüksége arra, hogy Helmholtzot a kétértelmű tudós kényszerzubbonyába szorítsa bele. Lenin

egyszerűen nem tudta elképzelni, hogy egy realisztikus és monisztikus elméletben nincs szükség az egyszerű és

leegyszerűsített hasonlósági gondolatra ahhoz, hogy lehorgonyozzuk az észlelést. Ez nemcsak a naiv elméletek

kérdése. Századunkban az alaklélektan, s néhány, a holográfikus reprezentációval kapcsolatos újabb spekuláció

egy másik szinten kénytelen szembenézni a hasonlósági problémával, s ők azt fogják hirdetni, hogy az

idegrendszerben kell legyen egy olyan szint, ahol izomorfizmus van a tárgyak valamely vonása és idegi

reprezentációi között (Köhler 1947; Pribram 1990).

1.5.2.1. A térlátás és az empirizmus

Amint Bertrand Russell (1897) rámutatott a nemeuklideszi matematika nehézségeivel kapcsolatban, a

matematika jó része és különösen a tér problémája évszázadokig az empiricizmus terjedése közben a

racionalista elmélet bástyája volt. Az alapgondolat, mely különösen népszerűvé vált a kanti keretben, azt

hirdette, hogy az általunk felfogott vagy értelmezett tér elménk beépített struktúrája. Több értelmezés született

erre a kanti a priori rendszerek biologizálásának folyamatában. Alapvetően azt hirdették, hogy a tér, mint

kiinduló szerveződés az idegrendszer struktúrájából és működéséből származik, nem platóni absztrakció.

141



megoszlásokig

Helmholtz komolyan kezdte megkérdőjelezni ezt az elképzelést, s egy empirikus alapú térelméletet javasolt,

aminek következményei voltak mind az észlelés kutatására, mind a matematika megalapozására nézve.

Helmholtz mintegy utat tört, vagy legalábbis segített utat törni a nemeuklideszi geometriák számára, mikor azt

hangsúlyozta, hogy a térészlelés tanult s elméletfüggő. Az észlelésben az önkényes és tapasztalati alapú

kapcsolatok mintegy vonatkoztatási pontok, amikből kiindulva el tudunk képzelni alternatív tereket is, nemcsak

euklideszieket. Úgy gondolta, hogy a színek például nem állnak mozgásunk és tapasztalásunk kontrollja alatt.

Az olyanok azonban, mint a térlátás, tapasztalatunk hatására, különösen pedig mozgásaink hatására

megváltozhatnak.

Julian Hochberg (1962) érdekes történeti összefoglalást adott a nativista és empirista nézet sorsáról a látás téri

mozzanatait illetően, kezdve a korai kísérleti pszichológiától és fiziológiától egészen az alaklélektanig és a

gibsoni elméletig. Hasznos taxonómiát is ad az itt szereplő vizuális vonatkozásokról: forma, pozíció, méret és

mélység azok a legfontosabb mozzanatai a magasabb rendű észlelésnek, melyeknek közük van a térhez. Elég

erről annyit mondani, hogy a kérdések egy része azzal kapcsolatos, hogy hogyan tesznek szert téri vonatkozásra

észleléseink (s mi köze van ennek a világhoz), hogyan lokalizáljuk a dolgokat és hogyan biztosítja egy

kétdimenziós recehártyakép a világ háromdimenziós leképezését. Vannak olyan kérdések is, amik ennek szinte a

fordítottjai: hogyan veszítünk el bizonyos téri jegyeket az invariáns (méret és szög invariáns) tárgyreprezentáció

kialakulása során. Helmholtz és kortársai főleg az első típusba tartozó kérdésekkel foglalkoztak. Hatfield

összefoglalója szerint az észlelés téri mozzanatainak kezelése Helmholtznál a mai értelmezés szempontjából két

dolgot rejt magában. Az első, hogy milyen az érzékletek eredeti természete: van-e téri vonatkozásuk, a második

pedig, hogy ha kiindulásként nem tériek, akkor hogy tesznek szert ezekre a másodlagos jegyekre, a velük

született szerveződés vagy a tapasztalás révén? Julesznek az 5.2. ábrán bemutatott sémájának megfelelően a

második szintet lehet veleszületettnek vagy élményalapúnak tartani.

Helmholtz nem pusztán abban az értelemben empirista, hogy hisz abban, hogy a tapasztalásnak szerepe van téri

fogalmainkban. Alapvető szerepet játszik magyarázatában az empiristák két kedvenc elve, a tudattalan

következtetés és a mozgás. Legközvetlenebbül John Stuart Milltől átveszi az induktív logika gondolatát. Ebből

lesz nála a tudattalan következtetés. Már Berkeley és Condillac hangsúlyozták a tapintás szerepét a

térészlelésben.

Helmholtz azonban ennél többet hirdet: a retinális jelzések és a tapintás közti kapcsolat nagyon gyors tudattalan

következtetések alapja. Helmholtz igen világosan kifejti ezt az intellektualisztikus pozíciót:

Az érzékekben keletkezett érzékletek jelpéldányok tudatunk számára, és értelmünk szerepe az lesz, hogy

megértse ezek jelentését.

Amint Hatfield (1993) rámutatott, Helmholtz a retinális jelzések lokális értékét feltételezi, de azt hirdeti, hogy

meg kell tanulnunk ezen jelzések értelmezését. Empiricista felfogása a térészlelésről Rudolf H. Lotze (1817-

1881) göttingeni filozófiaprofesszor és fiziológus lokális jelek elméletéből indul ki. Elmélete, szándékai szerint,

inkább racionalista volt, mint empiricista. A lokális jelek elméletében azt hirdette, hogy a tapasztalásban van

valamiféle rekonstruktív felépítése az élményeknek. Az úton az agy felé felbomlik a lokális retinális elrendezés.

„Kell legyen [...] a lélekhez való haladásban egy pont, ahol ez a geometriai elrendezés felbomlik [...] úgy, hogy

ha a külső tárgyak valódi helyzetét észlelni akarjuk, ez nem oldható meg ezen téri viszonyok megragadásával,

hanem csak reprodukálásukkal”. Ennek a reprodukciónak az a lényege, hogy másodlagos helyi jelzések vannak.

Minden ingerelt helynek a retinán megfelel egy szemmozgás, amely ezt az éleslátás helyére vinné. Ez egy

alapvető fiziológiai mozzanat. „A mozgás önkéntelenül történik, eredetileg a cél tudata nélkül és mindenkoron

az eszközök ismerete nélkül kell végezzük. Az úgynevezett reflexmozgások közé sorolható tehát. [...] Azt

állítjuk tehát: valamit a tekintet irányától jobbra vagy balra látni nem jelent semmi egyebet, mint arról tudomást

venni, mily nagyságú működés volna rá szükséges, hogy az a tárgy éppen látásunk irányába jusson.” (Lotze

1887, 31., 32. o.)

Lotze számára ez a tér nativista felfogása mellett szóló érv volt. O kifejezetten megkérdőjelezte, hogy ezeket az

asszociációkat hosszasan megtanulhatnánk. Ne felejtsük, hogy a lokális jelek egész elmélete folytatódik a

modern idegtudományban a retinotópiás reprezentációk fogalmában. Valójában Lotze idején a vizuális pálya

pontos elrendezése az agyban nem volt világos. Ma velünk maradtak a lokális jelek, nem annyira a

szemmozgásokra vonatkoztatva, hanem inkább a retinotópiás és szomatotópiás reprezentációkat illetően.

Lotze egész elméletének szerkezete Helmholtz számára két dolgot szolgált. Empiricista felfogása szintén

másodlagosnak, kiszámítottnak tartotta a térészlelést, s ő is nagy szerepet tulajdonított a szemmozgásoknak

ebben a folyamatban, szemben

142



megoszlásokig

a puszta vizuális bemenettel. Lotze a kétdimenziós látást tekintve nativista volt, de mivel túl sokat hangsúlyozta

a konstruktív folyamatokat, sokan empiristának tartották. A harmadik dimenziót illetően felfogása azonban

világosan tanulási alapú empirista elmélet volt (Hatfield 1990, 160-164. o.).

Helmholtz maga két folyamatot kombinált ösz- sze, a magasabbrendű perceptuális jelenségek, s különösen a tér

magyarázatára. Az egyik passzív: az emlékezet szerepe. A másik az aktív keresés, kísérletezés és kutatás.

Mozgásaink és különösen szemmozgásaink összekapcsolódnak a retinából származó lokális jelekkel. Így

alkotjuk meg a teret és a mélységet. Úgy megy végbe ez, mint egy logikai következtetés. Az a „szabály”, hogy

minden, ami a retina jobb oldalán van, valóságban a bal oldalon kell legyen, a maior premissza, az, hogy valami

ténylegesen jobb oldalon van, a minor premissza, és a következtetés az, hogy a tárgy balra van (Hatfield 1993,

549. o.). A mozgás szerepe kettős: hipotéziseket ellenőriz, mint a tudományos kísérletekben, de azért is

sorsdöntő, mivel ez indította el, s így az oksági lánc első lépése rendelkezésünkre áll (Helmholtz 1870/1977,

136. o.). Helmholtz gyökeresen empirista felfogását nem mindenki kedvelte. A korban s azóta is visszatérően

felmerül a VITATOTT KÉRDÉSEKben bemutatott dilemmák relevanciája.

Vitatott kérdések – Empirizmus és nativizmus: Helmholtz és Hering

Mi a hiba Helmholtz szerint a nativista felfogással? A nativizmus nem magyaráz semmit, pusztán

előfeltételezi, amit magyarázni kellene. Másrészt, s itt Helmholtz meglehetősen felülről lefelé érvelő

„pszichológus”, a nativisták felteszik, hogy a tárgyaknak „készen kapott reprezentációik vannak”, míg az

empiristák szerint az érzékek nem megértett, vagyis nem értelmezett anyaga a gondolkodás törvényeinek

megfelelően alkotja a reprezentáció formálódásának alapját. Végül a nativista tézisek egyetlen igazi támasza

újszülöttek könnyű vizuális tájékozódása lenne. Helmholtz szerint azonban ezt még senki nem igazolta. Az

érvek egy része a nativisták ellen szól. A Molyneux-probléma egy sajátos olvasata szerint a vakon születettek s

később megoperáltak nem tudják megkülönböztetni a tárgyakat és nem látnak térben. Ezt persze korábban is, ma

is sokan megkérdőjelezték.

Azóta is viták tárgya a percepciónak az a felfogása, melyen azt áthatja az értelem. Saját korában is sokan

megkérdőjelezték már a „következtetések” fogalmát. Azt hirdették, hogy a Helmholtz képviselte út túl okossá

teszi az észlelést. Ez a bírálat később döntő fontosságúvá vált az alaklélek- tanosok felfogásában. Az

alaklélekta- nosok lényegében azt hirdették, hogy a látás minden téri mozzanata veleszületett szerveződés

következménye. Köhler (1947, 119. o.) egyenesen azt hirdeti, hogy az empiricista felfogás lényege az ingerek

lokális értékének megőrzése volt. Ezt egy kontextuális elmélettel kell felváltani, ahol a reti- nális ingerlés

szerepe kontextusfüggő. Nem empirikus asszociációk miatt, hanem veleszületett szervező tényezők révén.

Koffka (1935, 270. o.) külön kineveti a „szemmozgások” empirista elméletét, s azt hirdeti, hogy fel kellene

tételezni, hogy ezeket valamilyen eleve adott szerveződés irányítja.

Floyd Allport (1955, 81., 84. o.) bírálta legvilágosabban Helmholtz nézeteit, mint a „homunkuláris teóriák” egy

példáját. Ezek érvényesek lehetnek egy rendszer külső aspektusának a leírásaként, mondja, ha azonban azt

feltételezzük, hogy ezek „belül” is érvényesek, akkor vagy ismeretlen ágenseket hozunk létre, „akik” elvégzik a

következtetéseket, vagy azt a hibát követjük el, hogy azonosítjuk a rendszer adott ügynökét az egész rendszer

célszerűségével. Ez persze számos aktív észlelési modellre elmondható. Ez a konceptuális kritika érvényes még

olyan mai perceptuális elméletekre is, mint a pandemium modell (Lind- say és Norman 1974), melyek minden

észlelési teljesítmény mögött egy sor ágenst azonosítanak.

Nem mindenki boldog Helmholtz kitüntetett szerepével még ma sem. A mai nativisták jó része, mint Fodor

(1983), igencsak gyanakszanak Helmholtzra az észlelés felülről lefelé hatásai miatt, anélkül, hogy részletesen

foglalkoznának a tudattalan következtetés problémájával. Hacker (1995) egy részletes filozófiai kritikában

külön kikel a következtetés felhasználása ellen. Lényegében azt hirdeti, hogy Helmholtz több kategóriahibát

követett el az érzetadatok, az érzékelés és észlelés kezelésekor. Egyik hibája természetesen a következtetés

fogalom téves használata. Hacker szerint csak a propozíciókkal kapcsolatos munkálatok nevezhetők

következtetésnek, a tudattalan következtetés elméletek viszont egészen Helmholtzcal bezárólag érzékletekre

alapozzák a következtetést.

Kétségtelen, amint Locke (1983) szintén rámutat, Helmholtz kiindulópontja az volt, hogy ahol a tapasztalás

belejátszik az érzékelés nyújtotta jelek értelmezésébe, ott nincs eltérés az észlelés és a gondolkodás között. Ha

egy kicsit kitágítjuk Helmholtz fogalmi határait, mind az észlelés, mind a gondolkodás a „pszichológiához”

tartozik, míg az érzetminőségek a fiziológiához. Helmholtz híve volt az észlelés aktív-következtetéses

természetének. A határokat meg lehet másként is húzni és azt is hirdethetnénk, hogy számos általa javasolt

mechanizmus, például ami a szemmozgások szerepét illeti, részben előprogramozott, vagyis nem

következtetésszerű. Így elkülöníthetnénk néhány dolgot, melyek Helmholtz számára még egybetartoztak: a

143



megoszlásokig

tapasztalás szerepe, az aktív mozgás szerepe és a gondolkodás szerepe az észlelésben talán eltérő téziseknek

bizonyulnak, melyeknek különböző az érvényességi területük. Locke (1973), valamint Hochberg (1978)

kiegyensúlyozottan mutatják be e máig alapvető kérdésekben Helmholtz relevanciáját, valamint az Italian

Journal of Psychology 1993-as különszáma, mely azt a sokatmondó címet viseli, hogy Látás és gondolkodás. Ez

Gaetano Kanizsa trieszti pszichológusnak szentelt emlékszám. Kanizsa maga is azt vizsgálta, hogyan lehet

korlátozni a következtetések szerepét az észlelésben.

A tér problémája kitüntetett kérdés itt. Helmholtz azonban empirista elméletét minden perceptuális jelenségre

kiterjesztette. A hallásnál azt hirdette, hogy a hangmagasság elméletét ki kell egészíteni egy zeneelmélettel. Ez

utóbbi azonban már a pszichológia és az esztétika területe lenne. Említeni se kell, hogy az utóbbi területekhez is

nagyban hozzájárul Helmholtz.

A természet és a természettudomány korlátokat adnak itt, egyébként azonban kulturális és pszichológiai

változatok vannak jelen: ezek a lehetőségek tereiben végzett kirándulást tükrözik.

A skálák, a kulcsok és a harmóniák nem pusztán megváltoztathatatlan természeti törvényekre alapoznak, hanem

legalábbis részben esztétikai elvek következményei. Olyan elveké, melyek megváltoztak és az emberiség

további fejlődése során tovább fognak változni [...]

Ebből azonban nem következik, hogy a zeneművészet ezen elemeinek kiválasztása teljesen önkényes lett volna,

és hogy nem valami általános törvényből származnának. A tudományos esztétika a pszichológiai mozgató

erővel foglalkozik; a tudományos fizika a technikaival.

Helmholtz: A hangészlelés, angol kiadás, 235. o.

Érdemes egy utolsó figyelmeztető szót ejteni itt. Helmholtz nem volt oly naiv, mint azt bírálóinak egy része

hirdeti. Világosan látta, hogy amikor ezeket a folyamatokat „következtetésnek” nevezzük, ez csak az

eredményekre érvényes, s nem szükségszerűen a folyamatra. Szintén elkülönítette ezeket a tudattalan,

automatizált, de tapasztalati alapú hatásokat az elvontan értelmezett tudás hatásától.

Azok a lelki aktivitások, melyek azokra a következtetésekre vezettek, hogy előttünk egy bizonyos helyen egy

bizonyos természetű tárgy van, többnyire nem tudatos tevékenységek, hanem tudattalanok. Eredményükben

egyenértékűek egy következtetéssel, amennyiben egy érzékeinkre gyakorolt, megfigyelt cselekvés lehetővé

teszi, hogy a cselekvés lehetséges okáról fogalmat alkossunk [...] Az különbözteti meg ezeket a következtetéstől

[...], hogy a következtetés tudatos gondolkodás eredménye [...] Mégis talán lehet a köznapi észlelés pszichés

aktusairól mint tudattalan következtetésekről beszélni, így különítve el őket valahogyan az úgynevezett tudatos

következtetésektől. [...] Felmerült némi kétely a két eset hasonlóságát illetően, de nem lehet kétely az ilyen

tudattalan következtetések és a tudatos következtetések eredményei közti hasonlóságot illetően [...] Mivel ezek a

tudattalan következtetések nem a tudatos gondolkodás szabad aktusai, melyek analógiás alapúak,

ellenállhatatlanok, s hatásuk nem bírálható felül azzal, ha a valódi viszonyokat jobban megértjük.

Helmholtz: A fiziológiai optika tankönyve.

1924-25-ös angol kiadás.

Idézet: Diamond 1974, 101-102. o. nyomán.

1.5.3. A fő nativista: Hering

A kísérleti lélektan kezdetén a vita nativista pólusát egy erős személyiség és hírhedett vitázó, Ewald Hering

(1834-1918) képviselte. Egész tudomány- csinálási stílusuk eltérő volt. Hering fenomenoló- gikusabb

irányultságú kutató volt. Nem nagyon izgatta a kísérletezés, inkább a világosan látható áttetsző jelenségek

bemutatása érdekelte. Ebben a tekintetben az alaklélektani múlt elismert előzményéhez tartozik (Köhler 1947).

Inkább törekedett arra, hogy a jelenségeknek alacsonyszintű, materiális okokat keressen, mint Helmholtz.

Helmholtz fizikus volt, aki pszichológiai feldolgozást hirdetett a magasabb folyamatokra. Hering viszont

érdekes módon olyan fiziológus volt, aki olyan idegrendszeri feldolgozást tételezett fel, ami minden jelenségnél

a kémián alapul. Számára, bármennyire fenome- nológus volt, a pszichológia nem egy feltételezett külön szint

volt, mint az empirista Helmholtznak. Ez persze nem zavart számos későbbi fenomenológiai iskolát a

pszichológiában, hogy Hering mellé álljanak: egyszerűen eltekintettek fiziológiai nativizmusától. Kivéve az

alaklélektanosokat: ők még radikálisabbak voltak fiziológizálásukban és nativizmusukban mint Hering. Hering a

kémiai orientációjú fiziológus értelmében volt nativista. Általános nativizmusa azt is jelentette, hogy szerinte a

lehető legtöbb feldolgozást alacsonyabb szintekre kell szorítani, olyan szintekre, ahol a tapasztalásnak nincs

144



megoszlásokig

hatása. Nagyon befolyásos kutató volt. Miután Webernél és Fechnernél tanult, egy ideig Lipcsében működött,

majd Prágában 1870-től fiziológiaprofesszor volt, hogy 1895-ben visszatérjen Lipcsébe.

Szembenállásukat, bár nem ez volt az első kérdés, amiben vitáztak, legvilágosabban a színelmélet illusztrálja.

Emlékezzünk rá, hogy Helmholtz főleg a színkeverésre támaszkodott, mint kísérleti alapra, amikor Young

színelméletének Johannes Müller szellemében adott értelmezését adta, mely szerint három típusú idegrost

felelne meg az alapszíneknek. Hering (1878) főként az utóképekkel, kontraszttal és a színvaksággal kapcsolatos

adatokra alapozott. Lényegében azt hirdeti, hogy a látórendszerben három opponens folyamat van: ezek közül

kettő színes (sárga és kék, piros és zöld), egy pedig színtelen (fekete és fehér). Feltételezi, hogy az „idegi

vizuális rendszerben” kémiai szerkezetek vannak. Az egyik színnek a kémiai folyamat egyik iránya felel meg, a

lebomlás, a másiknak egy helyreállás. Az egyiket asszimilációnak, a másikat disszimilációnak nevezi, az

anyagcsere-fiziológiában bevett szóhasználatnak megfelelően. Vagyis az utóképek az idegi apparátus

helyreállását mutatnák. Ez a feketére és fehérre is igaz, a fekete ugyanis nem pusztán az ingerlés hiánya: „A

vizuális anyag disszimilációja a fehér vagy a világos érzékletének felel meg, míg a vizuális anyag asszimilációja

a fekete vagy sötét érzékelésének” (Hering 1878/1964, 48. o.). Érvényes lenne ez a színkeverésre is, vagyis arra

a tényre, hogy amikor kiegészítő színeket keverünk, akkor szürkét kapunk, de magyarázná a kontraszt

jelenségeket is. Heringnek ez a felfogása még kortársai számára is igen spekulatív volt, mivel különböző

anyagok, valamint kémiai folyamatok feltételezését pusztán a fenomenológikus élményre alapozta. Évtizedekkel

később Köhler (1947, 58-60. o.) úgy ismerte el ezt, mint megfelelést a tapasztalás logikai rendje és a fiziológiai

rend között. Ezt hirdette volna Hering és G. E. Müller is, s ez lenne az izomorfizmus gondolat alapja, ahogy

Koffka (1935, 62-63. o.) fogalmazza, „valamiféle izomorfizmus”. Az alaklélektanosok szemében az volt a

különbség, hogy az izomorfizmus nem statikus hasonlóságon, hanem dinamikus folyamatokon alapult náluk.

Hering mellett G. E. Müller is igen határozott kémiai gondolatmenetet használt ennek alátámasztására: az

élmény ellenfolyamatainak kémiai egyensúly folyamatok felelnek meg.

A magyar pszichológus, Pikler Gyula (Julius) 1919-ben részletes fogalmi, s részben kísérleti bírálatát adta

Hering elméletének. (Az eltelt negyven év mutatja, milyen tartós is volt Hering hatása!) Kiindulásként

rámutatott, hogy Hering ellenfolyamat-feltételezése a természetes nyelvben talált szemantikai szembenállások

jelenségtani elemzéséből indul ki. Különösen érvényes ez arra a gondolatra, hogy a sötét aktív folyamat

terméke, és nem pusztán valaminek a hiánya. Ez a bírálat igen érdekes, hiszen rámutat, hogy Hering a

szemantikai struktúrák idegi korrelátumait tételezi fel anélkül, hogy alátámasztó adatokat kapna. A mai

eliminativisták, mint például Churchland (1986; 1996) viszont azt hirdetik, hogy igenis hasonlóság van a két

struktúra között: a természetes nyelv színkifejezései által alkotott szemantikai struktúra és a retinexelmélet által

feltételezett tényleges feldolgozás hasonlóságai egymásra vetíthetőek. Az utóbbi esetben arról van szó, hogy a

retinában különböző színérzékeny anyagok vannak.

Pikler saját elmélete egyébként meglehetősen spekulatív volt, lényegében azt hirdette, hogy Hering specifikus

mechanizmusai helyett a kontrasztot és egyéb vizuális interaktív jelenségeket a látás általános kontextuális

komputációinak keretében kell magyarázni, ami viszont a lelki élet minden területére jellemző.

Érdekes egyébként, hogy máig velünk van az a gondolat, hogy a vizuális feldolgozásban valahol különböző

színérzékeny anyagok vannak, vagyis hogy kémiai folyamat felelős a színlátásért. Land (1973) retinex elmélete

lényegében három kémiai receptort feltételez, Hurvitch és Jameson (1964), valamint Tánczos (1980) a két

modellt, Helmholtz és Hering modelljét úgy kezelik, mint a látórendszer különböző szintjeinek leírását. Tánczos

ennek során Pikler koncepciójára is épít. A háromszínelmélet a csapok retinális érzékenységét írná le,

különböző csapokkal különböző hullámhosszakra, míg az ellenszínelmélet magasabb feldolgozásra és szintekre

lenne érvényes, ahol a három retinális egység kimenetei gátló és facilitáló kapcsolatba lépnek, hogy

ellenszínfolyamatokat indítsanak el. Ahogy Riggs (1975) megemlíti, bizonyos értelemben ezek az új elméletek

megmentik Heringet, szemben azokkal a leegyszerűsítő értelmezésekkel, melyek Hering elméletét a recehártyán

végbemenő ellenfolyamatokkal azonosították volna. Hering maga elég fenomenológikus volt ahhoz, hogy

pusztán „a vizuális szubsztancia” tényeiről beszéljen, amely különböző szinten tesz lehetővé ellenfolyamatokat.

A térlátást és a mélységlátást illetően a két retinakép kombinálása volt a legfontosabb vitakérdés Helmholtz és

Hering között. Hering nativista csoportja általában hajlott arra, hogy izomorfiát feltételezzen az ingerlési

mintázat és a külvilág között.

A mélységlátást illetően (Hering 1977; Turner, 1993a) Hering lényegében feltételezte, hogy a két szemben

minden retinaponthoz kapcsolódik egy veleszületetten kódolt, intrinzikus mélységérték. Ez valójában a lokális

jelzések elméletének egy sajátos kiterjesztése volt (Turner 1993a, 176-177. o.), hiszen láttuk, amint Helmholtz

empirista értelmezést adott annak. Hering feltételezte, hogy a mélységérték egy fixációs ponthoz viszonyul. Ha

egy tárgy nem azonos pontokra vetül a két recehártyán, mélységét a két mélységértékből számítjuk ki. Egy

145



megoszlásokig

hosszú vita kezdődött, ahol Helmholtz természetesen a látás viszonylagossága és hajlékonysága mellett állt ki,

míg Hering mindig az előre kódolt hatások mellett. Helmholtz és követői számára a mélység tanult monokuláris

támpontjai igen fontosak voltak, valamint az a tény vagy hirdetett tény is, hogy a két szem eltérően is tud

mozogni.

Vitatott kérdések – Általános hálózatok vagy az emlékező anyag

Hering kis könyve az emlékezetről (Hering 1895), amelyet először 1870- ben jelentetett meg, igen jellemző

érvelési stílusára. Spekulatív és túl sok habozás nélkül feltételezi, hogy van egy még tisztázandó természetű

idegi anyag, mely az emlékek megtartásáért felelős. Az emlékezés nem pusztán az idegrendszeri szerveződés

egy vonása, mondanánk ma, hanem kémiai változásokhoz kapcsolódik.

Spekulatív és javarészt elfeledett emlékezetelméletét kidolgozva igen gondosan járt el innátizmusát illetően.

Sokkal gondosabban, mint feltételezik. Valójában olyan elméletet javasolt, mely hasonlít a Changeux (1983) és

Edelman (1989) felvetette mai idegtudományi elméletekhez.

Hering felfogása szerint a Müller-féle specifikus energiák törvénye kiterjesztendő az egész idegrendszerre. Ez

azt sugallja, hogy a homogenitás elmélet a belső, az interneuronok- ra nem igaz. Hering a homogenitást mint

egy mai egységes konnekcionista hálót mutatja be: olyan felfogás ez, ahol a különböző idegek közti izgalmi

áramlást csak az idegsejtek közti ösvények ereje befolyásolja. A Hering felvetette kvalitatív felfogás szerint

azonban a sejtek közt van valami vonzás, ez határozza meg az izgalom terjedését (Hering 1913). A mai

idegtudományban ez Changeux- nél az elsődleges hálózatformálásnak felelne meg. „A neuronok közti

kölcsönös kapcsolatok nem pusztán anatómiai elrendezésüktől függenek, hanem belső strukturális vonzásuktól

is.” (63. o.)

Az idegsejteknek vannak bizonyos veleszületett lehetőségeik, de azok fognak kibontakozni, melyeket az

ingerlés megerősít. Ez igencsak hasonlít Edelman (1989) nézeteihez, aki szerint a perceptuális megerősítés

magyarázza az önmagába visszatérő körök kialakulását az agyban.

Hering természetesen spekulatív, amikor az ingerlés minőségeiről beszél, néha azonban céloz arra, hogy ez a

minőség talán a frekvenciamintázatban keresendő. Érdekes és javarészt elfeledett gondolat azonban az idegek

közti affinitás és a tapasztalás szerepe ezen affinitások megerősítésében

1.5.4. Helmholtz, a tudomány szabadsága és a kísérletezés problémái

Fontos emlékezni arra, hogy bármik lettek volt a nativisták és empiristák közti viták, kísérleti eszközökkel

vitáztak egymással. Miközben a fiziológia keretében dolgoztak, az emberi kísérletezést úgy vezették be, mint

természeti lényekkel folyó kísérletezést. Mint Crary (1999) mutat rá a legvilágosabban, kulturális jelenségként

eszközeik és demonstrációik a 19. század közepén mindenütt jelen voltak. A sztereoszkópok, a diorámák és

ehhez hasonló dolgok egyszerre voltak a laboratóriumi és a populáris kultúra részei. A Hering-Helmholtz vita a

tudomány mozgató erőivel kapcsolatos kedvenc példák közé tartozik. Ahogy Turner (1993b) rámutat, világos

szociológiai csoportalakulásról van itt szó, és egy olyan rivalizációról, amely érdekes módon nem zárja ki az

egymás anyagával való ismerkedést. Hasonló ez a paradigmák közti feszültséghez, de nem vezet még

összemérhetetlenséghez. A két iskola közti viták szemantikai vitákra emlékeztettek. Helmholtz és Hering

követői eltérő terminológiát használtak. Ez a tudományos összemérhetetlenség tiszta példájának tűnik. Tur- ner

kimutatja azonban, hogy az igazi helyzet épp ellentétes volt. Bár szemantikai feszültség volt jelen, az iskolák a

kísérleteket használták harci eszközként. Mindkét tábor komolyan vette a kísérleteket. Nagy változás ez abba az

irányba, hogy a kísérletezés minden tekintetben döntő tényezővé váljon. Bizonyos értelemben az empiristanativista

viták átvitele a természettudományba nagyon fontos szerepet játszott az új pszichológia hangnemének

kialakításában, és a kísérletezés győzelmében, ami maga is az elme világát illetően egy empiricista gondolat.

Helmholtz, az empiricista egyébként természetes affinitást mutatott a politikai liberalizmus iránt. Több

nyilvános beszéde úgy mutatja őt be, mint a korlátlan akadémikus szabadság bajnokát (1880/1985). Az emellett

való kiállás nem pusztán akadémikus kérdés volt számára. A tudomány olyan felfogása mellett érvelt, mely nem

a központosításon alapszik és az eszmék területén szabad cserét feltételez. Ne feledjük, hogy mindez

Németország diadalmas egyesítésekor történik, abban a Berlinben persze, amelynek Helmholtz egyik

intellektuális csillaga volt. Mindennek a kérdésnek egyik oldala a felfedezés problémája. A felfedezés sokszor

olyan területek szerencsés összekombinálásából származik, melyeknek „nem kellene” összetartozniuk. A

felfedezés sokszor alkalmi jellegű. A matematizáció, s Helmholtz maga ennek nagymestere volt, sokszor

befagyasztaná a gondolkodást egy rendszer irányába. Az abszolút rendszerek keresése helyett, mondja

Helmholtz, eklektikusabb és ezáltal izgalmasabb kapcsolatkeresésekkel kell foglalkoznunk. Munkánkban nem

146



megoszlásokig

tökéletességet kell keresnünk, hanem „kielégítést”, ahogy majd egy másik egyetemes géniusz, Herbert Simon

(1982) fogja hirdetni egy évszázad múlva. Kutatásunkban nem optimális zárt rendszereket kell keresnünk,

hanem mindig jobbakat. Ugyanez elmondható a társadalomról is, ahogy századunk liberálisai ezt sokszor meg is

teszik.

Helmholtz sokszor beszélt az akadémikus világ politikai aspektusairól is. Poroszország büszkesége nagyon

ügyelt arra, hogy a kutatás szabadsága mellett álljon ki. 1877-ben a berlini egyetem rektoraként

összehasonlította az angol, francia és német felsőoktatási rendszereket. Németország egy aspektusban mutat

fölényt, a diákélet és az oktatás szabadságában. A másik fontos mozzanat, hogy a német egyetemek a

tanszemélyzet kutatási színvonalát jobban hangsúlyozzák. A szabadság biztosítása, hangsúlyozza Helmholtz, a

politikusok feladata (Helmholtz 1881).

Ahogy újabban Cahan (1993) összefoglalta, Helmholtznak igencsak gyakorlatias dolgok jártak az eszében,

amikor tudománynépszerűsítő írásait készítette. Először is szerette volna elősegíteni a nyilvános obskurantizmus

és miszticizmus elleni harcot. Másrészt pályáját egyengette, a felsőoktatási hatóságok ugyanis az ilyen cikkek és

pamfletek szenvedélyes olvasói voltak. Harmadrészt a tudomány kultivációja révén egy kulturális küldetést

teljesített, Németország szellemi egységesítését próbálta segíteni. Végül, mindezen erőfeszítések révén, szerette

volna enyhíteni a közösség és a német akadémikus világ mandarinjai közti szakadékot. Az elsők közé tartozott,

akik érezték, hogy az akadémiai szabadság előnyei mellett Angliával szemben ez például azt is jelenti, hogy

Németországban az egyetemek világa jobban elszakad a világ egészétől.

1.5.5. Claude Bernard és a kísérleti hitvallás

Az elméletek nem igazak vagy hamisak; termékenyek vagy terméketlenek.

Claude Bernard: Bevezetés a kísérleti orvostudományba. 73. o.

Claude Bernard (1813-1878) a korban a kísérleti szellem másik bajnoka volt. Amellett, hogy kiváló kísérleti

fiziológus, jellegzetes francia intellektuális vezéralak. Nemcsak a Sorbonne és a nagy tekintélyű College de

France professzora és az Akadémia tagja, hanem még a Szenátus tagja is volt. Akárcsak előtte és utána is sok

francia vezető orvos, meg volt győződve arról, hogy az új orvoslás gondolatainak terjesztése kötelessége az

általános és a filozófiai közösség felé. Claude Bernard munkájának igazi üzenete az, hogy összekapcsolta a

tudományos szkepticizmust, amit mesterétől, Magendie-től sajátított el a College de France-ban, valamint a karteziánus

szellemből azzal a meggyőződéssel, hogy a kísérleti módszer révén bizonyosságra tehetünk szert.

Amikor elkezdett a tudományos módszer lényegén meditálni az orvoslásban, már meglehetősen neves tudós

volt. Minden felfedezése a test belső szabályozásával volt kapcsolatban. A hasnyálmirigy szerepe, a

vércukorszint-szabályozás, a szívműködés idegrendszeri szabályozása, valamint a májnak az energiaháztartásban

játszott szerepe mind az ő állatkísérletei révén tisztázódtak. Ami a dolog tartalmát illeti, mindez

elvezetett híres belső miliő fogalmához, mely szerinte az állati életműködések megértésének kulcsa. Az élő

szervezetek biokémiai folyamatok segítségével őrzik meg viszonylagos önállóságukat és állandóságukat belső

paramétereiket illetően.

Ez a gondolat még mindig kulcsfogalom a motiváció pszichológiájában, s az adaptációs gondolkodás

középpontjába emelte Bernard munkásságát. Az ő felfogása szerint a kémiai folyamat az élet alapfeltétele, de

nem meríti ki azt. Van valami több is. Ez a többlet azonban nem valamiféle életerő, hanem az élő rendszer

működéseinek sajátos mintázata.

Claude Bernard különleges szerepet tulajdonított a kísérletezésnek a testműködés megértésében. Kísérletezésről

szóló könyve a tudományelmélet klasszikusa. Mint egy aktív kutató tisztázza, mi a különbség a kísérletezés és a

puszta megfigyelés között. A kísérletezés a megfigyelt környezet manipulációját , valamint hipotéziseket foglal

magában. „Tudatában kell lennünk annak, hogy kísérletek tervezése során hipotéziseket és gondolatokat

használunk.” Bernard hisz a tudomány erejében: „Hinnünk kell a tudományban, vagyis a determinizmusban.

hinnünk kell a dolgok közti teljes és szükségszerű kapcsolatban, az élő jelenségeknél is, akárcsak minden más

területen, ugyanakkor meggyőződéssel kell hirdetnünk, hogy ezt a viszonyt csak több-kevesebb pontossággal

ismerjük, s hogy az általunk érvényesnek tartott elméletek nem változatlan igazságokat foglalnak magukban.”

(Bernard 1867, 124. o.)

A kísérletezés megvéd a tudomány legtöbb veszélyétől. Megvéd az üres filozofálástól és a tekintélytől. A

kísérletek diktálják a tényeket, s lehetővé teszik, hogy még a legtekintélyesebb elméleteket is elvessük. „Az

elméletek csak több-kevesebb ténynyel igazolt hipotézisek.” (Bemard, 1867, 147. o.)

147



megoszlásokig

Claude Bernard meglehetősen fenomenologikus és pozitivista volt, bár nem csatlakozott a pozitivizmushoz,

miként semmi egyéb rendszerhez sem. „A kísérleti orvostudománynak, mint minden kísérleti tudománynak,

nem szabad túlmennie a jelenségeken és nem szabad bármiféle rendszerhez sem kötnie magát; nem vitalista,

sem nem arémista, nem organimista, sem nem szilárd testelvű, sem nem hu- morális; pusztán az a tudomány,

mely az életjelenségek közvetlen okait próbálja elérni.” (Bernard 1867, 169. o.) Felfogása szerint a

kísérletezésnek azonban különleges egységesítő szerepe volt az orvoslásban: lehetővé tette, hogy a kórházat és a

laboratóriumot, a patológiát és a normalitást egyesítsük.

Számára a kísérleti módszernek különleges aurája van: ez az a módszer, mely a szabad gondolkodónak felel

meg. Érvelése az élőkkel folytatott kísérletezés mellett igen tanulságos a későbbi, a gondolkodással folytatott

kísérletezésre nézve. Bernard azt hirdeti, hogy az élőlények aktivitása és spontaneitása nem zárja ki, hogy élő

állatokkal kísérletezzünk.

Érdekes módon a kísérletezés hangsúlya Claude Bernard számára a statisztikai módszerben való kételkedést is

jelentette. Bernard úgy gondolta, hogy az igazi tudományos törvények még a biológiában is determinisztikusak

és nem statisztikusak. E tekintetben szemben állt a főárammal. Mind a fiziológiában, mind a pszichológiában

hamarosan uralkodóvá válnak a statisztikai megfontolások. Ez először a módszertanban volt így, amikor olyan

emberek, mint Fechner és Helmholtz elkezdték adataikat görbékhez illeszteni és a tényleges mérésben

feltételezték, hogy hibák vannak. A statisztikai gondolatok terjedése azonban az okság fogalmával kapcsolatban

is érvényesült. Mind a fizikában, a statisztikai termodinamikában, mind a biológiában és a pszichológiában

megfigyelt jelenségek statisztikus jellegét hangsúlyozták egyre inkább, és a normális eloszlással kapcsolatos

gondolatok központi szerepet kezdtek játszani. A fizikai jelenségek számára ez megfigyelt tény volt, akárcsak az

emberi test leírása számára. Quetelet besorozott katonák magassági eloszlására javasolta először a statisztikai

adatokat. Mint Canguilhem (1968) rámutat, a normális eloszlás kiterjesztése belső fiziológiai adatokra, s később

mentális adatokra, javarészt hipotetikus volt. Ez a normalitás statisztikai meghatározásához vezetett, és olyan

teszt- és mérésfejlesztéshez, mely olyan tulajdonságok normális eloszlását tételezte fel, mint az intelligencia. A

statisztikai érvelést hipotézisként terjesztették ki a mentális világra, de bizonyított tényként kezdték kezelni.

1.6. Reakcióidő-mérés

Amikor Helmholtz az idegvezetés sebességét mérte egy olyan kísérletben, mely az emberi reakciók mérésének

anyagi alapját fogja megteremteni, az európai tudományban az emberi reakciók kérdése már központi probléma

volt, de először nem mint a filozófiai pszichológia vagy a fiziológia része. A mentális reakciók problémájának

története a logikusan várttól eltérő úton haladt. Itt először az egyéni különbségek merültek fel mint alapvető

problémák, s csak később vált kérdéssé a feladatok szerkezete és a megoldásokhoz szükséges idő közti viszony

elemzése. A csillagászati mérés terén az egyéni különbségek úgy merülnek fel, mint az eszközként tekintett

emberrel kapcsolatos problémák (Canguilhem 1980).

A mentális időmérés problémája először a csillagászati, vélt hibákkal kapcsolatban merült fel. 1796-ban a

királyi csillagász, Newill Maskellyne elbocsátotta fiatal segédjét, David Kinnebrookot, mivel az utóbbi

ismételten 800 msec-os késleltetéssel jelezte bizonyos csillagok áthaladását a greenwichi obszervatórium

meridiánja felett. A mérés alapját az képezte, hogy meg kellett számlálni a másodperces ütéseket egy órán,

aközött, amikor belépett a csillag a távcsőbe, és amikor áthaladt a középvonalon. Nagyon fontos mérés volt ez,

„az áthaladás megítélésén múlt a greenwichi óra működése, az óra működésétől függött a hosszúsági fokok

beállítása, s a hosszúsági fokoktól függött a Brit Birodalom” (Mollon és Perkins 1996, 101. o.). A történetnek,

mint minden efféle történetnek voltak más aspektusai is, Mollon és Perkins a levelezés elemzéséből arra

következtetnek, hogy a segéd és főnöke közötti társadalmi feszültségek is nagy szerepet játszottak, mivel a

segéd nem volt hajlandó elvenni egy főnöke által kijelölt, társadalmilag megfelelő leányt. Egyébként kettejük

tényleges méréseinek utólagos összehasonlítása azt mutatja, hogy mindkét csillagásznak megvoltak a

kerekítésre a maga preferenciái, és méréseik igazi eltérése talán erre megy vissza.

Ez után az esemény után több évtizeddel Fried- rich W. Bessell 1820-ban Königsbergben szisztematikusan

elkezdte összehasonlítani a különböző csillagászok nyújtotta leolvasási időket. Következetes eltéréseket talált.

Mikor párosan rendszerezve összehasonlította az egyes csillagászok kapcsolatát, azt találta, hogy egy-egy

párban a két csillagász különbségére személyi egyenlet írható le. Az A – S = 0,202 azt jelenti, hogy Algerander

általában 0,202 másodperccel később látta az áthaladást, mint Strube. Évtizedeken át számos izgalmas

vizsgálatot végeztek ezekkel az egyenletekkel, nem kisebb személyek, mint Gauss és Quetelet, mint a mérési

változatosságra vonatkozó adatokkal. Ami a későbbi pszichológiát és csillagászatot illeti, volt azonban egy

probléma ezekkel a mérésekkel: az egyenletek szükségszerűen viszonymérő számokat adnak, hiszen nem volt

semmi rendelkezésre álló abszolút időmérő eszköz. Ezek megjelenésével (a kronoszkóp és a kronográf, lásd

Boring 1983) az abszolút idő kérdésévé vált mindez. A csillagáthaladások mesterséges modellhelyzeteit hozták

148



megoszlásokig

létre, mivel a csillagász számára az emberek mint mérőeszközök használatával volt egy nagy probléma.

Kiindulva ezekből a hatalmas egyéni különbségekből, honnan tudjuk, mi volt az áthaladás abszolút ideje? A

modellhelyzetben a személynek egy gomb megnyomásával kellett jeleznie az áthaladást, ami egy írószerkezetet

aktivált egy időhengeren, ahol az óra szintén jeleket hagyott.

A helyzet leegyszerűsítése fokozatosan rámutatott, hogy a kérdés általában az ember eszközként való

használatához kapcsolódik: az embernek valamilyen időre van szüksége bármilyen esemény rögzítéséhez

(„abszolút személyi egyenleg”). A csillagászatnál ez azt jelentette, hogy a csillagászok megpróbáltak

eltávolodni e kérdéstől, s egyre inkább abszolút mérőeszközöket kerestek. Az, ami eredetileg a csillagászati

megfigyelés pontatlanságaira vonatkozott, pszichológiai kutatási kérdéssé vált.

3.4. táblázat - 5.4. táblázat. A különböző reakcióidők és az érintett folyamatok a

kivonásos mérés logikájának megfelelően (Boring 1950, 149. o. nyomán)

Rekció Feltételek Folyamat Kivonás

1. Reflex öröklött akció reflex

2. Automatikus akció tanult automatikus akció akaratlagos impulzus

3. Egyszerű izomreakció 1 inger, 1 mozgás, érzékelés

figyelem a mozgásra

irányul, az inger érzékelt

4. Egyszerű szenzoros

reakció

1 inger, 1 mozgás,

figyelem az ingerre

irányul, az inger tudatosan

érzékelt

tudatos

(appercepció)

érzékelés

(4-3)

5. Megismerő reakció sok inger, valamennyi

tudatosan érzékelt, mozgás

6. Asszociációs reakció megismerő reakció

hozzáadódó asszociációval

megismerés (5-4)

asszociáció (6-5)

7. Döntési reakció asszociációs reakció

hozzáadódó döntéssel

döntés (7-6)

Korai munkáiban Wilhelm Wundt, később aztán különösen a holland fiziológus, Franciscus Donders (1818-

1889) egy letisztított és leegyszerűsített elrendezésben kezdtek el dolgozni, egyre inkább általános kérdések

érdekelték őket, semmint egyéni különbségek. Donders (1868) alakított sokat a kérdésen, amikor úgy

fogalmazta azt meg, hogy hogyan függ az idő a feladathoz szükséges folyamatok bonyolultságától. Máig úgy

nevezzük ezt, mint a kivonásos módszert. Megvan ennek a maga mögöttes logikája, mégpedig az, hogy az

elménkben szekvenciális feldolgozás folyik, és a különböző mentális folyamatok összegződnek. Kivonva a

bonyolultabb feladatra szükséges időből az egyszerű feladatra szükségeset olyan különbséget kapunk, mely a

komplex feladat végzését jellemzi.

Donders eredeti példáját használva: ha két inger van, s az egyikre kell reagálnunk, a reakcióidő megnő ahhoz

képest, amikor csak egy inger van. Ez az idő tükrözi a megkülönböztetéshez, a diszkriminációhoz szükséges

időt. Ha ezt még egy lépéssel kombináljuk s az egyik ingerre egyik kézzel, másikra másik kézzel kell reagálni,

az idő tovább növekszik, ez a döntési időt tükrözi. Vagyis az idők egymásból való kivonásának volt egy

mögöttes logikája, ami a szekvenciális folyamatokat és a feldolgozási folyamatok összegződését illeti. Az

architekturális sugallatokra nem volt független érv. A reakcióidő-mérés a kísérletezés bevett módszerévé vált.

Wundt laboratóriumában kiegészítették azzal a gondolattal, hogy a különböző szakaszokat az introspekciónak is

tükröznie kell. Az introspektív tudatban egy előre meghatározott sorrendben kell követni egymást az érzékelésészlés,

mozgásterv és döntés szakaszainak. Az 5.4. táblázat az uralkodó felfogást mutatja Boring (1950, 149. o.;

1983) összefoglalásában.

149



megoszlásokig

Számos problémát vetettek itt fel az introspek- tív módszerek. Először is, az introspekció maga nemigen járult

hozzá a reakcióidők megértéséhez. Az is hamar kiderült, hogy különböző lehetséges attitűdök vannak az egész

kísérleti helyzettel szemben. Ahogy Ludwig Lange (1863-1936), Wundtlaboratóriumának egyik munkatársa

kimutatta, magára az izomreakcióra való figyelés vagy összpontosítás rövidebb reakcióidőket eredményez. Az

izomválasz „önkéntelen reflexes mozgás [...], mely egy korábbi akaratlagos impulzus hatása alatt megy végbe”

(Lange 1888/1974, 710. o.). Ez a kérdés igen központivá vált a laboratóriumok közti vitában: az attitűdök,

vagyis nem szenzoros elemek kérdése Wundt számára is alapvető volt. Külpe (1893) – Wundt-követő, majd

később eretnek – már a tankönyvében is azt hangsúlyozza, hogy a feladat megváltozásával az összetevő

folyamatok egész kompozíciója megváltozik, s a feladat által kialakított általános hozzáállás kizárja az egyszerű

elementarista összegződő modellt. Később számára ez központivá vált, amikor amellett érvelt, hogy nem érzéki

feladatváltozók minden helyzetben alapvető jelentőségűek. Ez lesz a würtzburgi mozgalom egyik jelszava.

Minden kritika mellett a reakcióidő folytatta győzedelmes diadalútját a korai kísérleti pszichológiában. Ha

körülnézünk, még ma is igaz az, hogy a mentális képviselet közvetett tanulmányozásának két módszere van: a

hibák és az idők a belső folyamatok kulcsai, olyan belső folyamatokat illetően, melyek máskülönben nem

hozzáférhetőek a tudatosság számára, és ez a mai kognitív pszichológusok számára a reakcióidő-mérések

alapvető üzenete (Posner 1978).

A reakcióidők bevezetése után nem sokkal kiterjesztették azokat a konfliktusok tanulmányozására is. Jung

(1904; 1910) s később olyan emberek, mint Alexandr Lurija (1932) kezében a válasz lelassulás mögötti

egyénileg releváns konfliktusok tanulmányozásának eszközévé vált. Annak eszközévé, hogy egyéni

konfliktusokat tárjunk fel bizonyos szemantikus területeken.

A 20. század közepén úgy tűnt, hogy elment felette az idő. Boring 1961-ben megjelent, magyarra 1983-ban

lefordított áttekintő cikkében, ami tulajdonképpen a kognitív forradalom előestéjén jelent meg, mintegy leírta a

módszert, különösen azért, mert szerencsétlenül összekapcsolódik az elementarisztikus hozzáállással. Az

ötvenes évek végétől azonban egy semleges és újra népszerű módszerré vált, mely lehetőségeiben tükrözi az

információs folyamatokat. Ez megfelelt az új információelmélet-központú megközelítéseknek a

pszichológiában. Nem valami introspektíven hozzáférhető tudás, hanem pusztán az információtartalom az

például, ami megmagyarázza azt, hogy a reakcióidők az alternatívák függvényében variálnak (Attneave 1959).

A kognitív pszichológia a hatvanas években nem prob- lémátlanul, de újra felfedezte a kivárásos módszer

logikáját. Eközben azonban nem volt elkötelezett az önmegfigyelés iránt. A reakcióidő a belső reprezentációk

természetének és hasonlósági struktúrájának mércéjévé vált (Posner 1978; Shepard 1978). Úgy tűnik azonban,

hogy a kivonásos módszer dekontextualizált elementarisztikus elkötelezettségeinek egy része még az

önmegfigyelés nélkül sem tartható. Ez különösen világossá vált, amikor kiváltott potenciál módszereket kezdtek

használni reakcióidővel együtt: sokszor a motoros reakciók megelőzik azokat a kódolási mozzanatokat,

melyeknek függvénye kellene hogy legyenek, és melyeket a különböző látenciájú agyi potenciálok tükrözik.

Vagyis szinte állandóan egy alapvető kontextuális újraszerveződés megy végbe (Czigler 1994).

*

A fizikából és a fiziológiából kimetszett új területek a pszichofizika, a reakcióidő és a percepció kutatása már

körvonalazzák a pszichológiai problematikát. Az alkalmazott módszerek emberi kísérleti személyekkel

korlátozott körülmények közt folytatott kísérletezést használnak és olyan problémákat és sajátos módszereket

mutatnak be, melyek mindmáig a kísérleti pszichológia részét képezik. Ezek a fejlemények azonban

intézményesen még nem hozták létre a kísérleti pszichológiát. Ehhez egy szemléleti változásra és az inherens

újdonság öntudatos bemutatására volt szükség. A Helmholtz, Donders, Fecher és mások által bevezetett úttörő

változásokat Wundt és kortársainak nemzedéke illeszti be a német akadémikus világ társadalmi hierarchiájába.

1.7. Kulcsfogalmak

3.5. táblázat -

asszimiláció-disszimiláció kivonásos paradigma pszichofizikai axiómák

empirizimus küszöb reakcióidő

helyelmélet nativizmus színelméletek

150



megoszlásokig

kísérleti esztétika

pszichofizika


Herbartról Dénes Magda (1979) és Leary (1980) ad jó kiindulást. Helmholtz munkásságára a Cahan (1993)

szerkesztette kötet mellett Julesz Béla munkái is relevánsak, mert megmutatják, mennyire élő ez a tradíció.

Claude Bernard-ról Canguilhem (1966) könyve érdekes forrás, mert a szabályozás gondolatát elhelyezi a

normalitás kérdéskörében. A Cahan-kötet egyben a Hering-Helmholtz vitákat is bemutatja. Az óriási Fechnerirodalomból

Wood- ward (1982) munkáját ajánlanám. A reakcióidő-mérés történetéről a klasszikus kísérleti

lélektani tankönyvek is eligazítanak.

2. 6.FEJEZET – Wilhelm Wundt a programadó és

kodifikáló

Szerintem Wundt híre akkor is meg fog maradni, ha különös elméletei végleg megbuktak [...] Mivel új

nézőpontot alakított ki; kész vagyok azt mondani, hogy Wundt nem egyedül a kísérleti pszichológia

megalapítója, hanem a pszichológiáé.

B. Titchener: Wilhem Wundt (nekrológ). 1921, 177. o.

2.1. Az életút mint minta: természettudomány és filozófia

hibridizációja

Wilhelm Maximilien Wundt (1832-1920) hosszú élete során már csak rendkívüli termékenysége révén is jogot

formálhatott az új pszichológia vezérének büszke címére. Mint Edwin Boring összeszámolta, közel 500 (!)

tudományos közleménye jelent meg, 21 és 88 éves kora között 53 735 oldalt publikált, ami átlagosan napi 2,2

oldal írását jelenti 68 éven át.

Ez a rendkívüli szakmai aktivitás nagyon tanulságos életút kereteiben valósult meg. Wundtnak az első

kísérletező pszichológusok legtöbbjéhez hasonlóan orvosi végzettsége volt, s az akkor a német egyetemi

rendszerben újnak számító kísérletező élettanban próbált egzisztenciát teremteni magának. Mint Rieber (1980)

részletesen beszámol róla, a később az akadémikus merevség és konzervativizmus, az I. világháború alatt pedig

a német nemzeti gondolat jelképévé vált Wundt fiatal korában a forradalmak iránt érdeklődő, bizonytalan,

politika-központú ifjú volt, aki végül is anatómus nagybátyja biztatására lesz tudós. Medikus Heidel- bergben, s

néhány szemesztert Berlinben is tölt, Johannes Müller és du Bois Reymond környezetében. Végül

Heidelbergben habilitált. Kezdetben az izommozgással foglalkozott, majd áttért az érzékeléspszichológiára. Első

ilyen témájú könyvét 1858-1862-ben publikálja. Ugyanebben az évben, 1858-ban jött Helmholtz Heidelbergbe.

Helmholtz Wundtra gyakorolt hatásának értelmezése vitatott. Boring (1950, 318-319. o.), a lojális történész

egyenesen azt mondja, hogy Wundt előbb kezd írni tudattalan következtetésről, mintsem találkoztak volna

Helmholtzcal. Rieber (1980) viszont azzal vádolja Wundtot, hogy az 1862-es kötetben majd úgy beszél a

tudattalan következtetésekről, hogy meg sem említi Helmholtzot. Mindenesetre nem volt köny-nyű a viszony a

befutott sztár és a fiatal kolléga között. A kor kritériumai szerint Wundt nem volt valami sikeres Heidelbergben.

17 éven át (1857-1874) magándocens, illetve egy évig Helm- holtz élettani asszisztense volt. Rieber úgy

értelmezi viszonyukat, hogy a junior egy intellektuális apát keresett Helmholtzban, aki viszont leginkább

átnézett rajta. Mindezzel együtt Wundt versengésbe kezdett a lehetséges mesterrel: ugyanolyan témákkal

foglalkozott. Wundt (1920) utolsó éveiben írt intellektuális életrajzában nagy tisztelettel ír Helmholtzról.

Ugyanakkor két árulkodó ténnyel motiválja, hogy miért is nem alakult ki közöttük igazi kapcsolat. Számára

Helmholtz túl anglomán volt (ez persze már a háborús Németország hangja), másrészt – íme a merev ember,

mint önmagát ismerő pszichológus – túlzottan hasonló volt az érdeklődésük, az észlelés kérdései, s talán ez

akadályozta a barátságot.

151



megoszlásokig

A heidelbergi 17 év alatt vált Wundt fizioló- gusból mai értelemben pszichofiziológussá, majd pszichológussá.

A hatvanas évektől órákat tart pszichológiai témákban, a hetvenes években már a készülő Fiziológiai

pszichológiából, újabb pszichológiai témájú könyve jelenik meg az emberi és állati lélekről. Mint fiziológusnak

pályája azonban kudarc. Amikor a német tudomány csillaga, Helmholtz Berlinbe távozik, Wundt hiába

reménykedik a katedrában, nem kapja meg professzori kinevezését, annak ellenére, hogy már hét könyve jelent

meg. Itt van a jellegzetes egzisztenciális feszültség, amely Ben-David értelmezésében a szerephibridizáció és az

új identitás mozgatója lesz. S ez a hibridizáció meg is jelenik: Wundt a kudarcot követően filozófiai tanszékekre

pályázik.

Először egy évig Zürichben az „induktív filozófia” tanára (már ez is elég furcsa név), majd Lipcsében lesz 1875-

től 1917-ig professzor. Lipcsébe meghívták professzornak, s ez nagy dicsőség volt, akkoriban ugyanis a lipcsei

volt a legnagyobb, ha nem is a legtradicionálisabb német egyetem. Avató beszédében jól mutatja kettős

ihletését. 0, a természettudós, akinek éppen ekkoriban jelenik meg úttörő műfajú s igen részletes, már címével is

provokatív élettani pszichológiája, a német idealizmusért kiált, mintegy azt reklamálja (Rieber 1980).

Amikor átkerül a filozófiai világba, az első perctől azt a kettősséget képviseli, amit Hearst (1979) és Robinson

(1982) mint a német idealista hagyomány és a természettudomány egyidejű kultuszát jellemez. Csakhogy amíg

Fechnernél ez állandó ingadozás és feszültség forrása volt, Wundt és követői számára az új öntudat és

diszciplína büszkén vállalt kettőssége.

A lipcsei tanszéken, ami eredetileg s hosszú időn át filozófiai tanszék volt, azonnal hirdetni kezdi – az új

identitást óvandó –, hogy itt valami többről van szó, mint a lélekről szóló spekulációkról: az új pszichológia a

belső tapasztalás német idealista filozófiai hagyományát egyezteti össze a természettudomány kísérletezésével.

(A várakozásról s a Lipcsébe kerülés körülményeiről igen részletes, az emberi oldalt is érzékeltető beszámolót

ad a tanítvány Titchener 1921a, b; Diamond 1980, filo- lógiailag is igen gazdag munkája pedig a fentieken túl a

karrier és a politika összefüggéseire is kitér.)

A filozófiai kérdések s a természettudományos gondolatok összekapcsolása természetesen a modern

pszichológia egész előtörténetére jellemző volt. Gondoljunk Descartes-ra, Fechnerre, vagy Helmholtzra.

Ezeknél a szerzőknél azonban még csak „gondolatok hibridizációjáról” van szó. Wundt az, akivel

megteremtődik a szerepek hibridizációja, mint egy új szakmai identitás alapja. Vagyis: a modern pszichológia

megszületése nem pusztán intellektuális erőfeszítés kérdése volt – mint ahogyan egy tudomány általában nem

csak intellektuális szervezet – s Wundt kitűnően képviselte ezt az új szerepet.

Vitatott kérdések – Hol volt a központ?

A mai pszichológiatörténet-írásban igen sok vita folyik arról, hol is volt a kísérleti pszichológia első központja.

(Kicsit érezhető ebben a vitában a politikatörténet hatása: azok a viták, amelyek a politikai centrum és periféria

viszonyáról szóltak.) A hagyományos felfogás a Lipcsei Egyetemet mutatja be legfontosabb központként. Ennek

152



megoszlásokig

több oka van. Az egyik természetesen fejezetünk témája vagy hőse: Wundt négy évtizedes tevékenysége ezen az

egyetemen. Wundt jelenléte mellett azonban más tényezők is vezető szerepre predesztinálják Lipcsét. Itt

dolgozott annak idején Ernst Weber, s még Wundttal egy időben Fechner is vezető szerepet játszott. Itt volt

azután a laboratórium, a Wundt által írott tankönyvek sora, s a tanítványok hada. Az alternatívákat keresők

számára mindez nem elég Wundt vezető szerepéhez. Valójában abból indulnak ki, hogy tartalmi adalékait

tekintve Wundt az utókor – pontosabban, századunk hatvanas évei számára – nem tűnt valami túlzottan eredeti

alapító atyának. A hagyomány szerint őt tartjuk az alapítónak, ugyanakkor érzelemelméletét kivéve nevével alig

tudunk összekapcsolni valamilyen konkrét, máig is releváns tényt vagy elméletet. Ugyanez korántsem mondható

el Gustav Fechnerről, Hermann Ebbinghausról, Georg Elias Müllerről, Francis Galtonról, William Jamesről,

James McKeen Cattelről vagy Alfred Binet-ről. Ok módszerbeli alapvetés mellett számos tényleges elmélet

máig érvényes és vitatott képviselőiként élnek. Vannak azonban, akik bonyolultabban látják Wundt szerepét: a

mai kognitív pszichológia és a pszicholingvisztika számos szakkérdésben újra felfedezte Wundtot, mint akinek

tartalmi mondandója is van. A figyelmi integráció szerepét illetően (Neisser 1967), vagy az agyi és lelki

folyamatok közti összetett viszonyt tételező lokalizációs elméletek kidolgozásában (Sabat 1979), a

mondatszerkezet és a szimultán- szukcesszív szerveződés közti átmenet elemzésében mind újra felfedezik

Wundtot. Blumenthal (1970) egészen odáig megy, hogy Wundt mondatfelfogásában a mai generatív nyelvtan

felszíni és mélyszerkezet fogalompárjának előfutárát látja. Sokan értelmezik úgy a wundti mintát, mint az első

információfeldolgozó típusú kognitív pszichológiát, melynek kudarcát éppen az okozta volna, hogy még nem

állt rendelkezésére az információ fogalma.

Igazából a Wundtot megkérdője- lezőknek nem pusztán Wundt vélelmezett szakmai terméketlenségével van

gondjuk. Alternatív hősöket szeretnének előtérbe állítani, akik kísérletileg produktívabbak voltak, s más

filozófiai elkötelezettségekból indultak ki. Az egyik ilyen jelölt, különösen Edward Haupt értelmezésében,

Georg Elias Müller. Nehéz dolog az ehhez hasonló befolyáskérdésekben dönteni. Kiinduló tényként azonban

érdemes egy pillantást vetni a 6.1.ábrán látható összképre. Ez a kísérleti pszichológia elterjedését mutatja

elsősorban a német nyelvterületen a 19. század végén. Bárki volt légyen is a fő mozgatóerő, jól látszik a

laboratóriumokban megtestesülő mozgalmi terjeszkedés. Valamikor 1870 és 1900 között valami nagyon

lényeges történt: a pszichológusok saját azonossággal léptek színre, mégpedig a kor német

természettudományának megfelelő legfontosabb azonosságteremtő mozzanatot felhasználva: laboratóriumokat

hoztak létre, mint évtizedekkel korábban például a vegyészek, majd a fiziológusok. Hasonlót mutat a 6.1.

táblázat is: Ben-David és Collins (1966) értelmezésében azt, hogy valamikor 1870 táján meglendült a kísérleti

pszichológiai publikációk száma, hogy azután a 90-es években a gyors fejlődés szakaszát érje el, először

Németországban, majd Amerikában.

A kortársak röviddel Wundt halála után még a kísérletező és az elméleti igény összekapcsolását tartották Wundt

fő erényének, azt, hogy egyszerre elemző, kísérletező és átfogó, filozofikus, összegző elme (Kornis 1921).

Titchener (1921b, 177. o.), a Wundt szemléletét Amerikába átplántáló angol származású tanítványnak a fejezet

mottójában szereplő jóslatából azonban a negatív oldal (a hírnév megmaradt, a részletek elmosódtak) oly

mértékig bevált, hogy ha kiragadott Wundt-idézeteket ítéltetünk meg felsőbbéves pszichológus hallgatókkal,

azok a mestert csak akkor ismerik fel, ha tudományos attitűdje legismertebb hozamáról, a kísérleti módszerről

van szó, egyébként pedig a Wundttól származó idézeteket (csökkenő sorrendben) Freudnak, Skinnernek,

Jamesnek és Watsonnak tulajdonítják (Anderson 1971).

Wundt központi jelentőségét a pszichológiatörténészek évtizedekkel halála után elsősorban szintén attitűdbeli

tényezőkben s szociológiai kihatásában, befolyásában vélték legköny-nyebben megragadhatónak (Murphy 1949;

Flugel 1957). A 19. század közepén sok (elsősorban német) természettudós már kísérleti pszichológiát művel,

úgy azonban, hogy nem tudja, hogy ezt teszi. Valahogy úgy vannak ezzel, mint Moliere úrhatnám polgára,

akinek a nyelvtanárra volt szüksége ahhoz, hogy rájöjjön, egész életében prózában beszélt. A kísérleti lélektan

művelőinek is egy értelmezőre, programadóra volt szükségük, hogy rájöjjenek, amit a hűvös laboratóriumok

diszkrét homályában művelnek, az már nem egyszerűen az élettan és a fizika kiterjesztése, hanem egy új

tudomány. Wundt kitüntetett jelentőségét a pszichológia megszületésében az adja, hogy ő ambicionálta a

programadás és a szakmává szervezés feladatát.

Wundt hatását a tanítványi genealógiák jól mutatják. A 6.1. ábrán látható, hogy milyen kiugró szerepe volt

egész Európában s a tengerentúlon is a tanítványok útra indításában. Ben- David (1971) nagyszámú ábrájából

csak a német habilitáltakat mutatom be. Ez is jól szemlélteti, hogy Wundt befolyása jóval meghaladja Müller

vagy Brentano hatását. S ezt pontosan a szerepalakításban betöltött modell magyarázza. Azért őt emeljük ki

alapítóként, mert neki volt legnagyobb gyakorlati hatása, mivel egy új tudomány eszközeit körvonalazta,

másrészt, mert ő képviselte leghatározottabban a kísérleti pszichológia megszületéséhez szükséges új identitást,

a szerephibridizációt. Ennek lényege, hogy a természettudomány módszereivel a lélekre vonatkozó kérdéseket

ki kell szakítani a filozófiából. Mivel a szerephibridizáció a filozófia és a fiziológia, mint két akadémikusan

153



megoszlásokig

respektált diszciplína között ment végbe, a kialakult új szerep is akadémikus jellegű lett. A mai pszichológusok

számára többnyire életidegennek tűnő módon Wundt úgy vélte, hogy a pszichológiának filozofikus kérdésekre

kell tudományos választ adnia, s nem a gyakorlat gondjaira kell felelnie. Német változatában az új szakma egész

gondolkodásmódja nem a hétköznapi életből indul. Ez a vállalt életidegenség a magyarázata annak, hogy a

kezdeti flörtölés után az amerikai pszichológusok jó része – a sajátosan amerikai pszichológusok – szakít Wundt

örökségével. Wil- liam James csalódása közismert. Kettejük attitűdbeli eltérésének Boring (1942) egy

sokatmondó című tanulmányt szentel, amelyben az emberi természetet állítja szembe az érzékeléssel. De

ideálokat keresve a Wund- tot korábban hosszú tanulmányban ünneplő Stanley Hall is Freudra vált, és James

Mark Baldwin csalódása is közismert. A Wundtnál sokat kísérletező James McKeen Cattel pedig az evolúciós

galtoni paradigma hatása alá kerül, s hazatérve Amerikába az egyéni különbségek kutatásának élharcosa lesz.

Blumenthal (1980) és Rieber (1980) a kiábrándulás fő okaként ezt az életidegenséget emelik ki, azt, hogy az

amerikai dinamikus életszemlélet és az evolúciós-funkcionalista gondolkodásmód nehezen volt

összeegyeztethető Wundt akadémizmusával.

3.6. táblázat - 6.1. táblázat. A kísérleti pszichológiai könyvek számának alakulása a 19.

században (Ben- David és Collins 1966 nyomán)

Evek Német Francia Brit Amerikai Egyéb Összesen

1827-36 4 3 2 9

1837-46 11 4 2 1 18

1847-56 15 2 6 1 24

1857-66 16 8 7 3 34

1867-76 38 11 15 1 4 69

1877-86 57 22 17 9 12 117

1887-96 84 50 13 78 21 246

2.2. A lipcsei német minta

A pszichológia szervezeti önállósodásában a szerephibridizáció volt a kulcsmozzanat, ez adja meg Wundt, mint

emberi életút mintának és szocializációs etalonnak a kitüntetett jelentőségét. Volt egy sajátos attitűd, amely

érlelődött a korban, s amit a leghatározottabban Wundt képviselt. Ben-David és Collins (1966) tüzetes

tudományszociológiai elemzése, mely azután Ben-David (1971) tankönyvének sztenderd hivatkozásává vált,

arra használja példaként a kísérleti lélektan diszciplináris kialakulását, hogy egy új diszciplína megalapozásához

nem egyszerűen tények halmozódására, hanem attitűdváltásra is szükség van. Az újításhoz, jelen esetben egy új

tudomány megszületéséhez szükséges új gondolatok intellektuálisan viszonylag hosszú időn át rendelkezésre

álltak már. Évtizedek óta folytak az ember lelki paramétereinek mérésére törekvő kutatások. Az új

robbanásszerű megjelenése szociológiailag akkor lesz jellemző, amikor az újdonság egy formálódó identitás

részévé válik. A 19. század hetvenes-nyolcvanas éveiben a kísérleti és fiziológiai munkák megsokszorozódása a

pszichológiában (6.1. táblázat) egy új identitás létrejöttével magyarázható. Ez az identitás azon alapult, hogy a

természettudományokból jött emberek (orvosok, fizikusok) a természettudományok akkori, nagyobb tekintélyét

s mindenhatónak kikiáltott módszerét, a kísérletezést terjesztették ki az akadémiku- san a filozófia terrénumának

számító pszichológiai kérdésekre. A versengőbb, s magasabb státusból (a természettudományokból) a kevésbé

versengő s alacsonyabb státusú területre átlépett emberek „alapítják” meg az új attitűdöt, identitást s ezzel az új

tudományt. Olyan fiziológusok ők, akik természettudományos attitűddel akarnak a filozófiában érvényesülni.

Ebbe az attitűd-összeolvasztásba belejátszik egy egzisztenciális mozzanat is: a korábban hirtelen új

tudományként felfutott élettanban „minden hely foglalt”, ugyanakkor a német idealizmus s általában az

akadémikus filozófia ezekben az évtizedekben, hullámvölgyben van, oda viszonylag könnyű betörni. Mind az

attitűdváltásnak, mind az egzisztenciális mozzanatnak a jelentősége negatív hatásaiból is ismert. Évtizedekkel

később, a századfordulóra a német mandarin kultúra, a természettudományok által háttérbe szorított világ

visszacsap majd. Visszaköveteli magának a nagyobb presztízst mind intellektuálisan, elemző munkákban, mint

154



megoszlásokig

Husserl 1912-ben (magyarul 1970) megjelent nevezetes kritikájában a naturalizmus felett, mind pedig

mozgalomszerű kiáltványokban. A filozófusok egzisztenciálisan azt is sérelmezik, hogy a természettudományos

attitűd jegyében a német filozófia tanszékeket természettudósok vezetik (lásd erről Ringer 1969). Ez a

visszakövetelés a pszichológiát illetően valójában annak a folyamatnak a végpontja, mely Wundttal indult el. Az

ő követőinek elementarizmusával majd jelentés-, történelem- s mintázat-középpontú pszichológiák állnak

szemben.

A Wundt által képviselt szerephibridizáció akadémikus jellegű. Azoknak a maguk sorsát alakító fiataloknak

való, mint Helmholtz és Wundt is volt, akik ugyan orvosi végzettséget szereztek, de örülnek, hogy nem kell

gyakorló orvosnak lenniük. Wundt s követői számára az új tudomány helyének bizonyításához alapvető

jelentőségű volt a kor német tudományosságában bevett intézményes és intellektuális feltételek és közeg

megteremtése. Tankönyv, katedra és laboratórium, folyóirat és tanítványok kellettek ehhez. Az új pszichológia

Wundtnak köszönhetően nem szerényen s botladozva, hanem teljes vértezetben jelent meg. Munkáinak jó része,

köztük különösen az először 1873-74-ben, vagyis még heidelbergi munkálkodása alatt megjelent Grundzüge der

Physiologischen Psy- chologie, tankönyv, illetve kézikönyv. A munka hat kiadásából az utolsó 1911-ben jelent

meg. Wundt mindegyik kiadást az éppen érvényes ismereteknek megfelelően dolgozta át, ezzel biztosítva a

születő új tudomány tanoncai számára azt a (sokszor csak látszólag) biztos referencia keretet, mely a

tudományos paradigmák átvitelének Thomas Kuhn (1974) felfogásában egyik legegyszerűbb modern módja (a

tankönyv mint minta). A tankönyvek azt sugallják, hogy a diszciplína elért a pozitív ismeretek kumulatív

összegződésének fázisába, s vannak anyagát rendezni képes egységes módszertani elvei is.

A rendszeres taglalásnak ezt a jelentőségét Wundt hatásában már Théodule Ribot (1882) is észrevette a korabeli

német pszichológiát tárgyaló monográfiájában, de ugyanez tér vissza többek között a tanítvány Titchenernek

(1921a) Wundtot korabeli riválisával, Brentanóval összehasonlító munkájában is. Dwelshauvers (1912, 158. o.)

Wundt fiziológiai pszichológiájáról tartott előadásában pedig így foglalja össze véleményét: „Wundt fiziológiai

pszichológiai munkái elsősorban tapasztalatok tárházaként hasznosak. Ezen felül szorgos munkáról tanúskodnak

s a kísérleti módszernek a lelki élet különböző területeire való pontos s körültekintő alkalmazásáról. Végül

érdekesek s mélyek a munkát irányító feltételezések.”

A mintává válásnak a tankönyv mellett három másik fontos forrása van: maguk az egyetemi órák, illetve a

doktori fokozatszerzés lehetősége, a laboratórium és a publikációs fórum létrejötte. Stanley Hall és Titchener, a

nagyhírű tanítványok kortársi beszámolóit olvasva Wundt előadásai a mai olvasó számára szinte

karikaturisztikusan mutatják a 19. századi német akadémikus kultúra oktatási stílusát. (Wundt neheztelt is Hallra

e beszámoló miatt.) A profesz- szor az élettől elzárkózva, elefántcsonttoronyban a tiszta megismerés attitűdjét

képviseli, a diákok az általa adott témákhoz igazodnak, az egyéni ambíciót szinte mozgalmi fegyelemmel

alárendelik a csoportcéloknak. Wundt érdeme , hogy egy új tudomány érdekében tudott élni ennek az

akadémikus mandarin kultúrának a lehetőségeivel.

6.1. ábra. Wundt és a rivális német pszichológusok habilitált tanítványi köre (Ben-David 1971 nyomán)

A laboratórium megnyitását 1879-re datáljuk. Wundt akkor újonnan szervezett filozófiai (!) tanszékén korábban

is volt az előadásokon kísérleti demonstráció. A laboratórium alapítása azonban, mint számos korábbi

deheroizáló és relativizáló beszámolóval szemben Bringmann, Bringmann és Ungererer (1980) világosan

demonstrálják, nagy személyes erőfeszítést igényelt. A Kísérleti pszichológiai laboratórium egyben átlépést is

jelentett a tettek mezéjére: ahogy Bringmann és munkatársai elemzik, ezzel a tanítványok szaván fogták

Wundtot. Itt már nem lehetett csak beszélni a kísérletezésről, azt művelni kellett. Wundt el is ismeri sok

155



megoszlásokig

beszámolójában, hogy ebben központi szerepet játszottak diákjai. A laboratórium alapítás szimbolikája révén

nyilvánvaló Wundt intellektuális merészsége, maga a laboratórium pedig szintén a természettudományosság

auráját növeli az új tudomány körül. Ez a laboratóriumi tudomány lesz a legkönnyebben terjeszkedő minta. A

tanítványok és a távoli követők számára ez a legvilágosabban követendő lépés az új tudomány kialakításában,

könnyebben megvalósítható, mint a tanszék és a fokozatot adó képzés, ugyanakkor gyakorlatilag, az új közösség

életmódja szempontjából is fontosabb ez. Egy valóságos fizikai helyet jelent, ahol dolgozni lehet, egy helyet,

amely műszerekkel van felszerelve s ettől tudományos, ahol távol lehet lenni mind a világtól, mind a beavatatlan

diákoktól. Elzárkózást és bennfentességet teremt, ami mindmáig így van a komoly kísérletező

helyeken. A laboratórium a korabeli német egyetemek új, technológiai kultúrájának kulcshelye. A 6.2. ábra

mutatja a laboratórium elrendezését. Érdemes ezt összehasonlítani a 6.3. ábrán a stanfordi laboratóriummal

1906-ból. Az összevetés sok mindent elárul abból, hogyan válik az amerikai pszichológia századunk

győztesévé: a pénz révén.

6.2. ábra. Wundt kísérleti pszichológiai laboratóriumának alaprajza Lipcsében (Bringmann, Bringmann és

Ungererer 1980 nyomán). A bal oldalon pedig a laboratórium munkaszobája (Hiebsh 1980 nyomán)

Wundt 1881-ban indítja el az első kísérleti pszichológiai folyóiratot Philosophische Studien címmel. A tanszék

hivatalos hivatását tükröző cím ellenére valójában pszichológiai lapról van szó: ebben jelennek meg az egyre

szaporodó tanítványok kísérleti dolgozatai, de a mester kisebb művei is. Az 1881 és 1902 között 20 kötetet

megért folyóirat, mely 1905-ben azután, a helyzetet legitimalizálandó, megváltoztatja nevét Psychologische

Studienre, a korban a kísérleti eszme legfőbb terjesztője is volt a tankönyvek mellett. A tanítványok számára az

önálló érvényesülés csatornáját is biztosította, az első lépéseket az akadémiai hely megtaláláshoz. Valójában

mindvégig Wundték lapja maradt. Az 1890-ben Ebbinghaus és König alapította Zeitschrift für Psychologie lesz

a Lipcsén kívüliek folyóirata.

2.3. Tárgy és módszer: a kísérleti pszichológia kutatási

programja

A Wundt képviselte pszichológia tartalmában is megfelel ennek az akadémikus képnek. Karikatúraszerű

összképként az alábbiakkal szokták jellemezni rendszerét: elementarista tudatlélektan, mely a lelki életet

mozaikszerű összetevőkre boncolja fel, s a lelki élet bonyolultságáról a végső egységek passzív kombinációival

ad számot (e kombinációk „mondattanát” írnák le az asszociációs törvények). Ugyanakkor ez a pszichológia

élettani: a lelki életet visszavezeti a fiziológia alaptörvényeire (redukcionista), s ennek megfelelően érzéketlen

az értelemjelentés s általában a magasabb humán szerveződések iránt. Kutatási módszere a kísérlet, adatait

laboratóriumok életidegen világában szerzi.

Karikatúra ez a kép, mely Wundt mellett sokat köszönhet bírálóinak, annak a ténynek, hogy az őt követő

irányzatok mind a klasszikus mintához viszonyítva fogalmazták meg saját új mondanivalójukat. Igazságtalan

azért is, mert Wundt hosszú munkássága során felfogása fokozatosan eltolódott a szintetikus-szintetizáló lelki

jelenségek (az apper- cepció, a figyelem, az akarat) nagyobb jelentőségének hangsúlyozása irányába, valójában

vállaltan egy voluntarisztikus pszichológiát szeretett volna létrehozni, s utolsó évtizedeiben elmozdult a

kulturális, szellemi objektivációk (az értelmes szerveződések) előtérbe állítása felé.

156



megoszlásokig

6.3. ábra. A kísérleti pszichológiai laboratórium a Stanford Egyetemen 1906-ban (Hilgard, 1987, 35. o. nyomán)

2.3.1. Kísérlet és önmegfigyelés

Nézzük meg először magát a módszert: hogyan kísérleti s laboratóriumi maga Wundt programja? Közkeletű

felfogás a modern pszichológiáról, hogy módszeréhez, a kísérletezéshez találta meg tárgyát. Ez a

megfogalmazás nem is nagyon rejtett kritikát tartalmaz: azt sugallja, hogy a modern pszichológia képviselői

azért kezdtek olyan száraz, életidegen (unalmas) dolgokkal foglalkozni, mint az érzékelési küszöbök, a

reakcióidő vagy az asszociációképzés elemi folyamatai, mert ezekhez volt megfelelő módszerük. Ez biztosan

nem igaz a szociális ismeretelmélet szempontjából. Mint Canguilhem (1980) már többször hivatkozott

koncepciója hirdeti, a kísérleti pszichológia kezdetei az ember, mint eszköz (mérési, észlelés, tanulási eszköz)

korlátai iránti érdeklődés miatt foglalkoztak éppen azzal, amivel foglalkoztak. Másrészt maga a percepció

belvilága iránti érdeklődés a köznapi élet része is volt, a modern szubjektum kialakításának részét képezte. Ez a

belső világ a kulcsa. Ahogy Crary (1999) elemzi, a 19. századi szubjektum keletkezésében a belső

torzításoknak, azok lehetőségének alapvető jelentősége volt.

Wundték számára a kísérletezés a filozófusok hagyományos karosszékből űzött pszichológiájának módszertani

meghaladását jelentette. Történetileg nem jelentéktelen fordulat ez. Richard (1992) mai áttekintése világosan

mutatja például, hogy a tizennyolcadik században nem elvi, koncepcionális okokból nem születik meg az

intézményesült pszichológia, hanem a módszer hiánya miatt. Mind a filozófia ismeretelméleti fejezeteiből, mind

a mindennapi problémákból kiinduló pszichologizálás hiányossága spekulativitása volt. Elképzeléseit nem

kapcsolta össze rendszeres adatszerzéssel.

A wundti pszichológia helyzete kísérlet és önmegfigyelés viszonyát tekintve történetileg kétarcú. Visszafelé

tekintve, a hagyományos, spekulatív ka- rosszék-pszichológia felől nézve, a kísérlet tűnik újdonságnak, vagyis

az, hogy a pszichológus a kutatás folyamatába rendszeresen variált független változókat vezet be, s ezzel

megjelenik az objektív attitűd. Ugyanakkor a 20. századi objektivisztikus trendek felől tekintve, ez a

pszichológia szubjektív, az volt kiugró jellemzője, hogy hitt az önmegfigyelés doktrínájában. Ezt a köztes

helyzetet mutatja a 6.4. ábra. A döntő változás a karosszék-pszicholó- giával szemben, hogy bármilyen intimnek

s magába zártnak tűnjön is az új kísérleti pszichológia, adatszerzésében dialogikus jellegű. Elválik egymástól az,

aki az önmegfigyelést végzi, s az, aki a cikket írja belőle, illetve az eredeti kérdést feltette. Ezzel szemben a

hagyományos karosszék-pszichológia egyszemélyes vállalkozás: Hume teszi fel a kérdést, s ő is válaszol rá.

Ugyanakkor egy fontos mozzanatban megőrzi az új kísérleti pszichológia is a karosszék-pszichológia

hozzáállását: felteszi, hogy saját lelki élete teljességgel áttetsző a megfigyelő számára. Ezzel szemben a

behaviorista (C) nem tételez fel egy privilegizált belső világot, amire rögzített referenciával utalnának a kísérleti

személy kifejezései. Nincs transzparens belső világ, mivel kísérleti szempontból nincs is belső világ. Végül (D)

a mai kognitív pszichológia újra felteszi a belső világot, sőt, még beszéltet is róla, de nem tételezi fel, hogy az

157



megoszlásokig

transzparens lenne a kísérleti személy számára. Az önbeszámolót felhasználja, de csak úgy, mint egy bíróság a

tanúvallomást: kriticistán kezeli.

6.4. ábra. A megfigyelői helyzet a hagyományos karosszék-pszichológiában (A), a klasszikus tudatlélektanban

(B), a behaviorizmusban (C) és a mai kognitív pszichológiában (D). Gábris Krisztián rajza

Wundt számára a kettő – kísérlet és önmegfigyelés – ennek a sémának megfelelően szervesen összetartozik: „A

pszichológiai önmegfigyelés kéz a kézben halad a kísérleti fiziológia módszereivel” (Wundt 1874, 2. o.), írja

klasszikus művének bevezető lapjain. A természettudományos kánonnak felel meg a kísérlet bevezetése: erre a

jelenségek kiváltása, előidézése miatt van szükség (Wundt 1898). Vagyis a kísérlet a pszichológiában is a

természet feletti kontroll gondolatának analógiájára, az ellenőrzés kontextusában jelenik meg, együtt

természetesen a már sokszor emlegetett mérési és sztenderdizálási igénnyel.

Az önmegfigyelés használata Wundt felfogásában túllép a mindennapiságon, de túllép az alkalmi számadáson

is. Rendszeres ingeradás kell hozzá, és felkészült kísérleti személyek. A megfigyelőnek, aki többnyire egy

kolléga, évek óta tanul pszichológiát, tudnia kell, hogy mikor vezesse be az önmegfigyelést; figyelnie kell a

kísérlet közben: megismételhető adatokat kell produkálnia (Robert Watson 1964 ad jó jellemzést erről). A

kollégák használata nagyon komoly kritérium volt. Mint Elsenhans (1897) korabeli beszámolója értékeli,

korántsem volt triviális az, hogy miből következtet a kísérletező a belső világra. Valójában már a klasszikus

pszichológia is egyre inkább a közlés és a viselkedés elemzését végezte. A közlés tartalmai alapján, saját

élményvilágunkból kiindulva következtetünk a kísérleti helyzetben mások élményeire. Bármennyire is szó

szerintinek tűnt eredendően az önbeszámoló használata, ez fokozatosan áttételessé vált. Egy további

jellegzetessége a klasszikus kornak Elsenhans bemutatásában, hogy élményoldalát tekintve, mivel a kísérleti

önmegfigyelésnél a figyelem egy kiragadott folyamatra irányul, ezért sokkal fogalmibb, besoro- lóbb lesz, mint

a közvetlen belső észlelés lenne.

A klasszikus német pszichológia abban az értelemben is akadémikus, hogy az úttörők elképzelhetetlennek

tartották azt, hogy pszichológiailag iskolázatlan személyek valóban használható adatokat produkálnának: az

önmegfigyeléshez fogalmilag iskolázott szem kell. Ellentmondást érzünk ma itt, hiszen ugyanakkor maga a

karteziánus önmegfigyelési doktrína, amit lényegében Wundt is követ, felteszi, hogy tudattartalmaihoz minden

ember hozzáfér. Mindenesetre – mint Flugel (1964) megemlíti – sok szociálisan ésszerű mozzanat volt abban,

hogy a kezdeti évtizedekben a pszichológusok felváltva szerepeltek kísérletvezetőként és kísérleti személyként.

Egy önmegfigyeléses reakcióidő vagy küszöbmérési kísérlet sokszor több ezer, nevetségesnek, megalázónak

tűnő, s mindenképpen rendkívül unalmas megfigyelésből áll. A beavatottak részvétele biztosította a

nevetségesség kivédését, s kellő tapintat vette körül a vállalkozást. Danziger (1990) elemzése arra is rámutat,

hogy a kísérletező és a kísérleti személy elválasztása mellett ezek sokszor szerepet is cseréltek. (A Wundt

lapjában közölt tanulmányok 30-80%-ában.) Ennek köszönhetően a korai kísérletezésben, szemben például a

klinikai megfigyeléssel, sokkal kisebb volt a hatalmi szemantika szerepe, kisebb volt a státuseltérés a kísérletező

és a kísérleti személy között. Maga a szerepmegosztás, mint Danziger elemzi, a legdöntőbb újdonság a

pszichológiai kísérletezésben, például a kémiai laboratóriumhoz képest. Ott, mivel az adat nem a megfigyelőre

vonatkozik, természetesen nem válik szét a megfigyelő és a kutató.

158



megoszlásokig

Volt azonban ennek egy hátulütője is, a közös kódnak és a szerepmegoszlások közötti szerepcseréknek, ami a

századfordulón válik világossá: igen nagy volt a fogalmi egyetértés a két szereplő között, ami számos elvárási

hatást eredményez. Az introspekcióval – úgy, ahogyan azt Wundtnál s követőinél használják – éppen e

trenírozottság miatt volt számos gond. A század elején, a képzet nélküli gondolkodás vitája kapcsán veszik észre

(Woodworth 1915), hogy a laboratóriumok gyakorlási hatásokat eredményezhetnek. Az alaklélektan tágabban is

megfogalmazza a vádat (például Köhler 1947): maga a hit az elemekben, és az elemző stílusú önbeszámoló

kölcsönösen feltételezik egymást. Önbecsapás, amikor a hagyományos elementarista pszichológus az elemek

közvetlen, élménybeli adottságára az önmegfigyelés alapján apellál; szakmai hite határozza meg éppen az

önmegfigyelést. Nem téved, amikor elemekről számol be, élményei valódiak, de a „természetes”,

befolyásolatlan beállítódás esetén nem ezek jelennének meg. Filozófiailag is megjelent a kettősség. A fiatal

Bertrand Russell (1919/1991) által is képviselt érzetadatelmélet felteszi, hogy tapasztalás révén való tudásunk

elemi dolgokról (színek, formák stb.) van. Már pl. az asztal élménye is kikövetkeztetett, másodlagos. A

fenomenológusok, például Husserl (1910) ezt megkérdőjelezik. A „természetes attitűd”, az előítéleteket

levetkezett beállítódás az ő élményvilág értelmezésük számára nem érzetadatokat ad, hanem értelmes egészeket.

Valójában a kísérleti pszichológia egymást részben átfedő többféle szerepszétválasztás közepette született meg.

Ezek a mukamegosztások mindmáig hatékonyak. Furcsának tűnhet, hogy egészében szerephibridizációról

beszélek, részleteiben pedig szétválasztásokról. Ez azonban magának az ellentmondásos helyzetnek a

jellemzője. A hibridizáció egyrészt egzisztenciális szükséglet volt, másrészt a filozófiák (az empirizmus és a

német idealizmus) és a természettudomány egymásra vetítését jelentette. Ebben a hibridizációban a tudomány

adja a módszert. S ennek a módszernek a lényege a bonyolult dolgok részekre bontása. Ennek részeként válnak

el egymástól a korábban zavaróan összeolvadt szerepek a tudományos kutatás folyamatában.

A hagyományos filozófiai pszichológiában az int- rospektív megfigyelő, a kísérletező és a beszámoló író azonos

volt. David Hume ült karosszékében, s hol a maga elméjét, hol mások viselkedését elemezve írta könyveit, amit

a 6.4. ábra mutat.

A kísérleti pszichológia megjelenésével jelent meg az első munkamegosztás s két polarizált elrendezés.

2.3.1.1. Első megoszlás: Önmegfigyelő és kutató

Kísérletező és cikkíró Önmegfigyelést végző személy

Wilhelm Wundt „munkatársai”

(kísérleti személyek)

Nem szabad elfelednünk, hogy ez viszonylagos munkamegosztás volt, mindig csak egy adott helyzetben

érvényesült. Mint Danziger (1990) utal rá, a szerepek fel is cserélődtek. A korai pszichológiát éppen az jellemzi,

hogy valaki hol kísérleti személy, hol kísérletező. Ebből ered azután az a számunkra furcsa vonás is, hogy ekkor

még nevesített kísérleti személyek vannak.

2.3.1.2. Második megoszlás: Kísérletező és beszámolókészítő

Létrejött később egy másik megosztás is, a tényleges kísérletvezető (a jegyzőkönyvvezető, ingeradó, aki

találkozik a személyekkel) és a kutatás felelőse között. Általában ez a felsős diákok és a professzorok közötti

munkamegosztás.

Vagyis a diákok a kísérleti pszichológiában kettős szerepet játszottak: kezdetben tanult kísérleti személyek

voltak, de egy időben kísérletezők is, majd egyre inkább kísérletvezetők.

159



megoszlásokig

6.5 ábra. Néhány úttörő pszichológiai műszer Wundt korából. Cattell úgynevezett ejtős tachisztoszkópja,

demonstrációs és profi változatban. Wirth emlékezeti dobja két nézetben. Ranschburg Pál mnemométere

A behaviorizmussal a viszonyok visszafordíthatatlanul megváltoztak. A patkány és a galamb természetesen nem

lehet kísérletező, s önbeszámolót sem tud adni. A kísérleti személyeket egyre inkább nem, mint ágenseket

kezdték kezelni, még ha emberek voltak is, s csak mint reagáló lények játszottak szerepet. A nagy amerikai

találmány az lesz, hogy az egyetemi tömegeket használjuk vizsgálatainkban, de úgy, mintha nem is személyek

lennének.

2.3.1.3. Harmadik megoszlás: Kísérletező és instrumentumkészítő

A modern pszichológia általában igen kifinomult kutatási eszközökre támaszkodik. Az instrumentumkészítő és

az instrumentumhasználó kísérletező szerepe fokozatosan vált csak szét. Kezdetben ez kéz a kézben haladt: a

reakcióidő vagy az emlékezet kutatói maguk találták ki időmérőiket, emlékezeti dobjaikat s így tovább.

Az instrumentumgyártás a kilencvenes évektől vált sajátos foglalkozássá, s ettől fogva a tényleges kutatás egyre

inkább csak használja, s nem készíti az eszközöket. A 6.5. ábra bemutat néhány korai műszert Wundt

laboratóriumából s a korszak más laboratóriumaiból. Ezek még az első nemzedék műszerei: maguk a

pszichológusok tervezték őket s irányították elkészítésüket. A 6.6. ábra pedig ízelítőt ad a kor kísérletezésének

ünnepélyességéből.

2.3.2. A vizsgálódás alternatív modelljei

Érdemes állandóan eszünkbe idézni, hogy a lipcsei minta nem az egyetlen modell már saját korában sem arra,

hogy a pszichológiát tapasztalati tudománnyá tegyék. Danziger (1990) állította újra reflektorfénybe azt a

jellegzetességét a korai tapasztalati pszichológia irányzatainak, hogy eltérő modelleket alkalmaznak a kutatásra.

Voltaképpen a már többször emlegetett különböző szerephibridizációknak eltérő kutatási stílusok is megfeleltek.

A wundti laboratórium hisz az egyetemességben, abban, hogy a kísérletek során az emberi elme általános

törvényszerűségeit tárja fel. Ennek megfelelően a résztvevők között kicsiny a hatalombeli eltérés, a szerepek a

vizsgálatvezető és a kísérleti személy között megfordíthatóak. Mind Danziger említi is, a kísérleti személyt a

közleményekben gyakran mint munkatársat (Mitarbeiter) emlegetik. A cél adatok egy populációjának nyerése.

Fontos, hogy az adatok pontosak legyenek (ezért kell a gyakorlott kísérleti személy), ugyanakkor az adatok

bárkitől származhatnak, nem rendeljük vissza őket a személyhez. Az adatok az egyetemességet képviselik. A

kísérletezésben ezt a hagyományt folytatja majd az alaklélektan és a különböző fenomenológiai irányzatok,

miközben az elemző hozzáállást bírálják a wundti tradícióból. Az alaklélektan számára is úgy jelenik meg az

eszmény, hogy a kísérletezés célja egy egyetemes jelenség felmutatása, mely megfelelő körülmények mellett

bármikor, bárkinél ugyanúgy váltható ki.

Az önmegfigyeléssel kiegészített kísérlet mellett Wundt egyébként másik módszert is megenged a

pszichológiában: az ember természettörténetének megfigyelését. Ez tulajdonképpen a kultúra termékeinek

rendszerezését jelenti abból a szempontból, hogy mit mondanak az azt létrehozó ember lelki jelenségeiről. A

magasabb lelki jelenségek (a gondolkodás) kutatásának ez a megfelelő módszere, ezekhez a bonyolult

folyamatokhoz az önmegfigyelés ugyanis nem tud hozzáférni.

A galtoni minta a kísérletezéssel és a társadalmi megfigyeléssel ezzel szemben az egyént tekinti a kutatás

egységének. A biológiai egyed, a magába zárt egyén az adatok hordozója és forrása is. Darwini elkötelezettségei

révén ez a felfogás hisz az egyéni változatosságban, vagyis abban, hogy az egyéni adatok jellegzetes eloszlást

mutatnak. Éppen azért kell az adatokat az egyénhez rendelni, mert szisztematikusan vizsgálni akarják az

160



megoszlásokig

eltéréseket. Az adatok statisztikai feldolgozás alapját képezik. Ez azt is sugallja, hogy a kísérletben szerzett

adatok eltérései megfelelnek a való életben létező versengésnek. Ugyanakkor a hatalmi aszimmetria sajátos itt.

A tudásban megvan, hiszen a kísérletezőnek olyan kérdései vannak, amiről a vizsgálati személy nem tud.

Interakciósan azonban nincsen hatalmi aszimmetria: a kísérletező és a kísérleti személy mint idegenek

találkoznak egy rövid interakcióban, ami valahol a nagyvárosi élet köznapi interakcióit modellálja, annak

demokratikus egyenlőségi elveivel. Nem tanulság nélkül való, hogy a tömeges kísérletezés a mi korunkra – még

akkor is, amikor nem az egyéni különbségeken van a hangsúly – ennek az anonim viselkedéskoordináló

felfogásnak a győzelmét hozta. Ez az az elgondolás, amely a normalitást statisztikai fogalommá alakítja, s így

megfelelteti az embert az egyre inkább normatívákat követő, uniformizált termelésnek és nagyvárosi életnek

(Crary 1999). Canguilhem (1966) aki elsőként mutatott rá erre a folyamatra, egyben kritikusan is elemzi ezt az

azonosítást. Véleménye szerint egy társadalmilag motivált hibás lépés volt a 19. században a nor- malitás

statisztikai, azt az átlaggal azonosító felfogása, s a modern élettudományoknak le kellene lépniük erről az útról.

6.6. ábra. Wundt és tanítványai egy reakcióidő-mérő berendezéssel 1912-ben

A harmadik kutatási modell a korai klinikai minta volt Charcot munkásságában, mely, mint ismét Danziger

hangsúlyozza, az orvos-beteg kapcsolatot terjeszti ki a kutatásra. A vizsgálatot végző mind intellektuálisan,

mind a kísérlet irányításában hatalmi helyzetben van. A hatalmi viszonyok nagyon aszimmetrikusak. Innen

származik a szuggesztív eljárások nagymérvű használata. Ez a hozzáállás szintén egyénhez rendeli az adatokat,

az adott beteghez, és szintén hisz a nagy variábilitásban. Ugyanakkor a variábilitásban szakadékokat tételez fel:

ami megvan a betegnél, az nincsen meg a professzornál, a betegek működésmódjai eltérőek.

Két szempontból fontos emlékeznünk ezekre a mozzanatokra. Egyrészt emlékeztetnek arra, hogy a korai

szakaszokban sem volt egységes az adatszerzéssel, mint társas helyzettel kapcsolatos hozzáállásunk. Másrészt, a

mai pszichológiában gyakran hangzanak el bírálatok a kísérleti pszichológia életidegen és személytelen mivolta

miatt. A három modell összehasonlítása azt mutatja, hogy az először Galton antropometriai

vizsgálataibanmegjelent személytelenség valójában pozitív vonásként vált győzedelmessé. Megvan benne

ugyanis az interakciós egyenlőség: egyenlő felek lépnek kapcsolatba, nem úgy, mint az orvos-beteg viszonyban.

Ugyanakkor hiányzik az a kollegiális intimitás is, ami viszont elvárásokon alapuló adattorzítások gyakori

forrása. A 6.2. táblázat összefoglalóan mutatja a három modellt. Érdemes végiggondolni, vajon hogyan

változtak ezek a jellemzők egy évszázad alatt. (Lásd a vitatott KÉRDÉSEK-et.)

Vitatott kérdések – Pozitivizmus és önmegfigyelés

Miért volt Wundt és az első kísérleti pszichológusok számára egyszerre központi jelentőségű az önmegfigyelés

és a kísérlet? Ennek megértéséhez gondolnunk kell arra, hogy Wundt mint korának gyermeke, egyik arculatában

hívő pozitivista. (A hazai szakirodalomban ennek fontosságát Kozáry Gyula már 1898-ban elég kritikus hangon

hangsúlyozta.) Mégpedig nem akárhogyan pozitivista, hanem úgy, hogy szemben áll azokkal, akik a

pozitivizmus révén a pszichológiát ki akarják iktatni a tudományok rendszeréből. A korban ugyanis nagy vita

folyik a pozitivisták között a lélektan lehetőségéről. (A pozitivizmus jellemzésére lásd Kolakowski 1968 ma már

klasszikus munkáját.) Láttuk, hogy J. S. Mill, aki a pozitivizmus egyik változatát képviseli, a pszichológiát teszi

a társadalomtudományok alapjává. Auguste Comte (1798-1857), a francia pozitivizmus atyja viszont a 19.

század közepén fejti ki (1830- tól, magyarul 1901) pszichológiaellenes felfogását. Mindaz, ami pozitív ismeret

lehetne a pszichológiában, felosztható a szociológia és a fiziológia között. Ha valami maradhatna a pszichológia

saját terrénumának, az csak az önmegfigyelés szubjektív világa lehetne. Ez utóbbi azonban –

megbízhatatlanságánál fogva – nem illeszthető bele a pozitivizmus módszertani kánonjaiba. Wundt azzal

próbálja meg a módszer irányából felülbírálni ezt a szomorú ítéletet, hogy a pszichológiában a kísérlettel

tudományossá teszi az introspekciót. A pszichológia részben azáltal lehetséges, hogy meghaladhatók az

161



megoszlásokig

önmegfigyelés Comte ostorozta buktatói (a torzítások, a retrospekció stb.; lásd erről Brett 1960; Jarosevszkij

1972).

A szubsztanciális oldalon Wundt a pozitivizmus szubjektivisztikus változatát képviseli. Vannak persze

alternatív olvasatok ma, például Farr (1983), akik torzításnak tartják Wundt pozitivista besorolását. Érzésem

szerint azonban ez egy ellensztereotípia: a tudományosságért, és a bizonyosságért való küzdelem értelmében

Wundt joggal sorolható pozitivistának. S abban az értelemben is, hogy, mint Max Scheler (1928/1995, 137-138.

o.) rámutat, a pszichológiai fenomenológia első lépéseivel szemben igen szkeptikus volt, nem tudta felvenni a

fenomenológiához szükséges „másik hozzáállást”.

A wundti pozitivizmus keretében a biztosat, a megkérdőjelezhetetlent kell keresnünk, ez viszont csak az egyedi

tény lehet. Ennek az ismeretelméletnek a mai olvasó számára furcsa következménye, hogy Wundt szerint a

természettudomány közvetett, fogalmi ismereteket hoz létre. A lélektan viszont közvetlen, szemléleti, ezért ez az

utóbbi, az újabb tudomány egyben a pozitivistább is: „A lélektan, feladatának sajátszerűségénél fogva,

szigorúbban tapasztalati tudomány” (Wundt 1898, 21. o.).

A pszichológia helyét a tudományok palettáján az biztosítja – ellentétben a comte-i jóslattal -, hogy a minden

jelenséggel kapcsolatban felvehető egyik attitűdöt képviseli: a szubjektív attitűdöt. Mivel minden jelenség

„élmény”, nincsenek külön tárgyak, melyek révén a pszichológia megtalálhatná helyét a tudományok világában.

A szerénytelen következtetés az, hogy az ifjú tudománynak minden a tárgyát képezi, a pszichológia minden

tudományos tevékenység propedeutikája. A szubjektivitás érdekes mozzanat itt. A mai vitákban a mentális

természetéről az egyik vízválasztó mozzanat, hogy feltételeznek-e élményminőségeket (kvalia) vagy sem (vö.

Dennett 1991). Wundt számára a kérdés fel sem merülhet; a szubjektív mozzanat éppen a kiindulópont. A

klasszikus pszichológia az első személy hozzáállását veszi fel, a kísérletezés révén azonban eljut a harmadik

személy nézőpontjához.

Az önmegfigyelés és a szubjektivitás értékével kapcsolatos megfontolásokkal együtt fontos látnunk, hogy a

korban az igazi botránykő maga a kísérletezés volt. Mind a spiritualisztikus, mind a karosszék-világnézetek

számára erkölcsileg megkérdőjelezhető volt az emberi belső világra vonatkozó kísérletezés. Mégpedig azért,

mert azzal fenyegetett, hogy a természettudományos objektivitás valami olyat mutat ki, amiről mi nem tudtunk.

Az emberi gőg s a félelem attól, hogy van valami, ami belvilágunkban nem transzparens, együtt kérdőjelezte

meg a kísérletezést.

2.3.3. Mit vizsgáltak Lipcsében?

Wundt laboratóriumában a kutatás, a témaválasztás fontos irányítója volt, hogy mi kvantifikálható. Mind a

filozófiai kiindulás, mind a rendelkezésre álló eszközök, mind pedig a már sokszor emlegetett alapkérdés – az

ember, mint mérőeszköz korlátai – révén két jellegzetes téma volt itt is az érzékelés, a figyelem, illetve

appercepció és a reakcióidő vizsgálata. A Fiziológiai lélektan 5., 1902-1903-as kiadásában a 119 oldalas külön

(!) tárgymutató kötetben a reakcióidő maga 3 oldalt tesz ki, a figyelem közel 3 oldal. A Wundt-laboratórium

képviselői a számtalan specifikus érzékszervi vizsgálat mellett a pszichofizika elvi kérdéseihez is hozzászólnak.

Az említett „konstanciaelvnek” megfelelően Wundt szerint nem az érzet variál egy nem lineáris függvény

szerint: az érzet követi az ingerlés változásait, az érzetekre vonatkozó ítéletünk azonban nem. A különbségi

küszöb így annak mércéje lenne, hogy mennyire kell két érzetnek eltérnie ahhoz, hogy eltérőnek ítéljük őket. A

mérés nem inger és érzet, hanem érzet és megítélés viszonyára vonatkozik.

3.7. táblázat - .6. 2. táblázat. A korai tapasztalati pszichológia három kutatási modellje

(Danziger nyomán)

Kutatási modellek Kísérleti Pszichometriai Klinikai

Reprezentatív

kezdeményező

Wundt Galton Charcot

Általánosítás egyetemes egyénhez rendel patológia elválaszt

Hatalmi viszony kollegiális, egyenrangú köznapi interakciós aszimmetrikus

162



megoszlásokig

ismerősség intim, közeli ismeretlen orvos-beteg

Műszerezettség magas közepes alacsony

A reakcióidő-helyzetet a Wundt-laboratóriumban mint az akaratlagos mozgás alappéldáját vizsgálják. Ezzel

elindítanak egy szisztematikus, egy kérdéstkörüljáró pszichológiai kísérletsorozatot, de a kísérletek nem mindig

a kiinduló koncepciók sikerét hozzák. Eredetileg a válaszadás folyamatát a parallelista modellnek megfelelően

egy kiterjesztett reflexív analógiájára értelmezték. Feltételezték, hogy a nyers érzet ^ felismerés ^ appercepció ^

döntés ^ mozgásparancs ^ végrehajtás élményei az önbeszámolóban is követni fogják egymást. Hamarosan

kiderült, hogy az élmények nem felelnek meg a feltételezett folyamatoknak: a tényleges billentyűnyomás akár

meg is előzheti az inger tudatos besorolását. Ezzel gyakorlatilag éppen a pszichológiai többlet, az

élménybeszámoló haszna kérdőjeleződött meg. A reakcióidő vizsgálata fokozatosan mintapéldájává vált annak,

hogy az élmények figyelembevétele nélkül, pusztán az időkből (a viselkedésből) is építhetünk releváns

pszichológiai modelleket.

Az is kiderült, s nagy viták forrásává vált, hogy az elrendezés és a személy hozzáállása fontos befolyásoló

tényező: gyorsabb reakcióidőket kapunk a válaszra történő motoros beállítódásnál, mint az ingerre való

szenzoros beállítódás esetén. A 6.3. táblázat Wundt tankönyvi összefoglalóját mutatja erről. Wundt

értelmezésében az adatok azt mutatják, hogy az izommozgásra való beállítódás következetesen gyorsabb

reakciókat eredményez, s hogy a hang reakcióidő gyorsabb, mint a fényre adott. Érdemes észrevennünk két

általános mozzanatot is a táblázat alapján: Wundt, miként ez a lipcsei minta általános szokása is volt, megadja a

tényleges kísérleti személyeket. Ugyanakkor már törekszik az adatok mennyiségi jellemzésére. Az átlag mellett

ezért adja meg a variációs együtthatót is.

3.8. táblázat - 6.3. táblázat. A szenzoros és a motoros beállítódás hatása a reakcióidőre

(Wundt 1903, III. kötet, 414. o. nyomán)

Szenzoros reakció Muszkuláris reakció eltérés v. sz.

átlag variáció n átlag variáció n

Hang 216 21 26 127 8 24 89 N. Lange

235 24 24 121 9 28 114 Belkin

230 33 19 124 9 27 106 N. Lange

Áram 213 25 19 105 6 25 108 N. Lange

Fény 290 28 20 172 8 24 118 L. Lange

291 39 20 182 13 25 109 G. Martius

Wundt a motoros és szenzoros reakcióidők eltérését az appercepció kétféle lehetséges irányával magyarázza;

hamarosan azonban sokkal egyszerűbb s kevésbé mentalista magyarázatok jelennek meg például renegát

tanítványa, Hugo Münstenberg (1889) munkáiban, aki az egész reakciómérési kísérletben nyomát sem látja az

akaratnak, legfeljebb izomérzetekkel találkozik, amiből azután ki is fejleszt egy tudatelméletet. Mindez persze

nem meríti ki a reakcióidő használatát. Wundt munkatársai is sokat tanulmányozzák a választásos reakcióidő

meghatározóit, s megjelenik náluk az idő általános mutatóként való használata. A legkülönbözőbb asszociatív és

emlékezeti feladatokban is felhasználják az időt, mint az összetettség mutatóját.

Wundt laboratóriumában központi kérdés volt a figyelem vizsgálata. A figyelem Wundték számára úgy jelenik

meg, mint az apperceptív integráció kérdése (a nem automatikus folyamatok), illetve a tudat terjedelmének, a

fokális tudatnak a problémája. A tudat csak korlátozott mennyiségű elemet képes felfogni, illetve integrálni. Az

idői integráció vizsgálatára sokat használják a metronómot: ezzel kimutatható, hogyan lesznek az appercepció

révén, például ritmikus struktúrák az eredetileg egyedi hangokból, s kimutathatók az integráció korlátai is.

163



megoszlásokig

Ugyanezzel az eszközzel (például a látszólagos elhalkulások révén) vizsgálhatók a figyelem ingadozásai is

(Wundt 1921b igen részletesen beszámol erről). A másik, igazán nagy hatásúnak bizonyult módszer a

tachisztoszkóp. olyan eszköz ez, melynek segítségével rövid ideig – a szemmel való letapogatást megelőzendő a

szemmozgások laten- ciaidejénél, 180-200 ms-nál rövidebb ideig – adunk ingereket a vizsgált személynek, s azt

figyeljük, mit ismer fel az elrendezésből. Wundt laboratóriumában a rövid vetítést még a gravitáció segítségével,

egy ablak mögött leejtett táblával oldják meg, mint a 6.5. ábra mutatta.

A klasszikus kísérletek (ismertetésükre lásd Woodworth és Schlosberg 1966, 120-180. o.) a felfogás vagy a

figyelem terjedelmének máig érvényes törvényszerűségeit tárták fel. Az egyszerre felvehető elemek száma 3-4

elszigetelt betű; 2 rövid szó, s 4 összefüggő rövid szó. Ennek magyarázata, hogy az appercepció számára a

releváns egység itt nem a betű, hanem a szó. Cattell ezt egyébként kiolvasási kísérletekkel is igazolta: rövid

szavak kiolvasása ugyanannyi ideig tart, mint elszigetelt betűké, mint a 6.4. táblázat mutatja. Ez is azt támasztja

alá, hogy az olvasás nem lehet teljesen analitikus folyamat. Érdemes észrevenni azt is, hogy a tárgymegnevezés

lassabb, mint a megfelelő szavak kiolvasása. Cat- tell ezt úgy értelmezte, hogy olvasásnál kevesebb a versengő

asszociáció.

Ezeknek az eredményeknek köszönhetően az appercepció ezoterikus vizsgálata belekeveredett (s ez azóta

folyamatosan így van) az olvasás és az olvasástanítás nagyon is gyakorlati kérdéskörébe. Wundt tankönyvében

két alfejezet is az olvasással foglalkozik.

Wundt laboratóriumában kiemelkedő téma volt az asszociációk vizsgálata is. A hagyományos (filozófiai)

asszociációosztályozást Wundt a szavakra adott szóbeli válaszok osztályozásával váltotta fel. A verbális

gondolattársítás között két alapvető típust különített el. A külső asszociációk az életbeli együttjáráson (ezeket

nevezzük ma epizodikus asz- szociációknak: tányér – kés), hangzási hasonlóságon vagy mondatbeli

egymásutániságon alapulnak. A belső asszociációk viszont logikai-szemantikai viszonyokon alapulnak, pl.

alárendelésen (állat – kutya) vagy ellentéten (magas – alacsony). A 6.5. táblázat Wundt tankönyvének

százalékos adatait mutatja ezeknek a kapcsolattípusoknak a megoszlásáról.

Az asszociatív idők elemzése is sok tanulsággal szolgál: a legrövidebbek az ellentétek és a szinte szinonimák

(vihar – szél). Valójában már Wundt laboratóriumában megnyílik az út az asszociációk egyre ellenőrzöttebb és

leszűkített válaszlehetőségeket tartalmazó vizsgálata irányába, ahol a személy egy szóra egy másik szóval

válaszol. Ebből születnek meg az asszociatív normák, a híres Kent-Rosanoff-féle norma, és a gondolattársítás,

különösen a megnyúlt reakcióidők felhasználása a személy egyéni konfliktusainak feltárására, amit Carl Jung

(1910) vezet majd be. Ahogy a gyakorlati, pedagógiai, kriminológiai és pszichopatológiai asszociációs

vizsgálatokról szólva a századközép kísérleti pszichológiai tankönyve összefoglalja:

„Komplexus” ebben [a jungi] értelemben a vágyak, emóciók, emlékek szövedéke, amely valamilyen feszültség,

kudarc, elégedetlenség vagy bűntudat elemeit tartalmazza. [...] A pszichoterapeutának [...] néha hasznos

útbaigazítást adhat az asszociációs teszt. Az ilyen komp lexus felderítése rokon probléma a bűnös

leleplezésével. De lényeges különbség is van köztük. A detektív ismeri a bűntettet, de nem ismeri annak

elkövetőjét; a pszichoterapeuta ismeri a bűnöst, de nem ismeri a „bűnt” [...]

A „komplex indikátorok” [mutatják, hogy a szó érinti a komplexust]. Ilyenek:

Hosszú RI vagy a reakció teljes elmaradása.

Az ingerszó megismétlése akár a válasz előtt, akár mint egyetlen válasz.

Az ingerszó félreértése.

[.] erőltetett, rendkívül személyes vagy csupán hangzásbeli [kapcsolat].

Izgalom vagy zavar jele, nevetés vagy mosoly, dadogás, indulatszavak, suttogva vagy kiabálva adott válasz.

Képtelenség az eredeti válasz reprodukálásra a második menetben.

Woodworth és Schlosberg: Kísérleti pszichológia. 1966, 94-95. o.

3.9. táblázat - 6.4. táblázat. Reakcióidők nyomtatott ingerek kiolvasása és megnevezése

kísérletben (Cattell 1887 nyomán)

164



megoszlásokig

Ingertípus

Szín megnevezése (10 szín)

Tárgy megnevezése (26 kép)

Egyes betűk olvasása

Rövid szavak olvasása

Hosszú szavak olvasása

Egyjegyű számok olvasása

Kétjegyű számok olvasása

Háromjegyű számok olvasása

Reakcióidő

547 ms

511 ms

409 ms

388 ms

431 ms

360 ms

396 ms

443 ms

2.4. Wundt kettősségei

Wundt egész munkásságára kettősségek jellemzőek. Részben termékeny kettősségek ezek, melyek magyarázzák

is a mester nagy hatását. Ugyanakkor mindmáig érvényesülő, a pszichológia azóta eltelt történetét is

megvilágító kettősségekről van szó, melyek csírájukban már tartalmazzák a mai lélektan többnyire különböző

szerzőknél élő kettősségeit, azzal a különlegességgel, hogy itt a megosztó vagy éppen integrálni szándékozott

törekvések egyetlen életművön belül jelennek meg.

2.4.1. A kétféle tapasztalás doktrínája

A pszichológia tárgyának és tudományok közötti helyének kijelölésében Wundt kompromisszumos álláspontot

fejt ki: a lélektan külön tudomány, de nem azért, mert van lélek. Wundt a pszichológiában józan pozitivista.

Számára a modern lélektan kiindulása az aktuális lélek gondolata, vagyis az a legalább Hume óta élő felfogás,

hogy nincsen szükség s alap a lelki szubsztancia feltételezésére. A lélek pusztán a lelki történésre, a

pszichológiai folyamatok vagy képzetek halmazára alkalmazott kissé félrevezető rövidítés. „... [a

természettudományos szemlélet] a lelki szubsztancia helyére a lélek aktualitásának fogalmát helyezi” (Wundt

1903/1983, 133. o.). Ez az antimetafizikus felfogás saját korában haladó s pozitív volt. Wundt korabeli vallásos

bírálói észre is vették ezt; tárgykijelölése és test-lélek felfogása révén számukra a kísérleti pszichológia a vallás

ellensége (Kozáry 1898).

3.10. táblázat - 6.5. táblázat. A különböző asszociációk százalékaránya négy vizsgálati

személynél (Trautscholdt kísérletei, Wundt 1903, II. kötet, 569. o. nyomán)

Személyek B. T. W. H.

Külső asszociációk 64 75 48 31

1. szimultán

benyomások

2. szukcesszív

benyomások

(szóasszociációk)

23 32 21 15

41 43 27 16

Belső asszociációk 36 25 52 69

165



megoszlásokig

1. alá-fölé rendelés 10 15 14 26

2. mellérendelés 24 8 38 37

3. összefüggés 2 2 0 6

A pozitivista gondolatrendszerben természettudomány és pszichológia, mondja Wundt, nem úgy különböznek

egymástól, mint pl. a növénytan és az állattan. Nem eltérő jelenségekkel foglalkoznak ugyanis, hanem egyazon

jelenségsor kétféle aspektusával. Minden külső tapasztalás tárgya egyben a lélektan tárgya is lehet:

„amennyiben e természeti jelenségek képzeteket keltenek bennünk, egyúttal a lélektannak is tárgyai” (Wundt

1898, 18. o.). Külső és belső tapasztalás csak eltérő attitűdök: a természettudomány a tudattartalmakat külvilági

vonatkozásukban vizsgálja, azt tekinti, amit a világból tükröznek, míg a pszichológia a tapasztalás teljes világát

elemzi, azt, ahogyan az élmény a tapasztaló alany számára adott.

A tudomány egységét Wundt számára az biztosítaná, hogy a természettudomány is szubjekti- visztikuspszichologisztikus

értelmezést kap nála. Korántsem véletlen, hogy Wundt legambiciózu- sabbb,

rendszerteremtésre törekvő továbbvivője, Titchener a tapasztalásformák különbségét már erőteljesen Mach és az

empiriokriticisták szűrőjén át interpretálja. Nála válik teljesen világossá az a Wundtban is meglévő értelmezés a

kétféle tapasztalásról, miszerint minden tapasztalásnak van egy tárgya s egy felfogása, s míg a

természettudomány a tapasztalás tárgyaival, a pszichológia a felfogás módjával, az alany adalékával foglalkozik

a teljes tapasztalásból.

Ennek a szubjektivizmusnak fontos pszichológiai következménye is van. A pszichológia az élményt úgy kell

leírja, hogy eltekint annak tárgyi vonatkozásától. A tárgyi vonatkozásról szóló beszéd az ingerhiba lenne. Ha

egy introspekciós kísérletben a személyek lámpáról, billentyűről és hasonlókról számolnak be, elkövetik ezt a

hibát; igazából barnáról, kerekről s ehhez hasonlókról kellett volna beszámoljanak. A pszichológia feladata a

tapasztalás lecsupaszítása, az ingerhiba minél teljesebb leküzdése. Ez azt eredményezi, hogy a hagyományos

kísérleti pszichológia erőszakot tesz az emberek élményvilágán; a beszámoló attól válik pszichológiailag

tudományossá, hogy zárójelbe teszi az élmények tárgyát (ez a fizika terrénuma), ezzel azonban a pszichológia

éppen azt a közvetlenséget adja fel, amiből kiindult: élményeink ugyanis nem foltokról, hanem tárgyakról

szólnak. Ez a kísérleti pszichológia éppen abból indul ki, hogy zárójelbe teszi a „népi pszichológia” kiinduló

helyzetét, azt, hogy tudattartalmaink közvetlen élmény voltukban a valóságra vonatkoznak. Csak igen

mesterkélt helyzetekben lehet rámutatni arra, hogy mindez csak „vonatkozás”.

Már Wundt saját korában is észrevették a külsőbelső tapasztalás koncepció hiányosságait. Kornis Gyula 1921-

ben megjelent Wundtról szóló monográfiájában mutatott rá, hogy az a tézis, mely következetesen kétféle

attitűdöt tételez fel, túlzottan az érzékelés kérdéséből indul ki. Itt a pszichológia tárgyai valóban egyszerre a

fizika tárgyai is. Mi a helyzet azonban az érzelemmel vagy az akarattal, hol tárgya ez is a fizikának? Ezt a

kritikai vonalat továbbvive karikírozza azután Harkai Schiller Pál (1940) a kétféle aspektust úgy, hogy az

élményben a pármai dóm és saját éhségünk ugyanúgy objektívként jelenik meg, úgy, mint ami a megismerő

alanyhoz képest külső – pedig az elsőnél ez így van, a másodiknál nem. Az érzelmi és akarati világban – emeli

ki Harkai – a helyzet s a helyzethez történő alkalmazkodás teljesen kiiktatódnak az objektív megfelelők közül,

csak az idegrendszeri korrelátum marad meg.

Husserl (1998) a harmincas években írt átfogó ismeretelmélet és pszichologizmus kritikájában rámutat Wundt

koncepciójának logikai gyengéjére is. Husserl saját felfogásának megfelelően ezt a naturalizmus továbbélésében

és az absztrakciók hiányában látja.

A tudományt utánzó ismeretelmélet-metafizikai értelmezés egyik példáját találjuk Wundt és iskolája

gondolataiban: a „két szempontról” szóló tanításban [...] Ez az út látszólag minden hagyományos metafizika

meghaladásához, a pszichológia és a természettudomány megértéséhez vezet, valójában azonban csupán az

empirista dualista naturalizmus értelmeződik át két, egymással párhuzamos arculatot hordozó monista

naturalizmussá.

Edmund Husserl: Az európai tudományok válsága. 1998, I. kötet, 285. o.

Mezei Balázs ford.

Van egy módszertani következetlenség is. A természettudós egész kriticista hozzáállásával ellentmondásban

Wundt in principio feltételezi a csalhatatlan belso szem doktrínáját, ahogy az analitikus filozófus Gilbert Ryle

166



megoszlásokig

(1974) jellemzi a hagyományos intros- pekciós felfogást. A kétféle tapasztalás doktrínájának legfőbb

pszichológiai buktatója tulajdonképpen a behaviorista és a pszichoanalitikus forradalmat megelőző hit abban,

hogy belső világunk saját magunk számára elvileg áttekinthető. A valóságban ugyanis, s ez egy fontos

ellentmondása Wundtnak, ténylegesen igen keveset támaszkodik az önmegfigyelésre. Utolsó évtizedeiben majd

éppen az lesz egyik vitatémája az új nemzedékkel, a würzburgi iskola képviselőivel, hogy azok az

önmegfigyelésre támaszkodva pszeudo-kísérleteket végeznek. Ez a szeretem-nem szeretem hozzáállás az

önmegfigyeléssel kapcsolatban érthető is. A fiziológiából jövő Wundt számára a transzparens belső életre s az

önmegfigyelés elvére azért van szükség, hogy a pszichológiai kísérletezés definíciósan elváljon az élettanitól.

Az önmegfigyelés neki nem annyira a gyakorlat, mintsem az egzisztenciális elhatárolódás része.

2.4.2. Test és lélek: a pszichofizikai parallelizmus elve

A természettudós, fiziológus Wundt számára kulcsfontosságú kérdés test és lélek viszonya.

Természettudományossá akarja tenni a pszichológiát, de mégis megőrizni mint pszichológiát, s nem feloldani a

fiziológiában. Ennek felszíni tünete, hogy magát a fiziológiai pszichológia terminust is máshogy érti, mint az ma

bevett. Wundt felfogásában a fiziológia nem magyarázó elveket ad a lelki jelenségekre: a fiziológiai pólus nem

redukciós elv, inkább a kísérletezés irányítója.

Pszichofiziológiájában parallelista: nem test és lélek azonosságát hirdeti, pusztán feltételezi, hogy a lelki

jelenségeknek mindig megfelel valamilyen fiziológiai történéssor. A kettő között szabályszerű megfelelések

vannak. Az elv Wundt szerint két okból heurisztikus. A korábbi parallelistáktól eltérően nem tételez fel két

szubsztanciát, melyek a párhuzamot hordoznák. Egyszerű jelenségtani párhuzamról, s ugyanakkor

fenomenológiai vissza- vezethetetlenségről, redukálhatatlanságról van szó. Az élmény nem magyarázható

fizikai jelenségekkel, a „kvalia” visszavezethetetlen, de mindig együtt jár egy fizikai történéssel. Heurisztikus az

elv annyiban is, hirdeti Wundt, hogy az ontológiai elkötelezettség nélküli parallelizmus gondolata számos

empirikus kutatás inspirátora, új tények felfedezésének segítője lehet (Wundt 1903/1983; Passkönig 1912 is hű

tanítványi értelmezést ad erről).

A parallelizmus elv heurisztikus érvényessége végül is azonban még egy további kérdést hoz magával: az

érvényesség kiterjedésének kérdését. A metafizikai parallelizmus követője számára, aki a test és lélek

természetes egységét szétzúzza, hogy az aztán pótlólag mint egy deus ex ma- china utat nyerjen, természetesen

nem létezik e kérdés. Itt az a tétel érvényes: minden fizikainak megfelel egy pszichikus és fordítva, abszolútan

és korlátlanul, amit a tapasztalás is kíván bizonyítani. Heurisztikus elvként viszont természetesen a

parallelizmus pontosan addig terjed, amíg a lelki folyamatok közvetlenül adottak a szubjektív tapasztalásban

vagy nagy valószínűséggel objektív jegyek alapján feltételezhetőek. A dolgokra vonatkozó tudományos

szemléletünk számára az atommozgás és érzékelés állítólagos parallelizmusának – melytől a modern biológusok

időnként lelkendeznek – körülbelül ugyanannyi értelme van, mint Paracelsus azon fantasztikus gondolatának,

hogy az ásványoknak az a tulajdonságuk lenne, hogy rejtett módon táplálékot vesznek fel és váladékokat

bocsátanak ki. A pszichés folyamatok éppen úgy léteznek, mint a természeti jelenségek ott, ahol azok a

tapasztalatban léteznek, és maga az a kérdés, hogy minden pszichikus folyamathoz rendelhető-e egy fizikai

korreláló folyamat, csupán quaestio facti, mely nem a priori, hanem csak empirikusan dönthető el.

A fiziológiai pszichológia azonban ezt a kérdést egy bizonyossággal határos valószínűséggel úgy dönti el, hogy

nincs olyan elementáris lelki folyamat – tehát az érzékelés és szubjektív érzelmi rezdülés – amelyet nem kísérne

parallel egy fiziológiai folyamat vagy sokkal inkább mindjárt fiziológiai folyamatok komplexuma. És mivel

minden lelki folyamat ilyen elemekből áll, így ezzel azt is kimondjuk, hogy a pszichofizikai parallelizmus elve a

pszichikus tapasztalati tartalmakra vonatkozóan általános érvényű heurisztikus elv. Az objektív vagy fizikai

tapasztalati tartalmakra a fordítottja nem igaz, mivel számos természeti folyamat létezik, amelyeknél a

legcsekélyebb okunk sincs azt feltételezni, hogy azoknak – ahogy mondani szokták – „pszichikai oldaluk van”

vagy, ahogy ezt bizonyára találóan fejezzük ki, hogy azok ugyanakkor objektív szubsztrátumú életjelenségeknek

a jelentőségével rendelkeznek, nem pusztán az őket érzékelő szubjektuméval. Azonban még a parallel elv e

pszichofizikai folyamatokra vonatkozó érvényűségével sincs másképp megválaszolva egy másik kérdés: hogy ti.

a pszichikus elemek minden kapcsolatának megfelelnek-e vagy sem a kísérő fizikai életfolyamatok közül azon

elemek összeköttetései is, melyek fiziológiai kapcsolatokat alkotnak.

Wilhelm Wundt: A pszichológia elvei.

Lipcse, 1903.

Magyarul 1983, Bíró Gyula ford.

167



megoszlásokig

Az idézet vége egy fontos, jövőre vonatkoztatott kérdést vet fel: vajon a gondolati viszonyoknak is megfelel-e

egy fiziológiai viszony? A mai pszichológiában Piaget (1967) a kognitív tudományban pedig Fodor (1996a)

munkásságában kétféle viszonysor feltételezése fogalmazódik meg. A fizikai-fiziológiai okság világának az

idegrendszerben a mentális világban az implikáció felel meg. A parallelizmuselv kétarcúsága már Wundt saját

korában is kiderült. Sokan értelmezik úgy, mint a természettudós szemérmes materializmusát, s a

parallelizmuselvben különösen, az egész kísérleti pszichológiában pedig globálisan a naturalista materializmus

újabb esetét látják (Heinzelmann 1910). Gyakran a parallelizmust eközben voltaképpen redukcióként, visszavezethetőségként

értelmezik, Wundt eredeti fogalmi distinkcióiról gyorsan megfeledkezve. Legalábbis egy mai

értelemben vett példány azonosság elméletként értelmezik a párhuzamosságot. Minden lelki történésnek

megfelel egy testi esemény, ilyen értelemben „azonos” is vele. Nincs azonban típus azonosság, mely a lelkit a

testivel magyarázná is. Ugyanazon lelki jelenségnek nem mindig ugyanaz a testi felel meg.

Mások azonban ugyanebben az elvben a lelkinek nyújtott kiskaput fedezik fel, s Wundtot mint az idealizmus

megmentőjét értelmezik. König (1902) monográfiájában nagy súlyt helyez például arra

• épp a korábbi értelmezések helyretevése végett –, hogy rámutasson: a parallelizmuselv nem materializmus.

Heusner (1920) azt emeli ki, hogy a teljes parallelizmus maga is csak feltételezés. Könnyen lehet, mondja,

hogy a pszichológiai jelenségeknek van testi alapjuk (vegyük észre, hogy ő is alapról, s nem szigorúan

párhuzamról beszél!): a lelki jelenségek kapcsolatainak viszont már nincsenek. Vagyis ő az idézet fent már

elemzett végével kapcsolatban negatív álláspontot foglal el. Kiemeli azt is, hogy miközben Wundt a lelki

szubsztancia ellen harcol, feltételezi, hogy vannak sajátosan lelki törvények, van olyan kauzalitás, mely a

természetitől eltérő, vagyis mégiscsak van saját világa a lelkinek. (A törvények jó összefoglalására lásd

Goiten 1932.) Sabat (1979)

• fél évszázaddal Heusner után – ugyanígy kiemeli a pszichológiai törvények és a sajátos pszichológiai okság

jelentőségét Wundt fiziológiai pszichológiájának nem vaskalapos jellegében, s a lelki és agyi világ közti

viszonyok komplex megközelítésében.

Wundtnál a nagy műveket, főként a Fiziológiai pszichológiát olvasva, a törzsrészekben javarészt mai értelemben

vett pszichofiziológiát találunk. Mégpedig nem is olyan megvetendőt. Wundt részletesen foglalkozik a

pszichofiziológiának a kort izgató s máig is központi érdekességű alapkérdéseivel (Sa- bat 1979). Hangsúlyozza

például a fokozatos diffe- renciáció fejlődési elvét. Az idegrendszerben s a lelki életben is kezdetben a funkciók

differenciálatlanok. A lokalizációs vitákban a dinamikus lokalizáció mellett áll ki (minden lelki jelenség sok

központ együttműködésével valósul meg, s a funkciók nem kapcsolódnak szigorúan egy-egy szűk agyi

területhez, Passkönig 1912; Heusner 1920; Sabat 1979). Az ilyen témákról szóló sok száz oldalas részek

nemcsak a mai olvasónak mutatják be fővonalbeli pszichofiziológusként Wundtot – méghozzá bizonyos

értelemben sokkal modernebbként, mint gondolnánk, pl. kevésbé elementaristaként, s nem merev

lokalizácionistaként – hanem a korban is sokakat félrevezettek. Fogalmilag azonban Wundt – mint a

konceptuális fejezetek mutatják ugyanezekben a munkákban – kitart amellett, hogy a parallelizmus elve nem

redukciós materializmus. A kétféle, fiziológiai és „lelki” értelmezés magában a műben is benne van. Danzinger

(1980a, b) a sajátos pszichológiai törvényekre alapozva mutatja be, hogy Wundt gondolkodásmódjában az

empirista angolszász és a természettudományos hagyomány mellett azonos jelentősége van a Leibniztől induló,

az elme aktív jellegét hangsúlyozó német hagyománynak is.

Vagyis ismét azt látjuk, amit mai értelmezője, Robinson (1982) visszatérően hangsúlyoz: Wundt egész

életművében két ihletés összeötvözésére törekszik: az egyik a l9. századi orvosi materializmus és a Hume-Millvonal

pozitivizmusa, a másik pedig a német romantikus idealista hagyomány hite abban, hogy az ember nem

olyan egyszerű képlet, mint a pozitivista emberkép sugallaná. Wundt, mint sokan rámutatnak, Fechner követője

is. Fech- ner pánpszichizmusával szemben azonban a két ihletés az ő fenomenologikus megfogalmazásában azt

jelenti, hogy fizikai és lelki nem azonosíthatóak egymással. A parallelizmus elv wundti változata és a sajátosan

pszichológiai törvények tételezése ezt a vállalt kettősséget tükrözi: Wundt természeti lénynek tartja az embert,

de olyannak, aki kiemelkedik a természetből. Ahogy Halasi Nagy József (1923, 105. o.) megfogalmazta:

„Wundt világszemlélete teljesen [...] idealisztikus evolucionizmus”. Ebben az evolucionizmusban azonban a

lelki szféra kiemelkedése nem misztikus jellegű. A néplélektan kapcsán Wundt megkísérli kidolgozni, hogy

milyen fejlődési mechanizmusok révén valósulhat ez meg, hogyan válnak pl. a gesztusok akaratlagossá, s ezzel

a nyelv előfokaivá.

A párhuzamosság gondolata metafora test és lélek kapcsolatáról. Mint metafora azt sugallja, hogy a lélek a testi

működések fölé emelkedő, külön szinten létező, szemlélődő, önmagába zárt világot alkot, melyre nincsen

szerves szükség az élethez. Ezzel az eredetében karteziánus felfogással szembeállítható (mint azt Harkai Schiller

Pál 1940, illetve Gilbert Ryle 1974 meg is tették) az ariszto- telészi funkcionalista lélekkoncepció, mely a lelket

168



megoszlásokig

nem külön szerveződési szintként (emeletként), hanem az életjelenségek sajátos szerveződési módjaként

(funkcionalista módon) képzeli el. Wundt alapvető hiányossága, hogy folytatja a karteziánus dualizmus

hagyományát: szeretné meghaladni a naiv orvosi materializmust, de megmaradva a természettudománynál. A

párhuzam metaforája azonban nem teszi lehetővé, hogy az eleve meglévőnek tételezett lelki szféra valóban

beilleszthető legyen az élővilág rendjébe.

Ebben a tekintetben tanulságos a mai kognitív szemléletre nézve is. A kognitív felfogás megismerés hangsúlya

mellett a tudni, hogyan helyett a tudni, mit, a reprezentációk világát előtérbe állító elképzelése, valamint a

karteziánus egységes gondolkodási világ és a még aktualitására redukálva is mégis csak a test fölé ültetett lélek

mind ismétlődő gondok korunkban is. Wundt, amikor valahonnan levezeti a lelki életet, egy meglehetősen riadt,

kompromisszumos értelmezést ad. Az evolúciós elmélet valódi magyarázó használatától megriadt a

pszichológiában, ezt helyettesítette a spirituális evolúcióval és a lelki élet sajátlagos törvényeivel, amelyek

kiemelkednek a természeti monizmus- ból (Richards 1987 tanulságos kritikát ad erről). Wundt számára az

evolúció a tervszerűség felé való haladást jelenti. Miközben józan pozitivistaként küzd a lélek fogalom ellen, a

sajátlagos pszichológiai törvények révén ismét az „elme elsőbbsége tézis” (Dennett 1998b nevezte el így) egy

újabb változatát bontja ki.

2.4.3. A tartalom és a folyamat pszichológiája. Wundt voluntarizmusa

Szokásos a modern pszichológia német kezdeteinek két forrásáról beszélni. Ezt a felfogást a

pszichológiatörténetre nézve Titchener (1921a), Wundt tanítványa vezette be Wundtot és Brenta- nót összevető

dolgozatában, majd Boring (1950) örökítette tovább a mi nemzedékünkre. Az egyik vonal a filozófiájában

szenzualista eredetű, a lelki életet az érzékletekre visszavezethető elemekből felépítő, lényegében a statikus

mozaikkép metaforájával jellemezhető tartalom pszichológiája lenne. Ez a pszichológia a brit empirizmus

filozófiai dogmájának folytatása német földön (Danzinger 1980a). A másik pólus e szembeállítás szerint a

folyamat pszichológiája, mely a lelki jelenségeket mozgásukban, időbeli lefolyásukban kísérelné megragadni, a

kimerevített állókép helyett (O'Neill 1970). Ennek a szembeállításnak a keretében szokás szerint Wundtot

tüntetik fel úgy mint a tartalom pszichológiájának elindítóját, olyan követőkkel, mint a fiatal Külpe (1894/1983),

Ebbinghaus (1902), s főként Titchener (1898/1983). A folyamat pszichológia modern atyja ebben a felfogásban

viszont Franz Brentano (1874/1983; 1911/1994) lenne. Az ő arisztoteliánus felfogása az intencionalitást, a tárgyi

vonatkozást emeli ki a lelki jelenségek meghatározó jegyeként: a lelki elválasztója a fizikaitól nála nem a

szubjektivitás, hanem az, hogy amíg a fizikai jelenségek önmagukban valóak, addig a lelkiek mindig valami

rajtuk kívül álló dologra irányulnak. Számos következménye van ennek a koncepciónak, mint részletesebben

látni fogjuk a 8. fejezetben. A szerepek világos elosztásába azonban némi történészi torzítások is belejátszanak.

A századelő amerikai helyzetéből kiindulva állították be ugyanis a pszichológiában a funkcionalista felfogást

úgy, mint ami a tartalom pszichológiájával szembeállított aktuspszichológia örököse vagy egyik fejezete. Az

aktuspszichológia hagyománya ebben a beállításban Brentano meglehetősen „belső” aktusaitól akár a lelki élet

motoros elméletéig is elvezetett a folyamatok hangsúlyozása révén. Sokat tett ennek a kétpólusú képnek az

érvényesítéséért Titchener, aki Wundtot és Brentanót ösz- szehasonlító írásában (Titchener 1921a), de még

inkább szisztematikus elméleti pszichológiájában (Titchener 1924) odáig megy, hogy a Wundttól induló

hagyományt mint a biológiai morfológia pszichológiai analógját fogja fel, a Brentanótól induló aktushagyományt

pedig, mely az amerikai funkcionalizmusban csúcsosodik ki, a morfológiai örök kiegészítőjeként

mindenütt megjelenő fiziológiai (működési) elv pszichológiai megfelelőjeként. Nagyon jellemző Titchener

statikus felfogására, hogy ő egyenesen azt hirdeti, hogy a morfológiai-anatómiai (statikus) szemléletnek mindig

elsőbbsége van mind a kutatás logikáját tekintve, mind tudománytörténetileg. A kor feladata – mármint saját

kora, a századelő feladata – a pszichológiában szerinte éppen ezért a lélek szerkezetének feltárása, működésének

vizsgálatára csak a felépítés teljes tisztázása után térhetünk át. Ez a sorba rendezés egyoldalúan értelmezi

maguknak a biológiai tudományoknak a történetét is: a valóságban sosem foglalkozunk a szerkezettel

mindenféle funkcionális megfontolás nélkül.

Mai kifejezéseket használva olyan gondolatmenet ez a tudományra kiterjesztve, amely megfeledkezik arról,

hogy a működő részekre felbontás, a funkcióból való kiindulás igen erőteljes és jól működő köznapi, és egyben

tudományos stratégiánk. Zárójelbe teszi, vagy háttérbe szorítja Titchener ezt a funkcionális kiindulást. Úgy jár

el, mintha a morfológiai magyarázat mindig megelőzné a szisztémásfunkcionális magyarázatot, ahogyan

Haugeland (1996) bevezette a modern kognitív vizsgálódásokba ezeket a kifejezéseket, vagy a Daniel Dennett

(1998a) révén híressé vált megkülönböztetéseket használva, mintha bonyolult rendszerekre alkalmazva az

intencionális, a funkciókból kiinduló hozzáállás lenne a másodlagos a tervezeti-struktu- rális hozzáállás

alkalmazásához képest. Titchener arisztokratizmusából kiindulva feltételezhetjük, hogy ma azt mondaná a

morfológia primátusának erre a megkérdőjelezésére, hogy lehet, hogy a köznapi életben, a népi pszichológiában

a funkcionális hozzáállással közelítünk a lelki jelenségekhez mintegy első lépésként, a tudományt azonban

éppen az különbözteti meg, hogy megfordítja a menetet, s a szerkezetből, a morfológiából indul. A kognitivisták

169



megoszlásokig

azt válaszolnák erre, hogy nem így van: első lépésünk a tudományban is az intencionális hozzáállás

alkalmazása. Ezt csak utána váltja fel a megvalósító rendszerek keresése, a szerkezet és a fizikai implementáció

megértése. Sok nagy sikerű mai kognitív tudománybeli vállalkozás, például a generatív nyelvtan (Chomsky

1995) és a látás komputációs elmélete (Marr 1982) ebből a szemléletből indul ki, amikor elsőként a

kompetencia, a komputációs szint tisztázását tűzi ki feladatként, s csak a következő lépésben tér át a

performancia, az algoritmusok, majd utolsó lépésként a performan- ciamechanizmusok, az implementáció

vizsgálatára.

2.4.3.1. A voluntarizmus Wundtnál

Wundtra visszatérve, korántsem egyértelmű az, hogy miközben Wundt nyilvánvalóan szemben áll például

Brentano felfogásával, valóban olyan statikus pszichológiát hirdet-e, mint az utókor állítja róla. Wundt nem

triviális módon saját pszichológiáját antiintellektualisztikusnak s voluntariszti- kusnak tartja. Az ő felfogásában

– s ez már korai munkáira is jellemző gondolat – a klasszikus pszichológiának, például a Herbart-félének egyik

fő hiányossága az intellektualizmus. A klasszikus lélektan a lelki jelenségben csak a reprezentációt nézi, pedig

az élő tudatot áthatja az akarat. A lélektannak tulajdonképpen minden lelki jelenséget az akarat mintájára kell

tanulmányoznia. Innen származik a reakcióidő központi kutatási szerepe Wundt laboratóriumában. Ez a helyzet

mintegy az akaratlagos mozgás mikrokozmoszának tekinti a reakcióidőt. Ez a voluntarizmus azonban nemcsak

konkrét kutatási kérdésekben jelenik meg nála, hanem egész pszichológiájának filozófiájában is. Az aktuális

lélek, a lélek szubsztancialitását felváltó koncepció, mely pozitivista programként is értelmezhető, ugyanakkor

úgy is értelmeződik, mint a lélek aktivitásának programja: a lélek nem más, mint akarás, valamire törekvés. Ez a

voluntarizmus nem valami logikusan, világosan kifejtett dolog Wundtnál: tiszta logikájú levezetést arra, hogy

valóban minden lelki jelenség az akarat mintájára lenne értelmezhető, nehéz lenne találni nála, amikor pedig az

egész világra vonatkozó szervező elvet keres benne, meglehetősen misztikus homállyal találkozunk a

tudományfilozófiájában pozitivista szerzőnél. Leg- követhetőbb érvelése talán az, mely szerint a lelki életre

sajátosan jellemző törvények, különösen a teremtő szintézis elve, adják meg az akarat középponti pszichológiai

szerepének legfőbb motivációját. Minden lelki jelenségben fel kell tételeznünk a filozófiai értelemben vett

szubjektum adalékát; lelki életünk belső szervező, átalakító munkával jellemezhető és nem pusztán kívülről

kapott benyomások puszta összessége. Az akarat, az önindította mozgás ennek a belső szervezőmunkának az

alapesete. A pszichológiának, mondja az állítólag statikus szemléletű Wundt (1898), szükségszerűen

folyamatokkal s nem tárgyiasított, tárgynak képzelt képzetekkel kell foglalkoznia. Minden lelki jelenséget az

akarat analógiájára kell elképzelnünk mint folyamatot. Eközben azonban, mint Kornis (1921) világosan

rámutatott, technikai értelemben is felemás ez a voluntarizmus. Az akaratot hol mint egy speciális lelki

folyamatot elemzi, hol mint az összes lelki jelenség integrációs formáját. A volun- tarizmust felismerők az

utóbbi aspektust, Wundt statikus-intellektualisztikus értelmezői viszont (például Titchener s tankönyvében

Boring 1950, is) az előbbit látják meg benne.

Hogyan lehet, hogy az ezek szerint dinamizmusközpontú, voluntarista Wundt mégis a statikusság szimbólumává

vált? A kor áttekintői még világosan látják voluntarizmusa központi jelentőségét. A kor egyik neves katolikus

filozófiai pszichológusa, a belga Mercier (1897/1925) éppen a voluntarizmus miatt véli úgy, hogy Wundt az

igazi visszatérés Arisztotelészhez, a lélek dinamikus felfogásához, s éppen Descartes meghaladása lenne. A kor

szakpszichológus értelmezői számára is világos volt még Wundt voluntarisztikus mondanivalójának jelentősége:

Ribot (1892) a német pszichológiáról szóló híres ismertető könyvében például világosan látja, hogy a

hétköznapihoz képest kitágított akaratfogalom (értve ezen minden belülről induló történést) központi

jelentőségű, de ugyanígy véli – hogy hazai példát idézzünk – a korabeli lélektanáról szóló összefoglalójában

Kornis (1917), majd két évtizeddel később Goitein (1932) is. Heus- ner (1920) kis kompendiuma is világosan

állítja szembe Wundt folyamatközpontúságát Herbarték tárgyszemléletével. Az amerikai pszichológiában

Stanley Hall (1912) is voluntaristaként értelmezi még Wundtot.

Az akaratnak Wundtnál metafizikai áthidaló szerep is jut pozitivizmus és metafizikai igény között. Az akarat a

Wundt szándékai szerint induktív alapú metafizika világmagyarázó, egységesítő princípiuma is. A filozófiai

értékelők számára még világosabb volt Wundt voluntarizmusának jelentősége: Brett (1912-21/1965) filozófiai

hangsúlyú pszichológiatörténete, vagy egy másik példát véve Halasi Nagy (1923, 104. o.) kis filozófiai

áttekintése szintén világosan látja a voluntarizmus átfogó, világnézeti jelentőségét Wundtnál. „[...]a metafizika

küszöbén Wundt hű maradt önmagához: a világot a lelki élet hasonlóságára fogja fel. [...] és a világ lényegét

valami lélekszerű aktivitásban látja.” Ugyanakkor már saját korában is számos olyan Wundt-ismer- tetés,

méltatás van, melyekben háttérbe szorul a voluntarizmus. Passkönig (1912), a wundti pszichológia kincstári,

házi összefoglalója beszél ugyan az akaratról, de a Kornis említette két keret közül csak az elsőben, csak mint

sajátos lelki jelenségről; az akarat a lelki jelenségek tankönyvi hierarchiájában a megismerési mechanizmusokat

követően kapja meg jól megérdemelt, ám korántsem kitüntetett helyét. De még a voluntarizmus jelentőségét in

principio felismerő Ribot-nál is eléggé a végére csúszik az ismertetésnek az akarat kérdése, az

170



megoszlásokig

érzékeléspszichológia többtucatnyi oldala után. Dienes Valéria (1914) összefoglalójában Wundt és az egész

lipcsei iskola áttekintésekor említésre sem kerül az akarat: Wundték mint a szenzualista elementarizmus

képviselői jelennek meg, pedig Die- nest még igazán nem befolyásolhatta az amerikai pszichológiában

manapság olyan sokat emlegetett Boring-féle értelmezés.

A példákat épp emiatt a mai amerikai újraértel- mezési hullám miatt érdemes sorolni. Szándékaiban Wundt tehát

folyamatközpontúbb, mint ahogy ismerjük. Ebből kiindulva a mai amerikai pszichológiatörténet-írásban Wundt

tartalompszichológus voltát s sok más jellemzőjét, főként elementariz- musát megkérdőjelezve egy

ellensztereotípia alakul ki. Felfedezni vélik, hogy a mozaik-gondolkodású, lélekanatómus Wundt-kép talán csak

a funk- cionalistákkal harcoló tanítvány Titchener s az őt követő, a pszichológiatörténet-írást évtizedekig uraló

Boring (1950) sajátos olvasatának következménye. E felfogás képviselői, például Blumenthal (1975) vagy

Danzinger (1980a, b) szerint a fikciós elementarista Wundt helyett a valódit kell újra felfedeznünk: azt, aki

számára még az elemben is a folyamat a fontos, s aki a magasabb szintézisek építését tartja a legfőbb

pszichológiai kérdésnek. Új fikciót szül ez az attitűd. Tételeiben Wundt valóban voluntarista volt, s

folyamathangsúlyú. Két oka van azonban annak, hogy az elemantarista és statikus olvasat is legalább annyira

jogos volt a maga korában, s máig is az. Az egyik a nagy hatású művek szerkezete: bár az akarat központi

Wundt számára, a tételszerű kifejtésben az intellektuális rend dominálja munkáit: a tartalomjegyzék s a

részletesség, a kutatásokkal való alátámasztottság kérdésében mind-mind mégiscsak intellektualisztikus

pszichológiát mutat be. Nem torz tehát, ha már sok kortársa is ennek olvasta. Érdekes módon saját kora

gyakorlatiasabb hangsúlyú, funkcionalista akaratfelfogásai sem igen vesznek tudomást az akarat mint szakmai

kérdés állítólagos kitüntetett szerepéről Wundtnál. A francia Payot (1905) magyarul is megjelent akaratmonográfiája,

melynek pedagógiai okfejtéseit áthatja az enervált ifjúság átnevelésének szándéka, nem is tud

Wundtról. A szintén francia Théodule Ribot (1910) számos kiadást megért munkája az akarat zavarairól szintén

alig tud Wundtról, pedig Ribot igen jól ismerte a német pszichológiát.

A filozófia irányából tekintve pedig Wundt voluntarizmusa erőtlen; éppen azért erőtlen, mert

természettudósként nem akar túlzottan Schopenhauerre s általánosabban a német irracionalistákra emlékeztető

hangsúlyt adni az akarat piedesztálra emelésének. Emiatt az ellentmondás miatt nevezi őt Harkai Schiller (1940)

kissé emocionális felhanggal tragikus szerzőnek. Halasi Nagy pedig vitriolosan észreveszi a metafizikai elvvé

emelt voluntarizmus- ban a tudós és a spekulatív elme ellentétét.

Ha a tapasztalat körét elhagyva a transzcendencia határára ér, a józan Wundt romantikussá válik. Az egység, az

egész eszméje lenyűgözi őt és elhallgattatja benne a kritika szavát. Világosan látható nála, hogy ez az eszme s a

felé való sóvárgás tette őt filozófussá. Azonban hatása éppen itt nem lehet, mert az egészről vallott elméleteiben

sok a ködhomály, az ellentmondás. Ezért tanítványai szinte kizárólag ott voltak, ahol kutató tudós, és nem

filozófus volt: a pszichológia módszeres feldolgozásában.

Halasi Nagy József: A mai filozófia fő irányai. 1923, 106. o.

2.4.4. Kísérleti és néplélektan

Wundt rendszerére már a kezdetektől, egyik első pszichológiai munkájától, az Előadások az emberi és állati

lélekről (1863-1864) c. műtől kezdve jellemző az a gondolat, hogy a tulajdonképpeni pszichológiát két részre

kell bontani. A laboratórium, a kísérleti pszichológia az elemi jelenségekkel foglalkozik: az érzékeléssel, az

asszociációkkal, a figyelemmel stb., mindazzal, ami egyrészt a közvetlen kísérletezés ellenőrzése alá vonható

(ahol az ingereket a kísérletező manipulálni képes), másrészt, ami hozzáférhető az önmegfigyelés számára. Ez

az utóbbi szempont különösen a századfordulón kerül előtérbe. Ekkor ugyanis Wundt „elhajló” tanítványai (a

würzburgi iskola képviselői) kiterjesztik az önmegfigyelés használatát a gondolkodási folyamatok vizsgálatára

is. Wundt ezt helyteleníti. Ma azt mondanánk, hogy a korlátozott kapacitásra apellálva érvel: az önmegfigyelés

maga is leköt egy bizonyos mennyiséget korlátozott információfeldolgozási kapacitásunkból. Ha a vizsgált lelki

jelenség maga túl sokat lefoglalt ebből, akkor az önmegfigyelés nem lesz használható: vagy a lelki jelenségre

magára vagy annak belső megfigyelésére nem jut elég kapacitás. Az emberi szellem magasabb régióinak

megismerésére, vagy az egyénlélektan keretében fogalmazva a gondolkodás tanulmányozására az emberi

kultúra természettörténetek vizsgálata a helyes módszer. A magasabb pszichikus működések elsősorban

„termékeikből” ismerhetőek meg. A nyelv, a mitológia és a vallások tanulmányozása adhat támpontot, az ezeket

a mai szóval objektivációkat létrehozó folyamatok megismerésére. Ennek tanulmányozása lenne a néplélektan.

Wundt munkásságának utolsó két évtizedében megpróbálta ennek részletes kidolgozását.

2.4.4.1. A néplélektani program megvalósulása

171



megoszlásokig

Tanulságos az a mód, ahogyan Wundt a kísérleti lélektannal párhuzamosnak tartott néplélektan programját

konkretizálja. A 19. század közepétől német nyelvterületen már létezett mind a néplélektan, mind a

pszichológiai szemlélet előtérbe helyezése kulturális jelenségek vizsgálatánál. Ezt a programot hirdeti meg

Lazarus és Steinthal folyóirata is (Zeitschrift für Sprachwissenschaft und Völker- psychologie). Két

jellegzetessége van ennek a korai néplélektannak, s Wundt mindkettővel szakítani próbál. Az egyik: a kultúra

jelenségeit – a német objektív idealizmus hagyományának megfelelően – az egyének feletti néplélek

megnyilvánulásának tartják. Másrészt a néplélek szerveződését a kor asszociációs pszichológiájának

megfelelően, Herbart nyomán képzelik el. Vagyis, ahogy kritikai írásaiban maga Wundt (1921a) is bemutatja,

Steinthal hege- liánus és Humboldtra támaszkodó szellemközpontú fogalomrendszerét egészíti ki Lazarus a

herbarti pszichológiai mechanikával. Mint Wundt mondja, „a herbarti lélekatomisztika és a hegeli népszellem

úgy elegyíthetőek, mint tűz és víz” (Wundt 1921a, 60. o.). Ennek révén a lélektan magyarázatot adna a

kulturális jelenségekre. Például a nyelvi változás folyamatát a hasonlósági asszociáció, mint lélektani törvény,

sokszor magyarázni lenne képes. Ez a gondolat a modern nyelvészet kezdeteinél is kísért. A századvég

újgrammatikusai – miközben szakítanak a néplélek feltételezésével – a nyelvet az egyéni pszichikum

realitásaként képzelik el, és továbbra is fenntartják a pszichológiai magyarázat igényét. Még Hermann Paul is

úgy véli, hogy a lélektani törvények magyarázó erejűek a nyelvi folyamatokra nézve. Wundt féltékenyen bírálja

a Steinthal-Lazarus-féle néplélektan továbbélését, és azt a képet, mintha a herbarti asszociatív mechanika lenne

az utolsó szó a lélek architektúrájáról. Ehelyett a modernebb etnológiát, s persze saját pszichológiáját ajánlja.

Nemcsak féltékenységről van azonban itt szó. Wundt néplélektani felfogása konceptuálisan is újat akar

mondani. Mint Danzi- ger (1983) elemzi, néhány megfontolandó fogalmi megkülönböztetést is eredményezett

ez a törekvés. Wundt megkülönbözteti az egyéni vonatkozású szociális aktusokat, például az

érzelemkifejezéseket, és a társakat mintegy tudatosan előtérben tartó szociálisan szervezett intencionális

cselekvéseket. Hasonlóan érdekes megkülönböztetés, hogy történelmet csak a társas lelki jelenségek

produktumainak tulajdonít, magukat a létrehozó folyamatokat ahistorikusan egyetemesnek tartja. Valójában

nagyon modern gondolatok ezek egy lehetséges kulturális pszichológia irányában. Wundt továbblépését az

akadályozta meg – legjobban a gesztusokról szóló fejtegetéseiben érhető ez tetten –, hogy nem állt

rendelkezésre egy rendszerezett interakciós elemzés. Maga az interakció mint a mai értelemben vett

szociálpszichológia témája, s az interakciós elemzés megfigyeléses s technikai módszerei adnak új lehetőségek

ezeknek a fogalmaknak a kidolgozására.

Wundt antimetafizikus és pozitivista attitűdjéből kifolyólag, ahogyan egyéni lelket sem, úgy nép- lelket sem

tételez fel. Az a program Wundtnál, mely szerint a néplélektanban a lélektan a kultúra tanulmányozásából kapna

adalékokat, munkásságának más aspektusaihoz hasonlóan szintén kétarcú. Maga az a tény, hogy a pszichológia

szárnya alá veszi a humán tudományokat, a jelszavak szintjén megfelel a kor pszichologista pozitivizmusának;

annak a hitnek, hogy tudományosan elfogadhatót a kulturális jelenségekről is csak a közvetlenül azt létrehozó,

egyedüli biztos pontként elfogadott lelki jelenségek szövegkörnyezetében mondhatunk. Ez az a

pszichologizmus, mely a századfordulótól kezdve sokszor és ismétlődően áll majd a bírálatok kereszttüzében.

Frege (1884/ 1982), Husserl (1901) és a fenomenológusok azt vetik a szemére, hogy egy naiv naturalista

szemléletet vetít rá a szellemi jelenségek világára is, s valójában nem vesz tudomást a szellemi világ (például a

logikai törvények) egyén feletti, önmagában való létéről. Az ún. szellemtudományos pszichológia képviselői

ugyanakkor azt kérik számon tőle, hogy nem talál helyet a jelentés, az értelem világának, amikor a kulturális

folyamatokat is a naiv pszichofizikai pszichológia keretében értelmezi. A későbbi kritikák pedig – akár Karl

Popperig (1988) bezárólag – azt vetik a pszichologizmus szemére, hogy nem tud mit kezdeni a társadalmi

tények státusával, képtelen egyén feletti realitásokat tételezni. Márpedig azt látjuk, hogy a tényleges empirikus

egyén mozgását a világban ilyen rajta kívül („felette”) álló jelentésbeli összefüggésrendszerek határozzák meg.

Hol itt a kettősség? Nos, abban, hogy mindeközben Wundt maga másképpen szándékozott művelni a

néplélektant. Megismerési szempontból számára a kultúra tanulmányozása nem kész lélektani törvények vagy

összefüggések, tételek illusztrálása, hanem szinte kényszerűen ott kezdődik, ahol véget ér a kísérleti lélektan

kompetenciája. A magasabb pszichikus funkciókat nem lehet megismerni a kísérletezés segítségével. Ezekről a

kultúrából kiindulva tanul a pszichológia. Konkrét példák is vannak erre a fordított útra. A nyelvi változás

magyarázatában például, a szójelentés változását elemezve, Wundt a korabeli nyelvészekkel vitázva amazok

pszichológiai-asszociatív magyarázataival ún. logikai magyarázatokat állít szembe (lásd erről Gombocz 1903).

Eközben nem mindig sikerült tényleg betartania azt a módszertani elvet, hogy e téren a pszichológia tanul a

kultúrától s nem fordítva. 10 kötetes néplélektanának legnagyobb hatású kötetei a nyelvről szólnak. Elvileg

harcol az ellen, hogy egy egyszerű asszociációs pszichológia kész rendszerét zúdítsuk a nyelvészet nyakába,

ezzel magyarázzuk a korban a nyelvész számára legfontosabb magyarázandó dolgot, a nyelv történetét. Ennek

következtében a jelentésváltozás elemzésében például Wundt a korban pszichológiainak nevezett asszociatív

felfogással szemben a logikai tényezők jelentőségét hangsúlyozza: a jelentésváltozás lényege például

fogalmaink differenciálódása lenne (gondoljunk a kormány kettős jelentésére).

172



megoszlásokig

Ugyanakkor, ha tovább keressük a magyarázatokat a jelentésváltozásra, akkor kiderül, hogy e mögött az

asszociációknak az a korábbiaknál tágabb felfogása áll, mely nemcsak érintkezési és hasonlósági, hanem

logikai, belső asszociatív kapcsolatokat is megenged. A végső magyarázat Wundtnál is sokszor egyénpszichológiai.

Ennek a módszertani szempontból történő elválasztásnak a kísérleti és a néplélektan között meglehetősen

komoly következményei vannak: Wundtnál még egy személy munkásságában él két elszakadt pszichológia, a

század elejére azonban, elsősorban Eduard Spranger (1927) munkásságában már megfogalmazódik a kétféle

pszichológia programja is. A természettudományos, magyarázó pszichológia fog szemben állni a kulturális

objek- tivációkkal foglalkozó szellemtudományos lélektannal, mely megértő, nem kauzális, hanem ma azt

mondanánk, hermeneutikai célokat tűz maga elé. (A kultúra teljesítményei mögötti lehetséges lelki

mechanizmusok rekonstrukcióját.) A század második évtizedének német pszichológiájában drámaian

felfokozódó kettéválás már elővétele- ződik Wundt kétféle módszerében – ahogy erre Harkai Schiller (1940) is

rámutat –, s elővétele- ződik az alacsonyabb és magasabb lelki jelenségek merev elválasztása is, ahogy azt majd

Vigotszkij (1971) programatikusan bírálja.

Van egy további bizonytalanság is a wundti programban. Miközben óv attól, hogy a már kész pszichológiát a

kultúrával szemléltesse, elemzései során sokszor mégis oda jut el, amit kiindulásként már eleve feltett.

Jellegzetes példája ennek, mint már Kornis Gyula (1921) is rámutatott, amikor a kultúra, a társadalmi

tudatformák elkülönítése során ezek megfelelnek a végeredményben Kanttól származó hármas lelki

felépítésnek: nyelv-képzet, mítosz-érzelem, erkölcs-akarat hármas rendszert kapunk így, amiből azonban a

társas élet számos oldala, a társas viselkedés, az emberek közti igazi szociális kapcsolatok, egyáltalán a

szociálpszichológia interakciós oldala, kimaradnak.

Mindeközben azonban a néplélektan nem szegényes, csak fogalmi gondokkal küzd. Wundt elemzése a

gesztusokról például, ha másért nem is, de George Herbert Mead (1973) kritikája révén maradandóvá válik.

Wundt a gesztusokban cselekvés- csökevényeket lát, melyek az értelmezőben felkeltik az eredeti létrehozó

kontextus, illetve érzelem nyomait. Mead kritikája jól mutatja a választópontot: Wundt elemzésének alaphibája

szerinte az, hogy eleve feltételezi az Én vagy értelmező tudat fogalmát, pedig éppen ennek genezisét kellene

magyarázni, például a gesztusok segítségével. Az egyéni pszichikum Wundtnál megelőzi a társas életet, a

szociálbehaviorista Mead szerint viszont fordított a helyzet.

Igen érdekes Wundt az utóbbi két évtizedben felújított elemzése a mondatról is. A mondat Wundt szerint élő

példája annak, ahogyan (a produkció során) egy komplex egyidejű képzet részeire bomlik, illetve a megértés

során ahogy a részek (a szavak) szekvenciális valósága egy szimultán realitássá alakul. A mondat példa lesz az

appercepció általános törvényeire, arra, hogyan mozgunk rész és egészek, szekvencialitás és szimultaneitás

között. A modern beszédmegértés-és-produkció kutatás egyaránt ezzel a kérdéssel, a szimultán-szukcesszív

átmenet elemzésével foglalkozik (lásd Blumenthal 1970 olvasókönyvét).

Tanulságos az is, hogy a sokkötetes nagy művek mellett keletkezett kisebb és esszéisztikusabb néplélektani

írásaiban Wundt (1921a a gyűjteményes kötet) a fogalmi elhatárolódások mellett – mi a viszony egyéni és

néplélektan között, miben haladja meg ő az elődeit – a legfontosabbnak a fejlődéstani mozzanatokat tartja mint

képviselendő újdonságot. Nevezetesen azt, hogy mi a kapcsolat a gyermeki fejlődés és a kultúra kibontakozása

között, például az ábrázolás fejlődésében, s hogyan jelennek meg a kulturális fejlődésben a sajátosan

pszichológiai törvények. Ezek azok a mozzanatok, amelyek révén Wundt még a „kulturális pszichológia” mai új

programjaiban is, mint nem feltétlenül követésre méltónak tartott, de fontos kiindulópontot nyújtó

referenciakeret él (Cole 1996), még ma is őt kell meghaladni. Wundt néplélektanát elég kézenfekvő összevetni a

századunk első évtizedeiben szintén szárnyra kapó szociálpszichológiával. Mai terminológiával azt

mondhatnánk, hogy a wundti néplélektan elsősorban a társadalmi reprezentációkkal foglalkozik, s nem az

interakcióval. Ebből a szempontból hasonlít a korai francia szociológiához, mely szintén a társadalmi

reprezentációk tudománya akar lenni (Durkheim 1917, 1978). A modern szociálpszichológia ehhez képest

interakciós tudomány. (Persze például a gesztusnyelv kapcsán Wundt is igencsak előveszi az interakció

kérdéseit.) Van azonban a szociológiai reprezentáció elméletek és a korai néplélektan között még egy eltérés:

Wundt elsősorban a múltra, a kulturális reprezentációk kibontakozására összpontosít, Durkheim számára

ugyanilyen érdekes a reprezentációk szerepe, működésmódja saját kora társadalmában. A reprezentációk

kizárólagosságát már Wundt kora is látta. Kornis Gyula igen világosan megfogalmazta néplélektan és

szociálpszichológia eltéréseit. „[...] a társadalmi pszichológia mindazokat a lelki folyamatokat vizsgálja, melyek

az emberek együtt- levéséből kifolyólag jönnek létre. Ilyen jelenségek pedig nem merülnek ki a nyelvben,

mítoszban és erkölcsben, hanem körükbe tartoznak a kultúra összes alkotásai, a társadalmi szervezkedés

különböző formái.” (Kornis 1917, I., 170.o.)

173



megoszlásokig

2.4.4.2. Wundt néplélektana és a magyar nyelvészet

Wundt néplélektanából a nyelvpszichológia alapvető és hosszú ideig érvényesülő hatást gyakorolt a magyar

nyelvészet 20. századi arculatának alakulására is. Valójában a század első évtizedei nálunk is a mentalizmus,

sőt, a pszichologizmus korszakát jelentették. Wundt hatására azonban ez a pszichologizmus elvesztette naiv

vonásait, s fokozatosan inkább mentalizmussá alakult. Gom- bocz (1903) korabeli friss értelmezése, melyet

lipcsei tanulmányútja után írt, világosan látta Wundt megközelítésének újdonságát a „lehetséges

pszichologizmusok” között. Az újgrammatikusok pszichologizmusában egy késznek tűnő lélektani rendszer, a

Herbart-féle mentális mechanika adott közvetlenül alkalmazható magyarázatokat a nyelvészet (nyelvtörténet)

számára. Ezzel szemben Wundt néplélektana Gombocz olvasatában a nyelv tényeiből tanul. A filológia éppen a

pszichológus számára jelent új ismeretforrásokat. A nyelv, mint objektiváció adott módot Wundtnak arra, hogy

kiterjeszze a lélektan érvényességét olyan területekre is, melyekről úgy vélte, hogy az akkori laboratóriumi

kísérletezés nem tud anyagot szolgáltatni. Az eszményi irány itt tehát nem a pszichológia imperializmusa,

hanem türelmes tanulás a nyelvészetből. Az idős Wundt attitűdje Gombocz olvasatában nagyon hasonlít a fiatal

Chomsky (1968, 24. o.) álláspontjához: „Az egyetemes nyelvtan kutatása így értelmezve az emberi értelmi

képességek vizsgálata. [...] Az így jellemzett nyelvészet egyszerűen az a részterülete a pszichológiának, mely az

elme ezen [ti. nyelvi, P Cs.] aspektusaival foglalkozik.”

Klemm Antal (1928) évtizedekkel későbbi munkájában, mely a hangváltozások és a szójelentés helyett a

mondattan alapjaival foglalkozik, a pszichologizmus már világosan egy logikai hangsúlyú mentalizmussá

válik. Ennek közvetlen megnyilvánulása az, hogy a mondattan korabeli nyelvi, pszichológiai és logikai

felfogásainak (melyek mind a mondat meghatározás, mind a mondattani fejlődés magyarázó elveire érvényesek)

vitáiban Husserlt hívja segítségül. Eközben azonban deklarációiban ő is a wundti irányt követi: „A

mondattannak célja, miként a nyelvtudománynak általában: a mondattani jelenségek történeti fejlődésének és a

fejlődés egyéni és társaslélektani feltételeinek vizsgálata. A lélektani magyarázat tehát a történeti nyelvvizsgálat

szükségképpi kiegészítő része” (Klemm, 1928, 132. o.) A mondat logikai alapokon is szerveződik. A Husserltől

átvett logika Klemm értelmezésében nem normatív, hanem az egyáltalán gondolható s mondható a priori

rendjét, a kategóriákat és azok kombinatorikáját adja meg. A nyelvészet pszichológiai és így értelmezett logikai

alapozása között Klemm nem látott ellentétet, éppen pszichológiai kiindulásának megfelelően. A kor

platonisztikus logikája s maga Husserl ugyanis ellentétet lát itt. Klemm felfogásában az olyan alapvető logikai

kategóriák, mint a szubsztancia és akcidencia, az ok és a hatás „nem a helyes gondolkodás normái, hanem az

általános emberi gondolkodás lélektani formái. [...] A nyelvi jelentésformák szoros kapcsolatban vannak elménk

gondolkodásformáival: a szemlélet formáin (tér, idő) és az értelem kategóriáin (subtancia-accidens, ok-hatás)

alapulnak a nyelvtan jelentéskategóriái: a szófajok és a mondatrészek.” (Uo. 66. o.) Ezzel persze a mondat

pszichológiai szerveződésének vizsgálata túllép a wundti pszichologizmus képzetek szimultán és szukcesszív

szerveződését tételező elvein. A jelentéstani-fenomenológiai kombinatorika Klemm kezében nagyon hasonlóvá

válik az évtizedekkel későbbi grammatikalitási érveléshez: a mondattan tanulmányozásának alapvető kérdése

az, hogy mi-mivel kombinálható, miért nem helyes az, hogy Zöld fut vagy Dohányzik, árt. A jelentésmódok

elemzése feltárja a gondolkodás szükségszerű kombinatorikáját.

A nyelv eredetére vonatkozó elmélkedések is követik a pszichológiai vonzalmú nyelvészek Wundt ihletését.

Lux Gyula (é. n.) összefoglalja a klasszikus spekulatív elméleteket. Wundtot a gesztusnyelvből eredeztetés

klasszikusaként mutatja be. Gombocz (1903) Wundt gesztuselméletét ismertetve azt emeli ki, hogy egy

érzelemkifejező, önkéntelen rendszer akaratlagossá válhatott s (mai terminológiával) fokozatosan

propozícionálissá. Kiemeli a deiktikus, majd az ábrázoló jelölésre történő átváltást, s azt, hogy a gesztusokat

kombináló szakasznak már sajátos szintaxisa van: mindez pszichológiai súlyozáson alapul, mindig a közlő

szerint fontosabb dolgok állnak elől.

Gombocz (1903) és Klemm (1928) számára is fontos Wundt mondandója a szófajok keletkezésének lehetséges

mechanizmusairól. Mindketten Wundt alapgondolatából indulnak ki: a tulajdonságokat eredendően nem tudjuk

tárgyak nélkül elképzelni, a tulajdonság már elvonatkoztatás. Ebből következik, hogy a tárgyfogalmak s a

főnevek előbb jelennek meg, az igék későbbiek. Klemm elemzésében a kezdeti kommunikáció egy nem nyelvi

ingerre adott tárgyszó: /ez a dolog/ alma. A (lélektani) alany adott, csak az állítmányt mondjuk ki. Ezt követné

két tárgyszó kombinálása predikatív módon: fa-tűz. Majd megjelennének a tulajdonságszavak (piros), végül a

tárgy és tulajdonság kombinációja (alma-piros). Olyan elemzések és példák ezek, amelyek a mai

pszichológiában újra relevánssá váltak, elsősorban a gyermeknyelv korai szakaszainak elemzésében.

2.4.5. Elméleti és gyakorlati pszichológia

Wundt pszichológiája meglehetősen arisztokratikus. Hosszú aktív munkássága során módja volt megérni a

különböző gyakorlati célú pszichológiák körvonalazódását. Nyíltan szembeszállt velük. O a tudomány olyan

174



megoszlásokig

építkezésében hitt, ahol először véglegesen tisztázzuk az alapokat, s csak azután térünk át annak gyakorlati

felhasználására. Fényévek választják el ezt a mandarinszemléletet a mai helyzettől, amikor mindennek mércéje a

gyakorlati hasznosíthatóság. Ez az arisztokratizmus persze társadalomtörténetileg is félrevezető, mégpedig két

okból. A technológiák kialakításával az életben sosem vártunk azok elméleti megalapozására. (Gondoljunk csak

a puskapor s a tudományos kémia viszonyára.) Másrészt a lipcsei minta minden arisztokratizmusa mellett

mégiscsak technológiákat hozott létre, amelyek azonnal az ember „normalizálásának” és viszonyításának

eszközévé váltak. Nem tanulság nélküli a hirdetett arisztokratizmus azért, mert emlékeztet arra: Wundt korában

s időnként ma is, a pszichológia alkalmazásai csak a technológia s nem a tudomány szintjén álltak;

beavatkozásaik igazi alapját nem tudták megadni. Ez nem kell, hogy elriasszon tőlük, csak tudnunk kell, vajon

mikor tetszelegnek a tudomány mezében.

2.5. Wundt rendszere: elemek és folyamatok

2.5.1. A szenzualista elkötelezettség

A wundti pszichológia abban a tekintetben is a 19. századi rendszerező pozitivizmus gyermeke, hogy

alapvetőnek tartja a lelki élet elemeinek előso- rolását és rendszerezését. Wundt maga így jellemzi ezt a

hozzáállást:

Minden tudománynak, mely tapasztalati tények vizsgálatával foglalkozik, első feladata az, hogy jelenségeinek

elemeit kimutassa, a második, hogy kikutassa azokat a törvényeket, melyek szerint ezen elemek kapcsolatokká

tömörülnek. A pszichológiának egész feladata tehát ebben a két problémában foglaltatik: 1. melyek a tudat

elemei, 2. milyen kapcsolatokat alkotnak ezen elemek, s eközben mily kapcsolódási törvényeknek

engedelmeskednek?

Wilhelm Wundt: Bevezetés a pszichológiába. 1921b, 34-35. o. Farkas Zoltán ford.

Az elemek megállapításánál jellemző rá a szenzualizmus: végeredményben minden lelki jelenség az érzetekre

vezethető vissza. Az érzeteknek, ahogy a Wundt tanítványa, Oswald Külpe (1893/1983) jellemzi, négy

tulajdonságuk van, pontosabban, lehet, mert nem mindegyik érzékletre jellemző mind a négy: a minőség, az

intenzitás, a tartam és a kiterjedés. Ezek közül a minőség a döntő és elengedhetetlen tulajdonság, ez különíti el a

kéket a zöldtől, a hangot a színtől s így tovább. A fenomenologikus pozitivizmusnak megfelelően

hangsúlyozza Külpe, hogy a tulajdonságokon túl nincsen lényegi azonosságuk az elemeknek. „Az érzéklet tehát

tulajdonságai nélkül nem létezik, nem marad utána maradék, szubsztanciális mag, ha ezeket töröljük. Ezek

szerint az érzéklet tulajdonságainak tökéletes leírása fedi az érzéklet tökéletes leírását.” (Külpe 1893-1983, 148.

o. Bíró Gyula ford.) A pszichofizikai módszerekkel megkülönböztethető minőségekből, a küszöb fogalom

általánosításából kiindulva Titchener egészen odáig megy, hogy 44 435 különböző végső elemet tételez fel.

Ezek közül 32 820 a látással, 11 600 a hallással kapcsolatos. Titchener az érzékletekre egy rendszerező

táblázatot ad, ahol a dimenziókat a minőségek adják, a fokozatok számát pedig a küszöbértékek (Titchener

1896, 74-75. o.). Bármily mulatságosnak tűnjön is ez, szélső formájában a Wundt-követők pszichológiája szó

szerint értette az elementarizmust, úgy, hogy fel lehet sorolni a lelki élet végső, tartalomfüggetlen elemeit. Az

érzékelés világa önmagában értelmetlen végső elemek listáját adja, s az értelmes referenciával bíró élmény csak

másodlagosan, asszociatívan alakul ki ebből.

Az érzetek ugyan a külvilágra vonatkoznak, bár a pszichológia számára nem ez a vonatkozás az érdekes

mozzanat. Ebből a szempontból Wundt rendszere hasonlít a mai reprezentációs elmefelfogás szintaktikai

változatára (Fodor 1996a). A lelki tartalmak ugyan a külvilág jelei, de a kutatásnak a pszichológiában nem ezzel

a tükrözési viszonnyal kell foglalkoznia (ez lenne az ingerhiba – lásd alább). Csakhogy van egy nagy eltérés: a

mai „szintaktikai” elmefelfogásban a végső egységek nem szenzuálisak, hanem propozicionális, kijelentésalapú

szerveződésük van, amit jellegzetes hozzáállások, attitűdök (hiszem, tudom, akarom stb.) kísérnek. Ez a

mozzanat Wundtnál teljességgel hiányzik: mind a logikai szerveződés, mind az intencionális többféleség idegen

a kezdeti kísérleti pszichológia szenzualizmusától. Tulajdonképpen ez a szenzualizmus legfőbb korlátja. A mai

kognitív elmélet Brentano, Frege és Husserl örökségéből indul, nem Wundtéból. A századfordulón persze Frege

és Husserl még nem mint az egyén pszichikumának jellegzetességét vetik fel a logikai szerveződést. A logikai

szerveződés kezdetben mint egy platonisztikus alternatíva merül fel a szenzualista pszichológia kapcsán

bármiféle pszichológiával szemben. A logika befelé vetítése, lelki realitásként tételezése, s ezzel a pszichológia

„logicizálása” a kognitív mozgalom keretében a 20. század hetvenes éveinek új fejleménye lesz.

175



megoszlásokig

6.7. ábra. Az öröm és a harag érzelmének idői lefutása Wundt háromdimenziós rendszerében (Wundt 1903, III.

203. o. nyomán)

Wundt gondolatmenetében is vannak azonban olyan elemei is lelki életünknek, melyek forrása nem helyezhető

kívülre, melyeknek nincsen tárgyi vonatkozásuk. Ahogyan már Descartes (1649/1994) mondta: ezek „olyan

észleletei, érzései vagy fel- indultságai a léleknek, melyeket különösképpen a lélekre vonatkoztatunk” (48. o.).

Ezek Wundt terminológiájában az érzések. Az érzések, melyek az érzelmek alapját képezik, sokkal egyszerűbb

rendszert alkotnak, mint az érzetek: három párjuk az öröm és fájdalom, a feszülés és feloldódás, az izgalom és

megnyugvás. Wundt pszichológiai rendszerének ez a háromdimenziós érzelemrendszer a leghatásosabb tartalmi

adaléka. A 6.7. ábra azt mutatja, hogyan képzeli el – spekulatívan – két jellegzetes érzelem idői lefutását e

három dimenzióban.

Különböző formákban, még Wundt szubjektív tudatlélektanát leginkább elutasító behaviorista időkben is – újra

és újra előjön ez az elmélet. Charles Osgood (1962) nevezetes neobehaviorista elmélete a szójelentésről az érték,

erő és az aktivitás három dimenziójával például szintén ennek örököse, amit Osgood világosan ki is fejt, amikor

rendszerét az affektív jelentés egyetemes dimenzióiként mutatja be.

Wundt részletesebb érzelemelmélete eléggé intellektualisztikus, a mai olvasó számára sótalan. Wundt

elsősorban azzal foglalkozik, hogy milyen érzéseket váltanak ki belőlünk különböző ingerek, illetve azok

szintézise, összekapcsolása egymással az appercepcióban. Az érzelmek viselkedésirányító szerepéről szinte

semmit sem mond, az emberi lét érzelmi drámája nem létezik számára. Igencsak hiányzik rendszeréből az a

mozzanat is, amit a helyzet érzelemmeghatározó elemének tarthatnánk. Ez képezi Harkai Schiller Pál (1940)

kritikájának alapját erről.

2.5.2. Érzetek és képzetek. Érzések és érzelmek: hogyan építkezünk az

elemekből?

Mind a tárgyi, mind a szubjektív vonatkozású lelki jelenségek tekintetében Wundt szigorúan elkülöníti az

elemeket azok kombinációitól: két hang együttes érzéklete, vagy egy affektus számára már mind másodlagos,

levezetett képződmények. A klaszszikus pszichológia elementarizmusa a filozófiai empirizmus mozaik-kép

metaforájának folytatása. A lelki élet (pontosabban élményvilágunk) gazdagsága viszonylag korlátozott számú

(de legalábbis elvileg elsorolható) alapélményből épül. Ezek a tapasztalatban összekapcsolódnak egymással;

minden bonyolultabb képződmény (legyen az akár egy tárgy képzete) másodlagos, tapasztalati eredetű. Az

összekapcsolódásnak két alapvető formája van: az egyik a passzív, az asszociáció, a másik a figyelem aktív

erőfeszítése, az integrációs szerepet játszó appercepció.

176



megoszlásokig

6.8. ábra. Az agykérgi hosszúpályás asszociatív kapcsolatok Wundt tankönyvében (Wundt 1902, I., 214. o.

nyomán)

Ez a felfogás Berkeley-hez vagy Helmholtzhoz hasonlóan a képzettársítás fogalmát az emlékezet magyarázatán

túl kiterjeszti az érzékelés magyarázatára is. A képzettársítás lesz az érzékleti egészek létrejöttének magyarázó

elve, s a korábbi tapasztalatok, ahogy Wundt mondja, asszimilációs mozgósítása révén a tapasztalat érzékleti

hatásának alapja. Ha egy szóból ténylegesen csak a m.csk. betűket láttuk, az összkép asszimilációsan (a mai

kognitív pszichológusok azt mondanák, hogy felülről lefelé érvényesülő, fogalom meghajtotta hatások révén)

megadja a macska élményét. A sok lépcsőben, egyre bonyolultabb képzetkomplexumokat létrehozó

képzettársítás doktrínája kétlépcsős észlelés felfogást hirdet: a stabil, nyers adatokat biztosító érzetek szintjére

épül a tapasztalat befolyásolta (instabil) érzetkomplexumok szintje. Ezt a koncepciót bírálja majd hevesen az

alaklélektan, mint a „konstancia elvét”, vagyis mint hitet abban, hogy az elemek (az érzetek) konstansak,

függetlenek a kontextustól, a kontextus s a tapasztalat azokat csak másodlagosan veszi kezelésbe. Ennek a

felfogásnak megfelelt a kor neurológiai tana is. A klaszszikus elképzelés az agykéreg működéséről mint

elsődleges érzékelő és motoros, illetve asszociációs mezőkről beszél. Az előbbiek felelnének meg az érzeteknek,

az utóbbiak a képzeteknek. Wundt tankönyve is részletesen bemutatja ezt a felfogást. Kifejezetten azt

hangsúlyozza, hogy az emberi agyban az asszociatív pályáknak, az agykéreg különböző részeit összekötő

hosszanti kapcsolatoknak kitüntetett jelentőségük van. Mindent összekötnek mindennel, s ezek teszik ki a zömét

a kérgi pályarendszernek. A 6.8. ábra mutatja ennek tankönyvi prezentációját.

2.5.2.1. Az appercepció és a lelki élet törvényei

Az asszociáció passzív (mechanikus) kapcsolat a lelki élet elemei között. Az appercepció viszont aktív

erőfeszítéssel teremt kapcsolatokat s alakít ki értelmes egészeket. Wundt jellegzetes példája erre az értelmes

összefüggő szöveg s a szabad képzettársítás szembeállítása: egy olyan szósornál, mint iskola, ház, kert, épít,

kövek, talaj stb. nem tagadhatjuk az összefüggéseket, Hiányzik azonban az a szervező elv, az a további

erőfeszítés, ami ezt elkülöníti az értelmes mondatoktól. A mondatok produkciója során a beszélő egy átfogó

tervből halad az alkotóelemek felé; a megértés során a hallgató fordítva jár el – az elemektől jut el a szintetikus

egészig, a mondat értelméig. Mindkét esetben aktív erőfeszítésről van szó. Ennek alapján mondhatjuk, hogy

Wundt appercepciófogalma a mai pszichológiában az önműködő (ennek felel meg nála a képzettársítás) és az

erőfeszítésen alapuló folyamatok elkülönítésének feleltethető meg (Kahneman 1973). Az erőfeszítés révén válik

– különösen Wundt kései munkáiban – az appercepció fogalma a pszichológiai voluntarizmus

kulcsmozzanatává.

Fontos azonban látnunk, hogy a levezethetőség általános hangsúlya révén Wundt jellegzetesen elementarista,

még akkor is, amikor később belekapaszkodik a szintézisbe és az egészekbe. Ez összekapcsolódik nála az átfogó

empirista hitvallással. Az empirikus pszichológia arra törekszik, hogy „a lelki folyamatokat oly fogalmakra

vezesse vissza, melyek egyenesen e folyamatok összefüggéséből merítettek, vagy határozott éspedig rendszerint

egyszerűbb lelki folyamatokat használ fel arra, hogy ezek összeműködéséből más, bonyolultabb folyamatokat

vezessen le” (Wundt 1898, 23. o. Rácz Lajos ford.).

Erről az elementarizmusról árulkodik az is, ahogyan az appercepció fogalmát pszichofiziológiailag értelmezi.

Mint a 6.9. ábra mutatja, az appercepciós központ valójában egy asszociatív kapcsolatokból építkező katedrális.

177



megoszlásokig

6.9. ábra. A feltételezett appercepciós központ a nagyszámú agykérgi asszociatív kapcsolattal (Wundt 1902, I.,

324. o. nyomán)

Ugyanakkor a működéseket tekintve kitüntetett jelentősége van az appercepciónak Wundt számára a sajátosan

lélektani törvények szempontjából, ami a determinizmusból való kilépés kulcsa. Magát az okságot Wundt igen

fontosnak tartja, s egészében összekapcsolja elementarizmusával. „A pszichológiai causalis magyarázatnak csak

egy faja van, s ez az összetettebb lelki folyamatoknak egyszerűbbekből való levezetésében áll.” (Wundt 1898,

38. o.) Wundt átfogó parallelizmus koncepciójának és metafizika ellenességének megfelelően kiáll amellett,

hogy a természeti okság általános kiterjesztésének a pszichológiára, legfeljebb ha világnézeti jelentősége van,

ugyanakkor a pszichikus életre is jellemzők sajátos átfogó törvények. Ezek legáttekinthetőbben az appercepciós

folyamatokban jelennének meg. Wundt négy alaptörvényt tételez fel, melyek egymással szoros összefüggésben

vannak, s közös nevezőjük a pusztán összegződő elementarizmus meghaladása. Mindegyik alaptörvény a lelki

jelenségek „többletre törekvését” és a kapcsolat és struktúrák központi szerepét emeli ki. Wundt itt elvileg

meghaladja saját elementa- rizmusát a pszichológiai érzet-atomizmust, mely jogosan tartható a fiatal Russell

(1968) és mások logikai atomizmusa párhuzamának. Ismét egy kettősség, mely Wundt szerves sajátja, nem

pusztán belemagyarázás az utókor részéről.

Melyek ezek az alaptörvények?

1. A teremtő rezultáns elve. „Minden lelki kapcsolatnál az eredmény nem csupán azoknak a puszta elemeknek

az összege, melyekből keletkezett, hanem egy új terméket is jelent, mely azonban amaz elemekben alkatilag

már előre »kiképződött«.” (Wundt 1921b, 118. o.) Így jönnek létre, például a fényérzésekből s a szemizmok

feszüléséből a téri képzetek. Ez az elv kompromisszumos megoldást képvisel rész és egész viszonyának

kérdésében. A részek megelőzik az egészet, de az egész mégis több, mint a részek puszta összege. Az

egészeket új minőség jellemzi, de ez az elemekben alkatilag már előre „kiképződött”. Ezt a szintetikus

mozzanatot a wundti örökség további sorsa szempontjából is fontos kiemelnünk. Már a mester aktivitásának

utolsó évtizedében is, de különösen a húszas-harmincas években, a Lipcsében maradt kései tanítványok

Krueger vezetésével egy egészleges pszichológia (Ganzheitspychologie) keretében folytatják a mester

hagyományát. Ennek egyik vezérelve, hogy az egészek aktuálgenetikusan jönnek létre e részekből szintetikus

erőfeszítések révén; éppen az aktuálgenetikus mozzanat állítja őket legélesebben szembe a berlini

alaklélektanos iskolával (Krueger 1974; Wellek 1974).

A teremtő rezultáns elve egyben a lelki élet fejlődéstörvénye is; ez adja meg a kulcsot ahhoz, hogy az egyén

vagy a kultúra egészének fejlődésében ne állandó ismétlődés legyen, hanem progresszió (Wundt 1921a). Mai

178



megoszlásokig

dilemmáink felől fogalmazva ez az elv antiredukciós. Azt hirdeti, hogy az eredményt nem lehet levezetni az

összetevőkből, csak fordítva: az eredmény összetevőit lehet megkeresni. A biológiai fejlődéstörvények

keretében fogalmazva pedig a preformista felfogással szemben (például azzal, amit Chomsky 1974/1995, vagy a

legélesebben Jerry Fodor 1983 képvisel a mai megismeréskutatásban) ez annak a konstruktivista nézetnek

feleltethető meg, amit legvilágosabban Piaget (1988) hirdet. Valójában, miként Richards (1987, 520-522. o.)

elemzése is rámutat, Wundt hozzáállása beleillik sajátos evolúció értelmezésébe. Számára a természetes

kiválasztódás, mint „vak mechanizmus” nem elfogadható, az evolúció, mint célirányos, szándékteli fejlődés

jelenik meg, s pszichológiai törvények ebben játszanának központi szerepet. Még világosabban válik fejlődési

törvénnyé Wundt második elve.

1. A célok heterogenitásának elve. Amíg az első törvény az összekapcsolódás, a szintézis elve, ez a második a

szétválást, a lelki tartalmak egymástól elválását teszi lehetővé. Legfontosabb megjelenési formája az

indítékokkal kapcsolatos: a cselekvés eredetileg nem szándékolt eredményei új, önállósuló céllá válhatnak.

Ez magyarázza a motívumok differenciálódását is. Ebben az értelemben Gordon Allport (1980) nagy karriert

befutott funkcionális autonómia fogalmát is megelőzi, bár az egyébként igen körültekintő Allport Wundtot

nem említi saját gondolati előzményeként.

1. A vonatkozó relációk elve. A szintézist az elemek viszonya irányítja.

2. A fokozódást nyújtó ellentétek elve. Szélső értékeknél a dolgok ellentét alkotnak; a hasonlóság helyett az

ellentét érvényesül.

Mint Kornis Gyula (1911, 140-143. o.) a lélektani okságról szóló munkájában Wundt pszichológiai törvényeit

elemezve kifejti, nem igazán egyenértékűek ezek az elvek. Kornis értelmezésében a főszabály a teremtő

szintézis. Ez adja meg Wundt rendszerének meghatározatlanságát. A lelki képződmények összekapcsolásának

eredménye alkotó módon jön létre, nem bejósolható. A többi törvény Kornis szerint csak ennek alesete, illetve a

folyamat helyett az eredmény irányából tekint ugyanarra. Valójában a lelki élet törvényeinek különállóságát

hirdetve Wundt ismét kétarcú szerző. Az elementarista ugyanakkor a többet akarók, a nem redukcionisták, a

lélekben valami humán többletet keresők irányába is nyitott. Ez az antiredukcionizmus azonban explicit

programként hirdeti, hogy az ember lelki világát és kultúráját kiemeli a természet hatálya alól. s ebben az

értelemben számára a lelki törvények az égi fogantyúk, a szellemi többletek kategóriájába tartoznak (lásd erről

Dennett 1998b).

2.6. Wundt és a mai pszichológia: Wundt hagyatéka

Kitüntetett szerepe révén korántsem véletlen, hogy Wundtot minden kor újraértékeli. Az utóbbi két évtized

kognitív pszichológiai forradalma teszi most szükségessé az újraértékeléseket. Ezek döntő mozzanata az

elementaristával szembeállított összetett Wundt-kép hangsúlyozása. Az amerikai pszichológiában ez többnyire

úgy jelenik meg, mint a közvetlen Wundt-tanítvány, Titchener, illetve az Edwin Boring által közvetített

szélsőségesen elemi és struktúraközpontú Wundt-kép felülbírálata.

Elméleti-filozófiai szinten kiemelik Wundtnak a pszichológusok által sokáig elhanyagolt voluntariz- musát, s

mint Robinson (1982), azt hangsúlyozzák, hogy Wundt az angol empirizmus mellett az aktív elme jellegét

hirdető német idealizmusnak is folytatója; kettősségei végső soron e két ihletésre vezethetők vissza.

Kézenfekvő, hogy az átértékelés történész képviselői, mint Arthur Blumenthal (1970; 1975; 1980), de tényleges

kutatásbeli felhasználói, mint Ulric Neisser (1984) is két dolgot emelnek ki. Wundt appercepciófogalma, illetve

az, ahogyan a figyelem középponti szerepet játszik rendszerében, folyamatközpontúbb szerzőnek mutatják be őt,

olyannak, aki az integratív lépések révén kialakuló magasabb organizációkat helyezi előtérbe. Másrészt

kiemelik kitüntetett érdeklődését a magasabb folyamatok, különösképpen a nyelv iránt. Kétségtelen, hogy az

elementarista Wundt mellett látnunk kell a másikat, a szintetikus folyamatok előtérbe helyezőjét is.

Örökségének, bármilyen revizionista jóindulattal értékeljük is, van azonban három nehezen levetkezhető

dilemmája, illetve mindmáig tanulságosan negatív oldala. Az egyik a pszichológia ket- tészakítása: mindaz, amit

máig látunk kísérleti és szociálpszichológia elválásáról, vagy tágabban a természettudományos s a lágyabb

pszichológia kapcsolatának gondjairól, visszavezethető a wundti kísérleti lélektan-néplélektan elválasztásra. A

maga idején, a harmincas években ezt látta már Vigotszkij (1971) és Harkai Schiller Pál (1940) is. Világosan

felveti a wundti mű a megfelelő biológiai perspektíva kérdését is: hogyan kell az emberről természeti lényként

gondolkodni ahhoz, hogy elkerüljük a wundti-descartes-i emeletes emberképet. Az egyik gond közvetlenül,

leltárszerűen tetten érhető: az embert mozgató tényezőknek központi szerepet kell biztosítanunk ahhoz, hogy a

pszichológia élősdi módon ne a megismerő ember tudománya legyen, hogy az embert visszahelyezze az élővilág

rendjébe (Harkai Schiller 1940; 1947). Másrészt eközben magukat a lelki jelenségeket minél pontosabban kell

179



megoszlásokig

működésükben jellemezni. Nem közvetlenül annak az anyagi rendszernek a terminusaiban kell gondolkoznunk,

ami megvalósítja a lelki jelenségeket. Ennek felel meg a mai funkcionalista program, mely anélkül kínál kitörést

a kognitív pszichológia ezoterikusságából, hogy laposan naiv fiziologizálás lenne. Az utóbbi korántsem annyira

idegen Wundt szellemétől, mint hinnénk. Wundt állandó küzdelme a sajátosan lelki törvények elismertetéséért

és redukcióellenessége, például a lokalizációval kapcsolatos óvatos attitűdje olyan kérdéseket vetnek fel, melyek

ma is a pszichológia alapproblémái. A száraz kognitivista, a kontemplatív embert s az absztrakt tudás

fontosságát hirdető hagyományos pszichológiai funkcionalizmustól messze álló Wundtot megoldásai a filozófiai

értelemben felfogott mai funkcionalista táborral rokonítják. Végül az a mód, ahogyan a reprezentáció kérdését

kezeli – egyszerre szenzualista és önmagába zárt világot vizsgál – tanulságos a mai kognitív kutatás

reprezentációs felfogására nézve. A 6.6. táblázat összefoglaló képet ad Wundt kétféle hagyományáról könyvünk

rendszerező dimenzióinak megfelelően.

2.6.1. A klasszikus pszichológia és a mai kognitív tudomány

Ebből a szempontból érdekes párhuzamok vannak a klasszikus kísérleti pszichológiát motiváló kérdések és a

mai tudatfilozófia, illetve a kognitív tudományi törekvések problémái között. A klasszikus kísérleti

pszichológusok jó része a klasszikus empirizmus mentén bontakoztatta ki diszciplínáját. Ezért legfőbb kérdéseik

az érzetadatokkal voltak kapcsolatosak. Ez választotta el őket Brentano (1874; 1994) hagyományától, s ez az,

ami miatt Frege propozicionális elmélete s a megújuló logika kezdetben süket fülekre talált náluk.

A test-lélek kérdés számukra azt jelentette, hogy hogyan kapcsolódnak a mentális események a fizikaiakhoz. A

mai kognitivizmusban mindez úgy jelenik meg mint a kvalia kérdése, s nem mint a mentális szerveződés

problémája. Ráadásul a Fodor-féle (1996a) izomorfia tézis az oksági és a szemantikai-implikatív hálózatok

közötti viszonyról hasonló a Wundt-féle pszichofizikai párhuzamosság interakció nélküli téziséhez. Tanulságos,

hogy a mai redukcionisták, azaz az eliminativisták számára is alapkérdés az érzetadatok redukálhatósága

(Churchland 1986a, b; 1993).

A másik megközelítés a klasszikus pszichológiában az intencionalitást és a propozicionális attitűdök kérdését

veszi a mentális élet központi vonásának. Ennek a Brentano, Husserl, Frege elindította vonalnak saját korában

kevés pszichológiai hatása volt, kivéve Külpe gondolkodás-lélektani munkáit. A mai kognitív forradalom az,

amely egyszerre állítja középpontba az elme szintaktikai elméletét (ez felelne meg a wundti hagyománynak) és

az inten- cionalitást mint mentális tartalmaink redukálha- tatlan jellemzőjét (ez lenne a Brentano-örökség),

miközben magának a gondolati világnak logikai szerveződést ad, Frege és Husserl nyomán.

Manapság Donald Davidson (1980) világosan megfogalmazza a tudatfilozófiában, hogy a mentális

definíciójával kapcsolatos kérdések mindig az attitűdökkel kapcsolatosak. Ha ezt az attitűdcentrikusságot

komolyan vesszük, akkor az egész redukcionizmus kérdés más fordulatot vesz: az attitűdöket ugyanis nehéz

visszavezetni agyi eseményekre. Érdekes történeti kérdés, hogy vajon Wundt kései voluntarizmusa nem ennek

a mozzanatnak a bevezetésére irányult-e, úgy azonban, hogy a logikai szerveződés relevanciáját nem vette észre.

3.11. táblázat - 6.6. táblázat. Wundt örökségének kétféle értelmezése rendszerező

dimenzióink szempontjából

Dimenzió Klasszikus Wundt-olvasat Alternatív Wundt-olvasat

Pszichológia tárgya hangsúly a reprezentáción hangsúly az akaraton és a

folyamaton

Pszichológia módszere kísérlet, önmegfigyelés és kultúra kísérlet, önmegfigyelés és kultúra

Belső redukció elemek voluntáris aktusok, lelki törvények

Külső redukció nincsen, csak párhuzamosság nincsen

2.7. Kulcsfogalmak

3.12. táblázat -

180



megoszlásokig

appercepció néplélektan pszichológiai kísérlet

érzések önmegfigyelés szenzualizmus

lélektani törvények pozitivizmus teremtő rezultáns

minőségek pszichofizikai parallelizmus újgrammatikusok

Szakirodalmi eligazító

Wundt életére és munkásságára jó magyar forrás Kornis Gyula (1921) kismonográfiája. Életmódjára, a

profeszszori szerepre Titchener (1921) és Stanley Hall (1912) kortárs beszámolója, a mester mozgalmi,

mintaadó jelentőségéről pedig Ben-David és Collins (1966) a jó forrás. Az egész életmű értékelését segíti az

életműhöz s a korhoz viszonyítva Danziger (1990). Két Wundt-könyv (1898; 1921b) is olvasható magyarul: az

első összefoglaló tankönyve, a második népszerűsítő munkája.

Értékeléséhez Kornis mellett Harkai Schiller már többször hivatkozott könyve és a mai szemlélet szempontjából

a Rieber (1980) szerkesztette kötet ajánlható. Dilemmáinak filozófiai elhelyezésére színvonalas forrás Robinson

és Danziger (1990) monográfiája.

Az appercepció és a lélektani törvények kérdéséről Wundt (1921b) mellett Kornis (1911) jó forrás. Mai

felhasználására lásd Neisser (1984). A filozófiai atomizmusról Russell (1968) szakmai önéletírása ad

szemléletes képet.

Wundték kísérleteiről Boring (1950) a konzervatív beszámoló, Danziger viszont modernebb és elmélettörténetileg

is igényesebb.

A néplélektanról klasszikus korabeli magyar forrás Gombocz Zoltán (1903). G. H. Mead (1983, 55-87. o.) a

bírálat mellett ismerteti is Wundt gesztus felfogását. Későbbi értékelésre pedig az említett munkákon túl lásd

Vigotszkij (1970), Blumenthal (1970) és főként Danziger munkáját.

3. 7. FEJEZET – Fejlődés, alkalmazkodás és egyéni

különbségek: az önálló pszichológia evolucionista

alternatívája

Az ember származását igazoltuk – virágozni fog a metafizika. – Aki érti a páviánt, többet tesz a metafizikáért,

mint Locke.

Darwin feljegyzése, 1838. aug. 16. (1987, 539. o.)

A modern pszichológia létrejöttére mind egzisztenciális, mind intellektuális értelemben jellemző az egymástól

az európai gondolkodás történetében eredetileg elkülönült gondolati hagyományok és szerepek ötvözése. Ennek

a szerephibridizációnak azonban nem egyetlen útja volt. Az egyik, sokáig dominánsnak tekintett út a 6. és a 9.

fejezetben áttekintett akadémikus hibridizáció, mely a német kísérleti pszichológia megszületéséhez vezetett.

Intellektuálisan a filozófiai kérdésfeltevés és a kísérletes természettudományok (elsősorban az élettan)

összekapcsolása jellemző rá. Emberi oldalon ennek jellemzője a beilleszkedési vagy inkább helycsinálási igény

az akadémikus diszciplínák kialakult rendszerében, tanszékek, folyóiratok alapításával, szakkönyvek

készítésével, az új tanokat terjesztő tanítványok toborzásával. Ennek a terjeszkedő hozzáállásnak azután meg is

lesznek a maga visszahatásai: egy nem is túl hosszú idő után az akadémiai világban a pszichológia túlzottan

erőszakosan terjeszkedőnek fog tűnni, mind intellektuálisan (a természettudományos magyarázat kiterjesztése

révén), mind egzisztenciálisan, azzal, hogy túl sok helyet vesz el a filozófiától (10. fejezet).

Közben létrejött azonban egy másik út is, a praktikus szerephibridizáció. Az összekapcsolt szerepek egyik

pólusa itt a gyakorlati emberismeret és emberformálás tradíciója. A tanítót, a papot, az orvost, a hadvezért

mozgató profán kérdések jelentik a kiindulópontot: hogyan irányítsuk az embereket, hogyan tanítsuk

gyermekeinket, mit kezdjünk a szomorúsággal, nyugtalansággal, betegséggel és bűnözéssel, mi okozza az

emberek közötti nagy különbségeket s így tovább. A másik pólus itt is a tudomány. Nem a fiziológia viszonylag

181



megoszlásokig

zárt mechanizmuskereső világa azonban, hanem a tágan értelmezett biológiai szemlélet. Ez a hibridizáció az

evolúciós elméletben találja meg tudományos megalapozását. A gyakorlati hangsúly révén gondolkodási

stílusában nagy a rokonság az embert fejlődő, változó, mozgó, nem statikus lénynek tekintő evolúciós

metateória és a gyakorlatias kérdések között. Kutatási stílusát tekintve a 6. fejezetben Danziger (1990) nyomán

bevezetett elkülönítéseket használva, erre a pszichológiára a galtoni kutatási minta jellemző, mely a köznapi

interakciót alkalmazza a vizsgálatokban, idegen tőle a németes kísérleti pszichológia arisztokratizmusa, és

ugyanakkor általánosításait az egyedek alkotta populációk mentén végzi.

Ennek a hibridizációnak a képviselői személyes s szakmai életükben sem akadémikusak. Többnyire egyetemi

kereteken kívül élnek. A németes rendezett világ elvárásaihoz képest műkedvelők, intellektuális szabadúszók

vagy ha szigorú szakmai kereteik vannak, ezek nem a bölcsészethez, hanem a gyakorlati orvosláshoz kötik őket.

Ennek három következménye van. Az egyik a galtoni és a klinikai kutatási modell használata, a másik a nagyot

merítés, a gondolkodás szabadsága (ez az egzisztenciális félelmek hiánya miatt olyan erőteljes), a harmadik

pedig a szabadság attól a kényszertől, hogy az új tudomány intézményes beillesztésével legyenek elfoglalva. A

boldog Angliában ez a szabadfoglalkozású értelmiségi hozzáállása. Közép-Európában majd évtizedekkel később

Freud formál választott életformát, amikor az akadémiai és orvosi hierarchia ellenállását látva a pszichoanalízist

egy önálló egzisztenciateremtő foglalkozássá teszi. A kettő persze igencsak eltérő. Darwin vagy Galton

szabadfoglalkozású volta egy természetes állapot, míg a pszichoanalitikusok keserű kitaszítottságként élik meg

helyzetüket, ők a német modellnek megfelelően szerettek volna beilleszkedni az intézményi világba.

Ez a hozzáállás nem köthető egyértelműen egyetlen országhoz vagy kultúrához. Kezdeteiben mégis a

legjelentősebb szerepet a brit pszichológia játszotta. Az itt körvonalazódott csírák a 19. század hetvenesnyolcvanas

éveiben kevésbé tűntek jelentősnek, mint a német kísérleti pszichológia, egyszerűen az akadémikus

harcok és a szervezeti megalapozás hiánya miatt. Nem voltak tanszékek, folyóiratok, s mai kifejezéssel doktori

programok, amelyek az új pszichológia köré csoportosultak volna. Hamarosan kiderült azonban, hogy

hatásaiban legalább ugyanolyan jelentőségű kiindulópontról van itt szó, mint a kísérleti pszichológia esetében.

Az emberi kihívás is ugyanolyan nagy. Legalább annyira bántó az emberi gőgre, ha a lelki jelenségeket vak

algoritmikus folyamatok eredményének tekintjük, mint amikor laboratóriumba kényszerítjük.

3.1. Az evolúciós gondolat a 19. században

A 19. század két végigvonuló eszméje a pozitív természettudomány és a történelem gondolata. Bizonyos

szempontból az evolúciós elmélet mint sajátosan biológiai elmélet úgy is tekinthető, mint e két eszme

tudományos alapú összekapcsolása. A romantikus, emberspecifikus s sokszor spekulatív történelmi eszme a

modern oknyomozó történettudomány mellett az evolúciós elmélet formájában kapcsolódik össze a pozitív

tudomány gondolatával.

Talán furcsa ezt a mozzanatot hangsúlyozni, hiszen az evolúciós elmélet par excellence biológiai teória a fajok

változékonyságáról, átalakulásuk mechanizmusáról, s ezen belül különleges botránykőként az ember

származásáról. Ez a szaktudományos biológiai elmélet implikációiban azonban hatalmas emberi jelentőséggel

bírt: döntő, csak a kopernikuszi fordulathoz hasonlítható csapást mért az antropomorf világképre, amikor az

embert a teremtés középpontjából végérvényesen az élővilág egy sajátos fajává tette. Különösen nagy csapás ez

a vallásos világkép számára – a kor megfelelően méltatja is ezt, a bizonyíték az egyházak felháborodott s

(például) a marxizmus lelkes reakciója. A vallások számára a teremtett ember helyett a véletlen vak játékaként

létrejövő ember képe nehezen elviselhető súlyú szemléletváltozás.

A rohamos terjedést jól mutatja az alábbi idézet, az evolúciós gondolattal nem éppen szimpatizáló katolikus

gondolkodó diagnózisa, aki könyvében azzal folytatja, hogy mindez a diadalmenet hamarosan tarthatatan

relativizmushoz vezetett.

Az európai gondolatnak a nagy forduló óta, a reneszánsz óta uralkodó csillaga az evolúció eszméje. [...] amióta

Darwin merész fogással összekapcsolta a mechanikai oksági eszmével és a pontos tényföldolgozás módszerével,

[...] és így az evolúciós gondolatot összekötötte a mechanikai-fizikai módszer egzaktságával, azóta

föltartózhatatlan diadalmenetben foglalta el a szellemi épületnek is egyre több tartományát, a történelmet

általában, a kultúra minden ágát a vallástól a gazdaságig, a nyelvészettől és szociológiától a művészetig.

Schütz Antal: Logikák és logika. 1941, 16. o.

A vadászgató, utazgató angol középosztály megrengeti a világot: Charles Darwin

182



megoszlásokig

Charles Darwin (1809 Shrewbury- 1882 Down) élete jellegzetes példája annak a szerepnek, melyben a

tudomány nem a megélhetés, hanem a puszta megismerési élvezet tárgya. Darwin a tipikus angol jómódú diákok

életét élte, akinek nagy öröme és előnye, hogy sosem kellett megélhetésért dolgoznia. Mint önéletrajzában maga

is részletesen beszámol róla, edinburghi és cambridge-i egyetemi évei „elviselhetetlenül unalmas” előadásokból

álltak. Legfőbb kedvtelése a vadászat, „szégyellhettem nagy lelkesedésemet, mert igyekeztem meggyőzni

magam, hogy a vadászat csaknem intellektuális foglalkozás” (Darwin 1955, 16. o.). Fokozatként először orvos,

majd családi konzultációk után lelkész szeretett volna lenni, s eredetileg meggyőződéses teremtéshívő volt!

Mikor nem tudott vadászni, estéit dalolgató ivászattal töltötte. Volt azonban egy fontos dolog, amely korán

megmutatja sajátos tehetségét: a vadászat mellett a szenvedélyes bogárgyűjtés. A fordulatot ebben a kissé

bohém életben az adja meg, hogy 1831 és 1836 között fizetés nélküli természetbúvárként részt vett a Beagle

kétárbocos világ körüli útján. Ezek az évek módot adnak számára sok száz faj összegyűjtésére. Darwin a

legtüzetesebb adatgyűjtőnek bizonyul, aki mint majd maga is mondja, baconi módszerrel fogja ezeket az

adatokat évtizedeken át rendszerezni, hogy rendet találjon bennük. Valójában ezek a megfigyelések az egész

evolúciós eszmerendszer egy alapvető adatbázisbeli forrását nyújtják. Az új, de az ismertekhez hasonló fajok

megismerése a természet látott rendjét nem rögzített, hanem átmenetekkel teli s változékony rendszernek

mutatja meg. „Nyilvánvaló volt, hogy az ilyen tények és sok más csak azzal a feltételezéssel magyarázha- tóak,

hogy a fajok fokozatosan módosulnak.” (Uo. 42. o.) Közben megváltozott Darwin életszemlélete is.

„Észrevétlenül és nem is tudatosan rájöttem, hogy a megfigyelés és logikus gondolkodás öröme sokkal magasabbrendű

a sportban elért sikerek öröménél.” (Uo. 29. o.)

A döntő évek, mint Mayr (1982, 480-481. o.) rámutat, Darwin gondolkodásának alakulásában 1838-39. Ekkor

kristályosodik ki, hogy a változatosságra és a változásra kell találnia egy elméletet, s ekkor rendült meg vallásos

hite, együtt annak felismerésével, hogy a világban nincsen egy előre elrendezett harmónia.

1842-től Downban élt boldog házasságban egy vidéki házban, visszatérő betegséggel küszködve. Néhány kisebb

munka (az Útinapló, a korallok- ról írott könyv) után 1854 szeptemberétől – vegyük észre, nem volt valami

sürgetett akkor az élet – látott neki „felgyülemlett jegyzetem rendezésére és a fajok változásával kapcsolatos

megfigyelésekre és kísérletekre” (41. o.). Az események azáltal gyorsulnak fel, hogy Alfred Russel Wallace

(1823-1913) egy hasonló elmélettel kereste meg, úgyhogy közös felolvasást is tartottak a Linné Társaságban.

Darwin Wallace miatt arra kényszerült, hogy összegezze felfogását az 1859-ben megjelent, az eredetileg

tervezettnél szerencsére jóval rövidebb A fajok eredetében, amely megrendítette a teremtést, az ember helyéről

való gondolkodásunkat, s máig ható kopernikuszi fordulatot eredményez. A kor azonnal érezte ezt, az első

kiadás 1250 példánya az első napon elfogyott. 1871-ben Az ember származása, 1872-ben pedig az

Érzelemkifejezésekről szóló könyv következett.

A sok siker és a nagy intellektuális eredmények közepette Darwin gondolkodásmódja s reagálókészsége

megváltozott. Elvesztette az esztétikai örömre való képességét, írja saját maga. „Úgy látszik, az agyam

valamiféle géppé vált, amely az adatok halmazából általános törvényeket őröl, s hogy ez miért okozta annak a

bizonyos agyrésznek az elkorcsosulását, amely a kifinomult ízlés székhelye, azt képtelen vagyok megérteni. [...]

A magasabbrendű esztétikai élvezet megszűnése boldogságveszteséget is jelent és talán még az intellektusra is

kártékony – de az erkölcsi szemléletre bizonyosan -, mert gyengíti természetünk érzelmi részét.” (Uo. 54. o.)

Az életút régóta izgatja a pszichológusokat. Az egyik izgalmas kérdés a hosszú altatás, ha nem is inkubáció

kérdése. Darwin maga fontosnak tartja a hosszú érlelést, mind a bizonyítás, mind a határozott, de később

tévesnek bizonyult gondolatok kipróbálása miatt. Az ember származását illetően pedig Gruber (1974) egész

monográfiában elemezte, milyen nagy szerepe volt a halogatásban Darwin kevesekkel megosztott félelmeinek

amiatt, hogy ellentétbe kerül a vallásos közhangulattal, s hogyan segítette őt ebben egyik mentora, Lyell példája,

aki egyszerre hirdetett avantgárd nézeteket, s képviselte azt az attitűdöt, amely nem akar felesleges érzelmi

viharokat a tudomány körül. A fő téma azonban Darwin titokzatos betegsége, és hangulatbeszűkülése élete

során. A betegség maga depressziós rohamokból, szívműködési és emésztési zavarokból állt, s magyarázatai

elég kézenfekvően régóta a testi-konsti- tucionális és az érzelmi-pszichodinamikus (ellenérzés az erőszakos

apával) értelmezések között ingadoznak (Pasnau 1990 jól áttekinti őket). Her- mann Imre értelmezésében a

vallásos világkép megrendülésével való szembenézés egyenesen indokolta Darwin visszahúzódó életét és

(Hermann szerint) pszichoszomatikus betegségét (lásd erről Flugel 1964). Bowl- by új pszichodinamikus

magyarázata pedig a gyász és kötődés mellett köt ki (Darwin korán elvesztette anyját), illetve egy kettős modellt

javasol. A korai gyász, s annak elmaradt feldolgozása (a család elvszerűen nem beszélt az elhunyt anyáról) s a

kriticizmussal teli apa prediszponáló tényezők voltak a betegségre. Indokolták a halálfélelmet és az idősebb

kollégák véleményétől való félelmet. A másik tényezőcsoportba a közvetlen kiváltók tartoznak: ezek felesége

terhességei, az állandó szorongás elmélete fogadtatásától, anticipált feszültség felesége vallásossága és saját

elmélete között. Ez a többszörös okozás alapvető tünetként Bowlby szerint hiperventillációhoz vezetett, s a

többi tünetet ez magyarázza.

183



megoszlásokig

3.1.1. Evolúciós elmélet és a társadalom

Ezeket a világnézeti következményeket persze derűsebben is láthatjuk, nemcsak az evolúciós gondolkodás

relativizmusától és az emberi bensőségesség és fölény elvesztésétől rettegve. Kétségkívül súlyos csapás az

emberi gőgre, ha az embert letaszítjuk a piedesztálról. Ez azonban utat nyit ahhoz is, hogy az ember ne érezze

reménytelenül egyedül magát a mindenségben, hogy tágabb folyamatok részeként szemlélje magát, az élővilág

részeként. Érdekes módon ebből a leginkább emberi, mintsem tudományos állásfoglalásbeli dilemmából

kiindulva, a darwinizmust elfogadó tudományosságában is két változat jelent meg. Az egyik a teleológia

leleplezésére és a gépies algoritmusokra helyezi a hangsúlyt, míg a másik világ és élet újra megtalált egységére,

egy érzelmi, sokszor szinte vallásos felhangokkal teli monizmusra, mint pl. Ernst Haeckelnél, aki a

monizmusban a vallás és a tudomány közti hidat lát, vagy Paul Carusnál, ennél a német földről Amerikába

emigrált furcsa monistánál, aki a mindenütt jelen levő mintázatokat azonosítja Istennel. Bár ezt sem az

egyházak, sem a tudósok javarésze nem tartotta sokra, Carus az Open Court Kiadó (máig működik) és a The

Monist című, szintén máig élő folyóirat elindítója volt.

A társadalmi elhelyezés nemcsak a darwinizmus világnézeti következményei miatt indokolt. A darwinizmusnak

nemcsak következményei, hanem előzményei is társadalmiak. Maga a fejlődésgondolat nemcsak a Kant-

Laplace-féle kozmológiában vagy a biológiai fejlődéselméletekben, Erasmus Darwin (Darwin nagyapja),

Goethe vagy Lamarck munkájában jelenik meg, hanem a társadalmi fejlődésből (vagy visszafejlődésből)

kiinduló romantikus történelemfelfogásban s Vico, Hegel, valamint Auguste Comte spekulatív „optimista”

történetfilozófiájában is alapvető a fejlődésgondolat. Ez az eszméje az evolúciónak, melyre a Schütz Antal-idézet

utal. A történelem eszméjének minden határon túli kiterjesztése párhuzama a darwini gondolatrendszernek,

ha nem is közvetlen ihletője. Az a kor ez, amikor Marx azt írja: „Egyetlen tudomány van, a történelem

tudománya. Az egyik a természet, a másik a társadalom története.”

A darwini gondolkodás azonban nem pusztán egy újabb történeti gondolkodás, hanem olyan, amely vak

mechanizmust állít oda az evolúció magyarázataként. Maga a Darwin által a biológiai fejlődésre megtalált

mechanizmus, a véletlen variációt követő természetes kiválasztódás, the survival of the fittest (a legmegfelelőbb

túlélése) egy társadalmi eszme átvitele az élővilágba. A világ körüli gyűjtőutazásáról hazatérő Darwin számára

az adatok összegzésében nagy lökést adott megismerkedése az angol közgazdász, Thomas Malthus (1766-1834)

munkájával a „népesedés törvényéről”, mely szerint, mivel a népesség mértani, az élelemforrások pedig

számtani haladvány szerint nőnek, a történelem állandó harc a korlátozott erőforrásokért, ahol csak a

legéletképesebb népcsoportok tudnak szaporodni.

Észrevettem, hogy a siker titka hasznos növény- és állatfajták tenyésztésénél a kiválasztás. Egy ideig mégis

rejtélyes maradt számomra, hogyan alkalmazható a kiválasztás természetes állapotban élő szervezetekre.

1838 októberében, azaz tizenöt hónappal azután, hogy megkezdtem rendszeres adatgyűjtésemet, szórakozásból

Malthus Population (Népesedés) című könyvét olvastam és minthogy a növények és állatok megfigyeléséből

már megtanultam felismerni a mindenhol jelen levő, a létért való küzdelmet, hirtelen rádöbbentem, hogy ilyen

körülmények között nyilván a kedvező változatok maradnak meg, a kedvezőtlenek pedig kipusztulnak.

Charles Darwin: Önéletrajz.

1955, 42. o. Szász Béláné ford.

Tágabban is igaz azonban, hogy magát a szelekciót mint az evolúció magyarázó elvét a kor társadalmi

tapasztalatai is segíthették kibontakozni, mint arra már Nietzsche is rámutatott.

Az egész angol darwinizmus körül terjeng valamiféle angol túlnépesedéstől való megfulladás bűz, a szegénység

és nélkülözés kisember szaga. Ám természettudósként ki kellene jönni ebből a saját kis emberi sarkocskánkból:

hiszen a természetben egyáltalán nem az ínség uralkodik, hanem a tékozlás [...] a létért való küzdelem

kivétel csupán [...]

Friedrich Nietzsche: A vidám tudomány.

1887/1997, 263. o.

Romhányi Török Gábor ford.

Vitatott kérdések – Világnézet-e a darwinizmus?

184



megoszlásokig

Darwin s elméletének világnézeti súlyát igen hamar megmutatták a darwinizmusra adott vallásos reakciók és az

ebből kiinduló viták. Az érzelmi felhangokat félretéve, ezek visszatérő mozzanata kettős: az evolúciós elmélet

megkérdőjelezi a teremtést, s az embert – mint látni fogjuk, lelki jelenségeivel együtt – belehelyezi a természet

rendjébe. Ez a világnézeti vita mindig újra fellángol. Gondoljunk csak azokra a törekvésekre a mai

oktatáspolitikában szerte a világban, melyek az iskolákban azonos jogon és súllyal akarják tanítani az evolucionizmust

és a kreacionizmust, azzal érvelve, hogy mindkettő egy hipotézis, vagyis a darwinizmust

világnézetként állítva be. A magyar kultúrában is lezajlott ez a világnézeti vita több ciklusban, még a 19.

században. Ladányiné Boldog Erzsébet (1986) meglehetősen részletesen bemutatja, hogyan volt a darwinizmus

megítélése társadalmi és tudományos értelemben is a „haladás” vízválasztója 1860 és 1900 között.

A darwini gondolkodásmód világnézeti értelmezése elég paradox megoldásokat eredményez. Karl Popper, aki

maga az általános szelekciós elv révén egy darwini ihletésű evolúciós episztemológiát fejt ki (Popper 1972;

1998) ugyanakkor a saját falszifikációs kritériumai szerint a darwinizmust nem tartja szigorúan tudományos

elméletnek, hanem világnézetnek. Vagyis egyszerre követi Darwint, amikor nézeteit állítja be saját világképe

alapjaként, és helyezi kicsit alacsonyabb pódiumra, hiszen mint világnézet a marxizmussal és a freudizmussal

kerül egy polcra. A biológusok egy része gondban van ezzel a világnézeti mozzanattal. Francois Jacob (1986)

exponálta nagyon világosan e paradox helyzetet. Miközben Jacob maga is világnézetként képviseli a

darwinizmust, könyve „hivatalos” célja a világnézeti értelmezés leküzdése. Csányi Vilmos pedig (1979, 135. o.)

éppenséggel az átfogó világnézeti mozzanatot bírálja Karl Popper evolúciós kirándulásaiban is. Nevezetesen azt,

hogy Popper az evolúciós elméletet általános világnézetként értelmezi, specifikus tudományos elmélet helyett.

Van a darwinizmusnak három további, a vallásos meggyőződést nem szükségszerűen, vagy nem áttetszően

érintő világnézeti mozzanata, ami ma újra előtérben áll.

1. Az egyik a mechanikus algoritmus problémája. Daniel Dennett (1998b) mutatott rá arra, hogy milyen súlyos

csapás, s visszatérően nehezen emészthető az emberi büszkeség számára, hogy magunk s belső világunk is vak

algoritmusok révén alakultunk ki. Mai megfogalmazásban ez azt jelenti, hogy a szerves formák kialakulásának

algoritmusa van. („A biológia mérnöki diszciplína.”) John Stuart Mill még a darwinizmus előtt, de az annak

egyik intellektuális előfutárának tekinthető utilitarianizmussal kapcsolatban maga is leírja önéletrajzában (új

kiadása Mill 1969), mekkora személyes válságot okozott neki annak észrevevése, hogy haszonelvű s empirista

felfogása az emberről azt támasztja alá, hogy minden, amit jónak s szépnek tartunk, csak egy gépezet

működésének eredménye lenne. Az ezzel járó gondokat már igen korán felismerték azután a darwinizmus

üdvözlői is. A filozófus Russell már a darwini eszmék hatása alatt is élesen megfogalmazza, milyen

nehézségekkel kell szembenéznie egy következetes szabad embernek: egy értelem nélküli, hideg univerzummal

találkozik. Valójában Russell azt fogalmazza meg, a szubjektív világ megóvásának érzelemteli igényén túl, ami

az első pillanattól, már a hatvanas években is az alapvető kérdés volt a darwini gondolatmenet emberi

értelmezésében: hogyan fér be az erkölcs a darwinista világképbe.

Az ember olyan okok terméke, melyek nem látták előre a végeredményt; eredete, fejlődése, reményei és

félelmei, szerelmei és hitei csupán atomok véletlen kapcsolatának eredője [...] Hogyan őrizheti meg

mocsoktalanul a maga vágyódásait egy olyan erőtlen teremtmény, amilyen az ember, egy ilyen idegen és

embertelen világban?

Bertrand Russell: A szabad ember imája. 1976, 77-78. o.

Márkus György ford.

Dennett mai vitriolos összegzésében ennek megoldására a darwinizmus lassan százötven éves történetében

különböző „égi fogantyúkat” vezettek be a saját gondolataik sugallataitól megijedt értelmiségiek. Dennett

metaforájában olyan segédeszközök ezek, amelyek mint egy isteni tervezet, annak helyettesítőjeként

megmentenék az evolúció folyamatát a túlzott lassúság rémétől, s egy kis rendet vinnének a zűrzavarba. Dennett

szerint Darwin világnézeti üzenete az, hogy mindig figyelmeztet arra: a világban nincsenek kényelmes égi

fogantyúk, melyekbe kapaszkodva ezt meg lehetne tenni. Minden, ami világunkban rendezettség és értelem,

valójában a természetes szelekció vak és értelem nélküli, ráadásul igen lassú folyamatainak eredménye. „Isten”,

ha mindenáron szükség van rá, a kis lépések teljes mezejében elosztott Tervezet, melyet lehet csodálni, de félni

nem kell tőle.

Ernst Cassirer (1944), az Amerikába kiüldözött német neokantiánus filozófus antropológiai könyve határozottan

látta már, valóban sok évtized tapasztalatát összegezve, hogy Darwin bolygató és borzongató üzenete, melyben

egy sajátos metafizikai nézetet is képviselt, az, hogy „a szerves életről sikeresen számol be úgy, mint a véletlen

puszta termékéről” (19. o.), s követői azután kiterjesztették ezt az emberi kultúrára is. Az alapkérdés számukra

185



megoszlásokig

annak megmutatása, hogy az emberi kultúrának nincs egy másik, elidegeníthetetlenül teleológiai szerkezete.

Sőt, Cassirer azt is meglátta, hogy ennek a mechanikus szerveződésnek a következtében „modern felfogásunk az

emberről elveszítette intellektuális centrumát. E helyett a gondolkodás teljes anarchiáját kaptuk” (Cassirer 1944,

47. o.).

Cassirer sok szempontból hasonlóan látja a helyzetet, mint fél évszázaddal később Dennett. Cassirer számára

azonban a terápia máshonnan indul. Dennett (1998b) tanácsa az, hogy fogadjuk el végre fenntartások nélkül

Darwin üzenetét: nincsenek fogódzók, csak vak algoritmusok. Cassirer ehelyett a századközép német

gondolkodásában népszerű mintázatelméletekre épített, a szellemtudományi törekvések bevezette, majd az

alaklélektan által tudományosabb, természetibb lehorgonyzást kapott fogalmakban, valamint a szimbólumok

teremtő erejében hisz. Nem teljesen mondanak ellent azonban egymásnak. Dennett, amikor az „égi fogantyúkat”

bírálja, megengedi, hogy a természettudományos szemlélet ezek helyett feltételezze a „darukat”, az ember

készítette szimbolikus képességnövelőket. Fogantyúk nincsenek a fejlődésben, de ember alkotta daruk vannak.

Ez a tárgyi és fogalmi kultúra gyorsító szerepét jelenti. Dennett, miközben elhelyezi az evolúció fájdalmas s túl

lassú rendszerében a nyelvet, szervezési értelemben mégis választóvonalnak tartja, elsősorban kultúraszervező

ereje révén. Olyan rendszerként értelmezi, amely révén hagyományozunk, kultúrát teremtünk. A kultúra „viszszafelé”,

magunk felé saját választási rendszereinket befolyásoló új mozgástereket alakít ki.

Ez a koncepció sokban emlékeztet a mintázat kiindulású Cassirer nézeteire, aki, amikor a szimbólumok viszszaható

erejéről beszél, ezt tartja az embert megkülönböztető, új szokásátadást teremtő mozzanatnak. Olyan

terek jönnek létre, amelyekben újabb feszültségek keletkeznek a megőrző és a változtató erők között.

Minden szervezet tökéletesedése, amit egyéni élete során szerez, saját életére korlátozódik s nem befolyásolja a

faj életét. Az ember sem kivétel ez alól az általános biológiai szabály alól. Az ember azonban felfedezett egy új

módszert munkájának stabilizálására és terjesztésére. [...] Kifejezési formái egy új szférát hoznak létre. Saját

életük van ezeknek, egy olyan örökkévalóság, melynek révén túlélik az ember egyéni és esendő létét. Az emberi

tevékenységekben van egy alapvető polaritás, amit különböző módokon jelezhetünk. Beszélhetünk a stabilizáció

és az evolúció közti feszültségről. [...] Az ember e két tendencia között küszködik. [...] Állandó harc folyik a

hagyomány és az újítás között, a reprodukáló és az alkotóerők között.

E. Cassirer: Tanulmány az emberről.

1944, 224. o.

2. Az adaptációs mozzanat 19 századi terminológiában a haszonelvűség, az instrumentalizmus a világnézeti

aspektus másik oldala. Ennek súlyát, hogy ez máig érvényes probléma,

az ún. exaptációs-adaptációs viták állították előtérbe. A harvardi paleobio- lógus és evolúciós elméletíró sztár,

Gould exaptációs felfogása először Gould és Vrba (1982) dolgozatában jelent meg, de a probléma korábban is

létezett: mindig arra irányul-e a szelekció, ami később fontosnak bizonyult? Az exaptációfogalom informális

lényege, hogy számos evolúciós eredmény csak melléktermék. Az eredeti evolúciós nyomás nem arra a formára

vagy működésre irányult, mely azután igazán hasznosnak bizonyult. Ebből következik Gouldnál a panglossi

modell bírálata. Gould a filozófus Pangloss, Voltaire Candide-já- nak szereplője után nevezi ezt így, aki mint

Leibniz-hívő azt hirdeti, hogy „ez a világ a lehetséges világok legjobbika”. Darwini alkalmazásaiban minden

fennálló vonás a lehetséges legjobb lenne, és optimális megoldásként válogatódott volna ki. Ami létező, az a

lehetséges legjobb létező, vagyis adaptív kellett legyen. Sokan felfigyeltek Gould javaslatára, és az adaptációs

elv kritikája és kiegészítése kávéházi divat lett. Maga Gould egy azóta önálló témává kibontakozott metaforát is

megfogalmazott. A Szent Márk-templom ívsávjairól szóló elemzés (Gould és Lewontin 1979) azt hangsúlyozza,

hogy ezek nem a freskók létrehozására, hanem az építészeti statikai korlátok miatt jöttek létre, mégis azóta is

freskókat teszünk ezekre a helyekre.

Az adaptációs program és az exap- táció közötti vita a nyelv értelmezésére fogalmazódott meg a

leghatározottabban. Chomsky innátista tézisei egy legalábbis kétértelmű biologiz- must képviselnek itt. Az

emberi nyelv biológiai rendszer, de, ahogy az antropológiai nyelvész Del Hymes (1974) fogalmazta gunyorosan,

„isteni adomány”. Hymes édenkertinek nevezi Chomsky felfogását: a nyelvvel mint tiszta isteni ajándékkal

születünk, hogy azután bűnbeesve ne tudjunk mit kezdeni vele. Az eredetet illetően e felfogásban az embert a

nyelv szakadékként választja el az állatvilágtól.

S a nyelv legfontosabb, legérdekesebb mozzanatai (pl. a mondatszerkesztés esetlegességei) nem kapnak s nem is

kaphatnak közvetlen funkcionális magyarázatot s közvetett evolúciós értelmezést. Gould értelmében exaptációs

eredetűek lennének ezek a lényeges vonások. Az adaptációs felfogás szerint viszont meg kellene

186



megoszlásokig

találnunk, hogy milyen előnyei lehettek a mai emberi értelemben vett tagolt nyelvnek, amelynek fonetikája,

szavai, grammatikája és propozíciós szemantikája van (lásd Maynard-Smith és Szathmáry 1997). A

hagyományos biologista értelmezés főleg a koordinációra szokta helyezni a hangsúlyt. Azt mondja, hogy ha

meg tudjuk beszélni, hogy „ott a mamut, te fogod a farkát és én a fejét”, ez előnyös az egyedek közötti

viselkedéses koordináció szempontjából. Az exaptációra hivatkozó chomskyánusok viszont azt mondják, hogy

mindez nem ilyen egyszerű, mert ahhoz, hogy összehangoljuk a vadászatot, nem biztos, hogy olyan finom

grammatikai szabályokra

van szükség, mint ahogy azt a mai természetes nyelvben találjuk. Nem irányult közvetlen szelekciós nyomás

ezekre a vonásokra, például a szórend finomságaira. Az evolúció hagyományos magyarázó értékében a

megismeréskutatásban általánosan felmerül ez a két felfogás mint egy evolúciós pszichológia lehetséges két

pólusa.

Pinker és Bloom (1990), Pinker (1994) ezzel szemben egy nagy vitát eredményező dolgozatukban arra mutattak

rá, hogy a nyelv keletkezését tekintve igenis van mód az adaptációs magyarázatokra. Még a nyelv bonyolult

formai eszközeihez is található „haszon”. Jobban lehet udvarolni és vadászatot tervezni feltételes móddal, mint

anélkül. Azok az emberősök, akik jobban tudtak érvelni, azok jobban meg tudták hódítani a nőstényeket, s több

sikerük volt a csoportvitákban, például azzal, hogy minősíteni tudták kijelentéseiket. Azt hiszem, hogy., Úgy

érzem, hogy s így tovább. A nyelvészek egy része viszont védi azt, hogy nem kell mindenre közvetlen

adaptációs magyarázat legyen, a fejlődés szerkezeti korlátai is fontos meghatározók.

Ennek az exaptáció-adaptáció vitának a világnézeti súlyát helyezte előtérbe Dennett (1998b) provokatív könyve,

melyben Gould és Chomsky Teilhard de Chardin, vagy Karl Marx mellé kerülnek, mint rejtett „égi fo- gantyú”-

hívők. Dennett értelmezésében Gould mindenütt mintázatot s értelmet keres az evolúcióban. Ez elvezet a

következő mozzanathoz.

3. A haladás kérdése az evolúcióban. Herbert Spencertől, mint a főszöveg mutatja, származik az az intellektuális

és erkölcsi meggyőződés, hogy az evolúciós gondolatot össze kell kapcsolni a társadalmi haladás ügyével.

Kifejtve vagy kifejtetlenül, folytonosságot képzelünk el az élővilág és az emberi kultúra fejlődése között: az

elsőben a csúcson ül az ember, a másikban a mi mai kultúránk. Magára az élővilág fejlődésére vonatkoztatva ez

azt jelentette, hogy az ember kialakulását úgy képzelték el, mint ahol az ember egy kibontakozási ágrajz csúcsán

ül. Vagyis a középkori scala natureaen elképzeléseknek megfelelően gondolkoztak. Azóta is visszatérő vita,

hogy Spencer tulajdonképpen eltorzította az evolúciós gondolkodás üzenetét. Mi, emberek nem vagyunk egy

szükségszerű program csúcspontjai, hanem pusztán egy véletlen elágazásokkal teli rendszer egyik útját

képviseljük. Dennett elemzésében sok mai szerző rejtett vagy nem is oly rejtett (pl. Gould) baloldalisága miatt

nem tud meglenni a haladás fogalma nélkül. Márpedig az algoritmikusan értelmezett evolúcióban ennek nincsen

helye. Karl Popper (1998) is hangsúlyozta, még az evolúciós családfákat is helyesebb lenne függőleges helyett

vízszintesen terítve bemutatni, nehogy a haladás gőgje uralkodjék el rajtunk.

[...] a genetikai felemelkedés [régi darwini problémája] rosszul van megfogalmazva. Az [...] általános genetikai

felemelkedés nem létező dolog. Abban a folyamatban, ahogy új problémák alakulnak ki, megoldódnak, majd új

problémákat hoznak létre, nem létezik olyan tendencia, amely a változatosság felé, a minél több faj

kialakulásának irányába hatna. Tehát lehetséges, hogy vízszintesen kellene rajzolnunk a fát.

Karl Popper: Test és elme.

1998, 73. o.

Káldy Zsuzsa ford.

A 7.1. ábra mutatja a kétféle, a haladáselvű és a véletlenszerű megoldást.

Steven Pinker (2002), a mai kognitív tudomány egyik evolúciós kitekintésekben bízó mértékadó kutatója igen

gúnyosan mutat rá arra, hogy e tekintetben a bal- és a jobboldali értelmezések egyaránt komikusak egy józan

tudós szemében, mert összekeverik az erkölcsi elveket a tényekkel. Szinte biblikus indulatokat érezni valóban

amögött, amikor az emberben rejlő gonosszal, vagy a nemek közti eltérések következményeivel foglalkoznak,

mint ami (a jobboldali értelmezésben) az autoriter rend s a háborúskodás magyarázata, s így felment a felelősség

alól, vagy (a baloldali értelmezésben) mivel nem létezik mint determináció, a felelősséget teljesen a környezetre

hárítja.

4. A lényegek megkérdőjelezése. John Dewey (1910) fogalmazta meg először, de azóta is világosan látjuk, hogy

az evolúciós go ndolkodás egy további világnézeti sugallata a mindenféle lényegek megkérdőjelezése, az a hit,

187



megoszlásokig

hogy nincsenek lényegek. Ezzel kapcsolatos természetesen a gradualitás elve: Darwin számára, akárcsak

Lamarck számára is, alapgondolat az, hogy a természet nem ismer ugrásokat, Natura non facit saltus (Mayr

1982, 480-481. o.).

7.1. ábra. Az evolúciós menet haladáselvű, a változatosság növekedését feltételező (a), és haladáselv nélküli (b)

koncepciójának megfelelő evolúciós fák Popper (1988, 72-73. o.) értelmezésében

Richard Hofstadter (1944) amerikai történész részletes filológiai és ideológiatörténeti munkával próbálta

igazolni, hogy a darwinizmus javasolta fejlődési mechanizmus nem más, mint a szabad- versenyes tőkés

társadalom hétköznapi harcairól alkotott társadalmi kép – tegyük hozzá, szerencsés – átvitele az élővilág

elemzésére. Ezek a társadalmi gyökerek azért is különösen jelentősek, mert motiválják, hogy a korai evolúciós

gondolkodók, Spencer, Huxley, Haeckel, Dewey vagy Mach számára az ugrás a biológiai fejlődéstől a

pszichológiai és társadalmi fejlődésre voltaképpen nem volt ugrás; a gondolatrendszer eredetében társadalmi,

képviselői számára ezért is természetes, hogy az egész világ (beleértve a társadalmat is) fejlődési perspektívában

tekintendő, s a fejlődés alapelvei mindenütt azonosak.

Mindez persze nem ilyen egyszerű. Ernst Mayr (1982), biológiatörténész és filozófus Darwin naplóit elemezve

rámutat arra, hogy számos gondolat, melyek alapvetőek Darwin elméletében, igazából Malthus olvasása előtt is

jelen voltak. Továbbá, ami az emberi oldalt illeti, Darwin eltérő következtetésekre jut, mint Malthus. Számára

az evolúció az ember szakadatlan változásának elmélete, Malthus számára viszont a tökéletesedés korlátainak

elmélete. Mayr értelmezésében Darwin egyszerűen egy jó pillanatban olvasta Malthust, vagyis a kreativitás

olyan általános tényével van itt dolgunk, hogy a külső hatás a belülről érő dolgokba illeszkedik, de maga nem

hozza létre azokat. Mayr annak is ellentmond, egy súlyos érvvel, hogy a darwini gondolat oly közvetlenül

fejezte volna ki kora szabadverse- nyes kapitalizmusának társadalmi valóságát. Ha ez így lenne, miért volt a

nagy ellenállás? Erre persze lehet azt a választ adni, hogy a korabeli társadalom is megosztott volt a szabad

verseny értékelését illetően. A már hatalmasoknak, pl. az egyházaknak is, mindig érdekük volt, hogy

korlátozzák a versenyt. Az erkölcs, mely szembe volt állítva például a darwini eszmékkel is, s az emberi gőg

jelen voltak ugyanabban a világban, ahol az élet gyakorlatában a kíméletlen verseny érvényesült. A társadalom

életének két eltérő oldalára támaszkodott az egyik és a másik.

A darwini gondolkodásmód egészének stílusa a pszichológiát mindmáig messzemenően befolyásolja. Korok,

irányzatok, s egyéni intellektuális preferenciák szerint két mozzanatot emelnek ki váltakozva Darwinból. Az

egyik kép az evolúciós mechanizmus egyszerűségéből indul ki. Darwin a nagy változatosság mögötti egyetlen

elv feltárása révén a pszichológiában is a szimplifikáció (minden kisszámú elvre vezethető vissza) és a merev

determinizmus ihletőjévé válik (már meglévő struktúrák, pl. az ösztönök irányítják az embert), a biológiai

korlátok előtérbe állítójává, a „létért való harc” s a harcban szükségszerű vesztesek lesajnáló értelmezőjévé, és

így sokszor a társadalmi konzervativizmus megideologizálásának segítőjévé.

Darwin másik olvasata viszont abból a metaforából indul ki, hogy az élővilág hallatlanul gazdag s állandóan

változik, s a változásban konstruktív szerepe van a véletlennek. Az ember is folytonos fejlődés, nyitott rendszer;

a fejlődés új, váratlan dolgokhoz is vezethet. Ez a konzervatív és haladó Darwin-olvasat végső soron persze a

vitatott KÉRDÉSEKBEN említett világnézeti kérdésekbe illeszkedik. Száz éve küzd a modern tudomány azért,

hogy az evolúciós gondolatot megfossza világnézeti tartalmától, ahogy azt legújabban Francois Jacob (1986)

elemezte. A világnézeti mozzanat azonban újra és újra visszatér. Darwin mindkét olvasatot megengedi, s

bármenynyire is a mozgó, dinamikus, a nyitott embert képviselő felfogás mellett álljunk ki, moralizáló alapon a

másikat sem zárhatjuk ki eretnekként a darwini örökségből.

188



megoszlásokig

A vitatott kérdések áttekinti, hogy a mi ideológiamentesnek tűnő korunkig is elér az a vita, hogy vajon

világnézet-e a darwinizmus? Ez a világnézeti mozzanat nem csak a darwinistákra érvényes egyébként. Az oroszfrancia

mikrobiológus, Mecs- nyikov (1919) egyenesen egy Optimista világnézet című sikeres könyvben fejtette

ki, hogy a tudomány például a mikrobák elleni küzdelemmel feljogosít a derűlátásra a jövőt illetően.

Mecsnyikov egyébként meggyőződéses darwinista, s tanácsokat is ad a pszichológiának ennek kapcsán: meg

kell ismerni az ember lelki életének majom „csökevényeit”, hogy jobban megérthessük magunkat.

3.2. Darwinizmus és pszichológia: általános megfontolások és

gondolati hatások

A pszichológia bizonyára arra az alapra fog támaszkodni, melyet Herbert Spencer máris jól megvetett, hogy

tudniillik minden szellemi erő és képesség is szükségképpen csak fokozatosan volt megszerezhető.

Charles Darwin: A fajok eredete.

1859/1955, 582. o.

Az evolúciós elmélet abban a formájában, ahogy Darwin kifejtette, számos közvetlen pszichológiai témát

tartalmaz. Az embert is magába foglaló élővilág egységének gondolata elég természetesen vezet már nála is, a

viselkedésformák terén is az összehasonlító elemzéshez. Az ember és az állat érzelmeinek kifejezése (1872)

című munkájában s fiáról írt csecsemőnaplójában közvetlen példát is mutatott a viselkedésformák

összehasonlító elemzésére. Az érzelemkifejezésekről kimutatja, hogy a látszólag csak önkényes (jelértékű)

kifejezőmozgások elemzésének kulcsa az, ha megkeressük, milyen adaptív szerepű viselkedésnek felelnek meg

az állatvilágban (a vicsorítás pl. a valóságos harapás lerövidítése lenne stb.). Ezzel a mai etológia ritualizációs

elemzéseinek alapját adja meg. A természetes kiválasztódás elméletének központi érvrendszere is tele van

pszichológiailag is értelmezhető mozzanatokkal. Elég csak arra utalni, milyen kritikus szerepet játszik a

szaporodás irányításával a nemi vonzalom az állatvilág fejlődésében.

Az evolúciós elmélet pszichológiai hatása több szálon öltött konkrét formát. Ennek rendezéséhez jó

kiindulópont, ha az elmélet logikai szerkezetéből indulunk ki. A darwini gondolkodásnak mind történetét, mind

szerkezetét tekintve több rekonstrukciója van. A legrészletesebb Mayrnak (1982) a 7.1. táblázatban bemutatott 8

tényezős rekonstrukciója. Szerinte öt tényt s három következtetést kapcsol Darwin össze s ezek összességében

alkotják eredeti, s tengernyi megfigyelés rendezésével alátámasztott elméletét.

A pszichológia számára is nyilvánvaló sugallata van a 4. és 5. ténynek (vajon igaz-e ez az ember lelki

jelenségeire is) és a 3. következtetésnek: vajon a lelki jelenségek is kibontakoznak-e a fajok változása során?

Lewontin (1970) a darwini elmélet központi mozzanataiként emelt ki ebből három elvet, amelyek még

világosabban kapcsolhatóak az akkor létrejött és azóta is virágzó pszichológiai evolucio nizmushoz. Ezeket az

elveket, összevetve a pszichológiai alkalmazásokkal, a 7.2. táblázat mutatja.

3.13. táblázat - 7.1. táblázat. Mayr (1982, 479-480. o.) rendszerezése az evolúciós

gondolkodás tényeiről s rendszeréről

1. tény A termékenység révén exponenciális növekedés lenne

(Malthus).

2. tény A populációk állandóak.

3. tény Az erőforrások stabil környezetben korlátozottak.

1. következtetés Ezért igen nagy küzdelem van a túlélésért.

4. tény Nincs két egyforma egyed, a populációk változatosak.

5. tény Ennek a variabilitásnak jó része örökletes.

2. következtetés Az egyenlőtlen túlélés az örökléstől függ, természetes

189



megoszlásokig

szelekció alakul ki.

3. következtetés Nemzedékek során a természetes kiválasztódás a

populációk fokozatos változásához, s így új fajokhoz

vezet.

Evolúciós rendszerekben, általánosságban változatosság van, a változatok között valamilyen függvény szerint

válogatás megy végbe, s a válogatás eredményeinek valamilyen formában való rögzítése is lezajlik. A

kiterjesztett darwini elmélet triviálisan kielégíti ezeket a kívánalmakat (mutáció, természetes kiválasztás,

öröklés), de számos más rendszernél is felvethetőek ezek a kritériumok (Csányi 1979). Az 1. elv a táblázatban a

fittség variabilitása, aminek következtében eltérő az egyes fenotípusok túlélési és szaporodási esélye. Ez felel

meg a pszichológiában az első mozzanatnak, az adaptációnak, illetve a szelekciós magyarázatnak. Mayr

rendszerében pedig az 1. és 3. következtetéshez kapcsolódik mindez. A 2. elv a fenotipikus variáció, ez felel

meg a pszichológiában az egyéni különbségek kérdésének. Végül Lewontin 3. alapelve a fittséghez hozzájáruló

mozzanatok öröklődéséről szól. Ez felel meg Mayr 3. következtetésének, a pszichológiában pedig annak az

elvnek, hogy lelki jelenségeinknek is történetük és kibontakozásuk van. Természetesen, mint újabban Plotkin

(1993) rámutatott, a pszichológiában ez az elv okozta száz év alatt a legtöbb gondot. A kiterjesztett darwini

elméletben az átadás rendszere világos. Létrejönnek változatok, s a túlélés s a szaporodási siker válogat köztük.

Kérdés azonban, hogy a viselkedés s a kultúra világában mi felel meg a változás rögzítési ciklusának. A

változást és a történetet mindenki elismeri a viselkedés terén is, visszatérő kérdés azonban, hogy mi a változás

és a továbbadás mechanizmusa a tanulásban, a kultúrában vagy akár az idegrendszerben. Vajon mi felel meg

ezekben a kiterjesztésekben a túlélésnek és a szaporodási sikernek, a természetes kiválasztódásnak?

3.14. táblázat - 7.2. táblázat. A darwini elmélet alapelvei Lewontin (1970) nyomán, s az

ezeknek megfeleltethető darwinista pszichológiai elvek (átrendezve)

Lewontin darwini alapelvei

Pszichológiai

darwinizmus

1. a fittség variabilitása a lelki jelenségek adaptív felfogása

2. fenotipikus variáció az egyéni különbségek előtérbe állítása

3. fittség növelő mozzanatok öröklődése a fejlődés és a történet gondolat

Közvetlenebbül három kérdés van, melyben a darwinizmus s a kor tágabban is tekinthető evolúciós nézetei

döntően hozzájárultak a másik, a kísérleti pszichológiával szembeállítható dinamikus, funkcionalista

pszichológiai gondolkodásmód kialakulásához. Az alkalmazkodás fogalma, maga a fejlődésgondolat és az

egyéni különbségek hangsúlyozása a korai pszichológiai evolucionizmus három sarkalatos pontja. Elkezdik a

lelki jelenségeket is alkalmazkodási formákként értelmezni, központi s elméleti érdekességű kérdéssé teszik a

lelki jelenségek egyed- és törzsfejlődését, végül a szelekciós elvből (a válogatás feltételezi a változatosságot)

kiindulva az általános ember helyett az egyéni különbségek kutatását is alapkérdéssé teszik.

3.3. Lelki jelenség és alkalmazkodás

3.3.1. Spencer objektív pszichológiája

Ma szokványos módon alkalmazkodási folyamatokként vezetjük be a lelki jelenségeket, tankönyveink mint a

viselkedéses alkalmazkodás irányítóiról beszélnek róluk. Ez azonban csak az evolúciós szemlélet hatására vált

ilyen nyilvánvalóvá. Kitüntetett szerepet játszott ebben a 19. század legkiemelkedőbb, bár sokban

megkérdőjelezett hatású evolúciós filozófusa, Herbert Spencer (1820-1903). Élete is jól példázza az evolúciós

hagyománynak az akadémiaitól eltérő szerephibridizációját. Az önálló gondolkodású ifjú egyetemet nem

végzett, egész életét a nagy művek független létrehozásának szenteli, a művekből s időnként újságírásból tartva

el magát. Spencer a természettudományok eredményeire alapoz, szándékai szerint alulról felfelé építkezve

(vagyis a pozitivista hagyomány élharcosaként) alakít ki olyan filozófiai rendszert, mely egységes elveknek

megfelelően hivatott értelmezni az egész világmindenséget. Ugyanakkor, ha az evolúciós elméletek

megalapozottsága felől tekintjük, Spencer egész habitusa Darwinhoz képest spekulatív, ő mindig a lehető

190



megoszlásokig

legnagyobb generalizációra törekszik. Az egység elve, eltérően Comte spekulatív felfogásától, nála a fejlődés. A

jelenségek minden szférájában igaz az, hogy a változásoknak irányuk van. Maga a haladás mintegy

összekapcsolódott nála az evolúció fogalmával, s természetesen a korszak nagy megmaradási törvényeivel.

Az evolúció az anyag integrációja s a mozgás vele járó szétszóródása, melynek során az anyag a

meghatározatlan inkoherens egyneműségből halad a meghatározott koherens sokféleség felé, eközben a

megmaradt mozgás is párhuzamos átalakulásokon megy át.

Herbert Spencer: Alapelvek.

1862/1988, 396. o. (lásd Sills és Merton 1991, 221. o.)

William James így gúnyolja ezt ki:

Az evolúció változás a tudom-hogyan megismerhetetlen mindegyformaságból a valamilyes s általában

megemlíthető nem-egyformaságba, folytonos összekapcsolódások s valamivé egyesülések révén.

James: Óravázlat. 1880. (lásd Sills és Merton 1991, 104. o.)

Vive la différence! Nem lehet nem érezni a toleráns liberalizmus világnézeti felhangját, John Stuart Mill hatását

ebben a felfogásban. Ennek az egység elv keresésnek megfelelően mondják Spencer mai értékelői, pl. Jonathan

Turner (1985), hogy ő az első rendszerelméleti gondolkodó s ugyanakkor az első társadalmi funkcionalista is,

hiszen minden társadalmi folyamatot is egy hasznossági keretben értelmez. Spencer a biológiai evolúciót s az

anyag- és energiamegmaradás elveit használja fel gondolkodása vázaként. Ebből kiindulva azonban a társadalmi

jelenségeknek is organicista értelmezést ad. A társadalmat is fokozatos differenciációt mutató szervezetnek

fogja fel.

A társadalmi szervezet a következő alapvető vonásokban hasonlít az egyéni szervezetre: növekszik; növekedés

közben komplexebbé válik; komplexebbé válva részei egyre nagyobb kölcsönös függést mutatnak; s életének

hosszúsága az összetevő részek életéhez képest igen nagy. [...] A növekvő heterogenitást mindkét esetben

növekvő integráció kíséri.

Herbert Spencer: Önéletrajz.

1904, 2., 55-56. o.

Ezáltal Spencer munkássága a funkcionalista társadalomfelfogások elindítójává, s egyben az elkerülhetetlen

társadalmi haladás, az öntörvényű társadalomfejlődés politikai elkötelezettjeinek bibliájává válik. Az evolúciós

idióma egyik kulcskifejezése, a survival of the fittest is tőle származik. Először korai pszichológiai könyvében

használta az alkalmazkodás fejlődést irányító szerepének jellemzésére.

Hatalmas életművében (az evolúciós rendszert kifejtő szintetikus filozófia évtizedek alatt 10 hatalmas kötetben

lát napvilágot) kitüntetett szerepet játszott a pszichológia. 1855-ben jelent meg először A pszichológia alapelvei,

melyben már a nagy művet megelőzően kifejti a megtalált evolúciós vezéreszméket. Spencer az objektív

pszichológia programját hirdeti meg. Objektív ez mind abban az értelemben, hogy nem az önmegfigyelés és a

belső világ a kiindulópontja, vagyis nem egy első személyű, hanem inkább egy harmadik személyű

pszichológia. Objektív abban az értelemben is, hogy a pszichológia legfőbb kérdésének szervezet és környezet

viszonyának elemzését tartja, a viselkedés elemzését. Nem objektív persze módszertani értelemben. Spekulatív,

karosszék-pszichológia ez még, ahol nem válik el a kutató, az önmegfigyelő és a viselkedés. Spencer szerint a

pszichológia a biológia keretében értelmezendő. A lelki jelenségek az alkalmazkodás nehézségeinél lépnek fel, s

a lelki fejlődés alaptörvénye az egyre differenciáltabb alkalmazkodási formák kialakulása, a környezet egyre

bonyolultabb viszonyainak leképezése s elő- vételezése (az ösztönökkel). Az értelem fejlődése egyre

bonyolultabb viszonyérzésekhez vezet. A lelki élet fontos mozzanata az angol empirista hagyománynak

megfelelően nála is az asszociáció. Az intelligencia az ő felfogásában azt jelenti, hogy a belső állapotok egyre

jobban megfelelnek a külső eseményeknek. Minden lelki jelenség a környezet kontingenciáit képezi le. „A lelki

élet összhangban az élettel általában, a belső viszonyok állandó alkalmazkodása a külső viszonyokhoz”, de

„ahogy az intelligencia növekszik, az egyik [a külső] különböző fokozataival, a másik [a belső] egyre

párhuzamosabb lesz” (Spencer 1855/1965, 383. o.). A gyakran ismétlődő asszociációk azonban a faj

tapasztalatának is részévé válnak. Általánosabban is, Spencer szerint az öröklött tényezőknek nagy szerepük van

a hatékony alkalmazkodásban, abban, hogy a lelki fejlődést nem kell minden egyednek újra kezdenie. Az

effektus törvényét is elővételezi, mikor feltételezi, hogy a kellemes érzésekhez vezető élmények megőrződnek s

örökítődnek, a kellemetlenhez vezetők nem. Spencer ennek kapcsán rokonszenves bírálatot is gyakorol a

191



megoszlásokig

pedagógia és a vallásos erkölcs felett, melyek éppen ellentétes hamis alapelvekre építenek: a kellemetlent tartják

kívánatosnak, s a kellemest a társadalmilag nemkívánatosnak.

Az alkalmazkodó értelem, a környezethez igazodó lelki élet, az egyed- és törzsfejlődés gondolata, valamint a

lelki átöröklés Spencer révén válnak kortársai, s azóta az egész modern pszichológia alapgondolataivá.

Ugyanakkor konkrét megoldásaiból nem sok maradt, s az evolúció szinte mitikus kezelése s kiterjesztése

korunkban inkább riasztó. Sokszor ma a jelszó éppen az, hogy egy problémát „spencerteleníteni” kell ahhoz,

hogy objektíven közelítsünk hozzá.

3.3.1.1. Magyar Spencer-követők

Spencernek hazánkban is nagy hatása volt. Evolúciós szociológiája és az ehhez kapcsolódó politikai

nézetrendszer a Huszadik Század körének, a századelő polgári radikálisainak egyik bibliájává teszik. A folyóirat

megindulását 1900-ban Spen- cer levélben üdvözölte, melyben a nem ember által formált, hanem természeti

módon tanulmányozható társadalomtudományok eszméjét üdvözli. Műveit, illetve azok Collins-féle foglalatát

nem kisebb gondolkodók fordítják, mint Jászi Oszkár, Pekár Károly, Somló Bódog, Vámbéry Rusztem s a

mozgalom más képviselői. Méray-Horváth Károly (1859-1938) pedig a szó szoros értelmében viszi tovább az

organicista szociológiát: az ő szóhasználatában a társadalom nem hasonlít a szervezetekre, hanem azonos velük.

A társadalom fejlődését és zavarait a sejttan és a sejtpatológia analógiájára értelmezi. Számos vita is folyt a

folyóiratban, mind Spencer nézetei körül, mind azt illetően, hogy a társadalom tudományos vizsgálata hogyan

vetkezze le a pszichologizmust. A századforduló pszicho- logizmusvitái megjelentek nálunk is, elsősorban a

szociológiai antipszichologizmus formájában. Voltak, akik e vitákban azt az álláspontot védték, hogy mindez

annak függvénye, milyen pszichológiát használunk. Pikler Gyula például védi Somló Bódoggal szemben saját

pszichológiáját, mint a társadalomtudomány lehetséges alapját. (A Litván György és Szűcs László [1973]

szerkesztette válogatás ezt a vitát is igen jól adja vissza, de az egész magyar Spencer-hatást is.)

E helyen érdekesebb azonban, hogy a magyar pszichológia kezdeteinél is jelen van Spencer hatása. Spencer

pszichológiai továbbfejlesztője Posch Jenő (1859-1923) a századforduló neves materialista filozófusa volt, aki

mint középiskolai tanár radikális nézetei miatt még parlamenti viták tárgyává is vált. (Ennek nagy hatásáról a

korban beszámol mind Kende Zsigmond 1974, mind pedig a pszichoanalitikus Hermann Imre önéletrajzi

feljegyzéseiben, in Bodor, Pléh és Lányi 1998.) Posch legjelentősebb munkája a rendkívüli szakmai

műveltségről s merész állásfoglalásról tanúskodó, kissé nehéz nyelvezetű Lelki jelenségeink és természetük,

melyben Spencer rendszerére építve egy radikális empirista pszichológiát vázol. Radikalizmusa abban nyilvánul

meg, hogy a korábbi empiristáknál s lényegében Spencernél is merészebben, még a képzetinek tartott

folyamatokat is a közvetlen, motoros alkalmazkodásból vezeti le.

A mű kiindulópontja a mentális reprezentáció képelméletének bírálata. Posch részletesen bírálja a képzeteket az

érzékletnek megfelelő, de gyengébb agyi izgalommal azonosító felfogásokat. Ehelyett a képzetekkor megjelenő

mozgásos tendenciákból indul ki. Visszatérő példája a belső beszéd, mely azt bizonyítja, hogy eredetileg nyílt

mozgásaink belsővé válhatnak, s maga a mozgásos innerváció lehet a reprezentáció alapja. Ebből kiindulva

gondolja, hogy más mozgásaink is belsővé válhatnak, s képzetek alapját képezhetik. Ez az ugrás nem Posch

sajátlagos hibája. Később, már a klasszikus behavioristáknál is, de a hatvanas évek motoros behaviorista

elméleteiben is gyakran előfordul, hogy a szavak motoros reprezentációja majd érvként szolgál egy általános

motoros reprezentáció elmélet mellett. A mozdulatok nem kísérik a képzetet, hanem azonosak vele:

Maga a képzet nem több, mint az őt állítólag csak kísérő úgy külső, mint testünk belsejében végbemenő kis

izommozdulatoknak összessége; nem valami külön létező, nem is külön esemény, hanem [...] csak összefoglaló

neve mindazon mozdulatoknak, miket valaki [...] véghezvisz avagy véghezvinni készül; és képzelni nem egyéb,

mint ezen mozdulatokat önkéntelenül véghezvinni, tőlük, hogy úgy mondjam, megszállatni avagy rájuk

legalábbis hajlandóságot érezni. [...] A képzet nem egyéb, mint kezdődő taglejtés.

Posch Jenő: Lelki jelenségeink és természetük I. 1915, 37., 39. o.

Ez azt is jelenti az alkalmazkodási koncepciónak megfelelően, hogy a valós életben állandó kompromisszum

van az ingerhelyzet és a képzetek kiváltotta mozgások között.

Minden [...] rágondolást, egy nem közvetlenül megadott tárgynak, avagy érzetnek az elképzelését, szóval a

képzetet úgy kell tekinteni, mint az embernek egy bizonyos kompromisszumát, melyet az illető képzet- és az

adott környezet keltette természetes mozdulatok között köt.

Uo. 36. o.

192



megoszlásokig

Posch értelmezésében tehát minden lelki jelenség a mozgásra vezethető vissza. A látszólag tiszta tudati

folyamatok is tartalmazzák a motoros alkalmazkodásra utaló jegyeket, legalább például a szemmozgás

formájában. Ez a francia Théodule Ribot és a Posch által is sokat hivatkozott Hugo Münstenberg koncepciójára

is emlékeztető felfogás Posch munkáját a behavioristák motoros elméleteinek előzményévé teszi. (A

behaviorizmus történetének mai amerikai feldolgozói, például McGuigan [1978] el is ismerik Posch

jelentőségét.) A munka alcíme: Egy realista lélektan tervezete. A realista jelző mai szóhasználatra fordítva:

materialista, motoros és behaviorista programot takar, ahogy ő mondja, egy „apszichikus pszichológiát”.

A realizmusból való kiindulás a mi pszichológiánkban [...] abban nyilvánul, hogy az összes lelki jelenségeket

már a priori, kezdettől fogva mind fiziológiai természe- tűeknek tekinti. [...] A pszichológiánk nem harcol a

„lélek” ellen, nem védekezik a közbekínálkozásai ellen, hanem a legsimábban kiküszöböli a lelket.

Posch Jenő, uo., II. kötet, 1124. o.

Posch realizmusa abban is megjelenik, ahogy a mentális kifejezések valóságát mint rövidítést kezeli, a Hume-tól

elinduló gondolatmenetnek megfelelően. „A »kép«, »valaminek a képét látja maga előtt« kifejezések tehát

éppen nem [...] valamely »belső tapasztalás« útján észrevett létet, meglévő jelenséget fejeznek ki, hanem azok a

szók csak egy röviden összefoglaló főnévvel jellemzik a magatartását annak az embernek, akit éppen

tűnődőnek, képzelőnek tapasztalunk. [...] A kép szó, melyet a képzelésnek, valami távollevőre való gondolásnak

jellemzésére használunk, maga is kép, puszta hasonlat, metafora.” (Uo. 49-50. o.) Posch kritikája történeti is: a

reprezentáció mai képelméletei, miközben szómágiát követnek, arra a görög képelméletre mennek vissza, amely

az észlelést a tárgyakról leváló képeknek megfelelően értelmezte.

Mindez persze csak a tézis. Posch két kötete több mint ezer oldal. Igen sajátos módon dolgozza fel benne Posch

a hatalmas filozófiai és pszichológiai irodalmat. Mindenütt kriticista, a pszichológusok által is használt

látszatfogalmak leleplezésének igényéből indul ki. Egyedülálló munka ez abból a szempontból, hogy a

realizmus, a motoros tudatelmélet és a nyelvkritika összekapcsolódnak nála.

Posch referenciái nemcsak a pszichológusok, hanem a Wittgensteinra oly nagy hatást gyakorolt Mauthner is

(Mauthnerről lásd Nyíri 1980). Számára például az önmegfigyelés és a belső világ feltételezésnek kritikájában is

a téves szóhasználat bírálata a fontos. A könyv számos részletes nyelvkritikai elemzést is felvonultat arról, hogy

milyen szerepe lehet a mondatszerkesztésnek a belső világra vonatkozó látszatkategóriák kialakulásában. Posch

kétségkívül nem könnyű olvasmány, érződik rajta a magányosan dolgozó ember terjengőssége is. Ugyanakkor a

kétféle, a motoros és a nyelvkritikai radikalizmus összekapcsolásával a századelő magyar szellemi életének

egyedülálló kincse az elméleti pszichológia történetében.

3.3.2. Az adaptációs elv elterjedése

Spencer objektív jelszavai ellenére spekulatív gondolkodó volt. Pszichológiai nézeteit igen kevéssé kapcsolta

hozzá a viselkedés szerveződésére vonatkozó tapasztalati anyaghoz. Megadja azonban azt az alaphangot, mely

szakít mind a hagyományos, az ismeretelméletre alapozó filozófiai lélektannak, mind a bontakozó németes,

akadémikus kísérleti pszichológiának azzal a gondolkodásmódjával, mely a megismerést önmagában tekintette.

A Spen- cer bevezette alkalmazkodási hangsúly az érdekbefolyásolta megismerés gondolatát állítja előtérbe.

3.3.2.1. Sir Alexander Bain

Ezen a fonalon halad az empirista hagyomány utolsó jelentős filozófiai pszichológus képviselője Alexander

Bain (1818-1903) is. Bain a filozófiai (és politikai) radikalizmus képviselőjeként két évtizedig kissé

kényszerített módon szabadúszó, majd Skóciában egyetemi karrierhez is eljutott, az Aberdeeni Egyetem rektora

is lett. Élete a brit intellektuális világ nagyjaira jellemző szellemi szabadság és az akadémiai karrier között

oszlik meg. Összekapcsolta a brit filozófiai hagyományt a bontakozó természettudományos szemlélettel, ennek

keretében hozza létre a Mind c., eredetileg inkább pszichológiai tematikájú lapot, mely azóta is az angolszász

filozófia egyik vezető fóruma. Két fő pszichológiai műve, Az érzékek és az értelem (1855), illetve Az érzelmek

és az akarat (1859) a brit pszichológiai gondolkodás történetében fordulatot jelentenek. Nála válik el először

világosan a pszichológia szaktudományos kérdésköre a spekulatív filozófiai hagyománytól, összekapcsolva az

empirikus tradíciót a korabeli tudományos módszertan (J. Stuart Mill) , a fiziológia, és később a darwini

gondolatok inspirációjával. Hatását jól mutatja, hogy pedagógiai munkáját, mely pszichológiai kiindulású, ötven

év múlva is lefordítják magyarra (Bain 1912).

Munkássága átmeneti. A brit összefüggésrendszerben az adja meg jelentőségét, hogy a pszichológia

önállósodását képviseli. A megfigyelés és a kísérletezés elsőbbségét hangsúlyozza a spekulációval szemben. Ő

193



megoszlásokig

maga kitűnő megfigyelő és leíró, de a kísérletezéstől igen messze áll. Az adaptációs gondolat előtérbe kerülése

szempontjából érdemes hangsúlyozni, hogy miközben asszociácionista, különleges hangsúlyt helyez a

mozgásokra, az asszociációs elvet kiterjeszti a mozgások elsajátítására. Két központi jelentőségűvé váló

fogalmat vezet be: a lelki élet szerveződésében szerinte nagy szerepe van a véletlen variabilitásnak, az élet

próba-hiba (trial and error) elven működik, másrészt a szokások rögzülésében kitüntetett az öröm szerepe. A

tanulás folyamata Bain elemzésében háromszakaszos: véletlen mozgások lépnek fel, ezek közül megőrződnek

azok, melyek örömhöz, s kiiktatódnak, amelyek kellemetlen érzésekhez vezetnek, végül a gyakorlás biztosítja a

végső rögzülést, „a gyönyör fenntartja azt a mozgást, mely neki előidéző oka” (Bain 1912, I., 68-69. o.).

Bain Darwin munkáit megelőzően fejti ki ezt a koncepciót, mely valójában az utilitariánus emberkép (3. fejezet)

újrafogalmazása. Munkája egészét sosem próbálja következetesen darwinista álláspontra helyezni. Megnyitja

azonban az utat ahhoz, hogy a beválás gondolata a hagyományos asszociációs eszmével összekapcsolódva az

egyéni viselkedési irányzat szelekciós elvévé váljon, amit majd a Thorndike-kal induló amerikai tanuláslélektan

aknáz ki teljes mértékben.

3.3.2.2. Ivan Mihajlovics Szecsenov

A francia Claude Bernard (lásd 5. fejezet) mellett az orosz Ivan Szecsenovnak is nagy jelentősége volt abban,

hogy maga az alkalmazkodás fogalom a nem közvetlenül darwini idiómában is a közbeszéd középpontjába

került. A pszichológiában a világos funkcionális hangsúly és az alkalmazkodás mint belső folyamat csak

évtizedekkel Bernard után válik uralkodóvá, részben analógiás formában, mint a pszichoanalitikusok lelki

homeosztázis, pszichés energetika elképzeléseiben, részben a motivációs pszichológia konkrét mechanizmus

modelljeiben, ahogy azt Walter Cannon nyomán elképzelik majd. Már a 19. század második felében megjelenik

azonban Ivan Mihajlovics Szecsenov (1829-1905) orosz fiziológusnak, a Pétervári Katonaorvosi Akadémia, az

Ogyesszai és a Moszkvai Egyetem radikális újítójának nézeteiben. Szecsenovot sokszor csak mint Pavlov

előfutárát emlegetik, kissé visszafelé konstruálva meg a történelmet. Összekapcsolódását a darwinizmussal az

indokolja, hogy Szecsenov nézeteinek formálódásában kitüntetett szerepe volt az evolúciós gondolkodásnak.

Darwin nézeteinek ő a népszerűsítője az orosz kultúrában, Darwin művei máig is az általa szerkesztett

fordításban jelennek meg oroszul, Claude Bernard laboratóriumában pedig, akárcsak Helmholtznál,

tanulmányutat is tett. Szecsenov két hagyományt kapcsol össze, ennek eredménye radikális felfogása. Az egyik

hagyomány a reflexelv. A 19. század közepének (főleg a német) fiziológiájában, mint az 5. fejezetben láttuk,

alapvető vitakérdés, vajon a reflexes szerveződés csak az alacsonyabb idegi központok tanulmányozásának és

működésének vezérelve kell-e legyen pusztán, vagy érvényessége kiterjeszthető-e a nagyagykéreg működésére

is. A Németországban is tanult, e vitákat jól ismerő Szecsenov egyértelműen a kiterjesztés mellett foglal állást.

A másik gondolat a lelki jelenségek életjelenségként történő értelmezése, s az életjelenségek alkalmazkodási

folyamatként való interpretálása. E két gondolat kombinációja egyszerű és logikus. Az idegrendszer funkciója

az alkalmazkodási folyamatok megvalósítása. Az alkalmazkodás alapegysége a reflex.

A látszólag tiszta megismerési folyamatokban is felismerhető a mozgásos elem. Az érzékelés elemzésében

Szecsenov, részben a Helmholtz-iskolára is támaszkodva, ezért lesz a motoros elméletek élharcosa, aki számára

a szemmozgások és egyéb végrehajtó mozzanatok döntő szerepet játszanak az észlelésben. Az észlelés ebben a

koncepcióban az aktivitást irányító jelzőmozzanatok biztosítója, s központi szerepe van benne az izomérzéknek.

Radikális a felfogás, hiszen az alkalmazkodás nevében kiiktatja az egész hagyományos pszichológiát.

Mechanizmusszerű értelmezést kap az, hogy a lelki jelenség alkalmazkodás, s ezzel meg is kérdőjele- ződik

maga a lelki jelenség, mint külön szféra. Az idézet a koncepció mellett a politikailag elkötelezett tudóst is

illusztrálja.

Az agy működésének összes bonyolult külső megnyilvánulását végső fokon egyetlenegy jelenségre, az

izommozgásra vezethetjük vissza. Amikor a kisgyermek játékának megpillantásakor kacag, avagy ha Garibaldi

elmosolyodik azon, hogy hazája iránti határtalanul nagy szeretete miatt üldözik, ha a leányka megremeg, amikor

először gondol szerelemre, vagy ha Newton a világegyetem törvényeit formálja meg s veti papírra – mindenütt

végső fokon mindez izommozgás. Hogy az olvasót e gondolattal mielőbb megbarátkoztassam, emlékeztetem

arra a keretre, amelyet az emberi ész teremtett meg, s melyben általában az agyműködés valamennyi

megnyilvánulása lerakódik ez a keret a szó és a tett. Tett alatt a népi felfogás kétségkívül az ember minden külső

mechanikus tevékenységét érti, ami csak az izmok közvetítésével lehetséges. A szó alatt viszont, kedves

olvasóm, az ön fejlettsége következtében a hangok bizonyos kapcsolatát kell értenie, amelyek a torokban és a

szájüregben ismét ugyancsak izommozgások alapján keletkeznek.

Tehát az agyműködés valamennyi külső megnyilvánulását tényleges izommozgásokra lehet visszavezetni.

Ivan Mihajlovics Szecsenov: Az agy reflexei.

194



megoszlásokig

1863/1954, 29-30. o.

A reflexes folyamatok három eleme – bemenet, központ, motoros megvalósulás – közül a harmadik, a motoros,

a végrehajtó mozzanat bizonyos esetekben legátlódhat. Ezt a belső gátlás folyamata biztosítja, melynek

létezésére Szecsenov kísérleti demonstrációt adott. Az úgynevezett lelki jelenségek, egész belső életünk

voltaképpen reflexekből állnak, olyan reflexekből azonban, melyeknek végrehajtó ága gátlás alá került.

A gátlás kérdése mint magyarázó elv nem pusztán technikai kérdés. Roger Smith (1992) részletes monográfiája

bemutatja, hogy általánosabban is igaz az, hogy a neurobiológiai gátlás fogalommal többnyire együtt jár egy

hierarchikus felfogás az idegrendszerről (lásd Jacksonnál) és egy olyan társadalmi áthallás, amely szerint a

gátlásra mint fiziológiai folyamatra a társadalomnak mintegy szüksége van, illetve erre épít abban, hogy a

természet adta impulzivitást korlátozni tudja. A fiziológiai folyamat azt teszi lehetővé, hogy a társadalmi

ágenseknek megfelelő magasabb funkciók ellenőrzésük alatt tartsák az alacsonyabb szervezettségű, impulzív

folyamatokat. Ez a gondolatmenet megjelenik Sherringtonnál, Lurija iskolájának neuropszichológiájában,

általában a prefrontális területek különleges, gátló szerepét hangsúlyozó neurobiológiai kutatásokban is. Ez a

lényegében konzervatív interpretáció a gátlásról csak a társadalmi élet egyik érvényes értelmezése. Nem

magyarázza, hogy miért is volt Szecsenov olyan botránykő saját korában. Mert az volt, mint a vitatott kérdések

mutatja.

Vitatott kérdések – Egy botrányos könyv sorsa

Szecsenov munkája, Az agy reflexei 1866-ban jelent meg könyv alakban, nem kis huzavona után, s sorsát is

politikai vihar követte. A cári cenzúra világosan átlátta a materialista koncepció világnézeti jelentőségét, azt,

hogy „a pszichikus folyamatok fiziológiai magyarázata” (ez Szecsenov könyvének alcíme) megkérdőjelezi a

hagyományos vallásos világképet. Az előzetes huzavona arra vonatkozott, hogy nem engedték, hogy a munka

egy általános tematikájú lapban jelenjen meg, csak egy orvosi folyóiratban jelenhetett meg. A későbbiekben a

rendőrség Szecsenov munkáját mint az éppen aktuális cár ellenes merénylet egyik lehetséges inspirátorát tartotta

nyilván. Mindez nemcsak politika- történetileg érdekes, mint az emberi butaság és korlátoltság feledhetetlen

dokumentuma, másik oldalról pedig a haladó gondolat és az evolúciós eszme összekapcsolása (Szecsenov a

forradalmi demokraták köréhez tartozott, Csernyisevszkij Mit tegyünk c. regényének főhősét is róla mintázta, s

egész életében a nem túl kifizetődő liberális nézetek képviselője volt). Annak is tanulságos példája, hogy

ugyanazon eszmék intellektuális ra- dikalizálódása leginkább olyan közegben jelenik meg, ahol a hivatalos

világnézet sem szabadult meg a vallási béklyóktól, ahol a politikai és szellemi monopólium összekapcsolódik

egymással.

I. M. Szecsenov később is tanúságot tett radikalizmusáról, mind intellektuálisan, mind emberileg. Programokat

készít arról, hogy a pszichológiát a fiziológusnak, s nem a szubjektív pszichológusnak kell művelnie, kiáll zsidó

származású tanártársai mellett, ezért el is került a pétervári orvoskarról.

Mindez a bevett kép, amely egyszerre hangsúlyozza Szecsenov úttörő kutatói jelentőségét, mintegy „fiók

Pavlovot” vetítve belé, és bolsevik értelemben haladó elkötelezettségét. Kostojanc tanulmánya Szecsenov

(1954) könyvében, valamint Rubin- stein (1967a) és Jarosevszkij (1968) jellegzetesen képviselik ezt a felfogást.

David Joravsky (1989) orosz pszichológiatörténetében mindkét szempontból megkérdőjelezi ezt a képet. Az ő

értelmezésében Szecsenov egy mitizált tudós, aki új kezdetek után nem volt képes fiziológiai hipotéziseit

kísérleti nyelvre lefordítani. Sorsa inkább az orosz elmaradottságot tükrözi, mintsem az orosz tudomány

eredetiségét. Másrészt egy idő után, különösen a sokat idézett Kavelinnal folytatott vitákban nem is lett volna

annyira radikális. A szembenállás az értelmiség és a hatalom között nagyobb, mint például a filozófusok és a

fiziológusok között. Az orosz hagyomány védelmezői nem hagyják ezt annyiban. Jarosevszkij (1994)

visszatérően védelmezi Szecse- nov nagyságát s folytonosságát Pav- lovval. Ilyen vitákban nem kell dönteni.

Biztos, hogy korabeli hatásától függetlenül századunkban Szecsenov vezető viselkedési mintává vált, de

nemcsak konkrét elméletei miatt, s nemcsak a sztálinisták számára, hanem azért is, mert munkájának sorsa az

értelmiség és az ostoba hatalom közti küzdelem általános mintázatát jeleníti meg. Maga az általa megcélzott

motoros elmélet pedig a szovjet-orosz pszichológiában egészen más indítású kutatók, például a Vigotszkijiskola

észleléskutatói számára is visszatérő referenciarendszer, bár mint hagyomány, kétségtelenül

megkonstruált. (A Váriné [1974] szerkesztette kötet jól mutatja ezt a referenciaszerepet.)

3.3.2.3. Evolúciós neurológia: Jackson munkássága

A 19. század hetvenes éveitől kezdve az evolúciós gondolat bevonult az idegrendszer tanulmányozásának

kereteként egyre inkább megszilárduló neurológiai gondolkodásba is. Az evolúciós gondolat hatása itt kettős: az

idegrendszeri működéseket mint alkalmazkodást szervező folyamatokat tekintik, s az idegrendszer felépítési

195



megoszlásokig

szintjeit nem pusztán mint anatómiai differenciációt fogják tekinteni, hanem mint evolúciós szerveződési

szinteket. Természetesen együtt járt ezzel egy általános természeti közösség belátása, ahol az állati agyról s

idegrendszerről megtudott dolgokat egyre kézenfekvőbb lesz emberileg relevánsként kezelni. A legnagyobb

lépéseket e téren az angol neurológia tette. John Hughlings Jackson (1835-1911), a tizenkilencedik századi

neurológia legjelentősebb integrátora volt az elméleti áttörés képviselője. Az epilepsziáról és az afáziáról szóló

nevezetes munkái mellett legfontosabb műve az 1884-ben megjelent Az idegrendszer fejlődése és felbomlása.

Jacksonra nagy hatással volt Darwin, de még inkább Spencer. Az elméleti igényt, a rendszerező látásmódot, s

magát a fejlődés ellentéteként felfogott felbomlás (disszolúció) fogalmát is Spencertől veszi át. Ezt kapcsolja

össze a finom klinikai megfigyelés iránti érzékével. Az idegrendszer működését minden szinten szenzomotoros

koordinációk biztosításában látja: „Egyszóval az idegrendszert úgy kell elképzelni, mint szenzomotoros gépet.”

A korban már maga az a gondolat is elég forradalmi – amit epilepsziaelemzései messzemenően igazolnak –,

hogy a kéregben is feltesz mozgató működéseket. Az idegrendszer felépítése egymásra épülő szintek

munkájával jellemezhető. A legalacsonyabb a gerincvelői, ezt követi a középagyi, a legmagasabb az agykérgi,

az akaratlagos szerveződés szintje. Felfelé haladva az evolúciós skálán kevésbé merev, de komplexebb

szerveződést kapunk. A magasabb szintek Jackson értelmezésében gátló hatást gyakorolnak az alacsonyabbakra.

A felsőbb szintek sérülésekor az alacsonyabb szintek működése felszabadul a magasabb szint gátlása alól, s a

saját magukra jellemző koordináció jelenik meg. A betegség tünettana az idegrendszer legfittebb működése a

megmaradt szinteken. Maga a hierarchikus gondolat egy fontos viselkedési aspektust is tartalmaz. Minél

magasabbrendű működésről van szó, a megfelelő idegrendszeri szerveződés annál alacsonyabb szervezettségű,

ami azt jelenti, hogy maga a viselkedés annál nagyobb szabadságfokkal rendelkezik. S mindez egyben a

Haeckel-elvhez (lásd lentebb) hasonlóan kibontakozási sorrend az egyedfejlődés során is. A felbomlást illetően

pedig azóta is Jack- son-elvnek nevezzük feltételezését arról, hogy először mindig a magasabb funkciók

sérülnek.

Az evolúció doktrínája nap mint nap új hívekre talál. Ez a doktrína nem egyszerűen a darwinizmus szinonimája.

Herbert Spencer mindenfajta jelenségre alkalmazza, az idegrendszerre is, ami az orvos számára a legfontosabb.

Engem hosszú ideje foglalkoztat az a gondolat, hogy nagymértékben segítene az idegrendszer

megbetegedéseinek a vizsgálatában, ha azokat az Evolúció megfordulásának, vagyis Disszolúciónak

tekintenénk. A Disszolúció kifejezést Spencertől vettem át az evolúciós folyamat megfordulásának

megnevezésére. [...]

Amikor az evolúcióval, illetve e folyamatnak csak legszembetűnőbb részeivel foglalkozom, azt mondom, hogy

az evolúció nem más, mint egy sajátos rendben történő, felfelé ívelő fejlődés. Három olyan megállapítást teszek,

amely bár különböző szempontból, de ugyanazt a dolgot közelíti meg. 1. Az Evolúció átmenet a legjobban

szervezettől a legkevésbé szervezett felé; vagyis a legalacsonyabb, legjobban szervezett központok felől halad a

legmagasabb, legkevésbé szervezett centrumok felé; másfelől közelítve, a születés pillanatában viszonylag jól

szervezett központoktól azok felé a központok felé, amelyek folyamatosan szerveződnek az élet során. 2. Az

Evolúció átmenet a legegyszerűbbtől a legbonyolultabb irányába, vagyis újra a legalacsonyabb központok felől

a legmagasabbakig. Nem vagyunk következetlenek akkor, ha egy központot egyszerre a legbonyolultabbnak és

a legszervezetlenebbnek is nevezünk. Tegyük fel, hogy egy központ csupán két szenzoros és két motoros

elemből áll. Ha a szenzoros és motoros elemek szoros kapcsolatban vannak egymással, vagyis az „áram”

könnyedén „folyik át” a szenzorosból a motoros elemekbe, akkor ez a központ jól szervezett, még ha nagyon

egyszerű is. Másfelől elképzelhetünk egy olyan négy szenzoros és négy motoros elemből álló központot is,

amelyben a szenzoros és motoros elemek közötti kapcsolat olyan tökéletlen, hogy az idegáram nagy ellenállásba

ütközik. Ez a központ ugyan kétszer olyan bonyolult, mint az előbbi, de azt is elmondhatjuk róla, hogy csak fele

olyan jól szervezett. 3. Az Evolúció átmenet a legautomatiku- sabbtól a leginkább akaratlagos felé.

Az a hármas következtetés vonható le, hogy azok a legmagasabb központok, amelyek az ideg evolúció

csúcspontját jelentik, illetve amelyek a „lélek szervét” (vagy a tudat fizikai alapját) alkotják, a legkevésbé

szervezettek, a legbonyolultabbak és a leginkább akaratlagosak. Ennyit arról a pozitív folyamatról, amely révén

az idegrendszer „összeáll”, az Evolúcióról. Nézzük most a negatív folyamatot, a „darabokra bomlást” – a

Disszolúciót.

A Disszolúcióról, lévén a már tárgyalt Evolúcióval ellentétes folyamat, itt csak keveset kell mondanunk. A

visszafejlődés folyamata nem más, mint „darabokra esés”, sorban a legkevésbé szervezettől, a

legbonyolultabbtól és a legakaratlagosabbtól a legszervezettebb, a legegyszerűbb és a legautomatikusabb

irányába. [...] Mivel a disszolúció csak részleges, minden esetben kettős állapotról van szó. Az idegbetegségek

tünettana kettős állapot; minden esetben van egy pozitív és egy negatív eleme. Minthogy az evolúció nem

fordult meg teljesen, bizonyos szintjei megmaradnak. Ennélfogva az az állítás, hogy „disszolúció történik”,

pontosan ekvivalens azzal, hogy „az evolúció alacsonyabb fokra esik vissza”. Részletesebben: a legkevésbé

196



megoszlásokig

szervezett, a legbonyolultabb és a legakaratlagosabb elvesztése magába foglalja a szervezettebb, a kevésbé

komplex és az auto- matikusabb megtartását.

John Hughlings Jackson: Az idegrendszer felbomlásáról. 1884/1983, 204-205. o. Nagy János ford.

Jackson életműve nemcsak elméleti emlékmű. Konkrét kérdésekre is máig tanulságosan alkalmazza evolúciós

felfogását. Az afázia elemzésében például megkülönbözteti az emocionális (kéreg alatti szintű) és a

propozicionális (kérgi szervezettségű) beszédet. Ez ma nagyon modern gondolatnak számít az afázia

kutatásában.

Az evolúció, a spenceri gondolat a homogenitásból a heterogenitásba való átmenet, a munkamegosztás stb. tehát

mintegy belső tükröződést kap Jacksonnál az idegrendszer felépítésében és működésében. E gondolatmenet igen

hamar magára vonja a filozofikusabb világból induló pszichológusok érdeklődését is. A francia Théodule Ribot

(lásd még 8. fejezet) egész sorozatnyi könyvet publikált a nyolcvanas években az emlékezet, az akarat, a

személyiség zavarairól. Ezekben a kóros viselkedés mint a normális viselkedés felbomlása, dezintegrációja

jelenik meg. A felbomlás során először mindig az újabb, kései fejlemények tűnnek el. A legkésőbbi, legújabb

szerzeményeink mindig a legingatagabbak. A pszichikus leépülés mintegy a pszichikus fejlődés visszafordított

útja. A többnyelvű személy például a később tanult nyelvet felejti el. Egyben azt is jelenti ez, hogy maga a

személyiség ebben a hierarchikus felfogásban a legfelsőbb koordinációs szintre tartozik, és a disszociációs

személyiségzavarok ennek a legfelsőbb agyi koordinációs szintnek a zavaraiként értelmezhetőek.

A jacksoni neurológia alapgondolata az evolúciós szintekről az idegrendszerben századunk pszichológiáját is

döntő módon befolyásolja. Ez a koncepció irányítja Pierre Janet gondolatmenetét a magatartás szerveződési

szintjeiről (18. fejezet). De megjelenik Freud munkásságában is. Nemcsak a lelki élet topológiájának gondolata

mutatja nála Jackson analógiáját, hanem az az egész gondolatrendszer, amelyben a regresszió, a korábbi

állapotokra való visszacsúszás döntő szerepet játszik. Életünk során újabb és újabb adaptációs szerveződések

váltják egymást. Az új azonban nem eredményezi a régi megszűntét, zavaroknál előjön a régebbi szint eredendő

működése, ugyanúgy, ahogy az agykéreg növekedése sem szünteti meg a gerincvelő saját integrációs funkcióit.

Hermann Imre (1986) különösen nagy szerepet tulajdonított ennek a neurológiai gondolatmenetnek a freudi

személyiségkép kibontakozásában. Jacksonnak még egy közvetett hatása is van, mind Freudra, mind a modern

idegtudományra. A Jackson hirdette disszolúciós felfogás szerint, amit egy sérülés nyomán tapasztalunk, az nem

egyszerűen egy világos lokalizációjú hely funkciójának kiesése, hanem a teljes maradványrendszer dinamikus

működése. Ez a gondolat nagy szerepet kapott Freud lokalizációellenes afáziataná- nak kialakulásában (lásd

Sulloway 1987).

3.4. Az összehasonlító lélektan kezdetei

A fejlődésgondolat két formában jelent meg, már Darwin saját munkáiban is. Az egyik a kézenfekvő: fajok

összehasonlítása a viselkedés tekintetében. Az ösztönökről szóló fejezet következtetése már A fajok eredetében

is: „az a természeti szabály: Na- tura non facit saltum éppúgy alkalmazható az ösztönökre, mint a testalkatra”

(363-364. o.). Az egész könyv összefoglalásában pedig: „Ha az ösztönöket nézzük, bármily csodálatosak is

ezek, mégsem gördítenek a testi struktúráknál nagyobb nehézséget az egymásra következő, apró, de előnyös

módosulások természetes kiválasztásának elmélete elé. Az elmélet alapján megérthetjük, miért ruházza fel a

természet lassú lépésekben ugyanannak az osztálynak különféle állatait az őket jellemző különböző

ösztönökkel.” (Uo. 568. o.) A lelki jelenségek is fokozatosan alakultak ki a törzsfejlődés során. Meg kell

keresnünk tehát eredetüket, előzményeiket az állatvilágban.

Ez a gondolat lesz az összehasonlító lélektani hitvallás alapja, s ezzel annak az átfogó meggyőződésnek a

konkretizálása, hogy a lelki jelenségek is életjelenségek. Robert Richards (1987) filológiai rekonstrukciója

szerint két fontos visszatérő mozzanat van Darwin gondolkodásmódjának viselkedéses aspektusaiban. Az egyik,

hogy Malthus olvasása előtt hitt abban, hogy a szokások megváltozása a döntő mozzanat az állatvilág

fejlődésében, egy új környezetbe kerülve. Vagyis eredetileg olyan felfogást hirdetett, mint ma Piaget (1988) s

nem sokkal saját kora után James Baldwin (1896): a fejlődés mozgató tényezői a szokások, a viselkedés, nem a

morfológiai változás.

A másik mozzanat a brit szenzualizmust érinti, s ennek hatását a folyamatosság kérdésére. Mivel Darwin

alapvetően hitt az értelem szenzualista metateóriájában, az értelem tekintetében számára s az egész kor számára

nem volt kulcskérdés, hogy tudnak-e a gondolkodni az állatok. Ezt igazából kézenfekvőnek vették. A döntő

kérdés akkoriban az volt, van-e erkölcsi ítéletük. Érdekes, hogy van egy ilyen megoszlás ma is. A

szociobiológusok alapkérdése mindig az erkölcs, illetve az interperszonális viselkedés genezise s megalapozása,

197



megoszlásokig

a mai evolúciós pszichológusoké, meg néhány elfajzott etológusé viszont inkább az, hogy vajon mi is az értelem

keletkezésének kulcsa, bár a társas elme kérdésével itt is újra megjelenik az erkölcs.

3.4.1. Az összehasonlítás elmélete: Romanes és Lloyd Morgan

A kezdetektől fogva mindmáig két dilemma mozgatja a Darwin nyomán meginduló összehasonlító kutatást. Az

egyik: folyamatosságot vagy szakadékot képzeljünk-e el ember és állat között. A másik: természetes

megfigyelésre vagy laboratóriumi kísérletre alapozzuk-e véleményünket az állatok pszichés képességeiről? Az

összehasonlító lélektan kezdetein az ember és az állat közötti folytonosság és a megfigyeléses módszer vezet.

Ezek sajátos kombinációja eredményezi a kissé megbélyegző névvel illetett anekdotikus állatlélektant. Az

irányzat legnevesebb képviselője az angol biológus George Romanes (1848-1894), akinek 1882-ben megjelent

Az állati értelem című munkája az anekdotikus szemlélet „állatorvosi lova”. Romanes úgy akarja bizonyítani a

folytonosságot, hogy az állatvilágban is magas fokú értelmi tevékenységet tételez fel. Adatgyűjtése: az

állattenyésztőktől, kedvenc állatok gondozójától származó megfigyelések rendszerezése. Minden anekdotikus

adatgyűjtés módszertani gondjait felmutatja ez a munka: az alkalmi megfigyelő mindig csak a furcsa, különleges

eseteket rögzíti vagy tartja közlésre méltónak, illetve azokat, melyek megfelelnek prekoncepcióinak. Az eltérő

eset (pl. a kutya nem ismeri fel az utcát) nem kerül feljegyzésre. Romanes értelmező munkája antropomorf,

rendszeresen elköveti a teleológiai hibát. Az állati teljesítményeket az emberi pszichológia ter minusaiban

értelmezi: értelmességet és szándékot keres az állat teljesítményei mögött, nem próbálja azt egyszerűbb módon

magyarázni.

3.15. táblázat - 7.3. táblázat. Három elképzelés az állati viselkedés pszichológiai

magyarázatairól a 19. század végén

Módszer Elmélet Szerzők

anekdotikus intencionális Romanes

kísérleti fizikai redukció Loeb, Bethe

kísérleti óvatos intencionális Morgan

Romanes antropomorfizmusa igen provokatív volt. Nehogy úgy tűnjön, hogy könnyű utólag okosnak lenni,

álljon itt Révész Béla magyar evolucionista korabeli értékelése.

Valahányszor nagy igazság születik, néhány igazán hivatott apostolon kívül az epigonok számnélküli serege

túlhajtja, elferdíti a nagy igazságot. [...] Ez történt az állatpszichológiával is. [...] Megint a másik túlzásba estek,

az antropomorfizmusba. Nem volt az embernek az a fényes eszméje, az a nemes érzése, az a nagylelkű

cselekménye, melyet állatban nem találtak volna meg. Ennek az iránynak klasszikus képviselője volt George

Romanes. [...] Adomaszerű példákban igyekezett kimutatni, hogy az állatok éppen úgy éreznek, megfontolnak,

cselekszenek, mint az ember. Amellett az adomákat többnyire hallomás után írta le és az összefüggésből

kiszakított tényekként tűnnek fel.

Révész Béla: Állatlélektani

tanulmányok. 1911, 15. o.

Angliában rövidesen megfogalmazódott az antropomorfizmus meghaladásának igénye is a Romanes munkáját

voltaképpen anekdotikussága miatt érő sok kritika közepette. Valójában három felfogás alakult ki, melyeket a

7.3. táblázat összegez, egy olyan mai terminológia szerint rendezve, mely a fizikai, a tervezeti és a szándékelvű

(intencionális) magyarázati, illetve megközelítési szinteket különíti el (Dennett 1998a).

A korban ezek különbsége úgy jelentkezik, mint állásfoglalás a darwini hagyománnyal kapcsolatban; az egyik

kép szakadékot tételez az ember és az állat között, s az állatokat automatáknak tartja. Thomas Huxley

(1874/1897), a neves darwinista, Darwin frontembere viszont megkísérelte összekapcsolni darwinista

meggyőződéseit az állatokra vonatkozó objektivista hagyomány rekonstrukciójával. Az ő bemutatásában

Descartes képe a testről egy automata elméletet elégít ki a lelki világra is. Az érzékelés az agyhoz rendelődik, az

emlékezet a reakciók megőrzése s így tovább. A korban az alapvető kérdés úgy jelent meg, vajon ez a teljesen

„jelentés nélküli” felfogás-e a darwinizmus üzenete? Vagy lehet-e úgy hinni, mind a folyamatosságban ember és

198



megoszlásokig

állat között, mind az egységes természettudományi módszerben, hogy eközben az állatot sem tartjuk gépnek. A

behaviorizmus kialakulását megelőzően (11. fejezet) ez a vita, mely a magasabb rendű állatokra a Morgankánonnal

lezárulni látszott, újult erővel jelenik meg, mint az egysejtű viselkedés fiziko-kémiai és intencionális

elméletének utánja.

A Romanes képviselte anekdotizmus radikális

ellenfeleként létrejöttek olyan irányzatok, amelyek az automatizmust hangsúlyozták az állatvilágban, vagy

karteziánus visszacsapásként, vagy az emberre is kiterjesztve ezt a felfogást. Az összehasonlító pszichológia

zöme azonban a harmadik utat követi. Feltételezünk ugyan lelki jelenségeket az állatvilágban, de ezt óvatosan

tesszük, kriticista módon s csak kísérleti evidenciák alapján. Conwy Lloyd Morgan (1852-1936) játszott

kulcsszerepet ennek a felfogásnak kibontakoztatásában. 1894-ben megjelent Bevezetés az összehasonlító

lélektanba című munkájában fogalmazza meg híres módszertani elvét, melyet azóta Morgan-kánonként

emlegetünk.

Vitatott kérdések – Folytonosság és minősségi eltérések: kitekintés

Vajon folytonosság van-e az ember és az állat között? Ez a Lloyd Morgan korában világosan felvetett kérdés

azóta is velünk van. Visszatérő formákban felmerül, hogy mi is legyen a válaszunk. Nem mindig és mindenki

számára kézenfekvő a folytonosság, amit a klasszikus darwinisták és a mai evolúciós pszichológusok

hangsúlyoznak. A darwini alapgondolat pszichológiai kiterjesztései természetesen azt tekintik alapkérdésüknek,

hogy a lelki jelenségek (majd később a magatartásformák) sem öröktől fogva adott megmagyarázhatatlan

dolgok, hanem valahogyan kialakultak. Ha a mai evolúciós pszichológiai zsargonban fogalmazunk, „evolválódtak”.

A Darwin óta eltelt közel másfélszáz év során kiderült, hogy ezt az alapvető mondandót igencsak

eltérően lehet értelmezni.

A radikális behaviorista felfogás folytonosságot teremt azáltal, hogy az embert is olyan egyszerűnek tartja, mint

az állatot. A patkány viselkedése az emlős tanulásának egyetemes törvényeit mutatja. Az alaklélektanos

gondolkodásmód az egységet a struktúra elvben találja meg, a fajok között azonban eltéréseket lát aszerint, hogy

milyen struktúrákat képesek kezelni.

„Ez az emberszabású majom nemcsak a különféle morfológiai és [...] fiziológiai tulajdonságai által [...] kerül az

ember közelébe, hanem olyan viselkedésformákat is tanúsít, amelyek specifikusan emberiek. [...] Ezen a téren

megfigyeléseink összhangban vannak az evolúciós elméletek követelményeivel [...]”.

Wolfgang Köhler, 1921/1974, 112-123. o.

Köhler, az alaklélektani mozgalom egyik irányadó személyisége számára világosak voltak a kontinuitásból

következő alapkérdések is: az állati viselkedés tipológiája, a viselkedés és a testi felépítés kapcsolata, s az

átmenetek vizsgálata a gyermeknél jelentik a stratégiai feladatokat. Érdekes módon a főemlősöket illetően a

maiösszehasonlító vizsgálódás ezekhez a feladatokhoz tér vissza.

Számos megoldás született azonban arra is, hogy az evolúció általános elismerése mellett megtalálják a

minőségi vízválasztót. Az egyik lehetőség az életmód eltéréseinek hangsúlyozása, mint azt már Lloyd Morgan is

látta. Kardos Lajos (1959; 1965; 1988) munkásságában különböző formákban, de visszatérő gondolat volt az,

hogy az állat és az ember, pontosabban az emlősök és a főemlősök döntő eltérése a lokomóciós és manipulációs

tevékenység előtérben állásából fakad. Ennek megfelelően értelmezte Kardos a labirintustanulási eredményeket,

mint a rágcsálók életmódjában releváns helytanulás tükrözőit. Az emberi emlékezetet viszont az emberi életmód

és sematizációs lehetőségek miatt alapvetően eltérőnek tartja ettől. Korábbi munkáiban pedig a főemlősök

belátá- sos tanulását értelmezte a manipulációs életmód következményeként.

Általánosabban igaz volt ugyanakkor még az összehasonlító pszichológia legjobbjaira is két hiba. Ritkán

hasonlítottak össze sok rokon fajt, miként ezt Lorenz (1998) világosan kiemeli hiányosságukként. Ezért nemigen

tudják „minőségcentrikus” javaslataikat olyan világosan megfogalmazni, mint az etológia a fajspecifikus

viselkedésformák és a kiváltó ingerek fogalma segítségével. Ezenkívül, amikor sajátos megismerési

szerveződési módok eredetét keresik, s a különböző állatfajokat összevetik egymással, nem állt előtérben náluk

a darwini értelemben vett adaptációs mozzanat, az a kérdés, hogy valami miként növeli a fittséget, a túlélés

esélyét. A mozgató szelektív tényezők mérlegelésének hiánya különbözteti meg őket a ma evolúciós

pszichológiai szemléletnek nevezettől (lásd e fejezet végén).

Egy másik lehetőség a minőség kérdésének felvetésére a standard társadalomtudományi modelleknek

megfelelően a kultúra vízválasztó szerepének hirdetése. Lényegében ezt képviseli Leontyev (1964), amikor

199



megoszlásokig

kiemeli az embert az élővilág lelki jelenségeinek evolúciós, természeti menetéből, mint akinél, a Vigotszkijiskola

általános premisszáinak megfelelően a sajátosan emberi funkciók eltérő szerveződést mutatnak, jelek által

közvetítettek. Tulajdonképpen a sajátosan emberi lelki jelenségek e szerint nem is az evolúció szokásos elvei

szerint alakulnának.

Egy tevékenységet sohasem magyarázhatunk meg egy magasabb pszichikus képesség működése

eredményeként, ha azt a pszichológiai skála alacsonyabb fokán jelentkező működés eredményeként is

magyarázhatjuk.

Lloyd Morgan: Bevezetés az összehasonlító lélektanba.

1894/1983, 210. o.

Kerülő utat eredményez ez az elv, mint maga Mor- gan is látja: amikor valamit egyszerűbbnek tűnik, pl. az

értelemmel magyarázni az elemzéshez, a szokással vagy a tanulással történő, a kutatótól nagyobb erőfeszítést

igénylő kerülő útját kell választanunk a magyarázatnak. Ez az elv tartalmaz egy fontos előfeltevést is; Morgan

javára legyen mondva, ő látja is ennek jelentőségét. Azt az előfeltevést, hogy bonyolultsági rendbe tudjuk szedni

a lelki jelenségeket.

A kánon nem véletlenül volt oly kedves Mach

számára. A korban sokan vélték úgy, hogy ez nem csak az élővilágról, hanem a tudományos kutatásról is egy

gazdaságossági elvet vár el. A későbbi pszichológia azonban, elsősorban a behavioristák a viselkedés elemzés

olyan gazdaságossági elvévé tették, amelyre hivatkozva majd az ember és az állatok lelki jelenségeit a

legegyszerűbb közös nevező, a tanulás általános törvényeinek kereteiben fogják értelmezni. Megszűnik a

kánonnak eredeti minőséghordozó tartalma. Számukra a Morgan-ká- non kiterjesztése az emberre azt jelzi majd,

hogy az embernek sincsenek lelki jelenségei.

A mai kísérleti pszichológia kognitív ágának fényében még egy mozzanatot látunk világosan, ami Morgan

dezantropomorfizációjában kérdéses értékű. Magánál az embernél feltételezi, hogy világosan tudjuk, mi az

egyszerű, s mi a bonyolult. Ki merné ma meggyőződéssel mondani, hogy az emlékezés bonyolultabb, mint az

észlelés? Tulajdonképpen azt látjuk, hogy a Morgan-kánonnak volt egy beépített spenceri mozzanata.

Feltételezte, hogy rangsorba rendezhetőek a lelki jelenségek az egyszerűtől a bonyolultig, s az ember a mérce.

Ami az embernél is megvan, az a bonyolult, mindenképpen az ember a pszichológiában is az evolúció mércéje.

Mindez egy karácsonyfaszerű képet feltételez az evolúcióról, ami ellen majd oly sokszor küzdenek korunkban a

biológusok és a filozófusok.

7.2. ábra. Az ember-állat összehasonlítás lehetséges módszerei és elméletei Morgan (1894) nyomán

Morgan igazából nem volt szimplifikáló gondolkodó. Ő is megengedte az állati viselkedés „pszichológiai”

értelmezését. Az „empátiás értelmezés” az állati viselkedés megértése emberi élményeink alapján. Csak úgy

szabadulhat meg azonban az ant- ropomorfizmustól, ha a viselkedés-élmény megfeleltetések, a külső és belső

megfigyelői attitűd ösz- szevetésének szigorú kontrollja alatt áll. Másrészt ő minőségi eltéréseket tételezett fel a

fajok között a lelki jelenségekben. Kidolgozta a lelki jelenségek fejlődésének elvi modelljeit (7.2. ábra). Lehet

úgy elképzelni, hogy csírájában minden képesség jelen van minden fajnál, csak kifejezettebbé válnak az

evolúcióval (egységes redukció). Lehet úgy, hogy bizonyos képességek hiányoznak az alacsonyabb fajoknál

(szintek), végül lehet – s ebben hisz Morgan mint a variáció módszerében –, hogy valóban minőségi

különbségek vannak az egyes fajoknál, az életkörülményeiknek megfelelő pszichés képességek jobban

kifejlődnek. Ez persze nem triviális kérdés, s korántsem nyilvánvaló, hogy a variációk az egyetlen racionális

választás. A vitatott kérdéSEK néhány példát mutat arra, hogyan jelenik meg mindez a különböző pszichológiai

irányzatoknál.

Mindez egy tágabb világnézet része is. Morgan a húszas években kifejtette, hisz abban, hogy az evolúció során

valóban új képződmények alakulnak ki. Ezt a szélesebb, azóta is sokszor felújított világképet nevezzük

emergens evolucionizmusnak. Lényege, hogy az evolúció során magasabb szintek, új minőségek jönnek létre.

Sokak szerint ez a józan hozzáállás egyenesen a materialista felfogás, mások viszont azt mondják, hogy ez

200



megoszlásokig

engedmény az idealizmusnak. Richards (1987, 404-495. o.) nem minden irónia nélkül említi, hogy öregkorára

Morgan ugyanúgy szinte istenséget lát a misztikus emergens evolucionizmusban, ahogy azt módszertani

ellenfele, személyes szakmai barátja, Romanes is tette. Morgan egyébként igen nagy befolyást gyakorolt a brit

pszichológiai életre, úgy is, mint bristoli professzor, s úgy is, mint tudományos közszereplő. Utazásai révén

közvetlen kapcsolatot teremtett a brit és az amerikai evolúciós pszichológusok között is.

3.4.2. Kísérletezés állatokkal: a gyakorlati dezantropomorfizáció

A kezdeti antropomorf és anekdotikus felhangú evolúciós lelkesedést a századfordulóra nemcsak a Morgan-féle

elméleti dezantropomorfizáció váltja fel. Legalább azonos jelentőségű ezzel a szigorú kísérletezés megjelenése.

1898-ban jelenik meg Edward Lee Thorndike (lásd még 8. fejezet) híres munkája az állati értelemről, mely az

„asszociatív folyamatok állatoknál” alcímet viseli. Thorndike a fiatal kutató tisztánlátásával ad máig érvényes

módszertani kritikát az anekdotikus állatlélektanról. Nem az állatok okosságáról és különleges teljesítményeiről,

hanem az állatok „butaságáról” kell szólnunk; s nem arról, hogy feltételezetten mit éreznek, s úgymond

gondolnak az állatok, hanem arról, hogy mit csinálnak. Nagyon egyszerű az a kísérleti módszer, mellyel

felváltotta az anekdotikus megfigyelést. Éhes macskákat egy dobozba helyezve az állatok véletlen

próbálkozások során valamilyen eszköz (fogantyú stb.) segítségével kijutnak a dobozból s megkapják a

táplálékot. Újra visszahelyezve őket egyre rövidebb időt töltenek a dobozban, s megtanulják a kijutás módját. A

dobozok persze nem voltak túl egyszerűek. A 7.3. ábra mutat egy jellegzetes problémadobozt.

Ez a tanulási helyzet az állati viselkedésváltozás egyik alaphelyzete: a próba-szerencse tanulás (az eredeti angol

névben a helyes és helytelen próbálkozások arányát jobban érezteti a trial and error, próba-hiba módszer). A

teljesítmény magyarázata az egész modern tanuláslélektanban központi elvévé vált effektus törvénye: azok a

viselkedések rögzülnek, amelyek sikerhez vezetnek. A tanulást a motiváció irányítja. Thorndike ezzel

tulajdonképpen az asszociációs pszichológiában is többször – az utilitariá- nusoknál vagy Bainnél felmerült –

hedonisztikus elveknek ad kísérleti megalapozást. Ugyanakkor ez nála határozottan evolúciós metaforában

történik: az effektus törvény az egyéni viselkedésrepertoárból való válogatásnak a természetes kiválasztódáshoz

hasonló princípiuma lesz. Látni fogjuk, hogy hasonló gondolatok Baldwinnál a gyermeki fejlődésre nézve is

felmerültek. ott azonban még csak spekulációról van szó, Thorndike-nál tanulási görbékről. Ráadásul

Thorndike, s ez már a módszertani újdonság, felveti azt a lehetőséget is, hogy mindennek a magyarázatához

talán fel sem kell tételeznünk, hogy az állatnak egyáltalán lennének képzetei, melyeket összekapcsolna

egymással. Thorndike gyakorlati dezantropomorfizációja kétarcú a mai evolúciós pszichológia szemszögéből:

megteremti a viselkedés szisztematikus elemzésének lehetőségét, ugyanakkor kérdéses, hogy az általa használt

problémadobozok, a rejtélyes kal- lantyúkkal és effélékkel mennyire reprezentatívak az állat életmódjára nézve

(Csányi 1983). Ami a magyarázatait illeti, miként Hebb piedesztálra helyezi, éppenséggel Morgannel szemben,

Thorndike a gondolkodást és a reprezentációt zárójelbe téve magyarázza a tanulást. Thorndike még óvatosan

fogalmaz: lehet, hogy vannak reprezentációi az állatoknak, de ezeknek a kísérleteknek a magyarázatához

nincsen szükség ennek feltételezésére, „lehet, hogy az állatnak egyáltalán nincsenek képzetei vagy emlékei,

melyeket asszociálhatna.” (Thorndike 1898/1983, 223. o.) „Thorndike úgy vélte, hogy a tanulás nagyon

mechanikus, és kevés jele mutatkozik értelemnek vagy gondolkodásnak. Úgy tűnt, mintha a macska agya

valahogyan kapcsolatot létesítene egy inger és egy válasz között.” (Hebb 1974, 35-36. o.)

7.3. ábra. A Thorndike (1898) által használt egyik jellegzetes problémadoboz

Ebben a gondolatmenetben alapvető a tanulás fokozatossága. A 7.4. ábra Thorndike jellegzetes tanulási görbéin

mutatja ezt meg. A görbéken nem szakadék van, hanem fokozatos csökkenés.

201



megoszlásokig

Az összehasonlító lélektan központi kérdésévé fokozatosan a tanulás válik. A módszerek szempontjából

kitüntetett jelentőséget játszott e téren Willard Stanton Small (1870-1943) egy 1899-ben megjelent dolgozata.

Megépítette az angliai Hampton Court kastély labirintusának mását s megvizsgálta, hogyan tanulják meg fehér

patkányok a kijutást ebből. Thorndike elveinek megfelelően értelmezi a teljesítményt. Ez a módszer s a patkány

azután fokozatosan a tanuláslélektan legfőbb kutatási eszközévé válik. Ez azonban már egy új fejezet az

összehasonlító lélektani eszme alakulásában: az állat vizsgálata fokozatosan nem egyszerűen dezantropomorfizálódik,

hanem egyenest az ember kutatásának modelljévé válik.

Vagyis a századfordulóra a megfigyelést az állat vizsgálatában felváltja a kísérlet. Ezzel párhuzamos eleinte az a

dezantropomorfizáció, melyben az ember-állat különbség hangsúlyozódik, hogy majd újfent a közösségek

kerüljenek később kiemelésre, de egy másik szinten: az ember is pusztán viselkedő lénnyé váljék. Csak

évtizedekkel később, a modern etológia megjelenésével válik ismét megbecsültté a megfigyelés, s lesz –

legalábbis céljaiban – a fajspecifikus viselkedésformák leírása sem nem antropomorf, sem nem naivan

egyformaságot hangsúlyozó elv, hanem igazi evolúciós diszciplína, mely a viselkedésben is egyaránt elismeri a

közösségeket és a minőségi eltéréseket.

3.5. A gyermeklélektan kezdetei

A fejlődésgondolat a 19. század utolsó harmadában nem csak az állatot állítja a pszichológusok érdeklődésének

középpontjába, hanem a gyermeket is. Ennek természetesen megvolt az az általános filozófiai-ideológiai kerete,

mely mindenben, ami fejlődik, fontos témát talál. Közvetlenebb szálak is fűzik azonban a gyermeklélektan

kibontakozását a darwinizmushoz. Már maga Darwin is bemutatja a gyermeki érzelmekről szólva azt a

felfogást, mely az emberi viselkedésformák igazi, romlatlan gyökereit a kisgyermeknél véli megfigyelhetőnek.

Biológiai örökségünk a gyermeknél figyelhető meg legjobban, ott, ahol a kultúra, a tanulás még nem épített erre

elfedő mázakat.

202



megoszlásokig

7.4 ábra. Thorndike nevezetes próba-szerencse tanulási görbéi (Thorndike 1898/1983, 222. o.)

3.5.1. A biogenetikus törvény: Ernst Haeckel

A gyermek iránti elméleti érdeklődés általános kereteit Ernst Heinrich Haeckel (1834-1919) német biológus,

embriológus kutató, a Jénai Egyetem nagy tekintélyű professzora, a monista mozgalom egyik vezéralakja

fogalmazza meg az 1866-ban megjelent biogenetikus alaptörvény formájában. Az egyedfejlődés, mondja ki az

elv, megismétli a törzsfejlődést. Az embriógenezis során a fejlettebb állatok a törzsfejlődés korábbi

szakaszainak megfelelő állapotokon mennek át. Az eredetileg morfológiai elvet – mely egyébként a

morfológiában is korlátozott érvényű, s mai tudásunk szerint a morfogenezisnek leírása tud csak lenni, de nem

szabályozáselméleti magyarázata – Haeckel kiterjeszti a pszichológiai fejlődésre. Az egyén lelki fejlődése

lerövidítve megismétli a törzsfejlődést. Az egész koncepció, mint morfológiai koncepció is, feltételezi, hogy az

evolúció egy felfelé haladó karácsonyfa, s ez érvényes a lelki vonásokra is. Az embriológiai összevetésben, sőt a

pszichológiai egyedfejlődések összehasonlításában ma is hiszünk, csak ezt összehasonlító programként

gyakoroljuk, s nem mint egyetlen fejlődésmenet megismétlésének kérdését.

Haeckel számára fontos volt a lélek természettörténetének és kultúrtörténetének jellemzése. Máig tanulságos

módon próbálja bemutatni, milyen szerveződési fokokon alakul ki mindaz, amit lelki jelenségnek nevezünk az

egysejtűektől az emberig. Haeckel mindenben a gradualizmus képviselője. így a nyelvet tekintve is. A régibb,

dualisztikus és metafizikai elméletek azt tanították, hogy a nyelv csak az ember tulajdona, s vagy a jóságos isten

ajándéka, vagy a társadalomban élő ember „találmánya”. Ezzel áll szemben az ő evolúciós felfogása, mely az

agyi beszédközpontokra, a gyermeknyelv rekapitulációs fejlődésére, s arra épít, hogy „a társas összeköttetésben

élő állatok is közlik gondolataikat, érzéseiket és vágyaikat, hol jelekkel vagy érintéssel, hol zörejjel vagy

203



megoszlásokig

hangokkal (tücskök és szöcskék cirpelése, [...] a madarak és az éneklő majmok éneke stb.)” (Haeckel 1911, II. ,

254. o.).

3.5.1.1. Kultúra és evolúció: egy kis kitérő

Ugyanakkor, s ez igen kétes értelmezésekre is módot ad, Haeckel annak a felfogásnak is határozott képviselője,

amely az emberi változatokat eltérő biológiai fokozatokhoz sorolja. Vagyis a megfigyelt emberi kulturális

változatok számára nem a darwini variabilitás mezejét adják, hanem fokozatokat képviselnek. Ez egyszerre adja

meg a hangot az evolúciós elmélet kulturális kiterjesztésének és ugyanakkor a nem minden leereszkedés nélküli,

Európa-centrikus mentalitásnak. Programja egyszerű, az összehasonlító szemléletet kell mindenütt előtérbe

állítani, és egy átfogó pszichofizikai monizmus keretében a lelki jelenségeket az élő anyag általános

funkciójának kell tartani. „Az ember egyetlenegy »szellemi működést« sem fejt ki, mely kizárólag az ő

sajátsága; egész szellemi élete a legrokonibb emlősökétől csak fokozatban, nem fajban, csak kvalitatív, nem

kvantitatív különbözik.” (Haeckel 1905, 114. o.) „Azok a súlyos tévedések, melyekből évezredek óta nem tud a

lélektan kibonyolódni, nagyrészt onnan erednek, hogy elhanyagoljuk az összehasonlító és fejlődési módszert s

szinte csakis az önmegfigyelést, a ráeszmélő módszert alkalmazzák.” Ráadásul „a tudományosan iskolázott

művelt ember szellemi tevékenységét veszik vizsgálódásaik kezdőpontjául, ez képviseli szemükben az emberi

lelket”. Innen következik a leereszkedő kulturális evolucionista doktrína: „pedig óriási a távolság a művelt

ember gondolkodó lelke és a vadember gondolattalan állati lelke között, nagyobb, mint amekkora a vadember és

a kutya lelke között” (Haeckel 1911, II., 162. o. Czóbel Ernő és Fülöp Zsigmond ford.). Nem az a gond

természetesen, hogy az embert a majomhoz hasonlítja, hanem az, hogy bizonyos emberfajtákat „majomabbnak”

tart. A 7.4. táblázat mutatja, hogy is képzelte el, elsősorban Sutherland és a német Schultze alapján a lelki élet

kulturális fejlődési fokozatait Haeckel. Fontos emlékeznünk rá, hogy itt nem valami biológiai felfedezésről van

szó, hanem a társadalomtudományokban uralkodó historizmus és az evolúciós felfogás egymásra vetítéséről. Az

eredeti gondolatmenet számos becsmérlő általánosítást tartalmaz már a testi vonásokra is: a változatokon időben

előre haladva a testmagasság is nő, s általában egyre távolodunk a majomtól. Nem az antropológiai részletek az

érdekesek mindebben, hanem az a hit, hogy az emberi kultúra változatai egy természetes evolúciós skálát

tükröznek, ilyen értelemben nem egyenértékűek.

Haeckel nem volt egyedül abban, hogy az evolúciós gondolkodást kiterjesztette a kulturális változatokra is.

Klasszikus lehetőség az, s már a darwinizmustól függetlenül is létrejött, mely a kultúrákban is evolúciót lát.

Lényegében feltételezi, hogy vannak primitív kultúrák és primitív nyelvek. így gondolta ezt például a 19.

századi Steinthal javasolta nyelvtipológia, amely az izoláló, agglutináló és flektáló nyelvek hármasságában

fejlődési fokozatokat látott, természetesen a hajlító indoeurópai nyelveket helyezve a piedesztálra.

A kultúrák közötti fokozatok keresése az evolúciós fejlődés gondolat révén valójában csak újra, más,

biologisztikusabb formában jelent meg a pszichológiában. A század utolsó évtizedeiben főként Spencer hatására

körvonalazódik Angliában az evolúciós társadalmi antropológia eszmerendszere. Ennek a nem európai világ

lenézésétől nem feltétlenül mentes alapgondolata az volt, hogy az emberi kultúrák és fajták fejlődési fokozatokat

képviselnek az emberi szellem fejlődésében is. (Sir) James Frazer (1854-1941), Az aranyág hírneves szerzője

204



megoszlásokig

például a primitív mítoszok elemzéséből jutott el egy olyan fejlődési modellig, melyben az emberi elme a

mágia, a vallás és a tudomány triászában fejlődik, s a kultúra e szellemi fejlődés tükre lenne. Közvetlen

implikációja ezeknek a koncepcióknak a pszichológusok számára az volt, hogy az ún. primitív népeket

tanulmányozva pszichológiai módszerekkel az ember ősibb állapotáról tudhatunk meg valamit. Nemcsak a

gyermek, hanem a meglévő eltérő emberi gondolkodásmódok is fejlődési kulcsot adhatnak a mai ember

megértéséhez. A századforduló tájára meg is jelentek az első próbálkozások arra, hogy a pszichológusok

csatlakozzanak az antropológiai expedíciókhoz. 1898-ban elsőként a cambridge-i Myers, Rivers és McDougall

vesznek részt az Ausztrália melletti Torres-szoros szigetein élő bennszülötteket vizsgáló antropológiai expedíció

munkájában. Egyszerű, javarészt szenzoros kísérleti módszereik nem sok eltérést mutattak ki a primitív és

civilizált emberek alapvető lelki működései között.

Egy ideig uralni fogja ez a megközelítés az antropológiai gondolkodást, hogy azután a 20. században elsősorban

Franz Boas (1858-1942) révén komoly kételyeket fogalmazzunk meg róla. Boas a lineáris evolúció helyett a

kultúrák egyenértékűségében hisz, s a kulturális mintázatok diffúziójában. Vagyis egy potenciális egyenlőség

felfogás jelenik meg, akárcsak a nyelvek tekintetében, amikor igen bonyolult nyelvtani szerkezetű nyelveket

kezdenek tanulmányozni írás nélküli kultúráknál.

Maga az a gondolat, hogy a kultúrát összekapcsoljuk ezzel a gondolkodásmóddal, nem veszett el, csak

bonyolultabban látjuk, nem úgy, mint a ma létező kultúrák közötti kibontakozási viszonyt. Elképzelhetjük magát

a kultúrateremtő képességet is úgy, mint az evolúciós oldalát az embernek. S akkor a kultúra annak a kérdése

lesz, hogy hogyan is építjük ezeket a változatokat, s milyen előnyöket teremtett számunkra maga a kultúra, mi a

haszna a közvetlen haszonról leváló reprezentációknak. Történetileg érdekes, hogy ezeket a kérdéseket – a

kulturális reprezentációk haszna az egyéni túlélésben – Haeckel (1911) egyéb szempontból pusztán történeti

értékű munkájában is felvetette már. A biológusok sosem maradtak érzéketlenek erre a kérdésre. A magyar

Huzella Tivadar így jellemezte a kérdést: „Az ember őseinek tapasztalatait megőrzi, elraktározza a

hagyományokban, írásokban, tudományban és művészetben. Ez a »külső« öröklési képesség különbözteti meg

az embert leginkább az állattól.” (Huzella 1936, 197. o.) Olyan kérdések ezek, amelyeket a mai evolúciós és

kulturális pszichológia határterületén dolgozók is alapvetőnek tartanak (Donald 1991)

3.16. táblázat - 7.4. táblázat. Az emberiség lelki fejlődési fokozatai Haeckel szerint

(1911, II., 162-170. o.)

Kulturális szint Példák Jellemzőik

Természeti népek, „vadak”

Alsófokú vadak Borneó, Szumátra, Madagaszkár „életének értéke akkora, mint az

embermajmoké”

Középfokú vadak Ausztrália, Brazília hordák, barlang

Magasabb rendű vadak amerikai indiánok sátor, rang, fegyverek

Barbárok, „félvadak”

Alsófokú barbárok India, Új-Zéland, tunguz falu, törzs, csere, szerszámok

Középfokú barbárok homéroszi kor, Polinézia pénz, kézművesség, államok

Magasabb rendű barbárok Mexikó, Szomália törvény, írás, munkamegosztás

Civilizált népek

Alsófokú civilizáltak Tibet, arabok, Salamon kora kőépítés, eke, katonaság

Középfokú civilizáltak 18. sz. magyarok, rómaiak könyvek, uralkodói rétegek

205



megoszlásokig

Magasabb rendű civilizáltak Kína, 15. sz. Anglia, törökök csatornák, tudomány, jog

Kultúrnépek

Alsófokú kultúrnépek 16-18. sz. Európa tudomány, szabadság

Középfokú kultúrnépek 19. sz. Európa tudomány győzelme

Magasabb rendű kultúrnépek a jövő belátásos erkölcs

Vitatott kérdések – A darwinizmus a német pszichológiában

Haeckel munkássága a korabeli „német ideológia” világában is értelmezendő. Az 5. fejezetben már láttuk, hogy

milyen nagy szerepe volt a tudományos monizmus képviseletében (Haeckel 1905; 1911) és az obskurantizmus

elleni küzdelemben. A pszichológiára is igen határozott állásfoglalást jelent ez: „a lélektan nem más, mit az agy

élettannak egy külön ága” (Haeckel 1911, II, 253. o.). Ez a harcos monista állásfoglalás szorosan

összekapcsolódott a darwinizmus értelmezésével is. Mint Robert Richards (1987) elemzi, a 19. század végi

német tudományosságban a darwinizmus értékének egészét is érintő vitákban a viselkedéses relevanciát, vagyis

a pszichológiai sugallatokat illetően három felfogás fogalmazódott meg.

1. Lamarckiánusok. Haeckel és Preyer is ide tartozik. Egyszerre hisznek a darwini gondolkodás emberi

kiterjesztésében, s ugyanakkor abban, hogy a szokásokat lamarcki módon rögzíti a szervezet.

2. Sajátos pszichológiai elvek. Wundt s a népszerű E. Hartmann is annak a nézetnek a képviselője, mely a

szelekciót túl erős elvnek tartja az emberi és pszichológiai dolgok magyarázatára. E helyett, mint a 6.

fejezetben láttuk, Wundt sajátos lélektani törvényeket léptet fel, Hartmann pedig „tudattalan teleológiát”, ami

valami más életszervező elv megnyilvánulása.

3. Radikális darwinisták. Ezek olyan szerzők, mint Ziegler, Karl Groos, Weismann, akik szerint az élővilágban

nincsen célszerűség, teleológia. Minden megmagyarázható a zoopszi- chológiára is kiterjesztett szelekciós

elvekkel. A lélek s a lélektan elhanyagolhatóak.

A darwinizmus a német politika és kultúra köznapi világában is jellegzetes vízválasztó volt. Haeckel ismételten

javasolta, hogy illesszék be a középiskolai tananyagba. Nem kisebb tekintély, mint a sejtbiológus s ugyanakkor

liberális pártvezér, Rudolf Virchow kelt ki ez ellen, minden lehetséges fórumot felhasználva. (Virchow és

Haeckel évtizedes vitáiról lásd Farkas 1961.) Virchow szerint a darwinizmus azért veszélyes az ifjúságra, mert

túlzottan demokratikus szemléletet sugall, s így össze is kapcsolódik a szocialista mozgalommal. A szocialisták

egyik ideológusa, August Bebel fel is vette ezt a kesztyűt. Egy sajátos vita alakult így ki a darwinizmus

konzervatív és progresz- szív társadalmi értelmezése között. Mai szemmel azt olvassuk bele visszafelé a darwini

gondolatmenetbe, hogy a szelekció konzervatív lenne. Hiszen ha társadalmilag értelmezzük, a verseny mindig

az erősebbnek kedvez, így a gyengének, legyen az egyén vagy társadalmi csoport, nem érdeke, hogy vak erők

irányítsanak az emberi világban is. Ezt azonban nem mindig gondolták így. Voltak olyan erőteljes társadalmi

mozgalmak is, amelyek úgy vélték, hogy a gyengék érdeke és igazi esélye az egyenlő feltételek mellett zajló

verseny. Így gondolkozott a korai német szociáldemokraták egy része. Bebel értelmezésében a szelekciós

gondolat társadalmi értelmezése szerint a valódi egyenlő verseny körülményei között akkor, ha a társadalmi

határokat eltávolítanánk, az alacsonyabb osztályok jobban érvényesülnének. A fennálló, konzervatív társadalmi

berendezkedés valójában a szelekció ellen hat, s az igazi szelekció az alacsonyabb rétegeknek kedvezne. Maga

Haeckel ebben a kérdésben konzervatív volt. Szerinte a szelekció a társadalomban már megvalósult, s ezért az

alacsonyabb helyzetű rétegek, például a nők mintegy a helyükön vannak. (Ne feledjük, ez a kor a női

emancipáció és a feminizmus első hullámának kora is.)

Mindennek számos mai tudománytörténeti sugallata is van. Az egyik, mint Roger Smith (1997) is érezteti, hogy

mai világunkban a haladás elv és az evolucionizmus közötti kapcsolat, s az ehhez kapcsolódó viták megosztó

jellege ismét velünk van. Mint a 21. fejezetben látni fogjuk, a szocio- biológia körüli vitákban például újra

felmerülnek a nemek viszonyával, a társadalmi egyenlőtlenségekkel, az etika eredetével kapcsolatos klasszikus

kérdések (bemutatásukra lásd Bereczkei 1998; Csányi 1999). Egy konkrét, s igen súlyos vád is

megfogalmazódott Haeckellel szemben. A modern etológia vezéralakját, Kon- rad Lorenzet vádolják többen

azzal, hogy nem volt különösebben antifasiszta a köznapi életben, s mintegy ennek súlyosbításaként egy sajátos

német fajelmélettől átitatott biológiai hagyományra épít, melynek része lenne Haeckel. Robert Richards (1987,

206



megoszlásokig

528-536. o.) részletesen megmutatja, miért torz ez az értelmezés. Egyrészt maga Haeckel monista mozgalma

nem volt igazából alapja a fasiszta fajelméleti biológiának. A Monista Liga pacifista s nacionalizmusellenes

ideológiája miatt kifejezetten ellenszenves volt a nácizmusnak, 1933- ban a Liga fel is oszlott. Másrészt a

vélelmezett Haeckel-Lorenz-konti- nuitás számos mozzanata – a viselkedés biológiai, darwinista értelmezése

például – általában jellemző a darwini kiindulást a viselkedésre is értelmező pszichológusokra, biológusokra és

filozófusokra. Haeckel sajátos adaléka a kulturális tipológia hirdetése lenne, ebben viszont éppenséggel angol

szerzőkre támaszkodik. Maga a gyarmatosítószerű kulturális tipológia sem ritkaság a korban. Végül Lorenz

maga sosem hivatkozik Haeckelre, ezt már azért sem tenné, hangsúlyozza Richards, mert Lorenz számára a

szerzett tulajdonságok öröklődésének elve igen ellenszenves.

A dolognak van azonban egy általános tanulsága. Ha biológus ír naiv kulturális tipológiákat, ezeket az utókor is

sokkal súlyosabban ítéli meg, mint ha társadalomtudós teszi ugyanezt. A 18. fejezetben látni fogjuk, hogy nem

sokkal Haeckel után milyen erőteljesen megfogalmazódott az antropológiában a primitív gondolkodás elmélete.

Ezt többnyire jóval kevésbé szigorún ítéli meg az utókor, relativizmusát a standard társadalomtudományi modell

részévé teszi. Haeckel hibája az, hogy a relativizmust kapcsolja össze a biológiai gondolkodással.

3.5.1.2. Haeckel és a német ideológia

Haeckel egész radikális evolúciós felfogása egy tágabb kontextusba is illeszkedett, amely a német kultúra

megosztott reakcióit mutatta a darwinizmusra. Nem volt könnyed ez a reakció. Természetesen az egyházak

felhasználták szellemi befolyásukat a darwinizmus ellen. De az elvileg klerikalizmusellenes szellemi élet és

tudomány is megosztott volt, sokszor egy személyen belül is. Nietzsche egyszerre viszolyog mind a

darwinizmus társadalmi hátterétől, mind attól, ahogyan az magába szippantja, egy puszta evolúciós esetté teszi a

kultúrát; ugyanakkor azonban át is vesz radikálisan darwiniánus, szelekciós érveket, mint az alábbi idézet is

mutatja, az evolúciós logika gondolatáról.

Megszámlálhatatlan lény ment tönkre, akik másként gondolkodtak és döntöttek, mint ahogy most mi

gondolkodunk. [...] Aki például az „azonost” nem tudta elég gyakran megkülönböztetni eledel vagy ellenséges

állatok dolgában, aki tehát túlságosan lassan osztályozott, túlságosan óvatos volt az osztályozásban, annak

túlélése kevésbé volt valószínű, mint azé, aki bárminemű hasonlóság esetén mindjárt azonosságra gondolt. [...]

A logikus gondolkodás és következtetés folyamat mai agyvelőnkben ösztönök harcának felel meg, amelyek

egyenként fölöttébb ésszerűtlenek és igazságtalanok; mi rendszerint csak a harc kimenetelét észleljük: olyan

gyorsan és annyira elrejtve játszódik le bennünk ez az ősrégi mechanizmus.

Friedrich Nietzsche: A vidám tudomány.

No. 111. A logika eredete.

1887/1997, 263. 141-142. o.

Romhányi Török Gábor ford.

Haeckel központi szereplő volt évtizedeken át ezekben az értelmezésekben. Sokat vitázott saját tudóstársaival is,

mikor azok az egyházak vagy a magas politika érdekeit képviselték az evolúciós gondolkodással szemben. Ezek

a viták közvetlenül kapcsolódnak a darwinizmus pszichológiai értelmezéséhez. Ráadásul, mint a vitatott

kérdések is mutatja, kulturális evolucionizmusa révén Haeckel ma úgy is felidéződik, mint fasisztoid

értelmezések előképe. Ezért is fontos úgy emlékeznünk rá, mint a racionalizmus és egy optimista természeti

világkép képviselőjére.

3.5.2. A fejlődésgondolat a pszichológiában és a pedológia: Preyer és Stanley

Hall

Haeckel egész hozzáállása egy kor szemléletváltását jelzi. Tekintsük a gyermeki fejlődést biológiai

folyamatnak, melynek saját törvényei vannak, ahelyett, hogy a társadalom által kívülről ráerőltetett program

megvalósítójának tekintenénk. Ez természetesen új pedagógiai elképzeléseket is sugall: ismerjük meg a

gyermeki fejlődést, s arra alapozzuk a nevelést, inkább, mint fordítva. Óriási hatású program ez, amely több

mint egy évszázada a progresszív pedagógiák kiindulópontja lesz. Ennek keretében megindult a gyermekek leíró

tanulmányozása is. Wilhelm Preyer (1841-1897), aki egy ideig Haeckel kollégája volt Jénában, 1882-ben

megjelenteti a naplószerű megfigyeléseket elsőként rendszerező munkáját, mely hosszú ideig az első fejlődéslélektani

tankönyvnek számított. Angliában ezt követte például James Sully (1842-1923) 1896-ban kiadott

munkája. Ezek a munkák a gyermekből indulnak ki, rendszeresnek szánt megfigyeléseket rendeznek az érintett

207



megoszlásokig

lelki jelenségek szerint. S többnyire – Preyernél különösen világos ez – mint darwinisták, a fejlődést

kibontakozó folyamatként fogják fel.

Haeckel biogenetikus gondolata maga is termékeny hipotézisnek bizonyult, annak ellenére, hogy első perctől

kezdve kritikák kereszttüzében állt. Ebben a szellemben születnek például Karl Groos (1861-1946) német

filozófus munkái az állatok (1896) és az emberek (1899) játékáról, melyek a játékot funkciógyakorlásként, az

„éles” tevékenységek előkészületeként értelmezik. A pszichogenetikus elv legszélsőségesebb alkalmazója

azonban az amerikai Stanley Hall volt (1844-1924). Hall kapta Amerikában az első pszichológiai PhD fokozatot

William Jamesnél, s húsz éven át volt a Clark Egyetem professzora és rektora. Ez az az egyetem, ahová

meghívta a pszichoanalitikus mozgalom első nemzedékét (1909-ben, 13. fejezet). Több laboratóriumot is

alapított, s ő indította útjára az American Journal of Psychology c. folyóiratot, valamint 1892-ben az Amerikai

Pszichológiai Társaságot, ezt a máig rendkívüli hatású szakmai szervezetet, melynek jelenleg a világ

pszichológusainak mintegy a fele tagja. O a rekapitulációs, megismétlési elméletet nem annyira a törzsfejlődés

és a gyermeki fejlődés, mint az emberi történelem és a gyermek között érvényesíti.

Számos munkájában próbálja bizonyítani ezt. Azt hirdeti például, hogy a játék fejlődésében a gyermek a

vadászó periódust, az építő periódust s így tovább ismétli meg az emberiség őstörténetéből. A serdülőkorban

például – legjelentősebb, 1911-ben megjelent műve erről szól – számos drámai változás egyenesen az emberré

válás mozzanatait, pl. a vadászó életmódról a letelepedésre való áttérést ismétlik meg. Két dolgot fontos

hangsúlyozni, a túlzó formájában szinte komikus rekapitulációs elmélet kapcsán. Egyrészt segíti a tudományos

gyermektanulmányozás formálódását azzal, hogy ismét előtérbe állítja azt a Rousseau-ra visszavezethető

gondolatot, hogy a gyermek nem kis felnőtt, a gyermekkornak saját érdekességei és tartalmai vannak. Másrészt

az embriógenezissel való analógia keresése utat mutat két máig érvényes és releváns téma felé: a fejlődés

kezdetén a gyermeket nagyfokú plaszticitás jellemzi (akárcsak az embriót) s a fejlődés meghatározásában döntő

jelentőségűek lehetnek a kritikus szakaszok, kritikus élmények. Eközben Stanley Hall számára a

fejlődésgondolat kulcskérdése végig az, hogy levetkezzük azt a hitet, mintha az állatvilágtól szakadék választaná

el az embert, s így az embergyereket is.

Ezek a Haeckeltől származó gondolatok termékeny talajra találnak a pszichoanalízisben is. Gondoljunk Freud

analógiájára a törzsi lét apagyilkossága és az Ödipusz-komplexus között, Ferenczi Sándor spekulatív elméletére

a nemi aktus és a törzsfejlődés döntő „traumái” közötti analógiáról. De elfogadhatóbb formában a kritikus

periódusok fogalmának elővételezésével is ők e gondolat továbbvivői, mint Sulloway (1987) monográfiája is

rámutat. A biogenetikus elv még e strukturális szempontból is mindmáig érdekes és releváns. Ez a biológiai

egyednél való kibontakozás és a törzsfejlődés közös szerkezeti korlátainak kérdése. Bár ma nemigen hiszünk a

szó szerinti s különösen nem az általános érvényű Haeckel-elvben, vannak kutatások, ahol ez segít a fejlődési

folyamatok megértésében. A mai gyermeknyelvi kutatásban például részben analógiásan, részben azonban

ténylegesen primitívnek tekinthető nyelvi helyzeteket rekonstruálva felmerül, hogy a mai gyermek

nyelvelsajátításában segítő tényező lehet a nyelv feltételezett kialakulásának figyelembevétele. Bic- kerton

(1980; 1990) a kreol nyelvek kiváló kutatójaként felismerte azt, hogy a nyelvi szocializációt biztosító

folyamatos hagyomány összeomlásakor az új nemzedékekben új nyelvek jelennek meg. Röviden arról van szó,

hogy olyan ültetvényes kultúrákban, ahol egyik forrásnyelv sem nyelve a beszélők több mint 20 százalékának

(vagyis legalább öt nyelv keverésére van szükség), az utódok nemzedékében a töredékes angol, portugál stb.,

vagyis az úgynevezett pidgin nyelvek helyett egy új, meglehetősen határozott nyelvtanú nyelv jön létre. Ezek a

kreol nyelvek Bickerton szerint valójában a gyermekek újabb nemzedékeinek alkotásai. A hagyomány

felbomlása és megtörése miatt kénytelenek „visszacsúszni” az emberi nyelv kialakulását lehetővé tevő nyelvi

bioprogram világába. Ez a nyelvi bioprogram az egyetemesen strukturált grammatika lehetőségét adja meg

számukra. A mi mostani szempontunkból egy ősibb állapotot mutat. A hagyomány összeomlásakor ezek a

nemzedékek nem a „vadság” állapotába süllyednek vissza, hanem egy új nyelvtani konvenciót hoznak létre.

Nemcsak hogy a nyelvnek önfejlődése van a gyermeknél, hanem mindannyiunkban megvan a nyelvalkotásnak

ez a sajátos biológiai lehetősége. Bickerton ezzel persze nem tagadja a mai értelemben vett hagyományt. Úgy

véli, hogy szokványosan ismert kulturális nyelveink a bioprogram és a hagyomány közös termékének

eredményei, úgy is, mint nyelvek, és a gyermek saját életében is.

Hall a fejlődéslélektant még genetikus pszichológiának nevezi, biológiai elkötelezettségeit demonstrálandó. O

vált a gyermekközpontú oktatás, és a gyermek sokoldalú tanulmányozásának, a gyermektanulmányi (pedológiai)

mozgalomnak az úttörőjévé is Ennek szánt folyóirata, a Pedagogical Seminary gyorsan igen hatásossá vált. Hall

mozgalma fél évszázad múlva is élt s a progresszív nevelésügy egyik vezérgondolata volt. Két olyan alapeszmét

foglal ez magába, melyek máig relevánsak. Az egyik, hogy a nevelésnek a gyermek megismeréséből kell

kiindulnia. A másik, hogy a gyermek fejlődése egyszerre számos területet érint, s ezért kutatása is sok szakma

együttműködését igényli. Ez a komplex megközelítés jelenik meg ma nem csak a gyermekgyógyászok,

208



megoszlásokig

biológusok, szociológusok, pszichiáterek és pszichológusok együttműködésére építő kutatási programokban,

hanem az emberi fejlődés (Human Development) tematikájú egyetemi szakokon is.

Hall egy kései munkája, 1920-ban megjelent könyve, A pszichológus szórakozásai, egyszerre személyes

beszámolók gyűjteménye arról, hogy mi szórakoztatta ezt a nagyon változékony érdeklődésű úttörőt, és

intellektuális összegzés is. Vannak benne beszámolók még arról is, hogy milyen problémákkal kellett egy

amerikai diáknak szembetalálkozni, amikor Németországban megnősült. Sokat értekezik az

interdiszciplinaritásról és az együttműködésről és arról, hogy mi is a pszichológia hivatása a társadalmi

problémák megoldásában és a társadalom értelmezésében, hogyan kell elméleteinket kiterjeszteni, hogy tényleg

gyakorlatilag

alkalmazhatók legyenek. A biológia, a neuropszi- chológia, a fejlődés azok a témák, amelyek Hall számára

vezéreszmék maradtak egész életében.

Nálunk olyan követői akadnak a pedológiai mozgalomnak, mint a később még említendő Nagy László. Hall

módszertanilag is igen jelentős munkás volt a gyermeklélektan fejlődésében: kiterjedt kérdőíves vizsgálataival

rámutat a gyermeki gondolkodásmód, az ismeretek minőségi eltéréseire a felnőttétől.

A pedológia mint jelszó nem ártatlan dolog. A totalitárius rendszerekben elítélés tárgyává is vált,

kézzelfoghatóan kifejezve, hogy meddig lehet szövetségese a politikai radikalizmusnak és egyelvűségnek a

jövőre orientált gyermekismeret. A Szovjetunióban a komplex gyermekismereti programokat hirdető –

egyébként marxista meta- teóriában dolgozó – pedológia mozgalmat 1936- ban igen kifejező párthatározat

diszkreditálta: a pedológia baja, a teszteken mint diszkriminatívnak deklarált elhelyezési gyakorlaton túl, hogy

túlzottan előtérbe állítják a gyermek spontán fejlődését, ez pedig nem felel meg a szocialista pedagógiának. A

szocialista pedagógia optimista és beavatkozás elvű, nem alapozhat spontaneitásra és áthághatatlannak tételezett

egyéni különbségekre. Hasonló folyamat ment végbe Magyarországon is. A marxista, s kommunista

pártaktivista Mérei Ferenc (1948) pedológiai munkája, melyben ő a gyermekek ügyéért s a gyermek

megismeréséért küzd, először Kossuth-díjat eredményez szerzőjének, hogy azután párthatározat diszkreditálja a

pedo- lógiát s a szerzőt.

Életrajz – Egy kontinenseket átölelő kalandos élet: James Mark Baldwin

Baldwin 1861. január 12-én született, Dél-Karolinában, s 1934. november 8-án Párizsban hunyt el. A torontói,

princetoni és a Johns Hopkins Egyetem professzora. Mindhárom helyen laboratóriumot alakított ki. Az

Amerikai Pszichológiai Társaság közös alapítója, a Psyhological Review c. máig központi referenciakeretet adó

lap elindítója. Baldwin igen korán az evolúciós elmélet pszichológiai propagáto- rává vált. Egy ideig Wundt

tanítványa volt, s első kézből ismerte a francia klinikai pszichológiát is, elsősorban a disszociációs munkákat és

Tarde utánzáselméletét. Első könyvei általános munkák, de már a funkcionalizmus felé orientálódó fiatalt

mutatják, a tudat motoros összetevőinek hangsúlyozásával. Baldwin sikeres szerző volt, akinek világos stílusa

sok hívet nyert Amerikában a fejlődés ügyének. Valójában egy stílusra érzett rá: a fejlődés sokkal fontosabb

kérdés, mint a tudat részletes elemzése. A fejlődés az a téma, ahol a gyakorlatias emberkép és a tudomány,

nevezetesen az evolúciós elmélet összetalálkoznak. Badwin (1913, Vol. 1, 99. o.) kis pszichológiatörténetében

maga is megadta preferenciáit, azt, hogy mit tart modern pszichológiának.

Az empirikus és pozitív pszichológia:

A. elméleteiben empirikus, pozitív

B. módszereiben leíró, konstruktív. (strukturális),genetikus, (funkcionális)

C. tárgyában fiziológiai társadalmi kísérleti összehasonlító stb.

Ez a sikeres ember pályája zenitjén azonban egy szexuális botrány miatt a prűd Amerikában nemkívánatos

kollégává válik, s Franciaországba emigrál. Amerika hálátlan is. Bald- wint meglehetősen hamar, mint poros

múltat feledik el, s csak az utóbbi évtizedben került ez a reakció revízió alá. Érdekes módon Franciaországban

viszont hatása folytonos. Janet, Wallon és Zazzo számára egyaránt kiinduló- s visszatérő vonatkoztatási pontok,

elsősorban az Én keletkezéséről s a cirkuláris reakcióról adott elképzelései révén. Piaget viszont Baldwin két,

viszonylag rejtett oldalát veszi fel. Számára vonzóak Baldwin próbálkozásai egy cselekvéses alapú s ebben az

értelemben evolúciós logika kialakítására, s mint alább még látni fogjuk, az evolúciós szelekciót kiegészítő

Baldwin-hatás révén.

Források: Baldwin (1930) és Richards (1987)

209


3.5.3. Baldwin, a rendszerező


megoszlásokig

Az evolúciós gondolatok korai gyermeklélektani megjelenésében az első, mindmáig inspiratív szintéziskísérlete

James Mark Baldwin (1861-1934) amerikai pszichológustól származik.

Baldwin (1894; 1897) álma az volt, hogy elsőként adjon számot a fejlődésről és a változásról egy evolúciós

gondolatokban gyökerező szociálpszichológia keretében. Miközben az ő idiómája is progresszivista, amikor a

társadalomról beszél, igyekszik elkerülni Spencer organicista analógiáit. „[...] a társadalom haladása

módszerében, irányában, s sürgető motívumaiban inkább a tudat fejlődéséhez hasonló, mintsem a biológiai

szervezetekével” (Baldwin 1897, 521. o.). Általában nem csak népszerűen, hanem óvatosan is fogalmaz, ami

ritka kombináció. Összehasonlítja például az ösz- szes lehetséges szelekciós rendszert, a darwinitól a

társadalmiig. Ugyanakkor figyelmeztet arra, hogy amikor például gondolatok kiválasztásáról van szó,

valamilyen más terminust kellene használnunk (uo. 549-550. o.).

Baldwin fél tucat egyéb evolúciós témájú, mai szemmel spekulatív könyve mellett 1894-ben megjelent A lelki

fejlődés a gyermeknél és a fajnál c. munkájában összegzi az evolúciós gondolat módszertani jelentőségét a

gyermekek vizsgálatában, miközben egy sajátos elméletet is vázol a pszichikum keletkezéséről. A módszertani

elvek lényege, hogy a gyermeki fejlődés magyarázó elveket ad a „felnőtt pszichológia” számára. A

hagyományos pszichológia elemzéseit csak a kialakulásról nyert adatok igazolhatják, ráadásul az egyszerűbb

meghatározottságú gyermeki viselkedés révén a szigorú kísérleti módszer is inkább alkalmazható gyermekeknél.

Nála a fejlődéslélektan még elsősorban elméleti diszciplína: segít magyarázatot találni a hagyományos

pszichológia kérdéseire. Számára „A genetikus elmélet mindezt (a felnőtt tudatszerkezeti kérdéseit )

megfordítja. Rögzített szubsztancia helyett egy fejlődő, növekvő aktivitást tételez. Egy funkcionális

pszichológia lép a képességpszichológia örökébe” (Baldwin 1894/1983, 225. o.). Ez a pszichológia a darwini

ihletést egy általánosabb funkcionalista programba is illeszti, amit majd az Amerikában maradt többiek fognak

kibontakoztatni. A Baldwin képviselte fejlődéselméletnek két kulcsmozzanata van, melyek révén a mai

pszichológiában is előtérben állnak. Az egyik az Én keletkezéséről kialakított koncepciója. O kapcsolja először

rendszeresen össze a fejlődési és a társas szempontot. Elképzelése szerint az Én és az öntudat fejlődési

termékek. A szétválasztás Én-re és Nem-én-re a társakkal való kölcsönhatás folyamatában jelenik meg, a társas

mivoltnak konstruktív szerepe van a hagyományos pszichológia által önmagába zártnak tekintett belső világ

keletkezésében. A cirkuláris reakció, amely Baldwin értelmezésében intrapszichikus folyamat is, mintegy belső

felerősítés, öngerjesztés, a szociális keretben válik igazán fontossá. Maga így foglalja ezt össze élete vége felé:

„A másokkal folytatott kölcsönhatásban jelenik meg az egyén ön-gondolata vagy az »ego«, együtt korrelatív

terminusával, a szociális társsal vagy »alter«-rel, mindkettő közös élményanyagot használ s egy azonos szociális

társat vagy »socius«-t alkotnak.” (Baldwin 1930, 5. o.) Ez a koncepció folytatódik Herbert Meadnél s a francia

pszichológiában, elsősorban Wallon munkásságában.

Másik alapgondolata a tanulással és a viselkedés módosulásával kapcsolatos és az irodalomba mint Baldwinhatás

vonult be. Baldwin (1896) maga úgy nevezte, hogy ez „az evolúció egy új tényezője”. Valójában a

tényező javasolása több korábbi próbálkozásával is összefügg, mint Richards (1987) elemzése megmutatja.

Baldwint hosszú ideje érdekelte, hogy milyen tényezők képesek lerövidíteni az egyed életében azt a folyamatot,

amelynek révén szokásokat alakít ki, mik lehetnek rövidre záró eljárások a természetes kiválasztás igen

körülményes eljárásához képest. Egyik javaslata, amely révén a szociális tanuláselméletek előfutára, az utánzás

lesz, aminek beemelésében sokat épít a francia Tarde munkájára. Baldwin számára azonban az utánzás nem

kopírozás. A modell az utánzásban csak azt eredményezi, hogy lerövidítődik a megfelelő viselkedés

kiválasztásának szakasza. Ez a „saját veríték” biztosítja, hogy a viselkedésben mindig marad variabilitás. Másik

javaslata hasonlít a majd Thorndike igazolta effektus törvényhez. A viselkedés először tömegakciókból indul, s

a siker révén szelektálnánk ebből. „[...] a szokás egy szervezet tendenciája arra, hogy egyre inkább folytassa

azokat a folyamatokat, melyek vitálisan hatékonyak.” (Baldwin 1894, 476. o.) „A szokásokkal kapcsolatban az

alapvető dolog az, hogy: a szervezet saját mozdulataival fenntartja a kedvező ingerlést.” (Uo. 447.

o.) Nála az „akkomodáció” felel meg Thorndike effektustörvényének. Féltékeny is persze Thorn- dike-ra. 1913-

as pszichológiatörténetében (vol 2, 100-103. o.) sokat beszél a próba-hiba eljárásról, nem említve Thorndike-ot.

Azt akarja megmutatni, milyen régi is ez a fogalom, és hogyan kapcsolódik Bain, Darwin és mások munkáihoz,

s hogy a kísérleti siker keresése közben mennyire „megfeledkeznek ennek előzményeiről”.

Az „új tényező”, a sokat emlegetett Baldwin-ha- tás azt jelenti, hogy az egyed repertoárján belül van kiválasztás.

(Lloyd Morgan és Osborn egyébként szinte ugyanekkor írták le ezt az elvet.) Hasonlít ez az effektus

törvényéhez, ezzel helyettesíti, mondja Baldwin explicitien, a lamarcki mechanizmusokat. Csakhogy a

210



megoszlásokig

beavatkozásokkal „a szociális adaptáció meghatározza a fizikai filogenezist s a fizikai örökséget részben ez a

tényező szabja meg. Továb-

bá a folyamatot nemzedékről nemzedékre segíti a szervezeten kívüli vagy tisztán szociális átvitelek láncolata.”

(Baldwin 1896, 553. o.) „Az egymást követő nemzedékekben a kibontakozó funkció irányába ható vagy azzal

koegzisztáló működések a velük rendelkező szervezeteket fogják preferálni, s utódaik profitálnak az ilyen

variációk összegződéséből. [...] Más szóval az egyedi szervezet alkalmazkodásai a tanulás, erőfeszítés stb. révén

bár fizikailag nem öröklődnek, mégis kiegészítésként hatnak vagy szűrik a veleszületett adalékokat nem teljesen

kibontott szakaszaiban.” (Baldwin 1930, 7.o.) Nem túl világos összefoglalás harminc évvel későbbről. De maga

a dolgozat mai rendszerezési igényeink szerint persze többarcú, vagy egyenesen zavaros. Két mozzanat rakódik

ugyanis egymásra benne: az egyik az, hogy hogyan érvényesül a szelekciós elv az individuális szervezetekben.

Ezért nevezi ezt Baldwin organikus szelekciónak. Ha ezt az értelmezést vesszük, ez az elv az instrumentális

tanulás megfelelője.

A másik, már Baldwin által is kínált hangsúly azonban az, hogy magunk a kultúra révén milyen módon

szervezzük meg a környezetet, amely azután visszahat ránk. A vitatott kérdések két jellegzetes mai értelmezést

mutat.

Vitatott kérdések – Lamarckizmus vagy mechanikus tanulás: a Baldwin-hatás értelmezései

Piaget (1974b; 1988) meglehetősen lamarckiánus felhangokkal értelmezi a Baldwin-hatást. Pontosabban

Baldwin két lehetséges individuális értelmezését vezeti fel, s ő amellett áll ki, hogy ahhoz, hogy a hatás érdekes

legyen, bizonyos értelemben visszahatást kell feltételeznünk a szervezeten belül az egyéni tapasztalatok

hatására, csak így tud az gyorsító tényezővé válni. Ezt a mozzanatot nevezi ő saját elméletében fenokópiának.

Az új helyzetekhez való fenokópiás alkalmazkodások bizonyos esetekben valamelyik genetikai változat

túlélésének kedveznek a belső környezet változása révén. Saját értelmezésében: „Kizárólag a fenokópia [az

interpretált s működtetett genom] képes arra a szerepre, hogy az örökletes viselkedési formákat azokhoz az

információkhoz juttassa a külső környezetről, melyekre működésükhöz feltétlenül szükségük van. [A belső

környezet megváltozik] és új szelektív keret alakul ki.

Ebbe kell az ilyen mozgásegyüttes által létrehozott génvariációknak beilleszkedniük. [...] Az új variációk

konvergálnak a kezdeti fenotipikus módosulással.” (Piaget 1988, 93-94. o.) Meglehetősen ravasz, de mégiscsak

lamarcki kép: van visszahatás a genomra, de a belső környezet kerü- lőútján keresztül.

Daniel Dennett (1998b) viszont másként gondolja: számára a Bald- win-hatás nem a szervezeten belüli

szelekció elve, hanem annak elve, hogyan tudja azt egy külső ciklus befolyásolni. „[A Baldwin-effektushoz]

mindaz, amire szükségünk van, csak valamilyen nyers, mechanikus képesség, hogy a véletlenszerű bolyongást

megállítsuk, amikor belebotlunk a jó dologba, továbbá egy minimális képesség, hogy »felismerjünk« egy- egy

kis haladási lépést, vagyis hogy pusztán próba és szerencse útján »megtanuljunk« valamit. Valójában ezt az

egész magyarázatot behaviorista módon fogalmaztam meg. Baldwin arra jött rá, hogy a »megerősítéses

tanulásra« képes teremtmények nemcsak egyénileg szerepelnek jobban azoknál, amelyek teljes egészében

»előrehuzalozottak«; mint faj gyorsabb evolúcióra is képesek a funkcionálisan közeli, előnyös szerkezetek

felfedezésére vonatkozó jobb képességüknek köszönhetően. [...]

A Baldwin-effektust sokféle névvel illették és számos módon írták le, védték vagy tiltották be az évek során.

[...] Noha a biológia-tankönyvek rendszeresen elismerik jelentőségét, az óvatoskodó gondolkodók tipikusan

kikerülik, mivel úgy gondolják, az egésznek van egy lamarcki jellegű eretnekséghez vezető mellékíze. Ez az

elutasítás részben ironikus, mivel mint Richards megjegyzi, Baldwin szándéka szerint – és a valóságban is –

mindez a lamarcki mechanizmusok egy elfogadható helyettesítője.” (Dennett 1998b, 86. o. Kampis György

ford.)

3.6. Szelekció és egyéni különbségek: a mérés galtoni

paradigmája

A darwini elméletben a szelekció szükségszerűen feltételezi a variációt. A természetes kiválasztódás az

előzetesen létrejött változatokból válogat. Amikor az evolúciós eszmét kiterjesztették a lelki jelenségekre is,

szükségszerűen következett ebből az a gondolat, hogy lelki jelenségeinkben is nagy egyéni különbségeknek kell

lenniük. Ez a koncepció a kísérleti lélektani mérések és a klinikai minta felfogásától eltérően értelmezi a norma

fogalmát. A különbségek ebben a felfogásban eredetileg nem valamilyen eszménytől való eltérések, hanem a

fejlődés zálogai, a fejlődés mindig csak a meglevő különbségekre tud építeni. Ebből önmagában még

211



megoszlásokig

következhetett volna olyan szemlélet is, mely az emberi sokféleség kultuszát állítja az evolúciós pszichológia

előterébe a Vive la différence! jelszónak megfelelően. Ténylegesen azonban nem ez történt, legalábbis nem a

kutatás fővonalán. Az egyéni különbségeket előtérbe állító evolúciós proféták többé-kevésbé egy „hulljon a

férgese” társadalomkép alátámasztására használták fel a variáció-szelekció gondolatot: az egyéni, javarészt

öröklött különbségek között a társadalmi harc válogat, melyet a természeti „létért való küzdelem” analógiájára

fognak fel, s az emberek társadalomban betöltött helyét ennek eredménye szabja meg. Ennek megfelelően a

norma fogalmát mégiscsak beállítják a statisztikai gondolkodás egészének menetébe, s mint egy olyan átlagot

értelmezik, amihez igazodni kell (Canguilhem 1966; 1980 . Mindmáig élő gondolati minta ez, amelyet galtoni

paradigmának is szoktunk nevezni, mivel kitüntetett szerepe volt benne Francis Galtonnak. Galton egyszerre a

tömeges mérés gondolatának bevezetője a pszichológiába és annak a kutatási mintának, amely a pszichológus és

a személy kapcsolatában a köznapi interakcióra épít. Jól szimbolizálja ezt, hogy ő nem egyetemek folyosóin

alakít ki laboratóriumokat, hanem 1884-ben egy londoni nemzetközi egészségügyi kiállításon, 1888-ban pedig

egy természettudományi múzeumban. Az első helyen 9337, a másikon több mint 15 000 antropológiai és

mentális vizsgálatot végeztek – némi ellenszolgáltatásért (Hathershall 1984; Danzinger 1990). Galton bevezette

a pénzért mérés gondolatát is. Laboratóriumát a 7.5. ábra mutatja.

7.5. ábra. Francis Galton antropometriai laboratóriuma egy londoni természettudományi múzeumban (Danziger

1990, 61. o. nyomán)

Életrajz – A műkedvelő angol felkavarja a viktoriánus világot: Sir Francis Galton

Sir Francis Galton 1822. február 16-án született Birminghamben, s 1911. január 17-én hunyt el a Surrey megyei

Huslemere-ben. Jómódú, az ipari forradalomban meggazdagodott család gyermeke. Élete és munkássága

prototipikus mintája a nem-akadémikus és gyakorlatorientált karriernek. Pályájának modellje és gondolati

érdeklődéseinek irányítója anyai nagybátyja, Charles Darwin. Galton hallatlanul tehetséges gyerek volt,

négyéves korában már folyamatosan olvasott, latinul is meglehetősen jól tudott. Bár az ilyen becslés

természetesen megbízhatatlan, kuriózumként érdemes megemlíteni, hogy Terman, a harmincas évek híres

amerikai tesz- tológusa Galton gyermekkori leveleiben feltűnt teljesítményei alapján 200-ra becsülte Galton

intelligenciahányadosát. Galton ugyanis ezt írta (!) nagynénjének. (Hivatkozás Horváth 1991., 8. o. alapján.)

Kedves Adélom!

Négyéves vagyok és bármely angol könyvet el tudok olvasni. El tudom olvasni mind a latin főneveket és a

mellékneveket. [...] Akárhány számot össze tudok adni és szorozni tudok. [...] Azonkívül a pénzváltást is

ismerem, egy kicsit olvasok franciául, és ismerem az órát.

1827. február 15. Francis Galton

Szerényebb becslések szerint IQ-ja csak 170, ugyanis a levélen szereplő dátum szerint már 5 éves volt. Iskolái,

egyetemi orvosi és matematikai tanulmányai mégsem voltak túl sikeresek. Egész életében tudományos

amatőrként dolgozott, a tudomány nála nem a megélhetés forrása, hanem a kimeríthetetlen érdeklődés lekötője

volt. Beszámolóiból úgy tűnik, hogy állandóan zakatoló fejű ember volt, akinek mindig, még társaságban is le

kellett kötnie magát valamivel.

A pszichológiától messze álló területeken is maradandó kezdemények fűződnek a nevéhez. Nagy utazóként

fiatalkorában sok időt töltött Afrikában, és 1855-ben egyenesen trópusi túlélőkönyvet publikált a brit utazók és

212



megoszlásokig

katonák számára. 0 a magas nyomású, általa anticiklonnak elnevezett képződmények első leírója, az első

meteorológiai térképek készítője. Galton a számok bűvöletében élt. Míg Fechner kedvenc könyve a

logaritmustábla, Galton kedvenc időtöltése a kontingencia táblák készítése volt. Számolgatásai a brit nők

szépségtérképétől a lóversenynézők arcszínének a verseny menetétől függő elváltozásáig tartanak. Számos

tudományos hozzájárulása is szenvedélyes számérdeklődéséből származott. Mint afféle viktoriánus úriember –

ne feledjük, ez nemcsak Darwin s a szexuális álszentség, hanem Hasfelmetsző Jack és Sherlock Holmes kora is -

, ő volt a kriminológia és a kriminológiai célú antropológia egyik úttörője. Tőle származik az a gondolat is, hogy

a kor képalkotását felhasználva, bizonyos típusok jellegzetes fiziognómiája, arckifejezése egy összegzett

fénykép segítségével megmutatható. Az ún. Galton- kép elvét mutatja a 7.6. ábra. Galton mindenütt amatőr,

eredeti kezdeményező, aki a részletek kidolgozását másokra hagyja, de mindenben bizonyítja, hogy a

tudományos attitűd az élet akármilyen területére kiterjeszthető. Ugyanolyan üzenet ez, mint a kontinentális

pozitivistáké, csak jóval kevesebb deklarációval és sokkal több kutatási erőfeszítéssel. Nem akármilyen vitriolos

ember egyébiránt. A szenteskedő világban még azt is statisztikai vizsgálat tárgyává teszi, nem kis botrányt

okozva, hogy az imádság hozzájárul-e a hosszú élethez, vagy – ez a Lloyd biztosítótársaság adataiból származik

– hogy vajon a misszionáriusok útjai biztonságosabbak-e, mint a rabszolga-kereskedőké (nem). Igazi

intellektuális fordulatot unokatestvére, Darwin munkája hoz életében. Darwinra alapozva kezd el az egyéni

különbségek pszichológiájával foglalkozni.

Egyszerre válik a képességek öröklöttségének hirdetőjévé és a képességek normális eloszlásának és a mérések

közötti összefüggésének vizsgálójává is. Szervezői munkái is a statisztikához és a képességek öröklődéséhez

kapcsolódnak. 1901-ben megalapítja a Biometrika c. lapot, s az ugyanebben az évben általa kreált eugenika

kifejezés hatálya alatt 1908-ban megalapította a Brit Eugenikai Társaságot. Ezt az igazi reneszánsz embert

(Hothersall 1984) 1909-ben avatták lovaggá.

Források: Hothersall (1984),

Danziger (1990), Horváth (1991).

3.6.1. A képességek öröklődése

Magát az egyéni különbségek vizsgálatát irányító nature-nurture, természet-gondozás fogalompárt is Galton

vezette be az egész kérdés vizsgálatába. Alapelve az, hogy mind a karakter, mind az értelem alapvetően

öröklöttek.

Könyvemben azt akarom kimutatni, hogy az ember természetes képességeit ugyanolyan keretekben határozza

meg az öröklés, mint az egész szerves világban a formát és a fizikai vonásokat.

Francis Galton: Az öröklött zsenialitás. 1869, 1. o.

Koncepcióját egy olyan közegben kell alátámasztania, amikor a darwini elmélet összekapcsolása a mendeli

genetikával még nem történt meg. Magával az öröklés menetével kapcsolatos gondolatai éppen ezért

spekulatívak, mára nem túl relevánsak.

Attitűdje azonban világosan kifejezi azt, ami majd egy évszázadon át a John Watson képviselte radikális

egyenlőség elv ellentettje lesz.

Nem tudom elviselni azt a néha nyíltan kifejezett és – különösen a gyermekeket jóra tanító mesékben – gyakran

csak implikált hipotézist, hogy a csecsemők nagyjából hasonlóaknak születnek, és az egyetlen dolog, ami

különbséget képez fiú és fiú, ember és ember között, az a rendületlen szorgalom és a morális erőfeszítés. A

leghatározottabban tiltakozom a természeti egyenlőség hirdetése ellen.

Francis Galton: Az öröklött zsenialitás.

1869/1983, 193. o. Czapár Mária ford.

213



megoszlásokig

7.6. ábra. A közös vonásokat kiemelő szuperponált képalkotás (a Galton-fénykép) elve (Galton 1883; Smith

1997 nyomán)

Sok arrogancia van ebben a felfogásban, s jó adag szexizmus is (vegyük észre, csak fiúkról beszél). Ellentmond

a nagybácsinak is: Darwin az elismerésvágyat és a kitartást tartja sikere titkának: „a természettudomány

szerelmében kitartó és lelkes voltam” (Darwin 1859/1955, 55. o.). Galton szám- rajongásának megfelelően

statisztikai érvelést használ a képességek öröklésének vizsgálatára. 1869-ben megjelent Öröklött zsenialitás

című munkájának kiindulópontja a Quetelet által hangsúlyozott elv, hogy a Gauss-féle haranggörbe-eloszlás az

emberek testmagasságának eloszlását is jellemzi. Galton nem habozik kiterjeszteni az elvet: az emberi tehetség

is így oszlik meg. Az alkalmazott beosztásokkal ez azt fogja jelenteni – vegyük észre, hogy mindez önkényes

feltételezés –, hogy mintegy minden négyezredik ember lesz tehetséges. Ebből kiindulva Galton 300 családból

977 kiemelkedő ember (bírák, tudósok stb.) élettörténetét és családfáját vizsgálva igazolni vélte, hogy a tehetség

valójában öröklött, hiszen a családon belül az azonos területen való kiugrás halmozódik, 30-50%-ban.

Módszertanilag persze nagyon kérdéses ez az elemzés, s már a kortársak is látták vele a gondokat. Hiszen

számos szociális módon is öröklődik a kiválóság, nem kell ehhez genetikai tényezőket feltenni. Kétségtelen

érdeme azonban, hogy elsőként emeli be a családfakutatást a pszichológiába. A koncepció darwini oldala az,

hogy felteszi, az emberek számtalan dimenzióban különböznek, s a társadalom mintegy szelekciós szűrőként

biztosít kiválást az eminensebbeknek. Candolle, egy svájci tudóskolléga, már ekkoriban (1873) felveti, hogy a

tudóstársaságok külhoni tagjainak elemzése alapján (ez kizárja a nepotizmust) fontos környezeti tényezők

lehetnek a tudományos kiválóságban: mérsékelt éghajlat, nyelvtudás, a vallási és politikai dogmatizmus

hiánya, a szabad szellemet képviselő tanárok, szabadidő és a tudományos intézmények mind hozzájárulnak a

kiválósághoz (Hothersall 1984, 268. o.). Máig meggondolandó lista ez. Galtont azonban nem győzte meg, újabb,

gondosabb tudósvizsgálatokkal igyekezett igazát bizonyítani.

Ezt a munkát évtizedeken át folytatja. O vizsgál először ikreket az öröklés hatásának vizsgálatára. Felismeri,

hogy az egyéni különbségek elemzésére nem elég az élettörténeti evidenciák használata. A laboratóriumban a

szokásos testméretvizsgálatokon túl reakcióidő-méréseket végeztek, kitérve az asszociációs időre és a mentális

képekre is. Galton használt először olyan asszociációs vizsgálatokat, ahol szemben a szigorú egy szóra egy

214



megoszlásokig

szóval válaszolás elvével, a szabad képzetáramlást elemezte. Ezeket a vizsgálatokat összegezte nevezetes

könyve 1883-ban.

Bár Galton eredetileg az egyes képességek öröklődésének elvéből indult ki, értelmezése, éppen a statisztikai

átlagember fogalmának eluralkodása révén gondolkodásában fokozatosan az „általános képesség” fogalom

irányába mozdult el. Ez a központi eleme annak, amit ma a galtoni paradigmaként emlegetünk.

3.6.2. A mérés és az egyéni különbségek galtoni paradigmája

Galton fokozatosan eltávolodott ettől a variábilis, ma azt mondanánk, sokdimenziós emberképtől. Felfogása

egyre inkább egydimenzióssá vált, különösen, ami az értelmi képességeket illeti. A fokozatosan kialakított

„galtoni paradigma” az értelmi képességekről a következőképpen jellemezhető.

1. Az egyéni különbségekben döntő szerepet játszik az öröklés.

2. A kiválóság végeredményben egynemű. Található valami közös a legkülönbözőbb területen kiváló emberek

között. A látszólag sajátos területen érvényesülő képesség csak a tehetség különleges erőfeszítésének

eredménye, de megjelenhetne más területen is. A saját sokoldalúságát is megideolo- gizáló Galton ezzel az

egységes intelligenciafogalom alapjait fekteti le, szemben a 19. század eleji Gall- féle, szintén öröklést

hirdető képességlélektannal, mely sokféle minőséget hirdető volt.

Galton talál erre életrajzi érveket. „[...] Egy pillanatra tételezzük fel azt, hogy a matematikusok szükségszerűen

egyoldalúak természeti adottságaikban. Számos példa utal az ellenkezőjére [...] Elsősorban Leibnizet említeném,

mint univerzálisan tehetségest; de Ampere, Aragot, Condorcet és D'Alembert is sokkal több volt, mint pusztán

matematikus.” (Galton 1869/1983, 195. o.) Valójában az idő nem teszi lehetővé, hogy mindenhol

kibontakozzunk, de a kiválóság igazából oszthatatlan. „[...] A kiválóság az intellektuális képesség akár ezen,

akár más fajtáiban [...] kis mértékben tulajdonítható tisztán különleges képességeknek. [.] Az emberek túlzottan

hangsúlyozzák a látható sajátosságokat, túl elhamarkodottan azt gondolva, hogy mert az ember valamilyen

sajátos foglalkozásra adta magát, esetleg valami másban nem tudott volna érvényesülni. Ugyanígy mondhatnák,

hogy mivel egy ifjú reménytelenül beleszeretett egy barna hajú nőbe, esetleg nem szerethetett volna bele egy

szőkébe. [...] Lehetséges, [...] hogy az affér főleg egy általános »szerelmes kedély« diszpozíciónak tekinthető.

Ugyanez a helyzet a speciális foglalkozásokkal.” (Galton uo. 196. o.)

A képhez hozzátartozik, hogy Galton ugyanakkor speciális területeken is elismerte az öröklést, s teret adott a

minőségi egyéni különbségeknek is. Vizsgálatok az emberi képességekről c., 1883-ban megjelent munkájában

például sokat ír a képzelet élénkségében meglévő öröklött eltérésekről. A pszichológiatörténet szempontjából

döntő fontosságú azonban, hogy az intelligenciafogalom elődjének tekinthető tehetségről nem ezt tartja. Nála a

tehetség egy és oszthatatlan.

Vezérgondolata az egy képességre történő visz- szavezetés. Ha pedig az emberek intellektuálisan egyetlen

dimenzió mentén különböznek csak egymástól, akkor a Vive la différence! a butaság kultuszát jelentené, azt,

hogy ismerjük el az eloszlás alján lévők érdekességét. Az egydimenziós gondolkodással együtt jár a társadalmi

szelekció koncepciója, és a normális ember, az átlag középpontba állítása. Na nem kultusza, mert Galton az

átlagoson, miközben hozzá viszonyít, mindig gúnyolódik.

Tulajdonképpen ez a középponti képesség gondolat lesz majd az intelligenciamérés egész koncepciójának

alapelve. A pszichometriában ez vezet a g faktor gondolatához (15. fejezet) és a máig tartó egységes

intelligencia-koncepciók uralmához. Ezt a mai világban is ritkán kérdőjelezik meg. Guilford (1967)

intelligenciaszerkezeti modellje, Howard Gardner (1983; 1997) többszörös intelligencia-koncepciója és a

moduláris gondolkodási architektúra elve (Fodor 1983; 1996b) a legfontosabb kivételek, melyek az oszthatatlan

értelem koncepcióját megkérdőjelezik. Mind a gyakorlatban, mind az elméletalkotásban azonban uralkodik az a

felfogás, mely az általános gondolkodási képességet tartja, ha nem is kizárólagosnak, de dominánsnak az emberi

értelemben.

1. Galton statisztikai fogalmakat vezetett be az egyéni különbségek elemzésébe. A normális eloszlásnak a

testméretekre vonatkozó alkalmazhatóságát terjeszti ki, s azt hirdeti, hogy az emberi tehetség is normális

eloszlást követ. Elméleti ugrás ez, melynek bizonyítékait csak ezután, matematikai úton találtuk meg. Semmi

sem igazolta ekkor még, hogy a képességek normális eloszlást követnének. (A sok, egymástól független

valószínűségi változó által befolyásolt események normális eloszlást követnek.) Galton azonban sietett

levonni a következtetést. „[...] Egy majdnem állandó átlagos értelmi képesség-szintnek kell lennie a Britszigetek

lakosságánál, és hogy az átlagtól való eltérések – fel a zsenialitás és le a gyengeelméjűség felé – azt

215



megoszlásokig

a szabályt kell kövessék, amely az összes valós átlagtól való eltéréseket irányítja.” (Uo. 200. o.) Ennek

alapján ugyanis megbecsülhető, hogy hány ember tartozik a nagyon tehetségesek vagy a nagyon buták közé.

A normális eloszlás jellemzői alapján az emberek sorba rendezhetők, osztályok alakíthatók belőlük. A

modern intelligenciamérés ezen a metateoretikus feltevésen fog alapulni, melynek gyakorlati

következménye: a képességek tekintetében az emberek rögzített osztályokba sorolhatóak. Galton azonban

sietett levonni a következtetést. Ennek alapján megbecsülhető, hogy hány ember tartozik a nagyon

tehetségesek vagy a nagyon buták közé.

Részletesebb kirándulásokat is tesz Galton a statisztika területére. Elsősorban antropológiai jegyekre alapozva a

változók közötti kapcsolatok mérésének egész modern statisztikáját ő indítja el. Egymást követő

borsószemnemzedékek átmérőjét vizsgálva felfedezi az átlaghoz való regresszió törvényét (a nagyon nagy borsó

utódja nagy ugyan, de közelebb van az átlaghoz), mely a mai regresz- sziószámítás alapgondolata lesz.

Megfogalmazza először szemléletesen, azután képletszerűen a korreláció fogalmát. A kriminológiai

antropometria gondjai vezetik ehhez. Nem hisz a mérés bevezetőjének, Bertillonnak abban a tézisében, hogy a

különböző testméretek függetlenek egymástól. De hogyan lehet kifejezni kapcsolatukat, mikor a testmagasság s

például az alkar hossza nyilvánvalóan más skálán mozog? Galton felfedezése, hogy mindegyik adatot a saját

átlagától való eltéréssel kell jellemezni, s az eltérések összefüggéseit kell függvényszerűen ábrázolni. (Ezek

ismertetésére lásd Horváth 1991, 1. fejezet.) Tanítványa, Karl Pearson (1857-1936) önti mindezt a máig használt

formulába, ezzel stabilizálja a bio- és pszichometria egész területét. Pearson egyébként Galton hűséges

életrajzírója és kiadója (Pearson 1914-1930). Ugyanakkor a korreláció fogalmából kiindulva egy általános

tudományelmélet kifejtője is, mint Ernst Mach követője (vö. 9. fejezet). A „tudomány nyelvtanában” a

lényegekkel szembeni küzdelmet, és a végső kérdések helyett a jelenségeket emeli ki. A tudományos módszert

tekintve nála a statisztikus fogalmak, a kontingencia és a korreláció váltják fel a szubsztanciális okságot.

1. A Galton-paradigma további mozzanata az érték- centrikusság. Ha az emberek intellektuálisan egyetlen

dimenzió mentén különböznek csak egymástól, akkor óhatatlanul előtérbe kerül egy egydimenziós

értékközpontú gondolkodás, ahol az egyik pólus (az intelligens) jónak s kívánatosnak számít, s együtt járt

vele a társadalmi szelekció koncepciója. Az erre vonatkozó intellektuális minta egyébként, mint Hothersall

(1984) rámutat, közvetlen átadással is terjedt, egyenes az út Galtontól az intelligencia öröklésének mai

harcosaiig. Galton követője Sperman, akit Sir Cyril Burt követ, majd Hans Eyesencken át vezet az út Arthur

Jensenig, aki Eysenck posztdoktori munkatársa volt. Van valami visszatetsző ebben a „brit intelligencia

arisztokratizmusban”. A tízes évektől azonban ugyanez a gondolatrendszer az amerikai pszichológiára is

jellemző lesz.

Ha igaz az egyetlen értékes képesség, az intelligencia örökletessége, s ha meg is tudjuk mérni az

emberek eltéréseit, s ez kisszámú vonásban érvényes csak, akkor erkölcsi kötelességünk a beavatkozás. Javítani

kell az emberi képességek átlagát. Mivel a buták s okosak aránya rögzített, s mindez öröklött, erre egy mód van,

az eugenika, mely Galton eredeti elképzelése szerint elsősorban pozitív programot hirdetett. A társadalomnak

mindent meg kell tennie a saját ellenőrzése alatt álló eszközökkel, hogy javítsa a genetikai állományt.

Tanácsadást jelent ez elsősorban a fogyatékosok felé. Galton szerint (Hothersall 1984, 270. o.) elsősorban a jó

genetikai potenciált mutató emberek korai házasságát kell forszírozni, és el kell érni, hogy nekik sok és jó

körülmények között nevelkedő gyermekük legyen. A Londoni Egyetemen az eugenikai tanszéket ennek a

programnak megfelelően nem akármilyen kvalitású emberek töltötték be. 1912 és 1933 között Karl Pearson,

1933 és 1943 között pedig Ronald Fisher. Az eugenika azonban hamarosan visszaélések forrásává vált, mint

aktív eugenika. Erről általában úgy tudunk, mint a fasiszta fajelméleti program megvalósításáról. Ez

kétségtelenül az eugenika legvisszataszítóbb formája, egyes emberfajták genetikai alsóbbrendűségére

hivatkozva igazolva azok üldözését, majd irtását. Az eugenikai gyakorlat, amely részben szelektív bevándorlási

szabályokat jelentett, részben pedig bizonyos beteg népességek, pl. fogyatékosok és elmebetegek sterilizálását,

az első világháború után igen erőteljes volt a liberális demokráciákban is. Az Egyesült Államokban kifejezetten

eugenikai érveléseket használtak a kelet-európai bevándorlás korlátozására. (Gould 1999-es összefoglalását

követem itt.) Goddard (1914) a New York-i bevándorlásnál sorban állók között a fogyatékosnak kinézőket

vizsgálva azt találta (a Binet-próba egy kétes változatát használva), hogy a zsidók 83, a magyarok 80, az olaszok

79 s az oroszok 87%-a értelmi fogyatékos. Yerkes neves sorozási intelligenciavizsgálatai alapján pedig (a

későbbi pszichológiatörténész, E. Boring 160 000 adatot tartalmazó feldolgozásából) kiderült, hogy a sötétebb

bőrű és a szláv európaiak igencsak butábbak. Az oroszok mentális kora 11,34, az olaszoké 11,01, a lengyeleké

10,74 év, persze az amerikai feketék állnak legalul. Az ő átlaguk 10,41 év. Mindez a szelektív bevándorlási

gyakorlatokban kapott törvényi eugenikai lefordítást. A társadalomtudományi adatok a politika fegyverévé

váltak, mint Stephen Gould (1999) kitűnő összefoglaló könyve mutatja. A betegek sterilizálása pedig még

például Svédországban is gyakori volt.

216



megoszlásokig

A Galton elindította paradigmára többször visz- szatérünk még (8., 15., 21. fejezet). Fontos szem előtt tartanunk

két mozzanatot. Sem az egyelvű, sem a szelekciós gondolat nem következett szükségszerűen az evolúciós

gondolkodásból. Galton után néhány évtizeddel John Dewey éppen ellentétes, a különbségek mintegy

rezervoárként való kultiválására irányuló következtetéseket vont le az evolúciós világképből. Másrészt maga a

szelekciós gondolat nem volt annyira szükségszerűen konzervatív, mint a mi korunkban tűnik. Láttuk már, hogy

a német szociáldemokrácia általánosságban a darwinizmus szelekciós eszméivel szimpatizált, másrészt a

baloldali mozgalmak a tanácsadáson alapuló eugenikával is szimpatizáltak egy ideig.

Vitatott kérdések – Az evolúciós pszichológia tényleg új paradigma?

„Valóban kételkedem, hogy az emberiesség természetes, vagy az ember veleszületett tulajdonsága.”

Darwin 1955, 7. o.

A mai pszichológusok zöme úgy érzi, hogy a lényeget illetően Darwin óta darwinisták vagyunk, az embert

természeti lénynek tekintjük a lelki jelenségek eredetét tekintve is. Ahogy a mai vitákat még megelőzve Symons

(1987) fogalmazott már dolgozata címében is, „ha mindannyian darwi- nisták vagyunk, mi ez az egész

felhajtás?” Persze nem mindenki boldog azért. Gadamer, a hermeneutikai emberkép apostola kifejezetten

szkeptikus a darwinizmus kiterjesztései miatt, mert azok keverik az értéket és a tudományt: „Elvileg [...] az

evolúcióelméleti kísérlet, mint minden olyan kísérlet, ami a természettudományok és a »moráltudományok«

kibékítésére törekszik, mélységesen kétes dolog.” (Michalski 1988, 239. o.)

A felhajtásnak azonban a szcientista táboron belül is van alapja. A darwini örökségnek megjelent egy magát

„evolúciós pszichológiának” nevező felújítása a pszichológiában, mely szerint az általános elkötelezettség még

nem elég. Lelki jelenségeinket nem pusztán valamikori eredetükben kell evolúciósan értékelnünk, hanem ma

megfigyelhető szerkezetükben és működésükben is. Az evolúció folyamatai e felfogás szerint nem egyszer,

hajdanán létrehozták a gondolkodás belső világát, hogy aztán az saját törvényei szerint élje életét, hanem az

evolúciós szemlélet a gondolati világ részleteire is alkalmazandó, s a mai kultúra világában is. Elvileg a

viselkedés és a belső világ mégoly autonómnak tűnő vonásait is visszavezethetjük a környezethez

alkalmazkodás hasznossági függvényeire.

Az evolúciós pszichológiai szemlélet hosszú hagyományba illeszkedik az evolúciós szemlélet viselkedési

alkalmazására nézve. Elődei, az összehasonlító pszichológia, az etológia és a szociobiológia egyben riválisai is.

A mai evolúciós pszichológia, ahogy azt a Barkow, Cosmides, és Tooby (1992) szerkesztette zászlóbontó kötet,

illetve Buss (1995) provokatív írása bemutatja, a klasszikus összehasonlító lélektanhoz képest újdonságokat

eredményez. (Ez az újdonság persze nem mindig új magához az eredeti darwini programhoz képest.)

Megfogalmazza ugyanis a bonyolult lelki jelenségek evolúciós visszavezetésének alapelveit.

Magyarázó elvek

1. Életünket vak erők, s nem a tudat és megfontolás alakítják.

2. Ami fennmarad, annak funkciója van.

3. Szelekció és harc minden „emberinek” a magyarázata.

A hármas darwini mondanivalóval a pszichológia hagyományos darwinis- tái felemásan küzdöttek meg, mint

fejezetünk is mutatja. Többnyire elválasztották ezeket a mozzanatokat, s csak az egyikkel vagy a másikkal

törődtek. Vagy az összehasonlító lélektan érdekelte őket, némi kirándulással a gyermeki fejlődésre, vagy például

az instrumentális tanulás hagyományában az, ahogyan az adaptív érték a tanulást irányítja, vagy az egyéni

különbségek genetikai meghatározottságával foglalkoztak. Eközben számos társadalmi kényszerpálya is

befolyásolta őket. Így lettek például a harmincas években a Darwintól az adaptációs elvet átvevők környezetelvűek,

akik sokkal többet tudtak és hirdettek az élet során szerzett szokások kiválasztásáról, vagyis a darwini

szelekciós gondolat egyik áttételes, kiterjesztett formájáról, mint magáról az eredeti darwini szelekcionizmusról.

Csányi Vilmos 1983-ban az evolúciós pszichológia elmaradását azzal magyarázta, hogy a hagyományos

felfogásban nem élt a fajcentrikus etológiai szempont, antropomorf feladatokból indultak ki, s az idegrendszert

leegyszerűsítve reflexgépezetnek képzelték el. Ehelyett a valóságos viselkedési hierarchiákból és a viselkedési

célokból kell az elemzésnek kiindulnia, s az idegrendszert bonyolult önszervező modelláló gépezetnek kell

elképzelni. Csányi másfél évtized előtti szintézise jól mutatja, mi vezetett intellektuálisan az etológiától az

evolúciós pszichológia új jelszavai felé, mi volt az, ami ekkor még hiányzott. A strukturális mozzanatok mellett

217



megoszlásokig

tartalmilag hiányzott a szociális és a jellegzetesen humán megismerési folyamatok beemelése az evolúciós

gondolkodásba, az emberi kísérleti kognitív pszichológia előtérbe kerülése, és az egyéni különbségek egész

kérdésköre.

A mai evolúciós pszichológia nemcsak hogy az emberre helyezi a hangsúlyt, hanem számára a legérdekesebbek

az ember igen komplex és igen emberinek, vagy legalábbis élménytelítettnek tartott lelki jelenségei. Többnyire

folytonosságot tételez fel a szelekciós előnyökkel magyarázó biológiai evolúció és a kultúra alapvető

paramétereinek kibontakozása között. Ebben a tekintetben élesen bírálja a szokványos társadalomtudományi

modelleket. Ugyanakkor az élményszerveződést, és a társas szerveződést sem tartja puszta epifenoménnek.

Attól például, hogy partnerpreferenciáinkra evolúciós elméletet ad, magát a vonzalom érzését nem eliminálja: a

vonzalom lesz az a döntő közvetítő tényező, ami a valós élet köznapi eseményeiben biztosítja az evolúciós

determináló erők sikerét. Míg a klasszikus biologizmus az evolúció nevében lefokozta s eliminálta volna a belső

világot, a mai evolúciós pszichológia ezt a belső világot tekinti az evolúció ügynökének. Végül az evolúciós

pszichológia nem arisztokratikus, nem csak az általános emberről, s nem csak a tanulás és a gondolkodás

világáról beszél. Összekapcsolja a pszichológiát mozgató három nagy kérdést: a tudás szerveződésének, az

embert mozgató tényezők és a megismerés kapcsolatának, végül az emberek közti különbségek értelmezésének

problémáját egymással és az evolúciós kerettel (Carver és Scheier 1998). Vagyis egységes mondanivaló- jú és

uniform magyarázati kereteket használó emberképet ígér.

A klasszikus etológia felfogásához

képest az új mozzanat itt, éppen mivel a sajátosan humán teljesítmények kerülnek előtérbe, hogy az evolúciós

pszichológusok jóval komolyabban veszik a laboratóriumi kísérleti pszichológia eredményeit (sokszor az nyújtja

számukra a megmagyarázandó dolgok körét), és alapvető kérdés számunkra a személyiség és az egyéni

különbségek evolúciós magyarázata. Hangsúlyai néhol csak halkan, de eltérnek a szociobiológiáétól is. Egyrészt

a szociobiológia versengés- és szaporodás-középpontú szemléletével szemben megjelennek azok a kognitív

adaptációk és preferenciák, amelyek eddig a megismeréskutatók szabad prédái voltak: a környezethez s

életmódhoz illeszkedő megismerő rendszerek válnak kitüntetett jelentőségűvé. Az evolúciós pszichológusok

értelmezésében a szaporodásért és az erőforrásokért folytatott harcban a siker a közbeiktatott pszichológiai

tényezők függvénye, ezek nem redukálandó illúziók, hanem valós közvetítő tényezők (Cosmides és Tooby

1994). Ez a gondolat persze benne rejlett már az etológiai okfejtés rendszerelméleti értelmezéséiben is, Rose

(1983) és Csányi (1988) munkáiban.

Buss (1995) evolúciós pszichológiai gondolatmenetében különböző általánosítottsági vagy absztrakciós szintű

tézisekről van szó a szelekcióés adaptáció érvényesítésére, az evolúciós elmélet egészen olyan konkrét

társadalmi viselkedésekig lemennek, hogy mik a válás okai a mai társadalomban.

Az evolúciósan kialakult pszichológiai mechanizmus fogalmának lényege (Buss 1995, 6. o.) a már említett

darwini elkötelezettségeket kiegészíti a mai kognitív szemléletből átvett architek- turális megszorításokkal. Az

ilyen mechanizmus:

1. Azért létezik, mert ismételten egyéni túlélési vagy reprodukciós feladatokat oldott meg.

2. Csak bizonyos inputokat vesz fel (vagyis moduláris).

3. A bemenetet átalakítva további információkat ad, illetve feladatot old meg.

3.17. táblázat - 7.6. táblázat. Néhány példa Buss listájából az evolúciós alapú

pszichológiai mechanizmusokra

Pszichológiai mechanizmus

Félelem a kígyóktól

Jobb női helyemlékezet

Férfiféltékenység

Szavanna iránti tájpreferencia

Funkció

Mérgezéskerülés

Gyűjtögetés hatékonyságát növeli

Apaság bizonyosságának növelése

Erőforrásokat nyújtó lakhely

218



megoszlásokig

Csalófelismerés

Szociális kihasználás ellen véd

Az evolúciós pszichológia új hangsúlya abból fakadna, hogy a pszichológiai jelenségek „azonosításához,

leírásához és magyarázatához nem önkényes utat kínál funkciójuk kibontása (artikulálása) – azoknak a

specifikus adaptív kérdéseknek az ar- tikulálása, melyek megoldására a szelekció kialakította őket” (Buss 1995,

6. o.). A 7.6. táblázat bemutat néhány példát erre az adaptációs érveléssel magyarázó gondolkodásmódra.

Az evolúciós értelmezés funkcionalizmusa, a megismerési funkciók „haszonelvű” evolúciós értelmezése a

színlátástól a logikáig egyszerre nyitott, és még évtizedekig viták forrásává váló hozzáállás. Igazából ez adja az

evolúciós pszichológia intellektuális érdekességét. Annál vonzóbb és természetesen vitathatóbb valaminek a

szelekciós-adaptációs magyarázata, minél távolabb áll a hagyományos versengési sikertől és preferenciától.

Senkit nem lep meg, hogy mai leányaink is széles vállú férfiakat preferálnak, vagy hogy a csípő és a derék

aránya a férfiakra gyakorolt vonzerő titka. Érdekesebb már, amikor arról kapunk egy mesét, hogy miért

szeretjük a magaslatokat, s még érdekesebb, ha a színlátásnak vagy a logikai következtetés jellegzetes emberi

hibáinak funkcionális értelmezését kapjuk. A mai evolúciós pszichológia igazi újdonsága ugyanis az a harmadik

mozzanat, hogy az adaptációs modellnek megfelelően kognitív berendezkedésünket (architektúránkat) és

preferenciáinkat nem egyszerűen a csoportokon belüli versengésből, hanem az egykori, sok százezer év előtti

környezethez való alkalmazkodás paramétereiből magyarázza. Mindez nem azért izgalmas, mert valami

meghökkentően békés, nem kompetitív képet sugallana az emberről (nem ezt teszi ugyanis, továbbra is felteszi a

versengést), hanem azért, mert a környezetet újra előtérbe állítva rámutat egy szélesebb adaptációs keretre, mely

túl van az intim kapcsolatok világán. Ha a történeti hagyományokat tekintjük, az evolúciós pszichológia azt

ígéri, hogy összekapcsolja a klasszikus darwinizmus négy pszichológiai hagyományát. A jövő dönti el, hogy

milyen sikerrel. Ezt a jövőt mutatja a 22. fejezet.

3.7. Az evolúciós gondolat sorsa

Az evolúciós elmélet pszichológiai implikációinak kidolgozása tehát a 19. század utolsó harmadában

végbement. Ha a közvetlen folytatás irányából tekintjük ezt a folyamatot, mind az összehasonlító lélektan, mind

a gyermeki fejlődés, mind a mérés a századfordulón győzedelmesnek tűnő funkcionalizmus előfutáraivá váltak,

Európában és Amerikában egyaránt. Baldwin vagy Thorndike esetében ez a személyes folyamatosságot illetően

is érvényes. A 7.5. táblázat ezeket az irányzatokat mutatja meg, egy kiegészítéssel, mely a 9. fejezet

mondanivalóját vetíti előre. Az evolúciós eszme pszichológiai alkalmazásaiban visszatérő jellemző a

századfordulón s a mai világban is egy kettősség. A többség a gyermekekkel, állatokkal, s az egyéni

különbségekkel foglalkozik, az evolucionizmus áttetsző következményeivel. Van azonban egy másik út is. Az

evolúciós elméletet az ismertelmélet problémáinak megoldására használjuk, egy naturalizált s ennek

megfelelően pszichologizált ismeretelmélet formájában. Ekkor a kanti ismeretelmélet interpretációja lesz a

pszichológia, a pszichológiának pedig magyarázó kerete az evolúciós elmélet. Ezek az értelmezések persze igen

ezoterikusak és sokszor körben forgónak tűnnek, mintegy a panglossi kérdést felvetve (minden, ami van,

magyarázatát leli az evolúcióban, azért maradt fent, mert beválik). Ugyanakkor Mach óta velünk van ez, nem

csak mint gond, hanem mint nagy esély az evolúciós felfogás legtágabb lehetőségeinek felhasználására.

Sőt, Georg Simmel (1895/1982), a német elméleti szociológia egyik vezéralakja már a 19. század végén

megfogalmazta, mi is az ismeretelméleti következménye a darwiniánus felfogásnak. Nem lehet-e, veti fel a

kérdést, egy mélyebb szinten összhangot találni a haszonelvű és a tükrözés elvű megismerésfelfogás között? De

igen, ha megismerési rendszerünk kereteit mint az evolúció által rögzített paramétereket fogjuk fel. Ez a

gondolatmenet egy évszázada azonban kevéssé volt népszerű. A mai evolúciós pszichológia, amikor a teljes

darwini örökséghez nyúlik vissza, ezt a felfogást újítja fel, mint a vitatott kérdések mutatja.

3.18. táblázat - 7.5. táblázat. A darwinizmus klasszikus hatásai a pszichológiában

(összefoglalás)

Irányzat

Adaptációs

pszichológiák

Összehasonlító

pszichológia

Gyermeki fejlődés Mach evolvált

belvilága

Tárgy lélek mint

életjelenség

viselkedésformák

keletkezése

viselkedés

élmények

és élmények rendszere

219



megoszlásokig

Módszer egyre objektívabb fajok

összehasonlítása

megfigyelés,

kérdőív, kísérlet

kísérlet és fogalmi

elemzés

Belső redukció motoros elemek a

„belső” életben

ösztönös viselkedés haszonelv elemek s viszonyaik

Külső redukció evolúciós szelekció evolúciós szelekció fejlődéstörténet evolúciós ökonómia

3.8. Kulcsfogalmak

3.19. táblázat -

belső beszéd exaptáció-adaptáció nature-nurture, természet-

belső gátlás Galton-paradigma gondozás

daruk Haeckel-elv próba-szerencse tanulás

égi fogantyúk Jackson-elv praktikus szerephibridizáció

emergens evolucio- korreláció primitív gondolkodás

nizmus kreol nyelvek regresszió

eugenika Morgan-kánon rekapitulációs elmélet

evolúciós elmélet motoros elméletek szelekció


A fejezet elején említett kétféle szerephibridizációra a Buxton (1985) szerkesztette kötet, illetve Pléh (1984) ad

eligazítást. A darwinizmus egészének értékelésére támpont Mayr (1982), kifejezettebben a viselkedési oldalakra

pedig Robert Richards (1987). Richards munkája tényekben igen gazdag forrás, ugyanakkor az érintett korokra,

s a mai világra nézve is nagyívű eseménytörténeti beágyazást ad. Darwin fontosabb munkái magyarul is

olvashatóak. A fajok eredete tartalmazza Darwin Önéletírását is. A Darwin munkásságát övező korabeli vitákba

jó betekintést ad a magyar vonatkozások mellett, a nemzetközi kereteket is megadva Ladányiné (1986),

valamint a korabeli anyagot véve E. Haeckel (1905; 1911). Az evolúciós kérdéskör máig érvényes világnézeti

jelentőségéről Jacob (1986) könyve izgalmas olvasmány; Hofstadter (1944) pedig a piaci, versengő társadalmi

ember és a biológiai evolúció gondolat kapcsolatáról ír tanulságosan.

Herbert Spencer rendszere, beleértve pszichológiáját is, magyarul igen részletes kivonatban olvasható (Collins

1908). Jelentőségét az evolúciós gondolat terjedésében a magyar társadalomtudomány tükrében jól mutatja a

Huszadik Század körének szociológiai gondolatait prezentáló munka, Litván György és Szűcs László

válogatása, különösen az első kötet. Spencer pszichológiai fermentatív szerepét legátfogóbban a magyar Posch

Jenő (1914-15) hatalmas munkája mutatja, mely viselkedéses-motoros irányba viszi tovább Spencer eszméit,

egy nyelvkritikai felhanggal együtt. Turner (1985) elsődleges célja, hogy a mára még nehézkesebbé vált

Spencerre jellemző stílus mögül kihámozza az első rendszeres társadalomelméleti gondolkodót, a funkcionalista

teoretikust, valamint rekonstruálja Spencer konkrét elképzeléseit a társadalmi fejlődésről s a társadalmi szférák

kapcsolatáról.

Bain (1912) magyarul is olvasható neveléstudományi munkája jó bevezetés pszichológiájába is. Szecsenov

(1954) magyarul is hozzáférhető, róla pedig legtöbbet Rubinstein (1967) tanulmánykötetében olvashatni, illetve

az ellenkezőjét Joravsky (1989) könyvében.

220



megoszlásokig

Jackson értékeléséhez jó kiindulás Hearnshaw (1964) brit pszichológiatörténete és Young (1970) munkája a 19.

századi agykutatás és az adaptációs gondolat kapcsolatáról, valamint Changeux (1983) történeti fejezetei.

Jackson Freuddal való kapcsolatáról Hermann Imre (1986) és Sulloway (1987) ad számot.

Az összehasonlító lélektan kezdeteiről Révész Béla korabeli (1911-es) munkája jó forrás, valamint Kardos

(1965).

A gyermeki fejlődésről a pszichogenetikus felfogás Haeckeltől (1905; 1911) magyarul is olvasható. Haeckel és

a német ideológia viszonyáról ismét Richards a mérvadó mai értékelés. Farkas (1961) sok adatot vonultat fel,

Haeckelt mint a materializmus néha ugyan megingó képviselőjét tárgyalja. Sok mindenre jó magyar nyelvű

forrás ez a könyv, de nem az ítéleteiben, melyek a dogmatikus marxizmus példái. Richards Stanley Hall (1911)

monumentális serdülő könyvei a legnevesebb alkalmazások, kérdés, ki tudja elolvasni az 589 + 784 lapot.

Gockler Lajos (1927) monográfiát is szentelt az elv pedagógiai következményeinek. A gyermeklélektan korai

történetére a legjobb forrás természetesen Claparede (1915; 1974). Baldwinról Zazzo (1980) ír igen

tanulságosan.

Galton és az egyéni különbségek témában még ma is Gal- tont kell olvasni. Magyarul is hozzáférhető egy klaszszikus:

Théodule Ribot (1896) műve a lelki öröklésről. Áttekinti a Galtontól származó mérési gondolat és az ezt

övező eugenikai viták mellett a korai evolúciós neurológiai elképzeléseket is a mentális zavarok örökletességéről.

Az egész paradigma kritikai értékelésére Gould (1999) a megkerülhetetlen forrás.

Czeizel Endre (1977) korszerű értékelést ad az eugenika keletkezéséről s sorsáról, igen tanulságos morálisan

érzékeny kritikájával Bíró Bertalan (1935) munkája is. A mai evolúciós pszichológiákra lásd Csányi (1994;

1999), Bereczkei (1997), valamint Buss (1985) munkáit és a 22. fejezetet.

4. 8. FEJEZET – Funkcionalizmus és strukturalizmus

Amerikában és Európában: az első meghasonulás

A funkcionális nevelés „a lelki folyamatokat úgy igyekszik kifejleszteni, hogy nem önmagukban, hanem

biológiai jelentésükben [...], az élet számára való hasznosságukban szemléli őket.

Eduard Claparede: A funkcionális nevelés.

1974, 9. o. Süpek Ottó ford.

Életrajz – Egy paradoxonokkal teli élet: William James

William James (1842-1910) élete s munkássága is Gordon Allport kifejezésével a produktív paradoxonok

sorozata. Élete maga is egyszerre példázza az amerikai önalakítást és az életválságokból kilábalás stratégiáit.

1842. január 11-én született New Yorkban egy jómódú, az iparosításban meggazdagodott családban, s 1910.

augusztus 26-án hunyt el Cho- coruában, New Hampshire államban. Apja egy Swedenborg-követő protestáns

„laikus próféta”, aki igen színvonalas neveltetésben részesítette fiát, aki már hamar olyan emberek társaságban

forog, mint Ralph Waldo Emerson. Ugyanakkor ez a család, mely az író Henry James (William öccse)

életművének a melegágya is, a messzemenő tolerancia világa, ahol a gyermekek az érdeklődés szabadságának

megfelelően tájékozódnak a szellem világában. Tizenéves korukban Angliában, Németországban, Svájcban és

Franciaországban járnak magániskolákba, hogy magukba szippantsák az európai örökséget.

William James hosszú ideig habozik a művészi (festő akar lenni) s a tudományos pálya között. Nem valamiféle

műkedvelő festészetre kell itt gondolni. Művészeti iskolába jár, de hamarosan úgy érzi, nem elég tehetséges. A

művészi hajlam azonban a tudós és filozófus James munkásságában is megjelenik, mind stílusában, mind

tartalmilag: mindent egészben szeretne látni, mindenben taszítja a szétszabdalt, partikularizáló világkép. Mint

Leary (1992) megemlíti, a művészi, sőt egyenesen a vizuális mozzanat tudományos munkáiban is állandóan

jelen van, amit már korabeli kritikusai is észrevettek. Persze a Principles... rajzai alapján ez nem is volt túl

nehéz. Ez a „művészi és festői” elem a folytonosságot hangsúlyozza a lelki életben s az emberi élet egészében.

Az elme nem érzetek megfagyott világa. Folytonos mozgás jellemzik s a nem világosan kialakult határok.

Ennek a művészi felhangnak számos egészleges vonása van James életművében. Mindent integráltan szeretett

volna látni, s a partikularizáló hozzáállások irritálták mind a filozófiában, mind a pszichológiában. Voltak akik

már akkoriban bírálták ezért, de irigyelték is. Dessoir (1911, 217. o.) úgy jellemzi Jameset, mint olyan szerzőt,

221



megoszlásokig

aki „nem rendszeres elme: leírásai a képzelet és a szubjektivitás területére tartoznak, de erőteljesen közvetítenek

bizonyos gondolatokat a mai pszichológiai közírás szürkeségén túl s a fölött”.

A Harvard Egyetemen tanult a hatvanas években természettudományokat, előbb kémiai, majd biológiai

irányban. Nagy hatással volt rá Louis Agassiz (1807-1873), a Harvard Egyetemre származott svájci zoológus.

Az absztrakciókkal szembeállított, a természet gazdagsága felé nyitott tudomány eszményét és gyakorlatát

nyújtotta James számára. James átment az orvosi fakultásra a Harvardon, s ekkor csatlakozott Agassiz egyik

Amazonas-vidé- ki expedíciójához, ahol a spirituális élmények mellett először lép fel nála az életét végigkísérő

betegeskedés. Az orvosi-fiziológusi pálya s a művészet és a filozófia iránti vonzalom Jamesnél egy ideig együtt

megmarad. A hatvanas évek végén, miután európai tanulmányútját követően 1869- ben megkapta orvosi

diplomáját, ez a kettősség nagy ifjúkori válsághoz vezetett Jamesnél. Évekig visszavonult életet élt, 1869-70-

ben az öngyilkosság gondolatával foglalkozott, s évekig a tehetetlenség érzése nyomasztotta. Jamesre egész

életében a depressziós és betegségi rohamok lesznek jellemzőek a mérleg egyik serpenyőjében, a másikban

pedig az utazási rohamok. Mind saját beszámolója, mind Flour- noy elemzése szerint az első válságból a

szellemi táplálékot a kilábaláshoz a francia perszonalista filozófus, Charles Renouvier (1815-1903) munkáival

való megismerkedés jelentette. Re- nouvier azt képviseli James számára, hogy minden ember mint egyén felelős

életéért, azért, hogy értelmet találjon életének, egyrészt azért, mert a világ pluralista módon szerveződött,

nincsenek benne végső egységek, amire a dolgok redukálhatóak lennének, másrészt az akarat, s az erőfeszítés

révén meg tudjuk haladni a determináltságot. James kezében a személyes válságból így lesz tudományos és

filozófiai téma: világnézetében a magát teremtő, a magát és a világot alakító ember képe áll előtérben. Megoldja

a válságot, fiziológia oktató lesz a Harvard Egyetemen. Az akarat témája James munkáiban is visszatér. Az

életet aktívan vállaló, a környezetet alakító s nem annak rabjaként élő ember, a determinizmussal szembeállított,

a céljait maga teremtő s megvalósító emberkép hatja át a pragmatista filozófiát, de a selfről vallott felfogását is.

A Harvard Egyetemen hivatalos elfoglaltságában fokozatosan távolodik a medicinától. Először pszichológiát,

majd filozófiát kezd tanítani, egészen 1907-es visszavonulásáig. Megnősült, s évtizedeken át igen aktív életet

folytatott, mind intellektuálisan, mind gyakorlatias hatását tekintve. 1875- ben nyitotta meg az első

pszichológiai laboratóriumot a Harvard Egyetemen, bár – újabb paradoxon – maga sosem kísérletezett, s rossz

véleménye is volt a kísérleti pszichológiáról. 1890- ben jelent meg hosszú időn át készült, eredetileg egyetemi

jegyzetnek szánt Principles of psychology c. könyve, mely mozgás, átalakulás és egyéni integráció középpontú

világnézetének legjobb jellemzője. Ebből később készített egy rövidített változatot is, Psychology: Briefer

course címen, mely hosszú ideig szolgált tankönyvként. A kísérleti pszichológia, miközben James nem műveli,

központi helyet foglal el mindkét könyvében. Jól ismerte Helmholtz, Wundt, Fechner munkáit németországi

utazásaiból, de javarészt szürkének és íztelennek tartotta őket. Századunk első évtizedében James már egyre

inkább filozófus. Nevezetes előadás-sorozatokban fejti ki kibontakozó pluralisztikus pragmatizmusát, melyek

irányadó munkákká váltak.

Forrás: Flournoy (1917), Lewis (1991).

4.1. Funkcionalizmus és a gyakorlati élet

A modern pszichológia két intellektuális és szerepbéli mintája, az emberi elme egyetemes törvényeit kereső

akadémikus kísérleti pszichológia és a gyakorlati irányultságú, társadalmilag műkedvelőbb jellegű evolúciós

pszichológia először az amerikai pszichológia intézményesülése során találkoznak össze látványos formában.

Franciaországra is jellemző ez a kettős ihletés, de ott nem az evolúciós elméleten volt a hangsúly, hanem a

klinikai és nevelésügyi megfontolásokon.

A 19. század vége és a 20. század eleje az amerikai felsőoktatásban az ipari fejlődést és az urbanizációt kísérő

hirtelen terjeszkedés világa volt. Az egyetem mint magánvállalkozás és mint állami intézmény is az ipari és az

üzleti forradalommal együtt kezdett fejlődni Amerikában, mint erre egy francia megfigyelő, René Zazzo (1942)

felhívta a figyelmet. Sajátos és érdekes módon – nyilvánvalóan kapcsolatban a klasszikus műveltségeszmény

hosszú meggyökerezettségével az egyik s ennek kevésbé kiterjedt voltával a másik helyen – ugyanazok az ipari

változások, amelyek a német akadémikus mandarin világ válságához, a természettudomány és a technicizmus

megkérdőjelezéséhez vezettek, egy másik kontextusban az akadémikus kultúra virágzását eredményezték, ahol

az akadémikus világ maga nem volt oly szoros kapcsolatban az állami bürokráciával, s ahol a vagyon vagy

legalábbis a vállalkozás és az értelmiség nem váltak el olyan világosan egymástól. Ebben a környezetben az új

egyetemi központok, mint például a Chicagói Egyetem már nem a klasszikus művelődés és a hagyományos

elitista nevelés központjai. Ehelyett a társadalmi gyakorlat szükségleteire összpontosító tömegoktatás

központjaivá váltak. Ez együtt haladt a németes típusú felsőbb szintű képzés (graduális iskolák) megjelenésével,

először a Johns Hopkins Egyetemen Baltimore-ban. A dolgok iróniája az, hogy az 1860 és 1900 közötti évek az

amerikai akadémikus világ virágzó évei voltak, az akadémiai szabadság német modelljére alapozva, s miközben

222



megoszlásokig

Németországban a válság érlelődik, az ott képzett amerikaiak s a német emigránsok ehhez hasonló saját

rendszert alakítanak, ami két dologban persze el fog térni: a képzés anyagi feltételeiben s lassan kibontakozó

antiintellektualizmusában. Az amerikai környezet a szakképzést hangsúlyozza, mind az alacsonyabb, mind a

magasabb szinteken. Ebben a közegben a pszichológia tartalmában az evolucio- nisták elveit követve vált

foglalkozássá, hivatássá. Leginkább a nevelés ügyeiben próbálja majd hallatni hangját. A cél nem annyira

kutatók kiképzése, mint gyakorlati szakembereké. Az egyetemek szakemberigénye azonban oly nagy volt, s

Európában az amerikaiak oly sokféle helyen jártak, nem is beszélve az emigráns európaiakról, hogy a funkcionalistának

nevezett pszichológia mellett a németes iskolázottságú pszichológusok is helyet kaptak. így jött létre

az a helyzet, hogy egy közegben találkozott egymással a kétféle pszichológia, s itt az amerikai terepen már mint

rivális iskolák fogalmazzák meg magukat. A résztvevők számára mindez nagy feszültségek forrása volt, a

pszichológia története szempontjából azonban ezek alkotó feszültségek voltak, amelyek előrevitték a szakma

öntisztázását, azt, hogy az álláspontok kikristályosodtak és a konceptuális kérdések világossá váltak.

4.2. William James, az alapító atya

Az amerikai funkcionalista pszichológia indulásánál egy olyan alkotót találunk, aki nem könnyen sorolható be

egyetlen irányzat kereteibe sem. Túl nagy egyéniség ahhoz, hogy egymással harcoló táborok egyikébe is be

lehessen szorítani. Ugyanakkor munkássága közvetlen folytatását tekintve a funkcionalista gondolat

elindítójának tekinthető. René Zazzo (1942) értelmezésében James egyik nagy feszültsége az egyik oldalon a

szabadság és a szubjektivizmus, a másik oldalon pedig az igazság új, objektív elméletéért folytatott küzdelem

volt. Pszichológiájában is állandó a habozás és az ide-oda mozgás a természettudományos, illetve a metafizikai

és fenomenologikusabb hajlandóságok között. Élete (lásd betét) is ezt a kettősséget mintázza, ami az amerikai

századforduló objektivista törekvéseinek visszatérő dilemmája: hogyan egyeztessük össze a társadalmi

aktivizmust, az állandó változtatási igénynek megfelelő determinizmust, ami az amerikai társadalmi hitvallásból

fakad, és az objektivizmust, mely determinisztikusabb emberképet feltételez. William James egy tudóssá vált

álmodozó. Az Újvilágnak olyan ember vált az egyik elméletalkotójává, aki egyáltalán nem vette ki részét ennek

gyakorlati kialakításából (Zazzo 1942, 26. o.).

4.2.1. A tudatáramlás

Mint pszichológus, James megkérdőjelezte mind a német kísérleti felfogást, mind a brit empirizmus attitűdjét,

melyek a képzeteket önmaguk számára elégséges autonóm entitásoknak tartották. Ez a lépés persze a

karteziánus Egót is megkérdőjelezte. Nemcsak készen kapott képzeteink nincsenek, de James számára nincsen

kész és szilárd tudatosság sem. Olyan pszichológiát képvisel, amely az élményvilággal érvelve küzd a

tudatlélektan ellen. Míg Bergson (10. fejezet) hasonló érvekkel a pszichológiát felváltani akarja a biztos

intuícióval, addig James egy jobb, egészlegesebb s folytonosság hangsúlyú pszichológiát akar. James

folytonosság hangsúlya, mint a 10. fejezetben még részletesebben látni fogjuk, a pszichológiai modernizmus

paradox helyzetét mutatja. Míg a tudomány (kvantumfizika) és a művészet számos területén a modernizmus

egyik nagy felfedezése a diszkontinuitások előtérbe állítása (pointillizmus, Joyce), mint Everdell (1979)

elemzése rámutat, a pszichológiában ez nem így van. Itt a töredezett, diszkontinuus lélekkép, a mozaikszerű

elképzelés volt a klasszikus felfogás, és James és mások is a folytonosság nevében kérdőjelezik meg ezt.

223



megoszlásokig

8.1. ábra. A gondolat dinamikája egy mondat kimondása során. Kezdetben a kártya, azután az asztal van a tudat

előterében, de az átmenetek folytonosak (James 1890/1983, 257. o.)

A hagyományos pszichológia nagy hibája James szerint, hogy a teljes tudatáramlásból csak a pillanatnyi

nyugvópontokat tudta megragadni, ezáltal eldologiasította a gondolkodást. Híres hasonlatával élve olyan ez,

mintha egy mondat megértése során csak a főneveknek megfelelő élményeknek tulajdonítanánk pszichológiai

realitást, a viszonyokat kifejező és, de, ha terminusoknak pedig nem. Márpedig a gondolkodás mindig folytonos

átalakulás, amelyben a hagyományos önmegfigyeléssel megragadott mozzanatok csak pihenőhelyek. A

folyamatos változások elve Jamesnél összefügg a fiziológia és a pszichológia viszonyáról alkotott felfogásával:

maga az agy az állandó változás állapotában van, s az átmeneti, illetve stabil, tárgyinak tűnő élmények a

viszonylag gyors és viszonylag lassabb agyi átrendeződési állapotoknak felelnek meg. A gondolkodás

dinamikus felfogása Jamesnél olyan evolúciós fiziológiai elképzelésnek felel meg, melyben az idegrendszer

nem passzív telefonközpont, hanem állandóan mozgásban lévő, ma azt mondanánk: önszervező rendszer.

A gondolatáramlásról szóló nevezetes okfejtésében a gondolat jellemzőiből indul ki.

Öt jellegzetesség a gondolkodásban

Miképpen áramlik a gondolat? E folyamatban nyomban öt fontos jellegzetességet veszünk szemügyre, melyeket

e fejezetben fogunk általánosságban megtárgyalni.

1. Minden gondolkodás a személyes tudatba igyekszik betörni.

2. Minden személyes tudatban a gondolkodás folyton változik.

3. Minden személyes tudatban a gondolkodás érezhetően folyamatos.

4. A gondolkodás mindig önmagától független tárgyakra látszik irányulni.

5. E tárgyak bizonyos részei iránt érdeklődik, míg más részeket kirekeszt, elfogad vagy visszautasít, egyszóval

mindig választ a részek között. [...]

Azt, hogy „folyamatos” csak úgy tudom meghatározni, mint ami megszakítás, hézag vagy elválasztás nélküli.

Már említettem, hogy az egyik tudat (pszichikum) és a másik tudat közötti megszakítás valószínűleg a

természetben található legnagyobb törések egyike. Egyetlen tudat határain belül más törés előfordulása aligha

várható,

mint az olyan időbeli megszakítás, idő-hézag, mialatt a tudatosság teljesen kihuny, hogy egy későbbi időpontban

visszatérjen, illetve a gondolkodás minőségében vagy tartalmában történő törés, ami annyira hirtelen, hogy a

rákövetkező szakasz semmiféle kapcsolattal nem rendelkezik azzal, ami – lett légyen bármi is – előtte volt. Az a

tétel, miszerint minden személy tudatában a gondolkodás folyamatosnak érződik, két dolgot jelent:

I. Egyrészt azt jelenti, hogy ha valahol időben megszakadt a tudatosság, az ezt követő tudatállapot úgy érzi,

hogy összetartozik a megelőzővel, mint ugyanazon én egy másik része.

II. Másrészt azt jelenti, hogy a tudatosság minőségében az egyik pillanatról a másikra bekövetkező változások

sohasem teljesen hirtelenek.

William James: A gondolatáramlás.

1890/1983, 242. o. Lányi Gusztáv ford.

Az (1) és (4) kategoriális jegyek, olyanok, mint amilyeneket Brentano emel ki (9. fejezet): a személyesség és az

intencionalitás. A Jamesre sajátosan jellemző mozzanat azonban a (2) és (3), a folytonosság. Nevezetes példája

erre a gondolatáramlás egy mondat kimondása során, mint a 8.1. ábra mutatja. Az átalakulások fokozatosak.

James nem minden önreflexió nélkül éppen az én-azonosság gondolatának példáján mutatja be, mennyire

váltakozó keresztmetszetet mutatna tudatunk ugyanarra a gondolatra nézve, ha idői metszeteket tudnánk

készíteni. A gondolkodás, miként énképzetünk is, folytonos átalakulásban valósul meg (8.2. ábra).

A gondolkodás folyamat, hirdeti, a tudat nem tartály, melyben az ideák „helyet foglalnak”, hanem maga is

állandó változás. A tudat nemcsak hogy nem képzetek aggregátuma, de még csak „nem is »láncolat« vagy

»vonat«. [...] Nem valami összeillesztett dolog; áramlik. A »folyó« vagy »patak« metaforája sokkal

224



megoszlásokig

természetesebben írják le. Ettől kezdve nevezzük tehát a tudat vagy a belső élet gondolatáramlásának.” (James

1890, 239. o.)

Saul Rosenzweig (1968) rámutat arra, hogy nem véletlenszerű hasonlóságok vannak Freud szabad asszociációs

képzetáramlási koncepciója, James gondolatáramlás-fogalma és Henry James írói stílusa között. Mindegyik a mi

terminológiánkban a folyamatosságot vezeti be mint a pszichológiai modernizmus kulcsmozzanatát.

Ugyanakkor vannak közös forrásaik is: James ugyanúgy látogatta Charcot demonstrációit, mint néhány év

múlva Freud. Valójában a disszociációs jelenségekkel való megismerkedés vezeti el Jamest annak

felismeréséhez, milyen középponti szerepe van a normális tudatállapotokban a folytonosságnak. Munkájának a

selfről szóló fejezetében sűrűn hivatkozik Char- cot disszociációs megfigyeléseire is. Számára ezek annak

bizonyítékai is, hogy milyen nagy szerepe van általában a konstruktív mozzanatnak a self kibontakozásában.

James pszichológiája, mely évtizedeken át az amerikai pszichológusok gondolkodását alakító alapvető

tankönyv, az első rendszeres evolúciós lélektan. Minden területen azt vizsgálja ugyanis, hogy mi a lelki

jelenségek szerepe és milyen cselekvéses keretbe helyezendőek; később mint filozófus fogalmazza ezt meg

legradikálisabban: a gondolkodás sosem tekinthető önmagában, szakítani kell a kar- teziánus tiszta megismerés

illúziójával.

4.2.2. A szokások és a belső világ között: James többarcú pszichológiája

Miként Hearnshow (1987, 143-148. o.) rámutat, James, aki európai útjain az akkori pszichológia egy jó részét

magába szippantotta, meg volt győződve arról, hogy mind a szubsztanciális lélek gondolata, mind az

elementarista asszociácionizmus, melynek ezt fel kellett volna váltania, végzetesen hibásak. Hozzáállása a

biológusé, de egy olyan biológusé, aki fenntartotta hitét a belső világban. Ugyanakkor hozzáállása a

kozmopolitáé is. James pszichológiájában a német, a francia és a brit hagyomány egymás mellett létezett még, s

egymásra vonatkoztatva is jelennek meg. Amerikában ő számított a kozmopolitának, Európában viszont a

jellegzetes amerikainak.

8.2. ábra. A gondolat kibontakozásának idői dinamikája James (1890/1983, 258. o.) nyomán. A számozott

tengely az idői pillanatoknak felel meg, s az egyes időértékekhez tartozó metszet azt mutatná meg, milyen az

adott pillanatban a tudat keresztmetszete

Az észnek gyakorlati célja van – fegyver az alkalmazkodásért vívott küzdelemben. Néhány nevezetes példa jól

mutatja, mit is jelentett Jamesnek ez a dinamikus és evolúciós szemlélete a pszichológia további sorsa számára.

Nagy befolyású elemzést adott a szokás (habit) fogalmáról. A szokás, végső eredetét tekintve, az idegrendszer

plaszticitására vezethető vissza. Fiziológiailag szokásaink bejárt utak az idegrendszerben. Funkciójuk az

erőfeszítés csökkentése. A szokás kisebb erőfeszítéssel megy végbe s nem figyelt (nem tudatos) mozzanatokhoz

is igazodik, szemben az alkalmilag tervezett viselkedésekkel. Ebből egy pedagógiai elv is következik: az

erkölcsi és egyéb okokból fontosnak tartott viselkedéseket a gyermeknél már csak a gazdaságosság miatt is

minél előbb szokássá kell alakítanunk.

James híres, először 1884-ben publikált érzelemelmélete a másik példa. Az elmélet, mely Carl Lange (1834-

1900) dán fiziológus 1885-ben megjelent hasonló, bár inkább a vérkeringés döntő szerepét hangsúlyozó

elméletével kombinálva máig az érzelmek James-Lange elméleteként ismert, s a perifériás mozzanatok

jelentőségét hangsúlyozza az érzelmekben. A testi változások, az adaptív viselkedés közvetlenül követik a

különleges ingerek észlelését, s az érzelem ezen testi változások észlelése. Az érzelem testi oldalait kiiktatva

225



megoszlásokig

James szerint semmi sem maradna belőle, ami érzelem lenne. Ugyanakkor James felfogása megengedi centrális

és perifériás mozzanatok kölcsönhatását is: ha valamilyen okból tudatosan létrehozunk bizonyos perifériás

állapotokat, ezek elvezetnek magához az érzelemhez – ahogy azt majd a különböző motoros érzelemelméletek

és relaxációs módszerek eljárásuk alapjává is teszik. Ez az érzelemelmélet mindmáig az egyik legfontosabb

vonatkoztatási pontja az érzelemkutatásnak. A finomabb módszerek s a komplexebb kontextuális elméletek nem

adnak igazat Jamesnek, de számukra is fontos kiindulópont a radikálisan értelmezett James-elmélet, melyet

cáfolni kell.

Végül a self fogalma James komplex pszichológiai gondolkodásának és érzékeny leíró pszichológusi

mivoltának bizonysága, s egyben egyik legtávolabbra mutató koncepciója. A self központi fogalom James

integratív pszichológiájában. Fontos számára világnézeti okból is. James harcol a szubsztanciális lélek fogalma

ellen, a selfet levezetett kategóriává teszi, ugyanakkor meg akarja őrizni a belső élet fenomenális egységét. A

sokrétű én fogalmának kidolgozása, ahol magunkról különböző összképeket gyártunk, a lélek helyettesítője lesz.

E tekintetben felfogása hasonlít Ernst Machéhoz is. Tőle származik az azóta oly nagy hagyományt befutott

megkülönböztetés a Me, a megismert Én, és az I, a megismerő Én között. A megismert én három rétege a testi, a

szociális és az eszmei régió. Mindegyiknél kitüntetett s az embert mozgató jellegzetesség az önbecsülés.

Sikereink és elvárásaink hányadosa ez, mely éppen ezért sikerek növelésével s igények csökkentésével egyaránt

növelhető. Valójában a teljesítménymotiváció dinamikáját elővételezi itt James. A Me és az I viszonyát taglalva

is nagyon modern témákat érint: a személyes azonosság-érzés (identitás) forrását, szerepét az ember magabiztos

alkalmazkodásában, felbomlásait, s a különböző self-részek szétesését különböző kórformákban. Ebben a

részben teremt kapcsolatot a francia pszichológiának a karteziá- nus észt központi szerepétől megfosztó

törekvései (Charcot, Binet, Janet) s saját többrétegű konstrukciókat hangsúlyozó felfogása között.

James igen sokfelé nyitó pszichológus. A mai pszichofiziológusok joggal tekintik előfutáruknak, de igaz ez a

behavioristákra, az Én és az identitás szociálpszichológus kutatóira is. Valójában a selfről adott elemzésével a

szociális indítású self elméletek folytonos amerikai hagyományát indítja el, Baldwin, Cooley, Calkins munkáin

át George Her- bert Meadig s a szimbolikus interakcionizmusig. James kezdeményezése természetesen sok

változáson megy át: egyre nagyobb jelentősége lesz a self szociális eredetű mozzanatainak. Mindenki hozzá

képest fogalmazza azonban meg saját hangsúlyait. Self-elmélete tulajdonképpen a szubsztanciális lélekkoncepciók

első részletes felváltója a személyiségre vonatkoztatva, Charcot, Janet, majd Breuer és Freud

munkáival párhuzamosan. James affinitást mutatott a tudattalan mozzanatok kérdésével is. A tudattalan

tényezőket központi kérdésként kezeli minden konkrét elemzésében az átmeneti tudatállapotok s hasonló

fogalmak segítségével, az önmegfigyelés kritikájának, de pozitív kifejtéseinek keretében is.

A pragmatizmus programadó munkájában maga James is megkísérelte, hogy saját magát egy jellegzetes

kvázitipológiai szembeállításban helyezze el más gondolati irányokhoz képest. Maga is hitt abban, hogy az

ember életének van valami átfogó mintázata. A 8.1. táblázat mutatja szembeállítását a kifinomult és a merev

elmék között. Magát természetesen a kifinomult elmék közé sorolja, eközben azonban sok követője a

pszichológiában, akik Jamesből egy mozzanatot, például a perifériás érzelem elméletet emelik ki, a „merev

elme” hagyományába fog illeszkedni.

3.20. táblázat - 8.1. táblázat. A kétféle filozófiai gondolkodásmód William James

felfogásában (W. James: Pragmatizmus. 128. o. nyomán, Márkus György ford.)

A kifinomult elme

Racionalista („elveket” követő)

Intellektualista

Idealista

Optimista

Vallásos

A szabad akaratban hívő

A merev elme

Empirista („tényeket” követő)

Szenzualista

Materialista

Pesszimisztikus

Vallástalan

Fatalista

226



megoszlásokig

Monista

Dogmatikus

Pluralista

Szkeptikus

James értékelői is sokat foglalkoztak azzal, hová is helyezzék őt. Edwin Boring (1942) mint a kísérleti

pszichológia protagonistája a James-cente- nárium kapcsán megpróbálta értelmezni, miért is nem tetszett

Jamesnek a kísérleti lélektan, miért nem talált benne emberi mondanivalót. Ez a gondazonban egy tágabb

szembeállításba illeszkedik. Boring rámutat, hogy James alapvető hozzáállása a fenomenológus és a

funkcionalista attitűd kombinációja. Ot mindig a teljes szervezet érdekli, a működések megvalósításának

részletei nem. Ez azonban olyan eltérés, amely évszázadok óta velünk van, s legátfogóbban úgy értelmezhető,

mint az adottal, a közvetlenül megfogottal megelégedő fenomenológiai és az adotton mindig túllépő redukcionista,

pozitivista hozzáállás eltérése (8.2. táblázat). Boring számára az utóbbi volt vonzó, mert ez szerinte

a redukcionizmus, a „semmi egyéb, mint” hozzáállás közepette egyben „valami több” megközelítést is képvisel,

ugyanis a jelenség mögötti mechanizmusokat keresi. Nem árt emlékezni rá, hogy azóta számos értelmezésben a

jók-rosszak szembeállítás értékelése megfordult, illletve a laza prototípus elemeire bomlott. Vannak olyan

irányzatok, amelyek a mintázat, jelentés, szerveződés kérdését úgy kapcsolják össze az innátizmussal, hogy

eközben magyarázó s nem fenomenológiai elméletek létrehozására törekszenek (például a generatív nyelvészet),

másrészt vannak irányzatok, amelyek szerint maga a fenomenológiai redukálhatatlanság hangsúlyozása pozitív

mondanivalót hordoz. James nemcsak a funkcionalizmusnak, hanem egy sajátos mentalizmusnak is az előfutára,

evolúciós gondolatoktól átitatott mentalizmusnak.

A kilencvenes évektől James munkássága egyre inkább filozófiaivá vált. A filozófiában elmerülő James is

releváns a pszichológia történetében. Az amerikai pragmatizmus egyik megalapítójaként ismerjük. A

pragmatizmus a tudományelméletbe és a megismerés kérdéseibe vezeti be a darwini alkalmazkodás modelljét.

Ismereteink, eszméink, fogalmaink nem önmagukban tekintendőek: próbájuk az alkalmazás. Csak akkor van

jelentésük, ha valamilyen következményük van. „A valószínű igazság egyetlen pragmatikus próbája az, hogy mi

irányít bennünket a legcélszerűbben.” (James 1981, 169. o.) Az elméletek is eszközök csupán, s az igazság

kérdése csak az emberi lét igényeihez illeszkedve vethető csak fel. Antiintellektuális emberképhez is vezethet

ez, szakításhoz a tiszta megismerés illúziójával, az ember elsődlegesen cselekvő lényként való tételezése révén.

Ennek egyik pszichológiai folytatója évtizedekkel később a behaviorizmus lesz. James persze nem lenne boldog

emiatt. Tudnunk kell, hogy a behaviorista folytatás éppen a jamesi gondolkodásmód egyik döntő vonását

helyezi zárójelbe. Jamestől, aki a 8.2. táblázatban a fenomenológiai oszloppal azonosult volna, messze állt a

mechanikus tudomány leszűkítő világképe. James cselekvés, dinamizmus és intuíció hangsúlyú, de nem

determinista. Az ember választó lény, mondja, életét választásai hozzák létre. James számára a pragmatizmus,

számos relativista következményével (pl. a vallások relativizá- lásával) együtt voltaképpen az emberi morál új,

nagyobb felelősséget eredményező megalapozásának is eszköze. Az ember lényegi mozzanata a hitnek, az élet

értelmessé tételének kialakítása. James az amerikai pszichológiába az evolúciós tanításnak az aktivista s nem a

determinista értelmezését viszi be. A magát alakító ember pszichológiája és filozófiája ez, mely jobban megfelel

az amerikai társadalmi hitvallásnak, mint a ma legamerikaiabbnak tartott behaviorizmus.

James pszichológiája már saját korában is hatással volt a magyar szellemi életre. Már 1909-bemegjelent

magyarul Lélektani előadások tanítók számára című munkája, mely a funkcionalista nevelésgondolat (harc a

formális képzés ellen, az életközeli nevelés elve, a hasznos ismeretek oktatása) hazai képviselői, pl. Dienes

Valéria számára is az új nevelési eszmény pszichológiai megalapozását segítették. Idejekorán, 1917-ben jelent

meg magyarul Théodore Flournoy (1854-1920) svájci orvos-pszichológus követőjének értékelő műve, William

James filozófiája is, mely élet és életmű megértéséhez máig fontos forrás, s egyben megmutatja, mit jelentett

James vallásfelfogása a protestantizmus számára. (Isten bizonyítéka a misztikus élményekben keresendő,

másrészt erkölcsi világképe az állandó önmegújítást helyezi előtérbe.)

3.21. táblázat - 8.2. táblázat A Boring (1942) kiemelte fenomenológiai-pozitivista attitűd

szembeállítás néhány példája

Vitapartenerek Fenomenológiai Pozitivista

Goethe-Newton az adott élmény kísérletek, a jelenség ellen

Hering-Helmholtz nativizmus, fenomenológia empirizmus, pozitivizmus

227



megoszlásokig

McDougall-Watson ösztön, holizmus reflexek, elementarizmus

Gestalt-behaviorizmus szerveződés, érték, közvetlenség elemek, mechanizmus, közvetettség

4.3. Az amerikai funkcionalista tábor

Bár maga James nem sorolható egyetlen iskolához sem, nagy szerepe volt mint az amerikai tudományos

pszichológia elindítójának a funkcionalista gondolatmenet kibontakozásában. A „funkcionalizmus” eleinte még

csak névvel sem rendelkezett. Nem volt határozott irányzat, amely egyértelmű mester-tanítvány hálózatokon

keresztül adott volna át mintákat, mint például a wundti örökség.

Több párhuzamosan létező csomópont és körvona- lazatlan határok jellemzik, ami majd csak a Wundtkövetőkkel

folytatott viták során kap egyértelműbb alakzatot. A funkcionalizmus Amerikában, miként másutt is,

elsősorban két elkötelezettség össze- kombinálását jelentette: a gyakorlati pszichológia igénye kapcsolódott

benne össze az evolúciós elmélet ihletésének követésével. Elég tág igény ez, amibe számos, mai szemmel

nehezen összeilleszthető törekvés belefér. Azóta a funkcionalizmus filozofikusabb jelentései kerültek előtérbe a

pszichológiában is. E terminus változatos jelentéseit tekinti át a VITATOTT KÉRDÉSEK.

Vitatott kérdések – A funkcionalizmus többféle fogalma

A funkcionalizmus kifejezésnek a pszichológiában több értelme van. Egyrészt a klasszikus századfordulós

pszichológiában az európai, különösen a német szóhasználatban egyszerűen „működést” is értettek rajta, s így

azokat a törekvéseket, amelyeket a 9. fejezetben mint aktuspszichológiákat tárgyalok. Harkai Schiller Pál (1930)

kategóriákról szóló könyve jól bemutatja ezt a szóhasználatot, de így gondolta annak idején Titchener

(1898/1983) is, amikor Brentano gondolkodásmódját mint a funkcionális beszédmód példáját bírálja. Az

antropológiában és a szociológiában a funkcionalizmus azt a társadalomképet jelenti, amely a társadalmat

funkciók egymásra vonatkoztatott együtteseként értelmezi, ahol minden jelenség hozzájárul az egész mintázat

fennmaradásához (Merton 1980). Ez az értelmezés nem idegen az evolúciós funkcionalizmus gondolatától.

Nagy karriert futott be azonban a kifejezés a mai kognitív tudományban is, ahol csak részben van átfedésben a

klasszikus pszichológiai funkcionalizmus fogalmával. A test és lélek viszonyának sajátos értelmezése öszszekapcsolja

a kétféle interpretációt. A kognitív mozgalom által felújított felfogás az Arisztotelész (1988), vagy

Ryle (1974) megfogalmazta funkcionalizmus folytatása. A „lelki szférát” az életjelenségek sajátos

szerveződésének tartja. A mai szimbólumfeldolgozó kognitív paradigmában ez azonban, ahogyan Fodor (1975),

Putnam (1960), valamint Block (1980) megfogalmazták, határozottan biológiától távolodó értelmezést kap. Az

első lépés a szigorú vagy típusazonosság tagadása. Bár minden lelki működésnek megfelel egy fizikai folyamat,

ugyanannak a működésnek nem mindig ugyanaz a fizikai (értsd agyi) folyamat felel meg. Bizonyos tekintetben

a 19. század végi parallelizmus újraértelmezése ez. Az agyi működésekre nézve a kognitivizmusban a tiszta

információs mozzanatok előtérbe helyezését fogja ez jelenteni: nem kell foglalkoznunk azokkal a végrehajtó

mechanizmusokkal, amelyek a működéseket megvalósítják, éppen elég feladat számunkra, hogy megértsük

azokat a műveleteket, amit a feladat végrehajtása közben végzünk. Mindez a mentális dolgokkal foglalkozó

diszciplínák önállóságát biztosítja. A gépekkel kapcsolatban pedig oda vezet, hogy nem zárhatjuk ki, hogy

technikai értelemben, ha az emberi funkciókat ugyanolyan információs lépésekkel oldják meg, mint az emberek,

majd a gépek is gondolkodjanak. Ez természetesen számos okból megosztó tényező. Az e mögött rejlő

technológiai racionalitás bírálata megjelenik mind az intencionalitás irányából (a gépeknek nincsen igazi

intencionalitásuk, hangoztatja Hu- bert Dreyfus), mind a testtel érvelve: igenis tekintetbe kell vennünk az

emberi gondolkodásban az emberi test létét és szerveződését.

Ez az egyszerre filozófiai, s e tekintetben arisztotelészi, s ugyanakkor gépi-technológiai funkcionalizmus

(jellemzésére vö. Haugeland 1996) annak gyakorlatias és evolúciós elkötelezettségei miatt eltér a századelő

funkcionalizmusától. A gyermeklélektani és az evolúciós elméletből fakadó funkcionalizmus ugyanis az egyéni

különbségek problémájából indult ki, a Fodor-féle funkcionalizmus viszont, miközben innátista, határozottan

univerzalisztikus is. Vilcox (1992) az alább említett történeti kötetben meg is említi, hogy Fodor és követői, ha

történetileg nézzük, a mai strukturalizmusra sajátítják ki a funkcionalizmus nevet.

Owen és Wagner (1992) újabban tanulságos könyvet szerkesztettek a funkcionalista örökségről az amerikai

pszichológiában és általában a pszichológiában. Azt hangsúlyozzák, hogy a funkcionalizmus mindig komplex

irányzat, mely nyitott az együttműködésre más területekkel. Wagner és Owen a kötet bevezetőjében (1992)

három jellegzetességét emeli ki a funkcionalista gondolkodásnak. Az egyik, hogy organikus irányultságú és

evolúciós, a másik, hogy a mentális tevékenységet folytonosnak tekinti, mind abban az értelemben, hogy az

228



megoszlásokig

állatvilágból hogyan bontakozik ki az emberi gondolkodás, mind pedig a tudat-tudattalan viszonyát tekintve.

Végül a funkcionalizmus számos módszert enged meg, az összehasonlító, fejlődéselvű és a kísérleti módszer

egyaránt repertoárjába tartozik. Ez az összehasonlító, módszertanilag sokrétű funkcionalizmus a mai

pszichológiában a kognitív szemlélet evolúciós értelmezéseivel rokon inkább, mintsem a deklarált, ugyanakkor

módszertanát tekintve inkább strukturalista Fodor-féle funkcionalizmussal. Ugyanakkor, ha a mai és a

klasszikus funkcionalizmust vetjük össze, világos, hogy a mai funkcionalizmust az információs mozzanat tette

oly domináns irányzattá. Amerikában a klaszszikus funkcionalizmus igazi gondja, amiért a behaviorizmus

legyőzte és nem tudott azonnal, száz évvel ezelőtt győzedelmes irányzattá válni, az volt, hogy hiányzott belőle

egy kulcsfogalom, mely a mai funkcionalizmus vezéreszméje: az információ fogalma. Valójában a kibernetikai

szemlélet mintegy felfrissíti a behaviorizmust, újra a modellálás tudományává teszi és ezzel egy új

funkcionalizmust indít el a hatvanas évek végétől.

4.3.1. Dewey: a funkcionalizmus mindenese

4.3.1.1. Az alkalmazkodás, a reflex és a lelki jelenségek

John Dewey (1859-1952), a Chicagói és a Columbia Egyetem tanára volt az, aki évtizedeken keresztül mint

vezető filozófus és pedagógus a funkcionalista gondolat leghajlékonyabb s legváltozatosabb pro- pagátorává

vált. Mint a pragmatizmus értelmezője s mozgalomként terjesztője vált igen ismertté. Az ő felfogása még a

logikát is pragmatikus, hasznossági és evolúciós alapokra próbálja helyezni. Ebben a tekintetben, majd a

formális logikai módszerek diadala után is azt hirdeti, hogy a megismerést naturalizálni kell, s a kanti

megkülönböztetéseket visszautasítva az evolúciós elmélet fényében nem szabad merev különbséget tételezni „az

eredet és a természet problémája között”. A gondolkodás a változás eszköze; a logikának – ahogy már

Arisztotelész munkájának címe, Organon (Eszköz) is jelezte – nem puszta formatannak, hanem eszköznek,

instrumentális értékűnek kell lennie. Az ember akkor gondolkozik, mikor új helyzetekbe kerül, a gondolat nem

önmagában létezik, hanem problémák megoldásának keretében. Kicsit ameri- kaias, vállalkozásközpontú,

merkantilis filozófia ez, ahogy Dewey mosolyogva elismeri Bertrand Russell ellene s a pragmatizmus ellen

szóló vádpontjait. Maga ez a „haszonelvű” felfogás Dewey szerint nem egyszerűen a „kommercializmus

intellektuális megfelelője”. Egy olyan természeti elv áll mögötte, hogy az evolúciós elmélet módot ad a

gondolkodás naturális magyarázatára, s így a norma visszavezethető lesz az eredetre.

Az evolúciós módszernek az a jelentősége a biológiában és a társadalomtörténetben, hogy minden külön szervet,

struktúrát vagy formációt, minden sejt vagy elem-csoportot úgy kell felfognunk, mint valamely környezeti

szituációhoz való igazodás vagy alkalmazkodás eszközét.

J. Dewey: Eszmék az experimentális logika köréből. In: Pragmatizmus.

408-409. o. Varga Mihály ford.

229



megoszlásokig

A logika is ilyen alkalmazkodási eszköz, s rendszerének kibontakozásában kulcsmozzanat a pszichológia. A

pszichológia közvetít az evolúciós elmélet és a logikai között a megismerés vizsgálatában. Vagyis itt egy olyan

„evolúciós pszichologizmust” kapunk, mely Husserl és Frege a 10. fejezetben tárgyalt pszichologizmuskritikája

után egy nem asszociatív „evolúciós megalapozású” formában újítja fel a pszichologizmust. Dewey nincsen

egyedül evolúciós megalapozású logikára törekvésével. A német filozófus és szociológus, az emberi élet

kulturális mintázatait elemző Georg Simmel (1895/1982) egy sokoldalú elemzésben szintén a darwinizmus

didalemenetének hatására abból indul ki, hogy az egyes állatfajok mintegy világképeket hordanak magukban,

saját a priori rendszerük van az evolúciónak köszönhetően. Ennek következményei vannak az emberi logikára

is. Az evolúció adta keret olyan a logika egyes tételeihez képest, mint a matematikai tételek az axiómákhoz

viszonyítva. A természet, az evolúció adja meg a megkerülhetetlen axiómáinkat.

Azt mondhatjuk, hogy nincsenek elméletileg érvényes „igazságok”, melyekre tetteinket alapozhatnánk. Ehelyett

azokat a fogalmakat nevezzük igazaknak, amelyek sikeres és életfenntartó aktusokra vezettek. [...] A fogalmak

igazsága ettől kezdve nem kell valamilyen valósággal való megegyezésükön alapuljon. Az igazság a

fogalmaknak az a tulajdonsága, mely a legkedvezőbb cselekvés létrehozását eredményezi náluk.

Georg Simmel: A szelekciós elmélet és az ismeretelmélet kapcsolatáról.

1895/1982, 64. o.

Dewey szorosan vett pszichológiai munkássága a funkcionalizmus megalapozásához tartozik, s a Chicagói

Egyetemen eltöltött évtizedre összpontosult. Dewey evolúciós felfogásában a pszichológia a környezethez való

alkalmazkodással kell foglalkozzon. Az alkalmazkodás értelmezésekor az aktív szervezet gondolatából kell

kiindulnunk. Az ember nem pusztán reagáló lény, hanem állandó átalakulásban van, ez az átalakulás, mozgás

maga az alkalmazkodás. Ezt a koncepciót Dewey legrészletesebben a reflexív fogalmát bíráló 1896- ban

megjelent írásában fejti ki. Az írás profetikus is. Dewey már akkor jól látta a reflexelv korlátait, amikor az még

nem is hatotta teljeséggel át a pszichológiát, mint majd harminc évvel később fogja. Dewey ugyanis észreveszi,

hogy már a klasszikus pszichológia (gondoljunk például a kísérletezés egész német hagyományára) is a reflexes

determináció mintájára képzeli el a lelki jelenségeket. Mi a hibája Dewey szerint a reflexfogalomnak? Az inger

és válasz, mondja Dewey, egy szélesebb koordináció indokolatlanul kiemelt fázisai. Minden reflexes

működésben valójában nem egy ingerre adott reagálásról, hanem egy megbomlott egyensúly helyreállításáról

van szó. A reagálást a belső állapot ugyanúgy meghatározza, mint a látszólag determináló erejű inger. Az

állandóan a környezethez alkalmazkodó szervezet működése, mind pszichológiailag, mind fiziológiailag sokkal

inkább egy folytonosan megújuló ciklushoz hasonlítható, semmint egy egyirányú ívhez. „Az inger a

kialakulóban levő koordinációnak az a fázisa, amely azokat a feltételeket képviseli, amelyeket teljesíteni kell a

sikeres befejezéshez, a válasz [...] a sikeres koordináció kivitelezésének eszközeként szolgál. Az inger olyan

valami, amit fel kell fedezni, fel kell tárni.” (Dewey 1896/1983, 269. o.) Tulajdonképpen ezt a szabályozásközpontú

funkcionális ingerfogalmat állítja majd újra előtérbe fél évszázaddal később James Gibson a

behavioristákkal szemben. Ez a koordinációs gondolat és a viselkedés nagyobb szabadságfoka hatja át Dewey

nevelési eszméit is, melyek középponti jelentőségűek voltak a funkcionalista mozgalom szemléleti

alakulásában.

4.3.1.2. Iskola, társadalom és szabadság

Dewey hisz az ember és a társadalom állandó evolúciós tökéletesedésében, s abban, hogy az ember nyitott lény.

Az iskola mint kitüntetett közeg az ő szemében a haladás zálogaként értelmezett demokrácia legfőbb

intézménye kell legyen. Sokat tett fiatal korában ennek az eszménynek a megvalósításáért: a gyermekek szabad

kezdeményezését előtérbe állító reformiskolát hozott létre, mely eszményei s a konzervatív ellenállás miatt is

egy kor progresszív nevelési törekvéseinek szimbólumává vált. Az iskola Dewey szerint egy olyan demokrácia

laboratóriuma, mely mindenki számára biztosítja a fejlődés maximális lehetőségét (előjogokra, származásra való

tekintet nélkül). Dewey egy olyan gondolatmenettel él, mely újabb példa arra, hogy a társadalomra kiterjesztett

darwinizmus nem szükségszerűen a konzervatív gondolkodás fedőmozgalma. A társadalom Dewey szerint

ugyanis a természethez hasonlóan egy darwini típusú, a korlátozott lehetőségekért folytatott harc terepe. A jó

iskola erre kell felkészítsen. A demokratikus társadalom fontos alapköve szerinte az egyéni különbségek

kultusza. Sosem tudhatjuk ugyanis, hogy a társadalom változásaival milyen tulajdonságok válnak fontossá,

hiszen maga a társadalom is állandóan változik. Dewey munkásságával válik világossá az evolúciós

gondolkodás már említett optimista értelmezésének rokonsága az amerikai hétköznapi mentalitással. Az

evolúciós gondolat Dewey s követői számára az állandó, korlátlan fejlődés, a bevégzetlenség, az új terepeket, a

vonzó feltáratlan Nyugatot felfedező, praktikus s állandóan küzdő emberképbe illeszkedik be, mely minden

dogmatizmus és intolerancia ellensége. Dewey (1910) számára a darwinizmus fontos üzenete az a gondolat,

hogy az emberi univerzum nem véges természetű, s ez adja meg a demokratikus s haladáselvű világkép alapját.

230



megoszlásokig

Ugyanilyen alapvető gondolat a darwinizmusban Dewey számára a skolasztikus lényegek megkérdőjelezése. A

fajok változása egyben az egész világ változékonyságának és megváltoztathatóságának is szimbóluma.

Az iskolának ebbe a világképbe illeszkedve a kezdeményezést, az individuum kiteljesedését és a spontán,

demokratikus közösségalakulást kell biztosítania. Mindehhez Dewey a formális képzés helyett a gyakorlati

készségeket, a felfedeztető oktatást hangsúlyozó iskolát propagálja. A két világháború közötti időben mindenütt

az ő neve vált a progresszív nevelés márkajegyévé. A magyar Új Iskola mozgalomnak is egyik vezércsillaga,

1931- ben magyarul is megjelent A gondolkodás nevelése című munkája révén.

Dewey nevelési liberalizmusának értékelése ma újra viták tárgya. Richard Hofstadter (1963) az amerikai

antiintellektualizmus elleni harca részeként igencsak konzervatívan értékelte Dewey nevelési hatását. Dewey

eszménye a pluralizmusnak és a türelemnek megfelelően az, hogy a tantervet lokálisan kell eldönteni. Ez, együtt

állandó kirohanásaival a latintanulással szemben az egész nevelési reform mögötti rejtett feszültséget tükrözik.

Hofstadter szerint Dewey fejlődési (growth) eszménye inherensen szembeállította egymással a társadalom és a

gyermek szükségleteit: a fejlődés (growth) gyermekközpontú és individualisztikus fogalom. Hofstadter

értékelésében mind Stanley Hall, mind Dewey felfogásában a gyermekcentrikus növekedéseszmény romantikus

felhangokkal kombinál egy darwini gondolatot.

Valójában ez a konzervatív nevelési értékelés ismét rámutat arra, hogy a darwini gondolkodás és a haladás

eszméjének összekapcsolása milyen élénk és a mai napig élő kérdés. Dewey mai újraértel- mezői ugyanis

pozitív értékként állítják be Dewey individualizmusát s kiállását az egyénített értékek mellett. Rorty (1994)

értelmezésében, mely a mai ideológiai keretnek egy határozott vezéreszméje, Dewey, az elfeledett Dewey, úgy

jelenik meg, mint a liberális szabadság bajnoka. Míg hagyományosan inkább azt láttuk Dewey-ban, hogy a

normákat és értékeket a természetre vezeti vissza, az új felfogás azt látja benne, hogy az indeterminizmus s az

emberi erőfeszítések révén, az állandóan épülő s kibontakozó világkép ideológusa. Saját korában chicagói

folytatói a progresszív, dinamikus, de nem radikális, gyermek- és gyakorlatorientált pszichológia ígéretét

olvasták ki belőle.

4.3.2. A chicagói iskola

A századfordulón a James és Dewey elindította kezdemények a Chicagói Egyetemen mozgalommá, iskolává

értek. James Rowland Angell (1869-1949) fogalmazza meg programadó tanulmányokban és 1904-ben

megjelent tankönyvében az irányzat alapfeltevéseit. Angell az amerikai pszichológusok karrier szempontból is

gyakorlatias viselkedési mintáját követte. Chicagói évei után 1921 és 1937 között a Yale Egyetem rektora volt, s

szimbolikus tekintélyére jellemző, hogy bár Németországban annak idején nem szerezte meg a PhD fokozatot

(át kellett volna írnia az értekezést), mégis 23 tiszteletbeli doktori fokozatot szerzett. Angell kiváló

adminisztrátor volt, aki megérdemelte a sok elismerést. A Yale Egyetemen az ő rektorsága alatt az új dinamikus

forráskeresés lesz jellemző, s ekkor jött létre a neobehaviorizmus és a szociálpszichológia történetében oly

fontos Emberi Kapcsolatok Intézete (19. fejezet). A merev, állandónak tekintett tartalmak helyett a lelki élettel

működésében kell foglalkozni, hirdeti Angell koncepciója tanárai, Dewey és James nyomán. A hagyományos

pszichológia az elemzést boncolásszerűen, post mortem végzi, ezzel kell szembeállítani a működésközpontú

funkcionalista leírás menet közbeni folyamatelemzését. A lelki élet elemzésének helyes egységei a műveletek,

az időben zajló folyamatok s nem a tudattartalmak. A műveletek sosem rögzítettek. Az emberi elme (mind) a

környezethez való alkalmazkodás összefüggésrendszerében, az életjelenségek között értelmezendő. Ez teremt

affinitást közötte és a megismerés motoros elméletei között. (Itt újra tetten érhető a változás, nyitottság

hangsúly, ami az amerikai világképet képviseli a funkcionalista lélektanban. Ebből szervesen következik már a

gyakorlati pszichológia hangsúlyozása.) Biológiai elkötelezettségének megfelelően a funkcionalista

pszichológia különleges jelentőséget tulajdonított a gyermek, az állat és a beteg vizsgálatának. Angell

összehasonlító lélektant művelő tanítványai a Chicagói Egyetemen majd elvezetnek a behaviorizmus- hoz: két

leghíresebb renegát tanítványáról (renegátak annyiban, hogy szakítanak a tudattal, egyébként viszont a

funkcionalista hagyomány továbbvivői), Watsonról és Hunterről még lesz módunk szólni. Angell sok kiadást

megért tankönyve mellett egy társasági elnöki beszéde volt az, amely a funkcionalizmus mint mozgalom

hivatkozási alapjává vált. A funkcionalizmus, s ezt évtizedekig visszhangozza majd mindenki, az evolúciós

gondolkodás és a pragmatizmus ötvözete. Angell listaszerűen is megadja a funkcionalizmus alapelveit.

Ha mármost együtt nézzük azokat az elképzeléseket, amelyekről eddig szó volt, nem lesz nehéz egy közös

pontban egyesíteni őket. Úgy kell tekintenünk a funkcionalizmust, mint

1. A mentális műveletek pszichológiáját, szemben a mentális elemek pszichológiájával, vagy másképpen, a

tudat „hogyan” és „miért” pszichológiáját, megkülönböztetve a tudatosság „minéműségétől”.

231



megoszlásokig

2. A funkcionalizmus az elme problémájával úgy foglalkozik, mint ami állandó közvetítő tevékenységet folytat

a környezet és a szervezet szükségletei között. Ez a tudat alapvető hasznosságának pszichológiája.

3. És végül a funkcionalizmus mint pszichofiziológiai pszichológia, az a pszichológia, amely felismeri és vallja,

hogy a test-lélek kapcsolat lényegi jelentőségű a mentális élet bármely helyes és átfogó értékelésében. [...]

Ki kell még fejtenünk, hogy a funkcionalizmus mint az értelem alapvető műveleteinek elmélete hogyan függ

össze a tárgyalt másik két koncepcióval. A legegyszerűbb felfogás e kapcsolatokról az, mely az elsőt a másik

kettő alapvető propedeutikájaként kezeli. Ha fel akarjuk tárni a pontos módot, ahogy a mentális folyamat

hozzájárul az alkalmazkodás hatékonyságához, természetszerűen azzal kell kezdenünk, hogy meghatározzuk az

értelem alapvető megjelenési formáit. Bármennyire is tetszetős a funkcionális pszichológia számos formájának

belső logikai összefüggéseit hirdető elmélet, a gyakorlatban nagyon nehéz elválasztani egyiket a másiktól.

S ismét, ahogy a biológiai akkomodációs szempont is, a funkcionális pszichológia pszichofizikai nézőpontja

ésszerűen előfeltételezi a mentális folyamatok ismeretét, ahogy azok a reflektív tudatosságban jelentkeznek. A

fiziológiai és mentális műveletek közti értelmes korreláció előzetes ismeretet kíván a feltűnő differenciákról,

mind a tudati funkció, mind a fiziológiai funkció oldalán.

James Rowland Angell: A funkcionális pszichológia működési területe. 1907/1983, 281-282. o.

Bihari Zsuzsa ford.

Mindez megadta azt az alaphangot, amelynek keretében a lelki jelenségeket mozgásukban vizsgáló és

biológiailag beágyazott felfogás lesz az amerikai pszichológia alapvető kerete. Az azóta eltelt évtizedek alatt

ennek iskolaként való tagolódása háttérbe szorult. Mint Hothersall (1984, 310. o.) kiemeli azonban, nem

hangsúlyozva a tényt, ugyanakkor mindannyian funkcionalisták vagyunk. „Lehet, hogy nem is túl erős azt

mondani, hogy a mai pszichológusok jó része funkcionalista, miközben nem is használják ezt a terminust.”

Abban, hogy a pszichológia mintegy semleges jellemzésében a funkcionalizmus lett az uralkodó eszme, nagy

szerepe volt a gyakorlatias funkcionalizmusnak, és az embert mozgató tényezők tanulmányozásának, a

dinamikus lélektan megjelenésének.

4.3.3. Münstenberg és Cattell: két gyakorlati mester

A funkcionalista gondolkodás gyakorlati megvalósításában nagy szerepe volt a Németországból Amerikába

származott Hugo Münstenbergnek (18631916). Münstenberg Wundt tanítványa volt, de mesterével

konfliktusokba került, mert az akarat vizsgálata során a szenzualista felfogás helyett egy olyan tudatelméletet

kezdett hirdetni, mely szerint a tudatosság akkor jelenik meg, amikor a szenzoros szféráról megtörténik az

átkapcsolás a motorosra. A motoros felfogás és korai német könyve (Münsten- berg 1889) nagyon megragadta

William Jameset, aki hosszas unszolással rávette a fiatal német tudóst, hogy 1892-től vegye át tőle a

pszichológiai laboratóriumot a Harvard Egyetemen. Először látogatóként, majd hosszas töprengés után 1897-től

Münstenberg át is teszi a székhelyét a Harvard Egyetemre. (A részletek leírására lásd Hothersall 1984.)

Amellett, hogy Münstenberg továbbra is a motoros tudatelmélet képviselője a laboratóriumi vitákban, ő terjeszti

ki s publikálja igen népszerű írásokban a laboratóriumi pszichológia relevanciáját a gyakorlati életre az amerikai

pszichológiában. Könyvet ír a tanúvallomásokról, vizsgálja a csoportos döntést az esküdtbíráskodásnál, ő az

ipari alkalmasságvizsgálatok élharcosa, gyakorló, bár mai szemmel naivan optimista pszichoterapeuta, aki

elsősorban a hipnózist alkalmazza. Kulturális karakterológiát is művel; több, nem mindig hízelgő könyvet ír az

amerikai mentalitásról (Münstenberg 1904), észreveszi például, hogy az aktivista, gyakorlatias életszemlélet

nem a tiszta tudomány barátja. Igazi gyakorlatias funkcionalista tehát, akinek hatása óriási. Mégis hamar

feledésbe merül, egyszerűen azért, mert nemigen tudják neki megbocsátani, hogy a háború előtt s a háború alatt

felszólal a német álláspont és a németek megértése érdekében.

Hasonló gyakorlatias újító volt a részben szintén német képzettségű James McKeen Cattell (18601944).

Wundtnál tanult Lipcsében, s a reakcióidő-mérések s tachisztoszkópos vizsgálatok egyik úttörője volt. O mutatta

ki például először, hogy összefüggő szöveget könnyebb olvasni, mint elszigetelt betűket, ami az olvasási

szakirodalom klasszikus adata (lásd 6. fejezet). Hazafelé utazva azonban Galton lelkes hívévé válik, s

Amerikában a mentális tesztelés első próbálkozásai is az ő nevéhez fűződnek. A pszichológia a szelekciót és a

viselkedés irányítását lehetővé tevő gyakorlati tudománnyá kell váljon, gondolta. Konkrét pszichometriai

munkáiból nem sok máig használható maradt fenn. O még ugyanis a mentális tesztelést egyszerű pszichofizikai

mérések kiterjesztéseként kezelte: figyelem terjedelem, reakcióidő, mozgássebesség s hasonló módszerek

jelentek meg benne. Tudjuk, hogy a Binet elindította győztes tesztelés irány ezzel szemben az értelempróbákat

232



megoszlásokig

közvetlen „gondolkodtató” kérdésekben adja fel. Sok évtized múlva tér vissza ismét az a törekvés, amely az

„értelem” mögött újra elemi mechanizmusokat keres.

Cattell ugyanakkor a modern tudománymetria egyik elindítója is. Kiterjeszti a pszichofizikai mérést különböző

foglalkozásokban a szakmai jelentőség rangsorolására. 1903-ban az amerikai pszichológusokra például a

következő rangsort kapta: James, Cattell, Münstenberg, Hall, Baldwin, Titchener, Royce, Ladd, Dewey

(Woodworth és Schlossberg 1966, 318-319. o.). Mint jó Galton-követő, a kiválóság családi hátterével is

foglalkozik, s megállapítja, hogy a tudományos kiemelkedés titka a professzori és lelkészi családi háttér. Nála

persze mindkettő fennállt. Cattell szervező gyakorlatiassága máig nyomokat hagyott a pszichológián. Cattell

nagyon sokat tett a pszichológia mint foglalkozás megszületéséért. Az amerikai és a német önállósulás eltérését

jól mutatja, hogy ő már 1887-ben létrehozott egy tanszéket a Pennsylvania Egyetemen. Megalapította a

pszichológus eszközök forgalmazását és jogvédelmét mindmáig bonyolító Psychological Corporation nevű

társaságot, s a pszichológia nagyobb dicsőségére 1895-ben megvásárolta a néhány éves, de már halódó Science

című folyóiratot, melyből széles látókörű vezetése mellett a nemzetközi tudomány vezető lapja lett. Egy időben

hét folyóiratot publikált, javarészt a tudomány népszerűsítésére (Popular Science Monthly, American Naturalist,

Scientific Monthly, School and Society) a Science és a Psychological Review mellett. 1891-től 1917-ig a

Columbia Egyetem tanára. Nem akármilyen ok miatt kényszerül távozni: pacifista propagandát folytat a

háborúba lépés ellen. Ezután sosem töltött be újabb „akadémiai állást”. Az ő irányítása alatt bontakozott ki

azonban az a két kutató, akiket Columbia-funk- cionalistákként emlegetünk (Hothersall 1984).

4.3.4. Funkcionalizmus a Columbia Egyetemen: Woodworth és Thorndike

A funkcionalista szemlélet tényleges kutatásokkal való megtöltésében kitüntetett szerepet játszottak a New

York-i Columbia Egyetem pszichológusai, akik mai szemmel joggal tekinthetők funkcionalis- tának. Robert

Sessions Woodworth (1869-1962) hosszú évtizedeken át volt egy nyitott, eklektikus, s a kísérleti szemléletet

átfogó, a két világháború közötti iskolák egyszempontúságán túllépő érvényességét hirdető pszichológia

képviselője. Az eredetileg lelkésznek készült ifjú a Harvard Egyetemen folytatott tanulmányai s számos külföldi

útja során mint tanítvány és kolléga a kor legjava funkcionalis- táival került igen fiatalon kapcsolatba (James,

Janet, Thorndike, Cannon, Külpe illusztrálhatja a listát). Walter Cannon és Thorndike a Harvard-időkből életre

szóló barátaivá is váltak. Woodworth Can- non és Sherrington laboratóriumában is dolgozott fiatalkorában,

közvetlen tapasztalatokat szerezve az élettani kutatás módszereiről, és Cannonnál a motivációs kérdéskör

fiziológiai megalapozásáról. Woodworth Cattell meghívására megy doktorandus diáknak a Columbia

Egyetemre. Értekezését a mozgásszerveződés érzékszervi ellenőrzéséről írta. Fiatalon mérsékelt álláspontot

foglal el olyan elméleti kérdésekben, mint a szemlélettelen gondolkodás problémája, ahol az eredmények

eltérései mögött ő mutat rá (Woodworth 1915) a pszichológiai eredmények „laboratórium-függésére”.

Woodworth két értelemben is funkcionalista. Számos alkalmazott lélektani kutatást végzett. Olyan kérdéseket

tisztázott, mint a transzfer szerepe a tanulásban (az ún. formális képzés doktrínájának kísérleti kritikáját adja,

lásd 9. fejezet), elsők között alkalmazott az I. világháború során kérdőíves módszereket az érzelmi stabilitás

vizsgálatára. Cattell irányításával az 1901-es St. Louis-i kiállításon a galtoni mintát követve 1100 személlyel

végez mentális és érzékszervi méréseket az emberfajták eltéréseit tisztázandó. Mint Hothersall (1984, 313-314.

o.) rámutat, Wood- worth jóval óvatosabb és tudományosabb, mint a tesztmozgalom későbbi képviselői.

Rámutatott arra, hogy a csoportátlagok eltérései nem bejósló értékűek az egyénekre, s kifejezetten hangsúlyozta,

hogy kultúrák eltéréseiből helytelen az egyének értelmi eltéréseire következtetni: mi például nem vagyunk

értelmesebbek a rómaiaknál.

233



megoszlásokig

4.3.4.1. Woodworth dinamikus lélektana

Másrészt Woodworth funkcionalista hozzáállásának másik vonatkozása, hogy ő állította az amerikai

pszichológia centrumába a motiváció kérdéskörét. Dinamikus pszichológiája a motivációt állítja minden

pszichológiai vizsgálódás középpontjába. Ugyanakkor, s ez a funkcionalista hagyomány időben már tovább

vivő, új korszakokra reagáló kérdése, 1918-ban megjelent dinamikus pszichológia könyve vezeti be a

motivációs pszichológia azóta is érvényes alapfogalmát, a drive (késztetés) fogalmát. Ezzel sikeresen

helyettesíti a pszichológiában az ösztön meglehetősen népszerű s folyékony fogalmát. A drive Woodworth

számára minden cselekvésre késztető belső tényező. Ezek egy része biológiai késztetés (éhség, szexualitás), jó

részük azonban az egyéni élet során alakuló szándék és készenlét. Ezek a válaszkészenlétek azonban nem

teendők önálló létezőkké, hiszen maguk is korábbi viselkedésekből származnak. Ugyanakkor funkcionálisan

önállósodhatnak is. A célirányosság a viselkedés fontos szervező elve, a célok s szándékok azonban maguk is

okozatok. A célirányos viselkedésben Woodworth két fázist különböztet meg Sherrington nyomán: az előkészítő

és a kon- szummatív válasz szakaszát. Ebben a korban azután Wallace Craig (1918) felveti, hogy minden

viselkedés felbontható appetitív és konszummatív szakaszokra. Jóval később, a hatvanas években válik ez a

megkülönböztetés igen fontossá az összehasonlító lélektan és a motivációs pszichológia fejlődésében. Precízebb

elhatárolás ez, mint Wood- worthé. Az appetitív szakaszok módosíthatóbbak, míg a konszummatív szakaszok

rögzítettebbek. A viselkedés elsősorban a keresés során módosul. Valójában ez a felfogás a motivált viselkedés

fogalmai keretében talál helyet annak a kérdéskörnek, ami két évtizeddel korábban James Baldwint is

foglalkoztatta: mi a szerepe a keresésnek, a vikari- álásnak a viselkedés szerveződésében. Sok évtized múlva a

modern etológiai magatartáselemzés egyik alapgondolatává válik ez a kettősség, elsősorban Konrad Lorenznek

köszönhetően. A 11. és a 16. fejezetben látni fogjuk, milyen nagy szerepe volt általánosságban is a motivációs

gondolatkörnek a klasszikus funkcionalizmus és a mai pszichológia közötti folyamatosság megteremtésében.

Woodworth szerint a molekuláris egységek helyett a viselkedés leírásában a teljes szervezetből s nagyobb

egységekből kell kiindulnunk. Ezt a felfogást tükrözi magyarul is nagy sikert aratott tankönyve (Woodworth és

Schlosberg 1966). Az S-R pszichológia uralmának közepette (az első kiadás 1938-ban jelent meg) Woodworth

mindenütt az O, organizmikus típusú változókat hagsúlyozza, amelyek a szervezet, az organizmus állapotait

tükrözik. Ide tartoznak mind a beállítódások, a háttértevékenységek, mind pedig a motivációs állapotok. A

viselkedés tanulmányozásában, hangzik Wood- worth józan funkcionalista érvelése, nem merev szerveződések

feltárására kell törekedni, hanem folyamatokat kell vizsgálni.

A dinamikus pszichológia két értelemben motivációs központú. Viselkedési céljaink eredetét keresi az egyén

élettörténetében s a motivációs állapotok közvetlen kiváltó ingereit akarja feltárni. Woodworth felfogásának két

további mozzanatát érdemes kiemelni. A funkcionalista módon értelmezett alkalmazkodási hangsúlyból

kiindulva Woodworth számára a viselkedés elemzésének egysége nem az inger-válasz kapcsolat, hanem maga a

viselkedés. Invarianciákat a viselkedés felől kell keresni, s ezeket az invarianciákat a funkció, a

szükségletkielégítés keretében találjuk meg. Ha pl. a pedál bal s jobb lábbal való lenyomása ugyanazt a szerepet

látja el (táplálékhoz juttatja az állatot), akkor a két mozgás viselkedési szempontból egyenértékű, mindkettő

pedálnyomás. Ez a felfogás, bár Woodworth terminológiájában a mai olvasó ezt nehezen veszi észre, rokon a

viselkedésegységek etológiai elemzésével (saját korában Heinroth munkáival s Karl Bühler elméleti

értelmezéseivel), s azzal a szándékelvű (intencionális) kérdéskörrel, melyek ma oly központiak mind a filozófiai

234



megoszlásokig

pszichológiában, mind az összehasonlító és a fejlődéslélektanban (Dennett 1998a). Másrészt fiziológia és

pszichológia viszonyában a dinamikus pszichológia azokkal a korabeli behavioristákkal, pl. Karl Lashley-vel

van összhangban, akik nem elhatárolni, hanem közelíteni akarják a két diszciplínát. Ezt persze Woodworth

gyakorló fiziológusi iskolázottsága is magyarázza.

4.3.4.2. Thorndike mint a tanulás mestere

Thorndike mint funkcionalista pszichológus az állati viselkedés legelső kísérleti kutatásaival (1898) kimutatta,

hogy ismeretlen helyzetekben az állatok a helyzet megoldását próbálkozások véletlen beválása révén találják

meg. A próba-szerencse tanulás legfontosabb irányító elve az effektus törvénye: azok a viselkedésrészletek

rögzülnek, melyek sikerre vezetnek, mint a 7. fejezetben láttuk. Thorndike később azonban egyáltalán nem

foglalkozott állatokkal. A tanulás elemi törvényeinek érvényességét

terjesztette ki az emberi tanulásra is. Thorndike lényegében elementarista elveket hirdet az iskolai tanulásra is.

Számára a neveléslélektan alapját a kapcsolatképzés olyan elemi törvényei adják meg, mint az effektus, a

gyakorlás, az átvitel és az összetartozás elve. Az utóbbi azt jelenti, hogy komplex lecketanulás szerepű

helyzetekben a részek logikai összetartozása irányítja a megjegyzés és a felidézés szerveződését. Tankönyvei

mellett olvasástanítási célú gyakorisági szótára révén is a neveléslélektan egyik legtöbbet hivatkozott

vezéralakja.

A Thorndike bemutatta fokozatos hibakorrekciós tanulás a későbbi évtizedekben a tanulás-lélektani viták egyik

alapkérdésévé vált. Ezzel állítja majd szembe az alaklélektan a maga azonnali, át- strukturálásos

tanuláskoncepcióját, s ez válik a behavioristák kezében operáns feltételes reflexszé. Ugyanilyen nagy karriert

futott be az effektus törvénye is, mely máig a tanuláslélektan vízválasztója. Watson „szubjektivitása” miatt

vetette el, Guthrie és a kognitív tanuláselméletek (19. fejezet) a puszta érintkezés jelentőségét állítják szembe

vele. Ma is felmerül a konnekcionista gondolatrendszerben az a kérdés, hogy vajon minden tanulás

visszajelzésen kell-e alapuljon, vagy vannak-e „felügyelő nélküli”, puszta gyakoriságon alapuló

mintázatkiemelő tanulási formák. Hull közvetítésével pedig az effektus törvénye a tanulás neurofiziológiájának

egyik kulcskérdésévé vált.

Thorndike mint neveléslélektan-professzor elsősorban humán kísérletekkel foglalkozott s ő annak a máig

érvényes hitnek a kidolgozója (a 9. fejezetben érintett Meumann német próbálkozásai mellett), hogy a

tanuláslélektan az emberi, sőt egyenesen az iskolai tanulás modelljévé és magyarázó elvévé tehető. Thorndike

úgy képviseli mindezt, hogy közben józan önmérséklettel nem csatlakozik a behaviorista mozgalomhoz. A

képességek s a mentális mérés fejlesztésében is sokat tesz, s Cattell örökségének megfelelően az egyéni

különbségekre kiterjesztett funkcionalista gondolkodás élharcosa. Az intelligencia általános faktorát hirdetőkkel

szemben ő a többfaktoros elképzelések első pro- pagátorai közé tartozik.

Életrajz – A józan pozitivista: Edward Thorndike

Edward Lee Thorndike Williamsburg- ban, Massachusetts államban született az USA-ban, 1874. augusztus 31-

én, s Montrose-ban, New York államban (USA) hunyt el 1949. augusztus 9-én. Sok más fiatalhoz hasonlóan, a

fordulópontot a tehetséges középiskolásnak az hozta el, hogy megismerkedett James pszichológiakönyvével. A

Harvard Egyetemen James tanítványa is lesz. Első állatkísérleteit csirkékkel egyenesen James házának

pincéjében is végezte. 1897-ben Cattell őt is a Columbia Egyetemre hívta doktorálni. Megdöbbentő a mai

időhúzós világban, hogy a macskákkal kapcsolatos nevezetes vizsgálatait egy év alatt elvégezte s áttette

disszertáció formába is. A Columbia Egyetem professzora volt (1899-1940) hosszú évtizedeken át, és

elsősorban az iskolai tanulás és a kísérleti pszichológia összekapcsolásában vált jelentős szereplővé. Könyvei

évtizedekig a progresszív nevelés biztos pszichológiai referenciapontjai: sokszorosát kereste velük professzori

fizetésének. Joncich (1968) könyve nevezi Thorndike-ot józan pozitivistának. Thorndike azok közé a

pszichológusok közé tartozik, akik sosem csatlakoztak egy radikális irányhoz. Ha a tanulás érdekelte, miért nem

lett behaviorista? A józanság miatt, azért, mert népi pszichológiája állandóan azt mutatta számára, hogy nincsen

minden rendben a belső világ kiiktatásával. Ilyen volt még Donald Hebb, később George Miller vagy Roger

Brown. Ezek a pszichológusok azonban, ha hosszú távú hatásukat nézzük, nagyobb szerepet játszanak a

pszichológia kumulatív építkezésében, mint a saját korukban jobban elismert mozgalmi vezérek.

4.4. A németes kísérleti pszichológia Amerikában: Titchener

stukturalizmusa

235



megoszlásokig

A gyorsan terebélyesedő, mindenevő amerikai egyetemi rendszerben a saját, genuinan amerikai funkcionalista

pszichológia mellett a németes kísérleti pszichológia is helyet kapott. Bár sok Wundt laboratóriumát megjárt

pszichológus válik az amerikai hagyomány hívévé, pl. Münstenberg vagy James

MacKeen Cattell, az angol származású Wundt-kö- vető, Edward Bradford Titchener (1867-1927) a német

ihletés hű követője marad. Már oxfordi diákként Wundt fordítója, s a Lipcsében töltött két év után egész

életében a mester szemléletének s attitűdjének képviselője volt. Amerikába, a Cornell Egyetemre került 1892-

ben, ahol évtizedeken át ő képviseli megmerevített formában a mester rendszerét. Az attitűdre nézve ez azt

jelentette, hogy tanítványaitól a rendszer szigorú követését kívánta meg, kiközösítés terhe mellett. Merev

professzori stílust képviselt, s Wundthoz hasonlóan rendkívül termékeny szerző volt. Tankönyvei hallatlan

részletességgel közvetítik az amerikai közönség felé a korabeli laboratóriumi kísérleti pszichológia metodikáját,

eredményeit, s finomítják szemléletét. A 8.3. táblázat a fiatal Titchener szemléletének egyik kulcsmozzanatát

illusztrálja. Titchener úgy gondolta, hogy az abszolút és a különbségi küszöbökből, egyáltalán az érzékelés

méréséből meg lehet becsülni, hogy hány végső érzéki eleme van a lelki életnek. Érdemes észrevenni, hogy

mindez két elkötelezettséget tükröz. Az egyik a szenzualizmus, az a meggyőződés, hogy minden mentális

tartalom végső soron az érzékelésre vezethető vissza. A másik a dekontextualizált architektúra. A lelki élet

magában értelmetlen elemekből indul, azokból épít ki az együttjárások, a tapasztalat révén értelmes egészeket.

Vannak jelentéstelen szenzoros atomok. Minden egyébről beszélni az önmegfigyelé ses kísérletekben az

ingerhiba elkövetését jelentené. A pszichológia tárgya ugyanis az élmény a maga közvetlenségében.

Természetesen a népi pszichológia szempontjából téves gondolatmenet ez, hiszen népi pszichológiánk

jellegzetesen intencionális. Úgy éljük meg élményeinket, mint amiknek tárgyi vonatkozásuk van. A Titchener

képviselte pszichológia azonban ezt a naivnak tartott hozzáállást szeretné leküzdeni a dekontextualizálással.

Mindennek van egy sajátos nagy karriert befutott következményes fogalma is Titchenernél. Ez a jelentés

kontextuselmélete. Minden mentális entitás egy kontextust hív elő tapasztalataink alapján. Ez az asszociatív kör

adná meg élményeink jelentését. A jelentés nem más, mint mindaz, ami eszünkbe jut egy szóról. Hatásos

elmélet ez, amely évtizedek múlva is kísért, mind a nyelvészeti strukturalizmusban, mind például a szójelentés

olyan viselkedéselvű behaviorista elméleteiben, mint Noble jelentésteliség-koncepciója.

3.22. táblázat - 8.3. táblázat. A szenzoros elemek száma Titchener (1896, 74. o.) alapján

Érzékleti terület

Érzetminőségek

Szem 32,820

Fül (hallás) 11,600

Orr ?

Nyelv 4

Bőr 4

Izom 2

Ín 1

Ízület 1

Tápcsatorna 3 ?

Véredények ?

Tüdő 1 ?

Nemi szervek 1

236



megoszlásokig

Fül (statikus érzék) 1

Összesen 44,435

Titchener rendszere a funkcionalisták dominálta közegben, arra reagálva, strukturalizmussá válik. Ti- tchener

úgy véli, hogy minden biológiai tudományban három kutatási attitűd lehetséges. Az egyik a morfológiai

hozzáállás, az elemek s kapcsolódásaik pontos leírása, a másik a funkcionális attitűd, az elemek szerepének

tisztázása, a harmadik pedig a fejlődési hozzáállás. A morfológiai vizsgálódásnak azonban elsődlegesnek kell

lennie. Először úgy kell foglalkoznunk a lelki élet elemeivel, hogy eltekintünk azok szerepétől. A strukturális

pszichológia teljes kidolgozásának meg kell előznie a funkcióval való törődést, s különösen a pszichológia

alkalmazásait. A komoly, tudományos pszichológia a normális művelt felnőtt ember pszichológiája. Legfőbb

módszere a kísérlettel kombinált önmegfigyelés. Titchener mindenkinél jobban hisz abban, hogy gyermekekkel

és állatokkal való bajlódás helyett a pontos laboratóriumi munka, legalábbis jelenleg, a helyes út. Felfogását egy

polémikus cikkben fejti ki legvilágosabban.

A kísérleti pszichológus elsődleges céljává a pszichikum struktúrájának elemzése vált. [...] Feladata

élveboncolás, de olyan élveboncolás, amely strukturális és nem funkcionális eredményeket hoz. Mindenekelőtt

azt próbálja felfedezni, hogy mi van ott, [...] nem pedig azt, hogy miért van ott. [...] Ennek ellenére létezik egy

funkcionális pszchológia [...] ha a funkciót még a struktúra teljes megvilágítása előtt tanulmányozzák, akkor a

kutató beleesik a teleologikus magyarázat csapdájába, ami a tudományos fejlődésre nézve fatális.

Edward Titchener: Egy strukturális pszichológia posztulátumai. 1898/1983, 287., 289. o. Hollósi Judit ford.

Ha mai terminológiát alkalmazunk, a Daniel Den- nett (1998a) bevezette szóhasználatban Titche- ner azt hirdeti,

hogy a lelki jelenségek időszerű, s kiindulásként mindenképpen helyes attitűdje a Tervezett hozzáállás, ami az

elemeket s azok mintázatait keresi, de a funckió szempontját, az Intencionális hozzáállást nem veheti fel, az

teleológia lenne.

Titchener elemzése szerint a gondos önmegfigyelés háromféle elemet tár fel a lelki életben: érzeteket,

képzeteket és affektusokat. A lelki jelenségek definíciós jegye Titchener számára a tudatosság. Ez sok korabeli

iránnyal közvetlenül szembeállítja, így az összehasonlító pszichológusokkal és majd elsősorban a

behavioristákkal. Kései munkáiban elsősorban Machra és Avenariusra alapozva világnézeti elhelyezést is ad

ennek az attitűdnek: elkezdi rendszerét egzisztencializmusnak nevezni (Titchener 1929), mivel az ontológiai

szempontból semlegesnek tekintett tudatesemények tudományát akarja hirdetni (a honnan származnak, mi a

státusuk a világban kérdéstől eltekintve). A pszichológia a tapasztalást mint az általánosan tekintett tapasztaló

függvényét tekintené, a biológia a környezet függvényeként, míg a fizika a jelenségeket egymástól kölcsönösen

függőnek tekintő attitűdöt alkalmazná a tapasztalásra.

237



megoszlásokig

Mai szemmel steril ez a pszichológia, s a korban is világos volt sokak számára, hogy attitűdje félrevezető. A

tudományok fejlődését tekintve sem igaz, hogy a funkció és az eredet kérdéseinek vizsgálatával s az

alkalmazással várnunk kellene addig, míg a strukturális leírás feladatát kimerítően befejeztük. Ez a felfogás a

pszichológia történetére nézve is félrevezető volt. A mai pszichológiatörténészek veszik észre, hogy Titchener s

tanítványa, Edwin Boring (1886-1968) az amerikai pszichológiatörténet-írás évtizedeken át volt doyenje a

funkcionalistákkal szembeállítva egy rendkívül kimerevített, elriasztó képet örökítenek át az amerikai

pszichológusok nemzedékeire Wundtról, s a kezdeti német kísérleti pszichológiáról (Danziger 1980a). Titchener

kitűnő, éles vitázó volt. Felfogását minden riválissal szemben védte. Ez már életében elszigetelődéshez vezetett

(elvi okokból nem vett részt például az átfogó szakmai társaságok s folyóiratok munkáiban, mert a

funkcionalizmustól fertőzött szemléletüket nem tartotta igazán pszichológiának). Titchener halála után az

amerikai gyakorlatias klímától idegen strukturalizmus gyakorlatilag megszűnt. Legemlékezetesebb vitáját a

gondolkodás jellegéről folytatta a würzburgi iskola képviselőivel, erre a 9. fejezetben térek ki.

4.5. A frankofón funkcionalizmus

4.5.1. A francia pszichológia funkcionalizmusának gyökerei

Az európai pszichológia alakulásában a német kísérleti lélektan belső fejleményei, megoszlása mellett nagy

jelentősége volt a funkcionalista gondolat meghonosodásának is. Tulajdonképpen az amerikai funkcionalizmus

körvonalazódásával párhuzamosan – részben már annak hatását is mutatva – az eredeti európai evolúciós ihletés

kezdett terjedni, s vált egyre gyakorlatiasabbá. Ebben a folyamatban kitüntetett szerepe volt a francia nyelvű

pszichológiának.

Az európai kontinensen a századforduló táján kibontakozott egy jellegzetes változata a funkcionalizmusnak,

amit frankofón funkcionalizmusnak nevezhetünk. A funkcionalista gondolat történetéről írva ennek egyik

legkiválóbb frankofón képviselője, a svájci francia Edouard Claparede világosan elismeri ennek a kontinentális

funkcionalizmusnak az amerikai eredetét, s azt is, hogy ebben az átvételben különleges szerepe volt az evolúciós

és a pragmatikus elvek összekapcsolásának. „A funkcionális pszichológia Amerikából került át hozzánk

William

Jamesszel. A funkcionális lélektan nem más, mint egyfelől a biológiai, másfelől pedig a pragmatikus szempont

alkalmazása a lélektanra.” (Claparede 1931/1974, 24. o.) Claparede világosan látja az Amerikából

visszaszármaztatás mellett azt is, hogy Európában is van egy funkcionális fonal az evolúciós elmélet hatására,

elsősorban Ernst Machnál (9. fejezet), ez azonban a „germán pszichológia árnyában elenyészik”. A frankofón

238



megoszlásokig

funkcionalizmus ezzel együtt nem a semmiből keletkezett amerikai hatásra. Számos intézményes és

intellektuális jellegzetessége volt elsősorban a francia pszichológia kezdeteinek a 19. század végén, amelyek

hozzájárultak a sajátos arculatú funkcionalizmushoz, s valójában mindmáig befolyásolják a francia pszichológia

arculatát. Nélkülük Piaget, Wallon, vagy a mai pszichológiában például Moscovici sajátos arculata sem érthető

meg. Ilyen vonások a klinikai érdeklődés, ami sajátos lazább követelményeket használó módszertannal is társul,

az egyetemen kívüli intézmények kiépülése, a szakmaközi nyitottság a biológia és a társadalomtudományok

irányába, s ennek megfelelően a folytonos érdeklődés a self-jellegű integratív fogalmak s a gondolkodás formai

szerveződése, mint két, az amerikai funkcionalizmusban nem különösebben populáris kérdéskör iránt.

1. Klinikai orientáció. A korai francia pszichológia legnyilvánvalóbb jellemzője a lélek patológiája iránti

visszatérő érdeklődés, de ez jellemző a francia svájciakra is. A francia pszichológia és a francia pszichiátria

jó ideig kéz a kézben fejlődtek. A klinikai érdeklődés azokkal a nagy változásokkal indult, melyeket

általában a Pinel megindította „felszabadításnak” nevezünk, kissé hibásan és félrevezetően használva ezt a

szót (lásd 13. fejezet). Ezt a hagyományt folytatták a neves korai pszichiáterek, Es- quirol és mások. Azért

félrevezető itt a „felszabadítás” szó használata, mert mint egyebek közt Foucault (1961) is több ízben

rámutatott, a láncoktól való megszabadítás ugyanakkor a betegségbe való bezárást is jelentette. A

felszabadított betegek továbbra is betegek maradtak, életük kereteit a tébolyda adta meg.

A patológia iránti érdeklődés filozofikus pszichológiába történő átemelésében nagy szerepe volt a megváltozott

tudatállapotok és a megosztott személyiség iránti érdeklődésnek. Ahogy újabban Gold- stein (1994)

hangsúlyozta, úgy kell értelmeznünk mindezt a klinikai érdeklődést, mint egy újabb próbálkozást az elme

dekomponálására. A francia kultúrában ugyanis maga a dekompozíciós eszme már korábban is felmerült

Condillac empirizmusában is, majd a század közepén a frenológiában.

Mindig és következetesen szemben állt ez a hivatalossággal, mely a karteziánus osztatlan elme gondolatmenetét

folytatja, a 19. század közepén elsősorban Victor Cousin kissé vallásos felhangú hivatalos pszichológiájában.

Charcot, Bernheim és később Janet klinikai munkája a megosztott személyiségről és a megváltozott

tudatállapotokról nemcsak a világ minden tájáról vonzotta a pszichológiai érdeklődésű fiatal pszichiátereket,

mint például James Baldwint, William Ja- meset vagy Sigmund Freudot, hanem a francia kultúrán belül is az

eljövendő filozófiai érdeklődésű pszichológusokat. A pszichológia ügyének első szorgalmazója

Franciaországban Théodule Ribot, a különböző működések patológiájáról megszámlálhatatlan munkát publikált,

Binet pedig fiatal tudósként szintén az állati magnetizmussal kapcsolatos kutatásokkal foglalkozott.

Jean-Martin Charcot (1825-1893) szinte nemzeti intézmény volt a 19. század hetvenes és nyolcvanas éveinek

Párizsában. Charcot kiváló klinikus volt: a neurológia körvonalazódásában is nagy szerepe volt finom klinikai

megfigyeléseinek, melyek a tünetek osztályozására s az idegrendszeri elváltozásokhoz való kapcsolására

törekedtek. Mind a szellemi élet egészében, mind a pszichológiában azonban legnagyobb szerepe a hipnózissal

kapcsolatos munkásságának volt. Charcot a hipnózist valós jelenségnek tartja, de olyannak, ami az idegrendszer

patológiájával függ ösze. Az ő felfogásában a hipnózis csak hisztériás betegeknél jelenik meg, s a személyiség

és az idegműködés dezintegrációjának tünete. Ez a felfogás nagy vitákat eredményezett, mivel a nancy-i

irányzat a hipnózist általános jegyként értelmezi (lásd 13. fejezet). Mindenesetre ez állította előtérbe azt a

gondolatot, hogy a személyes azonosság csak a normálisan működő idegrendszer integratív működésének

eredménye, s nem valamiféle fix kartéziánus kiindulópont. Charcot-nak a párizsi Salpetriere Kórházban tartott

demonstrációin igen sokan részt vesznek, beleértve Ribot-t és Binet-t, akik később mint pszichológusok

azonosítják magukat.

Charcot többnyire úgy jelenik meg a köztudatban, mint a dinamikus pszichopatológia atyja, aki a lelki eredetű

zavarok elméletét indítaná el. Ez kétségkívül igaz, ha az általa vizsgált jelenségeket, s főként azok sorsát

vizsgáljuk a követők kezében. Charcot azonban meglehetősen radikálisan idegrendszerelvű orvos volt, aki

egyszerre hitt abban, hogy a hisztéria sajátos kórtani kategória, s abban, hogy így is beilleszthető az

idegrendszer általános patológiájába. (Szándékosan hagyom meg a korabeli helyesírást, arra emlékeztetve, hogy

Char- cot már életében ismert volt nálunk is.)

Leginkább azonban azt akarom kiemelni, hogy a hyste- riás rohamnál – s ugyanezt mondhatnám a hysteria sok

más nyilvánulásáról is – a véletlen önkényének semmi sem rovandó fel; ellenkezőleg minden mindig ugyanazon

szabály szerint történik úgy a kórházakban, mint a magán gyakorlatban, minden országban, minden időben,

minden fajnál, következetesen.

Általában a neurosisok és specialiter a hysteria tanában más fontos tény is szerepel, mely bizonyítja, hogy ezen

bántalmak épen nem képeznek valami különös osztályt a kórtanban, melyet a közös élettani törvényeken kívül

239



megoszlásokig

más befolyásolna. A tünetcsoportozatok – sokszor igen szorosan – ama betegségek tünetcsoportozata felé

hajlanak, melyeknél a bántalom anyagi sérülésekkel van összekötve. Ezen hasonlóság sokszor oly fokú, hogy a

diagnosist legnagyobb mértékben megnehezíti. A bán- talomnak azon sajátságát, hogy anyag nélkül organicus

betegséget utánozzon, neuromimesisnek lehetne nevezni. […] Ama principiumok, melyek a kórtanban

uralkodnak, a neurosisokra nézve is érvényben vannak és hogy ezeknél is törekedni kell a klinikai észlelést

boncztani és élettani combinatiók által kiegészíteni.

Jean-Martin Charcot (1889): Előadások az idegrendszer betegségeiről. III.

11.o. Moravcsik Ernő Emil ford.

Maga az a tény, hogy hipnózisban létre lehet hozni hisztériás tüneteket, például némaságot, számára annak

bizonyítéka, hogy mindkét folyamat egy közös idegrendszeri dinamikára vezethető vissza.

Uraim, azon lehetőség, melynél fogva suggestio utján képesek vagyunk a hysteriás némaság syndromáját

előidézni, eléggé kijelöli nekünk e jelenségek kiinduló pontját s egyszersmind sejteti is velünk keletkezését és

lefolyását; azt hiszem, kimondhatom, minden elhamarkodás nélkül, hogy az agy féltekék szürke kérgében kell

keresni azt a dynamicus sérülést, a honnan e tünetek erednek, mikről szó volt s hogy az ily esetekben működő

mechanismus ugyanaz, a melyet a psychicus, vagy ha önöknek jobban tetszik, gondolatbeli bénulások

előidézésénél találunk.

J. M. Charcot, uo. 300-301. o.

Felmerül nála az a modern gondolat, hogy a norma- litás és a patológia között valamiféle folytonosság lehet. Ez

nem csak a pszichoanalitikus pszicho- patológiában lesz kulcsfontosságú, hanem abban a tekintetben is, hogy a

francia funkcionalisták a klinikát ebben a gondolati előfeltevés-rendszerben használják a normalitás

megértésének kulcsaként.

Vannak egyének és talán nagyobb számban, mint sem hinni lehetne, kiknél a hypnotismusnak úgy somaticus

mint szellemi tüneteit ébrenlétben is lehet észlelni, a nélkül, hogy hypnosisba kellene őket ejteni. Úgy látszik,

hogy a hypnosis, mely más emberekre nézve rendkívüli állapotot képvisel, eme különös teremtményeknél

rendes dolog, ha ugyan ilyen viszonyok közt lehet rendes állapotról szólni. Ezen emberek – hogy úgy fejezzem

ki magamat – alszanak még akkor is, midőn ébereknek látszanak, a mindennapi életben mint valami álomban

járnak-kelnek; és a valódi objectiv benyomásokat nem tudják megkülönböztetni az álomképektől, a

képzeletükben támadtaktól.

J. M. Charcot, uo. 247. o.

1. Intézményes sokrétűség. Paul Fraisse (1989) egy rövid centenáriumi cikkében a francia pszichológia

kezdetéről jellemzi azt az intézményes keretet, melyben az egyetemi nehéz meghonosodás együtt járt az

egyetemen s főleg a bölcsészeten kívüli intézmények nagy számával. Thédoule Ribot (1839-1916) már a

nyolcvanas évek elején tartott előadásokat a Sorbonne-on, de ez nem jelentet te egy tanszék létrehozását.

1889-ben azonban tanszéket alakítottak ki a nagy tekintélyű College de France intézményében azzal az

elnevezéssel, hogy kísérleti és összehasonlító pszichológia. Ribot filozófiai műveltségű és iskolázottságú

volt. Az új pszichológia úttörőjévé vált az angol (1872), s a német pszichológiáról (1879) szóló könyveiben,

amelyben a filozófus ünnepli a pszichológia felszabadulását a filozófia zsarnoksága alól. Ribot az

ismeretátadáson kívül ezekben a könyvekben azt is hangsúlyozta, hogy a franciával rivális két kultúrában a

pszichológia a tényekre irányul, alulról felfelé építkezik, állatokból és gyerekekből indul ki, az evolúciós

elkötelezettségeknek megfelelően, valamint kísérletekből, s nem a filozófusok karos- szék-spekulációiból.

240



megoszlásokig

8.3. ábra Charcot híres betegdemonstrációinak egyike

A nyolcvanas évektől kezdve Ribot egy sor munkát írt a patológiás disszociációról. Olyan munkákat, melyek a

figyelem, az emlékezet és a személyiség zavaraival mint disszociációs jelenségekkel foglalkoznak. Charcot

előadásainak, valamint az evolúciós elméletnek, különösen Herbert Spencer- nek a hatására az emlékezet, az

akarat, a személyiség zavarait Ribot mint az evolúciós kibontakozás megfordított folyamatát mutatja be.

Jacksonhoz hasonlóan olyan képet használ, mely szerint az idegrendszer evolúciója a haladásnak, a felbomlása

pedig a visszafejlődésnek, a regresszusnak felel meg. Vagyis a darwinizmus haladás elvű, progresz- szivista

értelmezését használja, és ebbe az irányba alkalmazza Jackson neurológiai doktrínáját. Mindez azt is jelentette,

amit Ribot-elvként szoktunk emlegetni, hogy felfogása szerint az utoljára elsajátított dolgokat veszítjük el

legkorábban, például a legkésőbben elsajátított nyelvet. A disszociáció különlegesen érinti az affektív

folyamatokat: disz- szociáció esetén mintegy az érzelmi világ és reakciómód kezd uralkodni.

1. ben Charcot és Ribot megszervezték az első nemzetközi kísérleti (fiziológiai) pszichológiai kongresszust. Itt

olyan nagy nevek vettek részt, mint Helmholtz, Hering, Baldwin, Bain, Jackson, Galton, Freud, Behtyerev,

James, sőt még Durkheim is jelen volt.

Ribot utóda a College de France-ban 1893-tól Pierre Janet volt (13. fejezet), akinek mind filozófiai, mind orvosi

fokozata volt, s aki egész pályája során állandóan azt az attitűdöt képviselte, hogy a pszichológiai érdeklődésű

filozófusoknak orvosi fokozatot is szerezniük kell. Ez vált a francia klinikai érdeklődés intézményes attitűdjévé.

Fraisse (1989, 175. o.) egy egész tekintélylistát sorol fel olyan francia pszichológusokról, akiknek kettős

nevelésük volt, s így a Julesz Béla (1995) emlegette tudományos kétnyelvűség jellemezte őket.

Idetartozik George Dumas, Henri Wallon, Charles Blondel, Daniel Lagache, Alphonse Ombredane, hogy csak a

legismertebb későbbieket említsem.

Hamarosan kialakult egy másik intézmény is a felső tudományok gyakorlati iskolájában (Ecole Pratique des

Hautes Etudes), a fiziológiai pszichológiai laboratórium. A 19. század nyolcvanas éveiben ezt először Beaunis

(1830-1921) irányította, aki a nancyi iskola klinikusa, s elsősorban a hipnózissal foglalkozott, de ez a

laboratórium lett Alfred Binet, Henri Piéron és mások laboratóriuma is. Binet maga, ahogy Fraisse is beszámol

róla, először jogi diplomával rendelkezett, aztán az asszociációs pszichológia kezdte érdekelni, és részt vett

Charcot laboratóriumának munkájában. Közben kibontakozott genetikai és embriológiai érdeklődése is, s a

magasabb tudományos fokozatot rovarok idegrendszerével kapcsolatos munkájával szerezte! Igen változatos

pálya ez már a kezdetekben (lásd életrajz).

Henri Piéron (1881-1964) vált a Sorbonne világában a folytonosság jelképévé. Galifred (1989) igen részletesen

elemzi Piéron pályáját. Piéron fiatal korától elkötelezett ember volt mind politikailag, mind intellektuálisan a

Dreyfus-ügy révén. Pierre Janet, valamint fiziológusok tanítványa, aki 1910-től vette át a Sorbonne

pszichológiai laboratóriumának vezetését. Századunk első évtizedében az alvás pszichofiziológiájával, valamint

241



megoszlásokig

az állati viselkedéssel foglalkozott s teljes redukcionista- ként indult. Véleménye szerint a lelki élet egészét a

fiziológiára kellene redukálni. Piéron meglehetősen radikális programot fogalmazott meg (lásd

1. fejezet). Szerinte a pszichológia mint fizikalista tudomány kell működjön, melynek eszményképe Helmholtz.

A fiatal Piéron nemcsak Wundtot és Ribot-t kritizálja a tudattal kapcsolatos állásfoglalásuk miatt, hanem

spekulatív megközelítésük révén az evolucionistákat is. De nyíltan harcol a Bergson-követők ellen. Nem

szabad elfelednünk, hogy ez az évtized (1910 táján) Bergson hatásának zenitje is. Piéron radikalizmusát a

„magasabb értelmiségi körökben” nem szívesen fogadják, mégis az École Pratique keretében Binet követője

lesz, aztán ő kapja meg a College de France tanszékét is. Mindez azonban a fő egyetemi tankörökön kívül

történt. Csak 1947-től lehet a Sorbonne bölcsészkarán pszichológusdiplomát kapni.

Piéron számos területen dolgozott évtizedeken keresztül a pszichofiziológia mellett. Az agy és tudat viszonyával

foglalkozik és számos pszichofizikai vizsgálatot is végzett. Emellett a méréselméleten keresztül a pszichológia

alkalmazott nevelési aspektusainak is mértékadó alakja lesz Franciaországban. Az alkalmazott lélektan

inspirátoraként pályaalkalmassági tanácsadó központok hálózatának létrehozásában is részt vesz, valamint a

kommunista Henri Wallon és a Paul Langevin társaságában a nevelési reformok fontos baloldali képviselője.

Mindez az intézményi sokrétűség két szempontból érdekes tartalmilag is a francia funkcionalizmus sorsában,

nem csak dekoráció. Egyrészt az egyetemen kívüli kutatóintézeti és hálózati keretek egyszerre képviselnek egy

arisztokratikus absztrakciós lehetőséget, azt, hogy az oktatás kényszereitől távol dolgozhatnak a pszichológusok

a tudomány elvont kérdésein. Másrészt az intézmények egy része határozottan gyakorlati igényű, ilyen a

klinikum világa, de a nevelésügy is, ahol az akadémikus egyetemi pszichológiától távoli de valódi készségszerű,

„hogyan jellegű” tudások kialakítására van szükség.

3. Interdiszciplináris beágyazás és filozófiai viták. A francia pszichológia egészét állandóan jellemzi egy sajátos

vitatott filozófiai státus. A 19. század közepén Comte munkásságával indul ez, aki tagadja a pszichológia

létjogosultságát. Ezt később sokat bírálja és helyre is teszi Hyppolite Taine (1828-1893), aki 1870-es, az

intelligenciáról szóló könyvében azt hirdeti, hogy kicsiny tényekből, apró megfigyelésekből kiindulva kell

létrehoznunk az intelligencia elméletét, s nem grandiózus teóriákból. A kis lépések pozitivista hitvallásának

megfelelően kell közelíteni a pszichológiához is. Taine egyébként igen nagy hatású történész volt, akinek a

művészetelméletben és az irodalomelméletben is nagy szerepe volt. Mint irodalomtudós azt hirdette, hogy a

művek elemzése során a szerző mögöttes pszichológiai motívumaihoz kell eljutnunk. Taine állásfoglalása egy

humán tudós kiállása az adat- orientáltabb pszichológia érdekében. Ez azért volt fontos, mert senki sem

vádolhatta azzal, hogy egy redukcionista fiziológus hirdeti ezt.

Ez az egyik pólus. Hamarosan megjelenik azonban a másik, mely mindmáig jelen van a francia szellemi

életben; ez a pszichológia determinisztikus ambícióinak megkérdőjelezése a filozófia nevében. Elkezdődik ez

Bergson munkáival (10. fejezet), s folytatódik mindmáig a fenomenológiai- egzisztencialista filozófiai

pszichológia alternatíváján keresztül, egészen a radikális szociálpszichológiákig és a strukturalista és

posztstrukturalista mentalitás-elméletekig.

Az angolszász világnál élénkebb párbeszédet eredményez ez a filozófia és a pszichológia között századunkban,

s az életfilozófiák hangsúlyát ebben a kommunikációban, szemben a tudományfilozófiával. Nem valami meghitt

együttműködésről van itt persze szó, hanem sokszor a pszichológia radikális megkérdőjelezéséről. Ez az

interdiszciplináris illeszkedés érvényes azután a szociológia, az antropológia és a nyelvészet viszonyára is. Itt is

ingadozó barátságról, de mindenképpen odafigyelésről van szó Durkheim s Lévy-Bruhl óta (lásd 16. fejezet). A

pszichológiára reflektálnak a társas reprezentáció elméletei, illetve a pszichológia megpróbálja integrálni az

individualisztikus emberkép helyett a társas reprezentáció s a szociális struktúrák kérdését.

4.5.2. A sokoldalú Binet és az intelligenciatesztek

Alfred Binet elsők között alakított ki francia nyelvterületen olyan „bölcsész pszichológiát”, amely korai példája

ennek a sokrétű intézményes és szellemi meghatározottságnak. Élete és munkássága azért is minta értékű itt,

mert nála a francia pszichológia patológiás érdeklődése, az a hit, hogy a kórosból érthetjük meg a normálist,

összekapcsolódik egyrészt a nevelési alkalmazásokkal, másrészt a gondolkodás szemléletes tényezőinek

vitájával, melyben az egyéni különbségek központi szerepére mutat rá.

A laboratórium keretében Binet érdeklődését olyan kérdések foglalják le, mint a gyermekek közötti

temperamentum- és gondolkodásmódbeli eltérések. Saját lányai vizsgálatából indul ki (előrevetítve a másik

nagy saját gyerekpropagátor, Jean Piaget megközelítését), s arra a következtetésre jut, hogy van aki inkább

szavakban, van aki inkább szemléletesen old meg feladatokat. 1899-től Binet igen aktív szerepet játszik egy

242



megoszlásokig

nevelési reformra törekvő gyermektanulmányi szabadtársaságban. A „szabad” jelző itt azt jelenti, hogy a

társaság az államtól független s szellemileg az iskola modernizálásának elkötelezettje. Ez a társaság győzi meg a

francia oktatásügy vezetését, hogy az iskolában lemaradó gyerekek áthelyezési gyakorlatának önkényességét

meg kell szüntetni.

Minden elmaradottsággal gyanúsított gyerek csak akkor emelhető ki az általános iskolából s tehető át speciális

iskolába, ha pedagógiai és orvosi vizsgálaton vesz részt, mely megállapítja, hogy értelmi állapota képtelenné

teszi arra, hogy átlagosan profitáljon az általános iskolában folyó munkából.

Binet 1904; idézve Reuchlin 1987 nyomán

Életrajz– A francia pszichológia mindenes klasszikusa: Alfred Binet

Alfred Binet Nizzában született 1857. július 8-án, s Párizsban 1911. október 18-án hunyt el. Rövid élete az

intellektuális érdeklődést illetően igencsak mozgalmas volt. Nevét a tesztmozgalomban betöltött kezdeményező

szerepe miatt ismerik. Az intelligenciavizsgálatok bevezetése azonban nála csak egy gazdag életmű betetőzése

volt. Jogot végez, majd medikusként ébred fel érdeklődése a pszichológia iránt, Darwin és a korai evolúciós

pszichológusok lelkes olvasója. A pszichológiában autodidakta ifjút az akkoriban nemzeti intézmény szerepet

betöltő Charcot vonzza. Binet közel egy évtizeden át Charcot lelkes híve a Salpetriere-ben, több patológiai

témájú könyve jelenik meg. Charles Férével (1852-1907), a pszichológia egyik legtöbbet használt mérési

módszerének, a galvános bőrreakció eljárásának leírójával együtt publikált munkája az állati magnetiz- musról

(1886) nagy vitákat vált ki. Számos hipnotikus jelenségről vélték kimutatni, hogy azok mágneses térrel

befolyásolhatóak. Charcot ellenfelei, a nancyi iskola képviselői (Liébault és Bernheim) azonban kimutatták

ezekről a jelenségekről (pl. bénulás át- tevése a másik testfélre), hogy szug- gesztiós hatások. A francia szellem

nagyon érzékeny a nevetségességre. Binet-t nagyon megrázta ez az intellektuális vereség, olyannyira, hogy egy

ideig jeles melodrámaszerzővé is vált. A kudarc hatására később is visszatérő gondjává vált annak figyelemben

tartása, hogy a pszichológiá- ban sok eredmény csak a kísérletező elvárási hatásának tudható be (ma Pygmalionhatásnak

nevezzük ezeket a jelenségeket).

Binet mással is foglalkozott, mint természettudós: radikálisan hitt a lelki élet s a neki megfelelő célirányosság

folytonosságában az állatvilágban. A mikroorganizmusok pszichológiájáról 1888-ban angolul is megjelent

könyve sajátos álláspontot foglal el, mely releváns a későbbi Jennings-Loeb-vitákra nézve is (11. fejezet). Binet

szélsőségig viszi el Romanes teleologikus felfogását (lásd 7. fejezet). Binet szerint az olyan lelki jelenségek

mint az érzékelés, mozgásszerveződés és hasonlók az egysejtűeknél is megvannak.

Szerinte a csillósok is teljes állatként reagálnak, sőt az emberi spermiumok mint hím elemek is céltudatosan

keresik a nőstényt, s eközben nem vakon működnek, hanem belső impulzusaik vannak. Binet véleménye szerint

már az egysejtű szervezetekben is nem csak az érzékenység, hanem minden, az élethez kapcsolódó mentális

működés jelen van. Minderre kialakított egy sajátos kifejezést is, „celluláris pszichológiának” nevezi. Mindez

túlzásnak tűnhet, az alapmozzanat azonban az, hogy Binet hitt ezeknek az egyszerű élőlényeknek a célirányos

viselkedésében. Mindez, mint ő is kifejti, igencsak ellene van a radikális fizikokémiai megközelítésnek. Vagyis

a Jennings-Loeb-vitában Jennings oldalán áll.

Binet igen jelentős szervező is volt. Az első francia pszichológiai laboratórium (1889) s folyóirat (LAn- née

Psychologique, 1895) elindítója. A laboratórium keretében számos kísérletet végez például az emlékezet

fejlődéséről (9. fejezet), melyekben a németes kísérleti hagyományt kapcsolja össze a funkcionalista fejlődés

eszmével. Oyan gyakorlati kérdéseket vizsgál, mint az iskolások napközbeni fáradása, a folyamatos szövegek

megjegyzésének nem asszociatív törvényszerűségei, a sakk és a számtani tehetség vizsgálata (e két területen

máig idézett klasszikus).

Az igazi áttörést azonban az hozza, hogy az egyéni különbségekkel kezd foglalkozni, különös tekintettel a

gondolati reprezentáció egyéni eltéréseire

Binet vállalja magára a módszerek kidolgozását. 1903-ban megjelent Az intelligencia kísérleti vizsgálata c.

munkája általánosította saját gyerekeivel és más iskolásokkal végzett nagyszámú vizsgálatát a meg-

ismerési folyamatokra nézve. Ezek még minőségi vizsgálatok: a gondolkodás stílusának feltárására hivatottak

(asszociáció, mondatkiegészítés, képleírás, rajzolás stb.). Asszisztensével, Théodore Simonnal (1873-1961)

ezeket az eljárásokat terjeszti ki sok gyerek vizsgálatára. A három változatban megjelent munka (1905; 1908;

1911) egyre inkább skálává válik. Olyan egyszerű feladatok szerepelnek a háromtól 15 éves korig szánt

vizsgálatban, mint a hónapok nevei, az évszakok jellemzői, képrendezések, számemlékezet s így tovább. Binet

243



megoszlásokig

és Simon fokozatosan jutnak el arra a megoldásra, hogy a feladatok az életkor szerint rendezhetők skálába. Ha

egy feladatot adott életkorú gyerekek 85-90 százaléka megold, ez jellemző lesz az adott életkorra. Egy gyermek

fejlettsége pedig abból a szempontból jellemezhető, hogy milyen életkornak megfelelő feladatokat old meg.

Binet-ék ezt mentális szintnek nevezik. A próba elindult a maga úján, számos revízióval, melyek közül már

Binet is elvégezte azt, hogy minden életkorhoz ugyanannyi feladatot sorolt. 1911-ben William Stern német

pszichológus kereszteli át a mentális szintet mentális korra, s definiál egy gyakorlatias mutatót, a mentális

hányadost. Az amerikai Terman későbbi terminológiájával válik ez közismertté: az intelligenciahányados a

mentális kor és az életkor hányadosa:

Binet-nek ez a munkája korszakosnak bizonyult. A skála második változatából néhány év alatt 50 000 (!)

példány kelt el, az első világháború kezdetére már 14 országban alkalmazzák tesztjét vagy változatait.

Magyarországon a Ranschburg-iskolá- hoz tartozó Éltes Mátyás (1873-1936) már 1914- ben beszámol Binet

módszerének adaptált alkalmazásáról. Az eljárás többszöri módosítás után (Éltes mellett Baranyai Erzsébet és

Lénárt Edit játszottak ebben nagy szerepet) ma is bevett a gyermeklélektanban. A 8.4. táblázat Binet néhány

jellegzetes feladatát mutatja különböző életkorokban.

3.23. táblázat - 8.4. táblázat. Binet feladattípusai

Életkor

Feladatok

6 év Jobb kézzel megfogni a bal fület

Hármas feladat teljesítése

Reggel és este különbsége

7 év Képen levő hiányok megmondása

Képsorozat leírása

9 év A hét napjai

Pénzérmék felismerése

Három megjegyzés kívánkozik ide. A Binet-tí- pusú tesztek sikere fontos gyakorlati győzelem egy korábban

elindult mozgalommal szemben. Galton és majd különösen agilisen James McKeen Cattell abban hitt, hogy az

emberek intellektuális eltéréseit az elemi folyamatok (pl. érzéki diszkrimináció, reakcióidő) szintjén vizsgálni

lehet. Cattell az ilyen feladatokat nevezte először mentális teszteknek. Binet vitte győzelemre ezzel szemben

azokat az eljárásokat, melyek közvetlenül gondolkodtató feladatokban mérik az értelmességet.

Binet-től ugyanakkor idegen volt a teszteredményeknek s a mutatóknak az a dologiasító kezelése, mely az IQfogalom

későbbi karrierjét jellemzi. A klinikus Binet nem hitt abban, hogy az emberek egyetlen dimenzióval

jellemezhetőek. 0 minőségi gondolkodó volt, akit eredendően az egyéni különbségek érdekeltek. Ezekről pedig

az volt a meggyőződése, hogy változtathatóak. Egész tesztelési kirándulását, ne feledjük, egy progresszív iskolai

mozgalom keretében teszi. Számára a mérés nem a szelekció, hanem a beavatkozást lehetővé tevő diagnózis

eszköze. Mindig is ragaszkodott ahhoz, hogy az eredményeket ne kornak (ami rögzültet jelez), hanem szintnek

nevezzék (mely fluktuációt s változékonyságot sugall). Simon, aki évtizedekkel túlélte őt, az 1917-től Alfred

Binet-társaságnak átnevezett pedológiai szabadegyletben nem győzte hangsúlyozni fenntartásait az IQ

dologiasított használatával szemben.

A kornak azonban nem erre volt szüksége. A módszer karrierje révén szelekcióssá vált. Olyan kor ez, amikor a

mai általános iskolának megfelelő képzés hirtelen vált „általánossá”, ami sok problémával járt a kiterjesztett

iskolai népesség miatt. Az intelligenciamérés fontos eszközzé lett abban, hogy a problémák gyökerét a

gyerekben találják meg. A lefelé differenciálás alapja az IQ lesz, hogy azután a két világháború között

244



megoszlásokig

Amerikában a felfelé differenciálás, a tehetségkutatás is abban az illúzióban éljen, hogy a tehetséget is ki lehet

fejezni egy számmal. Gould (2000) történeti áttekintése megmutatja, hogyan vált az intelligencia az eugenikával

harmonizálva a rasszista szelekció „megalapozójává”.

4.5.3. A gyermektanulmány Rousseau hazájában: Claparede

Edouard Claparede (1873-1940) Binet mellett a gyermek- és nevelésközpontú francia nyelvű funkcionalizmus

másik vezércsillaga. Míg Binet egy módszer, Claparede elsősorban a szervező munka révén vált korszakos

jelentőségűvé. A genfi orvos a Salpetriere kórházban szerzett neurológiai gyakorlatot, s hamarosan a

pszichológia és a nevelésügy nagy organizátorává lett. Folyóiratot és laboratóriumot alapít Genfben, majd 1912-

ben a máig élő Rousseau Intézetet. Az Intézet s Claparede nagy hatású könyvei (pl. a már 1915-ben magyarul is

megjelent Gyermekpszichológia és kísérleti pedagógia) a funkcionalista pszichológia és a gyermekközpontú

funkcionális nevelés gondolatának összekapcsolásában játszanak kiemelkedő szerepet. A pedológiai program

kibontakoztatása ez. A nevelésnek a folyamat és a tananyag helyett a gyermekre kell összpontosítania. Olyan

iskolát kell létrehozni, mely az önfejlődő rendszerként felfogott gyermek támogatását, s nem a gyermek

ellenőrzését és tudással való „feltöltését” tartja céljának. A gyermek nem tökéletlen felnőtt: minden életkorban

funckionálisan tökéletes, működő egység. A fejlődés rugói pedig belül, a rendszerben keresendőek s nem

kívülrőlvivendőek bele. A fejlődés legfőbb terepe: a játék és az egyéb spontán tevékenységek.

A program a francia példa követését jelszóként zászlajára tűző progresszív nevelés bibliája. Közben Claparede

tanítványai az elveket megtöltik a gyermek megismerését előtérbe helyező konkrét tartalommal. Hogy mennyire

jelentőssel, egy név mutathatja. Az intézet munkatársa az ifjú Jean Piaget is.

4.6. A magyar gyermeklélektani mozgalom kezdetei

A funkcionalista gyermeklélektani gondolat egész Európában hódít. Nálunk, az említett kezdetek mellett a

modern pszichológiai gondolkodást a kilencvenes évek végén az újításokra érzékeny tanítóképzős tanár, Nagy

László (1857-1931) honosította meg. A gyermektanulmányi mozgalomra felfigyelve számos szervezet

erőfeszítésének előterébe állítja a gyermek megismerését, 1907-ben A Gyermek címmel folyóiratot indított. Az

Új Iskola progresszív pedagógiai mozgalom elméleti hátterét is ő adja. A gyermekrajzokról és a gyermeki

érdeklődésről szóló korai munkái a szárnyait bontogató gyermeklélektan nemzetközileg is ismert munkái voltak.

Tanügyi reform, demokratikus elkötelezettség, s a gyermek kutatása máig érvényes etikai összhangban jelenik

meg munkásságában. Az érdeklődésről szóló nevezetes munkája már a módszerben is jól mutatja a

gyermekközpontú pszichológust, aki valóban együtt él a gyermekekkel, s így szerzi adatait.

3.24. táblázat - 8.5. táblázat. A strukturalizmus és a funkcionalizmusok

szembenállásának összefoglalása

Aspektusok Strukturalizmus Amerikai funkcionalizmus Európai funkcionalizmus

Pszichológia tárgya mentális morfológia lelki élet mozgása, egyéni

különbségek

egyéni

patológia

különbségek,

Pszichológia módszere kísérlet és önmegfigyelés fejlődés, gyermek és állat klinikai, egyénített

módszer

Belső redukció

elemekre,

dekontextualizáció

funkció, motiváció, céleszköz

aktusok, műveletek

Külső redukció nincsen evolúciós biológia idegrendszer szerveződése

Vizsgálati módszerem a következő volt:

a. a fiúgyermekeket elvittem erdőkön, mezőkön át, a környéki tanyákra, pusztákra (Haraszti, Szent-Jakab,

Babat), falvakba (Szada, Mogyoród, Fót) és egyéb kirándulóhelyekre (Besnyő), s az egyes kirándulásokon

szerzett megfigyeléseimet azonnal pontosan följegyeztem. A fiúgyermekekkel öt kirándulást tettem.

245



megoszlásokig

b. A leánygyermekeket ugyanazon helyekre vezettem el, mint a fiúkat (a távoli Mogyoród és Fót kivételével), s

az adatokat szintén följegyeztem. Velük szintén összesen öt kirándulást tettem.

c. Az összes adatokat egyenként külön-külön lélektanilag feldolgoztam, azután egymással és egyéb adatokkal

egybevetettem, s az irodalmat szem előtt tartva, végül az alább közölt eredményekbe foglaltam össze.

Nagy László: A gyermek érdeklődésének lélektana. 1982, 47. o.

Az érdeklődés Nagy László számára, mint az új kiadáshoz írva Köte Sándor utószava is kiemeli, kétarcú

tényező. A Nagy László számára kiindulást jelentő William Stern-féle kéttényezős elmélet, mely a belső és

külső tényezők kölcsönhatásában hisz, sajátos megjelenési formája ez. S mint fontos belső tényező vezérfonal

lehet a szociális hatások stabilizálásában.

Az érdeklődés, miként tudjuk, a következménye bizonyos testi és lelki folyamatoknak, mert az érdeklődés

motívumok nélkül nem jön létre. Ha azonban bizonyos érzelemfolyamatok hozzák is létre az érdeklődést,

bizonyos az is, hogy az érdeklődés folyamán fejlődnek ki teljes erővel azok az érzelmek, amelyek az

érdeklődéseket létrehozzák. Az érdeklődés fokozása tehát erősíti az érdeklődés motívumai gyanánt szolgáló

érzelmeket is. Az így megerősödött érzelmek könnyen hoznak létre újra érdeklődés-folyamatokat. Ekként

állandósulnak meg bizonyos érdeklődések a gyermekben. Az állandó érdeklődés pedig állandó cselekvési irányt

is jelent, mert a gyermeknek minden érdeklődése, egyes eseteket kivéve, végeredménye szerint külső

tevékenységet hoz létre. Állandó cselekvési irányok létrehozása pedig az oktatás szociális célja érdekében

feltétlenül szükséges. Ennek következtében az oktatásnak nemcsak az a feladata, hogy a keletkezett

érdeklődéseket eszközül használja fel, hanem az is, hogy az oktatás szociális feladatából s a gyermek

egyéniségéből folyó érdeklődéseket állandósítsa. Az érdeklődés tehát célja is az oktatásnak.

Nagy László, uo. 134. o.

Ebben a szellemben a gyermektanulmány (a pe- dológia) az iskolarendszer és az iskolai gyakorlat átalakításának

kulcsa kell legyen. A gyermektanulmány egyben az egyénített nevelés kulcsa is: Nagy László számos

alkalommal kiemelte a pedagógusok számára is, hogy a gyermektanulmány differenciális lélektani alapokat

szolgáltat. Olyan program ez, amely az evolúciós gondolkodásból a Dewey elindította elvi és pedagógiai

vonalnak felel meg, a különbségek tiszteletével.

A századfordulóra készen állt a képlet, melyet még a 9. fejezet is részletez: a német kísérleti lélektan

szemléletének alternatívájaként megfogalmazódott két, nüanszokban – például a klinikai mozzanatnak

tulajdonított jelentőségben – eltérő, de metateoretikusan hasonló funkcionalista elképzelés. A 8.5. táblázat állítja

szembe ezeket egymással.

Természetesen ezek az irányzatok céljaik tekintetében is eltértek egymástól. Amíg a strukturalisták a magában

való leírást tartották a legfőbb célnak, mindkét funkcionalista irányzat arra törekedett, hogy valami gyakorlatias

cél megoldásához járuljon hozzá. Ez a cél részben a nevelés feladatainak megoldása, részben pedig a klinikai

megértés, a betegek tünettana mögötti mintázat feltárása.

4.7. Kulcsfogalmak

3.25. táblázat -

antiintellektualizmus ingerhiba perifériás elmélet

appetitív és konszummatív IQ reflexív

szakaszok kognitív tudomány reformpedagógia

dinamikus pszichológia kontextuselmélet self

drive megosztott személyiség szimbólumfeldolgozás

funkcionalizmus

megváltozott tudatállapotok

246




megoszlásokig

A funkcionalista mozgalom legjobb jellemzését Claparede (1974) adja meg. William James pszichológiai

munkái közül magyarul korabeli fordításban olvasható tanítóknak szóló előadássorozata (James 1911). A Szabó

András György szerkesztette Pragmatizmus c. kötetben pedig számos fontos filozófiai munkája fellelhető. Az

igazi autentikus olvasmány persze a Pszichológia elveinek James által rövidített kiadása, mely ma is

hozzáférhető zsebkönyv (James 1962).

James értékeléséhez mind élet, mind életmű tekintetében jó forrás a svájci Théodore Flournoy (1917) életrajza, s

egyben megmutatja, mit jelentett James vallásfelfogása a protestantizmus számára. A katolikus felfogást mutatja

be, Jameset pozitivista agnoszticizmusban marasztalva el Felber Gyula (1928). Mai és pszichológiaibb

értékelésekhez pedig lásd Váriné (1965) dolgozatát. Gordon Allport (1968) és Edwin Boring (1963) válogatott

műveikben megjelent centenáriumi dolgozatai is igen tanulságosak. Bennük James mint az elementarizmus és

pozitivizmus elleni harc reprezentánsa jelenik meg a pszichológiában. James kettősségeit a kor amerikai

kultúrájába s a személyes sors kontextusába illesztve tárgyalja Bjork (1983). Dewey számos pszichológiai

jelentőséggel is bíró pedagógiai munkája (1912; 1931; 1933; 1978) magyarul is olvasható, filozófiájából pedig

jó mutatványt ad az említett pragmatizmuskötet. Újraértékelésére Rorty munkái adják meg az alaphangot.

Angell, a chicagói iskola, Cattell, Münstenberg és a Columbia Egyetem funkcio- nalistáinak bemutatására

Hothersall (1984) tankönyve jó forrás. Thorndike korszerű értékelését, a józan pozitivistaként állítva be őt

Joncich (1968) monográfiája adja meg. Cattellről és Titchernerről jó értékelést ad Bjork (1983). Titchenert

legjobban tankönyve (Titchener 1909), valamint rendszerező pszichológiájának megjelent első kötete

(Titchener, 1929) mutatja be. Binet (1916) és Clapa- rede (1915; 1974) munkái kellően eligazítanak a frankofón

funkcionalizmusban.

Az intelligenciamérésről Horváth (1991) kitűnő beszámolót ad magyarul, a kritikus kérdésekre pedig Gould

(1999) használható. Nagy László saját munkái mellett értékelésére lásd Mérei, 1966, 1982; Kiss 1982, és Köte

Sándor in Nagy László (1982).

5. 9. FEJEZET – Az új pszichológia terjedése és

megoszlása Európában: a tartalom, a folyamat és az

intencionalitás

...vagyis készek vagyunk arra, hogy magunkat s minden gondolatunkat mint egy egységes egyetemes evolúció

termékét és alanyát tekintsük.

Ernst Mach: Népszerű tudományos előadások. 1910, 235. o.

A 19. század vége a kísérleti pszichológia diadalútja, ugyanakkor azt is megmutatja, hogy a belső világból

induló pszichológián belül is lehetnek alternatívák. A fejezet először bemutatja ezt a diadalutat. A laboratóriumi

kísérleti pszichológia két irányzata győzedelmeskedett. Az egyik a „tartalom”, a reprezentációk pszichológiája,

a másik a „folyamatot”, a mentális aktivitást kiemelő irányzatok. A tartalom pszichológiája egyre több területre

terjesztette ki becsvágyát. Ebbinghaus és G. E. Müller két jellegzetes, Wundttól független vezető képviselője

volt ennek a mozgalomnak. Az ő munkásságukban megjelenik az igény arra, hogy a pszichológiai kísérletezés

kompetenciáját kiterjesszék a magasabb szervezettségűnek tartott folyamatokra, s a kutatás egyben eltolódik az

objektív, viselkedéses mozzanatok elemzésének irányába. G. E. Müller ugyanakkor a szerveződésgondolat

egyik legjelentősebb kezdeményezője is.

A századforduló pszichológiáját befolyásoló két vezércsillag Mach és Brentano. Mach következetes

pozitivizmussal és ennek darwinista értelmezésével egy máig ható és többször újra felfedezett alternatívát ad a

pszichológiának, mely a gondolkodás evolúciós értelmezésétől az Én új felfogásáig terjed. Brentano viszont az

intencionalitás tanával a folyamatközpontú pszichológiák elindítója lesz. Olyan irányzatok ezek a német

kísérleti pszichológiában, melyek azután a gondolkodási aktusok előtérbe állításával kapcsolatot teremtenek a

fenomenologikus felfogásokkal, illetve a modern logika platonisztikus elképzeléséivel. Igazából a Brentano

elindította irányzatok szerveződés és mentális aktivitás hangsúlyaikkal a 10. fejezetben tárgyalt

jelentésközpontú kritikákkal is kapcsolatba kerültek. Ezek teremtenek hidat a kísérleti pszichológia és saját

ellenfelei között.

247



megoszlásokig

9.1. ábra. A német egyetemek pszichológiai tanszékeinek, szakcsoportjainak és szemináriumainak alakulása

(Geuter 1986 adatai alapján, Kusch 1995, 125. o. nyomán)

5.1. A laboratóriumok diadala

5.1.1. Wundt tanítványai és követői

Több központból terjedtek a laboratóriumok, de azért a Wundt-hatás kiugró volt.

A kísérleti szemléletű tudomány terjedésében kétségkívül vezető szerepet játszott a német pszichológia. A 9.1.

ábra mutatja, hogyan növekedett a német egyetemeken a pszichológiai egységek száma.

Wundt tanítványi köre közvetlenül releváns annak megértéséhez, mit is adott ő a pszichológia autonómiájának

kibontakozásához. A wundti kísérleti pszichológia, ahogy emlegetni szoktuk a „normális, átlagos, felnőtt emberi

elme” vizsgálata igen hamar terjedni kezdett. Ez részben Wundt közvetlen hatásának tudható be, részben

azonban az általa kibontakoztatott laboratóriumi szellem tágabb keretekben megvalósuló győzelmének. A

közvetlen hatás számszerűen is nagy volt: hosszú pályája során Wundt maga 100-nál több pszichológiai

doktoráló munkáját irányította. A laboratórium révén Lipcse vagy három évtizeden át az új pszichológusok

Mekkája volt. Ben-David és Collins (1966) többször említett, a kísérleti pszichológia kezdetein érvényes

mester-tanítvány viszonyokat áttekintő genealógiai fákat felvonultató munkájukban igen részletesen dolgozzák

fel ezt.

Németországban Wundt genealógiájához kapcsolhatók Martius, Kirschmann, Münstenberg, Lange, Lehman,

Krüger, Kiesow, Meumann, Dürr, Storring, Wirth, Marbe, Külpe, s Külpe közvetítésével Mayer, Orth, Ach,

Bühler, Messer. Wundttól független s ugyanakkor saját, de jóval kisebb tanít- ványi körrel bíró pszichológusok

akkoriban (a szerzők 1850-1909 között megvédett disszertációkból indulnak itt ki) csak Brentano, Stumpf, G. E.

Mül- ler és Ebbinghaus voltak. Angliában is van néhány közvetlen (Smith, Drever) és számos közvetett Wundttanítvány

(Spearman, Watt, Cyrill Burt), a sajátosan brit kezdemények (Galton, Morgan, Pearson) mellett. A

közvetlen tanítványi értelemben vett Wundt-hatástól a 19. században egyedül a francia nyelvterület mentes, ahol

csak a svájci Flournoy és

Claparede voltak közvetett Wundt-tanítványok, de a korai nagy nevek (Charcot, Janet, Binet, Piéron, Ribot,

Dumas) tőle függetlenek, bár jól ismerik munkáit – elég csak Ribot (1882) több kiadást megért híres

ismertetésére gondolnunk a korabeli német pszichológiáról.

Amerikában Wundt közvetlen tanítványai Cat- tell, Wolfe, az Angliából jött és Wundt legfőbb pro- pagátorának

számító Titchener, Angell, Scripture, Seashore, Pace, Judd, Baldwin, Stanley Hall, közvetett tanítványok

Stratton, Woodworth, Washburn, Yerkes, Dunlap, Sanford, Jastrow, Patrich, Terman. Van azért itt is független

vonal persze, mely William Jamestől vezet Thorndike és Watson irányába, illletve Dewey-tól és Jamestől az

En rétegződésének elméletéig.

248



megoszlásokig

Az orosz pszichológia kezdetei sem függetlenek Wundttól. Már 1859-ben, Helmholtz heidelbergi tanszékén egy

egész éven át egy szobában dolgozott Wundttal Szecsenov, akiből ugyan a legkevésbé sem lett wundtiánus

pszichológus, s maga is arról számol be, hogy Wundt igen keveset beszélt vele. Feltételezhetjük azonban, hogy

jól ismerte ezt a pszichológiát. Az első modern értelemben vett orosz kísérleti pszichológus, Nyikolaj N. Lange

(1858-1921) viszont már Lipcsében tanult Wundtnál, s első munkáit az appercepció fogalmáról Wundt lapjában

közölte (Lange 1888), hogy aztán később az appercepció wundti értelmezésének éles kritikusává váljon, éppen

egy Szecsenov hatását is mutató, motoros figyelemre vonatkozó elmélet keretében. (Lásd erről Jarosevszkij

1968, 400-405. o.; Szmirnov 1975, 89-91. o.; Joravsky 1989 viszont nem tartja Langénél igazán jelentősnek

Szecsenov hatását, Langét még inkább Wundt tanítványának tartja.). A századelőre nézve pedig közismert, hogy

a Moszkvai Egyetem nagy befolyású lélektani intézetének (1912) alapítója, Cselpanov (1862-1936) határozottan

wundtiánus programot képviselt, éppen a szecsenovi hagyomány ellentételezéseként is (Bugyilova 1975).

Az új, szaktudományos pszichológia elterjedését Európában jól mutatták a nemzetközi kongresszusok is. A

pszichológia intézményesülésében a „láthatatlan egyetem” létrehozásában a laboratóriumok, tanszékek,

professzori kinevezések és folyóiratok mellett sajátos jelentőséggel bírtak a nemzetközi kongresszusok is.

Nemcsak a csoporttudat növekedése, a fiatal tudomány büszke önazonosítása miatt volt ez fontos, hanem a

különböző törekvések, elsősorban a kísérletezők és a funkcionalisták találkozói miatt is. Az első kísérleti

pszichológiai kongresszust 1889-ben Párizsban rendezték, s a patológusok (Charcot, Janet) és a funkcionalisták

(James, Claparede s a fő szervező Ribot) nyomják rá bélyegüket. Az 1892-es londoni kongresszust még szintén

a funkcionalisták uralják, 1896-ban Münchenben s 1900-ban Párizsban azonban már sokkal vegyesebb a kép, az

angol, amerikai és francia sztárok mellett megjelenik Ebbinghaus is.

5.1.2. A magyar kísérleti pszichológia kezdetei

A zarándoklatból, Wundt szellemi hatásából és a korai kísérleti pszichológia megszületése feletti lelkesedésből a

magyar pszichológia sem maradt ki. Kezdetben mind pozitív értelemben, mind az elhatárolódásokat illetően

Wundt a fő vonatkoztatási pont. Hamarosan kiegészül azonban a hatás más vonatkoztatási pontokkal is. A

vallási felhangú pszichológia eleinte fanyalogva, Wundt pozitivizmusát és az idealizmus hiányát bírálva fogadja

a kísérleti pszichológia programját. Ilyen például Kozáry Gyula 1898-ban írt dolgozata. Később azonban a

felvilágosultabb újkatolikus szemlélet helyet adott a kísérleti pszichológiának is. Wundt és az egész német

kísérleti pszichológiai szemlélet első részletes ismertetője a piarista Kornis Gyula (1885-1958). 1911-ben

megjelent Okság és törvényszerűség a pszichológiában című műve a pozitivista szellem elleni harchoz keres

támpontot Wundtnál: számára a wundti pszichológiai törvény fogalma a kor sok törekvésének egyike a

mechanikus okság meghaladására. Ugyanebben az évben megjelentetett Elemi pszichológiai kísérletek című

könyve az első laboratóriumi leíró kézikönyv a kísérleti pszichológia módszereiről, valójában középiskolai

demonstrációkra szánva. Részletes pszichológiája az 1917-19 között megjelent A lelki élet, három kötetben,

1350 lapon adja egészen részletes ismertetését az új pszichológiának. Ekkorra persze Kornis már az új

megfontolásokat is figyelembe veszi, Wundt egy tágabb keretben kap helyet, a módszertani és történeti

249



megoszlásokig

fejezetekben a szellemtudományos iránnyal, Brentanóval és a würzburgi iskolával összevetve jelenik meg nála.

Kornis módszertanilag elsősorban Dilthey hatására a kísérlet mellé határozottan odaállítja a kulturális

fenomenológiát is. 1921-ben monográfiát is szentelt a nemrég elhunyt Wundtnak. Ez a sokoldalú értékelés

megfontoltan mérlegeli Wundt útvesztéseit (például hogy néplélektana meg akarja haladni az egyéni lélekből

való kiindulást, de ez nem mindig sikerült, voluntarizmusa néha spekulatív, stb.).

Wundt a Kormis-féle eklektikus akadémikus pszichológusok közvetítő munkáján túl is hatással bírt. Pikler

Gyula, a Társadalomtudományi Társaság egyik vezetője, a századelő radikális jogfilozófusa pszichológiai

munkásságában elsősorban a kor német tudatlélektanához kapcsolódik, ha nem is sokban Wundthoz. Olyan

akaratelméletet dolgozott ki, mely az értéktételező, saját sorsát befolyásoló társadalmi ember viselkedését lenne

képes jellemezni. Wundtnak Gombocz Zoltánra és a modern magyar nyelvészet kialakulására gyakorolt

hatásáról a 6. fejezetben, a néplélektan kapcsán már volt szó.

Mindez a Wundt-hatás a bölcsészeti pszichológiában azonban nem vezetett egyetemi laboratórium alapításához.

Az első laboratórium nem a bölcsésze- ten, hanem a budapesti orvoskaron, a pszichiátriai klinika mellett jött

létre, 1899-ben Ranschburg Pál (1870-1945) vezetésével, egy beteg adományából, Laufenauer Károly klinikai

professzor támogatásával. A század elejétől, 1902-től ez a laboratórium a gyógypedagógiai intézményekhez s a

főiskolához kapcsolódik. Ranschburg gyakorlati munkássága mellett fontos alaptörvénnyel gazdagította az

emlékezeti szakirodalmat: a homogén gátlás leírásával. Hasonló anyagok tanulása rontja egymás felidézését

(Ranschburg 1902; 1914; 1923). Amint Torda Ágnes (1995) beszámol róla egy filológiailag igen részletesen

dokumentált tanulmányban, az első magyar pszichológiai laboratórium valódi, nem a legendáriumokba tartozó

története, valamint kialakítójának sorsa az orvoskaron számos nehézséggel jellemezhető. Nemigen látták

szívesen azt a gondolatot, hogy „kísérleti pszichológia” előadásokat fog valaki tartani, s kialakít egy olyan

laboratóriumot, melynek hivatása a lélek tanulmányozása. A kari bizottságok ismételten megkérdőjelezték még

a Ranschburg javasolta kurzuscímeket is, valamint a közleményein megjelenő hivatalos hovatartozást, mikor is

Ranschburg egy „pszichofiziológiai” laboratóriumra utalt. Volt tehát gyanakvás és féltékenység. A kísérleti

pszichológia megszületése – azóta persze tudjuk, hogy évszázados története sem – nálunk sem volt könnyű

diadalmenet. Ami Ranschburgot illeti, az elhúzódó habilitációs eljárás lényegében kiszorította őt az egyetemi

körökből.

Ranschburg (1923) az új környezetben, az 1902-től kialakított gyógypedagógiai állomáson sem veszítette el

általános ambícióit. A húszas években közölt kétkötetes áttekintése az emberi elméről még ma is tanulságos

olvasmány. Azt mutatja be, hogy hogyan gondolkozott ekkoriban egy megbízható képzettségű komoly

idegkutató az emberi lélekről. Korai szintetikus próbálkozás ez a kísérleti pszichológia „összeegyeztetésére” a

kísérleti és klinikai idegkutatásokkal. Ranschburg munkásságának szervezeti kereteit illetően is érdekes

mozzanat, hogy az először 1902-ben a Mosonyi utcában kialakított pszichofiziológiai laboratórium a fogyatékos

gyerekek vizsgálatára számos következményt magával hozó termékeny váltás volt. Mint Schnell János (1946) is

beszámol róla, ez a váltás Ransch- burg munkásságának módszertani színességéhez vezetett, s ez eredményezte

250



megoszlásokig

a gyakorlati gyógypedagógiai és a kísérleti pszichológiai szemlélet mindmáig tartó összekapcsolását

Magyarországon.

Figyelemre méltó, hogy ma két intézmény, az ELTE Bárczy Gusztáv Gyógypedagógiai Főiskolai Kara,

valamint a Magyar Tudományos Akadémia Pszichológiai Intézete egyaránt saját megalapítóját látja

Ranschburgban, s tevékenységüket az ő gyógypedagógiai laboratóriumára vezetik vissza. Ami a személyes

szinten igazságtalanságnak tűnhet Ranschburg irányába (habilitációs eljárásának lelassítása az orvoskaron s az,

hogy lényegében kitúrták az orvosi akadémikus világból laboratóriumával együtt), sajátos felhangot

eredményezett az egész magyar pszichológia fejlődésében: az akadémikus és az alkalmazott terület hálózatai

közötti szorosabb kapcsolatot eredményezte, valamint azt, hogy a gyógypedagógiai intézményeknek kitüntetett

szerepük volt a pszichológia fejlődésében, ami évtizedekkel később például Szondi Lipót és tanítványainak

munkásságában is megjelent.

Lechner Károly nevéhez fűződve egyébként a kolozsvári egyetemen 1889-től egy befolyásos orvos (Lechner

nemcsak egyetemi tanár, hanem dékán és rektor is volt) feltehetően már Ranschburgot megelőzően is, vagy vele

egy időben beemelte a pszichológiai kísérleti műszerek használatát egy idegklinika munkájába. A

laboratóriumban olyan később nevessé vált filozófus is dolgozott, mint Palágyi Menyhért, olyan klinikai

vizsgálati személyekről nem is szólva, mint Ady Endre (Fodor és Kós 1995).

A tényleges laboratóriumi munka másik megindítója Magyarországon Révész Géza (1878-1955) volt. A

baloldali mozgalmakhoz szorosan kapcsolódó Révész 1918-ban egyetemi tanár lesz, s a forradalmak után

baloldali kapcsolatai miatt Hollandiába emigrált. Itt a tapintás, a vakok pszichológiája, a gondolkodás-lélektan

kutatása mellett a nemzetközi pszichológiai élet egyik leghatékonyabb szervezőjévé válik, elsősorban mint az

Acta Psycho- logica című első nemzetközi pszichológiai folyóirat szerkesztője.

Révész még magyarországi, illetve németországi egyetemi évei alatt megalapozta kísérletezői tekintélyét.

Miután doktori fokozatot szerzett egy vezető német egyetemen G. E. Müller tanítványaként, a hallás területén

vált tekintélyes szakemberré (Révész 1913, angolul 1954b). Monográfiája biztosította számára, hogy bekerült a

tankönyvekbe, sőt Boring (1942) híres érzékeléspszichológia-törté- neti könyvébe is. Már ekkor kialakította

másik visszatérő témáját: a különleges és korai tehetség vizsgálatát. Nyíregyházi Ervinről szóló dolgozata

(Révész 1916) az egyik első részletes tehetségkutató tanulmány. Hollandiában tekintélyét részben évtizedes

munkássága biztosította a tapintás terén (1938, angol összefoglalója Révész 1958), valamint egy akkor

időszerűtlennek és problematikusnak tartott témával kapcsolatos publikációi és szerkesztői munkái, a nyelv

keletkezésével, illetve a gondolkodás problémájával kapcsolatos kötetei (Révész 1946; 1956; 1954a). Ez utóbbi

könyvek és kötetek széles körű idézettsége jól mutatja, hogy szükség volt ezeknek a „tilos témáknak” a

folytatólagos vizsgálatára, s élete utolsó éveiben ezek biztosítottak megérdemelt tekintélyt Révész számára.

251



megoszlásokig

Ami a magyarországi intézményes mozzanatokat illeti, Révésznek sikerült betörnie a filozófiai kar világába, s

elsőként alapított Budapesten egy Pszichológiai Tanszéket. Nagy áttörés volt ez az intézmények és hálózatok

tekintetében, nem volt azonban hosszú távú hatása. Mint tanszék csak 1947-ben alakult újra.

5.2. A tartalom pszichológiája: alternatív központok

A 19. század 80-as éveiben Németországon belül Wundt közvetlen tanítványai mellett jelentősek voltak a tőle

függetlenül kibontakozó kísérleti központok is. Összefoglaló néven, elkülönítve egy másik tábortól a 7.

fejezetben bevezetett terminológiával, ami Amerikában strukturalizmus, azt Európában a tartalom

pszichológusai néven szoktuk emlegetni. Az ide soroltak mindannyian elfogadják ugyanis a hagyományos

empirizmus elméleti előfeltevéseit. Boring (1950) nevezetes tankönyve is kétféleképpen foglalja őket össze. Egy

részüket, a neveket csoportosító fejezetbe sűríti, míg Ebbinghaus, Mach és Külpe „A tartalom új pszichológiája”

néven kapnak helyet. Láttuk a 6. fejezetben, hogy vitatott az, mennyire tekinthetőek ugyanolyan súlyúnak, mint

Wundt. Kétségtelen azonban, hogy volt közöttük

rivalizáció. Nekünk az utókor fölényes helyzetéből kár lenne visszavetítenünk ezt: ezek az irányok együttesen

alakították ki a századfordulóra a diadalmas kísérleti pszichológia arculatát.

5.2.1. Ebbinghaus: a mechanikus emlékezet kutatója

A kísérleti úttörésben és egyben mintaadásban kiemelkedő szerepet játszott Hermann Ebbinghaus (1850-1909),

a Berlini, a Breslaui (Wroclaw), majd a Hallei Egyetem professzorának munkássága. Halléban, Berlinben, majd

Bonnban tanult, s 1873-ban itt doktorált Eduard Hartmann tudattalan filozófiájáról szóló értekezésével. Érdekes

és a korban is szokatlan módon, az ezt követő éveket intézményi kapcsolatok nélkül, önálló

természettudományos tájékozódással töltötte, s eközben találkozott Fechner pszichofizikájával. Ennek elveit

terjesztette ki a magasabb lelki jelenségek vizsgálatára. 1885-ben jelent meg klasszikus munkája az

emlékezetről (Über das Gedachtniss), mely az asszociációképződés első klasszikus elemzése. Ez a könyv

azonnal híressé tette, és rendkívüli tanári állást is biztosított neki Berlinben, még nem egészen lefutott

habilitáció mellett.

3.26. táblázat - 9.1. táblázat Két emlékezetkutatási paradigma

Emlékezetkutatási hagyomány Ebbinghaus-paradigma Bartlett-paradigma

tipikus anyag értelmetlen, mozaikszerű értelmes, összefüggő

kutatási helyzet laboratórium, műszerek való élet, interakciók

magyarázó elvek elemek asszociációja sémák és konstrukciók

adatfeldolgozás mennyiségi minőségi

személyek attitűdje elementarista jelentés keresése

kultúra írásos orális

szándékosság szándékos önkéntelen

Ebbinghaus egész munkásságára jellemző az eredetiség, ugyankkor az is, hogy inkább kezdeményező, mintsem

kidolgozó: elindít valamit, aminek továbbvitelét másokra hagyja. Az emlékezetről szóló munkájának

eredetisége, s az, hogy a könyv nem fogalmi kérdések körül forog, hanem közvetlenül közelíti meg tárgyát,

talán az intézmények keretein kívül végzett független munkának köszönhető. Ebbinghaus felfogása az

emlékezetkutatás egyik mintázatát adta meg, amely még ma is velünk él, s általában úgy hivatkozunk rá, mint az

Ebbinghaus- paradigmára (Cofer 1976, a Klix és Hagendorf 1985 szerkesztette kötet, illetve Pléh 1985). A 9.1.

táblázat bemutatja ennek néhány jellemzőjét, szembeállítva a Sir Frederick Bartlett nevéhez fűződő másik

emlékezeti paradigmával (lásd 18. fejezet). Ami a vizsgálati elrendezést illeti, Ebbinghaus a sze- mélytelenített

és dekontextualizált eljárások felé halad, mind az inger, mind a vizsgálati helyzet tekintetében, Bartlett viszont a

252



megoszlásokig

brit funkcionalista hagyomány köznapi interakciós stílusát képviseli, Galton hagyományát együtt az életszerű

anyagok használatával.

Ebbinghaus alapvetőnek tartotta, hogy leegyszerűsítse az emlékezés kutatását. Az emlékezet kérdése nála

lényegében a szándékos felidézésre egyszerűsödik. Már saját kora is megkérdőjelezi ezt a leegyszerűsítést, s

szembeállítja vele az önkéntelen felidézés és a spontán szerveződés folyamatait. Ebbinghaus valójában a

klasszikus, már az ókorban is megvolt emlékezeti metaforákat, az egyik rendelkezésünkre álló népi

pszichológiai emlékezetmodellt teszi a tudományos megközelítés alapjává. Az emlékezésről a legtöbbet

emlegetett köznapi hasonlat a viasztábla. Ez voltaképpen az írás mint nyomhagyás koncepciójából indul ki. Úgy

érezzük, hogy alapvető párhuzam van a tudás külső, objek- tivált és belső rögzítése között. Ennek megfelelően

használunk olyan kifejezéseket, mint Vésd jól az emlékezetedbe. Emlékeink az idővel elhalványulnak, akárcsak

az ablakra írt jelek. Ebbinghaus részben ezt a metaforát emeli be a tudományos pszichológia szóhasználatába.

Az ő megközelítésétől fogva beszélünk az emlékezés három látszólag világosan elkülönülő szakaszáról, a

bevésés, tárolás és felidézés szakaszáról. Ebből az első a viasztáblának felel meg. A második viszont inkább egy

másik uralkodó emlékezeti metaforának, a tartálynak. A tartályséma alkalmazása az emlékezetre úgy képzeli el

az ismeretszerzést, mint ahol az emlékeket mint dolgokat rakjuk bele az emlékezetbe. Ebbinghaus eredetisége

nem egyszerűen ezeknek a metaforáknak az intellektuálisan respektábilissá tétele, hanem tényleges kutatási

gyakorlat alapjává tételük. Hiszen ezek a modern empirizmus kezdetétől jelen vannak. Locke a nevezetes

helyen, az empirizmus bevezetésében egyszerre használja a tábla- és a tartálymetaforát. „Az elme, ahogy mi

mondjuk, fehér lap, amelyre semmi sincs írva, ideák nélkül való. Hogyan telik meg? Hogyan válik birtokosává

annak az óriási tárháznak, amellyel az ember szorgos és korlátlan képzelete ajándékozza meg majdnem vég

nélküli változatosságban?” (John Locke 1690/1964, I., 92. o., kiemelés tőlem – P. Cs., Dienes Valéria ford.)

Írásbeliség. Ez persze azt is jelentette, hogy Ebbinghaus leegyszerűsítését egy asszociációs reprezentációelmélet

is irányította. Mindez együtt, s erre igen fontos emlékeztetni, azt eredményezte, hogy az emberi emlékezet első s

máig igen előtérben álló kutatási modellje a laboratóriumban a szándékos verbális ismeretszerzés, az írás által

közvetített tanulást modellálja. Ennek van egy technikai jelentősége is: a nyelvi anyagok használata miatt a

tanulás és az emlékezeti folyamatok elemzése összekapcsolódik, hiszen szavaknál s szótagoknál

rendelkezésünkre áll a nyelvi rendszer mint a válaszokat irányító belső tényező. A tanulást az eredeti

ingerhelyzet visszaadásával tudjuk demonstrálni. Nem kell rossz érzéseink legyenek s állandóan mosakodnunk a

miatt, hogy mindez életidegen. Egy valóban részletes ökológiai pszichológiában mindez a mi életünknek egy

fontos részét képezi le: a szervezett iskolai tanulást. Világosan kell látnunk, hogy ami egyetemesnek tűnik,

valójában egy írásbeliségen alapuló, az ismeretszerzést szervezett körülményekre redukáló és a formát előtérbe

állító emlékezetet modellál. Sokat szoktuk bírálni, hogy Ebbinghaus elhanyagolja a jelentést, és kontextustól

független egyetemes törvényeket keres. Ez azonban csak következmény. Az ebbinghausi modell az

írásbeliségen alapuló kultúra emlékezeti helyzeteit, s ennek megfelelően az iskolát képezi le, míg Bartlett sokkal

közelebb áll az orális kultúrához, és a spontán emlékezéshez. Ennek az intellektuális érdekességét az adja, hogy

az a kulturális-történeti megközelítés, amely kitüntetett szerepet tulajdonít az írásnak az emberi megismerési

253



megoszlásokig

folyamatok átszerveződésében (Donald 1991; Nyíri 1992; 1994) valójában a két emlékezetkutatási paradigma

értelmezésére is alkalmazható. Ebbinghaus persze, s legtöbb követője, részlegesen használja az írásbeliséget,

éppen azért, mert észre sem veszi ennek jelentőségét. Az ingereket olvassák a személyek, válaszaikat viszont

mondják.

Maga az orális kultúra és a spontán emlékezés jelentősége felmerült mint emlékezeti kérdés már a századforduló

pszichológiájában. 1902-ből származik List berlini jogászprofesszor beszámolója arról, milyen zavarosan és

rekonstruktívan idéznek fel egyetemisták egy előadáson megrendezett botrányt (vö. Hebb 1975, 128-129. o.), s

William Stern (1903) kutatásai igen korán megkezdték a tanúvallomás torzításainak elemzését. A torzítások, a

rávezető kérdések problémája mind szimulált, mind valódi tanúvallomások elemzésével korán megjelenik mint

az írásbeliségen alapuló emlékezetkutatás alternatívája. Kornis Gyula (1918, II., 336-349. o.) már egy egész

alfejezetet szentelt ennek a kérdésnek kézikönyvében. Valójában a hallomáson és az élménytovábbadáson

alapuló emlékezetkutatási paradigma már a korai pszichológiában mint az emlékek megbízhatóságának kérdése

merül fel, míg az Ebbinghaus-féle írásos paradigma alapkérdése mindmáig a reprezentáció formája lesz.

Személytelenítés. A modernizáció dekontextualizá- ciós tendenciája – mely maga is az írásbeli kultúra

következménye – Ebbinghaus munkájában mint az anyag személytelenítése jelenik meg. Így reméli, hogy

egyetemes törvényekhez jut. Az értelmetlen szótagok segítik a korábbi tapasztalatok hatásának korlátozását, s

azt hivatottak biztosítani, hogy csupán a kísérlet kontextusa legyen releváns az eredményekben, s a személy

egész élete által nyújtott globális kontextus nem. Ebbinghaus az értelmetlen szótagok módszerével nem

tapogatózó lépéseket tett: 2300 (!) értelmetlen szótagból álló háttéranyagot állított össze, olyan szótagokból,

mint KAV, TOR, MEH. Végzett néhány kísérletet Byron stanzáival is, szerinte azonban ezekre is ugyanazok a

törvények érvényesek.

Objektivitás. Ebbinghaus különleges erénye az objektivizmus. Miközben saját magát véletlenszerűen

kiválasztott szótagok százaival kínozta, egy óra hangjával biztosította, hogy az olvasási és a felidézési idő

sztenderd legyen. Mindez az állandó és változatlan kísérleti feltételeket volt hivatott biztosítani. Sosem használt

introspekciót, mint saját maga kísérleti személye sem (lásd Hilgard 1964). Olyan módszereket dolgozott ki,

melyek az emberi verbális emlékezet kutatásában azóta is bevettek (pl. a lista újratanulásához szükséges próbák

számát alkalmazta a felejtés mércéjeként). Adatai a teljesítmény elemzéséből származnak: a tanuláshoz

szükséges próbákat, a felidézési százalékot s hasonlókat vizsgált. Kulcsfontosságú, hogy ő volt az első, aki az

objektív teljesítményt állította a pszichológiai kísérletezés középpontjába. Ezzel egyben egy olyan

„számmisztikának” az elindítójává is vált, amely a magasabb mentális teljesítményeket is kvantifikált

viselkedésekben próbálja mérhetővé tenni (Danziger 1990, 141-144. o.). Vagyis az eredeti wundti programból

az önmegfigyelés – ironikus módon éppen önmagával végzett kísérletekben – háttérbe szorult. A háttérbe

szorulásnak van egy másik ironikus mozzanata, az, hogy mindez nyomtatott betűk megjegyzésével kapcsolatban

állt elő. A karteziánus paradigmának, az intim belső világ feltételezésének pedig vannak olyan értelmezései,

amelyek szerint a modern, önmagába zárt belvilág doktrínája a csendes olvasás forradalmából lenne levezethető:

gondolatainkat mint belső írott szövegeket szemlélnénk (Nyíri 1994; Demeter 1997). Úgy látszik, amikor szinte

felkínálják nekünk ezt, nem ezt tesszük, a belvilág egész érzése háttérbe szorul.

Az objektivitásra és szigorra törekvést, Helmholtz és Fechner hagyományának követését jól mutatja, hogy a

kísérleti eljárások ismertetése előtt Ebbing- haus egy külön fejezetben foglalja össze a természettudományos

mérés alkalmazásának problémáit, valamint a statisztikai megfontolások, például a mérési hiba alkalmazását

erre a vállalkozásra.

Ebbinghaus törvényei

Ebbinghaus eszménye az volt, hogy e területen is a természeti törvény általánosságához jusson el: olyan

összefüggésekhez, melyek az elsajátított anyag tartalmától függetlenek. Ez az emberi emlékezet kutatásának

máig egyik vezető gondolata. Ebbinghaus számos olyan szabályszerűséget mutatott ki, amelyekre a verbális

tanulás kutatási hagyománya évtizedekig, mint törvényekre hivatkozott, sokszor olyannyira dologiasítva, hogy

még meg is számozták őket. Először is, a hosszabb ingersorozatoknál több ismétlésre van szükség egy egységre

számítva a gyakorlási erőfeszítést. A határeset a 6-7 szótagból álló sorozat, ami egyetlen bemutatás után

visszaadható, s ami később, mint a közvetlen emlékezet terjedelme, a bűvös hetes szám (Miller 1956) egyik

megnyilvánulása lesz. Egy másik törvény szerint a növekvő gyakorlás hatására megnő a megtartási érték, amit

az újratanulásnál megfigyelhető spórolás mutat. Végül Ebbinghaus megfigyelt egy jellegzetes felejtési görbét,

amely kezdetben gyors felejtést mutat, később azonban lelassul, s elér egy aszimptotikus értéket, mint a 9.2.

ábra mutatja.

Ebbinghaus egyéb munkái

254



megoszlásokig

Ebbinghaus saját korában nem számított sem termékeny kísérletezőnek, sem termékeny szerzőnek.

1890-ben azonban Königgel együtt egy folyóiratot alapított (Zeitschrift für Psychologie und Physiologie der

Sinnesorganen), mely évtizedeken át a Wundttól független kísérletezők legfőbb orgánuma, s ezzel a német

nyelvű kísérleti pszichológia egyik szervező ereje. Az e fejezetben is többször emlegetett tartalom-aktus

szembeállítást tekintve, főként a „tartalom” pszichológusainak orgánuma ez, mind a dolgozatokat, mind a

szerkesztőket tekintve.

Az emlékezetes könyv sikere után Ebbinghaus hamarosan áttért a színek tanulmányozására, tőle származik a

korban népszerű szín oktaéderek egyike. Népszerű tankönyvet írt, mely a kor legvilágosabban író német

pszichológusaként teszi elismertté. Ezt a tankönyvet nyitja meg (Ebbinghaus 1908, 3. o.) a pszichológia hosszú

múltjára vonatkozó mottóvá vált mondat. Ebbinghaus értelmezésében a pszichológia lassú kibontakozásnak

egyik fő oka az az illúzió (a népi pszichológia öncsalása), hogy ismerjük saját lelki életünket. A másik pedig a

determinizmustól való félelem az elmére vonatkoztatva.

A rövid, jól szerkesztett könyv az érzékeléstől indul s az észlelésen át jut el a képzetalkotásig s hasonló

folyamatokig. Nagymértékben támaszkodik az idegtudományra, kevés mondandója van azonban az evolúcióról

vagy az egyéni különbségekről. Ugyanakkor nagyon gyakorlatiasan szervezett tankönyv, talán az első

diákorientált könyv a pszichológiában. Kevés helyet ad a módszertant, különösen az int- rospekció értékét illető

filozófiai spekulációknak. A könyvet az a Max Meyer fordította le angolra és szerkesztette az amerikai kiadást,

aki maga a német objektivista hagyomány egyik átplántálója volt Amerikában. Valójában ő és jóval később Esper

(1974) lesznek azok, akik a német asszociatív pszichológia objektivisztikus hátteréből indulva válnak

behavioristává. A kontinuitás másik pólusa pedig Jaques Loeb mechanisztikus összehasonlító pszichológiája

(vö. 11. fejezet).

9.2. ábra. Jellegzetes felejtési görbe (Ebbinghaus 1885, 76-77. o. adatai alapján)

Ebbinghaus éles szemű vitázó is volt a pszichológia objektivisztikus értelmezését illetően. Miután Dilthey

(1894) közölte híres munkáját, mely a kísérleti pszichológiát bírálta, Ebbinghaus (1896) hosszú dolgozatban

védelmezte az új pszichológiát (10. fejezet).

Mindemellett Ebbinghaus a gyakorlati lélektan egyik úttörője is volt, ami ismét kitörés a kor kereteiből s

eredetiség. A sziléziai iskolaszék felkéréséből kiindulva (eredetileg a gyerekek fáradékonyságát kellett volna

vizsgálnia), akárcsak később Binet, ő is iskolai keretekben próbálkozik meg az első általános értelmességmérő

eljárás kialakításával. (Később intelligenciatesztnek fogjuk az ilyeneket nevezni.) Az intelligenciát

következtetési, viszonyfelismerési, kombinációs készségnek tartja. Ezért analógiás (Július olyan a májushoz,

mint szombat a hoz) és mondatkiegészítési vizsgálatokat használ (A mindig fiatalabbak, mint az apák), melyek

jól is differenciáltak a jó és rossz tanulók között.

5.2.2. Az emlékezeti reprezentáció Ebbinghausnál és követőinél

Az Ebbinghaus-paradigma képviselői számára az emlékezeti reprezentáció, az emléknyom szerveződése

asszociatív jellegű. Bonyolultabb azonban, mint a puszta kontinuitási elv lenne (Hilgard 1964). Egy

szótagsorozatot tanulva a feltevés szerint minden elem között kapcsolat épült ki, a szomszédos elemek között

azonban erősebbek voltak a kapcsolatok. Ez valójában megfelelt az emlékezet és felidézés viasztábla

metaforájának (Roediger 1980), és egy évszázada tartó kutatássorozatot indított el, ahol az emlékezet kérdése az

azonosítható mozaikszerű elemek közötti kapcsolatok kialakulásának, megtartásának és elveszítésének

kérdésévé vált. Valójában mindez, ahogy Woodworth és Schlosberg (1966, 861-862. o.) is világosan

megfogalmazza, az empiristák érintkezési asszociáció fogalmának direkt alkalmazása volt. Ebbinghaus maga

egy szellemes eljárást talált ennek a koncepciónak az ellenőrzésére. Az egyik napi tanulás után a listát

255



megoszlásokig

újratanulva különböző mennyiségű szótagot hagyott ki. A 9.2. táblázatban látható eredmények szerint az

újratanulásnál tapasztalt megtakarítási százalékok alátámasztják az emlékek asszociatív láncszerű szerveződését.

5.2.3. Érzékleti, emlékezeti és idegrendszeri szerveződés: Georg Elias Müller

Georg Elias Müller (1850-1934) a Wundt laboratóriumával a korban egyedül összemérhető göttingai

laboratórium megalapítója (1881). Göttingában negyven éven át ugyanolyan intézményi szerepet játszott, mint

Wundt Lipcsében. Boring (1950) értelmezésében ő volt az első tiszta kísérleti pszichológus, abban a tekintetben,

hogy gyökeresebben elszakadt a filozófiától, mint azt Wundt vagy Stumpf tette. A pszichofizikai módszerek

tovább- fejlesztőjeként s a színlátás kutatójaként vált nagy tekintéllyé, s többször vissza is tért ezekre a

kérdésekre. Az 5. fejezetben említett pszichofizikai axiómái vezetik el egy olyan színelmélethez, mely Hering

ellenszínelméletéhez is kapcsolódik. Az élménybeli ellenszínfolyamatoknak kémiai ellenfolyamatok felelnek

meg a retinán, a kéregben pedig egyensúlyuk megfelelője a kérgi szürke. Mindezzel Müller az alaklélektani

izomorfizmus koncepció elismert előfutára lesz (Köhler 1920; Koffka 1935).

Müller és munkatársai sokat tettek az emlékezetkutatásban mind a technikai részletek tisztázásáért, mind

általánosságban a szerveződési tényezők szerepének kiemelésére. A kísérleti módszereket Müller kiegészíti a

személyek beszámoltatásával. Ebből kiderül, hogy a mechanikus tanulás értel metlen feladatát a személyek

számos módszerrel (ritmizálás, a szótagokra hasonlító szavak keresése) szervezik: a tanulás nem pusztán

asszociációképzés, hanem organizáció is.

3.27. táblázat - 9.2. táblázat. Megtakarítási százalékok újratanulásnál az eredeti lista

különböző átalakításait követően (Ebbinghaus 1885 nyomán)

Újratanult anyag szervezése Megtakarítás (%)

Eredeti lista újratanulása 33,3

Egy elem kihagyva 10,8

Két elem kihagyva 7,0

Három elem kihagyva 5,8

Fordított sorrend 12,4

Összekevert anyag 0,5

Ebbinghaus sorozattanulást használt, papírról olvasva az anyagot. Az asszociatív metateória keretén belül

maradva több kutatási irány próbált egyszerűbb anyagszervezést, és ellenőrizhetőbb bemutatást használni. Az

anyagszervezést illetően nagy lépés volt a páros asszociációk bevezetése együtt az emlékezeti dobbal, mint az

anyagbemutatás preferált eljárásával. A James-követő Mary Calkins (1863-1930) 1896-ban felbontotta a

tanulási feladatot elkülöníthető párok megtanulására, mint például egy szín és egy betű összekapcsolására. O

kezdett először kísérleti személy csoportokat használni. Legfőbb eredménye szerint új asszociatív kapcsolatok

kialakulásának a gyakoriság a legdöntőbb meghatározója. Müller és Friedrich Schumann (1863-1940) egy

készüléket alakítottak ki 1894-ben, úgy, hogy az ingereket egy forgó dobra ragasztották, melyet a személyek

ellenzőn keresztül néztek. Ez volt az emlékezeti dobok ősi formája, a későbbiek újítása ehhez képest, hogy nem

mozgó ingereket adnak, hanem az ingereket ugrálva mutatják be. Ranschburg Pál szintén kidolgozott egy ilyen

módszert (lásd 6.5. ábra, 188. o., lásd még Woodworth és Schlosberg 1966, 854-855. o.). Müller és Pilzecker

(1865-1920) mintegy újra felfedezték 1900-ban a páros asszociációs eljárást. Ezt összekapcsolva az egymás

után tanulandó listák rendszeres változtatásával elindították a verbális tanulás kutatásának az emlékek és

tanulások közötti kölcsönhatásokkal összefüggő vizsgálatát, s ebből kiindulva, a tanulás gazdaságosságának

elemzését. A felejtés magyarázatára olyan fogalmakat használtak fel, mint a retroaktív gátlás. Az ő felfogásuk

szerint a felejtést főként az okozza, hogy az anyag konszolidálását valami megzavarja. Ezzel szemben

Ranschburg Pál (1902) azt hirdette, hogy a felejtésért a hasonlóság felel (ez lenne a homogén gátlás), vagyis a

korábbi és az új anyag közötti közvetlen kölcsönhatás. Mindkét magyarázattípus máig él. (A Ranschburghatásra

lásd Marton 1971; Greene 1991; Fagot 1995.)

256



megoszlásokig

Postman (1985) újabban összefoglalta a göttingai laboratórium nagyszámú eredményét az emlékezetkutatásban.

Az említett technikai újítások mellett tisztázták a gyakorlási gazdaságosság szerepét és a személy szervezői

aktivitását. Ez részben előre vetíti a mai kognitív pszichológiai szerveződési elméletek mondanivalóját, részben

pedig az alaklélektanban előtérbe került szervezési tényezőket a tanulásban (Katona 1940). Müller tehát több

szempontból (az izomorfizmus és az emlékezeti szerveződés révén) is szerepet játszott az alaklélektant majd

érdeklő kérdések kísérleti megközelítésében. David Katz és Edgar Rubin, a mozgalom külső körének jelentős

képviselői pedig egy ideig nála dolgoztak. Müller érdemeit az izomorfizmus elővételezésében elismerik az

alaklélektanosok. A Gestalt gondolatra nézve azonban nem tartják igazi előfutáruknak, vitáznak is vele, mivel

Müller felfogása nem elég radikális, nem a Gestaltokat veszi kiindulásnak, alulról felfelé építkezik. Müller

(1923) persze hosszú élete vége felé maga is igen kritikus volt az alaklélektan eredetiségét illetően.

5.2.4. A tanulási laboratórium és az iskolai tanulás

Abból indultunk, hogy az Ebbinghaus-paradigma az olvasáson alapuló tanulást viszi be a laboratóriumba, s ezt

tekinti a tanulás és emlékezés egyetemes modelljének. Nem meglepő tehát, hogy hamarosan a fordított úton is

többen elindulnak: az így konstruált laboratóriumi pszichológia eredményeit viszik vissza az iskolai tanulás

értelmezésére.

A formális képzés kritikája és a tanszfer kutatása. A kor egyik nagy vitakérdése a formális nevelés doktrínája,

amely éppenséggel azt hirdeti, hogy mivel a tanulás és gondolkodás egyetemes törvényeket követ, bármiben

való gyakorlás segíti a tanulók fejlődését. Mind Németországban, mind Amerikában nagy téma volt ez, hiszen

az oktatáspolitikát érintette. A középfokú képzésben előretörő reáliskolák (Németország), és a gyakorlatias

szakmai képzés (Amerika) ügye állt itt szemben a klasszikus iskolarendszerrel, amely humaniórákra,

memoriterre stb. alapozott, s most a technologizálódó oktatás igényeivel szemben azzal védekezett, hogy a

klaszszikus tárgyaknak általános transzferhatásuk van, mindenütt segítik a sikert. William James (1909) a

tanítóknak tartott beszédeiben kiállt ez ellen, s azt hangsúlyozta, hogy a gyakorlás csak egy adott területen segít,

ott alakítja a kapcsolatrendszert.

Ebből következik továbbá annak a népies felfogásnak a tarthatatlansága, hogy az emlékezet, mint általános

elemi képesség, gyakorlás útján javítható. Az emlékezést bizonyos osztályhoz tartozó tények iránt úgy lehet

javítani, hogy a tények ez osztályában gyakoroljuk, mert az újonnan felfogott tárgyak a tudatban mindenfajta

analógiát és képzettársítást találnak, amelyek a vissza- idézést megkönnyítik. Ez azonban nem áll más

rendszerek tényeire.

W. James: Lélektani előadások tanítók számára.

1909, 76. o. Ozorai Frigyes ford.

A kísérleti pszichológia is a modernizátorok segítségére sietett. Thorndike és Woodworth (1901, 261. o.)

különböző perceptuális feladatokat végeztettek személyeikkel. Gondolatmenetük abból indult ki, hogy „az elme

olyan gépezet, amely sajátos módon reagál sajátos helyzetekre”. Azt találták, hogy „nem volt a gyakorlás

titokzatos átvitelének tulajdonítható hatás. Azt, hogy a mentális működéseknek nincs valamiféle elemezetlen

tulajdonsága az mutatja, hogy egyes személyeknél egyáltalán nincsen javulás a vizsgált működésekben”.

Iskolai szövegtanulás. Hamarosan megjelentek olyan kutatások is, amelyek Ebbinghaus meglátásait iskolai

szövegmegjegyzésnél finomították. Alfred Binet és Victor Henri (1894) összefüggő szövegeknél – vagyis a

kutatást kontextualizálva – rámutattak, hogy azok megjegyzési mintázata mintegy a gondolati szelekció tükre. A

9.3. ábra mutatja egy történet egyes gondolati egységeinek elfelejtését azonnali felidézéskor 40 iskolás

gyermeknél. Ma ezeket az eredményeket úgy értelmeznénk, hogy a történet szempontjából alapvetőbb, a

narrációt előrevivő propozíciókra emlékezünk, s azt keressük, hogy az emlékezeti szelekció során milyen

cselekvésértelmezési modelleket húzunk mintegy rá a történetekre. Binet és Henri egy évszázaddal ezelőtt még

megelégedtek azzal, hogy a felidézés a „figyelem dinamométere”.

257



megoszlásokig

9.3. ábra. Egy történet felidézése iskolás gyermekeknél a történetrészek fontosságának függvényében Binet és

Henri (1894) nyomán. A kisebb szám kisebb felejtést mutat

Mások közvetlenül tekintették a verbális tanulás kutatásának oktatási sugallatait. Németországban Ernst

Meumann (1862-1915), Wundt munkatársa egy olyan pedagógiai programot indított el, amely az iskolai tanulást

a pszichológiára próbálta alapozni, s nagyszámú könyvében népszerűsíti ezt a gondolatrendszert (Meumann

1903; 1907; 1913). Neveléslélektani folyóiratot is indított, s „kísérleti pedagóginak” (Meumann 1922/1974)

nevezett próbálkozása keretében, különösen a tanulás gazdaságosságára nézve már imponáló mennyiségű adatot

fogott össze munkáiban. G. E. Müller laboratóriumából (lásd fentebb) sok olyan munka származott, amelyek

rámutattak arra, hogy milyen szerepe van a személy strukturáló, szervező erőfeszítéseinek (a ritmizálásnak, a

közvetített asszociációknak és hasonlóknak) a tanulás hatékonyságában. A kísérleti adatok alapján Meumann

pedagógiai tanácslistát állított össze a tanulást támogató tényezőkről.

1. Amikor a megjegyzendő anyag kézzelfogható tárgyak és konkrét helyzetek leírása, akkor a tanulás fő

támasza, ha a tanuló ezek részeit vagy tulajdonságait a lehető legkonkrétabban képzeli el.

2. Elbeszélő jellegű megjegyzendő anyagnál a leghatékonyabb emlékezeti tényezőt az idői viszonyok adják.

3. Ezekhez hozzá kell adni a logikai elemeket, melyek között az okság gondolata különlegesen kiugró szerepet

játszik, ha bizonyító vagy magyarázó jellegű tartalomról van szó.

Ernst Meumann: A tanulás pszichológiája.

1913, 300-301. o.

Ezeket kiegészítik olyan másodlagos tényezők, mint a formai szerveződés, a mondatszerkezet, s hasonlók.

Meumann a nevelésre vonatkoztat olyan tényezőket is, mint az érdeklődés szerepe (Nagy 1912), valamint a

hasonlóság jelentősége a tanulási kölcsönhatásokban és a felejtésben (Ranschburg 1902; 1912). Mindezzel egy

gyakorlatias felhasználó jelenik meg a látszólag életidegen verbális tanulási kutatásban, az iskola.

5.3. A megismerés mint evolúciós hipotézisek világa és az Én

felbomlása: Ernst Mach filozófiai és kísérleti pszichológiája

5.3.1. A fizikus Mach

Mach a pszichológia más klasszikusaihoz hasonló sokoldalú tudós. Mint fizikus vált igazán híressé. Simonyi

Zsigmond (1981) rendszerzése szerint Mach három mozzanattal írta be magát a fizika történetébe. A gázok

dinamikájával kapcsolatos kísérleti vizsgálatai, igen korszerű fényképezési vizsgálatokkal, egy egész új területet

alakítottak ki. A Mach-szám, a hangsebesség ezzel kapcsolatos úttörő

eredményeinek elismerése. Hasonlóan nagy szerepe volt a tömegvonzás statisztikai általánosításával. Igazából a

mechanika rendszerezésével írta be nevét a fizika nagykönyvébe. Ezzel párhuzamosan, illetve ennek részeként

lesz tudománytörténész és tudományfilozófus is, aki a gondolatrendszerek történeti rekonstruálásában látja azok

megértésének kulcsát. Mach úgy mutatja be a mechanika történetét, mint a reifikált, szubsztancialista

gondolkodástól való fokozatos megszabadulást. Ez a módszertani attitűd a 20. század fizikájában s

filozófiájában egyaránt nagy hatású volt. Az „európai pragmatista”, ahogyan William James nevezi Machot, a

szaktudósokat is lenyűgözi, így nagy hatása volt Einsteinre is. Ez a szemlélet egyben a pozitivista

258



megoszlásokig

tudományfilozófia apostolává is teszi Machot. Ismeretelmélete azonban egy fontos fizikai vitában félrevezeti.

Mach a feltételezett entitások megfigyelhetetlensége miatt az atomelmélet nagy ellenfele volt. A 20. századi

fizika „nem fenome- nalisztikus tulajdonságai miatt” (Capek 1968, 189. o.) zavarban érzi magát. Ugyanakkor ez

a jelenségelvű pozitivizmusa teszi a kísérleti pszichológia alapjainak újrafogalmazójává is.

Életrajz – A tudomány egységéért a felbomló társadalom viharai közepette: Mach

Ernst Mach (1838-1916) a Morvaországi Turasban született, 1838. február 18-án, s 1916. február 19- én

Bajorországban, Vaterstettenben halt meg. Bécsi tanulmányok után Grazban lett matematika professzor. Korai

munkásságában kísérleti fizika mellett sokat foglalkozik kísérleti pszichológiával is, elsősorban a látás

dinamikus oldalaival, és az egyensúlyérzékeléssel. 1867-től évtizedeken át a prágai egyetem fizika professzora

volt. 1895-ben alapítják számára az induktív tudomány tanszékét Bécs- ben, melyet 1901-ig tölt be, mikoris egy

korábbi agyi vaszkuláris esemény miatt az egyetemről visszavonul, de nem a tudománytól, sőt, még csak a

politikától sem, évekig az osztrák felsőház tagja.

A fizikus Mach kiváló kísérletező, nagyhatású tudománytörténész, de nem különösebben nagy elméletalkotó.

Valójában kriticizmusa számos dologban megkérdőjeleződött már saját korában is. Az azonban különleges

érdeme, hogy történeti szempontot vezet be egy tudomány rendszertani kifejtésébe: mind a fizikában, mind a

filozófiában a tudománytörténetet keresi (Hiebert 1976).

Mach a prágai egyetem rektoraként (1879-tól) igen befolyásos ember volt. A hetvenes évek végétől nagy viták s

társadalmi feszültségek középpontjába került, de már korábban is sok cseh nacionalista próbálta őt sikertelenül a

csehek oldalára állítani. Ebben a korban a növekvő szláv önállósági törekvések, a parlamenti támogatás

ellenében találkoztak a bécsi kormány érdekeivel. Mach az evolúciós gondolkodás kiterjesztéseként minden

emberi és társadalmi kérdésben is a folyamatosság és a fokozatosság híve. Ennek a reformizmusnak

megfelelően a nagy hagyományú prágai egyetemnek, s maguknak az épületeknek is a kettébontását támogatta

német és cseh tannyelvű részekre. Az elkeseredett viták során ezzel a salamoni megoldással senki nem volt

elégedett, sem a cseh nacionalisták, sem a német hagyomány őrzői. Mach paradox pozícióból, a németek

érdekében, mármint hogy megőrizhessék saját hagyományukat, támogatta a cseh elszakadást. Az egyetem 1882-

ben kettéoszlott egy német és egy cseh tannyelvű egyetemre, ahogy az kell, két bejárattal a közös klasszikus

épületekbe. Mach egy ideig még a német egyetem rektora maradt. Összes reformista jó szándéka mellett

közvetlenül átélte a Monarchia megosztó szociális és etnikai-nyelvi feszültségeit, azt a sokrétű és ugyanakkor

felbomló identitást, amely a „tulajdonságok nélküli emberek” világát jellemezte (vö. Nyíri 1980).

A mechanika tudománya (1883) egyik legfontosabb fizikai műve, a szubsztancializmus ellenes

tudományfilozófia bibliája. Ezt a szubsztancia- lizmusellenességet viszi át Mach a pszichológiába is, de ez

tükröződik társadalmi felfogásában is az identitások relativizáltságának és a társadalmi változás

folytonosságának hangsúlyozásával.

Mach Bécsbe visszakerülve a számára létesített filozófiai tanszéken elsőként valósít meg egy

tudományfilozófiai programot. Ebben a korszakban született munkái az ismeretelméleti főművében, Az érzetek

elemzésében (1886) vázolt emberképet alkalmazzák a tudományra. A próbálkozás és a beválás, a mentális

gazdaságosság mint magyarázó elv Mach máig ható tudományfilozófiai örökségét adják, melyek Karl Popper

(1998) evolúciós ismeretelméletében és az ennek megfeleltetett reformista társadalomfelfogásban folytatják

Mach örökségét. Ebben az örökségben folytatódik az a küzdelem korunk intoleranciái és esszencialista,

ugyanakkor misztikus gondolkodása ellen, mely Machnál is összekapcsolta a militáns társadalmi erőkkel

kapcsolatos tapasztalatot a tudományfejlődés és az evolúciós eszme antiesszencialista mondanivalójával.

Mach életének filozofikus értelmezésére lásd Blackmore (1972) és Nyíri

Kristóf (1980) munkáját.

5.3.2. Mach és a kísérleti pszichológia

Mach a gázdinamikához kapcsolódó vizsgálataitól is bátorítva részletes elméletet dolgozott ki 1873-ban a

félkörös ívjáratok szerepéről az egyensúly-érzékelésben. Mach felfogása szerint a forgás gyorsulásváltozásai

nyomásváltozásokat eredményeznek a félkörös ívjáratokban, ez képezi a testhelyzet változásának ingerét.

Breuer (a pszichoanalízis történetéből ismert Breuer) 1874-ben ezt azzal módosította, hogy rámutatott, nem

csupán nyomásváltozásokról (ahogy Mach gondolta), hanem a folyadék tényleges elmozdulásáról van szó.

Mach 1875-ben egy részletes monográfiában fejtette ki elméletét, módszereit és eredményeit a testmozgás

észleléséről (lásd Boring 1942, 537-544. o.). Valójában máig ez képezi felfogásunk alapját. Mach mindennek

259



megoszlásokig

vizsgálatára emberi kísérleti személyeknél leleményes kísérletező is volt. Olyan technikákat alakított ki,

amelyeket mindmáig használunk, még az észlelés személyiségtípusbeli eltéréseinek vizsgálatára is. A 9.4. ábra

mutatja azt a hatalmas 4x4 méteres berendezést, amelyben a középső székben ülő személyeket különböző

tengelyirányokban forgatta. Mindennek van jelentősége Mach elméleti munkássága szempontjából is: a később

a testvázlatnak oly nagy jelentőséget tulajdonító teoretikus maga is a testérzések kísérleti kutatója volt.

9.4. ábra. Mach forgatós kerete a testhelyzet és a testmozgás észlelésének tanulmányozására (Boring 1942, 538.

o. nyomán). A 4x4 méteres keretben a lekötözött szemű személy a székben ül, s az A vagy az a tengelyek

mentén mozdítják el

9.5. ábra. A Mach-sávok. A fénymennyiség lépcsőzetesen ugrik, az élmény azonban a sávokon belül is

megoszlik

5.3.2.1. Mach-sávok

Mach a látásnak is jelentős kutatója volt. O írta le először, hogy a 9.5. ábrán látható mintázaton nem egyenletes

szürke sávokat látunk, hanem mindegyik sávnak világosabbnak tűnik a sötétebb sáv felé eső része. Vagyis

perceptuálisan a sávok nem egyenletesek, miközben a tényleges fényintenzitás lépcsősen oszlik meg.

Mach ezt az akkor még nemigen tisztázott gátlási folyamatok segítségével magyarázta, s feltételezte, hogy

hasonló kontrasztokat eredményező gátlási folyamatok más érzéki területeken is vannak. Közel egy évszázad

múlva derült ki, hogy igaza volt. Béké- sy György (1967) már a húszas években feltételezte ezt, hogy azután

számos kísérletben szemléltesse a hallás és a tapintás terén. Ratliff (1965) egy egész monográfiában mutatta be,

mennyire ad igazat Machnak a modern elektrofiziológia. (Blackmore 1972, 48-51. o., valamint Tánczos 1984

bemutatja a történeti fejlődést.)

5.3.2.2. Az alaki minőségek első felvetése és az izomorfizmus

260



megoszlásokig

Mach (1865) egy korai munkájában elsők között vetette fel, hogy a formalátás során sajátos magyarázatot

igényel az, hogy miért ismerünk fel egyes alakzatokat (gestaltokat) azonosakként. Mach alapgondolata,

elementarizmusának megfelelően az, hogy formailag azonosnak érzett ingerek azonos érzéseket, illetve azonos

izommozgás képzeteket váltanak ki belőlünk. Vagyis az azonosság megmarad az elemek szintjén, csakhogy

ezek az azonos

elemek több eltérő elemi ingerhez kapcsolódnak. Mai szemmel azt mondhatjuk, hogy Mach elsőként ismerte fel

a formai invariancia kérdését az észlelésben, de elementarista választ adott erre. A későbbi aktuspszichológiai

megoldások, pl. Ehren- fels felfogása, a személy intencionális aktusaival váltják fel ezt az elemek szintjén

felfedezett azonosságot (Mulligan és Smith 1988).

Az alaklélektani mozgalom képviselői elismerték Mach szerepét bizonyos gondolataik elővételezé- sében.

Koffka (1935, 62-64. o.). rámutatott arra, hogy Mach gondolata az izomorfizmusról már 1865-ben (!)

részleteiben jobban megfeleltek a gestaltosok gondolatainak, mint Hering és Georg Müller hasonló, főleg a

kémiai antagonizmusokkal operáló későbbi elképzelései. Ugyanakkor Koffka rámutat arra – s Mulligan és

Smith (1988) jóval később szintén ezt hangsúlyozzák –, hogy Mach elementarista elkötelezettségei nem tették

lehetővé számára, hogy belássa felismerésének jelentőségét. Számára az egészlegességi hatások másodlagosak.

ugyanakkor, mint szintén Koffka (uo. 169-171. o.) rámutat, a Mach-sávok kapcsán felismerte, hogy az

ellenfolyamatoknak automatikus, fiziológiai értelmezésére van szükség, s nem tudásalapú elemzésükre, mint

Helmholtz hirdette volt.

5.3.3. A filozófus Mach: a következetes elementarizmus programja – fizika,

lélek és filozófia egynemű kezelése

Mach számára a tudomány egysége az élmény egységén alapult, azon a tényen, hogy minden tudomány

(beleértve a fizikát és a pszichológiát) kiindulópontja a semlegesen értelmezett tapasztalás. Blackmore (1972)

rámutat arra, hogyan jelent meg ez később Russell semleges monizmusában. Russell (1970) önéletírásában

egyébként maga is bevallja ezt.

Mach ismeretelméletét Az érzetek elemzése című, először 1886-ban megjelent munkája fejtette ki. Kezdetben a

munka nem sok port kavart, de a századfordulón hirtelen időszerűvé vált, nem is annyira az elementarizmus,

mint a dekonstruált Én-felfogás révén. Több kiadása is megjelent, és Mach számára ez biztosította a filozófiai

hírnevet (Blacmore 1972; Nyíri 1980). Ez a 300 lapos könyv mutatja meg Machnak azt a három vonását,

melyeket sok évtized múlva az alábbi módon rendszerez Leszek Kolakowski.

Különösen meglepnek Machnál a következő tulajdonságok:

1. a szubjektum filozófiai lerombolása;

2. a megismerési működések biológiai és gyakorlatias felfogása, az intellektuális viselkedés puszta szervi

szükségletekre visszavezetése és a transzcendentális értelemben felfogott „igazságról” történő lemondás;

3. vágy arra, hogy visszajussunk a legősibb konkrét adathoz, a világnak egy olyan „naturalista” felfogásához,

melyet nem metafizikai fikciók közvetítenek.

L. Kolakowski: A pozitivista filozófia. 1968, 155. o.

Mach tiltakozott az ellen, hogy filozófiája lenne. Minden, amit mond, hirdeti megejtő álnaivitással, a fizikus

nézete. Mach következetesen végigviszi azt a Wundtnál is meglévő tendenciát, hogy minden tudomány egyetlen

nyersanyagból, az érzetekből indul ki. Az érzetek közvetlenül adottak számunkra; de csakis az érzetek adottak.

A fizika attitűdje az állandó érzetkomplexumokból kiindulva tárgyakat tételez fel; ez azonban nem bizonyosság,

csak hipotézis. A tárgyak is másodlagosak az érzetekhez képest.

Ennek megfelelően nincs alapvető különbség a pszichológia és a fizika között: mindegyik az élményből indul

ki, mondja Mach híres „antimetafizikus megjegyzéseiben” Az érzetek elemzése felvezetéseként. Ezeket

magukban véve fizikát művelünk, amikor pedig azt nézzük, hogy milyen kapcsolatuk van az emberi testtel, az

érzeteket elemezzük. Ennek során a fiziológiai pszichológia a fizika részévé válik. Nincs a kettő közt fogalmi

szakadék.

Mach több helyen bemutatja ezt a puszta hozzáállásbeli eltérést a két tudomány közt.

261



megoszlásokig

A fizikai és a pszichológiai kutatás között fennálló mély örvény [...] csak a megszokott sztereotip szemléletmód

számára létezik. A szín például fizikai tárgy, ha a fényforrástól való függésében (más színek, meleg, térérzetek)

vizsgálom, ellenben pszichológiai tárgy, érzet lesz ha az ideghártyából való függésére fordítom a figyelmemet.

[...] A két területen nem a tárgy, hanem a kutatás iránya az eltérő.

Ernst Mach: Az érzetek elemzése.

1927, 12. o. Erdős Lajos ford.

Mindez érdekes hozzáállást sugall a mai kognitív vizsgálódás egyik alapvető vitatott kérdésével, a kvália

problémájával kapcsolatban. Mach egyrészről azokkal szövetkezne, akik tagadják, hogy az érzetminőségek

bármi sajátos problémát jelentenének, így például egyetértene Dennett-tel (1991) is. Az egység mellett ő

azonban egy semleges, de mégiscsak belső élménybeli azonosságra támaszkodva érvel: az érzetminőségek

számára azért nem sajátos problémák, mert a fizika is a belső tapasztalásból indul ki. „A tudat nem sajátos

mentális minőség vagy minőség osztály, mely a fizikaiaktól eltérne;

nem is olyan speciális minőség, melyet hozzá kellene adni a fizikaihoz, hogy a tudattalant tudatossá tegyük [...]

A tudat nem sajátos minőségből, hanem a minőségek közti sajátos kapcsolatból áll.” (Mach 1905/1976, 31. o.)

Machnál ezt a monista attitűdöt átfogó elementarizmus és érzetközpontúság kíséri. „[...] minden »test«

tulajdonképpen csak elemkomplexumok (érzetkomplexumok) gondolatbeli szimbóluma” (Mach 1927, 20. o.),

figyelmezteti a fizikust, majd így folytatja: az „elemek képezik a tulajdonképpeni végső alapot [...] A színek,

hangok, terek, idők ... számunkra egyenlőre a végső elemek” (uo. 20. o.).

Az érzetek elsőbbségének tézise messze túlvezet persze a pszichológián: Mach ezzel a felfogással az egész

modern érzetadat-központú pozitivizmus alapjait fekteti le. Radikális nominalista pozitivizmus ez, mely a

testeket (a fizikában) és az Én-t (a pszichológiában) egyaránt megfosztja realitásától, képzetkomplexumok

szimbólumában oldja fel. Mint filozófiai program, fenomenalista pozitivizmus ez. Emiatt van az, hogy sok

értelmező, pl. Hayek (1952) szerint Mach pozitív eredményei, éppen például az alkalmazkodás fogalmának

bevezetésével, saját jelenségtani kiindulópontját kérdőjelezik meg. Hasonló módon Bartley (1984) szintén

kiemeli, hogy Mach ismeretelméleti fenomenaliz- musa Mach biologisztikus ambícióinak fényében valójában

ironikus. A fenomenalizmus ugyanis azt jelentené, hogy a tudomány csak látszatokkal foglalkozik, míg a

biológiai szemlélet valamiféle determinisztikus képet sugall.

Mach pozitivizmusa még szenzualista. A neo- pozitivisták viszont elemi élmények helyett elemi kijelentésekről

beszélnek majd. A kettő eltérése a kor nagy változását jelzi: Mach világában sem a nyelv, sem a logika nem

játszott még szerepet. Ugyanakkor nem puszta ornamentum, hogy a Bécsi Kör Ernst Mach Társaságként jött

létre, jól mutatja ez a folytonosságot a pozitivizmus és a neopozitivizmus között.

A szenzualista egységkeresés miatt nevezte kora egyik neves művészetkritikusa Machot az „impresszionizmus

filozófusának” (lásd Nyíri 1980, 95. o.; Berlage 1994). A művészet a mindenféle konvenciótól való elszakadás

igénye közepette jut el a 19. század közepétől oda, hogy a látvány összetevőjeként, a végső, konvenciómentes

bizonyosságként színes felületek sokaságát képzelje el. Hasonló módon, a pozitivista filozófia is szilárd

bizonyosságot keresve, de ugyanakkor egy szubjektivista ismeretelméletnél megmaradva, a bizonyosság

mozzanataként a puszta, még interpretálatlan élményhez jut el. Fontos emlékeznünk arra, hogy ez az

impresszionista mozzanat nem valamiféle kezdőpont: egy hosszú törekvés betetőzése, mely a 19. század

elejétől, mind az érzékelés, mind a művészet világában a szubjektív mozzanatot helyezte előtérbe (Crary 1999).

A pszichológiába Wundt nem emeli át ezt a módszertani hozzáállást, érthető féltékenységből. Bár Wundt (1903)

fiziológiai pszichológiájában többször hivatkozik Machra, főként konkrét kísérleti munkáival kapcsolatban teszi

ezt, s a módszertani részben csupán mint az energia kérdésével foglalkozó fizikust tárgyalja. Titchener (1929)

lesz, aki az egész megközelítést egzisztenciális felfogásnak nevezve a machi pozitivizmust és a nehezebben

emészthető svájci Richard Avenarius (1843-1869) empiriokriticizmusát emeli be mint a két szempontról szóló

tanítást a pszichológiába. Avena- rius felfogásában, az önmagában semleges élményt kétféleképpen

tekinthetjük: önmagában, ekkor pszichológiát végzünk. Az élmény egy közelebbről nem specifikált

idegrendszer, az ún. C rendszer korrelátuma, nem oki következmény azonban. Ha az élményt abból a

szempontból tekintjük, mint ami valami egyéb korrelátuma, akkor természettudományt művelünk. Titchener

prezentációjában valójában mindez a wundti pszichológia ismeretelméleti átfogalmazásává válik. „A

pszichológia tehát a létező (egzisztenciális) élmény vizsgálata, úgy tekintve azt, mint ami az idegrendszer

függvénye.” (Titchener 1929, 139. o.)

262


Vitatott kérdések – Mach pozitivizmusának értékelése


megoszlásokig

Az író Robert Musil (1880-1942) Machról szóló értekezésében a tudományra vonatoztatott ökonómiaelv

kettősségét elemzi, s eközben rámutat Mach egész felfogásának kétféle értelmezésére. Az optimista értelmezés

szerint az instrumentalizmus és az ökonómia a tudomány haladásának leírása, a másik szerint viszont az

ismeretelméleti szkepszis és a relativizmus elve. „Ekkor nem lennének szilárd, hogy úgy mondjam abszolút

igazságok, hanem csak olyan igazságok, melyek abban az értelemben relatívak, hogy minden vélekedés igaznak

számít, ha eléri célját. Azt a célt, hogy megfelelő orientációt biztosít számunkra. Más szóval, nincsen autentikus

értelemben vett igazság, hanem csak abban az értelemben, amit egy gyakorlati konvenció jelent, amely az

önfenntartáshoz hozzájárul.” (Musil 1982, 26. o.)

Mach egyik követője, Karl Pearson (1892) pozitív irányba viszi tovább ezt a szkepszist. Számára a Mach-féle

graduális gondolatmenet, a lényegekkel szembeni küzdelem a szubjektivitás elleni harcot is jelenti. Pearson

„tudomány nyelvtanában” ez a társadalom elsőbbségéhez vezet az egyénnel szemben. A tudományos módszert

tekintve pedig a statisztikus fogalmak, a kontingencia és a korreláció váltják fel a szubsztanciális okságot.

Mindez Pearsonnál egy pragmatikus, lágyabb, nem autoriter bizonyosságeszményhez vezet. (Mach

ismeretelméletének szociális következményeit így értelmezi Porter 1994 is.)

Ez a bizonytalanság, a világos preferenciapontok hiánya volt a legag- gasztóbb mozzanat mind Mach, mind

Pearson munkáiban Lenin számára. Lenin 1909-ben megjelent Materializmus és empiriokriticizmus c.

művében harcosan rámutatott, hogy Mach „semleges érzetadatai” a világ szubjektív idealista értelmezését

csempészik vissza tudományos visszafogottság címén. Ez a munka, mely érzelmi felhangját a korabeli orosz

marxizmus válságából merítette, fél évszázadra meghatározta az egyik Mach-értel- mezést. Eszerint a

pozitivizmus lemondó és agnosztikus program, mely nem hisz a világ megismerhetőségében. Lenin saját

szempontjaként egy naiv realista világnézetet kért számon Machtól. Érdekes módon az evolúciós gondolatok

jelenlétét Mach és Pearson munkáiban figyelemre sem méltatja. Az empiriokriticizmusról szóló könyvében,

amikor csak megemlíti az ökonómia elvét, ezt, mint körben forgó és szubjektív fogalmat szólja le. A doktriner

materialistának számító mű sehol nem említi az evolúciós gondolkodást. Lenin számára teljességgel idegen

maga az, ahogyan Mach ismeretelméletét összekapcsolja az evolúciós gondolkodással. Mach pozitivimusának

optimista értelmezéséhez pedig ez adja a kulcsot. A mai elfogulatlan olvasónak nem az elementarizmus, a

szenzualizmus és a jelenség-központúság adják Mach igazi üzenetét, hanem hite a fokozatosságban, a

megismerés próbálko- zásos jellegében, s abban, hogy mégoly elvont gondolati konstrukcióink

érvényesülésének titka is az, hogy evolúciósan beváltak és beválnak, képesek irányítani alkalmazkodásunkat a

világhoz.

Husserl (1900) a naturalista elv bírálata kapcsán egyébként erre az elvrendszerre is kitér. Bár nem használja ezt

a kifejezést – Gould invenciója lesz a mi korunkban – észreveszi az ökonómia elv panglossi jellegét. Minden,

ami létezik, így is kell legyen, hiszen az evolúció alakította ki. Az evolúcióval eleve kész válaszunk van

mindenre. A részletesebb kritikában a gazdaságossági elv újabb példa Husserl számára arra, hogyan keverik

össze a korban a ténylegest az eszményivel vagy normatívval. Az ökonómia elve, vagy Avenariusnál a

legkisebb erőfeszítés nem magyarázná meg a logikai törvényeket, csak az egyedi képzetek egymásból

származását. Mai etológiai alapú felfogásunk (pl. Dennett 1998a) lát majd kiutat itt: azzal, hogy magukat a

gondolati hipotéziseket, a szervező elveket is az evolúció tárgyának tartja, úgy véli, az absztraktumokra is ki

tudja terjeszteni az evolúciós hasznossági elv érvényét. Machnál azonban még nem érvényesült ez a

gondolatmenet, mivel ő még a logika kérdését nem tartotta központi jelentőségűnek

5.3.4. Ismeretelmélet és a mentális szerveződés evolúciós értelmezése

A világ egységes, de rendezetlen Mach felfogásában. Mi hoz bele rendet? A beválás, a gondolatok és

megismerésmódok terén is érvényesülő természetes kiválasztódás az, ami megfelelést teremt belső világunk és a

külvilág között. A darwini értelemben vett beválás biztosítja, hogy érzeteink mégis irányítsanak a világban.

Ugyanezt a szelekciós elvet terjeszti ki Mach a tudományos elméletek igazságkritériumává is. Vagyis nála a

darwinizmus nem annyira a környezetben mozgó élőlény pszichológiájának alapja lesz, mint az angolszász

közegben, hanem a megismerés keretében értelmeződik. Megismerésünk menete állandó hipotézis kipróbálás

keretében fogalmazható meg.

Ebben a gondolatmenetben belső reprezentációinkat, preferenciáinkat, sőt fogalmainkat is evo- lúciósan kell

értelmezni. A közvetítő fogalom a kognitív világ és az evolúció világa között a gazdaságosság elve. Nem

véletlen, hogy későbbi munkáiban (pl. Mach 1905/1976) az ökonómiát az állati

263



megoszlásokig

viselkedés magyarázatába beemelő Lloyd Morgan olyan fontos vonatkoztatási keretté vált számára. Mach

„biológiai tudásfelfogása” alapvetően azt hirdeti, hogy „az emberi elme megismerő működései nem statikus és

megváltoztathatatlan entitások, hanem mint minden más fizikai és fiziológiai jegye az embernek, lépcsőzetes

fejlődés és növekedésnek vannak alárendelve” (Capek 1968, 172. o.). Evolúciós levezetéseinek kulcsa a

Gazdaságosság Elve.

Blackmore (1972) és Kallfelz (1929) részletesen elemzik, hogyan is használja a gazdaságosságot Mach a

tudománycsinálás ökonómiájára, és a hétköznapi megismerés gazdaságossági mozzanataira. Fogalmaink azért

működnek, mert kifizetődnek, gazdaságosabbak, mint más megoldások lennének. Ahhoz, hogy ezt

összekapcsoljuk az evolúciós elmélettel, érvényes kell legyen egy alapvető feltevés. Nevezetesen az, hogy az

„anyatermészet” nem csupán Vak Órásmester, hanem egy meglehetősen fukar órásmester, mely sosem tesz

dolgokat fölöslegesen.

Mach számára a döntő mozzanat az evolúciós elméletben ugyanis éppen az, hogy nincsenek fix pontok, számára

az evolúciós gondolkodás az állandó gradualitást, a folytonos változást és mozgást sugallja (Porter 1994).

Machnál az ökonómia elvének és az evolúciós magyarázat bekapcsolásának világnézeti mondanivalója volt, ő

nem pusztán a tudomány instrumentális szerepét akarta ezzel hangsúlyozni. Szerinte a realistán értelmezett és

dologiasított fogalmak valójában gazdaságos rövidítések. Az adaptácionista elv nem pusztán a biológiai

evolúció része annak szigorú darwini értelmében, hanem a megismerés és az elme világának is hajtóereje.

Mentális világunk olyan hipotézisekkel működik, melyeket azért fogadunk el, mert működnek, mert elfogadható

megoldásokhoz vezetnek. Mach az első szerzők között van, akik a szelekció gondolatát beléptetik a mentális

létszférába, az ökonómiai elv sajátos alkalmazása révén: „a fizika a gazdaságosan elrendezett tapasztalás”

(Mach 1910, 197. o.).

Konkrét pszichológiai kérdésekben is megjelenik a gazdaságossági elv darwini értelmezése. Mach sokat

foglalkozik az észlelés Kant értelmében vett a priori kategóriáinak kérdésével. Kezdetben maga is inkább a

tapasztalásból vezette le az érzékelés kategóriavilágát, például a teret, akárcsak Helm- holtz, Az érzetek

elemzése újabb kiadásaiban az érzéki reprezentáció számos mozzanatának evolúciós képét mutatja azonban be.

Evolúciós spekulációkat ismertet a színek eredetéről és a térészlelés di- menzionalitásáról. Érvelésének logikai

szerkezete még a mai kognitív vizsgálódás számára is érdekes. Általános monisztikus elkötelezettségeinek

megfelelően a teljes pszichofiziológiai parallelizmusban hisz: az érzéki élmény minden mozzanatának megfelel

egy fiziológiai struktúra. Ezt a struktúrát magát viszont evolúciós megfontolásokkal kell megmagyarázni, mint a

környezethez való alkalmazkodás következményét. Alapvetően Mach tehát azt hirdeti, hogy a mentális

dolgoknak kettős biológiai lehorgonyzásuk van: nemcsak rövid távú fiziológiai, hanem hosszú távú evolúciós

magyarázatuk is (Mayr 1982). Mindez számos tényezőt megmagyarázna az emberi kultúrtörténetben is. A

geometria iránti első érdeklődésünk például a térrel kapcsolatos idegi apparátus struktúrájából származna, s

ebben az apparátusban az egyenes vonalak elsőbbségét az magyarázná, hogy az egyenes vonal az átlagos

mélység értékektől a legkisebb szórást mutatja. Az egyenes vonalak preferált látása a legkisebb erőfeszítést

igényelné, és így összhangban lenne az ökonómia elvével. „A térészlelet biológiai szükségletből fakad és ebből

is érthető meg legjobban. [...] Értéktelenek volnának azok a térérzetek, melyek nincsenek a testre vonatkozólag

irányítva.” (Mach 1927, 128. o.) Mach saját korábbi, Helmholtz-követő meggyőződéseit is bírálja ennek

kapcsán. „1866-ban a következőképpen írtam: »Mivel az egyenes vonal a civilizált embert mindig és mindenütt

körülveszi, valóban jogunk van feltenni, minden az ideghártyán lehetséges egyenest már számtalanszor láttuk a

térben« [...] ma inkább meg vagyok győződve arról, hogy az említett képesség nem az egyéni gyakorlás

következménye, sőt nem is emberi gyakorlásé, hanem már állatoknál is előfordul s legalábbis részben öröklött

birtokunk.” (Mach 1927, 149. o.)

Ami a kutatás menetét illeti, amikor valamit vizsgálni kezdünk, kiindulópontként használhatunk „teleológiai

megfontolásokat”, melyek a szervezet céljaira vonatkoznak. Szem előtt kell tartanunk azonban, hogy ez még

nem ad oki magyarázatot. A végső oki magyarázatnak mindig fizikainak kell lennie, a teleológiai és történeti

megfontolások helyét a fizikai kell, hogy átvegye (Mach 1897, 4. és 5. fejezet). A szerveződési szintek és a

magyarázati szintek közti kapcsolatnak ez a felfogása számos tekintetben emlékeztet arra a viszonyra, ami a mai

kognitív kutatásban a Dennett (1998) által javasolt „hozzáállások” kapcsolatában megjelenik (lásd Pléh 1998b).

A tudomány egységét a közös téma adja. Egység van azonban a legegyszerűbb biológiai alkalmazkodások és a

tudomány között is. A megközelítés egysége oly nagymértékű, hogy Mach maga egy ironikus lábjegyzetében

emlékeztet arra, hogy adaptív természete révén gondolkozásunk néha legvilágibb érdekeinknek van

kiszolgáltatva. Olyan érdekeknek, mint a nemzetiségi érzés, vagy az osztályöntudat és így tovább. Mint tudósok

is, vagy általánosabban, mint gondolkodó lények, biológiai lények maradunk, akiket késztetéseik irányítanak.

„[...] A kutató is részt vesz a létért való küzdelemben, [.] a tudomány útjai még mindig a gyomorhoz vezetnek és

[.] a tiszta ismeretvágy a mai szociális berendezéseink mellett csak ideál.” (Mach 1927, 16. o.)

264



megoszlásokig

Van az evolúciós gondolatoknak egy sajátos aspektusa Machnál, mely különleges figyelmet érdemel. Ez a

Morgan-elvből és az állati viselkedéssel kapcsolatban megfigyelt korai tényekből indul ki, amelyek a

próbálkozás jelentőségét hangsúlyozzák. Mach egy olyan általános felfogást hirdetett az ismeret gyarapodására,

hogy tudásunk mindig lépcsőzetesen alakul. Az alkalmazkodás a valósághoz graduális folyamat, mindenben

lassú folytonosság figyelhető meg. Az ösztönöktől kezdve, melyek szintén alkalmazkodások a környezethez, az

állati tanuláson keresztül egészen a gondolkodásig mindenütt a fokozatosság és az állandó variáció vagy

próbálkozási elv kerül előtérbe. Ezt fogja majd évtizedekkel később visszhangozni Popper (1972) saját

evolúciós ismeretelméletében. Mach számára (1976) a kultúra is lépcsőzetes lassú munkával épül. Mindennek

megfelelően az állati viselkedés és az emberi kultúra között sehol nincsenek minőségi ugrások, csak fokozatos

átmenetek lesznek. Ennek a folyamatossági képnek felel meg az is, ahogyan az Én problémáját kezeli.

5.3.5. Az Én-fogalom felbomlása vagy felbontása

Az En menthetetlen.

Mach 1927, 17. o.

Ez Mach filozófiájának és világnézetének leghíresebb mozzanata, ugyanakkor a legtöbbet vitatott is, mint a

vitatott kérdések is mutatja. Szimptomatikus, hogy nagy munkájának neves első fejezete, mely a

Metafizikaellenes megjegyzések címet viseli, javarészt az Én kiiktatása, dekonstrukciója és haszna körül forog.

Számos szerző, élükön a magyar Nyíri Kristóffal (1980; 1992), Machot a dekonstrukci- ós Én-fogalom központi

szereplőjeként állítják be. Mach számos alkalommal visszatér arra a Hume-tól származó kérdésre, hogy

valahogyan eltűnt az Én mint stabil kiindulópont. Vizsgálja ezt internalista szempontból, úgy, mint az elme

impresszionista képét: az elme nem más, mint „érzetek csokra vagy gyűjteménye” (Hume). Mach azt mondja,

hogy:

Nem az „Én” az elsődleges jelenség tény, hanem az elemek (érzetek). [...] Az elemek alkotják az ént [...] ha

meghalok [...] nem egy reális, hanem egy ideális, a gondolkodás ökonómiája alapján keletkezett egység szűnt

meg létezni.

Mach 1927, 16. o.

Mindez kiegészül, ismét csak a Hume elindította hagyományt követve egy nyelvkritikai mondandóval. Az Énfogalom

mint egy nyelvhasználati gazdaságosság következménye jelenik meg: „Mindaz, amit egyszerre fogunk

fel, egy jelölést, egy nevet kap” (uo. 8. o.). Ez azután azt a benyomást keltheti, mintha egy stabil állandó dolog

állna szavaink mögött, a megnevezés ökonómiája ellentmondásba kerülhet a végső elemzéssel.

Ez lenne a kriticista mondanivaló. Mach azonban túllép Hume-on, amikor ehhez az „architekturális”

felbontáshoz hozzátesz egy biológiai értelmezést. Tulajdonképpen a vitatott kérdések alatt emlegetett

kettősségnek – dekonstrukció vagy konstruált Én fogalma – ez adja meg az értelmét. A dekonstrukció az

architektúrára vonatkozik. Az Én és hasonló fogalmak nem puszta illúziók, inkább levezetett és posztulált

dolgok. „Az ego: élményeink emlékeiből áll, együtt az általuk kiváltott asszociációkkal.” (Mach 1910, 46. o.) A

konstruáltság viszont a biológiai funkcióra vonatkozik. A selffel kapcsolatos érzéseink csak viszonylagos

érvényességűek, és nem valódi egységet nyújtanak. Mach a legfontosabb biológiai lehorgonyzási pontot a test

fogalmában találja meg. „[...] Viszonylag állandónak találjuk az emlékképeknek, hangulatoknak és érzelmeknek

egy különös, testhez fűződő kapcsolatát, amelyet az én szóval jelölnek.” (Mach 1927, 2. o.)

A 9.6. ábra mutatja, hogyan képzeli el a testvázlat szerepét aktuálisan a folytonos én-érzés fennmaradásában. A

vázlatban igen fontos (Mach is kiemeli ezt), hogy egy valóságos perspektívát használ, s úgy fogja fel

impresszionisztikusan a testvázlatot, hogy abban a tudásmozzanatok hiányoznak. Az alkotja, amit pillanatnyilag

látok testemből.

Mach egy hosszú láncolat egyik eleme itt, mely Condillactól indul, s Henry Head, Paul Schilder, Sir Frederick

Bartlett, Henri Wallon, Donald Hebb, Marton L. Magda munkásságán át elvezet egészen Antonio Damasio

(1996) mai elméletéig. A mai felfogások jó része – különösen világos ez Daniel Den- nett (1991) munkáiban –

kiegészíti ezt egy narratív mozzanattal. Állandóan történeteket mondunk magunknak, s ezekből mintegy

megkonstruáljuk a történetírót. Az Én architekturális vonatkoztatási pontja a sok magunknak mondott történet

elbeszélési súlypontja lesz, ha úgy tetszik, ez a lényegi eltérés, amit száz év eredményezett ebben a dekonstruált

s evolúciósan értelmezett Én-fogalomban. Dennett (1991, 426-427. o.) meglehetősen világosan fogalmaz:

„Elméletem szerint a self nem pusztán egy régi matematikai pont, hanem egy olyan absztrakció, melyet a

265



megoszlásokig

tulajdonítások és értelmezések áradata határoz meg (beléjük értve az öntulajdonításokat és önértelmezéseket),

melyek az élő test életrajzát képezik, annak az élő testnek, melynek narratív súlypontja a self”.

9.6. ábra. Mach felfogása az Én-képzet megjelenéséről egy tényleges életpillanatban (Mach 1927, 13. o.

nyomán)

Az evolúciós mozzanat megjelenik abban is, hogy másokat is azért kezelünk személyként – vagyis mint akinek

gondolatai és szándékai vannak –, mert ez beválik, jól irányítja társas viselkedésünket. „Gondolatban bejósoljuk

az ember cselekedeteit és viselkedését. Mégpedig annak révén, hogy érzeteket, érzéseket és akaratokat

kapcsolunk össze testükkel, melyek hasonlítanak a sajátunkéhoz.” (Mach 1910, 207.o.) Ezek a tulajdonítások

igen korán megjelennek „minden gyerek tudattalanul elvégzi ezt” (uo. 208. o.). Mindez a mai terminológiát

használva az úgynevezett szimulációs elméletalkotók közé helyezné őt el a tudatelmélet eredetét tekintve,

szemben az „elmélet-elmélet képviselőivel”. Vagyis a saját lelki életünk élményéből kiindulva értelmezzük úgy,

hogy másoknak is van ilyen belviláguk.

Az Én febontása – vagy az Én evolúciós képe

Mach elkötelezettségét az Én és az univerzum kapcsolata mellett a haladás fogalmával telített

megfogalmazásokban is kifejti: „Készek vagyunk arra, hogy magunkat, s minden gondolatunkat az egyetemes

evolúció termékének és szubjektumának tekintsük.” (Mach 1910, 236. o.) Ugyanezt azonban egy

visszafogottabb és mérsékeltebb módon is megfogalmazza: „Úgy érezzük, hogy életünk igazi gyöngyszemei az

állandóan változó tudat-tartalmakban vannak, s hogy a személy pusztán egy semleges szimbolikus fonal, melyre

ezek fel vannak fűzve.” (Mach 1910, 234-235. o.) Mindkét hozzáállás vigaszt nyújt az életben. Nem pusztán egy

hideg és szenvedélytelen tudományos megoldást kínálnak arra, hogy mi is az ember helye a világban.

Összekapcsoltsági érzést nyújtanak: a világba belehelyezett Én, a világgal azonosuló s abban feloldódó Én

egyben azt is jelenti, hogy az Én megismerhető és változtatható világban él.

Ez azonban csak az egyik értelmezés. A másik, a hagyományosabb interpretáció mindebben kétségbeesést lát, a

társadalmi szétesés és identitásválság kifejeződését (Nyíri 1980). Berlage (1994) részletesen elemzi, milyen

belső feszültség van Mach Énfogalma mögött. A kétségbeesett és az optimista felfogásnak megfelel a

személyiség architektúráját illető kettősség is. Machot sokszor úgy állítják be, mint egy eliminaitivista Énfelfogás

képviselőjét, aki az élmények mozaikjában oldja fel a személyt. Ez korántsem ilyen egyértelmű. Az Én

ugyanis Machnál fontos gyakorlati értékű fogalom, nem karteziánus kiindulópont azonban, hanem levezetett

kategória. A dekonstruálás mellett ott van az evolúciósan érvényesülő hipotetikus fogalomként működő Én.

266



megoszlásokig

A kétféle értelmezésre egyébként Mach jelzői is alapot adnak. Az érzetek elemzésében az én

menthetetlenségéről szólva így folytatja: „Részint ez a belátás, részint pedig az ettől való félelem vezettek a

legkülönbözőbb pesszimisztikus, optimisztikus, vallásos, aszketikus és filozófiai fonákságokhoz.” (Mach 1927,

17. o.)

Az optimista, nem tragikus felhangú értelmezés a világ megismerhetőségével is kapcsolaban van. „Ha az én

nem egy olyan monasz, mely a világtól el van szigetelve, hanem annak része, annak a kozmikus áramlásnak a

közepén van, melyből kibontakozott, s újra fel fog oldódni, akkor, ha ezt felismerjük, nem leszünk hajlamosak

arra, hogy a világot valamiféle megismerhetetlen dolognak tartsuk.” (Mach 1905/1976, 361. o.) Vagyis a

kozmikus hangulatú belehelyezés a világ általános evolúciós folyamatába, egyben a világ megismerhetőségének

biztosítéka is. Mindez, mint Blakemore (1972) utal rá, kap némi keleties, akár buddhista hangsúlyt is, a bevett

kétpólusú episztemológiával szemben. Pearson (1896) szerint a személy, a self esszencialista értelmezésének

elveszítése egy lépésenkénti, pragmatikus objektivitáshoz vezet, szemben a tirannikus bizonyosság eszményével

(vö. még Porter 1994)

5.4. Aktuspszichológiák, nativizmus és a korai fenomenológia

A modern pszichológia német kezdetei kapcsán, a századforduló körüli terminológiát és fejleményeket

visszavetítve, szokás két forrásról beszélni. Az uralkodó fonal a Wundt, Ebbinghaus s Mach képviselte irány,

melyről eddig beszéltünk. Ennek alapvető feltevései és jellemzői: szenzualista, a lelki életet érzéki elemekre

vezeti vissza, s egy mozaikkép hasonlat jellemzi. Ezt szoktuk a tartalom pszichológiájaként emlegetni, abból

kiindulva, hogy képviselői a feltételezetten az önmegfigyelés számára adott érzetadatokat a lelki élet

tartalmának s a pszichológia legfőbb tárgyának tekintik. Ez a pszichológia a brit empirizmus filozófiai

dogmájának, Hume pozitivizmusának folytatása német földön. A másik pólus az aktus vagy folyamat

pszichológiája, mely a kimerevített állókép helyett a lelki jelenségeket mozgásukban, időbeli lefolyásukban

ragadja meg. Nem a lelki élet tartalmait tartja elsődlegesen fontosnak a pszichológia számára, hanem azt a

módot, ahogyan ezt a lélek felfogja. A gondolat helyett a gondolkodásra, az emlék helyett az emlékezésre

helyezi a hangsúlyt. Párhuzamosan ezzel e felfogások képviselői többnyire nem empiristák, hanem a

legkülönbözőbb területeken (a térlátástól kezdve az ítélet szerkezetéig) az emberi elme nativista értelmezését

mentik át a pszichológiába. Ez az alternatíva nem alkot egységes irányt: több, egymással lazán, sokszor csak

közös tanárokon vagy közös tanítványokon keresztül kapcsolódó kezdeményről van szó, melyek a huszadik

század derekán nagyhatású törekvésként az alaklélektanban folytatódnak. Átfogó jellemzőjük, hogy

filozofikusak, idegen tőlük a gyűjtögető attitűd, kísérleteikben inkább az egyetlen kulcskísérletre

támaszkodnának és nem az állandó leíró laboratóriumi munkára.

5.4.1. Brentano és az intencionalitás

A tartalom-aktus szembeállítás keretében Wundtot szokás úgy feltüntetni, mint a tartalom pszichológiájának

elindítóját. A folyamatpszichológia modern atyja pedig Franz Brentano (1838-1917). Rendszerében az

intencionalitást, a tárgyi vonatkozást emeli ki a lelki jelenségek definíciós jegyeként: a lelki szférát a fizikaitól

szerinte nem a szubjektivitás, hanem az választja el, hogy míg a fizikai jelenségek önmagukban valóak, addig a

lelkiek mindig valami rajtuk kívül álló dologra irányulnak.

A Wundt és a Brentano fémjelezte két irány nemcsak általános attitűdöket tükröz, hanem számos kérdésben

saját korában igen konkrétan s világosan szemben állt egymással. Ezeket a szembenállásokat Titchener (1921a)

elősorolta, mint az 9.3. táblázat mutatja.

Mai felfogásunk felől nézve a Titchener kialakította képnek van egy tanulságos mozzanata, bármennyire is

túlzónak érezzük. A kísérleti pszichológia lelkesedésében, az új kísérleti eredmények feletti izgatott öröm

közepette a Brentano képviselte fogalmi elemzés másodlagosnak tűnt. Brentano tudatelméleti vizsgálódása

lenézett, a múlthoz tartozó dolog, mely nincsen kapcsolatban a kísérleti tudományokkal. Kétségtelen, hogy

amikor Brentano „egzakt” tudományokról beszél, számára azoknak az eszménye elsősorban a matematika.

Ugyanakkor szeretett volna kísérleti laboratóriumot kialakítani a Bécsi Egyetemen, csak nem kapott hozzá

támogatást. Az ő szemében a konceptuális elemzés nincsen ellentétben a kísérleti tudományokkal. A

konceptuális és a kísérleti hozzáállás a mentális életet tekintve, ha nem is kéz a kézben halad, de figyelemmel

kellene legyen egymásra, bár Brentano lelkéhez a fogalmi elemzés állt közelebb. Ebből a szempontból Brentano

meglehetősen modern, a mai kognitív tudósokra emlékeztető szerző. Más szempontból azonban klasszikus

„lélekhívő”, tapasztalati pszichológiát hirdet, mely ugyanakkor idealisztikus.

Álláspontom a pszichológiában empirista: egyetlen tanárom a tapasztalás. Másokkal együtt azonban az a

véleményem, hogy az ilyen felfogás összeegyeztethető egy bizonyos idealista állásponttal.

267



megoszlásokig

Brentano 1874, 1. o.

Életrajz – Egy mozgalmas katolikus élet: Franz Brentano

Brentano a katolikus ihletésű filozófiai pszichológia vezető teoretikusa, aki az arisztotelészi és tomista

funkcionalista hagyomány felújítója volt. Tudományos munkássága kapcsolatot teremt saját kora

természettudománya és a skolasztikus tanítások között. Ez nem túlzás. Sullivan (1965) részletes

szövegösszehasonlításokkal mutatja meg, hogyan folytatódnak Brentano érett műveiben is az Arisztotelész és a

tomizmus elindította témák és álláspontok. Élete ugyanakkor azt is példázza, hogy milyen nehéz volt a 19.

század végén (is) összeegyeztetni a tudományos meggyőződést és a katolikus hitet (Sexton és Misiak 1966).

Számos váltása s a hivatalossággal kialakult konfliktusa máig tanulságossá teszi életmű és élet nem mindenben

egybevágó viszonya miatt.

1838. január 16-án született a németországi Marienbergben, egy olasz eredetű értelmiségi családban, s 1917.

március 17-én Zürichben halt meg. Müncheni tanulmányai után Berlinben Trendelenburg volt rá nagy hatással.

Kezdetben a filozófia és a matematika között ingadozott, míg Arisztotelész-olvasmányai fordították véglegesen

a filozófia irányába. 1864- ben felvette az egyházi szentségeket, 1866-ban pedig habilitált Würzburg- ban. Első

munkái Arisztotelészről szólnak. Arisztotelész pszichológiájából annak kategóriatanítását eleveníti fel. A fiatal

katolikus filozófus mind a jelszavak, mind a „tudománypolitika” terén a természettudományos szemlélet

képviselője, megelőzve az évtizedekkel későbbi neokatolikus reneszánszot. Lelkesedik John Stuart Mill iránt,

érdekli Comte, később pedig igen alapos ismerője a Mill-követő Helmholtz pszichofiziológiai munkáinak.

(Chisholm, Baumgartner és Müller a Leíró pszichológia angol kiadásához írt előszóban részletezi ezt).

Híres negyedik habilitációs tézise a tudomány mindenhatóságában hívő fiatalembert mutatja be.

Vera philosophiae methodus nulla alia nisi scientiae naturalis est.

„A filozófia igazi módszere nem más, mint a természettudományé.”

A dráma nem sokat várat magára. 1870-ben a pápai csalhatatlanság doktrínájának bejelentése nagy válságot

okoz a fiatal tudós életében. Brenta- no már eddig is az ezzel kapcsolatos németországi vitákban a progresszív

katolicizmus álláspontját képviselte. Sőt, Rancurello rámutat arra is, hogy Brentano szakítása a katolikus

egyházzal nem egyszeri hirtelen aktus, amint sokan beállítják. Már középiskolás korában foglalkoztatják olyan

kérdések, melyek a hit és doktrína viszonyát érintik, például az eredendő bűn problémája. A fiatal papnak a

Würzburgi Egyetemen is kettős helyzete volt. Habilitációja ellenére azért nem terjesztik fel professzornak, mert

túl arisztoteliánus. 1873-ban azután kilép a katolikus egyházból, s a Würzburgi Egyetemről is távoznia kell. Az

állástalan félév termékeny korszak: ekkor írja meg főművét, a Pszichológia empirikus szempontból című

munkát, mely 1874-ben jelenik meg. Szimbólumértékű, hogy ugyanabban az évben, mint Wundt Fiziológiai

pszichológiája. Ez a könyv biztosítja a Bécsi Egyetemre kerülő filozófus hírnevét. Két évtizedig tanít itt, s a

filozófiai pszichológia, mely az intencionalitás doktrínáját helyezte a lelki jelenség vizsgálatának középpontjába,

nagy hatással volt az egész Monarchiában. Feltehetően az ifjú Freud is szuggesz- tív előadásainak hatása alá

került. Brentano a város nagy intellektuális eseménye volt átszellemült, ugyanakkor a tudományos egzaktság

igényét hirdető kurzusaival.

Tanítványi köre, olyan későbbi neves filozófusokkal, pszichológusokkal, mint Marty, Husserl, Stumpf, ezekben

az évtizedekben alakul. Két irányba viszik ők tovább Brentano gondolatait: az intencionális mozzanatnak a

pszichológiában az aktív elme koncepciók, a filozófiában a fenomenologikus hozzáállás folytatója lesz.

Brentano kategóriaérzékenységéből pedig a logicizmus táplálkozik, mely mind a filozófiában, mind

pszichológus tanítványainál érezteti hatását. Élete továbbra sem eseménytelen. 1880-ban lemond osztrák

állampolgárságáról, mivel a kánonjogi törvények értelmezése nem engedi meg, hogy mint kiugrott pap

megnősüljön. Németországban házasodik meg, s visszatér a Bécsi Egyetemre, de alacsonyabb beosztásba,

magándocensként. Ezekben az évtizedekben bontakoztatja ki a lelki jelenségek részletes kategóriatanát, mely

csak majd egy évszázad múlva, századunk nyolcvanas éveiben jelent meg előadásjegyzetek alapján Leíró

pszichológia címen. Élete utolsó 20 évében Olaszországban élt, megözvegyülése után újranősült, s miközben

látása egyre romlott, visszatért Arisztotelészre vonatkozó nézetei rendszerezéséhez.

Brentano életére lásd: Rancurello 1968; Libardi 1996.

5.4.1.1. A mentális jelenségek kritériumai Brentanónál

Mint Brentanóról szóló monográfiájában Rancurello (1968), s újabban Mezei Balázs (1994) is rámutat,

Brentano a „lelki” pozitív meghatározásának igényével jutott el a skolasztikus intencionalitásfo- galom

268



megoszlásokig

felújításához. Ez az újrafelfedezés azonban olyan korban zajlott le, melyben mások, a tágan értelmezve

naturalistának nevezett irányzatok (vö. 5. és 6. fejezet) számára is alapvető kérdés volt, hogy hogyan határozzuk

meg a mentális, a lelki alapvető jegyeit. Az éppen születő új diszciplína, az önállósuló pszichológia számára

döntő érdekességű volt ez az elhatárolás. Ettől függött ugyanis, érezték sokan, az új diszciplína helye az

akadémikus világban, önállósága a szereplők egzisztenciája. Brenta- no radikálisan más utat választ, mint a

domináns kísérleti irány. A lelki jelenség kategoriális elemzéséből indul ki, s nem a módszerből. A kategóriák

tekintetében tartja döntő, definiáló mozzanatnak az intencionalitást.

3.28. táblázat - 9.3. táblázat. Wundt és Brentano összehasonlítása Titchener (1921a)

nyomán

Tulajdonságok Wundt Brentano

érvelésmód adatok, megfigyelés apodiktikus, kategorikus

ismeret jellege befejezetlen befejezett, szükségszerű

lélektani kutatás kísérlet s rendszeres megfigyelés belső észlelés

időperspektíva jövőbe néző, nyitott múltba néző, tekintélyek

habitus természettudós filozófus

Brandl (1996, 261. o.) újabb elemzése számos érdekes dologra rámutat, mikor azt rendszerezi, mik is voltak

Brentano szándékai az intencionalitáskon- cepció felújításával.

1. A pszichológia független és objektív tudományként meghatározása, mintegy az élettan mellett. Ez az az

„egzisztenciális” mozzanat, amelyben osztozik a kor kísérleti pszichológusaival.

2. A lelki jelenségek új és rendszeres osztályozása. Ebben viszont kora pszichológusai nemigen követik, a mai

kognitív szemlélet elméleti pszichológusai viszont felújítják ezt a kategorizálási igényt.

3. A fizikai és pszichológiai jelenségek dualizmusának igazolása. Ez mindmáig megosztó mozzanat. A korban

és ma is sokan elfogadják, vagy világnézeti okokból, vagy a pszichológia kategóriarendszerei miatt. Voltak

azonban akkor is, és vannak ma is, akik arra szeretnének rámutatni, hogy természeti magyarázatot lehet

találni az intencionalitásra, arra a tényre, hogy lelki jelenségeink valamire utalnak.

A pozitív meghatározás igénye vezeti el Brenta- nót ahhoz az elképzeléshez, mely a lelki lényegét abban látja,

hogy míg a fizikai dolgok semmire sem vonatkoznak, önmagukban megállnak, addig gondolataink mindig

valamire vonatkoznak, nem állnak meg önmagukban. Könyvében a lelki jelenség meghatározásában abból indul

ki, hogy a lelki mindig valamire vonatkozik, mindig valami önmagán kívülire utal.

Milyen pozitív (megkülönböztető) jegyet tudnánk adni [a lelki jelenségekre]? Vagy talán nincs is olyan pozitív

meghatározás, mely valamennyi pszichikai jelenségre egyaránt érvényes? [Alexander] Bain valóban azt

gondolja, hogy nincsen ilyen. Mindazonáltal már a régebbi idők pszichológusai is felhívták a figyelmet egy

különös rokonságra és hasonlóságra, amely minden pszichikai jelenségnél fennáll, míg a fizikaiaknál nem

található meg.

Minden pszichikai jelenségre jellemző, amit a középkor skolasztikusai intencionális inegzisztenciának (valamire

irányuló belső létezésnek) neveztek, s amit mi, habár nem is egészen kétértelműség nélküli kifejezéssel, egy

tartalomra való vonatkozásnak, egy tárgyra való irányulásnak (ami alatt itt nem a realitást kell érteni) vagy pedig

immanens tárgyiasultságnak nevezhetnénk. Mindegyik magába foglal valamit a tárgyakból, habár nem

mindegyik egyenlő módon. A képzetben valamit megjelenítünk, az ítéletben valamit elismerünk vagy elvetünk,

a szeretetben valamit szeretünk, a gyűlöletben valamit gyűlölünk, a vágyakozásban valamit kívánunk stb.

Ez az intencionalitás a pszichikai jelenségek kizárólagos sajátossága, semmiféle fizikai jelenség nem mutat

ehhez hasonlót. Így a pszichikai jelenségeket akként tudjuk definiálni, hogy kimondjuk, ezek olyan jelenségek,

amelyek intencionálisan egy tárgyat foglalnak magukban.

269



megoszlásokig

De itt is vitára és ellentmondásra bukkanunk. Különösen Hamilton az, aki a pszichikai jelenségek egész széles

osztályára, mégpedig mindazokra, amelyeket érzelmekként (feelings) jelöl meg, így az öröm és fájdalom

sokrétű fajtájára és fokozataira, tagadja az előbbiekben megadott sajtosságot. Ami a gondolkodás és vágyódás

jelenségeit illeti, ebben egyetért velünk. Nyilvánvalóan nem létezhet egy olyan tárgy nélkül, amelyet

elgondolnak, s nem lehet vágyódás tárgy nélkül, amit kívánnak. „Az érzelem jelenségeiben ezzel szemben –

mondja – (az öröm és fájdalom jelenségeinél) az öntudat a pszichikai benyomást vagy állapotot nem állítja maga

elé, ezt nem szemléli önmagában, hanem úgy mondjuk, egybeolvad vele. Az érzés jellegzetessége az, hogy

nincs benne semmi más azon kívül, ami szubjektív módon szubjektív, itt nem található sem az éntől

megkülönböztethető tárgy, sem az énnek valami objektivizálása.” Az első esetben valami olyan volna, ami

Hamilton kifejezése szerint „objektív”, úgy, mint az önismeretnél, amelynek tárgyát Hamilton „szubjektív

tárgynak” nevezi; Hamilton amikor mindkettőt tagadja az érzésre vonatkozóan, ugyanerre vonatkozón minden

intencionalitást kétségbe von.

Eközben, általánosságban nem helyes, amit Hamilton mond. Bizonyos érzések félreismerhetetlenül tárgyakra

vonatkoznak, maga a nyelv is utal ezekre azon kifejezésekkel, amelyeket használ. Azt mondjuk, hogy az ember

örül valami miatt, vagy örül valaminek, az ember bánkódik vagy bosszankodik valami miatt. És azt is mondja az

ember: ennek örülök, ez fáj nekem, ez bánt engem, stb. Az öröm és a bánat éppúgy, mint az igenlés és tagadás, a

szeretet és a gyűlölet, a vágyódás és a menekülés, nyilvánvalóan egy képzetet követnek és az abban megjelenítettre

vonatkoznak.

Franz Brentano: A pszichikai és fizikai jelenségek közötti különbségről. 1874/1983, 161. o

. Fráter Judit ford.

Az etikai alapvetésben, később tartott előadás-sorozatában így fogalmaz:

Minden pszichikai közös jellemvonása abban található, amit sajnálatos módon gyakran olyan félreérthető

kifejezéssel tudatnak neveznek, vagyis egyfajta szubjektív magatartásban egyfajta, mint mondják intencionális

viszonyban, mely valamire irányul, ami talán valójában nem létezik, ám belsőleg tárgyként adott. Nincs hallás

valami meghallott, hívés valami elhitt, remény valami reménylett nélkül, nincs törekvés a törekvés célja nélkül

[...].

Franz Brentano: Az erkölcsi ismeret eredete.

1911/1994, 55. o. Mezei Balázs ford.

Brentano háromféle intencionális viszonyt különít el. A képzetalkotás a legalapvetőbb, ugyanakkor nem

tartalmaz létre vonatkozó állásfoglalást. Az ítélés létezőnek vagy nem létezőnek állít be valamit. Az érzés

kapcsán valójában szeretetről és gyűlöletről beszél.

Mindnyájan ismerjük az intencionalitásbeli nüan- szokat népi pszichológiánkból. Valójában az intencionális

mozzanat különíti el például a múlt keltette érzelmeket a múltbeli érzelmekre emlékezéstől. Az első esetben

érzelmet élünk át és egy korábbi reprezentációra irányulunk, vagyis az intencionális tárgy egy képzet, az aktus

pedig az általa kiváltott érzés. A másik esetben viszont az intencionális tárgy egy egykori érzelem, az aktus

(vagyis az értékelés) pedig reprezentációs aktus, ennek a tudat színterére emelése.

Brentano a különböző mentális folyamatok közül a reprezentációs mozzanatot tartja központinak.

[...] a megjelenítési [reprezentációs, P. Cs.] eljárás képezi alapját nemcsak az ítéletalkotásnak, hanem éppen úgy

a vágyakozásnak is, mint minden más pszichikai aktusnak. Semmit sem lehet megítélni, de semmit sem lehet

kívánni se, és semmitől se lehet félni vagy rettegni, ha azt nem jelenítjük meg.

Brentano 1874/1983, 160. o.

Voltaképpen a reprezentáció elsőbbsége miatt tekinthetjük Brentanót úgy, mint a mai kognitív tudományi

szemlélet egyik pillérét, legfőbb vonatkoztatási pontját. Ha jelszavakat keresünk, mondhatjuk azt is, hogy a

wundti vonal és Brenta- no a mai kognitivista gondolkodás két, egymással sokat vitázó mozzanatát képviselik,

persze áttéve a mai kognitivizmus beszédmódjába, ahol alapvetően szimbólumokról van szó. Brentano

képviselné azt a pólust, amelyben a szimbólumok tartalmi viszonyán és a tudat tevékenységén van a hangsúly.

A wundti program viszont az elme szintaktikai elméletének felelne meg. Az „elme reprezentációs elmélete”

(Fodor 1996a), a klasszikus kognitív mozgalom vezető felfogásának kulcsfogalma úgy is értelmezhető, mint a

270



megoszlásokig

Brentano által körvonalazott mentális architektúra kibontása. Az emberi gondolkodás vélekedés-vágy felfogása

fejünket intencionális vonatkozással rendelkező vélekedésekkel rakja teli, amelyekhez azután különböző

propozicionális attitűdök kapcsolódnak. Ez utóbbiak felelnének meg a vágyak világának. Ennél még többről is

szó van a kognitív mozgalomban, mikor felújítjuk Brentano téziseit: vajon az intencionális vonatkozás

szükségszerűen elválasztó, redukálhatatlan jegye-e az emberi gondolkodásnak (lásd a vitáról Dennett 1998a),

vajon a gépi rendszerek legfontosabb eltérése az embertől az-e, hogy nincsen elsődleges in- tencionalitásuk,

nem vonatkoznak semmire (Searle 1990; 1996).

Nem teljesen merész mindezt látni ma Brentano jelentőségében. Rojszczak (1994) az alany, a tényállás és

kijelentés közötti viszonyokat elemezve Brentanónál a mai propozíciós attitűdök szemlélethez igencsak hasonló

képet mutat. Tények vannak, melyeket állítunk, majd az állítást valamilyennek, pl. igaznak vagy hamisnak

vesszük. Baumgartner és munkatársai (1996) egész kézikönyvet szenteltek javarészt Brentano és Husserl

kapcsolatának a mai kognitív kérdésfeltevéssel. Különösebb erőltetés nélkül mutatják meg, mennyire

megfeleltethetőek egymásnak a mai és a száz év előtti kategóriák. Általánosságban ennek az az oka, hogy az

emberi gondolkodás számítógépes metateóriája valójában a Frege és Husserl elindította logicizmus győzelmét

hozza a hagyományos pszichológia felett a gondolatok jellegét tekintve.

Amikor a mai kognitivizmus felújítja (sőt, Bren- tano munkáját megtisztelve azt kell mondanunk, hogy

ismételten felújítja) az intencionalitás kérdését, ezt a kifejezés mindkét értelmére nézve teszi. intencionalitáson a

mai szóhasználatban értjük lelki életünknek a szándék- (intenció-) alapú szerveződését (ez ma a domináns

jelentés a köznapi használatban), és a valamire vonatkozást is. Az első kérdés felújításának kerete az, vajon a

mentális világ valódi ontológiai részei-e az intenciók, vagy csak sajátos hozzáállásként használjuk-e ezek

feltételezését, mintegy eszközként a világban való eligazodásra (Dennett 1998a). A másik, Brenta- no eredeti

használatához közelebb álló mozzanat, hogy hogyan is vonatkoznak a világra a mentális események. Említésre

méltó egyébként, hogy a mai felújítások Brentano és Husserl hagyományát, mint a naturalizmus ellentettjét,

értelmezik úgy is, mint egy életfilozófiai örökséget (Brentanóból a redu- kálhatatlanság mozzanatát emelve ki),

s ezzel a mai humanisztikus pszichológiai irányzatok előfutáraként állítják be őket. Baumgartner és munkatársai

(1997) kézikönyve elég racionálisan rendszerezi ezt a gondolatmenetet is. Döntő mozzanataként a self

fogalomrendszerének komplex kezelését emelik ki a Brentano-Husserl-hagyományban és a humanisztikus

pszichológiában is. Jogosan kiemelt intellektuális hasonlóság ez, ugyanakkor a logicista-racionalista

mozzanatok sokkal jelentősebbek, mint ez az életfilozófiai hangsúly.

A száz évvel ezelőtti helyzethez képest két nagy eltérés van a Brentano-hagyomány mai felújításában. Bár a mai

kognitív tudósoktól sem idegen Brentano-kategória elemző hozzáállása, az egész intencionalitás kérdéskör

legtöbbjüknél mégis jóval közelebb áll az adatszerző empirikus kutatáshoz is, míg Brentano csak megengedte

annak létjogosultságát. Dennett (1998a) vagy Perner (1991) világképében a majmok, csecsemők, vagy a betegek

szándéktulajdonító viselkedésére vonatkozó adatok magának az intencionalitás kategóriájának a tisztázásában

fontosak. Vagyis az intencionalitás kérdése empíriával fertőzöttebbé vált. Másrészt, s ebben a Brentano

elindította fejleményeknek igen nagy szerepük volt, a mai felvetésben a modern tudatfilozófia logicista

fordulatának megfelelően a mentális élet szerveződésének alapvető jellemzői a logikai kategóriák.

Eközben újra relevánssá vált az is, hogyan is értelmezzük magának Brentanónak a tézisét. Vajon a tézis

bizonyos feltételezett létezőkről szól-e, vagy éppenséggel a lelki élet szerkezeti rendjéről? A következő oldalon

a vitatott kérdések betét az erre vonatkozó felfogásokat mutatja be.

Vitatott kérdések – Brentano intencionalitása és a nem tudatos folyamatok

Brentanónak Sigmund Freud is diákja volt első egyetemi éveitől, öt kurzust is felvett vele. Kézenfekvő felvetni,

vajon van-e valami tartalmi kapcsolat kettejük felfogása között. A hatáskeresés élettörténetileg motivált.

Brentano volt Freud egyetlen nem természettudományos tanára, s a tanár becsülte is diákját, ő ajánlotta például

J. S. Mill fordítására (Fancher 1977; Grampton 1991). Brentano kétségkívül nagy hatást gyakorolt a fiatal

Freudra. Sullivan (1965) megemlíti például, hogy Brentano meleg, személyes kapcsolata diákjaival része volt a

vonzalomnak. Freud korabeli levelezése azt mutatja, hogy ezek a filozófiaórák annyira inspirálják, hogy

mérlegeli, nem filozófusnak kellene-e lennie, s általában kinyitják szemét a nem materiális magyarázatok

irányába (Grampton 1991). De van-e valamilyen tartalmi kapcsolat elméleteik között? Fancher (1977) szerint a

közös mozzanat a puszta materiális magyarázatok elutasítása. A Freudot protestálásra kényszerítő mozzanat

Brentanónál pedig a mentális azonosítása a tudatossal. Ez Brentano számára alapvető volt, Freud viszont éppen

ezt tagadja. Ebben viszont fontos referencia pont számára Brentano szigorú kifejtése a tudatosságról. Frampton

(1991) egy újabb munkában egyenesen azt hirdeti, hogy a mentális okság, és a mentális világ öntörvényeinek,

belső utalásainak tézisei a Brentano képviselte intencionalitástanban segítettek Freudnak abban, hogy elvesse a

271



megoszlásokig

csábítási elméletet. A csábítási elmélet felelne meg a materiális okozásnak, a gyermeki szexualitás pedig a

fantázia előtérbe helyezésével a mentális világ önállóságának.

Van egy mozzanat, amely a filológiai részletektől függetlenül roko- nítja a két elméletet. Már Karl Bühler

(1927) észrevette a hasonlóságot a gondolkodás rejtett oldalainak elemzésével kapcsolatos pszichoanalitikus

gyakorlat és a – részben Brentanóból kiinduló – korai gondolkodás-lélektan között. Mindkettő úgy fogja fel,

hogy képzeteink valami magukon túl lévő dologra utalnak. A pszichoanalízisben a rejtett vágyakra, a Külpe

elindította gondolkodás-lélektanban viszont a gondolati struktúrákra, valamilyen egyénfeletti realitásra. Később

látni fogjuk, hogy Külpe nyíltan beszél is a gondolkodás nem tudatos szerveződéséről, ugyanakkor az integratív

Ént tekinti kiindulópontnak. Roger Smith (1997) újabban általánosította ezt a kettősségi mozzanatot. Az ő

értelmezésében Brentano általában is a nem tudatos intencionalitásról szól. Nem a freudi tudattalan

intencionalitása lenne tehát a botránykő vagy kivétel, hanem ez lenne a szabály. A freudi értelmezés

különlegessége csak any- nyi, hogy ott a másodlagos tárgy igencsak motiváltan válik másodlagossá. „[Brentano

szerint] A mentális aktus két részre vagy tárgyra bontható: az elsődleges tárgy, amelyet közvetlenül

megfigyelünk (a teáskanna) és a másodlagos tárgy melyet tudattalanul észlelünk, de nem figyelünk meg

közvetlenül.” (Smith 1997, 524-415. o.)

Ez a felismerés azonban nem is olyan új. Harkai Schiller Pál (1940) fél évszázaddal ezelőtt rámutatott arra, hogy

Brentano intencionalitás- koncepciójának kétféle értelmezése lehet a tudatosság szempontjából. Az egyik, a

deklarált felfogás, a tudatosságot azonosítja az intencionalitással. „A tudattalan tudatos nyilvánvalóan

önellentmondás és az élménypszichológia előfeltevéseiből nézve nincs is semmi értelme a tudattalannak. Az a

feltevés azonban, hogy csak a tudatos aktivitás intencionalizált, egészen önkényes megszorítás és csakis

Brentano racionalista kiindulásából érthető, nem pedig elméletében bennfoglalt kényszerű következménye. Az

intencionalitás fogalma éppen ellenkezőleg, szükségszerűen túlmutat az élmények »külön világán«.” Har- kai

maga éppen ennek megfelelően egy másik értelmezésben hisz, ami szerint „a lélektan körébe tartoznak azok az

életjelenségek, amelyekben az élőlény valami önmagán kívül fekvő dologra vonatkozik. [...] nemcsak az

elképzelés tartalmaz valamit tárgyként magában, hanem az a törekvés is, amelynek célját az élőlény nem ismeri”

(Harkai 1940, 57., 56. o.)

5.4.1.2. A leíró pszichológia koncepciója

Brentano az Empirikus pszichológia után is alakította pszichológiai nézeteit, ami publikációkban igen kevéssé

jelent meg, főleg a tanítványokban élt tovább. Ennek megfelelően hasonlítja össze 1921-ben Ti- tchener igen

gúnyosan Brentanót Wundttal, akinek Fiziológiai pszichológiája ekkor már a negyedik gyökeresen átdolgozott

kiadást éri meg, míg Brentanótól még mindig az 1874-es munkát kell idézni. Mára azonban a kisebb

publikációkból s a posztumusz megjelent Leíró pszichológiájából (Brentano 1982;

1995) világossá vált, hogyan is reagált Brentano saját kora természettudományos pszichológiájának

fejleményeire. Kétféle tudományos hozzáállást hirdet, amelyben az egyik attitűd a konceptuális elemzésért, a

másik a feltárt kategóriákra vonatkozó empirikus adatgyűjtésért lenne felelős. Nem idegen ez – emlékezzünk

Brentano vonzalmára Mill iránt – John Stuart Mill etológia és pszichológia elkülönítésétől sem. Brentano

megkülönbözteti a pszichognózist vagy leíró pszichológiát és a genetikus pszichológiát. A leíró pszichológia a

lelki jelenségek szerkezetével (kategóriaelemzéssel) foglalkozik, az utóbbi viszont a természettudományos

pszichológia elkötelezettségeinek megfelelően azzal, hogy hogyan bontakoznak ki és tűnnek el a lelki

jelenségek, valamint azok anyagi és környezeti feltételeivel. Brentano nem gondolja, hogy a kategóriaelemzés –

amit ő javarészt művel – kimerítené a pszichológiát, csak számára ez a fontosabb.

A pszichológia az emberek belső életének tudománya, vagyis az élet azon részének, mely a belső észlelés

számára hozzáférhető. Szeretné kimerítően meghatározni az emberi tudat elemeit, s (amennyire lehet) ezek

kapcsolatait, s megadni azokat az oksági feltételeket, melyek az egyes jelenségeket meghatározzák.

Az első a pszichognózis, a második pedig a genetikus lélektan tárgya. A pszichognózis tiszta pszichológia, míg

a genetikus pszichológiára nem is illik olyan rosszul a fiziológiai pszichológia meghatározás.

Franz Brentano: Leíró pszichológia. 1982, 1. o.

Ha kicsit elengedjük fantáziánkat, szerkezetében olyan elméleti pszichológiát látunk itt, mint amilyet száz éve

múlva az elmefilozófusok egy része hirdet, mégpedig az a része, akik számára még a „genetikus”

pszichológiának is csak a kategorikus oldala érdekes. Brentano (1982) a leíró pszichológiában utal a kísérleti

pszichológia eredményeire, de sosem a kutatás folyamata érdekli, hanem azok a szerkezeti viszonyok, amelyek

az élményben adottak. Fontos Brentano számára az osztályozás, például a színek viszonya egymáshoz, akárcsak

272



megoszlásokig

a naiv geometria kérdése Helmholztnál, ugyanakkor a színkeverési kísérletek vagy a térlátás meghatározóinak

részletei már nem érdeklik. Ez már a genetikus pszichológiára tartozna. Olyan ez, mint ma a Fodor-féle

elmefilozófia (Fodor 1996a). S ennek ellenpárját tekintve, a Dennett (1998a) képviselte gondolatmenet viszont

állandó dialógust tételez fel a kategoriális elemzés értelmében felfogott elméleti pszichológia és a kísérletezés

részletei között. A kísérleti tudomány eredményei relevánsak a mai naturalisztikusan gondolkodó elméleti

pszichológus számára, hiszen saját elméletét ezekben a tényekben szeretné lehorgonyozni.

Brentano értékviszonyokat is hirdet itt: számára a kategóriák világa az érdekesebb és fontosabb. Brentano

könyve első lapjain elmondja már, hogy valójában a leíró pszichológia az egzakt tudomány, s a genetikus lenne

az „inegzakt”, a pontatlan. Azt érti ezen, hogy a leíró pszichológia, bár elméleti diszciplína, ugyanakkor nem

spekulatív, hanem általános törvénytan. A kettő viszonya Brentano szerint olyan, mint a mechanikáé és a

meteorológiáé. Számos helyen szól arról is, hogy ennek megfelelően elkötelezettségei az univerzális

pszichológiát teszik számára érdekessé. Mindaz, ami az emberek eltéréseivel foglalkozik, érdektelen, hiszen

csak olyasmi lehet összehasonlító elemzés tárgya, ami általában megvan az ember reagálási lehetőségei között.

ismét egy hasonlóság a modern kognitivizmussal. Annak alapgondolatát az a funkcionalizmus képezi, mely

hisz az olyan kutatás lehetőségében, aminek nincsenek elkötelezettségei a funkciókat megvalósító

mechanizmusra nézve, mint a 8. fejezetben már említettem. Vagyis a mechanizmusok feltárása nélkül

információs elemzést lehet végezni (Haugeland 1996): a gondolat formája mint önálló téma a vezető kérdés a

mai kognitív kutatók számára is.

Vitatott kérdések – Ontológiai vagy pszichológiai doktrina az intencionalitás?

Maga az intencionalitás természete nem triviális dolog. Nem volt az már a középkorban sem, hiszen azt

érintette, hol is vannak az elvont jelentések, mi a vonatkozásuk a létezőnek és a nem létezőnek tekintett

dolgokra utaló absztraktumoknak (az angyaloknak és a mondai hősöknek)? A Brentano-filológia fontos kérdése,

hogy hogyan is értelmezze az intencionális tárgyak létezését, ugyanakkor ez az értelmezési kérdés a mai

kognitív mozgalom konceptuális problémáit is érinti. Brentano saját kifejezése, az Inexistenz, mint Richardson

(1982) rámutat, úgy is fordítható és értelmezhető, mint a „nemlétezés doktrínája”. Ebben az értelmezésben az

intencionalitás tézise a nem létező dolgokról szóló beszédre vonatkozna. Brentano téziseinek ugyanis van egy

ontológiai és egy pszichológiai értelmezése (Chisholm1967, 202. o.). Az intencionalitás ontológiai tézisének

kifejezése szerint az „intencionális” egy az elmén belüli létezésmódra utal; az intencionalitás pszichológiai

tézisének kifejezésekor viszont az „intencionálist” az elmén kívül is létezhető tárgyakra irányulás leírására

használjuk.

Azt a kérdést, hogy van-e ontológiai olvasat, mond-e valamit Brentano az absztraktumok létezéséről, hagyjuk a

Brentano filológusokra. A mai világban Brentano intencionalitásfogalmá- nak pszichológiai értelmezése vált

relevánssá. Egyébként ez az értelmezés vált Brentano későbbi munkásságában az intencionalitás kizárólagos

értelmezésévé (Brentano 1982; Osborn 1949; Gilson 1955). A lehetséges viszonyok rendszerezett bemutatására

jó forrás Driesch (1925).

A pszichológiai értelmezés szerint létező dolgok esetén négyelemű viszonyról van szó.

ego → aktus → tartalom → tárgy

Nem létező dolgok, például az uni- kornis vagy az aranyhegy esetén a viszonyrendszer háromeleművé

egyszerűsödik.

ego → aktus → tartalom

Absztraktumoknál, pl. gyök 2 esetén az bonyolítja a helyzetet, hogy a tartalom és a tárgy azonossá válik, s

rajtunk kívül léteznek ugyan, de nem a tárgyak, hanem az absztraktumok világában.

ego →aktus → tartalom/ tárgy

Ezek a megkülönböztetések nem puszta ujjgyakorlatok a mai kognitivizmus szempontjából. A

reprezentációelméletben, különösen ami a reprezentációs váltásokat illeti, mind a gyermek, mind az állatvilág

fejlődésében, s annak jelentőségét a reprezentációs működések kibontakozásában, hogy bizonyos dolgok kettős

értéket kapnak, hol Mikulások, hol szomszéd bácsik, hol seprűnyelek, hol lovak, s így tovább, a Brentano

megkülönböztette intencionális lehetőségek s a Frege (1892/1980) megfogalmazta kettősség jelentés és jelölet

között a mai fejlődési kognitív pszichológia alapvető kereteit adó elemzési kategóriák Leslie (1987) vagy Perner

(1991) számára.

273



megoszlásokig

5.4.2. Brentanótól a fenomenológiai pszichológiákig

Brentano spekulatív-filozofikus karosszék-pszicho- lógus, aki ugyanakkor hitt a tudományos (egzakt)

pszichológia lehetőségében és a lelki élet sokféle minőségében, szemben a szenzualista felfogással. Számára a

kísérletezés csak a sorsdöntő kísérlet, experimentum crucis értelmében volt fontos. „Leíró pszichológiája” is

javarészt fogalmi tisztázással foglalkozik. Terminológiája az ennek alapját képező előadásokban sajátos

változást mutat. A részletes rész a lelki jelenségeket mint aktusokat tárgyalja. Láthatóan módot adott ez a

rendszer egy olyan kételemű pszichológiai értelmezésre, mely híveinél gyakori lesz, s amely kiindulásként a

tartalmakat és a rájuk irányuló aktusokat (érzékelés, emlékezés stb.) különíti el. Brentano a korabeli németes

professzor-diák viszonynál jóval személyesebb kapcsolatot alakított ki diákjaival (Sullivan 1965), talán ez is

hozzájárult ahhoz, hogy sok nagy hatású tanítványa volt. Brentano hatását konceptuális radikalizmusa és

nemzeti-nyelvi sokoldalúsága magyarázza, az, hogy nemcsak német forrásokból merít. (Emlékeztetnék rá, hogy

fő művének definíciós részében is korabeli brit szerzőkkel polemizál, s nem németekkel.) Hatásvonala

végeredményben kétfelé ágazódik: követőinek jó része filozófus, a kisebbség pedig pszichológus. Mindkét lazán

körvonalazott táborra jellemző, hogy a 20. századi elmefilozófiában a logikai szerveződés primátusát, illetve a

mentális aktivitás, a mentális aktusok fogalma révén az aktív elme felfogásokat képviselik. A pszichológiára

nézve a német hagyományban képviselik azt a katolikus pszichológiai tradíciót, amit a francia nyelvű világban a

belga Mercier (1897), majd Michotte (1946). A hagyományos empirizmussal és szenzualizmussal szembeni

alternatívák ezek a logika és a szerveződés hangsúlyozásával. Közülük a filozófusok, mint Husserl, két irányban

viszik tovább Brentano örökségét. Az egyik a platonisztikus gondolatmenet: a hagyományos pszichologizmus

meghaladása révén a mentális reprezentáció kérdését az egyén „fején kívülre” helyezik. Ez jelenik meg

Meinong tárgyelméletében. De ez a hatás jelenik meg a magyar filozófiában is Pauler Ákosnál, aki a logikai

platonista objetivizmus gondolatát veszi át Brentanótól és Husserltől (vö. Halasi Nagy József tanulmányát

Paulerről 1937-es kötetében, illetve Dénes Magda 1933 monográfiáját). Másrészt ugyanők lesznek majd a

fenomenológiai gondolkodásmód elindítói, mely visszahat majd a pszichológiára is.

A fenomenológiai gondolat a kor pszichológiájában nem azzal a filozófiai szigorral jelenik meg, ahogyan

Edmund Husserl a német filozófiába bevezette. Az eredetileg Brentano-tanítvány Husserl továbbviszi a mester

intencionalitási gondolatát: a fenomenológiát olyan tudományként ajánlja, mely a tudat által intencionált

dolgokat nem mint objektív létezőket, hanem mint intencionált jelenségeket írja le. Husserl felfogásában az

élmények világa több részre bomlik, s Brentanónál sok minden, ami Husserlnél mintegy a lelki alacsonyabb

szintje lenne, a fizikai történések rendjébe tartozik, mint a 9.4. táblázat mutatja.

Husserl felfogásában az élményvilág is több részből áll össze, a tulajdonképpeni intencionális élmény

intencionalitás nélküli nyersanyagból áll elő. Ehhez képest Brentano ismeretelmélete naiv, nála a szembenállás

közvetlenül érvényesül a fizikai jelenségek és a mindenképpen intencionális mentális jelenségek között. Ami a

módszert illeti, Husserl számára a fenomenológia a tudat jelenségeinek minden ontológiai előfeltevés nélküli

leírása; a pszichológiának pedig, mondja 1910-ben, rendszeres fenomenológiára kell épülnie, a tudatjelenségek

világos fogalmi tanulmányozására. Az igazi pszichológia az ő értelmezésében előfeltételezi a fenomenológiai

elemzést. Brentano hatása érződik itt. Mégpedig abban, hogy a Husserl hangsúlyozta kettősségben (a

fenomenológia meg kell előzze a kísérleti pszichológiát) Brentano leíró versus genetikus pszichológia

kettőssége jelenik meg. Hus- serl már egy matematikai fokozattal tarsolyában két évig tanult Bécsben

Brentanónál a nyolcvanas években, s szoros személyes szakmai kapcsolatba is került Brentanóval. Első

munkáiban világosan jelen van a leíró pszichológiai program, s antipszichologista fordulata után is érezhető

Brentano hatása az általa felvetett kettősségekben. Husserl későbbi munkáiban ez megváltozott. Mint Mezei

Balázs (1998) rámutat, az európai tudományok válságáról a harmincas években elkészült nagy műben (Husserl

1998) éppenséggel a fenomenológiai pszichológia lesz a kiindulópont. Attitűdjében azonban ez is hasonló

marad Brentano kettőségéhez. Mint Mezei is említi, elsősorban fogalmi pszichológia lenne ez a fenomenológiai

pszichológia. A pszichológusok azonban, amikor Husserlra reflektálnak, korábbi korszakokkal kerülnek

kapcsolatba. Elsősorban logikájával, mint Külpe, s fenomenológiájával, mint Stumpf vagy az alaklélektanosok.

Az ő dilemmáikban a fenomenológiai pszichológia koncepciója nem játszott még szerepet, ők úgy érezték, a

fenomenológia és a pszichológia viszonyát kell megtalálniuk.

3.29. táblázat - 9.4. táblázat. Husserl észleléselmélete összevetve Brentano mentális és

fizikai különbségtételével (D. Follesdal nyomán)

Husserl

az élmény intencionális szakaszai

Brentano

mentális jelenségek

274



megoszlásokig

= noesis

= informáló közeg

élmények

fizikai jelenségek

az élmény anyagi szakaszai

= hyle

= anyag

= érzetadat

= elsődleges tartalom (Logikai vizsgálódások)

= perspektívavariációk

tárgy

az élmény tárgyi szakaszai

tulajdonságok

= a felvett távlat

A kor pszichológusai persze nem olyan szigorúan jártak el, mint Husserl, amikor bevezették a fenomenológiai

„beszédmódot”. A fenomenológia számukra is meghaladja az önmegfigyelést, de nem úgy, mint Husserlnél,

nem a „lényegek”, nem a fogalmi elemzés irányában, hanem az analízissel szembeállított közvetlen

élményszerűségre helyezve a hangsúlyt. Saját korában Brentano pszichológus követői nem elsősorban a lelki

aktusok osztályozásának igényét vették át tőle, nem a törekvést a kategoriális elemzésre és a finom

fenomenológiai leírás szándékát, ami szemben állt a fővonalbeli kísérletezők naturalista pozitívizmusával.

Kitüntetett jelentősége volt ennek a goethei, élményközpontú fenomenológiának a pszichológiai köztudatba

emelésében a prágai, majd lipcsei fizio- lógusprofesszor Ewald Heringnek (1834-1918), akivel az 5. fejezetben

mint Helmholtz riválisával már találkoztunk. Számára az élmények közvetlen leírása s az ezen alapuló „döntő

kísérlet” a fiziológiai kutatás helyes útja is. Híres színlátáselmélete azt is példázza, hogyan kapcsolódik össze ez

a fenomenológiai elkötelezettség a nativizmussal: az élményben össze nem férő színeknek (pl. zöld és vörös) két

ellentétes (asszimiláció-disszimiláció) folyamat felel meg egyazon retinális rendszerben.

5.4.2.1. Az élmények fenomenológiája: Carl Stumpf

Az aktus pszichológiák kibontakozásában, és a fenomenológia pszichológiai megjelenésében kulcsszerepet

játszott Carl Stumpf (1848-1936). Brentano tanítványa volt Würzburgban. Stumpf eleinte még teológiai

töprengéseiben is követi mesterét, majd Lotzénél doktorált Göttingában. Egész életében filozofikus elme

maradt, akit a kísérletezés csak mint a filozófiából következő dolog érdekelt. 1873-ban megjelent első könyve a

térlátás nativista értelmezését propagálja. Több délnémet egyetemen és Prágában dolgozott (Heringgel is itt

került kapcsolatba, Husserl pedig Halléban volt tanítványa), hogy azután 1894-től 1921-ig a különleges

tekintélyűnek számító Berlini Egyetem professzora legyen, 1907-1908-ban rektor is volt. A laboratóriumot

tekintélyes intézetté fejleszti ki (itt dolgoznak majd az alaklélektan nagyjai), s befolyásos professzorként a

pszichológia társadalmi terjedésében is nagy szerepe volt, így például 1900-ban a Gyermeklélektani Társaság

megalapításával. Hosszú éveken át készíti és publikálja Halláspszichológiáját (1883), mely a fenomenologikus

szemlélet első részletes alkalmazása a pszichológiában. Ez egyben a Berlinbe került Stumpf és Wundt közötti

intenzív viták tárgya is. Wundt a kísérletezésre, Stumpf a jelenségtanra hivatkozik a hangok leképezésének

mentális értelmezésében. A két város és a két professzor közötti presztízsvita egyben a fenomenológia értéke

körül is zajlik. A fenomenológia megjelenése a pszichológiában, különösen Stumpfnak a századunk első

évtizedében írott cikkeiben, valójában visszahatás: az eredetileg Brentano és Stumpf tanítvány Husserl erősíti

275



megoszlásokig

ezt fel. Stumpf a jelenségeket, az érzetadatok, a tartalom világát formálisan kiszorítaná a pszichológiából a

fenomenológiába; a pszichológia pedig a funkciókkal (aktusokkal: észlelés, tudás, emlékezés, akarás stb.)

foglalkozna. A kettő különbségére Stumpf világos példákat ad: egy íz mentális részekre felbontásakor a

jelenségek megváltozása nélkül megváltozik a funkció; az al- konyatkor besötétedő szobában viszont sokáig a

jelenség változik, de közben a funkció nem. Harkai Schiller Pál (1930) kis könyve a lélektani kategóriákról

részletes leírást ad a korabeli pszichológusok szóhasználatában az aktus és funkció szavak különböző

értelmeiről, ami éppen a szóhasználat már akkor is meglévő bizonytalanságai miatt ma is haszonnal forgatható.

A kísérletező Stumpf a deklarációkhoz képest paradox módon éppenhogy behozza a pszichológiába a

fenomenológiai elemzést. Az ő nevéhez fűződik az előfeltevések, különösen az elementarista előfeltevések

nélküli élményleírás igénye. Nála a fenomenológia az elementarista előfeltevések nélküli élményleírás módszere

lesz, akárcsak a francia filozófus Begsonnál. Nem véletlen, hogy berlini tanítványai, Koffka és Köhler oly nagy

szerepet játszanak majd a fenomenológiai szemlélet gyümölcseit learató alaklélektani mozgalomban. Ezzel a

folytonosság hirdetéssel azonban óvatosnak kell lennünk. Boring (1950) kiemeli, hogy ámbár mind Koffka,

mind Köhler Stumpf diákjai voltak, a mesternek kevés hatása volt az alaklélektani gondolkodásra. Feltehető

azonban, hogy magát a fenomenológia iránti érzékenységet Stumpf ültette el bennük.

Max Scheler a fenomenológia hatásait elemezve az egész Stumpf elindította irányt, beleértve a korai

alaklélektant, kettős attitűddel értékeli: filozófiájukat rossznak tartja, eredményeiket jónak. „Ezeknek a

kutatóknak – Stumpf kivételével [...] többnyire nincsen világos elképzelésük a fenomenológiai vizsgálat

egységéről. így a fenomenológiai sohasem válik el élesen az empirikus megállapításoktól [...], ezenkívül a

fenomenológiai eredmények gyakran mint induktív értelmű kísérletek eredményei jelennek meg.” (Scheler

1929/1995, 135. o. Csatár Péter ford.) A pszichológusok kifinomultsághiánya abban érhető tetten, hogy a valódi

pszichológiai tény elkülönítésében nem veszik észre, hogy az érzéki élménynek egy „átélt-énre” kell

vonatkoznia ahhoz, hogy pszichológiai tény legyen.

Nézzünk példákat arra, hogy is fenomenologikus maga Stumpf! A halláslélektanban Stumpf sokat foglalkozott

fenomenológiai elkötelezettségének megfelelően a hangsajátosságok visszavezethető- ségével, például azzal,

hogy minden hangélmény levezethető-e a Fourier-elemzés segítségével, vagyis egyértelműen részekre bonthatóe,

miként Helmholtz- és a Wundt-iskola is gondolta. Különösen maradandóak a beszédhangokkal kapcsolatos

elemzései, melyeket egy kései monográfiában is összegzett évtizedes kísérletezés után (Stumpf 1926). A magyar

nyelvész Laziczius Gyula (1944/1963) fonetikájában igen érzékletesen jellemzi Stumpf kutatói hozzáállását.

Stumpf mai szemmel nézve kezdetleges eszközökkel (rezonátorok, interferencia) dolgozott, azonban pompás

egyéni tulajdonságai révén (rendkívül finom hallás, találékony és szívós kísérletezési készség) a legtöbbször

sikerrel el tudta hárítani azokat a nehézségeket, amelyek eszközei felől tornyosodtak feléje.

Laziczius Gyula: Fonetika. 1963, 79-80. o.

A fenomenológiai elemzésre jó példa, ahogyan Stumpf a magánhangzókat rendszerezi (Laziczius 1963, 84-85.

o.). A képzésen alapuló hagyományos osztályozást nála egy élményalapú háromszög váltja fel, a világosság és a

telítettség dimenziójával. A világossági fok tekintetében az i a legvilágosabb, az u a legsötétebb. A telítettséget

tekintve pedig az a a legtelítettebb, s az u,ü,i sor a legtelítetlenebb. Ezt a fenomenális rendet veszi fel Stumpf a

9.7. ábrán látható háromszögben. Két mozzanat mutatja a fenomenológiai elemzést, s vezet az alaklélektani

gondolkodás irányába. Az egyik, hogy a felvett tulajdonságok csak élményszerű jellemzést kapnak, a másik,

hogy az élmények hasonlósági rendje lesz a megismerési terület (a magánhangzók) elrendezésének az alapja.

9.7. ábra A magánhangzók szubjektív hasonlósági rendszere Stumpf alapján (Laziczius 1963, 85. o. nyomán)

276



megoszlásokig

Stumpf nyitottságát és a pszichológia társadalmi jelentősége iránti érzékenységét jól mutatja egy-egy 1899-ben

egy katonai orvosi akadémián tartott előadása a fejlődés eszméjéről (Stumpf 1910). A német idealista

hagyományokban nevelkedettek számára nem meglepően amellett érvelt, hogy az evolúciós gondolatok először

nem a természettudományokban, hanem a szellemtudományokban, a történelem és a nyelv kapcsán

fogalmazódtak meg. Darwint illetően viszont hangsúlyozza, hogy nemcsak az alaktannak, de a pszichológiának

is összehasonlítónak kell lennie. Észre kell vegyük, hogy érzékeinknek, akárcsak örömeinknek is, eredetük van.

A lélek architektúrájában aktivitás szempontú, a világ egészére hangsúlyozza az állandó változás kérdését

(szemben a statikus képpel), s felveti azt az örök problémát is, hogy mutatja-e az evolúció a haladás jeleit?

Látszik nála a törekvés a fenomenológiai aktuspszichológia és a fejlődésgondolat összekapcsolására, legalábbis

az elvek szintjén.

9.8. ábra Schumann sakktáblamintázatai. A négyzetek a figyelem hatására különböző mintázatokba

rendeződnek. A körök pszichológiai csoportosulását viszont elrendezésük meghatározza (Boring 1950, 248. o.

nyomán)

Az európai aktuspszichológiák, melyek Brenta- no indítására mennek vissza, mindig a lélek belső aktusairól

gondolkodtak. Amikor ennek a fogalomrendszernek az érvényét kiszélesítjük egészen az amerikai

funkcionalizmusig, mint számos értelmezés megteszi, meglehetősen ingatag talajra kerülünk. Egy mentségünk

van: nem utólagosan konstruált hibás ösvény ez, hanem ezt a rokonságot már maga Brentano kora is kereste.

Pedig a funkcionalistáknál az „aktus” külső cselekvés, s kísérleteik is a cselekvés meghatározóira vonatkoznak.

Ebben az értelemben genetikus pszichológiát művelnek az aktuspszichológusok is, meg a funkcionalisták is, s

nem leíró pszichológiát (lásd erről Rancurello 1968). Ez a rokonság mindezzel együtt távoli. Ha összevetünk a

századfordulón egy Brentano- és egy James Baldwin-könyvet, az igazán meglepő eltérés nem a filozófiai

kifinomultságban lesz. Hanem abban, hogy Brentanónál semmi szel- lős megfigyelés nincs a viselkedésről,

miközben Baldwin tele van ilyenekkel.

5.4.2.2. A lelki aktusok világa és az élményszerveződés

Stumpf munkatársai és diákjai a Berlini Egyetemen maguk is továbbvitték a fenomenológiai elemzés

programját. Friedrich Schumann (1863-1940), miután Göttingában G. E. Müller munkatársaként dolgozott

számos pszichofizikai és emlékezeti kísérletben (lásd fentebb), az 1900-as években a látásban érvényesülő

szerveződés fenomenológiájának feltárására tért át. A 9.8. ábra egy jellegzetes Schumann-demonstrációt mutat:

az alaki szerveződést a figyelem irányítja. Ugyanakkor maga a fizikai mintázat is jellegzetes korlátokat szab.

Schumann, ahogy Boring (1942) elemzi, formaszervezési kísérleteivel sokban előrelépett a majdani alaklélektanosok

kísérleti precizitása irányába. Nem használt azonban későbbi elismertségének, hogy túl nagy szerepet

tulajdonított a figyelemnek, amely az alaklélektanban az egyik üldözendő mozzanat, mivel túl analitikus

fogalom.

277



megoszlásokig

Stumpf esztétikai érzékenységének, mely a hangok világának a zenére is kiterjedő leírásában jelent meg, párja a

korban Theodor Lipps (1851-1914) munkássága Münchenben. Az eredetileg Wundt-ta- nítvány Lipps sokat tett

azért, hogy az appercepció elméletét a múltbeli élmények nem tudatos hatása és a pillanatnyi észlelés közötti

interakció elméleteként bontakoztassa ki. Neve legismertebbé az esztétikai élmény beleélési (empátiás) elmélete

révén vált. Lipps felfogása szerint a tárgyak bizonyos tendenciákat váltanak ki belőlünk, s ezeket visszavetítjük

a tárgyakba. A függőleges vonal például „nyúj- tózkodási” érzést kelt bennünk, innen származik, hogy a

függőlegest hosszabbnak érezzük, mint a vízszintest. Esztétikai érzéseink alapja hasonló beleélés: a klasszikus

oszlopok pl. felfelé törekvés érzését és feszültségeket keltenek bennünk. Lipps elképzelései nemcsak a mára

nagy karriert befutott empátia fogalom bevezetése miatt érdekesek. A mozgásos feszültségek belevetítése a

tárgyakba az alaklélektanos izomorfizmus koncepció esztétikai alkalmazásait (Rudolf Arnheim munkásságát) és

Heinz Werner fiziognómiás észleléselméletét is jellemzi, mint későbbi alkalmazásokat. Saját korában kiemelt

érdekességét adja, hogy az ő munkásságában érintkezik az aktus pszichológia gondolatmenete a kultúra és lelki

jelenség kapcsolatát vizsgáló törekvésekkel.

Az aktuspszichológiák egy sajátos iránya, a grazi vagy osztrák iskola szintén elsősorban az alaklélektanhoz

vezető úton vált fontossá. Ok az egészeket aktív produkciós folyamat termékének tartják. Ale- xis Meinong

(1853-1920) volt az iskola elindítója, egyben az első osztrák pszichológiai laboratórium kialakítója Grazban. A

Brentanótól átvett inten- cionalizmust és aktus pszichológiai gondolatokat képviseli. O ezt úgy értelmezi, hogy

minden lelki jelenségnek van egy tartalma s egy folyamat oldala, egy sajátos pszichikus aktus, mely révén

tudatunk intencionálja ezt a tartalmat. Az „egész” és az „alak” fogalma úgy merül fel Meinongnál, hogy szerinte

minden megismerésben van egy „alap” és egy ráépült „forma”. Míg azonban az érzetadatokból automatikusan

jön létre a formai minőségek egy része, vannak olyanok, pl. a háromszög képzete, melyek aktív erőfeszítés,

produkciós folyamat termékei. Vittorio Benussi (1878-1927), az iskola termékeny kísérletezője az egészeknek

ezt az aktív-konstruktív, az elme munkájából fakadó felfogását demonstrálta a látás és a tapintás egészleges

szerveződései terén. Kimutatta például, hogy a bőr két pontjának egymás utáni ingerlése nyomán néha olyan

érzésünk van, mintha elmozdulna valami a bőrön. Ezt a látszólagos mozgásélményt egy produkciós folyamat

magyarázza. A kísérlet jól illusztrálja a grazi iskola és a Gestalt-szemlélet radikális eltéréseit: Werthei- mer

hasonló jelenségeket mutatott ki a látás terén, de produkciós folyamatok helyett az egészleges szerveződés (jelen

esetben a látszatmozgás) elsődlegesen adott voltát fogja hangsúlyozni. Vagyis míg a grazi iskola az egészet

valamilyen hozzáadás eredményének tartja, az új irány eltörli ezeket a többlet erőfeszítéseket. Maga az alaki

minőségek problémája azonban elsősorban nekik köszönhetően kerül előtérbe a kísérleti lélektanban a tízes évek

elején.

Antonelli (1994) részletesen elemzi nemcsak a grazi, majd Triesztben folytatódó hagyomány viszonyát az

alaklélektannal, hanem későbbi sorsát is. Rámutat arra, hogy az alaki minőségek mellett Benussi és követői

sokat foglalkoztak a kétértelműségekkel a percepcióban. Produkciós elmélet keretében értelmezték ezeket, ahol

a kétértelműséget egy későbbi feldolgozási stádium oldaná fel. Koffka 1915-ben úgy bírálta ezt, mint ami

szerinte a kons- tanciahipotézis fenntartása, ahol a kiinduló érzetadatok állandóak s nem kontextusfüggőek.

Koffka szerint igenis van korai kétértelműség-feloldás. Ennek a kritikának a feldolgozása révén bontakozik ki

Gaetano Kanizsa (1979) a jelenkorig áthúzódó észleléselmélete, mely az észlelést egy egységesebb folyamat

részének látja, s kitüntetett kérdése a lokális és egészleges hatások viszonya.

A Brentano elindította törekvések a pszichológián belül, s ezt a mozzanatot nem lehet elégszer hangsúlyozni,

nemcsak az észleléskutatásban, hanem a logikai mozzanatoknak a pszichológiában történő felhasználásában is

megjelentek. Brentano tulajdonképpen döntően hozzájárult az uralkodó pszichológia szenzualizmusának

leküzdéséhez. Ebben maga az aktusgondolat is segített, hiszen ez mint átfogó kép segítette azt, hogy a

gondolkodásban majd a nem szemléletes logikai műveleteket állítsák előtérbe.

5.5. A gondolkodás bevonul a laboratóriumokba: a würzburgi

iskola

Századunk első évtizedében, ha nem is mindig közvetlenül Brentanóra és Husserlre reflektálva, hanem közvetve

sokat merítve tőlük, a kísérleti lélektanban megjelent egy olyan alternatív irány, mely mintegy a pszichológia

számára értelmezte a századelő antipszichologista filozófiai és logikai hullámának egyes oldalait. (Erről az

antipszicho- logizmusról lásd a 10. fejezetet.) Bármily paradoxul hangzik, a német pszichológusok egy része a

pszichológia megújításával reagált az antipszichologista hullámra. A reakció lényegi mozzanata volt, hogy

szakítottak a klasszikus pszichologizmus egyik alaptézisével, a szenzualizmussal. (Ezt jól mutatja Dwelhauvers

é. n. és Dienes Valéria 1914 korabeli leírása.) Ezek a pszichológusok elsőként próbálták kísérleti kutatás

témájává tenni az absztrakt reprezentációk vizsgálatának máig érvényes kérdéseit. Az iskola Würzburgban

bontakozott ki, azon az egyetemen, ahol Brentano, Stumpf és mások hagyománya már megteremtette a közeget

278



megoszlásokig

egy olyan megközelítés számára, amely a gondolkodást és vizsgálatát összekapcsolja az intencionalitás

kérdésével, egyik kiinduló problémája ugyanis az, hogy mi az absztraktumok „vonatkozása”, hol helyezkedik el

a logika a világ rendszerében?

A német filozófia antipszichologista fordulatából a pszichológusok egy része két mozzanatot fontolt meg. Az

első mozzanat az, hogy az egyén gondolkodását sem lehet szemléletes képzetek asszociációjával jellemezni. A

gondolkodás jellemzésére valami más eszközre van szükség. Az absztrakciók mentális valóságok, s

jellemzésükhöz segítséget nyújthat a logika. A másik átvett mozzanat az egyénen felüli realitás eszméje. A mai

pszichológia dilemmái irányából tekintve, a kognitív pszichológiában mára győztesnek bizonyult a logikai

szerveződés akkor még csak puhatolózó gondolata. A Frege által önállónak, s a pszichológiától végre

megszabadultnak titulált logika száz év múlva mintegy visszahódítja az egyéni elmét, s legfontosabb fogalmi

újítása, a függvényszerű propozicionális reprezentáció lesz az egész modern kognitivizmusnak is a

kulcsfogalma, beszéljen akár emberekről, akár gépekről, akár állatokról. A würzburgi iskola tekinthető úgy is,

mint első próbálkozás ezen az úton.

Vitatott kérdések – Kiterjeszthető-e az önmegfigyelés, s van –e szemlélettelen gondolkodás?

A kor német akadémikus pszichológiája rögvest reagált a Würzburgból jövő kihívásra. Sok személyes sérelmet

is eredményező vita kezdődött. Külpe, mint Marbe (1938) beszámol róla, nagyon szomorú is volt ezek miatt a

viták miatt: úgy érezte, személyes találkozásokkal tisztázhatóak lennének a régi lipcsei társaival kialakult

ellentétek. Az utókor fölényével mondhatjuk, hogy tévedett. A vita ugyanis a kísérleti pszichológia alapkérdései

körül zajlott. Wundt maga jogosulatlannak tartotta a gondolkodás-lélektani kísérleteket: álkísérleteknek nevezte

őket (elég súlyos sértés akkoriban!), mivel a gondolkodás annyira lefoglalja a személyt, hogy emellett lehetetlen

még önmegfigyelést is folytatnia. Egyébként is, a kikérdezések nem beszámolóhoz, hanem „konstrukcióhoz”

vezetnek a kísérletben. Az amerikai Wundt-tanítvány Titchener 1909-ben egy egész könyvben reagált a würzburgi

kezdeményezésekre. Észreveszi a würzburgi irány nagy kihívását: azt, hogy absztrakt gondolati tartalmak

hirdetésével az egész európai pszichológiai hagyomány szenzualizmusát kérdőjelezik meg. Saját

laboratóriumában, állítja, még ott is talál érzéki nyomokat, ahol a würzburgi kollégák nem. Ha az eredet után

nyomozunk, a látszólag elvont attitűdök s egyebek mögött kinesztetikus tendenciákat, mozgásos

emléknyomokat találunk.

Amit jómagam átélek, az a körülményektől függ. Nagy öröm volt számomra, amikor nemrégiben egy

meglehetősen lelkes előadó mögött ülhettem, aki nagyon sokszor használta az egyszótagú de szót. Az én „de

érzésem” azóta egy felvillanó látómezőben északnyugatról délkelet felé gyorsan mozgó kopasz fejbúb, az azt

keretező tonzúra és az erős fekete vállak képét foglalja magában. Könnyen rábukkanok ilyen képekre lelki

életem területén, és ahogy már mondtam önöknek, ezek egyedül is állhatnak a tudatban, mint a jelentés

hordozói. E speciális példában a kép empatikus attitűddel társult. Minden ilyen „érzés” – a ha, a miért, a

mindazonáltal és a tehát érzése – szokványosan motoros empátiás formájában jelentkezik élményeinkben. Az

érzést cselekvésbe viszem át, bár rendszerint képzeleti és nem érzékleti szinten. Lehet múlékony, lehet

viszonylag stabil, akárhogy legyen is, a legcsekélyebb kétség sem merül fel bennem kinesztetikus jellegét

illetően. Néha erős, affektív színezete van – ez olykor minden attitüdinális érzésemre igaz -, viszont teljesen

közömbös számomra.

E. B. Titchener: A gondolkodás kísérleti pszichológiája. 1909/1983, 332. o. Nagy János ford.

Ezzel persze a szenzualizmus megmentésére törekedve Titchener részben segíti amerikai riválisait, a funkcionalistákat:

mozgást talál ott, ahol látszólag csak absztrakció van. Másrészt ahol a tudat nem ad semmi

támpontot, genetikus nyomozásra biztat. Módszertanilag azonban Titchener is hibásnak tartja a würzburgiak

eljárásait. Szerinte az ingerhibát követik el, mikor nem közvetlen élményeikről, hanem a jelentésről beszélnek a

gondolati feladatmegoldás közben vagy utána. A jelentés pedig Titchener asz- szociatív lélek koncepciójának

megfelelően nem más, mint „kontextus”: egy szó jelentése például mindaz, amit eszünkbe juttat.

A würzburgi kutatások mai történeti távlatból tekintve többszörösen fontosak. A megismerés szemlélet- telen

oldalait hangsúlyozva rávilágítottak a klasszikus lélektan szenzua- lizmusára, mint rejtett előfeltevésre. Az

absztrakt gondolati mozzanatok hangsúlyozása révén a mai pszichológiában a különböző logikai központú ún.

propozicionális megismerési illetve reprezentációs modellek előfutárának is tekinthetőek. Csakhogy ma a

helyzet fordított: a logikai modellek uralma révén a szemléletes reprezentáció létét kell igazolni, míg akkoriban

a tét a nem szemléletes reprezentáció léte volt.

Az önmegfigyelés „erőltetésével” a würzburgi pszichológusok valójában szándékaik ellenére annak határaira és

súlyos korlátaira mutattak rá. Vannak, akik ezt pozitívan értékelték. Hans Driesch (1925) úgy véli például, hogy

279



megoszlásokig

a würzburgi iskola azért győzedelmes, mert visszahozta a kísérleti tudományba az első személyű pszichológiai

gondolkodást, az Ént mint kiindulópontot. Ténylegesen azonban magában a gondolkodás-lélektanban ennek az

lett a következménye, hogy a részben az ő nyomdokaikon meginduló kísérletező munka a hangos beszámoltatást

kezdte használni, de úgy, hogy a feladatot megoldó személy folyamatos beszédét a kutató elemzi. A

beszámolóból nem megfellebbezhetetlen önmegfigyelési adat lesz, hanem a gondolkodás közben zajló műveleti

átalakítások másodlagos elemzésének segédanyaga. A würzburgi iskola követői éppenséggel a gondolkodás

folyamatainak tudatos hozzáférhetőségét megkérdőjelezve dolgoznak majd. A folyamathangsúlyt a

würzburgiaktól örök- lik, szakítanak azonban a közvetlen tudatossággal. Végül arról a többször emlegetett

mozzanatról se feledkezzünk meg, hogy maga a nem tudatos motiváló tényezők (beállítódás stb.) előtérbe

állítása a würzburgi iskolában, a korban érdekes párhuzamokat mutat a pszichoanalízissel.

A viták arról, vannak-e szemléletes mozzanatok, pl. az elvont szavak jelentésében, a kor szkeptikusait, például

Woodworthöt (1915) arra vezetik, hogy ráébredjenek: a laboratóriumok eltérő hagyománya nem tudatos

torzításokat eredményez a beszámolóban. Ezzel viszont maga az önmegfigyelés, mint módszer válik

megbízhatatlanná. Szabad-e ilyen bizonytalan eljárásra építeni az egész pszichológiát, kérdik majd a behavioristák.

S nem csak az eltökélt beha- vioristák. Érdekes módon a magyar Dienes Valéria (1914) s az orosz-francia

Kostyleff (1911) egyaránt azt hirdeti, hogy az önbeszámolós kutatások vitái s feloldatlanságai az objektivisztikus,

reflexelvű pszichológia győzelme irányába mutatnak. A gondolkodás-lélektani kísérletek is azt

sugallják ugyanis, hogy csupán az eredményt tudjuk elemezni, a mögötte feltételezett belső világot nem. Akik

pedig megmaradnak a belső reprezentáció keresésénél, mint E. Jacobson, egyre inkább a gondolkodás nyelvi

motoros elméleteinek hívévé szegődnek. Belső képek helyett redukált izommozgásokban keresik a

reprezentáció belső formáját (ösz- szefoglalásukra lásd Szokolov 1968; McGuigan 1978).

A hangos beszámoltatást használó későbbi kutatások, már Otto Selz munkái is szakítanak a würzburgiak

önmegfigyelési hitével. Világosan észreveszik, hogy a személy nem saját munkájának van tudatában, hanem

csak a feladatnak, s a kutató a feladatot megoldó személy folyamatos beszédét elemzi, nem valamiféle

feltételezett belső élményeket. A beszámolóból nem megfellebbezhetetlen önmegfigyelési adat lesz, hanem a

gondolkodás közben zajló műveleti átalakítások másodlagos elemzésének segédanyaga. A folyamathangsúlyt

ezek a kutatások a würzburgiaktól öröklik, szakítanak azonban a közvetlen tudatosság doktrínájával. Valójában

a hatvanas évek, Newell és Simon munkássága hozza el a würzburgi kutatási attitűd és téma, például az

analógiák vizsgálata, a következtetési folyamatok pszichológiája újjászületését.

Hogy mi történt közben? A behaviorizmus. De nemcsak erről van szó. Valójában a kognitív szemlélet

harmadik előfutára (a Wundt- és a Brenta- no-vonal mellett), az alaklélektan a maga határozott és expliciten

kifejtett viszolygásával a logikától (Wertheimer 1945) visszahozta a szemléletes mozzanatot a gondolkodás

elemzésébe is. Szenzualista metaelméletet használt az absztrakciók helyett, csak ez az új szenzualizmus már

nem volt atomisztikus. A Newell és Simon nevével fémjelezhető fordulat a gondolkodás kutatásában a gépek

hatására hozza vissza újra a logikát a feladatmegoldás elemzésébe. A würzburgi iskola logikai próbálkozásai

azért maradtak csak próbálkozások, mert pusztán a két újonnan önállósodott tudomány összekapcsolásának

igénye mozgatta őket. A logika igazi átütő megjelenését a logikai gépek eredményezik majd. Tulajdonképpen az

információs mozzanat hiánya vezet a würzburgi szemlélet elhalásához saját korában.

5.6. Wundttól az egyéni rendszerig: Oswald Külpe

Oswald Külpe (1862-1915), a würzburgi iskola vezéralakja először Wundtnál, azután G. E. Müllernél tanult. A

történettudósi és a pszichológusi pálya között ingadozott. A történeti érdeklődéshez talán balti német

származása is hozzájárult, a történészi pályát mérlegelve többször vissza is utazott Oroszországba. Wundt

asszisztensévé vált, s 1893-ban a kísérleti pszichológia (a Wundt-féle elementarista tartalompszichológia)

világos expozéját írta meg, mellyel a 6. fejezetben már megismerkedtünk. Boring (1950, 396-401. o.) is rámutat,

hogy a fiatal kutató világos és tömör próbált lenni. Megközelítésében ugyanakkor már tetten érhető Mach hatása

is. A könyvet Wundt egy doktorandusa, Edward Titchener hamarosan lefordította angolra is (Kül- pe 1901).

Ez az elementarizmus tömör kifejtésének számító könyv, az elemek és a tulajdonságok világos elkülönítésén túl

is jól mutatta a fiatal kutató erősségét, a fogalmi elemzést. Az emlékezet és az agy közti kapcsolatokat vizsgáló

hosszú fejezetben például bemutatja azt a két fogalmi lehetőséget, amelyek máig is velünk élnek. Az egyik az

agyi szerveződés „nagymamasejt”-modellje, mely minden képzetnek egy adott idegsejtet feleltetne meg.

(Barlow 1995 bemutatja nemcsak e koncepció eredetét, hanem azt is, mennyire központi kérdés

érvényességének határa a mai idegtudományban is.) A másik felfogás szerint az asszociációs ösvény felelne

meg az emlékezés folyamatának. Külpe mindkét felfogással elégedetlen. A „sejthipotézissel” egy „dinamikus

feltevést” állít szembe. A specifikus érzékszervi energiák elvét az ő felfogásában nem szabad egészen az egyedi

mentális tartalmakig kiterjeszteni. Az emlékek az agyban szuperponált módon tárolódnak, hasonlóan ahhoz,

280



megoszlásokig

ahogyan a zongorista használja ujjait számos dallam lejátszására. Külpe olyan kérdéseket vet fel, melyek a

korban sokakat mozgattak. Bergson (1896) felfogásával szemben azonban nem a „lélekhez” akar visszavonulni,

hanem egy olyan funkcionalista megoldást keres, amelyben a tartalom elrendezése nem tükrözi triviális módon

az agyi elrendezést, mivel a képzetek szuperponált agyi reprezentációval bírnak. Ez a probléma több formában

is jelen van korunkban. A Fodor (1975) által sokat hangoztatott megfeleléshiány az agyi és a mentális rend

között ugyanúgy mutatja aktualitását, mint a konnekcionista elképzelésekben oly nagy szerepet játszó dinamikus

és szuperponált reprezentáció (Clark 1996; van Gelder 1998).

Külpe 1894-től professzor lesz Würzburgban, s ettől fogva kettős az érdeklődése. Az egyik irány a filozófia s az

esztétika. Számos elméleti könyve születik, köztük sokat forgatott, számos kiadást megért összefoglalója a kor

német filozófiájáról (Külpe 1908). A könyv Machtól Nietzschén át Wundtig rövid ismertetésként, de világos

rendszerben mutatja be a kor filozófusait. Másik témája Würzburgban a laboratóriumi pszichológia érvényének

kiterjesztése a gondolkodás vizsgálatára. 1901-től 1909-ig (Külpe ekkor Bonnba távozik) tanítványai sorra

publikálják dolgozataikat, melyek kitágítják a hagyományos laboratóriumi pszichológia kompetenciáját, s ezzel

olyan eredményeket kapnak, melyek nem egyeztethetőek össze annak elméleti előfeltevéseivel. Maga Külpe

kevéssé vesz részt ezekben a kísérletekben, de sokat tesz elméleti integrációjukért. Mint Ogden (1951)

megemlíti, ez a rendkívül kedvelt tanár és kolléga, miközben maga nem volt nagy kísérletező, mindenütt, ahol

megfordult (Würzburg, Bonn, München), igen sokat tett a laboratóriumok fejlődéséért.

Külpe alapvető hozzáállása az volt, hogy a gondolatok, a tartalmak mellett jelenségtanilag vagy pszichológiailag

el kell különítenünk a gondolkodás aktusát is. Ez a kettősség megfelel annak a filozófusi hozzáállásnak, melyet

Die Realisierung (A megvalósítás) című művében képvisel: a valóság a személy aktivitásaiban bontakozik ki

(Halasi Nagy 1923). A würzburgi kutatások ezekről az aktusokról azt mutatják meg, hogy nem szenzoros

jellegűek. A würzburgi iskola módszertani újítása az introspekció meglehetősen kétes értékű kiterjesztése volt

bonyolult feladatok végzésére. Mayer és Orth az asszociációk mögött álló folyamatok int- rospekciós leírását

kérték a személyektől. Azt találták, hogy a személyek nem mindig tiszta képzetekről számolnak be. Karl Marbe

(1869-1953) ítéleti feladatoknál kimutatta, hogy az ítélés aktusa nem egységes pszichológiai kategória. Időnként

tudatos, időnként nem. Szabad asszociációs feladatokat követően a személyek önmegfigyeléseit elemezve azt

találta, hogy a lezajlott folyamatokat a személyek nem tudják pontosan leírni. Teljesítményük jó, de nem tudják

megmutatni, mi vezeti őket erre. Furcsa átmeneti állapotokról számolnak be, melyek nem képzetek vagy képek;

Marbe beállítódásoknak (Bewusstseinslage, conscious attitude, Marbe 1938) nevezi őket. Narziss Ach (1871-

1946) és a skót Henry Watt (1879-1925) pedig kötött asszociációs vizsgálatokban azt mutatják ki, hogy a feladat

olyan determináló tendenciákat (beállítódásokat) mozgósít, melyek nem minden reagálásnál tudatosodnak (a

személy pl. nem éli át, hogy felérendelt szóval kell válaszolnia, egyszerűen az jut eszébe). Mai kifejezéssel ezek

a kutatások a laboratórium keretében rámutatnak a teljesítmények nem szemléletes meghatározóira, beleértve a

motivációs tényezőket is. Ezáltal a gondolkodást pusztán képzettársításnak felfogó metafora megkérdőjelezőivé

válnak. Ahogy egy magyar értelmezőjük elhelyezte eredményeiket:

A würzburgiak, Bühler és Messer, továbbá kiváló logikusok, mint Husserl és Meinong meggyőzően kimutatták,

hogy a lelki képek nem elegendők a gondolkodáshoz, valamint azt is, hogy van képek nélküli gondolkodás [.] a

képek, a sémák és a benső beszéd olyankor tűnnek fel gondolkodásunkban, mikor a gondolkodás akadozik [...]

Mindezek a gondolkodásnak mintegy „mellékterményei”, amik „kifejezik”, de nem alkotják a gondolkodást.

Halasi Nagy József: Az ember lelki élete.

1943, 198-199. o.

Az iskola kutatásainak mintegy betetőzéseként, a legabsztraktabb eljárásokat használva 1907-ben kezdi Karl

Bühler (1907;1908) közölni kérdés-válasz kísérleteinek eredményeit. (Bühler munkásságának egészéről lásd a

18. fejezetet.) Ezekben a személyeket nehéz közmondások vagy maximák értelmezésére kérte, majd utólag

hosszú, sokoldalas jegyzőkönyveket vett fel arról, hogyan jutott a személy eszébe mondjuk, az Addig jár a korsó

a kútra, míg el nem törik közmondás, vagy egy olyan maxima értelme, mint Rousseau a filozófia Schillerje. A

beszélgetések során a személyek egymást kergető szemléletes képek helyett elvont gondolatokról számoltak be.

Ez a kutatási irány két fontos következménnyel járt a nyelvpszichológia számára: az egyik az antiasszociácionista

szemlélet. Különböző gondolkodtató verbális feladatok megoldásait elemezve maga Bühler

vette észre, hogy a nem szemléletes sémák egy része tulajdonképpen nyelvi, „üres szintaktikai séma” a

gondolkodásban. A würzburgi kutatások másik következménye a jelentés, s ezzel a megértés szenzualista

hagyományú képelméletét érinti. Ezzel a következménnyel Bühler megint csak világosan számolt a

beszédmegértésről szóló egyik előadásában: a kifejezetten a beszédmegértésre – szavak és mondatok

megértésére – vonatkozó szórványos önmegfigyeléses kísérletek szerint nemcsak a gondolkodást, hanem a

281



megoszlásokig

megértést sem kísérik szemléletes élmények; különösen nem igaz az, hogy egy mondat értelme az őt alkotó

szavaknak megfelelő képzetek egyenkénti felmerüléséből kombinálódna össze (Bühler 1909).

A kísérletek elméleti jelentőségét világosan megfogalmazta Külpe egy természettudományos folyóirat számára

készített összefoglalójában. Az egyik kiemelt mozzanat az aktusok jelentősége a lelki élet szerveződésében. Ez

egyben igen határozott állásfoglalás nála – szemben például Mach nézeteivel – az Én alapvető, kiinduló

integratív súlypont értékét illetően. S mint az idézet mutatja, világos állásfoglalás abban is, hogy a gondolati

dinamikát tekintve alapvető szerepe van a nem tudatos szerveződésnek. Nem túlzás, amikor Bühler (1927) majd

a pszichoanalízist és a kísérleti gondolkodáskutatást rokonítja. S az sem véletlen, hogy a kísérleti és a

pszichoanalitikus hagyomány összekapcsolásán fáradozó magyar Ra- paport Dezső-David (1951) Amerikába

kerülve a gondolkodás-lélektan würzburgi hagyományát és a pszichoanalitikus mentális dinamikát egyszerre

előtérbe állító szöveggyűjteményt készít. Vegyük észre ugyanakkor, hogy mind Mach, mind Freud felfogásával

szemben Külpe képalkotásában „az Én trónon ül”, vagyis a francia pszichológiával kapcsolatban emlegetett

metaforáknak megfelelően itt egy monarchista katolikus képalkotásról van szó, amelyben az Én integráló

szerepe megfelel az erkölcsi szubjektumnak s végső soron a halhatatlan léleknek, mint egy másik, „mélyebb”

szintnek, miként már Herbartnál is.

Ezeknek az aktusoknak a felismerésével hamarosan fellépett egy másik fontos új tényező is. El kellett tolódnia a

lelki élet súlypontjának is. Eddig így hangzott: figyelmesek vagyunk, mert szemünk a látótér egy bizonyos

pontjára irányul, és az ebbe az irányba tartó izmok erősen megfeszülnek. Most világossá vált számunkra, hogy

ez a felfogás teljesen elferdítve mutatja a tényeket, és hogy inkább így kellene hangoznia: szemünket egy

bizonyos pontra állítjuk be, eközben megfeszítjük izmainkat, mert erre a pontra akarunk figyelni. Az aktivitás

vált a fő szemponttá, a befogadás és a képzetek mechanizmusa mellékszemponttá. Felszínre került tudatunk

uralkodó berendezése. Az Én ül a trónon és kormányoz. Észreveszi, észleli, megállapítja, mi az, ami a körébe

tartozik, foglalkozik vele, segítségül hívja „tapasztalt minisztereit, államának alapjait és normáit”, a megszerzett

ismereteket és belátásokat, a jelen esetleges igényeit, dönt afelől, hogy a betolakodó észrevétlenül hagyja-e,

avagy egy használható formát adjon neki, vagy ellenére reagáljon. Az érzéki benyomások, a képzetek általában

arra kényszerülnek, hogy ennek a monarchikus Énnek az uralmát reakciósan, keményen és kényszeredetten

elítéljék. Ezért az alvásban és az álomban garázdálkodnak. Egyúttal az is megmutatkozik, hogy mi lesz egy

ilyen anarchiából. Minden Én-ben egy önhatalom lakozik kiirthatatlanul, amit a saját körében szerez és

munkálkodtat. Megérthetjük, hogy ez nem szívesen veti alá magát, s nem szívesen engedelmesedik idegen

akaratnak.

Az Én aktusai mindenkor szempontok és feladatok előtt állnak, melyeken keresztül motiválva vannak. Úgy is

mondhatjuk: egy önmaguk vagy egy mások által adott célt szolgálnak. A teoretikus gondolkodása épp oly

kevéssé céltalan, mint a gyakorlati emberé. A pszichológusok megszokták már, hogy számolniuk kell ezzel. A

kísérleti személy kap egy feladatot, egy utasítást, egy instrukciót, melynek szempontjából kell a rá ható ingerrel

foglalkoznia. Pl.: hasonlítson össze két világosságértéket, válaszoljon egy nyomásra vagy egy hangra egy

mozdulattal,válaszoljon meg gyorsan egy kérdést, az elsőként eszébe jutó szóval, értelmezzen egy mondatot,

döntsön, és hasonlók.

Oswald Külpe: A gondolkodás modern pszichológiájáról. 1912/1983, 314-315. o. Mózer Edit ford.

Az idézet jól mutatja azt is, hogy a hagyományos asszociációs felfogáshoz képest ez a koncepció a mentális

architektúráról a célirányos gondolkodást sajátosan szervezettnek tartja.

A würzburgi szemlélet másik döntő mozzanata a logikai kategóriák megjelenése a pszichológiában. Bühler

maga több helyen is szólt arról, hogy felfogásának alakulásában, beleértve későbbi nyelvelméleti munkásságát

is, nagy szerepe volt a korabeli logicizmusnak, s különösen Husserlnak (Bühler 1934; értelmezésre Dempe

1930; Krug 1929). Husserl maga is úgy vélte, hogy Külpe és Bühler az a két pszichológus, aki komolyan

végiggondolta a Logische Untersuchungen pszichológiai következményeit (Holenstein 1973). Külpe igen

határozottan hirdeti ezt az affinitást.

Twardowski, Husserl és Freytag már a gondolkodás kísérleti vizsgálata előtt rámutatott arra, hogy a

gondolkodás tartalma és tárgya különböző, s hogy nem önmagára, hanem valami transzcendensre, saját

szféráján kívülre irányul. Az érzékletek és a képzetek ebben egészen másképp viselkednek. A piros kétségkívül

azon színérzék tartalma, amelyben tapasztaljuk, egy ház képe ugyanúgy egy képzet tartalma, amelyben

számomra adott. De egy kvarckristály, amelyre gondolok, mikor a hexagonális kristályképződést akarom

megjeleníteni, nem ugyanilyen módon tartalma annak a gondolatnak, amelyen keresztül tudatosítom. Ezért nem

található semmiféle ellentmondás abban a gondolkodásban, melynek tartalmai nem gondolatok, hanem tárgyak,

míg egy szín érzékelésében, amely nem ennek az érzékletnek a tartalma, vagy az öröm érzésében, mely nem az

282



megoszlásokig

érzésnek magának a tartalma, minden esetre ellentmondás rejtőzik. A gondolkodás tehát irányulhat olyan

tárgyakra, amelyek tőle lényegesen eltérnek, és az elgondolás által puszta gondolati tartalmakká, vagy puszta

gondolatokká válnak. A kísérleti kutatás nemcsak ezt a tényállást rögzítette, hanem egyidejűleg kimutatta, hogy

az elgondolt tárgyaknak különféle állapotaik lehetnek, és ezért nem egyforma a kapcsolatuk a gondolkodással.

Külpe, uo. 318. o.

Mindez azt is jelenti, hogy a pszichológia új módon kapcsolódik a logikához: nem a logikát fogjuk redukálni a

pszichológiai képzetmechanikára, hanem a logikai kategóriák megvalósulási feltételeit vizsgáljuk az egyén

gondolkodásában.

A modern gondolkodáspszichológia természetes kapcsolatot épített ki a logikával is. Az érzetek, képzetek,

érzelmek sémája lehetetlenné tette a logikai képzetek és műveletek kapcsolatba hozását a tudattal. Ha nem

tudunk magunkban más élményeket megfigyelni, mint ezeket, úgy sem fogalmak, sem ítéletek, sem

következtetések, sem pedig bizonyítékok nem bukkannak fel gondolkodási folyamatként.

A kísérleti pszichológia korábbi rendszerében ezért bizonyára nem kellett tartania a logikának a pszichologizmustól.

A szakadék – miként Marbe vizsgálatai az ítéletről kimutatták – oly mély és áthidalhatatlan volt,

amilyen csak lehetett. A gondolkodáspszichológia további fejlődése azonban megmutatta számunkra azt az utat,

amely a logikai formák és eljárási módok megvalósításához vezettek. A logika és a pszichológia most is két

külön tudomány maradt. A tiszta, normák irányította gondolkodás nem esik egybe a pszichológia által kutatott

empirikus gondolkodással.

[...] Most azonban legalább meg tudjuk adni azt az individuális gondolkodásformát, melyben a logika szabályai

érvényesülnek vagy az állítások igazsága, helyessége megvizsgálható. Megállapíthatjuk, pszichológiailag

hogyan reprezentálódnak a fogalmak és vélemények.

A logikai nézőpontú kutató munkáját pszichológiailag tudjuk elemezni és megszabott pszichológiai

terminusokban felvázolni.

Külpe, uo. 320-321. o.

A würzburgiak saját értelmezése szerint mindezek a kutatások kiterjesztik az introspektív kísérletezés érvényét

messze túl az elemi folyamatokon. Másrészt rámutatnak arra, hogy a lelki élet még a megismerés szférájában

sem pusztán érzéki elemekből építkezik. Harmadrészt, magát a gondolkodást nem pusztán képzetek asszociatív

játékaként mutatják be, hanem célirányos folyamatként, melynek in- tencionalitását az Én integratív szerepe

adja meg. A kor, mint a vitatott kérdések betét mutatja az előző oldalon, sem módszertani, sem a reprezentációt

illető újításaikat nem könnyen fogadta el. Tulajdonképpen a würzburgi kutatások vezettek a kísérleti

pszichológia első termékeny válságához, ami mindkét vitapartner háttérbe szorulásához vezetett, s az

objektivisztikus tendenciák győzelméhez.

A würzburgi iskolának néhány magyar vonatkozása is van. Schütz Antal (1880-1953), a Budapesti Egyetem

későbbi dogmatikatanára Külpénél tanult, majd Marbe-nél doktorált (Schütz 1942, számol be erről), az

asszociációk meghatározóiról szóló gondolkodás-lélektani kísérletekkel. Később is élénken követte a logika

fejleményeit egy olyan kismono- gráfiában, amely a kulturális és tudományos relativizmus mellett a logika

relativizálása ellen is küzd (Schütz 1941). Dienes Valéria ismertetései mellett az i. világháborúban tragikusan

fiatalon elpusztult magyar Zalai Béla (1882-1915) írásai e korban a hagyományos pszichologizmussal szemben

álló „tárgyelméleti”, logikai értelmezést adnak a würz- burgi gondolkodás-lélektani kísérletekről. Nagyon

emlékeztet erre az affinitásra a mai propozicionális modellek logikai ihletése. Magában a magyar filozófia

egészében is erőteljes volt ez a logikai hatás, elsősorban Pauler Ákos munkásságában.

A 9.5. táblázat mintegy összefoglalásként bemutatja az e fejezetben tárgyalt szerteágazó elméleteket a könyv

alapvető szempontjait tekintve.

3.30. táblázat - 9.5. táblázat. A fejezet irányzatainak összehasonlítása alapvető

szempontjainkból

Irányzat

Tartalom,

kísérletezők

Brentano Mach Aktus

pszichológia

Würzburg

283



megoszlásokig

Tárgy lélek egésze intencionalitás élmények lelki aktusok struktúrák és

attitűdök

Módszer egyre objektívabb fogalmi elemzés kísérlet fenomenologikus

kísérlet

beszámoló

Belső redukció elemek és

stuktúra

három viszony elemek alapaktusok nem elég a képzet

Külső redukció nincsen nincsen evolúció nincsen nincsen, de logika

vonz

5.7. Kulcsfogalmak

3.31. táblázat -

Bartlett-paradigma folyamatpszichológia páros asszociáció

beállítódás genetikus pszichológia propozicionális attitűd

beleélés grazi iskola pszichognózis

determináló tendencia homogén gátlás reprezentációs elmélet

Ebbinghaus-paradigma humanisztikus pszichológia szemlélettelen élmény

elmefilozófia intencionális hozzáállás tartalompszichológia

emlékezeti dob intencionalitás vágy-vélekedés elv

empátia

fenomenológia

leíró pszichológia

mechanikus tanulás


A kísérleti lélektan terjedésére s a legtöbb említett szerzőre Boring (1950) az autentikus forrás. Ranschburg s a

magyar pszichológia kezdeteinek bemutatására Torda (1995) és Marton (1971) mellett a Harkai Schiller Pál

(1946) szerkesztésében megjelent emlékkönyv, illetve Kiss György (1995) kötete. Ebbinghaus értékelésére

Bartlett (1985) rivális, sémaközpontú felfogása máig tanulságos. Mach értékeléséhez Blakemore (1972) s Nyíri

(1980) a mérvadó. Brentano és a logikai objektivizmus értékeléséhez saját munkái mellett eligazítást ad Mezei

Balázs (1995), akárcsak Zalai Béla (1984) korabeli tanulmányai. Husserl (1972; 1998) számos releváns munkája

magyarul is olvasható, eligazodásnak pedig Áron László (1982) könyve és Mezei Balázs (1998) tanulmánya

ajánlott. Az aktus pszichológiákról összefoglaló jelleggel O’Neil rövid tankönyvének fejezete máig a legjobb

kiindulás. A würzburgi iskoláról igen jó olvasókönyv Rapaport (1951). Woodworth (1915) mellett Dienes

(1914) érdekes korabeli értékelés. Részletes korabeli munka Dwelhauvers é. n. francia könyve, valamint későbbi

értékelés Ogden (1951) tanulmánya. Lyons (1986) az önmegfigyelésről szólva érinti azt a kérdést, hogyan

vezettek a képzet nélküli gondolkodás vitái az önmegfigyelés háttérbe szorulásához.

6. 10. FEJEZET – A kísérleti pszichológia kritikái:

irracionalista és szellemtudományos alternatívák

284



megoszlásokig

[...] a pszichikait leíró, ténylegesen kielégítő empirikus tudomány a maga természeti vonatkozásaiban csak

akkor folytathatja vizsgálódásait, ha a pszichológia rendszeres fenomenológiára épül, tehát akkor, ha a tudatot,

valamint immanens korrelátumait lényegalakzatainak szisztematikus összefüggésében, tisztán szemléletileg

megvizsgáljuk és rögzítjük.

Edmund Husserl: A filozófia mint szigorú tudomány. 1910/1972, 160-161. o. Baránszky Jób László ford.

6.1. A pszichológia megkérdőjelezései

A kísérleti pszichológia, nem sokkal azután, hogy megszületett – két-három évtized múltán –, sokrétű

támadásokkal kellett szembenézzen szinte mindegyik nyelvterületen és kulturális közösségben. Bizonyára

közrejátszott ebben számos szerepbeli mozzanat is. Az új pszichológusok egy jó része, lévén

természettudományos képzettségű, bizonyára arrogánsnak tűnt, mind a filozófusok, mind a laikus világ

szemében. Determinista naturalizmusuk fenyegető volt, akárcsak maga az, hogy adataikat valamiféle egyszerre

technicizált, műszerekkel körülbástyázott s ugyanakkor a beavatottság révén elzárkózott, titokzatos, ezoterikus

világban szerzik. Büszkeségünket sérti a legbensőbb életünkre vonatkozó titokzatos adatszerzés, a privilegizált

tudás. A 10.1. táblázat ezeket a visszatérő elégedetlenségeket foglalja össze. Nem koherens kép ez, hiszen ritkán

vallja egyszerre őket bárki is. Ugyanakkor márcsak a dolog iróniája miatt is fontos ezt ilyen névtelenül és

lehorgonyozatlanul emlékezetünkben tartani. Amikor konkrét elégedetlenségeket értelmezünk, jó emlékezni

arra, hogy egy általános elégedetlenségi készlet egyik esetéről van szó.

A 19. század végén azonban egy sajátosabb kérdés is befolyásolta a pszichológia, különösen a kísérleti

pszichológia elleni fellépéséket. Ez a különböző, szinte egyszerre önállósult diszciplínák közötti versengés volt.

6.1.1. Versengések a különböző mentális és társadalomtudományok között

Jó emlékeznünk rá, hogy a 19. században párhuzamosan több vállalkozás bontakozott ki, amelyek az emberért

érezték magukat felelősnek. Egyrészt ott voltak a zavaróan egy időben kialakuló, a filozófiáról leváló új

diszciplínák, a pszichológia mellett a logika és a szociológia, melyek mindegyike valami újat és lényegeset

mond az emberről. Másrészt ott volt maga a filozófia és az új irodalom, s mindkettő úgy érzi, hogy a

szaktudományok az ő kompetenciájukat rövidítik meg.

A filozófia és pszichológia módszerbeli eltéréseik révén állnak szemben. A pszichológia még akkor is, amikor

az első személy pszichológiája, mindig decentrál: még az önmegfigyelésnél is elválasztja a kutatót és az élmény

adóját, mint a 6. fejezetben láttuk. Ez az elválasztás nagy fordulat volt. Indirekten éppen az mutatja ennek

jelentőségét, hogy a fenomenológia és a fenomenológiai pszichológiák az élményt, új neveken ugyan, de mint

valami csalhatatlan és különleges bizonyosságot nyújtó dolgot állítják újra előtérbe. Bergson, Husserl, de még

Sartre is új neveket adnak az önmegfigyelésből derivált adatszerzésnek, de az tulajdonképpen az újra

piedesztálra emelt belső érzék lesz. Elválasztják ezt a pszichológus adatszerzésétől, mivel azt hirdetik, hogy

nekik külön, biztos bejáratuk van valahová, ami a pszichológusnak nincsen meg.

A logika és a gondolkodás pszichológiai vizsgálatának viszonyát illetően a Mill-féle pszichologizmus átfogó

logikai bírálata után is felmerül, hogy vajon ki műveli a logikát? Van-e pszichológiai vetülete is a logikának?

Szükségszerűen normatív-e a logika? Van-e mód inkoherenciára a logikai rendszerekben, annak tükrözésére,

hogy mi emberek sosem tudunk teljesen következetesek lenni? Lehetnek-e inkonzisztens logikai rendszerek?

Fejlődik-e a logika, volt-e valami története az emberré válás során? A formalizálódó logika egyre inkább

nemmel válaszol minderre, a logikákat szinte tiszta axiómarendszerekként állítva be. Ugyanakkor ezzel

párhuzamosan megkérdőjelezi a pszichológus illetékességét: éppen az ember legjellemzőbb vonását, a

gondolkodást vonja ki annak hatálya alól. Ez lesz a fenomenológia Husserl által hangsúlyozott szakmai

paradoxona: az emberi megismerés elmélete e szerint nem pszichológiai elmélet.

A szociológia és a pszichológia viszonyában Durkheim- től (1917) kezdve világos, hogy a rivalizáció a

magyarázati modelleket tekintve áll fenn. A szokványos felfogás szerint viselkedésünk közvetlen, proximális

okai pszichológiaiak, végső okai azonban társadalmiak. Ez a perspektívaeltérés eltérő beavatkozási stratégiákat

is sugall: vajon tüneti (pszichológiai) vagy végső oki beavatkozásokra törekedjünk-e? Logikusnak tűnik az

utóbbi, nagyon kérdéses azonban az etikája, hiszen a szenvedő emberek nem várhatnak a társadalom

megváltozására.

3.32. táblázat - 10.1. táblázat. A tudományos hozzáállás visszatérő megkérdőjelezései a

pszichológiában

285



megoszlásokig

Mi a hiba

atomisztikus

redukcionista

erkölcstelen

túl ambiciózus

értelmetlen

status quo-irányult

naturalista

oksági

Mi kellene helyette

holisztikus

eltérő szintek

erkölcsös

alázatos

értelmes

változásirányult

humanisztikus

hermeneutikus

A 19. századi nagy irodalom, Balzac, Zola, Flaubert, Tolsztoj, Dosztojevszkij, Csehov kora is versenytársává

vált az új pszichológiának. A klaszszikus regényirodalom két attitűdöt alakított ki a tudomány és irodalom

kapcsolatára nézve. Az egyik a technokrata, a tudomány győzedelmes menetelésében hívő író világa: a

tudomány nagy ihletője az írónak, hősöket ad neki, mint Pasteur Zolának, vagy Szecsenov Csernyisevszkijnek

és Turgenyevnek. A másik hozzáállás szerint azonban az emberi természetről a regényíró többet tud, mint a

tudós. Az irodalom ugyanis azt képviseli, hogy az ember értékorientált, nem pusztán természeti lény, és főként

nem determinált lény. Az irodalom az ember kimeríthetelen szabadságát képviseli (Morson 1997). Ez a

regényírói mindentudás és ugyanakkor a tudománynál többet akarás jelenik meg a vizsgált korban azokban a

regényekben, ahol a fiatal, tudományos orientációjú hős egyben nihilista. Az embert nem képes önmagát

értéknek tekinteni , s a tudományos gondolkodásból erkölcsi relativizmusra jut. Bazarov az Apák és fiúkban,

Raszkolnyikov a Bűn és bűnhődésben ezt képviseli, Flaubert Bouvard és Pécuchet-je egyik értelmezésében

viszont az ostoba tudományt mutatja. Egy másik értelmezésben persze azt, hogy a kispolgár nem tud mit

kezdeni a tudással és a tudománynyal. Mindenesetre az irodalom a természetelvű pszichológia kompetenciáját

az értékek nevében kérdőjelezi meg.

A klasszikus irodalom nemcsak az emberi szabadságban hitt, hanem saját koherens emberismeretében is. A

pszichológia pontosan ezt a kompetenciát kérdőjelezte meg. Ezt nehéz volt az irodalomnak visszavágnia. Sok

keserű tudományellenesség lényegében ebből a megkérdőjelezett illetékesség fakadt. Ritka a Németh Lászlótípusú

író, aki a tudományt teszi az írói emberismeret szolgálójává. A 20. században azonban megfogalmazódott

egy praktikusan szerényebb, de ismeretelméletileg ambiciózusabb átfogalmazása is az irodalom és emberismeret

viszonyának. Lehet, hogy az író nem ismeri jobban az embereket, mint a pszichológus, de azáltal, hogy

lehetséges világokkal játszik, egy autonóm megismerési módot képvisel. Maga az írás, a fikció a tudománytól

eltérő, de középponti megismerési mód.

A régi regényírók az élet különös, kaotikus anyagából az egyszerű és világos racionalizmus szálát igyekeztek

kibontani; optikájukban a cselekvést racionálisan megragadható indok szüli, majd a cselekvés új cselekvést vált

ki. A kaland nem egyéb, mint cselekedetek világos oksági láncolata.

Milan Kundera: A regény művészete.

1992, 78. o. Réz Pál ford.

A modern regény például Proust, Joyce, Musil, Gide munkáival kísérleteket mutat be a lehetséges tudás- és

viselkedésszerkezetekről, különösen a személyes azonosság új szerveződéseiről. A regényben előrevetítik az

identitás válságának narratív felfogását, évtizedekkel azelőtt, hogy a filozófusok (pl. Dennett 1991) ezt tették

volna.

6.1.2. Folytonosság és diszkontinuitás mint tudományos és századunk

pszichológiáját érintő kérdések

286



megoszlásokig

Everdell (1997) értelmezésében a 20. századi mo- dernitás lényegi mozzanata a diszkontinuitás. Megmutatja ezt

abban, ahogyan az impresszionizmus pointillizmussá válik, ahogy a fizikában megjelenik a kvantumelmélet, s

általában az atomelmélet, Boltzmann statisztikus mechanikája, a retikuláris elmélettel szembeállított

neuronelmélet, ahogy azt Waldeyer képviselte, de olyan írók munkájában is, mint Joyce.

Ez a gondolatmenet a pszichológiára vonatkoztatva többféleképpen értelmezhető. A self megkonstruált jellegére

nézve, s egyáltalán, a mozaikszerű mentális architektúra révén a klasszikus kísérleti és elméleti pszichológia is

ilyen impresszionista képet sugallt, mint Mach kapcsán a 9. fejezetben már láttuk. Ez is közrejátszott abban,

hogy a tudományosság, illetve a természettudomány elleni lázadás kettős helyzettel kellett szembenézzen.

Korlátozni szeretné a tudományt, vagy revideálni, ugyanakkor az akkori tudományban ugyanolyan

gondolatokkal találkozott, mint amelyek nevében ő bírálta a tudományt.

A mozaikfelfogás bírálói, mikor a folytonosságot hangsúlyozták a lelki életben, nem mindig voltak könnyű

intellektuális helyzetben. A mozaikfelfogás, a pszichológiai és filozófiai impresszionizmus legjelesebb

képviselői között voltak ugyanis olyanok, nevezetesen például Ernst Mach, akik evolúciós elkötelezettségeik

révén egyben egy folyamatbeli gradualitás hirdetői voltak. Az amerikai funkcionalista táborban ugyanis a

bírálat alaphangja, mint a 8. fejezetben láttuk, a folytonosság kiemelése a lelki életben, ahol is a klasszikus

lélektan képzetei csak a lelki élet szigeteinek felelnének meg a tudat áramlásban. Ekkor a tudat maga nem

valami olyasmi lesz, ami darabokra van vágva. „Még a »lánc« vagy a »vonulat« (train) kifejezések sem írják ezt

le megfelelően, mivel azonnal, elsődlegesen jelenik meg. Nem valami olyasmi ez, ami összekapcsolódik, hanem

áramlik. A »folyó« vagy »áramlás« olyan metaforák, melyek a megfelelő módon jellemzik a helyzetet.” (James

1890, I., 239. o.)

Amíg a modernitás egésze a diszkontinuitást hangsúlyozza, addig a pszichológusok jó része a diszkrét

metaforával szemben folytonosságot keres. Ez különösen érvényes, mint láttuk a 7. és 8. fejezetben, az

evolúciós elmélet értelmezésére. A darwini üzenetet, különösen az amerikai funkcio- nalisták, úgy értelmezték,

mint ami folytonosságot hirdet az ember és az állat, a gyermek és a felnőtt, a beteg és a normális között. Lassú

változásról van szó, s nem hirtelen ugrásokról. Fokozatosság van a logikai szerveződés eredetét tekintve is: a

logikai gondolkodás is szakaszokban valósulna meg, miként azt főleg John Dewey (1910; 1931) hangsúlyozza.

Ugyanakkor ez a folytonossági hangsúly és ma azt mondanánk, dinamikus megoldás jelen van úgy is, hogy az

evolúció természeti mozzanatait, annak naturalizmusát háttérbe szorítja. Ez Bergson jellegzetes megoldása,

összekapcsolva az Én (Moi) megmentésének vagy újra piedesztálra helyezésének igényével.

3.33. táblázat - 10.2. táblázat A századforduló jellegzetes irányzatai, amelyek a kísérleti

pszichológiát megkérdőjelezték

Szerző Mit bírál Mit ajánl helyette

Husserl naturalizmus fenomenológia, kategóriák

Dilthey magyarázat, természet megértés, történelem

Bergson elemek, rendetlenség intuíció, integratív lélek

Egy másik reakció a mozaik felfogásra a jelentés és a mintázat irányába történő fordulás volt. Ez volt a sajátosan

német reagálás. Németországban a századfordulón jellegzetes tudományellenes ellenforradalom, mármint

szellemi ellenforradalom ment végbe. Egy olyan mandarin értelmiségről van itt szó, amely veszélyeztetve érzi

magát, mint a humán tudomány és az értékek letéteményesét az előretörő technológiai kultúra

társadalomszervezése révén. Ringer (1969) könyve a német akadémiai mandarinkultúráról igen érzékletesen

jellemzi ezt a válságot. A válságért persze részben ennek az értelmiségnek a saját teljesítményei voltak

felelősek. Ok hozták létre azt a technológiát, amely oly fenyegetőnek tűnt saját szimbolikus vezető szerepükre

nézve. (Nem oly távoli dolog ez. Gondoljunk arra, milyen szerepe volt az elméleti matematikának és a formális

logika évszázadának a mai komputertechnológia lehetőségeinek létrejöttében.) Ennek az intellektualizált luddita

harcnak egyik változata az, amely a „szellemtudományok” különlegességét hirdeti, és a pszichológiában

legalábbis alternatívaként meghirdeti a magyarázóval szembeállított értelemcentrikus megértő pszichológia

programját. Ez Dilthey programja. Az értéket itt a történetiség, és az egyéni mozzanatok előtérbe állítása

egészíti ki. Rickert, a mozgalom egyik irányadó történetfilozófusa 1923-ban magyarul is megjelent munkájában

igen világosan szól a naturalizmussal szembeni elégedetlenségről, mely a német századfordulós filozófia kettős

elméleteit mozgatta. A pszichológiára sajátosan is kifejti a nomotetikus és az ideografikus hozzáállás eltérését.

287



megoszlásokig

„Az általánosságban vett lelki életnek magyarázata tudomány. A »történelmi lélek- tan«, vagyis meghatározott

időkhöz kötött egyes embereknek vagy meghatározott tömegeknek megértése ellenben egymagában még nem

az.” (61-62. o. Posch Árpád ford.) Az egyedi esemény nem lehet természettudományos elemzés tárgya,

legfeljebb használhatja annak alkotóelemeit.

Érdekes diszkrepancia a kulturális modernitás és a pszichológiai modernitás vagy újítás viszonyában, hogy az

alaklélektani mozgalom, amely a jelentés és egészlegesség központúságot egy természeti metateóriában óhajtja

megújítani, a modern fizikának nem a kvantum, hanem a mező aspektusaira összpontosít. Vagyis egy olyan

képre, amelyben a folytonosság és a távolhatás van előtérben. Ugyanez igaz a jóval tágabban értelmezhető

életfilozófiai ihletésekre illetve megújítási törekvésekre is. A neovitalista német biológus majd filozófus, Hans

Driesch (1925) a pszichológia válságáról szóló könyvében majd ennek a folytonossági fonalnak mint az

elégedetlenség alapjának a filozófiai kiindulópontjaként Bergson és James jelentőségét emeli ki. Vagyis a

pszichológiai modernizmusban, mind természeti, mind szellemtudományi változataiban a folytonossággondolat

dominál, s nem a diszkontinuitás.

Van egy olyan kritika is a 19. század végének pszichológiájáról, amely a diszkontinuitást és a diszkrét

mozzanatokat is előtérbe helyezi. Ez a pszichológia vélt vagy valós pszichologizmusának logikai bírálata, mely

Frege és a korai Husserl munkásságának jellemzője. A 10.2. táblázat a fentiek alapján mutatja a századforduló

jellegzetes alternatív megfogalmazásait.

Az olasz filozófus, Antonio Aliotta (1914) annak idején igen érdekesen foglalta össze, amit ő a tudományellenes

idealista reakcióknak nevez. Az ő felfogásában a voluntarizmusok (Schopenhauertől Wundtig) bizonyítási

reakciókat váltanak ki a tudósokban. Fontos mozzanat az is, hogy magának a tudománynak az

antiesszencializmusa például du Bois-Reymond munkáiban oda vezet, de még a Haeckel-féle megoldásokban is

(lásd 7. fejezet), hogy maguknál a tudósoknál, igenis felmerülnek a végső kérdések, melyekre úgymond nincsen

megoldás. A pragmatizmus viszont az igazság és a logika relativizálásával vezet el a tudomány

elbizonytalanodásához. Az érték kérdése Aliotta értelmezésében elsősorban Rickert és Windelband munkáiban

jelenik meg, valamint a pszichológus Münstenberg mintegy egyénfeletti szuper-egót tételező értékrendszerében.

A Dilthey felvetette alternatíva számára nem is létezik.

Fejezetünk témája sokban átfedést mutat a 9. fejezet második részével. Husserl ismétlődő hősünk lesz. De az is

érvényes, hogy sok szempontból a pszichológiával szemben megfogalmazott életfilozófiai bírálatok rokonak a

fenomenológiai szemlélettel is. Ennek a tágabban értelmezett fenomenologikus hozzáállásnak a pszichológiai

értelmezését maga a fenomenológiai mozgalom képviselője, Max Scheler fogalmazta meg. Miután kifejti, hogy

a fenomenologikus pszichológia és a fenomenológia kizárják egymást, mint végső elméletek, felsorolja, miket

tart fenomenológiailag érdekes fejleményeknek a pszichológiából.

A legkülönbözőbb kutatóknál – hadd említsem meg Bergsont, Diltheynek az Ideen übe eine beschreibende und

zergliedernde Psychologie-ját, W. Jamest, Natorpnak az Einleitung in die Psychologie-ját, s amit Münstenberg

„szub- jektiváló pszichológiának” nevez – találhatók olyan gazdag és érdekes gondolatok, melyek teljes

egészében a pszichikai fenomenológiájához tartoznak, [bár] gyakran összekeverik eredményeiket az empirikus

pszichológia eredményeivel. Sőt egyes kutatók – például Bergson – esete alapján már-már az kívánkozik ki az

emberből, hogy azt mondja, a pszichikai fenomenológiájának feladatától mintha nem látnák az empirikus

pszichológia saját és különleges feladatát, ahogy persze másrészről a pszichikain kívüli fenomenológiai tényeket

teljesen félreértik, s így mégis a pszichologizmus hibájába esnek.

Max Scheler: Az ember helye a kozmoszban.

1995, 134. o. Csatár Péter ford.

Mindennek van némi tragikus felhangja a fiatal pszichológiára nézve. Nem egyszerűen az, hogy mások

megkérdőjelezik helyét, hanem az, hogy éppen azt a hivatását nem teljesíti, amit remélni lehetett tőle, vagyis,

hogy közvetíteni képes a „két kultúra”, s az emberi lét két aspektusa között. Hisz a pszichológia a dolog

természeténél fogva egyszerre foglalkozik az emberrel mint pszichofizikai lénynyel s mint jelentések

hordozójával. A különböző szellemtudományos bírálatok azt hirdetik majd, hogy összes sokoldalúságával együtt

a tapasztalati pszichológia nem teljesítette ezt a hivatását, ezért van szükség alternatívákra.

6.2. Bergson és a szellemi integráció megmentése

A századfordulón a hagyományos pszichológiát, elsősorban annak németes kísérleti változatát számos vád érte.

A konzervatív, pl. vallásos kritikáktól most eltekintve ezek egyik változatának lényege az, hogy a pszichológiát

288



megoszlásokig

életidegennek tartják, nem a gyakorlat értelmében, hanem abban az értelemben, hogy távol áll az emberi élet

bonyolult meghatározóitól, s hogy túlzottan hisz a lélek mozaikszerű felépítésében. A másik, az élet gyakorlatát

kiemelő vita a funkcionalistákkal zajlik, az azonban sokáig nem is vita, hanem együttélés.

6.2.1. Mozaikvilág helyett állandó konstrukció

A modern francia irracionalizmus 1927-ben irodalmi Nobel-díjjal is kitüntetett vezéralakja, Henri Bergson

(1859-1941), a College de France tanárának munkásságában kiemelkedő szerepet játszott a pszichológiai

gondolat. Ugyanakkor elégedetlenségei tágabb keretben is megfogalmazódnak, pontosabban más

tudományokból is merít hozzájuk. Az idő, a tér és a változás (dinamika) értelmezéséhez az új fizikából,

elsősorban a relativitáselméletből indul ki. Számára ennek érdekessége az, hogy a mozaikképpel szemben a

világot állandó változásában teszi elképzelhetővé, s az időt az átélt tartam kategóriájával váltja fel. Hasonló

módon egyszerre inspiratív és meghaladásokra ösztönző Bergson számára az evolúciós elmélet is. Számára nem

a vak változás a fontos, hanem maga a változás. Nem hisz a darwini algoritmusokban (lásd erről Dennett,

1998b), hanem ehelyett az életerőt, a rendetlenséggel szembeszálló, alkotó fejlődést eredményező tényezőt

állítja középpontba. Vagyis Bergson mindenütt merít a tudományból, de azért, hogy ennek révén a kor

tudományosságát meghaladó, az emberi többletet hangsúlyozó felfogást állítson előtérbe. Ebben a törekvésében

nagy szerepe van a pszichológiának. Ezen a téren Bergson két ellenféllel küzd. Az egyik a kor

természettudományos pszichológiája, mely egy asszociatív metateóriát vetít bele az idegrendszerbe, s így azt a

látszatot teremti, mintha magyarázná a lelket. A másik pedig az a köznapi pszichológiánk, mely a szokásos

társadalmi élet szabályaiból kiindulva teszi át a dolgokat egy logikus rendbe. Mind az agy világa, mind társas

rendszereink mögött ott van azonban Bergson szerint egy igazi „mély énünk”, s ő azt tartja feladatának, hogy ezt

a rejtett világot állítsa újra előtérbe.

6.2.1.1. Változás és folytonosság

Bergson számára alapvető fontosságú első munkáitól kezdve a folytonosság és a változás hangsúlyozása.

Érvényes ez a tudat világára is. „ha az elemi lelki állapotnak percek és másodpercek bizonyos meghatározott

számát tulajdonítom, akkor ennek csak jelképi értéke van és a feladat emlékeztetni arra, hogy a homogénnek

tekintett lelki állapot a valóságban változik s tart. Az állapot önmagában tekintve folytonos levés.” Maga a lelki

élet igazából állandó változás. „[...] Még sincs lelkiállapot, ha még olyan egyszerű is, amely nem változnék

minden pillanatban, mert nincs eszmélet [tudat] emlékezet nélkül, nincsen folytatása valamely pillanatnak

anélkül, hogy az elmúlt pillanatok emléke hozzá ne járulna a mostani érzéshez.” Mindez módszertani

sugallatokkal is bír. Azt is jelenti, hogy „az elemzés mindig a mozdulatlannal dolgozik, míg az intuíció a

mozgalmasságba vagy [...] a tartamba helyezi magát. [...] A valóságost, az átéltet, a ténylegest arról ismerjük

meg, hogy maga a változás, változékonyság. Az elemet arról, hogy változatlan.” (Bergson 1910, 22-23., 22., 25.

o.)

6.2.2. Az intuíció szemben az elemző ésszel

A tudat másodrendű. [...] És mégiscsak a tudatot kell felkérnünk, hogy megállapítsa saját alacsonyabbrendűségét.

[...] S noha az erények rangsorában csupán a második helyre szorul, csakis az értelem nyilváníthatja ki,

hogy az első helyet az ösztönnek kell elfoglalnia.

Marcel Proust: Álmok, szobák, nappalok.

11. o. Lóránt Zsuzsa ford.

Első nagyobb művében, Les données immédiates de la conscience (magyarul Idő és szabadság címen jelent

meg) és az emlékezetet elemző Matiére et mémoire (Anyag és emlékezet) című könyvében meglehetősen

kidolgozott bírálat mellett Bergson alternatívát is ad a kísérleti lélektannal szemben. Fő baja vele a pozitivizmus

és az elementarizmus. A lelki élet nem írható le atomokból előálló realitásként: állandó mozgás, változás,

átalakulás jellemzik. Ebben nagyon emlékeztet William Jamesre, s a korai fenomenológiára, de akár a korai

gondolkodás-lélektanra, a würzburgi iskolára is.

A 10.1. ábra szemléletesen is mutatja ezt a rokonságot. Bergson Jameshez hasonlóan úgy vi- zualizálja a

mentális működést, hogy abban az állandó változáson lesz a hangsúly. Az ábrán ezt a kúp képviseli, ami egyik

végpontján – akárcsak Jamesnél – „szavakban kristályosodik ki, a másik végen pedig képekben bomlik szét”.

„Az általános képzetek [ezek az átmeneti állapotok a kúp alapja és csúcsa között] lényege a folytonos mozgás a

cselekvés és a tiszta emlékezet területe között” (Bergson 1896, 180. o.). Az emlékek világa a valós világtól

eltávolodó álom világának felel meg, míg az S pont képviselte realisztikus pillanatnyi- ság a motoros

289



megoszlásokig

alkalmazkodásnak és a szenzoros ingerek uralmának. Bergson mindezt egy olyan metaforában fejezi ki, mely

emlékeztet a mai pszichológia alulról felfelé, felülről lefelé kettősségeire és az ezek szintéziseként ajánlott

perceptuális ciklus gondolatára (Neisser 1984). „A valóságban a normális én sosem rögzül valamelyik

szélsőséges állapotban; ingadozik közöttük, a közbülső metszetek által képviselt pozíciókat veszi fel, vagy

másként fogalmazva, reprezentációihoz éppen elég képet ad, s elég gondolatot, hogy azok hasznosan tudjanak

megfelelni a pillanatnyi cselekvésnek.” (Bergson 1896, 181. o.)

Módszertanilag a lelki élet igazi megismerésére a tudományos módszerrel szemben Bergson szerint a tiszta

intuíció hivatott. Itt kis fogalomeltolással élek: Bergson szerint az intuíció a filozófia privilegizált módszere.

Amikor azonban a korabeli pszi chológia bírálatában jelenik meg ez nála, valójában az intuíció a nem

laboratóriumi, hanem karosszéki pszichológia „belső szemének” visszacsempészé- sévé válik. Öntudatunk

számára minden kerülő út nélkül jelennek meg a lényegi összefüggések.

10.1 ábra. Bergson felfogása az élményszerveződésről (Bergson 1896, 181. o. nyomán). S: saját testem észlelése

s egy szenzomotoros egyensúly egy adott pillanatban; A-B felület: összes emlékem; P (ezt Bergson nem adja

meg): az egész személy

Az intuíció a szónak egy tág értelmében az ember ösztönös énjét világítja meg. Másik rétegünk a valósághoz

alkalmazkodó, evolúciós kontextusban értelmezhető haszonelvűen szerveződő értelem. Értelem és ösztön

Schopenhauerre és Nietzschére emlékeztető szembeállítást kapnak itt. Az intuíciónak ez a különleges

hozzáférése a belső világhoz sajátos állásfoglalást eredményez Bergsonnál az emberi személyiségre nézve is.

Mint a vitatott kérdések mutatják, egy külső, a világgal érintkező, racionális, és egy intim belső, nem racionális

ént különít el.

Vitatott kérdések – Bergson Én-feldolgozása és a századforduló francia kultúrája

Bergson az Én fogalmát sajátos kettősséggel kezeli. Expliciten meg is fogalmazza, hogy kétféle Énünk van.

Ezzel persze nincs egyedül, az érdekes éppen az, hogy az ő felfogása miben tér el a szimbolikus interakciós

irányzatban a tükrözött és sui generis Én közötti különbségtevésektől. Egyazon személyhez tartozva

beszélhetünk egy felületibb és egy mélyebb énről. Az első a külvilággal való érintkezést biztosítja, a második

viszont a folyamatosság világában él (Bergson 1889/1923, 127. o.). Társadalmi okokból azonban hajlunk arra,

hogy a tárgyi világhoz igazodó, élményeit részekre bontó Ént tartsuk mindennek: „Minthogy a sugaraiban így

megtört, és ezzel felosztott én végtelenül jobban illeszkedik általában a társas élet s különösen a beszéd

követelményeihez, az eszmélet jobban szereti, s az alapvető ént mind jobban és jobban szem elől téveszti. Hogy

ezt az alapvető ént megtaláljuk... élénk elemző erőkifejtés szükséges, mellyel a belső és élő lélektani tényeket a

homogén térben előbb megtört, aztán megszilárdult képeiktől elszigeteljük. Más szóval észrevételeink,

érzeteink, indulataink és eszméink kettős arculattal mutatkoznak; egyik tiszta, pontos de személytelen; a másik

zavaros, végtelenül mozgékony, és kifejezhetetlen, mert a nyelv nem ragadhatná meg anélkül, hogy a közös

tartalomba nem rejtené.” (Bergson 1923, 19. o.) Vagyis Bergson számára a kétféle én eltérése mind

felépítésében, mind szociális beágyazottságában megvan. Az egyikre a diszkrét felépítés, a másikra a

folytonosság a jellemző. Hasonlít ez például a mai konnekcionista mo- dellállás olyan kettős modelljeihez,

amelyek egy belső, alapvető, folytonossággal operáló, megosztott és párhuzamos működésmódú rendszerről

beszélnek, amely azonban virtuális gépként működtet egy diszkretizált szekvenciális feldolgozású, szokvány

azonosságérzetünknek megfelelő rendszert (Clark 1996). Nem véletlen, hogy vannak spekulatív elemzők, akik

Bergson emlékezetelméletét a mai neurobiológiai kettős modellekhez hasonlítják. Módszertanilag ez persze

290



megoszlásokig

meglepő lenne Bergsonnak, hiszen a konnekcionizmus első látásra radikálisan elementarista felfogás. Az

elemekkel a konnekcionisták azonban a lelki élet folytonosságait és kaval- kádját akarják lefedni.

Szociális odalát tekintve Bergson két énje a szociális mögött feltételez egy privát élményvilágot is, amit a társas

élet kényszere eltakar. Ez alapján mondhatjuk róla, hogy a 19. századi francia kultúra többször felmerült

dilemmájában a megosztott és a kar- teziánus én felfogás között az egyébként antikarteziánus Bergson nagyon is

karteziánus, meg akarja védeni az egységes benső ént. Ez már nem Descartes énje, mert nem intellektuális s

nem úr a házban, észre sem vesszük, ha nem figyelünk oda. O az ösztön, az intuíció és a folytonosság világa.

Bergson egyik tanítványa, Halbwachs éppen ezt fogja bírálni mesterénél és a „privát én” fogalmát teljesen

megkérdőjelező szociális ismeretelméletet hirdet majd. (Lásd 18. fejezet.)

Igen érdekes ebből a szempontból Antliff (1993) monográfiája, mely sokat mondó képet ad Bergson helyzetéről

a századforduló francia szellemi életében. Valójában az érdekes mozzanat az, hogy ennek a látszólag

szobafilozófus tudósnak az irracionalizmusa egy olyan világban talál nagy visszhangra, ahol az utca és a

művészet világában egyaránt nagy igény volt az ösztön és intuíció jellegű fogalmakra. A politikai

alternatívakeresők mind a karteziánus hagyományt becsmérelték, és egy régibb kelta hagyományhoz meg

hasonlókhoz óhajtottak visszatalálni. Ennek megfelelően vonzották őket Bergson vitalisztikus eszméi.

Igen sajátos a kubisták viszonya Bergsonhoz. A látszólag technicista irányzat szintén az igazi belső realitást

keresi és az igazi személyiséget. A logika és a konvenciók, ahogy Bergson is gondolta, eltorzítják az igazi, mély

ént. A kubisták számára Bergson bírálata a homogén tér fogalma felett szintén nekik tetsző gondolat. Hasonló

módon, a különböző a mozgás festésével és a mozgás kifejező értékével kapcsolatos művészi irányzatok,

például Raymond Duncan táncelmélete is megtalálják az összhangot Bergson mozgás- s egyidejűségfelfogásával.

Nem véletlen, hogy a magyar Bergson-követő Dienes Valéria egyben egy táncmozgalom elindítója

és teoretikusa is.

Akik Bergsont gúnyolják, mind a jobboldaliak (Maurmas és az Action Frangaise), mind a baloldaliak (Julien

Benda), femininnek tartják Bergson filozófiáját, akárcsak a vele szövetséget kötő művészetet, szemben az

analitikus karteziánus racionalitással. Az anarchizmussal kacérkodó Sorel (a szindikalista), a különböző

aktivista irányzatok, beleértve bizonyos nacionalistákat és a futuristákat is, viszont többnyire Bergson-hívők,

mivel a modernizáció nyújtotta stan- dardizáció ellen vannak. Számukra Bergson nemcsak a tudomány

alternatív kritikusa, hanem a személyesség képviselője is.

6.2.3. A kétféle emlékezet

Az emlékezetről szóló, sok kiadást megért könyvében Bergson három mozzanatban kérdőjelezi meg a kor

objektivisztikus és materialista pszichológiáját. Először is, komplex és bonyolult, inkább megvalósítási,

mintsem azonossági viszonyokat tételez az agy és a test között, szakít nem csak az azonossággal, de a naivan

értelmezett parallelizmussal is. Másrészt mindenütt kritizálja a lelki élet mechanisztikus, gépies, ma úgy

neveznénk, algoritmikus értelmezését. Harmadikként egy különleges kettős emlékezetfelfogást javasol, mely

összhangban van már korábban kifejtett koncepciójával az én kétféle fogalmáról. Bergson megkülönbözteti a

motoros szokásokat, melyek a tudást, az alkalmazkodást képviselik s a kép-emlékeket, melyek énünk mély,

személyes emlékeinek áramlását adják. Személyes emlékeink, miként a Bergson hatását mutató Marcel

Proustnál, elementáris módon éppenséggel kiszakíthatnak a valóságból. Míg az agy a szokások tárháza, a

személyes emlékeknek csak hozzáférési útja, azok nem kezelhetőek materiálisan.

Ebből a szempontból, ami az emlékezet szerveződését illeti, Bergson azoknak a sorába illeszkedik, akik arra

törekszenek, hogy meghaladják a hagyományos pszichologizmus asszociációs szervező rendszerét. „Testünk a

cselekvés eszköze, s csak a cselekvésé. Semmilyen mértékig, semmilyen értelemben s semmilyen szempontból

sem szolgál arra, hogy egy reprezentációt készítsen elő, még kevésbé, hogy azt megmagyarázza.” (Bergson

1896, 253. o.) Az agy biztosítja, hogy a jelen helyzet s az emlékezés kapcsolatba kerüljön a múlttal, „eszközt

nyújt arra, hogy a jelen valósággal kapcsolatban visszanyerjünk egy elveszett hatást: az agy azonban

semmiképpen sem emlékek vagy képzetek tárháza. A test tehát sem az észlelésben, sem az emlékezetben, s

különösen nem a szellem magasabb műveleteinél, nem járul közvetlenül hozzá a reprezentációhoz.” (Uo. 253-

254. o.)

Bergson számára ebben a javasolt kettősségben az érdekes éppen a tiszta megismerést képviselő reprezentáció, a

képek világa volt. Felfogása sok szempontból jogos elégedetlenségből fakadt a hagyományos asszociációs

lélektannal szemben. Az asszociációs elméletet mint metateóriát – jól láttuk ezt az 5. és 6. fejezetben – átvisszük

az idegrendszer megértésére, s utána azt hisszük, ezzel magyarázzuk magát az asszociatív-elementarista

architektúrát. Ez azonban önbecsapás. Ha az agy elszigetelt képzetek tárháza, akkor nem tudjuk magyarázni,

291



megoszlásokig

hogy agysérüléseknél miért nem a feltételezett tárolási módnak, a hasonlóságoknak megfelelően felejtődnek a

dolgok. A szenzoros afázia elemzése például abból a feltevésből indult ki, hogy van egy „gondolatközpont”,

amit transz- kortikális kapcsolatok kötnek össze a különböző beszédközpontokkal. „Ezt az ideációs központot

azonban az elemzés hamarosan eltüntette. Miközben az agyfiziológia egyre jobban lokalizálni tudta az érzéseket

és a mozgásokat, a gondolatokat nem sikerült. [...]. A hipotézist olyan nyelvezetben álcázták, amit az

anatómiának és a fiziológiának kölcsönöztek, de ez nem egyéb, mint a lelki élet asszociacionista felfogása;

pusztán abból származik, hogy a diszkurzív értelem minden kibontakozást szakaszokba merevít ki, és ezeket a

szakaszokat gyorsan dolgokba szilárdítja meg, mivel ez a priori egy metafizikai előítéletből származik, nem jár

sem azzal az előnnyel, hogy a tudat mozgását követné, sem azzal, hogy leegyszerűsítené a tények

magyarázatát.” (Bergson 1896, 137., 139. o.)

Az elkülönítés a kétféle emlékezeti rendszer között beleilleszkedik az asszociációs elvekkel szembeni harc

kontextusába. A felismerés során, mondja Bergson, szokásrendszereink összefüggést teremtenek a pillanatnyi

helyzet s a múlt között. Az asz- szociáció nem az elszigetelt elemek kapcsolódási szabálya, hanem ennek a

folyamatos alkalmazkodásnak a mellékterméke.

[.] A hasonlósági és az érintkezési asszociáció nem lelki életünk kontingens formái. Egyetlen alapvető tendencia

két kiegészítő aspektusát képviselik, minden szervezetnek azt a törekvését, hogy egy adott helyzetből kiemelje

azt, ami hasznos, s hogy a bekövetkező reakciót motoros szokás formájában elraktározza, hogy azt hasonló

helyzetben majd használja.

Bergson 1896, 186. o.

Bergson az emlékezeti dinamika kifejtésekor is rámutat arra, hogy ez a típusú pszichológiai modernizációs

program a kontinuumot hangsúlyozza a diszkrét elemekkel szemben.

Az igazi kérdés annak megmagyarázása, hogyan működik a válogatás az emlékek végtelen sorában, melyek

mindegyike valamilyen szempontból hasonlít a jelenlegi észlelésre, hogy közülük miért éppen az adott – inkább

ez, mint amaz – emelkedik a tudat fókuszába. Erre a kérdésre az asszociacionista nem tud válaszolni [...] mivel

független, lebegő egységekké tette a gondolatokat és a képzeteket, akárcsak Epikurosz atomjait. [...]

Észrevehető, hogy [az asszociatív koncepció] hibája az volt, hogy túlintellektualizálta a képzeteket, [...] azt

vélte, hogy ezek önmagukért vannak, s nem értünk, s nem ismerte fel, milyen viszonyuk van az akarati

tevékenységgel.

Uo. 182-183. o.

A pillanatnyi érdek diktálta szelekcióval élő cselekvési szint és a részletes, tiszta emlékek szintje között

számtalan szerveződési sík helyezkedik el. Értelmünk tulajdonképpen az emlékek új és új kontextusokba

helyezésében valósul meg; emlékeinket állandóan újrakreálja. Működése közben állandó feszültség lép fel a

motoros szokások és a tiszta reprezentáció között.

A két rendszer számos mai megkülönböztetést vetít előre. Bergson didaktikus példája a lecketanulás: a

felmondott lecke felelne meg a szokásos emlékezetnek, a tanulás körülményeire vonatkozó képek pedig a képemlékezetnek.

A mai pszichológia szemszögéből itt azonnal eszünkbe jut, hogy kissé tisztázatlanul hagyja a

döntő elkülönítő mozzanatokat, egyszerre van itt szó tudás és egyéni (epizodikus) emlékek, szokások és

élményszerű emlékek szembeállításról, valamint a múlt hatása és a tulajdonképpeni emlékezés elkülönítéséről.

A Teremtő fejlődés (Bergson 1907/1930) ezen az úton megy tovább, amikor az érdekmentes megismerést

befolyásoló emberi sémák kérdését veti fel. A cselekvő ember igényei akadályozzák meg, hogy akár a világban,

akár saját lelkében észrevegye a folyamatos változást:

[...] Értelmünk mindenekelőtt a cselekvés szükségszerűségével lévén elfoglalva, mind ő maga, mind az érzékek

csak arra szorítkoznak, hogy az anyag alakulásáról, helyről helyre mozdulatlan pillanatfelvételeket készítsenek.

Bergson 1930, 249. o.

A tudat mindig mozgóképszerűen működik. Wil- liam Jamesnek a tudatáramlásról szóló elemzéséhez hasonlóan

Bergson is úgy véli, hogy az áramlásból csak a szigetek kiugróak. A szigetek kiválasztásának irányító elve a

céltételező emberi cselekvés:

[...] Mindannyiszor, mikor természetünk mozgását követjük, cselekvés végett gondolkodunk. Nem kell tehát

csodálkoznunk azon, hogy a cselekvés szokásai otthagyják színüket az elképzelés szokásain. minden emberi

292



megoszlásokig

cselekvés kiindulópontja valami kielégítetlenség s ennélfogva valamely hiányérzet. Az ember nem cselekednék,

ha nem tűzne célt maga elé és csak azért keresgél, mert nélkülöz.

Bergson 1930, 270. o.

[...] Cselekedeteinkben az eredmény érdekel bennünket: az eszközök keveset határoznak, csak elérjük velük a

célt. [...] Elménkben kifejezetten csupán az a végpont rajzolódik, hol majd tevékenységünk megpihen; a

cselekvést alkotó mozgások vagy kisiklanak eszméletünkből, vagy csak zavarosan jutnak látókörünkbe.

Bergson 1930, 272. o.

A valósággal küzdő, alkalmazkodó ember teljes személyiségével vesz mindenben részt, emlékeink mindent

áthatnak, hangzik a hűséges ismertető Gillouin (1920, 52. o.) szavaival az összefoglalás: „Hogy a percepció [...]

valósággal is olyan kimagaslóan szubjektív jellegű, azt csakis az emlékezet hatalmas hozományának köszönheti.

Tökéletes percepcióinknak legkisebbike is visszaemlékezésektől terhes, melyek őt a mienkké avatják.”

Ami a modern neurobiológia és Bergson emlékezetfelfogásának kapcsolatát illeti, McNama- ra (1996) egy

meglehetősen valószerűtlenül ható összehasonlítást tesz. Bergson kettős rendszereit a mai kognitív modellálás

egyik jelentős kettős rendszerével, a szelekciós idegtudományi felfogással veti össze. Ez a Changeux (1983;

Changeux és Dehaene 1989), Edelman (1987), Piatelli-Palmarini (1986) és mások képviselte felfogás a tudás

alakulásának szelekciós elmélete. Különböző formákban, de azt hirdeti, hogy az idegrendszerben egy darwini

(szomatikus) szelekció megy végbe: kezdetben nagyobb számú egység és kapcsolat létezik, majd a tapasztalás

ezek között válogat. McNamara bemutatásában Bergson kettősemlékezet-felfogása is ezt hirdette volna. Az

emlékképek, a hagyományos pszichológia egységei a pillanatnyi helyzet alapján nagy számban aktiválódnának

egy perceptuális helyzetben, mint azt Bergson tölcsérábrája mutatta. Ebből a sokaságból menne végbe egy

másodlagos szelekció, amelynek során a valóban releváns mozzanatok kiválasztásra kerülnének, illetve egy

konstruktív lépésnek megfelelően létrejönne az igazi emlék. Az analógia néhol persze erőltetett. Azt mutatja

azonban, hogy maga a sokrétű kettősség, amit Bergson javaslata lefedett, máig igen sokféle értelmezés

inspirátora lehet.

6.2.4. Bergson öröksége

Annak ellenére, hogy sok provokatívat mond a kísérletezőkről s a kísérletezőknek, a kor pszichológiájában nagy

hatása volt Bergson emlékezetfelfogásának. Pierre Janet (1928), a francia dinamikus pszichiátria egyik vezető

alakja például úgy érzi, Bergson nyomán el kell különítenünk az emlékezés eltérő szintjeit, de ez nem indokolja,

hogy az egyiket kiragadjuk a természeti világból. Sokan észreveszik, hogy a kettősemlékezet-felfogás racionális

magva az asszociációs mechanikával való elégedetlenség (így értelmezi pl. Vigotszkij 1971), hogy Bergson a

sémaközpontú, értelmes emlékezés gondolat felé nyit. Lacombe (1930) alapos kritikai monográfiájában

részletesen rámutat arra is, hogy Bergson kettős emlékezeti rendszere számos fontos megkülönböztetést mos

össze: akció és reprezentáció, dinamikus és statikus, ismétlődő és egyedi eseményekre vonatkozó emlékezet

keverednek példáiban. Ugyanígy, Bergsonnak a felismerésről vagy a figyelem integráló szerepéről szóló

érzékeny elemzései éppen csak azt nem igazolják, hogy maga a tiszta emlékezet létezne. Továbbmenve,

Lacombe arra is rámutatott, hogy a személyes emlékek jelentőségét kiemelő Bergson éppen a narratív formában

megjelenő emlékekkel nem tud mit kezdeni. Ez persze érthető, hiszen az elbeszélés egyértelműen szociális

énünkhöz tartozik. Ez a hiányérzet megjelenik a francia szociológiai iskola emlékezetkoncepciójának

kidolgozásában is, mely iskolára Bergsonnak nagy inspiratív szerepe volt. Csakhogy Halbwachs (1925; 1968),

aki középiskolásként Bergson-tanítvány volt, túllép a mesteren. Nagyon hasonló evidenciákat használ (emlékek

az álmokban, az afáziás zavar pszichológiai lényege stb.) de ellenkező következtetésekre jut: tiszta, a társas én

mögött levő emlékezet nincsen. Minden emlékünk megkonstruált, társadalmi kereten átszűrve jelenik csak meg.

Elszigetelt s individuális élmények – a bergsoni értelemben vett képi emlékek – nincsenek.

Bergson hite az intuícióban s az általa a 20. századi francia szellemi életre is átörökített hit egy pusztán filozófiai

pszichológia lehetőségében (bár mondjuk, meg, Bergson maga ezt inkább filozófiának tartaná, mintsem

pszichológiának) máig húzódó provokáció a frankofón kísérleti pszichológusok számára. Piaget (1965a) még a

hatvanas években is könyvet szentel a filozófiai, pusztán fenomenológiai karosszék-pszichológia

lehetetlenségének ahol kortársai (Sartre és Merleau-Ponty) mellett a bergsoni örökség is megkapja a magáét.

Bergson antiasszociácionista felfogását elfogadja. Vitatja azonban, hogy mindez a kísérleti módszer

megkérdőjelezéséhez és metafizikus koncepciókhoz kellene vezessen. A kétféle emlékezetkoncepciónak például

megvan a racionális magva: a kép-emlékek a felidézés, a szokás-emlékezet pedig a felismerés megfelelője

lenne. Ebben a keretben értelmezhető igazán helyesen, gondolja Piaget, hogy az igazi emlékezés állandóan

293



megoszlásokig

sémák által meghatározott, rekonstrukciós folyamat. Mindez azonban csak egy sajátos hagyományú kísérleti

pszichológiában nem fér el, de nem a pszichológia egészében, mondja Piaget.

Ami pedig az intellektus pragmatikus, eszközelvű megközelítését illeti, ez inspirálja azokat a francia

törekvéseket, melyek a mai értelem, mint alkalmazkodási eszköz kulturális eredetét keresik, de még a

legkülönbözőbb biologista felfogásokkal is összhangba hozható. A filozófus Kolakowski (1985)

kiegyensúlyozott értékelést ad Bergson filozófiájáról, s ezen belül pszichológiájáról is. Rámutat arra, hogy

Bergson egész világképének alaphangulata az újromantika. A tudomány elleni lázadás a csupa nagybetűs ÉLET

nevében. A Bergson használta érvelést a kétféle emlékezetkoncepció mellett Kolakowski racionálisan bírálja.

Rámutat arra, hogy nem lehet eleve, definíciószerűen kizárni, hogy valaha is lenne olyan agyelmélet, amely

majd összhangba kerül a szemantikai szerveződéssel. Erre a kritikus mozzanatra érdemes emlékezni, hiszen

valójában az ezzel kapcsolatos vita rejlik a mai neurofilozófusok és pl. a szemantikai szerveződésű agyelmélet

alapjait eleve megkérdőjelező Fodor vitája mögött. Valójában Kolakowski szerint is két Bergson van. Az egyik

rejtetten, szavakban be nem vallottan karteziánus. Ennek folytatói az egzisztencialisták s a fenomenológusok. A

másik Bergsonnál viszont a többletkeresés egy profán isten koncepciójába s a hit kérdéseibe torkollik.

Bergson természetesen nem csak a kísérleti pszichológusokra volt és van hatással, ha némileg azokat bosszantva

is. A francia fenomenológiai inspirációjú elméleti pszichológia, mely tényanyagában elsősorban az

alaklélektanra támaszkodik, szemléletében sokat merít Bergsonból. Merleau- Ponty (1942; 1945) mind a

viselkedésszerveződésről, mind az észlelésről szólva pozitívan hivatkozik Bergsonra. A szokások alakulásában

Bergson lépcsőzetes, lépesenként alkalmazkodó felfogását emeli ki, a percepcióelméletben pedig Bergson mély

én koncepciójában egy alapvetőbb, preszokratikus, nem intellektuális szerveződés felújítását látja. Ignace

Meyerson (1948), a Sorbonne pszichológiai laboratóriumának akkori vezetője egy történeti pszichológiai

alapvetésnek szánt művében pedig a bergsoni intuíció mint egy történetileg alapvetőbb ismeretforrás jelenik

meg.

Az utóbbi évtizedben ezek a pozitív Bergson-re- miniszcenciák már nem annyira az élménytan oldalán jelennek

meg, mint a változás és a dinamika elméletében.

A magyar Kampis György (1991) ennek keretében Bergson időfelfogását újítja meg egy dinamizmus-központú

megismeréselméletben. Kampis szerint a megismerés helyes modellálásában azt kell észrevennünk, hogy

minden biológiai folyamat mintegy ellene dolgozik a teljességgel reverzibilis, s az idő fogalmát ebben az

értelemben nem ismerő fizikai egyenletrendszereknek. Megismerési rendszereink a biológiai rendszerek sajátos

dinamikáját követik, amelyekben az időnek irányultsággal jellemzett „nyila van”. Az irreverzibilis idő lenne a

kulcsmozzanat. Az életfolyamatokat s a megismerést is valójában az irreverzibilitás különítené el a

megfordítható fizikai folyamatoktól. Az „igazi” dinamika az irreverzibilitással lenne kapcsolatos.

Kampis nem egyszerűen a megismerésre ad egy új természettudományos mintázatot, s illeszthető így bele a

kognitív tudományban a biológiai alternatívát kínálók széles táborába, hanem egyben az életnek is új felfogását

hirdeti. Annak bírálatából indul ki, hogy a világ differenciálegyenlet-rendszerek segítségével lenne

jellemezhető. Kampis számára ez merev, statikus világ, melyben az időnek nincsen iránya, s ezzel áll szemben

az élet. Ebben a keretben válik vállalt szellemi elődjévé az idő kérdéséből vízválasztót létrehozó Bergson.

Bergson tehát a mai konstrukcionizmusban is előtérbe kerül, ahol a folyamatok sosem bejósolhatóak egy zárt

paraméterhalmazból. Egy optimista, nyitott világ tekint ránk.

6.2.5. Egy magyar bergsoniánus pszichológus: Dienes Valéria

A Bergson-hatásban különleges hely illeti meg Dienes Valéria (1879-1978) munkáit, aki az első nő a magyar

elméleti pszichológiában. Dienes Valéria rendkívül sokoldalú volt hosszú élete során. A gyermekszempontú

pedagógia egyik élharcosa, a hazai táncművészet egyik megújítója, isadora és Raymond Duncan követője,

Bergson-tanítvány és Locke hatvanas évekbeli fordítója. A század elején, 1914-ben a kor pszichológiájáról írott

kis kompendiumában elsőként adott hírt Behtyerev és Pavlov munkásságáról és a korai gondolkodáslélektanról

a magyar közönségnek, s látja világosan a kor pszichológiáját megosztó irányzatokat. A kifejezetten

pszichológiai munkásság Dienes Valéria életművének korai szakaszát jelenti. Ez a pszichológia természetesen

kapcsolódik össze Die- nes Valéria filozófiai hitvallásával, meggyőződéses bergsonizmusával; nemigen

választható el benne a bergsoniánus világkép s az, amit ma szigorúan „szak”-pszichológiának tartanánk.

Dienes Valéria a századelő jellegzetes haladó magyar értelmiségijeként indul. Nőként az elsők között végez a

Budapesti Tudományegyetemen, mégpedig nem is akármilyen kombinációban, matematikát, esztétikát és

filozófiát tanul, Eötvös Loránd, Beke Manó, Alexander Bernát és Beöthy Zsolt a tanárai. Fiatalon bekerül abba a

szellemi vonzáskörbe, melyet Jászi Oszkár és Szabó Ervin neve, a Huszadik Század és a Galilei Kör

294



megoszlásokig

fémjeleznek. Számos előadást tart a Körben, dolgozatai jelennek meg a Huszadik Században és a Galilei

Füzetekben. Szabadgondolkodó, minden előítélet és kész gondolat megkérdőjelezője, materialista, hisz abban,

hogy a tudományos és a társadalmi haladás összekapcsolódnak egymással. Politikai, társadalmi és tudományos

haladásnak, a szellemi új iránti fogékonyságnak és a zsarnokság minden formája elleni tiltakozásnak ez az

összekapcsolása, tudományos lelkesedés és politikai aktivitás olyan harmonikus összhangja jellemző rá, melyre

ma már csak nosztalgiával tudunk gondolni, melyet oly hitelesen mutatott be gimnazista éveire emlékezve

Kende Zsigmond (1974), a Galilei Kör alapító főtitkára.

A magyar pszichológia kezdetei szervesen illeszkednek ebbe a progresszív áramlatba. A fiatal Dienes Valéria

pszichológiai munkássága is ebbe a vonulatba tartozik. Filozófusi műveltségű elméleti pszichológus,

Ranschburgtól vagy Révésztől eltérően sosem végez laboratóriumi munkát. Az idősebb filozófusnemzedéktől

viszont megkülönbözteti őt a francia pszichológia nagy hatása. Dienes számára az egyetemet követő francia

tanulmányutak s Bergson hatása révén a francia filozófia és pszichológia válik az akadémikus pozitivizmus

meghaladásának eszközévé. Ez megjelenik abban az ártatlannak tűnő tényben, hogy említett összefoglalójában s

egész gondolkodásában szerves helye lesz a patológiának s a gyermeki fejlődésnek, ennek köszönhető

személyes kapcsolata is az Új Iskola mozgalommal. Bergson maga azonban világnézetileg is döntő mozzanat

volt Dienes Valéria számára. Saját maga is vall erről:

Az én sorsfordulómat Bergson csinálta meg. Mikor én Bergsontól hazajöttem, és újra találkoztam Szabó

Ervinnel és Jászi Oszkárral, azt mondtam nekik: Gyerekek, én többet nem írok a Huszadik Századba, mert ti

materialisták vagytok, és én azt nem tudom többé aláírni, mert én teljesen átnyergeltem a spiritualista

világnézetre.

Dienes Valéria: Visszaemlékezés.

1983, 26. o.

Jásziék természetesen arra biztatták, hogy írjon csak, s írt is. Bergson azonban még egyszer hasonló gondot

okoz, mikor későbbi vallásos megtérése után Dienes Valéria Prohászka püspöktől kér engedélyt Bergson

fordítására. Ez nem triviális túlbuzgóság: a francia hivatalos katolikusság oly mértékig küzd Bergson befolyása

ellen, hogy tilalmi listára teszi.

Már Dienes első munkája is Bergsont kínálja megoldásként a pszichológia megosztottságára. A Bergsonkönyvhöz

írt előszó (Dienes 1923) azután elaborálja ezt a témát. Dienes Valéria Bergson egész felfogását az

értelem adaptív jellege felől értelmezte. A kétféle emlékezet dualizmusától Die- nes eljut a lelki élet egészének

átfogó sémaelméletéig. Olyan elgondolás ez, melyet a korban Otto Selz (1922) és Frederic Bartlett (1932/1985)

képviselnek. Minden megismerési folyamatban életünk egészével veszünk részt, hirdeti, nem vagyunk az egyedi

inger foglyai. Ebben az állandó átstrukturálásban a tudat úgy jelenik meg, mint egy sziget, a szabályozás

átmeneti zavara az automatizált mozgások és öntudatlan emlékek tengerében s nem, mint egy eleve adott

középpont.

Az észlelés nem rögzítés, hanem szelekció. Alapvető válogató elve a mozgás. A szenzoros események kiváltotta

mozgástöredékek a hasonló mozgásokhoz kapcsolódó emlékeket aktiválják s ezáltal gazdagítják élményeinket.

Lelki életünk állandó ingadozás a cselekvés és az ellenőrizetlen véglet, az álom között. Hétköznapi

295



megoszlásokig

élményvilágunk az emlékek nyújtotta nyersanyagok állandó megszervezése a pillanatnyilag érvényes cselekvési

sémáknak megfelelően.

A gondolkodás sem pusztán gondolatok kombinálása, hanem egy átfogó sémán alapuló aktív erőfeszítés. „[...] a

szellemi erőkifejtés [...] a sémáktól a képek felé, az elvontságtól a konkrét felé vezető úton [...] történik.”

(Dienes 1923, 35. o.)

6.3. Magyarázat és megértés. A szellemtudományos pszichológia

6.3.1. Szellem és történelem a lélekben: Wilhelm Dilthey

Németországban a századforduló táján szintén megfogalmazódik nem pusztán a pozitivista pszichológiával való

elégedetlenség, hanem egy alternatív pszichológia programja is. Az alternatív program Wilhelm Dilthey

történetfilozófiai felfogásából indul ki. Wilhelm Dilthey 1833. november 19-én született Biebrich am Rheinben,

Németországban s 1911. október 3-án hunyt el Seisben (Ausztria). 1882-től a Berlini Egyetem tanára. Élete nem

túl mozgalmas német akadémikus élet, mely igencsak megmozgatta azonban a szellemi világot. Dilthey

egészében a német filozófia életfilozófiai mozgalmának az elindítója. A mozgalom, mely azóta is számtalan

formában visszatér, azt a hozzáállást fejezi ki, hogy a filozófia célja nem lehet a megismerés sótlan világának

elemzése. Az emberi élet teljessége a tárgya, az a mód, ahogyan az emberek életüket strukturálják s értelmet

tulajdonítanak neki. Ha pszichológiai szóhasználatba tesszük át ezt, az életfilozófia motivációs hangsúlyú

filozófiákat takar, szemben a megismerés hangsúlyú klasszikus filozófiákkal.

Dilthey mint a reformációval, a reneszánsszal foglalkozó történész és szellemtörténész, igen sokat tett, hogy a

történelmi vizsgálódásba beemelje az egészleges jelentésadást, hogy az egyes korokat úgy jellemezze, mint

amelyek egy életmódot és életformát képviselnek. Ebből a számos konkrét elemzést (pl. a reneszánszról) is

eredményező törekvésből származik Dilthey kétféle érdekessége is a pszichológia irányában. O fogalmazza meg

azt az igényt, hogy a kultúrát létrehozó és fenntartó ember maga a pszichológiai vizsgálódás tárgya. Ezzel máig

ható érvénnyel a kulturális pszichológiai mozgalomnak is elindítója (lásd Cole 1996). Másrészt ennek során

módszertanilag is megfogalmazza a természeti megismeréssel szembeállított történe- ti-szellemtudományi

megismerés programját.

Dilthey szerint a történelemben a megfigyelhető kulturális jelenségek a kor mögöttes szellemét fejezik ki. A

történelem kutatásának feladata e mögöttes szellem feltárása, a kulturális termékek megértése. Annak

rekonstrukciója például, hogy a gótikus katedrálisok égbe nyúló tornyai a középkori ember szellemének a

transzcedens, e világon túli Isten felé való felfelé törekvését fejezik ki. A humán tudományok hermeneutikus

jellegűek: céljuk a kultúra termékeinek megfejtése, értelmezése, belső koherenciával ellátása (akárcsak a

klasszikus hermeneutika, a biblikus szövegmagyarázat esetében).

Ha a történettudomány felől tekintjük, ez a felfogás a pozitivizmussal szembeszálló, a történeti folyamatokban

jelentést, értelmet kereső szellemtörténeti hagyomány egyik elindítója. Az okozati kérdés azonban nyitva marad:

a történelmi változások mentalitások változásaival járnak, de vajon a mentalitás változása indítja-e el a történeti

változásokat vagy fordítva? Dilthey alternatívája a pozitivizmussal szemben a történeti magyarázatot illetően

kétélű. Úgy is lehet értelmezni, hogy a hagyományos pszichologizmust egy újfajta, személyiségcent- rikusabb

pszichologizmussal váltja fel. A kultúrák típusváltásait, pl. a korokra jellemző személyiségek típusváltásai

magyaráznák.

A pszichológiát illetően Dilthey értelmezésében a kétértelmű német Geist (szellem) egyre inkább psyché

értelmet kap (a másik értelme az egyéneken felüli eszmei szerveződés). A kultúra és a történelem szellemi

értelmezése Dilthey szerint egy új pszichológiát körvonalaz. Olyan pszichológiára lenne szükség, mely az

emberi személyiséget értékvonatkozásaiban úgy jellemzi mint a kultúra alkotóját. Szakítani kell a hagyományos

lélektannal, vagy legalábbis mellé kell állítani egy leíró pszichológiát, mely az emberi személyiség

értékirányulásait tanulmányozza, s nem az asszociációkat meg küszöböket. A tudományos mellett legalábbis

megengedő módon szükség van egy szellemtudományos, megértő pszichológiára is. Vegyük észre, s ez a

terminusok sorsa szempontjából fontos, hogy a „leíró pszichológia” mást jelent Dilthey s követői számára, mint

a Brentano-iskolában. Itt a lényege a belső élményvilág, s nem a kategóriaelemzés. A szellemtudományos

pszichológiában, a szellemtudományban a tények belülről és mint eleven összefüggések jelennek meg, nem mint

külsőleg adott egyedi dolgok.

Kornis (1911) a pszichológiában használt ok- ság értékelése kapcsán igen korai értékelést ad Diltheyről.

Miközben a szellemtudományi megalapozás igényét elfogadja, Dithey egyetemesség- ellenességével

kritikusabb. Kornis értelmezésében a tudomány feladata igenis általános s legfeljebb típusösszefüggések

296



megoszlásokig

megragadása. A pszichológia nem lehet ideografikus diszciplína, bármennyire is szeretnék sokan, mert azzal

megszűnik tudomány lenni.

A részletekre nézve fontos egyébként, hogyan változott Dithey álláspontja, nem is annyira a pszichológia,

hanem az egész német szellemtudományos mozgalom szempontjából. Mint Erdélyi Ágnes (1972) rámutatott,

Dilthey fokozatos eltolódást mutat a pszichologizmustól a hermeneutika felé. Kezdetben a megértéskérdést,

szellemtudományi programjának kulcsmozzanatát, egy alternatív pszichológia terminusaiban fogalmazza meg.

A megértés objektivitásának keresésével Erdélyi értelmezésében ezt váltja fel fokozatosan az objek- tivációkra

utaló megértés. A megértés során ezekre az interszubjektív mozzanatokra, jelzéseke támaszkodunk, ebben az

értelemben a megértés nyelvi és társadalmi. „Az objektív szellem egyben az inter- szubjektivitás világa: az

objektivációk által közvetített életben ugyanis a megértés sem szubjektív élmény már [...] a hermeneutikusnak

[...] közvetlenül mindig kifejezésekkel van dolga. A kifejezéseknek pedig – szemben az »érzésekkel«,

»akarásokkal« stb. – mindenki számára ugyanaz a jelentőségük, interszubjektívek.” (Erdélyi 1972, 49-50. o.)

Vagyis Dilthey munkásságában is van egy objektivisztikus fordulatot. Saját követői, elsősorban Spranger

azonban nem ezen az úton mennek tovább. Számukra a megértés a szellemi struktúrák és az egyéni

pszichológiai folyamatok közötti játék kérdése lesz.

Dilthey elégedetlenségével és új programjával nem áll egyedül. Az értelmes egészek mint a lelki élet

szervezőinek kiemelése a kor egész német szellemi életére jellemző igény (láttuk a 9. fejezetben az

aktuspszichológiákban is), mely majd az alaklélektanban kap konkrét megfogalmazást. Természettudományok

és a humán (szellem-) tudományok módszertani szembeállítása is központi gondolat a korban. Rickert (1863-

1936) és Windelband (1848-1915) neokantiánus tudományelmélete ekkoriban állítja szembe egymással a

törvénykereső (nomotetikus) természettudományokat, s az egyedi eseményeket leíró, idiografikus humán

tudományokat. Rickert (1923, 25-26. o.) kifejti ezt úgy is, mint egy konkrét, akkoriban nagyon sikeresnek

számító szellemtudomány módszertanának bírálatát. A Hermann Paul-féle pszichológiai alapú nyelvészet (az

újgrammatikus iskola) példáján mutatja be a klasszikus pszichologista társadalomtudomány gondjait. A bajok

gyökere szerinte az, hogy a lelkit természeti alapúnak veszik, s utána a lelkivel azonosítják a szellemit. Dilthey,

mint Colingwood rámutat (1987), úgy is tekinthető, mint aki ezt a megkülönböztetést már Windelandot

megelőzően felvetette.

Max Weber (1864-1920) társadalomelmélete pedig a megértés fogalmát felvéve meghaladja ennek intuitívspekulatív

jellegét: a társadalomtudomány célja szerinte is a megértés, de ez nem áll szemben a magyarázattal, a

megértés a rendszert működtető mintázat feltárása. Így kap pl. a protestáns etika, mint sajátos munkaközpontú

életelv, nemcsak szellemi, hanem tényleges anyagi erőként helyet nála a kapitalizmus magyarázatában.

Dilthey mintegy szimbólumává vált egy sajátos elégedetlenségnek és újat akarásnak a németes orientációjú két

világháború közötti szellemi életben. Megrendült világ ez, ahol még a fizikusok egy része is a megrendüléshez

igazítja eredményei értelmezését. Dilthey mint egy zseniális tudós, egy látnok vonul be a legendáriumba (majd

még az angolszász világban Collingwoodnál is így aposztro- fálódik). Ez a lelkes fogadtatás, ami a pszichológiát

illeti, Dilthey kritikátlan győztesnek nyilvánításával jelenik meg. Schütz Antal (1941) a logikai relativizmust

tárgyaló monográfiájában, tehát olyan helyen, ahol ez nem is lenne szükségszerű anyag, így méltatja Diltheyt, s

temeti egyben a kísérleti pszichológiát.

Nagy reményekkel és sok befektetéssel elindult, pl. a kísérleti pszichológia (Fechner és Wundt), az evolúciós

heurisztika meg probléma-tevés és a mechanikai lelki elemeket és kauzális összefüggéseket kereső magyarázás

programmajával. De alig vett némi lendületet, jött Dilthey és megállapította, hogy nem a mérő és kísérletező,

hanem a megértő, nem az atomizáló, hanem a strukturáló pszichológia az, mellyel hozzá lehet férni a lelki élet

igazi természetéhez; és azóta lassan ezeknek a megállapításoknak szellemében alakulnak az összes szellemi

tudományok.

Schütz Antal: Logikák és logika. 1941, 18. o.

A jelentés, az értelemteli szerveződés szembeállítása a hagyományos pszichológiával persze szintén nem

Dilthey privilégiuma a korban. Husserl (1900) már a 9. fejezetben kifejtett logikai platonista rendszere ebből a

szempontból azt a felfogást képviseli, hogy a logikai kategóriák (akárcsak az értékek) az egyéni pszichológia, az

egyéni gondolkodás működési mechanizmusai felett léteznek: gondolkodásunk a kategóriákra irányul, de nem

tartalmazza azokat, az értelmes szerveződés – szup- raindividuális.

Érdemes emlékeztetni arra, hogy e kétféle bírálat nem volt összhangban már a korban sem, s ha összefogtak, azt

csak a kísérleti tudomány elleni viszolygásuk miatt tették. Husserl (1910/1972) a „historizmust és a világnézeti

filozófiát”, Dilthey nézeteit is elmarasztalja, mint amelyek a relativizmus veszélyét rejtik magukban, másrészt

297



megoszlásokig

ugyanúgy nem vizsgálják meg, mi a viszony a létezés és az érvényesség között, mint a naturalista

előfeltevéseket követő irányzatok.

Husserl az életfilozófiát nem tartja elég szigorúnak: „világnézeti filozófia és tudományos filozófia

élesen különválnak, mint két idea [...], amelyek között nem szabad a határokat elmosni” (Husserl 1910/1972,

179. o.). A Dilthey javasolta világnézeti filozófia megértést hirdet, ez azonban nem azonos a filozófia igazi

szigorú megértés fogalmával. A szigorú tudománynak tekintett filozófiának „mint elméleti tudománynak

szembe kell helyezkednie a gyakorlati világnézeti törekvésekkel, s attól teljes tudományossággal el kell magát

különítenie” (uo. 186. o.). Husserl elégedetlen mind a természettudományos, mind a szellemtudományos

hozzáállással. Árulkodó magára, saját kategóriaelemző elkötelezettségeire, hogy elégedetlenségének oka azok

túlzott ténytisztelete. „Naturalisták és histo- risták vívják a harcot a világnézetért, mégis mindketten, ha másmás

oldalról is, azon vannak, hogy az ideákat tényekké értelmezzék át, és az egész életet a »tények« értelmetlen,

idea nélküli tömegévé változtassák. A tények babonás tisztelete közös mindkettejükben.” (Uo. 185. o.)

Egyszerre fejez ez ki viszolygást már nem csak a pozitivizmustól, hanem minden tapasztalati vállalkozástól, s

egy ennek megfelelő arisztokratikus platonizmust és életidegenséget mint pozitív programot.

Dilthey maga természetesen egész felfogásával a történelemtudomány sajátos szemléletét képviseli. Ezt lehet

szubjektívan, s lehet mintegy személyfelettien értelmezni. Szubjektívan azt hirdeti, hogy a történész mestersége

egy kor lelki állapotának rekonstrukciója, az abba való beleélés lenne, de akkor mi marad benne objektíven

tudományosan, kérdezi Collingwood (1987) a történetfilozófiákat taglalva. Objektivisztikusan viszont

értelmezhető úgy, mint aki azt a koncepciót vetíti előre, amely szerint a történész feladata a mentalitások

változásának leírása, s nem egyszerűen események összegzése.

Gajdenko (1974) az életfilozófiai időértelmezések kritikai elemzése kapcsán tér ki arra, mennyire kettős Dilthey

mind módszertanilag, mind a kulturális univerzalizmus szempontjából. Módszertanilag az egyén és a történelem

vagy tágabban a kultúra viszonyát körbeforgó módon értelmezi. Az embert, ha meg akarjuk érteni, a kultúra

felől kell tekintenünk. A kultúrát viszont az magyarázza, hogy milyen lelki hozzáállású emberek hozták létre.

Az univerzalizmust tekintve pedig Dilthey egyik oldalon relativista, mikor azt sugallja, hogy a kultúrák

eltéréseinek a lelki jelenségek eltérő szerveződése felel meg. Nem véletlen, hogy a mai kulturális pszichológiai

mozgalom Diltheyt tartja egyik szellemi előfutárának (Cole 1996). Másrészt viszont a munkáiban feltételezett

beleélés, az idegen kultúrát létrehozó lelki életnek átfogó, egyszerre megjelenő megértése egyetemes

szabályszerűségeket feltételez. Valójában egyetemes jelviszonyokat gondol el egyes kulturális objektivációk és

megfelelő, ha nem is lelki jelenségek, de attitűdök között.

Dilthey hatása két szálon jut el korunkig is. Egyik a munkáiban benne rejlő szellemtudományos tipológia.

Dilthey egészen napjainkig a típusfogalommal dolgozó irodalomértelmezés visszatérő vonatkoztatási pontja. A

magyar szellemi életben pl. ez a Dilthey-hatás jellemző Mátrai László (1940/1974) tipológiájára, amikor írói

alkotásmódok mögött tételez fel személyiségtípusokat (vö. 15. fejezet), de ez a pozitív mondanivaló olyan

idealisztikus munkákban is, mint Schütz Antal (1941) logikai monográfiája. Számára a típusfogalom még a

filozófiai relativizmus kezelésében is eligazító segédfogalom lesz. Prohászka Lajos (1936) a Dilthey

történetfilozófiája és kultúrfilozófiája közötti kapcsolatokat értelmezi. Racionális kérdése az, hogy vajon a

szellemtudományos felfogás a kultúrfilozófiát mint a történelem hermeneutikáját ajánlja-e, vagy pedig mint

magyarázatot. Spranger tipológiája számára is ígéretes kiútnak tűnik e dilemmákból. Saját spekulatív kulturális

típusaival, a magyar és a német alkatot összevetve is hasonló dologra törekszik, erre támaszkodott (Prohászka

1936/1990).

A másik kulcsfogalom a hermeneutika felújítása és programjának kiterjesztése. A bibliaértelmezésből Dilthey

terjeszti ki a hermeneutikát általános értelmezési programmá. Erdélyi Ágnes (1972) mutatja be részletesen ezt a

folyamatot. Az utóbbi évtizedekben azután ez egy általános új hozzáállásként bontakozott ki. A megértő

programból újra a magyarázat alternatívája lesz a társadalmi jelenségek értelmezésében.

Vitatott kérdések – Egy sokértelmű fogalom: a „megértés” váltazatai

A megértés, mely Diltheynél csak segédmódszer, Sprangernél kizárólagossá válik, a megértés lesz a módszera

(szellemtudományos) pszichológiában. A megértés az ő számára főleg koherenciamegragadás, belső

összefüggések feltárása. A megértés, hangzik a kor természettudományos orientációjú szerzőinek máig érvényes

vádja, tulajdonképpen lemondást jelent a feltárt értelmi, belső összefüggések levezetéséről, magyarázatáról.

Spranger kezelésében megérteni annyi, mint pszichológiait pszichológiaival magyarázni, az egyik lelki

instanciának kontextust adni a másikkal. Ez a lemondás a magyarázatról nagyon világosan jellemzi Spranger

tipológiáját és értékelméletét is: az ideáltípusok eredetét nem tudjuk meg. A lelki élet strukturáltságának

298



megoszlásokig

vezérelve nála nem pusztán a totalitás és folyamatosság, az önszerveződés, mint Diltheynél, hanem az

értéktételezés és a voluntarista önátalakítás. Eközben ezek a humanisztikus igénnyel előtérbe állított értékek

teljesen elszakadnak az ember vitális értékeinek világától, nem keletkeznek azokból.

A megértésközpontú mozgalom önmagán belül is sokféleképp használja a megértésfogalmat. Mivel a mai

hermeneutikai reneszánsz vezérfogalmáról van szó, érdemes kicsit megbolygatnunk, mi mindent is értenek rajta.

A megértést használják a pszichológiai kutatás eljárásaként, módszertanilag, és úgy is, mint egy köznapi lelki

jelenség nevét, a népi pszichológia kategóriáját. Sok gond abból származik, hogy a népi pszichológiai eljárás

mint valami különleges bejáratot biztosító tudományos módszer jelenik meg felvezetéseikben. Stabil mozzanat,

hogy módszertanilag mindenképpen a kauzális gondolkodással állítják szembe, igazából az elemzéssel és az

oksággal van bajuk. Mint hétköznapi folyamatot többnyire a megértés számos szintjét különböztetik meg, s

innen származnak a megértési gondok. A Verstehen,a megértés Dilthey koncepciójában a szellemi élet

mozzanataiig történő eljutás. „Megértésnek azt a folyamatot nevezzük, amelyben a szellemi élet érzékileg adott

megnyilvánulásaiból kiindulva a szellemi élet megértéséhez jut el.” Dilthey még a filológus megértés fogalmát

terjeszti ki. Egyre elvontabb szinteken, beletartozik nála: egy kifejezés megértése (a megértés a

kommunikációban); saját korábbi élményekhez kapcsolás, megértés empátia révén; a viselkedés megértése a

személyből (pl. tudom, hogy Napóleon alacsony volt, ezáltal bizonyos viselkedései érthetőbbé válnak); a

személyiség megértése – ehhez a produktumaiból előálló mintázat és a típusokhoz viszonyítás ad kulcsot; végül

az objektív szellem megértése az egyéni lelken keresztül, az objektivációkba való beleélés által (a középkori

művészek lelkiállapotát átélem a művek nyomán, így jutok közel a középkor szelleméhez).

Diltheynél, éppen a filológiai fogalomból kiindulva, amikor pszichológiáról beszél, a megértés nem lesz azonos

a szellemtudományos pszichológia egészével.

Spranger (1929/1983) úgy vélte, hogy az igazi megértéshez felül kell emelkednünk az egyénlélektanon, s

szellemi összefüggésekbe kell illesztenünk a dolgokat. Ennek fokozatai vannak:

1. Célracionális elemzés saját törekvéseinkről. A weberi programot követve.

2. Tudattalanba átlépés. Kicsit a pszichoanalitikusok mintájára, rejtett egyénen túlmutató törekvések feltárása.

3. Az objektív érzelmi rányúlások értelmezése, átlépés a személy feletti értékvilágba.

Störring (1928) elemző értékelése szerint Sprangerrel az a fő gond, hogy számára a megértés kérdésköre

fennkölt régiókban mozog, túlzottan a nagy emberek tetteinek értelmezésével, mintegy alkotáspszichológiával

lesz azonos a megértés kérdése. S eközben az értékek, melyekre cselekvésünk irányul, túlzottan elszabadulnak,

platonizált világot kezdenek alkotni.

A megértés értelmezésében Karl Jaspersnél (1913/1986) legerőteljesebb a népi pszichológiai mozzanat

kibontása. Valójában a naiv intencionális szándéktulajdonítási attitűdöt mutatja be. „Míg a

természettudományokban csakis oksági összefüggéseket találhatunk, addig a lélektanban a megismerés egészen

más jellegű összefüggések megragadásával is kielégülhet. Lelki jelenségek más lelki jelenségekből számunkra

érthető módon »jönnek létre«. Akit megtámadtak, dühbe gurul, igyekszik elhárítani a támadást. Valamely lelki

jelenségnek más lelki jelenségekből történő e létrejövé- sét genetikailag értjük meg.” (Jaspers 1913; 1986, 72.

o.) Jaspers hosszasan elemzi, mennyire kell vigyáznunk a pszichopatológiában, hogy ne minden kínálkozó

értelmezést tekintsünk megértésnek, csak azt, amit tisztán átlátunk. Állandóan óvatosnak kell lennünk abban is,

hogy csak akkor lépjünk át a testi okságba, ha a lélektani okság, a belső összefüggésekkel magyarázat falakba

ütközik. Ez pontosan ellentétes, érdemes emlékeznünk rá, mint amit szokványosan használunk. Szokványosan

akkor használunk belső, jelentésbeli összefüggéseken alapuló magyarázatot, amikor a puszta fizikai magyarázat

csődöt mond.

Störring (1928) Jaspert is bíráló könyvében éppen a népi pszichológiai mozzanatot kritizálja leginkább.

Lényegében egy köznapi megértésfogalomról van itt szó, mondja, ami legfeljebb tárgya lehet a tudományos

megismerésnek, de nem eszköze.

Mint klinikai orvos, Jaspers természetesen taxonómiát is szeretne adni, foglalkozik a megértés kézenfekvőbb

oldalaival is, azzal, hogyan jelenik meg a viselkedésben egy megérthető belső összefüggés

6.3.2. Az értékek világa és az emberi típusok: Spranger

Dilthey tanítványa, a későbbi berlini filozófia- és pedagógiaprofesszor, Eduard Spranger (1882-1963) adott a

szellemtudományos pszichológiának határozott, harcos programot. Az ember szellemi irányulása és a

299



megoszlásokig

személyiségfogalom értéktelítettsége nevében szakítást hirdet a német nyelvterületen uralkodó laboratóriumi

pszichológiával. Spranger a természettudományos és az általa proponált megértő pszichológiát oppozíciók

sorozatában mutatja be, melyet a 10.3. táblázat mutat.

Spranger lényegében három létmódot különböztet meg, s ezzel a maga naivan fogalmazó módján visszahozza a

pszichológiába a német Geist fogalom első értelmét: a szellemet. A világ a természet, a lelki szféra s a szellemi

értékek hármasságában működik. Spranger kutatási programja is kettős: a megértő pszichológia részletes

kidolgozása mellett arra törekszik, hogy megalapozza a szellemi értékvilág elemzését. Az általa hirdetett új

pszichológia (a szembeállításban a szellemtudományos póluson) az embert nem test és lélek összefüggésében

vizsgálja mint a hagyományos lélektan, hanem mint olyan lényt, aki az objektíven, a szellem szférájában létező

értékekre irányul. Vonatkoztatási kerete éppen ezért nem a fiziológia, de nem is a biológia, mint a

funkcionalistáknál, hanem az értékek világa. Egyszerre egyedi (idiografikus) és normatív ez az új tudomány. Az

intuíció, mint módszer megjelenését nem kell magyarázni. Ugyanaz a visszaállítása ez a karosszékpszichológiának,

mint Bergsonnál láttuk. A megértés Spranger számára az egyén lelki életében érvényes belső

értékösszefüggések megragadása. Megérteni annyi, mint az egyes aktusokat belehelyezni a személyiség egészét

irányító rendszerbe. Céljaiban az a pszichológia, mely Diltheynél még a történelmi korokra jellemző kulturális

termékek megértésének eszköze, s potenciálisan egy alkotáslélektan alapját adja, Sprangernél nemcsak a

kiemelkedő, hanem az átlagos ember, a mindennapi személyiség megértésének programja lesz. A megértés

során az értékorientációk rekonstrukciójában fontos módszertani segédelv az ideáltípusokra történő

visszavezetés. Az emberi értékorientációnak hat alaptípusa van (sokat merít ebben Spranger Dil- theytől),

melyek 1913-ben megjelent híres könyvének címe szerint is életformákat (Lebensformen) képviselnek,

melyeket néhány jellemzővel a 10.4. táblázat mutat, könyvének újabb kiadása alapján (Spranger 1927).

Spranger struktúralélektannak nevezi koncepcióját. Ez ugyanis a megértést nem pusztán „lelki rezonanciára”

korlátozza, hanem a lelki értékválasztásokra. Kiinduló gondolata, hogy belső összefüggés van a lelki folyamatok

között. „[...] Az ún. lelket úgy kell tekintetni, mint a képletet, amely bizonyos értékmegvalósításokra törekszik.

Az ilyen képletet nevezzük legtágabb értelemben struktúrának (alkatnak) [...].” A megértés tárgyai

tulajdonképpen ezek az „alkatok”, „a lelki organizmus is teleológiai összefüggés, amelyben az egyes részek

csak az egészből érthetők és az egész egysége az egyes funkciók szerves összefüggésén nyugszik” (Spranger

1929/1983, 379. o. Nagy Miklós és Péter Zoltán ford.).

3.34. táblázat - 10.3. táblázat. Spranger (1926) szembeállítása a természettudományos és

a szellemtudományos pszichológia között

Természettudományos

magyarázó

induktív

elementarista

mechanikus

Szellemtudományos

megértő

intuitív

strukturális

értelmes

3.35. táblázat - 10.4. táblázat. Spranger értékorientációs típusai pszichológiai

jellemzéssel (Spranger 1927 nyomán)

Értéktípus

elméleti

gazdasági

Az ezt választó ember motivációs rendszere

logikai rend igénye vezet, megértés mint motívum

gazdasági racionalitás, hasznossági megfontolások,

használat

esztétikai érzéki rend, individualizmus, „légy önmagad”,

szenzoros öröm

300



megoszlásokig

társadalmi

politikai

társadalmi kapcsolatok, „másik” értéke, szeretet a

központi motívum

emberi hatalom, akarat mint központi motívum

vallási szupraindividuális értékek, értelemre és

jelentésváltozásra törekvés

Az emberi életben, mint magyarul is megjelent, Az ifjúkor lélektana c. könyve kifejti, a fejlődés az

értékorientációk változásaiban jelenik meg, illetve abban – itt Spranger a német nevelés Humboldttól származó

ideálját eleveníti fel –, hogy az ember állandó öntökéletesítésre törekszik. A személyiség kibontakozása az

egyén feletti értékekre való nagyobb nyitottságban jelenik meg, az egyéniség az egyetemességre törekvésben

nyilvánul meg igazán.

Konzervatív gondolkodás ez, amit híres könyvének már az alcíme is tükröz: A szellemtudományos pszichológia

és a személyiség etikája. Nehéz nem megemlékezni róla, hogy ez a konzervatív attitűd, amely az ifjúság

megfelelő értékválasztásoknak megfelelő nevelésére törekedett, ambivalens volt a fasizmus nevelési elveivel.

Ringer (1969) és Kusch (1995) dolgozza fel Sprangernek azokat a kommentárjait, melyekből 1932-ben a

nemzetiszocialista nevelési programra nézve kiderült, hogy az a véleménye, hogy a tartalommal egyetértene, de

a forma, a radikális javaslat nem tetszik. Spranger expliciten is kifejtette a fasiszta hatalomátvétel után, hogy

pusztán az ifjútörökök stílusával elégedetlen, mondanivalójukkal nem. Hol lemond, hol marad! Ugyanakkor a

humanista tudós, akinek egész élethivatását már 1909-ben írt értekezése is kifejezi (Humboldtról mint a

humanista neveléseszmény apostoláról írt), nem bírta a totalitariánus gondolkodást. 1944-ben le is tartóztatták,

majd 1946-ban, amikor a Szövetséges Erők őt kérték fel a Berlini Egyetem rektorának, az orosz beavatkozások

miatt hamarosan lemond erről a pozíciójáról.

A spekulatív idealista Sprangernek saját korában nagy hatása volt. Évtizedeken át ő a humán kultúra nevében a

visszavágás, a technicizálódás elleni küzdelem vezéralakja (Ringer 1969). Az egész megértő mozgalomnak

vannak máig releváns oldalai is. A kor kísérleti pszichológusai természetesen felháborodnak azon, hogy

tudományuk értelem nélkülinek s személytől távolinak bizonyul. A nyílt kettészakítási igény is aggasztja őket.

Bírálják megértés és magyarázat szembeállítását. Sérelmezik a pszichológia naiv kezelését, s azt, hogy a

szellemtudományos pszichológia a tudományos pszichológia néplélektanát akarná kisemmizni. A legjobbak

reagálnak elutasítóan, köztük Ebbing- haus is. Ennek a vitának kulcsfogalma a fentebbi vitatott kérdésekben

elemzett megértés.

Az is világossá vált már a korban, hogy Spranger objektív idealizmusa is kérdéses. Ennek ellenére nagy hatása

volt e törekvésnek a pszichológiában. Sokat tett annak a gondolatnak a meghonosításáért, hogy a kultúra

jelenségei mondanivalót hordoznak a pszichológia számára, hogy pszichológiailag mint objektivációkat kell

értelmeznünk őket. Igazi tapasztalati megtermékenyítő hatása a személyiséglélektani kutatásra volt ennek. Az

amerikai Gordon Allport Spranger nyomán dolgozta ki empirikus értékpreferencia-vizsgálatát. Részben az ő

révén köszön vissza a sprangeri önmagát változtató, totalitásra törekvő ember koncepciója a mai humanisztikus

pszichológia motivációs rendszereiben is, melyek újra felfedezik az embert, mint potenciali- tást, lehetőséget.

De voltaképpen ennek a fonalnak sajátos újrafelvétele Kohlberg (1974) erkölcsifejlődés-koncepciója is. Az

erkölcsi fejlődés szakaszában központi szerepet játszik mind az egyénen túli értékekre irányulás, mind pedig az

értékek aktív alakítása, a normák fölötti reflexió.

A magyar pedagógiai irodalomban több pozitív értékelés jelent meg Sprangerről még virágkorában. Péter Zoltán

(1933), miután vázolja a pszichológia szomorú megosztottságát, érdekes értelmezést ad Dilthey és Spranger

viszonyáról. Egészében Dilthey még egy másik pszichológiát hirdetett, mely nem magyarázó. Spranger ezt

határaiig feszítve valójában egy új, idealista magyarázó pszichológiává tette. Péter Zoltán felfogásában Dilthey a

totalitást, a folytonosságot, a teljes személyiség összefüggésrendszerét hangsúlyozta a szellemtudományi

pszichológia programjában, míg Sprangernél egy aktivitáscentrikus és diszkontinuus mozzanat jelenik meg. A

lelki élet legfontosabb szervezőereje az aktív értéktételezés, a személy választásai. Ez azáltal teremt

folytonossághiányt, mert bizonyos motívumaink ellenére érvényesítünk másokat. Az aktivitási oldalt

hangsúlyozza Spranger másik magyar értelmezője, Coner Elza (1935) is, aki igen részletesen elemzi a

humboldti ihletést mutató korai műveket Srangernél. Péter értelmezésében tipológiájuk is eltérő. Míg Dilthey

belső összefüggéseket keres és induktív történeti tipológiát, Spranger a maga értéktípusaival egy ideáltípusokon

alapuló deduktív rendszer képviselője. Péter értelmezésében a legfőbb gond pontosan az Spranger rendszerével,

301



megoszlásokig

hogy sem az ideáltípusok, sem az értékek eredetéről nem ad igazi elméletet. Ezzel az értékeléssel ma is egyet

lehet érteni.

Vitatott kérdések – A kétféle pszichológia és a lélektan kettéválalása

Dilthey 1894-ben megjelent prokla- mációja azonnal élénk reklamációkat váltott ki. Így maga kérte korábbi

berlini kollégája, Ebbinghaus kommentárjait. Ebbinghaus mint magánszemély, s mint tudós egyaránt reagált

(Kusch 1995). Megjelent reagálása (Ebbinghaus 1896) kiemeli, hogy Dilthey néha azt a benyomást kelti, hogy a

magyarázó kísérleti lélektan legjobb lenne, ha nem is lenne. Ebbinghaus megvédte a tudományos elemzést, mely

ugyanakkor nem vezet szükségszerűen elementarizmus- hoz, különösen nem Herbarthoz, aki Dilthey

vonatkoztatási pontja, végül nem tartja jogosnak, hogy Dilthey a kísérleti tudományban bírálta a hipotetikus

jelleget. Az igenis hipotetikus, s nem vezet örök s végső ismeretekre. Dithey, nyilván főleg az olvasottsági

vádak miatt, megsértődött, kongresszusi meghívást mondott le, mert ehhez egy szobában kellett volna lennie

Ebbinghaussal (Kusch 1995, 168. o.).

Néhány évtized múlva, Störring (1928) a kísérleti lélektan még nagyobb muníciójával kérdőjelezi meg Dilthey

általánosításait. Egyrészt a kísérleti gondolkodás-lélektan révén a kísérletező-magyarázó pszichológia is a belső

világból építkezik, s korántsem annyira asszociációs, mint azt Dilthey beállítja. Ugyanakkor, miközben elismeri

a lelki egészeket mint szerveződési egységeket, a tudományos kutatásban nem fogadja el a holizmust. Ez

ellentmondana a karteziánus analízis elvének, hogy az egyszerűtől haladjunk a bonyolult felé. Erre a

szellemtudományos pszichológia mai követői őszintén megmondanák, hogy egyik fontos módszertani

alapvetésük valóban, hogy meghaladják a karteziánus episztemológiát. Störring kritizálja a fizikalizmus és a

dedukció vádját is. A mai pszichológia, mondja, inkább induktív s inkább biológiai, mintsem fizikai

magyarázatokat alkalmaz.

A húszas években a kiváló elméleti pszichológus, Karl Bühler is reagált erre a kettős tudatra A pszichológia

válságáról szóló könyvében. Bühler (1927) szerint félrevezető válságról szólni itt: valójában a bőség zavaráról

van szó. A helyes hozzáállás kulcsa két mozzanat: a megengedő attitűd, másrészt annak felismerése, hogy a

jelentés és értelemtulajdonítás nemcsak a különlegesen magasrendű humán folyamatok jellemzője. Bühler

Spranger 1926-os dolgozatára reagál 1927-es könyvében. Ismét egy példa arra, mennyire komolyan vették egymást

a klasszikus német tudományosságban, s mennyire olvasták a másik paradigmába tartozók munkáit is.

Ha valaki egy új témát vet fel, miért kell tudományosan kisebbrendűnek jellemeznie a szomszédját? A

pszichológia nagy házában mindenki számára van hely; az egyik a manzárdból az értékek mennyboltjára

irányíthatja távcsövét, mások legalább a pszichofizika pincéjét követelhetik maguknak, míg a falak arra

hivatottak, hogy az egészet a dolgok oksági rendjébe állítsák be.

Karl Bühler: A pszichológia válsága. 1927, 142. o.

Nem csak ilyen udvarias, liberálisan megengedő okokból nem tolerálja azonban Bühler azokat a törekvéseket,

melyek a pszichológia egy aspektusából kiindulva az egészet ki akarják sajátítani. Az egyoldalúságok s a válság

mögötti végső ok az, hogy az egyes fontosabb iskolák mind csak a lelki élet egyetlen aspektusát ismerik fel (s

el). A behavioristák a viselkedést, a klasszikus német pszichológia az élményeket, míg a megértő pszichológia

csak „az objektív szellemi képződményeket”. Ezek együtt kezelésének kulcsa, hogy az egész és a szabályozás

fogalma mindenütt érvényesül. „Bizonyosan alig tekinthető a távolság az amőba egységes viselkedése és az

emberi tudományos gondolkodás között. Mégis mindkettő két közös fogalom alá rendelhető [...]: egészleges

módon szabályozott és értelemteli történéssel jellemezhető.” (Bühler 1927/1983, 392. o.) A teleo- lógia s a

szabályozás fogalma adná meg Bühler szerint a kulcsot az egység megteremtésére.

A korban másik érvelő kritikus is akadt: Vigotszkij (1971, 38. o). Az ő gondja a történetiség megjelenése a

szellemtudományos pszichológiában. Vigotszkij hosszan értelmezi, vajon a Spranger képviselte megértő

pszichológia valóban beemelte-e a történeti szempontot a pszichológiába. Vigotszkij értelmezésében nem.

Hibája, hogy elvont történelmet, s elvont lelki jelenségeket kapcsol össze, mert mindenütt a szellemi mozzanatot

keresi. Miközben küzd az atomizmus ellen, maga nem tud igazi történelmet találni. Míg a természettudomány

felől érkezőknek az a kulcskérdés, hogy ne legyen relativista Dilthey mondandója, Vigotszkij gondja az, hogy

nem elég relativista.

Nem elegendő formálisan közelíteni a pszichológiát és a történelmet, azt is meg kell kérdezni, hogy milyen

pszichológiát és milyen történelmet közelítünk. [...] A „megértő pszichológia” a legtávolabb áll attól, hogy a

reális, okságilag meghatározott folyamként, nem pedig a „lélek matematikája” absztrakt egyenletként

értelmezett kulturális fejlődés

302


problémáinak adekvát kidolgozását megvalósítsa.


megoszlásokig

Sz. L. Vigotszkij: A magasabb pszichikus funkciók fejlődése. 1971,

38. o. Újhelyi Gabriella ford.

A természet- és társadalomtudomány szembeállítás rávetítése a pszichológiára újra feltűnt korunkban is,

optimista pozitivizmusok néhány évtizedes uralmát követően. Ha nem is a német szellemtudományra

hivatkozva, de a társadalomtudománynak azok a megújításai, melyek a társadalmi világ ember általi

strukturáltságából, a jelentésből indulnak ki mint differenciáló jegyből (az etnometodológusok), Alfred Schütz, a

társadalmi fenomenológia, illetve Wittgenstein nyomán a viselkedés szabályokra vonatkoztatottsá- gát állítják

előtérbe (Winch 1988), voltaképpen újra a Dilthey által (is) felvetett kettősségnél vannak. A megértő

pszichológia egész hagyománya évtizedekig a német idealizmus bel- ügyének tűnt. Ma azonban a megértő,

hermeneutikus szemlélet elárasztja a társadalomtudományokat. Nemcsak az irodalomtudomány válik sokak

kezében az értelmes rekonstrukció tudományává (megértővé), hanem a pszichológiában is újra megjelenik a

megértő attitűd. A megértés mint rekonstrukció mozgatja a mai hermeneutikai elvű Freud-értelmezéseket is,

hiszen az egész pszichoanalízist nem mint oki elméletet, hanem mint a páciens üzeneteinek rejtvényfejtési elvét

ajánlják. De voltaképpen az antipszichiátriai mozgalom egy részére is érvényes ez: a beteg helyzetét abban az

értelemben magyarázzák csak, hogy közlései milyen jelentés-összefüggéseket képviselnek.

A mai felújításokban, mint a 21. fejezetben látni fogjuk, ez a gondolatmenet mint radikális alternatíva jelenik

meg. A pszichológia általános hermeneutikus megújítása Dilthey kettős pszichológiájából egyet formál, az

oksági természettudományos modell helyett a pszichológiai megismerés helyes módjának a jelentésbeli

összefüggések megértő rekonstrukcióját tartja. Dilthey megengedő és „radikális” olvasatának lehetőségei közül

ma sokan vannak, akik Gadamer (1984) és Ricoeur (1987; 1998) általános filozófiai hermeneutikájára és az

irodalomértelmezés és a pszichoanalitikus munka hasonlóságára alapozva a radikális olvasatot választják. Ez a

humán tudományok és a természettudományok kettősségét felújító felfogás módszertanilag a hermeneutikában,

tartalmilag a jelentésviszonyokban találja meg a humaniórák specifikumát. A radikalizmus abban jelenik

meg, hogy az érdekes vagy releváns pszichológiát teljes egészében átvinné erre a területre, s így a Dilthey-féle

megértő pszichológiát tenné a kizárólagos pszichológiává (a hazai irodalomban ezt képviseli Szum- mer 1992;

1993). A 10.5. táblázat ezeket a mai felújításokat foglalja össze.

6.3.3. A fenomenológia a pszichopatológiában: Jaspers

A személyiség mintázati értelmezését terjesztette ki a klinikai gondolkodásmódra Karl Jaspers (1883-1969).

Nemcsak egy világnézet-tipológiát dolgoz ki Dilthey nyomán, hanem 1913-as Általános pszichopatológiájában

olyan programot hirdet, mely szerint a pszichológiai megismerés célja a lelki jelenségek közötti belső viszonyok

intuitív átélése, s nem a hagyományos oksági magyarázat. Ez a cél egyben módszerességet s rendszert akar

nyújtani a pszichopatológiának, szemben annak oligarchikus reményeivel. Jaspers, ki a Heidelbergi Egyetem

közösségében igen szoros kapcsolatot alakított ki Max Weberrel is, önéletrajzában (Jaspers 1998) elmondja

pszichopatológiájának két ihletőjét. Dilthey a triviális. O adja az igényt a megértő lélektanra. Jelen van azonban

Husserl is: az ő leíró pszichológiája és fenomenológiája adja a másik ihletést, a „lényegek” keresésének útján

azonban már nem követi a fiatal pszichiáter Husserlt.

Jaspers bírálja azt az objektív pszichológiát, mely az ő értelmezésében szisztematikusan eliminálja a lelki

adatokat. A kísérleti pszichológiának arra a vonulatára gondol elsősorban, melyet az előző fejezetben

Ebbinghaus munkájával illusztráltam. Az ezzel szembeállított szubjektív pszichológia viszont nem racionális

megértést használ, s „belső oksági viszonyokat” akar feltárni. Ezeknek a viszonyoknak az átlátása egy

szubjektív evidencia élményben, egy megkérdőjelezhetetlen intuícióban adott. Ahogy Störring (1928) a

klasszikus kísérleti pszichológiát védelmezve fogalmaz, ez a belső pszichológia, a romantikus-misztikus

mozzanatokra helyezi a hangsúlyt, nem a racionálisan rekonstruálható mozzanatra élményeink szerveződésében.

Ezek a „belső oksági” viszonyok mai átfogalmazásban már nem úgy jelennének meg, mint „oksági” viszonyok,

hanem mint jelentésbeli összefüggések.

Jaspers hosszan elemzi munkája – magyarul is hozzáférhető – módszertani részében, hogy menynyire

elégedetlen a puszta egyedi adatgyűjtéssel, s hogyan kell e helyett az egészek megértésére törekedni a kóros

jelenségek értelmezésében. Sőt, Jaspers megértés és a magyarázat szembeállításában odáig megy, hogy miután a

megértést a belső szempont eljárásaként javasolta, felveti, hogy aki nem hisz a megértésben, annak

következetesen meg kell változtatnia beszédmódját a viselkedésről, nem szabad naiv népi pszichológiát

használnia. „[...] Ezeknek a kutatóknak fel kell hagyniuk azzal, hogy egyáltalán lelkiekről beszéljenek, hogy

tudósként egyáltalán lelki dolgokra gondoljanak, fel kell hagyniuk a kórlélektan művelésével, s tanulmányaikat

303



megoszlásokig

inkább az agyi és testi folyamatokra kellene korlátozniuk. Következetesnek kell lenniük, s nem szabad többé

szakértőként megjelenniük a bíróság előtt [...] szakvéleményükben nem foglalkozhatnak a lélekkel, csakis az

aggyal.” (Jaspers 1913/1986, 54. o. Huszár Ilona ford.)

A klinikai megértésfogalomnak még a mai hermeneutikai felbuzdulás előtti jellemzését adja, pszichopatológiai

kontextusba helyezve Pethő Bertalan (1969) dolgozata.

Jaspers öröksége tovább él a hermeneutikai kereteken kívül is. Mind az egzisztencialista filozófiára támaszkodó

vagy annak képviselőitől származó elméleti pszichológiában, mind a humanisztikus mozgalomban érezni

hatását a teljes ember jelentésvilága rekonstrukciójára való törekvésnek. A 10.5. táblázat ezeket a mai

párhuzamokat mutatja.

Vitatott kérdések – A kétféle pszichológia és a lélektankettéválása

Dilthey 1894-ben megjelent proklamációja azonnal élénk reklamációkat váltott ki. Így maga kérte korábbi

berlini kollégája, Ebbinghaus kommentárjait. Ebbinghaus mint magánszemély, s mint tudós egyaránt reagált

(Kusch 1995). Megjelent reagálása (Ebbinghaus 1896) kiemeli, hogy Dilthey néha azt a benyomást kelti, hogy a

magyarázó kísérleti lélektan legjobb lenne, ha nem is lenne. Ebbinghaus megvédte a tudományos elemzést, mely

ugyanakkor nem vezet szükségszerűen elementarizmus- hoz, különösen nem Herbarthoz, aki Dilthey

vonatkoztatási pontja, végül nem tartja jogosnak, hogy Dilthey a kísérleti tudományban bírálta a hipotetikus

jelleget. Az igenis hipotetikus, s nem vezet örök s végső ismeretekre. Dithey, nyilván főleg az olvasottsági

vádak miatt, megsértődött, kongresszusi meghívást mondott le, mert ehhez egy szobában kellett volna lennie

Ebbinghaussal (Kusch 1995, 168. o.).

Néhány évtized múlva, Störring (1928) a kísérleti lélektan még nagyobb muníciójával kérdőjelezi meg Dilthey

általánosításait. Egyrészt a kísérleti gondolkodás-lélektan révén a kísérletező-magyarázó pszichológia is a belső

világból építkezik, s korántsem annyira asszociációs, mint azt Dilthey beállítja. Ugyanakkor, miközben elismeri

a lelki egészeket mint szerveződési egységeket, a tudományos kutatásban nem fogadja el a holizmust. Ez

ellentmondana a karteziánus analízis elvének, hogy az egyszerűtől haladjunk a bonyolult felé. Erre a

szellemtudományos pszichológia mai követői őszintén megmondanák, hogy egyik fontos módszertani

alapvetésük valóban, hogy meghaladják a karteziánus episztemológiát. Störring kritizálja a fizikalizmus és a

dedukció vádját is. A mai pszichológia, mondja, inkább induktív s inkább biológiai, mintsem fizikai

magyarázatokat alkalmaz.

A húszas években a kiváló elméleti pszichológus, Karl Bühler is reagált erre a kettős tudatra A pszichológia

válságáról szóló könyvében. Bühler (1927) szerint félrevezető válságról szólni itt: valójában a bőség zavaráról

van szó. A helyes hozzáállás kulcsa két mozzanat: a megengedő attitűd, másrészt annak felismerése, hogy a

jelentés és értelemtulajdonítás nemcsak a különlegesen magasrendű humán folyamatok jellemzője. Bühler

Spranger 1926-os dolgozatára reagál 1927-es könyvében. Ismét egy példa arra, mennyire komolyan vették egy

mást a klasszikus német tudományosságban, s mennyire olvasták a másik paradigmába tartozók munkáit is.

Ha valaki egy új témát vet fel, miért kell tudományosan kisebbrendűnek jellemeznie a szomszédját? A

pszichológia nagy házában mindenki számára van hely; az egyik a manzárdból az értékek mennyboltjára

irányíthatja távcsövét, mások legalább a pszichofizika pincéjét követelhetik maguknak, míg a falak arra

hivatottak, hogy az egészet a dolgok oksági rendjébe állítsák be.

Karl Bühler: A pszichológia válsága. 1927, 142. o.

Nem csak ilyen udvarias, liberálisan megengedő okokból nem tolerálja azonban Bühler azokat a törekvéseket,

melyek a pszichológia egy aspektusából kiindulva az egészet ki akarják sajátítani. Az egyoldalúságok s a válság

mögötti végső ok az, hogy az egyes fontosabb iskolák mind csak a lelki élet egyetlen aspektusát ismerik fel (s

el). A behavioristák a viselkedést, a klasszikus német pszichológia az élményeket, míg a megértő pszichológia

csak „az objektív szellemi képződményeket”. Ezek együtt kezelésének kulcsa, hogy az egész és a szabályozás

fogalma mindenütt érvényesül. „Bizonyosan alig tekinthető a távolság az amőba egységes viselkedése és az

emberi tudományos gondolkodás között. Mégis mindkettő két közös fogalom alá rendelhető [...]: egészleges

módon szabályozott és értelemteli történéssel jellemezhető.” (Bühler 1927/1983, 392. o.) A teleo- lógia s a

szabályozás fogalma adná meg Bühler szerint a kulcsot az egység megteremtésére.

A korban másik érvelő kritikus is akadt: Vigotszkij (1971, 38. o). Az ő gondja a történetiség megjelenése a

szellemtudományos pszichológiában. Vigotszkij hosszan értelmezi, vajon a Spranger képviselte megértő

pszichológia valóban beemelte-e a történeti szempontot a pszichológiába. Vigotszkij értelmezésében nem.

304



megoszlásokig

Hibája, hogy elvont történelmet, s elvont lelki jelenségeket kapcsol össze, mert mindenütt a szellemi mozzanatot

keresi. Miközben küzd az atomizmus ellen, maga nem tud igazi történelmet találni. Míg a természettudomány

felől érkezőknek az a kulcskérdés, hogy ne legyen relativista Dilthey mondandója, Vigotszkij gondja az, hogy

nem elég relativista.

Nem elegendő formálisan közelíteni a pszichológiát és a történelmet, azt is meg kell kérdezni, hogy milyen

pszichológiát és milyen történelmet közelítünk. [...] A „megértő pszichológia” a legtávolabb áll attól, hogy a

reális, okságilag meghatározott folyamként, nem pedig a „lélek matematikája” absztrakt egyenletként

értelmezett kulturális fejlődésszemlélet elárasztja a társadalomtudományokat. Nemcsak az irodalomtudomány

válik sokak kezében az értelmes rekonstrukció tudományává (megértővé), hanem a pszichológiában is újra

megjelenik a megértő attitűd. A megértés mint rekonstrukció mozgatja a mai hermeneutikai elvű Freudértelmezéseket

is, hiszen az egész pszichoanalízist nem mint oki elméletet, hanem mint a páciens üzeneteinek

rejtvényfejtési elvét ajánlják. De voltaképpen az antipszichiátriai mozgalom egy részére is érvényes ez: a beteg

helyzetét abban az értelemben magyarázzák csak, hogy közlései milyen jelentés-összefüggéseket képviselnek.

A mai felújításokban, mint a 21. fejezetben látni fogjuk, ez a gondolatmenet mint radikális alternatíva jelenik

meg. A pszichológia általános hermeneutikus megújítása Dilthey kettős pszichológiájából egyet formál, az

oksági természettudományos modell helyett a pszichológiai megismerés helyes módjának a jelentésbeli

összefüggések megértő rekonstrukcióját tartja. Dilthey megengedő és „radikális” olvasatának lehetőségei közül

ma sokan vannak, akik Gadamer (1984) és Ricoeur (1987; 1998) általános filozófiai hermeneutikájára és az

irodalomértelmezés és a pszichoanalitikus munka hasonlóságára alapozva a radikális olvasatot választják. Ez a

humán tudományok és a természettudományok kettősségét felújító felfogás módszertanilag a hermeneutikában,

tartalmilag a jelentésviszonyokban találja meg a humaniórák specifikumát. A radikalizmus abban jelenik

meg, hogy az érdekes vagy releváns pszichológiát teljes egészében átvinné erre a területre, s így a Dilthey-féle

megértő pszichológiát tenné a kizárólagos pszichológiává (a hazai irodalomban ezt képviseli Szum- mer 1992;

1993). A 10.5. táblázat ezeket a mai felújításokat foglalja össze.

6.4. A pszichologizmus mint a pszichológiaellenes kampány

jelszava

A 19. század végének német szellemi helyzetében a pszichológiával szembeni bírálatoknak, a kísérleti

pszichológia megkérdőjelezésének szinte mozgalomszerű felerősödésében fontos szervezőerővé vált a

pszichologizmus ellen indított kampány. Valójában nem egyetlen irányzatról van szó, amely megkérdőjelezné a

valós vagy vélt pszichologizmust, hanem az irányzatok egész csokráról. A támadás sosem a

természettudományok irányából indul, hanem a filozófia felől. Annak azonban mind keményebb, logikai és

ismeretelméleti, mind lá- gyabb, életfilozófiai és fenomenológiai változatai is részt vesznek benne. A könyvben

használt szerephibridizáció fogalom ellentételeként itt lényegileg szereptisztítási igény szállt szembe ezzel.

Érvényes ez a törekvés az újkantiánusokra, Windelband és Rickert megközelítésére, Dilthey munkásságára, de

főként Husserl irányzatára. A pszichologizmusvita, Husserl pszichologizmus kritikájától kezdve ennek a

szereptisztogatási igénynek a megnyilvánulásaként kezelhető. „A suszter maradjon a kaptafánál”, a

természettudós a természetnél, s a kategóriákat, annak tisztázását, hogy egyáltalán mit vizsgál, bízza ránk, a

filozófusokra.

3.36. táblázat - 10.5. táblázat. A szellemtudományos pszichológia mai párhuzamai. Az

első oszlop első fele mindig a bevett felfogást mutatja, a második fele és a másik két

oszlop az ezzel szembeszállókat

Probléma Irányzat Személyek

természet vagy társadalom etnometodológia, etogenikus irány Goffman, Schütz, Harré

általános vagy egyén klinikai szemlélet, romantikus

tudomány

Lurija, Sacks

magyarázat vagy megértés hermeneutikai pszichológia Freud-értelmezők, Szummer

pszichologizmus vagy objektív kulturalizmus, III. világ Popper, ? Cole

305



megoszlásokig

szellem

determinizmus vagy önalakítás,

lehetőség

humanisztikus

egzisztencializmus

pszichológia,

Frankl, Maslow, Rogers

racionalizmus vagy irracionalizmus antipszichiátria

Laing

Természetesen mindez a mandarinok elvesztett fölénye miatti reakció is. A pszichologizmus körüli vita ugyanis

egy olyan korszakban megy végbe, ahol véget ért a német egyetem hagyományos elitista, szelektív rendszere,

amely a humán érettségivel szelektált, ezt ugyanakkor belépőjegyként kezelte a felsőoktatásba. Az ipar rohamos

fejlődése és a német társadalom átalakulása, valamint Althoff neves oktatásügyi kamarillapolitikus reformjai

révén mindenhova beengedik a reáliskolai végzettségűeket. Sokszorosára nő az egyetemisták száma, megnő a

természettudományos és technikai felsőoktatás súlya, s az a program, mely, mint a 4. fejezetben láttuk, a német

felsőoktatás különleges jellemzője volt (a tudományos és a filozófiai iskolázás összekapcsolása) egyre kevésbé

működik. A pszichologizmusvita mind intellektuális, mind egzisztenciális oldalaiban annak a tágabb

feszültségnek a része, amely a „klasszikus örökség” nevében megkérdőjelezi a technokrata világot. Ennek a

tágabb vitának a két kultúra között lesz egyik vezéralakja a weimari Németországban Spranger. Valójában,

miként ez érvényes a relativista és értékcentrikus illetve értékválságról beszélő felfogásokra általánosságban is,

ezek a Nagy Háború után válnak uralkodóvá, bár gyökereik korábbiak. A haladásban, az ész győzelmében és az

univerzalizálódásban hívők számára nagy csapás a nemzeti felbuzdulás és a vallásháborúk óta nem látott

pusztítás.

3.37. táblázat - 10.6 .táblázat. A pszichologizmussal kapcsolatos intellektuális gondok

Kusch (1995) rendszerezése nyomán, kissé átalakítva

Probléma a pszichologizmussal

Matematikai alapozás gondjai

Jellegzetes példa

Az ész (reason) mindig csak ész. Ha más is, az

pszichologizmus. (Wild 1940)

A logikai viszonyok objektívek [...] Ha ehelyett

pszichológiailag fogalmazzuk meg őket, ezt

pszichologizmusnak nevezzük. (Carnap 1950)

Szemantikai gondok

Pszichologizmus annyi, mint az A azt jelenti B

esetében feltenni, hogy a „jelent” valami pszichológiai

dolog helyett áll. (Sellars 1959)

[A pszichologizmus] az a tézis, mely szerint a szavak

jelentését a beszélőben és a hallgatóban keltett

mentális folyamatokkal kell megadni. (Dummett 1978)

A tudomány építkezése

[A pszichologizmus] szerint a tapasztalati tudományok

az érzéki észlelésre vezethetők vissza. (Popper: A

kutatás logikája)

A pszichológia az elme (mind) vizsgálata, míg a

pszichologizmus az ‘egészséges’, ... ‘objektív’,

‘racionális’, ‘tudományos’ elme vizsgálata. (Lakatos)

A mentális világ magyarázó modellje

Nevezzük pszichologizmusnak azt a tézist, mely

szerint a viselkedés értelmessége az őt létrehozó belső

információfeldolgozó folyamatok jellegétől függ.

(Block 1981) A pszichologizmus szerint a pszichológia

legalábbis részleges magyarázati alapot ad a

mentálisra. (Cussins 1987)

306



megoszlásokig

Szociális magyarázat [A pszichologizmus] a jellegzetesen szociális

jelenségeket pszichológiai terminusokban elemzi.

(Bloor 1983)

Ismeretelméleti pszichologizmus: Megismerésünk

akkor eredményezi az Igazságot, ha mindenki

ugyanolyan attitűddel áll hozzá. (Fuller 1988)

Nem mindenki tartja úgy, hogy a kísérleti pszichológusoknak könnyű dolguk volt a leválásban a filozófiáról.

Roger Smith (1992) a gátlás fogalomtörténetéről szóló munkájában a neurobiológiai intézmények javára

megkérdőjelezi a kísérleti pszichológiának tulajdonított vezető szerepet a hagyományos tudománytörténetírásban.

Smith speciálisabban még azt is megkérdőjelezi, hogy mennyire vált magán a kísérlet világán belül

Németországban függetlenné a kísérleti pszichológia. Ez impliciten a Ben-David hirdette koncepció

megkérdőjelezése. Szerinte (Smith 1992, 142-144., 157-158. o.) Németországban a fiziológia és a pszichológia

elkülönítése nem volt világos, s így az egész függetlenség is megkérdőjelezhető. Amerikában azonban az ifjú

törököknek, a német földön képzetteknek is, könnyebb dolguk volt, itt tudták kibontakoztatni az új diszciplínát.

Smith érvelése igazából hangsúlyeltolódásként értelmezhető. Az amerikaival szembeállítva a német helyzet

éppen a hibridizáció révén nem elég tiszta. Husserl és társainak ingerültségét afelett, hogy a kísérleti

pszichológusok veszik át a filozófiai tanszékeket, éppen ez a nem tisztázott szerephelyzet okozta. Ténylegesen

ez a kampány azonban 1910 és 1950 között nem a pszichológia nagyobb önállósulását, hanem a német

pszichológia jelentőségének visszaszorulását eredményezte.

A pszichológia helyét illetően tulajdonképpen azt is mondhatjuk, hogy a kezdeti intézményes sikerek

Németországban túl gyorsak voltak. Nem eredményezték a pszichológia valódi intézményes önállósulását,

hanem csak azt, hogy a pszichológia behatolt a filozófia terrénumára. Ez fogja megbosz- szulni magát néhány

évtized múlva: a bizonytalan pozíciójú pszichológia könnyen intellektuális és hatalmi féltékenykedések tárgyává

válik.

Ringer (1969) a német mandarinkultúra világát elemző könyve szerint már a 19. század kilencvenes éveitől

jellemző ezekben a vitákban a védekezés támadássá válása. A humanisztikus szemében a civilizáció (ez lenne a

reális és reálos világ) szemben áll a kultúrával. A nemzeti és történeti hagyományba való beágyazás, az egyén, a

személyiség kultivációja mint öncél – ezek a német nevelés romantikus humboldti céljai – ekkortól valójában

egy felvilágosodásellenes és tudományellenes ideológia szolgálatába állnak. A két kultúra vita (Snow 1963)

ekkor zajlik le először, számos olyan sebet hagyva, amelyek az életfilozófia és a nemzeti gondolat győzelme

felé mutatnak, a tudományossággal és a vele járó kozmopolitizmussal szemben. A frontok persze nem mindig a

szakmák szerint alakulnak. Vannak humán tudósok is, akik elvszerűen modernisták. Hermann Paul például a

modern nyelvek szorgalmazásával, a nyelvtörténet tudományos tanulmányozásával a modernizációs oldalt

képviseli. A 10.6. táblázat összefoglalja és a fenti vitatott kérdések felfrissíti, milyen eltérő értelmezései is

alakultak ki a pszichologizmus kifejezésnek a 19. század során, s hogyan kapcsolódik a majdani vitákhoz.

Alapvetően az egyik vitatott értelme a kifejezésnek a társadalmi és történeti folyamatok visszavezetése

pszichológiai jelenségekre. A másik, sajátos jelentésében: a logika és matematika visszavezetése. A 19. század

végi német tudományosságban mindkettő élt, s eltérő szerzőknél ugyan, de jellegzetes ellenreakciókat váltott ki.

Vitatott kérdések – A pszichologizmus értelmezései a 19. században

A pszichologizmus kifejezés több szakaszban jelent meg a 19. században, amit Abagnano (1967) rendszerezése

alapján mutatok be.

1. Hegellel szemben: a lehorgonyo- zatlan objektív szellem ellen Fries és Beneke képviseli az erős pszichologizmust:

a logika eszerint alkalmazott pszichológia.

2. Hegel alapján: enyhe pszichologizmus J. E. Erdmann: a pszichológia segédtudomány a „mentális

tudományokhoz”.

3. Mill és Comte korától: a társadalmi sajátos voltával szemben individuális naturalizmus. Ennek pozitív vonása

volt, hogy egyben autoritásellenes is.

4. Az absztrakciók gyökere a fejben. A platonizmus ellen irányul ez, s majd erre irányul Frege és Husserl

bírálata.

307



megoszlásokig

5. A pszichologista magyarázat félprofesszionális formában: Nyelvészet és néplélektan. M. Lazarus és H.

Steinthal: a néplélektani program a társadalmi jelenségeket appercepciós törvényekre vezeti vissza, Herbartot

követve. Az újgrammatikusok, Hermann Paul a nyelvi változás magyarázatát az asz- szociatív

pszichológiában keresik.

Ismétlés:

Mill felfogása és a pszichologizmus

Ez a legradikálisabb kifejtés, mely két szempontot egyesít. Az egyik a társadalomtudományok redukciója a

pszichológiára, a másik az egyén primátusa. Egyszerre lesz éppen ezért támadási alap mind a szociális, mind a

platonisztikus ismeretelméletek számára.

Az etológia, az elme deduktív törvényeinek tudománya, és a megfigyelésen és kísérleten alapuló pszichológia az

összes „morális tudomány” (i. e. társadalomtudomány és humanióra) alapja lesz.

A társadalmi jelenségek törvényei csupán a társas állapotban összekötött emberi lények cselekedeteinek és

szenvedélyeinek törvényei, s nem is lehetnek mások. [...] A társadalomban élő embernek nincsenek más

tulajdonságai, mint amelyek az individuális ember természetének törvényeiből fakadnak és ezekben oldódnak

fel.

Mill: A logika rendszere.

1843, VI. könyv, V/5, 573. o.

6.4.1. A „pszichologizmus” mint káromlás

A német filozófiai hagyományban legalább Kant óta világosan létezett az elhatárolásigény ismeretelmélet és

pszichológia, a megismerés egyéni folyamatai és megalapozása között. A 3. fejezetben láttuk, milyen konkrét

elkötelezettségeket eredményezett ez. A 19. századi tudományosság diadalútja, a naturalista tudomány reményei

azonban azt eredményezték, hogy az ismeretkritika háttérbe szorult, s egyre inkább pszichológiai és végső soron

természeti értelmezést kapott a megismerés a priori rendszere. David Bloor (1983) és Martin Kusch (1995) is

részletesen elemezték, hogy Hegel halála után a német filozófiában számos olyan fejlemény volt, amelyek a

kanti szétválasztást ismeretelméleti és keletkezéstörténeti (pszichológiai) kérdésfeltevés között igyekeztek

megkérdőjelezni, és az a priori kategóriarendszerről empirikus előfeltevéseket kialakítani. Az a priori rendszer e

felfogás szerint vizsgálható fiziológiai, pszichológiai, majd Darwin nyomán, mint például Ernst Machnál, láttuk,

evolúciós eredetű biológiai magyarázatot vagy motivációt keresve. Létrejött egy olyan naturalizmus, amely

egészen a logikáig „elhatol”.

A pszichologizmus a német kultúra keretében úgy is tekinthető, mint Kant naturalizálása, és a brit

pszichologizáló, genetikus ismeretelmélet betörése a német kultúrába. Ha így fogalmazunk, maguk a

pszichologizmusviták intellektuálisan a század végén megerősödött újkantiánus mozgalom és a vele

párhuzamosan kialakuló platonisztikus logicizmus igényét jelzik egyszerre a terep újrafelosztására és az

egyéntől független kategóriarendszer visszanyerésére.

Martin Kusch (1995) Pszichologizmus: Esettanulmány a filozófiai tudás szociológiájáról c. könyve tanulságosan

foglalja össze, milyen változatos okokból került bírálatra a pszichologizmus. Kibontakozik ezekből a vádakból,

hogy egy részük nem is általában a pszichológia túlzott igényeivel kapcsolatos, hanem egy bizonyos, pl.

szenzualista pszichológiáé. A 10.6. táblázat mutatja a fontosabb intellektuális bírálatokat. A példák jó része

modernebb, mint a vita, amit itt bemutatok. Ez egyben azt is illusztrálja, mennyire időszerűek ezek a kérdések.

Részleteiben tekintve Kusch azt is megmutatja, hogy mennyi keresztbecsmérlés volt a pszichologizmus

leszólásának folyamatában. Nem teljesen logikus és következetes módon, szinte mindenki tárgyává válhatott

ennek a korai és mindmáig tartó címkézésnek. Fontos megértenünk, mennyire volt az megalapozott, s mennyire

csak ambíciók harcáról van szó. Intellektuális tartalmát tekintve – hol vannak az absztrakciók, mi a

gondolkodást irányító szabályok státusa s hasonlók – máig velünk él ez a vita.

6.4.2. Husserl pszichologizmuskritikája

A pszichologizmusbírálat kiindulópontja az önállósuló formális logika intellektuális igénye volt az átfogó

szenzualista pszichológiai doktrínák megkérdőjelezésére. Minden egyéb már csak ezután következett, s ehhez

képest másodlagos volt. Messze vezetne ennek részletes bemutatása a matematika és logika történetében. Fontos

308



megoszlásokig

azonban tudnunk, hogy Gottlob Frege (1884) kérdőjelezte meg igen határozottan elsőként azt a Mill képviselte

felfogást, mely az absztrakciókat az egyéni képzetek játékára vezeti vissza. Az absztrakciók, melyek oly

fontosak a matematika megalapozására, Fregénél egy külön létmódot kaptak, nem szükségszerűen szigorúan

platonisztikusan. Valóságosak a számok, de ettől még nem kézzelfoghatóak. Frege maga úgy képzeli el a

számok létezési módját, mint a fizika a súlypontot vagy a geográfia az Egyenlítőt. Száz éve múlva érdekes

módon ugyanezek a példák köszönnek vissza Dennett (1991) munkájában, csak nem a számfogalom, hanem az

Én-fogalom elvont jellegének illusztrálására. Ez feltehetően nem igazi hatás. Amikor az absztrakt létmódot

illusztrálni akarjuk, ezek a fizikai példák a legkínálkozóbbak.

Megkülönböztetem azt, amit objektívnak nevezek attól, amit kézbevehetőnek, vagy térinek vagy valóságosnak

tartanék. A Föld tengelye objektív, akárcsak a Naprendszer súlypontja, de nem nevezném valóságosnak úgy,

miként magát a Földet. Az Egyenlítőről gyakran úgy beszélünk, mint egy elgondolt vonalról; helytelen lenne

azonban kigondolt vonalnak nevezni; nem egy pszichológiai folyamat következményeként hozta létre a

gondolkodás, hanem a gondolkodás csak felismeri, megragadja.

Gottlob Frege: Az aritmetika alapjai. 1884, 35. o.

Frege a matematika alapjaira és később, 1892-ben a nyelvi jelentésre (magyarul Frege 1980) is megmutatta a

pszichologista absztrakcióértelmezés tarthatatlanságát. Sem a számok, sem a szavak jelentése nem azonosak a

róluk meglevő egyéni képzeteinkkel. Ráadásul a függvény fogalom általánosításával s a mondatjelentés

elemzésére való bevezetésével Frege azt is megmutatta, hogy hogyan teremt kiutat a logika az asszociatív szenzualizmusból.

A mentális reprezentáció egységei a kijelentések lesznek, s ezek szerkezete irányítja a bonyolult

jelentések levezetését. Ezt a szigorú pszi- chologizmuskritikát alkalmazta Frege egyébként Husserl első

pszichologista fogantatású munkáival szemben is.

Fregének kezdetben igen kevés hatása volt, neve akkor fogja bejárni a világot, amikor Russell felfedezi.

Sajátosan a pszichologizmuskritikában később is háttérbe szorult a neve, s Husserl (1900-1901) későbbi bírálata

lesz emblematikus jelentőségű. Martin Kusch (1995) magyarázatot is talál erre. Az egyik furcsa tény, hogy

Frege idején a Jénai Egyetem tekintélye mélypontján volt. A másik ok viszont itt is a szerepversengésekkel

kapcsolatos. Az egyetemi filozófusok ugyanúgy félnek a formális logikától, mint a kísérleti pszichológusoktól.

Kenyerüket veszi el, hiszen kiszakít egy alapvető fejezetet a filozófiából. Husserl sokkal jobban beépült a

szakma, mármint a filozófia mérvadó hálózataiba, mint Frege. Ráadásul kettőjük közt nagy retorikai különbség

is van. Míg Frege csak kritizál, különösen Az aritmetika alapjaiban tekintélyeket kérdőjelez meg, olyan

tekintélyeket, mint John Stuart Mill, Husserl retorikája kétélű. Husserl igen határozottan elődöket keres, nem

pusztán becsmérel, s éppen Kant kettősségeiben talál előfutárt, mintegy azt kívánja visszaállítani.

Az igazi döntő szereplő tehát Edmund Husserl (1859-1938), akinek későbbi pszichológiai jelentőségét a

fenomenológia elindításával a 9. fejezetben már láttuk. A fiatal matematikus kezdettől vonzódott a

pszichológiához, először Wundtnál is tanult, igazán azonban Brentano matematikai egzaktság igénye ragadta

meg (Osborn 1949), majd Stumpf, akinek híres könyvét ajánlotta is. Logikakorszaka hallei munkásságához

kötődik (1887-1901), amit majd göttingai (1901-1916) és freiburgi (19161929) professzorság követ. A

pszichológia történetébe kétszeresen beírta nevét: egyrészt mint a pszichologizmus vitriolos intellektuális és

szociális kritikusa (ezt tárgyaljuk most), s mint a fenomenológiai szemlélet meghonosítója (ezt láttuk részben a

9. fejezetben).

Husserl (1900-1901) neves munkája a Logikai vizsgálódások vagy 100 oldalon át bírálja a pszichologizmust,

elsősorban mint a logika magyarázónak szánt elméletét. Érvelésének három pillére van. Ha a logika törvényei

pszichológiai törvények, (1) akkor a logikai törvényeknek is bizonytalanoknak kéne lenniük, (2) nem lehetnének

a priori érvényűek, és (3) pszichológiai entitásokra kellene utalniuk, például képzetekre és asszociációkra. Ez

utóbbi Husserl érvelésének legmulandóbb pontja, hiszen ahhoz kötődik, hogy éppen milyen mértékig volt saját

korának pszichológiája szenzualista. A mai „logicista” kognitív pszichológia viszont nem teszi szükségszerűvé,

hogy szenzualista pszichológiai entitásokra hivatkozzunk a lelki élet jellemzésekor. A hosszas érvelés egy máig

tanulságos kérése, hogy lehetnek-e alternatív logikai rendszerek abban az esetben, ha a logika pszichológiai

alapú? Emlékezzünk rá (4. fejezet), hogy a nyolcvanas években az alternatív tér koncepciókra nézve az

empirista és bizonyos értelemben pszichológistának is tekinthető Helmholtz ezt hirdette. O komolyan hitt abban,

hogy mivel a térszemlélet tanult, a matematika változásának, a nem euklideszi geometriák megjelenésének

megfelelően megváltoztatható maga a térszemlélet is. Ami logikánk relativizmusát illeti, a Husserl és kortársai

számára képtelennek tűnő kérdés, tehát hogy lehetnek-e pszichologista értelmezés mellett, vagy ha tágabban

gondolkozunk, naturalista értelmezések mellett alternatív logikák, illetve, hogy lehetnek-e nem teljes logikai

rendszerek az embernél, a kognitív kutatásban s a mai tudatelméletben középponti gondolattá vált. Daniel

Dennett (1998a) beszél arról, hogy lehetnek nem következetes és nem teljes logikai rendszerek, ugyanis a

309



megoszlásokig

logikai rendszerek kialakulása is evolúciós kérdés. El tudhatunk képzelni olyan lényeket, amelyek nem minden

szükségszerű következményét fogadják el egy kijelentésnek, csak azok egy részét. Van itt persze egy a husserli

pszichologiz- musviták korára visszamenő elrejtett paradoxon. A „nem minden szükségszerű következményét”

kifejezés felteszi, hogy van egy másik, mintegy abszolút érvényű rendszer, amely mintegy normatívan (Husserl

így képzelte el) meg tudja adni, hogy mely következmény fogalmak szükségszerűek ahhoz, hogy egy logikai

rendszer koherens legyen.

Husserl, miután azt bizonyította, hogy nem lehet érvényes és működő logikát alapozni egy szenzualista

pszichológiára, később már a pszichologizmus tágabb jellemzésére és bírálatára tér vissza, nemcsak mint logikai

kérdésre. Amikor a fenomenológiai programot először kifejti, 1910-ben világosan megfogalmazza, hogy a

spekulatív pszichológia lehetősége mellett áll ki:

Ami a pszichológia és filozófia közeli affinitásáról elhangzott, nagyon kevéssé áll egyébként a modern egzakt

pszichológiára, amely annyira idegen a filozófiától, ameny- nyire ez egyáltalában lehetséges. Ámde ha ez a

pszichológia kísérleti módszerei folytán az egyetlen tudományos pszichológiának tarthatja is magát, és lenézheti

az „íróasztal-pszichológiát”, mégis kénytelen vagyok súlyos következményekkel terhes eltévelyedésnek

nyilvánítani azt a véleményt, hogy ez a pszichológia lenne a pszichológia, a teljes értelemben vett pszichológiai

tudomány. [...] A kísérleti pszichológia úgy viszonyul az originális pszichológiához, mint a társadalomstatisztika

az originális társadalomtudományhoz. [...] A kísérleti lélektan esetlegesen elérheti azt, hogy segítségével értékes

pszichofizikai tényeket és szabályosságokat állapítunk meg, tudat-tudomány nélkül azonban, amelyik

rendszeresen, immanensen vizsgálja a pszichikumot, e tények és szabályozások mélyebb megértése és végleges

tudományos értékelése nem történhetik meg.

Edmund Husserl: A filozófia mint szigorú tudomány.

1910/1972, 131-132. o.

Baránszky Jób László ford.

A Husserl emlegette „tudat-tudomány” a példák tanúsága szerint megfelel a Brentano remélte leíró

pszichológiának, s maga az egész kettősség is a példák alapján a kategóriaelemzés előtérbe állítását képviseli.

Olyan pszichologizmusbírálat ez, amely genealógiájában visszamegy éppenséggel a pszichologizmus kiinduló

mesterének, Millnek a kettősségére, csak itt már nem végső magyarázó értékű a pszichológia. Érdekességként

megemlíteném, hogy Kornis Gyula már 1911-ben (!) pozitíven s hosszan idézi Hussserlnek ezt az írását.

Érdemes emlékeznünk erre, mikor a mai világban hiszünk a tudományos kommunikáció felgyorsulásában!

A naturalizmus bírálata Husserl kiindulópontja: mindenütt tetten éri azt a gondolkodásmódot, amely „a

formállogikai elveket, az úgynevezett gondolkodási törvényeket, a gondolkozás természeti törvényeiként

értelmezi. [...] naturalista [...] szándéka, hogy tudományosan – tehát minden értelmes lényre kötelezően –

megismerje, mi is az a mindenütt tényleges igazság, a ténylegesen szép és jó [...] s e tudat kölcsönözte teljes

lelkesedéssel száll most síkra tanítóként és gyakorlati reformátorként a ^természettudományi értelemben« igaz,

jó és szép érdekében” (Husserl 1910/1972, 120. o.). Valójában számára a pszichologizmus ennek a

naturalizmusnak a vezető esete. Ezért tudott az ő eredetileg logikai hangsúlyú pszichologizmuskri- tikája

mintegy zászlóshajójává válni egészen más eredetű és hangsúlyú, például szociális pszichologizmuskritikáknak.

Husserlnek, ami a pszichológia sorsát illeti, van konkrét tanácsa is:

A pszichikait leíró, ténylegesen kielégítő empirikus tudomány a maga természeti vonatkozásaiban csupán akkor

folytathatja vizsgálódásait, ha a pszichológia rendszeres fenomenológiára épül, tehát akkor, ha a tudatot,

valamint immanens korrelátumait lényegalakzataik szisztematikus összefüggésében, tisztán szemléletileg

megvizsgáljuk és rögzítjük. Csak egy valóban radikális és módszeres fenomenológia [...] képes arra, hogy

megértesse velünk a „pszichikait” – az egyéni és közösségi tudat szférájában egyaránt.

Edmund Husserl: A filozófia mint szigorú tudomány.

1910/1972, 160-161. o.

Baránszky Jób László ford.

Ez egyben feloldja azt is, amit Husserl „az antipszichologizmus paradoxonának” nevez, vagyis azt, hogy a

megismeréselmélet egyáltalán nem pszichológiai elmélet (uo. 161. o.). A fenomenológia ugyanis közös alapja

310



megoszlásokig

lesz mind a filozófiának, mind a pszichológiának, s így (értsd Husserlre támaszkodva) azok most már

termékenyen egymás közelébe kerülhetnek. Vagyis a pszichologizmust váltsuk fel fenomenologizmussal.

Husserl csendes kritikájához képest nagy hanggal, de a mai hermeneutikai irányzatok pontosan ezt az új

imperializmust kísérlik megvalósítani a pszichológiában is.

6.4.3. A kísérleti pszichológia mint egzisztenciális fenyegetés az akadémiai

világban. A pszichologizmusvita emberi háttere

A német helyzet sajátossága az egzisztenciális feszültségekkel is összefügg, pontosan azzal a

szerephibridizációval, amit a 6. fejezetben mint a kísérleti lélektan szerepmodelljét jellemeztem. A 9.2. ábra a

kísérleti laboratóriumok büszke térhódítását összegezte a német nyelvterületen. Ennek azonban volt egy

egzisztenciálisan fenyegető mozzanata is: mint már Ben-David és Collins (1966) klasszikus elemzése is

rámutatott, a pszichológiának ez a terjedése nemcsak intellektuálisan volt fenyegető a hagyományos

filozófusokra, a teoretikus pszichologizmus révén, hanem állásaik szempontjából is.

Mindez érinti a pszichológiát is: vajon melyik oldalon legyen a pszichológia. Faktuálisan, hangzik a

szellemtudósok véleménye, átcsúszott a természeti irányba, ezt kell kiegyenlíteni.

Mint Martin Kusch (1995, 126-127. o.) beszámol róla korabeli források alapján, a wundti minta – a

természettudós állást kap a filozófián pszichológiai címszó alatt – hatására két évtized alatt a filozófiai

tanszékeken a kísérleti pszichológia naturalisztikus uralma 7,7-ről 22,7%-ra nőtt, mint a 10.7. táblázat mutatja.

1913-ban ezek a filozófiára átrándult pszichológusprofesszorok Ach, Krüger, Marbe, Martius, Messer,

Meumann, G. E. Müller, Stumpf és Wirth voltak. A lista nem érdektelen a konkrét személyekre nézve. A tíz

személyből egyedül Meumann olyan, aki megfelel a kritikusok karikatúrájának, bár éppenséggel ő pont nem

gombokat nyomogat, hanem iskolásokkal kísérletezik. A többiek valamilyen értelemben a mi szemünkben

közelebb állnak az aktusok, a fenomenológia, az in- nátizmus vagy a logika világához, nem empiricista

metateóriával élő tudósok.

Husserl a fenomenológia alapvetésében, egy lábjegyzetben panaszkodik is az állások elvétele miatt.

A [filozófiai fakultások természettudományi csoportjai] most a természettudósok nyomásának engedve nagyon

buzgólkodnak azon, hogy filozófiai professzúrát is kapjanak azok a kutatók, akik a maguk területén talán

nagyon kiválóak, a filozófiához azonban nincs több érzékük, mint a kémikusoknak vagy a fizikusoknak.

Husserl 1910/1972, 162. o.

Ennek az utalásnak a hátterében egy nagyon is konkrét ügyről van szó: a marburgi egyetemen kiírt rendkívüli

tanári állással kapcsolatban nagy ellenállás volt a minisztériumban Theodor Lipps, a pszichologistának titulált

logika- és esztétikakutató, valamint Ernst Jaensch önjelöltsége ellen. Ezek bírálatával együtt a kar és a filozófia

tanszék ellentmondott egymásnak az alternatív jelöltet, Ernst Cassirert illetően. A kar nem szeretett volna még

egy neokantiánust hozni az egyetemre. Végül az újkantiánus Cohen nyugdíjba vonulása után az ő állását kapta

Jaensch, a pszichológus 1912-ben. (Az utókor bölcsességével megjegyezhetjük, hogy az összes jelölt közül

Cassirer bizonyult a legmaradandóbb jelentőségűnek, s természetesen nem ő kapta az állást.)

A kinevezés számos tiltakozást s egy kiáltványt eredményezett a pszichológia előrenyomulása ellen. Kusch

(1995, 191. o.) még azt is említi, hogy Husserl már korábban is javasolta magáncsatornákon, hogy hozzanak

létre egy professzori kollé giumot a kísérleti pszichológia ellen. Mitchell Ash (1980b) megadja a petíció egész

szövegét, én itt jórészt ennek alapján ismertetem.

3.38. táblázat - 10.7. táblázat. A kísérleti pszichológia a német filozófiai tanszékeken a

századfordulón (Frischeisen-Köhler korabeli adataiból Kusch1995, 126-127. o. nyomán)

Év Filozófiai tanszékek Ebből kísérleti pszichológus

1892 39 3

1900 42 6

1913 44 10

311



megoszlásokig

A kísérleti pszichológia örvendetes haladásával nem haladt előre a speciális tanszékek kreálása. Ez a helyzet

aggasztó a filozófia számára, különösen azért, mert – s itt jön a sajátos filozófiai irány preferálása – „a filozófiai

munkaterület egyre növekszik, s mivel a diákoktól nem szabad megvonni annak lehetőségét, hogy rendszeres

irányítást kapjanak professzoraiktól, valamint a világnézetről és az életfilozófiáról, különösen ezekben a

filozófiailag zavaros időkben” (Ash 1980b, 407-408. o.). A következtetés egyébként el lehetne ma is fogadni.

Legyen igazi függetlenség.

A kísérleti pszichológiát csak saját professzorátusok kialakításával kell támogatni, s mindenütt, ahol korábban

filozófiai professzúrákat pszichológusok foglalnak el, új filozófiai professzúrákat kell létrehozni.

A filozófiaprofesszorok petíciója. 1913.

Hasonló durva hangok már korábban is elhangzottak állásféltéstől motiválva, a pszichológiát gúnyolva. Az

újkantiánus Windelband (lásd Kusch 1995, 171. o.) már 1909-ben azt írta, hogy: „Egy ideig Németországban

úgy gondolták, hogy valaki közel áll a filozófiai tanszékvezetéshez, ha módszeresen meg tud nyomni egy

elektromos billentyűt [...]”

A kiáltványt a később életfilozófusnak, fenome- nológusnak s egyebeknek bizonyult, összesen 107 osztrák,

német és svájci német filozófus fogalmazta meg mint folyamodványt, amelyben azt kérik, ne kapjanak kísérleti

pszichológusok tanszéket. Óriási vitát kavart ez a kiáltvány.

Az idős Wundt 1913-ban egy egész könyvet írt a kísérleti pszichológia kettős attitűdjének védelmében. A könyv

címe is drámai: A pszichológia létért folyó küzdelme. Egy olyan kettős attitűd védelmében szól, amely azt

hirdeti, hogy szemben a naiv naturalizmussal, a pszichológiának igenis szüksége van a filozófiai műveltségre, és

igenis kapcsolatot kell tartani filozófia és természettudományos pszichológia között, illetve, hogy a pszichológia

egésze másik arcával a társadalom felé tekint, az úgynevezett néplélektani iránya révén. Husserllel szemben

Wundt azt védi, hogy a pszichológusok igenis kifinomultak filozófiailag, az élettanászokkal szemben magát a

filozofikus pszichológiát védi, Dilthey követőivel szemben pedig a néplélektant hirdeti.

Wundt saját renegát követőjével, Külpével is vitázik, aki amellett érvelt, hogy a kísérleti pszichológia és a

filozófiai pszichológia sok egy embernek, s külön világa kell legyen a pszichológiának. Ezt képviselte

egyébként Münstenberg is.

Wundt egyenesen azt hirdeti:

Habilitációra nem szabad elfogadni olyan jelöltet, aki pusztán kísérletező, s akinek nincsen egyszerre

pszichológiai és filozófusi iskolázottsága. [...] a filozófusoknak és a pszichológusoknak egyaránt egy olyan

helyzet létrehozásán kellene munkálkodniuk, ahol a pszichológiát képviselni hivatott filozófiai tanszékekre csak

olyan embereket javasol, akik képesek hatékonyan s önállóan képviselni a filozófiai diszciplínákat.

W. Wundt: A pszichológia létért folyó küzdelme. 1913, 38. o.

Wundt közbeavatkozása nem oldotta meg a feszültséget. Inkább egy idős ember kései haldoklásának tartották,

igen jogtalanul és igazságtalanul. Marbe (1913) szintén könyvet írt a petíció ellen. Rámutatott, hogy ez a

modern pszichológia egészét kérdőjelezi meg, s azt is hirdeti, hogy minél tudósabb valaki, annál kevésbé fog

világnézeteket hirdetni, tehát annál kevesebb baj lesz vele. Nem minden szarkazmus nélkül statisztikát is

készített az aláírók felkészültségéről. (Íme a természettudós, amint módszereit használja egy tudományos

vitában is!) A kiáltványt azonban, s itt láthatunk egy példát Kusch kiterjedt szociológiai elemzéseire, a szóba

jöhető filozófusoknak csak mintegy 41 százaléka írta alá. Azt, hogy ez valójában nem valamiféle elnyomatás

elleni tiltakozás, hanem a pszichológia ambícióinak világos megkérdőjelezése, jól mutatja az aláírók és nem

aláírók statisztikája. Az aláírók közt alig vannak, akik valaha is tartottak kurzusokat a pszichológiáról, és valaha

is írtak volna róla. Összesen például 7 százalékuk írt róla, míg a nem aláírók 51 százaléka írt már

pszichológiáról, s 43 százaléka rendszeresen tart pszichológiai témájú kurzusokat. Vagyis az aláírók kevésbé

kompetensek a pszichológia megítélésében, mint a nem aláírók. Mindez számunkra jól mutatja, hogy itt egy

valódi állásféltés meghatározta rivalizációról van szó. Akkor persze az érintettek nem hitték ezt el. Marbe

egyébként következetes volt. A húszas években Würzburgban elérte, hogy a pszichológia a filozófia és a

pedagógia mellett önálló doktori tárgy lehessen.

Általánosságban azonban, mint Ash (1980b) elemzi, a keserű vita ellenére a pszichológia teljes önállósulása a

német világban nem valósult meg. Emiatt azután a harmincas évekre a pszichológia erőteljesen a nemzeti és

társadalmi hivatással eltelt pedagógia szolgálóleánya lesz. Számos tanszéket, melyeket hagyományosan a

pszichologizmus diadalútja idején a pszichológusok vettek el a filozófusoktól, már akkorra a pedagógusok

312



megoszlásokig

vesznek át. A pszichológia egyre inkább az alkalmazott pszichológia irányába mozdul el, és egyre nagyobb a

szerepe nem pusztán az életfilozófiának, szemben a naturalizmussal, hanem a Dilthey-reneszánsznak is. W.

Stern és K. Bühler, majd 1929-ban a maguk petícióját kénytelenek megfogalmazni, azt kérve, hogy korábbi

pszichológusok vezette tanszékek ne pedagógusok uralma alá kerüljenek. Általában jellemző ez a korra. Sexton

és Mishiak (1958) is említik, hogy a két háború közti korszakban, az alaklélektan virágzása közepette, a német

akadémikus pszichológia egyre inkább a pedagógia uszályába kerül, illetve a másik felében a gyakorlati

pszichotechnikai szempont kezd uralkodni. Hasonló fejlődés ez, mint a harmincas években a Szovjetunióban,

illetve az ötvenes évek Magyarországában.

Tartalmilag is érdekes dolog történt. A 10.2. ábra mutatja a pszichologizmusviták idői alakulását a német

szakirodalomban. A csúcs a német szakirodalomban valamikor 1909 és 1914-15 között van. Az első

világháború alatt szép jelszavakat is hangoztatva (Fogjunk össze mindannyian a haza érdekében!) az egész

pszichologizmusvita háttérbe szorul. Ez önmagában még érthető lenne, az érdekes azonban, hogy a háború után

a német szellemi életben később oly kérdésessé vált irracionalista életfilozófiák válnak dominánssá. Az

életfilozófia és a fenomenológia győzelme az egész pszichologizmusvitát a logika, a nyelvészet és hasonlók

státusáról háttérbe szorítja.

A logika státusával és a naturalizmussal kapcsolatos attitűdöket érintő vita a társadalmi kontextus

megváltozásával egy alapvetően irracionalista és az egész vitát annak minden résztvevőjével együtt elavulttá

tevő és megkérdőjelező attitűdhöz vezetett. A tudásszerveződés különböző értelmezései helyett egy

meglehetősen romantikus, irracionalista felhangoktól korántsem mentes életfilozófia általános győzelmét

figyelhetjük meg a háború utáni német szellemi életben. A pszichologizmusviták háttérbe szorulnak, helyüket

köd, homály s nemze- ties romantika foglalja el. A 10.3. ábra azt mutatja, hogy ezzel párhuzamosan

megváltozott a nemzeti pszichológiák súlya: a német pszichológia jelentősége lecsökkent. Fenyegető tanulság

arra nézve, milyen nagy történetbe illeszkedett az egyszer már lejátszódott harc a természettudományos szemlé

let úgymond túláltalánosítása miatt. Ezt kell szem előtt tartanunk ma, amikor saját felfogásunk hasonlóan

motivált bírálataival találkozunk. A naturalista és racionalista ember számára (s tankönyvem ezt a szemléletet

képviseli) a vita arról is tanúskodik, hogy milyen hosszú távú társadalmi és intellektuális tétjei lehetnének ma is,

például a kognitív vállalkozást érintő nagyszámú bírálatoknak.

10.2. ábra. A pszichologizmusvita felfutása és lecsengése a német szakirodalomban (Kusch 1995, 100. o.

nyomán)

313



megoszlásokig

10.3. ábra. A különböző nyelvű pszichológiák súlya a publikációk tükrében (Ben-David 1971, 196. o.)

6.4.4. Egy pozitív példa: a mondatszerkezet kategóriái és a pszichologizmus

Arra, hogy hogyan is jelennek meg a századforduló német szellemi életében az alternatív logikai, pszichológiai

és szaktudományos magyarázatok egy konkrét kérdésben a legjobb példa a nyelv, itt a századfordulón már ötven

éve léteztek a pszichologista próbálkozások. A nyelv leíró, strukturális mozzanatait tekintve ezek vitája egy

pozitív felismerésre vezetett, arra, hogy felismerjék: a mondatok szerkezetének megalapozásában igazából a

versengő három felfogás kiegészítő viszonyban van.

A pszichológiai felfogás a pszichológiai alany és a pszichológiai állítmány fogalmát tartotta alapvető tagoló

elvnek. A logikai felfogás, viszont a kijelentéslogika akkor már kissé elavult szubjektum és predikátum

fogalmából indul ki. (Ez azért volt elavult, mert Fregétől kezdve a logikában előtérbe került az a gondolat, hogy

maga a szubjektum csak egy lehetséges argumentum a predikátum szerkezetben.) E kettő vitája közben derült

ki, hogy van egy harmadik artikuláció is, s ez vezet majd a formális nyelvészet megszületéséhez: a

tulajdonképpeni nyelvi tagolódás. Olyan konkrét kérdésekben jelent meg ez a vita, mint például az indoeurópai

esetrendszer helyes értelmezése. A pszichológusok igyekeztek a helyi viszonyokra visszavezetni az eseteket, a

logikai modellben hívők viszont logikai kategóriákra, mígnem aztán évtizedek során a tulajdonképpeni nyelvi

kategóriák szerinti elemzés győzött. Vagyis a diszciplínák önállóságának védelmével kapcsolatos

presztízsküzdelem hosszú évtizedes patthelyzetek után valódi tartalmas szintézishez vezetett. Mára ezek (az ún.

logikai, pszichológiai és nyelvi szerkezet) egy közös modell reprezentációs szintjeivé váltak a nyelvészetben.

Ugyanakkor az

egyes szakmák annak idején imperialisztikus szóhasználatának meglett a pozitív hatása, csak sokáig tartott, míg

ráébredtünk erre.

6.5. A pszichologizmus és a szellemtudományos pszichológia

körüli viták tanulsága a mai pszichológia számára

Valójában a közel egy évszázada elkezdődött pszichologizmus vitának, melynek, mint láttuk, a káromló

kifejezéseket illetően megvan a folytonossága, számos tanulsága van a mai természettudományos

meggyőződésű pszichológusok számára.

1. A naturalizmus nem azonos egy adott elmélettel a pszichológiában. A klasszikus pszichológiát az tette

védtelenné a logikával szemben, hogy a természettudományos lélektant azonosította egy asszociatív

szenzualizmussal. A pszichologizmus a naturalizmus tágabb keretébe illeszkedik, ezzel elveszíti pejoratív

ízét. Ez felel meg annak a naturalizált, bár nem mindenki által üdvözölt felfogásnak ismeretelmélet és

pszichológia viszonyáról, amit Quine hirdet. Száz évvel ezelőtt Husserl azért indult harcba, hogy visszaállítsa

Kant kettősségét. A mai logikusok egy része a naturalizálással ezt újra el akarja tüntetni.

Az episztemológia használhatja a természettudomány forrásait. [...]

Az episztemológia, vagy valami efféle egyszerűen mint a pszichológia s ezáltal a természettudomány egy

fejezete találja meg helyét. Egy természeti jelenséget vizsgál, vagyis tárgya fizikai.

314


Wilburn Quine: Ontológiai relativitás...

1969, 90., 82. o.


megoszlásokig

1. A logicizmus a reprezentációelméletek révén integrálódott a pszichológiába. Leibniz és Frege bosszújának is

nevezhető az, hogy az eredetileg a pszichológiával szembeállított felfogások a reprezentációról a

pszichológia formalizálódása révén annak részévé válnak. A tudásreprezentáció logikai elméletei egy

évszázaddal Frege után felújítják a pszichologistaattitűdöt az ismeretelméletben. Másképp is meg lehet ezt

fogalmazni, s éppen ez teszi a pszichologizmus vizsgálatát aktuálissá. Ha ugyanis a kognitív tudomány

látszólag pszichologista modelljeinek tartalmát tekintjük, ezek a tudás logikai szerveződését hirdetik. Azt is

mondhatnánk tehát, hogy az egy évszázad múlva történő felújítás Frege bosz- szúja. Igaz, hogy sokan ma úgy

gondolják, hogy az ismeretelmélet kérdéseire a természettudományok, a biológia s az ilyennek feltételezett

pszichológia fogja megadni a választ, ugyanakkor a válasz célfüggvénye már nem az asszociáció világa,

hanem a tudás logikai szerveződése. Végül is, bármennyire is vitában álljanak egymással, a tudás logikai

szerveződésének különleges problematikáját állítja előtérbe már Jean Piaget is, ma pedig Jerry Fodor vagy

Daniel Dennett egyaránt.

Ez a fejlemény tudománytörténetileg egy cinikus megjegyzésre ad módot. A nemzedékváltással, mikor már

nincs aki emlékezzen arra, milyenek is voltunk, sikeres eljárás a régi ellenfél felfogásának bekebelezése.

1. A normatív mozzanatot, mely Husserl számára még botránykő volt minden pszichológia irányába, vagy

legalábbis minden „genetikus” pszichológus számára, a pszichológia is beilleszti az egyén gondolkodásáról

szólva. Megjelenik ez a modern nyelvészet és az erkölcsi fejlődés mentalisztikus értelmezésében, hogy csak

két szélső példát vegyek.


Bergson számos munkája szerepel magyarul a bibliográfiában. Bergson értékeléséhez jó forrás az Anyag és

emlékezet új amerikai kiadásának függeléke (Bergson 1991). Dienes (1914, 1923, illetve 1987) pedig

Bergsonon túl is izgalmas olvasmány. Lacombe (1930) és Pléh (1989) kiindulások a bergsoni pszichológia

értékeléséhez.

A szellemtudományos pszichológiához Dilthey és Spranger magyarul is olvashatóak. Az egész megközelítés

jellemzésére Whinch (1988), Erdélyi (1972) és Mátrai (1974) jó kiindulópont; a kritikához pedig Bühler (1927).

Jaspers patológiai nézeteit a Pethő Bertalan (1986) szerkesztette kötet mutatja be. A mai fenomenológiára a

Hernádi Miklós (1984) szerkesztette kötet gazdag válogatás, bár a pszichológia kissé soványan jelenik meg

benne. A fenomenológiai pszichiátriára és pszichopatológiára és Jaspers nézeteire Pethő Bertalan (1969; 1986)

szöveggyűjteménye s a megértés fogalmát tárgyaló dolgozata jó kiindulópont, a pszichologizmusvitákra pedig

Kusch (1996).

315


4. fejezet - III. RÉSZ – A nagy iskolák

korszaka

Századunk első évtizedében a lélektan megosztottsága s belső problémái egyre nyilvánvalóbbakká váltak.

Amerikában az urbanizáció és a rohamos iparosodás következtében gomba módra szaporodnak az új egyetemek.

Ezzel a lélektan akadémikus terjedése is felgyorsul. Ennek, mint a 8. fejezet már megmutatta, két hatása van:

egyrészt az evolúciós ihletésű pszichológia, mely korábban – pl. Angliában – az egyetemi, akadémikus körökön

kívül álló keretekben fogalmazódott meg, a funkcionalizmus amerikai formájában bekerül az egyetemi

berkekbe. Ez a gyakorlatias pszichológia az új szemléletű, elsősorban gyakorlati szakembereket képezni kívánó

egyetemek keretében központi tudománnyá válik. A lélektani tanszékek az egész egyetem fontos központjai (ez

mindmáig így van), a pszichológusok pedig sokszor magas beosztású, szervezőkészségükkel a pszichológiát

középpontba állító adminisztrátorok is. Stanley Hall s Angell egyaránt rektorok voltak. Az volt persze

Helmholtz, Stumpf és Mach is. Az amerikai keretekben azonban az egyetemi rektoroknak az új szervezeti

formák kialakításában nagyobb szerepük volt, mint az akadémiai önállóság hagyományos keretében működő

német kollégáiknak. A 10. fejezetben láttuk, hogy milyen kétes értékű volt éppen ezek miatt a szervezeti

tehetetlenségek miatt a pszichológia diszciplináris önállósodása a német kultúrkörben: valójában nem új

egységek jöttek létre a legtöbb helyen, hanem a filozófia kompetenciájából ragadott ki valamit az új diszciplína.

Amerikában ugyanakkor magát a graduális iskolákat, a képzés felsőbb szintjeit illetően a német modell is

érvényesült. Az a modell, amelyben a professzorok és a famulusok alkotta munkaközösség teremti az új tudást,

ahol a laboratóriumok a tudni hogyan jellegű tudás átadásának de egyben teremtésének közegei is. Mindez a

nagy munkahatékonyság mellett igen erős csoportszellemet teremt, ahol az összetartozás nagy vitákat is

eredményez a rivális laboratóriumokkal. Ez igen korán megjelent Amerikában, ahol az uralkodó evolú- ciósfunkcionalista-gyakorlatias

felfogás mellett a Németországból importált tudatlélektan is virágzott a

századfordulón. A pszichológia megszületésének kétféle inspirációja egy terepen találkozik itt, közvetlen vitákat

folytat, mint a funkcionalizmus kapcsán a 8. és 9. fejezetben már láttuk.

A század első évtizedének válsághangulatában látszólag csak a hagyományos wundtiánus tudatlélektan belső

válsága jelenik meg. Igazából azonban nem csupán ennek az iránynak a belügyéről van szó. A különböző

irányzatok egymásra vetítése, miközben állandóan kísértően veti fel a pszichológiai megismerés

relativizálásának rémét, olyan dilemmákat állít előtérbe, melyek már előrevetítik a megszülető újat. Vajon mivel

foglalkozzék a pszichológia? Az önmegfigyeléssel megragadható belső folyamatként felfogott lelki

jelenségekkel, ahogy a klasszikus hagyomány hirdeti, vagy az önmegfigyelés számára viszonylag nehezen

hozzáférhető összehasonlító lélektan, gyermeklélektan és klinikai pszichológia szemléletének megfelelően a

viselkedéssel, vagy éppenséggel a másik pólus gondolatmenetének megfelelően a fejünk felett lebegő örök

értékekkel, az egyénen felüli szellemi folyamatokkal, ahogy azt a szellemtudományos pszichológia programja

szeretné.

A 7-10. fejezetben tárgyalt különböző irányzatok mind beleilleszkednek a könyvemben oly sokszor

hangsúlyozott szerephibridizáció mintázatába. Csakhogy az összekapcsolt szerepek eltérőek: nem mindig a

filozófia és az élettan összekapcsolására kerül sor, részt vesznek benne gyakorlatiasabb foglalkozási szerepek is.

Ugyanakkor intellektuális oldalon ennek a szerephibridizációnak megfelel az, amit Julesz Béla (1997/2000)

tudományos kétnyelvűségnek nevez. Nemcsak a szerepek kapcsolódnak ugyanis össze, hanem a tudományos

diszciplínák fogalmai is. Ezt nevezi Woodward és Devonis (1993) területek közöttiségnek. Ebben a

tudományfejlődési modellben a területek közötti átvitel a pszichológia történetének állandó jellemzője, s az új

törvények ebből születnek. Ezt mutatja az eddig bemutatott irányzatok mintegy összegzéseként a 11.1. táblázat.

A 11-13. fejezetben tárgyalandó klasszikus nagy iskolák ezekhez a sokoldalú hibridizációkhoz képest

egyoldalúak. Nem összekapcsolni akarnak, hanem nagy próbálkozásokat tesznek a szétválasztásra, arra, hogy

egyetlen elvet tegyenek a pszichológia vezető elvévé. A népi pszichológia komplexitását feledve mindent egy

lapra tesznek. A viselkedés, a perceptuális struktúrák és a nem tudatos mozgatóerők fognak számukra mindent

magyarázni. A népi pszichológia egy-egy oldalát emelik ki, de van bennük néhány közös mozzanat: a

fejlődésmozzanat, a darwinizmus és a gyakorlatiasság. A 10. fejezet azt mutatta, hogy megjelent az

elégedetlenség a hagyományos természettudományos hajlandóságú pszichológia elementarizmusával szemben

is. A német szellemtudományos ihletés, de Bergson filozófiai pszichológiája is azt vetette a klasszikus lélektan

szemére, hogy nem tud mit kezdeni a jelentés problémájával, azzal, hogy lelki jelenségeink fenomenológiailag

értelmes egészekbe rendeződnek, nem érzetmozaikok. Tulajdonképpen a laboratóriumi pszichológiával elegáns

elnevezésekben, de a népi pszichológia élménybeli teljességének eszméje száll szembe.

316


III. RÉSZ – A nagy iskolák korszaka

A kibontakozó pszichopatológia és az összehasonlító lélektan viszont egyaránt egy fordított kérdést vet fel népi

pszichológiánk tekintetében: jogos-e egyáltalán mint minden lelki jelenség egyetemes színterét tételeznünk a

tudatot? Szabad-e a transzparencia, belső világunk magunk számára való áttekinthetőségének tézisével élnünk?

Nem lenne-e helyesebb, ha a lelki életnek csak egyik fórumává minősítenénk vissza azt?

A tízes években megszülető, illetve elterjedő nagy iskolák e három dilemmát állítják középpontjukba: a

viselkedés, az egészek és a tudattalan fogalma segítségével ígérnek új, mindmáig nagy hatású szintézist a

lélektanban. Bár számtalan tényező állítja szembe egymással a három irányt, vannak közös mozzanataik azon

túl, hogy mindegyik egy vélt válság terméke. Mindhárom számára igen fontos, hogy elhatárolja magát a

klasszikus tudatlélektantól; mindegyik másban teszi azonban ezt. Mindhárom darwinista: a lelki jelenségeket az

életjelenségek egészében, alkalmazkodási funkciójukban tekintik. Mindhárom fejlődéselvű pszichológia: a

behavioristák a tanulás középpontba állításával, az alaklélektanosok a fejlődés mint egyre bonyolultabb

strukturálás hirdetésével, a pszichoanalitikusok közismert libidófejlődési elméletükkel, s az emberré válásról

szóló elképzeléseikkel határozottan hirdetik, hogy az egyén lelki világa is múltjának terméke, az első kritikus

éveké és az évmilliós múlté egyaránt. A klasszikus pszichológiához képest mindhárom új szintézis határozottan

gyakorlati irányultságú is.

4.1. táblázat - 11.1. táblázat. A területköziség elvének alkalmazása a

pszichológiatörténetre, Woodward és Devonis (1993, 120. o.) nyomán

Összetevő mezők vagy diszciplínák Pszichológiai „intermezők”

Problémák vagy törvények

Fiziológiai pszichológia + kulturális Strukturalizmus (kb. 1890) Wundt agyi ábrái, Meynert

pszichológia Agypatológia +

agysémája

pszichiátria

Filozófia + fiziológia Funkcionalizmus (kb. 1900) James a szokásokról, Angell, F.

Allport

Akaratpszichológia +

összehasonlító pszichológia

Állati értelem (kb. 1910)

Thorndike effektustörvénye

Állati értelem + gyermeklélektan Gyermeki értelem (kb. 1915) Claparede funkcionalista

gyermeklélektana

1. 11. FEJEZET –A behaviorista forradalom: a lélek

végső kiiktatása a lélektanból

A munkaszervezés önmagában is összhangteremtő és egyesítő folyamat [...] Végül is az alkotórészek

kicserélhetősége a természet törvénye.

E. L. Doctorow: Ragtime. Budapest: Európa, 1979, 143. o. Göncz Árpád ford.

Nem hígítjuk-e fel a tudományos forradalom terminus értékét, ha ezzel a névvel illetjük a behaviorizmust? A

kétely természetesen jogos. Mégis két ok is szól amellett, hogy – legalábbis a 20. század más pszichológiai

irányzataival összehasonlítva – jogosan beszéljünk itt forradalomról, ahogy a szenzációhajhászással nem

vádolható Donald Hebb (1960/1983) is tette. Az aspecifikus ok az, hogy az amerikai pszichológia fokozatosan

erősödő dominanciája révén ez az irányzat vált a negyvenes évekre az egész pszichológia legvoluminózusabb és

legproduktívabb irányává egészen a hatvanas évekig. Tartalmilag a behaviorizmus forradalmi jellegének záloga

éppen legbornírtabb vonása. Kiiktatja a legsajátosabb pszichológiai mozzanatot, a „lelkit”, a belső világot.

Kiindulópontja a népi pszichológia megkérdőjelezése. A pszichológiát pusztán a viselkedés (behavior)

tudományává akarja tenni. Felháborító s mindennapi tapasztalatainkkal szögesen szembenálló tézis a lelki

jelenségek tagadása. Mi lenne azonban forradalmibb tett, mint a legmindennapibb, legbevettebb tézisek

megkérdőjelezése? Ez a győzelem egy ideig mindent átfogónak tűnt. Az ötvenes években a

„viselkedéstudomány” jelszava a társadalomtudomány egészét megpróbálta lefedni, a nyelvészet, a szociológia,

a néprajz mind úgy értelmeződnek majd, mint olyan tudományok, amelyek a viselkedés valamely oldalával

317



foglalkoznak. A pszichológia adja meg a viselkedéstudomány legáltalánosabb, kontextusmentesen érvényes

törvényeit, a többi tudomány pedig a viselkedés meghatározott típusú befolyásolóival foglalkozna.

1.1. Távoli és közeli előzmények

Az a program, mely az emberben csak viselkedő lényt lát, s száműzni akarja a lelkileges, belső pszichológiát,

igen hosszú listáját tudná felvonultatni az „előfutároknak”. Filozófiatörténeti léptéket véve, a behaviorizmus

szerves folytatása minden mechanikus materialista emberképnek. A descartes-i animal machine (állatgép) s La

Mettrie l’homme machine-ja (embergép), a reflexfogalom 19. századi mechanikussá válása, s ennek megfelelő

diadalútja az újkori gondolkodásban, folyamatosan s egyre artikuláltabban képviselik azt az elképzelést, hogy az

ember megértésében központi kategória a viselkedés, s hogy a viselkedés elemzéséhez mechanikus ha ^ akkor

típusú determinációs sémákat lehet használni.

Karl Poppernek (1972) van egy nevezetes hasonlata a tudományos gondolkodás mintázatairól: a klasszikus

mechanika (sokszor máig tovább élő) magyarázó sémája az óra metaforáját követi: minden pontosan illeszkedő,

s merev szerkezeti viszonyok által meghatározott. Ezzel szembeállítható a modern biológia vagy a

termodinamika metaforája: a felhő, ahol a rend nem előre s szerkezetileg megadott, nem tehetetlen

determináció, hanem egymásra dinamikusan ható erők alakítanak ki folytonos mozgásban állandóan változó

mintázatokat. A behaviorizmus az óramodell örököse, az embert automataként felfogó kép ennek egyik

kiterjesztése. De ide, ehhez az örökséghez tartozik az egész orvosi materialista gondolkodás is, az ember

belülről, fiziológiai folyamatai felől való, de mégis tárgyszerű determináltságának eszméje. Mind a külső

determináció (ingerekre reagáló automata) mind a belső determináltság (az ember közvetlenül szervezeti

állapotainak függvénye) közvetlen mechanisztikus gondolatrendszerükön túl mint az ember

dezantropomorfizálásának gondolati képviselői is belejátszanak a behaviorizmus hátterébe. A Hume elindította

szkepszis és a Wundték hirdette lélek nélküli ember a behavio- risták kezében lelki jelenség nélkülivé is válik, a

dezantropomorfizáció végleteként tárggyá.

Vagyis a behaviorizmus előzménye minden gépelméleti és determinisztikus hagyomány az emberről. A

behaviorizmusnak természetesen közvetlenebb, a pszichológián belüli előzményei is vannak. Előfutára minden

objektivista mozzanat a 19. századi pszichológiában. Idetartozik már a tudatlélektanon belül is az a tendencia,

amikor egyre inkább a teljesítmény vizsgálata lesz a kizárólagos támpont, s az introspekciónak csak

tiszteletköröket tesznek a pszichológusok (emlékezzünk Ebbinghausra!). Diserens (1925) annak idején

rendszerezve áttekintette ezt az objektivista előzményt.

A század első évtizedében a szakpszichológián belül a behaviorizmusnak több közvetlen előzménye van. Az

egyik a tudatlélektanban, de a funkcionalista hagyományban is megjelenő motoros tudatelméletek

hagyománya. Amikor Ribot, Sze- csenov és Posch Jenő az észlelés, a tudat vagy a figyelem motoros elméleteit

hirdetik (vö. 7. és 8. fejezet), ezzel egy olyan metaelméletet körvonalaznak, amelyben a belső világ is a külső,

nyílt viselkedésre vezethető vissza. Watson egyik alapvető tézise is ez lesz. Másik közvetlen előzmény az

összehasonlító lélektan objektivisztikus iránya. Az állat vizsgálata evoluciós keretekben egyre inkább kikerül az

antropomorf, az ember analógiájára történő magyarázatok köréből. A kísérleti munkában is megjelenik ez:

Thorndike és Morgan dezantropo- morfizációja (7. fejezet) ennek jellegzetes képviselői. Lloyd Morgan hírneves

kánonja – magyarázzunk az egyszerűvel – keretében a viselkedéstan, a behaviorizmus úgy is felfogható, mint a

Morgan- kánon kiterjesztése az emberre.

Az állatlélektan persze nem csak fogalmi okokból hat az eljövendő behavioristákra, hanem tapasztalati

anyagával is; egyre több és imponálóbb munka igazolja, hogy sok izgalmas dolgot meg lehet tudni nem csak az

állatokról, hanem általánosságban a lelki jelenségekről pusztán a viselkedésre alapozva. Kitüntetett szerepe volt

a behaviorizmus formálódásában annak, hogy a századfordulón az antropomorfizmus vitája újra fellángolt, de

most már nem emlősállatok, hanem egysejtűek viselkedésére nézve. Tulajdonképpen háromszor fogalmazódik

meg a pszichológia korai történetében ugyanaz a kérdés: lehet-e szándékelvű és célszerűségi elemzéseket

alkalmazni a viselkedés magyarázatára. Ez a kérdés, s ennek megfelelően a gépies, a teleologikus és a darwini

magyarázatok vitája uralja a reflexelvvel kapcsolatos vitákat az idegtudományban. Ez lesz azután a vitakérdés

az emlősállatok viselkedésének értelmezésében Romanes és Morgan között. Végül ez jelenik meg mint a

célszerűségi és a kémiai elmélet vitája az egysejtűek viselkedésének értelmezésére Loeb és Jennings vitájában.

Az Amerikába átszármazott német fiziológus Jacques Loeb (1859-1924) a legegyszerűbb mozgások, a

tropizmusok (pl. a fényhez vagy táplálékhoz közelítés) magyarázatára szigorúan mechanisztikus elveket

(fizikokémiai elveket) vesz fel, s közben a tropizmust mint a viselkedés és lelki jelenség magyarázatának

általános mintázatát kezeli. Eközben nagy vitákat folytat az amerikai Herbert Jenningsszel (1868-1947), aki

viszont úgy véli, hogy vannak célirányos állati viselkedések is, a tropizmus mesterségesen kiragadott részviselkedés.

Az állati viselkedés valójában a pszichikus szerveződés meglétét mutatja mindenütt, de ennek

318



belátásához még nem kell vitalistának lennünk. A nagy hagyományú mechanikus filozófiai objektivizmus

Loeb munkájában közvetlenül összekapcsolódik az összehasonlító lélektannal s a behaviorizmussal is: Loeb

rövid ideig Watson tanára is a Chicagói Egyetemen, aki tőle kap bevezetést az objektivizmusba, bár később

majd jellemző módon kevesli a Loeb által képviselt német fizikokémiai iskola objektivizmusát. Jennings meg

egyébként Watson kollégája volt Baltimore-ban. A kettejük közötti vita jelentősége a behaviorizmus számára az,

hogy világosan exponálja Watsonnak: az egyik lehetőség a viselkedés teljesen tárgyi, a másik pedig népi

pszichológiai leírása. Watson behaviorizmusa a dilemmából az első lehetőséget választja. Mint a 354-356.

oldalon a vitatott kérdések mutatja, a kérdés a korai behaviorizmus egészében jelen volt, s többféle válasz is

keletkezett rá, nem csak Watson nominális objektivizmusa.

A század első évtizedében ilyen fejleményekből kiindulva a viselkedés és magatartás kifejezéseknek mint átfogó

pszichológiai fogalmaknak is megindul a karrierje. McDougall fiziológiai pszichológiájában (1905) és

szociálpszichológiájában (1912) egyaránt azt hirdeti, hogy a lélektan tárgya a magatartás (conduct) vizsgálata,

amibe a tudat is beletartozik. Hasonló koncepciót hirdet a michigani Pillsbury (1872-1960) tankönyve is. A

lélektan kettős, kiegészítő koncepciója ez: objektív részeként a viselkedést kell tanulmányoznia, de a magatartás

tágabb kategóriájába belefér a belső világ (tudat) s az ezt feltáró introspekció is.

Ezeket a fogalmi előzményeket azért fontos hangsúlyozni, hogy világosabban lássuk a behavioristák, s

különösen Watson eredetiségét. Watsont, a beha- vioristák programadóját sokat vádolták feledékeny- séggel és

hálátlansággal. Ennek egy része jogos: Watson, mint minden lázadó „ifjútörök”, hajlamos forrásairól

elfeledkezni. Az újdonság iránti igény is jogos azonban. Watsonék felfogását a Spencertől Pillsburyig tartó

vonaltól elválasztja a radikalizmus. A behavioristák nem két pszichológiáról beszélnek megengedő módon, s a

magatartás tágabb és a viselkedés szűkebb kategóriájáról. A szubjektív pszichológiát s az annak megfelelő

módszereket úgy ahogy van kiiktatják a pszichológiából. (A radikalizmus jelentőségét és az ehhez kapcsolódó

mozgalmi hozzáállás központi szerepét jól összefoglalja Burnham 1966 dolgozata.)

Előzményekben tehát nincs hiány. Henri Piéron (lásd 9. fejezet) francia pszichológus Watson későbbi

munkájához hasonlító programadó dolgozatában már 1908-ban kifejtette, hogy az emberi pszichológiát is a

Morgan-kánonnak megfelelő, egyszerűbb nyelven kell művelni, a tudatra történő hivatkozások nélkül. Szerinte

az új, a viselkedés objektív tanulmányozásán alapuló pszichológia két alappillére az alkalmazkodás és a tanulás

fogalma kell legyen. Piéron maga is próbál választ adni arra, mi is akkor az eltérés a viselkedéstan és a

fiziológia között.

[...] De ha ezek a kutatások nem a tudatra irányulnak, akkor mi másra irányulnak, amit a fiziológia eddig még

nem tanulmányozott? Az élőlények tevékenységére és a környezettel fennálló szenzomotoros viszonyaikra, arra,

amit az amerikaiak „behavior”, a németek „Verhalten”, az olaszok „comportamento” szóval illetnek, és amit mi

joggal nevezhetünk az élő szervezetek „viselkedésének”. Míg a fiziológia arra törekszik, hogy az izolált

funkcionális kapcsolatok mechanizmusát meghatározza, a pszichológiának e funkciók komplex összjátékát kell

tanulmányoznia, alkalmazásuknak azt a mechanizmusát, amely lehetővé teszi az élet fennmaradását és

továbbvitelét. Pl. amikor a nemek differenciálódása megtörtént, a nőstény felkeresése vagy a hím elfogadása a

szaporodás funkciójának nélkülözhetetlen előzményeit képezik, és mégis a fiziológia ezekkel nem foglalkozik.

[...] A reakciók a fennmaradás érdekében megfelelően módosulnak, mégpedig nem csupán az egyes egyedek

során végigmenve, hanem egyetlen egyed életén belül is. A fejlődés nem csak filogenetikus, hanem

ontogenetikus is. Ez a valóságos aktív adaptáció ugyanolyan irányban hat, mint a természetes kiválasztódás, és

ez a kissé homályos tényező világosabbá válik előttünk, ha Baldwin, Osborn és Lloyd Morgan felfogását osztva,

meggondoljuk, hogy itt nem az egyedek, hanem a viselkedésformák kiválasztódásáról van szó, vagyis egyéni

fiziológiai kiválasztódásról. [...]

Tulajdonképpen a pszichológia Piéron igencsak modern megfogalmazásában a szervezeten belüli viselkedéses

szelekció tudománya lenne. A viselkedés lényeges mozzanata annak módosíthatósága, ami az egyén készletein

belüli szelekciót feltételez.

Bármint áll is ez az eredetre vonatkozó kérdés, amelynek megvizsgálása során néhány tény felsorakoztatása

mellett nagyszámú, ma még ellenőrizhetetlen feltételezéssel éltünk, annyi bizonyos, hogy sem a pszichikus, sem

az organikus fejlődéssel kapcsolatban nem mulaszthatjuk el két tény figyelembevételét. Ez a két tény a

természetes kiválasztódás és a fiziológiai kiválasztódás vagy adaptáció.

Az előbbi kizárólag a filogenetikus fejlődést magyarázza meg, az utóbbi főleg az ontogenetikus fejlődést. Az

organizmus ugyanis valamiképpen feljegyzi és tárolja saját tevékenységének eredményét, tárolja a

„tapasztalatot”, és az a hatás, amelyet valamely tényező olyan élőlényre gyakorol, amely e hatást korábban még

319



nem szenvedte el, össze sem hasonlítható azzal a hatással, amelyet ugyanez a tényező egy más lényre, vagy

ugyanerre a lényre gyakorol, miután nála ez a hatás egyszer már létrejött. [...]

Henri Piéron: A lelki élet fejlődése és a viselkedés objektív tanulmányozása.

1908/1970, 28., 35., 36-37. o.

Piéron felfogása modern, amennyiben szelekciós elvei a mai evolúciós episztemológia és az evolúciós

pszichológia elveire emlékeztetnek. A kor összefüggésrendszerében ráadásul mindez a tudatlélektannal

szembeni radikális hozzáállás volt. Mégsem a francia kultúrkörben vált a gondolati jelenlét ellenére sem

irányzattá, mégpedig uralkodó irányzattá a behaviorizmus, hanem Amerikában. Ennek sajátos társadalmi okai

voltak, melyek az amerikai rámenősséggel, a gyakorlatiassággal, és a „multikulturális” nagyvárosi élet

személytelenségével voltak kapcsolatosak.

1.2. A behaviorizmus és az amerikai ember

Vajon mi az az affinitás, ami az amerikai kultúrát különösen termékeny talajjá teszi a behaviorista

gondolatrendszer átütő győzelme számára? Az egyik döntő mozzanat az ipari élet új, még nagyobb mértékű

standardizációja. Ahogy az ifjú autógyáros Ford filozófiáját az idős bankár felismeri Doctorow Ragtime című

regényében: az egyforma autókhoz meg kell alkotni az egyforma embereket is.

Az amerikaiakat sztereotípiaszerűen a cselekvés és az állandó próbálkozás, s nem a töprengés és a bejárt utak

embereinek tartjuk. Egy ilyen kultúrának jobban megfelel az a pszichológia, mely az emberismeretet a belső

tényezők helyett a közvetlenül megfigyelhető viselkedésre alapozza. Hemingway világa a behaviorista

szemléletnek felel meg, míg Prousté a kontemplatív önboncoló embernek. Ez az általános affinitás viselkedéselv

és az aktivitás-központú amerikai kultúra között kiegészül az újonnan születő tömegtermelő nagyipar sajátos

igényeivel.

A tanulás pszichológiájával kapcsolatos vizsgálatok jellegzetesen az ember és a fizikai világ kapcsolatára,

leggyakrabban az ember és a gép közötti kapcsolatra, vagy még inkább az organizmus és a gép kapcsolatára

irányították figyelmüket. Gyakorlatilag az összes behaviorista beállítottságú tanuláspszichológiai vizsgálat

jellegzetes vonása, hogy benne először is egy viszonylag tudatlan kísérleti személy, másodszor pedig egy olyan

szerkezet szerepel, amely erősen problematikus jellegzetességekkel rendelkezik: a kísérletvezetőt pedig

általában az érdekli, hogy a kísérleti személy hogyan viszonyul a gép ilyen vonásaihoz. Ez nyilvánvalóan az

akkori új ipari civilizáció egyik legfontosabb jellemzőjével volt kapcsolatos. A társadalom egyik legnagyobb

szükséglete pontosan az volt, hogy az embereket a gépi civilizáció rendszerének és követelményeinek

megfeleltesse. A behaviorista irodalomban használt „szokás” szó (habit) ritkán fedte a szokás hagyomány

értelmét (custom) vagy a hagyományos megértést és elvárásokat; a szokást csaknem mindig olyan speciális

szokásformákként fogták fel, amelyeket a gépekkel való interakció körülményei megköveteltek.

David Bakan: A behaviorizmus és az amerikai urbanizáció.

1983, 93. o. Fülöp Márta ford.

Ebben a keretben hamar megfogalmazódik egy olyan gondolatmenet, mely szerint az ember alakításának kulcsa

pedig a viselkedés alakítása. James McKeen Cattell, az amerikai pszichológia szakmai terepen már akkor

sikeres üzletembere 1904-ben egy jellegzetes beszédet tart St. Louisban az ipari kiállításra összegyűlt

gyáriparosoknak és üzletembereknek. Jelszava: az üzleti életnek olyan pszichológiára van szüksége, mely az

emberi viselkedést irányítani akarja. A termelés és a fogyasztás szempontjából nem az a kulcskérdés, mit

gondolnak az emberek, hanem az, hogy mit tesznek. Zászlóbontás ez a beszéd, a behaviorizmus és a modern

ipari társadalom termelő és fogyasztó standardizáló igényei közötti összhang első kifejtése.

Vannak azonban filozofikusabb okai is a behaviorizmus amerikai győzelmének. Az amerikai egyetemi

rendszerben a világi, szekularizált filozófiai gondolkodás az európainál jóval gyengébb volt. Az akadémikus

filozófia a 19. század 70-es éveiben is kissé a teológia szolgálóleánya. Ilyen helyzetben, a fokozatos

világiasodás híján a radikális megoldások esélye sokkal nagyobb. Ez nem belemagyarázás: Watson maga is

hangsúlyozza, hogy harca a viselkedés objektív pszichológiájáért végső soron a vallásos lélekfogalommal

szembeni harc.

Közvetlen, a század első évtizedeiben a behaviorizmusnak kedvező mozzanat volt azután az iparosítás és a

neki megfelelő standardizációs igény mellett Amerikában a gyors városiasodást kísérő kulturális sokrétűség.

320



Óriási volt ezekben az évtizedekben a belső mobilitás és a bevándorlás. A nagyvárosok ekkor veszik fel a híres

amerikai olvasztótégely képét: kulturálisan igen sokrétű, egymással nem mindig összhangban lévő tömegek

olvadnak egybe az amerikai populáris kultúra közös nevezőjében, mint David Bakan elemezte közvetlenül John

Watson életére is levetítve ezt a meghatározottságot. A nagyvárosba került vidéki fiatal jól példázza azt a

helyzetet, amikor az olvasztótégely világában az embereknek nincs mire támaszkodniuk egymás megítélésében.

Nincsen közös kultúra, sőt közös nyelv sem, s ekkor nem marad más, mint a viselkedés az egyetlen

támpontként. olyan világ ez, amelyben a közös kultúra hiánya miatt felfüggesztjük az intencionális hozzáállás

használatát, mintegy zárójelbe tesszük, hogy állandóan közös jelentések világában élünk. Bruder (1982) az

amerikai behaviorizmus keletkezéséről szólva részletesen bemutatja, hogy a századvégi Chicago milyen

mértékig kedvezett ennek a viselkedés alapú, majd szociális technológiává váló gondolkodásmódnak. olyan

város ez, ahol az emberek gyökértelenek, a lakosok 78%-a nem itt született, s az ipari expanzió és

kizsákmányolás közepette hajlanak a radikalizmusra. Ne feledjük, ez a város az amerikai munkásmozgalom

radikális központja is. Ebben a közegben az egyetem világa, mint a pragmatisták s a funkcionalista mozgalom

mutatja, nagy felelősséget próbál vállalni abban, hogy segítsen integrálni és megfékezni a radikalizmusra hajló

gyökértelen tömegeket. A társadalomtudomány szociális, sőt, ma azt mondanánk, politikai hivatással bír már

De- wey munkáiban is. A behaviorizmus maga is egy radikális válasz lesz a radikális társadalmi feladatokra, a

lélek zárójelbe tétele a tökéletes kontroll lehetőségének illúzióját kelti.

1.3. Watson behaviorista programja

Watson 1913-ban jelentette meg Hogyan látja a behaviorista a pszichológiát? c. dolgozatát, melyet a

mozgalommá vált behaviorizmus nyitányának tartunk. Mint Wozniak (1993) beszámol róla, ez a nevezetes

munka valójában a Columbia Egyetemen (az Amerikai Pszichológiai Társaság égisze alatt) tartott előadássorozat

nyitó előadása volt. Watson kiindulópontja az emberi és állati pszichológia egysége. Ez nem csak

tudományos, hanem emberi kiindulópont is számára. Meg kell szüntetni azt a skizofréniát, melyet saját életében

tanári és kutatói szerepei között érzett. Mint kutató az állatokat meghatározott feltételek közé helyezve azok

viselkedéséről számol be, minden utalás nélkül ún. belső történésekre. Mint tanár ugyanakkor élményekről,

képzetekről s hasonlókról beszél óráin, a funkcionalista tankönyvek szemléletét követve. oldjuk fel ezt a

kettősséget radikálisan: formázzuk az emberi pszichológiát is a nagy sikereket elért állati pszichológia

mintájára. „[...] vagy a pszichológiának kell változtatnia szemléletén oly módon, hogy a viselkedés jelenségeit is

felölelje [...] vagy pedig a viselkedés tanulmányozásának kell önálló, teljesen független tudomány formájában

magára maradnia” (Watson 1913/1970, 40. o.).

Watson mindjárt a felütésben igencsak egyenesen fogalmaz a pszichológia természettudományos volta mellett,

mikor az óceán túloldalán javában folyik a kampány a természettudományos pszichológia ellen. Ez a

természettudományos pszichológia ember és állat vizsgálatának közös metateóriáját keresi.

A pszichológia a behaviorista számára a természettudományok egyik tisztán objektív, kísérleti ága. Elméleti

célkitűzése a viselkedés „bejóslása” (predikciója) és ellenőrzése.

[...] Meglehetősen világos, hogy valamiféle kompromisszumot kell kötnünk: vagy a pszichológiának kell

változtatnia szemléletén oly módon, hogy a viselkedés jelenségeit is felölelje – függetlenül attól, hogy

valamilyen vonatkozásban vannak-e a tudat problémáival, vagy sem; vagy pedig a viselkedés

tanulmányozásának kell önálló, teljesen független tudomány formájában magára maradnia. Ha a humánpszichológusok

kezdeményezéseinket nem támogatják, s nem hajlandók álláspontjukon változtatni, a

behavioristák kényszerülnek arra, hogy vizsgálataikat az emberekre is kiterjesszék, és e cél érdekében az

állatkutatásban alkalmazott módszerekkel analóg módszereket alkalmazzanak.

John B. Watson: Hogyan látja a behaviorista a pszichológiát?1913/1970, 39-40. o.

Kulcsár Zsuzsanna ford.

A viselkedés objektív tanulmányozása egyben egy elementarista program alapja is: a viselkedés ingerválasz

egységekre bontható.

A pszichológia, amelynek kidolgozásával megpróbálkozom, azt a tapasztalati tényt tekinti kiindulópontjának,

hogy az ember és az állati szervezet öröklött sajátosságai és cselekvésformái révén képes környezetéhez

alkalmazkodni. Ez az alkalmazkodás lehet messzemenően adek- vát, de lehet olyannyira inadekvát is, hogy a

szervezet éppen csak fenntartja magát. Másodszor: feltételezem, hogy a reakciókat meghatározott ingerek

váltják ki. Egy tökéletesen kidolgozott pszichológiai rendszerben a reakció ismeretéből a kiváltó ingerekre

következtetni tudunk, és viszont, ha az ingert ismerjük, a válasz megjósolható.

321



Watson, uo. 47. o.

Mindez egy olyan pszichológiát eredményez, amelyben háttérbe szorul a tudat kérdése, vagy egyenesen meg is

kérdőjelezhető annak megléte.

[...] Úgy kell munkálkodnunk a pszichológia tudományán, hogy vizsgálatunk objektív tárgya mindig a

viselkedés legyen és ne a tudat. A viselkedés kutatása minden bizonnyal épp elég problémát ad fel nekünk

ahhoz, hogy több emberöltőn át mindannyiunkat bőven ellásson munkával, s ne hagyjon időt arra, hogy „an

sich” a tudaton gondolkozzunk. Ha egyszer ehhez a vállalkozáshoz hozzákezdünk, rövid idő alatt tapasztaljuk

majd, hogy olyan távol kerültünk az introspektív pszichológiától, mint amennyire elszakadt a jelenlegi

pszichológia a régi „képesség-pszichológiától”.

Életrajz – A tudód és az üzletember: John Watson

John Broadus Watson 1878. január 9-én született Dél-Karolinában, Greenville- ben, s 1958. szeptember 25-én

hunyt el New Yorkban. A behaviorizmus mozgalommá szervezője, „kikiáltója”, de sok más behaviorista

életrajza is közvetlenül példázza a szerves ösz- szefüggést az urbanizáció és a viselkedéselv uralomra kerülése

között. Watson jellegzetes vidéki fiú, aki tehetségesnek tartott tanítóként igen fiatalon főiskolára majd

egyetemre, mégpedig az urbanizációs egyetemek mintapéldájára, s a zűrzavaros nagyvárosok mindmáig

legjellegzeteseb- bikébe, Chicagóba kerül. A keményen dolgozó, az igazi „vad” nyugatról, a végekről felkerült

ifjúnak igen nehéz sorsa van a nagyvárosban: szorongás, magány kínozza, egy félévre abba is hagyja

tanulmányait: egyszerre tanul filozófiát, illetve ehhez kapcsolva pszichológiát – a funkcionalisták legjavától, pl.

Angelltől, vagy a később ismertté váló George Herbert Meadtől, bár ezek rá gyakorolt hatását önmaga eléggé

lebecsüli – és orvostudományt, pl. Loebtől. Nagyon hamar kizárólagosan az állatokkal való kísérletezés köti le:

ez nem pusztán divat, hanem személyes motívum is áll mögötte. Az állat a falusi fiú számára természetkö-

zelibb, másrészt az emberekkel, mint saját maga is bevallja, igen sok kommunikációs problémája volt.

Állandóan zavarban volt, hogyan utasítsa a személyeket, mit mondjon nekik.

[...] Mikor az ifjú Watson a városba érkezett, bizonyos értelemben jól fel volt vértezve a város elszemélytelenítő

erőivel szemben. Csak át kellett vinnie az amerikai vidéki területeken kialakult személytelen viszonyulásokat a

városban lévő többi emberre, fel kellett vennie az állatokkal szemben oly jól kialakult attitűdöt, és az embereket

állatoknak kellett tekintenie. Számára ez nagyon jól megegyezett a városokban kialakult emberekkel szembeni

általános személytelen attitűddel.

David Bakan: A behaviorizmus és az amerikai urbanizáció.

1983, 96. o.

A minta nélküli, első generációs értelmiségi számára általában köny- nyebb a természettudósi, mint a

társadalomtudósi pálya, s ennek királyi útja a pszichológiában az állatkísérleti laboratórium. Watson

disszertációját is az állati tanulás témájából írta. Klasszikus értékű kísérletsorozatával azt tisztázta, hogy milyen

jelentősége van a különböző érzékszerveknek a patkány labirintustanulásában. A tízes évek elejére igazi fiatal

csillag, a jövő embere. Meghívják professzornak a Johns Hopkins Egyetemre Baltimoreba (1908-tól),

hamarosan (1915-ben) pedig az Amerikai Pszichológiai Társaság elnöke lett. Már mint közismert új név bontja

ki a behaviorista pszichológia zászlaját 1913-ban. A program s az azt hamarosan követő könyvek előkészített

talajba jutnak. Watson, hogy tartalommal töltse fel a program gyermeklélektani téziseit a kisgyermek korlátlan

hajlíthatóságáról, csecsemővizsgálatokba kezd. Ekkor éri el a falusi fiú bukása: beleszeret egyik munkatárs

tanítványába, s felesége baltimore-i patríciuscsaládja eléri, hogy állásától megfosztva, a szakmából is

kirekesztve, mintegy társadalmi nullaként kezdjen új életet, már nem egészen fiatalon (1920-ban), 42 évesen.

Szakmai elszigeteltségében kevés társa marad: tanítványa, Karl Lashley és az összehasonlító pszichológus

Yerkes mellett meglepő módon állandó levelezőtársa s emberi támasza maradt a strukturalista tudatlélektan

vezéralakja, Titchener.

A rámenős Watson feltalálja magát: üzletember lesz, a harmincas évekre a mai marketingmódszerek egyik

legnevesebb megalapozója, dúsgazdag New York-i reklámszakember. Egyes általa felfuttatott termékcsaládok

máig velünk vannak, például a Johnson és Johnson csecsemőápolási cikkek. Ahogy maga jegyzi meg

önéletírásában, megtanulta, hogy ugyanolyan izgalmas lehet egy termék eladási görbéjének alakulását szemlélni

az idő függvényében, mint egy állat pedálnyomásait. A kettő közt elvi különbség nincsen, legfeljebb ha anyagi

van. Ez persze, mint Cohen (1979) is rámutat, önbecsapás. A marketing világában Watson az elméleteiből

száműzött belső képzetek alakításával foglalkozik.

322



A magára maradt Watson kezdetben nem hagyja abba a pszichológiát, csak a hivatalos tudományossággal

szakít. A magáramaradottságnak azonban van intellektuális következménye is. Feltehető, hogy Watson

radikalizmusát az is befolyásolta, hogy nem hatott rá az akadémiai közösség állandó mérsékelő interakcióinak

világa. Előadás-sorozatokat tart New Yorkban a haladó szellemű New School for Social Research

intézményében s számtalan magazincikkben, rádió-előadásban, népszerű könyvben propagálja a behaviorista

nevelési ideált. Kissé a kor dr. Spockjának szerepét is betölti. Ez az ideál azonban nem liberális, mint Spocké;

Watson a csecsemő korlátlan alakít- hatóságában hisz, s ebből kiindulva a környezet felelősségében. Szerinte a

gyermekeket szigorú rendszerben kell nevelnünk. A napirend, a szigor, a merevség azonban nem öncél. Így

érhető el, hogy az anyák ne legyenek a gyermekek rabszolgái, a gyermekek viszont hamar önálló és felelős

lényekké váljanak.

A szakmai közélettől csak nyolcvanadik évéhez közeledve kap elégtételt. 1956-ban az Amerikai Pszichológiai

Társaság egy e célra létesített emlékéremmel tünteti ki a visszavonult, rusztikus életet élő Watsont, mint az

amerikai pszichológia szemléletének alapvető fomálóját. A sors keze volt abban, hogy a megtisztelő ceremónián

a stressz és indiszpozíció révén Watsonnak nem sikerül részt vennie, az emlékérmet pszichoanali- tikussá lett fia

vette át a nevében.

Watson élete pszichologizáló ér- deklődésűeknek is jó forrás. David Cohen (1979) fontos személyes

kettősségnek tartja, hogy Watson anyja puritán, bűntudatközpontú baptista asszony, míg apja kicsapongó, csélcsap

ember, aki el is hagyta családját. Az első mintából venné Watson a megszállott munkamániát, a

másodikból az emberi és szakmai lázadást, s saját, meglehetősen hedonisztikus életvitelét is. Creelan (1972)

egyenesen Watson szigorú gyermeknevelési attitűdjét kapcsolja össze a szigorú vallásos puritanizmussal.

Kétségtelen, hogy ez is tényező volt abban, hogy honnan tudott eszményeket meríteni. Nem szabad felednünk

azonban, hogy saját maga is hangsúlyozza, hogy ebben a pedagógiai eszményben legalábbis az ideológia

szintjén szerepet játszott nála az igény a nők emancipációjára (lásd lentebb).

Források: Watson (1930), Cohen (1979).

Összefoglalás

1. Az ember pszichológiája, mint természettudomány, nem váltotta be a hozzá fűzött reményeket. [...]

2. A pszichológia a behaviorista szemszögéből tekintve a természettudományok egyik tisztán objektív kísérleti

ága, amelynek éppoly kevéssé van szüksége önmegfigyelésre, mint a kémia vagy a fizika tudományának.

Elismert tény, hogy az állati viselkedés tanulmányozható a tudatra való hivatkozás nélkül. Mindeddig az volt

az uralkodó álláspont, hogy csak annyiban tekinthetők értékesnek az állatlélektani adatok, amennyiben

azokat analógiás módon a tudat fogalomrendszerében lehet értelmezni. Mi azt az álláspontot képviseljük,

hogy az emberi és állati viselkedést ugyanazon a szinten kell megközelíteni, ugyanis a viselkedés megértése

szempontjából mindkettő egyaránt lényeges.

A pszichológiai értelemben vett tudat nélkülözhető. Felfogásunk szerint a „tudatállapotok” önálló megfigyelése

semmivel sem inkább feladata a pszichológusnak, mint a fizikusnak. Úgy is mondhatnánk, hogy visszatérünk a

tudat nem-reflektív – nem önmagára eszmélő, naiv használatához. Ebben az értelemben a tudat olyan eszköznek

vagy szerszámnak tekinthető, amellyel minden természettudós dolgozik.

Hogy ezt az eszközt megfelelően használják-e ma a tudósok, már a filozófia, és nem a pszichológia problémája.

1. Az általunk javasolt szemlélet értelmében, pl. az amőba viselkedésével kapcsolatban felderített tények

önmagukban és önmagukért értékesek, függetlenül attól, hogy van-e egyáltalában közük az emberi

viselkedéshez, vagy nincs.

Watson, uo. 48., 56-57. o.

Módszertanilag ez azt jelenti, hogy szakítsunk a kettős megfigyeléssel, vigyük végig az objektivizá- lást, melyet

a kísérleti pszichológia kezdett meg. Láttuk, hogy a wundti kísérletezés a filozófusok karosszékpszichológiájával

szemben elválasztja az önmegfigyelőt (kísérleti személy) a leírótól, a külső megfigyelőtől. A

watsoni lépés radikálisabb: megszüntetjük a kettős megfigyelést, s egyetlen megfigyelőnk lesz, a külső.

Ez a kiiktatás azonban nem csak módszertani értékű, bár kétségtelen, hogy kiindulása módszertani. Ezzel a

behaviorizmus magát azt a világot is kiiktatja, melyre a belső megfigyelő irányulna. A pszichológia „elveszti a

fejét”, ahogy Roback (1964) jellemezte az amerikai behaviorizmust.

323



Az így egységesített pszichológia első alapelvei világosan mutatják a behaviorizmus funkcionalista eredetét, a

többi alapelv viszont a radikalizmust, azt, ahogyan Watson lelép a funkcionalista ösvényről (Bruder 1982).

1. A lélektannak a lelki jelenségekkel mint alkalmazkodással kell foglalkoznia. A viselkedéses alkalmazkodás

lesz a pszichológia témája.

2. A reakciókat meghatározott ingerek váltják ki. A viselkedés leírásában determinista elveket követ, mégpedig

külső, környezeti determinizmust keres, s elementarista. Két említésre méltó mozzanat van ezzel

kapcsolatban. Az egyik, hogy Watson korai műveiben még sokkal kevésbé atomisztikus, első írásaiban a

válasz fogalma jóval tágabb, a funkcionalista szemléletnek megfelelően értelmezhető viselkedés. A másik

mozzanat, hogy ugyanakkor az elementarizmust s külső determinációt Watson már akkor leszögezi, mikor a

feltételes reflexekről szóló pavlovi tanítást még nem ismeri. Később ugyanez az elementarizmus a

reflexelmélettel összhangban lévő terminológiában fog megfogalmazódni. Pavlov a kezdetekkor még nem

inspirátor, hanem konzse- niális társ. Watson első dolgozata, mely Pavlovra hivatkozik, 1916-ban jelent meg.

Látnunk kell ennek a determinisztikus képnek két hiányosságát: nyilvánvalónak tartja, hogy minden viselkedés

egyértelműen részekre bontható, s feltételezi, hogy minden viselkedés reaktív jellegű. A spontán

tevékenységnek majd az egész behaviorista hagyományban egészen az ötvenes évek közepéig nem lesz

tisztelete.

1. Az ilyen leírás célja a viselkedés irányítása. A válaszok meghatározó feltételeinek feltárásával az ember

irányíthatóvá válik. A behaviorizmus lesz a gyakorlati pszichológia helyes alapja.

Az irányításnak ez a hangsúlya látszólag jogossá teszi, hogy a behaviorizmust mindmáig a manipu- latív

emberkép vádjával illessék. Csínján kell azonban bánnunk ezzel a megfogalmazással. A beha- vioristák nem

titkolják, hogy irányítani szeretnék az embert. Nem rejtett programjuk az alakítás, hanem vállalt feladatuk. Naiv

kép ez, mely kétségkívül kiszolgáltatottként kezeli az embert. Csakhogy ugyanakkor optimista emberkép s, az

ember a környezet terméke, azt megfelelően alakítva maga is átalakítható tehát. Ha azt a nézetet fogadjuk el,

hogy az ember viselkedésének minden befolyásolása immorális – ezzel nem pusztán a behaviorizmust ítéljük

el, hanem a nevelés egészét, s a legtöbb pszichológiai irányzatot.

1. Ki kell iktatni a pszichológiából az önmegfigyelés módszerét, de ezzel együtt azokat a belső folyamatokat is,

melyekre az hivatkozott. A tudat, az emlékkép s hasonló belső dolgok száműzendőek. Ugyanúgy

tanulmányozandó az érzékelés, emlékezés stb. az embernél is, mint állatoknál: az érzékelés, pl.

megkülönböztető reakciók segítségével.

2. Eközben a szóbeli beszámoló elfogadható módszere marad a behaviorista pszichológiának is, csak nem

tételezzük fel, hogy valami mögöttes realitásra vonatkozik. Ugyanolyan értékű, ha az ember azt mondja

valamire, hogy piros, egy másik ingerre meg hogy zöld, mint amikor az állat kétféle mozgással válaszol

rájuk. A szóbeli beszámoló – diszkriminatív válaszok rendszere. A szavak ugyanakkor nem utalnak

valamilyen privilegizált belső valóságra (nincs jelentésük a hagyományos képelméleti értelemben), az

önmegfigyelés nem szükségszerűen igaz, igazsága fel sem vethető.

1. De mi van a gondolkodással? Watson itt nagy hatású megoldást alkalmaz. A korábbi funkcionalista

pszichológiában is felmerült motoros elméleteket élezi ki. Közismert tézise: a gondolkodás = belső beszéd.

Ezt persze már többen hirdették a 19. századi fonetikusok és nyelvészek közül is (összefoglalásukra a

behaviorizmus kontextusában lásd Roback 1964). Watson azonban nem egyszerűen a rejtett artikuláció

tényéből indul ki, hanem egy nagyobb léptékű viselkedéses érvelésből. Minden viselkedésre jellemző,

mondja, a gyakorlással történő redukció. A beszéd a legtöbbet gyakorolt viselkedésformák egyike. Amikor

az a benyomásunk, hogy tisztán belső tevékenységet végzünk (gondolkodunk), voltaképpen beszédizmaink

végeznek kismérvű rejtett tevékenységet. A belső beszéd nem szükségszerű alapja itt a gondolkodásnak,

hanem kontingens, járulékos ténye. Watson nem kapcsolja össze a beszéd közlési szerepét az intellektuális

szerepével: más rejtett izommozgások is lehetnek a gondolkodás megvalósítói. A beszéd funkciói és a belső

beszéd mint a gondolkodás megvalósítója közti összekapcsolás majd Piaget és Vigotszkij érdeme lesz.

Természetes, hogy – a belső dolgok jelentőségét tagadva – Watson belsőbeszéd-kon- cepciója ennek

tartalmával nem foglalkozik.

A behaviorizmus alapjában véve módszertani indítású irányzat volt. Társadalmi elkötelezettségei és a kor nagy

szakmai vitái azonban ezt a száraz képet hamarosan kiegészítették számos másodlagos vonással, melyek nem

szükségszerűen tartoznának egy elvont viselkedéstanhoz. A 11.2. táblázat ezek összefoglalását mutatja.

324



4.2. táblázat - 11.2. táblázat. A behaviorizmus kiegészítő jellegzetességei

Tulajdonság Jellemzése Fő ellenfél

Periferializmus minden lényegi működés funkcionalisták centrális agyi

azonosítható a végrehajtó szervek folyamatai

izgalmával

Tanulás-központúság a pszichológia fő kérdése a

viselkedés változása

Elementarizmus a viselkedés felbontható S-R

egységekre

klasszikus pszichológia: fő kérdés az

észlelés

funkcionalizmus egészleges válasz

fogalma

Környezetelvűség

az egyéni tapasztalás határozza McDougall: az ember ösztönök

meg, mit teszünk, s milyenek sokaságából áll

vagyunk

1.3.1. A pszichológia mint a tanulás tudománya

A behaviorizmus legjelentősebb fordulata a pszichológia arculatának alakításában nem pusztán a szándékai

szerint következetes és végérvényes objektivizmus bevezetésével kapcsolatos. A beha- vioristák tették a

pszichológiát a viselkedésváltozás, a tanulás tudományává. Nehéz érzékeltetni, hogyan valósult meg

lépésenként a pszichológiai kutatás eltolódása a tanulás irányába. A laboratóriumokat bonyolult látási

feladatokat megoldó képzett pszichológusok helyett egyre inkább különböző egyszerű tanulási helyzeteknek

„kitett” állatok töltötték meg. A legnagyobb karriert a kondicionálás mellett a labirintus- és a diszkriminációs

tanulás futotta be. Az új ingerre nyáladzó, az útvesztőben tájékozódó s az ingerek közt különbséget tevő állat

viselkedése minden tanulás modelljévé vált. S az állatokkal nyert eredmények fokozatosan minden áttétel nélkül

az emberi lelki jelenségek magyarázó elveivé váltak. Kialakult az a hangsúlyeltolódás, mely minden lelki

jelenséget igyekszik átfogalmazni tanulási kérdéssé. A személyiség stabil tanult szokásrendszerré, a kultúra

viselkedésmintázatok elsajátításává, az észlelés a perceptuális tanulás kérdésévé válik. Ez a győzelem

évtizedeket igényelt, de a harmincas évek végétől az amerikai pszichológia győzedelmes metateóriájává vált. A

11.1. ábra mutatja, hogy képzelte el már maga Watson is az emberi személyiséget mint viselkedési szokások

rendszerét.

A pszichológia kérdéseinek a tanulás kérdéseivé tétele során a behavioristák egy lapos evolucionizmust

érvényesítettek: az ember és az állat közti folytonosságot feltételnek tekintették, s a dekontextualizációban odái

mennek, hogy az emberi viselkedést az állati viselkedés egyetemes törvényeiből tartják magyarázhatónak. A

bonyolult viselkedések is elemi kapcsolatból építhetőek fel, s ennek elvei minden emlősnél azonosak, vagyis a

tanulási törvények egyetemesek. A modern etológia mind az öröklés, mind a fajok közti minőségi eltérések,

mind a reagáló lény tekintetében megkérdőjelezi ezeket a behaviorista premisszákat. Watson maga fokozatosan

egyre kevesebb jelentőséget kezd tulajdonítani a veleszületett tényezőknek az ember viselkedésében. Egy híres

kísérletben (Watson és Rainer 1920) a nevezetes kis Albertnél azt mutatta ki, hogy veleszületett félelmi

válaszok csak testhelyzetváltozásra s erős hangra jelennek meg, az összes többi félelem már a csecsemőnél is

tanult. Az eredetileg semleges inger (kísérleteiben egy fehér patkány) az élet véletlenszerűségei révén

összekapcsolódik egy félelemkiváltó ingerrel (éles hang), s emez is ki fogja váltani a félelmi reakciókat. Sőt:

minden hasonló inger is kiváltja a félelmi reakciót.

Watson legnevesebb vizsgálata ez, mely azóta a viselkedésterápiás elméletek kiindulópontjává is vált.

Elméletileg is alapvető érdekességű, hiszen az érzelem- és félelemtanulás alapvető paradigmáját adja meg. Azt a

paradigmát, melyet a harmincas évektől, Mowrer munkáitól kezdve a neobehaviorizmus használ az érzelmi

élet tanulás-lélektani értelmezésére. Mi sem mutatja jobban a kísérletek aktualitását, hogy a hetvenes évek egyik

nagy vitatémájává vált az, hogy a kísérletet nem mindig sikerült megismételni, s sokak szerint már a helyzet sem

ilyen egyszerű. A félelemkeltő hangnál jelen lévő anya például később nem félelmet vált ki, hanem

biztonságkeresést, vagy a gyermeknél a feltételes ingerre ujjszopás jelenik meg, ezzel mintegy magát

vigasztalja, stb. Watsonnak ez a munkája évtizedek múltán is casus belli mind a viselkedés atomisztikus

elemzésére nézve, mind az öröklés tagadása miatt, mind pedig az egyszerű kondicionált s a bonyolultabb

(dinamikus pszichológiai) viselkedésmeghatározók vitájában.

325



11.1. ábra. Az emberi személyiség mint szokásrendszer Watson felfogásában (Watson 1924, 275. o.) Az ábra

alapgondolata, hogy a viselkedés az életkorral egyre differenciálódó szokások rendszereként fogható fel. A jobb

oldal ennek egy részleges keresztmetszetét mutatja egy 24 éves embernél

Vitatott kérdések – A korai behariorizmus néhány dilemmája

A behaviorizmus sosem volt egyértelmű követést kívánó, merev doktrínákat nyújtó iskola a pszichológiában,

mint például a pszichonalízis vagy az alaklélektan. A watsoni program elsősorban módszertani jellegű. Számos

kérdés van, ahol már a korai beha- vioristák is eltértek egymás között a módszertani objektivizmus keretein

belül. Ezek felsorolása két dolgot éreztet: bizonyos szükségszerűnek tűnő vonások a korai behaviorizmusban is

csak esetlegesek, s nem elkerülhetetlenek. Sokkal inkább a viselkedéselv társadalmi beágyazottságából

fakadtak, mintsem inherens logikájából. Másrészt az évtizedekkel később előtérbe kerülő problémák (a

neobehaviorizmus alapkérdései) a korai korszakban is megvannak, ha a forradalmi újhoz képest csendesebben

is, mint később.

Periferializmus: az idegrendszer kutatása

Watson felfogása a fiziológia és pszichológia kapcsolatáról kétértelmű. Egyrészt elvileg fontosnak tartja a

pszichológia számára a fiziológiát. Olyan megjegyzései is vannak, ahol a kettő viszonyát úgy képzeli el, mintha

a pszichológia a viselkedés egészével foglalkozna, a fiziológia viszont annak részmechanizmusaival.

Ugyanakkor visszataszító számára minden olyan korabeli funkcionalista magyarázat, mely egyedi lelki

jelenségeket (spekulatív) agyi mechanizmusokra apellálva értelmez, mivel ez módszertanilag megfoghatatlan.

Watson ehelyett arra törekszik, hogy ahol csak lehet közvetlen (perifériás) fiziológiai megfelelőket találjon a

lelki jelenségeknek. Ennek legismertebb példája a gondolkodás azonosítása a beszélőszervek mozgásaival.

Követői e téren, pl. a progresszív relaxáció rendszerének kidolgozásából ismert Edmund Jacobson (1888-1983),

tovább is mennek: az egyént zavaró feszültségek feloldásának módját is az izmokban keresik. Joe McGuigan

(1978) kiváló áttekintése megmutatja, milyen hosszú ideig élő hagyomány ez.

Watson viszolygása módszertani alapú volt. Nem is teljesen megalapozatlan, hiszen gondoljunk arra, hogy az

agyműködés viszonylag közvetlen, elektrofiziológiai vizsgálata csak a II. világháború után szilárdult meg.

Szigorú értelemben az emberi gondolkodás közben zajló agyi működésekre vonatkozó elképzelések ekkoriban

még spekulációk. Watson ellenérzése azonban nem szükségszerű. Tanítványa s kezdeti munkatársa, Karl

Lashley (1890-1958) már a húszas évek elején azt hirdeti, hogy a behavioristának annak érdekében, hogy

valóban kiiktassa a szubjektív pszichológia esélyeit, az agyműködésről kell modelleket alkotnia. Mindig

fiziologizálnia kell, mégpedig az agyról. Ha objektív akar maradni, nem szabad elkötelezett periferialistának

maradnia. „A behaviorizmus legfőbb kerékkötője, hogy nincsen megfelelő fiziológia, amelyre tudományát

alapozhatná. [...] Csak ha fiziológus lesz, akkor remélheti a behaviorista, hogy magyarázó mechanizmusainak

száma megnövekszik.” (Lashley 1923/1970, 81. o.) Lashley később a modern neuropszichológiai gondolkodás

és kísérletezés egyik vezéralakjává vált. Számos kéregirtá- sos kísérletet végzett, ahol patkányok tanulási

teljesítményét vizsgálta különböző elhelyezkedésű és nagyságú agyrészek kiirtása után. A kísérletekből két

következtetést vont le: az agykéreg nem szűk lokalizációs elvek szerint működik (ekvipotencialitás), s a tanulási

képesség az agy össztöme- gének függvénye (tömeghatás, Lash- ley 1929). Később ő játszott vezető szerepet az

alaklélektanos fiziológiai doktrína kísérleti cáfolatában, s döntő elméleti, inspiratív szerepe volt a kognitív

pszichológia kezdeteinél annak hangsúlyozásában is, hogy a sorrendileg szervezett viselkedések (főképpen a

beszéd) gyors s antici- patív mozgásos adaptációkat magába foglaló lezajlása nem magyarázható

reflexláncokkal (Lashley 1951). A neurológiai modellálásnak nagyobb egységekre vonatkozó belső

326



mintázatokat is fel kell tételeznie. Az ötvenes évek amerikai pszichológiájában ez a gondolat forradalmian

újszerű, mint később (21. fejezet) látni fogjuk. Fontos emlékeznünk rá a behaviorizmus értékelésénél, hogy

Watson közvetlen tanítványa évtizedeken át nem egy bezárt, atomisztikus viselkedéselemzés, hanem a

viselkedés komplex meghatározottságának képviselője, mind elméleti, mind kísérleti munkásságában.

A tudat kiiktatása: módszertani behaviorizmus

Már a korai behavioristák felfogása sem egységes a tudat, vagy általánosabban a „belső élet” kérdésében. Két

alapvető megoldásuk az elvszerű (ontológiai), vagy ahogy Lashley nevezte, a „szigorú értelemben vett” és a

módszertani behaviorizmus. A szigorú behaviorista szerint nincsenek tudatjelenségek, egyáltalán szellemi

jelenségek, melyek ne lennének be- illeszthetőek az egyszerű fizikai jelenségek közé. Az emberre vonatkoztatva

pedig a viselkedésen túlmutató lelki jelenségek, például élmények sincsenek. Engedékeny megfogalmazásokban

epifenomenalizmus kísérte ezt. Annak megengedése, hogy mellékjelenségként lehetnek belső folyamatok, de

ezek nem befolyásolják a viselkedés teljesen fizikalisztikus determinációját. Ez a felfogás még mechanikus s

kevéssé kifinomult terminológiában de elővételezi a későbbi neopozitivista tudományfilozófia fizikalizmusát.

Nem volt idegen ez a szélsőséges, de elvszerű álláspont Watsontól magától sem, különösen későbbi könyveiben.

Következetesen harcol az olyan szub- jektivizáló fogalmak tételezése ellen, mint az emlékkép, a figyelem, de

még az effektus törvényét is túl szubjekti- visztikusnak tartja. A gondolkodás = belső beszéd koncepció

hirdetésével mintát is ad a behaviorista redukcióra. Mások, mint Lashley egyértelműen a fiziológiai redukcióban

látják a helyes utat az ontológiai behaviorizmus számára: azonosítsuk a „belső” folyamatokat központi

idegrendszeri történésekkel. Bertnard Russell (1921) Az elme elemzése című munkájában a behaviorizmust

mint az egységes fizikalista világkép megvalósítóját értelmezi. Ugyanekkor rámutat arra, hogy éppen a modern

fizika kevésbé naivan „materialista”, mint Watsonék állítják: konstrukciókkal dolgozik, s ugyanezt a

pszichológia is megteheti. Viselkedéselvű kell legyen, de nem zárhatja ki a viselkedést determináló bonyolult

belső konstrukciókat sem.

Sok korabeli behaviorista Watsonnál is radikálisabban fogalmazott. Albert P. Weiss (1879-1931) a viselkedést a

modern fizika elemi részeiből kiinduló, metafizikusan mechanikus rendszerben helyezi el. A szervezet a

környezetben zajló, az elektronok és protonok kölcsönhatásával jellemezhető folyamatokkal korrelatív

viszonyban működik. A viselkedéses reakció a fizikai és szociális ingerekre adja a pszichológia szervező elvét.

Weis egyben azt is hirdeti, hogy a viselkedésnek a társas koordináció is része: vannak sajátosan máshova

irányuló viselkedések is. Walter S. Hunter (1889-1945) odáig megy a viselkedés egyedülvaló- ságának

hirdetésében, hogy új nevet is követel a pszichológiának. Hogy megszabaduljunk a hagyományos szubjektív

konnotációktól, a viselkedéstant nevezzük antroponómiának (az emberi természet tudományának), melynek

kizárólagos témája a viselkedés. Jellemző a programok és a gyakorlat eltérésére, hogy Hunter kísérleti

munkáiban éppenséggel az állati reprezentációk természetét kutatta. A késleltetett válaszadás lehetőségét és az

időlabirintust vizsgálva (ugyanazon a helyen másodszorra máshová kell fordulni) szolid viselkedéses alapokat

teremtett ahhoz, hogy állatoknál is feltételezzünk az ingerek közvetlen hatásain túlmutató belső folyamatokat,

melyek például Hebb (1974) számára is az állati reprezentációs folyamatok bizonyítékai lesznek.

Az ellentét a program és a kutatói gyakorlat között nemcsak Hunterre érvényes. Egyben rámutat arra, hogy a

behavioristák jó része hétköznapi gyakorlatában egyszerűen módszertani behaviorista volt, úgy gondolták, hogy

megbízható tudományos adatokat szerezni csak a viselkedés segítségével lehet. A hagyományos pszichológia

introspekciós doktrínáját örökre megkérdőjelezték. Watso- nék (és Freud) óta nehéz hinni abban, hogy

közvetlen bejárásunk van saját belső életünkhöz, s egy tudomány erre alapozható. Ebben a nem beha- vioristák

is mindmáig egyetértenek. A klasszikus módszertani behaviorizmus azonban többet is jelentett: hitet abban,

hogy csak akkor van jogunk valami belsőt feltételezni (pl. emlékképet az állatnál), ha meg tudjuk mutatni azt a

viselkedéses helyzetet (pl. a késleltetett válaszadásra való képességet), ahol ez a belső folyamat megnyilvánul. A

kései Wittgenstein (1992) gondolataival rokon felfogás ez: a viselkedés és a belső folyamatok között egyértelmű

megfelelések vannak, csak arról lehet beszélni, ami a viselkedésben is megjelenik. Ezzel azonban a nem

behavioristák már korántsem értenének egyet.

A harmincas évektől a neobehaviorizmus keretében a behaviorista gondolkodás mind módszertanilag, mind

fogalmilag liberalizálódott, mint a 19. fejezetben elemezni fogjuk. A viselkedéselv összekapcsolódik a neopozitivista

tudományelmélettel s az operacionalizmussal. Az eredetileg, a húszas évekbeli volt kettő helyett,

kialakult a behaviorizmus három fogalmi értelmezése. Az ontológiai behaviorizmus szerint nincsen lelki élet,

csak viselkedés. A logikai behaviorizmus főként Gilbert Ryle (1999) értelmezésében a belsőnek tartott

folyamatokat viselkedéses diszpozíciókra vezeti vissza. A kísérletező pszichológusok jó része viszont

neobehaviorizmus néven módszertani behaviorizmust képviselnek. Közvetlenül kutatni csak a viselkedést

lehet, a viselkedés mögött azonban feltételezhetünk belső folyamatokat, ha meg tudunk nekik feleltetni

327



viselkedéses következményeket. Ezzel a módszertani engedékenységgel együtt a behaviorizmus tematikája is

kiszélesedett, hogy azután átadja helyét a kognitív pszichológiának.

1.3.2. Környezetelvűség (environmentalizmus)

Később azonban Watson sokkal általánosabban fogalmaz a tapasztalat szerepéről:

Adjatok nekem egy tucat egészséges, ép gyermeket s az általam megjelölt környezetet felnevelésükre, s

garantálom, hogy bármelyiket véletlenszerűen kiválasztva olyan szakembert nevelek belőle, amilyet csak akarok

– orvost, ügyvédet, művészt, kereskedőt, főnököt s akár koldust vagy tolvajt is, függetlenül elődei tehetségétől,

hajlamaitól, képességeitől, foglalkozásától, s fajától.

J. B. Watson: Behaviorizmus.

1924, 104. o.

Ez a szélsőséges tabula rasa elv megfelel a beha- vioristák optimista társadalomképének, az ember

alakíthatóságának. S vegyük észre a faj (vagyis az emberfajták eltérései) irrelevanciájának hangsúlyozását.

Fontos demokratikus vonás ez; a funk- cionalisták jó része (Hall, Cattell) szociáldarwinis- ta, s eugenikai

hevülettel hitt a fehérek öröklött fölényében. A tesztmozgalom pedig az európai származásúak között is

áthághatatlannak érzett biológiai eltéréseket hirdet. Tulajdonképpen ez a típusú hajlékonysági elv lesz a ma

sokat bírált sztenderd társadalomtudományi modell (Pinkler 1999) pszichológiai alapja. Az emberek eltérései, az

embercsoportok eltérései is, a társadalmi társulás következményei.

A környezetelvűség, az optimizmus és a gyakorlatias hitvallás teszik Watsont az első modern értelemben vett

csecsemőnevelési tanácsadóvá. Watson ugyanakkor a mai tanácsadókhoz képest szigorú. A szigorúság mögött

azonban, mint maga is beszámol róla, elvek voltak. Watson (1930) a mai felfogásunk szerint rideg, s

túlszabályozott nevelési elvek hangsúlyozásával a nőknek a gyermeknevelés zsarnoksága alóli felszabadítását

akarta szolgálni. Eysenck és Eysenck mai értékelése tanulságos ebben a tekintetben.

J. B. Watson, a behaviorizmus atyja volt az első igazán bestsellerré vált gyermeknevelési könyv szerzője.

Munkáját, mely A csecsemők és a gyermekek pszichés gondozása címmel, 100 000 példányban jelent meg,

néhány hónapon belül elkapkodták, és még az olyan megrögzötten gyanakvó emberek is, mint Bertrand Russell,

Watson gondolatainak lelkes támogatóivá váltak. A hivatalos pszichológiai közvélemény elég szkeptikusan

foglalt állást a könyvvel szemben, különösen azok, akik szerint az ilyen közszereplések még Watson tudósi

tekintélyét is veszélyeztethetik. Watson üzenete egyszerű volt: a gyerekeket tudományos elvek szerint, s nem

érzelmi, vagy hagyományokon alapuló módszerekkel kell felnevelni. Határozottan helytelenítette a gyerekek

kényeztetését, azt, ha a szülők túlságosan kimutatják érzelmeiket gyermekeik felé – például ölelgetik és

csókolgatják őket. Ugyanis ez szerinte dependens, vagyis függő magatartást vált ki belőlük. Továbbá az etetés is

meghatározott rend szerint kell, hogy történjen, s nem akkor, amikor a gyerek akarja. Watson saját két fián is

kipróbálta elméletét, az egyik felnőttkorában öngyilkos lett, a másik pedig, legnagyobb bosszúságára,

pszichoanalitikus. Az idős Watson később mindent visszavont, amit a könyvében írt, de nem azért, mert

úgymond „jobban át kellett volna gondolni”, amit leírt, hanem mert „nem tudtam eleget ahhoz, hogy valóban

olyan könyvet írjak, amilyent akartam”.

A rideg, szeretettelen, szigorú Watson után megérkezett a „ló másik oldala” a pszichoanalitikus dr. Spock

képében, az ő szélsőségesen engedékeny, ölelgetős-csó- kolgatós, „akkor eszik a gyerek, amikor éhes”

állásfoglalásaival.

Csecsemőgondozás és gyermeknevelés című könyvét eddig egyedül a Biblia szárnyalta túl eladott példányainak

számával. Az anyák szerte a világon megkönnyebbülten tértek vissza az érzelemmel telített családi

kapcsolatokhoz, melyektől addig a szigorú Watson keményen eltiltotta őket. Az idők múlásával mind a

tudományos elvek szerinti, mind az engedékeny nevelési modell szerinti szűk látókörűnek bizonyult. A végén

Spock is elismerte tévedéseit, amikor látta, hogy az általa javasolt módszerek nem azt az eredményt hozzák,

mint amiben reménykedett.

Eltérő módon ugyan, de mindketten ugyanabba a hibába estek, nevezetesen hogy bizonyított és szilárd

tudományos tények helyett tudományosnak látszó, de puszta hiedelmeken alapuló tanácsokat osztogattak. Az

igazság az, hogy a pszichológusok gyermekneveléssel kapcsolatos ismeretei nem elég elmélyültek ahhoz, hogy

mindentudó tanácsadók szerepében tetszeleghessenek.

328



Watson a radikális behaviorizmusra, Spock pedig a szűk látókörű és tartalmatlan freudi elvekre támaszkodott,

anélkül hogy meggyőződött volna arról, hogy elég szilárdan, tényekkel megfelelően alátámasztva állnak-e ezek

az elvek a lábukon ahhoz, hogy elbírjanak újabb, rájuk tákolt elméleteket. A gyereknevelésről még mindig

keveset tudunk, arról azonban már eleget, hogy megállapíthassuk, Watson és Spock tanácsai mennyi kárt

okoztak a gyerekeknek. Az egyik azért, mert túlságosan rideg, tekintélyelvű és érzelemnélküli volt, a másik

pedig azért, mert túl lágy, engedékeny és kényeztető. Az anyák sokkal sikeresebben nevelhették volna

gyermekeiket, ha a két szerzőt könyvestől együtt messziről elkerülik.

Hans Eysenck és Michael Eysenck: Elmelesen. 1994, 232. o.

Ami a tanulás mindenhatóságát illeti, ráadásul az is erősítette a környezetelvű hitet Watsonban, hogy egyre

jobban viszolygott az olyan nehezen megfogható, nem objektív s sokaknál magyarázónak feltüntetett

fogalmaktól, mint az ösztön fogalma. Igen éles vitákat folytatott e kérdésben különösen McDougall-lel aki a

szubsztancializált ösztön fogalom magyarázó erejét hirdette még az emberi társas viselkedésben is. Watson

számára az ösztön nem azért tiltott fogalom, mert nem hinne a biológiai determinációban, hanem azért, mert

megfoghatatlan dolgokat reifikál, dologiasít. Jellemző, hogy akadémiai pályájának megszakadása előtt

éppenséggel a madarak vándorlásának meghatározóit kezdte vizsgálni Lashleyvel.

1.3.3. Pavlov hatása

A környezetelvűségben s a tanulás középpontivá válásában kitüntetett szerepet játszott mind Watson

munkásságában, mind a behaviorizmusban általában, hogy megismerkedtek Pavlov munkásságával. Pavlov

nevét Amerikában 1909-ben Robert Yerkes és Morgulis áttekintő cikke tette ismertté. Kezdetben Watsonék

magát a kondicionálási eljárást korlátozott érvényűnek tartják, fokozatosan azonban átveszik, a laboratóriumban

kiterjesztik emberekre is és magyarázó elvet alkotnak belőle.

A feltételes reflex fogalom logikailag nem szükséges a viselkedéselv érvényesítéséhez. Van azonban két

vonzereje, melyeknek nehéz volt ellenállni. A behavioristák számára a feltételes reflex a viselkedés elemekre

bontásának kulcsa, akárcsak a hagyományos lélektan számára az asszociációk voltak az elmében. Másrészt

maga a fokozatosan kialakított inger-válasz (S-R) formula fogja képviselni azt a (téves) elkötelezettséget, hogy

reagáló szervezettel van dolgunk. Kialakul egy olyan determinisztikus séma, mely szerint az állat s az ember

viselkedése mintegy kimerül abban, hogy külső dolgokra reagál. A viselkedés mechanizmusként működik,

nincsenek saját belső tendenciái.

Az alakítható ember – ez a pozitív, optimista kép – ugyanakkor környezetének kiszolgáltatott, determinált,

reagáló lény. Nemcsak a későbbi etológia fényében leegyszerűsítő kép ez, mint a funkcionalista kiindulás

mechanikussá tétele. Részben a behavioristákat mozgató társadalmi credóval is ellentétben van. Franz Kafka

vagy Proust töprengői sokkal determináltabbak, mint a megküzdő He- mingway-hősök. Az önmagát alakító, a

körülményeket leküzdő ember, az amerikai self made man pszichológiai leképezése egy meglehetősen

determinált és kiszolgáltatott pszichológiához vezet. Ez a feszültség az amerikai hitvallás s a behaviorizmus

között mindmáig újra és újra előkerül. René Zazzo (1942) már évtizedekkel ezelőtt rámutatott erre a

feszültségre.

Mindeközben azonban már a korai behaviorizmus sem volt intellektuálisan egyszerű és egysíkú képlet. A

behavioristákat is megosztotta, hogy vajon belső világ tényleg nincsen-e, vagy csak nem ismerhető meg.

1.4. A viselkedés mechanikája vagy teleológiája

A korai behavioristák egyik legizgalmasabb dilemmája ismét (akárcsak a reflexelvnél) a mechanikus és a

teleologikus viselkedésfelfogás szembenállása. A korai behavioristák jó része a népi pszichológia

teleológiájának lenézéséből indul ki, de ez jellemzi a kései behavioristák zömét is. Úgy gondolják, hogy

könnyen azonosítható, mi az inger (pl. egy adott fény), s mi a válasz (pl. egy izomösszehúzódás). Már a

viselkedéselv diadalútjának kezdetén vannak azonban, akik megkérdőjelezik ezt a filozófiailag végiggondolatlan

képet. A korai behavioristák egy filozófiailag (és biológiailag) körmönfontabb kisebbsége is észrevette ezt.

Edwin Holt (1873-1946) már 1915-ben rámutatott arra, s később őt követi majd Tolman, hogy az igazán érdekes

viselkedésformák a környezethez igazodnak, s nem egy elszigetelt mozzanatra adott reakciók. A madarak

például dél felé repülnek, s mozgásuk nem a mezőre, mint ingerre adott válasz. Ez az „igazodás” erőteljesen

megkérdőjelezi a viselkedés mechanikus felfogását. Maga a viselkedés csak egy általa megvalósított, őt irányító

„cél” szempontjából definiálható, s nem puszta fizikai leírással. Ez a felfogás, mely logikusan elvezet a

viselkedés különböző szintű leírásának szükségességéhez (pl. a mozdulatok és az általuk végrehajtott

cselekedetek elválasztásához), sokáig csendes kisebbség maradt. Mindenesetre azt képviselte, amit a mai

329



tudományosságban a különböző „hozzáállások”. Dennett (1998a) mai terminológiájának fizikai hozzáállása felel

meg a korai behaviorizmusban a viselkedés mechanisztikus elemzésének, míg a tervezeti és az intencionális

hozzáállások a jelentésteli és teleologikus szervező elveknek. A kisebbségi felfogás mint a puszta fizikai

mechanikus viselkedéselemzéssel szembeni kétely már a kezdetekkor jelen volt a tehát a behaviorizmusban is.

Valójában már korábban is nagy szerepet játszik ez a vita, mint a fenti vitatott kérdések mutatja.

Edwin Holt munkásságát igazából ennek a vitának a fényében tudjuk értelmezni. Holt az amerikai korai

behaviorizmus kifinomult teoretikusaként vitte tovább Jennings gondolatait. Abban az értelemben is, hogy

részletesebben kidolgozta azt az elvet, hogy a viselkedés különböző szinteken írható le, s így megadta azt a

hangnemet, melyben Loeb és Jennings nem szükségszerűen zárják ki egymást.

Hajlamosak vagyunk – még a behavioristák is közülünk – arra, hogy azt higgyük, hogy a viselkedés valamilyen

módon reflex tevékenységekből áll össze. Ez teljesen igaz, már ami a folyamatot illeti. Így a végső elemzés

szerint a korallzátony is pozitív és negatív ionokból áll, de a biológus, a földrajztudós vagy a hajóskapitány nem

értené meg a dolog lényegét, ha így fogná föl.

Edwin Holt:Válasz és megismerés.

1915, 232. o.

Holt érdekes általános koncepciót fejt ki a koordináció szerepéről is az állati viselkedés szerveződésében.

Sherringtonból indul ki, hogy bemutassa, darwiniánus szempontból értelmezve reflexes működéseink is

célirányosak: a szervezet a környezet valamely tárgyához vagy lényéhez viszonyítva mozog (Holt 1915, 55. o.).

Az ő értelmezésében az állati viselkedést egészlegesen kell leírnunk, és nem pusztán reflexláncként.

Holt pozitív tanácsa, melyre már fentebb utaltam, annak észrevétele, hogy a szervezet valamilyen távoli

objektumokhoz igazítja viselkedését. „A szervezet a környezet valamely tárgyához vagy tényéhez viszonyítva

mozog” (uo. 55. o.). A Brentano kiemelte intencionalitási mozzanat tehát a belső világot felváltó viselkedés

elemzésben is megjelenik.

A viselkedés értelmes jellemzése ezekben a keretekben fog megjelenni. S míg Loeb mechanikus leírása ennek

megfelelően a reflexek szintjére érvényes, a viselkedés szintjére Jennings funkcionális elemzése lenne érvényes.

Azt, hogy az állat, mint egész hogyan viselkedik, nem lehet leírni a közvetlen ingerek terminusaiban;

csakazoknak a környezeti tárgyaknak a keretében tehető ez meg, melyekre az állat viselkedése irányul. Pontosan

ez a különbség a reflexes aktus és a specifikus válasz vagy viselkedés között.

Holt, uo. 76. o.

Vitatott kérdések – A Jennings–Loeb viták jelentősége és az állati szándék problémája

330



A reflexes viselkedés célszerűségére vonatkozó hosszú viták után Sherrington (1906) szögezte le világosan,

hogy a reflexek célszerűsége nem igényel külön ágenst (legyen az akár a gerincvelői lélek), hanem azt a

természetes kiválasztódás magyarázza.

A nem kiváltott, vagy legalábbis spontánnak tűnő állati viselkedés elemzésében azonban nem ez volt az utolsó

szó. A 8. fejezetben láttuk, hogyan jelenik meg ez a kérdés a darwinizmus antropomorf értelmezéseiben.

Ismételten felmerült, hogy vannak-e olyan sajátos biológiai törvények, melyek ugyanakkor nem célokságiak? A

századfordulón igen élesen megfogalmazódott ez Jacques Loeb és Arthur Jennings vitájában, mégpedig az

alacsonyabb rendűek- re nézve. A tropizmusok elemzésében Jennings a szándékelvű, Loeb a szigorúan

fizikokémiai magyarázat mellett állt ki. Nem érdektelen ebből a szempontból, hogy Loeb volt John Watsonnak,

a behaviorizmus atyjának igen tisztelt tanára (lásd erről Pauly 1987). Ugyanakkor Ersnt Mach követője is volt,

fő művét neki is dedikálta (Loeb 1900).

Loeb szerint minden reflexes és ösztönös folyamat valójában a protoplazma általános fizikokémiai

tulajdonságaiból vezethető le, legfeljebb magasabb rendűeknél egészíti ki ezt az asszociatív emlékezet. A cél,

szándék (purpose) fogalmának nincsen helye a tudományban. Loeb annak a német fizikokémiai hagyománynak

a képviselője volt, mely először enyhébb formában Helmholtz és körének meggyőződése volt: az életjelenségek

megértéséhez vezető út a mögöttük álló fizikai folyamatok megértésén át vezet. Radikálisabb változata volt

azután ennek Ersnt Haeckel monista felfogása (7., 8. fejezet), mely ellentétben például Du Bois Reymond

hírneves beszédeivel a tudomány határairól, azt hirdette, hogy a tudat jelenségei is redukálhatóak lesznek majd a

neuropszichológia és az összehasonlító anatómia révén. Loeb szerint az amőba viselkedésében található

célszerűség magyarázatára elég fizikokémiai törvényeket felvenni, az amőba teleológiája csak látszólagos.

A dolog úgy kapcsolódott a beha- viorizmushoz, hogy Watson Loeb diákjaként találkozott Chicagóban ezzel a

radikális beszédmóddal, s a radikális behaviorista attitűdje nem előzmények nélkül lesz teleológiamentes.

Loeb maga, miután Németországból Amerikába ment, alapvető művében (Loeb 1900) igen részletesen

igyekszik bemutatni, hogy az érzékelés és a mozgás folyamatai az állati idegrendszer elemzése szerint

lényegében fizikokémiai folyamatok. Igyekszik azt a látszatot kelteni, hogy minden spekulációt kerül. Magának

a központi idegrendszernek a feltételezett működése sem lehet valamiféle spekuláció alapja, ahol, mint a funkcionalista

pszichológusok teszik, mindenféle bonyolult működéseket tulajdonítunk az idegrendszernek, magát az

idegrendszert antropomorfizáljuk. „A központi idegrendszer ezekben a működésekben csak mint vezető vesz

részt. A reflexek fiziológiájának igazi kérdése a protoplazma vezetőképességével kapcsolatos. Ez ma már nem

biológiai kérdés, hanem fizikokémiai probléma” (Loeb 1900, 289. o.), hangzik a meghökkentően modern

program az idegrendszer kémiájáról. Általában a kor konkrét vitáiban is a kémiai jellegű pszichológiai modellálás

mellett áll ki, például Hering és Mach színértelmezése mellett.

A bonyolultabb idegrendszernél megjelenő asszociatív emlékezet azonban kisiklani látszik a naturális reakció

érvénye alól. Loeb nem ért egyet azzal, hogy a pszichológiai jelenségtant az idegrendszerbe vetítve anatómiai

asszociációs elveket keressünk. Ezzel egyben az idegrendszeri működés telefonközpont-modelljeinek vitriolos

bírálatát is adja.

Úgy érzem, hogy ugyanolyan reménytelen azt várni, hogy szövettani vagy morfológiai módszerekkel feltárjuk

az asszociatív emlékezet mechanizmusait, mint azt várni, hogy az elektromos jelenségek dinamikája feltárható

úgy, hogy egy távíróvezeték metszeteit vizsgálgatjuk mikroszkóppal, vagy azzal, hogy egy nagyvárosban

megszámláljuk s lokalizáljuk a telefonkapcsolatokat. (Uo. 290-291. o.)

Loeb saját javaslatot is tesz, mely a rezonanciára épít. Sok tekintetben Hartley reminiszcenciáit mutatja, de

ugyanakkor némi gestaltos íz és a mai megosztott reprezentációk gondolkodásmódja is elővételeződik itt.

Végeredményben szuperponált hullámok rekonstrukciója lesz az asszociatív emlékezet, ahol a nyomok

átfedésben épülnek egymásra és rezonanciaszerűen irányítják a felidézést.

Jennings viszont a mai „intencionális kognitivizmus” elismert őse. O az egysejtűek célszerű próbálkozásairól

beszél, s egyenesen odáig ment, hogy a Dennett értelmében vett szándék- tulajdonításra nagyon emlékeztető

„kivetítésekről”, saját szándékrendszerünk másoknak tulajdonításáról beszélt, nem is olyan távol Dennett mai

„hozzáállásaitól”.

Általában nem tulajdonítunk tudatosságot egy kőnek, mert ez nem segítene a kő viselkedésének megértésében és

a felette való ellenőrzésben. [.] Másrészt viszont általában tudatosságot tulajdonítunk egy kutyának, mert ez

hasznos; gyakorlatban lehetővé teszi, hogy sokkal jobban tudjuk értékelni, előre látni és ellenőrizni

cselekedeteit, mint egyébként. [...] Ha egy amőba [.] olyan nagy lenne, mint egy bálna, elképzelhető, hogy

331



lennének olyan helyzetek, ahol elemi tudatállapotok hozzárendelése megmentené a nem túl felkészült embert az

egyébként, ilyen tulajdonítások nélkül bekövetkező pusztítástól.

Jennings 1906, 104. o.

Nicholas Humphrey (1986) részletesen bemutatja ezt a vitát Loeb és Jennings között, s valójában tőle származik

Jenningsnek az az aktualizá- ciója, amit azután Dennett (1998a; 1998b) használ fel oly kiterjedten. Nemcsak

arról van szó ebben a megfogalmazásban, hogy mikor használhat cél- és funkciófogalmakat a tudós az állati

viselkedés magyarázatában, hanem arról is, hogyan segít a funkciós beszédmód, az intencionális hozzáállás

abban, hogy eligazodjunk a világban, vagyis hogyan támogatja az értelmezést, a rend keresését. Jól jön, ha

Jennings követői vagyunk az értelmezésben, miközben a magyarázat szintjén lehet, hogy Loeböt kell

követnünk, s végső soron fizikokémiai mechanizmusokban hiszünk a lelki élet magyarázatára is (Dennett 1991).

Loeb és Jennings vitája a korban egyébként zsákutca volt. A vitában részt nem vevők mind érezték, hogy itt

valamiféle attitűdbeli eltérésről van szó. Hiszen, mai zsargonunkban, míg Loeb a fizikai hozzáállást, Jennings az

intencionálisat veszi fel egyazon jelenségekre. Ma már azt mondanánk, hogy ezek különböző elemzési szintek,

melyek nem zárják egymást. Az állat célszerűen viselkedik funkcionális szempontból, de ezt a viselkedést

biokémiai mechanizmusok valósítják meg. Saját korukban ez a zsákutcás vita azt eredményezte, hogy az

amerikai összehasonlító pszichológiában az alacsonyabb rendű állatok évtizedekig mellőzött témának

számítottak. A két attitűd azonban folytatódott a követőkben: Loeb fi- zikokémiai hozzáállása Watson

mechanikus viselkedésszemléletében, Jennings teleológiája pedig Edwin Holt munkásságában.

Holt mint filozófus nagy szerepet játszott azzal is, hogy az amerikai neorealizmusnak, a pragmatizmus új

hajtásának keretében a dinamikus folyamatokat helyezte előtérbe. 1915-ben megjelent könyve (melynek

függeléke a fentebb idézett viselkedéselemzés) A freudi vágy és helye az etikában furcsa címet viseli. Azt

hirdeti, hogy Freud alapvető hozzájárulása a modern gondolkodáshoz, hogy a vágy (a libidó) kiterjesztett

fogalma segítségével oksági elméletet ad az emberi elméről. Holt értelmezésében maga az a gondolatmenet,

hogy cselekedeteinket vágyainkra vonatkoztatva kell magyaráznunk, egy dinamikus pszichológia alapját teremti

meg. Ez természetesen akkor válik érdekessé, amikor látszólag vágy nélküli cselekedetekről van szó,

amelyeknek nehéz motivációs értelmezést adni. Freud igazi ihletése Holt értelmezésében a látszólag

indokolatlan cselekedetek vágyakra történő visszavezetése.

Mai terminológiában Holt azt veszi észre, hogy szükségünk van egy intencionális hozzáállás (Dennett 1998a)

felvételére, ami nem azt jelenti, hogy mindenféle nem anyagi természetű dolgot megengednénk. Ehelyett az

intencionalitás is a vágyak világába helyezett természeti értelmezést kap. Holt számára Freud azért fontos, mert

rámutatott arra, hogy hogyan irányítják ezek a szándékok vagy célok az emberi életet.

A freudi etika Holt értelmezésében hosszú távon az igazság szempontú etika, olyan etika, mely Freud

üzenetének megfelelően mindig azt diktálja, hogy nézzünk szembe a tényekkel, ne takarjuk el a valóságot. A

tudattalan (Holt egyébként ezt a szót nem is használja) ebben a radikális értelmezésben azt jelenti Holt számára,

hogy a cselekvés megfigyeléséből kell kiindulni, s nem a gondolatokról való beszámolóból. A viselkedéstan az

illúziók nélküli észlelésképet, a tényekkel való szembenézést hirdeti etikai hozzáállásában is.

1.5. A nyelv és a szociális tényezők szerepe a korai

behaviorizmusban

A korai behaviorizmus nagy kérdése a szociális mozzanatok kezelése is. Lashley (1923/1970) említett dolgozata

is kiemeli, hogy az egyik alapkérdés, vajon a társas életet csak a naiv népi pszichológia keretében tudjuk-e

értelmezni, vagy található-e ehhez egy viselkedési értelmezés. Többen voltak a korai behavioristák közül, akik

felismerték a nyelv s ehhez kapcsolódva a társas koordináció kitüntetett szerepét a viselkedéses redukció

szempontjából. A nyelvet azonban egészen máshogyan képzelték el, mint a hagyományos vagy a mai

nyelvlélektan. Számukra a nyelv nem mentális valóság s szabályrendszer, mint fél évszázad múlva a karteziánus

nyelvészek számára, hanem közvetítő ingerek sorozata s a szociális kontrollt megvalósító, közbeiktatott S-R

sorozat. A már említett Albert Weiss a nyelvet az egymástól elválasztott idegrendszerek koordinációjának

eszközeként értelmezi. A nyelv (beszéd) eszköz arra, hogy az egyik személyt ért inger a nyelvi válasz

közbeiktatásával irányítsa a másik személy nyílt viselkedését. Nincsen elvi különbség a nyelvi és nem nyelvi

viselkedés között. A nyelv viszont így a bonyolult, a másik emberre is reagáló társas viselkedésminták

közvetítőjévé válik. Az emberi viselkedés elemzésében biofizikai és bioszociális ingereket és válaszokat kell

megkülönböztetnünk. A szociális ingerek révén létrejövő kooperáció az emberi viselkedés nagyobb

repertoárjának kialakulásához vezet. A viselkedés változékonysága növekszik, ami mintegy szociális célt képez

332



a fejlődésben. Mindez módszertani következménnyel is jár: Weiss értelmezésében a behaviorizmust nem

annyira a válaszok pontos fizikai kivitelezése, hanem bioszociális jellege kell, hogy érdekelje (lásd erről Esper

1974). Vagyis ez a szociális behaviorizmus nem a fizikai, hanem az intencionális hozzáállást kell felvegye, a

„bioszociális” mozzanat felel meg annak, ami Karl Bühlernél

1. az értelemteli viselkedés, Dennett (1998a) mai felfogásában pedig az intencionális szerveződés szintje.

Max Meyer (1873-1967), Stumpf-tanítványtól elég meglepő módon, Amerikában mintegy a német

objektivizmus áthozójaként hamar igen radikális behavioristává vált. 1911-ben megjelent könyve meglehetősen

radikális. Valójában, mint Roback (1964) és Logue (1985a) is kiemeli, Watsont megelőző behaviorista program

ez. Ok is látják persze, hogy két dolog hiányzik belőle, hogy kiáltvánnyá váljon: maga a behaviorizmus mint

jelszó, s az állatkutatásokkal való kapcsolat. Meyer azt hirdeti, hogy a hagyományos pszichológia az Első

Személy Pszichológiája. Ezt kell, hogy felváltsa a pszichológia, mint a Másik Ember Tudománya (Meyer 1921).

Vagyis fel kell adnunk a karteziánus Ént, mind az individualizmus értelmében, mind abban az értelemben, hogy

létezne egy számunkra áttetsző belső világ. A pszichológia célja a viselkedő ember kívülről történő

megfigyelése kell legyen. Ez az, amit későbbi viták fényében a harmadik személy szempontjának nevezünk

majd. Meyer egyébként hatásos közvetítő tanár is: a harmincas években a fiatal, később neves neobehaviorista

Hobart Mowrer az ő diákjaként kezdi munkásságát.

A nyelvre nézve a Másik Személy pszichológiáját hirdető Meyer mégis befelé, a szervezeten belüli viszonyokra

vetítve mondja ugyanazt, mint Weiss: az általunk mondott szavak, mint ingerek saját viselkedésünk irányítójává

is válnak. Továbblépve, tulajdonképpen a nyelv-beszéd azonosítás egész behaviorista gondolatmenetében a

watsoni belső beszéd koncepció is ebbe a fonalba illeszkedik. A 11.2. ábra mutatja, milyen viszonyokat képzel

el Meyer a motoros és a nyelvi viselkedés között.

Ezeknek a behaviorista kirándulásoknak a nyelv és a társadalom világa irányába igen korán nagy hatásuk volt az

amerikai társadalomtudományok önképének alakulására. Leonard Bloomfield (18871949), az amerikai

behaviorista nyelvészet formálója Weissre hivatkozva alakítja ki módszertani elveit, melyek a nyelvet mint

viselkedésformát az inger-válasz sémában s a nyelvhasználók elképzeléseitől függetlenedve, szigorúan objektív

viselkedési rendszerként kísérlik meg leírni, melyben a jelentésnek mint mentalisztikus kategóriának nincs

helye. A nyelvnek olyan felfogása ez, amely a nyelvészet feladatának a filológiai hagyománnyal szemben az

általunk nem ismert (főként indián) nyelvek leírását tartja. Eszményei szerint a beszéd előítélet nélküli leírásából

indul ki, s nem az írásból. Van ennek mentalisztikus változata is, Edward Sapir (1886-1938) munkáiban.

Mindketőnél érdekes felfigyelni arra, hogy akárcsak a pszichológia, a sajátosan amerikai nyelvészet is a közös

kultúra hiányából indul ki (lásd erről Murray 1996). Tágab- ban pedig, az a felfogás, mely a nyelven keresztül a

viselkedés szankcionált társadalmi irányításának legfőbb eszközét véli felfedezni, a társadalomtudomány

viselkedéstudományként való azonosítása koncepciójának törte az utat. Egy olyan új egység fogalmazódott meg,

mely szerint a pszichológiától a nyelvészeten át a néprajzig és a szociológiáig mindenki az emberi viselkedéssel

foglalkozik. Maga a kultúra is viselkedési rendszerként közelítendő meg, mely az adott kultúra tagjai számára

érvényes társas ingereket s válaszokat definiálja. Fokozatosan körvonalazódik egy olyan behaviorista emberkép,

mely szerint a kultúra egésze bonyolult viselkedésirányító rendszer; az ember a kultúra sokszor nagyon is

esetleges viselkedési elvárásaihoz igazodó lény, s a különböző társadalomtudományok mind a viselkedési

rendszer különböző aspektusait írják le. „A civilizáció az elsajátított viselkedésformáknak, és azoknak az ipari,

politikai, művészeti és szórakoztatási intézményeknek és szokásoknak az összessége, amelyek ezen

viselkedésformák eredményei.” (Weiss 1926/1983, 47. o.)

333



11.2. ábra. Max Meyer elképzelése nyelvi és nem nyelvi viselkedés kapcsolatáról (Meyer 1911/1983, 35. o.).

Felül: A megnevezés átveszi a megfogás helyét. A w index jelzi, hogy szóról (word) van szó. Mw az élelem

neve, S-ek az ingersajátosságok. Alsó rész: az élelem neve (S J különböző viselkedéseket vált ki

Ez adja meg a tág, módszertani értelemben vett behaviorisztikus társadalomtudomány körvonalait. Korán

megfogalmazódott azonban az a közvetlen „individualisztikus” felfogás is, mely az egyén viselkedéses

rendszerében igyekszik megtalálni magának a társas létnek az alapjait. Folyd Allport (1890-1978) 1924-ben

megjelent Szociálpszichológia című könyve fejti ki részletesen azt a koncepciót, mely szerint minden társas

viselkedés tulajdonképpen az egyénnél meglévő egyszerű szociális reflexekre vezethető vissza. (Sok mindenben

hasonlít ez a koncepció az orosz Behtyerev „kollektív reflexológiájához”.) Allport az emberi csecsemő

fejlődéséből kiindulva próbálja levezetni a társas viselkedés bonyolultabb formáit. A csecsemőnek vannak olyan

reflexei, melyek alapvetően a másik embertől érkező ingerekre reagálnak. A társas élet olyan bonyolult s

korábban sajátos szociális ágensekkel, ösztönökkel vagy csoportlélekkel magyarázni szándékozott formái is,

mint a tömeg viselkedése, visszavezethetőek ezekre az elemi társas reflexekre. A társas viselkedés elemzésének

is szigorúan viselkedéselvűnek, objektívnek kell lennie, hirdeti

Allport. Ugyanakkor az egyénből kell indulnia, s nem valamiféle egyén feletti misztikus szférából. A korai

szociálbehaviorizmus nagy szerepet játszott Amerikában abban, hogy a „csoportlélek” (group mind) mindenféle

maradványát leküzdje a társadalomtudomány. Megnyilvánult ez a német néplélektan kritikus fogadtatásában, de

McDou- gall csoportlelket, nyájösztönt s egyebeket feltevő misztikusnak érzett korai szociálpszichológiájának

kritikájában is. A behaviorista kritikai szellem valójában a behaviorizmus keretein túlmenően is segített egy

olyan társadalomtudományi szemlélet meghonosításában, amelytől idegenek a lehorgonyzatlan csoport

fogalmak, akárcsak a lehorgonyzatlan lelkileges fogalmak.

1.6. A behaviorista forradalom – még egyszer

A 11.3. táblázat összefoglalja a behaviorizmus Watson-féle változatát a mi dimenzióink szempontjából. A

Watson elindította mozgalmat joggal nevezhetjük forradalminak a pszichológiában. De miért, hiszen folyamatát

tekintve csak betetőzés, a funkcionalista gondolat következetes továbbvitele. Ráadásul magának az

objektivisztikus és mechanikus emberképnek nagy múltja, s gazdag jelenléte van a behavioristák

zászlóbontásának korában is. A behavioristákat az különíti el azonban a kor többi objektivistájától s a

viselkedésről és magatartásról beszélő többi kezdeményezőtől, hogy radikálisak (vö. Burnham 1966). Vissza

kell térni erre a felvezetésben már említett mozzanatra, mert történetileg visszatérő hatás ez: a szélsőség, bár

nincs igaza, könnyebben érvényesíti az újat, nagyobb visszhangot vált ki. Ok nem viselkedésről és lelki

jelenségről beszélnek, hanem csak viselke désről. Nem objektív és szubjektív módszerekről, hanem csak

objektívakról. Ez a radikalizmus adja meg a mozgalmi indítást, a múlttal való szakítás felemelő érzését. Mai

szemmel jól látjuk, hogy ez a radikalizmus hibás és végiggondolatlan volt. A kor is jól látta ezt, például a

334



klasszikus kísérletezést védelmezve a magyar Ranschburg Pál (1932/1970) is ezt fogalmazta meg a

behaviorizmusról szóló bírálatában. A behaviorizmus gyenge pontja, hogy nem tudja bizonyítani ontológiai

álláspontját, azt, hogy belső folyamatok nincsenek is. Ranschburg értelmezésében igenis van kétféle realitás,

egy fizikai és egy pszichikai, de ezek kettősségének feltevése nem jelent filozófiai dualizmust.

4.3. táblázat - 11.3. táblázat. Watson klasszikus behaviorizmusának öröksége

Dimenzió



Belső redukció

Külső redukció

Watson üzenete

a megfigyelhető viselkedés

kísérletezés

elemek, viselkedéses redukció

végrehajtó szervek működése

Watson s követőinek radikalizmusa azonban korántsem volt annyira filozófia- és elméletmentes, mint a

laboratóriumában a patkányokkal és galambokkal szorgosan bíbelődő vaskalapos behaviorista képe sugallaná.

Watsonék amikor a belső világgal akarnak szakítani, az európai gondolkodás egyik legfontosabb előfeltevését

próbálják kiiktatni, mint már láttuk, a népi pszichológiai premisszáját tagadják. A bírálatok közepette s azok

ellenére a behaviorizmus vagy öt évtizeden át a modern pszichológiában a „józanság” módszertani elveként

uralkodott. S eközben – ne feledjük ezt a hozamot sem az elméleti elemzés közepette – a tanulási

laboratóriumokban hatalmas mennyiségű tényanyag halmozódott fel.

Ugyanakkor már a korabeli belső megosztottságokban s a külső kritikában, azok sokszor mitikus szóhasználata

ellenére is voltak racionális mozzanatok, melyek magának a viselkedésnek a kifinomultabb értelmezését kérték

számon. Mint Logue (1985b) rámutat, ösztöntana közepette McDougall (1928) kritikájának volt egy racionális

mozzanata. Nemcsak a belső világot lehet számon kérni ugyanis egy fizikalista behaviorizmuson, hanem a

viselkedés célirányosságának kezelését is. Ugyanezt képviseli a behaviorista mozgalmon belül Holt felfogása,

vagy a külső kritikák közül Bühler (1927) is. S ez olyan probléma, amely máig visszatérő kérdés marad még a

neobehaviorizmust és a kognitív pszichológiát övező vitákban is.

Harkai Schiller Pál (1940) Watson-bírálata is részben ebből indul ki. Rámutat arra, hogy számos helyen

hiányzik a célirányos (intencionális) mozzanat Watsonnál, például a gondolkodás elemzésében, másutt meg

(például a viselkedés holisztikus értelmezésénél) rejtve jelen van. Harkai és sok kortárs is bírálja Watson

tanulás-központúságát. Harkai szerint a nem tanult válaszoknak a fiziológiához, a tanultaknak a pszichológiához

rendelése azzal fenyeget, hogy most ennek a dimenziónak a mentén vágjuk ketté a pszichológiát. McDougall,

majd nála sokkal kifinomultabban az etológusok pedig észreveszik, hogy a tanulás és a viselkedés

módosíthatóságának egyetemessé tétele és törvényei valójában bizonyítatlan ideológiai elkötelezettségek

Watsonnál. Ez kétségtelenül igaz, ne vessük meg azonban érte Watsont, mint sokan hajlanak rá. E mögött egy

mégoly kérdéses, de igen fontos társadalmi optimizmus rejlik.

Ma annyiban tudunk többet mondani a behaviorizmus hiányosságairól, mint a klasszikus kritikusok, hogy

világosabban látjuk, mi volt e radikalizmus legbensőbb fogalmi hiányossága. A behaviorista forradalmárok az

embert és az állatot puszta reagáló lénynek tételezték. Nem vették észre a spontán, illetve az ingerektől kevésbé

függő és az ingertől közvetlen függő viselkedésformák eltérését, s a spontán aktivitás különleges jelentőségét az

alkalmazkodásban. Ezeknek az előtérbe helyeződése a modern etológia és a neurofiziológia fejlődésével ad

módot arra, hogy a „belső világnak” a mai pszichológia a viselkedés koncepciójának tagadása nélkül adjon

helyet. Radikalizmusuk igazi fogalmi hibája nem az élmények zárójelbe tétele volt (pedig sokan a korban ezt

nehezményezték), hanem a viselkedés magyarázatában használt mechanikus inger-reakciós gondolati séma.

A radikális korai behavioristák szemléletéből igazi kiindulópontjuk a módszertani behaviorizmus bizonyult

maradandónak, vagyis az a gondolat, hogy a lelki életről csak a viselkedésen keresztül szerezhetünk

tudományos adatokat. Azt az alapelvet, hogy adatokat csak a viselkedésből szerezhetünk, a belső világot

előtérbe állító mai pszichológiák, például a pszichoanalízis és a kognitív pszichológia is kénytelenek Watson óta

figyelembe venni. A mai pszichológiában a belső világot is a viselkedésen keresztül tartjuk megfoghatónak. A

behaviorista forradalom előtt ez pedig nem így volt. Érdemes újra emlékeztetni rá, hogy minden ontológiai

behaviorista törekvése ellenére érvrendszerében maga a zászlóbontó Watson is elsősorban módszertani

335



megfontolásokat használ. Irtózott mindentől, ami megfoghatatlan, bizonytalan. Számára az ösztön is elsősorban

azért visszataszító, mert megfoghatatlan, önmagában magyarázó belső lényegi erőt tételez. Innen származékosan

jön azután a szélsőséges tabula rasa elv. Periferializmusa is abban gyökerezik, hogy a szájmozgások legalább

vizsgálhatóak, de – a kor technikájával – a feltételezett agyi folyamatok nem.

A behaviorista forradalom elindította mozgalom folyamatosan él mindmáig. Gyakorlati szempontok s a más

irányzatokhoz való viszonyítás indokolják, hogy a könyvben három részre felbontva kerül a teljes behaviorista

mozgalom bemutatásra. A későbbi anyagok neobehaviorizmusként való szerepeltetése (19. fejezet) nem jelent

valamiféle naiv hitet az egyes periódusokat elválasztó szakadékokban. A 22. fejezet pedig megmutatja, hogyan

is alakul át ez a módszertani behaviorizmus a kognitív pszichológiává. A behaviorizmus fontos szubsztanciális

üzenete pedig az, hogy állandóan emlékeztet az elemzési szintek és a redukció problémájára. Valóban leírható

fizikalisztikusan a viselkedés, valóban egyetemesek az állati viselkedés törvényei, valóban az egyetlen

vonatkoztatási keret a pszichológia számára a fiziológia, valóban kiiktathatjuk népi pszichológiánkat? Magam

például mindegyik kérdésre nemmel válaszolok. Azt azonban, hogy a kérdések kemény diók, éppen a

behaviorizmus tanította meg számunkra.

1.7. Kulcsfogalmak

4.4. táblázat -

belső beszéd kondicionálás periferializmus

diszkriminációs tanulás környezetelvűség redukcionizmus

epifenomén labirintustanulás S-R formula

intencionális hozzáállás

ösztön


A behaviorizmus egészének megismerésére magyar nyelven kitűnő forrás a Kardos Lajos (1970) szerkesztette

Behaviorizmus című olvasmánygyűjtemény. 16 eredeti, illetve kritikai tanulmányt tartalmaz. A Pléh-féle

szöveggyűjtemény II. kötete (1983) szintén tartalmaz 7 eredeti és értékelő munkát a klasszikus behaviorizmusról.

Az előfutárokról Roback (1964), Diserens (1925) klasszikus s fanyalgó beszámolók, míg Logue (1985a)

modernebb s szenvtelenebb. Watson megismeréséhez legjobb forrás Watson (1924), melynek új kiadásai is

vannak, valamint önéletrajza 1930-ból s egy átfogó életrajz (Cohen 1979). Az említetteken kívül érdekes még

Tilquin (1942) könyve, mely részletes rendszerezése a korai behavioristáknak. Russell (1921) filozófiai

értelmezése máig alapvető. Esper (1974) tankönyvének megfelelő fejezete a behaviorizmus és a német objektivizmus

kapcsolatát hangsúlyozza, és bemutatja a behaviorizmus kiterjedését a társadalomtudományokra.

Zazzo (1942) az egész amerikai pszichológia tablóján helyezi el – gyakorlatiassága miatt lelkesen – a

behaviorizmust. Sokoldalú mai amerikai értékelés a Todd és Morris (1994) szerkesztette kötet. Naville (1963) új

kiadásában máig rendíthetetlen marxista értékelés. Számára „pontosan a viselkedéstudomány a modern

pszichológiában az, ami a marxi módszer igazi örököse” (Naville 1963, 370. o.).

A baloldaliaknak nem könnyű falat a behaviorizmus. Bruder (1982) ellentétben Naville-al, kétértelmű képet ad a

behaviorizmus társadalmi vonatkozásairól. A funk- cionalistákkal való kapcsolatokat s a behaviorizmus

társadalmi technológia voltát elemezve mindezt hol jónak, hol a munkásmozgalom kijátszásának állítja be.

Buxton (1984) az amerikai kezdetek jó jellemzése, akárcsak az általa szerkesztett kötet írásai. David Bakan

(1983) műve az urbanizáció és a behaviorizmus kapcsolatának klasszikus elemzése. A reagáló lény félrevezető

koncepciójára és az ösztönnel kapcsolatos viták jelentőségére a behaviorizmus történetében Lorenz (1977)

tanulmánykötete a modern etológia keretében ad értelmezést, s még áttekintőbb posztumusz munkája (Lorenz

1998). A pszichológia tanuláselméletté válását a behaviorizmus keretében Hilgard (1948) könyve mutatja be

legsokoldalúbban.

2. 12. FEJEZET – Az egész és az értelem: az

alaklélektan

336



Az összmezőben lép kapcsolatba az egyéni állapot és a környezeti történés; az összmezőt az élettani történés

önelrendeződése [...] külső szabályozó gépszerű berendezések nélkül létesíti.

Harkai Schiller Pál: A lélektan feladata.

1940, 218-219. o.

Minden irányzatot jól jellemez a pszichológiában is, hogy mivel áll szemben. A klasszikus pszichológia

meghasonulására adott két jellegzetes válasz, a behaviorizmust és az alaklélektant jól jellemzi, hogy hogyan

állnak szemben a klasszikus német tudatlélektannal. A 12.1. táblázat Woodworth (1948) nyomán mutatja be

ezeket a szembeállításokat.

Mindkét irány bírálja a klasszikus lélektan végső alapelveit. De a behavioristák a belső világ száműzésére

törekszenek, s megtartják az elementarizmust, míg az alaklélektan megtartja a „belsőt”, de az elemek helyett

egészekben s szerveződésekben gondolkodik. A behaviorizmus objektivista lázadás a hagyományok ellen, a

kissé naivan értelmezett természettudományosság következetes keresztülvitelét kéri számon. Elégedetlensége a

mérnök attitűdjét fejezi ki: legyen a pszichológia objektív törvényekből jól levezethető technológia.

Az alaklélektan viszont a hétköznapi ember és a humanista elégedetlenségére épít a hagyományos

pszichológiával szemben. A hagyományos lélektan túlzottan feldarabolja az embert, s kivonja az értelmes

összefüggések világából, hangzott a gyakori vád. Ezt a köznapi életben, a szellemtudományos pszichológiában,

vagy Bergson irracionalizmusában is megjelenő elégedetlenségét (vö. 10. fejezet) emeli mind filozófiailag, mind

tudományosan magasabb szintre az alaklélektan. Helyet keres az egészlegességnek és az értelemnek a

pszichológiában is, de ugyanakkor hisz abban, hogy ezzel voltaképpen egy nívósabb tudományosságot valósít

meg, s nem kell elszakadnia magától a tudománytól. Sajátos, bátor és kivételes hozzáállás ez. Abban a német

kulturális közegben bontakozik ki ugyanis az alaklélektan, amelyre nemcsak a naturalizmus- ellenesség s az

értelemteliség igénye jellemző, hanem az irracionalizmus kultusza is. Olyan világ ez – a weimari Németország

elkeseredett világa, mely a német összeomlásban Spengler módjára az egész kultúra összeomlását látja –, ahol

még a fizikában is előtérbe kerülnek az agnoszticista és irracionalista elméletek. Az alaklélektan ebben a

közegben marad meg naturalisztikusnak s ugyanakkor mintázat és jelentés elvűnek.

2.1. Az egész gondolat régmúltja és a Gestalt-pszichológia

keletkezése

Az európai gondolkodás történetében nagy hagyománya van mind az elementarista redukciónak, mind annak a

jelszónak, hogy az egész több, mint részeinek összessége. A klasszikus pszichológia a két út közül az

elementarista alternatívát járta végig. Amikor azonban az alaklélektan mint iskola és mint mozgalom

megszületik, éppen a tágabb kulturális hagyomány révén nem járatlan terepen tör magának utat.

A görögségtől kezdve mozgatja a filozófusokat két szembenállás az egészek fogalmát és természetét illetően. Az

egyik az additív és a nem összegződő rész-egész viszony kérdése. Vajon az egészek puszta konglomerátumai-e

az őket alkotó részeknek – hagyományosan ez az empirista típusú redukciós filozófiák válasza – vagy pedig

valamilyen azokon túlemelkedő szerveződést alkotnak-e? Ennek a „többlef’-felfogásnak számos idealista

változata jött létre, melyek a rideg, értelmetlen elemek világával az abszolút forma vagy a szubjektív értelem, a

jelentés egészleges világát állították szembe. Az alaklélektan a többleteket adó megoldások híve. Képviselői

számára az egész nem több mint részei összessége, hanem elsődleges is a részekhez képest. Az

elementarizmussal való örök emberi elégedetlenségnek azonban az alaklélektan egy sajátosan

természettudományos hangsúlyt akar adni. Az egész és az értelmes szerveződés nem az abszolút eszme vagy a

lélek belső szerveződésében keresendő, hanem a világban, a természetben.

Hol van az „egész”?

A filozófiai és a természettudományos hagyomány másik dilemmáját érinti ez: vajon pusztán az emberi elme-e

az egészek forrása? Az értelmetlen, elementáris világnak csupán szellemünk ad-e mintát, ahogy Kant

ismeretelmélete sugallja, a világba rendet teremtő a priori kategóriák fogalmával, vagy pedig, ahogy a német

kultúrában Goethe hirdeti morfológiájában, a dolgok alakja, szerveződése, a részeket egységbe szervező

mintázat magukban a dolgokban keresendő. A német romantikus filozófiai hagyomány erre a szerveződési

problémára használja a Gestalt fogalmát: a szervezett, értelmes egész jelentésében. Az alaklélektan

állásfoglalása itt is egyértelmű: az egészek nem csak az elme adalékai a kaotikus világhoz, maga a világ

rendezett és szervezett. Mint Egon Brunswik (1929/1983) elemzi, az alaklélektan a klasszikus dilemmákban az

egészek többletjellege, s ugyanakkor nem pusztán az elme által megkreált volta mellett állt ki. A 12.1. ábra

337



mutatja Brunswik elemzésében, hogy a korban (1910 és 1930 között) milyen különböző formákban merült fel az

egészlegesség mint a szerveződés kérdése a pszichológiában. Jól látható ebből, hogy az alaklélektan a

pszichológiai holizmus tekintetében egy gazdag palettába illeszkedik, nem magányos harcos. Állásfoglalásai

azonban nagyon határozottak és radikálisak.

4.5. táblázat - 12.1. táblázat A behaviorizmus és az alaklélektan mint a klasszikus

tudatlélektan eltérő bírálatai Woodworth (1948) alapján. A középső oszlop a

kiindulópont, a két szélső azt mutatja, hogy mi a két irányzat reakciója az adott

mozzanatokra

Behaviorizmus Tudatlélektan Alaklélektan

szubjektív, száműzendő elemi érzet atomista, egész kell

intellektualisztikus, S-R kell

helyette

asszociáció

additív, helyette szerveződés kell

szubjektív, le vele introspekció túl elemző, naivabb beszámoló kell

12.1. ábra. Az egészgondolat különböző megjelenései a századelő pszichológiájában Egon Brunswik

(1929/1983, 188. o.) nyomán

338



2.1.1. Pszichológiai gyökerek

A filozófiai gyökerek mellett számos közvetlen mozzanat is hozzájárult a századforduló táján a majdani

alaklélektani irány sajátos hangsúlyainak kialakulásához. Ezek egy része – mint a 9. fejezetben is láttuk már – a

kísérleti pszichológia világában fogalmazódott meg. Maga az egészek s az egészleges szerveződés kérdése nem

idegen a német pszichológiától. Már Wundt (1898; 1921) is úgy vélte, hogy az elemeken túl kell valamilyen

„erőfeszítés”, mely másodlagos, magasabb szerveződést visz az érzéki elemek kaotikus világába. Ennek felelne

meg az appercepció előtérbe helyezése kései munkáiban. Ernst Mach pedig, mint láttuk (9. fejezet), az alaki

minőségek jelentőségét már felfedezte: a forma, ez az alaklélektani gondolkodásban oly központi szerepűvé vált

mozzanat, az egyéb tulajdonságoktól függetlenül észlelhető sajátosság, melyet meghatározott ingerjegyek

hívnak elő.

2.1.1.1. A melódia mint egész

Az alaklélektan gondolatmenetének és világnézetének keletkezése szempontjából kiemelkedő jelentősége volt

annak, hogy Christian von Ehren- fels (1859-1932) 1890-ben a melódia élményét elemezve rámutatott arra,

hogy az egészek sajátos új jelenségeket mutatnak a részekhez képest. Az alaki minőségek nem vezethetőek le az

elemekből, de azok mintegy alapot képeznek számukra. Ilyen értelemben Ehrenfels félúton áll az egészek

levezetett kezelése és az alaklélektanban bevezetett domináló felfogása között. A dallam elemzésénél számára

az a kiinduló kérdés, hogy „vajon a melódia felfogásakor a tudat az n különálló elemnél többet ad-e a

reprezentációhoz” (von Ehrenfels, 1890/1988, 85. o.). Mind a dallamra, mind a téri formákra azzal érvel

Ehrenfels, hogy két mozzanat támasztja alá a nem szummatív jelleget.

1. Az elemek változása az összkép változáshoz vezet. Ha egy dallamot alkotó egyetlen hangot megváltoztatunk,

az egész dallam megváltozik. Az egész nem szummatív jellegű, túllép a részeken.

2. Transzponálhatóság. Ugyanaz a dallam áthelyezhető egy oktávval – amikor minden elemet megváltoztatunk

–, s a dallam, az alaki minőség azonos marad.

Ez azonban nem igaz a nem dallam jellegű, diszharmonikus hangkombinációkra: ott az alkotóelemek megtartják

egyedi voltukat.

A valódi egészek tehát kiemelkednek az őket alkotó elemek világából, mintegy uralkodnak felettük. Ennek a

jellegzetességnek a megjelölésére vezeti be Ehrenfels az alaki minőség fogalmát. Ehrenfels központi szereplő

abban a tekintetben, hogy egyszerre szeretné hirdetni az egészlegesség autonóm, nem levezetett voltát, s

ugyanakkor megalapozottságát az elemekben. Ennek megfelelően támaszkodnak rá, illetve voltak rá hatással

mind a konstrukcionista felfogások, mind az alaki szerveződés önállóságát s automatikusságát hirdető berlini

alaklélektani iskola. Ezt a kettős s ugyanakkor középponti szerepét mutatja a 12.2. ábra.

Ehrenfels egyébként nem olyan egycikkes szerző, mint a pszichológiatörténetekből tűnne. Brentano és Meinong

tanítványa volt, de Mach ismeretelméleti ökonómiája és darwini gondolatai is befolyásolták. Évtizedeken át a

Prágai Egyetem tanára. Egy biológiai alapú, ugyanakkor emergentista, a fejlődést és a viszonylagosságot együtt

feltételező értékelméletet propagált (1897-98; 1988), majd hosszú időn át a nemi erkölcs kérdéseivel

foglakozott. Még Freud is felfigyelt rá. Ehrenfels ugyanis – akárcsak évtizedek múlva Bertrand Russell – a

szabadabb szexualitás és a házasságok álszentség nélküli szervezése mellett állt ki. Ha úgy tetszik, a szabad

szerelem darwini érvelést használó propa- gátora volt (Ehrenfels 1907).

339



12.2. ábra. A Gestalt-irányzatok közötti hatásviszonyok Barry Smith (1988, 229. o.) nyomán

2.1.1.2. A grazi „alaki minőség” irányzat

Az egészlegességgondolat továbbvivői a század első évtizedében a grazi iskola képviselői voltak, akikről a 9.

fejezetben szóltam már. Csak arra utalnék ismét, hogy a Brentanótól átvett intencionalizmus és

aktuspszichológiai gondolatok hogyan kapcsolódnak az egész és az alak fogalomköréhez. Meinong- nál minden

megismerésben van egy „alap” és egy ráépült „forma”. Míg azonban az érzetadatokból a formai minőségek egy

része automatikusan jön létre, vannak olyanok, pl. a háromszög képzete, melyek aktív erőfeszítés, produkciós

folyamat termékei. Vittorio Benussi ezt az aktív-konstruktív, az elme hozzáadó munkájából fakadó felfogását

demonstrálta a látás és a tapintás egészleges szerveződései terén. Kimutatta például, hogy a bőr két pontjának

egymás utáni ingerlése nyomán néha olyan érzésünk van, mintha elmozdulna valami a bőrön. Ezt a látszólagos

mozgásélményt egy produkciós folyamat magyarázza. A kísérlet jól illusztrálja a grazi iskola és a Gestaltszemlélet

radikális eltéréseit: Wertheimer hasonló jelenségeket mutatott ki a látás terén, de produkciós

folyamatok helyett az egészleges szerveződés (jelen esetben a látszatmozgás) elsődlegesen adott voltát fogja

hangsúlyozni. Vagyis míg a grazi iskola az egészet valamilyen hozzáadás eredményének tartja, az új irány

eltörli ezeket a többlet-erőfeszítéseket.

Fontos jellemző, már Ehrernfelsnél is, hogy az alak kérdéskörével foglalkozó szerzők csupa nehezen

nyomtatható, de könnyen átélhető és demonstrálható dolgot állítanak előtérbe: a mozgáslátást, a melódia

élményét. Ennek érdekes következményei, illetve rejtett oldalai vannak ezen irányzatok kutatási stílusára nézve.

Olyan jelenségeket hangsúlyoznak, melyeknél nem a befolyásoló paraméterek részletei az érdekesek, hanem a

jelenség megléte. A Gestalt-szerveződéssel foglalkozó klasszikusan nem bizonyít kísérleti csoportokkal, hanem

demonstrál. Olyasmit mutat fel, ami mindenki számára kötelezően átélendő s átélhető, különösen azért, mert

majd a berlini gestaltosok szerint valójában az ember veleszületett apparátusához tartozik. Másrészt ennek

megfelelően mindegyik kutatócsoportban van valami bennfentesség: a hatások olyanok, amelyeket igazából

egymás között kell megismernünk. Gondoljunk például a nagyság- vagy a színkonstanciával kapcsolatos neves

kísérletekre (Kardos 1934/1984), melyek az idői dinamika miatt nem írhatók le pontosan, át kell élni a hatást,

hogy tudjuk, miről is van szó.

2.1.2. Fenomenológiai leírás

Az alaklélektannak az egész problematikára adott válasza szempontjából a kísérleti pszichológiai előzmények

mellett különleges jelentősége van a német fenomenológiai hagyománynak, melyről a 9. fejezetben beszéltünk.

Megjelenik ez a hatás közvetlen kortársaikkal kapcsolatban is. A leírás terminológiáját illetően sokat merítenek

a gestaltosok Edmund Husserl fenomenológiai mozgalmából, anélkül hogy átvennék annak világnézeti

implikációit. Abból a husserli gondolatból, hogy a jelenségeket hagyományos ontológiai elkötelezettségeinket

(van a külvilág s az azt tükröző tudat) félretéve kell leírni, a pszichológusok egy olyan fenomenológiát

érvényesítenek, mely szerint a laboratóriumban félre kell tenni a klasszikus önmegfigyelés torzítóan elemző

attitűdjét (ami valójában az elmélet, az elementarizmus betolakodása volt a leírásba). A kísérletek során

340



fenomenológiai leírást kell alkalmazni: a személy oly módon ragadja meg élményeit, ahogy azok közvetlenül

adottak számára. Vagyis egy sajátos (vélt) naiv szemléletet kell visszahelyezni méltó posztjára a pszichológiai

adatszerzésben, szemben a laboratóriumi tudósok elferdített felfogásával. A klasszikus németes pszichológia

például az ingerhiba fogalmának közvetítésével abból indult ki, hogy a tudomány alapja a naiv hozzáállás

(tárgyakat látunk, s nem élményeink vannak) levetkőzése: nekünk nem a vélt, hanem a valódi belső világot kell

megragadnunk, ami önmagában jelentéstelen elemekből áll. Az alaklélek- tanosok majd azt hirdetik, hogy ez a

valódi, elsődleges belvilág jobban hasonlít népi pszichológiánkra, mint azt szerettük volna bevallani.

A fenomenológia tágabb értelemben, a módszeren túlmenően is fontos háttere az alaklélektannak. Fiziológiai

doktrínájuk, az izomorfizmus kidolgozása során a német fiziológia, fizika és pszichológia jelenségekből

magyarázatot levezető (fenomenologikus) hagyományát követik. Ewald Hering, Ernst Mach és Karl Stumpf e

hozzáállás vállalt ősei.

2.1.3. A „mező” a fizikában

Az alaklélektan alakulására nagy hatással volt a kor fizikája is. A fizikai mezőfogalom igen vonzó a gestaltosok

számára. Egyrészt felfedezik benne, hogy, miként Planck gondolkodása is sugallja, a tudománynak nem

egyszerűen tényeket kell értelmeznie, hanem egy világképet látnak meg (Ash 1980b; 1982). Másrészt a kor

fizikájában egy olyan új világképet fedeznek fel, mely szakít a merev, szolid tárgyak közti diszkrét

determinációs viszonyokkal s a lokális determinizmussal, s ehelyett nagyobb területekre kiható s az erők

dinamikus egyensúlyából fakadó kölcsönhatásokat tételez fel, ideális tömegpontok tehetetlen egymást lökdösése

helyett. Az elemeken túllépő mező s az erők dinamikája olyan új természeti világképet ígérnek, mely kezelni

tudja a korábban a természettudomány kezéből kicsúszott dolgokat is. A modern fizika iránti vonzalmukban

személyes hatások is érvényesültek. Max Planck és Köhler, vagy Wertheimer és Einstein kapcsolata

meglehetősen szoros volt. Mindez a fizikalisztikus ihletés fontos tényező volt azért is, mert az alaklélektan

(egyebek mellett) válasz is akar lenni a szellemtudományos pszichológia provokatív álláspontjára (10. fejezet).

A radikális szellemtudományos felfogás megtagadja a magyarázatra törekvő természettudományos

pszichológiától az értelemteli szerveződés kezelését. Az alaklélekta- nosok elismerik, hogy a jelentés s értelem

központi kérdések a pszichológiában. Azt hirdetik azonban, hogy a Gestalt fogalma segítségével ezek

természettudományos magyarázatot nyerhetnek. Nincs szükség misztikus új pszichológiákra, a természet s a

lélek tudományos szemléletét kell csak megújítani. A tudományos pszichológia nem szükségszerűen atomista s

értelmetlen, ahogy akkoriban Spranger állította. Az alaklélektan olyan hozzáállást fog hirdetni a kor „német

ideológiai válsága” közepette, mely megőrzi a naturalizmust. Egy új fizika és egy új filozófia olyan elegye akar

lenni, mely elutasítja a filozófia naturalizmusbírálatának általános érvényét. Azt is mondhatnánk, hogy az

alaklélektan nem adja fel az elemzést a tudományos kutatás hozzáállásait illetően, s ezért nem is lehet

„ideológiai holizmuson” tetten érni. Az elemzés ugyanis tekinthető „csak” módszernek, az analitikus

gondolkodásmód hagyományának, mely tartalmilag nem szükségszerűen jár együtt a szintézisről való

lemondással, vagy akár az egészek hirdetésével magában az elemzett tárgyban, ahogyan azt Sellars (1963)

munkáját elemezve Nyíri Kristóf (1994, 172. o. 60. lábjegyzet) találóan megjegyzi.

4.6. táblázat - 12.2. táblázat. A (berlini) alaklélektani felfogás álláspontja a kort izgató

kérdésekben néhány alternatív irányzattal szembesítve

Kérdések Husserl Grazi iskola Szellemtudomán

y

Würzburg

Alaklélektan

Elemek helye érdektelenek kiindulópontok értelmetlenek nyersanyagok másodlagosak

Logika szerepe alapvető rávitt pattern nem központi gondolati séma érdektelen

Természeti világ antinaturalista kiegészítő érdektelen kiegészítő naturalista

Ugyanakkor ez a pszichológia, éppen a fizika-lizmusa révén is, lényegében szenzualista marad. A kor

mintázatelvű ihletései közül nem érzékeny a logikai jellegű felvetésekre. Ezt fontos előre hangsúlyozni, mert ez

magyarázza az alaklélektani gondolkodás felemás fogadtatását a mai kognitív szemléletben. A 12.2. táblázat

ebből a szempontból mutatja be az alaklélektan eszmei helyzetét. Mindenki elementarizmusellenes, de más

módon. A vitatott kérdések pedig ennek értelmezését mutatja az alaklélektanban.

341



2.2. Az alaklélektani gondolat győzedelmeskedése a látástól a

gondolkodásig

2.2.1. A látszatmozgás vizsgálata

1912-ben jelent meg a Würzburgban, Külpénél doktorált Max Wertheimer (1880-1943) dolgozata a

mozgáslátásról, melyben csírájában már benne rejlik az egész mozgalom hitvallása. A dolgozat témája látszólag

ártatlan: mivel magyarázható, hogy meghatározott feltételek mellett egymás után vetített állóképekből

mozgásélmény jön létre. Werthei- mert állítólag egy hosszú utazás során a vasúti pálya mellett látott mozgó

póznák élménye indította kísérletsorozata sürgős elvégzésére (vö. Hothersall 1984). Nem túl merész, ha a kor

nagy élményét, a mozit is munkálni látjuk itt. Mint már többször idéztem, Crary (1999) rámutatott arra, hogy a

látvány és a néző fogalmának megkonstruálásában már a 19. század közepén is központi jelentőségük volt a

mozgásos látványt előállító technikai megoldásoknak. A kísérletek során Wertheimer egy függőleges és egy

vízszintes vonalat vetített gyors egymásutánban. Kiderült, hogy ha a két ingert csak 50-60 millisecundum

választja el egymástól, a személyek (mellékesen Köhler és Koffka, a későbbi mozgalom két vezéralakja)

mozgást látnak: például a függőleges vonal „lefordulását” vízszintesbe. Ezt nevezte el Wertheimer phijelenségnek,

a phenomen (jelenség) szó görög kezdőbetűjéből. Rövidebb időknél a személyek együtt látják a két

vonalat, hosszabbaknál pedig egymás után. A pontos be- folyásolókat 1915-ben tárta fel Korte. A jelenség

részletei azonban azóta is sok kutatás tárgyát képezik: milyen körülmények között lehet például színek vagy

formák átváltását megfigyelni. A korabeli elméletalkotás Wertheimer szerint nem volt képes a jelenség

magyarázatára: ahhoz, hogy megmagyarázzuk, hogyan állhat elő két elszigetelt ingerből egy másik élmény (a

mozgásé), fel kell tételeznünk, hogy az élményt az ingeregyüttes egésze, belső viszonyai határozzák meg, s nem

az egyes ingerek izolált leképezése. Fiziológiailag pedig úgy kell a folyamatot elképzelnünk, hogy a két ingerelt

pont között mintegy „rövidzárlat” játszódik le az agykéregben, az ingerület a kisebb izgalmú pontból átáramlik a

nagyobb izgalom helyére. Ezt a rövidzárlatot élnénk meg mozgásként. Ezt az elvet fogalmazza meg dolgozata

végén Wertheimer mint „kitekintést”. Ennek lényege, hogy mindenképpen fel kell tennünk egészleges agyi

folyamatokat is az élmények egészlegességének magyarázatára.

Kitekintés • A vázolt feltevés alapgondolata a következő: az agyfiziológiában az egyes pontok („vezetési

asszociációkból” bejósolható) izgalmán kívül specifikus „keresztfolyamatokkal” is foglalkozni kell. Ezek a

specifikusan centrális folyamatok az izgalomban lévő pontok között játszódnak le, s jellegzetes módon épülnek

fel az egyedi izgalmi folyamatokból. Első pillantásra látható, hogy ez a gondolat még egy további irányba vezet.

Megalapozza azt a gyanúnkat, hogy ott nem kizárólag a (perifériás vagy „asszociatív vezetés” révén) izgalmi

állapotban lévő sejteknek az izgalmi folyamatai vagy ezeknek az egyedi izgalmaknak az összességei az

érdekesek, hanem számos fontos pszichológiailag feltárandó tényező szempontjából közvetlenül lényegi

szerepet játszanak a keresztirányú vagy egészleges folyamatok, melyek az egyes pontok izgalmából speciális

egészekként (nagyobb körökként) jönnek létre.

Itt nagyon valószínűsíthető egy viszonylag egyszerű ilyen jellegű funkció: az izgalmi pontok közötti

keresztfolyamat (két időileg meghatározott izgalom közötti centrális folyamat), egy sajátos fiziológiai

rövidzárlat, megfelel a pszichikus jelenségek szintjén a phi-jelenség- nek. A kísérletek során kapott egyes

tények azonban még valami másra is utalnak.

Korábban említettük, hogy a t közbülső idő rövidítésével elérjük a szimultán stádiumot. Itt a két tárgy

rendszerint sajátos módon, mint duo in uno, mint kényszerítő össz-Gestalt jelenik meg. Nem egy pontból

kiinduló két vonalat látunk, hanem egy sarkot, nem egy vízszintes vonalat alul s egyet felül, hanem a = = = =

Gestaltot stb.

342



Max Wertheimer: A látszatmozgás fiziológiai magyarázata. 1912/1983, 119. o.

2.3. Az érzékleti szerveződés kitüntetett szerepe a gestaltos

gondolatrendszerben

A tízes években a mozgáslátás-kísérlet három szereplője – Köhler, Koffka és Wertheimer – hozzálát az új

szemléletű egészleges pszichológia kidolgozásához. Közben háttértámogatást is kapnak a Göttingából, G. E.

Müllertől Dániába visszatért dán Edgar Rubin (1886-1951) ekkoriban megjelenő munkáitól, melyek szintén a

perceptuális szerveződést vizsgálják: a látómező kényszerű szerveződését figurára és háttérre, mely legjobban

kétértelmű ábráknál jelenik meg. Vagy serleget látunk, vagy két szembenéző arcot a 12.3. ábrán, s ennek

megfelelően változik az ábra maradék része (fizikailag ugyanaz az inger) háttérré. A folyamat automatikus és

kényszerű: nincsen olyan helyzet, amelyben nincs figura kiemelve.

12.3. ábra. A figura-háttér szerveződés a nevezetes Rubin-serlegnél

12.4. ábra. A Wertheimer-féle szervező tényezők illusztrációja

Vitatott kérdések – A mozaikmodell ellen

Wertheimer kísérlete már maga elég kihívás volt a klasszikus pszichológia elveivel szemben. Werthei- mer

azonban már korai írásaiban és előadásaiban, Ash (1982) szerint már 1913-ban kifejti az ezzel összefüggő

átfogó világnézeti alapállást is, mely a mozgalom fő vonzerejét adja: szakítani kell azzal a világképpel, mely a

természetet s a lelki jelenséget is elszigetelt mozaikszerű elemek összességeként képzeli el. Ehelyett értelmes

egészekbe szervezett világ keretében kell gondolkodnunk, s az alulról felfelé való építkezés helyett felülről

lefelé (az egészektől, a struktúrától az elemek felé) kell tudományos mo- delljeinket is kidolgoznunk. S minden

elemzésünkben látnunk kell, hogy a döntő kérdés a káosz és a struktúra viszonya. Wertheimer mindezt neves

dolgozatában, mint egy egész világképi szembenállást is megfogalmazza. Olyan szembenállás ez, amelyre ma is

érdemes emlékeznünk. Valójában ugyanez a kérdés jön elő, például a mai mozaikelmélet, a konnekcionis- ták,

és a szabályelvű strukturalisták,

például a generatív nyelvtan vitáiban. Először a hagyományos ismeretelmélet és pszichológia rejtett

előfeltevéseinek jellemzéséből indul ki.

I. Mozaik- vagy kötegtétel:

343



Minden „komplex” mélyén először is alapként az egymás mellett adott elemi tartalmak, állományok (érzések

stb.) összege található. Alapjában véve különböző fajtájú elemeknek az összegszerű halmazával, „kötegével”

van dolgunk; minden további valamiképpen az elemek „és-ösz- szegére” épül; az érzékeléshez mintegy korábbi

tapasztalások „residuumai” járulnak hozzá érzések és némely további faktorok, mint „figyelmi folyamatok”,

felfogási folyamatok, akarati eljárások stb.

Még az emlékezet is a tartalom ösz- szegéhez kapcsolódik.

I. Az asszociációs tézis:

Ha valamely „a” tartalom egy másik „b”- vel gyakran együtt jelenik meg (a tér-idő kontinuitásban), akkor fellép

az a tendencia, hogy az „a” fellépése maga után vonja a „b” megjelenését.

(Ha pl.: pum-lap gyakran együtt van jelen, és ha most véletlen pum felmerül az érzékelésben, úgy a lap is

felmerül az ember gondolatában. Így pl. a barátom az ő telefonszámával asszociatív módon „össze van kötve”

nálam.)

Az asszociációs törvénynek ez az egyszerű értelme; tekintet nélkül a sok eltérő formulázási módra és tanokra;

így van ez a konkrét vizsgálódásokban megalapozva, így alkalmazzák a munkában, a konkrét érvelésben és

többnyire így értik ezt a szigorúan tudományos alkalmazásánál is. Ha „asszociált” helyett azt mondják – amint

az alkalomszerűen megtörténik -, hogy „egységesen összekapcsolt”, úgy merész konfúzió útján eltörlik a valódi

helyzetet (többnyire következmények nélkül).

Az asszociációban egy puszta egzisztenciális kapcsolat van adva, egy kapcsolat, amely csupán valamely

tartalom fellépésére vonatkozik. Elvben egymástól idegen természetű dolgok összekapcsolódása; az egymással

összekapcsolt tartalmak egymással szemben tetszőlegesek; az egymáshoz való tartalmi viszonyuk elvileg nem

jön számításba; hogy egymáshoz képest miként állnak, nem játszik szerepet, nincs semmi egyéb belső

befolyásuk, mint a puszta egzisztenciális kapcsolat.

És éppen úgy, mint a tartalmak elvileg tetszőlegesek, ugyanígy tetszőlegesek az egymás mellé sorakoztatott

asszociációk maguk is. [...] Ezeknek a tételeknek a részletekben való kialakítására itt nem fektetünk súlyt.

Anélkül, hogy az itt lényegeseket ez valamiképp érintené, mindenki pótolhatja felfogása szerint a formulázást.

Itt egy kényelmes, a tényekhez és a tudományoshoz közel eső formát választottunk.

Mindkét tézisnek egyszerű módon megfelel a szokásos fiziológiai elképzelés: a gerjesztett sejtek összege,

összekötve vezető – „asszociációs” pályákkal; egymás mellett funkcionáló készülékek és folyamatok

aggregátuma.

Elvileg azonos mindkét tételben – és ezen fordul itt meg a dolog – az és- összegszerűség: az egyes darabokból

való felépítés, amelyek, az egyik és a másik és egy harmadik minden további alapvetően adva van; az és-kapcsolatban;

az is-ittlétben; egymással szemben tartalmilag elvben tetszés szerintiek a dolgok és befolyás

nélküliek, kivéve azt a befolyást, amelyet „alulról felfelé” darabszerűen – ismét darabonként képzelnek el; ha

ezek felett magasabb képződmények, összeköttetések, komplexumok keletkeznek, úgy ezek másodlagosan

alulról épülnek rá a darabok és-összegére.

Alapjában véve tetszőleges az, hogy mi kapcsolódik össze az egyidejűségben, egymásmellettiségben vagy

egymásutániságban; az együttlét szempontjából a tartalom vagy a tartalmak egymáshoz való viszonya egyaránt

irreleváns. Az összekapcsolódás szempontjából nem lényegesek a tárgyi mozzanatok, hanem a tartalomtól

távoli, „tényen kívüli” tényezők, például a gyakori együttlét, az egyszerre felfigyelés játszanak ebben szerepet.

Max Wertheimer: Adalékok az alakról szóló tanításhoz. 1922-1983, 122-123. o.

Ezután tér át Wertheimer az alaklé- lektanos felfogás jellemzésére.

Ezzel szemben:

Csak ritkán, csak meghatározott jellegzetes összefüggések mellett, szűk határok között, s talán még akkor is

csak közelítőleg áll fenn az és-összeg- ződés; nem adekvát, ha ezt a határesetet tesszük meg a történés tipikus

alapjává.

„Csak ritkán”: gyakran fordul elő, például az elbutulás végső szakaszában, a gondolkodási folyamat belső

fennakadásainál, a durván „széttartó”, egymás szempontjából irreleváns dolgok összehozásánál, amit

344



elemenkénti felfogás erőszakolhat ki (az össze nem tartozó, összefüggéstelen Gestaltok elválasztásával,); olyan

kísérleti feltételek mellett, melyek a „részek megállapítására”, a „Ges- taltok felbomlására”, a benyomások

ellaposodására vezetnek.

„Szűk határok között”: a „tudat terjedelme” rendkívül szűk a részenkénti megközelítéshez; funkcionálisan

összekapcsolódik a Gestaltképzés szintjével (ami biológiailag nagyon fontos). Hasonló a helyzet az

emlékezésnél az észrevehetőséggel és a bevéshetőséggel.

„Talán még akkor is csak közelítőleg”: még ahol az ember leginkább gyaníthatja a darabonkénti összegződést,

az elmélyült leírás ott is azt mutatja (s a funkcionális törvényszerűségek megerősítik ezt), hogy ott is másként áll

a helyzet, még a fentebb említett esetekben is. (Még a „kaotikus” kifejezés sem egyszerűen egy és-ösz- szeg

közvetlenül adott voltát jelenti a tudományban, gyakran ennek feltételezésére valóban hajlam vezetett.) A

részenkénti és-kapcsolat igazából csak korlátok között valósítható meg; mindig együtt jár vele a mesterséges

körülmények veszélye, annak a veszélye, hogy megváltoztatjuk magát a helyzetet, ellaposítjuk, kiürítjük éppen a

lényeget. [...]

Az adatok maguk különböző mértékig önmagukban formáltak, Gestalt- tal rendelkeznek. többé vagy kevésbé

strukturált, többé vagy kevésbé meghatározott egészek és egészleges folyamatok vannak, melyek sokrétű, igen

konkrét egészleges tulajdonságokkal rendelkeznek, jellegzetes egész tendenciákkal s a részek egészleges

meghatározottságával. Az elemeket konkrét módon úgy kell kezelnünk, „mint részeket” egy egészleges

folyamatban.

Wertheimer, uo.

124-125. o.

Ugyancsak összhangba kerültek a mozgalom vizuális kutatásai a szintén Göttingában tanult David Katz (1854-

1953) ez időben kezdődő színelméleti kutatásaival, melyek a színek kontextuális elemzésében kezdték használni

a mező fogalomrendszerét. Katz egyrészt a színek fenomenológiáját dolgozza ki – felületi színeket,

térfogatszíneket (pl. folyadékoknál) s filmszíneket (pl. színkeverésnél) különít el –, másrészt a megvilágítási

konstancia terén végzett úttörő, a mező fogalmával operáló kutatásokat. Ezen a területen nagy szerepet játszott

azután a magyar Kardos Lajos is (lásd lentebb).

A látás a kiterjesztések során is alapvető fontosságú lesz az alaklélektanosok számára. Minden területen az

észlelés egészleges szerveződésére akarják az értelmes szerveződést visszavezetni, illetve legalábbis a látás

analógjait megtalálni. A tanulás belátás dolga lesz, akárcsak a problémamegoldás.

12.5. ábra. A zártság szerepe az észlelési szerveződésben Wertheimer szerint

345



12.6. ábra. Az amodális kiegészítés kudarca Kanizsa nyomán (1979). Ez indokolja, hogy az ismétlődő mintázat

ellenére is a takarásnál megnyúlt lovakat látunk

Az alaklélektan szemléletét legtisztábban az mutatja, ahogyan feltárják, hogy milyen tényezők révén válnak

együvé tartozóvá a vizuális érzékelésben a különböző ingerek. A 12.4. ábra mutatja Wertheimer 1922-es

tanulmánya nyomán a legfontosabb ilyen tényezőket. A közelség, a hasonlóság, a zártság és a jó folytatás a

kiugró, pregnáns figuraalkotás legfontosabb elvei. Olyan elvek ezek, melyek révén az észlelésben, egyensúlyban

lévő struktúrák alakulnak ki. Az egyensúlyra törekvést legvilágosabban a befejezetlen figurák mutatják. A kör

pregnáns voltát éppen ez a kényszerű, elkerülhetetlen viszonyítás mutatja legjobban. A 12.5. ábra külön

kiemelve mutatja a zártság sajátos szerepét. Ez az a tényező, amely a mai pszichológiában a legvilágosabban

úgy jelenik meg, mint ami nem önmagától adódik, s magyarázatra szorul. A mai észleléskutatók magyarázni

igyekeznek ezt, s megmutatni, hogy ténylegesen mi a szerepe a látás elementáris szerveződésében. Kovács és

Julesz (1993) a zártság szerepét elemezve kimutatták egyrészt, hogy az valóban olyan aktív tényező, mely a zárt

s nem zárt figurákon belüli és kívüli területeken a küszöböket is befolyásolja. Másrészt a zártságot olyan

emergens tulajdonságként értelmezik, mely az agykérgi laterális folyamatok eredményeként jön létre.

A pregnanciaelvek az alaklélektan meglehetősen platonisztikus beállítódását tükrözik: a tagolások nem

véletlenszerű mintázatok, hanem ellenállhatatlan szervező erők következményei. Ezek jelennek meg majd a

trieszti Gaetano Kanizsa (1913-1993) és követői munkájában mint a szervező erők kérdése. Bár Kanizsa és

követői inkább a lokális meghatározókat emelik ki, számukra, akárcsak a klaszszikus alaklélektanosok

számára, fontos, hogy itt nem valamiféle intellektualisztikus kiegészítésről, nem az elme másodlagos adalékáról

van szó a nyers érzéki adatokhoz, mint azt sok korábbi elmélet s mai intellektualizált felfogás hirdette volna

(ezek vitáiról lásd a Legrenzi 1993 szerkesztette emlékkötetet). Kanizsa (1970) az amodális (tudásalapú)

feldolgozás hiányának nevezi azt, hogy a 12.6. ábrán a tudás ellenére mégis megnyúlt lovakat látunk, pedig

„tudásunk” azt diktálja, hogy az ismétlődő azonos lovak közül van néhány takarásban.

A magyar Harkai Schiller Pál Amerikában végzett csimpánzkísérletei (Schiller 1951) is klasszikus példák a

pregnancia jelenségére: befejezetlen ábrákat adva, a csimpánz firkálásai a befejezetlenül hagyott részre

összpontosulnak, ami azt jelzi, hogy ő is érzi, valami hiányzik itt. A 12.7. ábrán látható módon betölti a hiányzó

részeket, illetve firkálásaival a mintázathoz igazodik. Ehhez tehát nem kell iskolás geometriai ismeret. A

pregnanciaelvek az alaklélektani értelmezés szerint az idegrendszeri szerveződés veleszületett adottságai, a

perceptuális egyensúlyok az agykérgi folyamatok egyensúlyának felelnek meg. Mint Kardos Lajos (1957)

éppenséggel kritikus éllel hangsúlyozta, ezek az elvek az evolúció során kellett kialakuljanak, mint szervező

elvek az optimális tapasztalatokra.

346



12.7. ábra. Harkai Schiller Pál (1951) csimpánzrajzolási kísérletei a zártság és a formai tényezők szervező

szerepéről főemlősöknél (Hotersall 1987, 187. o.)

A befejezésre törekvésnél maradva, ezek az elvek túl is mennek a percepció világán. Bluma Zeigar- nik, Kurt

Lewin tanítványa a Berlini Intézetben, Lewin egy hétköznapi megfigyeléséből indulva kimutatta a befejezésre

törekvés szerepét az emlékezésben. A pincérek jól emlékeznek arra, hogy mit fogyasztottak azok, akik még nem

fizettek, a számlát már rendezett vendégek fogyasztását viszont szinte azonnal elfelejtik, szólt a kiinduló

megfigyelés. Zeigarnik kísérleti személyeinek különböző megoldandó feladatokat adott, s egy részüket nem

hagyta befejezni. Kiderült, hogy később, a befejezésre irányuló feszültség révén a személyek sokkal jobban

emlékeznek a befejezetlen feladatokra, mint a befejezettekre. Ezt a hatást nevezzük azóta is Zeigarnikeffektusnak.

Az ingermező szerveződése és az észlelés teljesítményei közötti függvényviszonyok a kor német pszichológiáját

a jó alak fogalmán túlmenően is érdekelték, részben el is szakadva a szorosan vett alaklélektanos

kérdésfeltevéstől. Különösen világos ez az érzékleti állandóságok (konstanciák) vizsgálatában. Göttingában,

Rostockban majd stockholmban David Katz, a Bécsi Egyetemen Egon Brunswik a nagyságkonstancia elméletét

mutatja be; az ugyanitt dolgozó Kardos Lajos pedig ekkor fejleszti ki az érzékelés állandóságainak

függvényelméletét. A tárgy világosságát azért látjuk változó fényviszonyok (pl. felhő, mesterséges fény) mellett

is állandónak, mert függvényszerű összevetést végzünk a környezetről (a tágabb mezőből) és a tárgyról érkező

fény között (lásd életrajz betét.)

Vitatott kérdések – Egy irányzat életrajza: az alaklélektan sikere és üdözése

Az alakelmélet kidolgozása tehát az észlelés tanulmányozásából indul. Az alaklélektanosok átveszik a német

kísérleti pszichológia érzékelés-központú hozzáállását, csakhogy máshogy gondolják el annak folyamatát.

Wertheimer a húszas évek elejére részletesen kidolgozza, milyen tényezők szervezik egészekké az ingereket.

Ezek a nevezetes alaki szervező elvek.

Köhler a húszas évekre kialakítja a mozgalom fiziológiai doktrínáját, az izomorfizmus elvét, mely a fizikából

átvett mező fogalom legkiterjedtebb alkalmazása lesz, s lényege, hogy megfelelés van három elrendezés, a

külső, a külvilágbeli fizikai mező, az élmények rendje és az agykéregben zajló folyamatok között.

A tízes évek végére a mozgalmat szellemi expanzió jellemzi. Új szemléletüket kiterjesztik a tanulás

vizsgálatára. Ebben döntő szerepe volt Wolfgang Köhlernek (1887-1967). O Carl Stumpf tanítványaként

halláskutatással kezdte pályáját, majd már a „mozgalom” képviselőjeként az I. világháború alatt a Porosz

Tudományos Akadémia kísérleti telepén, Tenerife szigetén csimpánzokkal végzett kísérleteket. Volt ideje

jócskán, mert a háború miatt mintegy itt rekedt a Kanári-szigeteken. Példát mutatott a percepcióból átvett elvek

alkalmazására a tanulásban: az igazi tanulás mindig viszonyok átlátása s nem egyedi kapcsolatok létesítése. A

harmincas években Wertheimer s tanítványai a szemléletes mozzanat s az átstrukturálás vezető jellegét

hangsúlyozzák majd az emberi problémamegoldásban is, szemben a (kvázi)-logikai lépésről lépésre történő

haladással.

Kurt Koffka (1886-1941), a triumvirátus harmadik, legtermékenyebben író s népszerűsítő tagja, a gyermeki

fejlődésre és a törzsfejlődésre terjeszti ki az alaklélektan elveit: a fejlődés lényege különböző bonyolultságú

struktúrák kezelésének fokozatos kibontakozása. Kurt Goldstein (1878-1965) Adhemar Gelbbel (18871936)

együtt elsősorban az agysérült betegeken végzett vizsgálatok alapján létrehozza az alaklélektan egészleges elvű

neuropszichológiáját is: az emberi pszichikus funkciók nem szűken lokalizáltak egy-egy kérgi területre, hanem

nagyobb agyrészek funkciói, másrészt az agysérülésnél fellépő megismerési zavarok lényeges jellemzője az

egészekbe történő szervezés sérülése.

347



Kurt Lewin szintén az alaklélektani mozgalomból indulva alakítja ki mezőelméleti szociál- és

személyiségpszichológiáját, melynek jelszavai: az ember mozgása a társas mezőben, illetve a személyiség, mint

világstrukturálások szervezett összessége.

Ennek a nagy aktivitásnak a középpontja a Berlini Egyetem Pszichológiai Intézete, melyet 1922-től Karl Stumpf

utódaként Wolfgang Köhler vezet. Az alaklélektan sikeres mozgalom volt. Sikerének – mára szomorúan látjuk

ezt – egyik oka az volt, hogy szinte egyedül képviselte a megmaradt tudományosságot az irracionalizmusnak s

az életfilozófiai felhangoknak fokozatosan behódoló, s ezzel paradox módon egyre kiszolgáltatottabbá váló

weimari német pszichológiában. Sikerük másik titka a radikalizmus, mely megkülönbözteti őket az

egészlegességgel operáló kompromisszumos irányzatoktól (Helson 1983). További jellemzőjük a

radikalizmusnak megfelelő nyílt, polemikus stílus. Szinte azonnal arra törekszenek, hogy világosan elhatárolják

magukat, mondjuk G. E.Müller, Benussi s mások felfogásától. Ebben a polemikus radikalizmusban a mai

kognitív tudományban leginkább Chomsky követőire emlékeztetnek.

A radikalizmus vonzó. Az alaklélek- tanosok tanítványok tucatjait vonzzák, akárcsak munkatársakat a Psychologische

Forschung címmel 1921-ben létrehozott új folyóiratba. Vigotszkij és Lurija ugyanúgy kapcsolatban

vannak a mozgalommal s tanulnak tőle, mint az amerikai Tolman. A beállítódás pszichológiai iskoláját elindító

grúz Uznadze (1887-1950) vagy az amerikai Robert Ogden (1877-1959) ugyanúgy hozzátartozik a mozgalom

külső köréhez, mint a magyar Harkai Schiller Pál vagy Gleiman Anna, és Kardos Lajos, de a belső körben is

vannak külföldiek, legnevesebb közöttük az orosz Bluma Zeigarnik.

Az alaklélektan európai virágzásának a fasizmus vet véget. Az egész alaklélektani iskola meglehetősen drámai

körülmények között Amerikába emigrál. Köhler hónapokig hősiesen ellenáll katedráján a barna áradatnak, de

kénytelen ő is menekülni. Ellenállása nem csak szimbolikus volt. Köhler a náci hatalomátvétel után is merészelt

napilapba írni a nácik ellen, előadásain kigúnyolta a hitleri köszöntést s a nemzetiszocializmust, védelmezte

eltávolított zsidó munkatársait. Intézetét fasiszta fegyveresek zaklatták, s végül 1935-ben emigrált Amerikába,

miközben megírta az értékvédő humanista kiáltványaként Az érték helye a tények világában c. munkáját, mely

egyszerre tudományos munka és értékmentő kiáltvány.

Ez a kiállás a nácizmussal szemben korántsem volt általános. Éppen a német pszichológiának az egészleges- ség

gondolatát előtérbe állító másik irányzata, a Lipcsében Wundt munkáját folytató Ganzheit-pszichológia mutatja

az ellenpéldát. Tartalmilag ennek az iskolának a képviselői elsősorban vezetőjük, Felix Krueger (1874-1948)

nyomán úgy vélik, hogy az észlelésben, megismerésben, érzelmekben, személyiségben a fejlődés és az aktuálgenezis

során a tagolatlan zűrzavarból bontakoznak ki az értelmes egészek. Szembenállásuk az alaklélektannal,

amiben ők részben a grazi iskola hagyományát követik, akörül forog, hogy a lipcseiek szerint eredendően van

rendezetlen elementarisztikus szerveződés, ehhez képest az egészleges fejlettebb, értelmesebb s szellemibb.

Ezeknek a szellemcentrikusoknak egy része nagy német lelkesedéssel lepaktált a nácikkal. A fasizmus elől

menekülő gestaltosokat viszont Amerikában új, személyesen barátságos, de intellektuálisan idegen közeg

fogadja. Világnézeti holizmusuk (egészlegességük) nehezen érvényesül a behaviorizmus s a neopozitivizmus

diadalmas éveiben. Tanításuk egyre inkább az „ingerszerveződés” partikuláris törvényeinek fejezetévé

degradálódik, olyasmivé, ami beilleszthető az uralkodó gondolati mintába. Ehhez valószínűleg hozzájárult az is,

hogy a mozgalom vezetői Köhler kivételével mind fiatalon, még a II. világháború vége előtt elhunytak. Egyedül

a belőlük kinőtt szociálpszichológia lesz itt maradandóan középponti tényező Solomon Asch, s elsősorban Kurt

Lewin munkássága révén. Ma azonban a kognitív pszichológusok egy része éppen az átfogó világnézeti

mozzanatok révén mutat rokonságot a gestaltos örökséggel, vagy annak mentalizmusa miatt, vagy sajátosan a

szenzualista szerveződés elsődlegességébe kapaszkodva, mint hagyományba. Ami közvetlenül az érzékleti

szerveződést illeti, az alaklélektani örökség folytonosan velünk van. Mind a kom- putációs, mind a fiziológiai

kutatás számára alapvető kérdés, hogy mi magyarázza az alaklélektan hangsúlyozta szerveződési tényezőket. A

zártság, a pregnancia a mai modellekben is mint különálló célfüggvény jelenik meg.

2.4. A tanulás az alaklélektanban

Az észlelés magasabb teljesítményei a kor nagy témái a német pszichológiában. Általánosan igaz, hogy az

alaklélektani vagy ahhoz asszimilálható perceptuális jelenségek a megfelelő elgondolkoztató ábrákkal a

harmincas évektől bevonulnak a pszichológiai tankönyvekbe, ezek lesznek annak bemutató példái, hogy a

megismerésben egyáltalán van észlelési szint.

Amerikában sokan úgy is könyvelik el az alaklélektant, mint a percepciókutatás egy partikuláris irányzatát. Az

alaklélektan hatásának alakulásában azonban kitüntetett szerepe volt annak, hogy a perceptuális szerveződésnél

talált elvek érvényét kiterjesztették a tapasztalatszerzés, a tanulás és az emlékezés vizsgálatára is. Ennek a

törekvésnek sajátos közeget teremtett a behaviorizmus, különösen a Gestalt-mozgalom fokozatos

348



áttelepülésével. Három téren igen világos szembenállás alakult ki a két irányzat között. Módszertanilag a

behavio- risták gyűjtögető, induktív kísérletezők, a gestaltosok viszont a közvetlen átélésre s nyilvánvalóságra

apelláló reprezentatív bemutatásokat kedvelik, s nem erősségük a statisztika. Eltér felfogásuk a

tapasztalatszerzés általános jelentőségéről a megismerésben. A platonisztikus alaklélektan nativista. A

behavioristák ezzel szemben igyekeznek még a perceptuális szerveződésből is minél többet a tapasztalat

számlájára írni. Így jön létre ezekből a vitákból a perceptuális tanulás vizsgálata az ötvenes évekre – az a kérdés,

hogy milyen szerepe van a tapasztalatnak, pl. a pregnanciatörvények létrejöttében.

Életrajz – Egy ma gyar tudós az alaklélektani gondolkodás peremvidékén: Kardos Lajos

Kardos Lajos (Rákospalota,1899. december 14. – London, 1985. július 12.) magyar pszichológusként vált

híressé, bár lehetett volna német és amerikai pszichológus is. Egyetemi tanár, a tudományok doktora (1955), a

Pa- dovai Egyetem díszdoktora (1968). 1947 és 1971 között az ELTE Lélektani, majd Pszichológiai

Tanszékének vezetője volt, s ebben a minőségben évtizedeken át a kísérleti szellem ébren- tartója, majd

felélesztője. Sok szakmai tisztsége között az elhallgattatás évei után újjáalakult Magyar Pszichológiai Társaság

első elnöke volt, majd élete végén, kései elismerésként 1985-ben az MTA levelező tagja lett. Tankönyvéből

(Kardos 1964) nemzedékek tanulták a pszichológiát. Kardos Karl Bühler tanítványa Bécsben, ahol ugyanakkor

medicinát és matematikát is tanult. Első munkái a világosságkonstancia folyamatával s a látás szerveződési

mozzanatainak matematikai leírásával foglalkoznak, elsők közt alakított ki részletes differenciálegyenletmodellt

a konstancia folyamatáról. A tárgylátás feltételeként a „tulajdonságugrás a látómezőben” folyamatát

emelte ki (Kardos 1934; 1983).

Bár sosem tartozott a berlini alaklélektanhoz, az érzékleti szerveződés kérdése az ő munkásságának is vezető

témája volt. Kardos az észleléskutatók között az elsők egyike volt, aki a gondos kísérletezést a bátor

matematikai modellálással kapcsolta ösz- sze. Kardos (1966) a kibernetikai és információs szemléletben talál

alátámasztást arra az évtizedekkel korábban képviselt felfogására, melyben a konstanciajelenségeket

függvényszerű komputációs modellben értelmezte.

Kardos néhány évet Amerikában töltött, hogy azután éppenséggel a fa- sizálódó Magyarországra térjen vissza,

ahol néhány évig Szondi tanítványi köréhez tartozott (Pléh 1985). Amerikából hozta az összehasonlító lélektan

iránti érdeklődést. Az ötvenes években megpróbálta összekapcsolni az összehasonlító lélektant Pavlov

gondolataival (Kardos 1960). E munkának megvan a maga történeti jelentősége, mivel rámutat arra, hogy

hogyan próbált egy komoly tudós akkoriban újnak számító gondolatokat becsempészni intellektuálisan zártnak

szánt világba. Ebben az összefüggésben a zárt világ a pavlovizmus, a becsempészett új az összehasonlító

pszichológia, ami persze nem azonos a hivatalosság véleményével: abban Pavlov az új.

Későbbi kutatásainak fő témája az állati tanulás, az állati emlékezet és a lelki élet evolúciós kibontakozásának

elemzése. Magasabb rendű állatoknál a lokomóciós viselkedéshez kapcsolódó helytanulást állítja előtérbe,

szemben az emberi manipulációs tanulással (Kardos és Barkóczi 1954; Kardos 1959; 1965). Az állat a

környezeti helyeket fényképszerűen rögzíti emlékezetében, s egy helyre egy funkciót (pl. táplálkozás vagy

büntetés) kapcsol. A Tolman-féle kognitív, belső térkép fogalmához hasonlító koncepció jó összhangban van a

mai kognitív pszichológiai elméletekkel (Kardos 1988). A behaviorista tanulás-lélektani hagyomány kritikus

vizsgálójaként és felhasználójaként igen finom eljárásokat alakított ki a téri emlékezet vizsgálatára állatoknál.

Három évtizedes kísérletezésen alapuló elmélete lényegében azt hirdeti, hogy az állatoknak képszerű

emlékezetük van, mely a dolgokat azok elhelyeződésével együtt tárolja.

Források: Hunyady (1985), Pléh (1985).

2.4.1. Belátás és struktúra

Magát a tanulás folyamatát is eltérően képzeli el a két irány. A behavioristák elementaristák, a gestaltosok

struktúraelvűek. Köhler (1921/1974) híres csimpánzkísérletei adják meg e téren az alaklélek- tanos gondolkodás

alaphangját. A csimpánz a ketrec tetejéről lógó banánt akarja elérni. Közvetlen próbálkozásait – felugrálás s

hasonlók – abbahagyja. Mélán ül a ketrec sarkában, ránéz a másik sarokban levő ládára, aztán a banánra, majd

hirtelen feláll, a ládát a banán alá teszi s leveszi a banánt. Ha újra hasonló helyzetbe helyezzük, azonnal

ugyanezt a megoldást alkalmazza.

Ezt a folyamatot nevezzük Köhler nyomán belá- tásos tanulásnak. Az állat átlátja a cél (a banán) és a hozzá

vezető eszköz (a láda) közötti viszonyt. A belátás hirtelen következik be, a nyílt próbálkozások abbahagyása

után. A megoldás megelőzi a kivitelezést. Ezzel szemben a behavioristák a véletlenben hisznek: a tanulás során

a véletlen próbálkozások közül a beválóak rögzülnek, nincsen ezt megelőző értelmi átlátás. Ez a rögzülés

349



azonban nem azonnali, hanem lépcsőzetes. Az alaklélektanosok szerint a rend előbb jön létre, mint a megoldás,

a másik tábor szerint viszont a rend a megoldás révén emelkedik ki a káoszból. A két felfogás sematikus

összevetését mutatja a 12.3. táblázat.

A harmincas években Wertheimer s tanítványai, a magyar származású Katona György és Luchins, illetve az

alaklélektanos szemlélet más képviselői, mint a fiatalon elhunyt Karl Duncker (1903-1940), a magyar

származású Székely Lajos, az emberi problémamegoldásra is kiterjesztik ezt a felfogást. Az igazi produktív

gondolkodás az ő szemükben alapvetően átstrukturáló jellegű, s a valóban új dolgok forrása a szemléletben

keresendő. Ebben a felfogásukban természetszerűen szembekerülnek mind a gondolkodás rendezetlen

asszociációs elméleteivel, s ennek behaviorista változataként az emberi problémamegoldást próbálkozásos

elképzelésekkel magyarázó felfogással, mind a produktivitás logikai, szillogisztikus modelljeivel (Wertheimer

1945). Vitában álltak a problémamegoldási kutatás mai értelemben kognitív irányzatának képviselőjével, Otto

Selzcel is. A részben a würzburgi iskola hagyományában dolgozó Otto Selz (1881-1944) a problémamegoldást

analitikusan kezeli: a műveletek és anticipációk fogalma segítségével szerinte a problémamegoldást

egyértelműen lépésekre lehet felbontani, s a ha ^ akkor típusú információátalakítások keretében elemezhető. Ez

a koncepció a mai számítógépes analógiákat vagy tényleges modellá- lást használó kutatás – pl. a Nobel-díjas

Herbert Simon (1982) és Allen Newell (1989) – megközelítésének lényege is. Tulajdonképpen az alaklélektani

gondolkodásmenetben az érdekes és lényeges éppen ezzel szemben a szemléletes mozzanatok megléte: a

gondolkodás, amikor újat hoz, mindig valaminek a meglátását kell eredményezze. Ez évtizedekig irányító elv

volt még a nem kifejezetten alaklélektanos kutatásokban is. A 12.8. ábra egy jellegzetes feladat megoldását

mutatja N. R. F. Maier kutatásaiból. A személynek itt is át kell látnia azt, hogy az ábra alján látható tárgyakat

nehezékként használva, össze tudja kötni a két kötelet.

12.8. ábra. Jellegzetes példa a szemléletes problémamegoldásra N. R. F. Maier kísérleteiből: a neves kétkötélprobléma

(Lénárd 1984, 77. o. nyomán)

4.7. táblázat - 12.3. táblázat. Az alaklélektanos és a viselkedéstani tanulási felfogás

összehasonlítása

irányzat tanulás szerepe tanulás jellege organizáltság megoldás

viselkedéses felfogás alapvető próbálkozó kaotikus fokozatos

alaklélektan csekély kontemplatív strukturált hirtelen

Évtizedekig a szemléletes felfogás uralkodott a problémamegoldási kutatásban, hogy azután a kognitivizmus

az analitikus és logikai hozzáállást állíts előtérbe. Érdemes kiemelni azonban, hogy a két irány, az egészleges-

350



szemléletes és az analitikus- műveletelvű megközelítés többnyire eltérő problémákat is használ: az egészleges

tábor geometriai és gyakorlati problémákat (hogyan lehet hat gyufaszálból négy egyenlő oldalú háromszöget

alkotni), míg az „elemzők” olyan problémákat használnak a kísérletekben, melyeknek megoldásához valóban

hozzákezdhetünk meglévő ismereteink és következtetési algoritmusaink közvetlen felhasználásával (pl. betűösszeadási

feladatok: DONALD + GERaLd = ROBERT, D = 5, mennyi a többi betű értéke). A hatvanas évektől

győzedelmeskedőnek tűnő szimbólumfeldolgozó kognitív szemlélet (lásd 21. fejezet) Selz analitikus

hozzáállását állítja újra előtérbe, illetve a még korábbi, a würzburgi iskola által érintett logikai modellek

újraélesztése lesz egyik vezérgondolata, a propozicionális reprezentáció elve.

A kétféle tanulási és problémamegoldási felfogás sokat vitázik a harmincas években s vitájuk rejtve azóta is

folyik. A behavioristák igyekeznek rámutatni arra, hogy a próbálkozásos tapasztalatoknak nagy szerepük van a

látszólag hirtelen, pillanatnyi megoldás megtalálásban. Az emberi problémamegoldásban is az előzetes

tapasztalatok szerepét hangsúlyozzák. A mai pszichológiában ugyanez a kettősség jelenik meg enyhített

formában a felfedeztető és az instruáló oktatási módszerek különbségében vagy a séma- és struktúraközpontú,

illetve az asszociatív tanulási és emlékezeti modellek szembenállásában, az emberi emlékezet kutatása során.

Az alaklélektan sajátos tanulásfelfogásának humán alkalmazásai affinitást mutatnak a mai organizációs tanulási

szemlélettel. Ebbinghaus óta a verbális tanulás szakirodalmának egyik visszatérő jelensége például a

pozícióhatás. Egy megtanulandó lista elejét és végét könnyebben tanuljuk, mint a közepét. Köhler és von

Restorff kimutatták (lásd Köhler 1947), hogy ha a lista közepén álló elemeket valahogyan kiemeljük (pl. más

színnel adjuk), akkor a pozícióhatás megszűnik. Ennek oka, hogy a kiemelés új strukturálási lehetőséget ad:

szerveződést vezet be a szervezetlen anyagba, s ezáltal könnyebbé teszi a tanulást. A mai kognitív tanulási

elméletek, amikor az előorganizátorok s a különböző szervező tényezők szerepét hangsúlyozzák, valójában

ezeket a mozzanatokat emelik ki újra.

Vitatott kérdések – Érzékleti és agykérgi mezők: az izomorfizmus elve

A dinamikus modell bevitele (lásd lentebb) az idegrendszer elemzésébe az alaklélektanosok fiziológiai

doktrínájának, az izomorfizmuselvnek egyik döntő mozzanata. Az alaklélektan egészlegességi elveit már

Werthei- mer úttörő tanulmányától kezdve egy új fiziológiai doktrínával támasztja alá. A doktrína két kitüntetett

mozzanata, hogy az érzékelés rendje és az agykérgi rend között hasonlóság van, másrészt hogy a megismerés

fiziológiai elemzésének kulcsa a mező fogalma. Önmagában egyik gondolat sem új, sajátos rendszerré fejlesztett

formájuk azonban igen.

Az izomorfizmus koncepcióját legrészletesebben a Berlinben Max Plancknál is tanult Köhler fejti ki egy 1920-

ban megjelent, sokatmondó című monográfiájában. A tanulmány címe: Fizikai Gestaltok nyugalomban és

stacionárius állapotban.Az elmélet nem pusztán pszichofiziológiai koncepció. Három pólusa van. A külvilágbeli

struktúrák, az agykérgi tevékenység és az érzékleti mező szerveződése.

Hasonlóalakúság mindhárom között fennáll: az agykéreg működésében a külső ingermező szerkezeti viszonyai

képeződnek le, s ennek felel meg az élménybeli szerveződés. A megfelelések mindenütt struktúrák s nem

elemek között vannak, ez az első kiemelendő mozzanat. A másik a megfelelés jellemzésére használt hasonlóság,

azonosalakúság (izomorfizmus) pontos értelme. Az alaklélek- tanosok nem metrikus hasonlóságot képzelnek el.

Nem azt tehát, hogy ha egy kávéscsészét látunk, akkor az agykéregben valamilyen kávéscsésze alakú ingerületi

folyamat jönne létre. A topológiai hasonlóság olyan alapvető viszonyok leképezését jelenti, mint az érintkezés,

bennfoglalás, kisebb- nagyobb stb.

Maga az a gondolat, hogy az alaklélektan háromféle rend között tételez fel megfelelést, szakítás az

ismeretelmélet kanti hagyományával. Az izomorfizmus „eleve elrendelt harmónia”-szerűen biztosítja, hogy

élményeink megfelelésben legyenek a világgal, s van benne egy alapvető ikonicitási hit. A Kant óta élő

hagyomány szerint viszont erről sosem lehet bizonyosságunk: mindig közénk s a világ közé állnak a priori

sémáink, a világ valódi természetét nem tudjuk megragadni.

Hogyan valósítja meg az idegrendszer az izomorf leképezést? Köhlerék szerint az idegsejtek diszkrét, minden

vagy semmi jellegű működéséből egészleges elektromágneses mezők jönnek létre az agykéregben. Ezek a

mezők a sejtműködés elindította fi- zikokémiai folyamatok termékei, de azokon túllépő, stabilitásra törekvő,

holisztikus folyamatok. A pregnan- ciatörvények például tulajdonképpen az egyensúlyban lévő idegrendszeri

mezők jellemzői lennének.

Az izomorfizmust nem túl mereven képviselve kialakult egy egészleges neuropszichológia is Kurt Goldstein

(1878-1965) munkáiban. Agysérültek vizsgálatára alapozva jó alaklélek- tanosként ő lesz a lokalizációellenes

351



neuropszichológia egyik vezére. Álta-lános elméleti felfogásában pedig, s ez is természetes affinitás, a szervezet

egésze és a környezet közötti interakciót hangsúlyozza, a holisztikus biológia és orvoslás elveit képviseli.

Az izomorfizmuskoncepció nagy ellenérzéséket váltott ki, éppen a sejtfeletti elektromágneses mezők

feltételezése révén. Köhler és Wal- lach (1944) bizonyítéknak tekintették a figurális utóhatás jelenségét. Ha a

12.9. ábra bal oldalának megfelelő enyhén görbült vonalat nézünk, a később kapott egyenest az ellenkező

irányba görbülőnek látjuk, mert a kérgi mezőkben tendencia lépett fel az egyensúlyi állapot fenntartására, s most

e tendencia működése eredményezi az ellenirányú torzítást. A tanuláselmélet képviselői, pl. a jelenséget széles

körben bevezető James J. Gibson (1904-1979), s különösen Charles Osgood (1953) számára azonban maga a

figurális utóhatás csak egy megmagyarázandó jelenség abban a tágabb kérdéskörben, hogy hogyan befolyásolja

a tapasztalat az észlelést. Éppen a figurális utóhatás vált a perceptuális tanuláselméletek kialakításának egyik

inspirátorává.

Az egyébként szintén lokalizációellenes Lashley (1929) és munkatársai (1951) a kérgi elektromágneses elmélet

egészét vették a szó szoros értelmében bonckés alá. Macskák és majmok agykérgébe finom vezető és szigetelő

rétegeket operáltak be, melyek meg kellett volna zavarják a feltételezett elektromágneses mezők működését. Az

állatok azonban továbbra is igen finom diszkriminációra voltak képesek. Köhler azzal válaszolt ezekre a

kritikákra, hogy korántsem világos, milyen léptékben, mekkora tényleges mezőkön érvényesül az izomorfizmus.

Később Karl Pribram (1985) is ezt az ellenérvet hangsúlyozza.

Az izomorfizmuskoncepciót azonban nem a vele szemben közvetlenül felhozott tények, hanem az elektrofiziológia

és az agyi modellálás változásai tették pusztán történeti ér- dekességűvé. A finom agyi elektromos

vizsgálatok a naiv izomorfizmust nem támasztják alá. A formaészlelés alapjait tisztázó modern vizsgálatok,

Hubel és Wiesel Nobel-díjjal jutalmazott munkái, azt igazolták, hogy a kommunikációelmélettel megújított

telefonközpont-elmélet keretében ügyes kapcsolási rajzokkal éppenséggel „huzalos” magyarázatot tudunk

találni a formai folyamatokra. Maga az izomorfizmus mint fiziológiai koncepció nem bizonyult termékenynek,

voltaképpen egyedül Pribram (1990) s persze Köhler folytatott mellette utóvédharcokat. Ugyanakkor egy fontos

racionális magva, nevezetesen az ingerléssel analóg idegrendszeri folyamatok kérdése egy alapjában digitálisan

kódoló idegrendszerben továbbra is izgatja az idegrendszer modellálóit. Pribram fantáziadús elképzelése az

agyműködés és az emlékezet holográ- fiás megközelítéséről jellegzetes példa az analóg idegrendszeri

reprezentáció gondolatának mai továbbélésére. Hasonló módon, maga az alaki szerveződés, mint olyan

gondolat, ami az idegrendszeri modellálás számára központi gond (pl. a nézőpont- és méretfüggetlen

reprezentációk kialakulása révén), szintén elismerten az alaklélektantól származó adalék.

Az izomorfizmus mint fogalom számtalan helyen megmaradt. Ezt használja s ezen vitázik a képzetalkotás

elmélete, ahol Roger Shepard (1978) kidolgozta a másodrendű izomorfizmus komplex elméletét. Ez az elmélet

nem az agy, hanem a környezeti mező és az élmény közti vonatkozást ragadja meg az eredeti alaklélek- tanos

hármasságból. Shepard szerint nem a környezet és az élmény között kell izomorf leképezést keresnünk, hanem a

környezetelemek viszonya s az élmények viszonya között. Ezt a függvényt nevezi ő másodrendű

izomorfizmusnak. Vagyis az ingerek viszonya és a reprezentációk viszonya között van hasonlóság.

Hasonló kifinomult módon él tovább az izomorfizmus fogalma a kognitív modellálásban, ahol az idegrendszer

oksági és a logika, valamint a szemantika implikációs viszonyai között keresik a kapcsolatot (vö. Pléh 1998).

Már Piaget (1967c) is úgy vélte, hogy „a tudatállapotok és a megfelelő fiziológiai folyamatok parallelizmusa

lényegében az oksági és a tágabb értelemben vett implikációs rendszerek izomorfizmusán alapszik” (206. o.),

illetve „a jelentések implikatív rendszerei és a kauzális anyagi rendszerek izomorfak” (208. o.). Amit Piaget a

pszichofizikai parallelizmus modern megfogalmazásának tart, a mai kognitivizmusban mint egyéni mentális

okság és logikai következmény izomorfizmusa jelenik meg. Fodor (1996a) elképzelése szerint kétféle hálózatot

kell feltételeznünk. A mentális állapotok okságilag levezetett hálózatát egyrészt, a másik oldalon pedig a

propozíciók közötti következtetési (logikai) viszonyok hálózatát. „[...] A két hálózat – az oksági és a

következtetési – között részleges izomorfizmus állapítható meg. Egy ilyen izomorfia fényében egy

propozicionális attitűd oksági szerepe a tárgyát alkotó propozíció szemantikus szerepét tükrözi.” (Fodor 1996a,

74. o. Győri Miklós ford.)

A művészetelméletben is tovább él az izomorfizmus gondolata. Rudolf Arnheim (1979) az alaklélektani felfogás

kiterjesztője a képzőművészet értelmezésére egy olyan tág izomorfizmuskoncepciót védelmez még manapság is,

ahol az izomorfizmus a képi mező, az agykérgi mező és a kép keltette mozgásos és érzelmi mozzanatok között

érvényesül.

Egyszerűen fogalmazva, az alaklélektan mint konkrét neurológiai doktrína kudarcot vallott. Ugyanakkor az,

aminek magyarázatára szolgált, továbbra is a percepciókutatás alapkérdése. Ráadásul számos más területen, már

352



nem az agy és az élmény, hanem a világ és élmény – legyen az tárgyi vagy szemantikai világ – közötti

viszonyok elemzésében újra és újra megjelenik. Beleilleszkedik annak a kétféle hasonlóságnak a kérdésébe,

amit újabban Eco (1999) mint az észlelési közvetlen illeszkedésen alapuló és a másodlagos jelhasonlóság

kérdéseként foglal össze.

12.9. ábra. A figurális utóhatás vizsgálati berendezése Köhler és Wallach (1944) nyomán

2.5. Fejlődés, személyiség és csoport az alaklélektanban

Az alaklélektan jellegzetesen értelmezi a fejlődés folyamatát, mind a törzsfejlődésre mind a gyermekre

vonatkozóan. Kurt Koffka híres, először 1921-ben, majd 1927-ben, Amerikában is megjelent

fejlődéslélektanának alapgondolata, hogy a fejlődés mindig struktúrákra irányul. Menete nem olyan, ahol az

elementarisztikus szerveződést váltaná fel az egész, a struktúra. Ehelyett már a kezdetektől az egészek, a

struktúrák dominálnak. A fejlődés döntő mozzanata éppen az, hogy milyen struktúrák megragadására képes egy

faj vagy egy adott életkor.

Másrészt, s ezt különösen a behaviorizmussal való szembeállításban érdemes hangsúlyozni, az alaklélektanosok

a fejlődést lényegében önszerveződésnek tartják. Szemben a behavioristák környe- zetelvűségével ők nativisták,

bár Koffka a konvergenciaelmélet felé is kirándulást tesz: a fejlődés a környezet és a genetikai program

kölcsönhatásának eredménye. Ez voltaképpen egész idegrendszerkoncepciójukban is benne rejlő gondolat.

Maga a tanulás pedig alapvetően egy helyzet értelmezésének megváltozása, lényege nem a teljesítmény, hanem

a jelentés átalakulása, a viselkedés megváltozása ehhez képest már „csak” teljesítés, végrehajtás.

A fejlődésnek ettől némileg eltérő, de mégiscsak a sajátos németes-európai koncepcióját képviseli a Lipcséből

és Hamburgból Amerikába átszármazott Heinz Werner (1890-1964). A fejlődésben ő nagy hangsúlyt helyez a

gyermek átfogó, világképi változásaira, melyek a környezet egész leképezését átalakítják (például a kisgyermek

és a kamasz egész más geográfiával látja saját lakókörnyezetét). A fejlődésben, de a megismerés

aktuálgenetikus fázisaiban is (itt a lipcsei egészleges iskola hatása), meg kell különböztetnünk az ősibb,

mozgásos-affektív- ikonikus és a fejlettebb, mérnökibb/objektiváltabb, geometriaibb leképezést. Az ősibb forma

azonban a felnőtt megismerésében is jelen van. Erre alapozva hoznak létre Werner amerikai követői a hatvanas

években egy egész személyiségtipológiát, mely a tónusos-elementárisabb, mezőfüggőbb és a közvetlen

mezőfüggéstől eltávolodni képes típusokat állítja szembe egymással.

353



Ha tipológiát nem is, személyiség-lélektant a gestaltosok is kidolgoztak. Koffka (1935) megadja ennek

alaphangját a geográfiai és a pszichológiai környezet fogalmának elkülönítésével. Ez az azóta is minden

kontextualizmusban visszatérő gondolat azt mondja ki, hogy viselkedésünket nem a dolgok határozzák meg,

hanem az, hogy mit jelentenek azok számunkra: ha nem tudom, hogy az a folt egy kígyó, nem félek, ha viszont

kígyónak mondják, akár ájuldozni is kezdhetek.

2.5.1. Lewin csoportlélektana

Az alaklélektanos felfogásban a személyiség maga értékelések, jelentések rendszere, s nem puszta szokásoké,

ahogy a behavioristák képzelik, vagy eleve megadott motivációs tendenciáké, mint a pszichoanalitikusok

gondolják. Az eredetileg Berlinben, majd Amerikában az Iowai Egyetemen s rövid ideig az MIT-n dolgozó Kurt

Lewin (18901947) valósította meg ezt a személyiség-lélek- tanos programot, s terjesztette ki az alaklélektani

szemléletet a társas folyamatok elemzésére is. Lewinben egyedülálló módon egyesült a rendkívül elvont

elméletalkotó s a nagyon is gyakorlatias, terepmunkás kutató. A személyiségről kialakított topológiai

mezőelmélete a személyiséget mint belső teret képzeli el, amelyben a különböző környezeti mozzanatoknak

tulajdonított értékek (jórossz) irányítják a mozgást, hoznak létre konfliktusokat, átszervezéseket, egyensúlyokat.

Ez így nagyon általánosan és elvontan hangzik. Lewin és munkatársai, Dembo, Zeigarnik, Jucknat és mások

meggyőző kísérletsorozatokban demonstrálták a személyiségnek ezt a dinamikus felfogását. Zeigar- nik

kísérleteire csak emlékeztetnék: azt igazolták, hogy az emlékezést alapvetően meghatározzák a motivációs

feszültségek. A Lewin-iskola kedvenc témája az igényszint vizsgálata. Egyszerű kísérleti helyzetekben

igazolják, hogy a siker és kudarc nem puszta objektív eredmények függvénye, hanem a saját teljesítményünkre

vonatkozó elvárásainknak megfelelően alakul.

2.5.1.1. A demokrácia ideológusai

Amerikában Lewinék számos olyan alkalmazott vizsgálatot végeznek, melyek személyiséglélektanukat

átformálják a társas mezőben mozgó ember elméletévé. Lewin igazi antifasiszta tudós, aki számára a hitleri

ideológiával folytatott küzdelem nemcsak jelszavak, hanem tudományos tettek kérdése is. Két jellegzetes

vizsgálatsorozata a szociálpszichológia klasszikusává tette, miközben a vizsgálatok motivációja nagyon is

aktuálpolitikai volt. Az egyik a frusztráció, a kudarc hatásaival foglalkozik. A csalódást átélő gyerekek

viselkedése alacsonyabb szintre, korábbi életkorok játékszínvonalára esik vissza. Ezzel Lewinék egy árnyalt

rendszerbe illesztik az emberi agressziót is. Az agresszió – a háborúra készülő, majd háborúzó világban ennek

nem kis eszmei súlya van – nem valamilyen biológiai fátuma az embernek, hanem a frusztrációra adott egyik

lehetséges válasz (a másik kettő a regresszió, illetve a viselkedési sztereotípiák kialakulása lenne). Lewinék

leghíresebb vizsgálata azonban a vezetési stílusokkal kapcsolatos. A diktatúra és a demokrácia politikáját

meglehetősen közvetlenül az óvodáskori nevelés nyelvére lefordítva kimutatták, hogy a demokratikus módon

(alkudozással, a csoporttagok beleszólásával, ugyanakkor a közösen meghozott döntések fegyelmezett

végrehajtásával) vezetett csoportokban a hangulat, s néha a teljesítmény is jobb, mint az autoriter módon,

utasításokkal irányított csoportokban. Demokrácia mellett nagyobb a kölcsönös megbecsülés, kevesebb a

354



sunyítás, a látszatengedelmesség. A csoport a nagyobb társadalmi egészbe illeszkedő dinamikus, a tagok

kölcsönviszonyaival jellemzett nyitott rendszer. Az emberi viselkedés megváltoztatásának, az előítéletek

legyőzésének, a hatékonyabb, gyors változásnak is fontos eszközévé válhat. Erre dolgozzák ki Lewinék a máig

élő tematikus vitacsoportok (T-csoport) módszerét, s ezzel a gyakorlati csoportlélektan hullámát indítják el.

Lewin elmélete saját korában talán nem volt eléggé megbecsült Amerikában. Ugyanakkor kísérletei révén az

„igazi” alaklélektanosoknál sokkal átfogóbb hatása volt a modern pszichológia egészére. A csoportlélektan

alakulásában ő lesz a vezérfonal. Így volt ez, elsősorban Mérei Ferenc közvetítő munkája révén,

Magyarországon is. Az alaklélek- tanos szemlélet Lewinék munkásságán túlmenően is elsősorban a

szociálpszichológiában él mindmáig tovább. Gestaltos elvekre megy vissza a grazi és berlini képzettségű,

kezdetben a vizuális szerveződéssel foglalkozó Fritz Heider attribúció- és összhangelmélete a személyeknek

tulajdonított szándékokról, mely a mai pszichológiában oly központi intencionalitáselméletek (Dennett 1998a)

egyik forrása. De ide vezetnek a szálak Newcomb és Helson egyensúlymodelljeitől is. Solomon Asch (1952), a

modern szociálpszichológia klasszikusa pedig a csoportnyomással és a konformizmussal kapcsolatos

vizsgálataiban, s a benyomásformálódás összképszerűségének elemzésében örökíti tovább máig az

alaklélektanos szemléletet, messze eltávolodva az eredeti észlelési keretektől.

2.6. Az alaklélektanos világkép

Az alaklélektan a lelki jelenségekről hirdetett felfogását egy tágabb világképi fordulat igényével is

összekapcsolja. Két kitüntetett mozzanata van ennek az igénynek: szakítás a világ mozaikszerű képével s a

gépelméletek kritikája a tudományos gondolkodásban.

Wertheimer már hivatkozott átfogó tanulmánya mutatja be legvilágosabban, hogy hol szorít a cipő a

hagyományos pszichológiában. Felfogása szerint a hagyományos lélektan több jellemzője egy egész világképet

takar. Mentális életünket összegként képzelik el, a lelki életet mozaikszerű felépítésűnek tartják, de ugyanígy

vélekednek az egész világról. A kapcsolatok a lelki életben esetlegesek: az asz- szociációs doktrína szerint

mentális kapcsolatképzésünk a világ véletlenjeinek van kiszolgáltatva: ami véletlenül együtt jár a világban, az

összekapcsolódik egymással a fejben. A kapcsolatalkotás puszta előforduláson alapuló, egzisztenciális jellegű.

Ennek felel meg az a fiziológiai doktrína, mely az idegrendszer felépítését specifikus központok, s azokat

összekötő asszociációs pályák együtteseként képzeli el. Az alaklélektanosok szerint, mint láttuk, a lelki élet

ilyen működésmódja csak határesetekre érvényes: deliráló állapotban, fogyatékos értelemnél, vagy ha valami

nehezen feldolgozható, pl. értelmetlen, akkor jelenik csak meg. Ezzel a felfogással olyan elképzelést kell

szembeállítani, mely a megismerésben az alulról felfelé haladás helyett a felülről lefelé ható tényezőknek

tulajdonít döntő szerepet. Az egészeket és a struktúrákat tartja elsődlegesnek, s ugyanakkor magát a világot is

rendezettnek véli. Mentális életünk nem akcidentális kapcsolatokat képez le a világból, hanem lényegi értelmi

összefüggéseket. Maga a külvilág tartalmaz értelmi összefüggéseket, s mi ezek megragadására irányulunk a

puszta asszociálás helyett.

Nem kell nagy fantázia ahhoz, hogy mindebben egy platonisztikus világképet fedezzünk fel: a struktúrák az őket

feltáró mentális élettől függetlenül léteznek, az ideális formák valahol rajtunk kívül vannak. A Gestalt-hangsúly

a pszichológiában egy értelemteli világ elképzelésével jár együtt.

Az alaklélektanosok másik sajátos világképi hangsúlya a természet modellálásának két metaforájából indul ki.

Minden rendszer jellemzése során, fejti ki Köhler (1947) kétféle megkötéssorral kell számolnunk. Az egyik a

gépek analógiájára felfogott szerkezeti megkötések rendszere, ami legvilágosabban a klasszikus mechanika

világképében érvényesül. Ez a modellálás az erők érvényesülésének korlátaival (a topográfiai megkötésekkel)

foglalkozik. A másik a dinamikus modell, mely a rendszert irányító erők kölcsönhatásaival foglalkozik, azok

egyensúlyával s egyensúlyhiányaival. Egy gőzgépben mint összetett rendszerben például a dinamikus modell a

gőz keletkezését s az általa végzett munkát írja le, a mechanikus modell viszont azt, ahogyan a csövek

kényszerpályára irányítják a gőzt.

4.8. táblázat - 12.4. táblázat. Az alaklélektanos szemlélet összevetése két fő riválisával

Alapkérdések Berlini alaklélektan Ganzheit-pszichológia Perceptuális tanulás

(Bruner, Rock)

A szerveződés alapja az észlelési mező a személy tevékenysége tapasztalás, kontextus,

tudás

355



A szerveződés időzítése elsődlegesen adott aktuálgenetikusan,

lépcsőzetesen alakul

fokozatosan bontakozik ki

a helyzetben

A szerveződés hosszabb

távon

veleszületett

tapasztalatilag alakul az

élet során

központi szerepe van a

tanulásnak

Észlelés és tudás viszonya észlelés a gondolkodás

mintája

közös formáló elvek az észlelés átjárható,

percepció = koncepció

A tudományban mindkét modell jogos és szükséges. A baj csak az, hogy a pszichológiában és az idegrendszer

kutatásában mindmáig kizárólagos igénnyel uralkodik a mechanikus modell. Az idegrendszer kapcsán a

telefonközpont-modellek uralmát jelenti ez: az idegrendszer működését elő- rehuzalozott, illetve a tapasztalás

során kialakult (lásd a feltételes reflexek elvét vagy a behaviorista szemléletet) diszkrét pályákon megvalósuló,

tehetetlenül helyhez kötött módon képzelik el. Az agyműködésben a távoli agyrészek közötti kapcsolatokat fel

sem tételezik.

Az alaklélektanos világkép egyébként, bár eredetében a német idealizmushoz kapcsolódik, nem mindenben

elégítette ki azt. Rickert (1934/1987) a neokantianizmus képviselője például expliciten bírálja azt a hitet, hogy

az alaklélektan az egészekkel foglalkozva megőrizheti a naturalizmust. „Vannak, akik felróják az asszociációs

pszichológiának és a vele rokon nézeteknek, hogy valamiféle »lélek nélküli lélektanhoz« jutnak el, ugyanakkor

azt hiszik, hogy az olyan elméleteken keresztül, amilyen például az »alaklélektan«, ettől a fogyatékosságtól

megszabadulhatnak. Mindez azonban csak egy nagyon korlátozott értelemben igaz, sőt, ha a »lélek« szót a

szokásos értelemben vesszük, akkor egyáltalán nem.” (96. o.) Ugyanakkor vannak egészek, de ez éppen annak a

bizonysága, hogy „fel kell adnunk a reményt, hogy valamilyen átfogó elmélet segítségével tudományosan

megalapozott ontológiai hidat verhetünk testek és a lelki élet között” (97. o.).

A 12.4. táblázat mintegy összefoglalásként azt mutatja, miben tért el az alaklélektanos felfogás mint

tudományos rendszer és mint implikált világnézet mind a lipcsei egészleges elmélettől, mind a későbbi

tanuláselvű percepciókutatásoktól.

2.6.1. Az alaklélektan kulturális hatása

Az alaklélektan Európában a társadalomtudományok egészére s a filozófiára is hatott. Az alaklélektani

gondolkodásmód, mint a 16. fejezetben látni fogjuk, messzemenően befolyásolta a korai német etológia

szemléletének alakulását: ha a részletekben vitatható is, inspiráló volt maga az a gondolat, hogy a mintázatokban

természeti módon lehet és kell affinitást keresni. A nyelvészet prágai iskolája például Roman Jakobszon (1896-

1982), az orosz-cseh-amerikai nyelvész munkáiban a nyelvi minta mint egész, rendszerszerű meghatározó

szerepét hangsúlyozva épít az alaklélektanra, s Husserl fenomenológiájára is (Holenstein 1973). Az elemeket,

pl. a hangokat, ebben a felfogásban csak a rendszer egészéhez viszonyítva lehet értelmezni. Az orosz szellemi

életben mások is alapvető rokonságot látnak az alaklélektan és a strukturalizmus között. Vigotszkij mint

strukturális lélektant tárgyalja a gestaltosokat, Alexandr Propp (1995) eredetileg a húszas években született

munkájában pedig a népmesék szerkezeti ismétlődéseiben a goethei alaktan és az alaklélektan kulturális elveit

látja megtestesülni. A modern strukturalista antropológiában, Claude Lévi-Strauss (1958) munkáiban is

megjelenik az az ihletés, hogy a kultúrában is az észleléshez hasonló szerveződési törvényeket, mintázatokat

kell keresni, mégpedig egyetemes mintázatokat.

4.9. táblázat - 12.5. táblázat Az alaklélektan néhány hatása a mai kognitív szemléletre

Szerző Mit vesz át? Mit kezd vele?

Piaget struktúrák sokféle van, észlelés = gondolkodás

Kanizsa pregnancia lokálisabb tényezők

Pribram izomorfizmus holografikus idegrendszermodell

Kovács zártság valódi pszichofizikai tényező

356



Fodor izomorfizmus, automatikus

szerveződés

logikai és oksági világ között

moduláris feldolgozás, ostoba

automatizmusok

Gibson izomorfizmus, automaticitás a külső rend és az észlelés rendje

között nem információfeldolgozás

van, hanem prezentáció

A filozófiában pedig az alaklélektan ad szakmai támpontot a német fenomenológiából kibontakozó francia

egzisztencialista mozgalom pszichológiával is foglalkozó nagyjainak. Maurice Merleau-Ponty (1908-1961)

külön könyvben szembesíti a viselkedés behaviorista és gestaltos felfogását, az utóbbival szimpatizálva, majd

nagy alaklélektanos anyagot is mozgósítva írja meg percepciós fenomenológiáját (Merleau-Ponty 1942; 1945).

Mindkettő az értelemteli szerveződést állítja előtérbe mind a cselekvésben, mind pedig az észlelésben, szemben

a mechanisztikus világképpel. Jean Paul Sartre (1905-1980) pedig az érzelmekről írva (Sartre 1976) a harmincas

években elsősorban a Lewin-iskola kontextua- lizmusára épít, mikor egy mai szemmel kognitív felhangú

érzelemfenomenológiát hirdet. Sartre persze ennél komplexebb szerző. A husserli fenomenológiára építve egy

meglehetősen spekulatív, de az intencionalitási viszonyok elemzésével máig tanulságos képzeletelméletet

dolgozott ki (Sartre 1940). Fő filozófiai műve, a Lét és semmi pedig egy igen kidolgozott intencionalitás alapú

fenomenológiai Én-elméletet is magában rejt (Sartre 1996). Tulajdonképpen nála s Merlau-Pontynál is

többszörös fenomenológiai ihletettség van jelen. Ennek révén, néha kissé erőltetetten ugyan, de mai

fenomenológiai pszichológiáknak is vállalt előfutáraik, például az emberi test fenomenológiájának előtérbe

állításával. Sartre ráadásul számos alkalommal (1936; 1987), hol mint író, hol mint irodalmár, hozzászólt a

pszichoanalízis kulturális magyarázó értékéhez is. Nem is triviális mondanivalójának lényege, hogy az életutak

értelmezésénél nem az emberi viszonyokat kell mintegy szexualizálni, ahogy a pszichoanalízis teszi, hanem a

szexuális kapcsolatokban kell észrevenni az emberi viszonyokat.

2.6.2. Az alaklélektan és a mai kognitivizmus

Kétségtelen, hogy elidegenítő, sok mindenben mindenkinél okosabbnak tűnni akaró stílusával s mozgalmi

szerveződésével az alaklélektan sokban emlékeztet a mai kognitivmus egyik táborára, az MIT- alapú, a

generatív nyelvtannal affinitást tartó kog- nitivistákra. Chomsky követőire is ugyanígy jellemző ugyanis a

radikalizmus, minden lehetséges szövetséges elidegenítése, a hálátlanság az előfutárokkal szemben, illetve az

előfutárok lebecsülése. Van azonban egy ennél a stílusbeli hasonlóságnál érdekesebb kérdés: mi a valóságos

hatása az alaklélektannak a mai kognitív szemléletre. A hatásnak van triviális oldala: a perceptuális szerveződés

kul- tivációja. Ennek tágabb oldala az a rokonság, amely a struktúrafüggő kognitív elméleteket manapság

rokonítja a struktúra elsődlegességét hirdetőkkel. Másrészt azonban a logikától való idegenkedés, a szabály

fogalmának szinte teljes hiánya az alaklélektanban nagyon idegen, távoli előfutárrá teszik őket a mindent átfogni

igyekvő klasszikus kognitív szemlélet számára (vö. 21. fejezet). A 12.5. táblázat azt mutatja meg, milyen

mozzanatokat vesznek át, többnyire kritikusan, s legfeljebb megszüntetve megőrizve azokat egyes mai vezető

kognitív irányzatok. Mindez az alaklélektani eszmerendszer két ihletésére vezethető vissza. Az egyik az észlelés

elsődlegessége, a másik a fizikai, mégpedig a nem atavisztikus fizikai modellek előtérbe helyezése, mint a 12.6.

táblázat összefoglalja. A mai kognitivizmusban erre fontos emlékeztetni, mindkettő alternatív, nem fővonalbeli

megoldás, akárcsak a test fenomenológiájának felújítása (Valera, Thompson és Rosch 1992).

4.10. táblázat - 12.6. táblázat Az alaklélektan jellemzői könyvünk

szempontrendszerében

Dimenzió



Belső redukció

Külső redukció

Az alaklélektan jellemzői

hangsúly a reprezentáción

kísérleti fenomenológia, kísérlet, antropológia

mindez az érzékleti szerveződésre vezethető vissza

a mezőszerveződés fizikai elvei

357



2.7. Kulcsfogalmak

4.11. táblázat -

alaki minőségek közelség transzpozíció

dinamikus elmélet konstanciahipotézis zártság

figurális utóhatás prágai iskola Zeigarnik-effektus

izomorfizmus

jó folytatás

pregnancia

telefonközpont-modell


Az alaklélektan egészének megismerésére alapvető forrás a Kardos Lajos (1974) szerkesztette Alaklélektan

című olvasmánygyűjtemény, valamint Ellis (1938). Van egyébként egy Gestalt Theory c. folyóirat is, amely már

húsz éve angol és német nyelven a legtágabban értelmezett Gestalt-hagyománnyal foglalkozik. Az előfutárokról

ezeken túl Kardos (1974) értékelő történeti fejezete s a korai egészleges gondolkodók közé tartozó Zalai Béla

(1984) említendő. A vizuális kutatások szemléletébe betekintést ad Kardos (1984), valamint Tánczos (1984), az

utóbbi a figurális utóhatás vitairodalmát is áttekintve. Marton (1977) számos értékelő tanulmányt tartalmaz

Köhler csimpánzkísérleteiről. Az izomorfizmusproblémáról a gyűjteményeken túl Kardos (1957) s Merleau-

Ponty (1942) jó forrás még. Pribram holográfelméletére lásd Pribram (1970; 1990). Arnheim (1979) esztétikai

kiterjesztése magyarul is hozzáférhető. Lewin (1972; 1975) Mérei Ferenc kitűnő tanulmányaival igen

részletesen olvasható magyarul. Az alaklélektanos szociálpszichológiai örökség értékelésére pedig Hunyady

(1979) ajánlható. Az alaklélektan egészére pedig Harkai (1940) műve sokoldalú korabeli értékelés

3. 13. FEJEZET – A jéghegy víz alatti része: Freud és a

tudattalan felfedezése

Flectere si nequeo superos, Acheronta movebo. (Hogyha pedig nem lágyul a menny: Acherónt verem én fel.)

Sigmund Freud: Alomfejtés. 921. o. Idézet az Aeneisből. Lakatos István ford.

A klasszikus pszichológiával szembeni harmadik lázadás a pszichoanalitikus mozgalom megszületése.

Felszínen, az akadémikus pszichológia hagyománya felől tekintve e lázadás lényege: a nem tudatos jelenségek

előtérbe állítása a lelki életben. Ez azonban egy olyan emberképi hangsúlyeltolódást is jelent, mely az embert

mozgató erőket állítja a pszichológia középpontjába, s az elméletben szakít a megismerés és az érzelem, a

dinamika elválasztásával: a racionalista emberképet az „érdekei” által irányított emberrel váltja fel. Végül

beemeli a beteget a tudományba, a lélektan általános törvényeit a kóros folyamatok megismerésén keresztül

tárja fel. E két utóbbi mozzanat szempontjából a pszichoanalitikus gondolatrendszer az evolúciós-funkcionalista

hagyomány egyik folytatása és kiteljesítése.

A pszichoanalitikus mozgalom, de a külső megítélés is mindmáig több értelmezését használja a pszichoanalízis

kifejezésnek. A pszichoanalízis a lelki gyógymódok egy sajátos formája: különleges eljárás a neurózisok, az

alkalmazkodási zavarok kezelésére, mely közvetlen beavatkozás nélkül, a beteg hosszú időn (többnyire éveken)

át történő beszéltetésével, s az emlékekről való beszélés közben felmerülő konfliktusok közös értelmezésével

próbálja feloldani az alkalmazkodási zavarokat, a gyógyító kapcsolat túlfűtött érzelmi légkörében megkísérli

újra kialakítani az örömkészséget s a hajlékony alkalmazkodást. Nem akármilyen gyógyító eljárás ez. Elsőként

alakított ki részletes eljárást és a szellemi szabad felfogású pszichoterapeuta identitását. Ezt a mozzanatot –

beleértve a fizetséget a terápiáért – még ellenfelei is átveszik. Az eljárás mint gyógyítás igen sajátos is: hosszú

személyes kapcsolatot és erőfeszítést vár el, szemben a későbbi algoritmizált megoldásokkal.

Ugyanakkor a pszichoanalízis sajátos elmélet is a neurózisokról: kitüntetett magyarázó szerepet játszanak benne

a kora gyermekkori élmények s a szexualitás. Végül a gyógyító tapasztalatokból kiindulva a pszichoanalízis egy

általános emberképet is képvisel (metapszichológia), mely a lelki életet többrétegű felépítésűnek tartja, lelki

358



működéseinket állandóan vágyaink által befolyásoltnak tételezi, a személyiség kulcsát múltjában, kora

gyermekkori tapasztalataiban keresi. Ezt kiegészíti egy negyedik szint: a pszichoanalízis a vágyak determináló

szerepét kiterjeszti a kultúra elméletévé, mely a társadalmat az ösztönszabályozás rendszereként, az alkotást

pedig személyes konfliktusok szublimációjaként értelmezi. Ugyanakkor maga az eljárás is rokon a kulturális

hermeneutika módszereivel. A pszichológia egészének története szempontjából a pszichoanalízis mind a négy

adaléka jelentős; mindig látnunk kell azonban, hogy éppen melyikről beszélünk, melyik általánosítottsági

szintről van szó.

3.1. A pszichoanalitikus gondolatrendszer előzményei

A pszichoanalízis megítélésénél különös gonddal kell felvonultatnunk az előzményeket. Nem szabad ezzel

Freud eredetiségét csökkentenünk. Az előzmények jelentősége éppen az, hogy rámutatnak a pszichoanalízis

igazi eredetiségére. Nézzük sorban néhány kulcsgondolatukat.

3.1.1. A tudattalan

Az újkori európai gondolkodás sajátos vonása az, hogy a lelkit azonosítja a tudatossal. Ez a karteziá- nus

racionalista torzítás eredményezi azt, hogy az egyszer elfojtottat újra fel kell fedezni – mint azt Whyte (1960)

hangsúlyozta. Korántsem szükségszerű, hanem inkább definíciós kérdés ugyanis az, hogy megengedjük-e a nem

tudatos lelki működéseket is. A 17. századtól a 20. század elejéig két tengely mentén történik a tudattalan

újrafelfedezése. Ennek sajátos áttekintését mutatja Whyte nyomán a 13.1. táblázat. A „kognitív” oszlop a

racionális filozófia és a kísérletező tudományok világát jelöli, a „vitális” a többnyire irracionalista

életfilozófiákat, végül a „patológiás” oszlop a kórlélektani megfontolásokat.

Valójában a patológiás mozzanattól ideiglenesen eltekintve elemezhető ez az elrendezés úgy is, ahol az egyik

megosztó tényező: a nem tudatos folyamatok minőségi jellemzése (eltérésük az éber tudattól), illetve negatív

felfogásuk. A negatív felfogás szerint a nem tudatos egyetlen eltérése a tudatostól, hogy nem tudatos, pl.

halványabb, gyengébb. A pozitív felfogás szerint a nem tudatos folyamatok jellege tér el a tudattól. Míg a tudat

ésszerű, nem tudatos életünk ésszerűtlen.

A másik megosztó tényező épp ennek megfelelően a tudattalan jelenségek racionális és irracionális

interpretációja. A két „dimenzió” nem független egymástól. Többnyire érvényes az, hogy akik a nem tudatos

jelenségek sajátos jellegét, a tudattól minőségileg eltérő voltát hirdetik, egyben az irracionalista vonal

képviselői is, és fordítva: a nem tudatos folyamatokat elsősorban az embert mozgató tényezők és az érzelmek

világában keresik, míg a negatív vonal képviselői a megismerés körében.

A racionális, a megismerés nem tudatos vonásait kutató vonal az újkori pszichológiában Leibniz munkájával

indul. Leibniz az érzékelés elemzésében is alkalmazza infinitezimális gondolkodásmódját (a végtelen kicsire

való áttérést, mely a differenciál- és integrálszámítás alapja): ha az ingert csökkentjük, csökken az érzéklet is.

Nincs okunk feltételezni, hogy tovább csökkentve megszűnne hatása. Ezeket a tudatosan nem észlelt, de

feltételezett hatásokat nevezi Leibniz petites perceptions-nak (kicsiny észleleteknek).

Herbart rendszerében részletes kibontást nyer a tudat-tudattalan különbségtevés kognitív felfogása. Tudatunk

csak a lélek egy reflektorfénybe került szelete. A képzetek egy része van csak a tudatban, onnan kikerülve sem

szűnik meg létezni és hatni: a képzetek állandóan ki- és bekerülnek a tudatba. Ez a folyamat a képzetek harcával

jár, egyesek másokat kiszorítanak, a képzetek egymással összeférhetetlenek. Herbartnál tehát nem csak a

tudattalan kognitív előképe van meg, hanem a motivációs tényezők tudatba jutásért folytatott harca is felmerül

nála.

Helmholtz munkásságának ismertetésekor (5. fejezet) láttuk, hogy észleléselméletében középponti gondolat a

nem tudatos folyamatok előtérbe állítása. A tudattalan induktív következtetések, mint az észlelési szerveződés

alapjai, a nem tudatos folyamatok negatív jellemzésének mintapéldái. Helm- holtz sokat bírált

intellektualizmusa, mely az észlelést a gondolkodás és a logika mintájára képzeli el, a minket érdeklő

szempontból azt is jelenti, hogy a nem tudatos folyamatokat teljesen egyenértékűnek tekinti a tudatosakkal. Két

vonás különíti csak el őket: a nem tudatos folyamatok rendkívül gyorsak s felülbírálhatatlanok. Hiába „tudjuk”

például, hogy a Hold nagysága változatlan a zeniten és a horizonton, a tudás ellenére igencsak eltérő méretűnek

látjuk.

A klasszikus német kísérleti pszichológia, Wundt (1921) is feltételez nem tudatos folyamatokat. A felfogás

terjedelmével s az appercepciós, integrációs folyamatok vizsgálatával kapcsolatban ő dolgozza ki

legrészletesebben, akkor már kísérleti támogatással, a tudat „fókusz”-koncepcióját: a tudatot az éppen zajló lelki

359



jelenségek masszaszerű kavalkádjának különösen éles megvilágításba került középpontjaként értelmezi. Ennek a

reflektorszerű fókusznak viszonylag kicsiny a befogadóképessége s állandóan vándorolhat is; a nem tudatos s a

tudatos folyamatokat ennek megfelelően egyedül az élesség különbözteti meg egymástól. Nem minden irónia

nélküli az, hogy a mai filozófiai tudatelméletben Daniel Dennett (1991) majd mint a tudat karteziánus színház

elképzelését becsmérli ezt a felfogást.

Ha a pszichoanalitikusok felfogása felől tekintjük, ezek a megismerés-központú s negativisztikus (valaminek,

többnyire az élességnek a hiányával jellemzett) felfogások a nem tudatos folyamatokról javarészt (Herbart

dinamikus gondolatai kivételével) a freudi tudatelőttes fogalmának lesznek majd megfeleltethetőek. Olyan

folyamatok, melyek bármikor a tudat középpontjába kerülhetnek, nincs valamilyen akadály, mely ezt

lehetetlenné tenné.

A nem tudatos folyamatok előtörténetének irracionalista hagyománya főként a német „romantikus”

idealizmushoz kapcsolódik. A 19. századi természettudomány diadalmas haladásával szembeállítva a német

irracionalisták, kezdve Fichtével és Schellinggel, s folytatva Schopenhauerrel, sok egyéb mellett azt a nézetet

képviselik, hogy az ember nem teljesen determinált lény. A szokványos tudományos megismerés számára

hozzáférhető tényezőkön túl olyan erők is befolyásolják, melyek nem megismerhetőek, és/vagy nem tarthatóak a

tudat ellenőrzése alatt. Ezek az erők az emberi szabadság és kiszámíthatatlanság zálogai. Ösztönök ezek, melyek

ott rejlenek viselkedésünk mélyén, számunkra hozzáférhetetlenül. Vagy éppen az emberi küzdést képviselik,

mint Schopenhauernél az akarat, mely az adotton, a meghatározottságon való túllépés záloga.

Ezek a nem tudatos folyamatok a racionalista hagyomány felfogásával szemben két jellegzetességgel bírnak.

Egyrészt minőségileg eltérnek a tudatos folyamatoktól. Működésmódjuk más. Illogikusak, kiszámíthatalanok,

megengedik az ellentmondást s így tovább. Másrészt az emberi többre törekvés zálogai; a lázadás, a fennállóval,

a kultúra s a hétköznapi élet szokvány rendjével való elégedetlenség, s jobb esetben a szembeszállás örök

ígéretei.

A 19. század utolsó harmadában Eduard Hart- mann (1842-1906) spekulatív filozófiai rendszerbe próbálta

integrálni a tudattalan különböző értelmezéseit, természetesen az irracionalista hagyománynak megfelelően

végezve az integrációt. Először 1869-ben megjelent, sok kiadást megért háromkötetes munkája, a Die

Philosophie des Unbewussten hangzatos címet viseli. Hartmann könyve a tudattalan filozófiájáról a 19. század

utolsó harmadának sikerkönyve volt. A német mellett számtalan nyelvre lefordították, olyan szerzők

foglalkoztak vele, mint Ebbinghaus. Annak idején Alexander Bernát filozófiai sorozatában magyarul is

megjelent. Hartmann a tudattalan három szintjét különíti el, ezzel próbálja megadni a természettudományos, a

tudattalant valami alacsonyabbként kezelő, s a romantikus, a tudattalant sajátosan emberinek tartó felfogásokat.

A legelső szint a fiziológiai tudattalan szintje. Ennek felelnek meg például a célszerű, de nem racionális

irányítás alatt álló reflexes működések. A pszichológiai tudattalan a nem tudatos, de lelki jelenségek szférája.

Ide sorolja egyrészt a kognitív irány által kiemelt, a tudat fókuszán kívül eső jelenségeket is, de az érzelmeket és

az akaratot is ebben gyö- kerezteti. Az érzelmek és az akarat a pszichológiai tudattalan megnyilvánulásai,

mögöttük szubsztanciaként áll ez a feltételezett szerveződés. Végül mindezek mögött ott rejlik az abszolút

tudattalan, az a megismerhetetlen erő, mely az intuíció, a kreativitás forrása. Valami számunkra nem

hozzáférhető, az érzékelhető világon túli entitás.

360



13.1. ábra A tudattalan kognitív, vitális és patológiás vonatkozásainak fokozatos felfedezése a Descartes utáni

Európában Whyte (1983, 307-308. o.) nyomán

A mentális tudattalan az a mozzanat, melyet a pszichoanalitikus gondolkodás majd előtérbe helyez. A

háromkötetes műből csak az első foglalkozik a testi tudattalannal, a reflexek problémájával, valamint az elme

tudattalan működéseivel, az ösztönökkel, az erkölccsel, a szexualitással, a percepció tudattalan folyamataival. A

második kötet teljességgel azzal foglalkozik, amit Hartmann metafizikának nevez. Valójában azt elemzi, hogy

hogyan válunk tudatos lényekké egyáltalán. S a harmadik kötet foglalkozik, nemcsak irracionális, hanem

pesszimista felhangon is, az akarat és az „abszolút tudattalan” problémájával. A magyar kiadás egy olyan

361



kötetben jelent meg, amely a „pesz- szimista filozófia” bemutatását célozta. Hartmann az élet nyomorúságáról, a

boldogság nehézségéről és múlékonyságáról és hasonlókról beszél. Hart- mann számára az „evolúció” igazából

egy hegeliá- nus folyamat, amely a hegeli triásznak megfelelően bontakozik ki. Érdekes, hogy tartalmaz a kötet

egy függeléket az idegrendszerről is, főleg Wundt korabeli munkái alapján. Hartmann már tud Darwinról, úgy

gondolja azonban, hogy a darwiniánus elemzés kiterjesztése az idegrendszeri teleológiára helytelen. Az ő

irracionalista világképe szerint a te- leológia a fizikai világban is létezik, nem pusztán a természetes szelekció

révén alakul ki.

A tudattalan folyamatok romantikus felfogása egyébként igencsak jelen volt a 19. század első felében, jóval

azelőtt, hogy Hartmann munkája megjelent volna. E tekintetben Hartmann inkább úgy értelmezhető, mint egy

eklektikus népszerűsítő. A tudattalan élet nem költői, és ugyanakkor meglehetősen befolyásos felvetője a

drezdai összehasonlító anatómus és udvari orvos, Carl Gustave Carus (1798-1869) volt. 1846-ban közölt könyve

azt hirdeti, hogy a tudattalan az élet általános irányító elve. Nála a tudattalan lélek posztulálását az motiválja,

hogy például az embriológiában az életjelenségek célszerűségét látja. A következőket hirdeti: „A fejlődő állati

szervezetek mikroszkopikus vizsgálata a tudományt fontos információkkal látta el, e növekedés hihetetlen

sebességéről. Ebből arra következtethetünk, hogy a megnyilvánuló hallatlan erő egy teljességgel tudattalan

isteni élet bizonysága.” (Carus 1846/1970, 29. o.)

Carus modernizált arisztoteliánus felfogást használ: az ő értelmezésében a test a lélek megnyilvánulása, mely az

idegrendszeren keresztül válik tudatossá. Arra is céloz, hogy normális tudatos lelki életünkben is fel kell

tételeznünk tudattalan erők meglétét.

Hartmann eklektikus szintézise mutatta azonban leginkább, hogy a romantikus-irracionalista irány két

hiányosságtól szenved. Spekulációra alapozza rendszerét. Másrészt dologiasítja a nem tudatos folyamatokat,

bizonyos jelenségekből arra következtet, hogy mögöttük egy elvileg megismerhetetlen (ezáltal meglehetősen

ellentmondásos státusú) kategória áll.

Mindennek fényében a pszichoanalitikus felfogás a nem tudatos jelenségekről nem azok létezésének

hangoztatásával volt eredeti. Eredetisége abban rejlik, hogy átveszi az irracionalistáktól a minőségileg eltérő

tudattalan koncepcióját, ezt kiegészíti a racionalistáktól átvettel (ez lesz a tudatelőttes-tudattalan szembeállítás

történeti lényege a korai Freudnál), s ugyanakkor rendszeres, új adatforrásra, a klinikai megfigyelésre

támaszkodik. A korábbi elképzelések a nem tudatos folyamatokról messze álltak a betegágytól. Vagy filozófiai

spekulációk vagy természettudományos elképzelések voltak. Freud kapcsolja össze ezt a hagyományt a betegek

viselkedéséből, élményeiből, illetve a hétköznapi élet furcsa jelenségeiből (elszólások, álmok, viccek)

táplálkozó megismerésmóddal.

3.1.2. A lelki bajok kezelésének kezdetei

A pszichoanalitikus gondolkodás kiindulópontja, bármennyire általánosítsa is nézeteit az ember egészére, a lelki

betegségek kezelése során nyert tapasztalatokban keresendő. A pszichoanalízis kibontakozásakor maga a lelki

betegség kezelése nem érintetlen terület. Manapság, a deviáns jelenségek terjedése s a velük kapcsolatos

társadalmi tehetetlenség feletti frusztráltságunk révén sokat beszélünk az elmebetegségek orvosi modelljéről s

ennek elégtelenségéről. Maga ez az orvosi modell azonban hosszas fejlődés eredményeként jött létre, a 19.

században a pozitivista tudományosság reményekkel teli teljesítménye volt.

A klasszikus kor, az „ész százada”, a 18. század, mint az eszmetörténész Michel Foucault (19261984) ragyogó

elemzése megmutatta, a legkülönbözőbb deviáns jelenségeket egy kalap alá vonta. A szegény, az öngyilkos, a

szexuális zavarokban szenvedő, a prostituált a nyilvános istenkáromló egyaránt deviáns. (Akárcsak a mai

devianciakutatásokban.) Viselkedése nem felel meg az észnek.

Ezért – tulajdonképpen a bármilyen okból való nem konformizmusa miatt – a klasszikus társadalom kiközösíti

őket. Az egykori lepratelepekből kialakított börtönszerű intézetek (máshol meg a dologházak) lesznek kényszerű

tartózkodási helyeik. Az ész kora saját ellentétét, az észtelenséget találja meg bennük, s minden emberitől

idegenként kezeli a beteget. A bajokat vagy ködös álorvosi, vagy morális okokkal magyarázták, s ennek

megfelelően szinte az ördögűzésnek megfelelő durva életmóddal próbálták „kezelni” a bezártakat (vízkúrák,

megkötözés, leláncolás, dresszúra). A 17. század végéig egyébként a mentális zavarokkal ösz- szefüggő

boszorkányperek sem voltak kuriózumok: a boszorkányüldözés vallásos kifejeződése ugyanannak az attitűdnek,

mint a „civil” intézetbe zárás. A 19. század végén a magyar pszichiáter Lanferauer Károly népszerű pszichiátria

könyvében hosszan ismerteti az elrettentő előítéletek példájaként a magyar boszorkánypereket. A 18. század

második felében a felfogás fokozatosan megváltozott: előtérbe kerültek a miliőkoncepciók a betegségről.

ugyanakkor felszínre került a jogi és a társadalmi szemlélet ellentéte is: a joggyakorlat egyes cselekedetek

362



megítélése kapcsán a beteget mint orvosra szorulót felmentette, eközben a társadalmi gyakorlat békebírói

eljárással morálisan elítélte s intézetekbe zárta (Foucault 1961, 2004).

4.12. táblázat - 13.1. táblázat. Krapelin rendszerezése a lelki betegségek okairól s

típusairól (O’Neil 1968 ismertetése nyomán). Ahol nincsen külön kór és példa, ott maga

a betegség szinte önmagát magyarázza: egy sajátos, visszavezethetetlen kórforma

Kórok

Betegség példája

(1) fertőzések lázas delírium

(2) kimerülés neuraszténiás fáradtság

(3) mérgezés alkoholos paranoia

(4) hormonális zavarok pajzsmirigy-eredetű pszichózisok

(5) dementia praecox ma=schizofrénia

(6) szifilisz nyomán paralysis progressiva

(7) agydaganat organikus elbutulás

(8) involúciós pszichózisok öregkori depresszió

(9) mániás-depresszív elmebaj

(10) paranoia

(11) epilepszia

(12) pszichogén neurózisok hisztéria

(13) alkati pszichopátia nemi aberráció

(14) pszichopátiás személyiség hazudozás

(15) fejlődési értelmi fogyatékosság

Híres romantikus fordulatot hozott ebben a folyamatban Phillipe Pinel (1745-1826), amikor korábbi, a lelki

betegségek orvosi modelljéért harcoló dolgozatait követően, 1793-ban gyakorlati akcióba lép: Párizsban a

Bicetre tébolydában fokozatosan leveszi a láncokat a betegekről, abbahagyatja a durva, megalázó kezeléseket,

az orvosi modell s a humánus, megértő bánásmód mellett áll ki. Forradalmi akció volt ez, melyhez egyébként a

francia forradalom vezetőinek engedélye is kellett. Az engedélyezés nem irónia nélküli: a probléma az, hogy

vajon nem a bújtatott ellenforradalmárok miatt kell-e levenni a betegek láncait? Pinel az emberi szabadságot és

méltóságot adta vissza a betegek számára. Mozgalmat indított el, mely néhány évtized alatt Európában és

Amerikában mindenütt levétette a láncokat az elmebetegekről. A felszabadulás azonban csak viszonylagos volt:

az orvostudomány fejlődésével a 19. században egyre erőteljesebbé válik az a felfogás, mely az intézetekben

levőket most már az orvos és a betegség kiszolgáltatottjává teszi. Humánus keretekben a valódi börtön helyett a

betegség börtönébe kerülnek (Foucault 1961, 2004).

3.1.3. Az organikus szemlélet a mentális zavarokról

A 19. század elejének romantikus kirándulásai után a század második felében egyre uralkodóbbá válik az

elmebetegségek és a lelki bajok organikus szemlélete. Az agyi lokalizációs tanítással, az agypatológia

363



fejlődésével az orvosokat az az elméleti remény élteti, hogy mindegyik viselkedészavarnak meg lehet majd

találni konkrét szervi okát, pl. az agyi vérkeringésben, minimális agykárosodásokban s így tovább. Az organikus

szemlélet logikája nagyon egyenes: osztályozni kell a tünet-együttjárásokat; mikor ezekkel rendszeresen együtt

járó kórbonctani elváltozásokat találunk, jogunk lesz külön betegségről beszélni; ezután feltárhatjuk az okokat

(öröklés, fertőzés stb.). A század végére Emil Krape- lin (1856-1926) el is végzi a feladat első részét: a tünetek

rendszertana alapján készít egy rendszeres pszichiátriát. Jó taxonómusként, ahol tudni vélte, a lelki bajok okait

is besorolta az osztályozásba, amit a 13.2. táblázat mutat.

Minden szépen haladt; a táblázatokat csak pontosítani kellett, s minden meg lesz oldva. Eközben azonban, s ez

különösen fontossá válik a mi történetünkben, disszonáns hangok is keletkeztek orvosi körökben, ha csak egyes

részkérdésekre nézve is.

3.1.4. A hipnózis: a mágiától a pszichológiáig

Az organikus szemlélet szervesen terebélyesedő uralma közben előkerültek olyan pszichopatológiás jelenségek

is, melyek megkérdőjelezték az organikus modell mindenre kiterjeszthetőségét s a taxonómia mindenhatóságát.

A század második felében a hipnotikus folyamatok elemzése egyre vitatottabbá és középpontibbá vált. Egy

évszázad alatt ugyanaz a folyamat végigment minden furcsa viselkedéses jelenség három lehetséges

magyarázatán: a mágikus, az organikus és a pszichológiai fázison. Ez elsőként a hipnotikus folyamatokban volt

megfigyelhető. Franz Anton Mesmer (1734-1825) osztrák orvos képviselte a mágikus mágneses elméletet. Úgy

képzelte, hogy a bolygók keltette erőhatások mágnesekkel összegyűjtve okozzák egyes betegeinél a panaszokat,

máskor meg a hosszan tartó bénulások gyógyulását. Olyan korban vagyunk, amikor mágneses és elektromos

távolhatások meglehetősen misztikus erők. Mesmer egyenesen abban hisz, hogy gyógyításai során fluidumok

jutnak belőle a betegbe. A mesmerizmus óriási esemény s üzlet volt. Bécsből száműzve Párizsban kezel ezreket,

mind az egyház, mind az orvosok megbotránkozására. Az akadémia különbizottsága, melyet az elektromos

folyamatok nem kisebb szakembere, mint az amerikai követ, Benjamin Franklin (1706-1790) vezet,

megállapítja, hogy sarlatánságról, a betegek részéről pedig „bebeszélésről” van szó. A viták ellenére a 19.

század első felében használják a hipnózist (úgy gondolva, hogy ez mesmerizáció) műtéti érzéstelenítésre, amíg a

40-es években meg nem jelennek a gázos (éter, kloroform) érzéstelenítések.

A hipnózis azonban tovább megy a maga útján. James Braid nevezi el így 1843-ban, s indukált alvásnak tartja.

Franciaországban különösen nagy szerepe lesz a modern pszichiátria kialakulásában. Jean Charcot (1825-1893)

a kiváló neurológus a hisztériás betegek és a hipnózis révén a Salpetriere klinikát szinte a város értelmiségi

színházává teszi (vö. 8. fejezet). Meglehetősen nagy nyilvánosságot vonzó (ez fontos a szerepjátszás

szempontjából) demonstrációkon mutatta be a hipnózis jelenségtanát, az ájulásokat, bénulásokat, oldódásokat,

mint a 13.1. ábra mutatja. Úgy vélte, hogy mindezek a folyamatok csak hisztériás vagy arra hajlamos

személyeknél mutathatóak ki. A hipnózis, a más befolyása alá kerülés csak a hisztériás meggyengült, degenerált

idegrendszere mellett lehetséges. A 7. és 9. fejezetben láttuk, hogy ez egy igen határozott uralmi felfogás a lelki

jelenségek megismerésére. Ugyanakkor ennek az organikus felfogásnak a hirdetése közben nemcsak a hisztéria

és a hipnotikus folyamatok pontos jelenségtanát adta meg, hanem a mély hipnózis szakaszában feltételezte azt

is, hogy tudattalan tevékenység megy végbe, ezért személy nem tud beszámolni arról, hogy mire utasították,

ugyanakkor végrehajtja az utasításokat.

364



13.1. ábra. Hipnózis. Az eskü szuggesztiója és szuggerált öngyilkosság fadarabbal. Laufenauer Károly

gyűjteményéből

Auguste Liébault (1832-1904) és Hippolyte Bern- heim (1840-1919) Nancyban ezzel szemben a hipnózis

pszichológiai felfogását hirdetik. Szerintük mindenki hipnotizálható. A hipnózisban a döntő mozzanat a

szuggesztió, a hipnózis szuggerált alvás. Ezért alkalmazható számos betegség gyógyítására. Nem az

idegrendszer zavarából, hanem bizonyos körülmények között mindenkinél előálló külső, illetve

önszuggesztióval magyarázható a hipnózis hatása.

A két iskola között óriási viták zajlottak. Charcot- nak, az elegánsabb helyen lévő csillagnak könnyebb dolga

volt, azonban nem volt igaza. Klinikája ennek ellenére zarándokhely volt, ahonnan a francia pszichológia olyan

úttörői indultak, mint Théodule Ri- bot vagy Alfred Binet, közvetlen követőjéről, Pierre

Janet-ről nem is szólva. A hipnózis és a Charcot elindította pszichopatológia Magyarországra is eljutott,

fordításban s az orvosi szemlélet alakulásában a pszichiátriai klinikákon.

A nyolcvanas években egy ifjú osztrák neurológus látogatja meg mindkét helyet, Sigmund Freud. S ez

alapvetően megváltoztatja a dolgok menetét.

Vitatott kérdések – Sigmund Freud: élet és mű

Freud életpályája is tanulságosan mutatja a neurológiától a funkcionális zavarokig vezető utat. 1856. május 6-án

született a morvaországi Freibergben, zsidó kiskereskedő családban, s 1939. szeptember 23-án hunyt el

Londonban. Bár a felnőtt Freud a vallásnak éles, felvilágosodott kritikusa, a zsidó hagyomány s a zsidó mivolt

egész életére rányomta bélyegét. A liberalizálódó Monarchiában állandóan szembe kellett találkoznia az

antiszemitizmus nyílt, illetve akadémiai körökben rejtett megnyilvánulásaival. A Bécsbe költözött család

365



legidősebb gyermeke kiváló s igen ambiciózus diák volt. Politikusi álmai voltak, kamaszkori ideálja a Rómát

sakkban tartó barbár hódító, Hannibál, végül azonban éppen az antiszemitizmus miatt (is) orvosi pályára lép.

Schorske (1961/1994) neves könyve adta a legrészletesebb leírást Freud korának bécsi társadalmáról. A

liberalizmus és az antiszemitizmus kombinálódnak ebben a világban. Freud ifjúkori politikai ambíciói és álmai,

melyeket később maga elemzett, azt az intellektuális Dávidot szimbolizálják, aki legyőzi a politika Góliátját.

Egyik álmában apja egyenesen a renitens magyarok vezérévé válik, aki a birodalmi gyűlésben vezeti őket. A

kiváló fiziológus, Brücke intézetében dolgozott, elemi neurológiával foglalkozott, meglehetősen sikeresen (az

afáziáról szóló dolgozata, melyet az 5. fejezetben érintettünk, máig a terület klasszikusa, mely a szigorú

lokalizációt kérdőjelezi meg), állás hiányában azonban otthagyta a tudományos pályát, s gyakorló orvosként

kezdett működni. Theodor Meynert (1833-1892) klasszikus pszichiáter klinikáján találkozott az első hisztériás

betegekkel. Ennél nagyobb hatása volt gondolkodására két másik találkozásnak. Megismerkedett idősebb

kollégájával, Joseph Breuerrel (1842-1935).

A nevével Mach kapcsán, mint az egyensúlyérzék kutatójával, a 9. fejezetben már találkoztunk. Breuer egy

hisztériás betegét, a szakirodalomban Anna O. néven ismertté vált fiatal lányt kezelve észrevette, hogy a súlyos

bénulásokat, beszédzavarokat mutató leánynál a tünetek enyhültek, amikor hipnózis alatt eszébe jutottak a

tünetek keletkezésével kapcsolatos emlékek. Az emlékek rendkívül erős, katartikus hatással bírtak. Közben

azonban az orvos és páciense közötti kapcsolat egyre intenzívebbé, szerelemmé vált, ennek szokásos

veszélyeivel.

1885-ben Freud, amellett, hogy magántanár lesz a Bécsi Egyetemen, Charcot-hoz zarándokol Párizsba. A mester

demonstrációi jobban megragadják, mint organikus elmélete; itt és az 1888-ban Nancyban, az ellenlábasoknál

töltött idő meggyőzi, hogy a hisztériás tüneteknek szimbolikus jelentésük van. Eredetük pedig a páciens számára

kellemetlen emlékekben keresendő, melyeket elfelejtettek, nem képesek tudatosítani, ott munkálnak azonban

bennük. Ebből, a korban kissé megbotránkoztatóan az is következett, hogy a hisztéria, nevével s a hagyományos

felfogással ellentétben, nem pusztán nők betegsége (hysteros görögül méhet jelent), hanem férfiaknál is

előfordul.

Freud a kilencvenes évek közepétől egyedül halad az új, ismeretlen terepekre vezető úton. 1900-ban jelent meg

Alomfejtés című műve, mely a pszichoanalitikus értelmező munka, és a nem tudatos tényezők hatásmódjának

klasszikus bemutatása. Álmaink manifeszt tartalma mögött rejtett üzenet van: saját magunk számára is

elfogadhatatlan vágyaink szeretnének megjelenni az álomban. A belső cenzúra azonban rejtekútra kényszeríti

őket; az álommunka, a sűrítések, eltolások, megfordítások, mindaz, ami révén álmaink oly irracionálisnak

tűnnek, a tudattalan működésmódjának legvilágosabb bemutatása, s egyben annak az elvnek is, hogy

gondolatáramlásunk állandó kompromisszum eredménye a vágyak és az elvárásokhoz történő alkalmazkodás

között. Azt az alapgondolatot, hogy legártatlanabb viselkedéseink is sokszorosan meghatározottak, s hogy a

vágyak rejtett munkája mindent áthat, az elszólásokat s távcselekvéseket elemző A mindennapi élet

pszichopatológiája (1904) c. munkájában bontja azután tovább.

A század első évtizedében szilárdul meg a gyermeki szexualitás elmélete is: 1905-ben jelenik meg a Három

értekezés a szexualitás elméletéről, mely a csecsemőt is határozott szexuális késztetésekkel ruházza fel. Az

egész emberi életpálya úgy jelenik majd meg, mint az örömszerzés általános forrásaként felfogott vágy, a libidó

fejlődésmenete. Ekkorra körvonalazódik a személyiség sajátos topológiai felfogása is. Az emberi személyiség

Freud ún. második topográfiája szerint három rétegből áll: az eredendő késztetéseket tartalmazó Ösztön-én

azonnali vágyteljesítésre törekszik, az örömelv irányítja. A másik póluson a szülők elvárásaiból s büntetéseiből

származó Felettes-én áll ezzel szemben, mely bünteti az örömöt, az elengedést. Mindkettő működése nehezen

hozzáférhető a tudat számára. Nemcsak vágyainkkal, tiltásainkkal sem igen vagyunk tisztában. A kettő közötti

egyensúlyozás nehéz munkáját végzi a tulajdonképpeni tudatosság letéteményese, az Én.

Már a 10-es években, s azután a 20-as, 30-as években is számos spekulatív, illetve a művészekkel foglalkozó

esetelemző tanulmányban terjeszti ki Freud ezt a felfogást az emberi kultúra egészére. Eredetében a kultúra, fejti

ki a Totem és tabu (1912), az őshordában élő fiatalok apjuk elleni lázadásának, a nők birtoklásáért elkövetett

apagyilkosságnak a terméke: a Felettes-ént, az azonosulást és a lemondást a lelkifurdalás hozza létre. Az emberi

kultúra az állandó lemondás világa. A kultúra termékei, az alkotások mind szublimációk, átszellemített vágyak.

Mint kultúra, és mint egyének is, mindezért a neurózis növekedésével fizetünk.

A század első évtizedétől Freud már nem magányos harcos. Tanítványok s követők kapcsolódnak hozzá. Bécs

mellett a közép-európai országok és a Monarchia nagyvárosai, elsősorban Budapest válnak a pszichoanalitikus

mozgalom központjává. Megszervezik mozgalmukat (az egyetlen pszichológiai mozgalom, mely elnyomottsága

tudatában szervezettséget hoz létre), s ettől kezdve a mozgalom története az állandó szakítások története lesz

366



(Jung és Adler szakadárságáról a 14. fejezetben részletesebben is szólok). Nemcsak Európában terjed a

mozgalom: 1909-ben Stanley Hall meghívására Freud legközvetlenebb híveinek (Jung, Ferenczi) társaságában a

Clark Egyetem húszéves (!) évfordulós ünnepségein megismerteti amerikai kollégáit is a pszichoanalízissel.

A nem mindennapi mennyiségű szivarozáshoz kapcsolódóan súlyos rákbeteg Freudot sikerei teljében kényszenti

1938-ban Bécs elhagyására a pszichoanalízist zsidó szakmának tartó náci gépezet. 1939-ben, Londonban hunyt

el, miközben berggasei otthonában, ahol évtizedeken át analizált, s ahol ma múzeum működik, könyvtárát

feldúlják a németek, s a közkönyvtár előtt vidáman égetik a pszichoanalitikus könyveket. Freud sokat bírált

kulturális pesszimizmusát a személyes sors alátámasztani látszott.

Források: Freud (1989), Jones (1973).

3.2. A pszichonalitikus felfogás mint sajátos funkcionális

magyarázat

Az általa elindított pszichoanalízis lesz az igazi válasz a 19. századi organikus pszichiátriára. O nem csupán egy

sajátos állapotban (a hipnózisban) mutatja majd ki a pszichológiai szempont magyarázó érvényét. Egy egész

betegségcsoportról, a hisztériáról és a neurózisokról hirdeti, hogy nem idegi eredetűek. Okuk az élettörténetben,

az életeseményeknek a beteg által adott értelmezésben keresendők. Ez a ma egyszerűen hangzó tézis minden

lelki baj funkcionális magyarázatának hitvallásává válik, függetlenül attól, elfogadjuk-e Freud részletes

magyarázatát. Így illeszkedik Freud a modern pszichiátria fejlődésébe, mint klinikusnak ez a forradalmi

mondanivalója.

Freud hisztériások kezelésével kezd magánrendelőjében foglalkozni. Maga a pszichiátriai-pszichológiai

magánrendelés is egy máig tartó mintát adó mozzanat. Az intézményhez nem tartozó szabadúszó értelmiségi

szellemi szabadságát kombinálja össze Freud a maga által szabott munkarend szinte aszkétikus szigorával, s a

kezeltek egyénre szabott fizetési kötelezettségével. A terapeuta a pácienseivel kialakított igen hosszú

kapcsolatokból él; az így nyert anyagi függetlenség biztosítja számára a szellemi függetlenséget. Jóval

intenzívebb s szelektívebb gyakorlat ez, mint a hagyományos klinikán. A klasszikus munkahely társas

kapcsolatait pedig a hamarosan kialakuló pszichoanalitikus mozgalmi élet pótolja. Az analitikusok saját

történetírásában a „hivatalos” tudományosságból s az orvosi világból való kiszorítottság mint üldöztetés jelenik

meg; a valóság azonban az, hogy Freudék e kényszerből a független élet előnyeit kovácsolták ki. Ez az

életmódminta máig él, jóval túllépve a pszichoanalízis körén. A magán-pszichoterápia általános eszményévé

vált.

Freud kezdetben hipnózist használt, majd egyre inkább elsősorban az emlékekről történő szabad, relaxált

beszélgetést („beszédkúra”, mondták a betegek). Ez a váltás nem ártatlan. Freud szakítása fejeződik ki benne a

pszichológiai vizsgálódás hatalmi alapú modelljével, ezt egy megértőbb és lehetőségeiben egyenjogúbb felfogás

váltja fel. Valójában ez az „egyenjogú” persze a pszichoanalitikus mozgalomban meglehetősen vitatott. Ferenczi

gyakorlati újításai éppen azt hangsúlyozzák, hogy Freud nem elég egyenrangú. 1895-ben Breuerrel

megjelentetik Tanulmányok a hisztériáról c. munkájukat. Nézeteik azonban eltávolodnak: mindketten

egyetértenek abban, hogy a gyógyulásban döntő jelentőségű a beteg és az orvos között kialakuló intim

kapcsolat, az indulatátvitel. Ebben a közegben lesz ugyanis a beteg képes arra, hogy újra átélje más

tekintélyszemélyekkel kapcsolatos élményeit, s az elfogadó atmoszférában katartikus módon megszabaduljon az

emlékek zavaró súlyától. A gyógyítás lényegében emlékek helyretevése érzelmi kapcsolaton keresztül. Freud

azonban, részben Charcot mellékes megjegyzéseinek hatására, az elfeledett emlékek keletkezésében a szexuális

tartalmaknak tulajdonít különleges jelentőséget. Breuer ezen az úton már nem követi.

A tulajdonképpeni pszichoanalízis kezdete szakításuktól datálódik. Freud a konkvisztádor merészségével tovább

keresi a tünetek szexuális gyökerét. Kezdetben úgy véli, a női betegek tüneteinek oka a gyakori kisgyerekkori

csábítás. (Ami egyébként a korban meglehetősen gyakori is volt!) Azonban fokozatosan gyanússá válik számára

a sok gonosz, csábító apa s a megrontás traumájával történő magyarázat. Észreveszi, hogy talán a bibliai

Putifárné vagy az antik Phaedra helyzetéről van itt szó: aki az orvos előtt, még oly őszintének tűnő

beszámolójában is csábítással vádol másokat, lehet hogy maga a kudarcot vallott csábító. (Ez a látszólag csak

történeti érdekességű dolog vált ma újra aktuálissá az „elfojtott gyermekkori csábítási” emlékekkel kapcsolatos

nagyszámú perben, igencsak vitatható módon újítva fel a csábításelméletet. A vitáról lásd Crews 1995.) A

felnőttnél látható tünetek végső oka Freud új értelmezésében a gyermek szexuális vágyaiban és fantáziáiban

keresendő. Döntő fordulat ez a pszichoanalízis megszületésében, a gyermeki szexualitás gondolatának

körvonalazódása. Freud erről a váltásról maga is világosan megemlékezik.

367



Mielőtt tovább foglalkoznék a gyermekkori nemiséggel, egy tévedésemről kell megemlékeznem, melybe egy

ideig beleestem, és mely az egész munkámra nézve majdnem végzetessé vált. Az akkori technikai eljárásomat

jellemző ösztökélés következtében legtöbb betegem olyan gyermekkori jelenetekről számolt be, melyek szerint

egy felnőtt ember csábításának estek áldozatul. Nőbetegeknél úgyszólván mindig az apa szerepelt mint csábító.

Én elhittem ezeket a közléseket, és azt következtettem belőlük, hogy ezekben a kora gyermekkori

elcsábításokban megtaláltam a később fellépő neurózis gyökerét.

S. Freud: Önéletrajz. Önéletrajzi írások.

1989, 40. o. Ignotus ford.

…A neurózis számára a lelki valóság többet jelent a tényleges valóságnál. Azt ma sem hiszem, hogy én „szuggeráltam”

vagy rátukmáltam volna betegeimre ezeket a csábítási fantáziákat. Itt találkoztam először az Ödipuszkomplexussal,

mely később oly nagy jelentőséget nyert, de amelyet ebben a fantasztikus álruhában még nem

ismertem fel.

Uo. 41. o.

3.3. A pszichoanalitikus gondolkodásmód: kettősségek a

pszichoanalízisben

A freudi gondolatrendszer közel egy évszázada áll értelmezések és bírálatok kereszttüzében. Nem csak a

tudományelméleti vagy ideológiai okokból vele szemben ellenséges táborok (a pozitivisták, vallási

konzervatívok, marxisták) elemzik kritikusan. Freud értelmezése a pszichoanalízissel barátságos, de egymással

szemben meglehetősen vitakész elfogadóit is megosztja. Többféle egyedül helyes olvasat és értelmezés alakult

ki, melyek mindegyike úgy véli, hogy a pszichoanalitikus felfogás valódi rekonstrukcióját adja, Freud titkos

üzenetét fejtette meg. Freud maga inherensen enigmatikus és kétértelmű szerző: számos kettős olvasatot maga

az életmű tesz lehetővé. Sikerének s más pszichológiai irányokkal összemérhetetlen kultúrabefolyásoló

jelentőségének egyik titka éppen az, hogy sokféle olvasatot tesz lehetővé.

A kettősségek végső gyökere, hogy Freud egyszerre a 19. századi pozitivista tudományos eszme s a romantikus,

lázadó és interpretatív hagyomány gyermeke. A tudós, a megértő humanista és a mítoszteremtő együtt él benne.

Tulajdonképpen a fejlődés, az egyéni és kulturális fejlődés az a terület, ahol a két örökség összekapcsolhatóvá

válik. Nem véletlen, hogy a darwinizmus és a marxizmus, a két örökség további összekombinálói szintén a

fejlődésben találják meg az összekapcsolás királyi útját. Mindenesetre következetesen feloldani a kettős ihletést

Freud nem tudta. Így aztán a legpraktikusabb út az analitikus gondolkodás tartalmának bemutatására is ezeknek

az inherens kettősségeknek az exponálása.

3.3.1. A tudattalan gondolkodásmódja

Freud abban az értelemben a tudattalan folyamatok elemzésének minőségi, pozitív, romantikus hagyományához

illeszkedik, hogy sajátos működésmódokat tételez fel. Ezt, mint maga is kifejti, legjobban az Álomfejtés

megfelelő részei mutatják.

[A] sűrítés

Az álomtartalom és az álomgondolat összehasonlításakor a kutató számára mindenekelőtt az válik világossá,

hogy nagyszabású sűrítésre került sor. Az álomgondolatok terjedelméhez és gazdagságához képest az álom

szűkös, szegényes és lakonikus. Az álom, leírva, féloldalnyi terjedelmű; az elemzés, mely az álomgondolatokat

tartalmazza, hatszor, nyolcszor, tizenkétszer annyi papírt igényel. Az arány álmok szerint változó, de –

amennyire ellenőrizhettem – mindenkor ilyen nagyságrendű. […]

Kézenfekvő ugyanis a gondolat, hogy az álom munkájában oly lelki hatalom nyilvánul meg, amely egyrészt

megfosztja a pszichésen nagy értékű elemeket intenzitásuktól, másrészt a túldeterminálás útján új értékeket

teremt a silány anyagból, amelyek aztán bekerülnek az álomtartalomba. Ha ez valóban így van, akkor

álomképzéskor az elemek pszichés intenzitásának átvitelére és eltolására kerül sor, aminek következtében az

álomtartalom és az álomgondolat szövege különbözik egymástól. E feltételezett folyamat az álommunkának

egyenesen lényeges része, s rászolgál az álomeltolás elnevezésre. Az álomeltolás és az álomsűrítés a két

művezető, legfőképpen nekik köszönhetjük az álom megformálását. […]

368



[…] Valahányszor megbotránkoztató és felületes asszociáció köti össze az egyik pszichés elemet a másikkal,

létezik egy korrekt és mélyreható kapcsolat is a kettő’ között, amelyet a cenzúra ellenállása elnyomott.

A cenzúra nyomásában és nem a célképzetek megszüntetésében rejlik a felületes asszociációk valódi oka. A

felületes asszociációk mélyebb értelmeket helyettesítenek az ábrázolásban, ha a cenzúra járhatatlanná teszi

ezeket a normális összekötő utakat. Olyan ez, mint amikor egy általános forgalmi akadály – például árvíz –

járhatatlanná teszi a széles országutakat a hegyekben; a forgalmat ilyenkor a kényelmetlen és meredek

gyalogutakon tartják fenn, ahol máskor csak a vadász jár.

Két effajta esetet különböztethetünk meg, amelyek lényegében egyek. Az egyik esetben a cenzúra csak két

olyan gondolat összefüggése ellen irányul, amelyek szétválasztva nem váltanak ki tiltakozást. Ilyenkor a két

gondolat egymás után lép be a tudatba, összefüggésük rejtve marad, ehelyett a kettő között valamilyen felületes

kapcsolat jut az eszünkbe, melyre különben nem gondoltunk volna, és mely rendszerint a képzetkomplexus más

sarkából indul ki, mint az elfojtott, de lényeges összeköttetés. A másik esetben mindkét gondolatot kü- lönkülön

legyűri tartalma miatt a cenzúra; ilyenkor egyik sem valóságos formájában, hanem módosítva,

helyettesítve jelenik meg. A két pótgondolatot az álommunka úgy válogatja meg, hogy egy felületes asszociáció

segítségével tükrözzék azt a lényeges kapcsolatot, amelyben az általuk helyettesített gondolatok állnak

egymással. A cenzúra nyomása alatt mindkét esetben eltolásra került sor: egy normális, komoly asszociációról

valamely felületes, képtelennek látszó gondolattársítás felé. […]

Flectere si nequeo superos, Acheronta movebo.

(Hogyha pedig nem lágyul a menny: Acherónt verem én fel.)

Az álomfejtés pedig a tudattalan lelki élet megismerésének királyi útja.

Miközben az álom elemzését követjük, bizonyos mélységig bepillanthatunk e legcsodálatosabb és

legtitokzatosabb műszer összetételébe; persze csak sekély mélységig; ezzel azonban megtört a jég: most már

továbbhaladhatunk, hogy számos más – kórosnak nevezhető – képződményből kiindulva, tovább boncolgassuk

ezt a műszert. A betegségnek, legalábbis annak, amelyet joggal nevezhetünk funkcionálisnak, nem e szerkezet

szétrombolása, nem a belsejében keletkező további hasadások az előfeltételei; dinamikus magyarázatot kell

adnunk ama erők fokozódása és gyengülése alapján, melyek játéka eltakarja a normális lelki funkciók oly sok

hatását. Más helyütt ki lehetne mutatni, hogy az apparátus két rendszerből álló összetétele miként ad módot a

normális működés olyan mértékű finomítására, amilyenre egyetlen instancia révén képtelen volna. […]

Sigmund Freud: Álomfejtés.

200., 220., 370., 421-422. o.

Adler Lajos ford.

3.3.2. Racionalizmus versus irracionalizmus

A pszichoanalízis előtérbe állítja az ember saját maga számára sem átlátható, nem tudatos meghatározóit. A

tudattalan tényezőket már Freud első megfogalmazásaiban is az különbözteti meg a tudatelőttestől (attól, hogy a

megszokott utcán elhaladva nem veszem észre a hirdetéseket), hogy csak különleges munkával tehetőek

egyáltalán tudatossá. Ráadásul a pszichoanalízis gondolkodásunk és viselkedésünk állandóan vágyak irányította

jellegét hangsúlyozza; nemcsak hogy tudattalan tényezők hatása alatt állunk, de ez a hatás egyben az indítékok s

a vitális lét betolakodását jelenti mindenhová. A kifejlett pszichoanalitikus felfogás a személyiség rétegekre

bontásával, magát az európai gondolkodásban oly központi Én-fogalmat is megkérdőjelezi, relativizálja. A

büszke, racionális, céltudatos és céltételező Én – csak más, nálánál nagyobb erők, az ösztönök és a tiltások

között vergődő ideges hivatalnokká válik.

Ez a kép a legjobb úton van ahhoz, hogy Freudot úgy állítsa be, mint az irracionalizmus bajnokát,

mint egy állomást a 19. század végétől felerősödő folyamatban, melyet Lukács György (1954) nyomán az ész

trónfosztásaként szoktunk emlegetni. A kései Freud néhány konstrukciója, például a háborúk s a destruktivitás

alapjaként feltételezett halálösztön misztikus koncepciója különösen felerősítik ezt a képet. Freudot azonban egy

tényező gyökeresen szembeállítja a misztikus irracionalistákkal: ő nem hirdeti az irracionalizmus kultuszát.

Egész művének alaptónusa inkább a szomorú, felvilágosodott racionalista attitűdjét tükrözi: szembe kell

néznünk azzal, hogy nem pusztán észlények vagyunk. Mindezt azonban azért tesszük, hogy jobban tisztában

legyünk magunkkal. Az észnek a teljes igazságot kell tudnia arról, hogy mi nem ésszerű az emberben. Ez

369



azonban nem jelenti az ész primátusának feladását. Célunk az ignorancia csökkentése és az ész hatalmának

biztosítása: az ész hangja kezdetben csendes, de végső soron ő győzedelmeskedik (Thomas Mann 1970).

Hasonló kettősség érvényes a racionalizmust illetően a pszichoanalitikus terápiás dogmában is. Az analitikus

felfogás egyik oldalról az Ismerd meg önmagadat! antik mondás értékét újítja fel. Ha tisztába jövünk

magunkkal, elmúlik neurózisunk. De hogyan mehet végbe ez a tisztába jövés? A Freud zászlóbontása óta eltelt

évtizedek mindannyiunk számára bizonyították, hogy nem valami könyvszerű tudást kell érteni rajta. Nem

mondhatja meg senki, mi bajunk, magunknak kell megdolgoznunk ezért a tudásért. Bármilyen sokat olvas valaki

az Ödipusz-komplexusról, ettől még viselkedési zavarai a tekintélyszemélyekkel nem oldódnak meg. A

pszichoanalitikus értelemben vett tudást, mely gyógyít, csak szenvedéssel lehet elérni. A páciens és az analitikus

rendkívül érzelemteli és feszültségteli kapcsolatban győzik le a páciens ellenállásait, és jutnak el a konfliktusok

alapforrásáig, miközben a páciens katartikus lereagálásokon megy keresztül. A tudás nem hideg személytelen

ismeretként, hanem érzelmileg megdolgozott és megszenvedett tudásként gyógyít; a görögségből az ismerd meg

önmagadat és a katarzis gondolatának összekapcsolása adja a pszichoanalitikusok gyógyító doktrínáját. Mindez

persze veszélyekkel is jár. A kialakult intenzív érzelmi kapcsolatban a fölényben lévő analitikus rá is

tukmálhatja értelmezéseit a páciensre. Már Karl Krauss, a Freud korabeli vitriolos tollú bécsi újságíró és író

rámutatott arra, hogy a pszichoanalízis egyik alapdilemmája, hogy miközben gyógyítani, kapcsolati zavart

helyretenni akar – a zavart kiváltó helyzetet megismétlő szituációban teszi ezt. Mindenesetre az új, gyógyító

ismeret mindenképpen érzelemteli helyzetben jön létre.

3.3.3. Biológiai vagy misztifikáló gondolkodás

A pszichoanalitikus gondolatrendszerben középponti szerepet játszó libidó fogalmán keresztül lehet legjobban

megvilágítani azt, hogy Freud hol közvetlenül biológiai, hol a biológiai gondolatokat analógiásan használó, de

valójában pszichológiai modellt alkot. A libidó kezdetben a szexuális vágy- gyal azonos. A gyermeki

szexualitás elméletének és a libidófejlődés szakaszainak doktrínája révén azonban fokozatosan többé és

elvontabbá válik. A libidó különböző testtájakhoz kapcsolódik, mindenféle örömszerzés megfelelője lesz.

Ugyanakkor a nárcizmus elméletének kidolgozása révén különböző külső tárgyak belső képviseleteihez, az anya

reprezentációjához fog kapcsolódni, s a laikus kívülálló számára a társas kapcsolatok mögötti motiváló erőként

is értelmezhető, szociabi- litásként, melynek csak legintenzívebb formája a szexualitás. Szimbolikusabbá és

elvontabbá válása közben is megőrzi azonban a naiv ösztönfogalomnak megfelelő szerveződését. Freud a libidó

fogalmát egy energetikai-hidraulikus modellben kezeli. A libidó olyan pszichés energia, mely felhalmozódhat,

ki- sülhet-levezetődhet, átirányítható más csatornákra (a szublimáció révén), helyettesítő tárgyakat keres, s így

tovább.

A nemi funkció tehát kezdettől fogva megvolt. Eleinte a többi fontos életműködésre támaszkodott, később

azután függetlenítette magát tőlük; hosszú és bonyolult fejlődésen kellett keresztülmennie, míg azzá vált, amit

úgy ismerünk, mint a felnőtt ember normális nemi életét. Eleinte egész sor részletösztön működéseként

nyilvánult meg, melyek részben a test erogén zónáival kapcsolatosak, részben ellenpárokként lépnek fel

(szadizmus – mazochizmus, nézelődési ösztön – mutogatási ösztön). Mindezek a részletösztönök egymástól

függetlenül törekszenek az örömérzés megszerzésére és tárgyukat többnyire a saját testen találják meg. Tehát

eleinte a nemi működésnek nincs központja, és túlnyomóan önszeretésen (autoerotizmus) alapszik.

S. Freud: Önéletrajz. 1989, 41. o. Ignotus ford.

Szó szerint vegyük vagy szimbolikusan a libidó ilyetén általánosításait? A Freud-követők tábora mindmáig

megoszlik. Magára a szexualitásra vonatkozóan a dilemma úgy fogalmazható meg legegyszerűbben, ahogy a

fiatal Sartre (1938) állította fel egy Charles Baudelaire-ről szóló tanulmányában: vajon a társas viszonyokat

vezessük-e vissza a naivan értelmezett szexre, vagy a szexualitást a társas kapcsolatokra?

Tágabban is felmerül, hogy biológiailag, neuroló- giailag vagy pszichológiailag értelmezzük-e Freudot. A

kérdés nem lényegtelen, hiszen azt is érinti, menynyire jelentett a pszichoanalízis tényleg szakítást a betegségek

biológiai szemléletével, s váltást a pszichológiai szemlélet irányába. Érdekes módon a pszichoanalitikusok

jórészt maguk által sem észlelt eklektikus álláspontot képviselnek. Ami a klinikai szemlélet megújítását illeti,

Freudot egyértelműen a pszichológiai hozzáállás bajnokaként állítják be. Ami viszont az analitikus

gondolkodásmód részleteit illeti, Freud fejlődési és lélekműködési modelljét biológiailag interpretálják.

Freud életművén belül a biológiai mozzanatnak kétségkívül analógiateremtő szerepe volt. Hermann Imre (1986)

is rámutatott arra, hogy a pszichoanalitikus fejlődéskoncepció milyen sokat köszönhet a Jackson-féle evolúciós

neurológiának. A libidófejlődés egymást követő szakaszait felfoghatjuk úgy, mint egymást követő

problémamegoldási módok kialakulását, ahol a fejlődési szakaszok úgy épülnek egymásra, mint a neurológiában

370



a működési szintek. Az új szakasz nem szünteti meg a régit, csak uralma alá hajtja. Továbbra is rendelkezésre

áll az, amit jól mutat a regresszió, vagyis hogy vissza lehet térni a régihez. Itt jellegzetesen olyan gondolati

fejlődésről van szó, ahol a biológiai modell nemcsak analógiás alapja a pszichológiainak, hanem a pszichológiai

túl is haladja azt. Kiderült azonban, hogy még a sorsfordító Álomfejtés megjelenése előtt Freud egy igen

részletes biológiai pszichológia kidolgozásán fáradozott. Ez A tudományos pszichológia tervezete, melyre

röviden csak Tervezetként szoktunk hivatkozni, az intim intellektuális barátjával, a német gégész Fliess-szel

való tüzetes levelezésében maradt fent. Lényegében egy olyan fogalmi idegrendszer- modellt vázol, mely

elővételezi a későbbi pszichológiai folyamat modelljét. Az idegrendszer működésének alapja az állandó

homeosztázisra törekvés: a keletkezett feszültségektől való minél hamarabbi megszabadulás. Freud kétféle

idegszövetet képzel el az agyban: a permeábilis rendszer, mely a sajátos érzékleti folyamatoknak felel meg, jól

átengedi az impulzusokat, vezetésre, továbbadásra specializálódott. Az ezzel szembeállított ún. nukleáris

rendszer részben impermeábilis. Képes feszültséget akkumulálni s fenntartani. A belső érzések (fájdalom, éhség

stb.) ebben a nukleáris rendszerben tartós feszültségeket hoznak létre. Ezek a feszültségek azután túlzott

halmozódásuk után átterjednek a megismerőrendszerbe, s befolyásolják annak működését. A vágyak az

akkumulálódott feszültségek korlátozatlan behatolásának felelnének meg.

A későbbi pszichológiai modell elsődleges folyamatainak az azonnali feszültséglevezetés, a másodlagos

folyamatoknak a feszültségfenntartás s újraelosztás felel meg. Az újraelosztás, a gazdálkodás megfelelője a

különlegesen ellenálló s feszültségtűrő alrendszer, az Én megléte.

Sok értelmező számára ez a felfogás annak bizonyítéka, hogy Freud de facto biológiailag képzelte el a később

vizsgált pszichológiai folyamatokat (Sulloway 1987). A Tervezetben a kétféle szövet feltételezésének egyszerű

megoldása segítségével megtaláljuk a későbbi elfojtást, projekciót, szublimációt vagy analógjaikat, vagyis

mindazt, ami a pszichoanalízis dinamikus folyamat elképzeléseinek lényegét adja. Kérdés azonban, tényleg

biológiai modellről van-e itt szó, vagy csak biológiai spekulációról? A fogalmi idegrendszer, amit Freud vázol,

néha azt a benyomást kelti, hogy kiindulópontja a pszichológia, s ehhez fabrikál neurológiát. Nem biztos, hogy a

kiindulás a neurológia. Vagyis a freudi gondolatok genezisének elemzése is nyitva hagyja a biológiaipszichológiai

dilemmát.

Vitatott kérdések – A budapesti iskola néhány jellemzője

A pszichoanalízis további, Freud utáni sorsában is megvan a kettősség a biológiai és a „tisztán pszichológiai

értelmezés” között. A szokványos pszichoanalitikus gondolkodás a pszichológiai értelmezés terén marad. A

magyar pszichoanalitikusok egy része azonban közvetlenebb biológiai ösz- szekapcsolásra törekszik. Ferenczi

Sándor (1873-1933), miközben mint gyakorló orvos társadalmilag meglehetősen elkötelezett ember, elméleti

munkáiban, különösen a Katasztrófák a nemi élet fejlődésében c. könyvében a szexualitáselméletnek és a

neurózistannak spekulatív biológiai megalapozását hirdeti. A Freudnál is élő biogenetikai gondolatból indul ki

(az egyedfejlődés drámái megismétlik a faj fejlődését), s azt hirdeti, hogy az emberi nemiség a törzsfejlődés s az

egyedfejlődés nagy traumáinak (áttérés a szárazföldi életre, a születés mint fulladozás stb.) a megismétlése. Ez

az összekapcsolás teljesen spekulatív. Ugyanakkor el lehet mondani, hogy maga ez a biológiai interpretáció a

magyar pszichoanalízis (a budapesti iskola) egyik karakterisztikuma. Általánosabban is, a

természettudományokkal való kapcsolatok döntő jelentőségűek voltak mindvégig a magyar pszichoanalitikusok

számára.

A jellegzetes magyar út a pszichoanalízist nem a hermeneutika felé vezette, hanem megpróbálta a

természettudományokban lehorgonyozni. Ez igaz volt mind a szubsztantív szinten, mind a módszertan szintjén.

Hermann Imre (1889-1984) eredetileg 1943-ban megjelent Az ember ősi ösztönei c. munkája (új kiadása 1984)

megpróbálta a pszichoanalitikus ösztöntant a kibontakozó etológiai ösztönfogalommal összekapcsolni. A korai

főemlőskutatások eredményeivel próbálja megalapozni az emberi ösztönök hierarchikus rendszerét, s egy

sajátos tendencia, a megkapaszko- dási ösztön bevezetését. A majmoknál ez még a szó szoros értelmében vett

kapaszkodás az anyába a fán élő életmód révén, az embernél pedig mindenféle dependencia alapjává válik. Ez a

koncepció máig érvényes gondolati modellt ad, lehetőséget a freudi felfogás etológiai értelmezésére és

alátámasztására. Bizonyos értelemben Hermann előképe olyan szerzőknek, mint Bowlby, aki jóval később

próbálkozott meg ezzel a szintézissel a kötődéselmélet keretében.

Módszertani szinten is érvényes volt ez a természettudományos affinitás. Hermann monográfiája a

pszichoanalízisről mint módszerről már 1929- ben összekapcsolta a pszichoanalízist nem csak a kísérleti

pszichológia és az introspektív tudás általános kérdéseivel, hanem az operacionális meghatározások, például

Bridgmann akkor rendkívül korszerűnek számító problematikájával a tudományelméletben is.

371



Rapaport Dávid (Dezső) eredetileg 1939-ben magyarul publikált doktori értekezésében, mely 1974-ben angolul

is megjelent, korai érdeklődést mutatott aziránt, hogy a pszichoanalízis dinamikus fogalmait hozzákapcsolja

mind az eszmetörténethez, mind pedig az akkoriban uralkodó pszichológiai iskolákhoz. Később amerikai

pályája során (lásd lentebb a meta- pszichológia alatt) legfőbb adalékai a pszichoanalízishez e magyar kezdetek

folytatásához kapcsolódnak. Széles körben ismert munkát publikált a felejtés kísérleti és pszichoanalitikus

elméleteiről (Rapaport 1942), a gondolkodás laboratóriumi és pszichoanalitikus vizsgálatáról (1951), később

pedig a pszichoanalitikus rendszerek fogalmi elemzéséről (Rapaport 1959). A biológiailag megalapozott freudi

metapszichológia gondolatának központi képviselője volt. Vagyis a biológiai és hermeneutikus Freud

értelmezés dilemmájában a budapesti iskola inkább a biologisztikus és a kauzális felfogás képviselője.

Mindez nemcsak azért érdekes, mert rámutat az intellektuális vonzalmakra, hanem azért is, mert rámutat a

hálózatok közti kapcsolatokra is a sajátosan közép-európai világban. Her- mann Révész Géza tanársegédje volt,

Rapaport pedig pszichoanalitikus érdeklődése mellett Harkai Schiller tanítványa volt Budapesten. HálájátHarkai

Schillernek még Amerikában híressé vált gondolkodás-lélektani szöveggyűjteményében (Rapaport 1951) is

kifejezi.

A társadalmi elkötelezettség, mégpedig javarészt baloldali társadalmi elkötelezettség a magyar pszichoanalitikusok

másik jellemzője Ferenczi Sándortól kezdve. Ennek eredetileg a pozitív vonatkozásai uralkodtak,

nevezetesen az, hogy a pszichoanalízis társadalmilag elkötelezett volt a nevelésügyi reform, a szegénység

problémája és hasonló kérdések iránt. Később azonban ez a szociális elkötelezettség számos negatív

tapasztalatot eredményezett mind a jobboldali kritikusok elkötelezettségeinek, mind pedig az egyéb

baloldaliaknak a munkássága következtében. A pszichoanalízis szociális vonatkozásait gyakran használták fel

éles ideológiai bírálat ürügyeként (lásd erről Harmat 1995). Mindennek kapcsolata volt magával az analitikus

gyakorlattal is. Ferenczi közismerten egy aktívabb terápiás eljárás híve, sok szempontból kritikus a klasszikus

analitikus eljárás szenv- telenségével.

[…] Az analitikus szituáció: a rezervált hűvösség, a foglalkozási képmutatás és az abban elrejtett antipátia a

beteggel szemben, amelyet a beteg minden porcikájában érez, lényegében nem különbözik attól a helyzettől,

amely annak idején – a gyermekkorban – megbetegítően hatott.

Ferenczi Sándor: Nyelvzavar a felnőttek és a gyermek között.

In: A pszichoanalízis és modern irányzatai. Gondolat, Budapest, 1971, 218. o.

A magyar pszichoanalitikusok egy további jellegzetessége az én folyamataival és a korai csecsemőkorral

kapcsolatos hangsúly korai megjelenése. Déri (1990) egyenesen azt mondja, hogy a magyar mélylélektan

képviselői tárgykapcsolat-elméletet hirdettek évtizedekkel azelőtt, hogy ezt a kifejezést kialakította volna a

pszichoanalitikus irodalom. A legkorábbi diadikus anya-gyermek kapcsolatra összpontosítottak, valamint nem

kielégítő jellegének traumatizáló hatásaira és felbomlásának jelentőségére. Vajda Zsuzsanna (1995) világosan

bemutatja ezeket a mozzanatokat, különösen azt, ahogy a pszichoanalízis nevelési és társas hivatásával

kapcsolatban jelentőssé váltak.

A magyar pszichoanalízis történetéről sok érdekes modern kutatás hozzáférhető mind magyar, mind idegen

nyelven, kezdve Harmat Pál (1994) a kezdetektől máig ívelő monográfiájával. Informatív, s ugyanakkor

intellektuálisan is izgalmas értékelő áttekintések állnak rendelkezésre speciális kérdésekről, mint például

Ferenczi Sándor és Hermann Imre jelentőségéről (Bert Nard 1993/94; Harmat 1986; 1987; Nemes 1988; 1990),

valamint az egész mozgalomról is Harmat (1986; 1987; 1994; 1995), Déri (1990) és Vajda (1995) munkáiban.

3.3.4. A determinizmus kérdése: oksági vagy megértő modellt kínál a

pszichoanalízis?

A bevett értelmezés szerint a pszichoanalízis abban is jellegzetesen a 19. századi pozitív természettudomány

örökségének folytatója, hogy a lelki jelenségeket determináltnak képzeli el. Sőt, sokszor érezzük úgy az

analitikus elemzések kapcsán, hogy túldetermináltságot hirdetnek. Egy elszólást például egyszerre határoz meg

a célszó s a betolakodó elem közötti fonetikai hasonlóság, az az asszociatív lánc, melynek révén a szó eszünkbe

juttat valamit a múltunkból, s pillanatnyi motivációs helyzetünk. Az analitikus gondolkodásmód kiindulópontja

éppen az, hogy az ember életében nincsenek véletlen események. Minden bocsánatos véletlen (gyilkos álom,

elszólás, a kellemetlen értekezletről való megfeledkezés) mélységesen meghatározott. Kár is szabadkoznunk,

nyakig benne vagyunk.

372



Ugyanakkor, ha részleteiben nézzük a pszichoanalitikus értelmezéseket, ezek igen kevéssé felelnek meg a

szokásos oksági magyarázatnak, sokszor inkább a mágikus gondolkodás példáinak tűnnek. A harcedzett

természettudós megrökönyödik azon, hogy az egyedi értelmezések stílusában a hasonlóság magyarázattá válik.

Az például, hogy az álmában látott gyárkémény hosszúkás, bizonyítéka annak, hogy a páciens

péniszirigységben szenved. A nem tudatos gondolkodást, mint Freud már az Álomfejtésben szépen bemutatta,

kétségkívül a sűrítés, mágikus eltolások, kontaminációk s hasonlók

jellemzik. Amikor ezeket a jellemzőket konkrét elemzésekben maga a pszichoanalitikus használja,

tulajdonképpen rekonstruálni akarja a páciens gondolatáramlását. Idáig nincs is semmi logikai bukfenc. Ezt a

rekonstrukciós munkát azonban sokszor hajlamos úgy beállítani, mint oki értelmezést. A hasonlósági

érvelésmód valóban hétköznapi gondolkodásunk állandó sajátja, helyesen is tesszük, ha ezt rekonstruáljuk.

Ennek azonban nem szabad érvelésmóddá, bizonyításmenetté válnia.

Hasonló mondható el a klinikai érvelés és levezetés általános menetéről is. A klinikus paradoxomnak nevezhető

jelenség legkönnyebben egy példával világítható meg. Képzeljük el a rendelőjében ülő gyakorló pszichológust,

akinél sorra jelennek meg az ágybavizelő gyerekek. Évtizedes tapasztalatait összegezve azt látja, hogy az

ágybavizelő gyerekek nyolcvan százalékánál az apa veri a gyereket. Jogosnak tűnően kezdi hirdetni, hogy a

verésnek kóroki szerepe van az ágybavizelés keletkezésében. A klinikus munkája jellege révén azonban

problémamentes gyerekekkel alig találkozik. Sosem fogja észrevenni, hogy a panaszmentes gyerekek 70

százalékát is verik, vagyis a verés önmagában még nem elég ok az ágybavizelésre. Ez a probléma minden

klinikai értelmező munkánál megjelenik. A pszichoanalízis különlegessége, hogy az értelmező munka

különleges páciens-központúsága révén világosan rámutatott ennek jelentőségére. A példánál maradva: az, hogy

a verés nem gyakoribb lényegesen az ágybavizelőknél, csak annyit jelent, hogy ezzel nem találtunk meg egy

külső, objektív okot. Ettől még nagyon is lehet, hogy a bepisilő gyerekeknél a verés élményének olyan nagy

jelentősége van, hogy belső reprezentációja, a vele való foglalkozás oki tényezővé teheti a pszichés

történéssorban. Amikor azonban ezt felismerjük, megint csak nem a hagyományos értelemben vett

determinációról van szó, hanem megértésről, annak rekonstrukciójáról, hogy mi fontos a páciensnek. A

gondolati hibát csak ott követjük el – s ezt a klinikus sokszor megteszi –, hogy az élménymenet rekonstrukcióját

a szó természettudományos értelmében vett oki magyarázatnak tartjuk.

Van a pszichoanalitikus oksági magyarázatnak még egy további problémája. A pszichoanalízis tartalmaz olyan

fogalmakat – különösen az elfojtásra kell itt gondolni –, melyek önmagukat bújtatják. Ha a tézis az, hogy a fiúk

anyjukra vágynak, s valakinél nem ezt látjuk, a magyarázat előre kész: elfojtja a vágyat. Nehéz olyan helyzetet

elképzelni tehát, mely eleve megcáfolná a pszichoanalitikus nézetrendszert. Ennek megfelelően alakult ki Karl

Popper (1989) nyomán meglehetősen nagy vitairodalma annak, hogy egyáltalán lehet-e tudományos a

pszichoanalitikus gondolkodásmód. Popper a tudományfilozófia cáfolhatósági elvének megfelelően azt hirdeti,

hogy itt nem tudományról, hanem világnézetről van szó, amiben persze a pszichoanalízis olyan korukat döntően

befolyásoló eszmerendszerekkel osztozik Popper szemében, mint a marxizmus. A kérdés persze igen

szövevényes. Adolf Grünbaum (1996) nevezetes könyve éppen Popperrel vitázva azt mutatja ki, hogy a

pszichoanalízis kora természettudományos ideáljait követte, éppenséggel tesztelhető is lenne, csak talán nem üti

meg a mércét. A modern pszichoanalitikusok védik a mundér becsületét, hogy bizonyítsák a pszichoanalízis

tudományos jellegét. A jelzőknél fontosabb azonban a vita racionális magva.

A kritikusok pozitív értelemben ugyanis rámutatnak Freud egy másik lehetséges, nem kauzális olvasatára.

(Grünbaum például ezt igencsak megkérdőjelezi.) Ez a Freud-értelmezés a pszichoanalízist fenomenológiai

szempontból értelmezi. Azt emeli ki belőle, hogy az analitikus munka – legyen szó akár betegek tüneteinek,

akár műalkotásoknak az értelmezéséről – jelentés-összefüggések feltárása. A jelentés pedig jellegzetesen nem

kauzális keretekbe illeszkedő dolog. A pszichoanalízis ebben a felfogásban a humán tudományok rekonstruktív

fenomenologikus hozzáállásának előfutára. Nem zárt nézetrendszer, hanem annak az attitűdnek a képviselője,

mely szerint az ember lelki életében a lényegi mozzanatot a belső jelentés-összefüggések (számomra mit

képvisel a gyárkémény) adják. Ez a koncepció elsősorban a francia irodalomtudományból és filozófiából, Paul

Ricoeur (1987) munkásságából kiindulva terjed, mint Freud egy új, kétségkívül kisebbségi rekonstrukciója.

Ugyanakkor már Freud korában is létezett mint kívülállók értékelése a pszichoanalízisről. Karl Bühler (1927)

például ennek megfelelően vélte, hogy a würzburgi iskola gondolkodáskutatásai és a freudi gondolkodásmód

között rokonság van: mindkettő a rejtett jelentésviszonyok feltárására törekszik.

Mindez látszólag nagyon távol áll a pszichoanalízis köznapi, klinikai alkalmazásától s csak kulturális

kiterjesztéseire érvényes. Korántsem ez azonban a helyzet. A gyakorló pszichoanalitikus értelmező munkájában

is kétféle attitűdöt követhet. Az egyik szerint az ember életének forgatókönyve készen van, az életút s döntő

mozzanatai biológiailag determináltak. Az értelmező munkában az eredmény előre tudott (mindenképp az

Ödipusz-komplexus- hoz jutunk el), a bravúr csak az, hogy hogyan találunk oda. A metapszichológiai modell

373



készen áll, csak az egyedit kell megmutatni, mint ennek egyik megvalósulását; a magyarázat annyi, mint az

egyedi visszavezetése a kész általánosra. A szimbólumok például kész repertoárral bírnak, ugyanaz a dolog

mindig ugyanazt jelenti. Ezzel szembeáll egy másik, ritkábban gyakorolt lehetőség, mely szerint a forgatókönyv

nem kész, a szimbólumkészlet nem zárt, hanem variábilis, a jelentések egyéniek, egyedileg kell rekonstruálnunk

őket. Sőt, az sem kizárt, hogy az értelmezés során konstruálódnak.

Mindez manapság igen élénk viták tárgya. A vitatott kérdések bemutatja, mennyire jellemezte ez már a

kezdetektől a budapesti iskola munkásságát. A magyar szakirodalomban is, elsősorban Szummer Csaba (1992;

1993) értelmezésében erőteljesen megfogalmazódik az igény a hermeneutikus Freud- értelmezésre. A

történetileg érdekes mozzanat az, hogy manapság ez ugyanolyan erős érzelmi felhangokkal és vitákkal jár, most

már elsősorban a pszichoanalízis ürügyén, mint egy évszázada a hermeneutikus és kauzális pszichológia vitája.

3.4. A freudi metapszichológia

Mindezek a viták és dilemmák tulajdonképpen úgy is összefoghatóak a pszichoanalízis belső érvrendszere

szempontjából, hogy a többség elfogadja a metapszichológiát, Freud elképzelését az emberről s sorsáról, egy

kisebbség azonban ezt tagadva a pszichoanalízist csak módszerként, s nem kész gondolatrendszerként értelmezi.

Maga a metapszichológia nem valamiféle magasabb rendű pszichológiát jelent a pszichoanalitikus zsargonban,

hanem a klinikai munkából általánosított felfogást a lelki élet működéséről. Freud többször ír erről, a terminus is

tőle származik, legrendszerezettebb rekonstrukcióját azonban a magyar származású, munkásságát Amerikában

kiteljesítő elméletorientált pszichoanalitikus, Rapaport Dávid-Dezső (1911-1960) munkáiban találjuk meg.

Rapaport felfogásában a teljes pszichoanalitikus emberkép öt dimenzióra épül.

1. A dinamikus nézőpont szerint lelki életünket tudattalan erők és konfliktusok irányítják, de idesorolandó az

ösztöntan is.

2. Az ökonómiai szempont az energiák felhalmozódásának, kisülésének, kanalizációjának hidraulikus modellje.

3. A strukturális vagy topográfiai szempont a freudi személyiségfelbontó modell: a lelki életben lassan változó

konfigurációk vannak, melyek uralják a lelki jelenségek szerveződését.

4. A genetikus szempont a fejlődés mellett a korábbi megoldási módok fennmaradását is eredményezi.

5. Az adaptív szempont a harmincas évek pszichoanalízisének új fejleménye. Az ún. énpszichológiai irányzat

képviselői (Freud lánya, Anna Freud és Heinz Hartmann, lásd 14. fejezet) kezdik hangsúlyozni, hogy az

alapvetően vágybefolyásolta ember mégiscsak úgy él, hogy nem hallucinatórikus valóságokat alakít ki

magának, hanem alkalmazkodik a környezethez. Létrejönnek az Énnek olyan szférái, melyek viszonylag

függetlenednek az ösztönök és vágyak betolulásától. Végeredményben a Freud által sokat hangoztatott, az

örömelvvel szembeállított realitáselv kap ebben a dimenzióban kiteljesedést.

Érdekes és sajátos, hogyan jelenik meg ebben a felfogásban a strukturális vagy topográfiai szempont. Azért

fontos ezt szem előtt tartani, mert ez a pszichoanalitikus gondolkodás tudományelméle- tileg

legveszélyeztetettebb mozzanata. Itt merülhet fel legkönnyebben, hogy lelki jelenségek tulajdonságai

dologiasítva merev és rögzült, mintegy a lélek fogalmát kiváltó szerveződésekké váljanak. Freud maga úgy

fogalmaz, hogy a strukturális fogalmakat lehet csak gyorsírásos rövidítéseknek tekinteni, de lehet úgy is, mint

előzetesen létező struktúrákat.

[…] Javaslom, hogy Groddeck gondolatával számoljunk olyképp, hogy az érzékelő-rendszerből kiinduló lelkit,

a tudatelőttiség „én”-nek, a másik lelkit pedig, amelyben ez folytatódik, és mint tudattalan viselkedik, Groddeck

szóhasználata szerint „Es”-nek nevezzük.

[…] Az egyén a mi számunkra az a fel nem ismert és tudattalan lelki ösztön-én, amelynek felületén helyezkedik

el az érzékelő-rendszerből mint magból kifejlett én. […]

Ámde az elfojtott is összefolyik ezzel az ösztön-énnel, az csak egy része ennek. Az elfojtottat csak az éntől

választják el élesen az elfojtás okozta ellenállások, az ösztön-énen keresztül azonban az énnel közlekedhet.

Sigmund Freud: Az ősvalami és az én.

In: A pszichoanalízis és modern irányzatai.

Gondolat, Budapest, 1971, 148-149. o.

374



Hollós István és Duhes Géza ford.

Freud, mint a 13.2. ábra mutatja, hajlott arra is, hogy neurológiailag értelmezze a funkcionális fogalmakat,

mintegy rávetítve az agytérképre az Én és az ösztön-én fogalmát. Ez még szó szerint topográfiai modell.

David Rapaport igyekszik egyértelműbb lenni a pozitivista tudományelméleti beszédmóddal átitatott amerikai

közegben. Itt már a folyamatokból előálló, viszonylag lassan változó szerveződésekről lesz szó, s nem eleve

kész struktúrákról.

1. A viselkedés strukturális meghatározóit mint közbenső változókat vezették be annak a megfigyelésnek a

magyarázatára, hogy a motivációk a viselkedést nem határozzák meg egyértelműen.

2. A strukturális meghatározók abban különböznek a motivációs meghatározóktól, hogy viszonylag állandóak:

aránylag lassan változnak.

3. Vannak veleszületett és szerzett szerkezetek: elsődleges és másodlagos autonómiájú készülékek.

4. A struktúraépítés átalakítja a motivációkat, és ezzel új (nagyobb fokban semlegesített) motivációkat hoz létre.

5. A felépített struktúrák és az ezekből eredő motivációk a viselkedés aránylag autonóm meghatározóivá

lehetnek.

David Rapaport: A pszichoanalitikus elmélet szerkezete. In: A pszichoanalízis és modern irányzatai. Gondolat,

Budapest, 1971, 286. o.

Buda Béla ford.

Rapaport azt is világosan látja, hogy milyen kitüntetett szerepe van a pszichoanalízis természettudományos

(alkalmazkodási) értelmezésében azoknak az új törekvéseknek, amelyek a viszonylag autonóm én-összetevőket

hangsúlyozzák.

A valóság negyedik, Hartmanntól származó koncepciója radikális fejlemény: a szervezet, mint az evolúció

terméke, a valósághoz alkalmazkodott, vagy erre potenciálisan alkalmazkodott állapotban születik. Az

elsődleges auto- nómiájú én-készülékek eszközei és egyúttal biztosítékai annak, hogy az ember fel van készülve

„egy elvárható átlagos környezethez” való alkalmazkodásra. Alacsonyabb fejlődési fokon álló állatok esetében

az ösztönök a valósághoz való alkalmazkodás biztosítékai; az emberi késztetések ezt a szerepet már nem töltik

be teljesen, s így az ember vele született alkalmazkodó-képessége inkább potenciális, mint valóságos valami; az

alkalmazkodási folyamatok fontosabbak, mint a vele született alkalmazkodás. A viselkedés belülről fakadó

szabályozásának ez a lehetősége az énfejlődés folyamán aktualizálódik, s ezzel az én lesz az emberi

alkalmazkodás szerve.

Ebben a felfogásban a valóság és az ahhoz való adaptáció és adaptáltság sokkal nagyobb szerepet játszik, mint

Freud harmadik elméletében: minden viselkedésnek ezek a mátrixai. Hartmann fogalmai a viszonylagos

autonómiáról, másodlagos autonómiáról, automatizációról és neutralizációról az első olyan fogalmi rendszer,

melynek alapján meg lehet érteni a másodlagos folyamat fejlődését és funkcióját mint az emberi alkalmazkodás

egyik lényeges eszközét.

375



13.2. ábra. Freud vázlata a lelki élet felépítéséről és kapcsolatáról az aggyal Akust.: akusztikus kéregrész, W-

Bw: észlelési tudat, Vbrv: tudatelőttes, Ich: én, Es: ösztönén, Vdgt: az elfojtott

Olyan értelmezés ez, amely az „elvárt környezet” és a nyitott program hangsúlyozásával összhangba hozható a

mai etológiai és evolúciós pszichológiai felfogásokkal is.

Mindezek persze csak a dimenziók: a metapszi- chológia elfogadása voltaképpen a dimenziókra vonatkozó

pszichoanalitikus általánosítások részletes elfogadását is jelenti, annak elfogadását, hogy közelebbről milyen

szakaszai vannak a fejlődésnek. Sokat lehet vitatkozni – meg is teszik ezt mind az analitikusok, mind a külső

bírálók –, hogy itt szükségszerű dimenziókról van-e szó, hogyan kapcsolódnak azok egymáshoz, melyik az

elsődleges, s így tovább. Ennek részletezése helyett két mozzanatot emelnék ki a metapszichológiai rendszerből.

Az egyik, hogy ez a sorétűség adja meg az analitikus gondolkodás túldetermináltsági keretét: minden egyedi

esemény értelmezhető (sőt értelmezendő is) feszültségi, fejlődési, Én-pszichológiai, energetikai szempontból

egyaránt. Másrészt, mint erre a kitűnő kísérleti pszichológus Ernest Hilgard (1962/1983) mutatott világosan rá,

az öt dimenzió voltaképpen egy alapvető kettősséget fed le: viselkedésünket rövid távú, helyzetileg érvényesülő

(dinamikus és ökonomikus), ahisztorikus és hosszú távú, hiszto- rikus tényezők (strukturális, genetikus, és

adaptív szempont) együttese befolyásolja. Viselkedésünk egyszerre függvénye múltunknak s a helyzetnek – ami

annyira általános megfogalmazás, hogy nemigen lenne, aki ne fogadná el akár az ötvnes évek behavioristái, akár

a mai kognitív pszichológusok közül.

Vitatott kérdések – Alternatív értelmezések a nemi efojtásról: Michel Foucault

Ment-e a boldogság a felvilágosodással előbbre? Ezt a Rousseau-Vörös- marty-típusú kérdést (Hol a nagyobb

rész boldogsága? Ment-e / A könyvek által a világ elébb) persze a szexualitással kapcsolatban is fel-feltesszük,

különösen Freudra nézve. Vajon kevesebb-e a nemi nyomorúság okozta szenvedés a pszichoanalitikus

felvilágosító munka eredményeként, vagy, kiforgatva azt, amit a szerelmi divatokról szólva Aldous Huxley

mond, az emberek úgy is megtalálják nyomorúságuk új terepeit. A felvilágosodásról gondolkodó Michel

Foucault (1996) tágabb léptéket vesz a szexualitás és a hatalom viszonyát elemző munkájában. Számára a

kulcskérdés az, vajon volt-e olyan nagy elfojtás, mint ahogyan Freud nyomán hajlamosak vagyunk

rekonstruálni, s hogyan vált az ész korában egyszerre oly fontossá s oly elhallgatottá az európai ember számára

a szexualitás. A szinte mitologikusan elnyomónak tekintett polgári világ elfojtásainak megkérdőjelezését

ismerjük már a Freud-értelme- zésekből: eleinknek is megvolt azért a maguk aktív nemi élete, másképpen mi

sem léteznénk. Foucault értelmezési újdonsága, hogy nem pusztán gúnyolódik az elfojtás viszonylagosságán,

hanem egyben alternatívát nyújt: az elfojtás kéz a kézben halad a „megismeréssel”.

Volt persze hagyományosan értelmezett elfojtás is a polgári világban, ez azonban talán a munkacentrikus

világgal (ha nem Foucault írná, azt mondanánk, a protestáns etikával) kapcsolatos. Kissé ironikusan idézett

marxizáló magyarázatában: „a szexualitást, semmi kétség, azért fojtják el olyan szigorúan, mivel

összeegyeztethetetlen az általános és intenzív munka követelményével. […] A munkaerő módszeres

kizsákmányolásának időszakában nem engedhető meg a féktelen tobzódás a gyönyörökben, csupán az

utódnemzésre zsugorított korlátozott élvezet.” (Foucault 1996, 10. o. Ádám Péter ford.), a szexualitás majd ott

hódít, ahol s amennyiben megszabadul a munka kényszerítő erejétől.

Foucault igazi találata kettős. A szexualitást illetően nem igaz a köznapi s oly népszerű felszabadító

gondolatmenet, miszerint a klasszikus kor, s különösen a 19. század az elfojtás világa lett volna. Elfojtás és

diszkurzív megragadás kéz a kézben járnak. S ezáltal a társadalmi „üldöző”, mivel kategorizáló lepkegyűjtő is,

egyben „élvező”. A szexualitás elfojtásának története egyben felfedezésének kalandregénye is. A besorolás

állandó kényszere, mely a szexualitás gondolkodási diszkurzív tárggyá válásából fakad, pozitív,

élménygerjesztő és differenciáló dologgá is válik, mint azt a legendás Charcot-féle Salpetriere bemutatása

illusztrálja legjobban: a megfigyelés állandó terepe egyben az örömszerzés állandó terepe is, mondja Foucault,

mind a megfigyeltek, mind a guruk, mind a nézők számára, hiszen a francia intellektuális életnek ezek a terepei

egyben exteriorizált karteziánus színpadok is, ha szabad Dennett (1991) egy kifejezését elcsenni. A nagy

színjáték s másodlagos örömszerzés esélyei a hisztériás (vagyis színjátszó) beteg számára.

Az Állati szaporodás-Emberi szexualitás mint alapvető szembeállítás irányítja a kérdés modern európai

kezelését. Az emberi világon belül pedig a Nemzés-Örömszerzés kettősséget a mi kultúránkban nem kell

bemutatni; ezt egészíti ki a fokozatosan medikalizálódó nemzés és a pszichiatrizálódó nemzésen kívüli formák

szembeállítása.

376



Foucault erről szólva elsősorban a 19. századról beszél, de érvényes ez a mi világunkra ugyanúgy, mint az

Újszövetségre. Már ott is a bűnösnek tartott öröm közepette gyakorlati szükségből, a nemzés és a kapcsolattartás

szükségéből megtűrt szexualitásról van szó.

Jó a férfinak asszonyt nem érinteni. A paráznaság miatt azonban mindenkinek legyen saját felesége, és minden

asszonynak saját férje. A férj teljesítse kötelességét felesége iránt, hasonlóan a feleség is férje iránt. […] A nem

házasoknak és az özvegyeknek pedig azt mondom: jó nekik, ha úgy maradnak, mint én is. Ha azonban nem

tudják magukat megtartóztatni, házasodjanak meg, mert jobb házasságban élni, mint égni.

Pál első levele a korinthosiakhoz. 7. rész. 1975-ös ref. Biblia-fordítás.

Az Elfojtás-Diszkurzív gondolkodás Foucault számára a legfontosabb kettősség: egyszerre vagyunk elhallgatók

és megragadók, ettől gazdagodik szexuális világunk.

Foucault fontos konkrét párhuzamokat talál a modernség, hogy saját kifejezését használjuk, episztéméje és a

szexuális tudás között. A kulcsmozzanat itt a vallomás. A modernség kulcsa az ő felfogásában a vallomásos

gondolkodás előtérbe kerülése, annak a technikának, amelynek egyébként a pszichoanalízis is örököse lesz.

Fou- cault érdeme, hogy ennek jelentőségét a legkülönbözőbb totalitárius gondolkodásmódokban tetten éri: a

megfigyelés a büntetés episztemikus kerete (Foucault 1989). A keresztény gondolkodásban azonban a

megfigyelés a belső világra is kiterjed. Ágoston óta érvényes az az önmegfigyelési doktrína, mely szerint a

bűnös gondolat kerülése miatt van szükségünk az állandóan munkáló belső szemre, ami viszont azt is feltételezi,

hogy belső világunkhoz biztos hozzáférésünk van. Foucault igazi érdekessége a modern ember önmegismerése

szempontjából, hogy megmutatja, mennyire folytonos ez a hagyomány a gyónás megújulásától egészen a

klinikai „vallomásig”, Freud díványáig. A 19. század közepe csak kételkedett a vallomások szó szerint vehetőségében.

Freud óta azonban tudjuk, az volt a nagy önbecsapás, hogy hittünk abban, a vallomás a belső áttetszőség

révén lehetne őszinte.

Foucault számára a hatalom s a nemiség viszonya a döntő mozzanat. A hatalom mindig csak elnyomó lehet a

szexualitással kapcsolatban, csak nemeket mond, korlátokkal szabályoz. Mindez a mi kultúránkban három

lépésben vezet az elfojtáshoz: ne tedd;

NE BESZÉLJ RÓLA; A DOLOG NINCS IS. Túl jól ismerjük ezt a mechanizmust a politikai autoritás

világából, századunkban még idői mechanizmusa is világos, bár a szexualitásra Foucault a szigorú logikai és

idői rendezést megkérdőjelezi.

Ebben a felfogásban a hatalom legyőzte természet egyirányú meghatározottsági viszonya helyett a

társadalmiság, s így a szexualitás állandó konstrukciója folyik, közös, kétirányú építkezés: a kultúra megalkotja

a maga szexualitását, a kínálkozó nyersanyagot artikulálva.

Mindez a pszichoanalitikus gondolkodásmód újítását is viszonylagossá teszi Foucault szemében: a lényegi új

mozzanat, hogy már a klasszikus gyónás és lelkigyakorlat világa a családba szelídíti a szexualitást, s ezt mintegy

megfordítja a pszichoanalízis. A pszichoanalízisről Focault sok újat próbál mondani más munkáiban is. A

Lhistoire de la Folie (1961, 2004) már rámutat arra, hogy a pszichoanalízis újítása nem egyszerűen a lelki bajok

emberi magyarázatkeresése, hanem az, hogy a pozitivista korban felújítja a kapcsolatot az „esztelen- ség”

folyamataival. A szexualitásról szólva Freud három újdonsága kap hangsúlyt. Foucault szerint nem a szexualitás

felfedezése, a szokásos botránykő itt az új elem, hiszen ez állandó modern diskurzus tárgya. Az egyik eredeti

mozzanat Foucault szerint Freudban az ösztön, a biologikum olyan megőrzése, hogy az nem degenerációs és

eugenikai kontextusban jelenik meg. Általában is nagy hangsúlyt kap újabban, hogy Freud mint klinikus

eredetiségének is döntő mozzanata, hogy degeneráció helyett élettörténetről beszél. Azt mondhatnánk,

máshonnan, az egyetemes és egyéni mozzanatok magyarázó értékéből kiindulva, hogy Freud személyiségtani

újításának az általános forgatókönyv közepette az egyéni élettörténet magyarázó erejét tarthatjuk. Freud másik

újítása a törvény, mégpedig az általános törvény előtérbe állítása, például s főként a vérfertőzési tilalom s a

hozzá kapcsolódó családszervezeti mozzanatok. A harmadik újítás a családi mozzanat beemelése a

magyarázatba. Ebben a pszichoanalízis a polgári kor szülötte: a polgári korban egyre inkább a család lesz a

nemiség terepe, Freudnál a fordulat csak az lenne Focault szerint, hogy ezzel a család a nemiség zavarainak

nemcsak terepévé válik, hanem okává is.

Kimarad persze Focault távlataiból is számos dolog, főleg azért, mert későbbi fejlemény. Az egyik, hogy vajon

tényleg oly kompetitív s ezért hatalomorientált dolog-e az emberi szexualitás? A hatvanas évek szexuális

forradalma, például Marcuséra is hivatkozva, próbálta már azt sugallani, hogy nem. Ha kivesszük a nemiséget a

hatalom diskurzusának hatálya alól, akkor az nem lesz a hiányökonómia része, ahogy nemcsak a hatalom, de

377



Freud is képzelte, hanem azon ritka szabad dolgok terepévé válik, ahol az egyik ember java nem verseng a

másikéval.

Az evolúciós pszichológia új alternatívákat kínál itt. Számos kísérlet születik arra, hogy az emberi szexualitás

változataiban felfedje az egyetemest, amely egy sajátos állatfajt mutat, a maga promiszkuitásának s

gondoskodásának kettősségeivel.

3.5. A radikális és a konzervatív Freud

Nem kevésbé megosztott a kép Freud társadalmi mondanivalóját s társadalomképét illetően. A

pszichoanalitikusok forradalmárnak tartják: azáltal, hogy az erkölcs s a vallás, sőt az egész kultúra lényegét

elfojtási rendszerként mutatja be, a kegyetlen leleplező felvilágosítók csapatába sorolódik. Illúziók nélkül,

keserűen nézünk szembe azzal, hogy kultúránk korántsem a hagyományos erkölcstanoknak megfelelő nemes és

magasztos ideálokon, hanem földhözragadt tényezőkön, a szexualitás keserű szabályozásán alapszik. A

népszerű irodalom, a tömegkultúra is sokszor mutatja be őt forradalmárként, de más értelemben. Freud a

szexualitás előtérbe helyezésével sokszor a modern szexuális erkölcsök fellazulásának prófétájává válik. Itt

azonban a modell kereséséről van csak szó: igazabbat mond Doctorow, mikor azt emeli ki, hogy megjött Freud,

és azóta vége a felhőtlen szex korszakának.

Freud közvetlen fogadtatása Amerikában még semmi rosszat nem ígért. Néhány elmegyógyász megértette a

fontosságát, de a közönség java része csak afféle német szexológust látott benne, a szabad szerelem apostolát,

aki ha mocskos dolgokról beszél, nagy szavakat használ. Legalább egy évtizednek kellett eltelnie, amíg Freud

bosz- szúja beért, s ő tanúja lehetett, hogy eszméi miként teszik tönkre a szexet Amerikában egyszer s

mindenkorra.

A. L. Doctorow: Ragtime.

Budapest, Európa, 1979, 38-39. o.

Göncz Árpád ford.

Kétségtelen persze, hogy a harmincas években létrejöttek olyan, később renegátnak bizonyuló mozgalmak a

pszichoanalízisen belül, melyek az elfojtás felszámolását állították be társadalmi hivatásként, s kifejezetten

gyakorlati szexuális felszabadítást hirdettek Freudra hivatkozva. Itt elsősorban Wilhelm Reich munkásságára és

az általa kezdeményezett nemi fel- világosító-felszabadító mozgalomra kell gondolnunk a weimari

Németországban (lásd 14. fejezet).

A másik tézis szerint Freud alapjában véve konzervatív gondolkodó. Lemondást hirdet, azt, hogy a libidó

állandóan ellentétben áll a kultúrával, egész civilizációnk szomorú felhangú, egyre növekvő el- fojtási rendszer.

Freud egész emberképében, hangzik gyakran a vád, nem tudott megszabadulni kora viktoriánus erkölcseitől. Az

Ödipusz-mitológia nem más, mint az apauralmi családmodell elkerülhetetlenként feltüntetése, sőt, sokan odáig

mennek, hogy ebben az apauralmi modellben, Freud gondolatmenetét megfordítva, a Monarchia elnyomópaternalista

társadalmi berendezkedésének leképezését látják. Az apa hatalmának alapja a király hatalma, s

ebből lesz a felettes Én formájában a szexualitás feletti ellenőrzés.

A pszichoanalízis pontos helye a szexualitás történetében sem triviális, mint a vitatott kérdések mutatja. Sokféle

radikális olvasat született az ötvenes évektől, melyek Freudnak ezt a feltételezett konzervativizmusát bírálják,

illetve azt akarják kimutatni, hogy az igazi Freud nem konzervatív, csak a követők kezében vált azzá. Erich

Fromm (lásd 14. fejezet), a frankfurti iskola marxizmusát és a pszichoanalízis rekonstrukcióját kombináló

munkáiban egyenest arra az eretnekségre vetemedik, hogy a gyermekkori csábítás elméletének elvetését tartja a

kulcsmozzanatnak. A gyermeki szexualitás felfedezése, a freudisták szerint e döntő intellektuális áttörés

tulajdonképpen engedmény a viktoriánus erkölcsnek. Annak a puritán szemléletnek az újramegjele- nítése lenne

tudományos köntösben, mely szerint a gyerekek magukra hagyva mindenféle disznósággal foglalkoznának,

szigorú vigyázó nevelésünk ezt a „gonoszt kell kiverje” belőlük. A forradalmi Freud eszerint a csábításteória

Freudja lenne.

Érdemes felidézni, hogy Ferenczi Sándor nevezetes nyelvzavarelmélete sajátos megoldást kínál itt. Feren- czi

értelmezésében valódi kommunikációs félreértésről van szó a csábítási helyzetben. Amit a gyermek

kedvességnek értelmez és szán, azt a felnőtt etológiai kiváltóinger-rendszere csábításnak értelmezi.

378



Mindenekelőtt igazolódott az az előbb említett gyanúm, hogy a traumának, különösképpen a szexuális

traumának, mint betegségkeltő tényezőnek jelentőségét nem lehet eléggé hangsúlyozni. Még tekintélyes, puritán

szellemtől áthatott családok gyermekei is gyakrabban esnek megerőszakolás áldozatául, mint ahogy eddig

gondoltuk. […] Egy felnőtt és egy gyerek szereti egymást; a gyerekben kialakul az a játékos fantázia, hogy a

felnőttel az anyaszerepet játssza. E játék ölthet erotikus formákat is, rendszerint azonban végig a gyengédség

szintjén marad. Nem így azonban a kóros hajlamú felnőttek esetében, különösen akkor, ha valamilyen egyéb

szerencsétlenség vagy részegítő anyagok élvezete miatt egyensúlyukban és önfegyelmükben zavar áll be. A

gyerek játékait ösz- szetévesztik egy szexuálisan érett személy vágyaival, és a következményekre való tekintet

nélkül szexuális cselekményekre ragadtatják magukat. Napirenden vannak olyan kislányok tényleges

megerőszakolásai, akik még alig nőttek ki a csecsemőkorból, hasonlóan a szexuális cselekmények felnőtt nők és

kisfiúk között, valamint homoszexuális jellegű erőszakos közösülések is.

Ferenczi Sándor: Nyelvzavar a felnőttek és a gyermek között. 219-220. o.

Herbert Marcuse (1898-1979) Fromm-mal szemben viszont úgy véli, hogy Freud a technológiai racionalitással

elégedetlen német romantikus lázadó szemlélet örököse. A német idealizmus utódaként az Erószt mint a

nyárspolgári értelemben vett civilizáció örök ellentétét fogja fel. Kultúra és ösztön ellentmondása Freudnál nem

konzervatív, hanem lázadó gondolat. Freudot szerinte tulajdonképpen azok az amerikai neofreudisták árulják el,

akik a pszichoanalitikus gyakorlatban az alkalmazkodásra helyezik a hangsúlyt; Freud eredeti üzenete nem az

alkalmazkodás kiemelése, hanem az örök elégedetlenség forrásának új koncipiálása a libidó általánosított

fogalmában.

A konzervatív Freud versus felszabadító Freud vita a filozófusok és pszichoanalitikusok magánügyéből

különösen kiélezett társadalmi kérdéssé vált a hatvanas évek végén a diákmozgalmak őskeresése során. Sok

helyütt, főként Amerikában ugyanis ezek a mozgalmak a puritán etikával és munkacentrikus életvitellel

szembeállított örömközpontú életvitel mozgalmai is voltak. A jelszavak mögött észrevették azt a fontos

intellektuális kérdést is, hogy magának az emberi szexualitásnak a szempontjából a pszichoanalízis értelmezése

annak függvénye, hogy a nemiséget is a korlátozott erőforrásokkal gazdálkodó ökonómiai emberkép keretében

értelmezzük-e (mint versengés terepét, amit alapvetően antagonizmusok jellemeznek), vagy mint az emberi élet

olyan szféráját (gondoljunk itt a szeretet kultuszára például Frommnál), amely épp azzal képes az emberek

egymáshoz közelítésére, hogy nem vagy nem szükségszerűen a hiányökonómiának megfelelően szerveződött.

Tovább fokozta a konzervatív Freuddal kapcsolatos vitákat annak előtérbe kerülése, hogy a hagyományos

pszichoanalitikus doktrína a női szexualitást s a női szerepeket illetően meglehetősen konzervatív. Ez

meglehetősen erőteljes paternalisztikus tanítás annak a fényében, hogy a pszichoanalízis sok korai neves

páciense nő volt. A női fejlődést csökevé- nyesnek tartja éppen azért, mert nincsen erősen büntető apa,

tárgyváltásra van szükség a pici gyerek anyaközpontúsága és a későbbi apaszeretet között. Az egész női létet a

férfival szembeni irigységre (péniszirigység) építi. Könnyű elképzelni, hogy a nők felszabadulási mozgalma

milyen felhanggal értékeli ezeket az eszméket.

A két háború közti kor, mint a 14. fejezetben látni fogjuk, a pszichoanalízis amerikanizálódásának korszaka is.

Ennek jellemzői lesznek a társadalmi alkalmazkodás előtérbe helyezése a terápiában, és az analitikus jelszavak

terjesztése a közvélemény irányába.

Kétségtelen azonban, hogy a pszichoanalitikus felfogás különböző lehetséges rekonstrukciói (konzervatív,

forradalmi, megengedően liberális) mellett a pszichoanalitikus gondolkodás a hétköznapokban mint liberalizáló

tényező hatott. A gyermeknevelési szokások, a populáris pszichoanalízis hatására Amerikában és számos

európai országban megváltoztak. A mégoly pici gyerek gondjait is átlátjuk. Nem vagyunk annyira erőszakosak a

korai szokásalakításban, a szeretetigényben nem csak nyűgöt látunk, s így tovább. (Ezek áttekintésére lásd

Vajda Zsuzsanna, 1995 könyvét.) Hatását tekintve tehát mindenképpen felvilágosító és ezen át liberalizáló

elméletként él a pszichoanalízis a társadalomban.

3.6. Kulcsfogalmak

4.13. táblázat -

álomfejtés

elhárítás

libidó

magyarázat

379



Én

értelmezés

felettes én

ösztön-én

tárgykapcsolat-elmélet

tudattalan


A pszichoanalízis előzményeire: a tudattalanról Whyte, Ellenberger (1970; 1993) gazdag források. Dénes

Magda (1976) Herbart-könyve a tudattalanról is ír. Wundt (1921) tudattalanfelfogása magyarul is olvasható.

Eduard Hartmann részletes ismertetése magyarul Alexander

Bernát (1884) könyvében található, az irracionalista hagyományra Marcuse (1955) is alapvető forrás még. A

lelki betegségek kezelésének történetéhez: Alexander és Se- lesnick tankönyve, Foucault (2004) könyve

használható. O’Neill kis tankönyve is jó összefoglaló az organikus szemléletről. A hipnózis történetéhez

Mészáros István könyve jó forrás. Freud élete és a pszichoanalitikus mozgalom tekintetében Freud (1989)

önéletrajzi kötete mellett Jones könyve a hívő, Sulloway (1987) pedig a kritikus szemlélő. Sartre (1987) a

művész izgalmas változata Freud sorsfordulóiról. A pszichoanalízis klasszikus szövegei ma már sok formában

hozzáférhetőek. Legmegbízhatóbb magyarul a Cserépfalvi Kiadó Erős Ferenc szerkesztette életműválogatása. A

pszichoanalízis dilemmáira a libidó kérdéskörére Marcuse (1955) és Sartre (1936), a biologizmusra

Sulloway (1987) emelendő ki. Hermann Imre (1986; 1987; 1988) új kiadásban is olvasható. A hermeneutikus

Freud értelmezéséhez Halász forrásai mellett Ricoeur (1987; 1999) részletei magyarul is hozzáférhetőek,

valamint Szummer Csaba könyve, s az általa és Erős Ferenc által szerkesztett szöveggyűjtemény. A

pszichoanalitikus emberkép társadalmi értelmezéseiről Erős (1986) kiváló feldolgozás. Laplanche és Pontalis

szótára számos klasszikus kérdésben biztos kiindulópont, a magyar történetre pedig Harmat Pál munkái.

380


5. fejezet - 15. RÉSZ – A nagy iskolák

nyomában és árnyékában

A 20. század közepén a pszichológia képét kétségkívül a három nagy irányzat, azok harca, meghaso- nulásai (a

különböző neo táborok megjelenése) határozzák meg. Hetven év távlatából azonban mára már világosan látjuk,

hogy a pszichológia sorsába ugyanilyen jelentőséggel szóltak bele azok a kevésbé zajos s kevésbé szervezkedő

törekvések, melyek a nagy iskolák táborhelyei mentén helyezkedtek el. Részben megerősödnek s külön

integrációs programokat alakítanak ki az ágazati pszichológiák, s saját úton fejlődnek különböző alkalmazott

lélektani területek. Emellett külön kisebb elméleti pszichológiák is létrejönnek az egész lélektan átfogásának

ambíciójával.

Intellektuális hozamuk mai újrafelfedezésükkor vált világossá; részeredményeikben s módszertani kérdésekben

pedig sokszor úgy tűnik, többel gazdagították a pszichológiát, mint nagyobb port kavaró társaik. Átfogó

jellemzőjük, hogy toleránsak a pszichológiai elméletalkotásban: az embert bonyolultabb lényként képzelik el

ahhoz, hogy viselkedésének egyetlen meghatározója mindent magyarázni tudjon vele kapcsolatban. Emellett

olyan gondolati modelleket állítanak mintaként előtérbe, melyek kevésbé nyilvánvalóak, mint a nagy iskolák

törekvései, illetve amelyek egyes ágazati pszichológiákat emelnek magyarázati rangra az egész pszichológiában.

Könyvem e részének felépítése a nagy irányzatok s az árnyékukban körvonalazódó többi integráció kettősségét

próbálja tükrözni. A különböző mélylélektani irányzatok és a neobehaviorizmus adják meg azt a keretet, melyek

közé beiktatom az egyéb integrációkat. Az elrendezés célja, hogy éreztesse, milyen kölcsönhatások jöttek létre a

nagy iskolák s a kisebb irányzatok közt, s hogyan vezet ez a kölcsönhatás a mai lélektan arculatának

formálódásához.

1. 14. FEJEZET – A mélylélektani iskolák: a

pszichoanalízis megoszlásai és a neofreudizmus

A pszichológia kulcsproblémája nem egy ösztönös vágy kielégítése vagy frusztrációja, hanem az egyén és a

világ közötti sajátos viszony.

Eric Fromm: Menekülés a szabadság elől. 1993, 235. o. Bíró Dávid ford.

1.1. A pszichoanalízis áthatja a kultúrát

A pszichoanalízis mindenki által elismert nagy érdeme, hogy előtérbe helyezte minden megismerés és

viselkedés vágyak által befolyásoltságát és a kora gyermekkor jelentőségét. Emellett mint klinikai irányzat,

magának a pszichoterápiás szemléletnek az úttörője az egész modern pszichológiában. Ennek köszönhetően

hatása a huszadik század közepén között jóval túlmegy a közvetlen analitikus mozgalmon. Olyan kutatók, mint

Piaget és Watson, sőt, a fiatal Vigotszkij adóznak Freud fejlődési gondolatainak. Általában is igaz, hogy számos

más irányzathoz tartozó pszichológus, akik a klinikai adatszerzés kizárólagosságában vagy bizonyító értékében

egyáltalán nem osztják az analitikusok felfogását, Freud klinikai tapasztalaton alapuló téziseiből hipotéziseket

merítenek a hagyományos kutatási módszereket használó pszichológiai munkához. A gyermeknevelési szokások

és a személyiség kapcsolatának kiterjedt elemzése, például jellegzetes behaviorista témává válik, a szexuális

elfojtás és tekintélyelvűség kapcsolatának vizsgálata pedig a szociálpszichológia és a szocializációkutatás nagy

témája lesz. A klinikai módszer kizárólagos használatát és a kultúrtörténeti spekulációkat azonban általában éles

kritikával illetik pszichológusok és filozófusok egyaránt.

A pszichoanalízis hatásának megértéséhez azonban azt is tudnunk kell, hogy a két háború között a

pszichoanalízis messze túlmutat a pszichológián és a pszichiátrián. Hipotéziseket és vitatémákat ad más

társadalomtudományoknak. A néprajzban Freudnak az elfojtás és a kultúra kapcsolatára vonatkozó nézetei

találnak nagy visszhangra. A magyar Róheim Géza (1891-1953) népszokások és mítoszok szimbolikus értékét

tárja fel az analitikus értelmezés technikájával, majd törzsi népek közötti expedíciói során mini

„pszichoanalíziseket” végezve igazolni véli az Ödipusz-komplexus egyetemességét. Bronislaw Malinowski

(1884-1982), a lengyelbrit antropológus a Trobriand-szigeteken végzett terepmunkái alapján viszont éppen ezt

az egyetemességet kérdőjelezi meg, hogy azután az amerikai Margaret Mead (1901-1978) egyenesen a férfi és

nő közötti viszonyok s a szocializáció menetének határozott relativitását hirdesse különböző kultúrák

381


15. RÉSZ – A nagy iskolák


összehasonlítása alapján (1970). A viták azóta is tartanak. Akárcsak az irodalomtudományban, ahol a

pszichoanalitikus szublimáció és elaboráció eszmerendszere Freud úttörő tanulmányai nyomán úgy jelenik, meg

mint királyi út az alkotás keletkezésének elemzéséhez. A kritikus elmék, pl. a magyar származású Hauser

Arnold (1980) azt vetik fel ez ellen, hogy hol marad a konfliktusok mögött a mű, a művészet specifikuma. Ez a

folyamat nem állt meg a harmincas években. Mint Bókay és Erős (1998) tüzetes szöveggyűjteménye

megmutatja, a mélylélektani művészetértelmezés a hermeneutikus és a posztmodern irodalomelméleti

törekvések keretében még új lendületet s új szellemi orientációt is vett.

Mindez egy tágabb érvényű folyamatot is tükröz. A pszichoanalízis nemcsak sok társadalomtudománynak lett

megtermékenyítője s a szellemi élet része (gondoljunk csak József Attilára és a magyar szellemi életre a

harmincas években), hanem gondolatrendszere „lesüllyedt kultúraként” a hétköznapi gondolkodás részévé is

vált. Sokan észrevették, hogy Freud igazi hatása nem is a díványokon át valósul meg, hanem abban, hogy

megváltoztatja az ember képét saját magáról. A nem tudatos meghatározottság, a vágyak és a szexualitás

mindenütt jelenléte, a gyermeki örömszerzés (ha nem is a szexualitás) az ember önképét megváltoztatva,

gyakorlatának befolyásolójává is válnak. Kétségtelenül leegyszerűsített a pszichoanalízisnek ez a szociális

reprezentációja (Moscovici 1968), de igen nagy hatású.

Ennek a nagy hétköznapi hatásnak az előrebocsátása mellett természetesen a pszichoanalízis maga mint irányzat

is állandóan változik és fejlődik. Említettem már, hogy mozgalmi jellege révén ez a változás frakciózások és

szakadárságok formáját ölti.

1.2. Az első szakadás: Jung analitikus pszichológiája

Freud ismételten tanítványai lelkére kötötte, hogy egyetlen elv van, amit nem szabad feladniuk, a szexualitás

elmélete. A pszichoanalízis mozgalmi jellegéből s az apa-gyerek kapcsolatszerű kötődésekből logikusan

következett, hogy közvetlen tanítványai egy része éppen ezt adta fel. Az első lázadások, melyek máig sikeres

alternatív mozgalmakat hívtak életre, a libidó helyett az emberi értékkonfliktusokat vagy a szociális tényezőket

állítottak előtérbe. Az ösztön vitális tényezője helyett valami magasz- tosabbat vagy szociálisabbat keresnek

mindent magyarázó elvként. Kulturális szempontból olyan ez, mintha a Spranger munkáiban is megtestesült

szellemtudományos irányt, majd később a húszas évek egész német szellemi életének értékválságát vitték volna

át a mélylélektanba naturalizmus elleni hangsúlyaikkal. Mélylélektani iskoláknak szoktuk

nevezni őket, hiszen a nem tudatos determinációt ők is elfogadják.

Jung igen határozottan képviseli azt a gondolatot, hogy tudattalan működéseinkben olyan elemek jönnek elő,

amelyek csak egy ősibb, nem a mi egyéni életünkből származó tapasztalatra utalnak.

Vitatott kérdések – Egy profetikus élet és mozgalom: Jung

Carl Gustav Jung (1875. július 26, Kessewil-1961. június 6, Küssnacht) svájci elmegyógyász Freud legbenső

köréhez tartozott a mozgalom hőskorában. Dezertálása hallatlan mély sebet ejtett nemcsak Freudon, hanem az

egész bontakozó pszichoanalitikus mozgalmon is. A fiatal orvos, aki Eugen Bleuler munkatársa is volt, s hamar

kórházi karriert kezdett, a század elején asszociációs tesztjével alapozta meg hírnevét. A lelassult reakcióidőkből

a páciensnek a hívószóval kapcsolatos komplexusaira következtetett. Freud-olvasása, majd a személyes

kapcsolat megadta a kulcsot a komplexusok értelmezéséhez. Néhány évig Freud kedvence, a Nemzetközi

Pszichoanalitikus Társaság elnöke, a mester által kijelölt örökös. A gyermekkori szexualitás azonban nem

tetszik neki, s 1913-14-ben lényegében emiatt szakítanak. (Vegyük észre itt a mozgalmi momentumot: szellemi

egység, s érzelmi függés kell a mozgalomban. Két behaviorista sosem szakíthat, legfeljebb vitatkoznak. Ami azt

illeti, a mozgalmi jelleg nemcsak az analitikusokra jellemző. Így van ez az alaklélektanban s a szovjet

pszichológiában is.)

A szakításnak természetesen számos motívuma van. Újabban azonban Richard Noll (1994) egy olyan

értelmezést javasolt Jung pályájára, amely nem pusztán ő és Freud kapcsolata körül forog. Jung nézeteinek

formálódásában Noll szerint központi szerepe volt a Haeckel közvetítette biológiai gondolkodásnak, s az ehhez

is kapcsolódó század eleji, szinte vallásos monisztikus természetvallási kultuszoknak. Három mozzanat

származik ezekből Jungnál: a szerzett tulajdonságok öröklődésének eszméje, illetve a rekapitulációs eszme,

valamint az igény az átszellemített természettel való kultikus kapcsolattartásra. Ezek a törekvések magyarázzák,

milyen is lesz Jung saját mélylélektana.

A szakítástól kezdve Jung saját mozgalmát analitikus vagy komplex pszichológiának nevezi. (1948-ban,

Zürichben intézetet is alapít a terápiás képzésre.) A lelki életben nagy jelentőséget tulajdonít a kollektív

382




tudattalannak, az emberiség közös gondolkodásmódját kifejező archetípusoknak s a személyiségben rejlő

alternatív fejlődési utaknak. Az archetípusok elsősorban a mitológiában, a vallásokban és az álmokban

jelennének meg. Ennek alátámasztására sokat utazik, s részletesen megismerkedik nemcsak az ún. primitív

kultúrákkal, hanem a keleti vallásokkal is. Jung nagy követői tábort szervez maga köré, s évtizedeken át követői

s a freudisták viszonyát korántsem türelem, hanem visszatérő ellenségeskedés jellemzi.

E fölfedezés felfogásunk további fejlődését jelenti: a tudattalan két rétegének felismerését. Meg kell

különböztetnünk a személyes tudattalant és egy személytelen vagy személy fölötti tudattalant. Az utóbbit

kollektív tudattalannak is nevezzük, mivel ez független az egyéntől, és teljesen általános, tartalmát mindenütt

megtalálhatjuk, ami a személyes tartalmak esetében természetesen nincs így.

A személyes tudattalan veszendőbe ment emlékeket, elnyomott (szándékosan elfelejtett) kínos képzeteket, ún.

küszöb alatti (szubliminális) tapasztalatokat, azaz érzékpercepciókat tartalmaz, amelyek nem voltak elég erősek

ahhoz, hogy elérjék a tudatot, és végül tudatosságra még éretlen tartalmakat, melyek az álomban különböző

formákban fellépő „árnyék” figurájának felelnek meg.

Az ősi képek az emberiség legrégibb és legáltalánosabb képzetformái. E képek egyszersmind érzések és

gondolatok, szinte saját önálló életük van, mint a rész-lelkeknek, amelyeket a tudattalanon, mint ismereti

forráson alapuló filozófiai vagy gnosztikus rendszerekben figyelhetünk meg. Pál apostol képzetei angyalokról,

arkangyalokról, a gnosztikusok archonjai, Dionüszosz Areopagita mennyei hierarchiája stb. mind az

archetípusok relatív önállóságán nyugszik. […]

[…] Az emberiség legnagyobb és legszebb gondolatai ezeken az ősi képeken, mint egy alaprajzon helyezkednek

el. Már sokszor megkérdeztek, hogy honnan is származnak az archetípusok vagy ősképek? Azt hiszem,

eredetüket nem lehet másképpen megmagyarázni, csak ha föltételezzük, hogy ezek az emberiség állandóan

megismétlődő tapasztalatainak a lecsapódásai. Az egyik leg- megszokottabb és mégis legmélyebb benyomást

keltő tapasztalatunk a Nap látszólagos pályafutása. Mit sem fedezhetünk fel a tudattalanban, legalábbis az ismert

fizikai folyamatra vonatkozólag. Ezzel szemben a Naphérosz mondáját számtalan változatban találjuk meg. Ez a

mítosz alkotja a Nap-archetípust, nem pedig a fizikai folyamat. Ugyanez érvényes a holdjárásokra is. Az

archetípus egyfajta készség az azonos vagy hasonló mitikus képzetek újra meg újra való reprodukálására. Úgy

látszik tehát, mintha a tudattalanba kizárólag a fizikai folyamatok révén felkeltett szubjektív fantáziaképzetek

vésődnének be. Feltehető ezek szerint, hogy az archetípusok tulajdonképpen a gyakran ismétlődő szubjektív

reakciók bevésődései. […]

[…] Az egyes kutatótól igazán nem kívánhatjuk, hogy túlkapaszkodjon saját legmélyebb benyomásain és

ezeknek elvont megfogalmazásán; hiszen a benyomások megszerzése és ezeknek szellemi feldolgozása már egy

életre szóló munkát jelent. Nekem az a nagy előnyöm volt Freuddal és Adlerrel szemben, hogy nem a

neurózispszichológián és egyoldalúságában nőttem fel, hanem a pszichiátriában, hogy Nietzschén jól

felkészültem a modern pszichológiára, s hogy Freud felfogása mellett állandóan szemem előtt volt Adler nézete

és annak a kifejlődése.

1. G. Jung: Bevezetés a tudattalan pszichológiájába. 1990, 104., 124-126., 130-131., 213. o. Nagy Péter ford.

A kollektív tudattalan enyhén szólva neoplato- nisztikus felfogása a hívők táborán kívül kevés követőre talált.

Thomas Mann (gondoljunk a József és testvéreire) és a magyar ókorkutató Kerényi Károly (1897-1973)

jellegzetes kivételek. Nem ez a helyzet Jung személyiségfelfogásával és terápiás elveivel. A jungi

személyiségkép szerint az embert, akárcsak Freudnál, ellentétes tendenciák harca jellemzi. Ezek lényege

azonban nem ösztön és kultúra küzdelme, hanem a szociális alkalmazkodást szolgáló felületibb s az élet

mélyebb értékeit képviselő szimbolikus rétegek ellentéte. A fejlődés: individualizáció, melynek során

megtanuljuk, hogy odafigyeljünk a távolabbra mutató, az archetípusokat képviselő szimbolikus értékekre is.

Eközben különböző típushozzáállásokat alakítunk ki: legismertebb a kifelé irányuló extravertált és a befelé

irányuló introvertált típus eltérése. A 15. fejezetben látni fogjuk, hogy ez a koncepció az akadémikus

pszichológiában is nagy karriert futott be, Jung legmaradandóbb adaléka lett a pszichológiában, bár éppen a

dimenzió kísérleti lefordítását képviselő Hans Eysenck e tekintetben tagadja Jung eredetiségét.

Jugnál azonban a típusok bonyolult kompenzációs ökonómiában működnek. Nemcsak az irányultságnak vannak

típusai, hanem az uralkodó lelki folyamatok is eltérőek (vannak például gondolkodó s érző emberek), s ami

előtérben áll, annak ellentettje munkál bennük feszítő erőként a mélyben. Terápiás hangsúlyaiban Jung nem a

múltat, a gyermekkort emeli ki, hanem a jövőt: a páciens számára az előremutató értékválasztások megtalálása

az individualizáció s a gyógyulás kulcskérdése. Ebben a tekintetben elképzelései a mai ún. humanisztikus

pszichológia irányába is mutatnak.

383




Jung újításait a renegátság mozgalmi jellegének megfelelően számos, érzelmi felhangoktól sem mentes

lelkesedés és elutasítás is fogadta. Mind hívei, mind az „ortodox” analitikusok szembeállítják Freuddal, mint a

keresztény szellem mélylélektani képviselőjét szemben az úgymond a zsidó gondolkodás uralta

pszichoanalízissel. Kétségtelen, hogy Jungnak magának határozott vallásos felhangjai vannak, néha egyenesen

prófétaiak (Noll 1994), s hogy mozgalma vonzza a keresztény pasztorális pszichológusokat. A reális

különbségek elismeréséhez azonban nem kell belemennünk a kölcsönös címkézés világába: kétségtelen, hogy

Jung koncepciójának egésze a magasabb értékekre irányulással jóval mitologikusabb, mint Freud, s ha

kettejüket állítjuk szembe, akkor Freud éppen a „földhözragadt” libidókoncepcióval egyértelműen mint darwinista

evolúciós gondolkodó áll szemben Junggal, aki a felfelé törekvést hirdeti, számára a kultúra a

mindenkori „adott” meghaladása. Úgy állnak szemben, mint biológus az idealistával, s nem mint zsidó a

kereszténnyel.

1.3. Adler individuál- pszichológiája

Ha Jung az értékválasztások felé haladja meg a libidókoncepciót, az osztrák orvos, Alfred Ad- ler (1870-1937) a

társas viszonyok meghatározó szerepe felé nyit renegát elméletében. O Freud bécsi köréhez tartozik, de már

1911-ben szakítanak, mivel a neurózis magyarázatában a hangsúlyt a gyermeki szexualitás helyett a gyermek

társas helyzetére helyezi. Individuálpszichológiának nevezett irányzata a társas életben és a versengésben keresi

a zavarok magyarázatát. A szexualitás ebben a gondolatrendszerben csak mint a másik ember feletti hatalomért

folyó harc egyik esete merül fel. Egyik legfontosabb ötlete a lelki működések szerveződését a szervi

túlkompenzáció analógiájára képzeli el. A kisgyermek egy nagy hatalmú világgal áll szemben. Az ebből fakadó

kisebbségi érzését kompenzálandó lépnek fel nála a mindentudás érzése és a korlátlan ambíció. A neurózis

pedig ambíciók és lehetőségek ellentmondásából fakadna. Ezt a közép-európai ember helyzetét jól leképező

felfogást Adler részletesen levetíti azután a családon belül a testvérviszonyokra. A kisebb gyerek például több

helyzetben kénytelen átélni gyengeségét, mint az idősebb testvér, amiből több lázadás s újítás fakadhat nála,

hogy kilépjen az állandó negatív összehasonlítások kontextusából. Adler számára az ember legfőbb irányítói a

szex és a szeretet helyett a hatalom és az ambíció. A szociális hangsúllyal Adler a későbbi amerikanizált

neofreudista irányok egyik előképét adja, másrészt azoknak a motivációs személyiség-lélektanoknak is forrása,

melyek az ambíciót mint sajátosan emberi motivációs rendszert állítják vizsgálódásaik középpontjába

(gondoljunk a teljesítménymotivációs elméletre).

Újabban Adler úgy is megjelenik, mint igen erőteljes szociobiológiai hangsúlyú fejlődéselméletek inspirátora.

Sulloway (1997) egyenesen azt próbálja bizonyítani életrajzi elemzésekkel, hogy a születési sorrend és az

ideológiai attitűdök között kapcsolat van. Politikában, tudományban. művészetben az elsőszülött fiúk

hajlamosabbak konzervatív, értékőrző s helyzetstabilizáló hozzáállásra, míg a másodszülöttek inkább

változtatóak és lázadók. Ennek a kontingenciának az lenne az oka, hogy a másodszülöttnek, mivel a kész,

384




testvére által elfoglalt helyzetből ki van túrva, csak előnye származhat abból, ha a fennálló helyett változik a

világ. Nem így az elsőszülött. Az elsőszülött megőriz, a másodszülött lázad.

Adler individuálpszichológiájának Magyarországon is sok követője volt. Máday István, Kulcsár István és Rácz

Jenő munkásságában és a 100-150 fős Magyar Individuálpszichológiai Egyesületben olyan munka folyt, mely

elsősorban a nevelésügy és az individuálpszichológia összekapcsolására törekedett. Mint azt Arató Ottó és Kiss

György (1991) bemutatja, ez a mai tanácsadási és iskolapszichológiai mozgalomig átívelő hatással bír.

Az ösztöntan kiterjesztése sorsanalízissé: Szondi Lipót

A renegát irányzatok közül egy magyar elhajlás, Szondi Lipót (1893-1986) munkája is említésre méltó. A

negyvenes évek elejéig a Ranschburg Pál alapította Gyógypedagógiai Lélektani Intézetben dolgozott Szondi, a

fasizmustól üldözve menekült Svájcba, ahol 1969-ben Jung mintájára sorsanalitikus intézetet hozott létre

Zürichben. Szondi egy kicsit a mélylélektan McDougallje. O nem az értékek és a társadalmi élet felől revideálja

a freudi libidóelméletet, hanem egy sokdimenziós ösztöntannal váltja fel. Az endokrinológiából és genetikából

kiinduló Szondi szerint az embert nem egyetlen, hanem nyolc párba rendezett ösztön mozgatja. Ezek bizonyos

betegségformáknak is megfelelnek. Erősségük öröklött meghatározottságú, s konstellációjuk magyarázza az

egyéni különbségeket.

Mindegyik ösztönkör szélsőséges változata egy betegség. A szexuális ösztönkör egyik törekvése a

gyengédségigény (homoszexualitás), a másik a férfias erő (szadizmus). A paroxizmális ösztönkör két tényezője

az indulat (epilepszia) és az önmutogatás (hisztéria); az Én-ösztönköré a beszűkülés (kata- tónia) és az énkitágítás

(paranoia); végül a társas ösztönkör két faktora a ragaszkodás (depresszió) és a herdálás, pazarlás

(mánia).

Sajátos dinamikával (kiürülés, feltöltődés, kompenzáció) jellemzettek ezek az ösztönök. Ráadásul sorsszerűen

meghatározzák életmenetünket. Párválasztásainkban és pályaválasztásunkban ezek rabjai vagyunk. Ennek

bizonyítására számos iker- s rokonságkutatást végzett. A választásokban megnyilvánuló sorszerűség

vizsgálatára dolgozta ki Szondi az ösztöntendenciáknak megfelelő betegek arcképeit tartalmazó, azóta is sokat

használt, szimpátiaválasztásokat tartalmazó Szondi-tesztet is.

Életünk állandó küzdelem, hogy a genetikailag előprogramozott sorsnak megfelelő, de mégis elfogadható

választásokat végezzünk. Szondi sajátos érdekessége a mélylélektanok történetében az, hogy ő az egyéni

különbségek eredetére biológiai választ próbál adni, s ezt egyben összekapcsolja a korban kibontakozó

pszichodiagnosztikai teszttörekvésekkel. Genetikájának túlzó s megalapozatlannak tűnő volta okozta, hogy a

pszichoanalízis nemzetközi mezőnyében nem vált igazán jegyzett névvé. (Egy valódi analitikus ráadásul nem

tesztel.) Magyarországon kívül szinte csak Svájcban ismerik el. Pedig rendkívül szuggesztív tanár volt. Olyan

hazai követői mellett, mint a polihisztor Benedek István, tőle intellektuálisan messze eltávolodott fiatalok is róla

rajongva emlékező tanítványai, illetve munkatársai voltak, mint Mérei Ferenc vagy Kardos Lajos. Hatása a mai

magyar pszichológiában is jelen van. Nemcsak a pszichodiagnosztikai gyakorlatban, hanem a teszt

pszichometriai fejlesztésében (Vargha 1994) és modern evolúciós értelmezésében (Bereczkei 1997) is vannak

korszerű interpretálói.

385




1.4. A freudi pszichoanalízis saját fejlődése

A pszichoanalízis nemcsak szakításaiban változik meg. Kiegészül s gazdagodik az eredeti freudi modell

anélkül is, hogy a kiegészítői feladnák a libidóelméletet. Ennek egy része triviális, s itt nem is kell kitérni rá. A

klinikai kiterjesztés például nyilvánvaló. A pszichoanalízis fokozatosan nemcsak a neurózisra, hanem a

pszichózisokra, vagy a magyar származású Ferenc-Franz Alexander (1891-1964) munkáiban a

pszichoszomatikus betegségekre s a kriminális személyiségzavarokra is kiterjed. Megindul a rendszeres

pszichoanalitikus képzés is (Berlinben és Chicagóban, itt éppen Alexander vezetésével), ami a pszichoanalitikus

tanítás kumulatív folyamatosságérzését növeli.

Néhány újabb fejleményt az ösztöntanról már láttunk, most továbbiakat veszünk szemügyre. Ezek a korai

fejlődés értelmezésével mind a mai napig releváns elméletek.

1.4.1. Tárgyelmélet és Én-pszichológia

Az egyik új fejlemény a csecsemőkor komplexebb kezelése. Egyáltalán megjelenik az igény gyermekek s a

legkorábbi fejlődési szakaszok pszichoanalitikus elemzésére. Ennek első lépése már Otto Rank nevezetes

koncepciója a születési traumáról is. Megjelennek olyan törekvések, melyek az újszülöttet nem pusztán az

éhségnek kiszolgáltatott lénynek tekintik, hanem bonyolult leképezéseket tesznek fel, melyek messze az ödipális

szakasz előtt már bonyolult tárgykapcsolatokat eredményeznek. A kezdetben Ferenczi által analizált, s

Budapesten, majd Berlinben és Londonban működött Mela- nie Klein (1882-1960) felfogásának újdonsága,

hogy már a csecsemő legkorábbi korszakaitól előtérbe helyezi az agressziót, s azt, hogy a gyermek

reprezentációkat alakít ki a tárgyi világról. Mohó, s a világot aszerint képezi le, hogy az hogyan elégíti ki

igényeit (pl. a nem tápláló, gonosz anya reprezentációjából a világba vetített gonoszság lesz). Az

élményszerveződést ezek a nagyon korai reprezentációk határozzák meg. Klein tehát, ami az életkort illeti,

továbbmegy a freudi úton: egyre kisebb gyermekeknél tesz fel bonyolult pszichológiai mechanizmusokat. A

legsúlyosabb fejlődési zavarok (skizofrénia) pedig szerinte a korai reprezentációk elégtelen alakulásából

fakadnának. Ez a felfogás, mely ma tárgykapcsolat-elmélet néven a legtöbb pszichoanalitikus zsargonjának

része, eleinte nem tűnt elég ortodoxnak. Talán az is közrejátszott ebben, hogy a gyermekek pszichoanalízisét

megújító Klein játékelemzést is használ, s hogy Anna Freud ugyanekkor tér át szintén a gyermekek analízisére.

Említésre méltó, hogy a budapesti pszichoanalitikusok, elsősorban Bálint Mihály (1896-1970) és Bálint Alice,

szelídebb értelmezést adnak a hasonló folyamatokról. A csecsemő kezdetben szerintük nem narcisztikus.

Eredendően is magukra a tárgyakra irányul, de passzív, nem kezdeményező. A csecsemő első perctől szociális

kapcsolatban él, s nem narcisztikus szolipszizmusban. A budapesti iskolának ez a hangsúlya máig jelentős

maradt. Ez magyarázza, hogy olyan szerves kapcsolat jött létre nálunk, pl. Mé- rei Ferenc és V. Binét Ágnes

vagy Nemes Lívia munkásságában a pszichoanalitikus gondolatrendszer s Wallon szociális Én-felfogása között

(Vajda 1995). A csecsemő újrafelfedezése a mai pszichoanalízisben is tovább ható folyamat. Olyan szerzők,

386




mint Peter Fónagy és Gergely György munkásságában pedig egyenesen összekapcsolódik a „kompetens

csecsemő” kognitív pszichológiai gondolatával.

Mind Freud, mind Jung követői sokat tesznek a mélylélektani eszmék nevelésügyi alkalmazásáért.

Magyarországon például Hermann Alice (18951975), Hermann Imre felesége és munkatársa tett különösen

sokat, hogy a pszichoanalitikus gondolatok eljussanak mind a szülőkhöz, mind az óvodai és alsó tagozati

neveléshez. A gyermek szükségleteit elismerő Új Iskola felfogás keretében teszi elfogadhatóvá az olyan

pszichoanalitikus nevelési gondolatokat, hogy a gyermeknek szeretetre van szüksége, hogy a rossz szokások a

gyermeknél abból is fakadnak, hogy a nevelő nincs tisztában saját viselkedésének vágy determinálta jellegével.

Később pedig, René Spitz majd Bowlby (1969) csecsemő- és kisgyermekmegfigyelései, melyek az anyától való

korai elválasztás (hospitalizáció) káros hatását mutatták ki, függőséget, sztereotípiát s érzelmi zavarokat,

valamint a Harlow házaspár nevezetes, a függőség jelentőségével kapcsolatos kutatásai (a szőrös műanya jobb a

majmoknak, mint a tiszta drótból készült) nyomán a fővonalbeli pszichoanalitikusok megerősítve látják hitüket,

hogy a korai szeretet és a testi kapcsolat alapvető a gyermek számára. Nálunk ez egyenesen úgy jelenik meg

(Hermann Imre nyomán), mint a megkapaszkodási ösztön nevelési jelentőségét hangsúlyozó felfogás. Kitűnő

terep ez a pszichoanalízis behatolására a hétköznapi életbe. A befogadó közegnek (a nevelésügynek) nem kell

pszichoanalitikussá válnia: a pszichoanalitikus érvelés csak egyébként is meglévő gondolkodási mintát (a

gyermeknek szeretet kell) erősíti fel.

Adler felfogása a dolgok természetéből fakadóan természetszerűen mutat kitüntetett affinitást a nevelés ügyével.

O azonban kicsit későbbi mozzanatokra összpontosít: a nevelés kulcskérdése a versengés, jutalmazás,

kényeztetés megfelelő adagolása a gyermek pozíciójának függvényében. Vagyis a vitális tényezők (szeretet)

helyett az életcél, ambíció s hasonló, pusztán szimbolikus mozzanatok válnak döntővé nála a nevelésben is.

A harmincas évek legjelentősebb fejleménye a pszichoanalízisben azonban az Én-pszichológia részletes

kidolgozása. Ennek a törekvésnek, mint láttuk, az a lényege, hogy megoldást keres arra a kérdésre, hogy hogyan

alkalmazkodik a szó biológiai értelmében adekvátan egy olyan szervezet, mely állandóan vágyai irányítása alatt

él. A kiindulópont Anna Freud (1895-1982) 1936-ban megjelent munkája, mely az elhárító mechanizmusok

rendszerezése közben már kiemeli, hogy ezek egy része a valósághoz való alkalmazkodást szolgálja. A bécsi

analitikus Heinz Hartmann (1894-1970), különösen Amerikába vándorlása után radikálisan továbblépett ezen az

úton. Az Én nemcsak a vágyakkal összefüggő konfliktusok során fejlődik. Vannak konfliktusmentes én-szférák,

melyek a tanulást és az adekvát észlelést biztosítják, mint azt a 13. fejezetben már láttuk. Ezenfelül, az

eredetileg vágyakhoz kapcsolt elhárító mechanizmusok is funkcionális autonómiára tehetnek szert, így válik, pl.

a szexuális exploráció a kíváncsiság alapjává.

1.4.2. Kísérletezés és elméleti integráció

A pszichoanalízis fejlődésének fontos visszatérő mozzanata a harmincas évektől az igény arra, hogy túllépjenek

a betegágyon. Újra és újra próbálkozások jelennek meg arra, hogy pl. kísérletileg igazolják a felejtés motivált

voltát, a nem tudatos meghatározottságot az észlelésben s így tovább. Párhuzamos ezzel az az igény is, hogy a

pszichoanalitikus elméletet szigorú elméletté tegyék, a szó tudományfilozófiai értelmében. Sok

pszichoanalitikus nem ért ezzel egyet, s a kizárólagos megismerési módnak továbbra is a díványt tartja,

kifejtésében pedig megmarad az esettanulmánynál és az analógiás-metaforikus fejtegetéseknél. A visszatérő

optimista mozgalom kezdeményezése azonban nem talál süket fülekre: a kísérleti pszichológusok, vagy ami a

teoretizálást illeti, a neobehaviorista építkezők a másik oldalról indulva próbálkoznak hasonló dolgokkal. A

kezdeményezés az analitikusok részéről a budapesti egyetem pszichológus neveltjének, Rapaport Dezsőnek a

nevéhez fűződik. A fasizmus elől Amerikába menekülve gyűjteményes kötetekben és eredeti írásokban próbálja

megvalósítani mind a kísérletezéshez közelítést, mind az elméleti szintézist, mint az előző fejezetben láttuk.

1.5. A neofreudizmus Európában és Amerikában: a

pszichoanalízis szociologizálódása

A harmincas években több olyan életmű s kutatási program is körvonalazódik, melyek szakítanak a freudi

pszichoanalízis néhány tézisével, s elsősorban a társadalmi meghatározottság felé nyitnak (egy igazi freudista

adleriánusoknak is bélyegezné őket). Ugyanakkor szakításuk, éppen a szociológiai ihletés miatt nem marad meg

az orvosi mozgalmon belül, nem vagy nem pusztán új terápiás irányt akarnak kifejteni. Ezeket mivel nem olyan

renegát újabb mélylélektanok, melyek mozgalmi jellegűek lennének, neofreudizmus néven szoktuk emlegetni.

Általában baloldali ihletettségű, sokszor egyenesen marxista indítású szociológiáról van itt szó, mely sokat merít

387




a frankfurti iskola néven emlegetett baloldali ún. kritikai elméletből (Erős 1986). Nemcsak hogy merít, hanem a

frankfurti iskola kényszerű emigrációja során a neofreudisták közül többen egyenest onnan is jönnek.

1.5.1. A pszichoanalízis a fasizmus ellen: az autoritariánus személyiség

koncepciója

Ennek a filozófiailag és szociológiailag motivált megújításnak legkiugróbb jellemzője, hogy a pszichoanalitikusok,

hasonlóan az alaklélektan, a Lewin-iskola vagy egyes neobehavioristák törekvéseihez, a

harmincas évektől megkeresték azokat a szakmai kérdéseket, ahol a pszichológia szakmai eszközöket kínál a

demokratikus hitvallás és az antifasiszta küzdelem terén.

Már Hitler hatalomra jutásának közvetlen közegében és idején is megjelentek olyan baloldali értelmezések a

fasizmusról, melyek a fasizmus kispolgári eredetének szociológiai tézisét összekapcsolják a szexuális elfojtás

kérdésével. Wilhelm Reich (1897-1957) kommunista pszichoanalitikus, aki a harmincas években a marxizmus

és pszichoanalízis összekapcsolásának élharcosa, 1933-ban megjelent, A fasizmus tömegpszichológiája c.

munkájában lényegében azt hirdeti, hogy a kizsákmányolással párhuzamos szexuális kisemmizettség, a genitális

(értsd egészséges) szexualitás elfojtása vezet a szadisztikus, misztikus és ezzel váltakozva fegyelmezett

karakterhez, amely számára a fajelmélet mintegy szimbolikus pótkielégülések forrása.

Reich (1983) spekulatív s vulgármarxista retorikát sem nélkülöző elmélete saját kis körében érvényesült: mind a

kommunisták, mind a pszichoanalitikusok átkozták. Sokkal nagyobb s a pszichológiát, de az egész modern

társadalomtudományt is átható hatása lett azonban annak a vállalkozásnak, mely az Amerikába emigrált

frankfurti iskola, az ún. kritikai elmélet és a pszichoanalitikus gondolatok összekapcsolásából születetett. Az

Adorno (1903-1969), Else Frenkel-Brunswik (1908-1958) és mások kidolgozta, Amerikában, 1950-ben

napvilágot látott koncepció három tényezőnek köszönheti nagy szakmai átütő erejét. Adorno révén a munka az

európai társadalomtudományi elméletalkotás éles megfogalmazásaival vet fel olyan kérdéseket, hogy

lehetséges-e Amerikában is fasizmus, milyen viszony van a totális intézmények, a nevelés és az egyén szintjén

az intoleráns személyiségszerkezet között. Másrészt a munka megpróbál beilleszkedni az amerikai

társadalomtudomány közegébe is. Kérdőívekkel és interjúkkal azonosít gondolkodásmódokat, a feltételezett

személyiségtípusokat operacionalizálja. Végül eközben utat nyit mind az akkortájt igen központi előítéletkutatás,

mint szociológiai vonatkoztatási pont, mind a személyiség és a szocializáció kutatása, mint

pszichológiai referencia felé.

Adornóék könyve lényegében azt állítja, hogy az ember feletti uralmat képviselő intézmények

elhatalmasodásával a modern társadalmakban létrejön egy olyan szocializációs gyakorlat és neki megfelelő

személyiség, mely a fasizmus vagy tágabban mindenféle totalitariánus és intoleráns társadalmi és politikai rend

alapja lesz. Mögötte – Adornóék sem tudják elkerülni, hogy így fogalmazzanak – merev, a gyermek igényeire

nem figyelő, autoriter nevelési stílus áll, az ösztönök s örömök elfojtása az engedelmesség, a rend nevében,

együtt az intoleranciával mindenféle kétértelműséggel szemben. Az autoritariánus tendenciát mérő F-skála s

maga az autoritarianizmus koncepciója azóta számos módosítással nagy karriert futott be. Történetfilozófiai

kontextusából kiszakítva olyan kérdések keretében merül fel, mint mely társadalmi rétegek az autoriterek,

dogmatikusok (általában az derül ki, hogy a munkásosztály dogmatikus, a középosztály kevésbé, ami persze

megkérdőjelezi a módszer értékmentességét); mi minden belső összefüggése van az autoritarianizmusnak a

személyiségben; hogy viszonyul a valódi (pl. faji) előítéte- letekhez. Fokozatosan át is folyik az egész kérdés a

dogmatizmus még tágabb kutatásába.

Közben magával a koncepció történeti magyarázó értékével (a fasizmusra nézve) számos vitapont merült fel,

akárcsak a vizsgálatok technológiájával kapcsolatban. Ez azonban csak Adornóék tételszerű elfogadását, illetve

félreértését befolyásolta, hatásukat nem csökkentette. Ma jól látjuk (Erős Ferenc 1979a például világosan

megfogalmazta ezt), hogy ez a koncepció sem mentes a tipológiáknál a 15. fejezetben még említendő

értékszempontoktól (ki mondaná, hogy a fasisztoid, autoriter, merev ember ugyanolyan értékes, mint a

demokrata, nyitott, hajlékony?). De éppen ennek az értékpreferenciának megfelelően vált kissé félreolvasottá

Adornóék műve. A felvilágosodott észt más műveiben vadul ostorozó Adorno autoritarianizmus-koncepciója az

amerikai közegben annak emblémájává vált, hogy a pszichológia a toleráns, demokratikus, hajlékony

embereszmény mellett áll ki, mikor leleplező igénynyel rámutat arra, hogy ennek ellentettje is létezik, s hová

vezet, miből fakad az.

Túlzásnak tűnhet egyetlen vizsgálatnak ekkora jelentőséget tulajdonítani, legyen az bármily kiterjedt is.

Adornóék műve azonban maga is tudásszociológiai jelenséggé vált. Tulajdonképpen az egész

388




autoritarianizmus-kutatás sokszor a szerzők szándékain túllépve válik annak iskolapéldájává, hogy a

pszichoanalízis egészében nem a konzervatív, hanem a toleráns társadalmi gyakorlatok támaszává válik. Az

elkötelezett s liberális reformer értelmiség egyik pszichológiai bibliájává vált.

Vitatott kérdések –

pszichoanalízisben

A hiányzó dialógus: orvosok és kísérleti pszichológusok az amerikai

Érdemes felfigyelni arra, hisz nem minden tanulság nélkül való, hogy az amerikai pszichológiába átkerült orvosi

és nem orvosi fonalon fejlődő pszichoanalízis, miközben mindkét szálon középpontba állította a tudományos

megalapozást, egymásról nem vett tudomást. A harmincas években számos próbálkozás jelenik meg, elsősorban

a svájci iskolázott- ságú Adolf Meyer (1866-1950) nagy tekintélyű holisztikus, pszichológiai pszichiátriájához

kapcsolódva, amelyek megpróbálják valahogyan beintegrálni az orvosi gondolkodásba a pszichoanalízist.

Intellektuálisan ezek lényege, hogy a pszichoanalízist tudományosabbá szeretnék tenni. Az orvosi vonalat

elsősorban a pszichoszomatika érdekli, ennek kapcsolata a neurológiával, a pszichiátriával és az orvosi

foglalkozással. Európából átszármazott jelentős képviselői ennek a gondolkodásmódnak a magyar származású

Frank Alexander, aki a pszichoanalízis kriminálpszichológiai alkalmazásaiban és a pszichoszomatikus

orvoslásban próbálja meghonosítani ezt a szemléletet. Számos Európából áttelepült pszichoanalitikus honosítja

meg a filozofikusabb analitikus gondolkodásmódot. Több évtizeden át tartó folyamat ez, amelynek máig

releváns képviselői például Erikson vagy Erich Fromm.

Az európaiak mellett volt azonban belső, s nem az orvosi világból induló amerikai fejlemény is. Shakow és

Rapaport (1964) a pszichoanalízis amerikai terjedéséről kiegyensúlyozott szemléletet mutatnak be. Ok azok,

akik világosan látják azt is, hogy milyen jelentős szerepe volt annak, hogy az orvosi és gyakorlati emigráns pszichoanalitikusok

mellett a harmincas évek legjelentősebb viselkedésteoretikusai maguk is összekapcsolódtak a

pszichoanalízissel. Clark Hull, Edward Tolman és Hovard Mowrer, valamint Dollard mindannyian igyekeznek

kedvenc tanuláselméletükhöz és társadalomtudományi funkcionalizmusukhoz kapcsolni a pszichoanalízist (lásd

19. fejezet). Shakow és Rapaport egyrészt bemutatják, hogy milyen intellektuális kapcsolat van a freudi

gondolatmenet és olyan amerikai kedvenc témák, mint a helmholtziánus fizikalizmus és a tanuláselmélet között.

Személyes beszámolók kapcsán azt is megmutatják, hogy milyen szerepe volt a tényleges pszichoanalitikus

képzésnek Neal Miller és Dollard pályájában. Dollard Berlinben kapott kiképzést, Miller pedig Bécsben Eduard

Hartmann-nál. Shakow és Rapaport arra is rámutatnak, hogy milyen akadályai voltak a pszichoanalízis amerikai

terjedésének. Az egyik, hogy Freud maga nem igen hitt a tudomány folytonosságában, a tudományfejlődés

progresszivista értelmezésében, ez viszont az amerikai társadalomtudományi credónak az egyik alapgondolata a

harmincas években. A másik, hogy az amerikai társadalomtudományi gondolkodás sokszor nehezményezi a

hivatásos szövetségek, mint például a pszichoanalitikus társaság érdekcsoporton alapuló, és nem a tudomány

nyilvánosságát előtérbe helyező mentalitását.

Shakow és Rapaport könyve az akadémikus pszichológiára nézve is igen fontos. Az egész korabeli, a hatvanas

évekig terjedő amerikai szakpszichológiai irodalmat áttekinti és olyan fejezetekben, mint a motiváció, mindenütt

tetten éri a Freud- hatást.

1.5.2. Az elidegenedés és a neurózis: Fromm

A harmincas években a frankfurti iskolában indult egyéni életművek közül Erich Fromm (1900-1980)

munkássága kapcsolódik legszorosabban a pszichoanalízishez. Fromm még Németországban végzett elméleti és

empirikus munkáiban az anális-szadisztikus, autoriter és a vele szembeállított genitális típus

megkülönböztetésével próbálja szociologizálni a freudizmust. Személyiség és politikai állásfoglalás

összefüggenek szerinte.

Későbbi, Amerikában megjelent művei – mint már címük is mutatja: Menekülés a szabadságtól, Az önmagáért

való ember – a neurózist a társadalmi elidegenedéssel kapcsolják össze, az egzisztencializmust s a

pszichoanalízist némi marxi felhanggal ötvözget- ve. Az ember a valamitől való szabadságra törekedve

megfeledkezik a valamiért való szabadságról, emberi helyzete saját maga számára is külsővé válik. Ezt tetézik

sajátos történelmi elidegenedések, elfeledke- zések a valódi szabadságról és választásról (Fromm 2002). Az így

létrejövő karakterstruktúrák történeti képződmények. Az anális-szadisztikus jellem például és főként a

kapitalizmus pénzgyűjtögető karakterstruktúrája lenne. Az ember szenvedése onnan származik, hogy nem mer

szembenézni valódi helyzetével, tekintélyt keres, amiben megkapaszkodhat, s nem örömöket követ

(elidegenedett). Fromm utópisztikus elképzelései szerint gyógyírként az atyaközpontú, tekintélyelvű

társadalomszervezés helyett a szeretetelvű anyacentrikus társadalom szervezés és a humanisztikus ideálok

reneszánsza, a szeretet művészete ajánlható. A modern ember neurózisa a kapitalizmusban sajátos elfojtások

terméke; a megoldás a kilépés a teljesítményelvű elidegenedett világból. A hatvanas években ezzel a

389




programmal Fromm részben a társadalomból kilépést szorgalmazó mozgalmak gurujává is vált. Másrészt hatása

beilleszkedett azokba az új (ismét a divatszó – humanisztikus) pszichoterápiás törekvésekbe, melyek a

klasszikus pszichoanalízis sok szenvedést igénylő önmegismerését az elfogadás és a szeretet jelszavával

(kliensközpontú megközelítés) váltják fel. Ez a szociologizálás és szeretet-központúság nem volt felhőtlenül

elfogadott egyébként. Éppen a szintén frankfurti indítású Marcuse (1955) hirdeti, hogy a pszichoanalízis

elamerikanizálódása elfelejti Freud eredeti forradalmi üzenetét. Libidó és társadalom közt mindig szükségszerű

az ellentét, éppen ez biztosítja, hogy a libidó előremozdító erő legyen életünkben. Nem pacifikálására és

domesztikálására van szükség egy adaptációs koncepció keretében, hanem lázító üzeneteinek meghallására.

1.5.3. A neofreudizmus Amerikában: Horney és Sullivan

A társadalmi mozzanatok hangsúlyozását, kissé Adler-ízű gondolatokat képvisel Karen Horney (1885-1952)

munkássága. A biztonság, az önérvényesítés, a hatalomért folyó harc fontosabb meghatározók a gyermek

fejlődésében, mint a szexuális ösztönkör kibontakozása, hirdeti. A nála jóval eredetibb Harry Stack Sullivan

(1892-1949) az amerikai intézményes pszichiátria szociologizá- lásában játszott kitüntetett szerepet. Freud

mellett az ő inspirátora ugyanis a pragmatikus filozófiai hagyomány, az összehasonlító antropológia és a

Chicagóban kialakult szimbolikus interakcionizmus néven is emlegetett szociálbehaviorista felfogás (Georg

Herbert Mead munkássága). A személyiség nem önmagában működő és fejlődő rendszer, hanem interakciókban

létezik s alakul e felfogás szerint. A világról kialakult értelmezéseinket állandóan mások értelmezéseinek

fényében érvényesítjük (kon- szenzuális validáció, Sullivan egyik legismertebbé vált fogalma). A viselkedést

korábbi interakciókból származó belső leképezések irányítják s modulálják. Ilyen például a pozitív és negatív

énkép, mások képe stb. Maga a képzetáramlás többféle lehet: kontrollálatlan, a tárgyi összefüggések logikájára

építő, valamint szimbolikus, társadalmi kódokat követő.

A személyiségfejlődés során a gondolkodásmódok és a reprezentációk egyaránt fejlődnek. Freud- hoz hasonlóan

szakaszokat képzel el a fejlődésben Sullivan is, de ezek nem pusztán biológiai változások. Az orális szakaszra

pl. az anya reprezentációinak kialakulása jellemző (jó vagy rossz anya, emlékezzünk Kleinre), a

latenciaperiódusra az interperszonális készségek alakulása, s így tovább.

1.6. Kulcsfogalmak

5.1. táblázat -

archetípus

autoritariánus személyiség

kollektív tudattalan

tárgykapcsolat

individuálpszichológia


Itt csak az előző fejezethez képest új irodalmakat említem. Pszichoanalízis és etnológia kapcsolatáról Róheim

mellett Malinowski és Margaret Mead is hozzáférhető magyarul. A művészeti alkalmazásokról Hauser Arnold

kritikus elemzése jó kiindulás, valamint Bókay és Erős (1998) olvasókönyve. Jung és Adler magyarul is

olvasható hozzáférhető könyvekben, Adlerről Arató és Kiss (1991) a nevelésügy és a pszichoanalízis

kapcsolatáról egyébként is érdekes könyve ajánlható. Szondi (1987) új magyar könyve mellett Benedek István

(1987) is jó bevezetést ad Szondi rendszerébe. Hermann Alice és Vajda Zsuzsanna könyve jó bevezetés a

budapesti iskola fejlődéskoncepciójába, akárcsak Lukács Dénes (1987a). Ugyanő ad jó értékelést a

pszichoanalitikus Én-pszichológiáról (Lukács 1987b). 1990-ben a Pszichológia c. folyóirat egy tematikus

számban mutat be mai Hermann-értékeléseket. Rank amerikai munkásságára, mely a kliensközpontú felfogások

felé mutat, a Robert Kremer szerkesztette kötet (Rank, 1996) jó forrás. Fromm szinte minden könyve kapható

magyarul is. Kapcsolatáról az autoritarianizmussal s a neofreudisták megértéséhez lásd Erős (1986). A Hunyady

György (1973) szerkesztette kötetben Sanford tanulmánya eredeti beszámoló az autoritarianizmus kutatásáról.

Marcuse (1955) alapvető kritikája is megszívlelendő.

2. 15. FEJEZET – Egyén és típus: a személyiséglélektan

és –mérés diadalútja

390




Napjaink individuuma, még ha elnyomás alatt is, tovább harcol, mert mindig egy olyan tökéletesebb

demokráciát remél és tervez, ahol az egyes személyiségek méltósága, fejlődése a legmagasabbra becsült érték

lesz. Gordon Allport: A személyiség alakulása. 1980, 592. o.

A mai értelemben vett személyiség-lélektan egyik fő kérdése, az egyéni különbségek témája az evolúciós

gondolatmenetben elméleti okokból középpontba került, hogy azután a funkcionalista törekvések gyakorlatias

célokra fordítsák ezt le az alkalmas személy kiválasztásának praktikus logikáját követve. Másrészt a

pszichopatológia mind Freud előtti, mind Freud utáni szakaszában világosan előtérbe állítja, hogy a tudományos

lélektannak is meg kell birkóznia az emberi személyiség integratív mozzanataival: az Én működési zavarai,

szétesése világosan rámutatnak, hogy az elszigetelt lelki jelenségeken túl szükség van a személyes azonosságot

kezelni képes fogalmakra is. A belső egységet és a viszonylagos következetességet a klinikai szemlélet teszi,

éppen ennek zavarai révén, a hisztériától és a többszörös személyiségtől kezdve a modern személyiség-lélektan

témájává. A pszichoanalízisben az integratív mozzanatok a pszichológia vezető elveivé válnak.

A személyiség problémájának és a vele kapcsolatos megismerési (mérési) kérdéseknek fokozatosan kialakultak

az akadémikus pszichológiában is olyan megközelítései, melyek a nagy irányzatok mellett vagy azokra építve

magát a személyiséget teszik legfontosabb mondanivalójukká. A harmincas években a klinikuspszichoanalitikus

felfogásra állandóan reflektálva alakul ki az a megközelítésmód, melyet mára mint

személyiség-lélektant ismerünk. Ez a fejezet ezt a hagyományt tekinti át.

2.1. A személyiség témává válása: William Stern

2.1.1. A fejlődés teoretikusa

A sokoldalú tudós és szervező William Sternnek (lásd a túloldali ÉLETRAJZot) a személyiség-lélektan mellett

legmarandóbb hozzájárulásai a fejlődéslélektan szemléletének, tematikájának és módszereinek kialakulásával

kapcsolatosak. Ennek legközvetlenebb oldala, ami mutatja az elméleti ember alkalmazott lélektani

elkötelezettségét is, hogy, mint a 8. fejezetben már láttuk, ő vezette be a mentális hányados fogalmát, amit

később intelligenciahányadosnak (IQ) neveznek. Stern ezen túlmenően is sokat foglalkozott a pályaválasztási

tanácsadással, azzal, hogyan segítheti a pszichológia az ifjúság eligazodását.

Az elméletibb hozzájárulások terén Stern a gyermeknyelvi kutatás máig tisztelt klasszikusa. A

nyelvelsajátításról Stern írta feleségével és munkatársával az első rendszeres monográfiát (Stern és Stern 1907),

mely a gyermek aktív újraalkotó munkáját hangsúlyozza: a nyelvtant mindannyian felépítjük magunkban, nem

csak utánozzuk a környezetet.

Nem akármilyen gondolat ez. Tulajdonképpen a gyermek nyelvi fejlődésének gondolatával kapcsolja össze a

német romantikus nyelvfilozófia, Wilhelm von Humboldt eszméjét a nyelvről mint kibontakozó szellemi

rendszerről. Ebben jelenik meg a néplélektani és nyelvpszichológiai tanári minta, Lazarus hatása. A modern

pszicholingvisztika, sok évtized múltán valójában ezt a hagyományt újította fel az alaktan előtérbe helyezésével,

különösen ami a fejlődés immanens szabályait illeti. A Stern házaspár munkája módszertanilag a

naplóvizsgálatok klasszikusa. Ilyen adatok alapján fogalmazták meg, hogy a gyermek hibázásai tükrözik aktív

nyelvalkotó munkáját, azt, hogy a gyermek nem pusztán átveszi, hanem mindig újraalakítja anyanyelve

nyelvtanát. „A gyermek nem mindent mond utána, amit a felnőtt mond neki; sok mindent mond viszont, amit

neki nem mond a felnőtt.” (Stern és Stern 1907, 135. o.)

Sternék két hibatípust különböztettek meg. A hibák egyik típusa szemantikailag és fogalmilag érdekes, vagy

ahogy később az alaklélektanosok neveznék, „okos hiba”. Ezeket nevezi a Stern házaspár transzgradiens

hibának. Ilyenkor a gyermek a szabályok érvényességi feltételeit is átalakítja, átlép a határokon. Ilyenek például

az újszerű szóképzések: dolgozó „munkahely” értelemben, lábtyű mint „zokni” s így tovább. A másik típusba

tartoznak a szabályalkalmazó hibák, melyeket a Stern házaspár immanens hibának nevezett. Ilyenkor tartalmi

újítás nincsen, csak valamilyen szabály érvényességi körén túl történő használata: kenyért-t, hó-s. Ezek nem

alakítanák át a szabályokat, csak alkalmaznák azokat. A mai pszicholingvisztikában az egyik központi vita a

konnekcionista és a szabályelvű elméletek között azzal függ össze, hogy ezek a jelenségek vajon a szabály

megléte mellett szólnak-e, vagy éppen a szokásalapú szerveződés egyetemességéről szólnak (lásd a vitáról

Pinker 1999).

A megfigyelt hibák az önfejlődés és a környezeti hatás interakcióját mutatják. A gyermek fejlődéséről szóló

munkájában William Stern ezt a fejlődés általános tézisévé bontja ki. A konvergenciaelmélet az örökléskörnyezet

vitákban foglal állást. A klaszszikus empirizmus-racionalizmus szembenállást fordítja le az egyéni

különbségek meghatározottságára. Minden teljesítmény és tulajdonság az öröklött lehetőségek és a környezet

391




együttes hatása alatt fejlődik, hirdeti Stern. A fejlődésben és a különböző teljesítményekben a külső és belső

hatások konvergálnak, innen a felfogás neve.

Ez az elv fél évszázad óta viták kereszttüzében áll. A differenciálpszichológiában, az egyéni különbségek

vizsgálatában a kompromisszumos megoldások keretét adja. Egyéni különbségeinket a környezet és az öröklés

is befolyásolja. David Krech, a tanulás idegrendszeri mechanizmusainak vizsgálata során, még a hatvanas

években is Sternre hivatkozik, amikor a patkánytörzsek genetikai szelekciójának és a korai gazdagított

környezetnek analóg hatásait mutatja ki az agyi biokémiában. Mások ugyanakkor ismételten megkérdőjelezik

ezt a hozzáállást, mint az egyéni különbségek meghatározóinak additív modelljét, ahol a környezeti és az

öröklési hatások mintegy összegződnének. Vigotszkij (1967) és követői pedig évtizedek óta azt hangsúlyozzák,

hogy a konvergenciaelmélet megfeledkezik az embernél a környezeti hatások sajátos természetéről, arról, hogy

azok lényegi dolgaikban társadalmiak.

Stern korai munkásságának magyar vonatkozásai is voltak. Kiss György (1995) egy újabb dolgozata tekinti át

William Stern magyarországi hatását. Az első szakaszban, lényegében a húszas évekig, elsősorban a

tanúvallomásokkal kapcsolatos klaszszikus Stern-féle kísérletek, illetve Stern fejlődési konvergenciaelmélete

érvényesült. A magyar gyermektanulmányi mozgalom vezetői, például Nagy László, nemcsak leveleztek

Sternnel, hanem részt is vettek a részben Stern által animált német gyermektanulmányi kongresszusokon, s 1914

januárjában meg is hívták, a Budapesten lelkesen fogadott Sternt, előadások tartására. A harmincas évektől

jelenik majd meg Stern perszonalizmusának hatása is.

Vitatott kérdések – A tanúvallomástól és az intelligenciavizsgálattól a perszonalizmusig: William Stern

(1871-1938)

(Louis) William Stern (Berlin, 1871. április 29.-Durham, North Carolina, USA, 1938. március 27.) német

pszichológus, 1916 és 1933 között mint a Hamburgi Egyetem professzora döntő lépéseket tett abban, hogy a

személyiség-lélektan tudományos diszciplínává váljék. Stern Ebbinghaus és Lazarus tanítványa volt Berlinben, s

mint All- port hangsúlyozza, e kettős ihletésnek köszönheti kettős érdeklődését: az objektív

természettudományos és az értékcentrikus „szellemtudományos” pszichológia területén egyaránt otthonosan

mozgott. Saját egyetemista korabeli naplója tanúsága szerint a fiatal diák legfőbb gondja a történeti szemlélet

hiánya, s a túl könnyedén alkalmazott naturalizmus a humán területeken. Kedvenc olvasmányai Fechner és E.

Hartmann spekulatív munkái. Neki köszönhetjük, hogy a filozófia hagyományos személyiségproblémáit,

különös tekintettel a német idealizmus s a romantika személyiségkultuszára, átmentette a tudományos

pszichológiába. 1897-tól 1916-ig a Breslaui (wroc- lawi) Egyetem magán- majd rendes tanára, s közben

Berlinben az Alkalmazott Lélektani Intézet és mozgalom szervezője is. Egyszerre jellemzi a délnémet filozófiai

gondolkodás kulturális idealizmusa és a prakticizmus. Első munkái a viszonyok alakészleléséről jól mutatják ezt

a kettős ihletést, akárcsak

kulturális és ifjúságpszichológiai próbálkozásai, valamint már 1900-ban is megjelent könyve az egyéni

különbségekről. 1916-tól került Hamburgba, az elhunyt Meumann helyére. Kezdetben a Gyarmati Intézetben,

majd 1918-tól az általa kezdeményezett pszichológiai intézetben dolgozik, ami azután beintegrálódott az

újonnan létrejött egyetembe. Jellemző Stern hozzáállására, hogy, miként maga is elmondja, az intézetet

humanitárius célokból szervezte, azért, hogy a vesztes háborúból hazaáramló elkeseredett fiataloknak szellemi

foglalatosságot nyújtson. A hamburgi intézet évtizedeken át az alkalmazott lélektani s a személyiség-lélektani

kutatás központja volt a német világban. Az uralomra jutott fasiszta világ különleges szimbolikus kegyetlensége,

hogy egy ilyen hazafias tudóst is elüldözött 1933-ban. Stern hosszas hányódás után az amerikai Duke

Egyetemen fejezte be pályafutását, egyben elkészítve személyiségalapú pszichológiájának angol változatát

(Stern 1938).

Stern rendkívül sokoldalú kutató volt. Nemcsak termékeny elméleti szerző, hanem ritka kombinációként igen

aktív gyakorlati szervező is. A kísérleti pszichológiában a tanúvallomások torzításainak első elemzője volt

(Stern 1903, lásd 9. fejezet). Természetes helyzetekben végzett kísérleti módszerekkel olyan befolyásolókat

vizsgált, mint a szuggesztibilitás, eltorzítás, kihagyások és hozzáadások szerepe. Stern évtizedekig a

fejlődéslélektan vezető kutatója és teoretikusa volt (lásd fent). Az 1900-as évek elején Németországban ő volt az

alkalmazott lélektannak és a pszichotechnikának, úgy is, mint terminusnak (ilyen című folyóiratot és intézetet

alapít Berlinben) s mint mozgalomnak is, az élharcosa. Legjelentősebb munkái azonban a személyiség-lélektan

területére s ennek kiterjesztéseként a perszonalizmushoz tartoznak.

Források: Stern (1936), Allport (1968).

2.1.2. A differenciálpszichológiától a perszonalizmusig

392




A személyiség-lélektan külön tematikává válásában Sternnek különleges szerepe volt. Tekinthetjük ilyen

munkásságát úgy is, mint a konvergenciatétel kiteljesítését. Ez a tétel ugyanis nemcsak a gyermeklélektanban

alapvető jelentőségű, hanem a személyiség meghatározóit illetően is határozott állásfoglalás. Stern 1911-ben

megjelent Differenciálpszichológiája adja meg e téren azonban az igazi alaphangot, válik programadó értékűvé.

E tudomány témája az általánossal szembeállított emberi sokféleség. Ennek vizsgálata azonban nem csak

alkalmazott kérdés, hanem elméletileg is középponti jelentőségű.

Először azokat a formális törvényszerűségeket kutatja, melyek magában a lelki variálódás tényében rejlenek.

William Stern: A differenciálpszichológia módszertani alapjai.

1911/1983, 353. o. Szabó Lilla ford.

15.1. ábra. A differenciálpszichológia különböző kutatási hozzáállásai William Stern (1911/1983, 365. o.)

szerint. A bal oldali két ábra a nomotetikus, törvénykereső hozzáállásnak, a jobb oldali kettő pedig az egyént

előtérbe állító ideografikus attitűdnek felel meg

Ez a gondolatmenet megjelent már Alfred Binet munkásságában is. Sőt, saját gyermekeivel kapcsolatos

vizsgálataiban (Binet 1916) mintát is adott a megismerési folyamatok egyéni különbségeinek pszichográfiai

tanulmányozásához (vö. 8. fejezet).

Valójában „az individuális pszichológia” címen Bi- net meg is adta már a későbbi személyiség-lélektan két

alapvető témáját: a variáció és az együttjárások kérdését.

Két nagy kérdést lehet tehát megkülönböztetni [az indi- viduálpszichológiában]:

1. Annak tanulmányozása, hogyan variálódnak az egyének között a lelki jelenségek, ezeknek a folyamatoknak

melyek a változékony jegyei, s milyen mértékű a variabilitásuk.

2. Egyazon személynél milyen kapcsolat van a különböző lelki jelenségek között; vannak-e olyan lelki

jelenségek, melyek fontosabbak, mint mások, milyen mértékig lehetnek függetlenek egymástól a különböző

folyamatok, s milyen mértékig befolyásolják kölcsönösen egymást?

Alfred Binet és Victor Henry: Az individuális pszichológia.

1896, 412. o.

Stern ezen az úton megy tovább. Részletes tematikájában az általa javasolt differenciálpszichológia a tényleges

emberi változatokkal hivatott foglalkozni, s végeredményben az egyén strukturálisan mintázott képét akarja

felrajzolni. Emellett a differenciálpszichológia válaszolni akar a klasszikus gyakorlati igényekre is, arra, hogy

mindenkinek, aki emberekkel foglalkozik, szüksége van egyéni különbségeik ismeretére és elismerésére. Stern

megfogalmazza mind a mai értelemben vett vonáselemzés, mind a teljes egyéniség vizsgálatának programját. A

15.1. ábra mutatja Stern értelmezésében a differenciálpszichológia különböző változatait.

A differenciálpszichológus Stern értelmezésében mind a természettudományok törvénykereső, mind a humán

tudományok egyedítő eljárásait használja. Itt ismét látható Stern kettős ihletése: a differenciálpszichológia a

15.1. ábrának megfelelően ugyanis vizsgálhatja önmagában a változatokat egy-egy tulajdonságban, a változatok

korrelációit, a tulajdonságok összképét egy személyiségnél s összehasonlíthatja a személyiségeket. Eközben az

egyedi jelenségeket mint állandó vagy labilisabb mögöttes diszpozíciók megnyilvánulását kell értelmezze, s a

személyiségbe a szomatikus és a pszichés mozzanatokat egyaránt bele kell értse. A diszpozíció azonban ebben a

megközelítésben nem spekulatív fogalom, hangsúlyozza Stern, mint a klasszikus lélektan „képesség” fogalma,

hanem vizsgálatokkal és összehasonlító eljárásokkal konkretizált belső tényező. A teljes absztrakciós hierarchia

393




a jelenségek, az aktusok és a diszpozíciók között érvényesül. Ezek viszonya az egyénre vetítve a 15.1.

táblázatnak felel meg.

Kétségtelen, hogy a későbbi személyiség-lélektanhoz képest ez a kép is igen nagy teret ad az egyéniségnek és a

strukturális elv révén az egészle- gességnek. Stern azonban ennél ambiciózusabb felfogást is kifejtett a

személyiségről. 1906-tól kezdi publikálni Person und Sache (A személy és a dolog) című háromkötetes

koncepcióját, mely alcíme szerint is világnézeti munka, s a személy fogalmát állítja minden pszichológia

középpontjába. Ez a perszonalizmus néven ismert felfogás fogalmi elemzésből indul ki: minden lelki jelenség

definíciós jegye a személyesség, egy adott személyhez tartozás. Más pszichológusok, pl. az amerikai Mary

Calkins mellett a perszonalizmus egészen tág filozófiai elvként is megjelenik a 19. század végén a William

Jamesre is olyan nagy hatást gyakorolt francia Renouvier vagy az amerikai Bowne elképzeléseiben. Eszerint a

személyiség az egész filozófia kiindulópontja, a világ fontos szervező elve lenne.

5.2. táblázat - 15.1. táblázat. Az individuum jegyei Stern (1911/1983, 372. o.) alapján

Akut jegyek vagy élményfajták

Krónikus jegyek vagy diszpozíciók

Fenomének Aktusok Hajlamok és tulajdonságok

fizikai-pszichikai neutrális fizikai pszichikai neutrális fizikai pszichikai

a közvetlen tapasztalás tárgyai

a közvetett tapasztalás tárgyai

Stern perszonalizmusa ambícióiban mérsékeltebb, mivel a pszichológiai célkijelölés befolyásolja a filozófiai

kifejtést is. Az ő jelszava szerint nincs látás in abstracto, hanem mindig valaki lát valamit. (Emlékezzünk rá,

hogy ebből a fogalmi sémából Brenta- no intencionalizmusa a valamit emelte ki, Stern ezt egészíti ki a valaki

kiemelésével.) Kiegészül mindez a pszichofizikai személy középpontba állításával: mind a testi, mind a mentális

tényezők a személy közös nevezőjén át hatnak az ember életére. Stern (1938, vii. o.) perszonológiai alapú

pszichológiájának témája „az élményt átélő vagy arra képes személy”. Bár Stern is meglehetősen értékközpontú,

a pszichológia Dilthey és Spranger javasolta kettéosztása őt nem vonzza. Abban az értelemben monista, hogy

szerinte, ha a lélek „szubsztrátumát” keressük, arra kell jutnunk, hogy „Az elme szubsztrátuma valami olyasmi

kell legyen, aminek a léte túlmegy a mentálisra és a fizikaira történő elkülönítésen, vagy megelőzi azt, s így ez

igazolja a perszonalisztikát. A perszonalisztika az egész emberi személyiség vizsgálata. A pszichológia ennek

egy része.” (Uo. 69. o.)

A koncepció részletes kifejtésében Stern az egyes lelki jelenségek személyfüggését, illetve a személyiség

életében játszott központi szerepüket mutatja be. Az emlékezés pl. nem egyedi külső események rögzítése lesz,

hanem a személyes folyamatosság biztosítója. A munka persze néha körbeforgó: Stern számára a személyiség

egyszerre kiindulás s végpont. Eközben azonban Stern a modern humanisztikus pszichológiák egyik előfutárává

válik, nem csak azzal, hogy az ember egyediségét hangsúlyozza, hanem azzal is, hogy a személyiséget változó,

öntevékeny, nyitott rendszernek tételezi.

A fasizmus elől Amerikába emigrált Stern programja nem kapott túl nagy közvetlen visszhangot az amerikai

pozitivista közegben. Egyetlen igazi követője a személyiség-lélektan vállaltan eklektikus programjának

hirdetője, Gordon Allport (1897-1967), aki Stern közvetlen tanítványa is volt, s a mestertől átvette azt az

alapgondolatot, hogy egy átfogó személyiség-lélektan egyszerre kell a változatosság dimenzióival

személytelenül foglalkozó differenciálpszichológia s az egyénekkel foglalkozó ideografikus stúdium legyen.

Valójában ez a programkijelölés a mai világban válik újra aktuálissá, akárcsak maga az a kérdés, hogy milyen

evolúciós szerepük van az egyéni különbségeknek (Buss 1995; Carver és Scheier 1998).

2.2. A típusfogalom a társadalomtudományokban

Stern perszonalizmusának kétségkívül van egy né- metes idealista felhangja. A német idealista filozófia

hagyománya azonban elsősorban a típusfogalom karrierjében került szoros kapcsolatba a szakpszichológiai

személyiség-lélektannal. Természetesen a típusalkotás mint a tapasztalatok rendezésének segítője nem pusztán

erre a korra jellemző. Az emberi gondolkodásnak általános vonása, hogy a tapasztalatok végtelen

változatosságát a megismerés gazdaságossága érdekében bizonyos kiinduló minták, prototípusok köré szervezi.

A típusalkotás elemzése ennek megfelelően egyszerre jelent máig is központi érdekességű témát mind a

394




természeti kategóriák tudományos elmélete, mind a pszichológiai kategorizációelmélet számára (Harnad 1987;

Rosch 1989).

A kognitív terhelést csökkentő típusba sorolást természetesen állandóan alkalmazzuk hétköznapi életünk során a

személyek osztályozására is, egyben számos előítéletteli értékmozzanatot kapcsolva a típusokhoz. Nem triviális

kérdés ez. Az antropológusok és szociológusok egyik tábora szerint, s ez a tábor igencsak messzire megy vissza

a társadalomtudományok történetében (Durkheim és Mauss 1903): maga az osztályba sorolás mint az emberi

logika alapja eredendően emberek besorolása volt (férfi-nő, gyermek-felnőtt, mienk-idegen), s csak azután

terjedt volna ki a természeti világ taxono- mizálására. Klix (1985) könyve áttekinti ennek a koncepciónak a

máig tartó sorsát.

Egy alternatív antropológiai felfogás szerint viszont legalábbis a taxonomikus típusú besorolás elsődlegesen

nem emberek, hanem az őseink számára alapvető tájékozódási fontosságú növényi és állati besorolás céljaira

jött volna létre, együtt a közepes szintű besorolás, a fajfogalmak kitüntetett szerepével és a hierarchiával. A

kiindulópont az élővilág taxonómiája, s nem pedig az emberek besorolása (Atran 1998). Az emberek merev

kategóriákba sorolása a biológiai taxonómia kiterjesztése lenne (Mithen 1996).

Már a görög orvoslástól kezdve velünk élnek a rendszerező tipológiák, melyek túl kívánnak lépni a

köznapiságon, azon a sztereotípiás szinten, hogy a „szőke nők szexesek”, vagy a vörös haj megbízhatatlansággal

jár együtt. Ez a túllépés a szólásokban is rögzült népi tipológián nem mindig volt azonban sikeres. A túllépési

(„tudományos”) kísérletek is gyakran alkalmaztak analógiás és hasonlósági gondolatmeneteket. A modern

korban igen jellegzetes volt ez a Lavater (1741-1801) által újra felfedezett fiziognómiában, mely szerint az

emberek karakterkülönbségei mögött az rejlik, hogy milyen állat tulajdonságai uralkodnak bennük, amit viszont

az tükröz, hogy milyen állatra hasonlít arcuk – lásd a hűséges kutya szeme van jellemzést.

A 4. fejezetben láttuk, hogyan jelent meg ennek riválisa a frenológia korai lokalizációs kutatásában. A 19.

század második felében az olasz pszichiáter Cesare Lombroso (1835-1909) azután már a korabeli

fejlődésgondolatok keretében elhelyezve fogalmazta meg degenerációs típustanát. A frenológusokhoz hasonlóan

különleges esetekkel foglalkozik: bűnözőkkel. A bűnözőt atavisztikus, illetve degenerált embernek tartja, mind

testi, mind lelki vonásai tekintetében. A szűk homlok, nagy fülek, erőteljes járomcsont jellemzik a bűnöző

fejformáját, amivel egy sajátos primitívebb érzés és gondolkodásmód járna együtt. Saját korában is sokat bírált

fatalista elmélet volt ez, a kriminológiában megvolt azonban az a fermentatív szerepe, hogy a bűn aktusa helyett

a figyelmet az elkövető személyiségére irányította.

Az analógiákon, hasonlósági gondolkodáson és a testi stigmákon alapuló besorolásra igencsak hajlamosak

vagyunk. Lombroso (1997) még mai is újra és újra napvilágot lát. Ez annak is köszönhető, hogy degenerációs

kriminológiai kirándulásait kiterjeszti a tehetség vizsgálatára is. Lombroso annak a legendárius gondolkodásnak

a hitelt adni hivatott apostola, amely a lángészben mindig őrültet lát. Eseteket sorol fel a nagy tehetségek bizarr

viselkedéséről, Roussau-tól Bolyai Farkason át Tassóig s Ampere-ig. Eközben rámutat arra, milyen sorozata van

a normálistól eltérő viselkedéseknek ezeknél az embereknél. Íme egy kis lista a különleges tehetség rossz

vonásaiból: a zsenik szeszélyesek, iszákosak, koraérettek, álhatatlanok, büszkék, szexuálisan perverzek,

képzeletük nagy, s persze „agyuk alakja többnyire szabálytalan” (Lombroso 1997, 108. o.). Mindez, miközben a

kiválóság kultuszának tűnik, valójában a normalitás és az átlag apoteózisa: mind a bűn, mind a tehetség

minőségi eltérés ettől, nem természetes változat. A pszichológia statisztikai ember fogalma irányítja Lombroso

gondolkodásmódját.

Mindez persze azt is jelentette, hogy a századfordulón megjelent tipológiai felvirágzás a pszichológiában nem a

semmiből fakadt. Új mozzanat volt azonban benne, s ez összefüggött a német kulturális háttérrel, kapcsolata a

kibontakozó személyiség-lélektannal, annak precíz mérési törekvéseivel. Mindez egy általános

társadalomtudományi tipológiai láz keretében jelent meg. Olyan szerepet kezdett játszani a típusfogalom, mint a

száraz pozitivizmus leküzdésének biztosítéka.

2.2.1. Tipológia a pozitivizmus ellen

A 19. század végén maga a típus fogalma a pozitivizmust kritikai górcső alá vevő német szellemi áramlatokban

úgy jelent meg, mint áthidaló fogalom a nomotetikus természettudományok és az ideografikus

szellemtudományok, a humán stúdiumok között, melyek szembeállításának nagy jelentőségét a korai

elementarista pszichológia kritikájában a 10. fejezetben már láttuk. A típusfogalom adott módot arra, hogy a

humán tudományok kilépjenek az egyediségbe bezártságból, de úgy, hogy mégsem vesznek el a „hordozókon”

felüli törvények személytelenségében. Áthidaló fogalom lenne ez a feltételezett kétféle tudományos hozzáállás

között. A típus fogalma arra is alkalmas, hogy áthidalja az ellentéteket az értékközpontú és az értékeket pusztán

395




torzító előítéleteknek tartó társadalomtudományos hozzáállások között. Az értékmozzanat, mint az egyedi

megnyilvánulásokban közvetlenül, tisztán sosem megjelenő mintázat, mint ideáltípus jelenik meg. Kialakulnak

a legkülönbözőbb társadalomtudományi és humán tipológiák, a társadalmi formációk elméletétől a művészi

stílusokon és a regényírás módszerein át. A fiatal Lukács György például egyenesen a személyiség és a világ

közti viszonyok kettősségére alapozza regénytipológiáját. A regény lényege az ember belső lénye és a kaland

meg nem felelése egymásnak. „Ennek a meg nem felelésnek, durván fogalmazva, két típusa van: a lélek vagy

szűkebb, vagy tágabb, mint a tettei színteréül s szubsztrátumául adott külvilág” (Lukács 1916/1975, 547. o.). Az

első típus Don Quijote, a második Balzac hőseinek világa.

A különböző kulturális területekről induló felfogások egyaránt hangsúlyozni fogják, hogy a típus összetartó

ereje egy sajátos értékekkel jellemzett világlátás; a típus választások szövevénye, világnézetet rejt magában.

A típusnak ezek az egyszerre áthidaló és ugyanakkor világnézeti, integratív jellegzetességei már Dilthey

munkásságában is megjelennek, mint a 10. fejezetben érintettük. A kultúra változásai különböző

valóságmegközelítési típusok előtérbe kerülését jelentik Dilthey értelmezésében. Az egyes művészeti stílusok,

amint már a klasszikus német esztétika is hirdette klasszicizmus és romantika szembeállításával (Friedrich

Schiller [1759-1805] megfogalmazásában ez a naiv és a szentimentális költészet kettőssége), történetileg úgy

valósulnak meg, mint eltérő emberi típusok kibontakozásai. Később a szellemtudományos pszichológiában

Spranger vitte tovább ezt a fonalat. A 10. fejezetben láttuk, hogy számára a szellemtudományos irány egyik

döntő érvényesülési terepe, ahol újdonságát valóban be tudja mutatni a természettudományos pszichológiával

szemben az értékorientációs típusok kiemelése.

A század első évtizedeiben a német szellemi életben a típusfogalom karrierje nem korlátozódott a filozófiára és

a pszichológiára. Max Weber (1864-1920) „megértő szociológiája” a megértést és a magyarázatot szembeállító

szellemtudományos irányokkal szemben azt hirdeti, hogy a társadalmi eseményeknél magyarázat és megértés

nem zárják ki egymást. Az emberi viselkedés megértése: a jövőre irányuló motivációk megértése, vagy fordítva

fogalmazva: az emberre vonatkozóan a magyarázatban szem előtt kell tartani az emberi tevékenység célkitűző

jellegét, az ember megértése egy cselekvéses, s ma azt mondanók, egyben hermeneutikai és intencionális

keretben lehetséges (Weber 1985). Ebben az elemzésben kulcsszerepe van az ideáltípus fogalmának. Az

ideáltípusok mintázatok. Tiszta formában nem feltétlenül léteznek, de segítik megérteni a valóságos társadalmi

folyamatokat. Weber leghíresebb példáját véve: ilyen ideáltípus a protestantizmus, mely az Istennek adott

szolgálatként felfogott munka piedesztál- ra állításával vezet a kapitalizmus kialakulásához (Weber 1985). A

példa azt is mutatja, hogy a klasszikus német tipológiai gondolkodás egyben állásfoglalás is a társadalom

alakulását meghatározó folyamatok szerveződését illetően: a szellemi mintázatok, az értékek világa nemcsak

kifejezi a kapitalizmus értékrendjét, hanem alakítja is azt, szemben például főként a gazdasági determinizmus

egyszerű elméleteivel.

Megjelent a típusfogalom a 19. és a 20. században más tudományokban is. A művészetelméletben a Dilthey

nyomán kibontakozó, de akár Goethéig is visszavezethető antipozitivista szellemtörténeti irány kultiválja, olyan

fogalompárokat továbbvive, mint a Nietzschétől származó apollói, harmonikus, világos és dionüszoszi feszült,

drámai költészet szembeállítása. A nyelvészetben, bár hullámzó lendülettel, a 19. század eleji „romantikus”

nyelvfilozófiától, Wilhelm von Humboldt (1767-1835) munkásságától kezdve él a nyelvtipológia gondolata: a

nyelvek az ember egyetemes nyelvalkotó képességének változatai, típusokat, jellegzetes összmin- tázatokat

alkotnak, ahol bizonyos tulajdonságok között belső összefüggés, koherencia mutatható ki. A 19. századi

néplélektani s egyben történeti nyelvtipológia Steinthal egy jellegzetes próbálkozása volt, mely az izoláló, a

szavakat egymástól függetlenül használó, az agglutinatív (ragasztó típusú, ilyen például a magyar is), a

nyelvtani viszonyító elemeket a tőhöz elemenként kapcsoló s végül a flektáló (tőhajlító) nyelveket különbözteti

meg. A nyelvtipológia világosan felveti minden tipológia máig visszatérő kérdését: egyenértékű mintázatok-e a

típusok, vagy van-e köztük értékbeli eltérés. Ezek egyben történeti fejlődési fokozatokat is jelentenének: a

nyelvek fejlődése az izolálástól az agglutináció felé haladna, s ennek megfelelően a gondolkodás fejlődése is,

mintegy a grammatizációhoz szükséges mentális erőfeszítés megnövekedését tükrözve. Mindez nem ártatlan

dolog, s mint a vitatott kérdések mutatja, a 20. századi nyelvészet fokozatosan szakad el mind attól a

gondolattól, hogy a nyelvtípusok eltérő értékűek lennének, mind ennek párhuzamaként attól, hogy a nyelvek

eltérései szükségszerűen gondolkodási eltéréseket tükröznének. A mai konszenzus a létező nyelvek

egyenértékűségéből indul ki.

De megvan a tipológiai gondolkodásmód a korabeli német néprajzban is. Leo Frobenius (1873) akkortájt

dolgozza ki először Afrikára vonatkozóan, majd kitágítva is értelmezve a kultúra tipológiáját. Eszerint a

növénytermesztő, földhözragadt népek alapvetően misztikus gondolkodás- módúak (etióp típus), míg a vadászó

és nagy állatokat tenyésztő népek (hamita típus) racionalisták lennének. Két sors s látásmód, kétféle örök típus

ez, mely Európában a racionalista pólusra helyezi a franciákat s angolokat, a misztikusra a németeket.

396


Vitatott kérdések – Nyelvtípusok és gondolkodás



Vajon a logikai forma valóban egyetemes-e a nyelvek között, s a különböző nyelvű mondatok mögöttes

szerkezete nem teremt-e eltérő lehetőségeket a logikára? A klasszikus kérdést relativista fölfogásnak szoktuk

nevezni. (A klasszikus kérdést elemzi a filológiai és a filozófiai hagyományban Neumer Katalin 1996; 1998, s

egyben bemutatja, mennyire veszélyesen azonosítani szoktuk a nyelv-gondolkodás viszonyt a relativizmussal.)

A relativista szerint a nyelvek eltérései gondolkodásmódok eltéréseit tükrözik (lásd 18. fejezet). Ez a fölfogás is

Humboldtra hivatkozik, akárcsak az egyetemességet hirdetők tábora. Humboldt romantikus nyelvszemlélete azt

is hirdeti, hogy a nyelvek mint variációk az „emberi nyelvre” általánosságban vonatkoznak. A nyelvek sokasága

az emberi sokoldalúság és kreativitás bizonysága is, ahol a változatok (a nyelvek) magukban értékek is

(Fishman 1982).

A relativista determinizmus viszont abban hisz, hogy a nyelvek eltérései a gondolkodásmódok eltéréseit

határozzák meg. Ezt a felfogást szoktuk Whorf-hipotézisként (1956) emlegetni az amerikai nyelvész, Benjamin

Lee Whorf után. A tézis azáltal kapcsolódik a tipológiai gondolkodásmódhoz, hogy felteszi, a nyelvek

típusbeli eltéréseinek gondolkodási típusok, s egyben világnézeti típusok is megfelelnek. Kevés valódi

tapasztalati kutatás van a tekintetben, hogy ezek a nyelvtipológiai eltérések tényleg eredményeznek-e eltéréseket

a logikai gondolkodás tekintetében. Ugyanakkor köznapi ellenvetések is adódnak. Nehéz elképzelni például,

hogy a logikai tudományos gondolkodás és a hétköznapi gondolkodás rendezettsége ki lenne zárva egy olyan

nyelv beszélőinél, mint a magyar vagy a kínai, ahol az alany-állítmány szerveződés nem igazán áttetsző. Ennek

ellenére, évszázadokon át, a magyar diákok is egészen jól elsajátították a klasszikus arisztotelészi logikát, s a

kínaiak is elég jól szerepelnek mai digitalizált világunkban.

Bloom (1981) a kevés empirikus kutatás keretében azt vélte kimutatni, hogy egy grammatikai tulajdonság

hiányának valóban vannak gondolkodási hatásai. A kínaiban nincs olyan kötőmód, amivel tényellentétes

szerkezeteket ki lehetne fejezni. Ennek megfelelően a személyek sokat hibáztak angol mondatok kínai

körülírásaiban. Mások viszont alapos kritikának vetették alá ezeket a kutatásokat. A mindennapi életben a

kínaiak igenis használják a tényellentétes következtetéseket (pl. az elképzelt dolgok világában), s körülírásokkal

az ő nyelvük is ki tudja fejezni ezeket a dolgokat. A kísérletek, angolul tanuló kínai beszélőkkel dolgozva,

rámutattak, hogy az angol feltételes szerkezetek elsajátítása nem volt igazi hatással a kínai nyelven folyó

tényellentétes érvelésre. Vagyis a kevés rendelkezésre álló adat szerint nincsen igazán komoly hatása egy

meghatározott logikai műveletrendszernél az adott nyelv sajátosságainak.

A mai szemlélet általában enyhíti a nyelvi determinizmust. Azt megengedi, hogy a grammatikának lehet

hatása a kategóriák alakulására és használatuk könnyedségére, a nyelvi szerveződés nem zárja ki azonban a

gondolati szerveződés bizonyos útjait. A nyelvek nem annyira börtönei a gondolkodásnak, mint inkább

kibontakozási útjai.

Steven Pinker (1999) szerint a relativista fölfogás közeli affinitást mutat a húszas évektől (az amerikai

intellektuális életben) uralkodó bevett társadalomtudományi doktrínával, mely szerint, míg az állati viselkedés

rögzített, az emberi hajlékony, s az embercsecsemőt teljes egészében a környezeti interakció alakítaná. Ez

valójában viselkedéselvű felújítása a természet és kultúra romantikus szembeállításának, mely a 19. századi

tipológiai gondolkodást is jellemezte. Igen erőteljes a szembenállás e fölfogás és a mai innátista és evolúciós

gondolkodásmód között. Valójában sokan azért nem hisznek a gondolkodás nyelvtípusfüggésében, mert

egészében a gondolkodás kategóriáinak kibontakozására egy nem kultúra-, s így nyelvfüggő, hanem jóval

koraibb s a tárgyi tevékenységhez kapcsolódó felfogást hirdetnek.

Lásd a kérdésről: Hunt és Agnoti (1991), Pinker (2002), Pléh (1999).

A kultúrák tipológiája nála is lélektani típusokat eredményez, akárcsak a 10. fejezetben említett magyar

Prohászka Lajos felfogása.

A 20. század első évtizedeiben számos próbálkozás született arra, hogy a német idealista tipológia ihletését

összekapcsolják a konkrét pszichológiai mondanivalóval. Ludwig Klages (1873-1956) német, majd svájci

pszichológus, a kifejező mozgások tanulmányozásának s a grafológiának a propagá- tora vált legnevesebbé e

próbálkozások közül. A karakterológia terminust ő tette népszerűvé a kissé misztikus személyiségtanok

jellemzéseként. Az emberi élet szerinte állandó küzdelem természetes, ösztönös tendenciái (lásd a dionüszoszi

mozzanatot Nietzschénél) és a szellemi reprezentáció (az apollói elem) között. A karakter jellegét e küzdelem

állása adja meg, s ez a testi jelenségeket gondolatokkal, lelki tartalommal megtöltő kifejező mozgásokban

ragadható meg.

397




Klages (1929) karakterológiájának egész hangulata a német idealista hozzáállást idézi a modern pszichológia

világában. 19. századi életfilozófia ez természetfilozófiával ötvözve. A lelket egy sejthez hasonlítja, amelynek

öntörvényei vannak. Sokat meditál arról, hogy hogyan befolyásolja a földrajz az emberi lelki típusokat, valamint

arról, hogy mi a nagy emberek szerepe a történelemben. Klages az ad hoc, lehorgonyzatlan tipológiai ötletek

tankönyvi példája, annak szinte komikus illusztrációja, hogy ha akarjuk, mindenből formálhatunk emberi

típusokat, s ezek mögött valamiféle lényegeket, megváltoztathatatlan örök mintázatokat tételezhetünk fel. Ezt

azután mintegy felhígítja némi beszéd a testi tipológiáról és a grafológiáról, arra építve, hogy a test az ember

lényegének, a léleknek a kifejeződése lenne. Klages spekulatív híd szerepe a

5.3. táblázat - 15.2. táblázat. A 20. század elejének jellegzetes társadalomtudományi

tipológiái

Szerző Terület Jellegzetes típus Tapasztalati megalapozás

Lukács esztétika szűk lélek a regényben

(Don Quijote)

Durkheim szociológia organikus és mechanikus

szolidaritás

irodalmi élmény elemzése

társadalomtörténet

Weber szociológia a protestáns etika történelem és ideológia

Steinthal nyelvészet morfológiai típusok nyelvtörténet

Frobenius néprajz etióp és sémi típus életmódmintázatok

19. századi német életfilozófia és a 20. századi irracionalizmus között, tűnjék bármily komikusnak s letűntnek

ma, a század közepén sokakat ingerelt kritikára. Musil Tulajdonságok nélküli emberének egyik guru hőse nem

minden irónia nélkül mintázódott Klagesről. Lukács György (1954) számára pedig Klages híd szerepe az elmúlt

irracionalizmusok s a mai fasizmus közötti hidat jelenti. Lukács nemcsak Klagesszel szigorú persze. A

pszichológia története szempontjából tanulságos, hogy az ő értelmezésében Dilthey is egy olyan életfilozófia

megalapítója, amely a fasizmus felé fordul. Valóban Lukács Dilthey-kritikájának van egy fontos racionális

aspektusa. A Dilthey által hirdetett új pszichológia éppoly absztrakt, mint az általa bírált régi, mondja Lukács,

mivel igyekszik megfeledkezni a spirituális és az anyagi világ közti kapcsolatokról. Lukács azt is világosan

látja, hogy miközben az egyik oldalon Dilthey relativisztikus, a másik oldalon a Dilthey hirdette „törvények”

örök szabályoknak tűnnek. Ilyen lenne a lelki jelenségek megfeleltetése a különböző filozófiai irányzatoknak,

például a materializmus a megismerésnek, a szubjektív idealizmus az akaratnak, az objektív idealizmus az

érzésnek és így tovább.

A tipológiai gondolkodás a különböző társadalomtudományokban, ha mai szemmel nézzük, a klasszikus, éles

határú, esszencialista, és az életlenebb körvonalakat feltételező életlen határú prototipikus jellegű kategorizáció

dilemmájával küszködött. Miközben szeretné lefedni az élet teljességét, vagyis egy lazább szövetű

kategorizációt használna, az arisztoteliánus hagyomány révén mégiscsak esszencialista fogalomalkotás jellemzi.

Valójában két negatívumuk van ezeknek a típusalkotásoknak: az, hogy nem kapcsolódnak egy modernebb

kategóriaelmélethez, s ennek megfelelően esszencialisták, s ugyanakkor ettől nem teljesen függetlenül,

empirikusan meghatározatlanok, egy képzeletbeli ideáltipológiából indulnak ki. A 15.2. táblázat összefoglalásul

egy ízelítőt mutat be a tipológiák világából.

A húszas-harmincas évek a tipológiai gondolkodás virágkora az európai pszichológiában is.

5.4. táblázat - 15.3. táblázat. Kretschmer (1978, 50. o.) elképzelése a temperamentumok

megoszlásáról

Ciklotim (kedély)

Skizotim (érzékenység)

1. HIPOMÁNIÁS 4. TÚLÉRZÉKENY

398




derűs-mozgékony ideges, ingerlékeny kifinomult, befelé forduló,

idealista

2. SZINTON 5. SKIZOTIM KÖZÉPRÉTEG

(középtípus) gyakorlatias, realista, kényelmes,

kedélyeskedő, arisztokratikus

hűvösen energikus, módszereskövetkezetes, nyugodt

3. MELANKOLIKUS 6. ÉRZÉKETLEN

szomorú-lassú

hideg, hűvös, ideges, hóbortos, különc, közönyös,

indulatilag gátolt, eltompult, gyökértelen

Tucatszám keletkeznek a tipológiák, melyeknek mára csak egy kis része maradt fenn. Tüzetes elő- sorolásuk

helyett nézzük meg, hogy milyen elvek alapján lehet rendezni ezt a kavalkádot.

2.3. A típus diadalútja a pszichológiában: testi és tisztán

pszichológiai tipológiák

2.3.1. Az alkattanok

A tipológiák központi jellemzője, hogy mennyire pusztán pszichológiai típusokat próbálnak alkotni, vagy pedig

a testi típusok és a lelki típusok belső rokonságából indulnak ki. A testies tipológiák jelen vannak a köznapi

gondolkodásban, emlékezzünk csak Caesar nevezetes megjegyzésére Cassius soványságáról Shakespeare

drámájában. Az orvosi alaktanok is megjelentek igen korán, s így a mai alkati tipológia szellemi őse a hippokratészi

vérmérsékleti tipológia, mely a személyiséget a testnedvek közvetlenül nem megfigyelhető működésével

magyarázta. A 20. század húszas éveiben megjelent testi tipológiák tulajdonképpen a test-lélek egység

gondolatának kiterjesztései voltak a személyiség megismerésére. Közvetlen ihletésüket az akkoriban

kibontakozó endokrinológiából merítik, amely új, humorális kapcsolatot vetít elénk testi működés és lelki élet

kapcsolatáról. A vérmérséklet eltéréseinek az anyagcsere eltérései felelnek meg, amit az endokrin rendszer

szabályoz, s e szabályozás révén lesznek eltérőek a testalkatok is. Legismertebb e tipológiák közül Ernst

Kretschmer (1888-1964) német pszichiáter rendszere. Kretschmer három alapvető testalkati típust írt le 1921-

ben megjelent Testalkat és jellem című munkájában s azt igyekezett igazolni néhány száz beteg testalkatának

elemzése alapján, hogy ezek bizonyos elmebetegeknél gyakoribbak. Későbbi munkáiban (Kretschmer 1978)

már sok ezer beteggel kapcsolatos megfigyelések alapján hirdeti ezeket a megfeleléseket. A piknikus, kerekded

alkatnak a kedélybetegségek, a mániás-depresszív pszichózis felel meg. A mániás-depresszív betegek 65%-a

piknikus. A leptoszom, nyulánk, szélső esetben aszténiás alkatnak a hasadásos elmezavar, a

gondolkodászavarokkal jellemezhető skizofrénia felel meg (a skizofrének 50%-a leptoszom). Végül az izmos,

atlétikus alkatnak az indulati betegségként s viszkozitásként értelmezett epilepszia. A normális változatok és a

betegek között kontinuum van; nemcsak hogy a testalkat magyarázza a személyiséget, hanem mindkettőnek

magyarázó pólusai a szélsőséges, patológiás „ideáltípusok”. A 15.3. táblázat mutatja Krestchmer elképzelését a

temperamentumok megoszlásáról, a kedélyt és az érzékenységet mint két mögöttes tényezőt feltételezve.

Kretschmer, mint látható, már hajlik arra, hogy a típusba sorolást fokozatosnak fogja fel, eltávolodik az

esszencialista felfogástól.

5.5. táblázat - 15.4. táblázat. Kretschmer (1978, 52. o.) elképzelése a temperamentumok

megoszlásáról, néhány neves példával

Ciklotimek

Skizotimek

Költők realisták, humoristák, G. Keller patetikusok, romantikusok,

formaművészek, Schiller, Hörderlin

Kutatók szemléletesen író empirikusok,

Humboldt

egzakt logikusok, rendszerezők,

metafizikusok, Platón, Kant

399




Vezetők

nyers rámenősek, buzgó szervezők,

megértő közvetítők, Luther,

Mirabeau

tiszta idealisták, despoták és

fanatikusok, hideg, számító, Calvin,

Robespierre

Mint a 15.4. táblázat mutatja, Kretschmernek azért továbbra is határozott véleménye volt arról, hogyan is jelenik

meg a tehetséges embereknél a típus hatása, milyenek a ciklotim és a skizotim költők, tudósok, politikusok.

Kretschmer gondolatmenete betegek, tehát az egyik póluson szélsőséges esetek vizsgálatán alapul, s az alkat és

a személyiség közötti öröklöttnek tételezett affinitásra nincsen határozott mechanizmuselképzelése azon az

általános elven túl, hogy az alkat és a temperamentum közös hormonális szabályozás hatálya alatt áll. A

módszertani úton továbblép az amerikai William Sheldon (1899-1977), mind a mérés, mind a kapcsolatokat

közvetítő mechanizmusok tekintetében. Egyrészt pontosítja az alkat megállapítására szolgáló antropometriai

méréseket s nagyobb („normális”) populációra terjeszti ki vizsgálatait. Másrészt az összefüggés logikáját is

világosabbá teszi. Testalkat és temperamentum közt az ő elképzelésében még világosabban az embriológia és a

fejlődéstan (a csíralemezek eltérései) teremti meg a kapcsolatot. Az endomorf alkatot a testüregek előtérbe

kerülése jellemzi, a neki megfelelő viszcerotóniás személyiség pedig evés-, alváskedvelő, kényelemszerető.

Közös gyökerük a testüregek erőteljes embriológiai fejlődése, a belső csíralemez uralma. Az ektomorf alkatot és

a cerebro- tóniás személyiséget a külső csíralemez fejlettsége jellemezné: soványság s az agy uralma (közismert,

hogy a központi idegrendszer embriológiailag a külső csíralemez betüremkedéseként keletkezik). A mezomorf

alkatra a középső csíralemez dominanciája jellemző: az izmos alkathoz szomatotóniás, testközpontú, aktív,

mozgásszerető életmód társul.

Sheldon, mivel a csíralemezekkel operál, vegyes típusokat is megenged (hisz a három lemez együtt is lehet

fejlett). Megmarad azonban nála is az a gond, hogy miközben az alkati besorolást egyre jobban finomítja, a

temperamentumra igazából nincsenek mért adatai abban az értelemben, ahogy a mai személyiség-lélektan érti

ezt. Tulajdonságlistákkal dolgozik, ezt rendeli a vizsgált személyekhez.

2.3.2. Tisztán pszichológiai tipológiák

A testalkatból kiinduló tipológiákkal versengve s nagyjából azokkal egy időben létrejöttek a testi típusokat

háttérben hagyó felfogások is. Természetesen a „tisztán pszichológiai” jelző maga is csak egy ideáltípust jelöl ki

itt; a pszichológiai kiindu- lású tipológiák is gyakran tartalmaznak biológiai megfontolásokat. Kiindulópontjuk

azonban nem a szervezet, s különösen nem a testi felépítés, hanem a lelki működések szerveződése. Ha

foglalkoznak biológiai értelmezéssel, először a függetlenül kialakított lélektani típusokhoz keresnek biológiai

megfelelőket. Számos ilyen tipológia alakult ki (korabeli áttekintésükre vö. Mátrai 1943, mai kritikus

szemlézésükre pedig Halász és Marton 1978). Két jellegzetest tekintünk itt. Erich Jaensch (18831940) marburgi

német professzor (ő volt az, aki oly sok vita után kapott kinevezést Marburgban, mint a 10. fejezetben láttuk)

munkásságát a látás s a tér reprezentációjának fenomenologikus kutatójaként kezdte. 1929-ben megjelent

monográfiájától fogva azonban a tipológia foglalkoztatja. Típusalkotásának tapasztalati kiindulópontja az

eidetikus látás, a szinte utóképszerűen éles, részletes emlékképek megléte. Megkülönböztet olyan embereket,

akik élénk eidetikus képeiket akaratlagos kontroll alá tudják helyezni, s mozgékony szellemiség jellemzi őket (B

típus), míg a másik, a T típust az ellenőrizetlen utóképű , merev gondolkodású személyek alkotják. Ezt a

megkülönböztetést terjeszti ki egy általánosabb tipológiává:

[Jaensch] „az emberi lét alapformáiból” indult ki, amin azt értette, hogy a különböző lelki működések egymásba

szövődötten, szoros kölcsönhatásban, egységbe forrva, azaz integráltan lépnek fel (vö. B típus), vagy

ellenkezőleg, élesen elkülönülnek, lehasadnak egymásról, azaz dezintegrálódnak (vö. T típus). Számos

szellemes érzékelés-, emlékezés- és gondolkodás-lélektani kísérletet végzett, amelyekkel e kétfajta működési

módot mérhette, illetve tipikus jellemzőit és altípusait leírhatta.

Halász László és Marton L. Magda: Típustanok és személyiségvonások.

1978, 16. o.

Jaensch jól példázza, hogy mennyire óvatosan kell eljárunk, amikor „tisztán pszichológiaiak” nevezzük a Halász

és Marton nyomán funkcionálisnak is nevezhető tipológiát. Bár Jaensch kiindulópontja szerint a helyes kutatási

stratégia az, ha a típusalkotáshoz a lelki szerveződés középső szintjét használjuk, vagyis a közvetlen fiziológiai

függőségű elemi folyamatok és a magasabb szellemi, értékterhes szint között elhelyezkedő régiót (ilyen az

észlelés és az eidetikus képzelet), típusaihoz azonnal keres biológiai támpontot. Testvérével, Walter Jaenschsel

együttműködve megállapítják, hogy a rugalmas eidetikus képzelet a pajzsmirigy fokozott működéséhez

400




kapcsolódik (innen a B név: Basedo- wos típus), míg a merev eidetizmus a mellékpajzsmirigy fokozott

működésével kapcsolatos (T, azaz tetanoid típus, mivel e mirigy túlműködése növeli a görcskészséget).

Ennél tisztábban pszichológiai tipológia Jung- nak a mélylélektani iskolák kapcsán már érintett rendszere. A

híressé vált extravertált és intovertált megkülönböztetés alapja a tárgyhoz való sajátos viszony, egy általános

beállítottság.

Az introvertált absztrahálóan viszonyul a tárgyhoz; tulajdonképpen mindig arra törekszik, hogy elvonja belőle a

libidót [...] Ezzel szemben az extravertáltnak pozitív a tárgyhoz való viszonya. Olyannyira igenli annak

jelentőségét, hogy szubjektív beállítottságát szüntelenül a tárgyhoz igazítja és arra irányítja.

Carl G. Jung: A lélektani típusok.

1988, 5-6. o., Bodrog Miklós ford.

A két típus egyben adaptációs, szinte evolúciós változatokat megillető jellemzést kap Jungnál.

[.] Az introvertált embert reflexív természete arra kényszeríti, hogy mindent alaposan meggondoljon, mielőtt

cselekszik. Ez természetesen lassítja a cselekvését. Félénksége és bizalmatlansága habozóvá teszi minden

dologban, tehát állandó nehézségei vannak a külső világhoz való alkalmazkodásában. Az extravertált ember

viszont pozitív viszonyban van a dolgokkal, azok szinte vonzzák őt. Minden új, ismeretlen helyzet csábítja, s ha

azt reméli, hogy valami ismeretlent tapasztalhat, szinte fejest ugrik bele. Rendesen előbb cselekszik, és csak

azután gondolja át. Ezért cselekedetei gyorsak, mindenféle meggondolástól vagy habozástól mentesek. E két

típust szinte arra alkották, hogy szimbiózisban (együttélés) éljenek. Az egyik a meggondolást képviseli, míg a

másik a kezdeményezőképességet és a gyakorlati cselekvést. [...]

Carl G. Jung: Bevezetés a tudattalan pszichológiájába. 1990, 104. o.

Nagy Péter ford.

Jung kidolgozott rendszerében nem marad meg ennél a két típusnál. Mindkét alapvető beállítódáson belül

különböző lelki működések lehetnek uralko- dóak. A racionális típusoknál a gondolkodás és az érzés (a szép és

jó keresése) dominál, az irracionális típusoknál pedig az érzékelés és az intuíció. Az altípusokat jellemezve válik

Jung jellegzetesen pszichológus tipológussá. Életformákat, a valósághoz viszonyulás és az alkotás

személyiségmintázatait írja le, hidat teremtve a hétköznapi élet apróságai s az értéklétrehozás között. Az

extravertált gondolkodó típus legfőbb jellemzője szerinte például az, hogy általános sémákat, elveket, képleteket

keres a valóságban. Ha ezek a sémái túl szűk kiterjedésűek, sok szenvedést okozhat környezetének. Lehet az új

propagátora, de kákán csomót kereső dogmatikus is. Pozitív példája Darwin a maga tárgyszerűségével. Az

introvertált gondolkodó jellegzetes példája viszont az ismeretkritikát előtérbe állító Kant.

Ugyanakkor, bár Jung a hangsúlyt a pszichológiai leírásra helyezi, elvileg azt hirdeti, hogy a kétféle beállítódás

mögött kétféle biológiai alkalmazkodási mód preferenciája áll. Az extraverzió alkalmazkodás a fokozott

termékenység révén, az introverzió pedig az alacsony termékenység mellett a rendszer fokozott védelmével

történő alkalmazkodásnak felel meg, vagyis annak a két szaporodási stratégiának, melyek a mai etológiában,

szociobiológiában és evolúciós pszichológiában oly nagy szerepet játszanak (Bereczkei 1998).

Jung számára ez az alapvető eltérés egyben az ember sorsának alakítója is. Választásaink sikere is alapvetően

ennek konstellációjától függ.

[...] Az introvertált a szubjektumban, az extravertált a tárgyban lát minden értéket. A tárgyaktól való függés az

introvertált szemében nagyfokú alsóbbrendűségnek tűnik, míg az extravertált számára az alsóbbrendűséget az

abszolút szubjektivitás képviseli. O nem lát mást az ilyen attitűdben, mint infantilis autoerotizmust.

Ezek után nem meglepő, hogy a két típus gyakran áll konfliktusban egymással. Ez a tény azonban az esetek

többségében nem gátol meg egy férfit abban, hogy egy ellenkező típusú nőt vegyen feleségül. Az ilyen

házasságok nagyon értékes pszichológiai szimbiózisok mindaddig, amíg a partnerek kísérletet nem tesznek arra,

hogy egymás „pszichológiáját” kölcsönösen megértsék. Ámde ez a szakasz minden olyan házasság normális

fejlődéséhez hozzátartozik, ahol megvan a szükséges szabadidő vagy a szükséges ösztönzés a fejlődésre. Az

egyik fél csak külső kapcsolatait fejleszti és elhanyagolja a belsőt, míg a másik fél csak befelé fejlődik,

miközben kifelé változatlan marad. Idővel azonban az egyén szükségesnek érzi, hogy azt fejlessze, amit

korábban elhanyagolt. Ez a fejlődés bizonyos funkciók differenciálódásának formájában jelentkezik. Mivel e

401




funkcióknak nagy jelentősége van a típusprobléma szempontjából, a következőkben a funkciók kérdésével kell

foglalkoznom.

A tudatos psziché az alkalmazkodás vagy tájékozódás eszköze. Számos pszichikus funkció alkotja. Ezek között

négy alapvető funkciót különböztethetünk meg, mégpedig az érzékelést, a gondolkodást, az érzelmet és az

intuíciót. Az érzékelés fogalmába tartozik minden észlelés, amely az érzékszervekkel történik; a gondolkodáson

az intellektuális megismerés és a logikai következtetések kialakításának funkcióját értem; az érzelem a

szubjektív értékelés funkciója; míg az intuíciót tudattalanul végbemenő észlelésnek vagy valamilyen tudattalan

tartalom észlelésének tartom. [...]

Carl G. Jung: Bevezetés a tudattalan

pszichológiájába. 1990, 116-117. o.

Nagy Péter ford.

Jung típustana, miközben sokrétegű megközelítése a Jung-követőknél érvényesül, közvetítő szerepe révén

számos biológiai típustan kiindulópontja lesz.

2.3.3. A pszichológiai típusoktól az idegrendszeri tipológiáig

Minden tipológia alapkérdése persze, nem csak a lélektanban, a típus mérhetőségén túlmenően, hogy vannak-e a

besorolásnak következményei. A spekulatív és a szakpszichológusi típusalkotás összekapcsolásában ezért is volt

kitüntetett szerepe Jung típustanának. Részben azért válik e komplex típustanból az extraverzió-introverzió

dimenzió a legkedveltebbé, mert hamarost empirikus módszer kapcsolódik hozzá, s így olyan típustan lesz,

amely nem lehorgonyzatlan spekulációkon vagy kétes kifejező mozgás elméleteken alapszik, hanem rögzített

műveleteken. Jung tipológiájához kapcsolódik az Európában legnépszerűbbé vált projektív személyiséglélektani

eljárás, a svájci Her- mann Rorschach (1884-1922) tintafolt-értelmezési próbája. Ebben a próbában a

foltok színe által vezérelt reakciók jellemeznék a külvilág felé fordult személyt, a pacákon mozgást látó

személyt viszont introverzió, nagyobb belső meghatározottság jellemezné élményfeldolgozási módjaiban. Olyan

eljárás ez, mely máig irányadó szerepű például a magyar pszichodiagnosztikában.

A következmény kérdése azonban az is, hogy vajon pusztán besorolunk-e az emberi gondolkodás ilyetén

hajlamait követve, amikor típuskategóriákat használunk, vagy pedig a típusokkal olyan mintákat írunk körül,

melyekből más, nem a besoroláshoz használt területeken is következik valami. A klasszikus németes tipológia a

maga mintázat- s életforma-keresésével kétségtelenül törekedett erre. Különösen így volt ez a tucatszám

burjánzó szellemtudományos tipológiák esetében. Maga a „burjánzás” azonban állandóan azt a gondot vetette

fel, hogy a belső koherencia keresésén túl van-e valamilyen magja, végső alapja a típuseltéréseknek. A magyar

szellemi életben a két világháború között a tipológiai gondolkodás ilyen átfogó mintázat ígéreteként jelent meg.

Mai szemmel naivaknak tűnhetnek ezek a hatások, amelyek Németh László regényeitől a filozófia történetéig

terjedtek. Volt bennük azonban egy sajátos békítő szándék, egy tipológiai alapú tolerancia ígérete, egy igencsak

intoleráns korban. A tipológia úgy jelent meg, mint magyarázat a kibékíthetetlennek s redukálhatatlannak tűnő

ellentétekre. Miként az irodalmi hősök konfliktusait is legalábbis érthetővé teszi az alkati eltérés, a világnézeti

eltérések is személyiségtípusra lesznek visszavezethetőek. Schütz Antal (1941) Kretschmer és Jaensch

tipológiája segítségével magyarázza meg az arisztotelészi és a dialektikus hegeli logikák eltérését. Az előbbi a

ciklikusoknak, az utóbbi a skizoidoknak felelne meg. Mátrai László (1940; 1943) pedig az írásmód esztétikai

eltéréseit próbálja az írók személyiségtipológiájára visszavezetni.

Ezek a lágy, a kultúrára vonatkozó, a tipológiát a megértés eszközeként alkalmazó hermeneutikus

megközelítések. Jung tipológiája azonban másféle, biológiai interpretációt adó következmények révén bizonyult

mindmáig maradandó érvényűnek. Jung maga még megengedően azt mondta, a kétféle típusnak feltehetően

vannak idegfiziológiai okai, de megállt ennek megállapításánál.

Az ötvenes évektől kezdve azonban erőteljes törekvések jelentek meg arra, hogy a Pavlov iskolájában kialakított

idegműködési tipológiát összekapcsolják az extraverzió-introverzió dimenziójával. Ez az összekapcsolás már a

jelenkor pszichológiájának része. Annyit azonban érdemes történetileg is belátnunk, hogy ezzel új megoldást

nyert a pszichológiai és az alkati tipológiák dilemmája. Míg a klaszszikus alkattanok egy külső testi és egy

belső lelki minta összefüggését keresték, a modern szintézis a testi mozzanatot is belülre helyezi. Alkat helyett

az extravertált viselkedés magyarázata a gátlások gyorsabb kiépülése lesz, az introvertáltak viszont

tanulékonyabbnak bizonyulnak (Hans Eysenck 1978, elmélete), vagy az introvertáltak aktiváltabbak és a

büntetésre érzékenyebbek, mint az extravertáltak (J. Gray 1978, elmélete). Az elméletek részletei nem fontosak

402




itt számunkra. A lényeges mozzanat az, hogy konstitucionálisan eltérő idegrendszeri típusok (belső, nem

közvetlenül megfigyelhető) tényezők válnak a Jung-féle „alapvető irányulások” magyarázataivá. Ezek a

konstitúciós tényezők azonban, mivel a tanulással kapcsolatosak, az alkatnál mégiscsak hajlékonyabbak. A

klasszikus alkattani tipológia biológiai végpontja más szempontból is változik. Levetkőzi hétköznapiságát, s

nem fiziog- nómiás összhangokat próbál bizonygatni. Nincsen mögötte az a természetes nyelv szemantikájára

támaszkodó gondolatmenet, hogy „a kövér ember joviális”, „a sovány kritikus” stb. Az új magyarázó tipológia

sokszor nagyon is intuícióellenes téziseket hirdet. A naiv személyiségelméletbe például nehezen illeszthető bele,

hogy az extravertált személy gátolt vagy unalomra hajlamos.

Az Eysenck elindította gondolatmenet még egy szempontból meghaladja a köznapiságot. Eysenck tudatosan

szakít az esszencialista gondolkodásmóddal. A tipológia két lehetősége, a kategoriális és a dimenzionális közül

egyértelműen az utóbbi mellett állt ki: a temperamentum alapvető dimenziói kontinuumot alkotnak, s ennek

megfelelően lehetnek az emberek kevert típusúak is. A két legfontosabb dimenzió az extraverzió és a neuroticitás,

ezek kombinációja megadja az eredeti négy temperamentumot, mint azt a 15.2. ábra mutatja.

Ebből az újabb hullámból a magyar pszichológia is kiveszi részét. Marton L. Magda (pl. Marton és Urbán 1965)

úttörő vizsgálatokban járult hozzá az extra-introverzió dimenzió tanuláslélektani alapjainak tisztázásához,

Kulcsár Zsuzsanna (1983) pedig az információfeldolgozási stílusok (az introvertált inkább ingergazdagító,

egészleges, az extravertált inkább töredékes ingerhez kötött) és a motivációs érzékenység kapcsolatát vizsgálta.

Ez a fejlődés két olyan kérdésre is az eredeti dilemmákat meghaladó választ ad, melyek minden klasszikus

tipológiában ott kísértenek. Az egyik a típusok értéke. Bár hirdetetten a pszichológus az emberi változékonyság

elkötelezettje, s így javasolt típusait nem sorolhatná értékesbe és értéktelenbe, a gyakorlatban erről sokszor

megfeledkezik. Enyhe formáit ennek mindannyian ismerjük. Saját preferenciáink révén tartjuk társadalmilag

értékesebbnek, pl. a társaságkedvelő vagy a visszavonult embert. A háború előtti években ez azonban

szélsőséges formákat is öltött. Jaensch pl. a fasizmus uszályába kerülve integratív típusát az északi emberfajta

jellemzőjévé emeli, s kései írásaiban szembeállítja vele a fegyelmezetlen, szentimentális „ellentípust”. De a

pszichoanalízis gondolataiból induló autori- tarianizmuskutatás, ellentétes előjellel ugyan, de szintén nem

mentes az értékítéletektől. A mo dern, okinak nevezett neurofiziológiai modelleket használó típustanok sikerrel

vetkőzik le az értékelés csábítását: eltérő, s hajlékony alkalmazkodási módokról beszélnek, s nem zárják le az

élet egy területét egyik típus előtt sem.

15.2. ábra. A négy temperamentum és az extraverzió és neuroticitás mint alapvető személyiségvonások Eysenck

(1978, 187. o.) nyomán.

A belső kör a négy temperamentum, a külső sáv pedig a két kiemelkedő viselkedésdimenziónak a mai

kutatásokkal megfeleltetett tulajdonságok

Másrészt a konstitúció és a megfigyelt viselkedés közötti többszintű levezetésekkel arra is választ adnak, miért

éppen a kiválasztott dimenziót tartsuk alapvetőnek. Tipológiájuk ebben az értelemben is motiválttá válik, s a

403




társas viselkedés számtalan egyéb, az alaptípusokkal nem lefedett típusváltozatát teszi lehetővé. Legújabb

alkalmazásaiban ez egyenesen úgy jelenik meg, mint az a gondolat, hogy a fontosabb személyiségvonások, mint

az emberek közötti eligazodást segítő ősi evolúciósan kialakult kategóriái népi osztályozási rendszerünknek

(Buss 1995).

2.3.4. Típusok és vonások

Érdemes kitekinteni arra is, hogy a mai pszichológiában a típus fogalmát kiegészíti és a tipológiai kutatás

pszichológiai, jelenségtani oldalát megváltoztatja a személyiségvonás fogalmának karrierje. Kétségkívül sok

irányba fejlődött a modern személyiség-lélektan tartalmi tekintetben is. Az in- tegratív modelleket illetően a

pszichoanalitikus személyiségfelfogás mellett kialakultak igen határozott interperszonális elméletek is; a

személyiség átfogó jellemzésének igénye mellett megjelentek az egy-egy részjelenségből kiinduló

általánosítások, s megerősödött a hermeneutikus felfogás is (Carver és Scheier 1998). A már említett

autoritarianizmus mellett így futnak be nagy karriert motivációs fogalmak mint személyiség-lélektani, az egyéni

különbségeket rendszerező elvek: a teljesítményre irányuló késztetés (David McClelland és mtsai 1953) vagy a

kompetenciamotívum (White), melyekről a 17. fejezetben még röviden szólunk.

Ezeknek a tartalmi átalakulásoknak a részletei már a mai pszichológia sűrűjébe vezetnének. Érdemes azonban

általánosabban kiemelni egy fontos hangsúlyeltolódást. A típusnak, mint valamilyen mögöttes „magnak” a

koncepciója. Az esszencialista kategorizáció adja át a helyét egy olyan viselkedésközpontú felfogásnak, mely az

egyéni különbségek rendszerezésénél a hétköznapi viselkedés állandóságaiból indul ki. Megközelítése kváziinduktív,

prototípus alapú, szemben a klasszikus arisztote- lészi klasszifikációval. A személyiségkutatásban az

esszencializmustól való eltávolodás mint a közna- piság leküzdése évtizedekkel megelőzi azt a filozofikus

antiesszencializmust, mely a lényegek bírálatát a demokrácia jellemzőjének tartja (Rorty 1992). Eközben

adatszerzési módszerei is átalakulnak. A klasszikus személyiség-lélektan elsősorban projektív módszereket

használt. Pl. a Rorschach-féle foltértelmezést vagy az amerikai Murray kezdeményezte tematikus

képértelmezési próbát (TAT), melyek alapelképzelése, hogy a személyiség rejtett rendszere minden helyzet

értelmezésében s magában az észlelésben is megjelenik (kivetítődik a képekre, a létrehozott történetek

szereplőinek szándékaira, innen a projekciós módszerek neve).

Az új – ma már persze hatvan éve tartó – hullám kérdőíveket használ a személyiség megismerésére. Ezeknek a

lefedni kívánt mérési tartománya nagyon eltérő. Elsősorban az alkalmazott pszichológia igényeinek megfelelően

kialakulnak olyan eljárások, melyek az egész személyiséget jellemezni akarják sok száz kérdésre adott válaszok

alapján, melyeket tematikus skálákba rendeznek. Ezek legtöbbje a klinikai gyakorlat igényeinek kielégítésére

született, mint pl. a legnevesebb, az MMPI kérdőív (a betűszó a Minnesota Többskálájú Személyiség Inventár

rövidítése). Logikájuk részben elméleti, részben empirikus. Kiválasztanak bizonyos állításokat, melyek

valamilyen szélsőséges viselkedést mutató betegcsoportra jellemzőek kellene legyenek (pl. a Sokszor nincs

kedvem felkelni feltehetően rossz kedélyűekre jellemző), azután felmérésekkel tisztázzák, hogy melyek képesek

ténylegesen elkülöníteni a betegeket az átlagos emberektől. Ezek után egy beteg vagy általában egy személy

azzal lesz jellemezhető, hogy válaszai milyen jellegzetes viselkedésű csoportokéra hasonlítanak legjobban. Ezt

fejezné ki a sok-sok skálából készült személyiségprofil. Az objektivitás igénye révén messze kerülünk mind a

vizsgált személy élményeitől, mind személyiségének egészétől. A magyar klinikai pszichológia javára legyen

mondva, hogy a projektív módszerek használatát, állandó pontosításigénnyel a kérdőíváradat közepette is

mindmáig megőrizte.

Kialakítottak azután egy-egy kiemelt vonás megismerésére hivatott kérdőíveket is. A behavioristák kedvence,

pl. a szorongás vizsgálata az aggodalomra, a vegetatív izgalomra, nyugtalanságra utaló kérdésekkel (Janet

Taylor), de ma már az extraverzió vizsgálatának pszichológiai oldala is kérdőívekkel folyik. Magán az elméleti

igényű személyiségpszichológián belül a kérdőíves elemzések kétféle felfogást alakítottak ki a személyiség

felépítésére, s arra nézve, milyen viszony van az egyedi viselkedési események s a mögöttes

személyiségszerkezet között. Az egyik, elsősorban Raymond B. Cattell (1965) képviselte felfogás szerint a

személyiség alapját viszonylag nagyszámú (16) alapvető, ún. gyökérvonás képezi (pl. magabiztosság,

gyanakvás, érzelmi stabilitás). Ezek a vonások egymás közti kapcsolataik révén két másodlagos, átfogóbb típust

alkotnak: az extraverzió és a szorongás csokrát. A hangsúly e felfogásban a tényleges viselkedéshez közel álló

kis terjedelmű vonásokon van. Ezzel szemben Hans Eysenck (1978) a hangsúlyt az átfogó faktorokra helyezi: az

extraverzió, a neuroticitás (izgatottság) s a pszichotikus hajlam, kiegészítve az intelligenciával a személyiség

lényegi jellemzésére hivatott átfogó faktorok. Nála az összkép sokkal inkább hasonlít a klasszikus tipológia

belülről induló szemléletére: az introvertált merevsége, állhatatossága, félénksége introverziójának

következményei, ezzel szemben Cattell inkább azt mondaná, hogy ezek alkotják az introverziót. A mai

pszichológiában ez az alapdimenzió keresés vált a nagy öt tényező révén ismertté (lásd Carver és Scheier 1998).

Ez a felfogás erodúciós értelmezésekhez is vezet. Buss (1995) koncepciója szerint a legalapvetőbb

404




személyiségdimenziók a túlélés szempontjából fontos értékelő rendszereink (barátságos-e, önző-e stb.) A

személyek világában segítik tájékozódásunkat.

Ma persze kicsit bonyolultabban látjuk a vonások és a viselkedés kapcsolatát is: a mai pszichológia újra, a mérés

technikájában is felfedezte, hogy a viselkedés egyszerre függvénye a személyiségnek s a helyzetnek. A

szorongós ember sem mindenhol retteg például, ki az iskolában, ki a randevún. Ezt a felismerést nevezzük ma

személy-helyzet interakciós elméletnek, melynek jelentős képviselői az amerikai Walter Mitchell és a svéd

David Magnusson, Magyarországon pedig Oláh Attila. Mindenesetre még ez a felfogás is, mint minden, a

vonások fogalmával operáló, s főleg kérdőíveket alkalmazó megközelítés, egy speciális statisztikai eljárást, a

faktoranalízist használja arra, hogy a sok kérdés között rendet teremtsen. Ez a pszichológiában nagy karriert

befutott eljárás nem csak gyakorlati segédeszköz, elméleti modelleket is motivált az emberi személyiség és a

képességek felépítéséről.

2.4. A statisztika és a képességpszichológia

A mai pszichológiában a statisztikai módszer középponti szerepet játszik. Elég egy folyóiratot kinyitnunk, s

minden dolgozatban nemcsak hogy számok és táblázatok szerepelnek (ez még puszta objektivi- tási igény is

lehetne), hanem mindenféle statisztikai zsargonkifejezések próbákról, szignifikanciáról s így tovább. A

statisztika a harmincas években vált a hétköznapi fegyvertár részévé. Annak végső elismerése rejlik emögött,

hogy a pszichológia csak valószínűségi állításokat tud tenni, még legpontosabb kísérleteit is annyi nem

ellenőrzött tényező befolyásolja, hogy megalapozottan csak a véletlennel szembeállított kijelentéseket tehet: 5%

az esély arra, hogy ez a két csoport nem tér el (pl. a butaságban), látszólag mégis ilyen nagy a különbségük.

A pszichológia a mezőgazdászattal (pl. nemesítéssel) és a közgazdászokkal osztozik a valószínűségi

következtetések sajátos középpontba kerülésében, a matematikai statisztika aktív felhasználásában, és sokszor

alkotó művelésében.

2.4.1. Különbségek és kapcsolatok: kétféle statisztikai kérdés

Az egyik kérdés, ahol a statisztika behatol a pszichológiába: csoportok eltérése vagy beavatkozások hatásának

vizsgálata. A másik a változók közötti kapcsolatok vizsgálata. Mindkét területen Angliába vezetnek a gyökerek.

Pearson 1900-ban közölt első illeszkedésvizsgálatai (khi 2 próba) után 1908-ban jelenteti meg Student (diák)

álnéven a dublini híres Guiness sörgyár vegyésze, William S. Gosset (1876-1935) az első statisztikai próbát

(teszt, innen a neve: t-próba), mely összehasonlítandó csoportok szórásának becslésén alapult. (Egyébként az

álnév használata az ipari titokvédelemmel kapcsolatos. Gosset a módszert a sörminőség ingadozásának

vizsgálatára dolgozta ki.) Sir Raymund A. Fisher (1890-1962) cambridge-i matematikus és evolúciós

elméletalkotó átfogóan kidolgozta a kísérlettervezés és -feldolgozás egész módszertanát. A tervezés lényege:

világos, egymást keresztező független változók bevezetése (pl. locsolás és műtrágya), s azután az eredmények

feldolgozása azon alapul, hogy minden mérési variábilitás az általunk ellenőrzött s a véletlen (hiba jellegű)

szóródások összegződéséből áll elő. Az angol öröklés-környezet hagyománynak, a galtoni paradigmának is

továbbfejlesztője Fisher. Neki köszönhetjük mind azt, hogy méréselméleti modellben megfogalmazta az

öröklés-környezet viszonykérdést, mind azt, hogy kidolgozta a diszkrét gének és a folytonos tulajdonságok

közötti ösz- szefüggést, ami az evolúciós elmélet és a genetika összekapcsolásának kulcsmozzanata.

Fisher statisztikai modelljeinek lényege a teljes szóródás felbontása véletlen és ismert hatások összegződésére.

Ennek a gondolatmenetnek az alkalmazását nevezzük varianciaanalízisnek, mely ma minden kísérleti

adatfeldolgozás alapvető kerete. Tulajdonképp ma is Fisher közel évszázados felismeréseiből élünk, csak jobb

gépekkel végezzük a számításokat. Terminológiánk pedig észrevétlenül még mindig a növénynemesítés

gyakorlati hatását tükrözi, mikor például a változók kombinációiból (fiatal férfi, fiatal nő, idős férfi, idős nő)

előálló cellákról beszélünk, nem jut eszünkbe, de ez eredetileg parcella volt.

A változók közti kapcsolatok vizsgálata Galton köréből indult. A 8. fejezetben láttuk, itt csak emlékeztetek rá,

hogy Karl Pearson (1892), a korrelációszámítás stabil módszerének kidolgozója maga is világnézeti jelentőséget

tulajdonított a korrelációnak. Hume nyomdokain haladva azt hirdette, hogy maga az okság nem más, mint

együtt variálás, vagyis korreláció. Egész tudományelméletet is épített erre alapozva. Pearson munkássága a

változók közötti korrelációk elemzésével logikusan elvezetett oda, mi történik, ha sok változó korrelációit

vizsgáljuk egymással? A részleges korreláció fogalmához már ő is eljut. Az igazi előrelépést azonban a

faktoranalízis jelenti.

2.4.2. A lélek vektorai: a faktoranalízis

405




Az eredetileg Wundtnál doktorált Charles Edward Spearman (1863-1945) számos korrelációs módszer

megalkotása mellett a faktoranalízis körvonalazása és elméleti alkalmazása révén vált nagy hatásúvá a modern

pszichológiában. 1904-ben jelentette meg híres dolgozatát, melyben iskolás gyerekeknek adott feladatok

korrelációit szemlélve felismerte, hogy azok között magas együtt járások vannak. Feltette, hogy e mögött egy

generális, g értelmi képesség áll, míg az egyes feladatok eltéréseiért az s, specifikus faktorok a felelősek.

Ez persze így még csak hipotézis. A faktoranalízis eljárása, melynek egyik módszerét ő maga fejleszti ki, majd

arra lesz alkalmas, hogy a korrelációba léptetett változókat ténylegesen redukálja néhány, vagy legalábbis

kisebb számú mögöttes tényezőre.

Spearman eredeti meglátása két irányba fejlődik tovább. Maga az intelligencia g faktor elmélete egyre

kibontottabbá válik. Spearman követői alapvető agyi képességet látnak benne, öröklött feladatmegoldó energiát,

mely, pl. nemek s fajok között is eltérő lehet. A statisztikai fogalom tehát nem ártatlan konnotációjú. Mindazok

a gondok hozzátapadnak, melyek a hagyományos intelligenciatesztelés sajátjai (szociális igazságtalanság,

genetikai gőg stb.). A legtöbb gyakorlati intelligenciateszt (pl. a nálunk is elterjedt Wechsler-próba) a g faktoros

elmélet valamilyen változatából indul ki, felteszi, hogy a különböző próbák egy mögöttes tényező mérésére

hivatottak.

A faktoranalízis semleges technikává nőtte ki magát. Nemcsak valamilyen galtoni értelemben vett egységes

intellektuális képesség kimutatásának lesz eszköze, hanem mindenféle adattömeg rendezésének. Így jelenik

majd meg a kérdőíveknél s általában a személyiség- és szociálpszichológiában. Csakhogy a semleges és

ártatlannak tűnő módszer alkalmazásában is rivális iskolák jönnek létre. Az amerikai Louis L. Thurstone (1887-

1955), a faktoranalízis egyik úttörője ezen a területen túl is jelentős meto- dikus. O vezeti be a pszichofizika

elveit alkalmazó attitűdmérést: szakértők skálázzák, hogy bizonyos állítások, pl. mennyire erős elítélését jelentik

valamelyik etnikai csoportnak. A kijelentések így sorba rendezhetőek. Ezután egy adott személy attitűdje azzal

lesz jellemezhető, hogy átlagosan a skála mely pontján elhelyezkedő kijelentésekkel ért egyet. Ami a

képességeket és a faktoranalízist illeti, Thurstone itt azt hirdeti, hogy a g faktor helyett elsődleges mentális

képességek nagyobb száma van, s csak ezeknek második szintű faktora a g.

Azóta is tart a vita. A mai pszichológiában, az uralkodó egységes intelligenciakoncepciók közepette, pl. J. P.

Guilford (1967) s az egész kreativitáskutatási irány azt a hitet képviseli, hogy intellektuális képességeink

egymástól független képességek mozaikját alkotják.

Kanyarodjunk vissza röviden a személyiségvonásokhoz! A faktoranalízis ott sem ad egyértelmű megoldást arra,

hogy néhány vagy sok alapvető dimenziót keressünk-e. Vannak ugyanis olyan faktoranalízist alkalmazó

pszichológusok, akik megengedik az egymással korreláló faktorokat, s így természetszerűen erős ún.

másodlagos faktorokat kapnak, míg mások szerint ez nem engedhető meg – s így ők több független alapvető

tényezőt fognak kapni. Vagyis a faktoranalízis nem ad választ a személyiség belső szerveződésére, ezt tőlünk

várja. Ezért logikus, hogy Eysenck s követői a neurofizio- lógia, mások pedig az intelligencia szerkezetének

kutatásában a kísérletezés irányába lépnek tovább, kiábrándulva a faktoranalízisből.

2.5. Kulcsfogalmak

5.6. táblázat -

atletikus ideáltípus projektív módszer

ciklotim konvergenciaelmélet skizotim

extraverzió-introverzió nyelvtipológia szellemtörténeti irány

faktor perszonalizmus tipológia

forgatás piknikus vonások


406




A személyiség-lélektan egészének formálódására és szemléleti kérdéseire jó forrás Gordon Allport (1980),

valamint Carver és Scheier (1998) átfogó tankönyve, s még jó olvasmány is. A szellemtudományos tipológiák

áttekintésére emellett Mátrai László két könyve jó kiindulás, továbbá Halász és Marton (1978) bevezetője. Az

egyéb társadalomtudományok típusalkotására nézve Humboldt, Max Weber, Frobenius magyarul is olvasható.

Típustanok és evolúciós különbségfelfogások összevetésére Buss (1995) a jó forrás. A biológiai

karekterológiákra Kretschmer magyar könyve s főként a Halász-Marton (1978) szerkesztette szöveggyűjtemény

a jó forrás. Ez utóbbi azután a klasszikusoktól (Kretschmer, Sheldon, Jaensch) elviszi a kérdést a mai

idegfiziológiai tipológiáig (Eysenck, Gray, Nyebülicin) s a faktoranalízis részkérdéseiig is (Cattell s mások). A

vonás- és típuselméletek viszonyáról mai kontextusba állítva érdemes megnézni Carver és Scheier tankönyvét,

valamint Strunz németesebb tanulmányát a Halász-Marton-kötetben. A statisztika megjelenéséről a

pszichológiában Hearnshow brit pszichológiatörténete kitűnő kiindulás.

3. 16. FEJEZET – A motiváció és a dinamikus

pszichológiák

A „szándék" az emberi élet valóságos tényezője, és ha a szándék nem is, de legalább a célirányosság ugyanúgy

része az állat életének is.

Robert S. Woodworth: Dinamikus pszichológia. 1926/1983, 422. o. Grynaeusz Eszter ford.

5.7. táblázat - 16.1. táblázat. Néhány klasszikus pszichológiai elmélet a népi pszichológia

vélekedés-vágy szempontjából értékelve

Elmélet Vélekedés (reprezentáció) Vágy Interakciójuk

Wundt központi kérdés háttértéma nincsen?

Brentano kétpólusú az irányulás nincsen?

Freud van új mozzanat a vágy áthatja a

reprezentációt

Korai etológia előkészület a végrehajtásra minden viselkedéshez

tartozik

3.1. A motiváció mint hiányzó láncszem

kétszakaszú viselkedés:

appetitív és konszummatív

szakasz

A motiváció kérdése természetesen szinte minden modern pszichológia érdeklődésének előterében áll.

Hétköznapi emberismeretünkben is állandóan visszatérő kérdés a miért? Miért nem szereti Pisti a számtant,

miért oly kitartó Feri az udvarlásban, miért nem hagyja abba Kovács úr, a szenvedélyes játékos a próbálkozást a

lottóval a sok-sok kudarc ellenére s így tovább. A válaszok népi pszichológiánkban indítékokra, és sokszor

rejtett motívumokra hivatkoznak. Azért nem tesz, mert fél tőle, azért tesz másik dolgot, mert arra vágyik s így

tovább. A mai tudatfilozófiában azt szoktuk mondani, hogy kibontakozott népi pszichológiánk egy vélekedésvágy

rendszert követ (Dennett 1998a): mások és saját cselekvésünket is a fennálló tudásokra, illetve a fennálló

vagy feltételezett ezekhez kapcsolódó vágyakra vonatkoztatva értelmezzük. „Azért ment be, mert azt hitte, hogy

ott van a lány. Azért ment be, mert szereti a lányt.”

Miközben népi pszichológiánkban a vélekedés és vágy kettős modelljével élünk, a klasszikus lélektan, amikor a

reprezentáció kérdését állította előtérbe, valójában úgy tett, mintha az ember vizsgálható lenne pusztán a

vélekedések szintjén. A vonzalom, ambíció, kitartás s hasonló mondén kérdések a klasszikus tudatlélektanban

annak hirdetett voluntarizmusa ellenére nem kaptak kellő helyet, illetve, mint a 16.1. táblázat mutatja, a

megismerés világa független maradt a vágyaktól. Kétségtelen, hogy a Brentano elindította intencionalitási

gondolatmenet a lehetőséget megadta már a klasszikus német pszichológiában is egy olyan pszichológia

kibontakoztatásához, amely a szándékot is előtérbe állítja (9. fejezet). Ez azonban nem vált igazi áttöréssé, a

pszichoanalízistől kezdve áll helyre a rend, s lesz a pszichológia újfent a népi pszichológia egészének

tudománya. A rejtett szándék és a nem áttetsző vágy, e pszichoanalitikus témák révén az akadémikus

407




pszichológiának is vezető témájává válnak az embert mozgató kérdések. Ez a hatás annyira igaz, hogy a mai

szóhasználatban a mérsékelt formában alkalmazott pszichoanalitikus gondolatokat szokás „dinamikus

pszichológiaként” emlegetni. E fejezetben egy klasszikusabb szóhasználatot követek. Azokat az irányzatokat

nevezem dinamikus pszichológiának, melyek eredetileg ekként definiálták magukat. Érvényes a motivációs

kérdéskör előtérbe kerülése a behavioristákra is: egyik vezető kutatási témájuk a motívumok szerepe a

tanulásban és a motívumok tanulása lesz. Az alaklélektanból kibontakozott Lewin-iskola motivációs elveit már

láttuk; érdemes azonban feleleveníteni, hogy saját elképzelésüket ők is csoportdinamikának, illetve

személyiségdinamikának nevezik.

Ebben az általánosan megváltozott közegben kell értelmeznünk azt, hogy vannak olyan pszichológusok is, akik

egész munkásságuk jelszavává a motiváció kérdését teszik. A motiváció a viselkedés okainak kulcskérdésévé

válik náluk, ha úgy tetszik, a klasszikus pszichológiával szemben ők a reprezentációt tekintik triviálisnak és a

vágyak meghatározó szerepét a kutatandó témának.

3.2. Woodworth dinamikus lélektana

A motiváció fogalomrendszerének a tudományos pszichológia középpontjába helyezéséért a legtöbbet Robert

Sessions Woodworth, a Columbia Egyetem professzora tette. Életműve, mint a 8. fejezetben láttuk, egyben

annak a józan eklekticizmusnak is legélőbb példája, mely a nagy „iskolákon kívülieket” is jellemzi általában.

Legjelentősebb hozzájárulása a pszichológia elméletének alakulásához a dinamikus pszichológia

koncepciójának kialakítása. Ugyanakkor, s ez a funkcionalista hagyomány időben már tovább vivő, új

korszakokra reagáló kérdése, 1918-ban megjelent Dinamikus pszichológia c. könyve vezeti be a motivációs

pszichológia azóta is érvényes alapfogalmát, a drive (késztetés) fogalmát. Ezzel sikeresen helyettesíti a korabeli

amerikai pszichológiában, legalábbis sokak számára, az ösztön meglehetősen népszerű s folyékony fogalmát. A

drive Woodworth számára minden cselekvésre késztető belső tényező. Ezek egy része biológiai késztetés

(éhség, szexualitás), jó részük azonban az egyéni élet során alakuló szándék és készenlét. Ezek a

válaszkészenlétek azonban nem teendők önálló létezőkké, hiszen maguk is korábbi viselkedésekből származnak.

Ugyanakkor funkcionálisan önállósodhatnak is. A célirányosság a viselkedés fontos szervező elve, a célok s

szándékok azonban maguk is okozatok. A célirányos viselkedésben Woodworth két fázist különböztet meg

Sherrington nyomán: az előkészítő és a konszummatív válasz szakaszát. Ebben a korban azután Wallace Craig

(1918) veti majd fel, hogy minden viselkedés felbontható appetitív és konszummatív szakaszokra. Precízebb

elhatárolás ez, mint Woodworthé. Együttjár vele az a gondolat is, hogy az appetitív szakaszok módosíthatóbbak,

míg a konszummatív szakaszok rögzítettebbek. Ennek megfelelően a viselkedés elsősorban a keresés során

módosul. Valójában ez a felfogás a motivált viselkedés fogalomrendszerének keretében talál helyet annak a

kérdéskörnek, ami két évtizeddel korábban James Baldwint is foglalkoztatta: mi a szerepe a keresésnek, a

vikariálásnak a viselkedés szerveződésében. Sok évtized múlva a modern etológiai magatartás-elemzés egyik

alapgondolatává vált ez a kettősség, elsősorban Konrad Lorenznek köszönhetően. Az így körvonalazott

motivációs gondolatkörnek nagy szerepe volt a klasszikus funkcionalizmus és a mai pszichológia közötti

folyamatosság megteremtésében.

A dinamikus pszichológia két értelemben is motivációs központú. Viselkedési céljaink eredetét keresi az egyén

élettörténetében s a motivációs állapotok közvetlen kiváltó ingereit akarja feltárni. Woodworth felfogásának két

további mozzanatát érdemes kiemelni. A funkcionalista módon értelmezett alkalmazkodási hangsúlyból

kiindulva Woodworth számára a viselkedés elemzésének egysége nem az inger-válasz kapcsolat, hanem maga a

viselkedés. Invarianciákat a viselkedés felől kell keresni, s ezeket az invarianciákat a funkció, a

szükségletkielégítés keretében találjuk meg. Ha pl. a pedál bal s jobb lábbal való lenyomása ugyanazt a szerepet

látja el (táplálékhoz juttatja az állatot), akkor a két mozgás viselkedési szempontból egyenértékű, mindkettő

pedálnyomás. Ez a felfogás, bár Woodworth terminológiájában a mai olvasó ezt nehezen veszi észre, rokon a

viselkedésegységek etológiai elemzésével (saját korában Heinroth munkáival s Karl Bühler elméleti

értelmezéseivel), s azzal a szándékelvű (intencionális) kérdéskörrel, melyek ma oly központiak mind a filozófiai

pszichológiában (Dennett 1998a) mind az összehasonlító- és a fejlődéslélektanban (pl. Leslie 1987). Másrészt

fiziológia és pszichológia viszonyában a dinamikus pszichológia azokkal a korabeli behavioristákkal, pl. Karl

Lashleyvel van összhangban, akik nem elhatárolni, hanem közelíteni akarják a két diszciplínát. Ezt persze

Woodworth gyakorló fiziológusi iskolázottsága is magyarázza.

A célirányosság okozati értelmezését tekintve Woodworth vitában áll a kor teleologikus kiin- dulású motivációs

pszichológiájával, McDougall felfogásával.

A „szándék” az emberi élet valóságos tényezője, és ha a szándék nem is, de legalább a célirányosság ugyanúgy

része az állat életének is. Eltekintve a szándék és a célirányosság filozófiai tartalmától és a világrendszerben

408




elfoglalt helyétől – ami nem pszichológiai kérdés – a szándék olyan jelenség, melyet a pszichológia nem

hagyhat figyelmen kívül. A dinamikus pszichológiának a szándékot előzményeivel és következményeivel,

okaival és hatásaival összefüggésben kell tanulmányoznia.

Úgy tűnik, hogy néhány szerző, különösen McDougall azt tanítja, hogy az emberi viselkedés és tapasztalás oki

magyarázata megkívánja, hogy szemet hunyjunk a szándék és a célirányosság felett. Itt valamilyen félreértés

van. Nem lehet ellentmondás aközött, hogy egy akciósor célirányos és hogy a szekvenciák között oki kapcsolat

van. A szándék bizonyára ok is; ha nincs hatása, nincs jelentősége sem. Ezen felül, ha valakinek szándékai

vannak, akkor hinnie kell annak az eseménysorozatnak az oki természetében, amelynek keretében dolgozni

szándékszik. Szándéka azáltal kontrollálja az események folyását, hogy magáévá teszi azokat az eszközöket,

amelyekre a vágyott kimenet eléréséhez szükség van. A megbízható oki összefüggések eszközként való

használatával kapcsolatos némi tapasztalat nélkül a szándék aligha merülne fel.

Robert S. Woodworth: Dinamikus pszichológia. 1926/1983, 422. o.

Grynaeusz Eszter ford.

3.3. McDougall hormikus pszichológiája

Woodworth józan motivációs pszichológiájától egészen eltérő hangulatot áraszt a kor másik motiváció-központú

pszichológiai rendszere, az Angliából Amerikába, a Harvard Egyetemre (1920-1927), majd a Duke Egyetemre

(1927-1938) átszármazott William McDougall (1871-1938) spekulatív, misztikus érvelésre hajló elmélete. Az

orvosi diplomát szerzett McDougall Angliában, Oxfordban a kísérleti lélektan első lépéseit próbálta megtenni,

az igazi sikert azonban több tucat kiadást megért, 1908-ban megjelent szociálpszichológiája hozta. Az ő számára

is középponti mozzanat a célirányosság. Woodworthtől eltérően azonban, McDougall a viselkedés teleológiáját

nem tartja beilleszthetőnek egy okozati láncba. A viselkedést a fizikai-természeti jelenségektől szerinte a célra

törekvés különbözteti meg; a viselkedés a célok felől írható le, s a céloknak megfelelően variábilis. A viselkedés

változékonysága a tanulékonyságnak, a viselkedés hajlékonyságának a biztosítéka. A célirányosság

végeredményben egy vitalisztikusan értelmezett alapvető mozgatóerő, a horme (gör. állati ösztön), az életösztön

eredménye. Eredetét tekintve minden élőben, s nyomaiban az élettelen világban is megtalálható ez

(emlékezzünk Fechner pánpszi- chizmusára). Ez magyarázná a viselkedés spontán, belülről eredő

megnyilvánulásait. S ebből kiindulva hivatkozik McDougall saját rendszerére mint hormikus pszichológiára. A

terminus inkább hírhedtté, mintsem népszerűvé vált: pusztán McDougall használja, mások csak rajta ironizálva.

A cselekvés fogalmát kifejtve saját hormikus gondolatmenetét másokhoz viszonyítva fogalmazza meg.

1. A teremtmény nem csupán egy bizonyos irányban mozog, mint egy külső erő által hajtott élettelen tömeg;

mozgásait teljesen lehetetlen leírni azon a nyelven, amelyen a mechanikus mozgásokat leírjuk; csak úgy

tudjuk leírni őket, hogy azt mondjuk, a teremtmény kitartóan törekszik egy bizonyos cél felé. [...]

2. A teremtmény törekvése nem pusztán kitartó tör- tetés egy adott irányban; noha a törekvés fennmarad,

amikor akadály bukkan fel, a mozgás fajtája és iránya újra és újra változik egészen addig, amíg az akadályt le

nem küzdötte.

3. A viselkedésben az egész szervezet részt vesz. [...]

4. [...] vannak bizonyítékok a cselekvés hatékonyságának növekedésére, a keresett célhoz használt eszközök

jobb alkalmazására – a cél elérésének folyamata megrövidül, vagy valamilyen más módon mutat

megnövekedett hatékonyságot az egyed vagy a faj életének elősegítésében.

William McDougall: A cselekvés elméletei.

1912/1983, 430-431. o.

Síklaki István ford.

409




Vitatott kérdések – Az intencionális kérdéskör egy mai természettudományos keretben

A mai pszichológiának is visszatérő kérdése a három lehetséges hozzáállás közötti választás a viselkedés

célirányosságát illetően. Az egyik Watson, illetve Loeb attitűdje (lásd 11. fejezet), mely mechanisztikus, a másik

McDougallé, mely naivan intencionális, a harmadik pedig Wood- worth hozzáállása, a naturalistáé, aki hisz a

vágyak és szándékok valós létében, de ezeket mind eredetüket, mind hatásukat illetően beilleszti az oksági

világmagyarázatba. A naturalista igényű megközelítés kulcsmozzanata az, hogy a célracionalitás és az intencionalitás

szempontjából mintegy evolúciós fokozatok tételezhetőek fel. Az egyes kutatások többnyire csak

valamelyiket vizsgálták, mára azonban, nem utolsósorban Dennett (1998a) munkáinak szó szerint naturalista

értelmezése révén legalábbis a feladatot már látjuk: össze kell kapcsolni az állati viselkedés elemzését az emberi

intencionalitással. Ebben fokozatokat képzelhetünk el, melyeket egy másik munkám (1998d) alapján mutatok

be. A lépések a kutatás logikáját, s a feltételezett folyamatok összetettségét egyszerre tükrözik.

1. Az élővilág célszerűségei (reflexek, tropizmus) a kutató számára evolúciós magyarázatot kapnak. A

látszólagos célszerűség nem mond ellent az okságnak és a fizikalizmusnak. Jennings megadja, mit is kell

magyarázzon Loeb. Nélküle, aki a tervezeti hozzáállást képviseli, a fizikai hozzáállás nem tud sikeresen

közelíteni az élő rendszerhez, nem tudja, minek is keresse a fizikai magyarázatát. A történeti fejlődés itt

abban áll századunkban, hogy a két hozzáállás sokáig kizárónak tűnt, s mára vettük világosan észre, hogy

eltérő leírási szintekről (ha úgy tetszik hozzáállásokról van szó).

2. Az állati viselkedés ekvivalenciaviszonyai. Magasabb rendű állatoknál megjelenik az állat viselkedésében a

cél szempontjából vett racionalitás. Csibra és Gergely (1998) részletesenbemutatják, milyen alapvető

jelentőségű ez komplexebb élő rendszerek viselkedésének magyarázatában. Az állat az azonos célhoz vezető

utakat egyenértékűnek kezeli például, vagy a pedálnyomás lehetséges módozatai is egyenértékűek számára.

Ez felel meg a Kardos és Barkóczi (1953; Kardos 1988) által leírt ekviterminális célszerűségnek. Valójában

ez a kérdéskör évtizedeken át a tanuláslélektan egyik alapkérdése, mint a válaszekvivalencia problémája. Az

állat viselkedését a tárgyak irányítják, ebben az értelemben van „vonatkozási” intencionalitása, de ő maga

nem tulajdonít szándékokat. Társas viselkedését a motivációs folyamatoknak megfelelő ekvivalenciák

szervezik, de ebben sem tételezhetünk fel szándéktulajdonítást.

1. A szándék- és célracionalitás tulaj- donítása megjelenik már az észlelésben is, mind mások, mind a

tárgyaknak tulajdonított „racionális viselkedés" elvárásának megfelelően. Gergely, Nádasdy, Csibra és Bíró

(1995) kísérletei kimutatták, hogy a Fritz Heider és Marianne Sim- mel (1944) által először demonstrált

szándékattribúció embergyermekeknél igen korán megjelenik az észlelésben, s természetesen egymás

értelmezésében is. Mindez kialakít egy Dennett (1998a) értelmében vett elsőrendű intencionális rendszert:

szándékokat tulajdonítunk az ágenseknek. Történetileg nézve ennek felismerése a naiv szociálpszichológia és

a kognitív fejlődéslélektan összekapcsolódását eredményezi. Sajátos kérdés, hogy vajon a céltulajdonítás, a

teleológiai hozzáállás megelőzi-e az intencionális hozzáállás felvételét (Csibra és Gergely 1998).

410




2. A reprezentáció és a valóság elválasztása: vélekedéstulajdonítás a tudatelméletben. Számos eredmény utal

arra, hogy az embergyermek három-négy éves kora közt egy további változáson megy át (Perner 1991). Naiv

pszichológiája kifinomultabbá válik: a másikat nemcsak szándékokkal rendelkező lénynek tekinti, hanem

olyan intencionális rendszernek, amelynek vélekedései vannak a világról. Ez teszi lehetővé a leválást a

pillanatnyi helyzetekről, itt jelenik meg a nem létezőről és a nem igazról való gondolkodás, s már tényleg

közeledünk Brentanóhoz, miközben az állati viselkedés motivációs alapjaiból indultunk ki.

Ez a leírás önmagában még nem is oly misztikus. McDougall a népi pszichológia intencionális hozzáállását

hangsúlyozza a cselekvés elemzésében. Viselkedésünk csak a célok szempontjából, ebben az értelemben csak

funkcionálisan értelmezhető.

Ugyanakkor az értelmezésben McDougall meglehetősen könnyű megoldást alkalmaz: egyszerűen dologiasítja a

viselkedést magyarázó elveket, minden viselkedéstípus mögé egy ösztönt helyez. Az ösztönök azt

eredményezik, hogy az ő értelmezésében a viselkedés alapvetően öröklött meghatározottságú. McDougall

gondolkodásmódja vállaltan lamarckiánus, s szellemében az angol eugenikai hagyományt viszi tovább. A bevált

alkalmazkodási formák öröklésünk részévé válnak. Az ösztönök reifikált koncepcióját az éppen módszertani

beha- vioristává váló Amerikában képviseli. Emiatt, akárcsak a szerzett tulajdonságok öröklésének hirdetése

miatt, csak úgy záporoztak felé a behavioristák bírálatai. McDougall koncepciójában az ösztön nem pusztán

öröklött viselkedésforma, s nem is csak öröklött hajtóerő. Az ösztön mögöttes viselkedési diszpozíció, mely a

legkülönbözőbb tárgyak preferenciájában (megismerési oldal), s a velük való sajátos viselkedésekben

(végrehajtó oldal) megnyilvánul. Lényege, központi oldala az érzelem. Az ösztönök hidraulikusan működnek,

akárcsak Freudnál: kielégületlenségük helyettesítő tevékenységekhez s vákuumcselekvésekhez vezet. (Bár

éppenséggel McDougall Freud éles kritikusa volt. Ennek oka könnyen belátható a 16.2. táblázatból. A

szexualitás McDougall elképzeléseiben csak a nagyszámú ösztöntörekvés egyike. McDougall – hogy mai

kifejezést használjunk – moduláris ösztöntana nem egyeztethető össze a pszichoanalízis egységesítő

gondolkodásmódjával, bármennyire hasonló determináló mechanizmusokat tételezzenek is fel.

Társas viselkedésünk is ösztönök eredménye. A társas viselkedés elemzésében McDougall egy anekdotikus

alátámasztást nyert leltárt alkalmaz.

Néhány jellegzetes példa a 16.2. táblázatban jól mutatja, hogyan feleltet meg McDougall közvetlenül ösztönöket

s mögöttük álló érzelmeket a társas viselkedés elkülöníthető formáinak.

Az ösztönök kombinációi az emberi társas viselkedés bonyolult formáit hoznák létre. Ennek megfelelően

McDougall egész szociálpszichológiája is az ösztöntanon alapul. Rendszerével a kornak két problémája volt.

Mint a magyar Harkai Schiller Pál (1940, 192-195. o). rámutat, az elemző módon bevezetett nagyszámú ösztön

egy újabb, csak most már a mozgatóerőkre értelmezett karteziánus felfogás. A késztetések világába átlépve

McDougall

5.8. táblázat - 16.2. táblázat. A társas ösztönök és az érzelmek egymásnak megfelelése

McDougall felfogásában

Ösztön

menekülés

harc

kíváncsiság

taszítás

önbizalom

önlefokozás

szülői

Érzelem

félelem

düh

csodálkozás

undor

feldobottság

lehangoltság

lágy érzések

411




szaporodási

nyáj

szerzési

nemi vágy

csoportkomfort

irigység

nem tudja kivédeni a kartezianizmus vádját, főként a kontextus és a helyzet mint meghatározó tényező

elhanyagolását. Valójában a viselkedés meghatározóinak tárgyként kezelése okozza ezeket a gondokat, ettől

misztikus McDougall ösztöntana a valódi biológiai gondolkodásmódhoz képest (Lorenz 1977). A másik gond a

társas viselkedéssel kapcsolatos. McDougall számos vitát váltott ki azzal, hogy a szociálpszichológiát biológiai

alapokra helyezte. Az ösztönök sem tetszettek, s az sem, hogy mindebből, különösen a nyájösztön működése

révén egy csoportlélekszerű fogalmat dolgoz ki. Valójában második hazájában a szociálpszichológiára gyakorolt

hatása elsősorban provokatív lesz: sokan belőle merítik elszántságukat a szociálpszichológia világosabb

fogalomrendszerének kialakításához (lásd Gordon Allport 1971 történeti összefoglalóját). A sors iróniája, hogy

a mai kultúrában a szociobio- lógia megjelenésével újra felmerül számos társas viselkedésforma biológiai

magyarázata. Csakhogy az érvelés megváltozik. Ma nem kiindulópontként feltételezett ösztönök vannak,

amelyek előre mindent megmagyaráznának, hanem adott viselkedésformákhoz próbálnak a szociobiológusok

kreálni egy elfogadható adaptációs történetet, amely a fajspecifikus viselkedés (pl. altruizmus, csoportreferencia

stb.) adaptív előnyeit magyarázná. Vagyis jóval nagyobb a lépték, ugyanakkor minuciózusabb az elemzés, s

nincsenek eleve biztosra vett közbülső magyarázó fogalmak, mint az ösztön. A VITATOTT KÉRDÉSEK

elemzi, hogyan is jelenik meg a mai evolúciós pszichológiában a Loeb-Jennings, MacDougall, Holt felvetette

kérdések folyamatossága.

McDougall gondolatrendszere saját korában nemcsak az ösztönvitákon keresztül érvényesült. A viselkedés

célirányosságára adott felfogása, miközben magában elég spekulatív, ugyanakkor ébren tartja a szolidabb

tudósok érdeklődését is a célirányosság iránt. Tolman szándékelvű (purpozív) behaviorizmusa is erre a

kérdéskörre adott jellegzetes válasz például, mint a 19. fejezetben látni fogjuk.

3.4. A motivációs gondolat továbbélése a korai etológiában

A motivációs pszichológia a harmincas években is megmarad sajátos kérdéskörnek. Egyik továbbfejlődése az

eredetileg a Jennings-vitában (11. fejezet), majd Holt, McDougall és Woodworth felvetette kérdéseknek, vagyis

a viselkedési teleológia megfelelő elemzésének a megtalálása. Kialakult a biológia új fejezete, mely szakít az

állati viselkedés mechanikus leírásával, anélkül azonban, hogy McDougall misztikus ösztönfogalmához

fordulna. A másik továbbfejlesztés magasabb régiókban mozog: a motivációs pszichológia alapfogalmait a

humánspecifikus értékirányultságokkal kapcsolja össze s jut így el a sajátosan emberi motivációs rendszerek

problémájáig.

A biológiában ekkortájt, a húszas években alakulnak ki az etológia körvonalai, mégpedig az ösztönös

viselkedésformák részletes elemzéséből kiindulva. Heinroth, a később Nobel-díjjal kitüntetett Kon- rad Lorenz

tanára, majd a fiatal Lorenz és mások megszabadítják az ösztönfogalmat misztikus magyarázó erejétől. Átveszik

a német biológia, főként Jakob von Uexküll (1864-1944) elképzelését arról, hogy az állat a szervezete és

idegrendszere által tagolt sajátos (pszichológiailag) megkonstruált környezetben (Umwelt) él. „Uexküll tehát

nem az objektív környezetből indul ki, hanem az illető élőlény számára adott, érzékelő és ható szervei által

kiválasztott »szubjektív külvilágból/’ (Harkai Schiller 1940, 113-144. o.). Az etológusoknál az ösztön a fajra

jellemző viselkedésformává válik. McDougall titokzatos mozgató erejéből „leíró fogalommá” válik: a

különböző állatfajokra eltérő fajspecifikus viselkedésformák lesznek jellemzőek. Eközben azonban az ösztön

nem válik puszta reflexlánccá: a klasszikus ösztönfogalom hidraulikus jellemzőiből (feltöltődés, kisülés)

megmarad valami az új ösztönkoncepcióban is (Lorenz 1977; Tinbergen 1976 áttekinti ezeket a fejleményeket).

Az ösztönös viselkedésekre jellemző lesz a „vákuumcselekvés”, az, hogy a fajra jellemző viselkedésforma

szükségletgeneráló értékű. Hosszú megvonás után az állat adekvát ingerek hiányában is kivitelezi a megfelelő

mozgásokat. Gondoljunk például a háziállatok vagy az ember szexuális „pótcselekvéseire”. Ezeket a vonásokat

értelmezte úgy Harkai Schiller Pál (1940), mint a kéttényezős szükségletelméletet az állati motivációs

rendszerről. Az ő pszichológiai olvasatában a korai etológia megfigyelései a fajspecifikus kiváltó ingerekről a

Lewin-féle szükségletelmélet- rendszerbe illeszkednek, megfelelnek a felszólító jelleg fogalmának.

Ez a koncepció az állati viselkedésről abban az értelemben darwinista, hogy feltételezi, a természetes

kiválasztódás a magatartásformák esetében is érvényesül. Az állati viselkedésnek ugyanúgy természettörténete

412




van, mint a morfológiának és a fiziológiának, s a viselkedés teleológiája, ha ösz- szehasonlító attitűddel

kutatjuk, beilleszthető a természetes kiválasztódás oksági láncába.

Az etológusok lefaragják Uexküll gondolkodásmódjának idealisztikus konnotációit. Az Umweltből a fajra

jellemző kulcsingerek, kiváltó ingerek rendszere lesz. Az „állati világkép”, ebben a rendszerben a kiváltó

ingerek kérdésévé válik. A fajra jellemző viselkedésformáknak megfelelő kulcsingereik vannak. Kísérleti

helyzetben tisztázható például, hogy bizonyos kacsafajok kicsinyeinek táplálkozási viselkedésében a kulcsinger

nem is az anya csőrének egésze, hanem csak az azon található valamilyen mintázat. Kitüntetett ingerek az eltérő

fajok számára igencsak eltérő jelentőséggel bírnak.

Említésre méltó, hogy ekkortájt az ösztön kérdése a fiziológiához közelítő behavioristák számára is felmerült

mint központi probléma. Z. Y. Kuo számos kísérleti munkában, Edwin Holt pedig elméleti munkában

képviselnek egy olyan koncepciót, mely a viselkedésfejlődést illetően epigenetikus. Az idegrendszerben

véletlenszerűen keletkező kapcsolatok közötti szelekciót (akár már prenatálisan is, mint Kuo) hangsúlyozzák az

egyéni élet során a preformizmussal szemben. Ugyanebben az időben indulnak a Lashley-tanítvány Frank Beach

több évtizedes kutatásai a szexualitás szerveződéséről s Karl Lashley elméleti elemzései, melyek nem dőlnek be

Watson tabula rasa programjának, s arra a következtetésre jutnak, hogy az ösztönös viselkedés misztikus erők

tételezése nélkül, mint a viselkedés sok összetevőjű inger-meghatározottsága és szervezettsége

tanulmányozható. Az ösztön redukálható, nem puszta reflexláncokra, de mindenképpen tudományosan

elemezhető viselkedésrészletekre. Az európai etológiához képest az amerikai összehasonlító pszichológiai

hagyomány mindenképpen kisebb jelentőséget tulajdonít a belső tényezőknek a viselkedés

meghatározottságában, de nem szükségszerűen tagadja őket.

Az etológia a harmincas években csak körvonalazódik, s hatása az amerikai pszichológiában nem jelenik meg.

Ebben az értelemben igazi győzelme az ötvenes évekre tehető. Ekkorra mint a viselkedés értelmezésének olyan

alternatívája jelenik meg, mely nemcsak a misztikától tisztítja meg az ösztönös viselkedés elemzését, hanem a

behaviorizmussal szemben új koncepciót hirdet az egyéni élet során bekövetkező viselkedésmódosulásról, a

tanulásról is. Egyrészt az etológusok értelmezésében a kiindulópont az lesz, mit csinál az állat, s nem az, mire

képes. A paradigma a természetes viselkedés megfigyelése, ami nagy kihívás a laboratóriumhoz szokott

összehasonlító pszichológusok számára. Előtérbe kerülnek a bizonyos viselkedések alakulása szempontjából

kritikus érzékeny korszakok; az érzelmi kötődésnek, a tanulásnak, a kommunikáció kialakulásának ugyanúgy

vannak kitüntetett korszakai, mint a szomatikus fejlődésnek. Másrészt az etológusok kiemelik, hogy maga a

tanulás egészének jelentősége az egyes fajoknál igen eltérő lehet. Azáltal, hogy az ember sajátosan tanuló lény,

maga is egy genetikai program következményévé válik. A nagyon tanuló fajoknál magának a viselkedési

programnak része a nyitottság. A belső paraméterek hangsúlyozása révén az etológia a mai pszichológia

kognitív mozgalmának fontos ihletőjévé válik (22. fejezet). Korai szakaszában is érdekes kapcsolatot mutatott

azonban az állati viselkedés belső paramétereit kiemelő, akkor még kisebbségi összehasonlító

pszichológusokkal. Ezt mutatja be a vitatott kérdések.

Egy magyar biológiai pszichológus: Harkai Schiller Pál (1908-1949)

Az etológiai szemléletnek a pszichológiában eleinte kevés hatása volt. A kivételek közé tartozott a tragikusan

korán elhunyt Harkai Schiller Pál. A budapesti egyetem büszkesége volt, majd Kolozsvárott is tanított, hogy

azután a komorrá váló országból

Amerikába távozzon. Mielőtt egy síbaleset áldozata lett, több összehasonlító lélektani kísérletsorozatot

kezdeményezett, melyek posztumusz is meghozták neki a világhírt. Harkai sokáig egy jórészt elfelejtett

szerzőnek tűnt. Magyarországon szinte teljesen elhallgatták, hogy azután Magyarországon Marton Magda (pl.

Marton 1994; 1996), az Egyesült Államokban pedig Donald Dewsbury (1994; 1996) erőfeszítéseinek

köszönhetően Harkai öröksége ma már nem fehér folt az intellektuális múltra vonatkozó térképeinken.

413




Harkai Schiller kiváló kísérletező és nagy ambíciójú elméletíró volt. A két háború közötti európai és amerikai

pszichológia legjobb törekvéseinek összekapcsolásával próbálkozott meg. Kurt Lewintől átvette az embert

motiváló tényező kontextuális meghatározottságának gondolatát. A lewini s általában a motivációs

gondolatrendszer képezi mind elméletkritikai, mind önálló rendszert kibontakoztató cselekvéstanának alapját.

Mind a klasszikus, mind a viselkedési pszichológia igazi gondja a mozgató erők, s ezzel a környezet, a

kontextus beemelése a pszichológiába. Ennek segítségével lehet megreformálni a lélektant. Az általa „lélektani

biologiz- musnak” nevezett spekulatív elméletek (Üexküll), s a motivációra vonatkoztatott Lorenz-kutatások és

tanítások ebben a keretben voltak relevánsak számára. Harkai általában vonzódott az alaklélektani gondolatok,

az intencionalitáselmélet és a bonyolult viselkedéses jelenségek „cselekvéselméleti megközelítése” iránt

(Dewsbury 1996). Elméleti munkáiban (Harkai 1940; 1944, Schiller 1947b) is jól látszik ez, együtt a Karl

Bühlertől (1922; 1927; 1934; 1936) átvett szemiotikai felfogással az emberi lélekről és a test-lélek viszonyt

illető antikarteziánus attitűddel. Ez a hozzáállás igen színvonalas elmélet volt, mely ráadásul még Piaget

gondolatrendszerét is integrálta. Harkai cselekvéstana a nem atomisztikus funkcionalista pszichológia példája.

Ez az elméleti munka konkrét formát abban a számos, részben posztumusz közleményben öltött testet, melyeket

arról közölt, amit ma az állati reprezentáció problémájának neveznénk: a kerülő viselkedésről (Schiller 1948;

1949a, b; 1950), csimpánzok rajzairól (Schiller 1951; 1952, Schiller és Hartmann 1951). Ma elsősorban mint

kiváló összehasonlító pszichológusra emlékeznek rá (Dewsbury 1994). Dewsbury (1996) beszámol arról is,

hogy Harkai hatása ezen a területen, érdekes módon, dolgozatait két évtizeddel követően a hetvenes évek vége

felé volt a legnagyobb, akkor, mikor megjelentek a nem viselkedésalapú kognitív megközelítések a tanuláshoz

és az állati viselkedéshez.

A budapesti egyetemet tekintve Harkai az első volt, akinek sikerült tartósan betörnie a kísérleti pszichológiával

a bölcsészkarra. E folyamatban nagy szerepe volt néhány eklektikus előfutárának, különösen a már említett igen

termékeny Kornis Gyulának. Kornis katolikus értelmiségpolitikai hatalmi tényező is volt, aki sokat tett azért,

hogy a kísérleti pszichológia gondolata, annak elutasítása után elfogadhatóvá váljék. Harkai Schiller Kornissal

összevetve egy második nemzedékhez tartozott. E nemzedék tagjai már nem pusztán olvastak a kísérleti

pszichológiáról, hanem a bölcsészkarokon egy működő kísérleti diszciplínává tették ezt. Mindezt meglepően

nem arisztokratikus hozzáállással valósították meg, ami az akadémikus élet szerepét illeti. Harkai Schiller Pál az

elméletíró és kísérletező ugyanebben az időben a pályaválasztási tanácsadás és szelekció hálózatainak

kialakításában is részt vett, mint azt Völgyesy (1995) bemutatja.

Vitatott kérdések – Konrad Lorenz, a korai összehasonlító magatartás-kutatás és a titokzatos „orosz

kézirat”

Lorenz (1998) egy különleges munkában fejtette ki a negyvenes évek végén az összehasonlító magatartáskutatás

alapelveit. A munka azért különös, mert orosz hadifogságban írta (1944-1948), aztán hosszú ideig kallódott, és

mint a kötetet bevezető fia előszavából kiderül, a hetvenes évek végén véletlenül lelték meg, már Lorenz halála

414




után. Annak ellenére, hogy ez a kézirat nem tudott hatással lenni éppen az etológia fejlődésére, valójában

kulcsfontosságú munka, mert, amint szintén az előszó elmondja, Lo- renz vagy másfél évtizeden keresztül

számos irányadó előadását ebből a kéziratból kiindulva írta meg, és sokat alakította is a kéziratot. A könyv

különlegessége, hogy világos tervezetet ad arra, hogyan kell az állatokkal foglalkozó biológiai tudományok

középpontjába állítani egy új tudományt, az összehasonlító viselkedéskutatást. (Lorenz ebben a könyvében még

nem a „magatartás-kutatás” kifejezést szót használja, ami az etológusok között elterjedtté vált, hanem

„viselkedéskutatást”. A kifejezésekben is tükröződő viszolygás a behavioristáktól csak fokozatosan bontakozott

ki.)

Az összehasonlító viselkedéskutatás első lépése egy faj viselkedéskészletének rendszeres, ma azt mon-danánk:

ökológiailag releváns leírása. Lorenz ebből a szempontból dicséri Jennings munkásságát mint úttörő jelentőségű

fordulatot, amely az állat életmódja szempontjából volt képes igen egyszerű fajok, például egysejtűek

viselkedését leírni. Ez már kitörési pont volt a mechanisztikus leírásból. Jennings azonban Lorenz

értelmezésében még nem vette észre magának az összehasonlításnak a jelentőségét a rokon fajok között, és

ezzel a homológiás viselkedési mozzanatok elemzésének fontosságát. Whitman és Heinroth voltak a

századfordulón az elsők, az egyik amerikai, a másik német (Heinroth egyenesen Lorenz tanára), akik ennek a

programnak a jelentőségét észrevették. Jelentőségüket saját koruk és az utókor nemigen ismerte fel ebben az

összehasonlító szemléletben.

Lorenz sokat foglalkozik a későbbi biológiai rendszerelméleti gondolkodásban oly központi szerepet játszott

leírási szintek kérdésével. Vállalja a materialista programot és azt is, hogy a természet leírási szintjei között

redukciós viszony van. A redukciós viszonyt azonban két dolog megszakítja: egyrészt a tudományok gyakran

hibáznak abban, hogy a redukcióban átugranak egy lépést. A pszichológia jellegzetes hibája például, amikor a

lelki jelenségek élményvilágáról a fiziológiára vagy a fizikára ugrik redukciós elvekért. Ehelyett, és itt válik

központi jelentőségűvé a viselkedésleírás, a viselkedés biológiai mintázatára mint evolúciós szintre kellene

átlépnie, amikor az élmény magyarázatát keresi. A pszichológia igazi redukciós szintje ugyanis a viselkedés

evolúciós szintje lenne.

Lorenz magát a lelki jelenséget nem tartja az állatvilágra általában jellemzőnek. A „lelki szférát” egy különleges,

mondjuk így, emergens tulajdonságnak tartja, mégpedig olyan tulajdonságnak, amely közvetlenül

kapcsolódik a tanulás és a memória problémájához. Ezek egy módosítható magatartási vagy viselkedési burkot

képeznének, amely ráépül az ösztönös viselkedések fajspecifikus repertoárjára. A redukciós szintek problémáját

elemezve és keresve Lo- renz sokszor kitér a vitalizmus problémájára. Nagyon sok klasszikus szerzőről, Claude

Bernardról és Johannes Müllerről is kimutatja például, hogy vitalisták voltak, de ugyanígy rámutat a vitalista

mozzanatra Lloyd Morgan munkásságában is. Az elemzés azért nem érdektelen, mert kiemeli, hogy egy

szempontból ezek a vitalisták kétarcú szerzők voltak. Lorenz szerint az élő jelenségek vizsgálatánál hosszú időn

keresztül elkeseredett harc folyt a mechanicizmus és a vitalicizmus között. Ma már tudjuk – és ezt fontos

éppenséggel Lorenzre nézve kiemelni -, hogy igazából a mechanicizmus lett a győztes. Az a felfogás, amit ma

Dennett (1998b) algoritmikus megközelítésnek nevez az élő jelenségekre nézve. Lorenz szerint számos vitalista

paradoxona, hogy miközben programjaikban és meggyőződéseikben vitalisták voltak, igazi kutatóként

mechanicistákként működtek.

Ami a magatartás specifikus szerveződését illeti, Lorenz igen részletesen elemzi a feltételes reflex magyarázó

eszközként való felkínálását és különösen Pavlov, láthatóan csak felszínesen ismert, munkásságát. Lorenz fontos

kritikai mozzanata, hogy Pavlov és követői a reflex afferens szárát nem elemzik. Nem keresnek mintázatokat a

reflexkiváltó ingerekben. Csak a táplálkozási és védekezési reakciókkal foglalkoznak, nem foglalkoznak

azokkal a bonyolultabb ösztönös viselkedésformákkal, mint az utódápolás. Így válogatva, mondja Lorenz,

tulajdonképpen könnyű az ösztönt reflexláncnak tartani. A valóságban azonban az ösztönök nem reflexláncok.

Az ösztönök működésében alapvető az endogén ritmicitás. Lorenz itt elsősorban Von Holst munkáira épít és

támaszkodik. Másik fontos támasza az ösztönfogalom értelmezésében az amerikai Wallace Craig (1918)

kifejtette appetitív-konszum- matív fázis elkülönítése. Az ösztönös viselkedések elemzésében Lorenz világosan

észreveszi Craig jelentőségét abban, hogy a kétszakaszú ösztönös viselkedések elemzésénél az appetitív fázist

tartja módosíthatónak. Ehhez kapcsolódik az az elképzelés, ahogy a reflexes viselkedés „ráépülését” elemzi az

ösztönös viselkedéshez képest. Lorenz értelmezésében a reflexes viselkedés mint egy sajátos burok fedi le az

ösztönös viselkedés világát. A feltételes reflexek ugyanakkor, és ez egy nagyon fontos felismerés, csak

célirányos reflexekből indulhatnak ki. (Lorenz olvasottsága itt árulkodóan hiányos. Olyan motoros tanulást

tulajdonít Pavlovnak, ami igazából Skinnerre lesz majd jellemző.) „Feltételes reflexek kialakulásánál csak olyan

feltétlen reflexek szolgálnak alapul, amelyek a szervezet célirányos viselkedését indítják be. Azokat a feltétlen

reflexeket, amelyek nem váltanak ki célirányos viselkedést, és amelyek – Craiggel szólva – sem az

appetenciának, sem az averziónak nem tárgyai, sohasem helyettesítheti feltételes inger! [...] Megfordítva a

dolgot, minden célirányos viselkedés, amely meghaladta a legegyszerűbb határ eseteinek fejlődési fokát [...]

415




csak feltételes reflexek kialakítása révén nyeri el lényeges fajmegtartó jelentőségét. Az összes fejlettebb

célirányos viselkedés fajmegtartó értelme ugyanis az a változó környezeti feltételekhez való individuális

alkalmazkodás, melyet ez a viselkedés annak köszönhet, hogy képes feltételes reflexek kialakítására, más szóval

annak, hogy a szervezet képes tanulásra.” (Lorenz 1998, 477., 478. o.)

Lorenz munkájának érdekességét kiegészíti az egészek és a mintázatok fontosságának kiemelése. (Az

összehasonlító szemlélet és az alaklélektani gondolat hasonlóan együtt van jelen Harkai Schillernél is.) Lorenz

az alaklélektan inspirációjára, bár annak fizikalizmusával és izomorfizmuselméletével némi vitát folytatva,

átveszi a kor német szellemi életének uralkodó mintázatelvű gondolkodásmódját. Sokban bírálja azonban a

tiszta-fejű természettudós az idealista és indeterminista mintázatelvűséget. A mintázatok és az egészek

mindenütt megjelennek, egyszerre vannak jelen az észlelésben és a viselkedés szerveződésében is. Ebben

azonban Lorenz nem valamiféle „alakpreferenciában” szenvedő szerző. Amikor részletesen elemzi például az

általa oly fontosnak tartott kiváltó ingerek szerveződését, éppen arra mutat rá, hogy itt csak az első látszat

szintjén van Gestaltokkal dolgunk. Ha pontosabban elemezzük a hatásmódokat, kiderül, hogy bizonyos

ingertulajdonságoknak olyan halmaza van itt, amelyek közül ma azt mondanánk, egyesek a prototípus magjához

közel állnak, és ezért kitüntetettebb viselkedésmeghatározó szerepre tudnak szert tenni, azonban nem tiszta

Gestaltok. Az alak és az egész fogalmáról a következőket mondja: „Az alak, mint az érzékelés jelensége

mindössze a szerves egészszerű történés jól körülírt speciális esete. Jóllehet minden alak tagadhatatlanul egész,

megfordítva nem így van: korántsem minden egész tekinthető érzékeléspszichológiai értelemben vett alaknak.

Számtalan igen komplex egész létezik ugyanis, amelyek alakként való érzékelésére tökéletesen képtelenek

vagyunk.” (Uo. 242. o.)

Lorenz munkája tudományfilozófiát is rejt magában. Többször is visszatérve elemzi a tudományos és a filozófiai

attitűd kettősségét. A tudományos attitűd Lorenz számára az indukció problémájához kapcsolódik, az indukció

pedig a gondolkodásnak a természetre nyitottságát és a mintázatra való nyitottságot képviseli. Az igazi

természettudós megkülönböztető jegye, hogy az induktív helyzetekben új mintázatokat képes felismerni. Ezzel

szemben a filozófiai hozzáállás fölülről lefelé jellegű, a gondolat világában szeretne rendszerezni.

Lorenz a természeti, a szervezeti finalitásról igen világosan nyilatkozik. [Az élőlények] „nemcsak, hogy sokkal

bonyolultabbak, mint az általunk ismert legbonyolultabb szervetlen rendszerek, hanem két olyan tulajdonsággal

is rendelkeznek, amelyek csak a szerves világban fordulnak elő [.] Finalitás jellemzi őket abban az értelemben,

hogy célszerűségük egy faj fennmaradását szolgálja, emellett tartalmazzák egymásnak alárendelt, egymástól

alapvetően eltérő al-egé- szeknek a hierarchikus sorát.” (Uo. 246. o.) Lorenz az intencionalitás tulajdonításról

állást foglalva a bele- élési elméleteket helyettesíti a biológiai a priori elmélettel: „Az a régi tézis, hogy a többi

lelkiről analogikus következtetések útján szerzünk tudomást, éppoly alapvetően hamis, mint az öreg

Helmholtznak az az ezzel analóg hite, hogy a távolságérzékelés értelemszerű »következtetések« révén jön létre!

Embertársaink fájdalmát, örömét és más élményformáit nem saját lelki életünk alapján levont analógiás

következtetések útján tapasztaljuk meg. Az, hogy ezeket mi is átérezzük vagy átéljük, jóval inkább öröklött

tapasztalási formákon alapul, amelyek épp úgy kanti értelemben aprio- risztikusak, ahogy a térrel, idővel és

oksággal kapcsolatos tapasztalatok formái, vagy mint az, ahogy a térbeli távolságot optikai úton

megtapasztaljuk.” (Uo. 274. o.)

Végül néhány mondatot érdemel az is, hogy miben látja már ekkor Lo- renz saját adalékát az összehasonlító

magatartás-kutatáshoz. Igazából saját munkásságának jelentőségét az ösztönök és a fajspecifikus kiváltó ingerek

hidraulikus elméletében látja, abban az elméletben, amely összekapcsolta Heinroth megfigyeléseit a

küszöbvariációval. Lorenz számára kulcskérdés a kielégületlenség hatására fellépő vákuumreakciók keletkezése.

Az ösztönös viselkedést egyébként Lorenz saját preferenciáinak megfelelően ösz- szekapcsolja Tolman

elképzelésével arról, hogy célirányos viselkedésről akkor beszélhetünk, amikor a szervezet variábilis

viselkedéseket produkál egyazon cél elérése érdekében. „E. C. Tolman rendkívül jó és praktikus

megfogalmazása szerint céllal (purpose) van dolgunk minden olyan esetben, amikor egy szervezet, miközben

egy meghatározott dolog elérésére törekszik, egészen addig változtatja viselkedését, míg csak ezt a

végeredményt el nem éri.” (408. o.) Eközben természetesen Lorenz sokat bírálja McDou- gall misztikus

ösztönfelfogását.

3.5. Az emberi motívumok rendszerezése

A motivációs gondolatokat a személyiség-lélektanra alkalmazó próbálkozások is eljutnak ebben a korban olyan

felfogáshoz, mely az emberi motivációs rendszert megpróbálja kiemelni, mind a beha- vioristák másodlagos

drive fogalmának magyarázó érvénye alól, mind a mélylélektan redukcionista kereteiből. Olyan törekvésekről

van itt szó, melyek szükségessége az utilitarianizmus felvetette problémák, John Stuart Mill óta kísért. A

416




korszak újdonsága az, hogy moralizáló felhangok vagy a németes értéktörekvés (pl. Jung) idealizmusa nélkül,

józan tudományos közegben is megfogalmazzák ezt.

Gordon Allport erre vonatkozó elképzelései a funkcionális autonómia koncepciójában körvonalazódtak. A

gyakorolt képességek érdeklődéshez s olyan örömhöz vezetnek, mely az eredeti motiváló tényezők

szempontjából irrelevánsak. (Gondoljunk csak az olvasás örömeire.) Ez az emberi fejlődés s motivációs

gazdagodás fontos forrása; erre vezethető vissza pl, a tudás önálló értékké válása s hasonlók:

Az a tevékenység, mely később motivációs jelleget öltött elsőként egy más cél, azaz korábbi motívum

szolgálatában eszközként jelentkezett. Ami egykor külső és eszközi volt, később bensővé, önmagában ösztökélő

hatásúvá vált [...]

A funkcionális autonómia tehát a motiváció olyan tanult rendszerére utal, amelyben a bennfoglalt feszültségek

már nem azonos jellegűek azokkal a korábbi feszültségekkel, amelyekből a tanult rendszer kifejlődött.

Gordon Allport: A személyiség alakulása. 1980, 251-252. o.

Dayka Balázs ford.

Korántsem véletlen, hogy ez a koncepció évtizedekkel később összhangba kerül olyan felfogásokkal, melyek az

önfejlődést, a környezet felett gyakorolt ellenőrzés motiváló szerepét hangsúlyozzák, a modern

motivációelmélet kompetencia-központú felfogásának megfelelően.

A szintén a Harvard Egyetemen dolgozó Henry Murray (1893-1988) ekkoriban kifejlesztett személyiségmérő

eljárása, a tematikus képekről való történetmondást igénylő TAT-eljárás s a hozzá kapcsolódó elmélet, a

perszonológia az egész személyiségdiagnózist végeredményben motivációfeltárássá teszi. A képekről mondott

történetekben a személyek felszínen levő és mélyebb vágyai nyilvánulnak meg. Egy ember jellemezhető lesz

abból a szempontból, hogy milyen elemibb (pl. kötődési stb.), s milyen magasabb szükségletek (pl. ambíciók),

vágyak uralják fantáziáját (Murray 1958). Murray felfogása és kutatási módszere, mely a klinikus és a kutató

igényeit volt hivatott ötvözni, tovább élt a Harvard Egyetemen. Az ötvenes években a személyiség motívumok

felőli feltárása az egyik legsajátosabban emberinek tartott motivációs rendszer, a modern társadalomban a siker

elérésében oly fontos teljesítménymotiváció kutatásának legfőbb eszközévé vált (McClelland és mtsai 1953).

A kor előremutató, sajátosan humánmotivációs programjai közé tartozik Abraham Maslow-nak (1908-1970)

később kiteljesedő, de először már 1943-ban megfogalmazott motivációs hierarchia koncepciója is. Az emberi

motívumok hierarchiát alkotnak. Az alsóbb szinten helyezkednek el a hiánymotívumok (éhség, szeretet,

szexualitás). A magasabb rendű motívumok a lét alapkérdéseivel kapcsolatosak, az ember saját lehetőségeinek

növelésével, az élet értelmének megtalálásával, az önmegvalósítással. A két szint közötti viszony olyan, hogy a

magasabb rendű, expanzív motívumok csak az alacsonyabbak kielégültsége esetén működhetnek jól.

Szeretethiányban s éhesen nem lehet átalakítani saját magunkat.

A pszichoterápiás elvekké is kifejlesztett ártatlan koncepció a hatvanas években az ún. harmadik utas (a

behaviorizmussal és a mélylélektanokkal egyaránt szakítani akaró) humanisztikus pszichológia egyik

kiindulópontja lesz (Maslow 2003, 21. fejezet).

Voltaképpen ebben is az tükröződik, hogy a harmincas évek motivációs pszichológiája mind a biológiai oldalon

(fajspecifikus viselkedésformák), mind a magasabb emberi szférákban megalapozták a mai pszichológia néhány

vezető témáját. Mégpedig sokszor nem a nagy iskolákban, hanem a mellékpályákon. Ennek máig ható történeti

tanulsága: nem biztos, hogy mindig a legszervezettebbek s a leghangosabbak lesznek hosszú távon a legbefolyásosabbak.

A 16.3. táblázat az említett cselekvés- és motivációs elméleteket hasonlítja össze egymással.

5.9. táblázat - 16.3. táblázat. Néhány motivációs törekvés összevetése

Dimenzió McDougall Woodworth korai etológia humán motiváció

kutatása

Pszichológia tárgya hangsúly a

cselekvésen

hangsúly

cselekvésen

a

fajspecifikus

viselkedés

magasabb

motívumok

Pszichológia kísérlet és spekuláció nevelési szokások természeti tesztek, kérdőívek

417




módszere elemzése megfigyelés

Belső redukció teleológia teleológia viselkedési

szakaszok

motívumhierarchia

Külső redukció ösztön, ill. nincsen oksági tudomány fajspecifikus formák önalakítás, értékek

3.6. Kulcsfogalmak

5.10. táblázat -

appetítív szakasz fajspecifikus viselkedés konszummatív szakasz

dinamikus pszichológia felszólító jelleg kulcsinger

drive funkcionális autonómia ösztön

etológia hormikus pszichológia Umwelt


Woodworth dinamikus felfogását Woodworth és Schloss- berg tankönyve is képviseli. Woodworth (1918),

akárcsak McDougall (1912) és Craig (1918), máig izgalmas olvasmányok.

Az etológia története s viszonya az összehasonlító pszichológiához is megtalálható Lorenz munkáiban, nem

csak saját felfogása. A Murphy és Kovach-tankönyv ugyanezt inkább az összehasonlító lélektan felől indulva

végzi el. Lashley ösztöndolgozata Kardos (1974) válogatásában magyarul is olvasható. Az etológiai

gondolkodás tágabb kulturális összefüggésrendszeréhez Harkai (1940) és Lorenz (1998) a résztvevők, Richards

(1987) viszont a darwinizmus történészeként ad érdekes adalékokat.

Allport (1980) könyve a funkcionális autonómia mellett a többi humánspecifikus motivációs irányzatot is

bemutatja.

Murray személyiségtanát az írásaiból Schreidman által szerkesztett kötet fogja át legjobban.

4. 17. FEJEZET – A fejlődéselv diadalútja

A gyermektanulmány közvetítő szerepet tölt be a kutató gyermeklélektan és a nevelés gyakorlata között.

Válaszol a nevelés problémáira, a gyermeklélektan kimunkált ismeretei alapján. S összegyűjti a nevelői

gyakorlat gazdag tapasztalatait a művileg felállított kísérletek torzító veszélyének kitett pszichológus számára.

Mérei Ferenc: Gyermektanulmány. 1948, 1. o

A fejlődés eszméje és a gyermek természetesen a funkcionalista modern pszichológia kezdeteitől a

középpontban áll. A nagy iskolákra is jellemző, hogy a fejlődést magyarázat rangjára emelik a pszichológiai

gondolkodásban: Watson és Freud számára egyaránt a gyermek a felnőtt kulcsa, az alaklélektani kutatóknál

pedig a struktúrák kibontakozásában lesz középponti a fejlődés. Vannak azonban olyan pszichológusok is, akik

nem egy egyébként előtérbe helyezett gondolat (a viselkedés, a tudattalan, az egészek) keretében jutnak el a

fejlődéshez, hanem egész pszichológiájuk alaptémája a fejlődés. A megfigyeléseiben és gyakorlati

alkalmazásaiban egyre jobban terjedő gyermeklélektant teszik elméleti pszichológiává. Vigotszkij, William

Stern és Karl Bühler mellett, akikről más helyen lesz vagy volt szó, ez az attitűd a frankofón, részben az ő

hatásukat is mutató orosz nyelvű pszichológiában a legjellemzőbb. Piaget és Wallon a fejlődéselmélet két

egymással harcoló csillaga.

A 17.1. táblázat előre rendszerezi, hogyan is gondolkoznak a különböző fejlődéselméletek néhány

alapkérdésről. (A szerzők egy része más fejezetekben szerepel.)

5.11. táblázat - 17.1. táblázat. 20. századi fejlődéselméletek

418




Kérdések Piaget Wallon Vigotszkij Stern Bühler Werner

domináns

terület

értelem érzelem és

társas világ

nyelv

értelem

és

nyelv gondolkodás észlelés,

személyiség

magyarázat

biológiai

önfejlődés

szociális

orvosi

és

interaktív,

szociális

interakciós,

kéttényezős

biológiai biológiai és

konstruktív

szakaszok világos és

egyetemes

hajlékonyabb változtatható ?? vannak közelítés

típusok

nyelv szerepe másodlagos másodlagos elsődlegessé

válik

önálló világ önálló világ másodlagos,

tükörkép

4.1. A gyermeki világképtől a műveleti logikáig: Jean Piaget

Az elméleti fejlődéslélektan létrehozója és máig legnagyobb hatású, s legátfogóbb modelljének megalkotója a

svájci-francia Jean Piaget. Piaget fiatalkorától három attitűdöt egyesít: biológus, aki azemberi elmét mint

biológiai képződményt, sajátos alkalmazkodási eszközt kezeli; filozófus, aki az ismeretelmélet hagyományos

dilemmájára, az empirizmus-racionalizmus vitára a megoldást az értelem fejlődésében keresi. A „genetikus

episz- temológia” adná meg azt a választ e dilemmákra, hogy az értelem fokozatosan bontakozik-e ki az egyéni

élet során (ez lenne az empirizmus igaza), mindig strukturált azonban, struktúrái változnak s az éppen meglévő

szerveződések úgy működnek, mintha a priori, rögzített kategóriák lennének (ez lenne a racionalista pólus).

Végül Piaget mindezt a biológiai és filozófiai mondanivalót a francia funkcionalizmus gyermek iránti

érdeklődésének keretében, Claparede és Binet követőjeként kapcsolja a tapasztalati anyaghoz.

Életrajz – A természetbúvárba oltott filozófus: Jean Piaget (1896-1980)

Piaget nem akármilyen pályát futott be a pszichológiában és korunk tudományosságában általában véve is.

Pszichológusi diploma nélkül is a szakma számos díszdoktori címének kitüntetettjévé vált, s közben a

biológiától a nyelvészeten át a logikáig sokakat provokáló elméletalkotó. O volt az első mai értelemben vett

átfogó kognitív tudós, bár az ő korában még nem volt ilyen önmegjelölés. A húszas évektől a frankofón és az

orosz világban, a hatvanas évektől pedig a Brit-szigeteken s Amerikában is a fejlődésgondolat vezető

teoretikusává vált, s mindenki az ő elméleti téziseit szeretné kiegészíteni vagy megváltoztatni.

Piaget maga is sokszor beszámolt róla, hogy szinte csodagyerekként indult. Kiskamaszként már a svájci

kisvárosi iskola (Neuchatel) büszkesége, a csigákkal kapcsolatos zooló- giai munkássága révén. Párhuzamosan

biológiai tanulmányaival, melyek megkoronázásaként 1921-ben doktorátust szerzett, A. Reymond irányításával

filozófiai tanulmányokat folytatott. Filozófus akart lenni, aki a sok Bergson- és James-olvasmány nyomán egy

személyes pragmatista rendszert kezd kidolgozni, a cselekvéses logika igényével. Az ismeret természetét és

bizonyosságát keresve jutott el a pszichológiai problematikához, mely módot adott számára, hogy

természettudományos és filozófiai érdeklődését összekapcsolja. Zürichben Bleuler pszichiátriai kurzusait

látogatja, majd Párizsban filozófusokat hallgat (Lalande, Brunsch- wieg). Emellett Th. Simon megnyitja

számára a Binet-laboratórium ajtaját, s itt kezd el Piaget a gyermeki gondolkodással foglalkozni.

1921-től Svájcba visszatérve, a genfi Rousseau Intézetben Claparede munkatársa lesz, s közben 1925-től Neuchatelben

filozófia- (!) professzor volt. 1932-től 1971-ig volt a pszichológia tanára a Genfi Egyetemen, az itt

lévő laboratórium és a Rousseau Intézet lesz sok-sok együttműködőt bevonó kutatásainak bázisa. 1952 és 1963

közt ő volt a Sorbonne gyermeklélektan-professzora is: hetente Párizsba utazott, nemcsak kurzusokra, hanem a

kutatómunka irányítására is.

1955-ben alapította meg a Rockefeller Alapítvány támogatásával a Genetikus Episztemológiai Központot, mely

Piaget saját felfogásának megfelelően szerveződött. Nemzetközi kutatócsoportok keresik itt a kapcsolatokat a

gyermeki fejlődés s a tudománytörténet között, illetve a formai elemzés lehetőségeit az egyes szakterületek

episztemológiájában. Tulajdonképpen az első interdiszciplináris kutatóközpont ez, amely váltakozó

személyzettel azon dolgozik, hogy a pszichológiai magyarázat világa köré szervezze meg az ismeretelméleti és a

biológiai diszciplínákat.

419




Piaget egyszerre vált a gyermeklélektan és az ismeretelmélet természettudományos értelmezésének elismert

szakemberévé. O egyszerre a gyermekszempontú, a gyermeket értelmezni kívánó, s az elméletcentrikus, a

gyermekek megfigyeléséből az ismeretelmélet és a logika kérdéseire választ kereső fejlődéslélektan képviselője.

A gyermekközpontú Piaget a nemzetközi nevelésügyi szervezetek befolyásos tanácsadója is volt, már a húszas

évek végétől kezdve. Az ismeretfilozófus pedig a francia szellemi élet kiemelkedő vitázója, aki mint hallatlanul

termékeny szerző, könyvekkel vitázik, mind a karosszék-filozófia, mind a strukturalizmus kérdésében. Élete

utolsó évtizedében pedig konstrukcionista elkötelezettségei miatt, vagyis amiatt, hogy az ismeret világát

mindig a megismerő személy sémái s a világ közti kölcsönhatás kibontakozó eredményének tekinti, az innátista

tábor, Chomsky és Fodor számára is ő a legfőbb ellenfél. Piaget nagyságát már az is jelzi, hogy gazdag élete

során kritikusai Vigotszkijtól Wallonon át egészen Chomskyig terjednek.

Forrás: Mérei (1985), Ducret (1990).

4.1.1. A klinikai módszer

Piaget úgy gondolta, hogy filozófiai és biológiai érdeklődésének keretében néhány éves kirándulást tesz a

gyermekpszichológiához, hogy a spekulatív ismeretelméletet egy biológiai alapú gyermeklélektani koncepcióval

váltsa fel. A kirándulás egy életen át tartott. A fiatal Piaget a Binet-laboratórium módszereit kiegészíti és

kiterjeszti, összekapcsolja a Zürichben megismert pszichiátria és a pszichoanalízis gondolataival. A klinikai

tapasztalatok és a francia klinikai hagyomány, elsősorban Janet hatására alakítja ki sajátos klinikai módszerét.

Ennek lényege, hogy, akárcsak az igazi klinikus a beteget, a gyermekeket különböző feladatok elé és

teljesítményhelyzetekbe állítva nem pusztán a megoldás érdekli, hanem az ahhoz vezető út is. Sugallás nélkül,

elfogadó, érdeklődő attitűddel elbeszélget a gyermekkel, s ennek révén azt igyekszik feltárni, hogy milyen rejtett

koncepciók állnak a viselkedés és teljesítmény mögött. A klinikai módszer válik Piaget legfőbb

gyermeklélektani mondanivalójának bástyájává: nevezetesen annak, hogy a gyermeki értelem fejlődésében igazi

minőségi változások figyelhetők meg. A fejlődés (szemben többek közt a behaviorista felfogással), korántsem

csak akkumuláció.

Nézzünk egy jellegzetes példát a klinikai kikérdezésre, mely egyben a kora gyermekkori világkép egyik Piaget

feltárta vonását, az artificializmust (mindent emberek tesznek) is illusztrálja.

A 3 éves és 2 hónapos L. este ágyban fekszik, de kint még világos van:

Légy szíves leoltani!

De hát nincs felgyújtva, nézz ide

(meggyújtom, majd leoltom a villanyt).

De igen, nincs éjszaka. Nézz ki, nappal van. Akkor

oltsd el.

De én nem tudok kint eloltatni.

De igen, te tudsz éjszakát csinálni.

Hogyan?

Úgy, hogy nagyon erősen oltasz le.

Jean Piaget: Szimbólumképzés a gyermekkorban.

415. o. Mérei Ferenc ford.

Piaget másik jellemzője saját gyermekei türelmes megfigyelése. Különösen a csecsemőfejlődéssel foglalkozó

könyveire (1926; 1936) jellemző, hogy a megfigyelések jó részét saját gyermekeivel végzi. Piaget a darwinista

naplóirodalom megújítója s új szintézisre vivője: megfigyelései nem anekdotiku- sak, hanem rendszerezettek,

amelyek azután a legkülönbözőbb területek elemzése során válhatnak fontossá. Piaget ugyanis szisztematikus

szerző: a gyermeki megismerés és szocialitás összes oldalát feldolgozza, a geometriától a fizikai világképen át

az erkölcsi fogalmak keletkezéséig. Olyan, mintha egy nyúlról húzna le több bőrt, a valóságban azonban az

420




adatbázisban keresgél különböző kérdésköröknek megfelelően, egy olyan korban, amikor még nem is voltak

könnyen kezelhető adatbázisok. A pszichológiában Piaget a darwini típusú tudós, aki türelmes megfigyelő.

Ugyanakkor ő az is, aki mint Mérei Ferenc és Binét Ágnes mondta róla egy életinterjúban (1981), „kikérdezte a

gyerekeket”. S ezzel a korai pedológiai gondolatot minőségileg megújítja: egyszerre tiszteli a gyermeket (ez a

rousseau-i ihletés), s felfedezi annak eltérő gondolkodási elveit is. Mérei Ferenc nekrológja Piaget-ről jól

jellemzi ezt a mozzanatot.

A gyermek ügyét már a századforduló beiktatta a lelkiismereti feladatok közé. Fel kell szabadítani a gyereket

attól, hogy kis felnőttként kezeljék, megvonják tőle a kíváncsiságnak és a szabálytalan ismeretszerzésnek, a

képzeletnek és a játéknak, egyszóval a gyermekinek a jogát. [...] A korai feltevésnek azonban mindaddig nem

voltak érvényes bizonyítékai, amíg Piaget nem valószínűsítette a gyermeki gondolkodás másságát.

Mérei Ferenc: Jean Piaget. 1981, 91. o.

Bármilyen vonzónak is tűnik, ez nem volt mindenki számára jó célkijelölés. Tipikus lesz, az orosz és a francia

pszichológiában már Vigotszkij és Wallon korában, az angolszász világban a hatvanas évektől úgy ostorozni

Piaget művét, mint a magába zárt individuum koncepcióját, mindeközben ő az, aki a dialogikus módszert

bevezeti a gyermek vizsgálatába. A nagyobb, három év feletti gyermekektől származó adatok Piaget

műhelyében mindig a kutató s a gyermek interakciójában bontakoznak ki, még akkor is, amikor a gyermek

belvilágára vonatkoznak. Piaget, miközben a rousseau-i ihletésnek megfelelően, ahogy Mérei Ferenc (vö. 1981)

fogalmazta, „felfedezte a gyermeket és a gyermekit”, egyben felfedezi a gyermeket mint elméletalkotót is, azt,

hogy az ember különleges elméletekkel közelít a világhoz már gyermekkorában is. Piaget a gyermeki

elméletalkotásból kiindulva már évtizedekkel ezelőtt azt hirdette, hogy az ember nem passzív reagáló gépezet,

hanem olyan konstruáló lény, amely belső modellek, konstrukciók segítségével igazodik el a világban.

4.1.2. Az egocentrizmus és a gyermeki világkép

Piaget első munkáiban a tüzetes óvodai megfigyelést és a klinikai kikérdezést összekapcsolva gondolkodás és

beszéd kapcsolatát próbálja tisztázni az óvodáskorban. Észreveszi, hogy a kisgyerekek gyakran kommunikációs

cél nélkül maguknak motyorásznak (Na most ezt a pirosat még arrább, így, jól van), illetve társakhoz szóló

beszédük is gyakran a partner számára nehezen rekonstruálható összefüggéseket takar (Akkor az elment, és

aztán odaadta neki, az meg elhozta). A svájci pszichiáter Eugen Bleuler (1857

1. ekkoriban megjelent művéből kölcsönöz egy kulcsfogalmat e jelenségek értelmezésére. Bleuler (1911) a

skizofrén betegek gondolkodászavarát mint önmagába zártságot, autizmust jellemzi, amelyben az érzelem

vezérelte és inkoherens gondolkodás dominál. Ebből kiindulva Piaget (1923) azt kezdi hirdetni, hogy a kora

gyermekkori gondolkodásra, ha nem is autizmus, de egocentrizmus jellemző. A gondolkodás fejlődése során

fokozatos szocializáció megy végbe: a kisgyermek még be van zárva saját képzetei börtönébe. Az

együttműködés, a szempontcsere fokozatosan szabadítja ki ebből.

A korai mű révén Piaget azonnal az európai gyermeklélektan érdeklődésének középpontjába kerül. A

gyermeknyelv-kutatásban ez a munka jelzi annak a törekvésnek a kezdeteit, mely nem a nyelvi formára, hanem

a funkciókra helyezi a hangsúlyt. Az egocentrizmus gondolata sok bírálat kiindulópontjává vált. A

legnevesebb kritikus Vigotszkij (1967): szerinte az egocentrikus beszéd csak annak a jele, hogy a nyelv

fokozatosan a gondolkodás és tervezés eszközévé válik, átmeneti fázis a belső beszéd felé s nem a gyermek

eredendően aszociális voltának tükre.

Piaget látszólag elszakad korai munkájától, az ott képviselt szocializációs felfogás azonban egész életművét

áthatja. A gondolkodás fejlődésének később kialakított részletes elméletét is úgy értelmezi a társadalmiság

szempontjából, hogy gondolkodásunk mind a gyermeknél, mind történetileg fokozatosan válik szocializálttá

abban az értelemben, hogy képesek vagyunk elszakadni saját szempontjainktól, felvenni egy decentrált

álláspontot, beleélni magunkat mások helyzetébe. Minden megismerési és erkölcsi folyamat fejlődésének

kulcsmozzanata a decentráció, az egocentrizmus meghaladása. Ez a szocializáció azonban, mint a 18. fejezetben

látni fogjuk, nem mechanikus konformizmus, hanem az álláspontokat mérlegelő és egyeztető „organikus

szolidaritás”.

Érdekes mozzanat, hogy mi lett az egocentriz- musnak, mint a gyermeki beszéd jellemzőjének a sorsa. Az

egocentrikus beszédtől a szociális beszéd felé való átmenet egyik fontos mozzanata lenne, ahogy a gyermek

megtanulja korlátozni ezeknek az egocentrikus elemeknek a használatát az egyébként már szociális beszédben.

A hatvanas években az angol Basil Bernstein (1974, kritikai értékelésére vö. Pap 1982) nyelvszociológiai és

szocializációs elméletében megfogalmazott korlátozott és kidolgozott kódkoncepció vetette fel új szemléleti

421




hangsúllyal ezt a kérdést. A Bernstein körvonalazta eltérő beszédmódokat a középosztálybeli és

munkáscsaládok gyermekeinél legvilágosabban, vagy legalábbis nyelvészetileg legértelmezhetőbben, a

névmáshasználat eltérései mutatják. Piaget inspirációja – ő maga is sokat elemezte a névmások visszautaló és

deiktikus, rámutató használatát – évtizedek múlva jelenik meg újra.

Piaget a húszas években feltárja a gyermeki világkép jellemzőit. Klinikai módszerével kimutatja, hogy az

óvodás korú gyermek meglehetősen részletes elméleteket alkot az őt körülvevő tárgyi és szociális világ

szerveződési elveiről. Ez a világkép azonban nem következetes; antropomorf (minden gondolkodik, s

szándékkal jellemezhető), valamint artificialista (minden úgy működik, mintha ember alkotta volna).

Lényegében egy tervezeti hozzáállást alkotna Dennett (1998a) értelmében. Ez azonban nem feltétlenül „rossz”,

leküzdendő vonás. Mithen (1996) emberré válási koncepciója szerint ez a technikai gondolkodás átvitele a világ

egészére az ember specifikus megismerési hajlékonyság következménye. Évtizedekkel később Piaget sokat

spekulál majd azon, hogy milyen hasonlóságok vannak e tekintetben a tudomány és a gyermeki fejlődés között.

Mennyiben tekinthetők mindenütt elsődleges, primitív megoldásoknak a teleologikus koncepciók, szemben az

oksági modellekkel hogyan vetkezi le a tudomány (is) az antropomorfizmust. Másrészt a mai fejlődéslélektan,

amikor újra felfedezi Piaget jelentőségét, ezeket a cél-oksági modelleket még korábbra fogja tenni, egészen a

csecsemőkorra (Csibra és Gergely 1998). Történetileg ironikus fejlemény ez, hiszen közben vagy négy

évtizeden át az volt a különböző társadalmi konstrukcionisták vádja Piaget ellen, hogy tulajdonképpen a

megkreált és emberformálta világ képét a felnőtt világ ülteti el a gyermekben, s azok korántsem spontán

konstrukciók. Ma jóval nagyobb hangsúlyt helyezünk az értelmezési modellek spontán alakulására.

A megismerés és a logika fejlődése

Az érett Piaget legnevesebb munkái a gyermeki gondolkodás logikai, szerveződésbeli oldalát tárják fel

tüzetesen. A gondolkodás fejlődését minőségileg eltérő fejlődési szakaszok jellemzik. Az érzékszervi-mozgásos

intellektus a csecsemőkor végére szilárdul meg. A csecsemőnek – itt épít Piaget elsősorban saját gyermekei

részletes megfigyelésére – ki kell alakítania a tárgyállandóságokat, azt, hogy pl. egy kendő mögött eltűnő tárgy

továbbra is létezik, vagy hogy a szobából kiment mama még visszajön. A második életévben ezekből a

teljesítményekből bontakoznak ki a szimbolikus működések: az álom, a képzelet, a játék és a nyelv képes lesz

már megjeleníteni és átalakítani a jelen nem lévő dolgokat is. Ebből következik Piaget-nek az a felfogása, amely

a nyelv fejlődését a gondolkodási fejlődés tükrének tartja, nem a nyelvből vezeti le a gondolkodást, hanem

fordítva. Sőt, a jelentésadás meg is előzi a nyelvet, a mozgatóerő maga az érzé- ki-mozgásos fejlődés. „[...] Már

a szenzomotoros sematizmus jelentésteli, jóval a nyelv és a reprezentáció előtt, hisz egy tárgy asszimilálása

annyi, mint a neki való jelentésadás.” (Piaget 1978, 180. o.) Piaget-nél állandóan megmaradó koncepció ez,

amely első kifejtései után a nyolcvanas években is ismétlődő viták tárgya lesz, mint ahogy a vitatott kérdések

mutatja.

Az óvodáskor nagy teljesítménye a gondolkodás fejlődésében, hogy a végére kialakulnak a magasabb szintű

állandóságok. A kiscsoportos gyermek még téved, mikor azt hirdeti, hogy egy széles pohárból egy keskenybe

átöntött, s így magasabb oszlopot eredményező víz több lesz, vagy az asztalon széthúzott hat gomb több, mint a

sűrűn egymás mellé rakott hat, mint a 17.1. ábra mutatja. A mennyiség- és a számállandóság fokozatosan alakul

ki. Ebben döntő szerepe van a saját cselekvésnek. Az állandóságok, a megismerésünket irányító legátfogóbb

fogalmak forrása a megfordítható (reverzibilis) cselekvés: annak révén tartom majd azonosnak a folyadékot a

két pohárban, mert sokszor öntöget- tem oda-vissza.

Az így kialakuló konkrét műveleti gondolkodás a serdülőkor kezdetéig, 11-12 éves korig jellemzi

17. 1. ábra. A mennyiség- és a számállandóság kimutatásának jellegzetes feladathelyzete Piaget rendszerében a

gyermekeket. Ez teszi lehetővé például a matematika tanulását. Ezt a formális gondolkodás váltja fel, melyet a

kibontott logika, a hipotézisekkel való operálás s a kísérleti szellem jellemez.

Piaget munkásságában, de ez már nem is a pszichológiatörténet része, hiszen annyira előtérben áll korunk

pszichológiájában is, mind a gyermeki fejlődésben, mind a tudományfejlődésben is, hogy mi a viszony az

elvont, logikai-matematikai és a tapasztalatfüggő, kísérletező megismerés között. Piaget fejti ki legvilágosabban,

hogy az elvont megismerés valójában előtte jár a kísérletező gondolkodási módnak.

422




A műveleti gondolkodás kibontakozása során változások mennek végbe a gyermekek társas fogalmaiban is. A

kisiskoláskor végére megszilárdul a szabálytudat, mely egy kissé merev és abszolút erkölcs alapja lesz. Ezt egy

finomabb, a szabályok változtathatóságát is belátó erkölcs váltja fel.

Az értelem kulcsa Piaget felfogásában a művelet, kezdve a csecsemőtől egészen a tudományok logikájáig.

Piaget számára az értelem szervezőrendszereként igen fontos a logika. A nyelvhez képest a gondolkodás és a

logika például elsődleges. Nem a logika azonban számára a végső kiinduló rendszer. Az is levezetett, a logikát a

pszichológiai fejlődés magyarázza. Műveleti logika ez, minden vonása genetikusan, a gyermek

fejlődésmenetéből vagy a tudomány történetéből érthető. Piaget világképében van logika, szemben az

asszociációs behaviorista világképpel, mely csak elemeket lát. A logika azonban nem valamiféle önkényes,

interpretálható rend, hanem eleven, meglévő fejlődési modellek kibontakozása.

A gondolkodáskutatást tekintve Piaget felfogása meg akarja haladni a gondolkodás önmegfigyeléses

pszichológusainak elemzéseit (a würzburgi iskolát), az alaklélektanos felfogást és a két világháború közti kor

szigorúan logicista Russell-követő felfogását. A puszta introspektív képzetelemzés, a percepcióra való

visszavezetés és a tiszta logika keresése helyett az értelem mindig egy sajátos biológiai interpretációt kap

Piaget-nél a gyermek fejlődését elemezve (Piaget, 1993).

Piaget a hatvanas évekre elméletét, melynek lényeges paraméterei a harmincas évekre már megvoltak, több

irányban kiterjesztette. A gondolkodás mellett tanítványaival, elsősorban Bárbel Inhelderrel az észlelés, az

emlékezés és a képzelet fejlődését is részletesen kidolgozzák. A hangsúly végig azonos marad. Piaget

felfogásában a fejlődés a biológiából átvett asszimiláció és akkomodáció fogalmaival értelmezhető. Minden

fejlődés, de minden lelki működés is kétpólusú folyamat. Már meglévő rendszerünkhöz asszimiláljuk az

adatokat, ugyanakkor a sémák akkomodálódnak a tapasztalathoz, tehát maguk sem változatlanok. E kettő

valósítja meg az adaptációt és az egyensúlyt. A megismerés fejlődése során az adaptáció lesz egyre

tökéletesebb. Ez a kettősség érvényes a genetikai program kibontakozására s a gondolkodás fejlődésére a

gyermeknél. A szervi működések kibernetikai szabályozási elvei jelennek meg a gondolkodás kibontakozásában

is.

Mindebben a vezérelv a cselekvés. Piaget ifjúkori pragmatizmusa a cselekvés vezérelveként köszön vissza. Ez

érvényes a gyermek fejlődésére, de az új koncepcióban a tudományok fejlődésére is.

[.] A tudomány világának igazi kiindulópontját a cselekvések világában kell keresnünk, és nem a mozgató és

gyakorlati kontextusától megfosztott percepcióban, mert a gondolkodási művelet a cselekvést folytatva,

egyszerűen korrigálja azt, ahelyett, hogy ellentmondana neki.

Jean Piaget: A filozófia bölcsessége.

1965a, 121. o.

A fejlődés egyetemes, s lényegében önfejlődés: a társadalmi környezet csak segítheti, de maguk a

szerveződések, struktúrák belülről jönnek létre. Speciálisan a gondolkodás fejlődésében pedig: a struktúrák és

fogalmak kialakulásában a cselekvéses tapasztalatnak van döntő szerepe, mely fokozatosan válik belsővé. Ez az

inherens belsővé válás Piaget interiorizációs felfogásának lényege, s ennek révén került kapcsolatba az ő

pragmatista indíttatása a hatvanas évek neobehaviorizmusával (Putnoky 1966).

Az érett Piaget genetikus episztemológiája mindig a keletkezéssel magyaráz. A keletkezés törvényei pedig

mindig azonosak, ezért van szükségszerű párhuzam a gyermekfejlődés, a kultúrák története s a

tudományfejlődés fogalmi kibontakozásai között. Piaget sokszor ugyanazt a kérdést illusztrálja az észlelés, a

gondolkodás, az emlékezés, az érvelés, a tudománytörténet és a logika területén. Ez egyrészt párhuzamos

bizonyítást jelent, például arra, hogy a fejlődés mindig a rendszer és a környezet közötti kettős folyamat

dinamikájának eredménye, egyszerre asszimiláció és akkomodáció. Másrészt egyben indirekt bizonyítéka a

fejlődési párhuzamoknak is.

Piaget mindeközben sajátos álláspontot dolgozott ki testi és lelki jelenségek kapcsolatáról. Piaget (1967c)

számára ennek lényegi kérdése a logikai rend és az oksági rend viszonya. Úgy fogalmazta meg ezt az

izomorfizmust, hogy „a tudatállapotok és a megfelelő fiziológiai folyamatok parallelizmusa lényegében az

oksági és a tágabb értelemben vett implikációs rendszerek izomorfizmusán alapszik” (Piaget 1967, 206. o.),

illetve „a jelentések implika- tív rendszerei és a kauzális anyagi rendszerek izomorfak” (208. o.). Hasonló

izomorfizmust hirdet a modern kognitivizmus is a reprezentációs felfogás keretében. Jerry Fodor (1996a)

elképzelése szerint kétféle hálózatot kell feltételeznünk. A mentális állapotok okságilag levezetett hálózatát, a

423




másik oldalon pedig a propozíciók közötti következtetési (logikai) viszonyok hálózatát. „A két hálózat – az

oksági és a következtetési – között részleges izomorfizmus állítható fel. Ilyen izomorfizmus mellett egy

propozicionális attitűd oksági szerepe a tárgyát alkotó propozíció szemantikai szerepét tükrözi.” (Fodor 1996a,

74. o.) Egyszerre tart ezzel a felfogással ébren Piaget egy klasszikus kérdést, s köt át tehát a mai pszichológia

gondjai irányába. Általában is elmondható róla, hogy kibontott elmélete az ötvenes évektől a tudománytörténeti

munkák mellett logikai kirándulásokat is tartalmaz: megpróbál egy olyan logikát kialakítani, mely a cselekvés

szerveződésén alapul (Piaget 1949). Fejlődéselméletének kétpólusú megoldásait kiterjeszti a biológiai

evolúcióra is. A preformizmussal szemben konstruktivista felfogást hirdet, mely szerint a fejlődés mindig

valóban újat hoz létre. A monumentális életműnek ezek az oldalai is nagy hatásúak és vitatottak, mint később

látni fogjuk. Pszichológusi hatása azonban folytonos volt.

4.1.3. Piaget hatása a pszichológiában

Piaget mint pszichológus három nemzedéket befolyásoló módon sikeres volt. A genfi iskola már a két

világháború között is zarándokhellyé vált az európai pszichológusok számára. Piaget képviselte ugyanis a

megvalósult pedológiai programot, azt az eszményt, hogy a nevelést gyermekalapúvá kell tenni. Ugyanakkor, s

ez mindmáig megmaradó jellemző, Piaget mindvégig abban is az európai hagyomány központi alakja, hogy az

amerikai fejlődéslélektanhoz képest jóval elméletirányultabb.

A neves svájcit, miközben ő állandóan jelen volt, többször fedezték fel. A húszas-harmincas években

lefordították már angolra, s a legnagyobb intellektuális hatást ekkoriban gyakorolta az orosz Lev Szemjo- novics

Vigotszkijra és a francia Henri Wallonra (lásd később e fejezetben). Mindkettőre inkább taszító, mint vonzó volt

ez a hatás, legalábbis a deklarációk szintjén. Mindketten túl individualizált emberképet láttak ugyanis Piagetben,

sokallották az önfejlődést, s Wallon magát az intellektualizmust is hibának tartotta. Röviden megadható e

viták summázata mai szemmel: Piaget talán nem is annyira individualista, mint vitapartnerei gondolták,

amennyire meg individualista, az nem is baj. Az utánzás és az érzelmek szerepét tekintve pedig Wallontól tanult

is Piaget (1955, és in Zazzo 1980). Ekkortájt Piaget mégsem integrálódott a nemzetközi pszichológia egyre

inkább amerikanizálódó fővonalába. Talán éppen azért, mert nem kapcsolódott a harmincas éveket uraló

„iskolákhoz”, sem a viselkedéstanhoz, sem az alakelmélethez, sem a pszichoanalitikusokhoz. Ez pedig az

iskolák kora volt.

Ideje, a francia nyelvterületen kívül, igazán a hatvanas években érkezett el, amikor újabb angol fordítások, s

persze az újabb művek révén az akkorra már izmosodó kognitív pszichológia is sajátos előfutárát találta meg

benne.

Az angolszász s főleg az amerikai pszichológia csak a hatvanas években fedezte fel Piaget átfogó jelentőségét.

Partikuláris gyermekpszichológusként persze korábban is elismerték. Tartózkodásuk oka éppen az volt, hogy

idegenkedtek Piaget minőségi gondolkodásától, s ennek megfelelően adatszerzési hiedelmeikbe, ahol a kísérlet

és a statisztika a kulcsszavak, valamint a hit az értelmezetlen „nyers adatok” szentségében, nehezen volt

beleilleszthető Piaget könnyed adatkezelése és elméletfüggő hozzáállása. A kognitív forradalom állítja előtérbe

őt, mint egy igazi minőségi szerveződéseket hangsúlyozó kognitivistát. Határozott állásfoglalásai meg is

határozzák a fejlődésről folyó viták s kutatási ellenőrzések visszatérő kérdéseit ma is. Önfejlődés versus nevelés;

gondolkodás versus a nyelv vezet; egyetemes menet versus egyéni és kulturális eltérések; folyamatosság versus

éles szakaszhatárok – mindezek a gondok Piaget élő hatását mutatják. Kitüntetett jelentősége volt ebben a

felfedezési folyamatban az amerikai John Flavell (1963) részletes ismertető könyvének, valamint annak, hogy a

Jerome Bru- ner-féle kognitív fejlődéslélektan is rá támaszkodva s vele vitázva fogalmazza meg premisszáit

(Bru- ner, olver és Greenfield 1966). Bruner iskolájának kettős új hangsúlya lesz. Amint Piaget viccelődve

hangsúlyozza is, állandóan felvetik az amerikai kérdést: lehet-e gyorsítani a szakaszos fejlődést. Másrészt

Bruner a reprezentációk szerveződését részletesebben kidolgozza. Az amerikai pragmatikus hagyományra építve

Piaget gondolkodásfejlődési szakaszai úgy jelennek meg náluk, mint a cselekvéses (enaktikus), képzeti

(ikonikus) és a jelszerű (szimbolikus) leképezési módok közötti váltások. A jelek világa ebben a felfogásban

sokkal nagyobb szerepet fog játszani: maga a cselekvéses problematika is megkapja szemiotikai értelmezését.

Ugyanez a kérdéskör jelenik meg kissé más hangsúlyokkal a hatvanas évek orosz-szovjet pszichológiájában is.

Az alaphangot már a harmincas években megadta Vigotszkij: Piaget (vélt) individualizmusával szemben a

gondolkodás alakulásában kitüntetett szerepe van az interakciónak. Ez a tézis azonban még csak az egocentrikus

gondolkodás koncepciójával szemben fogalmazódott meg. A hatvanas években megjelenik mindez a szakaszos

gondolkodásfejlődésre vonatkoztatva. Az értelmi tevékenység szakaszos formálásának elmélete (Galpe- rin

felfogása) mint a 20. fejezetben is látni fogjuk, szovjet, azaz még optimistább válaszokat akar adni a Piaget

emlegette „amerikai kérdésre”. A szakaszok átalakulása felgyorsítható, s egyáltalán a gondolkodásfejlődésben

jóval nagyobb szerepet játszik a tudatosan szervezett társadalmi tapasztalat, az iskola, a maga

424




tudományközvetítő jellegével, mintsem Piaget spontaneitásfelfogása hirdetné. (Ezekre a vitákra lásd Salamon

Jenő 1983 ismertetését.)

4.1.4. Piaget és a kognitív tudomány

Az ötvenes évektől Piaget a gyermeklélektanon messze túlmutatóan fogalmazta meg genetikus episz- temológiai

programját. A tudományok történetét, a gyermek fejlődését, a tudományos rendszerek felépítését elemezve,

közös elveket kereső Piaget tulajdonképpen a mai megismeréstudomány vagy a kognitív diszciplínák

előfutárának tekinthető. Tudománytörténet, gyermeki fejlődés, logika, pszichológia, biológia, nyelvészet és

matematika szintézisére törekszik az ismeret leírásában, mint 1970-es, az UNESCO számára készült

összefoglalója, vagy éppenséggel a moszkvai pszichológuskongresz- szuson tartott (magyarul Válogatott

tanulmányaiban megjelent) előadása az interdiszciplinaritásról mutatta. Ha ma dolgozna, biztos, hogy ennek a

részben az ő erőfeszítései révén is ma már ténylegesen létrejött szintézisigénynek, a kognitív tudománynak

egyik vezéralakja lenne. A genetikus episztemológia sokszerzős könyvsorozatában s olyan munkáiban, mint az

1967-ben szerkesztésében megjelent Enciklopédia a logika és a tudományos megismerés kapcsolatáról a mai

kognitív tudomány perspektívájába illeszkedő képet adnak, megismerő rendszerek formális és történeti

rekonstrukcióját. Sajátos változat ez ismeretelmélet és pszichológia viszonyára. Valójában Piaget (1967) is,

akárcsak Quine (1969) naturalizált ismeretelméletre törekszik, amelyben „az ismeretelmélet, vagy valami ehhez

hasonló egyszerűen úgy fogja megtalálni helyét, mint a pszichológia, s így a természettudomány egy fejezete”

(Quine 1969, 82. o.). Piaget elképzelése, mint saját szervező munkája is mutatta, a pszichológia centrális

szerepéről alkotott felfogásának megfelelően a kognitív tudományt a pszichológia köré építi. Ha a könyvemben

visszatérően emlegetett kanti kettéválasztásokra gondolunk, Piaget is abba a táborba tartozik, amelyik újra

megszüntetné az ismeretelmélet és a pszichológia eltérését. Ugyanakkor Piaget ehhez ad motivációt is. A

megismerés hárompólusú folyamat: van tárgy, van alany s van a közöttük érvényesülő struktúra. A kész,

kibontakozott megismerést vizsgálva nagy a csábítás, hogy csupán a struktúrákkal foglalkozzunk (vö. formális

logika), miközben jól látható, hogy a formálódás során az alany is mindig jelen van. Valójában a Piaget által

képviselt genetikus episztemológia a keletkezés mechanizmusait tanulmányozza, nem egyszerűen a kész

ismereteket. Az episztemológia ebben a felfogásban „a kevesebb ismerettel jellemzett állapotokból a mélyebb

ismerettel jellemzettek felé való átmenet tanulmányozása” (Piaget 1967b, 7. o.). Piaget persze, miközben a

kettéválasztást elveti, más szempontból nem hűtlen Kanthoz. Számos alkalommal visszatér arra, hogy valójában

az asszimiláció-akkomodáció-adap- táció triász, s egyáltalán a megismerő sémák szerepének tételezése Kanttól

származik nála. Csakhogy egy értelmezett Kanttól, ahol maga a megismerő szubjektum is menet közben

bontakozik ki, s nem kiinduló primitívum.

Ugyanakkor interpretációiban, mint a biológiai ismeretelméletről szóló 1967-es monográfiája is mutatja, Piaget

a mai kognitív tudományoknak azzal a változatával lenne összhangban, amely biológiai, evolúciós és

idegtudományi értelmezést ad a kognitív szerveződésnek. A kognitív funkciók az organikus szabályozás

folytatói, nincsen szakadék evolúció, idegi szerveződés és megismerés között.

Vitatott kérdések – A Piaget-Chomsky vita és Piaget konstrukcionizmusa

A konstruktivizmussal kapcsolatos közvetlen diszkussziót a Piaget és Chomsky között lezajlott vita

bontakoztatta ki. Nagy esemény volt, hogy az agg mester és az új kognitív tudomány innátista koncepciójának

képviselői találkoztak a franciaországi Royamountban (Piatelli-Palmarini 1979, szerk.). Két, karizmatikus

vezetővel felvonult tábor találkozott itt, s vitájuk szimbolikus hidat teremt a harmincas évektől kibontakozott

gondolkodásmód s a mai kognitivizmus kérdései között. Nem nekünk kell aktualizálnunk Piaget mondandóját,

megtette ezt ő maga. A nyelven túlmutató mozzanat itt, hogy Chomsky s követői azt vetették Piaget szemére,

hogy túl kis szerepet szán a veleszületett elemeknek a gondolkodás egyedfejlődésében. Piaget és Inhelder erre

azt válaszolták, hogy hisznek ők ebben, de nem specifikus dolgok, pl. nyelvi alapelvek létében, hanem általános

megismerési elvek veleszületettségé- ben. Ha a pszichológiatörténet hagyományos fogalmaival tekintünk a

vitára, konstrukcionizmus és preformizmus vitájának egy újabb fordulója volt ez.

Érdemes elidőzni azon, hogy a nyelv funkcióit is tekintve Piaget mégsem áll olyan távol Chomskytól, mint azt

saját vitájuk (Piatelli-Palmarini 1979) és a chomskyánusok értelmezése mutatta. Chomsky újabb nyelvelméleti

írásaiban ugyanis, legalábbis 1975-től kezdve (Chomsky 1980; 1986; 1988), igen határozottan kiáll a mellett a

fölfogás mellett, hogy a nyelv elsődleges funkciója nem a kommunikáció, hanem a reprezentáció, a világ

leképezése, s a szokásos (pragmatikus) kommunikációs funkciók ehhez viszonyítva másodlagosak. Hasonló ez

ahhoz, hogy Piaget számára a nyelvből ugyancsak pusztán a reprezentációs funkció érdekes. Ebben egyetértett

velük a Chomsky-Piaget vitán Putnam és Toulmin is: vannak veleszületett elvek, de nem annyira specifikusak,

mint Chomsky hiszi. A neurobioló- gus Changeux pedig azt hangsúlyozta, hogy van az innátizmus és Piaget

konstruktivizmusa között kompromisszum, mégpedig a lépcsőzetes idegrendszeri hálózat kibontakozása.

425




Mindennek a biológiai oldalát megpróbálta Piaget részletesebben is felvázolni. Nem mindenben sikerrel. Piaget

biológiai gondolatmenetéből hiányzik az egész szelekciós tanulásfelfogás; az a gondolat, hogy a környezeti

hatás eredményezheti a kibontakozó repertoárok egyszerűsödését is (Changeux és Dehaene 1989; Changeux és

Ricoeur 2000). Piaget alapvetően adaptacionista szerző: minden változásnak kell legyen funkcionális értéke.

Ezért azután hiányzik nála az adaptációs melléktermékek fogalma, az exaptáció, ahogyan James Gould nevezi,

vagyis a lehetőség olyan sajátosságok megjelenésére, melyekre nem irányult szelekció, később azonban

jelentőssé váltak.

A fejlődés mechanizmusának gyorsítására bevezetett fenokópia fogalmát – ami Piaget számára a Baldwin-hatás

(8. fejezet) radikális értelmezése – nehéz úgy olvasni, hogy ne érezzünk némi lamarcki ízt. A fenokópia

definíciója: „Egy új jellemvonás megjelenik fenotipikus formában, majd . ugyanez a jellemvonás – vagy

legalábbis ennek »másolata« – egy stabil genotípus sajátosságává válik.” (Piaget 1988, 87. o.) A kulcskérdés

természetesen az, hogyan történhet ez a megismétlődés lamarckizmus nélkül.

A Chomsky-vitában a szembenállás karikaturisztikusan is megfogalmazódott. Vagy nincsen konstruktivizmus, s

akkor az egész evolúciós történet mintegy előre meg van írva már az egysejtűek genomjában, vagy a tapasztalat

alakítja az öröklési anyagot. Piaget maga megpróbált kiutat találni. A másik olyan kérdés a kései Piaget-nél

ugyanis, ahol láthatóan előrevetített mai megoldásokat, a mai fogalomrendszerek nélkül (könyvsorozatának s

episztemológiai központjának egy ideig munkatársa, a „fraktálos” Benoit Mandelbrot azonban tulajdonképpen

átvezet ebbe az új szakaszba), az önszervező rendszerek, az autopoézis, a káosz és az egyensúlyozás

kapcsolatának kérdése. Piaget sok mindennel próbálkozott, hogy erőfeszítéseinek formális és genetikai támaszt

keressen. Olvasmányai között Bertalanffy, Ashby, McCulloch és Pitts, akárcsak a genetikus Dobzhansky és

Wadding- ton mind ott szerepelnek. Ekkor azonban igazából, az önfejlődő rendszerek elméletének hiányában,

még nem tudott szerves kapcsolatot teremteni kibernetikai mintakeresései és saját empirikus munkái között. A

fejlődéssel való magyarázat, a rendezetlenségből való rend kibontakozásának elemzése a mai autopoetikus

fejlődéselméletek segítségével vált csak lehetővé.

Annett Karmiloff-Smith (1992; 1996) sokat vitatott könyve újabb jelentős vállalkozás arra, hogy értelmezést

adjon Piaget és a mai kognitivizmus kapcsolatáról. A munka persze nem csak erről szól. Ha egy mondatban

szeretnénk megfogalmazni – a könyv koncepciója a fejlődés és a modularitás egyaránt komolyan vétele, s ennek

megfelelően Piaget és Jerry Fodor kombinációja.

Karmiloff-Smith egyik alapgondolata a modularizáció fogalmának bevezetése. Megismerési rendszerünk tele

van veleszületett perdiszpozíciókkal, „hajlandóságokkal”. Ezek azonban nem kifejlett és végletesen zárt

feldolgozási vagy gondolkodásmód-beli modulok, ahogy azt Fodor (1983; 1996) elképzeli, hanem az elvárt

környezet hatásával kapcsolatban az interakciók vezetnek véglegesen területspecifikus, önmagukba zárt

feldolgozási rendszerekhez. Ezért beszél modularizációról, és nem modulokról. Ugyanakkor a prediszpozíciókat

területspecifikusnak tartja, ez szemben áll Piaget általános megismerési elveivel. Piaget-tól

átveszi azonban azt a gondolatot, hogy a fejlődéstannak konstruktivistának kell lennie: valami létrejön a fejlődés

során, nem egyszerűen egy meglévő rendszer bontakozik ki, ez a létrejö- vetel azonban sokkal egyenetlenebb,

mint azt Piaget elképzelné az általános kognitív modellek vezető szerepével. A fejlődésnek fontos meghatározó

mozzanata a reprezentációs újraírás. Az ember specifikuma, hogy a korai életkorban kibontakozott

reprezentációk maguk a gondolkodás tárgyává válnak és ezáltal új formátumba írjuk át őket. Ezt a fejlődés

négy-hat éves kor között kibontakozó egyik legfontosabb vezérelvének tartja. Ha az életkorokat tekintjük,

valami olyasmiről van itt szó, hogy a Piaget-féle műveleti intelligencia (Piaget 1993) megjelenésével párhuzamosított

korban Karmiloff-Smith szerint valójában egy metafordulat lép fel a fejlődésben. A reprezentációs

újraírás fogalmával az eredetileg hosz- szabb időn keresztül Piaget-vel együtt is dolgozó Karmiloff-Smith a mai

kognitív kutatás nyelvi-reprezentációs mozzanatait próbálja meg a fejlődéskutatás alapelvévé generalizálni.

Maguk a reprezentációk lesznek a döntő fejlődési folyamat tárgyai. Ebben a tekintetben az ember különleges

lény, ahogy Karmiloff-Smith világosan rá is mutat: „Az embergyermek – s szeretném hangsúlyozni, hogy csak

az embergyermek – rendelkezik azzal a lehetőséggel, hogy saját reprezentációit kognitív figyelme tárgyává

tegye.” (31. o.)

Karmiloff-Smith bár sokban bírálja Piaget gondolkodásmódját, hozzáállása a fejlődési mechanizmusokhoz

valójában beteljesíti Piaget hatvan évvel ezelőtt kifejtett koncepcióját. A gyermek mindenben úgy jelenik meg

nála, mint egy teoretikus. Ennek megfelelően a gyermek mint nyelvész, a gyermek mint fizikus, a gyermek mint

matematikus, mint pszichológus és végül mint jegyző (a kulturális rögzítő rendszereket kialakító gyermek)

jelenik meg ebben a felfogásban.

A reprezentációs újraírás fogalmában Karmiloff-Smith sok mindent próbál egyesíteni. Tagadja, mintha itt arról

lenne szó, hogy az újraírás során bizonyos tudásainkat átírnánk nyelvi formába. Az újraírás mindig

426




területspecifikus és az adott terület reprezentációs rendszerén belül történő reflexió lenne. Az azonos szekvencia

és az átírás fogalma mégis azt a benyomást kelti, mintha közös mechanizmusok lennének a függetlennek tartott

megismerési rendszerek között. Az innátizmust és az elmeműködés általános szerkezetét tekintve Piaget-vel

szemben Fodorral szimpatizál, a rendszer mégis olyan lesz, ami hasonlít a Piaget számára olyan kedves

általános értelem fogalmához.

Piaget értékelését és értékét tekintve Karmiloff-Smith könyve valójában kétarcú. Szeretné megmutatni, hogy a

genfi mester érdeklődése a forma epigenezise iránt igenis maradandó mondanivalóval rendelkezik a modern

kognitív kutatás számára, hasonló módon a konstrukcionista gondolatmenet sem elkerülendő, csak megfelelő

helyre kell tenni, a fejlődés későbbi szakaszainak jellemzéséhez. Ugyanakkor Piaget általános elvei, például az

általános szemiotikai funkció előtérbe állítása, azután a kognitív mozzanatok vezető szerepe a nyelv

fejlődésében, és egyáltalán az egységes központi vezérelvek előtérbe állítása Karmiloff-Smith szerint

meghaladandó mozzanatok, amelyek egy területspecifikus fejlődéselméletben már nehezen kezelhetőek.

A[z alapvető] különbség a biológiai és a kognitív organizáció között az, hogy a gondolkodás általánosabb

formái elválnak a tartalmuktól. Éppen e révén a kognitív csere vagy egyénközi szabályozás formaivá válnak,

ugyanakkor, mikor a minden élő szerveződésre közös működésből származnak.

Jean Piaget: Biológia és megismerés.

1967a, 413. o.

A Piaget munkáiból rekonstruálható genfi megismeréstudomány több kérdésben is jellegzetesen eltér a kognitív

vizsgálódások uralkodó paradigmájától. Piaget kiindulásában kezelni akarja észlelés és gondolkodás viszonyát,

nem mossa el eltérésüket, illetve nem hagyja homályban a percepciót, mint sok, a klasszikus paradigmába

tartozó modell. A kettő szembeállítása nem teljesen triviális nála: Piaget (1959) számára az észlelés

megbízhatatlan, valószínűségi jellegű folyamat, míg a gondolkodás (a tudás) a bizonyosság világa, decentrált s a

lényegi

összefüggéseket tükrözi. A reprezentáció, a kognitív diszciplínák oly központi fogalma, Piaget számára sajátos

jelentéssel bír. Nem akármiféle leképezés, hanem olyan, amely belső műveletek tárgyává válhat. A

reprezentáció az ingerkötöttségtől való megszabadulás világa, mint különösen világosan mutatja a

szimbólumokról szóló Piaget-könyv (1978).

Piaget koncepciója nem a szimbólumfeldolgozó számítógépes paradigmából merít, eltérően Jerry Fodortól

(1968; 1975) vagy Herbert Simontól (1982), bár maga az idegrendszer megvalósította logikai gépezet gondolata

igen kedves és fontos számára. McCulloch és Pitts felismeréseinek korszakos jelentőségére először Piaget

(1967c) hívta fel a pszichológusok figyelmét. Ugyanakkor Piaget számára fel sem merült, hogy a megismerés

mindig propo- zicionális szerveződésű lenne, s hogy mindenben csak szimbólumok átalakítása lenne. A

propozíció Piaget rendszerében kései dolog, a műveleti gondolkodásra jellemző. Az átalakítás pedig az egész

rendszer központi fogalma, de nem a szimbólumátalakítás értelmében, hanem a kiindulópontja a valóságos

átalakítás. Ez az interiorizációkoncepció lényege Piaget-nél: ami mozgásos dolog volt, lépcsőzetesen belsővé

válik. Mindez természetesen igazi vitapont Vigotszkij követőivel. Az ő számukra az interiorizáció lényegi

mozzanata a személyközi személyen belülivé válása, a kommunikáció belső szabályozó szerepe, míg Piaget

számára a saját cselekvés belsővé válása a lényegi mozzanat. Ezért aztán az egész szimbólumlehorgonyzási

kérdéskör, mely mint Hernád István (1996) rámutat, a klasszikus kognitivizmus alapkérdése (hogyan töltődnek

fel tartalommal a formális műveletek hatálya alatt álló szimbólumok) Piaget számára nem kérdés. A

szimbólumok a kiinduláskor már fel vannak töltődve tartalommal, hiszen csak a perceptuo-motoros fejlődés

számos szakasza után jelennek meg, éppen a helyzetről való leválás keretében.

A Piaget-követő Guy Cellérier (1987) adott is egy értelmezést a kognitív tudomány és Piaget kapcsolatára.

Piaget konstrukcionizmusából kiindulva egy kettős szelekciós elmélethez jutott el. A megismerés

mikroszelekciói a beváló konkrét problémamegoldási módok kiválasztását jelentik. Ezeknek a sémáknak a

beillesztése a „nagy egészbe” egy második szelekciós ciklus eredménye. Ez utóbbinak a tétje az, hogy a teljes

rendszer újat alkotó erejét növelő megoldások kerülnek be a globális szelekcióba.

Piaget koncepciója se nem racionalista, se nem empirista, miközben igen nyíltan elhelyezi magát e

hagyományhoz viszonyítva (pl. a spekulatív intuicio- nista filozófiai pszichológiával polemizáló könyvében,

vagy az említett UNESCO-összefoglalóban). Saját kognitív felfogását e két filozófiai hagyomány szintéziseként

állítja be. Emiatt azután nemcsak a behavioristák nem szerették, hanem mikor találkoztak vele, a Chomsky-

Piaget vita során, a modern racionalisták sem. Piaget számára az ismeret a személy (alany) aktivitása során

427




bontakozik ki. Ebben az értelemben konstrukcionista ő: tudásunk mindig megkonstruálódik. Kantra hasonlító

szintézis ez, de a königsbergi mesterrel szemben a genfi azt hangsúlyozza, hogy minden tudás az egyed életében

bontakozik ki, a priori mozzanat nincsen. Szemben áll ez a Vigotszkij-iskola társas konstruktivizmusával is,

valójában ez a szembenállás kétféle interiorizációfelfogás megfelelője.

4.1.5. Piaget Magyarországon

Magyarországon is megvolt Piaget korai hatása is, már a harmincas években. Kenyeres Elemér (18911933), a

magyar gyermektanulmányi mozgalom egyik vezéralakja, valamint az Új Nevelés mozgalom már a húszas

években (Kenyeres 1929) felfedezi műveit. Várkonyi Dezső Hildebrand (1888-1972) a szegedi egyetemen

tartott óráiba és tankönyveibe (1938-40) beiktatja ismertetését. A negyvenes évekre a debreceni Kiss Tihamér

(1947), a budapesti bölcsészkaron pedig Harkai Schiller Pál tanítványai, Nagy Mária (1936) és Katona Klára

(1939) a világképről szóló irodalmat gazdagítják, a gyermeki halál és álomfelfogás elemzésével.

A magyar pszichológiának a háborút követő néhány virágzó évében Mérei Ferenc és köre (Gleimann Anna,

Baranyai Erzsébet és mások a Kiss Árpád szerkesztette 1947-es kötetben) hozták közel a magyar

pszichológiához Piaget gondolkodásmódját. Binét Ágnes és Kiss Tihamér közvetlen Piaget- tanítványok voltak,

ami egész munkásságukban megjelenik. Mérei Ferenc sokat tett Piaget meghonosításáért és megismertetéséért.

Mérei Gyermektanulmánya 1948-ban (lásd lentebb), majd a hetvenes években Binét Ágnessel együtt írt

Gyermeklélektan c. könyve a pedagógusok szélesebb közössége számára is biztosította Piaget részletes

megismerését. Ez az út nem volt zökkenők nélküli, még a hatvanas évektől sem. Piaget szemléletének alapvető

vízválasztó erejét mutatja, hogy a pszichológia egészét elnyomó dogmatikus gondolkodás számára nálunk is

különösen rémisztő az az eszme, hogy a gyermeki élet külön gondolati világot teremt, mely nem egyszerűen a

nevelési ráhatások tükre. Vincze László és Vincze Flóra könyve a gyermeki világképről szinte

karikaturisztikusan mutatja ezt az averziót. Piaget elmélete annak a Rousseau-ig visszavezethető elvnek a

modern polgári kiadása ugyanis az ő értelmezésükben, mely szerint a gyermek nem kicsinyített felnőtt. Ez az

ártatlannak s feltétlenül pozitívnak tűnő elv Vinczéék számára negatív, mert mögötte az önfejlődés gondolata

rejlik. Márpedig a „helyes felfogás” szerint a valódi kérdés nem az, hová jut el a gyermek, hanem hogy hová

juttatja el őt a felnőtt. Ebben az értelemben nincsen gyermeki gondolkodás. A gyermek előtérbe állítása a mai

polgári világban reakciós eszme, mert azt képviseli, hogy „a gyermek problémái a felnőttek életkörülményeitől

függetlenül megoldhatók” (Vincze és Vincze 1961, 6-o.). A korban a Vincze szerzőpár nem áll egyedül Piaget

indoktrinációs elvű, a polgári robinzonádot bíráló s szélsőségesen a szervezett nevelést előtérbe helyező

bírálatával. Ok csak nyíltabbak voltak, mint a többi hivatalos gyermekpszichológus.

Érdekes módon a magyar szociálpszichológia egyik vezető gondolkodójától, Buda Bélától sem volt idegen az a

gondolat, hogy Piaget lényegében a múlthoz tartozó, valamiféle elavult pszichológiát képvisel, mert nem

kiindulópontja az interakciós paradigma. Még a nyolcvanas években is ezt írja nevelők számára: „ma aligha

lehet elfogadni, hogy néhány svájci gyerek kognitív fejlődésének megfigyeléséből a gyerekek kognitív

fejlődésének szabályszerűségeit meg lehet állapítani. Piaget egyszerűen zárójelbe tette, figyelmen kívül hagyta a

környezeti tényezőket” (Buda 1986, 138. o.).

4.2. A Piaget-hagyomány és a magyar pedológia: Mérei Ferenc

A magyar Piaget-recepciónak a negyvenes évektől visszatérő irányadó figurája Mérei Ferenc volt. Mé- rei

gazdag életműve nehezen sorolható egyetlen rovatba. Nemcsak fontos politikai szerepe miatt, hanem azért sem,

mert őt mint reneszánsz embert a pszichológia számtalan ága foglalkoztatja professzionálisan is. Az

ÉLETRAJzban említett érzelmi kapcsolatrendszer mellett kitüntetett szerepét az is motiválta, hogy ő képviselte

a magyar pszichológiában is elkerülhetetlennek tűnő amerikanizáció közepette a franciás ihletés folytonosságát.

S ő képviselte azt a felfogást is, hogy a pszichológia nem csak a pszichológusok ügye. A pszichológus olyan

ember, akitől semminek nem szabad távol állnia, ami emberi. Ezért gyakorolt nagy hatást a 20.század második

felének egész magyar értelmiségére, s ez indokolta, hogy miért foglalkozott irodalommal s művészettel is. A 18.

fejezetben látni fogjuk, milyen nagy szerepe volt a szociálpszichológiai gondolkodás meghonosításában

hazánkban. Mint gyűjteményes kötete (Mérei 1986) is mutatja, érzékeny művészetpszichológus volt, erőteljes

avantgárd elkötelezettségekkel. Értelmiségi beágyazottsága is indokolja talán, hogy a magyar pszichológusok

között ritka módon jól írt. Szövegei mindig önmagukban, háttér nélkül is érthetőek, s valahonnan valahová

elviszik az olvasót.

A pszichodiagnosztikában ő alakította ki azt a kánont, amelyben kitüntetett szerepe van a mai magyar klinikai

lélektani gyakorlatban is a projektív személyiségteszteknek. A Rorschach-és a Szondi- vizsgálatok külön

428




sokelemű értelmezési rendszerét is az ő nevéhez kapcsolhatjuk (rövid összefoglalásra vö. Mérei és Szakács

1976).

Mérei igazi eleme azonban a gyermeklélektan, a legtágabban vett pedológiai szemlélet. A Mé- rei képviselte

felfogás a gyermeklélektanban máig tanulságos. A Gyermektanulmány, a magyar gyermeklélektani

gondolkodás klasszikusa már érett formában mutatta ezt a felfogást. Az egész fejlődéslélektan, mely kiterjed a

gyermeki logikától a világképen át a társas kapcsolatokig, csoportmunka eredménye. Mérei munkatársaival

együtt végzett vizsgálatok eredményeit mutatja be, nem egyszerűen szakirodalmi összefoglalót ad. Egyrészt,

több elméletet kapcsol össze. Piaget és Wallon mellett az ő rendszerében kitüntetett szerepe van egy

meglágyított, enyhített pszichoanalízisnek, amit majd a hatvanas évek eufemizmusa dinamikus szemléletként

emleget. De helyt kap benne Kurt Lewin ihletése is. Mérei már korai munkáiban is Lewin útját követte. O

dolgozta ki (Mérei 1947a) Lewinre hivatkozva a felszólító jelleg elvét a Rorschach-táblákra nézve. Az elméleti

nyitottság mellett két további fontos elv a szocialitás elve és az önfejlődés gondolata. Mérei mint Wallontanítvány,

s egészében, mint francia gondolkodó a gyermeket minden vonatkozásában a társas világába

beilleszkedve értelmezi. Természetesen ez jellemzi a szociálpszichológus Méreit is, de ez érvényes az

„ideológusra” is. Mérei azonban nem akárhogyan hirdeti a szocialitást: ösz- szekapcsolja ezt a csoportok, s

csoportokon belül az egyének önfejlődésének elvével. Ez az önfejlődési, liberális pedológiai elkötelezettség lesz

az, amiről hamarosan kiderül, hogy nem egyeztethető össze a kommunista gyakorlattal. Igaz, hogy a közösségi

nevelésnek szocializációs szerepe van, de ehhez nem elég a deklaráció, ehhez valódi közösségek kellenek Mérei

szerint.

A társas kapcsolatok vizsgálatánál észlelt jelenségeket két magyarázó elv alapján rendszereztük:

Az együttes élmény fokozott öröme, a társaskapcsolatnak egyéni átélése, s egyben az a pont, amelyen túl, s

amelynél mélyebbre a mi vizsgálati eszközeinkkel nem hatolhatunk.

A társadalmi modell, amely a külső viszonylatok alakító hatását magyarázza, s amelyen túl az egyén már, mint

társadalmi osztály vagy réteg tagja, mint intézmény esetleges hordozója jelenik meg. Vizsgálódásainknak ebben

az irányban való folytatása már a szociológia területére esnék.

Mérei Ferenc: Gyermektanulmány.

1948, 157. o.

Az együttműködésre az együttes munka, a törvényességre a játékszabály, a közösségi feladatok megoldására a

gyermekcsoportok előtt lebegő feladatok megoldása nevel. A gyermeki csoportosulásokhoz való hűség

előállapota annak a hűségnek, amely a felnőttet hazájához, társadalmi osztályához fűzi.

Így a társadalmi nevelés lényege, hogy a gyermekek szervezett csoport-életet éljenek: a csoportokban

felelősségteljes funkciójuk legyen.

Uo. 159. o.

Mérei számára a pedológia a tudományos gyermekismeret és a nevelésügy közti közvetítő kapocs, vagyis nem

egyszerűen valamiféle előírt nevelési direktívák levezénylése.

A gyermektanulmány közvetítő szerepet tölt be a kutató gyermeklélektan és a nevelés gyakorlata között.

Válaszol a nevelés problémáira, a gyermeklélektan kimunkált ismeretei alapján. S összegyűjti a nevelői

gyakorlat gazdag tapasztalatait a művileg felállított kísérletek torzító veszélyének kitett pszichológus számára.

A gyermektanulmány a pedagógus számára – nevelési problémák rendjébe sorolja a járulékos feltételektől

megtisztított vizsgálódások eredményeit. A pszichológus számára – a valósághelyzeteket rögzíti aprólékos

gonddal, s a részletekbe menő leírás hitelességével.

Mérei Ferenc: Gyermektanulmány.

1948, 1. o.

Mérei értelmezésében a pszichoanalitikus gondolatok közvetlenül összefüggésbe hozhatók a gyermek valóságos

kötődéseinek alakulásával. olyan gondolat ez, amely a hatvanas évektől a magyar gyermekklinikai gyakorlat

egyik vezérelve lesz.

429




Hermann Imre mutatta ki, a pszichoanalízisből kiindulva, s annak módszerét alkalmazva, az ösztönös

cselekvéseknek egy sajátos jelenségkörét. Ezeket a megkapaszkodás jelenségeinek, tételezett erőforrásaikat

pedig a megkapaszkodás ösztönének nevezte el. [...]

A megkapaszkodással összefüggő jelenségek felismerése a nevelés szempontjából igen jelentős. Minden nevelés

egyik döntő kérdése: milyen mértékben nyújtson alkalmat arra, hogy neveltje megkapaszkodjék benne. Nehéz

megtalálni a helyes utat két szélsőséges magatartás közt. A nevelők egy része ugyanis hajlik arra, hogy neveltjét

teljes függőségben tartsa, válasszon, döntsön, s így gondoskodjék is helyette. Közismert, hogy önállótlan,

határozni nem tudó, bizonytalan, gépiesen dolgozó és engedelmeskedő emberek nőnek fel ezzel a neveléssel.

Ezzel szemben a nevelőknek egy nem jelentéktelen része abba a hibába esik, hogy az önállóság jelentőségét

hangsúlyozva, teljesen passzív magatartást foglal el. Hermann Alice nagyon helyesen hívja fel a figyelmet arra,

hogy ez a nevelői túlzás is bizonytalansághoz vezet.

Mérei Ferenc, uo. 108-109. o.

Ez a komplex szemléletű gyermeklélektan a regresszió fogalmát is több oldalról tekinti: mint pszichodinamikus

(pszichoanalitikus), de mint a szociális mezővel összefüggő, Lewin körvonalazta keretekben értelmezhető

folyamatot is.

A fennakadás, a visszaesés és a visszatolódás jelenségei arról tanúskodnak, hogy az ontogenetikus fejlődésben

egyetlen jelenség sem tűnik el nyomtalanul, hanem a túlhaladott rétegszerűen megmarad és bizonyos feltételek

közt újra felbukkanhat.

Mérei Ferenc, uo. 13. o.

Életrajz – Az önelvű tudomány és a politika között: Mérei Ferenc

Az 1909. november 25-én, Budapesten született s 1985. február 23-án ugyanitt elhunyt Mérei Ferenc a II.

világháború utáni magyar pszichológia arculatának alakulásában mint szellemi vonatkoztatási pont, mint

tényleges tanár, s mint formális, majd informális vezető egyaránt döntő szerepet játszott. A háború utáni

korszakban felnőtt magyar pszichológusok önéletrajzi beszámolóiban ő Kardos Lajos után a legtöbbet

hivatkozott referenciapont (Pléh, Bodor és Lányi 1998). A baloldali értelmiségi Franciaországban tanult, s Henri

Wal- lon tanítványaként szerzett 1934-ben tanári diplomát a Sorbonne-on, s ekkortájt vált a kommunista

mozgalom részesévé is. Ekkorról származik nemcsak pszichológiai, hanem szociológiai és művészeti

érdeklődése is. Hazatérve Szondi Lipót tanítványa lett, s első publikációiban mint fiatal marxista, a

pályaválasztás és a munkalélektan kérdéseivel foglalkozik. 1942- ben munkaszolgálatosként került az orosz

frontra, ahonnan megszökve sokat tanul a túlélés stratégiáiról s az elaborációról (Bagdy 1997).

1945 után az új magyar nevelésügy egyik irányítója s elvi koncepcióinak kialakítója. Egyszerre vagy szinte

egyszerre volt a Fővárosi Pedagógiai Intézet s az Országos Neveléstudományi Intézet vezetője, a budapesti

pedagógiai főiskola tanára, s tanár az Eötvös Kollégiumban és a NÉKOSZ-ban, e két igen eltérő indítással

különleges képzést nyújtani óhajtó intézményben. A fiatal Mérei meggyőződéssel képviselte a kommunista párt

szempontjait. Úgy gondolta, hogy az értelmiségnek a marxizmus ismeretével kell az egyetemen, például a

pszichológiában is megújulnia.

Erejéből azonban futotta a pszichológiára is: mind fejlődéslélektani, mind szociálpszichológiai munkássága

ekkor bontakozott ki, 1949-ben Kos- suth-díjat kap, hogy nem sokkal utána teljesen kegyvesztett legyen, mint

aki becsempészte a magyar nevelésügybe a polgári pedológiát. Örök tanulság ez Mérei számára: korábban az a

naiv hit jellemezte, hogy a kommunista gyakorlat, a marxista gondolkodás és a korszerű liberális pszichológia és

a gyermeknevelés eszméi összeegyeztethetők. Mérei a történelemtől tanulta meg, hogy ez nem így van.

1956-tól újra nyilvánosan részt vett a szellemi megújulás folyamataiban, nagy szerepe volt a Petőfi-kör

szervezte nevelésügyi vitában, hogy azután a forradalomban is az egyik értelmiségi orientációs pont legyen.

1958-ban, a totális ellenőrzésre törekvő rendszer szemszögéből nem is alaptanul, letartóztatják, mint egy

értelmiségi szervezkedés vezetőjét. Börtönéveit is a termékeny elaboráció jellemzi: ekkor születnek meg neves

álomnaplói és Lélektani naplója, mely mind politikai tartalmában, mind intellektuálisan a szociális ihletésű

pszichológia egyszemélyes dokumentuma.

Mérei Ferenc 1964-től 1976-os nyugdíjazásáig az Országos Ideg- és Elmegyógyintézet, a „Lipót” pszichodiagnosztikai

laboratóriumának vezetője. Ebben a korszakban s nyugdíjas éveiben vált a magyar

pszichológiának és értelmiségi közéletnek nemcsak legendás vezéralakjává, hanem tényleges tanítómesterévé is.

A modern pszichodiagnosztika és a csoportgyakorlatok (beleértve a pszichodrámát is) kialakítása tanítványok

430




százait kapcsolja hozzá: évtizedekig mint egy magánegyetemi intézmény működött, aki ismerőst és ismeretlent,

belvárosi fiút s falusi leányt egyaránt sínre tett: magatartási és gondolkodási minta, valamint emberi támasz

mellett, egy életre szóló témát is adott kezükbe.

Mérei életét és későbbi munkáját úgy is lehet tekinteni, mint példát néhány korai meglátásának implikációira.

Élete példázza, hogy hogyan hatol be a politika a tudós életébe, illetve fordítva. Amint Erős (1995) újabban

rámutatott, a negyvenes évek oktatási reformjainak aktív politikus vezetője, mikor kegyvesztetté vált s börtönbe

is került, saját példájából két fontos dolgot tanult meg a középeurópai tudós helyzetéről. Először is, az élet és a

hatalom ingatag jellegét, a külső és a belső körök közti állandó váltásokat, ami azután a hatalom és a valódi

emberi csoportok közti kapcsolatok mérlegeléséhez vezetett nála. Egy olyan elmélet és gyakorlat következett

ebből, mely központi szerepet tulajdonít a spontaneitásnak, valamint a tudományos elemzés szintjén a spontán

csoportformálódásnak.

Innen fakad az, hogy Mérei szakmai irányító szerepében mindig jelen volt a mozgalmi elem, ami az

elkötelezettség mellett magas érzelmi hőfokot is teremtett tanítványai körében.

Forrás: Bagdy Emőke: Mérei Ferenc. Pedagógiai Lexikon II. 457. o. Bagdy Emőke, Forgács Péter és Pál Mária

(1989, szerk.), Litván György (1998).

4.3. Henri Wallon: a marxizmus a fejlődéslélektanban

Henri Wallon (1879-1962) a Sorbonne, a College de France tanára ugyanakkor a francia pályaválasztási

tanácsadórendszer humanisztikus vezetője is, Piaget örök riválisa a frankofon pszichológiában. Munkássága úgy

is jellemezhető, mint a francia orvosi lélektani és szociológiai irányzat összekapcsolása a gyermeklélektan

területén. A gyermeklélektanra kiterjeszti azt a komplex felfogást, mely egyik oldalról a neurológiai fejlődést és

a személyiség kibontakozását tekinti együtt. Másrészt gyermeklélektani lehorgonyzást ad annak a gondolatnak,

hogy a lelki jelenségek történelmileg és társadalmilag determináltak. Wallon ugyanakkor gyakorlati és politizáló

társadalomtudós is. A húszas évektől gyermeklélektani tanácsadó állomást működtet, az alkalmazott lélektant a

társadalmi progresszió szolgálatába akarja állítani. A Francia Kommunista Párt tagja, az ellenállás harcosa volt,

aki a háború utáni években a demokratikus nevelésügy propagandistája. Az ellenállási mozgalomban részt vevő

Wallon a második világháború során akkor lépett be a kommunista pártba, amikor megtudta, hogy az ellenállási

részvétel miatt Politzert és más társait kivégezték.

A baloldalisággal elméleti munkásságában is erőteljes ideológiai érzékenység járt együtt. Ez az ötvenes évek

klímájában azt is jelentette, hogy Wallontól nem volt idegen a pszichológiai irányzatok ideológiai tartalmának

leleplezése. Különösebb önreflexió nélkül írt a polgári gondolkodás ellen, vagy nem túl meggyőződéses alapon

dicsőítette a tőle igencsak messze álló Pavlovot. Mindezt azért érdemes kiemelni, mert a pszichológiában ő a

példa az elkötelezett francia értelmiségi sokszor túlzó ideologikusságára s mozgalmi fegyelmezettségére, s

mindez nem használt külföldi hatásának.

431




Mindezzel együtt a polemikus Wallon nem érdektelen szerző. Érdekes kritikát adott mind Bergsonról, mind

Blondelről az eredetileg 1938-ban megjelent francia Enciklopédiában publikált dolgozatában. Wallon (1974)

egy új kiadás, mely Emile Yalle tollából jó áttekintést ad Wallon életéről is (Wallon 1982).

Wallon fő gondja a bergsonizmussal az, hogy miközben Bergson az introspekciót mint pszichológiai módszert

bírálja, túl könnyedén veszi fel az általa javasolt „intuíciót”, mint a lélek vagy a szellem világához való

közvetlen hozzájutás módszerét. Wallon elismeri, hogy Bergsonnak igaza volt, ami-

kor bírálta az introspekciót a befelé vetítés miatt, vagyis azért, hogy a szociális eredetű verbális sémákat túl

könnyen azonosította a valóságos mentális tartalommal. E tekintetben Wallon értelmezésében Bergson úgy

jelenik meg, mint az introspek- ció elmélet torzította jellegének jogos kritikusa. „Az introspekció egyszerűen

olyan ideológiai és verbális formák működése, melyeknek eredete és használata személyközi jellegű. Az

introspekciók valójában csak aprópénzek. Csak azt tudják jelenteni, ami közös mindannyiunk kapcsolataiban az

összes többiekkel, s mindannyiunknak a valósággal.” (Wallon 1982, 138. o.)

Bergson fő hibája Wallon bírálata szerint az volt, hogy hitt abban, hogy a belső életre tudunk valamiféle nem

fogalmi áttekintést nyerni, s ez lett volna az intuíció.

Blondellel, a francia szociológiai iskola képviselőjével (lásd 18. fejezet) Wallon gondja viszont az, hogy

Blondel a biológiai és a társadalmi élet mellett még megenged egy társas életet is. Általában igaz az, hogy

Wallon egész munkája azt a pszichológiát képviseli, amely a valós emberek valós tevékenységéből kellene

kiinduljon. Hasonlóak voltak a magyar származású francia marxista pszichológus és pszichoanalíziskritikus,

George Politzer (1932) hangsúlyai is a harmincas években. Wallon hatása azonban, éppen az orvosi és a

fejlődés-lélektani szemlélet összekapcsolása révén, jóval tartósabb.

Társasság és érzelem a fejlődésben

Wallon fejlődés-lélektani rendszere 1934-ben megjelent, A jellem eredete s 1942-es, A cselekvéstől a

gondolkodásig című munkáiban bontakozott ki. A gondolkodás fejlődésének elemzésében alapkategóriája a

szinkretizmus: a gondolkodás az analizálatlan, kontextusfüggő egységektől halad a kontextusból kiemelkedő

rész-egész viszonyok felé (Wallon 1958). Wallon azonban minden funkció fejlődését a személyiség egészébe

helyezi el. A személyiség maga társas genezisű, hangzik a James Baldwinra, a francia nyelvű világban még

ekkor is nagy hatású amerikai funkcionalistára visszavezethető alapgondolata. Az Én és a Másik, mint egymást

kiegészítő, korrelatív fogalmak alakulnak ki. Wallon szociálpszichológiai szempontú gyermeklélektana a francia

hagyománynak azt a szociologizmusát, ahol nagyobb társadalmi csoportok és az egyén gondolkodásának

viszonyáról volt szó, lefordítja az egyén életének mikroszociális duettjeire. Ez a társas mozzanat már a gyermeki

432




fejlődés biologikumában is jelen van. A társas élet két pólusa együtt keletkezik, s ebben kitüntetett szerepük van

az egyszerre vegetatív és motoros komponensű emócióknak. Wallon (1982) nagy jelentőséget tulajdonít a

motoros fejlődésnek és a motricitásnak, valamint az affektivitásnak a gyermeki személyiség kibontakozásában.

Wallon ebben odáig megy, hogy érdekes, bár megkérdőjelezhető orvosi párhuzamot von a neurológiai feltételek

és a személyiségtípusok között.

A motoros és érzelmi mozzanatok egy része fokozatosan válik jellé. Ez a Georg Herbert Meadre és a jelszerűség

előtérbe állítása révén Karl Bühlerre is emlékeztető koncepció, miközben organicista és biologikus, mégsem

teszi lehetővé az Én és társadalom kiinduló szembeállítását. Az érzelmek előtérbe állításával, az Én társas

közegbe helyezésével a racionalista Wallon szakítani tud a karteziánus hagyománnyal. Ennek során bontakozik

ki igen színvonalas intellektuális vitájuk Piaget-vel a fejlődés meghatározóiról, amit a vitatott kérdések mutat.

Vitatott kérdések – Wallon és Piaget

A polemikus Wallon Piaget fejlődésfelfogásában előszeretettel fedezi fel a Rousseau-követő individualista

polgári ideológiát, anélkül hogy észrevenné, saját társaság- és közösségcentrikus felfogása is ideológiailag

megterhelt. A társas élet és a fejlődés érzelmi és Ego oldalának kiemelése azonban érdemibb kérdésekben is

szembeállítja Piaget-vel. A két mester vitái nem voltak rejtettek. Sok munkájuk közvetlen reflexió a másikra. A

fejlődés tartalma mellett eltérően gondolkodtak mechanizmusáról is. Wallon a dialektikát hangsúlyozva a

fejlődés motorjának a belső ellentmondásokat tartja. Ebből a dialektikus felfogásból fakad az a Wallon

tanítványa, René Zazzo és Mérei Ferenc által hangsúlyozott eltérés, hogy míg Piaget az egyensúlyra helyezi a

fejlődésben a hangsúlyt, Wallon gondolatmenete a fejlődést állandóan nyitottnak képzeli el.

A fejlődés részleteit tekintve Wallon az utánzásnak, különösen a késleltetett utánzásnak igen nagy szerepet

tulajdonított a második életévben. Piaget (pl. Zazzo 1981) későbbi munkáiban tulajdonképpen erre reflektálva

ad maga is egyre nagyobb szerepet a szimbolikus funkcióknak s az utánzásnak, de a kezdeményezés itt

kétségkívül Wallon érdeme. A későbbi szakaszokban pedig a diszkur- zív gondolkodás eredeztetésében térnek

el: Piaget műveleti koncepciója nem lát itt igazi ugrást (a cselekvések logikájából lesz a műveleteké), Wal- lon

azonban a cselekvéses és a disz- kurzív, logikai gondolkodás között sokkal nagyobb szakadékot lát.

Általában igaz az, hogy Wallon hatása Piaget árnyékában érvényesült. Kettejük egyidejű létezése a frankofón

fejlődéslélektanban és vitájuk azt eredményezte, hogy maga az az eszme, hogy a pszichológiai fejlődés önálló

téma, hogy fejlődéstörvényeket (szakaszok, önfejlődés vagy külső determináció stb.) lehet keresni, nekik

köszönhetően tört be a pszichológiába a hatvanas évektől. A képhez még az is hozzátartozik, hogy például az

amerikaiak számára sokkal több bennük az azonosság, mint a különbség. Megfigyelő biológusok, s nem

kísérletezők; fittyet hánynak a statisztikára; s a fejlődést minőségi változásnak látják, nem puszta

akkumulációnak.

Magyarországon Wallon nem Pia- get árnyékában jelenik meg. Mérei Ferenc a harmincas években Wallon

tanítványa volt. A második világháború utáni néhány termékeny évben, majd a hatvanas évektől munkatársaival

(Binét Ágnessel és másokkal) nem csak Wallon megismertetéséért tesz sokat, hanem saját erőfeszítései a

genetikus szociálpszichológia kialakítására tulajdonképp Wallon továbbfejlesztései. A csoportlélektan

módszereivel kiegészített fejlődéslélektan nálunk walloni premisszákat követve alakult ki.

Gilberg Voyat (1984) kötete meglehetősen gazdag válogatás Wallon munkáiból az angolszász világ számára.

Wallont úgy mutatja be, mint a motoros fejlődés és az érzelmi fejlődés elsődlegességében hívő teoretikust, de

úgy is, mint egy olyan teoretikust, aki hisz az Én és a társ együttes kibontakozásában, abban a témában, ami oly

kedves volt James Baldwin és Georg Herbert Mead számára. Zaz- zo (1984) ugyanebben a kötetben

szembeállítja az angol nyelvű olvasó számára Piaget-t és Wallont. Számára Piaget a „logikus”, Wallon viszont a

„klinikus”. Ennél még érdekesebb, hogy Zazzo értelmezésében Piaget a folytonosságban hívő szerző, Wallon

viszont a minőségi változások képviselője. Mindez azzal függ össze, hogy Piaget az egyensúlyra, Wallon pedig

az ellentmondásokra helyezi a hangsúlyt. Azért érdekes ez, mert az angolszász világban mindig Piaget jelent

meg úgy, mint a szakaszokban hívő fejlődéspszichológus, aki szemben áll a viselkedési szokások

folytonosságában hívő beha- vioristákkal. Érdekes az a szempont is, hogy míg Piaget számára az intelligencia

műveleti aspektusa a legfontosabb, Wallon számára a reprezentációs oldal. Kétségtelen, hogy ha jól megnézzük,

Piaget későbbi munkáiban éppen Wal- lon bírálatának hatására jelenik meg a reprezentációs probléma kezelése.

Voyat (1984), a szerkesztő maga is rámutat Wallon és Politzer hasonlóságára. Wallont úgy mutatja be, mint aki

azzal bírálja Piaget-t, hogy az túl individualista, túlzottan egy egocentrikus gyermekből indul ki. További

érdekes aspektusa kettőjük összevetésének, hogy az amerikaiak számára Wallon tulajdonképpen még

naturalistább megfigyelő, mint Piaget. Ugyanakkor a megfigyelések szociális kontextusba való beágyazottsága

sokkal nagyobb szerepet játszik nála.

433




4.4. Vigotszkij és Piaget

L. Sz. Vigotszkij gazdag életműve az orosz-szovjet pszichológia központi mozzanata, melyet a 20. fejezetben

tárgyalunk. Van ennek azonban egy olyan oldala, mely közvetlenül Piaget munkásságához kapcsolódik: a

gondolkodás és nyelv felfogása Piaget és Vigotszkij munkáiban, ezért itt vitatjuk meg. A magasabb pszichikus

funkciók Vigotszkij felfogásában nem önmagukban és önmaguktól, valamiféle szellemi átalakulással válnak

„magasabbakká”, emelkednek ki a természeti rendből. Vigotszkij számára a marxista metodológia pszichológiai

alkalmazásának alapja a döntő fogalmi mag, vezérelv megtalálása. Ahogy a marxi emberképben a munka

elemzése, a gazdasági elméletben pedig az áru kategóriája játssza a logikai váz szerepét, a pszichológiában

hasonlóan döntő az eszköz és a jel fogalma.

A magasabb pszichikus funkciók instrumentálisan szerveződnek: eszközöket, mégpedig belső eszközöket

iktatnak be a naturális folyamatok szerveződésébe. A legfontosabb ilyen eszköz lenne a jel. Az emlékezés

például azáltal válik értelmes, logikus emberi emlékezéssé, hogy az eseményeket vagy tárgyakat megnevezzük,

s így a nyelv szemantikai rendjének, logikájának megfelelően raktározzuk el őket. A jelet eszközként magunk s

a megjegyzendő dolgok közé iktatjuk. Minden magasabb pszichikus funkció kettős szerveződésű, „emeletes”

tehát, s ebben a kettősségben a jeleknek, paradigmatikus esetben a természetes nyelvi jeleknek döntő szerepük

van. Ezt a felfogást érzékelteti a 17.2. ábra.

Ezáltal Vigotszkij elmélete az egyedfejlődést tekintve nemcsak szemiotikaivá (jelek teszik az embert emberré),

hanem interiorizációs elméletté is válik. A sajátosan emberi lelki jelenségek kezdettől fogva nem az önmagába

zárt individuumban játszódnak, emberek között zajlanak, s utána válnak egy emberen belülivé. A belső

folyamat, a gondolkodás eredetileg emberek közötti folyamat volt. A beszéd mint belső beszéd kommunikációs

és interakciós eszközből válik a belső kommunikáció eszközévé. A közvetített lelki jelenségek eredete szociális

közvetítettség. Ez a Marx mellett bevallottan is Janet-re és Blonszkijra építő koncepció a genetikus, fejlődési

elvet a szociális mozzanattal egészíti ki.

17.2. ábra. Vigotszkij felfogása a magasabb lelki jelenségek közvetített szerveződéséről. A jel, a szó (X)

közvetít a belső képmás (A) és a tárgy (B) között

Ha a folyamatra azt mondjuk, „külső”, az számunkra azt jelenti, hogy „szociális”. Bármely magasabb pszichikus

funkció külső volt, mivel előbb volt szociális, mint belső, tulajdonképpeni pszichikus funkcióvá vált volna, azaz

előbb két ember közötti társas viszony volt.

L. Sz. Vigotszkij: A magasabb pszichikus funkciók fejlődése. 1971, 235. o. Újhelyi Gabriella ford.

5.12. táblázat - 17.2. táblázat. Piaget és Vigotszkij felfogása az egocentrikus beszédről

Piaget

Vigotszkij

egocentrikus beszéd szerepe magamnak szól magamnak szól

egocentrikus beszéd formája privát szociális

honnan származik? kisgyermek autizmusa társalgás befelé fordulása

hová vezet? szociális beszéd belső beszéd

Mindez úgy kapcsolódott Piaget munkásságához, hogy Vigotszkij eredetileg a harmincas években készült s

1934-ben megjelent, Gondolkodás és beszéd című munkájában polemikusan értelmezi Piaget

egocentrikusbeszéd-koncepcióját. Vigotszkij felfogásában helytelen annak a szekvenciának a feltételezése, hogy

a gyermek az önmagába zárt, autisztikus világból a szociális kényszerek hatására jutna el a szocializált

434




gondolkodáshoz. Piaget legfőbb érve, az óvodás gyermekek beszédének mások számára érthetetlen volta valami

mást takar. Igazából egy átmenetet a külső beszédből a belső beszédbe. Az egocentrizmus tulajdonképpen egy

rosszul elemzett szakasz abban a folyamatban, ahogy a társalgás a gondolkodás irányítójává, belső beszéddé

válik. Nem véletlen, hogy oly sokan keresnek majd affinitást a hetvenes évektől Vigotsz- kij mondanivalója és a

privát nyelv Wittgenstein (1992) által kifejtett bírálata között. A. R. Lurija (vö. 20. fejezet) részletesen

kidolgozza, hogy hogyan is válik a külső szociális irányítás a szavakkal a belső irányítás eszközévé. A sorrend:

külső utasítás mástól ^ nyílt utasítás magamnak ^ belső utasítás magamnak. olyan képet kapunk, melyben a

belső beszéd irányító szerepnek alakulása olyan lesz, mint egy kognitív felettes én kibontakozása.

A 17.2. táblázat mutatja Piaget és Vigotszkij elképzeléseinek összevetését.

Vitatott kérdések – Piaget és a nyelv elsajátítás

Richard Cromer (1974) négy momentumban foglalta össze a genfi iskola (Piaget és követői) fölfogását nyelv és

gondolkodás kapcsolatára vonatkozóan:

1. A nyelv a már meglévő kognitív eredményekre épül; az intellektus általános fejlődése a vezető tényező. Ez

szemben áll azokkal a felfogásokkal, amelyek a nyelv vezető szerepét hirdetik, de azoknak is, amelyek a

rendszerek moduláris függetlenségét hirdetik.

2. A jelezési (szemiotikai) funkciók a reprezentációs funkció megjelenési formái. Az adott helyzettől, a

helyzethez való kötöttségtől való eltávolodást, leválást teszik lehetővé (ilyen értelemben persze van kognitív

következménye a nyelvnek).

3. A nyelvi gyakorlás önmagában nem befolyásolja a kognitív fejlődést.

4. Maguk a formális műveletek, a „tulajdonképpeni logika" sem a nyelvből ered, hanem a cselekvésből.

Piaget általános felfogását a gondolkodás vezető szerepéről és az átfogó

Piaget és a nyelvelsajátítás

szemiotikus funkcióról jól mutatja az alábbi idézet:

A gondolkodás megelőzi a beszédet, és [.] a beszéd szerepe arra korlátozódik, hogy a szimbólumtevékenység

egyensúlyi állapotba jusson, elmélyültebb sematizáció és rugalmasabb absztrakció révén.

Piaget 1991, 66. o.

A következő idézet Piaget részletesebb elméletébe illeszkedik a nyelvet megelőző úgynevezett szenzomotoros

érzékszervi-mozgásos értelem alakulásáról. Amikor az első szavak megjelennek, jelentésük generalizált, s

kevéssé válnak el a helyzettől. Korai munkáiban Piaget maga még elsősorban a szavakra koncentrálva

fogalmazza meg a megismerés fejlődésének elsődlegességét:

Az első verbális sémák átmenetek az érzékszervi-mozgásos intelligencia sémái és a fogalmi sémák között, mint

ahogy a szimbolikus sémák is átmenetek a gyakorló játékok és a

saját cselekvésről leválasztott játékos szimbólumok között.

Jean Piaget: A szimbólumképzés gyermekkorban. 1978, 371. o.

Mérei Ferenc ford.

A Chomskyval folytatott vita során kitér a szemiotikai funkcióra is.

A szimbolikus vagy szemiotikai funkció a második év során jelenik meg, s szerintem igen nagy szerepet játszik

problémánkban. [A probléma az, hogy hogyan tér át a gyermek a cselekvések logikájáról a konceptuális

logikára, P. Cs.] Ennek egyik sajátos esete a nyelv, de csak egy sajátos esete, mely különösen fontos, ezt nem

tagadom, de a szimbolikus funkció összes megnyilvánulásai között egy korlátozott eset. Chomsky talán azt

mondaná, hogy itt szemantikáról van szó, s a szemantika kevésbé érdekes, mint a szintaxis a mi problémánk

szempontjából. Én azonban úgy vélem, hogy itt van egy szintaxis, egy logikai szintaxis persze, hiszen itt sémák

összehangolásáról, koordinálásáról van szó, olyan koordinálásról, mely a végső formálódó logikában alapvető

szerepet játszik. Hipotézisem a következő: A nyelvet alakító előfeltételek egy tágabb halmaz részei, melyet az

435




érzékszervi- mozgásos intelligencia különböző szakaszai készítenek elő. Ezek közül hatot lehet elkülöníteni,

melyek jellegzetesen eltérnek egymást követő teljesítményeikben, de elég, ha nagyjából az érzékszervimozgásos

logikát jellemzem, s aztán a szimbolikus funkció megjelenését. Ekkor lép fel a nyelv is, és hasznot

húz mindabból, amit az érzékszervi-mozgásos logika már elsajátított, valamint a szimbolikus funkcióból, ahogy

tág értelemben ezt értelmezem, hiszen a nyelv ennek csak egy sajátos esete. Úgy vélem tehát, hogy alapunk van

feltételezni az érzékszervi-mozgásos intelligencia és a nyelv alakulásának egyidejűségét és rokonságát. Másként

fogalmazva [.] a nyelv az intelligencia terméke, s nem az intelligencia a nyelv terméke.

Piaget 1979, 248-250. o.

Gergely (1985) szemléletesen mutatja meg ennek a felfogásnak a szembenállását a chomskyánus „nyelvi

autonómia” koncepciójával. Két mozzanatot érdemes megemlíteni itt. Az egyik, hogy Piaget egész

gondolatrendszerének logikájában a döntő mozzanat a szemiotikai funkció, illetve a reprezentációk keletkezése.

A reprezentáció Piaget számára nem bármiféle belső leképezés, hanem olyan, amely műveletek tárgyává válhat,

ezáltal képes elszakadni a szituációtól. A puszta jelhasználaton túlmenő tulajdonképpeni nyelv megjelenése is

egy gondolati, kognitív váltás következménye lenne. Tulajdonképpeni nyelven Piaget azt a jelhasználatot érti,

amely már rögzített jelentéseket és szintaktikai szerveződést mutat. A kognitív váltás lényege pedig az, hogy a

gondolkodás és a képzetek világa képes elszakadni az „itt és most” meghatározottságától.

Az átfogó viták mellett azonban Piaget inspiráló szerepe a konkrét kutatásra is megjelent a hetvenes évektől.

Ahogy Dan Slobin (1973) először megfogalmazta, Piaget kézikönyvként használható a gyermeknyelv

kutatásában. Számos vizsgálata elemzi a téri kifejezések és a téri gondolkodás viszonyát, a szenvedő

szerkezetek használat s a műveleti gondolkodás összefüggését s így tovább. A sokak konszenzuális felfogását

kifejező enyhített kognitív fölfogást Rick Cromer (1974) fogalmazta meg. Szerinte a kognitív fejlődés vezető

voltát olyan tények támasztják alá, mint hogy a gyermekek nyelvében azok a formák jelennek meg először,

melyek szemantikailag, illetve kognitívan már korábban differenciálódtak, a formák kiterjesztődnek új

szemantikai szándékok kifejezésére, s egyszerre több nyelvi szférában is megjelennek azonos kognitív szerepű

eszközök. Ennek megfelelően például a kezdeti nyelvtan inkább olyan cselekvési kategóriákat használna, mint a

Cselekvő, s ebből lépcsőzetesen lenne Alany. Az első formai különbségek a cselekvési sémákból erednének,

például a Cselekvő-Cselekvés-Tárgy elkülönítéséből. Ezt persze többen majd úgy ítélik meg, mint interakciós,

személyközi eredetű kategóriákat.

A bevett felfogás azért „enyhített” kognitív hipotézis, mert felteszi, hogy vannak sajátosan a nyelvi forma

elsajátításával kapcsolatos erőfeszítések s elsajátítási feladatok is.

Mindennek részletei a mai pszicholingvisztika szakkönyveiben megtalálhatók. A történész számára Piaget

zsenialitását bizonyítja, hogy fél évszázaddal ezelőtti elképzelései a mai kutatás fontos irányító gondolatai.

Vigotszkij túl is megy azonban ezeken a kereteken. A naturális és kulturális szembeállítás alátámasztására

módszereket dolgoz ki a fogalomfejlődés vizsgálatára (hogyan lesznek spontán fogalmakból tudományosak), s

egy általános törzs- és egyedfejlődési elméletet alakít ki a kommunikáció és gondolkodás kapcsolatáról. Ennek

lényege, hogy mind a főemlősöknél, mind a gyermeknél a két terület először függetlenül fejlődik, s az ember

sajátos teljesítménye ezek összekapcsolódása. Ez mindmáig sokakat inspiráló elmélet. Az egyik lehetséges

felfogás ma is a megismerési működések moduláris szerveződését illetően. Vigotszkij értelmezhető úgy, mint

aki szerint kezdetben függetlenek (modulárisak) a megismerési teljesítmények, s másodlagosan kapcsolódnak

össze. Ennek az összekapcsolódásnak vezető mozzanata az, hogy a nyelv mint az egyik moduláris rendszer a

társas kontroll közvetítő ágenseként működik. A vitatott kérdések azt mutatja meg, hogyan jelenik meg a mai

gyermeknyelvi kutatásban a Piaget elindította „ki vezet” kérdés.

Mindebből egy fontos gyakorlatias következmény is származik, ami kapcsolatban van a korabeli szovjet kultúra

optimizmusával s hitében abban, hogy a felnőtt világ át tudja alakítani a gyermekekét, sőt át is kell alakítania

azt. A fejlődés sosem tekinthető pusztán önfejlődésnek, mivel a legspontánabb formáiban is kulturális fejlődés, a

kultúra belsővé tétele. S emiatt az emberi fejlődésben a nevelés nem valami külsődleges tényező, hanem a

fejlődés szokványos menete eleve feltételezi, megkívánja a nevelést.

A fejlődésgondolat a Vigotszkij-iskolában továbbra is vezérelv maradt. Vigotszkij munkatársai a negyvenes és

ötvenes évek nehéz körülményei között is folytatják a sokszor csak évtizedek múlva napvilágot látó munkát.

Alekszej Nyikolajevics Leontyev részletesen kidolgozza mind a pszichikum törzsfejlődésének, a biológiai és

történeti fejlődés viszonyának koncepcióját, mind a gyermeki fejlődés olyan modelljét, mely a domináló

tevékenységformákon alapul (játék, tanulás, munka).

436




A Vigotszkij-iskola képviselői a későbbiekben az interiorizációs felfogásban a kommunikáció mellett egyre

jobban feltárják a tárgyi tevékenység szerepét is. Leontyev felfogása szerint az észlelésben, az érzéki képmás

kialakításában is döntő szerepe van a mozgásos mozzanatoknak, a tapintásnak, illetve a szemmozgásoknak mint

redukált cselekvéseknek. P. J. Galperin pedig az értelmi tevékenység elméletét kidolgozva a cselekvés-beszédbelső

beszéd szekvenciát hangsúlyozza (Galperin, Elkonyin és Davidov 1972). Erre alapozva olyan pedagógiai

pszichológiát is kidolgoztak, mely minden oktatás alapjává ennek a szekvenciának a lerövidített megismétlését

teszi. Ez az oktatáselmélet, melynek részletes kibontói Galperin mellett Elkonyin (19041985) és Davidov,

Vigotszkij egész felfogásából eredően optimista. A fejlődésnek, ha a nevelés jól szervezi meg a feladatokat,

nincsenek igazán merev korlátai. A fejlesztés sosem a pillanatnyilag adottra, hanem a legközelebbi fejlődési

zónára kell, hogy irányuljon. Ezenfelül, még drasztikus korlátoknál is (pl. süketeknél, vakoknál)

megszervezhető úgy az interiorizációs mechanizmus, hogy a meglévő lehetőségekből kiindulva elérjük

ugyanazt, mint a szokvány fejlődésmenetnél.

4.5. Kulcsfogalmak

5.13. táblázat -

állandóság egocentrizmus modularitás

autizmus interiorizáció modularizáció

belső beszéd klinikai módszer szinkretizmus

egocentrikus beszéd

műveleti gondolkodás


Piaget munkásságához két magyar nyelvű összefoglaló kötete (1970; 1978) mellett számos kisebb munkája is

megjelent. Biológiai szemlélete is hozzáférhető magyarul (Piaget 1988), akárcsak a logikai fejlődést vizsgáló

egyik munkája (Piaget-Inhelder 1967). A pszichológiai magyarázatokról szóló műve (Piaget 1967) talán

kevésbé ismert. Értékeléséhez a Mérei Ferenc szerkesztette Piaget emlékkönyv (1985) jó kiindulás. A

Vigotszkij-bírálatra (1967) Piaget válasza (1962) évtizedek múlva született meg. Wallon két könyve is olvasható

magyarul. Mérei alapos tanulmánya (in Wallon 1971) és Zazzo (1980) könyve az értékelés jó kiindulópontjai,

valamint Voyat (1982) kötete. Piaget és a mai kognitiv szemlélet kapcsolatának értelmezéséhez Karmiloff-

Smith könyvéből kell elindulni.

5. 18. FEJEZET – A lelki jelenségek társas elméletei

és a szociálpszichológia diadalútja

Lehet, hogy van szubsztanciális én, ezt azonban nem lehet igazolni egyéni és társas felidézési kísérletekkel, sem

pedig az ilyen kísérletek eredményein való töprengéssel.

Frederick Bartlett: Az emlékezés.

1932/1985, 428. o.

5.1. Az emberi társas lét és a lelki jelenségek szerveződése

A modern pszichológia legbefolyásosabb és legsikeresebb szakmai ágazata a szociálpszichológia, mint a

tényleges vagy elképzelt interakcióban részt vevő ember viselkedésének, a mások és a saját társas viselkedés

mentális reprezentációinak vizsgálata. Diadalútja nem volt intellektuálisan könnyed. A pszichológia

modernizációjának első nagy korszakában ugyanis voltak riválisai is. Comte még habozott, hogy a

„pszichológiához” rendelje a szociálpszichológiai jelenségeket, inkább egy új, maga kreálta terminus, a morale

alá sorolta volna őket. Ezzel elindított egy hosszú versengést, melynek egy részét e fejezetben is érintjük, vajon

az ember társas viselkedése a szociológia vagy a pszichológia hatálya alá tartozik-e. A Wundt elindította

néplélektan, de a szellemtudományos pszichológia is sokkal inkább a reprezentációk szerveződésére, mintsem

az interakcióra helyezte a hangsúlyt. A pragmatizmusból, a munkahatékonyság befolyásolóinak vizsgálatából és

437




a fejlődés és interakció elemzéséből kiindulva az 1930-as évekre bontakozik ki az a tematika, amit ma

szociálpszichológiának tartunk, s mely a pszichológia sikerágazata.

Ezzel párhuzamosan kibontakozik azonban egy jóval kevésbé látható törekvéssor is, mely a szociális (hol

társadalmi, hol társas értelemben) mozzanatot a pszichológia egészének vezérelvévé teszi. Ebben a fejezetben

egy kicsit csalok: ezt a háttérben húzódó, a pszichológusok önismeretében kis szerepet játszó gondolatcsoportot

ismertetem először, s csak azután érintem a győzedelmes hivatásos szociálpszichológiát. Ezek a szociális

pszichológiai felfogások képviselik ugyanis a legvilágosabban a pszichológia egyik lehetséges redukciós elvét, a

szociologizmust, illetve józanabb alakjaikban a társas élet modellnek tekintését. Szakítanak a pszichológia

hagyományos magányos ember koncepciójával, mely a társas mozzanatokat vezette le az egyénből, s a

„magányos” ember lelki jelenségeit is az individuum kapcsolataiból vagy a felette érvényesülő társadalmi

rendből vezetik le. Eközben szoros kapcsolatokat mutatnak mind a motivációs, mind a fejlődésközpontú

irányokkal. Társadalmi koncepciójuk viszont az, amit ma kritikusai a Standard Társadalomtudományi

Modellként szoktak emlegetni (Pinker 1999). A 18.1. táblázat a standard társadalomtudományi modell és a

szokásos individualizmus fontosabb vonásait állítja szembe egymással. A társadalomtudományi modell az,

amely megszabadult a hagyományos pszicholo- gizmustól (10. fejezet), ugyanakkor a viselkedés önkényes

variabilitását és a társadalom mint szokásszabályozó rendszer felfogását előtérbe helyezve viselkedéselvűvé (11.

fejezet), és ennek megfelelően relativisztikussá vált. Nem pszichológiai modell, s nem individualisztikus,

ugyanakkor feltételez egy pszichológiát: egy egyetemes, mindent leképezni tudó tanuló gépezetként fogja fel az

embert. Ma mindkettőt (mind az individualisztikus, mind az STM-felfogást) túlzónak s szűk perspektívájúnak

tartjuk (legalábbis néhányan), mert, mint a fejezet végén még visszatérek rá, meggyőződésünk, hogy a szociális

mozzanat az individuális életnek is része, s nincsen szükségszerűen ellentét a biológiai és a szociális emberkép

között. Nem azért, mert békét szeretnénk, hanem azért, mert az ember biológiai repertoárjának is része a társas

élet.

5.14. táblázat - 18.1. táblázat. A klasszikus individualista pszichológiai és a standard

társadalomtudományi modell szembeállítása

Tulajdonság Individualista pszichológia Standard társadalomtudomány

racionalitás forrása individuális értelem társas kategorizáció

újdonság forrása egyén csoportos együttműködés

5.2. A francia szociológiai iskola és a pszichológia

A francia, s tágabban a frankofón kultúrában a múlt század végétől igen erőteljes törekvések léptek fel a

pszichológiai és a társadalomtudományi kérdéskör összekapcsolására. Ez tulajdonképpen mindmáig megvan, s

egy árnyalattal eltér az angolszász STM-elképzelésektől. Magát a társadalmat sokkal inkább mentálisan

összetartott valóságnak tartja mint puszta szokásrendszernek, s általában strukturált mentalitást tételez fel. Ez a

kulturális közeg adja a pszichológiai kulturalizmus és szociologizmus legjelentősebb áramlatait, bár a német és

angolszász központú pszichológiatörténetek többnyire megfeledkeznek erről. A megoldások, még ha nem is

kielégítőek, igen artikuláltak, egyszerűen azért, mert – akárcsak a lélek részképességekre való felbontása –

érzékeny kérdést érintenek: a karteziánus racionalista emberképet a maga észcentrikusságá- val,

individualizmusával és egyneműségével. Nem konfliktusmentes történetről van itt szó persze, ahol a

pszichológia a szokásosnál nagyobb interdiszciplináris beágyazást kapna. Comte óta kísért a francia kultúrában

az a lehetőség, amely a standard 19. századi pszichologizmussal szemben a pszichológiát feloldja a szociológia

és a fiziológia között (lásd erről Allport 1971). A francia szellemi életben megvalósult különböző lehetőségek

századunk első felében, mint a 18.2. táblázat mutatja, abból a szempontból variálnak, hogy mekkora erővel

nyomja rá a bélyegét a társadalom az egyénre. Ez az alfejezet ezeket a törekvéseket tekinti át, a pszichológusok

számára legjobban előtérben állótól kiindulva.

5.3. Janet magatartás-pszichológiája

Janet természetesen sokrétű szerző, akinek neve már a funkcionalizmussal (8. fejezet) és a kórlélektan

alakulásával kapcsolatban (13. fejezet) is felmerült. Pierre Janet (1859-1947) kezdetben a Salpetriere Kórház

laboratóriumvezetője, majd 1920 és 1936 között a College de France professzora, az orvosi és filozófiai

pszichológia összekapcsolásának hagyományát követi. Magatartás-elmélete a viselkedést a nyelv közvetítésével

438




egészíti ki a tudattal és a belső világgal. „A hit, ítélet és fogalom magasabb pszichikus jelenségek, melyek az

alsóbbrendű mozgásokba egy jellegzetes és tisztán emberi cselekvés közvetítésével olvadnak be: ez a nyelv.” A

nyelv külső és szociális viselkedésből belsővé válik. „Különleges cselekvések, mint a titoktartás és a hazugság,

kifejlesztik ezt a belső beszédet, és átalakítják gondolattá.” (Janet 1938/1983, 443. o.) Ez az elmélet sajátos

formában képviseli a lelki jelenségek szociális eredetét. Janet számára a magatartás a lelki élet elemzésének

legtágabb kategóriája. Beletartozik a szigorúan értelmezett viselkedés, de beletartoznak a magasabb, szubjektív

formák is, a tudat, a hit, az ítélet s hasonlók. A magasabb formák tulajdonképpen a nyelv és a társas élet

közvetítésével jönnek létre. Emlékeinket történetté, gondolatáramlásunkat társalgássá (diszkurzív gondolkodás

szó szerinti értelemben) alakítjuk. A belső élet nemcsak általában származik a kommunikációból, hanem a

logika is a társas élet, a vita szabályozásának eszközeként jön létre. A magatartásformák hierarchiát alkotnak.

Minden szinten, már az egyszerű reflexektől kezdve, jellemző rájuk a célszerűség. Felfelé, a szociális formák

felé haladva azonban szabadságfokuk egyre növekszik. Minden belső jelenség értelmezhető úgy, mint

cselekvési diszpozíció. Ezek osztályozása azonban nem pusztán valamiféle logikai rend, hanem Janet evolúciósfunkcionalista

meggyőződésének megfelelően egy sajátos fejlődési rendet mutat.

5.15. táblázat - 18.2. táblázat A frankofón kulturalizmus-szociologizmus néhány

változata

Képviselők Tézisek Társadalom hatása az egyénre

Durkheim szociologizmus társas reprezentációk formálják az egyént, de van egyéni

Halbwachs

szociologizmus

radikális

a megismerés és érzés társas keretei

uralkodnak

a társadalom áthatja a gondolat

formáját s tartalmát

Janet magatartás-pszichológia tendenciák rendszere a társas nyelvből lesz belső nyelv és

belső világ

Lévy-Bruhl primitív gondolkodás

két gondolkodási mód van: primitív

inkoherens és logikus

a társadalom megszabja a gondolati

rendet

Piaget a racionalitás genezise az

interakcióban lelhető

A MEGHATÁROZÁS ALAPJAI

a gondolkodás mindig koherens, de

a koherencia alapulhat autoritáson

és érvelésen

sajátos emberi viszonyok és

gondolkodásmódok között van

összhang

A tendencia az élő szervezet diszpozíciója egy meghatározott cselekvés megvalósítására; ennek és ennek a

szervnek meghatározott számú mozgásával jellemezhető,

melyek bizonyos rend szerint követik egymást, egy bizonyos meghatározott minőségű és erejű ingerre adott

reakcióként, amely a test egy meghatározott pontját éri. Úgy tűnik, hogy intelligens ember esetén számtalan

ilyen diszpozíció létezik, és szükséges, hogy osztályozzuk ezeket. Sajnos, mint ahogy Höffding 1888-ban

megjegyezte, legalább harminc különböző osztályozást javasolnak a filozófusok.

A legjobb osztályozások számításba vennék a cselekedetek hatékonyságát aszerint, ahogy a világot hosszabb

érvénnyel változtatják térben és időben. A hatékonyságot nagyon nehéz mérni: nemcsak a cselekvés értékétől

függ, jórészt a külső környezettől is. Korábban sokat hangoztattuk a valóságfunkciót, a valósághoz való

alkalmazkodást és a reális cselekvés érzését, de ez a valóságkritérium alig alkalmazható másra, mint a reflektív

hiedelem szintjét elérő tettekre. Helyes számításba venni a komplexitás fokozatait és a cselekvések

szisztematizáltságát, mert míg az elemi cselekvések egyszerűek, addig a magasabb rendű cselekvéseket szét

lehet bontani egyszerű aktusokra, melyek egymástól függetlenül is létezhetnek. Ez a jellegzetesség lényeges

szerepet játszik a motoros és verbális sík megkülönböztetésében, ami az emberi aktusok összességét két részre

osztja; a verbális sík cselekvései egy motoros aktus és egy verbális aktus összekapcsolódásaiból állnak. De itt

csak a tendenciák két legnagyobb osztályának megkülönböztetéséről van szó, a további bontáshoz ez a kritérium

nem elég szabatos.

439




Még egy fogalmat kell ehhez csatolni: a tendenciák fejlődésének fogalmát. Az elmét alkotó tendenciák nem

mind ugyanabban az időpontban keletkeznek: egyesek újabbak, mint mások. A mentálisan beteg emberek

tanulmányozásából származik az a megfigyelésünk, hogy a legújabb tendenciák a legsérülékenyebbek.

Megfordítva, ha egy beteg felépül, lépésről lépésre nyeri vissza a tendenciáit fordított sorrendben, mint ahogy

elveszítette őket: a legrégibb tendenciák jelennek meg legelőször, és a legújabbak legutoljára. Ribot mutatott ki

ugyanilyen törvényt az emlékezetzavarban szenvedők emlékeinek elvesztésével kapcsolatban. Általánosítani

kell ezt a törvényt és alkalmazni kell az összes tendencia meghatározására.

FEJLŐDÉSTANI OSZTÁLYOZÁS

Ilyen körülmények között a magatartás-pszichológiának J. M. Baldwin kifejezésével élve nagyrészt

fejlődéspszichológiának kell lennie. Az elme progresszív fejlődése nem folyamatos, a fejődésnek lépcsőfokai

vannak, mintha az elme szakaszosan fejlődne, és bizonyos ideig egy bizonyos színvonalon maradna.

Nem elég tehát egy pszichológiai jelenségről elvont és általános meghatározást adni, mintha hirtelen és teljesen

magától jelenne meg, hanem meg kell mutatni, hogy milyen elemekből tevődik össze. Nem elég összekapcsolni,

bizonytalan és kezdetleges alapelvekkel, melyek mindenütt megtalálhatóak. A kémikus nem elégszik meg azzal,

hogy azt mondja, hogy a nátriumszulfát atomokból áll, elő is kell állítania ezt az anyagot kénsavból és szódából

a víz eltávolítása által. Ugyanígy pontosan meg kell mutatni, hogy milyen szinthez tartozik a vizsgált tendencia,

és milyen átalakulásokkal keletkezett az előző szinthez tartozó tendenciákból. Az emlékezet például többé nem

kell valamiféle metafizikus módon általános életfunkció legyen: az elemi intellektuális nívó egy tendenciája s a

nyelv transzformációja, amikor a távollevőkre vagy halottakra kell vonatkoznia. Az ilyen elemzés, ha

végigvinnénk, lehetővé tenné a szerzett tendenciák elhelyezését egy hierarchikus táblázatban, melynek a lehető

legnagyobb gyakorlati haszna lenne.

Pierre Janet: A magatartás pszichológiája.

1938/1983, 443., 446. o.

Némethné Kollár Katalin ford.

A magatartási hierarchia a patológus Janet-nál egyben a kórlélektani magyarázó elvrendszer forrása is lesz. A

Hughlings Jackson elindította evolúciós neurológiai gondolat pszichológiai kiterjesztéséről van itt szó,

összekapcsolásáról egy sajátos motivációs felfogással, melynek kulcsfogalma a tenzió, a feszültség (Janet 1923).

A fejlődéstanilag alacsonyabb szintű tendenciák, viselkedéses diszpozíciók nagyobb erővel rendelkeznek,

nagyobb az esély a „kisülésükre”, lefutásukra. Ha kóros állapotokban az erő gyengülésével az általános

feszültség is csökken, önmagába zárkózó, élettől eltávolodó kórképek jönnek létre. Ha viszont a feszültség

csökken, de az egyes tendenciák ereje megmarad, a hisztériásokra jellemző disszociációs kórképek jelennek

meg, a viselkedés és a személyiség szétesése, az önmagukban erősebb tendenciák kisülésével (Janet 1920). Az

Én mint integratív erő ebben a szemléletben a feszültség szabályozása s a feltörekvő tendenciák közötti

választás révén teljesíti integratív szerepét (Janet 1923). Ez a felfogás a francia kultúrában már a 19. században

megjelent antikarteziánus disszociatív Én-felfogások (vö. 9. fejezet) folytatása is. Nem véletlen, hogy a klinikus

Janet jelentőségét illetően sok elsőbbségi rivalizá- ciós vita van, őt és Freudot összehasonlítva (lásd ezekről

Ellenberger 1970; 1993). Bergeron (1954), a francia értékelő egy áttekintő dolgozatban azt emeli ki, hogy Janet

felfogásában a pszichopato- lógia a kulcs a normalitás megértéséhez. Egységes emberképben hisz, éppen a

patológiás adatok révén, amely szerint nincsen éles határ a cselekvés és a gondolkodás világa között. „a zavar a

percepció integrációs szintjén van”, s „amit egyesek a szellemek, az okkult tényezők hatásának tulajdonítottak, a

pszichés tudattalanhoz tartozik, a ^tudattalan intencionalitáshoz«, s hogy itt [a hisztériásoknál és a megkettőzött

személyiségnél] nincsen szó sem szándékos szimulációról, sem jellegzetes agysérülésről” (Bergeron 1954, 272.

o.).

Janet nemcsak klinikai munkásságával, hanem szociálismegismerés-értelmezésével is nagy hatást gyakorolt

kora pszichológiájára. A francia kultúrában évtizedekig biztos referenciarendszer, de nagy hatást gyakorolt az

orosz Blonszkij (20. fejezet) és kritikailag értékelve Bartlett (lásd e fejezetben) szociálisséma-elméletére is.

5.3.1. A pszichológia szociológiai iskolája

Janet a társas mozzanatok kiemelésével a szociális determináció strukturális felfogását képviseli, melyben a

belső életet a nyelv és a társas élet hozza létre. A francia pszichológiában kialakult azonban egy jóval

radikálisabb szociologista felfogás is, mely a pszichológia egészét a társadalmi reprezentációra hajlamos

visszavezetni. Az irányzat ihletését Émile Durkheim (1858-1917) szociológiai rendszeréből meríti. Durkheim

440




mind intellektuálisan, mind szervezetileg a szociológia önállóságáért, a filozófiától való függetlenségért küzdött.

Az egyéni élet, az individuális pszichológiai események „felett” feltételez társadalmi tényeket. Az öngyilkosság

vagy alkoholizmus terjedése egy társadalmi tény, mely a bármily tragikus egyedi eseményekben csak

megnyilvánul. „A társadalmi jelenségek [...] dolgok, és úgy kell őket tárgyalnunk, mint dolgokat. [...]

Dolgokként tárgyalni a jelenségeket azt jelenti, hogy mint adatokat tárgyaljuk őket, amelyek kiinduló pontjai a

tudománynak.” (Durkheim 1917, 39. o.) Érdemes emlékezni rá, hogy ebből az objektiviz- musból kiindulva

Durkheim számára is középponti kérdés az, ami a századvég evolúciós és klinikai gondolkodói számára másmás

kiindulásból alapvető kérdés. Mi a viszony a statisztikai szabályszerűségek és a normalitás kérdése között?

Durkheim emergens viszonyt tesz fel az egyéni lelki jelenségek és a társadalom között. Nem hiányzik ebből

sokszor a „csoportlélek” felhangja sem. Ma persze mondhatnánk erre, hogy valójában a mentalitások

keletkezéséről van itt szó, s nem valamiféle dologiasított csoportlélekről. „Az egyéni lelkek csoportosulva,

egymásba hatolva és egybeolvadva egy lénynek adnak életet, mondjuk pszichikai lénynek, de amely új nembe

tartozó pszichikai egységet alkot.” Ebből – emlékezzünk csak a pszichológia és a szociológia a 10. fejezetben

említett riva- lizációjára – az is következik, hogy a szociológia nem támaszkodhat a pszichológiára, meg kell

tartania önállóságát. „[...] A pszichológia és a szociológia között a folytonosság éppen úgy megszakad, mint a

biológia és a fizikokémiai tudományok között. Következőleg, valahányszor társadalmi jelenséget közvetlenül

pszichikai jelenség segítségével oldottak meg, biztosak lehetünk afelől, hogy a magyarázat hamis.” (Durkheim,

uo. 131-132. o.) Ugyanakkor az egyén felé a társadalom mint kényszerítő erő jelenik meg. Követjük a szabályt,

látszólag egyéni döntések alapján, de ezek mégis csak hozzánk képest külső szabályok. „Az a kényszer, amibe

belenyugszunk, és magunk jószántából alávetjük neki magunkat, azért kényszer marad.” (Uo. 133. o.)

Durkheim későbbi munkásságában egyre inkább a mentalitásmozzanat kerül előtérbe a kollektív tudattal

szemben, s ennek középponti fogalma a kollektív reprezentáció (pl. a vallások, a társadalmi etika). Mint Némedi

Dénes (1996) tüzetes elemzése mutatja, ezek önállóságának bizonygatásában Durkheim a fiziológia és

pszichológia viszonyának elemzéséből indul ki. Az egyéni gondolkodás mintegy függetlenedik az őt

megvalósító idegrendszeri folyamatoktól (miként majd korunk funkcionalizmusa is hirdeti a kognitív

tudományban), s hasonló módon a társas reprezentációk is az egyéneken túl létező létmódban ragadhatóak meg.

Az ember egyéni gondolkodását ezek az individuum felett álló társadalmi reprezentációk irányítják. Az emberi

viselkedés meghatározottsága eszerint kettős lenne: egyén feletti társadalmi trendek s egyéni tendenciák eredője,

ahol – már csak a szociológia igényeinek megfelelően is – a vezető szerepet a társadalmi mozzanat játssza. Az

osztályozási sémák, a fogalmi rendszerek például, melyek a mai ember egyéni gondolkodásának vezető

jellemzői, eredetileg a társadalmi, nemzetségi, törzsi csoportba sorolás melléktermékeként jöttek létre

(Durkheim és Mauss 1903). Az idő kategóriája a tevékenységek rituális tagolódásából eredne s így tovább.

A mi szempontunkból úgy rekonstruálhatjuk Durkheim mondanivalóját, mint akinél a viselkedés s a

gondolkodás két tényező hatalma alatt áll. Az egyéni gondolkodás s szándék járná a maga útját, de a társadalmi

reprezentációk ellenőrzést gyakorolnak felette. Vélhetjük, hogy szabad cselekvők vagyunk, de egyéni

döntéseinket megszabja kultúránk, annak reprezentációi, például, az, hogy protestánsok vagy katolikusok

vagyunk. Ez a „megszabás” azonban Durkheimnél még nem teljes mértékű. Van egyéni döntés és gondolkodás,

de ezt viszont modulálja a társadalmi reprezentáció világa. Mint Némedi (1996) rámutat, ennek a

viszonyfelfogásnak az ember mint biológiai lény, mint egyéni pszichikum és mint társadalmi lény között

megvolt a maga akadémiai politikai vetülete is Durkheimnél: a szociológia intézményes önállósulásának mintája

a pszichológia, mely önállóságát a szubjektív szféra tárgyként történő vizsgálatával érte el.

A radikális Durkheim-követők nem elégednek meg ezzel. A társas mozzanat számukra mindent áthat.

Gondolkodásunk, „fejünk” magára hagyva üres lenne, nem lenne benne semmi, illetve rendezetlen lenne. A

tankönyvszerű összefoglalást készítő, s életpályájában is tanulságos, orvosi pályából a szociológiai iskolához

átpártoló Charles Blondel (1876-1939) szerint a szociális és egyéni, Durkheimnél még meglévő kettősségét

igyekszenek felszámolni, s a lelki élet legintimebb egyéni vonatkozásait is visszavezetni a társas életre, a

társadalmi konvenciókra, illetve reprezentációkra. Nem egyszerűen egy túlszocializált s konformista emberképet

alakítanak ki, hanem olyat, melyben a társadalom nem csak a viselkedést szabja meg, hanem a gondolkodás

útjait is. Az általános pszichológiáról igyekeznek bemutatni, hogy voltaképpen szociálpszichológia. Ugyanakkor

ez a mentalitáselemzésként, a társadalmilag létező gondolkodásmódok feltárásaként felfogott

szociálpszichológia sok mindent el is vesz magából a szociológiából. Érdekes módon a patológiából s a

legindividuálisabbnak tartott dolgok (pl. az álmok) elemzéséből kiindulva érvelnek amellett, hogy még

legszemélyesebbnek tartott élményeink is társadalmi eredetű szerveződést mutatnak. Számukra az észlelés

kategorikus jellege, az, hogy valamit például asztalnak sorolunk be (ami bizonyos agysérüléseknél közismerten

sérül), annak mutatója, hogy a perceptuális besorolás társadalmi eredetű. Az ember megalkotta tárgyak, illetve a

nyelv nyújtotta kész kategóriarendszer érvényesül itt. Ma már jóval óvatosabbak lennénk itt. Azok a kategóriák,

441




melyek a nyelv szavaihoz kapcsolódnak, nem önkényesen szabdalják fel a világot, hanem egy meglévő észlelési

hasonlósági rend szerint (Hernád 1996). A szavak modulálják a kategóriákat, de nem kiindulópontjaik azoknak.

Blondel egyébként rendkívül termékeny szerző volt, sokat írt Freudról, a klinikai disszociációelméletről és

hasonlókról is, annak a francia hagyománynak megfelelően, melynek vezető problémája a gondolkodás egysége,

illetve megadottsága. Úgy kell értelmeznünk ezt, hogy számukra alapvető a karteziánus színpad megléte vagy

felbomlása. Ezért érdekes és kritikus az egyetemességet megkérdőjelező gondolatmenet (pl. Lévy-Bruhl, vö.

Blondel 1926) de a disszociáció is minden francia elméleti pszichológus számára. Ezért lesz különleges

jelentőségű a tömeglélektan is Le Bon (1920) munkásságától kezdve, hiszen a tömeg ismét azt a kérdést veti fel,

hogy a kiindulópontnak tekintett sziget, a karteziá- nus individuum és a mentális racionalitás színpada valódi

kiindulópont-e. Blondel felfogásában valójában a nyelvnek van kitüntetett szerepe az egyén és a társadalom

közötti közvetítésben. Jól tetten érhető ez abban, ahogyan „kollektív pszichológiájában” (Blondel 1928) az

orvosi és a szociológiai gondolkodás ötvöződik a francia hagyománynak azzal a mozzanatával, mely a testvázlat

különleges szerepét hirdeti. Már Auguste Comte kiemeli, s Blondel sokban egyetért vele, hogy az individualitás

elsődleges formái az affektív és zsigeri reprezentációkhoz tartoznak. Ennek levezetésekor Comte kiemeli, hogy

a hátsó agyrészek, amelyek sérülése az afáziáért felelős, kettős szabályozás alatt állnak: részben állnak csak a

szociális és fizikai külvilág ellenőrzése alatt, nagy zsigeri afferentációjuk is van, ami viszont pusztán az

egyénhez tartozik. A lelki életből a szociális szempont az intellektuális és a cselekvési oldalt emeli ki, az

elsődleges individualitás azonban a saját test reprezentációját. Blondel azonban ezt kiegészíti egy másik

individualitással. A nyelv és az interakciók segítségével a szociális oldal, például a szelektív modellkövetés

révén is, éppenséggel eredeti individualitásunk hangsúlyozásának eszköze lesz. Így jön létre egy posztszociális

individualitás. Vagyis ebben az elképzelésben a szociális tényező nem szükségszerűen dezindividualizál.

A klinikus Blondel, eltérően Janet felfogásától, a normális és a patológiás közötti minőségi eltéréseket hirdeti

(Bergeron 1954). Proustról is érdekes pszichográfiát írt 1932-ben. Tüzetesen elemzi az emlékezeti folyamatokat,

az elfojtások szerepét Proust alkotása nyomán. Érdekes munka ez arról, hogy milyen pszichológiai belátással

lehetünk egyetlen szerző művének feltárása során. A magyar Mátrai László (1938) Élmény és mű című

munkájában a harmincas években szintén Proust alkotásmódjának szentel egy tipológiai szándékú elemző

monográfiát, érdekes módon Blondel törekvéseiről mit sem tudva. Proustot Mátrai Flaubert-rel állítja szembe.

Az ő számára Proust, eltérően például Beckett (1992) értelmezésétől, nem az emlékezettel kísérletező íróként

érdekes, hanem úgy, mint olyan szerző, aki az önmagába fordult introvertált személyiség írásmódját testesíti

meg.

5.3.2. Az emlékezet társadalmi keretei: Maurice Halbwachs

A francia szociológus, filozófus és elméleti pszichológus, Maurice Halbwachs dolgozta ki a radikális

pszichológiai szociologizmus legrészletesebb elméletét az emlékezet társadalmi kereteinek elemzésével.

Halbwachs a pszichológiai önismeretben még Blondelnél is kevésbé van jelen, pedig eredetibb, mert

radikálisabb gondolkodó. Olyan sorba illeszkedik Halbwachs, melyet Bergson, Freud, Proust és Italo Svevo

neve fémjelez, s ami Namer (1994) értelmezésében az 1914 előtti Európa nagy átalakulásai, szociális s etnikai

mozgásai miatt teszi különleges kérdéssé az emlékezést. Ezen a vonulaton belül Halbwachs felfogása a

pszichológus számára tekinthető úgy is, mint az értelmes séma elméletek egyik változata. A „nyers emlékek”

mindig egy emlékezeti szűrőn mennek keresztül. Ez a szűrő társas jellegű abban az értelemben, hogy a dolgokra

mindig egy adott társadalmi szerepünknek

megfelelően emlékezünk vissza. Képzetáramlásomat pl. az irányítja, hogy most érettségi találkozón vagyok,

eszembe jutnak tehát húsz évvel ezelőtti események s személyek. (Ma ezt a felidézés kon- textuális

meghatározottságaként elemezzük.) Emlékezetünk abban az értelemben kollektív is, hogy a csoporttagok

emlékei egy normát alakítanak ki, rekonstrukcióik a múltról és az interakció függvényében konvergálnak. A

csoporthoz tartozás adja meg az emlékek kontinuitását. Mind a kronológiai (ma azt mondjuk epizodikus,

élettörténeti), mind a fogalmi (ma azt mondjuk szemantikai) szerveződés voltaképpen a csoporthoz tartozásból

ered, egy csoport tevékenységének szerveződéséből.

Halbwachs a pszichológiában a szociális redukcionizmus kisebbségi álláspontját képviseli: az egyén a társas

mozzanat világos hordozója, és semmi egyébből nem áll, mint a társas reprezentációk és a szabálykövetés

metszőpontjából. „Halbwachs számára, akárcsak őt megelőzően Simmel számára [az élet iróniája, hogy Simmel

volt Halbwachst megelőzően a német egyetemen a szociológiaprofesszor Strasbourgban] az egyén csak a

csoportok metszetének, a csoportok találkozásának színhelye. Cselekedeteivel meg tudja változtatni emlékezeti

tárát; ezek az emlékek azonban csak annak a révén az övék, hogy különböző társaságok, társulások, családi,

politikai, gazdasági, vallási társulásokhoz tartoznak. Ezek a társulások a múlt egyedüli megőrzői. Vagyis a

képzetek válogatása az egyénnél kívülről irányított, nem belülről származik.” (Bas- tide 1970, 91. o.)

442




Ezek az elképzelések nem kísérleti munkában körvonalazódnak. Halbwachs a szakirodalom kritikus

feldolgozása és a fogalmi elemzés mellett saját emlékei intuitív elemzésére épít. Halbwachs módszere és

kérdésfeltevése, meg az a furcsaság, hogy egy szociális központú elméletben milyen nagy jelentősége van az

agysérültekkel kapcsolatos adatoknak, egész munkásságában emlékeztet Bergsonra. Sokat is vitázik Bergson

kettősemléke- zet-koncepciójával. Halbwachs azt akarja megmutatni, hogy a megkonstruáltság, az

értelmezettség, a társadalmi átkódoltság minden emlékre érvényes, nyers, tagolatlan, a társas értelmezés

szűrőjén át nem ment (ez lenne a test emlékezete Bergsonnál) emlékeink nincsenek.

A mi értelmünkben „empirikus” munkát ez a szociológiai iskola elsősorban történeti emlékeknek az emlékezeti

szerveződés szempontjából történő feldolgozásával végzett.

Életrajz – A szociológia, a história és a pszichológia határán: Maurice Halbwachs

Maurice Halbwachsnak (1877-1945) mind az élete, mind munkássága két olyan hagyományt ötvöz, amelyek

önmagukban is hiányoznak a mai pszichológia önismeretéből, kapcsolatuk pedig teljesen elhanyagolt. Az egyik

Bergson spekulatív egészlegessége, a másik pedig Durkheim társasrepre- zentáció-elmélete. Halbwachs a nagy

tekintélyű párizsi IV. Henrik Gimnáziumban volt Bergson diákja. Sőt, később is követi kurzusait a College de

France-ban és az École Normale-ban. Ez a hatás jól látszik fő művében. Mint Namer (1994) rámutat, Halbwachs

egy intellektuális és érzelmi azonosulási és kritikus leválási kapcsolatban áll Bergsonnal. Konkrét

ismertetéseiben eleinte udvarias, hogy azután vitriolos bírálatra térjen át. Későbbi életpályáján viszont

Durkheim tanítványa, majd követője. A kettősség és az autoritásellenesség mindig végigkövetik Halbwachs

munkásságát: hősöket választ ki, hogy azután leváljon róluk. „Semmilyen tekintélyt [nem fogad el], sem

Marxét, sem Freudét” (Namer 1994, 313. o.).

Mint Durkheim-követő, Halbwachs számos munkát végez a társadalmi osztályokról, foglalkozik az

öngyilkossággal, a szociológiai magyarázat természetével (Halbwachs 1912; 1978), és ebben az időben

elkötelezett szocialista. Mint Craig (1979) leírja, érett korszakában sokat foglalkozik a német szociológiával,

amiből elsősorban Max Weber és Karl Mannheim vonzzák.

Craig (1979) részletesen leírja azokat az évtizedeit, amikor híres emlékezetszociológiai munkáit írta. Ezeket az

éveket az újonnan franciásított strasbourgi egyetemen töltötte, amely rendkívül innovatív

társadalomtudományi egyetem volt, csupa olyan tanárral, akik a társadalomtudomány új mintázatait próbálták

meg átvinni klasszikus kérdésekre, illetve a társadalom megértésének egészére. A strasbourgi egyetemen

tevékenykedik nem csak Charles Blondel, hanem Marc Bloch és az egész Annales-iskola is innen indul, s

Halbwachsot nominálisan be is vonják a folyóirat munkájába.

Számunkra különlegesen érdekes azonban Halbwachs egész szociális- emlékezet-elméletének genezise. Ezt az

elméletet úgy is lehet értelmezni, mint a Bergson (1896) által felvetett kétszeresemlékezet-elmélet, a

szokásrendszer és a tiszta emberi emlékek közti megkülönböztetés kérdésének sajátos szociologizálását.

Bergson hatását Halbwachsra filológiailag és intellektuálisan is meglehetős részletesen jellemzi Coser (1992b),

valamint Roger Bastide (1970). Bastide alternatívákat is kínál arra, ahogyan átírja vagy átértelmezi Halbwachs

Bergsont. Bergsontól Halbwachs átveszi az elégedetlenséget a korai pszichológia redukcionista elementarizmusával

szemben. Ezt az elégedetlenséget azonban ő nem egy anyag feletti individualitás irányába, hanem

egy nem individuális tudatfelfogás irányába terjeszti ki, a pszichológia egészének szociális redukciója irányába,

azoknak a társas reprezentációknak a segítségével, melyeket Durkheim- től vett át (Halbwachs 1918).

A húszas években Halbwachs nagy műveinek keletkezése mögött is ott áll a tudományos váltás és a politika. A

mester halála után a durkheimizmus széthullik, s felbomlik a francia szocialista baloldal egysége is: 1920-ban

létrejön a Kommunista Párt. Halbwachs elméletét egy megtört idői folytonos- ságú társadalomban, a nagy

háború utáni Franciaországban fejtette ki. Azt se feledjük, hogy egy hirtelen Franciaországhoz visszatért

Elzászban egy hirtelen németből franciává vált, és nagy társadalmi presztízsűnek deklarált, erőfeszítésekkel

kitüntetett hellyé tett egyetemen tette mindezt. Szerette volna kimutatni, hogy van egy hagyományos szövetség a

kritikai racionalizmus és a szocialista munkásmozgalom között. Abban a korban igyekezett ezt hangsúlyozni,

amikor a francia kommunisták megszakították ezt a hagyományos szövetséget. Namer (1994) rámutat arra, hogy

a kollektív emlékezet fogalma Halbwachsnál olyan eszköz volt, melynek segítségével a nem kommunista

baloldal folyamatosságát is hangsúlyozni szerette volna. Nem véletlen, hogy a csoportoknak az emlékezetre

gyakorolt hatását tárgyaló legrészletesebb fejezetei a társadalmi osztályok szerepével foglalkoznak.

Halbwachs baloldali zsidóként koncentrációs táborban pusztult el Buchenwaldban, idős fejjel beteljesítve az

örök autoritásellenes baloldali francia értelmiségi fátumát. Röviddel elhurcolása előtt nevezték ki a College de

France tanárává. Humanista alakját Jorge Semprun: Ájulás (Budapest: Európa, 1968) című könyve örökíti meg.

443




5.3.2.1. Halbwachs és Bergson

Sok szempontból szembe lehet állítani Halbwachs és Bergson felfogását. Emeljük ki ebből a szociális

mozzanatot. Halbwachs nem elégedett a kettős elméleteknek azzal a korai változatával, amit Bergson javasolt.

Halbwachs felfogása szerint nincsenek „nyers emlékek”: minden emlék szükségszerűen értelmezett, és ez az

értelmezés szociális alapú. A mechanizmust tekintve radikálisabb, mint Bergson, de Durkheimnél is

radikálisabb. Durkheim lényegében abban hitt, hogy a társas reprezentációk vagy társadalmi reprezentációk oly

erőteljes tényezők, melyek alakítják az egyén lelkét, de Durkheim még továbbra is helyt biztosított a társas

meghatározottságról szóló felfogásában az egyéni tényezőknek. Az egyéni reprezentációk valahogy

összekombinálódnának a szociális reprezentációkkal, és így jönne létre az egyéni elme. Ez elég radikális volt a

kortársak triviális pszicho- logizmusához és individualizmusához viszonyítva. Nem annyira radikális azonban,

mint Halbwachs. Ahogy Bastide fogalmaz, ami Bergsonnál a tudatos emlékeket megelőző mögöttes lelki élet

doktrínája, amelyből mintegy kiemelkedne és igazi emlékeket dolgozna ki a tudat, Halbwachsnál az egyéni

emlékezeti aktus és a hagyomány viszonyára lesz érvényes. „A hagyomány nem él, vagy legalábbis nem jön elő,

csak akkor, ha be tud épülni az egyének vagy csoportok gyakorlatába. Ezzel lehetővé válik a bergsonizmus egy

nehézségének meghaladása, a pszichológiai tudattalan létezésének meghaladása, mely pszichológiai tudattalan

ugye Bergsonnál független lett volna az emberi idegrendszertől, s melyben elmúlt pillanataink összessége

megőrződött volna. Halbwachs ezt az egyéni pszichológiai tudattalant valós csoportok kollektív emlékezetévé

alakítja át. A nehézség azonban csak egy újabb nehézségnek adja át a helyét: mi játssza most ebben a kollektív

emlékezetben annak a pontos szerepét, amit a bergsoni elméletben az egyéni emlékezetből az agy játszott?”

(Bastide 1970-79, 80. o.)

Az emlékezet társadalmi kereteit Halbwachs szembeállítja mind Bergson felfogásával, mind a pszichoanalitikus

iskolával. Nem véletlenek és mellékesek ezek a szembeállítások, Halbwachs fiatalkorának legfontosabb

alternatív emlékezetelméleteiről volt szó, a megzavart világ emlékezetkoncepcióiról.

Bergson híres könyve az emlékezetről az adaptív elme és a belső karteziánus lélek közti viszonyt próbálta meg

tisztázni (lásd 9. fejezet). Lacombe (1930) a pszichológus Bergsonnal foglalkozó életrajzában rámutatott arra,

hogy Bergson kettős rendszerében számos következetlenség van. Bergson példáiban mai szóhasználattal

összekeverednek a dinamikus és statikus, az akciók és a reprezentációk, az epizodikus és a kategorikus

vonatkozásokat kiemelő példák. Bergson, mivel az emlékek személyes vonatkozása érdekelte, nem volt képes

megküzdeni az emlékek „történeti típusaival”, és a tágan értelmezett szociális konstrukcionizmussal. Számára a

megkonstruált szuvenír, a személyes emlék fogalmára csak azért volt szükség, hogy kimutassa, hogy a személy

több, mint egy puszta idegrendszer. Halbwachs számára is valami nagyon különös dolog miatt van szükség a

konstruált emlékekre. De miközben Bergson számára ezek a testetlen karteziánus egyén bizonyítékai,

Halbwachs számára egyéniségünk látszólagos jellegének a bizonyítékai. Halbwachsnál puszta illúzió az, hogy

mi saját életünket éljük, és saját álmainkat álmodjuk. Mindkettejük, mind Bergson, mind Halbwachs arra

használja az emlékezetet, hogy meghaladjanak egy pozitivista-materialista világképet. Céljaik azonban eltérőek.

Az egyik az egyéni tudat függetlenségét szeretné bizonyítani, míg a másik a kollektív képzetek elsődlegességét

és erejét.

5.3.2.2. A kollektív emlékezet fogalma

Halbwachs a társas mozzanat uralmát és mindenütt jelenlétének gondolatát egy kulcsfogalom, a kollektív

emlékezet köré szervezve dolgozta ki (Halbwachs 1925; 1980). Vajon mi védhet meg attól, hogy ezt egy

csoportlélek-gondolat megjelenésének lássuk, vagyis azon gondolat képviselőjének, hogy az egyén fölötti

mentális jelenségek valóságosak, miként azt Bartlett (1932/1985) felrója Halbwachsnak. Azonban Halbwachs

megenged egy nézőpontcentrumú gondolkodásmódot is. „Mondhatjuk azt, hogy az egyén a csoport

nézőpontjából emlékszik, míg a csoport-emlékezet az egyéni emlékeken keresztül valósul meg és

manifesztálódik.” (Halbwachs 1925. VIII. o.) Ez nem a csoportléleknek valamiféle relifikált fogalma. Valójában

egy másik bergsoni analógiát kellene használni, azt az analógiát, mondja Bastide, amit Bergson az

idegrendszerrel kapcsolatban említ: az idegrendszert szemlélve csak rostok sokaságát látjuk, melyek sajátos

kapcsolatban vannak, de sehol nem látjuk a „központokat”, melyek a gondolatoknak hasonló módon lennének

megfeleltetve. Halbwachs legfőbb problémája Bastide szerint, hogy nem veszi észre azt a mozzanatot, hogy

egyén és csoport viszonya nézőpontokat ad meg, s nem „dolgok viszonyát”. Ez elnagyolt bírálat Halb- wachs

szerint, ugyanis a kollektív mozzanat megismerésünk intencionális tárgya, és nem egy külön szint „bár a

kollektív emlékezet erejét és tartalmát abból nyeri, hogy számos ember támogatja, mégis csak individuumok

azok, akik emlékeznek, mint egy csoport tagjai” (Halbwachs 1928, 68., 33. o.).

Halbwachs a Durkheim kijelölte útról letér abban is, hogy metaforái a társadalmi tényeket nem tárgyakként

kezelik. Halbwachs számára a társas aspektus intencionalitási kérdés, annak a kérdése, hogy milyen viszony van

444




a külső és belső objektumok között. Duvignaud (1968), valamint Namer (1994) Halbwachs munkájának újabb

kiadói e tekintetben rámutatnak Husserl hatására Halbwachsnál.

Halbwachs (1925; 1994) a társas keretekről szóló eredeti kiinduló könyvében a felnőtt ember lelkének intuitív

elemzésével szerette volna igazolni a szociális mozzanat elsőbbségét. Azt akarta bemutatni, hogy az

emlékezetnek mind a keretei, mind a tartalma társas jellegű. Ebben az érvelésben kitüntetett jelentősége van

annak, hogy életünk látszólag legszemélyesebb mozzanatai, például álmaink is, társas jellegűek. Könnyebb

igazolni az emlékezeti tartalmak társas természetét. Legintimebb emlékeink is társadalmi tartalmakról szólnak.

Álmaink is – itt kezd Freuddal vitázni – társas keretben helyezkednek el. Álmaink és nappali ábrándozásaink is

társakra vonatkoznak. A magyar pszichológiában

Mérei Ferenc (1966) híres börtönálom-elemzése is ezt a franciás szociológiai mozzanatot állította előtérbe,

akárcsak egész börtönnaplójában (Mérei 1998). Álmaink manifeszt tartalma a börtönben is társakkal s társas

helyzetekkel függ össze.

Ráadásul emlékezeti aktusaink mindig rekonstrukciók, melyek pillanatnyi társas helyzetünknek felelnek meg.

Az afáziás zavarok például nem egyszerűen a szóképek hiányából fakadó zavarok, hanem externalizációs

zavarok. A zavar alapja az a tény, hogy a felidézéshez „arra van szükség, hogy az érintett egyén ugyanazt a

nézőpontot vegye fel, amelyet az őt kérdező csoport vesz fel; ehhez el kell távolodnia magától, gondolatainak

külsővé kell válniuk, ami csak úgy valósulhat meg, hogy valamilyen szimbolikus reprezentációs módot

használunk, mely az afáziásoknál hiányzik” (Halbwachs 1925, 133. o.).

Az emberi emlékezetben az emlékek és a keretek nem válnak el egymástól (e kérdésben Halbwachs ismét

Bergsont bírálja). A kettő mindig áthatja egymást, egyetlen különbségük az, hogy egyikőjük állandó. A

racionalitás a csoportból ered. Egyénekként sosincsenek homályos és értelmezetlen élményeink. Ennek a társas

mozzanatok az okai, és nem az emberi lélek integratív ereje. Ha saját magunkra hagynának, akkor fejünkben

csak egy csengő-bongó zűrzavar lenne. A racionalitás forrásai a közvetlen társas mozzanatokban vannak (ilyen

például a csoport-hovatartozás hatása a felidézésre), és olyan társadalmi tényezőkben, mint a nyelv. A felidézés

helyzetében a csoport mindig jelen van: a dolgokat aktivált csoporthelyzeteknek megfelelően idézzük fel.

Halbwachs egy másik érvrendszere különböző csoportoknál vizsgálja az emlékezést és nem az egyénnél. Ma

úgy neveznénk ezt, mint próbálkozást arra, hogy feltárja, mi is a közös kollektív felidézés gyakorlati szerepe az

identitás állandó újraalkotásában. Családok, vallási csoportok és társadalmi osztályok emlékezeti mintázatai

alapján azt hirdeti, hogy a hagyományalakulás során az eredetileg epizodikus emlékek szemantikaivá válnak, és

elveszítik kontextusaikat. A társas keretek azonban sosem üres sémák számára. Egy időben érintik a tartályokat

és a tartalmakat, a fogalmakat és a képzeteket, s így egyszerre van fogalmi és időbeli szerveződésük. A

kettősségeknek ez a többszörös tagolása teszi Halbwachs munkáját jelentőssé a mai emlékezetkutatásban,

valamint az emlékezet és a történelem közti összefüggések vizsgálatában, ami későbbi munkáinak fő témája volt

(Halbwachs 1941; 1950; 1992; lásd erről Hutton 1993). A rekreációs, az újralétrehozó mozzanatból ugyanis a

zarándoklatok és a zarándokokhoz kapcsolódó „történeti tények” kikristályosodásának elemzésével Halbwachs

egy rendkívül figyelemreméltó elméletet fogalmaz meg, amely a kollektív emlékezetkoncepció alkalmazásának,

de továbbvitelének is tekinthető. Az állandó újraelmondási gyakorlaton túl a kultúrák közti interakcióról is szó

van itt. Szent helyeink már ott volt szent helyek révén alakulnak ki. A keresztény zarándoklatok a zsidó szent

helyekhez asszimilálják Jézus életének eseményeit. Ennek az egymáshoz kapcsolódó, rétegzetten együtt élő

kultúrák közötti elválaszthatatlanságnak természetesen határozott politikai, társadalmi üzenete is volt és van.

5.3.2.3. Halbwachs értékelése, utóélete és kontextusa

Halbwachs pszichológiai mondanivalójában az egyéni mentális jelenségek társas szociológiai

meghatározottságát hirdeti. Bár, mint Craig (1979) rámutat, a strasbourgi egyetemen tulajdonképpen amellett

érvelt, hogy a pszichológia és a szociológia valahogy békésen egymás mellett élő tudományok lehetnek,

elméletének tartalma ennél radikálisabb. Az intencionális mozzanatokat hangsúlyozva megnyitja a lehetőséget

az elme általában vett konstruktív értelmezése számára. Van azonban itt egy kicsiny, de sorsdöntő különbség az

ő nézetei és a Vigotszkij és mások jobban ismert társas konstruktivizmusa között. Míg az utóbbiak az

interakcióra alapozzák a társas és társadalmi meghatározottságot, Halbwachs számára a reprezentációk hatása és

munkája a kulcs. Bár utal arra, hogy a felidézésnél „jelen van a csoport”, igen ritkán használ interaktív

értelmezést erre. Ez Bastide (1970) bírálatának is a lényege. „Szerintünk – mondja – a struktúra gondolata vagy

az egyének közti kommunikáció rendszere magyarázza meg a kollektív emlékezet válogatási és felejtési

folyamatait. Ugyanakkor a csoportok mint tömbök képesek magyarázni a megőrzés folyamatát.” (Bastide 1970,

91. o.) Ez az a mozzanat, valamint a kísérleti típusú adatgyűjtés hiánya, ami miatt Halbwachs egészen a

445




hetvenes évekig kimaradt a pszichológia történeti perspektívájából. Bartlett persze ismerte, de meglehetősen

kritikusan kezelte.

A hetvenes évek második felétől lassan visszaintegrálódik a társadalomtudományok hagyományába évtizedekig

tartó feledés után. Miután posztumusz főműve, mely a történeti emlékezetkutatások kiindulópontjává vált (a

kollektív emlékezetről szóló munka), 1980-ban angolul is napvilágot látott, neve gyakran előkerül a tudás társas

meghatározottságával kapcsolatos vitákban (Caser 1992a, Schwartz 1996), valamint azzal összefüggésben, hogy

a szó szoros értelmében történeti tudatosságunk mennyire megkonstruált, s milyen kapcsolat van a történelem

hivatásos vizsgálata és az emlékezeti folyamatok vizsgálata között (Hudson 1993). Halbwachs megjelenik a

szociálpszichológia radikálisan konstrukcionista kézikönyveiben is (pl. Middleton és Edwards 1990 kötetében,

valamint Hirst és Maner 1995 dolgozatában is).

Halbwachs történeti újraértékelésének vagy újrafelfedezésének két fő motívuma van. Az egyik a társas

elméletek magyarázóértékével kapcsolatos a pszichológiában. A közismert elképzelések a szocializáció, a

fejlődés és az interakció elemzése alapján érvelnek az emberi elme szociális modelljei mellett. Olyan

klasszikusokra támaszkodnak, mint James Mark Baldwin, Lev Szemjonovics Vigotszkij, Henri Wallon és Georg

Herbert Mead. Ők mindany- nyian a társak elsődlegességét hangsúlyozták az én kibontakozásában, és ahogy

Vigotszkij fogalmazza meg legvilágosabban, az intrapszichés szerveződést az interpszichikusból vezetik le (lásd

17. fejezet). A lényeges mozzanat itt a genetikai elsőbbség és a fejlődés társas meghatározói. Halbwachs viszont

egy más úton járt. Az ő számára az egyéni lélek fenomenológiai elemzése a szociális mozzanat elemzésének

útja. Legindividuálisabb élményeink is szociálisak. Ebben a tekintetben, mint Nyíri Kristóf (1989; 1994)

kiemeli, hozzáállása hasonlít Wittgenstein (1992) szociális ismeretelméletéhez.

A társas ismeretelmélet melletti további érvek Halbwachsnál a látszólag egyértelmű történeti jelenségek

emlékezet általi megkonstruálására támaszkodnak, például a szentföldi zarándoklatok történetének

kikristályosodásánál és a szent helyek kiválasztásánál (Halbwachs 1941; 1950; 1992). Az adatokkal kapcsolatos

attitűdje a történelem megkonstruált jellegének, szinte legendáriumtermészetének hangsúlyozása teszi oly

érdekessé a történetírás módszertanászai számára (Hudson 1993, 73-90. o.).

Halbwachs munkája kapcsolatban van a tudás társas elméleteinek tágabb kérdésével is. Számos érdekes tanulság

származik belőle a külső, úgynevezett társas magyarázó erős elméletek szempontjából a

tudományszociológiában (Bloor 1983; 1991; Latour 1993; Shapin 1992). Halbwachs munkájából kiderül, hogy

a két világháború közti szakaszban a radikális szociologizmus létezett már, s nemcsak a tudománnyal

kapcsolatban, hanem az emberi megismerés egészére vonatkoztatva is. Schwartz (1996) amikor Karl Mannheim

(1936) és Halb- wachs munkáit veti össze, egyenesen azt hirdeti, hogy társadalmilag mindkét szociologizmus az

első világháború után átélt folytonossági megszakadásra adott reakció volt.

A pszichológia szociológiai iskolájában egykor élt szemlélet a francia szellemi életben ma is tovább él, csak

kiszorult az empirikus módszerek által dominált pszichológia világából. Mondanivalóját nem pszichológiaiként

fogalmazza meg, hanem a megismerés társas kereteinek problémájaként. Mint tudásszociológiát, pl. Georges

Gurvitch (1894-1965) munkáiban, vagy mint a megismerésnek az egyéni tudatra rátelepedő, igen lassan változó

végső, uralkodó világnézetet képviselő kereteit (episztémé), mint Michel Foucault (1926-1984) nálunk is jól

ismert munkásságában.

Végül a Halbwachs felvetette kettős elmélet a mai pszichológia kettős elméleteinek fényében elgondolkoztat

azon, milyen közösség van az eltérő időkben s motivációkkal felmerült kettős elméletek között.

5.4. A primitív gondolkodás

A mentalitástörténeti kérdéskörnek már a húszas-harmincas években is volt egy közvetlen pszichológiai

vonzata. Tekinthetjük ezt úgy is, mint a 7. fejezetben már elemzett társadalmi evolucionizmus kiterjesztését: a

gondolkodásmódok, s ennek megfelelően a népcsoportok mintegy evolúciós skálát alkotnak, ahol a csúcson

természetesen az európai logika áll. Lucien Lévy-Bruhl (1857-1939) francia filozófus és etnográfus

koncepciójának hatásáról van itt szó. Lévy-Bruhl a maga és mások által a természeti népek életéről s

mentalitásáról gyűjtött adatokat rendszerezi a primitív gondolkodás koncepciójában. Lévy-Bruhl (1922; 1971)

alapvető tézise szerint szembeállítható egymással egy primitív és egy koherens, logikus gondolkodás. A primitív

gondolkodást inkoherencia, logikátlanság, mágikus jelleg, a közvetlen adottól való nehéz elszakadás

jellemeznék. Ez a felfogás márcsak lehetséges rasszista és paternalista, gyarmattartói implikációi miatt is sok

vitát váltott ki a korban is, maga Lévy-Bruhl is enyhítette élete végén a merev szembeállítást a mágikus-primitív

és a racionális-logikus gondolkodás között. A modern társadalomfejlődéstől nem érintett törzsi jellegű

kultúrák gondolkodásmódjára a következők lennének jellemzők. A koherencia hiánya mindent átható. A kultúra

446




mitikus jellegű töredékes kijelentésekből áll össze, ha a nyelv felől akarjuk fogalmazni. Magyarázó elveiben

mágikus, olyan elveket tételez föl, amelyek nincsenek a racionalitás és a tapasztalat kontrollja alatt. Nem

ismerik a logikát és a logikus következtetést. Ezeket a vonásokat összegzi a 18.3. táblázat.

A modern francia antropológiának ezzel szemben megfogalmazódott egy határozottan univerzalisztikus

álláspontja is. Eszerint az emberi gondolkodás mindig a bináris oppozíciók keretében fogalmazódna meg, amely

a csere közös világában jön létre. Lévi-Strauss (1949; 1958) koncepciójában egy kultúra tulajdonképpen három

csererendszer egymásra épülése: hírek, javak és asszonyok cseréjének rendszere. A kultúrák variációja azzal

lenne kapcsolatos, hogy mik ezeknek az oppozícióknak a tartalmai. Amikor egyszerűen a „nyerset” és a „főttet”

állítjuk szembe, egészen más tartalmakról van szó, mint amikor az élőt s az élettelent, és így tovább – de ősi

gyökere mindig a bináris oppozíciókba történő osztályozási „bekényszerítés”. Egy kultúra kognitív értelemben

egy sajátos osztályozási rendszer, osztályozási gyakorlat.

Hozzátartozik a teljes képhez az is, hogy Lévy- Bruhl leírásai maguk igen gazdagok, s a leírásokban valójában

nemcsak a paternalizmus nyomait, hanem a kommunikációs akadályok valódi belátását is tetten lehet nála érni.

„Ahhoz, hogy érzékelhessük a bennszülöttek reprezentációinak számunkra olykor meglepő finomságait, [...]

tökéletesen ismerni kell a nyelv szellemét és apró finomságait. Ez a feltétele szinte alig volt adott.” (Lévy-Bruhl

1971, 163. o.)

Lévy-Bruhl is látta, hogy bizonyos értelemben a sok rossz, amit mond a primitív gondolkodásról, igazából az

ideológiák körébe tartozik, ami nem befolyásolja, vagy legalábbis nem akadályozza meg, hogy ugyanezek az

emberek a köznapi életben eligazodjanak a naiv okság világában. „A primitív ember [...] talán észreveszi az őt

érdeklő dolog konstans előzményeit, és a cselekvésben messzemenően számol ezekkel. A valóságos okot

azonban mindig a láthatatlan hatalmak világában, az általunk természetnek nevezett világon túl [...] keresik.”

(Lévy-Bruhl 1971, 169. o. Lakatos Mária ford.) A mentalitásbeli eltérések mögött fenntartott praktikus ész

univerzalitása ad módot Lévy- Bruhl számára, hogy kései munkáiban majd az egységet, a közös

kiindulópontokat emelje ki. Érdekes és tanulságos, hogy az egyetemes mozzanatok kiemelésében különös

jelentőséget tulajdonít annak, amit ma naiv tudatelméletnek nevezünk

5.16. táblázat - 18.3. táblázat. A primitív és a racionális gondolkodás szembeállítása

Lévy-Bruhl (1922) koncepciójában

Primitív népek

misztikus

konkrét

természetfeletti okok

inkoherens

tűri az ellentmondást

Modern társadalom

ésszerű

absztrakt

evilági okok

koherens

kizárja az ellentmondást

(Leslie 1987; Perner 1991), vagyis annak, hogy egymást egyszerű jelzések segítségével intencionális

cselekvőként értelmezzük. Ebből a szempontból tekintve Lévy-Bruhl felfogásában a primitív népek rossz

fizikusok, de jó pszichológusok: „Amikor magunkhoz hasonlónak, olykor még jobb emberismerőnek,

lélekelemzőnek és pszichológusnak [...] ítéljük őket, alig elképzelhető számunkra, hogy szellemiségünket

mekkora különbségek választják el az övékétől.” (Uo. 175. o.) Mai felfogásunk is ezt hirdeti, egyetlen eltéréssel:

a mai koncepció szerint mi európai emberek is jó pszichológusok és rossz fizikusok vagyunk (Gergely 1994;

Kiss 1996; Darab 1998).

5.4.1. A primitív gondolkodás a pszichológiában

A pszichológiában a primitív gondolkodás elméletének nagy hatása volt. Charles Blondel 1926-ban egy kis

könyvet szentelt Lévy-Bruhl elméletének a primitív gondolkodásról. Blondel következtetései érdekesek az

interetnikus viszonyok kezelése szempontjából. Úgy véli, hogy a primitív mentalitást azért kell jól megértenünk,

mert oly sok félreértés van a fehérek és más emberfajták között, hogy a mentalitások nem könnyen értik meg

447




egymást. A primitív mentalitás tanulmányozása valójában a relativizmus leküzdését, és azt kellene szolgálja,

hogy felismerjük az elválasztó tényezők mögött a közösséget.

Ignace Meyerson (1948), a Sorbonne laboratóriumvezetője egy történeti pszichológiai kompendiumában – mely

egészében a nyelv különleges szerepét és a történeti relativizmus pszichológiai elemzésének komplexitását

hangsúlyozza – kitért Lévy- Bruhl értékelésére is. A feltételezett primitív vonások jó részéről megmutatja meg,

hogy általánosabb erőfeszítések részei. A beavatási rítusok primitív „participációs”, részesedési viszonyai

például az azonosulás általánosabb lélektani elvének megfelelően értelmezhetőek.

5.4.1.1. Piaget univerzalizmusa

Piaget volt azonban a primitívgondolkodás-koncep- ció legfőbb pszichológiai értelmezője. Kezdetben ennek

hatása leíró módon jelent meg nála: a gyermeki egocentrizmus és a gyermeki világkép jellemzése (vö. 17.

fejezet), Bleuler klinikai munkái mellett sokat merít a primitív gondolkodás koncepciójából is. Később a

primitív gondolkodás megszüntetve megőrzéséből kiindulva dolgozta ki saját felfogását a gondolkodás

társadalmi meghatározottságáról. A húszas és harmincas években, az akkor intenzív szociológiaelméleti

munkákat is folytató Jean Pia- get (1928/1983; 1933; 1965) fogalmazta meg azt a fölfogást, mely szerint a

gondolkodás világára mindig jellemző a koherenciára törekvés. Nem igaz az, hirdeti, hogy az úgynevezett

primitív gondolkodás igazából inkoherens lenne. A koherenciának azonban többféle biztosítéka lehet. A

primitív társadalmakban és a primitív gondolkodásban a koherenciára törekvés a tekintélyen alapul. A csoport

hatalmi viszonyai révén állít korlátokat az egyén elé. Ennek megfelelően az egocentrizmus és a konformizmus

kéz a kézben fejlődnek ki: átvesszük a társas világ gondolati mintáit, de meggyőzés és meggyőződés nélkül,

ezek pusztán a tekintély korlátja révén elfogadott dolgok.

Ezzel szemben áll a vitán és a reprezentációk viszonylagosságának fölismerésén alapuló „demokratikus”

koherencia. Piaget itt történeti kirándulásokat is tesz. Úgy gondolja, hogy ez a szerveződési mód igazából az

egyetemes elveket kereső és az álláspontokat konfrontáló és egyeztető görög gondolkodásban jött létre. Ez a

koherencia az együttműködés és versengés sajátos kettősségén, a szempontok viszonylagosságának fölismerésén

és a szempontok viszonylagosságából kiemelkedő decentráción, az önközpontúság meghaladásán alapul. A

racionális koordináció egy sajátos kapcsolatrendszerből fejlődik ki Piaget fölfogása szerint. Nem az a kérdés –

hangsúlyozza –, hogy a racionalitáson alapuló korlátozás hogyan jönne létre valamilyen külső okból, a

társadalom világából, hanem az, hogy milyen kapcsolati föltételek engedik meg annak kibontakozását. Piaget itt

elismeri durkheimi inspirációját. Maga a kétféle koherencia föltételezése nála a kétféle durkheimi

kapcsolatrendszer, a mechanikus és az organikus szolidaritás kettősségének felel meg (Durkheim 1917). Piaget

ezt azonban nem mint valamiféle ideáltípust képzeli el, hanem mint egy sajátos kapcsolatrendszer világát. Az

együttműködés és a szempontok állandó konfrontációja a decentráció irányába fejleszt, a puszta tekintélyen

alapuló korlát viszont a behódolással együtt megőrzi az egocentrizmust.

Egy sajátos analógiát is érdemes itt hangsúlyozni, mint Piaget gondolatrendszerében általában: párhuzamokat

keres az egyén, a gyermek szocializációja és a társadalom fejlődése között. Hangsúlyozza, hogy ez nem

valamiféle általános biogenetikai törvény miatt lenne így, hanem a korlátok érvényesítésének, az emberek

közötti viszonyok szerveződésének sajátosságai miatt. A „primitív társadalom” a következők miatt hátráltatja az

értelem fejlődését, a racionalitás mint eszmény megközelítését. A „primitív” világban a gyermek szabad, a

serdülőkortól viszont egyre inkább korlátok jellemzik. Az eszményi társadalomban viszont a gyermek világa

viszonylag korlátozott, s a felnőtt felé haladva egyre szabadabb lesz, szabad arra, hogy együttműködjön és

észrevegye a perspektívák viszonylagosságát. Az egocentrikus, majd szülő-, illetve tanárcentrikus, a műveleti

gondolkodáshoz még el nem ért gyermek gondolkodása azért hasonlít a primitív ember gondolkodásához, mert

korlátok révén jut konszenzusra, nem veszi tekintetbe a különböző fölfogásokat. A jelenségeket adottnak veszi,

nem törekszik azok racionális rekonstrukciójára. A racionalitás Piaget felfogásában „csak” egy eszmény:

Mint eszmény, az értelem (raison) olyan egyensúlyi forma, mely felé törekednek az összes kognitív rendszerek,

bármi kevéssé kiegyensúlyozottak legyenek is, de amit teljesen sohasem valósítanak meg.

Piaget 1975, 98. o.

Piaget a logikát és a magasabb racionalitást valamiféle álláspont-egyeztető ideálból igyekszik levezetni. Bár

Piaget fölfogása elmélete társalgási vonzataival igen kevéssé foglalkozik, munkáiba beleolvasható egy olyan

fölfogás (Piaget 1975), mely megengedné, hogy a reciprocitás és a koherenciára törekvés valójában úgy jönne

létre, hogy reprezentációink egymással érintkezésbe lépnek: ez implikálja a dialogikus koherenciateremtést.

448




[...] A probléma megfogalmazása homályos marad, amíg az egyént akarjuk összehasonlítani a társadalommal.

Semmi sem annyira bizonytalan értelmű, mint ez a két kifejezés. Nem létezik társadalom. Vannak társadalmi

folyamatok, ezek közül egyesek létrehozzák a racionalitást, mások hibák forrásai (mert a „társadalom” tévedhet,

éppen úgy, mint az egyén). Nem létezik egyén. Vannak a gondolkozásnak individuális mechanizmusai, melyek

közül egyesek a logikát hozzák létre, mások az anarchiát. Nincs sok köze egymáshoz Bleuler autizmusának és a

szocializált személynek, akinek a működését Delacroix tanulmányozta.

De ha ezeknek a terminusoknak a különböző jelentéseit a logika és a szociális élet kapcsolatai szempontjából

próbáljuk csoportosítani, akkor az adatoknak nem két, hanem három csoportját találjuk: az autizmust, a

kényszert és a kooperációt.

Autizmusnak nevezzük a tisztán individuálist, az érzelmeknek alárendelt anarchikus gondolkozást, amelyet a

belső álmodozásában, az álomban, a gyermeki gondolkozás néhány állapotában és végül a skizofrén

gondolkozás befelé forduló részében találunk. Azonkívül emlékezzünk arra, hogy korábban a gyermeki

gondolkozást úgy próbáltuk értelmezni, mint átmeneti állapotot az autisztikus gondolkozás és a felnőtt logikus

gondolkozása közt, és hogy ezt az átmeneti állapotot „egocentrikus”-nak hívtuk.

Szociális kényszernek nevezzük a Durkheim által megfogalmazott felfogáshoz képest egy kissé korlátozott

értelemben minden olyan kapcsolatot két, vagy n egyén közt, amelyben az autoritás vagy a presztízs eleme

előfordul. Így az, hogy a gyermek respektálja a felnőttek véleményét, vagy utasítását, egy nevelési kényszer,

mely a szociális kényszerek típusába tartozik. A tradíció, egy kötelező közös hiedelem hatalma az egyéni tudat

felett, egy másik fajtája ennek. A mi definíciónk és Durkheimé közti különbség kettős. Elsősorban feltételezzük,

hogy az ilyen kényszerek mindig konformizmushoz vezetnek (de nem minden konformizmus oka kényszer; pl.

mindenki egyetérthet következtetés által abban, hogy a Föld forog, anélkül, hogy az autoritás, mint olyan

szerepet játszana). De jogosnak hisszük a terminus értelmének ezt a megszorítását, mert szemben Durkheimmel

feltételezzük, hogy a társadalom nem egy. Úgy illik tehát, hogy megszüntessük a „kényszer” kifejezés

kétértelműségét, amit egyszer a kötelező konformizmusra alkalmaznak, máskor a kooperáció, a szabad vita stb.

eredményezte nyomásra. Ez tehát pusztán nyelvi kérdés, és ha jobban tetszik egy másik elnevezés, az a lényeget

illetően közömbös, feltéve, hogy valaki számításba veszi megkülönböztetésünket. Másodsorban fogalmunknak

tisztán pszichológiai ismertetőjelet adunk, megengedve, hogy a kényszer két egyén közt kezdődhet, és a

tradíciók együttesének a csoport minden tagjára vonatkozó nyomásával végződik. De ez csak nézőpont kérdése.

A szociológiát lehet a tudat vagy a tárgyak nyelvén írni. Durkheim, aki határozottan a második módszer mellett

állt ki, gyakran alkalmazta az elsőt, mint ahogy ezt Lacombe nemrég bemutatta. (Így a munkamegosztásnak az

érzelmekre gyakorolt hatását értelmezve Durkheim barátságról vagy szeretetről beszél stb.) Amikor a kényszer

kritériumaként a respektust vagy a presztízs érzését fogadjuk el, nem teszünk mást, mint a két párhuzamos

megjelölés egyikét alkalmazzuk, és ez jogos.

Kooperációnak nevezzük a két vagy n egyén közti egyenlő vagy annak hitt kapcsolatot, más szóval minden

olyan szociális kapcsolatot, melyben semmiféle eleme az autoritásnak vagy presztízsnek nincs jelen. Magától

értetődő, hogy valóban nagyon nehéz a viselkedést a kényszer és együttműködés kategóriájában másként

osztályozni, mint fokozatokban: az együttműködés eredményét a továbbiakban kényszer formájában lehet

megkövetelni stb. De a jog szerint a megkülönböztetés érthető, és a gyakorlatban a vita igényeit nagyon

kielégítő becsléshez jutunk.

Ez azt jelenti, hogy úgy véljük, egyedül a kooperáció az értelmet létrehozó folyamat, az autizmus és a szociális

kényszer minden formája csak a prelogikusban játszik szerepet.

[...] A kényszer számos esetben minden további nélkül konszolidálja az autizmusból származó mentális

szokásokat. Más esetekben az, ami specifikus a kényszerben, kevésbé fojtja el az autisztikus szellem

orientációját, semmint látszik: kompromisszumok, sőt egyetértés alakul ki a szélsőségek közt, mint olyan

gyakran, ha három terminusról van szó. Márpedig ennek a ténynek félreismerése okozza oly sok tétel

problematikusságát, melyek túlságosan szétválasztják az egyén és a társa-

dalom viszonyát. Így Durkheim gyakran beszél arról, mintha a csoport konformizmusa önmagában elegendő

lenne minden további nélkül ahhoz, hogy kimozdítsa az egyént spontán, gyakorlati vagy intellektuális szellemi

szokásaiból. Látni fogjuk ezzel szemben, hogy a szociális kényszer (az általunk felvett szűk értelemben) nem

elegendő az intellektuális egocentrizmus valódi elfojtásához, hanem ezzel az autisztikus alkotórésszel ötvöződik

belső és bizonyos tekintetben paradox módon.

[.] A primitív gondolkozásmód a szociális kényszer legjelentősebb terméke. A gyermeki gondolkozásmód ezzel

szemben leginkább a gyermek egocentrikus gondolkodásával van kapcsolatban, hacsak nem teljes egészében a

449




szocializáció ezen hiányából magyarázható. Márpedig ez a két gondolkozásmód bizonyos tekintetben hasonlít

egymáshoz. Ha ezek a hasonlóságok valóságosak lennének, akkor nagyon tanulságosak lehetnének a szociális

kényszer és az autizmus kapcsolatáról folytatott vitában. Ezért kell legalább utalnunk a problémára.

[Mindebből következik, hogy] a társas élet szükséges feltétele a logika fejlődésének. Hisszük tehát, hogy a

szociális élet az egyén természetét is átalakítja, eljuttatva az egyént az autisztikus állapotból a személyiség

állapotába.

[.] az egyének nézőpontjának szembeállítása az egyetlen dolog, mely biztosítja az értelem számára annak a

logikai eszköznek a létrehozását, mely kiváltja az összes többit, s ez a relációk logikája.

Jean Piaget: Genetikus logika és szociológia.

1928/1983, 508-510., 520., 519. o.

Némethné Kollár Katalin ford.

Piaget sokáig elfeledett koncepciója a mai társadalomtudományban elsősorban erkölcsfejlődési von- zatai miatt

vált aktuálissá. Habermas (1984 1994) munkái is jól mutatják, hogy az erkölcsi fejlődés és szabálytudat

alakulásának elemzése Piaget munkáiban, ahol is kidolgozza azt a decentrációs képet, ahol az együttműködés és

a „gondolati demokrácia” világa vezet el a magasabb racionalitáshoz nagy inspiratív értékű a mai

társadalomtudományokban. Olyan felfogás ez, amely, mint az idézet is mutatja, szembeszáll a leegyszerűsítő

képpel, amelyben minden társadalmi hatás egyforma, mármint kényszerítő lenne. A szerepcserés s álláspontütközte-

tő együttműködés válik a valódi racionalitás és a magasabb erkölcsiség alapjává. Piaget, mint egész

későbbi munkássága is mutatta, joggal tartható a primitív gondolkodást tekintve az univerzalisztikus felfogás

képviselőjének. Ezzel áll szemben az a relativisztikus gondolatmenet, amit a következő alfejezet tekint át.

Vitatott kérdések – Vigotszkij és Lurija relativizmusa és ennek kritikája

A harmincas években indult el egy mindmáig nagy hatású vizsgálatsorozat, mely Vigotszkij (1971) sajátos

„lelki jelenség”-fölfogását illesztette be a primitív gondolkozás kérdéskörébe. A Vigotszkij-koncepció szerint

(részletesebben lásd 20. fejezet) az úgynevezett magasabb pszichikus funkciók – a szándékos emlékezet, a

szándékos figyelem, a gondolkodás és így tovább – nem univerzálisan adott kibontakozásai valamilyen

képességrendszernek, hanem sajátosan történeti képződmények. A történelem, a társadalom átalakulása alakítja

az emberi gondolkodást. Ebben az értelemben beszélhetünk a gondolkodás egyéni mechanizmusainak, sőt

struktúrájának történetileg meghatározott fejlődéséről.

A gyakorlati tevékenység különböző formái, amelyek a társadalmi fejlődés különböző időszakainak vagy

alakulatainak felelnek meg, struktúrájukban különböző pszichikus folyamatok kialakulását határozzák meg, s

hogy a különböző történeti alakulatokban élő emberek nemcsak a gyakorlati tevékenység formáit és tudatuk

tartalmát tekintve különböznek egymástól, hanem a tudati tevékenység alapformáinak struktúrájában is.

Lurija 1975, 28. o.

Ezt a koncepciót meglehetősen egyszerű naturális mezőgazdasági tevékenységet folytató közép-ázsiai

parasztoknál vizsgálták. Kimutatták egyrészt, hogy a képosztályozási föladatokban, ahelyett hogy absztrakciós

módon a fűrész, balta és lapát képében például kiemelték volna a szerszám fogalmát, szcénákat állítottak elő:

összekapcsolták egymással a fahasábot, a fűrészt és a baltát, azzal indokolva, hogy a fát fűrészelni lehet, azután

föl lehet hasogatni. Vagyis hiányzott az általánosítás. Radikálisan megváltozott azonban a helyzet, s ez egy

nagyon fontos mozzanata a vizsgálatnak, ha a személyek áttörtek az írni olvasni tudás barriere-jén:

Akik már részt vettek egy rövid írni- olvasni tanító tanfolyamon, [azok közül] senki sem helyettesítette a

megkövetelt elvont műveletet a szemléletes-konkrét gyakorlati szituációk reprodukálásával.

Lurija 1975, 32. o.

Hasonló eredményeket kaptak a szillogizmusokkal kapcsolatban is, a személyek élet szempontjából plauzibilis

és nem plauzibilis következtetéseket használva.

[...] A v. sz.-ek közvetlen gyakorlati tapasztalatával összefüggő szillogizmusok sorában nagyjából ilyen logikai

alakzatokat közöltünk: „Ott, ahol meleg és nedves az éghajlat, nő a gyapot. N helyen meleg és nedves az

éghajlat. Nő-e ott a gyapot vagy sem?” A közvetlen tapasztalattól elszakított szillogizmusok között ilyen típusú

450




logikai alakzatok szerepeltek: „Északon, ahol örök hó van, minden medve fehér. X helység északon van.

Fehérek-e ott a medvék, vagy sem?” Az első fajta szillogizmusok megoldása nem okozott lényeges nehézséget

v. sz.-einknek. Ezeket mondották: „Nos, hát természetes, ha N helyen meleg és nedves az éghajlat, akkor ott a

gyapot feltétlenül nő, persze csak akkor, ha nincs a közelben hegy.”

• s hozzátették: „De így is van, magam is tudom.” A jellegzetes toldalék

• „magam is tudom” – a levont következtetés pszichológiai természetéről árulkodik, azt mutatja, hogy ha igaz

is, hogy a fő- és az altétel viszonyának van bizonyos szerepe a következtetésben, az alapvető szerepet mégis a

szubjektum saját gyakorlati tapasztalata tölti be, s az adott esetben nem any- nyira a szillogizmusból levont

következtetés műveletével van dolgunk, mint inkább a saját gyakorlati tapasztalatból levont következtetéssel.

[...]

Az a tény, hogy nem voltak hajlandók elfogadni a logikai tételek rendszerét a következtetés alapjául, az a

gondolat, hogy logikai következtetést levonni saját tapasztalat nélkül annyi, mint „hazudni” – mindez tipikus

volt a v. sz.-ek legtöbb olyan csoportjánál, amelyben a megismerő folyamatokat összehasonlíthatatlanul

nagyobb mértékben határozta meg a közvetlen, személyes gyakorlati tapasztalat, mint a verbális-logikai

kapcsolatok rendszere. Ezzel szemben azoknál a v. sz.- eknél, akik végeztek már némi iskolát, valamennyire

már megtanultak írni-olvasni, s bekapcsolódtak a kollektív gazdaság aktív tevékenységébe, ahol folyt a termelés

közös tervezése és a gazdálkodás távlatairól való kollektív elmélkedés, merőben más volt a kép. Ebben a

csoportban valamennyien könnyűszerrel felfogták a főtételben foglalt ítélet egyetemes jellegét, kiépítették a

szillogizmus megfelelő rendszerét, és nehézség nélkül vonták le a megfelelő szillogisztikus következtetést.

A fenti tények azt mutatják, hogy a szillogisztikus következtetés logikai művelete társadalmi-pszichológiai

értelemben egyáltalán nem egyetemes jellegű.

Következésképpen a verbális-logikai következtetések társadalmi-történeti eredete lényeges felismerése az ember

megismerő folyamatait vizsgáló történeti pszichológiának. [...] Alexandr R. Lurija: A pszichológia mint

történettudomány.

1975, 459-460. o.

A gondolkodásnak tehát van egy primitív formája, amely mintegy stimulus közötti, kontextuális, szemben az

iskolázott ember által megszokott ingerfüggetlen és dekontextualizált gondolkodástól.

[A személyek] nem bíznak olyan kiinduló tézisekben (premisszákban), melyek nem személyes tapasztalataikon

alapulnak, s ez lehetetlenné teszi, hogy ezeket alkalmazzák. A második tényező, hogy az ilyen premisszák nem

univerzálisok számukra; úgy értelmezik azokat, mint partikuláris kijelentéseket, melyek egyedi eseteket

tükröznek.

A harmadik tényező pedig az, hogy [...] a feladatot vélekedéseik alapján, vagy pedig személyes tapasztalataikra

támaszkodva oldották meg. Az írástudatlan parasztok a logikai kapcsolatokat csak akkor tudták alkalmazni,

amikor módjuk volt a személyes tapasztalatra támaszkodni, és a szillogizmust nem észlelték olyan eszközként,

mely a logikai következtetést alapozza meg. [...] A képzettebb személyek mindegyik szillogizmusból levonták a

helyes következtetést, függetlenül attól, hogy tényszerűen helyesek voltak-e a premisszák, s közel voltak-e a

személy közvetlen élettapasztalatához.

Alexandr R. Lurija: Utam a lélekhez.

1987, 79-80. o,

Mindez a primitív gondolkodás meglétét igazolja, de a marxista meta- teóriának megfelelően azt is, hogy ez a

társadalmi és történelmi kontextus révén alakul így.

A pszichikus folyamatok, s elsősorban a pszichikus tevékenység magasabb rendű, specifikus emberi formái (pl.

a szándékos figyelem, az aktív emlékezet, az elvont gondolkodás) eredetüket tekintve társadalmi folyamatoknak

tekintendők, amelyek a gyermeknek a felnőttekkel való kommunikációja, va-lamint az általános emberi

tapasztalat elsajátítása folyamán alakulnak ki. Eredetüket tekintve társadalomtörténetiek, felépítésüket tekintve

közvetettek, működési módjukat tekintve pedig tudatosak, szándékoltan vezérelhetők. [...]

Alexandr R. Lurija: A pszichológia mint történettudomány.

451




1975, 465. o.

Már Lurija és Vigotszkij vizsgálataiban is fölmerült az írásbeliség nagy szerepe (bár az élet kegyetlen korabeli

té- nyeként, igencsak pozitív felhanggal ők ehhez hozzákapcsolták a kolho- zosítást is, ezt az aspektust azonban

talán elfeledhetjük). Az azóta eltelt évtizedek során maga ez a kísérleti kulturális relativizmuskutatás sajátos

irányba fejlődött: a relativisztikus hangsúly helyett az univerzalizmus mozzanata került előtérbe, s

összekapcsolódott a beszédmódok és társalgási konvenciók problémájával.

Michael Cole (1972; Cole és Scrib- ner 1975) számos afrikai vizsgálatot végzett a kognitív erőforrások

ökonómiájáról különböző népcsoportoknál. A személyek a különböző nyelveken eltérő kategóriákat

alkalmaznak, és az írásbeliség nélküli kultúrákban ugyanazok a gyermekek, akik látszólag nem képesek

kategorikus megoldásokra egy szólista kontextusmentes felidézésnél, igencsak kategorikusan adják vissza a

listát, ha azt egy valós helyzetbe illesztjük be. Cole és mások fölfogása szerint valójában a kognitív erőforrások

minden kultúrában egyetemesek, ebben az értelemben nincs kulturális relativizmus. (Hasonlít ez a fölfogás

Geertz 1994 antropológiai nézeteihez.) Egy más értelemben azonban van. A különböző kultúrák eltérő

hangsúlyt helyeznek arra, hogy erőforrásainkat bármilyen helyzetben használni tudjuk. Az írásbeliséggel föllépő

döntő változás tulajdonképpen az lenne, hogy mi a dekontextualizá- ciót tanuljuk meg, azt, hogy kognitív

erőforrásainkat bármilyen helyzetben fölhasználjuk, s ebben az értelemben a gondolkodásunk kétségkívül

formálisabb. Vagyis a primitív gondolkodás közel egy évszázada velünk élő vitájában is a kulturális kódok

használata bizonyul a legfontosabb szervező elvnek. Ez egyben azt is biztosítja, hogy megtaláljuk annak a

dekontextualizá- ciónak a valós helyét, mely olyan sokszor képezi kritika tárgyát az európai ismeretelmélet és a

pszichológia történetét vizsgálva: a dekontextualizáció miatt nem kell valamiféle torzítástól rettegnünk. Egy

valós megismerési architektúrát ír ez le: az iskolázott, írástudó ember megismerési módjainak szerveződését.

Scribner (1987) továbbmegy ezen az úton. Nemcsak azt hirdeti, hogy a kognitív erőforrásokkal való

gazdálkodás teremti meg vagy alkotja a kultúrák közötti mentalitásbeli eltérések lényegét (és itt döntő

jelentősége lenne az írásbeliségnek), hanem arra is rámutat, hogy a Lurija által oly sokat hangoztatott

szillogisztikus problémák is egy hasonló keretbe illesztve értelmezhetők. Valójában egy társalgási

konvencióval van probléma akkor, amikor a „primitív gondolkodást” mutató írástudatlan személy látszólag

képtelen a szillogizmus formájára reagálni. A döntő mozzanat az lenne, hogy dialogikus helyzetben a formális

képzésben nem részesült emberek a kérdéseket mindig a tapasztalati evidencia alapján válaszolják meg.

Látszólag nem döntő változás ez Lurija fölfogásához képest, aki szintén a tapasztalathoz kötöttséget

hangsúlyozza. Itt azonban ez egy nyelvszokásbeli eltérés lesz, s a formai gyakorlatok, amelyek oly fontosak a

mi iskoláztatásunkban, azt fogják eredményezni, hogy a nyelvszokás átalakulásán keresztül a tapasztalattól

megszabadulva tudjunk ilyen helyzetekben reagálni.

5.4.2. Kulturális relativizmus, univerzalizmus és a primitív gondolkodás

A Lévy-Bruhl megfogalmazta elmélet a sok kritika révén is, nagy inspiratív szerepet játszott a modern

pszichológia egészének fejlődésében. Voltaképpen az első, és egyértelműen relativisztikus álláspontot elfoglaló

szintézis volt ez a kulturális összehasonlító lélektan, a kultúrközi kutatások terén. A 7. fejezetben utaltam már

rá, hogy brit kutatók, W. Rivers,

I. Myers és az ominózus W. McDougall már 1898- ban csatlakozott egy expedícióhoz az Ausztrália és Új-

Guinea közötti Torres-szoros szigeteire, ahol az akkori kísérleti pszichológia teljes készletét (szenzoros

mérések, reakcióidő, emlékezetvizsgálatok) felvonultatva nem sikerült különösebb eltéréseket kimutatniuk a

bennszülöttek és a britek között. A téma azonban, vajon egyetemesek-e vagy kultúrafüggők a mentális

folyamatok, folytonosan aktuális maradt, például a pszichoanalitikus felfogás révén is (14. fejezet). Az

inspirációkat a relativizmust illetően a pszichológus többnyire a néprajzból és a nyelvészetből meríti. Az

egyik igen sikeres, ugyanakkor vitatott elmélet Vigotszkij és Lurija történeti relativizmusa, melyet a vitatott

kérdések mutat be.

5.4.2.1. A nyelvi relativizmus: Sapir és Whorf

A kulturális relativizmus egy sajátos változatát képviseli a nyelvi relativizmus a két világháború közötti

társadalomtudományban, mely a pszichológiában is nyomot hagy. Ezt a felfogást a harmincas években az

amerikai nyelvészetben Edward Sapir (1884-1939) és Benjamin Lee Whorf (1897-1941) bontakoztatják ki.

Amerikai indián nyelvekkel foglalkoznak, akárcsak az amerikai nyelvészet behaviorisztikus fő árama. Nem írott

nyelvek ezek, ahol maga a nyelvi leírás is meg akar szabadulni a mi kultúránk kategóriáitól, és akárcsak a

viselkedéslélektan pusztán a nyelvi viselkedésből kiindulva akar előfeltevésmentes grammatikát készíteni.

452




Sapir és Whorf azonban előtérbe helyezik a mienkétől eltérő kultúra belső mintázatainak kérdését is. Az ő

reakciójuk a kultúrák ütközésére nem annak hirdetése, hogy belső világ nincs is, hanem alternatív belső világok

feltételezése (vö. Murray 1996). Eltérően Bloomfieldéktól azonban számukra a nagy kulturális és nyelvi

távolság nem arra vezet, hogy a nyelvészet feladatrendszerét és módszertanát teljesen viselkedési keretekben

fogják fel. Ehelyett a humboldti hagyományt felelevenítve azt hirdetik, hogy a nyelv belső, mentális, szellemi

valósággal bír. A nyelvi rendszer leképeződik a fejünkben. Továbbá: az így az értelembe beépült nyelv az

emberi megismerés jellegét is befolyásolja. A nyelvek különbségei világnézetek, mentalitások különbségeit

alakítják ki. Az olyan indián nyelv beszélői például, melyben nincsenek igeidők, eltérően élnek a világban,

számukra kevésbé fontos szervezőelv az időbeliség.

A Sapir-Whorf hipotézisként ismert nyelvi relativizmus felfogás a pszichológus szemében körben forgó. A

nyelvi különbségek gondolkodásbeli különbségeket okoznak, ennek egyetlen szimptómája azonban a nyelvi

különbség. Az ötvenes évektől Roger Brown és Eric Lenneberg (1954; Lenneberg 1967) megpróbálták

lefordítani ezt a tételrendszert a tapasztalati kutatás nyelvére. A színek megjegyzését vizsgálták például annak

függvényében, menynyire jól megnevezhető (jól kódolható) egy adott árnyalat. Konklúziójuk az volt, hogy a

nyelv befolyásolja ugyan a megismerést, mégsem vagyunk nyelvünk rabjai. A befolyás ugyanis csak akkor

érvényesül, amikor belső átkódolás formájában valóban felhasználjuk a nyelvet egy feladat közben (pl. a szín

nevét jegyezzük meg hosszabb időre). Azóta hasonló vizsgálatok azt is tisztázták, hogy a nyelvek eltérései jóval

kevésbé eredményezik a megismerés eltéréseit, mint gondoltuk (Pléh 1999).

Vitatott kérdések – A nyelvi relativizmus a magyar kultúrában: Karácsony és Brassai

A magyar nyelvészetben és pszichológiában is körvonalazódott egy nyelvi relativista felfogás Karácsony Sándor

(1891-1952) gazdag pedagógiai és nyelvészeti életművében. A magyar észjárást, mely felfogása szerint

demokratikus és közösségi jellegű, a magyar nyelv szerkezete alakítaná, melyben az alárendelés helyett a

mellérendelés dominál. A mi szempontunkból fontos megemlíteni, hogy az érvelésmód nála ugyanúgy nem lép

ki a nyelvi adatok világából, mint az amerikai nyelvi relativistáknál. Karácsony Sándor (1938; 1976; róla lásd

Lányi 1991; valamint Komlósi, 1992; Lendvai 1993) igen határozottan kiállt amellett, hogy a magyar

nyelvszokás, mely a mellérendelőbb szerkezeteket preferálja, egy másik típusú logikát is implikál, mint az

alárendelést szerető német nyelv. Világnézeti eltérést is hirdet ezzel persze, mely a hierarchikus, illetve az

egymás mellé rendelő társas építkezés modelljét is adná a beszélők számára. Az alábbi idézet jellegzetesen

mutatja gondolatmenetét. A gondolatmenet sorsa is hasonlít Whorfhoz: a tézisek feltételezett pszichológiai

következményeinek ellenőrzésére nincsenek adatok.

Az indogermán alárendelés abból az elvből következik, hogy a megértés végső célja az összes elemek

egyesítése egy legfőbb fogalomban. Erre törnek az indogermán mondanivalók, s e cél elérése végett használják

a nyelvi kifejezések összes lehetőségeit. A mellékmondat állítmányának coniunctivusa, maga a többszörösen

alárendelt mellékmondat arra jó, hogy mennél szorosabbra fűzze a függő viszonyt a főmondat és tagjai között,

tehát mennél gazdaságosabban és erőteljesebben emelje ki a főmondat uralkodó jellegét és amit tartalmaz, a

legfontosabb gondolatot. A magyar nyelv először is képtelen ekkora mérvű alárendelésre. Másodszor, nem ezen

az úton jut el az alárendeléshez, tehát alárendelései nem is olyan természetűek, mint az indogermán

alárendelések. A magyar nyelvben az alárendelés egyik állomása a megértésnek, nem végállomás. Alárendelni

akkor van jogom, de akkor viszont egyben kötelességem is az alárendelés, ha a két elemet és a köztük levő

viszonyt megelőzőleg már mellérendelésben ismertettem (vagy ismertetettnek vehetem). Ezt mindaddig

folytatom, míg egyetlen fogalomban valamennyi szükséges fogalomjegy egyformán együtt van, és magát a

fogalmat a köztük levő reláció mint uralkodójegy eléggé meghatározza. Az állomásoknak ez az egymásutánja,

szinte felsorolásszerű egyformasága a nyelv már említett zeneiségére, vagyis artikulációs bázisunk

sajátszerűségére, a relációval való fogalomjelölés pedig nyelvünk képi erejére emlékeztet bennünket. Az egész

jelenség viszont arra, hogy nyelvünk alapgyökerei nem az absztrakt gondolkozásból, hanem a konkrét

szemléletből táplálkoznak. [...] Az a magyar lélek, melynek nyelve grammatikailag elsődlegesen és

leggyakrabban mellérendelő, minden életszerű megnyilvánulásában az. A magyar föld a kis autonómiák

klasszikus hazája. Sok titokzatos ellentmondása megoldódik sorsunknak, ha úgy tekintjük, mint megannyi

kivirágzását vagy törekvését egyazon elvnek: a mellérendelésnek. A magyar lovagiasság is a mellérendelés

elvének egyik ilyen megnyilvánulása. A magyar lélek a maga objektív szemléletében magával egyenrangúnak

tartja a másik embert. Annak fejében, hogy mégis csak magát ismeri legjobban, magát érzi magához

legközelebb állónak, mintegy korrekció- vagy rekom- penzációképpen a másikat bizonyos szempontból

magánál feljebb értékeli és túljogosítja. Nagyon kívánatos volna most ezt a lelki magatartást nem erénynek vagy

bűnnek tartani, hanem ténynek venni. Nem »fogyatékossági érzés« ez, de nem is »krisztusi szere- tetből fakadó

felebaráti felelősség«. Nem balek, de nem is »nemes« érzésű, emelkedett gondolkozású, kiváló emberpéldány

ezért a magyar, hanem olyan, amilyen.

453




Karácsony Sándor: A magyar észjárás.

1976, 272—273., 335. o.

A múlt században Brassai Sámuel (1860-65, lásd É. Kiss 1981; 1987) is felvetette már az indoeurópai nyelvek

és a magyar nyelv összehasonlításában, az úgynevezett mondat-monizmus-mondat-dualizmus vita keretében,

logikai forma és nyelv kapcsolatának kérdését. Érvelésének lényege az, hogy a magyarban nincsen alapvető

aszimmetria az Alany és a Tárgy mint grammatikai kategória között (ez lenne a logikai alany-állítmánynak

megfeleltetett mondat-dualista fölfogás), hanem a különböző főnévi csoportok mintegy egyenrangúan,

ugyanazon a jogon kapcsolódnak az igéhez. A mondat középpontjában az ige áll (ez lenne a mondat-monizmus

lényege), s a predikátumhoz egyenlő erővel kapcsolódnak a különböző argumentumok. Vegyük észre – amint É.

Kiss 1981, is elemzi -, hogy amíg számos logikatörténeti elemzés szerint (Kneale és Kneale 1987) a logikai

szubjektum-predikátum tagolás alapja a (görög) nyelvi szerkesztés kiterjesztése, Brassai, amikor az indoeurópai

nyelvtanok magyar nyelvre alkalmazását bírálja, fordított kritikát alkalmaz: szerinte a (téves) nyelvi dualizmus

alapja a logikai szerkezet kiterjesztése a nyelvre. Valójában a mondat-moniz- mussal igen hasonló fordulatot

képvisel, mint valamivel később, a 19. század kilencvenes éveiben, a logikában Frege (magyarul 1980)

függvényelmélete, mely a logikában akar szakítani a szubjektum-predikátum elemzéssel, s fölváltani azt egy

propozicionális függvénykoncepcióval, ahol az állítmány egy függvény, melynek nemcsak egy argumentuma

lehet (ez felelne meg az alany-állítmány szerkesztésnek), hanem több is.

Hogyan kapcsolódik azonban mindez a nyelvtípus kérdéséhez? Brassai szerint az igeközéppontú szerkesztés

egyetemes lenne. A nyelvek azonban típusosan eltérnének egymástól abban, hogy mely vonzatokat kötelező

bennük kifejezni, s hogyan alakul az elemek szórendje. Ez utóbbi a „felvezetőből” (inchoativum) és a „zömből”

áll, ami a mai nyelvészetben a topic-comment tagolásnak felel meg. Az indoeurópai nyelvek keltette alanyállítmány

„benyomás” oka valójában az, hogy ezekben az inchoativum a nominativusi főnév.

Ez a kérdés a mai magyar grammatikában is központi szerepet játszik. Az egyik vitatéma az, mennyire

elrendezés-központú (konfigurációs) a magyar nyelv. A dolognak van pszichológiai vetülete is: úgy tűnik, hogy

a magyar ragozási jelek és a szórend sajátosságai, ha nem is eltérő gondolkodást, de eltérő feldolgozási

stratégiákat eredményeznek, ebben a triviális értelemben fennáll a relativizmus (Pléh 1998c; Hunt és Agnoti

1991).

5.4.3. Bartlett: az asszociacionizmus meghaladása

A 20. századi brit pszichológia legnagyobb hatású alakja, Sir Frederic Bartlett is a kulturális összehasonlítással

kezdte, első műve (Bartlett és Meyers 1923), az ún. primitív kultúra pszichológiájáról szólt afrikai megfigyelései

alapján. A szociális magyarázat iránti érdeklődés későbbi munkásságát is jellemzi. Besorolása ebbe a fejezetbe

mégis kissé önkényes. Legfőbb munkái révén az elementariz- muson túllépő megismerési felfogások

(sémaelméletek) vezető képviselője, s így a kognitív pszichológia egyik előfutára is. Elementarizmusellenessége

azonban kontextualista, a helyzet, így a szociális helyzet általi meghatározottságot hirdeti.

Bartlett pszichológiájának kiindulópontja az élet- teliség igénye. Bartlett még klasszikus természetbúvár a

pszichológiában, aki számára a kutatás a vizsgálni kívánt jelenséget a példákkal, jegyzőkönyvekkel közvetlenül

kell, hogy felmutassa. Ez indokolja témaválasztásait és sajátos módszereit is, melyekben kísérletezik, de

meglehetősen impresszionisztikusan. Az iskolák uralmának és harcának kellős közepén, 1936-ban meri ars

psychologica-ként kimondani, hogy: „A pszichológiai magyarázat teljes rendszerei és sémái képezik a

pszichológiában a haladás legfőbb akadályát.” Rendszernek és dogmának ez a kerülése megjelenik módszertani

elveiben is, ahogy Hearnsow, a brit pszichológia történésze szellemesen jellemzi, a Bartlett képviselte

„cambridge-i kísérleti pszichológia az önmegfigyelés és a szigorúan viselkedéselvű behaviorizmus közé akar

beékelődni”.

Bartlett igen tág, laza funkcionalista biológiai szemléletet képvisel, mely szerint a pszichológia biológiai

tudomány, mely az ember legtágabban értelmezett „válaszainak” eredetével, hierarchiájával és meghatározóival,

s a lelki jelenségek életbeni funkcióival foglalkozik. Anélkül azonban, hogy a lelki jelenségeket az éppen

rendelkezésre álló elemi biológiai ismeretekre redukálná, vagy szükségszerűen azokkal magyarázná. Ez a

biológiai szemlélet módszertanilag éppen fordított utat sugall: a pszichológus hívja fel a biológus figyelmét a

kurrens szemlélettel nem vagy nehezen magyarázható jelenségekre.

Az emlékezés mellett Bartlett más területeken is alkotott maradandót a pszichológiában. Egyik visz- szatérő

témája a kultúrközi pszichológia gondolata. Bartlett első könyve, Az emlékezést megelőző A pszichológia és a

primitív kultúra igen részletesen, s tanulságaiban nem csak a kor ismereteinek szükségszerűen meghaladott

454




színvonalán foglalja össze Bartlett felfogását a törzsi társadalmak pszichológiai tanulmányozásáról. Lévy-Bruhl

és másoknak a „primitív mentalitást” feltételező nézeteivel szemben azt hirdeti, hogy hétköznapi életünkben

olyan mértékig, ameddig a „vadak”, mi is mágikusak vagyunk, s primitív és modern ember között nem

tételezhető szakadék. Az emlékezés fényében nem meglepő, hogy a kultúráról szóló munka zömmel a

népmeséről, annak alakító tényezőiről, s a kulturális kölcsönhatás folyamatairól szól. Máig szóló üzenete

nagyon egyszerű és világos: a primitivitás fogalma kultúrák összehasonlításakor óvatosan kezelendő, s ennek

ismételgetése helyett az igazi feladat az általános, egyetemes emberi szociálpszichológiai törvények

alkalmazásával megmagyarázni azt, miért éppen úgy szerveződnek a lelki jelenségek egy adott kultúrában,

ahogy teszik. Kidolgozottabb érvekkel, hasonló felfogást hirdet a mai kulturalizmus pl. Michael Cole (1996) is.

Ugyanaz a racionalista attitűd jellemzi Bartlettet e munkában, mint Az emlékezésben. A „csoportlélek” s

hasonló misztikus fogalmak ellen küzdő Bartlett ugyanakkor mindenféle irracionalizmustól is irtózik.

Néprajz, társadalomkutatás és pszichológia egymáshoz illesztése – aminek egyébként egy évtizedig

tartó kutatási szemináriumot is szentelt – mellett a gondolkodás kulturális relativitásának ez a felfogása

évtizedes elhanyagolás után mára vált aktuálissá a pszichológiában.

Az emlékezés után Bartlett legnevesebb munkája a gondolkodás-lélektanról szól. Bár címe is tükörszerű

megfelelője a nagy sikerű munkának (A gondolkodás: Kísérleti és szociálpszichológiai tanulmány. 1958), ennek

jóval kisebb visszhangja van. Bartlett igen egyszerű kísérletek (anagramma-megoldások, számsorok

kiegészítése) informális bemutatásán keresztül illusztrálja az ún. zárt rendszerben folyó gondolkodást, melyben

a feladat és a követelmények közötti lyukak interpolációval és extrapolációval történő betöltésére, illetve a

feladat új szempontból való áttekintésére van szükség. A könyv mérsékelt visszhangjának titka talán ennyiből is

kiderül; ezeket az elveket Bartletténál sokkal érdekfeszítőbb kísérleti helyzetekben a problémamegoldás

klasszikus kutatásai – az alaklélektanos és más német és amerikai munkák – már világosan kifejtették. Van

azonban Bartlett könyvének néhány fejezete, melyek máig maradandó s eredeti gondolatokat tartalmaznak. A

„nyílt rendszerben” történő gondolkodást, elsősorban a kísérleti tudós gondolkodását (a mikroorganizmusok

felfedezését, a reakcióidő-kutatás történetét s saját emlékezeti kísérleteinek formálódását) elemzi itt történeti

módszerrel. Mondandója egyszerű, de provokatív: a jó kísérletező állandó alkalomleső ember, aki számos

zsákutcát próbál ki, míg rátalál az igazi analógia forrására. Eredetisége abban áll, hogy olyan területek között lát

meg összefüggést, melyek közt mások ezt nem vették észre. Miért aktuális mindez? A rigorózus

módszerközpontú tudománycsinálás képével ma sokszor állítják szembe elsősorban tudományszociológusok és

tudománytörténészek (Latour 1999; Shapin 1996) a tudomány valóságos menetének hajlékonyságát. Bartlett

munkája igen érzékeny s tanulságos pszichológiai elemzést ad erről. Felmenti a kísérletezőt eklekticizmusa

miatt érzett lelkifurdalásai alól, ugyanakkor azt is megmutatja, hogy a tapasztalati tudósok mindig

hajlékonyabban gondolkoztak tudományukról, mint a tudomány teoretikusai.

Életrajz – Hogy lesz valaki pszichológus Cambridge-ben? Sir Frederic Bartlett

Sir Frederick Bartlett Stow-on-the- Wold-ben született Angliában, 1886. október 20-án, s 1969. szeptember 30-

án hunyt el Cambridge-ben. O az angol kísérleti s alkalmazott lélektan egyik legjelentősebb

hagyományteremtője, s évtizedeken keresztül a felsőbb szintű pszichológusképzés szinte egyetlen letéteményese

Angliában. Hosszú élete során mint a kísérleti pszichológia képviselője vált ismertté a Cambridge-i Egyetemen,

ahol 1922-től 1952-ig oktatott, s ahol elsőként kapott 1947-ben mint kísérleti pszichológus professzori címet.

Hét díszdoktorátusa mellett rangját az is jelzi, hogy 1932-ben a londoni Royal Society tagjává választották

(hosszú időn át ő volt az egyedüli pszichológus tag), s 1948-ban, a világháborús erőfeszítések tudományos

támogatását is honorálva, a pszichológusok közül elsőként ütötték lovaggá, s így lett teljes neve Sir Frederic

Bartlett.

Bartlett egy olyan akadémiai világban érvényesül, melynek filozófiája éppen a tudattartalmak közvetlen

hozzáférhetőségét vonta kétségbe, azt, ami a hagyományos „németes” kísérleti lélektan kiinduló gondolata volt.

Az évtizedes filozófiai viták a befelé néző pszichológia lehetetlenségéről, egészen Wittgensteinig és Ryleig

bezárólag nem segítették a pszichológia akadémiai önállósodását, miközben a „nagyvilágban” már régen nem e

befelé néző pszichológia dívott. Bartlett egyik különleges érdeme éppen az, hogy ebben a közegben nem befelé

néző, de nem is behaviorista platformról próbálta igazolni a kísérleti lélektan létjogosultságát: nem

önmegfigyeléses alapú kísérleti lélektant dolgozott ki a magasabb lelki jelenségekre.

Bartlett sajátos attitűdje a pszichológiához a Cambridge-i Egyetemen formálódott. Ennek nem pusztán esetleges

jelentősége van. Tanára, CharlesSamuel Myers, W. H. Riversszel együtt a kísérleti módszer bevezetői a brit

oktatási rendszer e fellegvárába, ahol James Ward számára 1877-ben még azon az alapon nem engedélyezték

laboratórium alapítását, hogy az sértené a vallást, mivel „méricskéli az emberi lelket”. Ezt a hagyatékot Bartlett

455




nemcsak híres könyve előszavában vállalja: önéletrajzában is büszkén úgy jellemzi saját elkötelezettségét az

iskolák harcának közepén, 1936-ban, hogy ő „a cambridge-i, laboratóriumi pszichológia” képviselője. A

kísérletezés jelentőségének elismertetése mellett, amely akkoriban s ezen az egyetemen nagyon határozott

szerepvállalást jelentett, tanárai két dologgal gazdagítják Bartlett gondolkodását. Myers és Rivers egyaránt részt

vettek a híres 1898-as antropológiai expedícióban a Torres- szoros szigetein, ahol bennszülöttek elemi szenzoros

működéseit, reakcióit stb. vizsgálták a kísérleti lélektan eszközeivel. Az úttörő vállalkozásnak nem annyira az

eredményei voltak érdekesek – már kétszer is láttuk, hogy elég kevés eltérést találtak európaiak és bennszülöttek

között -, hanem maga az a gondolat, hogy a kultúra problémája és a néprajz relevánsak a kísérleti pszichológia

számára, ahogy maga Bartlett mondja, ezek adnak „humán ízt” a cambridge-i pszichológiának. Ugyanakkor

mind Rivers, mind a közvetlen tanár Myers eredetileg orvosok, mégpedig nem akármilyen orvosok, hanem

olyanok, akik a neurológia iránti vonzalmukat egész munkásságuk során megőrizték. Ez az együttműködés az

angol neurológia evolúciós hagyományt követő szárnyával, mely Hughlings Jackson óta az idegrendszer

szintjeinek és a pszichológiai működés szintjeinek az összekapcsolására törekszik, prediszponálja majd

Bartlettet a Sir Henry Headtől merítő neurológiai analógia és megalapozás keresésére, sémaelméletéhez.

Bartlett mint tudós sokat tett a há-

borús erőfeszítések érdekében: vitriolos könyvet írt a német háborús propaganda vélt tudományos

megalapozottsága ellen, s nagy szerepe volt a modern irányítástechnika, a radar és a vadászgépek emberi

paramétereinek kidolgozásában. Ez nem csak katonai érdekességű: ebből bontakozik majd a Broadbent nevével

fémjelzett brit kognitív pszichológia. Egy új típusú alkalmazott lélektan keretében jelenik ez meg, mely nem

„tesztológia”, hanem az emberi munkavégzés komplexitásának funkcionális elemzéséből indul ki. Bartlett

követői és tanítványai végzik majd a kísérleti munka zömét, például Mackworth vagy Broadbent, a következő

nemzedékben pedig Bad- deley, akik mindmáig érvényesítik a programot: a bonyolult információs központú

munka kísérleti lélektani módszerekkel ható vizsgálatát.

Bartlett igazi hírnevét azonban fő műve, Az emlékezés biztosította.

Forrás: Pléh, in Bartlett1985.

5.4.4. Az emlékezés két felfogása

1932-ben megjelent Emlékezés című műve a hagyományos pszichológia számos előfeltevésének meghaladását

képviseli. Bartlett szakít azzal a hagyománnyal, mely, mint minden folyamatot, az emlékezést is szigorúan

ellenőrizhető laboratóriumi körülmények között, igen egyszerű anyagokkal, értelmetlen szótagokkal végzett

kísérletekben vizsgálja. Az ő vizsgálatai bonyolult anyagok, történetek, újságcikkek, komplikált képek

felidézését vizsgálják, természetes körülmények között. A személyek sokszor nem is tudták, hogy meg kell

jegyezzék, amit olvastak. A kikérdezés néha váratlanul s hosszú évekkel az olvasás után történt. Egy másik

esetben pedig egymásnak kell továbbadják az ingereket. Mint saját munkája történetét elemezve elmondja, az

egymás utáni átadások módszerének ötlete Norbert Wienerrel, a később hírnevessé vált, a szabályozáselméletet

megalapozó ifjú matematikus Russell-tanítvánnyal folytatott beszélgetéseiből származott. Az ismételt

felidézések során jellegzetes átalakítások figyelhetők meg. A 18.1. ábra mutat egy jellegzetes átalakítást ismételt

lerajzolásoknál.

A kísérleti pszichológiában az uralkodó felfogás, mint a 9. fejezetben az Ebbinghaus-paradigma kapcsán láttuk,

az emlékezet kutatásában is a lehető legkisebb számú minőségre és alapelvre akar redukálni, s a lehető

legegyszerűbbel magyaráz. Bartlett a másik lehetséges attitűdöt képviseli, mely szerint a pszichológusnak a

bonyolult jelenséget a maga teljességében kell megragadnia. Míg az első hozzáállás a minél szigorúbban

ellenőrzött vizsgálódást tartja eszményének, addig a második magukat a vizsgálati helyzeteket is lazábban

szervezi, adatait szinte alkalomszerűen szerzi. De mindkettő kísérleti lélektan.

456




18.1. ábra. Egy ábra átalakulásai ismételt felidézés során Bartlett (1932/1985) nyomán

Vitatott kérdések – Emlékezeti sematizáció, konstrukcionizmus és az emléknyom

Mit hirdet sajátosan az emlékezetről ez a második hozzáállás? Ez Bartlett sikerének igazi titka. A bonyolult,

idegen kultúrából származó történeteket a személyek lekerekítve s a saját logikai rendszerüknek megfelelően

idézték fel. A felidézés nem elemi nyomok visszaadása, hanem a megértés során az anyagból kiemelt séma

alapján történő rekonstrukció. A séma Bartlett egész felfogásának kulcsfogalma. Henry Headtől (1861-1940), az

angol neurológia jacksoni evolúciós hagyományának folytatójától veszi át. Head számára a séma olyan állandó,

de mégis dinamikus viszonyítási alap az idegrendszerben, mely a saját testmozgások értékelését biztosítja, a

saját testről, annak pillanatnyi helyzetéről meglévő egészleges reprezentáció. Bartlettnél ez a fiziológiai fogalom

kitágul. Az ő felfogása szerint minden megismerés során vázlatos, egészleges reprezentációk alakulnak ki, s a

múltbeli tapasztalat, a kultúra általános értelmezési sémái irányítják azt, hogy egy anyagból milyen képviselet

alakul ki. Kettős értelmű tehát a séma: maga az anyagból kivont, annak további sorsát (például felidézését)

irányító váz, s a vázkiemelő tevékenység, melynek során egész múltunk, személyiségünk lép kölcsönhatásba az

anyaggal.

Az emberi emlékezés – akárcsak minden magasabb megismerési folyamat – értelemteli egységei nem

önmagukban vett, önmagukon kívül semmire sem utaló mozaikszerű elemek, melyek minden vagy semmi

jelleggel felidéződnek vagy sem. Az emlékezés mindig értelemre törekszik, összefüggést keres vagy vetít az

anyagba. Ennek megfelelően valódi egységei jóval átfogóbbak, mint a hagyományos emléknyom-koncepció és

az értelmetlen szótagokkal végzett kutatás sugallaná. A „jelentés utáni erőfeszítés” révén pontatlan, átalakított is

lesz, amit visszaadunk. Az azóta eltelt hat évtized változó visszhangja világosan megmutatta, hogy ez a

sematizáció kétarcú. Bartlett elemzői hol pozitív vonásait, a lényegretörést, az eredetileg összefüggéstelenben az

összefüggés megteremtését hangsúlyozzák, hol viszont éppen azt bírálják, hogy ez a kép az emberi emlékezetről

túlhangsúlyozza az emlékezet torzító, szubjektív, átalakító jellegét, s nem tud mit kezdeni az emlékezés

valóságtükröző funkciójával. Ebből a szempontból Bartlett könyvének az volt a szerepe, mint kísérleteiben a

személyeknek adott szövegeknek: mindenki személyes elvárásrendszereit, éppen érvényes átfogó tudományos

értelmezési sémáit alkalmazta rá, s ennek megfelelően alakította ki a szöveg értelmezését.

457




Bartlett a klasszikus emlékezetkutatással szemben érzett hétköznapi és filozofikus elégedetlenséget úgy önti

kísérleti formába, hogy gyökeresen meghaladja a bírált modell kereteit, kilép annak hagyományából (nem úgy,

mint G. E. Müller vagy akár Binet és követői, akik Ebbinghaus vonalát foltozgatták), és megkísérli az új

keretben értelmezni a meghaladott felfogás központi fogalmát, az asszociációt is. Ezzel nem egy meghatározott

emlékezeti formára vagy egy sajátos anyagra vonatkozó „miniteóriát” hoz létre, hanem újraértelmezi az egész

emlékezést.

Bartlett megtette azt az ugrást is, mely saját értelmezésében a kísérleti tudós kreativitásának titka: távoli

területeket kapcsolt össze. Nemcsak hogy a neurológiához fordult analógiáért a sémafogalom konkretizálásában,

hanem ott is olyan kérdésekhez – a testvázlat, a mozgás, illetve készségszerveződés problémáihoz -, melyeket

konvencionálisan nem kapcsolnánk például éppen a sajátosan humán történetemlékezet kérdésköréhez. Ez az

ugrás az analógiaforráson túl azt is biztosítja, hogy a sajátosan humán sematikus emlékezés Bartlett számára ne

valami az agy fölött lebegő bergsoni szerveződés legyen, hanem in principio biológiai funkció.

Korabeli párhuzamai, ennek megfelelően, az alaklélektan és a francia szociológiai iskola. Az előbbinek

azonban Bartlett spekulatívnak tartja fiziológiai doktrínáját, Janet és Halb- wachs munkáit pedig, különösenképp

Halbwachsét, túl közel érzi a „cso- portlélek” fogalmához.

Maga a séma vált Bartlett hetvenes évekbeli újrafelfedezésének alapjává is. Azóta is tart a vita örökségének

értelmezéséről. Vajon Bartlett sémafogalma a mai kognitív modellálásban a felülről lefelé ható folyamatok

mindenhatósága mellett szóló érv, vagy a séma a kétirányú információáramlás interakcióját hivatott lefedni.

Magán a sematizáció természetének elemzésén túl ebben a kutatási reneszánszban a sematikus emlékezés

„torzító” jellegének pontosabb elemzése is központi kérdéssé válik. Valóban olyan nagymérvű-e az átalakítások,

hozzáadások és egyéb torzítások aránya, mint azt Bartlett munkája sugallja, s szükségszerűen minden

helyzetben végbemegy-e ez? Sok kutató próbálja ismételten kimutatni, hogy e hatásokat voltaképpen a kísérleti

személyek hozzáállása okozza csak, illetve, hogy ezek nem a tárolás sematizációit mutatják, hanem a töredékes

nyomokból a felidézési kényszer hatására előálló konstrukciós hatásokat tükrözik, utólagos szerkesztéseket,

melyeknek nem az emlékezethez, hanem az általános értelmi sémákhoz (pl. szeretnénk összefüggővé tenni a

történetet) van közük. Mondhatjuk persze engedékenyen azt, hogy itt végül is a Bartlett feltárta jelenségek

pontos peremfeltételeinek tisztázásáról van szó, vagyis az eredeti meglátásokhoz képest csak finomításokról. Ha

azonban az elmélet felől közelítünk, ezek a részkutatások súlyosabb problémákat is érintenek, s ezáltal a két

modell közvetlen szembeállítását: vajon a séma típusú emlékezés az emberi emlékezet kizárólagos formája-e, s

mindig szükségszerűen konstruktív-e az emlékezési folyamat?

Ma kissé felébredve e lelkes mámorból, már világosabban látjuk, hogy az emberi megértés és emlékezés

folyamatait nem lehet sem a fellegjáró Don Quijote, sem a földhözragadt Sancho Panza módjára elképzelnünk,

az információfeldolgozás mindkét irányú folyamatát fel kell tételeznünk. A „séma” meglehetősen rugalmas

fogalma módot ad arra, hogy legtágabban a percepció ciklikus folyamatainak „belső” oldalaként értelmezzék.

Bartlett a konstruktív emlékezetfelfogások fontos inspirálójává vált az utóbbi években. E felfogások a Bartlett

vizsgálta konkrét anyagokon messze túlmennek téziseikben. Azt hirdetik, hogy az emlékezés sosem nyomok

visszaadása, hanem mindig aktív konstrukciós folyamatok eredménye. Kardos Lajos (1981) mutat rá finom

fogalmi elemzésében, hogy ennek a Bartlett-olvasatnak – amit egyébként maga a szerző számos homályos

pontjával, például a „saját sémáira tekintetét vető homonkulusz” metaforájával megenged – legalább két

tisztázatlan pontja, illetve paradoxona van. Egyrészt ez az érvelés csak azoknak az emlékezetfelfogásoknak adja

meg a kegyelemdöfést, melyek az inger nyomán keletkező belső reprezentációt naivan azonosítják az ingerrel,

vagy kevésbé naivan az inger névleges ismertetőjegyeivel. Ezzel szembeállítva azt mondhatjuk, hogy az

emlékezeti reprezentáció a megértett, értelmezett ingert képviseli. Az emlékezés konstruktív mozzanatainak egy

része ebben az értelmezésben a megértés közbeni hozzáadási, értelmezési mechanizmusok működésének

eredményeként állna elő. Másrészt, mint szintén Kardos hangsúlyozza, a felidézés közbeni konstruálásról szólva

a szélsőséges konstruktivista irány megfeledkezik arról, hogy fel kell tételeznünk valamit (pl. emléknyomot),

ami irányítja ezt a konstrukciós folyamatot. Magával a konstruktív jellegre utaló jelenségekkel tehát nem sikerül

logikailag kiiktatnunk a pszichológiából az emléknyomot.

5.4.4.1. A szociális mozzanat a sematizációban

Bartlett nem pongyolán használja munkájára a szociálpszichológia megjelölést. A kísérleti lélektan és társas élet

összekapcsolásának igényével, Bartlett e visszatérő mondanivalójával újdonságot hoz be a kísérleti

pszichológiába, mely azóta is ritka megoldás. A történetek megjegyzésének összehasonlításával azt

hangsúlyozza, hogy a kultúra mint a konstruktív megértést és felidézést irányító rendszer (a kultúra mint az

egyén sajátja) fontos a konstruktív folyamatokban. A kísérletező csak akkor tudja megérteni azt, hogy a személy

458




mit tesz az anyaggal, ha figyelembe veszi teljes kulturális hátterét is. A kulturális minta nem kiiktatandó zavaró

tényező, hanem szerves, konstruktív tényező az emlékezeti folyamatok létrejöttében. Bartlett ebben az

értelemben a mai ökológiai pszichológiai mozgalom előfutárának is tekinthető. Ugyanakkor a konstruktív

jelenségek magyarázó értékkel is bírnak a kultúra számára: a kulturális hagyományátadás hasonló módon megy

végbe, hasonló törvényszerűségeket mutat, mint az egyénnél vizsgált sematizációk. Az emlékezeti sematizáció

talán a társas elbeszélési mintákból eredne, a másoknak való elmondás sémáiból származnának a magunk

számára megjegyzés, vagy legalábbis a felidézés sémái. Ezzel az értelmezéssel Bartlett tulajdonképpen a mai

narratív pszichológiai elméletek (pl. Bruner 1990) előfutárának is tekinthető. Olyan fejlődési elméletek ezek,

melyek az elbeszélési mintázatok gyakorlásában az Én, a világ, és a másik személy elkülönülésének kulcsát

látják, mint Jermoe Bruner.

A kibontott narratívum nem egyszerűen beszámoló arról, hogy mi történt, hanem sok mindent implikál az

eseményekkel kapcsolatban felvett pszichológiai perspektívákról is. Ezért annak, hogy történeteket mondunk

magunknak (vagy gyóntatónknak, analitikusunknak, illetve bizalmasunknak) egyik fontos oka pontosan az,

hogy „értelmet adjunk” annak, amivel életünk során találkozunk – a cselekvések természetes argumentumainak

narratív kidolgozása révén.

J. Bruner és J. Luciarello: A monológ mint a világ narratív rekonstrukciója. 1989, 79. o.

Ezzel párhuzamosak olyan mintázatok is, melyek a felnőtt, kibontakozott mentális életben is kitüntetett szerepet

tulajdonítanak a narrációnak. Élményeinket állandóan értelmeznünk kell. Erre oksági és szándéktulajdonító

attribúciós, indokkereső s szándékközpontú gondolati alrendszereket használunk. Ezeket az értelmező rutinokat

kényszerítő erővel rávisszük mindenre, ami ér minket. Így válik a világ az elbeszélő minták használata révén

koherenssé, s kreáljuk meg a történeteket létrehozó self fogalmát is (Dennett 1991; Dennett és Kinsbourne

1992).

Valójában a Bartlett (és Janet, Halwachs meg Blonszkij) kezdeményezte narratív, elbeszélési alapú pszichológia

a mai narratív metateóriákban talál felújításra. Az Én problémája és az elbeszélés közötti rokonság azonban

feltűnt már az elbeszéléselmélet klasszikusainak is, akkor is, ha ezt nem te- matizálták vezető kérdéssé. Bartlett

maga ironikus engedékenységgel, így fogalmazott:

Lehet, hogy van szubsztanciális én, ezt azonban nem lehet igazolni egyéni és társas felidézési kísérletekkel, sem

pedig az ilyen kísérletek eredményein való töprengéssel.

Frederick Bartlett: Az emlékezés.

1932/1985, 428. o.

Bartlettnek magának a szó nemes értelmében vett amatőr hozzáállására egyébként jellemző, hogy később,

három évtizednyi további munkássága során, a saját magát elemző tudománytörténeti fejtegetéseket kivéve az

emlékezés kérdésére, s lényegében a sémafogalomra sem tér vissza. Elindított valamit, aminek, ha van súlya,

saját útját kell járnia, sugallja ez a mai, „önhivatkozós” pályaépítkezésben oly szokatlan könnyedség.

Bartlett igazi felfedezése a hetvenes évek elejére tehető. Ekkortól válik Bartlett az egyik legtöbbet idézett nem

kortárs szerzővé a pszichológiai szakirodalomban. E hirtelen támadt érdeklődés mögött az egész mai

pszichológia szemléleti átalakulása rejlik. A hatvanas években kialakuló kognitív pszichológiai szemlélet a

kísérleti pszichológiában módszertani elődjére lel abban a Bartlettben, aki nem önmegfigyeléssel, hanem

kísérletekkel igyekszik tisztázni a magasabb emberi megismerés jellegét: mindenféle hipotetikus folyamatokkal

rakja tele az ember fejét, de ehhez érvei a magatartás elemzéséből, s nem a hagyományos introspekcióból

származnak.

Bartlett felfogása saját korában, elsősorban az elementarista tanulás- és emlékezetelképzelések uralma miatt

nem vált különösebben hatásossá. Attitűdje is nehezen elfogadható. Abban a korban éppen a rendszerek

arroganciája miatt ez a hozzáállás nem sok sikerrel kecsegtetett; csak az iskolák uralmának csökkenésével

vesszük észre e józan attitűd heurisztikus értékét.

5.5. Karl Bühler jeltani felfogása

Sokrétű munkásságát nehéz ugyan egyetlen fejléc alá besorolni, de legszervesebben talán mégis ide, a társas élet

szerves, konstruktív jelentőségét előtérbe állító felfogások közé illeszthető be legjobban Karl Bühler (1879-

1963) életműve, egyszerűen azért, mert amikor a lelki jelenségek jelszerűségét állítja középpontba, ezzel egyben

459




a társas mozzanat nem pusztán kiemelkedő, hanem definiáló jelentőségű fontosságát hirdeti az ember lelki

jelenségeinek vizsgálatában. Az orvosi végzettségű Bühler korán a pszichológia vonzáskörébe került. Nevével

az olvasó három korábbi fejezetben is találkozhatott már. A würzburgi iskola egyik vezető képviselőjeként az

elvont „gondolatok” pszichológiai realitásának sok vitát kiváltó képviselője, majd elsőként írt monográfiát a

Gestalt-problémáról a pszichológiában.

Bühler korai munkásságában közismert szerző volt a gondolkodással kapcsolatos vizsgálatain túlmenően is. Az

alaki minőségekről írt könyve (Bühler 1913) igen komoly elméleti és kísérleti vállalkozás volt a formai

szerveződésnek a vizuális észlelésben játszott szerepére nézve. Gondos pszichofizikai kísérleteket végzett

egyenes és görbe vonalakkal, s hasonló, akkorra már az alaki minőségek kérdéséhez sorolt mintázatokkal.

Figyelemre méltó, hogy a berlini alaklélektan-iskola pontosan azért nem ismerte el eléggé Bühler munkásságát,

mert Bühler kísérletező hozzáállása túl elemző volt. Bühler kísérletei a klasszikus pszichofizikai módszereket

követték, amikor az alaki szerveződést tisztázni akarták, s Bühler az alaklélektanosok szerint nem vette észre a

szervező elvek, például a pregnancia jelentőségét. Kölcsönös sértődöttség következett mindebből. A húszasharmincas

években a Bécsi Egyetemen vezető szerepet játszó Bühler és követői (pl. Egon Brunswik és Kardos

Lajos), miközben nagy szerepet tulajdonítanak az alaki szerveződésnek, nem követik mindenben a berlini

Gestalt-iskolát.

Bühler az elméleti igényű gyermeklélektannak is vezéralakja volt. Munkásságának igazi kibontakozása bécsi

éveire esik. 1922-ben megalapítja a Bécsi Egyetem Lélektani Intézetét, melyet 1938-ig vezet, míg a nácik

baloldali nézeteiért el nem űzik. Amerikába emigrált, ahol a behaviorista és pozitivista közegben ekkor már nem

sok érdeklődés kísérte munkáját, bár korábban gyakori vendég volt Chicagóban, Herbert Meadnél.

5.5.1. A pszichológia megosztottságai és az értelemteli szerveződés

Bühler elméleti koncepciójában a korabeli pszichológia megosztottságából indul ki. Ennek dimenziói, mint

1927-ben megjelent híres könyvében, A pszi-

chológia válságában kifejti, a pszichológia tárgyáról vallott eltérő koncepciókat. A hagyományos lélektan

bástyáit az asszociációk kritikája kapcsán kikezdi a struktúraelv, a pszichoanalitikusok és a würzburgi

gondolkodáspszichológusok munkáiban az élmények felszíni valósága mögötti rejtett rend keresése, a

behavioristáknál a viselkedés, Sprangernél pedig a szellemi szférára való irányultság. Mindegyik újítás

kizárólagosnak tekinti magát. A valóságban azonban ezek egymást kiegészítő mozzanatok. Minden lelki

jelenségnek három vonatkozása van: az egyik (a hagyományos pszichológiában egyedü- linek tartott) az

élmény, a belső oldal, a másik a mások számára létező viselkedés, a harmadik pedig az egyénen túl létező

értelmi vagy jelentés dimenzió. Már az állati viselkedés sem írható le pusztán fizikalisztikus terminusokban: ha

egy állat viselkedését úgy jellemezzük, mint támadást, már egy értelmi, teleologikus dimenziót rendelünk hozzá,

miként azt a korai etológia is felismert. Sprangerék felfogásával szemben az értelmi dimenzió nemcsak a kultúra

és az ember viszonyára jellemző:

Bizonyosan alig áttekinthető a távolság az amőba egységes viselkedése és az emberi tudományos gondolkodás

között. Mégis mindkettő közös fogalom alá rendelhető: egészleges módon szabályozott és értelemteli történéssel

jellemezhető.

Karl Bühler: A pszichológia válsága.

1927, 392. o.

460




Hasonlóképpen az élmények, s főként az érzékletek sem elemezhetőek helyesen a klasszikus lélektannak az

„ingerhibát” kerülő attitűdjével. Az érzékleteknek is mindig magukon túlmutató jelzésértékük van. Ez persze az

európai filozófiának kiemelkedő vezérelve, Descartes-tól és Locke-tól Helmholtzig, mint Umberto Eco (1999)

újabban összefoglalta. Bühler érdeme, hogy ezt a gondolatot a pszichológiában is ébren tartja.

A jeleknek és a társas koordinációnak kitüntetett szerepe van ebben a pszichológiában. Ezt különösen

részletesen fejti ki Bühler 1934-ben megjelent Nyelvelmélet c. munkájában, mely nemcsak a pszichológiában,

hanem a korabeli európai nyelvtudományban is alapvető munka. Ahogy az amerikai behaviorizmusnak

kitüntetett jelentősége volt a tengerentúli behaviorista nyelvészet módszertani megalapozásában (a nyelv

pusztán viselkedési rendszer), Bühler munkája módszertani alapvetése, vagy inkább summázata volt a kor

európai mentalisztikus nyelvészetének, mely a nyelvnek egyénfeletti, kulturális és pszichológiai realitást is

tulajdonít. Bühler minden jelrendszer lényegének a társas koordinációt tartja. Ez a koordináció nemcsak az

ember sajátja: a társas állatok életének megértésében is kulcsfontosságú. A szemantika megértéséhez jeladó és

jelvevő együtteséből kell kiindulnunk: „a szemantika eredetét nem az individuumnál, hanem a közösségnél kell

keresnünk” (Bühler 1927, 38. o.). Az emberi nyelvben a jeleknek három vonatkoztatási pontjuk van: az élmény,

a belső világra utalás (ennek felel meg a jelek kifejező funkciója), a mások felé érvényesülés, a viselkedési oldal

(ennek felel meg a felszólító nyelvi funkció). Van azonban egy sajátos, magasabb rendűen emberi oldaluk is: az,

hogy egy egyénfölötti koordinációs világra utalnak. Az emberi nyelv jelei tárgyi vonatkozásukat, a tényállásokra

utalást az objektív tartalmon keresztül nyerik el. Az egyénfeletti koordinációnak egy különleges esete az emberi

szemantika (ennek felel meg az ábrázoló funkció). Ez az egyén feletti szellemi szféra létezésének alapja. Ebben

kap új lehorgony- zást Bühler korai érdeklődése Würzburgban a gondolatok realitása iránt, s ez jelenik meg

évtizedek múlva Bühler tudományfilozófiai követőjénél, Karl Poppernél (1972; 1998).

Két mozzanatot érdemes külön hangsúlyozni ebből a felfogásból. Az egyik, hogy Bühler a társas életet nemcsak

emberinek tartja, hanem biológiai eredetűnek. Éppen a társas mozzanat adja meg a leegyszerűsítő

viselkedéselméletek bírálatának egyik alapját; ezen belül az emberi társasság „csak” egy különleges forma. A

társasság azonban nem pusztán másodlagos, korlátozó oldal a lelki életben, hanem annak konstitutív, alakító

része. Ebben Büh- ler felfogása hasonlít George Herbert Mead és Vi- gotszkij koncepcióihoz. Másrészt, s

felfogása ettől jeltani, Bühler úgy vélte, hogy ahogy a nyelv elemzésében figyelembe kell venni mindhárom

funkciót, minden pszichológiai vizsgálódásban egyszerre kell tekintetbe vennünk mindhárom aspektust, az

élményt, a viselkedést és az objektivációkra, illetve tárgyakra irányulást. Ez az a felfogás, amelyből az

1. fejezetben magam is kiindultam könyvem kereteinek megadásánál.

5.5.2. Az evolúciós mozzanat kiterjesztése a viselkedésfejlődésre

Bühler javaslatát a pszichológia megosztottságának meghaladására korában s azóta is sokszor vádolták

eklekticizmussal. Éppen a társasság és a jelezés kiemelése révén ez a vád azonban megalapozatlan: Bühler

szándékában a pszichológia megreformálásához, helyretevéséhez ezek biztosítanák a királyi utat. Az érett

Bühler (1922) gyermeklélektani munkái mutatták legjobban e program nyitottságát és funkcionalizmusát. Híres

tankönyvszerű összefoglalója a gyermek fejlődésében elsők között próbál világosan azonosítani minőségi

461




fejlődési szakaszokat, mégpedig tudatosan darwinista alapon. Az ösztön, a szokás (dresszúra) és az értelem

három szintjét különbözteti meg, mind az állati viselkedésben, mind a gyermeki intellektusban. A kiválasztás

terepe az egyén, a viselkedés és a gondolatok világa, eredménye pedig az ösztön, a szokás és a gondolat. Az

elkülönítés alapja tehát az, hogy hol érvényesül a természetes kiválasztás: a klasszikus darwini kiválasztás,

melynek a fennmaradás a tétje, a fajon belül, az egyének szintjén valósul meg, s a viselkedésben kialakítja az

ösztönöket. A testi tevékenységen belül érvényesül a másik kiválasztás, mely szelekció az egyénen belül: a

szokásokat kialakító tanulás. (Emlékezzünk rá, hogy már Thorndike is szelekciós terminológiával elemzi a

próba-hiba tanulást.) A harmadik szinten, mely már Köhler csimpánzkísérleteiben is megjelenik, a kiválasztás

belső folyamat: képzetek, gondolatok közötti belső szelekció, ez az intellektus. A gondolati próbálkozások

egyesítik a gyermek vagy a csimpánz belátásos tanulását és a tudós vagy művész munkáját. A darwini elv a

legmagasabb szintekig egységesíti a viselkedés magyarázatát. A 18.4. táblázat részletesebben mutatja Karl

Bühler felfogását, lefordítva terminusait a mai evolúciós pszichológiai szóhasználatra.

5.17. táblázat - 18.4. táblázat Karl Bühler (1922) rekonstruált felfogása a három

szelekciós térről

Jellemzők Ösztön Szokás Ertelem

válogatás játéktere egyének viselkedések gondolatok

válogatás útja darwini kiválasztás megerősítés belátás

bizonyítéka fajspecifikusan érvényes

viselkedés

új

asszociáció

kombinációk,

kerülő út, kontempláció

reprezentatív szerző Volkelt, Driesch Thorndike Köhler

szerveződése „Naturplan” asszociatív háló értelmi rend

Mindebben sajátos folytonosság van: amikor Bühler (1922) a szelekciós magyarázatokat különböző területekre

terjeszti ki, akkor egyben Mach gondolatát (mely 1905-ből származott) bontja ki, amely mindenütt hipotéziseket

és próbálkozásokat látott. Ezeket mondja, mint a fejlődéslélektan alapelveit: „Nekem a darwinizmusban a

játéktér fogalma tűnik termékenynek. Darwin alapjában csak egy játékteret ismert, én háromra mutatok rá, s

egymáshoz viszonyítva elhatárolom őket.” Az elkülönítés alapja, hogy miben érvényesül a darwini szelekció: az

egyének, a viselkedések vagy a gondolatok világában. Bühler tanítványa volt az a másik bécsi filozófus, Karl

Popper (1963; 1972; 1976; 1994), aki evolúciós episztemológiájában ezt a gondolatrendszert egy olyan

formában bontotta ki, mely szerint a hipotézis-próbasor-választás szekvencia figyelhető meg mindenütt. Ennek

belsővé válását fejezi ki Popper neves summázata: saját magunk helyett hipotéziseinket hagyjuk kimúlni. Az

eredetileg Bühlernél kibontott gondolatok Popper közvetítésével megfelelnek annak, amit Dennett (1996;

1998b) darwini, skinneri és popperi lényeknek nevez. A darwini lények a szokásos szelekció kor- látai között

élnek, a skinneri lények az egyéni élet során formálódó szokások szelekciós mezejében, míg a popperi lények a

kulturális objektivációk belső manipulációjával élő gondolkodó lények, akik szintén próbálkoznak, de most már

csak fejben.

5.5.3. Bühler és a bécsi iskola hatása

Bühler fejlődés-lélektani munkássága nem marad meg ezeknél az alapvető, de mégiscsak elméleti ízű

általánosságoknál. Természetesen sok fontosat mond a gyermeknyelvről, a gyermeki ábrázoló tevékenységről

(bevezeti azt az elvet, hogy a nyelvfejlődésben van egy szemiotikai fordulat, mikor a gyermek felfedezi, hogy a

szavak dolgok helyett állnak), de tőle származik a funkcióöröm, a tevékenység maga mint jutalom gondolata is,

mely a spontán aktivitás jelentőségét emeli ki. A tevékenység okozta öröm biztosítja a viselkedésnek azt a

változékonyságát, mely lehetővé teszi a szelekciót.

Bécsben Bühler a gyermektanulmányi mozgalom vezéralakja is, mint a tanárképző intézet tanára. Felesége,

Charlotte Bühler pedig (1893-1981) egy máig is alkalmazott korai csecsemőfejlődési vizsgálat, a Bühler-Hetzerpróba

kialakítója. Ekkoriban emellett az elsők között dolgozza ki az emberi életút elemzésének pszichológiáját,

többek között magyarul is megjelent könyvében az ifjúkor pszichológiájáról, mely serdülők naplóit elemzi igen

érzékeny módon (Bühler 1925). Neki egyébként több sikere volt az emigrációban, mint Karl Bühlernek.

462




Klinikai pszichológusként Amerikában a ma oly népszerű humanisztikus pszichológiai mozgalom egyik

kezdeményezőjévé vált.

Európában Karl Bühler hatása is nagy volt azonban, bár szemiotikai koncepciója egészét kevesen fogadják el.

Saját korában sokszor kritikusan, de nagy hatással volt Vigotszkij felfogásának alakulására, mind Vigotszkij

fejlődéslélektanában, mind a pszichológia válságára adott reakcióiban. Nagy szimpátiával kezeli Bühler jeltani

felfogását elméleti munkáiban a magyar Harkai Schiller Pál. Cselekvés- taninak nevezett koncepciójában

jelentős mértékben támaszkodik Bühler és Piaget munkásságára, valamint a korai etológiára. Ezek a törekvések

jelentik számára az értelmi mozzanatokat is tartalmazó, nem mechanisztikus viselkedéselmélet mintáját. Bühlerre

vonatkozóan a lelki jelenségek több szempontú kezelése és a jeltani szempont kitüntetett szerepet kap nála.

A nyelvelméletíró Bühler pedig a magyar általános nyelvészet egyik úttörőjének, Laziczius Gyulának (1896-

1957) a munkáira volt nagy befolyással. Bühler olyannyira jelen volt a hazai szellemi életben, hogy 1936-ban az

MTA tiszteleti tagjává is választották (hogy azután a hatvanas évek elején töröljék a tagok sorából). Közvetlen

tanítványai között is találunk magyarokat. Egon Brunswik és a medicinától és matematikától Bühler személyes

vonzereje révén a pszichológiához pártolt Kardos Lajos viszik tovább Bühler korábbi percepciókutatási

érdeklődését. Brunswik a nagyságkonstancia, Kardos a megvilágításkonstancia terén a Bécsi Intézetben végzik

már említett klasszikus kutatásaikat, hogy aztán más irányt vegyen munkásságuk, mint később még látni fogjuk.

A Bécsi Intézet és tanárképző a húszas és harmincas években nagy zarándokhely volt. Igen sokan megfordulnak

itt más irányzatú pszichológusok is, de a progresszív Bühlernek más szakmákból is verbuválódnak később

híressé váló tanítványai. Mikor elemi iskolai tanítóvá vált, még Wittgenstein is megfordult nála, egy évig a

tanárképzőbe is járt. Szorosabb kapcsolatban volt Bühlerrel a modern etológia atyja, Konrad Lorenz, akinek

koncepciójában nem nehéz felfedezni néhány mozzanatot Bühlertől, pl. a viselkedés célirányosságának elvét és

a magatartásra vonatkozó szelekció gondolatát. A tanárképzőben Bühler tanítványa volt Karl Popper is, akinek

tudományfilozófiájában több gondolat Bühlertől származik. A popperi harmadik világ koncepciója a szellemi

tényezők egyénfölötti létének feltételezését bevallottan Bühlernek az ábrázoló nyelvi funkcióra vonatkozó

elemzéséből meríti. Másrészt Popper a tudományos elméletek fejlődését is egy darwini szelekciós

mechanizmusként képzeli el: az elméletek keletkeznek, s a tudományos közösség válogat belőlük. Nem nehéz

felfedezni itt annak kiterjesztését, ahogy Bühler az értelmet általánosságban a gondolatok közötti belső

szelekcióként képzelte el. Végül a nyelvi funkciók Bühlertől származó tana ihleti Poppert arra, hogy a három

funkció mellé egy negyediket is felvegyen: a nyelv argumentatív funkcióját, mely a tudomány fejlődésének

biztosítéka.

5.6. A hivatásos szociálpszichológia kialakulása

A harmincas évekre esik a szociálpszichológia kiemelkedése a spekulációk világából, s respektált ágazattá

válása, mégpedig olyan ágazattá, mely egyszerre ad praktikus segítséget a társadalmi gyakorlatnak, s vet fel

elméletileg is alapvető kérdéseket. A pszichológia történetében korábban több próbálkozás volt már a

szociálpszichológia külön fejezetté kodifikálására. Wundt néplélektana a társas reprezentációk tudományává

tenné azt. Mások az egyéni és a csoportviselkedés viszonyát feszegetik. A francia Gustave Le Bon (1841-1931)

a tömegek pszichológiájáról és a politikai folyamatokról szóló anekdotikus könyveiben a szervezetlen

társadalmi nagycsoportok kritikátlan, dezindividua- lizált viselkedését leírva bevezeti az egyik vezető kérdéssé

váló témát: a viselkedés megváltozását a csoportban. Kortársa, Gabriel Tarde (1843-1904) az utánzásban még

nem a szocializáció ágensét keresi, mint a mai pszichológia, hanem a társas befolyás mechanizmusát. Spekulatív

elméletet is kidolgoz az utánzás révén megvalósuló újítás és a hagyomány küzdelmére. Mindez javarészt

történeti evidenciákra alapozott, nem jellemzi még a könyveket sajátos pszichológiai adatszerzés és az

interakció fogalmának előtérbe kerülése. Ugyanez a módszertan jelenik meg a korban a Huszadik Század

köréhez tartozó magyar Leopold Lajos (1879-1948) 1912- ben magyarul, majd hamarosan angolul s németül is

megjelent monográfiájában a presztízsről. Ma is elgondolkoztató olvasmány, de – miközben az egyén

pszichológiájával operál – adatanyaga révén nem érezzük pszichológiának. Korai próbálkozás volt ez a munka

arra, hogy a viselkedés és a mentális reprezentáció társas befolyásolóinak egész problematikáját általánosabb és

hajlékonyabb keretben kezelje, mint a korban népszerű utánzáselméletek Tarde-től Le Bonon át egészen Georg

Herbert Mea- dig. Leopold számára a „presztízs” egy közvetítő reprezentációs fogalom, s az eszmék terjedéséért

ez felelős, nem a puszta utánzás. A presztízs érinti a társas rétegződést, de elő is segíti annak újra- megjelenését.

A szolid vagy igencsak fantáziadús anekdotizmus és a spekulációk virágzanak, gondoljunk csak Freud ösztönés

tömeghelyzet-koncepciójára vagy McDougall társas ösztöneire. Pataki Ferenc (1998) könyve a

tömeglélektanról érzékletesen bemutatja ezt a korai világot: a bizonytalan adatkezelés mellett

koncepciógazdagság jellemzik e kort. A mai értelemben vett szociálpszichológiához azonban a társadalom nagy

463




egésze s az egyén között elhelyezkedő társas folyamatokat kezelni képes módszerek megtalálása vezetett el, a

kifejezetten iskolákhoz igazodó elméletek (p. Floyd Allport) kerülő útja után.

5.6.1. A csoportlélektan

A csoportfolyamatok előtérbe állításával találja meg a szociálpszichológia e módszerek egy részét s saját

hangját. Kurt Lewin már említett munkái mellett döntő szerepet játszott itt Jacob Lévy Moreno (1892-1974),

európai származású amerikai pszichológus, aki kidolgozta a kiscsoportok vonzalmi szerkezetét vizsgáló

szociometriai eljárást (szimpátiaválasztások arról, kivel szeretnél együtt táborozni, szórakozni s így tovább) s a

csoporttörténéseken keresztül gyógyító pszichodráma (szerepjátszásos csoportterápia) módszerét. Moreno kissé

misztikus fogalomrendszere ellenére máig hat. A mérési eljárást azóta is használjuk. Az egyik legegyszerűbb

eszköz a csoportok formális és pszichológiai (informális), vonzalmi szerkezete közötti eltérések megragadására.

A pszichodráma pedig több, mint egy terápiás eljárás. Egyrészt elsőként képviselte a személyiség és zavarainak

interakciós, illetve szerepmintázatokon alapuló felfogását, mely különböző módozatokban mára szinte triviálissá

vált. Másrészt ezzel kezdődik el a különböző csoportmódszereknek máig tartó karrierje: a célra irányuló vagy

csak az egyént gazdagítani hivatott profesz- szionálisan szervezett csoport a modern ember család- és

közösségpótlékává válik.

Eközben az iparban dolgozó szociálpszichológusok, elsősorban Elton Mayo (1880-1949) amerikai pszichológus

rámutattak az informális csoportok és a dolgozókkal való törődés jelentős szerepére a termelésben is. Az ipari

vezetésben, üzemszervezésben előtérbe kerülő emberi tényezők egyik legfontosabbikává válik a

csoportszerkezet és a vezetés. Sok kutatás születik a csoportok hatékonyságát befolyásoló tényezőkről,

csoportok közötti viszonyokról is.

A csoport még az ötvenes-hatvanas években is az egyik vezető szociálpszichológiai téma, a klasszikus

eljárásokat kiegészítve a kommunikációt felmérő formális és interakciós elemzésekkel.

Nálunk a 17. fejezetben említett Mérei Ferenc e téren is nagy szerepet játszott. A szociometriát több szempontú

eljárássá fejlesztette tovább, a vonzalom mellett a funkciókra való alkalmasságról alkotott képzetekkel is

kiegészítve. Mérei egész életét azok a hálózatok határozták meg és töltötték be, melyekhez nemcsak, hogy

tartozott, hanem ő keltette életre őket, hogy azután tanulmányozni kezdje formálódásuk törvényeit. Nem

véletlen, hogy legfontosabb tudományos adaléka az egyén és a csoport kapcsolatával függött össze, a jó és rossz

hálózatokkal a demokrácia és az egyéni boldogság szempontjából. Sokat hivatkozott dolgozata, mely a

nemzetközi pszichológia színterére helyezte őt, először 1947-ben jelent meg, 1949-ben pedig angolul. A

dolgozat közismerten bekerült jó néhány évtizedig a legfontosabb szociálpszichológiai olvasókönyvbe.

Alapgondolata az, hogy a csoportinterakció egy „élménytöbbletet” teremthet, mely több, mint a puszta egyéni

élmények összessége. A közös tevékenység nem pusztán az egyenkénti tevékenységek összessége, olyan oldalai

is vannak, melyek összegződő egyéni élményekből nem is állhatnának elő. Később ezeket a gondolatokat több

irányba fejlesztette tovább: kialakította az „utalás” fogalmát, mely a csoporthoz tartozásra való emlékeztetés

szemiotikai eszköze (lásd pl. Mérei 1994). Ez a munka egyébként személyes naplóinak pszichoanalitikus

értelmezéséhez is elvezetett (Virág 1987). Kidolgozott egy elméletet a csoport és a vezetők kapcsolatáról is,

mely szerint a hatékony vezetők mindig átveszik a csoport értékeit ( Mérei 1989). A csoport és a vezető közötti

érdeklődésének volt köszönhető azután a magyar szociálpszichológiában és neveléslélektanban a szociometriai

irány soha nem látott hosszan tartó hatása: a guru mintegy megfagyasztotta a módszertant. A 18.2. ábra mutatja

a jellegzetes gyakorlatorientált szociometriát: a cél valóságos közösségek kapcsolatrendszereinek feltárása volt.

Másrészt ebből a nem hivatalos csoportok gyakorlatának előtérbe kerülése következett, az akadémiai körökön

kívüli önképző egyetemek jöttek létre, ahol állandóan újra átélt élmény az együttesség és a csoportok gyakorló

és támogató szerepe szemben a társadalom hatalmi struktúráival. Mérei számára az elsődleges csoportok és ezek

érzelmi vonatkozása váltak az emberi élet összeragasztó tényezőivé, valamint az egyéni integritás

megvédésének, a túlélésnek a hivatalossággal szembeni biztosítékaivá is lettek.

Az archetipikus hálózati ember megtalálta a valódi emberi csoportok helyét egy olyan társadalomban, mely

összes hivatalos súlyával a szervezett és intézményesített szocializáció és az intézményesített csoportok mellett

áll ki. Az eredetileg a szocializmus előtti időben baloldali irányultságú hangsúly a nem hivatalos életszférákra

nézve a hivatalos szocializmus korában a természetes csoportosulások és a természetes alapú vezetés elméletileg

motivált mentsvárává válik.

464




18.2. ábra. Egy óvodai csoport szociometriái szerkezete, összevetve az aktometriai szerkezettel (Mérei

1971/1998, 208. o. nyomán). A kölcsönösségi hálózat különböző változatai jól mutatják Mérei iskolájának valós

életre irányultságát: az aktometriai szerkezet azt mutatja, mennyit játszanak ténylegesen együtt az egyes

gyermekek

5.6.2. Az attitűd és az előítélet

A szociálpszichológia másik vezértémája hosszú időn át a vélemények s attitűdök szerveződése és

megváltoztathatósága lesz. Ennek nyilvánvaló közvetlen társadalmi és politikai sugallatai voltak: a harmincasnegyvenes

években néz szembe először az amerikai társadalom olyan kérdésekkel, mint az előítéletek, a

propaganda hatékonysága. Mára a szociálpszichológia kitágult nézetrendszerében is központiak maradtak e

kérdések, csak a viselkedést irányító rendszereknek egyre kifinomultabbá válik a belső szerveződése, az egész

modern pszichológia egészének, kognitív fordulatának megfelelően. Másrészt az attitűdkutatás egyre

gyakorlatiasabb is lesz: összefonódik a politikai közvélemény-kutatással és a marketinggel.

Valójában a harmincas évek végétől mind a csoportkutatás, mind az attitűdvizsgálat, mind a szocializációs

mechanizmusok szociálpszichológiai vizsgálata, s ennek kiterjesztése az etnikai kapcsolatokra, egyszerre válik

gyakorlatiassá, s ugyanakkor elméletileg is kifinomulttá. A Kurt Lewin képviselte alaklélektani ihletésű

csoportlélektan és szociálpszichológia (12. fejezet) és a neobehaviorista tanuláselmélet kiterjesztései a (19.

fejezet) egyszerre eredményezik a szociálpszichológia kérdésfeltevéseinek bekapcsolódását a vezető iskolák

elméleti vitáiba, és közvetlen társadalmi involváltságát. Olyan korszak ez, melyben a demokratikus

csoportvezetés gondolata, vagy az a hit, hogy az etnikumok közötti kapcsolatokat mint előítételeteket érdemes

tanulmányozni, hogy a társadalmi frusztrációk csökkentése az agresszió csökkenéséhez vezet, mind az

antifasiszta és az amerikai Új Társadalompolitikához (New Deal) kapcsolódó társadalomtudományi mozgalom

részei. A szociálpszichológia a konfliktuscsökkentő és esélynövelő társadalmi gyakorlatok szövetségeseként vált

központi jelentőségű diszciplínává. Ez mindmáig így van, egy finomítással. Mára, többek között a hatvanashetvenes

évek társadalmi mozgalmainak hatására, mindez sokak szemében reformista társadalomtudományként

negatív kon- notációt kapott, s egy kevéssé világosan artikulált baloldali társadalomtudományt állítottak szembe

vele, melynek hangsúlya nem a megoldáskeresés, hanem a leleplezés, hogy azután a nyolcvanas évektől a

liberális elkötelezettségű társadalomtudományok alternatívájaként megjelenjenek a konzervatív értelmezések is.

A csendesebb többség azonban a harmincas évektől megmaradt abban a hitben, hogy a csoportjelenségekkel és

a társadalmi előítéletekkel kapcsolatos vizsgálódás összekapcsolható egy liberális társadalmi hitvallással, úgy,

ahogyan azt például Gordon Allportnak (1999) az előítélettel kapcsolatos munkái tükrözik.

5.6.3. Énfejlődés és társas világ

A modern szociálpszichológia formálódásában egyre nagyobb szerepe lett az amerikai pszichológiának. A

pragmatikus elméletalkotók is sokat foglalkoztak már az én kibontakozásának kérdésével. Chicagóban George

Herbert Mead (1863-1931) lesz egy olyan integratív elméletalkotó, aki – bár gyakran önmaga is

szociálbehavioristának nevezi magát – koncepciójában az embert nem minősítetlen szokásrendszerek

termékeként kezeli. Az Én alakulásában másoknak s az interakciónak van kitüntetett szerepe, felfogása szerint: a

nyelven keresztül tanuljuk meg szociusz- ként kezelni magunkat. Ez a Baldwinra, Wallonra, Vigotszkijra és

Bühlerre egyaránt emlékeztető koncepció azért vált olyan különösen jelentőssé, mert egy új kutatói nemzedék, a

szimbolikus interakciós irányzat, Meadet tekinti ősének. Ez azonban már messze vezet a harmincas évektől. A

mai szociálpszichológia olyan témái felé, mint a kommunikáció, a jelentés szerepe a viselkedés irányításában, a

társas cselekvés belső, megismerési leképezése (az újra felfedezett szociális reprezentáció).

465




5.7. Társas és társadalmi: hogyan látjuk ezt ma?

E fejezet lezárásaként érdemes listaszerűen felsorolni néhány mozzanatot, melyeket a hagyományos felfogások

többnyire elhanyagoltak vagy triviálisnak vettek. Értelmezési támpontok ezek az elővett klasszikusok

értékeléséhez, s mai soktényezős álláspontjaink alakításához egyaránt (Pléh 1996). Olyan szempontok ezek,

melyeket a szo- ciálpszichológia-egyénpszichológia-szociológia háromszögben sokszor a területi igények miatt

is egyoldalúan értelmeztek.

5.7.1. Társas és társadalmi

Fontos szem előtt tartani, hogy a kétféle meghatározottság és beágyazottság nem azonos. A valóságos

interakciós kapcsolatok s azok egész rendszere alkotják a társas meghatározás és beágyazás világát. Az eltérést

azonban sokszor elmossa a klasszikus meghatározottsági vita. Piaget például a társasságról beszél, s nem veszi

észre, hogy a társadalom – például a jelrendszerek révén – új kognitív organizációs elveket kínál. Halbwachs

szándékai szerint a társadalomról beszél, de meggyőző elemzései a társas- ságról szólnak, úgy azonban, hogy

ugyanakkor maga az interakció mozzanata hiányzik nála.

A biologisztikus felfogások szerint a társas jelleg a főemlősök biológiai vonása, ez azonban még nem azonos a

társadalmisággal (lásd például Changeux érvelését, Changeux és Ricoeur 2000 vitakönyvében). Vagyis nemcsak

a szociológiából, a vonatkoztatási csoportok elméletéből s ehhez hasonlókból juthatunk el egy sajátos kettős

felfogáshoz. A társas beágyazás és meghatározottság nem azonos a társadalmival, hirdetik a biológiai indulású

felfogások is, s világosan kell látnunk, hogy a kognitív kutatásban elsődleges vonatkoztatási keretünk a társas, s

nem a társadalmi. Ez – mármint a társas – pedig nem szükségszerűen korlátozó szociális közeget jelent, hanem

akár kibontakoztatót is. Valójában a klasszikus szociális konstrukcionizmus nagy gondja, hogy ebben az

elkülönítésben nem következetes.

5.7.2. Egyén – társas ellenőrzés

Ennek is legalább kétféle értelme van. Vajon létrehoz-e új tartalmakat a szociális világ, vagy csak nyesegeti s

ellenőrzi az egyénileg létrejövő produktumokat? Másrészt, mekkora hatalma van az egyén felett a releváns

személyeknek s a tágabb keretnek, a társadalomnak? Láttuk, hogyan küszködik ezzel a klasszikus

szociologizmus.

5.7.3. Konstruktív-e a társasság és a társadalom?

Számos klasszikus felfogás a társas s persze a társadalmi világot is csak egy ellenőri szerepben, illetve a

bármiféle önkényes reprezentáció kialakítójaként képzeli el. Számos megfontolás szól amellett azonban, hogy

egyrészt az egyén biológiai rendszere, beleértve a társas biologikumot is, korlátokat szab a környezet

önkényének, másrészt, hogy a társas- ság a valóságban értékek forrása is lehet, s nemcsak ellenőri szerepet tölt

be.


5.18. táblázat -

attitűd koherencia szociologizmus

csoportlélek kulturalizmus szociometria

csoportszerkezet mágikus gondolkodás társadalmi reprezentáció

darwini, skinneri primitív gondolkodás tendencia

és popperi lények pszichologizmus testvázlat

diszpozíció

séma

466




feszültség

sematizáció

A francia szociologizmusról az eredeti munkák mellett Rubinstein (1967b) és Vigotszkij (1971) kritikája

megszívlelendő. Nyíri (1989; 1994) köteteiben megtalálható Halbwachsot is elemző írása. Ugyanitt szól

Wittgenstein s Halbwachs szellemi rokonságáról.

A kulturális relativizmus kérdésének jó áttekintése Ser- pel (1986) kis könyve. Lurija (1987) áttekinti Vigotszkijék

kísérleteit. Sapir magyarul is olvasható, Karácsony Sándornak pedig van hozzáférhető új kiadása is. Pléh

(1999) a nyelvi relativizmussal kapcsolatos kísérleti szakirodalom áttekintése, az egész relativizmus kérdése

pedig Neumer Katalin (1998) saját kötete s az általa szerkesztett válogatás (Neumer 1999).

Bartlett magyar kiadásában megfelelő irodalmi eligazító is található mind életére, mind munkásságára.

Bühler értékelésére lásd Pléh (1984b). A szociálpszichológia történetét is megadják Csepeli, Hunyady és Pataki,

valamint Halász, Hunyady és Marton válogatásai, s Csepeli és Pataki újabb könyve.

Az előítélet-kutatásról Allport (1999) ad jó áttekintést. A szövegben említett klasszikusok magyar kiadásai

megtalálhatóak az irodalomban.

6. 19. FEJEZET –A pszichológia mint tanuláselmélet:

a neobehaviorizmus

Azért tanulmányozzuk az állatok viselkedését, mert egyszerűbb. Az alapvető folyamatok könnyebben

felfedhetők, és a viselkedés hosszabb időn át regisztrálható. A megfigyeléseket nem bonyolítja a kísérletvezető

és a kísérleti személy kapcsolata.

B. F. Skinner: Miért viselkednek a szervezetek?

1953, Katona Nóra ford.

6.1. Furcsa házasság: liberalizálódás és szigorúbb normák

A harmincas évektől a neobehaviorizmus keretében a behaviorista gondolkodás mind módszertanilag, mind

fogalmilag liberalizálódott. A viselkedéselv ugyanis összekapcsolódott a neopozitivista tudományelmélettel s az

operacionalizmussal. Ennek során kialakult a behaviorizmus három fogalmi értelmezése. Az ontológiai

behaviorizmus szerint nincsen lelki élet, csak viselkedés. Az új, önmagukat okosabbnak és hajlékonyabbnak

tartó beha- vioristák jó része szerint ez a múlté, és valójában van belső életünk, csak nehéz vele megküzdeni. A

logikai behaviorizmus (mely a brit analitikus Gilbert Rylera jellemző például) a belsőnek tartott folyamatokat

viselkedéses diszpozíciókra vezeti vissza. A pszichológusok számára mindez szigorúbb, a neopozitivisták

formai igényeinek megfelelő elméletalkotást és beszédmódot jelentett, ugyanakkor tartalmilag a pszichológia

repertoárjára nézve liberalizálódást. Maguk a kísérletező pszichológusok „neo” néven módszertani

viselkedéselvet képviselnek. Közvetlenül kutatni csak a viselkedést lehet, a viselkedés mögött azonban

feltételezhetünk belső folyamatokat, ha meg tudunk nekik feleltetni viselkedéses következményeket.

Ezzel a módszertani engedékenységgel együtt a neobehaviorizmus tematikája kiszélesedett. Az amerikai

akadémikus pszichológia fejlődése a behaviorizmus watsoni programjától kezdve valójában meglehetősen

egyenes vonalú: bátran beszélhetünk a viselkedés elvének diadalútjáról, s ezzel párhuzamosan a pszichológia

amerikanizációjáról. Nehéz is ebben a diadalmenetben elkülöníteni, hogy meddig tart a klasszikus s mikortól

kezdődik a neobehaviorizmus. Ha valamilyen megkülönböztető jegyet próbálnánk keresni, talán azt

mondhatnánk, hogy a neobehaviorizmus engedékenyebb, kiskapukat talál azoknak a belső, lelki folyamatoknak

(emlékek, vágyak), melyeknek kiiktatását a klasszikus program zászlajára tűzte. Számos változatban és

hangsúllyal fedezik fel a behavioristák azt is, hogy az ember társas lény, hogy életében nagy szerepet játszanak a

jelek, hogy személyisége van, s az fejlődik. Ugyanakkor a horizontnak ez a kitágítása úgy ment végbe, hogy a

behavioristák mindent úgy emeltek be világképükbe, hogy egyben a behaviorista emberképre redukálták.

Az elemi tanulás mellett központi szerepre tettek szert a nyelv, gondolkodás, motiváció, személyiség,

pszichopatológiai jelenségek viselkedéses magyarázatai. Fontos marad a tanulás alapelveinek tisztázása. A

neobehaviorizmus nem osztatlan irányzat, számos tábora van. Sokat vitatják, vajon minden tanuláshoz kell-e

megerősítés, vajon a tanulásnak egy vagy több alapformája van-e (klasszikus és operáns kondicionálás).

467




Programozott oktatási felfogása a tananyagokat is elemi kondicionálás szerűen tanulható részekre bontja.

Társadalmi utópiájában a belső világra vonatkozó „előítéletektől” megszabadult, a büntetés helyett pontosan

adagolt jutalmakkal dolgozó közösségszervezés mellett állt ki. Követői a tanulási elveket a kóros jelenségek

magyarázatára s lépcsőzetes kiiktatására is bevezetik viselkedésterápia néven. A neobehaviorizmus egy másik

iránya a belső folyamatokat a nyílt, moz- gásos viselkedés töredékeiből vezeti le, ún. közvetítő válaszoknak

tartja (mediációs elmélet). Clark Hull követői is kiterjesztették a viselkedéselvet a személyiség, a társas

folyamatok és a pszichopato- lógia területére. Ebben sokat támaszkodtak Freud és a neofreudisták munkáira. A

viselkedéselmélet a klinikusok és a szociálpszichológusok leírta jelenségekre mechanisztikus és fejlődési

magyarázatot adna, olyan fogalmak segítségével, mint a frusztráció-agresszió elv, az utánzásos tanulás vagy az

indulatátvitel (Neal Miller, O. H. Mowrer). A hatvanas években ennek az irányzatnak központi témájává vált a

nyelv behaviorista elemzése (C. E. Osgood). A neobehavioristák egy további tábora, E. C. Tolman hívei a belső

folyamatokat elsősorban az inger felől vezetik le. A tanulásban nagy szerepet tulajdonítanak a belső térképek

kialakulásának s az elvárásrendszereknek. A személyiséget belső modellek s hozzájuk kapcsolódó értékelések

ösz- szességeként fogják fel.

A tanulás mindenhatóságának és az objektivitásnak a meglehetősen széles spektrumú közös nevezőjén belül a

neobehaviorizmus hallatlanul asz- szimilatív és asszimiláló törekvéssé vált a modern pszichológiában. S ne

feledjük, mindez mennyiségi eltolódással is jár. Ebben a korban válik domináló- vá az amerikai pszichológia.

Megpróbálta bevonni a viselkedéses beszédmód körébe mindazt, amit a pszichoanalízisből és az alaklélektanból

relevánsnak látott. Ez a mozgásirány fordítva is érvényesült: az Amerikába települt gestaltosok is egyre inkább a

viselkedésről beszélnek, a neofreudisták pedig az alkalmazkodásról. A behaviorizmus mindenevősége odáig

jutott az ötvenes évekre, hogy saját magát nem is mint irányzatot azonosította, hanem egyszerűen mint

tanuláselméletet. Képviselői szemében a neobehaviorizmus tanuláselméletté vált, a tanuláselmélet pedig lefedte

a pszichológia egészét.

A hatvanas évekre a hajlékony behavioristák egyre szorosabb kapcsolatba kerültek a spontán tevékenységek

jelentőségét felfedező modern pszicho- fiziológiával is (pl. K. Lashley, D. O. Hebb), valamint a magasabb rendű

állatok jelezési viszonyait kutató etológiával (D. Premack). Skinner követőit kivéve a neobehavioristák fogalmi

apparátusa annyira fellazult, hogy a belső folyamatokat kiindulásként feltételező, a megismerési folyamatok

modellálá- sára törő kognitív pszichológia könnyedén fel tudta váltani. Mára a neobehaviorizmus mint irányzat

visszafejlődött. Az általa bevezetett objektivizmus (minden belső folyamat megismeréséhez a viselkedésen át

vezet az út), s számos általuk bevezetett fogalom (tanulási fajták) s kérdés (egyetemesek-e a tanulási elvek,

feledhetőek-e rossz szokásaink) maradandónak bizonyult.

6.2. A tudományelmélet hatása: a neopozitivizmus és a

pszichológia

A folyamat a következők miatt volt furcsa házasság. A pszichológia arculatára a neopozitivista

tudományelmélet gyakorolt nagy hatást. Ez a felfogás népi pszichológiánk elkötelezettségeihez viszonyítva

korlátozó elmélet. Számos olyan dologról, melyek kézenfekvőek, s a belső világhoz tartoznak, úgy tartja, hogy a

szellemvilághoz tartozik. Általánosságban is a tudományelméleti szigor megfelelője: csak olyan terminusokat

enged meg, melyek kézzelfogható referenciájú dolgokra utalnak. Csakhogy megenged egy trükköt: a

kézzelfoghatóság érvényesülhet két lépcsőben is. Használható minden, ami lefordítható a megfigyelt világ

nyelvére. A spekulatív filozófiát és a népi pszichológiát megszorítja, a behavioristákat viszont felszabadítja ez.

Most már beszélhetnek a belső világról, ennek a szabadságnak azonban ára van: be kell tartani a formalizáció

szabályait. Olyan ez, mint a házassággal szentesített szexualitás.

6.2.1. Operacionalizmus és a tudományok tudománya

A neobehaviorizmus kétarcú irányzat. Miközben meglehetősen semlegesen objektív igyekszik lenni, néhány

általános módszertani elvvel megkísérli bekebelezni a pszichológia egészét, maga is ki van téve külső

hatásoknak. A szemléleti egységet a tudományelmélettel létrejött kapcsolatok teremtik meg. A harmincas évek

amerikai pszichológiájára általában jellemző, hogy a pszichológusok élénken reagálnak azokra a filozófiai

törekvésekre, melyeket átfogó néven neopozitivizmusként emlegetünk. Ha a részletektől eltekintünk, ez a

flörtölés a neopozitivizmus és a tudományfilozófia között a tudományosságra törekvő pszichológia örök

reményeit fogalmazza meg újra. A tudományosságukat illetően kisebbségi érzésekkel teli pszichológusok

mindig jó vevők azokra a filozófiai próbálkozásokra, melyek célja, hogy megfogalmazzák (vagy rossz esetben

előírják), mi is a tudomány. Eközben a pszichológusok sokszor a természettudósoknál sokkal „objektívebbek”

igyekeznek lenni. Tegyük a pszichológiát objektívebbé; illesszük hozzá a természettudományok általános

módszertanához; válasszuk el világosan egymástól a tényekről szóló és a pusztán fogalmaink belső viszonyait

468




elemző kijelentéseket; az egyedi tényekből kiindulva szigorú lépésekben építsük fel a tudományos elméletet –

így hangzanak most az örök szcientikus célok. Kiegészítve a pszichológiára azzal, hogy a „népi pszichológia”

legfeljebb heurisztikus kiindulás lehet (Tolman), de legjobb ezt be sem vallani.

Visszatérő jelszava ennek az objektivista törekvésnek az operacionalizmus. Ez a Percy Bridgman (18821961)

Nobel-díjas amerikai fizikustól és filozófustól származó elv a fogalmak tapasztalati lehorgonyzásá- nak

műveleti megadását ajánlja: a tudományban csak olyan kifejezések használhatóak, melyekre egyértelmű

műveleti definíció adható. A távolság fogalmát pl. a tudomány számára kimerítik azok a műveletek, melyeket a

távolságméréskor alkalmazunk. A pszichológia számára ez az igény részben korlátozást jelentett: csak olyan

fogalmak alkalmazhatóak, melyek egymástól független megfigyelők megismételhető műveleteivel megadhatók.

Érdemes emlékeztetni rá, hogy ez a „független megfigyelő” gondolat már évszázadok óta a gyakorlati

tudományosság credója. Olyan gondolatmenet révén jön létre a tudományos megfigyelés, mely a bíróság előtti

tanúskodást terjeszti ki (Shapin 1996). Első alkalmazásaiban ez cinikusnak tűnő háttérbe szorítását jelentette a

megalapozott fogalmi elemzésnek. Az operacionalizmus alkalmazói nemcsak behavioristák voltak. A Titchener-tanítvány

Edwin Boring (1886-1968), a Harvard Egyetem mentalisztikus beállítódású fellegvárának tanára

nagy szerepet játszott abban, hogy az operacionalizmus segítségével tegye az amerikai közegben továbbra is

szalonképessé a klasszikus pszichológia fogalmait. Az intelligencia fogalmáról folytatott vég nélküli viták

feloldási javaslataként pl. azt ajánlotta, induljuk ki abból, hogy az intelligencia az, amit az intelligenciatesztek

mérnek.

A műveleti elv legsokrétűbb szószólója azonban tanítványa, a szintén a Harvardon működő S.

Smith Stevens (1906-1973). Jól ismert kutatásai igen messze állnak a behavioristák érdeklődésétől: érzékeléslélektannal

foglalkozik. A Nobel-díjas (1961) magyar Békésy György (1899-1972) mellett, aki a hallás

örvényelméletét s a laterális gátlásnak a különböző modalitásokban játszott szerepét dolgozza ki, Stevens a

modern halláskutatás egyik legnagyobb alakja, aki mindmáig ható eljárásokat használva a pszichoakusztika

modern területének kialakítója. Békésyhez hasonlóan ő is hisz bizonyos érzékelési folyamatok kvantumos

szerveződésében. Tovább is lép azonban a hallás vizsgálatán. O vált a pszichofizika megújítójává is. A Fechnerféle

abszolút ítéleteket (egyforma-e két inger) új mérési helyzetekkel váltja fel (pl. növeli a hangot kétszer olyan

erősre). Az így kapott eredmények szerint a mennyiségi viszonyokban (pl. hangerő) a pszichofizikai függvény

helyes formája nem logaritmikus, hanem hatványfüggvény. Ennek részletes értelmezéséről azóta is viták vannak

Hogyan kapcsolódik ez az operacionalizmushoz? Stevens a pszichofizikát a pszichológia általános

méréselméletévé tágítja ki. A pszichológiai kutatásban mindig mérési műveleteket alkalmazunk. Ezek a

műveletek különböző szigorúsággal rendelnek kategóriákat a változókhoz, s ennek megfelelően különböző

szigorúságú mérési skálák alakulnak ki: névleges, pusztán besoroláson alapuló hozzárendelés (férfi-nő),

sorrendezést adó hozzárendelés (pl. iskolai osztályzat), az egyes fokozatok között azonos ugrásokat biztosító, az

intervallumok nagyságát megőrző hozzárendelés (pl. Celsius-fok, intelligenciahányados), végül a természetes

null- ponttal is rendelkező, az arányok állandóságát is megőrző hozzárendelés (pl. abszolút hőmérséklet) a

különböző szintek. Ezzel a besorolással Stevens a pszichológiai méréselmélet alapjait adta meg, mint ahogy azt

a 19.1. táblázat összefoglalja.

Ezekkel a kérdésekkel foglalkozva Stevens az operacionalizmusnak mint a méréselmélet alapjának

propagátorává vált. Számára ez egyszerre jelent korlátozást, a „privát” mozzanatok kizárását és a belső

folyamatok publikussá tett beemelését a pszichológiában. Az utolsó mozzanat ebben a publikus- sá tételben – itt

köszön vissza a pszichofizika – a szenzoros diszkrimináció. Egyetérteni csak abban lehet, amit meg tudunk

különböztetni.

1. A tudomány [...] egy társadalom tagjai által elfogadott empirikus állítások halmaza. [...]

2. Csak azok az állítások kerülhetnek be a tudomány anyagába, melyek nyilvános és megismételhető

műveleteken alapulnak. Még a pszichológia sem tud semmit a privát tapasztalásról, mivel a privát világba

bejutó mérési művelet fogalma önellentmondást tartalmaz.

3. A pszichológiában csak úgy válik valami elfogadhatóvá, mikor minden megfigyelést, beleértve azokat a

megfigyeléseket is, melyeket a pszichológus magán végez, úgy kezelünk, mintha a „másikon” végeznénk.

[...]

4. Egy terminus csak akkor jelöl valamit, ha konkrét kritériumok vannak alkalmazhatóságára. Egy állításnak

pedig csak akkor van empirikus jelentése, ha igazságának vagy hamisságának kritériumai olyan konkrét

műveletekből állnak, melyeket kívánságra el lehet végezni.

469




5. Amikor a komplex műveleteket egyszerűbbekre és még egyszerűbbekre próbáljuk redukálni, a végén azt

találjuk, hogy a diszkrimináció vagy a differenciális válasz az alapvető művelet.

S. Stevens: A pszichológia és a tudományok tudománya.

1939/1983, 16-17. o.

Olyan képet kapunk tehát, melyben az operacionalizmus egyszerre a tudomány nyilvánosságának, s így az első

személyűvel szemben a második sze- mélyű pszichológiának a biztosítéka, s egyben egy méréselvekben

egyetértő közösséget is teremt.

A behavioristák számára a műveleti elv jelentette a konkrét felszabadulást a klasszikus behaviorizmus merev

ontológiai megkötéseihez képest. Azt jelentette ugyanis, hogy amihez műveletek rendelhetők, arról lehet

beszélni a tudományban akkor is, ha „belső” folyamat. Az állat (és az ember) belső állapotai így újra

szalonképessé válhatnak. Úgy azonban, hogy bevezetésükkor nem az élmények közvetlenségére hivatkozunk,

hanem a műveleti meghatározások kerülő útján csempésszük vissza őket.

Az ötvenes évektől az egyik vitás kérdés éppen az lesz, hogy ehhez a műveletihez képest van-e többletjelentésük

a pszichológiai terminusoknak, feltölthetjük-e őket a népi pszichológiából.

5.19. táblázat - 19.1. táblázat. A pszichológiai mérés skálaelmélete Stevens (1954)

alapján

Skálák Hozzárendelés Nullpont Példa

Nominális tetszés szerinti nincs nem (1,2)

Ordinális A>B, B>C, A>C változhat iskolai jegy

Intervallum

ha A-B = B-C, akkor A-C

= 2(A-B)

változhat

Celsius, hangerő

Irány

ha A/B = B/C, akkor A/C

= 2xA/B

van abszolút nulla

abszolút hőmérséklet

A behaviorista táboron belül megvalósult konkrét formáiban az operacionalizmus kétféleképpen jelenik meg.

Egyrészt létezik egy józan és gyakorlatias formában, amit szubsztanciális műveletiségnek nevezhetnénk. Akkor

beszélhetünk például arról, hogy az állat éhes, ha X óráig nem adtunk neki enni. Ez lesz az az út, mely a

hagyományos pszichológia „belső” fogalmait visszacsempészi az objektív pszichológiába. Él azonban az

operacionalizmus egy formálisabb módon is. Módot ad arra, hogy a viselkedés elemzésében használt

terminusokat megfosszuk „ontológiai” tartalmuktól, s csak egymásra vonatkoztatva definiáljuk. Ebben a

keretben az operacionalizmus olyan eszközzé válik, mely furcsa körbenforgó meghatározásokkal ruházza fel a

pszichológiát. Ez a megoldás éppen a legmerevebb neobehaviorista, Skinner munkáiban jelenik meg. Számára

például válasz minden olyan esemény, melynek megjelenését a megerősítés befolyásolja. Ezzel a „válasz”

fogalmába a pedálnyomástól a szonettírásig minden beletartozhat. Ugyanakkor megerősítés minden olyan

esemény, mely egy válasz megjelenését befolyásolja. Ezzel a megerősítésbe a tápláléktól kezdve a kitüntetésig

minden belesorolódik, mód nyílik a Skinner (1938) által hangsúlyozott funkcionális elemzés érvényének minden

határon túli kiterjesztésére. Vegyük azonban észre, hogy közben az egész gondolatmenet körben forgóvá vált.

A neopozitivizmus azonban nemcsak a műveleti definíciók révén hatolt be a pszichológiába. Rafináltabb,

kidolgozottabb változatainak, elsősorban a Bécsi Kör, Moritz Schlick (1882-1936) és Rudolf Carnap (1891-

1970) s Amerikába átszármazott követőik filozófiájának is megvolt a hatása. Ez a filozófia a tudomány

nyelvének logikai elemzésével igyekszik kiküszöbölni minden metafizikus állítást. A metafizikai kérdéseket

álproblémákként kezeli. Csak olyan kijelentéseket tart értelmesnek, melyeknek megadható igazolási módjuk. A

verifikáció végső lépése, akárcsak a klasszikus pozitivizmusban, a tapasztalat lenne s minden tudományos, sőt

minden értelmes kijelentésnek verifikálhatónak kellene lennie.

A filozófia legfőbb feladata a tudományos nyelv logikai elemzése lenne, akárcsak a neopozitivisták egyik

forrása, Bertrand Russell (1872-1970) szerint. Ennek során világosan meg kell különböztetni a tényekről és a

470




nyelvről, saját megismerési rendszerünkről szóló formális kijelentéseket. A pszichológiára nézve ennek a

felfogásnak az európai pszichológiai hagyomány szubjektivista kontextusában javarészt kritikai mondanivalója

volt: a világ és a tudomány egységére hivatkozva szigorú fogalmi kritikát adott a hagyományos európai

tudatlélektanról. A behaviorista közegben mindennek más hangsúlya lesz. A (neopozitivista) tudományelmélet

megerősíti saját fizikalizmusukat, monista világképüket. Ugyanakkor a nagyobb fogalmi szigor közvetítője is a

pszichológia irányába. Megjelenik a pszichológiában is az igény saját fogalmi rendszerének logikai reflexiójára.

Ez az utóbbi mozzanat egyben liberalizációt is jelent a behavioristák saját korábbi álláspontjához képest: mivel a

neopozitivista hitvallás csak azt kívánja meg, hogy minden kijelentésünk visszavezethető legyen tapasztalati,

„jegyzőkönyvi” állításokra, megengedi a belső folyamatokra vonatkozó állításokat is. Sőt, Hull munkásságában

a tudományelmélet egyenesen a pszichológia hipotetikus-deduktív építkezésének alapja lesz. Végül a

neopozitivizmus hite az egységes tudományban jó támasz a neobehavioristák számára abban a törekvésükben,

mely a társadalomtudományok egységét viselkedéstudományként szeretné megvalósítani.

6.2.2. A közbülső változó fogalma

A behaviorista pszichológusok számára a neopozitivista tudományelmélet (viszonylagos) liberalizáló

hatásának közvetlen megjelenési formája a közbülső változó fogalmának előtérbe kerülése a viselkedés

magyarázatában. Általánosan azt kell érteni rajta, hogy a pszichológia célja továbbra is a viselkedés

magyarázata. Ennek során azonban a viselkedést nem közvetlenül a külső feltételek függvényeként írja le,

hanem közvetítő segédfogalmakat iktat közbe: ezek a viselkedés és a fizikai külvilág között állnak.

Megfeleltethetőek a hagyományos pszichológia mentalisztikus fogalmainak, mégsem azonosak azokkal.

Magukat a közbülső változókat ugyanis a viselkedés és a környezet objektív terminusai segítségével kell

definiálni.

A terminust Edward Chase Tolman (1886-1959), a Berkeley Egyetem professzora vezette be a pszichológiába.

John Holt tanítványa, aki a neobehaviorista szemléletet sok szempontból előrevivő elméleti pszichológus és

filozófus, amellett hogy kiváló kísérletező is volt. Tolman Holt koncepciójából, s a neopozitivisták alkotó

feldolgozásából kiindulva jutott el a közbülső változó fogalmáig. A pszichológia egész fogalomrendszerét ilyen

változókra váltja át: ezek egy része esemény jellegű (pl. valami észlelése, egy emlékkép felmerülése), egy része

pedig diszpozíciós jellegű (pl. személyiségvonások, tanulási törvények). Levezetésük tulajdonképpen

reprezentatív, csak egy definiáló tényezőt variáló kísérletekben történne (pl. minden egyebet állandóan tartva,

figyeljük az éhezési idő és a viselkedés összefüggését).

A közbülső változók Tolman elképzelése szerint maguk is bonyolult rendszert alkotnak: a független változókhoz

(inger, fiziológiai drive, öröklés) közelebb állókból olyanok is levezethetőek, melyek már korábbi függő

változók függvényei (pl. a tanult elvárások, mint a tanulás és a motivációs rendszer függvényei). A rendszer

látszólag elegáns és zárt: minden a független változókból vezethető le, a másik végponton pedig megjelenik a

viselkedés valamely jegyében (gyorsaság, irány stb.). A 19.1. ábra mutatja, hogyan képzelte el Tolman a

viselkedés soklépcsős meghatározhatóságát. Nehéz elkerülni azonban azt az érzést, hogy mindez csak a

közbülső változók fogalmi lehorgonyzásának módja. Igazából az az érzésünk, hogy maguk a fogalmak nem

innen származnak, hanem a hagyományos lélektanból. A közbülső változó csak ahhoz kell, hogy tudományossá

tegyük a szubjektív fogalmakat. Az emlékképről pl. nem a levezetések, hanem élményeink révén tudunk, majd

ezeket próbáljuk levezetni. Az, hogy éppen milyen közbülső változókat posz- tulálnak a behavioristák, nagyon

is a „szubjektív” pszichológiai elméletektől függ.

Tolman közbülső változó fogalma nagy karriert futott be. Vagy harminc éven át az amerikai kísérletező

pszichológusok egyik legtöbbet használt, váltópénzek tekintett terminusa lett belőle. Voltaképpen egyedül

Skinner próbálja következetesen kerülni ennek használatát. Szigorító fogalmi distinkciók használatára is sor

kerül a fogalom karrierje során. McCorquodale és Meehl egy 1948-ban megjelent nevezetes tanulmányukban

rámutatnak arra, hogy a közbülső változónak tételezett dolgok burjánzása közepette meg kell különböztetni

egymástól két dolgot. Egyrészt vannak a tulajdonképpeni közbülső változók, melyek logikailag diszpozíciós

fogalmak. A szokás vagy a késztetés fogalma logikailag ugyanolyan, mint pl. az ellenállás a fizikában:

segítségével bizonyos beavatkozásokra bizonyos viselkedés jósolható be. Ezzel szemben a hipotetikus

konstrukciók még nem fordíthatóak le közvetlenül a megfigyelhető események nyelvére, ugyanakkor

meghatározott hipotetikus folyamatokra vagy entitásokra utalnak (pl. szorongás, libidó). Ez utóbbiakat sem kell

kiiktatnunk a pszichológiai dikcióból, csak tisztáznunk kell, egyszerű leíró közbülső változónak vagy elmélet

terhelte hipotetikus konstrukciónak tartjuk-e őket. A hatvanas évek új tudományelmélete (lásd 21. fejezet) e

területen majd éppen azt fogja hangsúlyozni, hogy mivel minden tudományos megismerés és fogalomalkotás

elméletfüggő, maguk a leginkább leírónak tartott közbülső változók is hipotetikus konstrukciók: modelleket

rejtenek magukban a valóságról, melyek korántsem ártatlanok és triviálisak.

471




6.2.3. Statisztikai és ökológiai funkcionalizmus: Egon Brunswik

A magyar kultúrtörténet neves Brunswik családjából származó, Karl Bühler tanítványaként Bécsben tanult,

majd a Berkeley Egyetemen professzor Egon Brunswik (1903-1955) kissé kényszerűen szerepel itt. Elméleti

munkái bizonyos értelemben éppen az amerikai neobehaviorizmus főáramával szemben fogalmaztak meg egy

alternatív tudományos mintát a pszichológia számára. Szerinte a pszichológia kutatási programja nem a fizikát

kell majmolja, hanem inkább a meteorológiát. Abból kell kiindulnia, hogy az ember nem determinisztikus,

hanem valószínűségi leképezést alakít ki a világról. Ebből közvetlenül következik az is, hogy, szemben sok

neobehaviorista naiv felfogásával, számára az inger nem elemzetlen fogalom: éppen a kísérletezőnek kell

feltárnia, hogy mely ingermozzanatokhoz igazodik ténylegesen a viselkedés. Mindez egy ökológiai pszichológia

kidolgozásának igényéhez vezet el Brunswiknál. Kísérleteinkben nem elméleti ingerdimenziók független

variálásával kell foglalkoznunk, hanem magukkal a helyzetekkel és az ingerekkel le kell képeznünk a valóságos

ingerviszonyokat. Eközben Brunswik határozottan bírálja a Fisher által ekkor bevezetett varianciaanalízismodelleket

a pszichológiában. Szerinte ugyanis helytelen, hogy egymástól függetlenül variálható

ingersajátosságok függvényében próbáljuk jellemezni a viselkedést. Az ingerdimenziók a valóságban nem

függetlenek egymástól. Ezt kell leképezze az ökológiailag érvényes kísérlettervezés. Azt kell tisztáznunk, a

valóságban mire is irányul az állat viselkedése. Brunswik e kérdésben határozottan épített a korai etológiai

gondolatokra s John Holt célelvű behaviorizmusára (11. fejezet). Az „ökológiai pszichológia” programja az ő

értelmezésében biológiai program: törekvés arra, hogy az állat életmódjából és annak kulcsingereiből induljunk

ki (Brunswik 1956; 1983).

Brunswik példát is mutatott erre a megközelítésre: híres vizsgálatait a konstanciajelenségekről valóságos

terepeken folytatott adatszerzéssel is kiegészíti (ezek konklúziója, hogy a konstancia mint teljesítmény

kompromisszum a tárgy objektív tulajdonságai és a retinakép között).

Brunswik elképzelései két szempontból mégis a neobehaviorizmushoz tartoznak. Alternatívájának mozgatója,

hozzájuk hasonlóan, a tudományelméleti igény megjelenése a pszichológiában. Másrészt kiindulópontja az állati

viselkedés komplex irányításának kérdése. Maga az ökológiai modelláló pszichológia, a kísérletezés

reprezentativitásának programja s a fizika helyett a meteorológia mint a pszichológia számára releváns kauzális

modell azonban nem népszerűek saját korában. A kissé nehézkes Brunswik jelentőségének felfedezése korunk

kognitív pszichológiájára várt.

6.3. A tanuláselméletek kora

Ha elkezdjük azt boncolgatni, milyennek is képzelték el a neobehavioristák a lélektant, két közös mozzanatot

találunk, melyben osztoznak a mozgalmat elindító Watson lelkes optimizmusában. Számukra minden

pszichológiai téma tanulási kérdés. A pszichológia célja a viselkedésformák alakulásának, a tanulás

törvényeinek a feltárása. Ezt kiegészíti az a közvetlenül nem igazolt hit, hogy a tanulás törvényei egyetemesek.

A laboratóriumi patkány vagy a galamb viselkedését tanulmányozva lényegében olyan általános szabályokat

tárunk fel, melyek az emberre is jellemzőek. Az állati viselkedés fokozatosan az emberi viselkedés

modellhelyzetévé válik. Skinner alapfelvetése ezt összegzi, több évtized feltételezéseit és kisérleteit

összefoglalva.

6.3.1. A kondicionálás mint alapjelenség

MIÉRT VISELKEDNEK A SZERVEZETEK?

Azért tanulmányozzuk az állatok viselkedését, mert egyszerűbb. Az alapvető folyamatok könnyebben

felfedhetők és a viselkedés hosszabb időn át regisztrálható. A megfigyeléseket nem bonyolítja a kísérletvezető

és a kísérleti személy kapcsolata. A feltételek jobban ellenőrizhetők. Tetszés szerinti genetikai történelmet

alakíthatunk ki bizonyos változók kontrollálására. Különleges élettörténeteket alakíthatunk ki más változók

kontrollálása érdekében – például, ha az érdekel bennünket, miként tanul meg a szervezet látni, születésétől

fogva sötétben nevelhetjük az állatot egészen a kísérlet kezdetéig. A pillanatnyi körülményeket is olyan széles

skálán kontrollálhatjuk, amilyen humán viselkedés megfigyelés esetén nehezen valósítható meg – például,

extrém végpontok között változtathatjuk a depriváció mértékét és időtartamát. Nem szabadna elvetnünk ezeket

az előnyöket abból az a priori állításból kiindulva, hogy az emberi viselkedés tanulmányozása – egy ettől

teljesen eltérő terület.

B. F. Skinner: Miért viselkednek a szervezetek?

1953, Katona Nóra ford.

472




A neobehaviorizmus az amerikai pszichológiában Pavlov felfedezésének kora is. A húszas évek végétől egyre

jobban terjed az a metateoretikus elképzelés, mely minden tanulást kapcsolatképzésként fog fel. Ennek alapvető

formája a klasszikus kondicionálás lenne. Kapcsolat kialakulása egy semleges inger és a válasz között. A

behavioristák többnyire hisznek abban, hogy az általuk használt bonyolultabb tanulási helyzetek (pl. az

útvesztőtanulás, a diszkriminációs tanulás) s a magasabb rendűnek tűnő tanulási teljesítmények (pl. szavak

listájának megtanulása) is visszavezethetők ilyen elemi kapcsolatképzések sorozatára. Pavlov azonban nemcsak

ahhoz járul hozzá, hogy a tanulás kapcsolatképzésként értelmeződjék. Rendszerének alapfogalmai

(diszkrimináció, generalizáció stb.) a legtöbb neobehaviorista számára a viselkedéselemzés

megkérdőjelezhetetlen természeti törvényeiként szerepelnek, sokszor anélkül azonban, hogy Pavlov eredeti, az

agykérgi dinamikára vonatkozó fiziológiai doktrínáját is átvennék.

6.3.1.1. Kétféle kondicionálás

A feltételes reflexből kiinduló elemzés sajátos felhangot kapott Skinner (1938) felfedezései révén. A fiatal

kutató a húszas években a labirintustanulást vizsgálva, ahogy az már lenni szokott, véletlenül észrevette, hogy

az állatok maguktól visszamennek oda, ahonnan elindultak a táplálékot (jutalmat) eredményező útra. A

jelenségnek megfelelő kísérleti helyzetet Skinner fokozatosan leegyszerűsítette, s azóta is ebben a helyzetben, a

nevezetes Skinner-dobozban folyik ennek a típusú tanulásnak a vizsgálata. Az éhes állat egy zárt ketrecben felalá

mászkál; véletlenszerű mozgásai révén rálép a ketrecben levő pedálra; egy ételgalacsin esik le elé; egyre

sűrűbben fogja nyomkodni a pedált, míg az olyan reflexszerűvé nem válik, hogy tanulmányozhatóak lesznek

rajta a feltételes reflexek formálódására általában jellemző törvények (diszkrimináció és generalizá- ció,

megerősítés és kioltás).

A helyzet emlékeztet a próba-szerencse tanulás leírására Thorndike-nál. Valóban, annak a tanulási típusnak egy

lecsupaszított változatáról van szó. Skinner eredetisége mellett szól, hogy felismerését nem Thorndike

motiválta. Mint ahogy nem ismerte a Pavlov-laboratóriumban dolgozó lengyel J. Ko- norski és Miller (1929)

húszas évekbeli felfedezését sem. Ok azt vették észre, hogy ha a Pavlov-állvá- nyon rögzített kutya egyik lába

szabadon mozog, s a feltétlen ingerként szereplő áramütést megelőzően az elhárító helyzetben a kísérletező a

kutya lábát felemeli, akkor egy idő után a kutya magától felemeli a lábát az áramütést megelőzően: létrehozza

azt az ingerlési helyzetet (a lábizmok összehúzódását), mely a fájdalomtól való megszabadulásnak felel meg.

Történetileg ez a kísérlet a Skinner-féle instrumentális feltételes reflexek első leírása (lásd erről Barkóczi és

Putnoky 1968). Ez azonban csak a hatvanas években vált ismertté, a feltételes reflexek új típusát Skinnernek

1938-ban megjelent A szervezetek viselkedése című műve tette közismertté.

A reflexek új típusát több névvel illetjük: nevezzük operáns tanulásnak, mivel a szervezet valamilyen műveletet,

beavatkozást alakít ki a környezetbe. Nevezzük instrumentális feltételes reflexnek, mivel a viselkedés itt

eszköze a jutalom megszerzésének, míg a Pavlov-helyzetben nem (a kutya akkor is kap enni, ha nem nyálazik a

csengőre).

A kétféle reflexet úgy is szembe szoktuk állítani, mint S (inger) és R (válasz) típusú tanulást. A pavlovi

helyzetben ugyanis az állat nem alakít ki új viselkedésformát, csak egy meglévő viselkedés (pl. a nyálazás)

hozzákapcsolását sajátítja el egy új ingerhez. A Skinner-helyzetben viszont a kezdetben véletlen

próbálkozásokból egy új viselkedési forma emelkedik ki. Az operáns kondicionálás a következmények alapján

folyó tanulás alapformája.

A részletes értelmezés nélkül a 19.2. táblázat mutatja, hogy az ötvenes évekre hogyan állították szembe

egymással a kétféle tanulási formát.

A harmincas években ha kondicionálásról és feltételes reflexekről volt szó, a pszichológusok elsősorban még

csak a pavlovi reflexekre gondoltak. A legtöbb tanuláselméleti rendszer Pavlov alapos ismeretéből indul ki.

Skinner egyenrangúként mellé helyezése a szakmai köztudatban elsősorban Hilgard és Marquis 1940-ben

megjelent, Kondicionálás és tanulás című tankönyvének köszönhetően indul meg. Messzire előrefutunk ezzel,

de már itt is érdemes megemlíteni, hogy az ötvenes évek közepétől jelennek meg majd olyan törekvések,

melyek a kétféle alapvető tanulási mechanizmus egyesítésére törekszenek. Ennek van egy metodológiai oldala:

a neobehavioristák hisznek a gazdaságos tudomány elméletében, ahol minél kevesebb folyamattal törekszünk

minél többet modellezni. Mowrer (1947; 1960) pszichológiai szinten kísérli meg ezt: a klasszikus (pavlovi)

kondicionálás lenne a motívumtanulás alapja, így alakítanánk ki, hogy egy helyzethez reményt vagy félelmet

fűzzünk, míg a motívumokhoz kapcsolódó viselkedésformák ki- alakulása a következmények általi szabályozás,

az instrumentális tanulás elveit követné. A fiziológiai mechanizmusokat illetően a hatvanas évekre elsősorban

Neal Miller (1964) munkáiban fogalmazódik meg az a felismerés, hogy a zsigeri válaszok (pl. a szívritmus) is a

megerősítés ellenőrzése alá vonhatóak. A következmények függvényében végbemenő válaszdiszkriminációnak

473




megfelelően lassulhat vagy gyorsulhat pl. a szívverés is, nemcsak a pedálnyomás erőssége, a kétféle tanulás

tehát nem is követ annyira eltérő utakat (vö. Ádám1971).

5.20. táblázat - 19.2. táblázat. A kétféle kondicionálás szembeállítása (Hebb 1974,

nyomán)

S típus

rögzített állat

régi válasz új ingerre

csak ingerdiszkrimináció

elsősorban zsigeri

R típus

szabadon mozgó állat

új viselkedésforma

van válaszdiszkrimináció

főleg vázizom

6.3.2. Belső térképek: Tolman célirányos modelláló behaviorizmusa

A harmincas évek neobehaviorizmusában a legjellemzőbb „tartalmi” mozzanat a tanuláselméletek egyre

részletesebb kiépítése a neopozitivista programnak megfelelően. Vagyis olyan elméletek jelennek meg, amelyek

eltérő módon töltik meg közbülső változókkal az ember (és az állat) fejét. Eltérő módon, hiszen az egyes

neobehaviorista irányok egymással is versengenek.

Az egyik megközelítés az S-R formula szempontjából az ember, illetve az állat fejét elsősorban az inger felől

tölti fel: olyan közbülső változókat használ a viselkedés magyarázatában, melyek az ingerből származnak, s

ennek megfelelően fontos korabeli referenciakerete is lesz az alaklélektan. Az 1918-tól Berkeley-ben tanító

Edward Chace Tolman a neobehaviorista mozgalom kognitivistája. A sokat utazó, Edwin Holt- s Robert

Yerkes-tanítvány, széles érdeklődésű, a szokvány amerikai pszichológusoknál sokkal kozmopolitább Tolmanre

a behaviorista szellem, s mint láttuk, a neopozitivizmus mellett az alaklélektan, Kurt Lewin, Karl Bühler

jelelmélete s a pszichoanalízis is hatással volt. (Tolman meglehetősen liberális ember is volt. A hidegháború

idején megtagadta egy egyetemi hűségnyilatkozat aláírását, közvetve, a tekintély példájával sok fiatal baloldali

kollégáját, például David Krechet segítve ezzel.) Az állati tanulás viszonylag egyszerűbb teljesítményeit

magyarázva is kognitív, belső tényezőket helyez előtérbe: egy útvesztő megtanulása során például az állat nem

feltételes reflexek láncolatát alakítja ki, hanem jel-gestaltokat. Azt tanulja meg, hogy mi mire vezet, mi után mi

következik. Ezen elvárások összmintázata egy kognitív térkép, mely az állat viselkedését irányítja. A tanulás

lényege nem a végrehajtás, hanem a belső modell, a térkép kialakítása lenne. Ennek jelentőségéről tanúskodik

pl. a latens tanulás; az állat akkor is tanul valamit, ha csak járkál a labirintusban – kialakítja a térképet.

De ugyanezt mutatja, hogy a labirintust végigjárni tanult állat később végig is tudja úszni azt, ahogy keresi a

célpontot, s így tovább. Mindeközben a viselkedés leírásában Tolman a funkciókat betöltő nagy viselkedés

egységekre összpontosít (az élelem megtalálása, kijutás a dobozból, a lecke megtanulása stb.). Hull s a többi

behaviorista molekuláris behaviorizmusával szemben Tolman a moláris szempont képviselője, a nagyobb

környezeti és viselkedéses egységeket hangsúlyozza.

Ez a felfogás ugyanakkor, mint Tolman 1932-es nevezetes könyvének címe is jelezte, a célirányosságnak s a

motivációnak is kitüntetett szerepet tulajdonít. A szervezetet irányító belső térképek különbözőképpen értékelt

régiókat tartalmaznak: elvárásaink nem tiszta kognitív elvárások, hanem sajátos értékmátrixot alkotnak.

Mozgásunk a külvilágban – a pozitív régiók keresése, a taszítóak kerülése. Ezt a folyamatot Tolman kései

írásaiban Lewin tanulmányaira emlékeztető mezőrajzolatok próbálják szemléletessé tenni. Mint a 19.1. ábra

mutatja, eközben Tolman is megkísérli sok korabeli behavioristához hasonlóan a pszichoanalízisben

kulcsszerepet játszó fogalmak tanulás-lélektani értelmezését. Nála azonban, a Hull-iskolától eltérően, ez nem

vezetett empíriához, pusztán az identifikáció, elfojtás s hasonlók a tanuláselmélet átdefiniálását jelentette.

Tolman saját korában nem formált igazi iskolát. Munkatársai, pl. Egon Brunswik, s tanítványai persze voltak.

Tanítványa volt a kiváló Ivan Krechevs- ky, aki ekkoriban azt a renegát nézetet hirdeti, hogy az állat hipotézisek

ellenőrzése révén tanul. O később a konformizmust kutató s tankönyvíró, elkötelezett baloldali

szociálpszichológusként és egyben a tanulás neurális agyi folyamatait és biokémiáját kutató

pszichofizológusként mint David Krech vált híressé.

474




Tolman nagy név volt, s Hull-lal folyó vitái igen ismertté tették. Kísérleti vitáik lényege, hogy vajon a

labirintushelyzetben válaszokat vagy ingereket tanul-e az állat. Régi vitának tűnik ez, de még a mai

kognitivisták felelevenítik. Számukra ez annak a kérdése lesz, hogy vajon vannak-e állati reprezentációk.

Tolman kognitív tanulásfelfogása a hetvenes évektől válik valóban népszerűvé a pszichológiában, de már

javarészt csak mint megbecsült előfutáré. A kognitív térképek a kognitív pszichológiában már nem kuriózumok,

hanem kézenfekvő tények. Chomsky (1995) a kognitivizmus egyik zászlóbontásának tekintett 1968-as

Berkeley-előadásaiban (nyelv és elme) Tolmant a belső modellálás lévén tartja saját maga előfutárának. Tolman

ezen az általános előfutár szerepen túl (vö. Neisser 1984) úgy is megjelenik, mint a propozicionálissal, a

kijelentésszerűvel szembeállított „szemléletes” reprezentációs felfogás előképe. O lesz a modern kognitív

szemantikai elméletek hivatkozási pontja. Másrészt magára az állati tanulásra vonatkoztatva ő azoknak a mai

etológiai elképzeléseknek a laboratóriumi előfutára, melyek az állati tanulásban a belső modellek kialakítására

helyezik át a hangsúlyt a végrehajtó oldalról (Csányi 1994). A kognitív térkép a fiziológiában is megjelenik:

O'Keefe (1982) majd a hippocampus működését értelmezi mint kognitív térképet.

Tolmannek a magyar pszichológiára is nyomon követhető hatása volt. A harmincas években Európában sokat

utazó Tolman járt is Magyarországon. A már többször említett Kardos Lajosnak a hatvanas évektől kibontakozó

munkássága az állati emlékezésről Tolman inspiráló hatásából indul ki. Kísérletei alapján ő is feltételezi, hogy

az állat emlékképeket alakít ki a tanulás során. Kardos azonban Tolmannel szemben ezen belső modelleket nem

„térkép” jellegűnek tartja, hanem szemléletesnek, szinte utóképszerűnek (Kardos 1988). Harkai Schiller Pál

(1940) pedig mind elméleti, mind kísérleti munkáiban sokat merít Tolman másik elkötelezettségéből, a

célirányos viselkedés előtérbe helyezéséből.

6.3.3. Mozgások mint közvetítők: Hull rendszere

A kognitív felfogással szemben a tanulás S-R elméletének legjelentősebb képviselője a korban Clark Leonard

Hull (1884-1952). A fogalomalkotási kísérletei, hipnóziskutatásai s emberi kondicionálások vizsgálatai révén

már jól ismert Hull mint a Yale Egyetem professzora válik rendszeralkotóvá a harmincas években. Tolmanhez

hasonlóan ő is hisz abban, hogy a viselkedéstant a közbülső változók segítségével kell megújítani. Felfogásuk

azonban három szempontból radikálisan eltér egymástól. Hull molekuláris behaviorista. Hisz abban, hogy

minden viselkedés lebontható egyszerű S-R kapcsolatokra. Másrészt a közbülső változók kibontása során az ő

szeme előtt a hipotetikus-deduktív tudomány eszménye lebeg. Szerinte a kísérletek alapján olyan elméleti

pszichológiát lehet felépíteni, mely a viselkedés legáltalánosabb elvei (posztulátumok) keretében értelmezi az

egyedi viselkedési folyamatokat s ad logikai rendet a közbülső változóknak. Végül Hull és követői a „belső

rendszert” nem az inger, hanem a válasz felől töltik be, a rendszerben legsorsdöntőbb s történetileg is

továbbvivő közbülső változókat a mozgásokból eredeztetik.

475




19.1. ábra. A viselkedés soklépcsős meghatározottsága Tolman (1952, 1983) feldolgozásában

Nézzük meg kicsit részletesebben az elméleti építkezést! Hull rendszere lényegében asszociatív rendszer.

Minden viselkedésforma elemi S-R kapcsolatokból áll elő. Ebből fakad egy furcsa, a Hull-iskola olvasását nem

könnyítő szintaktikai premissza is: ingert mindig válasz követ. A belső folyamatokat jellemző közbülső változók

is mint belső inger-válasz láncok fognak megjelenni. A tanulási folyamatokat egyetemes törvények jellemzik. A

kísérleti eredményekből levont általánosításokként jelennek meg azután mint posztulátumok. Ezek fizikalisztikus

bája, hogy Hull nemcsak az egyetemes elvekben hisz, hanem abban is, hogy a kísérletek

eredményeiből az egyenletek paraméterei is megbízhatóan megadhatók. Például:

IV. Posztulátum. A kapcsolatformálás törvénye (sHr).

(az angol Habit = szokás szóból)

Ha a megerősítések egyenletesen elosztott időközökben követik egymást, minden egyéb állandóan tartása esetén

az így létrejövő kapcsolat erőssége a következő egyenletnek megfelelően növekszik:

sH r = 1 – 10 –-00305 N ,

ahol N a megerősítések össz-száma (Hull 1942; 1983).

A posztulátum azt mondja ki, hogy a megerősítések számával a kapcsolat erőssége közelít a maximumhoz, 1-

hez. Hiszen a kivonandó a megerősítések számának negatív exponenciális függvénye, ami – emlékezzünk a

hatványokra – 1/10 003N -et jelent. Ha N elég nagy, a kivonandó nullához közelít. Kicsit verbálisabban kifejtve,

mindez egy igen zártnak tűnő rendszert alkot.

Az alkalmazkodó viselkedésre vonatkozó tudományos elméleti rendszer posztulátumai

1. Minden inger, mely valamely érzékszervre hat, olyan neurális történést idéz elő az organizmusban, mely az

ingerhatás megszűnés után még bizonyos ideig fennmarad; erőssége az idő múlásával fokozatosan nullára

redukálódik – de a redukció csökkenő gyorsulású. (Ingernyom.)

2. Ha egy reakció és a fokozatosan gyengülő ingernyom egy adott szakasza időben ismételten egybeesnek, és ha

az együtt-előfordulás idejében valamilyen belső késztetés (drive) hatékony volt – továbbá, ha legalábbis idői

közelségben valamilyen megerősítési helyzet (pl. ennivalóhoz jutás) következik be –, akkor az ingernyom

476




adott szakasza – és az annál intenzívebb szakaszok – később tendenciát mutatnak arra, hogy a reakciót

előhívják; ennek a tendenciának, illetve az alapul szolgáló kapcsolatnak az erőssége negatív gyorsulással

csökken, amint a megerősítési helyzet idői távolsága a reakciótól nő (pl. az ennivalóhoz jutás később

következik be). (Pozitív asszociáció.)

3. A megerősítési helyzetet mindig egy jellegzetes inger-reakció kombináció (S G ……….R G) jelzi [...]

Clark L. Hull: Lélek, mechanizmus és alkalmazkodó viselkedés.

1934-37, 16. o. Kulcsár Zsuzsa ford.

Nem kell elfogadni s részleteiben követni Hull kissé ijesztő rendszerét ahhoz, hogy fontosabb tartalmi

posztulátumait s újat jelentő téziseinek jelentőségét belássuk. A korban is így történt ez.

Az egyik a drive-redukciós posztulátum: a késztetett- ségszintet csökkentő szokások erőssége növekszik.

Informálisan ez azt jelenti, hogy az a viselkedés rögzül, azt tanuljuk meg, mely táplálékhoz juttat, kivezet a

vészhelyzetből stb. Vagyis amelyik csökkenti azt a feszültséget, mely éppen a viselkedéshez vezetett. Az elv

akkoriban, s ma is, a pszichológia egyik központi gondolatát általánosítja: a tanuláshoz motiváció kell. Ez az elv

Hull megfogalmazásában annyira általános, hogy így, mint drive-redukciós elv vált a későbbiekben a tanulás

fiziológiájának vezérfonalává is. Mik a diszkrét fiziológiai események, melyek megfelelnek a drivecsökkenésnek,

s a kapcsolat megerősítő hatásának? A vele szemben álló vélemények szerint (már akkor – vö.

Guthrie felfogását –, azóta s azelőtt is) a tanuláshoz legalábbis bizonyos esetekben a puszta együttjárás is

elegendő, van tiszta kognitív tanulás (pl. asszociációképződés). Másrészt későbbi fiziológiai értelmezések,

főként a magyar Grastyán Endre (1967) munkái azt hangsúlyozzák majd, hogy a tanuláshoz nem vezethet

valaminek a csökkenése. Fiziológiailag izgalomszint-növekedést kell feltételeznünk a tanulás mögött. Hull

másik nagy karriert befutott fogalma az anticipált célreakció. A fogalom a labirintustanulás elemzéséből indul

ki, de Hull gondolati stílusának megfelelően általánosítja. Egy sorozattanulás során az állat már a cél előtt

elővételezi a megfelelő mozgást: ez a mozdulattöredék válik mint belső inger a következő mozgásos mozzanat

ingerévé. Az anticipált célreakció modellhelyzete annak, hogy belső mozgások közvetíthetnek ingerek és külső,

nyílt motoros válaszok között. Később, Hull követőinél (pl. Osgoodnál) ezek a belső válaszok lesznek a

többszörösen determinált magasabb emberi viselkedés magyarázó elvei. Hull ezzel utat nyit ahhoz, hogy a

behaviorizmus eredeti watsoni gondolatát (a tudat és a megismerés motoros elmélete) mint a bonyolult,

többszintű meghatározottság esetét mentsék át a neobehaviorizmusba. A 19.2. ábra azt összegzi, hogyan

képzelte el Hull rendszere a viselkedés többlépcsős meghatározottságát. Az ábra szintjei különböző állandóságú

diszpozíciós fogalmaknak felelnek meg. A szervezeti változóknál E: exitáció, izgalom; I: inhibició, gátlás; L:

limes, küszöb.

477




19.2. ábra. A viselkedésmeghatározás különböző szintjei Hull rendszerében (Hilgard 1949, nyomán)

6.3.4. Kell-e megerősítés minden tanuláshoz: Guthrie

A neobehavioristák legkülönbözőbb változatokban, az értékmátrixtól (Tolman) kezdve az operáns tanulásig, az

effektus törvénye s amellett teszik le a voksot, hogy mint ahogy érdekmentes megismerés nincsen, nincsen tiszta

kognitív tanulás sem. Az ellentétes hang is megszólalt azonban. E. R. Guthrie (1886-1959), a Washington

Egyetem tanára számos tanulmányában kiáll két elv mellett: a tanulás alapja a puszta érintkezés inger és válasz

között. Az állat a helyzetben utoljára végzett mozgást ismétli meg. Ráadásul minden érintkezés egyetlen

próbánál tanulást eredményez. Sokaknak nem tetszett ez: nemcsak a megerősítést, a gyakorlást is furcsa fénybe

helyezi. A viták során Guthrie ismertségének sokat használt, hogy maga Pavlov bírálta igen részletesen.

Hogy lehet ennyire nem kézenfekvő elméletet fenntartani? Guthrie nem kerüli meg ezt a kérdést. A gyakorlás

hatását arra vezeti vissza, hogy egyrészt az ingerhelyzetek változnak, s a sokszori ingeradás a közös

mozzanatokat helyezi előtérbe, másrészt – maga a mozdulat, a végrehajtás javul, s nem a már létrejött kapcsolat.

A jutalom és büntetés szerepe az ő felfogásában nem a megerősítés lenne, hanem az ingerhelyzet

megváltoztatása.

A Thorndike-ketrecben pl. a táplálék úgy megváltoztatja a helyzetet, hogy nincs mód arra, hogy az állat új

választ kapcsoljon a táplálék előtti ingerhez (az az ingerhelyzet ugyanis eltűnt). A jutalom tehát befolyásol, de

nem a már meglévő kapcsolat megpecsételésével, hanem az interferencia megakadályozásával.

Guthrie érthetően vitatott szereplővé vált ezekkel az elvekkel. (Említsük meg, hogy közben kitűnő leíró

kísérletező is volt, s Janet pszichopatológiájának propagálója Amerikában.) Mindenki azt próbálta bizonyítani,

hogy nincsen igaza. Pozitív továbbvivői egyedül a korai matematikai tanuláselméletek (pl. Estes egypróbás

tanulásfelfogása). A legmaibbnak tartott információfeldolgozási és tanulási felfogás, Rumelhart és McClelland

(1986) konnekcionizmusa részben visszatér ehhez az elképzeléshez: a tanulás érintkezésen alapul, de ők sokkal

teremtőbb szerepet tulajdonítanak a gyakoriságnak a tengernyi kapcsolat közötti „rendteremtésben”.

Vitatott kérdések – Konfliktus és személyiség a tanuláselméletben

A Hull-iskolának különleges, s a mester kissé skolasztikus elméletépítkezésén túl igen messze vezető súlyt

biztosított az, hogy munkatársaival a tanuláselmélet érvényét megkísérelték kiterjeszteni a hétköznapi emberi

társas tapasztalatban, illetve a kor amerikai szellemi életébe behatoló pszichoanalitikus gondolkodásban nagy

szerepet játszó kérdésekre. Általánosan fogalmazva bizonyítani igyekeznek, hogy a különböző pszichodinamikus

folyamatokra (agresszió, azonosulás stb.) lehet állatkísérleti modelleket találni, s ezzel bizonyítani,

hogy ezek a tanulás általános elméletébe beilleszthető jelenségek. Érdekes módon egyébként ezek a törekvések

a pszichoanalitikus gondolkodásban kevés visszhangra találtak.

Kitüntetett szerepet játszott ebben a kiterjesztésben a Yale Egyetemen Hull által vezetett szeminárium a

pszichoanalitikus fogalmak értelmezéséről, illetve az ugyanitt létrejött (ma azt mondanánk: interdiszciplináris

kutatóközpont) az Emberi Kapcsolatok Intézete. A funkcionalista pszichológiai gondolkodás folyamatosságát

mutatja, hogy az intézet létrejöttében kitüntetett szerepe volt az évtizedekkel ezelőtt az amerikai

478




funkcionalizmust Chicagóban formáló Angellnek, mint az egyetem innovatív rektorának. A funkcionalista

gondolat folytatása az is, hogy az intézet a társadalmi jobbítás iránti elkötelezettséggel, a fasizálódó

gondolkodással szemben folytatott harccal tűnik ki. Kutatásai a demokrácia pszichológiai fölénye, az ember

eredendő jósága és a szociális technikák haladást és társadalmi igazságosságot szolgáló értéke mellett álltak ki.

Lewin iskolájának munkáival együtt ezek a kutatások képezik a roosevelti New Deal társadalmi programjának

pszichológiai vetületét.

A pszichoanalitikus eszmerendszer két okból játszott középponti szerepet ebben a folyamatban. Egyrészt a

klinikai érvelésen alapuló, a behavioristák számára kissé metafizikusnak és dolo- giasítottnak tűnő fogalmak,

mint pl. a szorongás, az identifikáció s hasonlók intellektuális inspirációt jelentettek a behavioristák számára. Ha

bizonyítani lehet, hogy ezek belehelyezhetőek az egyén tanulási élettörténetébe, előreléphetünk az egységes

viselkedéselmélet felé. A pszichoanalízis közvetlen általánosításaira tudományos keretet adhatunk, mintegy

integrálhatjuk az egységes viselkedéselméletbe azokat a tényeket, melyekre az analitikusok hívták fel a

figyelmet. Másrészt a korban kitüntetett szerepet játszik az emberi destruktivitás magyarázata. A freudi

halálösztön helyett kell keresni olyan alternatívát, mely nem elkerülhetetlen sorsnak tartja az agressziót, hanem

az életút termékének.

Az intézet egyik munkatársa, O. H. Mowrer a szorongás fogalmát górcső alá helyezve például a következő

konklúzióra jut:

A régebbi felfogással ellentétben, mely szerint a szorongás (félelem) filogenetikusan predeterminált tárgyakra és

helyzetekre adott ösztönös reakció, mi azt az álláspontot valljuk, hogy a szorongás tanult reakció, amely olyan

jelzésekre (feltételes ingerekre) következik be, amelyek előre jeleznek egy bizonyos fájdalmi vagy sérülést

jelentő szituációt (feltétlen inger), azaz a múltban ilyen szituáció követte őket. A szorongás tehát jellegében

elsősorban megelőző és nagy biológiai hasznossága van, mivel alkalmazkodásra ösztönzi az élő szervezetet,

arra, hogy előre foglalkozzon a traumatikus eseményekkel, még tényleges jelenlétük előtt (felkészüljön vagy

meneküljön), ezáltal csökkentse káros hatásukat. Az átélt szorongás azonban nincs mindig arányban egy adott

helyzet objektív veszélyességével, ami azzal az eredménnyel jár, hogy az élő szervezetek és különösen az

emberek hajlamosak az „irracionális” viselkedésre, azaz arra, hogy szorongást érezzenek veszélytelen

helyzetekben, és hogy ne szorongjanak veszélyes helyzetekben. A hatás ilyen „aránytalansága” számos okból

létrejöhet, és ezeknek az okoknak az elemzése olyan különböző jelenségekre deríthet fényt, mint a mágia, a

babona, a társadalmi használás vagy a pszichoneurózis.

O. H. Mowrer: A szorongás inger-válasz elmélete.

1936, Cziegler Orsolya ford.

Mai szemmel tudjuk, hogy itt a klinikus átfogó Angst-fogalmának meglehetős leegyszerűsítésével van dolgunk;

később a behavioristák is árnyaltabban kezelik félelem és szorongás viszonyát. Fontos volt azonban az a hit,

mely az élettörténeti levezetést beilleszti a tanuláselmélet általános fogalmaiba. Mowrer évtizedeken át folytatott

félelem tanulási kisérletei ezt a kérdést fordították le az állatkísérleti modellek nyelvére. A kísérletek

megkérdőjelezhetőségétől függetlenül máig ható szerepe volt ennek a kísérleti pszicho- patológia kialakítása

révén.

Hasonló lesz az agresszió sorsa is. Mowrer, valamint Neal Miller, Dollard s nagyszámú munkatársaik alakítják

ki a nagy karriert megért frusztrációagresszió hipotézist. Állatkísérletek és fogalmi elemzés alapján jutnak arra a

következtetésre, hogy a támadó viselkedés alapja a szervezet motivált viselkedésével szembeni akadályok

megléte, a frusztráció. A frusztráció az akadályozó vagy lehetséges helyettesítői elleni támadásokhoz vezet.

(Mowrer mutatja ki, hogy az áramütést kapott patkány rátámad a többiekre, s ha nincs más, a ketrecben levő

gumibabára is.) A frusztráció azonban nemcsak agressziót vált ki; az agresszió mindig frusztráció eredménye,

de a társadalmi szankciók függvényében más reakciók is uralkodóvá válhatnak. A koncepció egy társadalmi

programot is magában rejt: a valós társadalmi agresz- szió csökkentésére csökkenteni kell a társadalmi

csoportok frusztráltságát (pl. szociálpolitikával), a nevelésben pedig az agresszióval alternatív utak, pl. a

konstruktív problémamegoldás kiépítése a korai szocializáció fontos feladata. Mindez egy olyan korban jelenik

meg, ahol az agresszió ösztönelméletei annak társadalmi elkerülhetetlenségét hangsúlyozták.

Ez a társadalmi reformer felhang érezhető Neal Miller és Dollard társas- tanulás-elméletében is. A pszichológus

Miller (sz. 1909) Hull tanítványa, s egyik fő témája a pszichoanalitikus fogalmak tanuláselméleti értelmezése.

Bécsben rövid tananalízisben is részt vesz, nem kisebb analitikusnál, mint Heinz Hartmann. A szociológus John

Dollarddal együttműködve az utánzást elemzik. A hagyományos (pl. Tarde- féle) többnyire ösztönszerű

479




elképzelést egyértelműen tanulási magyarázattal váltják fel. Rámutatnak arra, hogy az utánzás „ösztön” helyett

úgy értelmezendő, mint a társ viselkedésével való megegyezésből fakadó másodlagos megerősítés. Azért

kezdünk egyre többet utánozni, mert a véletlenül a társnak megfelelt viselkedések jutalmat kaptak. Miller és

Dollard 1941-ben megjelent munkája két szempontból túlmutat közvetlen eredményein. Egyrészt az

állatkísérleti és elméleti elemzés mellett társadalmi esettanulmányt is bemutatnak (egy lincselés elemzését);

ezzel megteremtik a kapcsolatot a kompetenciáját a társas életre kiterjesztő neobehaviorista elméletalkotás és a

közvetlen társadalomreformeri gondolkodás között. Példát mutatnak arra az útra, hogy minden

társadalomtudomány voltaképpen viselkedéstudománnyá teendő. Másrészt maga a társas tanulás elemzése

kitüntetett jelentőségű: visszafelé tekintve a szociál- behaviorista elméletalkotással, főként Herbert Meaddel

teremt ez kapcsolatot, előrefelé pedig elindítja azt a termékeny kutatási irányt, melynek keretében, szemben

Millerék eredeti patkánykísérleteivel, a szocializáció valóságos helyzeteiben kerül majd tisztázásra a szociális

tanulás pontos menete, az utánzás különböző formáinak szerepe, ami a mai kognitív fejlődéselméletek

alapkérdése is (Cole 1997; Tomasello 1995).

Mindez az identifikáció révén kapcsolódik az említett igényhez a pszichoanalízis és neobehaviorizmus öszszekapcsolására.

Mint még később visszatérünk rá, Miller és részben Dollard is jóval részletesebben

kidolgozzák majd a patológiás folyamatok tanult jellegére vonatkozó elméletüket.

6.3.5. A leíró behaviorizmus: Skinner

A harmincas évek végére fogalmazza meg a kor népszerű tanuláselméleteivel szembeni radikális alternatíváját

Burrhus F. Skinner (1904-1997). Skin- ner igazi megszállott természettudós. Az általa feltárt operáns tanulás

jelenségeit elemzi egyre minuciózusabb részletesességgel. Néhány évtized alatt minden részletet megtud a

ketrecekben pedálokat nyomogató patkányok, s főleg a billentyűket csipkedő galambok viselkedéséről.

Egyébként az ebből levezett elméleti következtetéseinek érvényétől teljesen függetlenül maga az eljárás az

évtizedek során az állati viselkedés tanulmányozásának talán legbevettebb laboratóriumi módszerévé vált a

gyógyszerkutatásig bezárólag. Skinner azonban messze túllép a módszer tökéletesítésén. Látni fogjuk később,

hogy a hatvanas évekre egy radikálisan viselkedéselvű társadalmi utópiát alapoz a viselkedés operáns

elemzésére. Már a harmincas években is „kilóg” azonban a behaviorizmus általánosnak tűnő liberalizálódásából

s grandiózus elméletépítkezéséből.

Skinner a Szervezetek viselkedése c. alapmunkájában (Skinner 1938) s polemikus tanulmányaiban egyaránt a

watsoni hagyomány szigorú folytatójaként lép fel. Felfogását leíró behaviorizmusnak nevezi. A pszichológia

célja szerinte a viselkedés minél pontosabb leírása. Ezen azt kell érteni, hogy azokat a törvényeket kell tisztázni,

melyek azt irányítják, ahogyan a viselkedés a következményeknek megfelelően módosul s a környezet

ellenőrzése alá kerül.

A tanulás egyetemes törvényeiben mint „metateoretikus elvben” Skinner is hisz, s abban is, hogy az állatokat

tanulmányozva minden lényegest megtudhatunk az emberről is. Csakhogy eközben az ő eszménye az egyedi

480




élőlénnyel végzett leíró kísérletezés marad. A nagy elméletek és segédfogalmaik, pl. a közbülső változók

fogalma, számára mind visszataszítóak. Maradjunk a laboratóriumban, hangzik a jelszó (Skinner 1970). Mind a

statisztikai hókuszpókusz, mind a klinikus élménycentrikussága vagy a fiziologizálás – menekülés a

laboratóriumból, a pszichológia igazi terepéről. Leíró ez a behaviorizmus abban az értelemben is, hogy

miközben radikálisan pozitivista természettudományos attitűdöt képvisel – a fizio- lógizálást is tévútnak tartja.

Ettől még nem válik periferialistává; magát azt a klasszikus kérdést is igyekszik zárójelbe tenni, hogy miként

alakulnak ki kapcsolatok az idegrendszerben. Sivárnak tűnő program ez. Akkor derül ki azonban igazi

jelentősége az ötvenes években, mikor a viselkedés leíró elvei viselkedésirányító elvekké válnak.

6.4. Útban a mai pszichológia felé: a neobehaviorizmus a háború

után

A II. világháború utáni két évtized az amerikai pszichológiában a neobehaviorizmus kiterjedésének,

fellazulásának és felbomlásának kora. A pszichológia egyre újabb területeire terjed ki a behaviorista

gondolatmenet, s eközben egyre inkább csak egy sajátos beszédmóddá válik. Informális behaviorizmus lesz,

mígnem azzá a meggyőződéssé szelídül, hogy a pszichológia objektív tudomány. Ekkortól arculata elvész,

átadja helyét új irányoknak, a kísérleti pszichológiában főként a kognitiv pszichológiának. A szereplők egy

része azonos a harmincas évekéivel. A változó kontextus miatt újra vissza kell térjünk munkásságukra.

6.4.1. A verbális tanulás kutatása: egy jellegzetes empirikus kiterjesztés

Az ötvenes évek amerikai laboratóriumi pszichológiájának egyik jellegzetessége, hogy a behaviorizmus

asszociatív előfeltevéseinek megfelelően kiterjesztik vadászterületüket az emberi verbális tanulás kutatására is.

Olyan kutatók jeleskednek itt, akik valójában nem tartoznak szorosan egyik neobehaviorista táborhoz sem.

Józan pozitivisták, akiket az a hit köt a behaviorista tanuláselméletekhez, hogy nyelvi anyagok tanulásánál is a

kapcsolatképzés általános szabályszerűségei érvényesülnek. Tulajdonképpen az emlékezetkutatás klasszikus

Ebbinghaus-féle mintázatát kapcsolják össze a behaviorista terminológiával.

E téren Thorndike-nak (1929) már a húszas-harmincas években is voltak kezdeményezései. Amikor a nevelés

folyamatát próbálta tanulás-lélektani alapokra helyezni, középpontba helyezte az iskolai keretekben

legfontosabbnak tartott verbális tanulást. A negyvenes évektől azután két irányban fejlődött ez a behaviorista

asszociacionizmus.

Az asszociációképződés vizsgálata. A kutatók egyre egyszerűbb helyzetekben s egyre pontosabban próbálták

feltárni az asszociációképződés menetét, a tanulások egymásra hatását, időbeli lefolyását. A már a

századfordulón (lásd 9. fejezet) kialakított páros asszociációs módszert kultiválják, hiszen a laboratóriumban ez

nagyon emlékeztet az állati tanulás inger-válasz helyzeteire. Mikor megtanulom azt, hogy 6 – zuv, vagy azt,

hogy kecske – lámpa, a pár első eleme mint inger, a második mint válasz kezelhető. Cofer, Deese, Osgood és

sok más kutató igyekezett feltárni a pontos asszociációs mechanikát. A transzfer, az egymást követő tanulások

közötti kölcsönhatás kérdését is igyekeznek pontosan lefordítani az inger- és válaszhasonlóság terminusaira

(Osgood 1953). Az irányzat eredményei a pszichológia törzsanyagává váltak. Elvi előfeltevéseik azonban

fokozatosan megkérdőjeleződtek. Maguk a mechanikus tanulást vizsgáló kutatók veszik észre, hogy a verbális

tanulást nem jogos pusztán külső kapcsolatképzésként értelmezni. Először is, mint James Gibson (1960) egy

nevezetes dolgozata rámutat, az inger korántsem azonos azzal, amit fizikailag adunk a személynek. Egy olyan

pár megtanulásánál, mint ziv – lár a személy valódi szavakhoz hasonlítva tanulja meg az értelmetlen párt (pl.

szív és zár). Mind értelmetlen, mind értelmes anyagoknál (szavaknál), az is kiderült, hogy a személyek gyakran

alkalmaznak közvetítéseket a tanulás során. Kereshetnek közös asszociátumokat (kenyér – kés – olló),

csinálhatnak mondatot a szavakból, vagy kialakíthatnak egy közös szemléletes képet (A kutya lepisilte a téglát).

Ráadásul, mint először Bousfield (1954) leírta, hosszabb listákat nem rendezetlenül (asszociatívan) idézünk fel,

hanem a lista szavait spontánul osztályokba szervezzük (bútorok, állatok, növények stb.). Egy szó mint száz, az

egyszerű kumulatív asszociációképzés helyett a szavak tanulásának vizsgálatában egyre nagyobb teret kapott a

kódolás, a közvetítés és a szerveződés fogalma, azok a kulcsfogalmak, amelyek révén a verbális tanulás

vizsgálata átalakul majd az emlékezet vizsgálatává.

Kész asszociációk vizsgálata. Az ötvenes évek neobeha- viorizmusában az asszociációk vizsgálata is a (verbális)

inger-válasz gondolatkörben fogalmazódik meg. Számos leíró munka születik pl. az asszociációs hierarchiák

statisztikai jellegzetességeiről (ritka szavak ritkán válaszok, gyakori szavak sztereotip válaszokat hívnak, stb.).

Két tényező vitte el ezt a kutatást is az inger-válasz pszichológia saját keretein túlra. Magában a behaviorista

táborban egyre erőteljesebb lett az igény az asszociációs válaszok jelentéstani jellemzésére. Deese (1970)

munkáiban pl. az asszociációk a szemantikai szerveződés tükröződései. Hasonlóképpen, Palermo és Jenkins

481




(1954) újítása nyomán népszerűvé válik az asszociációk nyelvi osztályozása. Elkezdenek megkülönböztetni

együttjáráson alapuló szintagmatikus asszociációkat (kutya – ugat) és kategóriaviszonyokon alapuló paradigmatikus

asszociációkat (kutya – puli).

A két újítás részletei már nem a történethez tartoznak, hanem a mai pszichológia fővonalához. Az asszociáció

sokak számára fokozatosan megszűnt magyarázó fogalom lenni. Csak egy fontos jelenség és módszer, mely

azonban bonyolultabb folyamatokat, az emberi emlékezet és nyelv mentális szerveződését tükrözi.

A hangsúly az egész verbális tanulási irányzatban, mind a tanulást mind az asszociációs vizsgálatot illetően

fokozatosan áthelyeződik az emberi emlékezet s az emlékezeti szerveződés kérdéseire. Ez lesz az egyik királyi

út arra, ahogyan a neobehaviorizmus kognitív pszichológiává válik.

6.4.2. Hull követői

Az ötvenes évek amerikai kísérleti pszichológiájának egyik legerőteljesebb jellemzője Hull hagyományának

folytatása. Ez több, egymástól divergáló irányban jelenik meg, mint ahogy Hull saját munkásságának is két

ihletése van: az egyik a formális elméletalkotás, a másik a sajátos liberalizáló tartalmi megfontolások.

6.4.2.1. Formális Hull-követők

Az ötvenes évekre a pszichológusok is felfedezik a matematika formális apparátusának lehetőségeit. Hull

paraméterekkel zsúfolt hipotetikus-deduktív tanuláselméletének folytatásaként jelenik meg a matematikai

tanuláselmélet. William Estes (1954) s mások függvényekkel próbálják jellemezni a tanulást; a Hull-féle

parametrizált posztulátumokat a tanulási görbék függvényillesztésének problémájává alakítják, s ennek alapján

próbálnak általános elveket kialakítani a tanulásról. Bár önmagában ez az irány nem vált túl termékennyé s

népszerűvé, a későbbi kognitív pszichológia matematizáló szemléletének egyengeti az utat.

Szelídebben folytatja Hull formalizáló hagyományát Kenneth W. Spence (1907-1967). O is általános

viselkedéselméletet próbál kialakítani, akárcsak mestere. Legfőbb elméleti újítása, hogy a klasszikus

kondicionálás mellett az instrumentális tanulást is kezelni próbálja a rendszerben; s hogy a motiváció

kérdéskörében a belső feszültség (drive) mellett előtérbe helyezi az ingerek vonzerejét (incentivum) is. A

kísérletezés szempontjából legjelentősebb újítása azonban, hogy az általános gerjesztettségi szintként

értelmezett drive fogalmát a szorongás megfelelőjének értelmezi. Emlékezzünk vissza rá, hogy ez eltér más

neobehavioristáktól, akik a szorongást a félelemből vezették le.

Ennek a konceptuális újításnak a nyomán Janet Taylor, Spence feleségének kezdeményezésére Spence

tanítványai megkezdik a kérdőíves módszerekkel vizsgált feszültségi szint s a teljesítmény kapcsolatának

vizsgálatát. Kezdetben emberi kondicionálási helyzetekben (a pillacsapásos helyzetben), később bonyolultabb

tanulási és feladathelyzetekben is. Ez válik a neobehaviorizmus egyik nyitási pontjává a személyiséglélektan

felé: bekapcsolódik ezzel a tanuláselmélet a tipológia áramába. Hull iskolájától függetlenül az ötvenes években

megindult Eysenck- féle brit tipológia és a Pavlovot követő szovjet tipológiai iskola szintén a tanulás

jellegzetességeiben véli fellelni a legfontosabb típusvonásokat, metateoretikus elveikben tehát (Eysenck ezt

hirdeti is) szintén neobehavioristák.

Ennek a tipológiának magyar folytatói a 15. fejezetben már említett Marton L. Magda és munkatársai. Magának

a szorongáskutatásnak is volt igen színvonalas folytatása Forrai Tiborné (1923-1972) munkáiban, aki általános

iskolásoknál elemezte tényleges iskolai helyzetekben a feszültségi szintként értelmezett szorongás hatását a

teljesítményre, összefüggéseiket a tanulmányi eredménnyel s így tovább.

6.4.2.2. Konfliktus és személyiség: Neal Miller és Mowrer

Az ötvenes években Neal Miller (1909-2002, kezdetben Dollarddal és másokkal együtt), valamint Mowrer

tovább folytatja korábban megkezdett munkásságát a társas folyamatok, a személyiség és a pszichopatológiai

mechanizmusok tanulmányázására. Miller állatkísérleti modellekben tanulmányozza a konfliktus folyamatait.

Részben a Lewin-iskola inspirációiból is merít, amikor kidolgozza a konfliktushelyzetek tipológiáját (Miller

1959): a legnyilvánvalóbbak a közeledés-kerülé- si konfliktusok (a kamasz fiút a lányok vonzzák is, de fél is

tőlük), vannak közeledés-közeledési konfliktusok (nehéz a moziba menés és a házibuli között választani), végül

a legsúlyosabb feszültségeket a kerülés-kerülési konfliktusok okozzák, amikor két rossz (pl. a veszélytől való

félelem és a társak kigúnyolásától való félelem) között kell választanunk. Az állatkísérleti modellek és a már

Pavlovnál is megvolt koncepció alapján olyan felfogás körvonalazódik itt, melyben a neurózis mint

konfliktusok, illetve hibás tanulás eredménye jelenik meg. Az amerikai miliőre általában is jellemző, hogy még

482




a pszichoanalitikus nézetrendszert is úgy formálják át, hogy a neurózis alkalmazkodási zavarrá válik náluk. A

kisebb viselkedési zavarok oka a tartós s kezelhetetlen konfliktushelyzetekben lenne keresendő, a neurózis pedig

mint kórforma újratanulási zavar lenne. A személy nem képes a korai szocializáció során megtanult

alkalmazkodási módok újratanulására; életének paradoxona, hogy pl. ha korai félelmeinek megfelelő elhárító

kerüléseit következetesen megvalósítja, akkor sosem derül ki számára, hogy a mögöttük álló félelmek már régen

megalapozatlanok. A pszichoterápia ebben az értelmezésben egy nehéz s hosszadalmas újratanulási folyamat

lenne. Mind a zavarok keletkezésében mind leküzdésükben a jelzésekre kialakult szimbolikus félelmeknek van

kitüntetett jelentőségük. A félelem ugyanis nemcsak hogy igen erős másodlagos, tanult késztetés, hanem

csökkenése jutalomértékű, s így (a félelemkeltő helyzetek kerülése révén) bonyolult tanulások alapja lehet.

A gondolatrendszert Miller s különösen Mow- rer (1960) ennél jóval részletesebben kidolgozza. Mowrer ennek

során nagy hangsúlyt helyezett arra, hogy a versengő megerősítések időbeli elrendezését tisztázza. Rosszul

alkalmazkodó viselkedések úgy jönnek létre, hogy egy elítélt magatartásforma ugyanakkor azonnal

feszültségcsökkentést nyújt a személy számára; gondoljunk olyan ártatlan viselkedésekre, mint a körömrágás s

hasonlók.

Vegyünk észre egy fontos elvet a személyiséglélektani és klinikai kiterjesztésekben. A tanulás szükségszerűen

motivált jellege mellett állnak ki, s minden beavatkozás tulajdonképpen motivációs átalakítás lesz. További

jellemzőjük, hogy mind Mowrer, mind Miller a viselkedéses terminológia kiterjesztése közben a viselkedéses

fogalmak messzemenő liberalizációját is elvégzik. Az inger számukra már nem fizikai esemény; szimbolikus

ingereket is felvesznek; s maguk a válaszok is lehetnek belső jellegűek (ilyen maga a központi szerepű félelem

is). Egyszerre liberalizálják a behaviorizmust az egyre bonyolultabb meghatározók figyelembevétele felé és a

perifériától a feltételezett centrális válaszok irányába. A centrális, központi idegrendszeri dinamika Miller

elemzéseiben lényegében a tanulás perifériás elveinek megfelelően menne végbe. Ennek bonyolultabb

rendszerét vezették be a mediációs elméletek.

6.4.3. A jelek és a nyelv: közvetítő folyamatos elméletek

Mowrer (1907-1982) későbbi munkáiban továbbviszi Hull munkáinak azt az inspirációját, hogy bonyolultabb

viselkedéssorozatoknál a véghelyzet elővételezése fontos közvetítő lehet bizonyos viselkedésformák

irányításában. Ennek a közvetítésfogalomnak egyik megjelenési formája Mowrer kéttényezős tanuláselmélete:

egy helyzetben egyrészt megtanuljuk, hogy félelmet vagy reményt an- ticipáljunk (a negatív, illetve pozitív

megerősítések függvényében), másrészt ezekhez a feszültségekhez elhárító vagy közelítő viselkedéseket

kapcsolunk hozzá az instrumentális tanulás elveit követve.

Ebben a kétlépcsős rendszerben különleges jelentősége van annak, hogy az ember jeleket használ. Mowrer

(1980) a jelzőfunkciójú folyamatokat két szempontból vizsgálja. Belsőleg tekintve a képzetek (elsők között

tulajdonít ezeknek újra nagy jelentőséget), vagyis a belső képek és a szavak a viselkedés közvetített s

késleltetett, illetve anticipált irányításának eszközei. Lehetővé teszik, hogy a szervezet ne a közvetlen

ingerfeltételek rabja legyen. Mowrer a behavioristák között nem először, de most már egy megváltozott

klímában sokkal nagyobb súllyal próbálja elhelyezni a nyelvet mint kommunikációs rendszert is a viselkedés

rendszerében. Egész megközelítéséből kifolyólag a hangsúlyt a nyelvhasználat motivációs oldalára helyezi.

Elméleti és esettanulmányi elemzéseket készít arról, hogyan képzelhető el egyszerű közlések kialakítása

másodlagos megerősítés révén: szociális jutalmak, másodlagos megerősítés formálják a gyermekek első

közléseit, akárcsak a papagáj beszédtanulását. A nyelvet mint olyan rendszert vizsgálja, melynek révén érzelmi

értékelések vivődnek át, mint a szociális jutalmazás különösen hatékony rendszerét. Még a nyelvi szerkezet is

ilyen eszköz szerinte: a mondat, Mowrer híres megfogalmazása szerint, kondicio- nálási eszköz, melynek

segítségével az állítmány közvetítette értékelés átvivődik az alanyra (Tamás – tolvaj). Ezt a felfogást mutatja a

19.3. ábra.

19.3. ábra. A mondat mint kondicionálási eszköz Mowrer (1960) felfogásában

483




19.4. ábra. A viselkedésszerveződés három szintje Osgood (1970) felfogásában

Charles Osgood (1916-1991), az Illinois Egyetem nagy hatású professzora jóval részletesebben, kvázi

formalizáltan és egy nagy sikerű módszert is kidolgozva viszi tovább a mediációs gondolatot. Már 1953-ban

megjelent tankönyve is a Hull-irány modern bibliája. A korabeli kísérleti lélektan minden (nem csak a

behavioristák művelte) területére kiterjedve foglalja össze a pszichológiát úgy, mint a különböző szintű

viselkedésszerveződés tudományát. A részletesen kidolgozott elmélet szerint a viselkedés szerveződésének

három szintje van: a projekciós szinten (ez az idegrendszer elsődleges projekciós pályáiról kapta nevét) megy

végbe az egyszerű asszociatív tanulás, a kondicionálás. Az integrációs szinten a nagyobb perceptuális egységek

kialakulása (Osgood a Gestaltokat is idesorolja), s a komplex készségalakulás jellemző. Az emberi viselkedés

szerveződésére sajátos azonban a reprezentációs szint. Ezen a szinten a viselkedés szabályozása jelek s más

viselkedések keretében történik. Az ingerek itt kapnak jelentést. Osgood szerint egy jel jelentése azoknak a

múltból származó mozgástöredékeknek felel meg, melyek a legsajátosabbak a jelnek megfelelő fizikai ingerre.

Például a kanál perceptuális összképének mint jelnek a jelentését az adja meg, hogy láttára felmerülnek

töredékes kanalazgató mozdulatok. Ezt a koncepciót mutatja a 19.4. ábra.

A viselkedéselméletben ezek a mozgástöredékek Hull anticipált célreakció fogalmát viszik tovább. Osgood

reprezentatív mediációról beszél, mert a belső válaszok a tárggyal kapcsolatos teljes viselkedést töredékes

formában képviselik, ugyanakkor a viselkedés meghatározásában közvetítő, belső láncszemek. Ez biztosítaná,

hogy az emberi viselkedés sokkal kevésbé kiszolgáltatott a pillanatnyi környezetnek, mint az állati.

Osgood meditációs felfogásának különleges súlyt biztosított, hogy kiterjesztette a nyelvre. A szavak, mint jelek

szintén a tárggyal végzett mozgásokból nyerik el eredendően jelentésüket. (Az absztrakt szavaké persze a

konkrét szavakén alapulna.) Innen egy merész fordulattal Osgood áttért arra, hogy a

szavak jelentését átfogó, minden szóra kiterjeszthető módszerrel mérni lehet. Az eljárás szemantikus differenciál

néven vált közismertté. Azt kéri a személytől, hogy ellentétes melléknevek között helyezze el a szavakat a

skálavégekhez érzett (metaforikus) jelentésbeli hasonlóság alapján, mint a 19.5. ábra mutatja.

A módszer, melyet Osgoodnak Sucival és Tannen- baummal együtt 1957-ben kiadott könyve tett elter- jedtté,

faktoranalízis segítségével kimutatta, hogy a szavak így mért jelentésének három legátfogóbb, minden

jelentéstani területen s minden kultúrában is érvényesülő dimenziója az értékelés, az erő és az aktivitás. Az

eljárás az elmélethez (mozgások a jelentés alapjai) persze nehezen kapcsolható. Nehezen rögzíthető a nyelvhez

is, hiszen azt, hogy jó-e vagy puha, nemcsak szavakról, hanem emberekről vagy dolgokról is meg lehet

kérdezni. A módszer maga viszont évtizedek óta az érzelmi jelentés (mit jelent számomra?) s az attitűd

kutatásának legelterjedtebb eljárása. A szociálpszichológiában pedig nemcsak mint módszer él, hanem mint az

érzelmi összhang s a különböző attitűdtárgyak közötti kölcsönhatásra vonatkozó ún. kongruenciaelvek

kiindulópontjává vált. A 19.6. ábra mutatja egy jellegzetes magyar felhasználását politikai kifejezések

jelentésének vizsgálatára.

(Maga az említett három dimenzió is az érzelmek osztályozásában használt dimenziókra emlékeztet, mint

Wundt kapcsán már láttuk; úgy fogható fel, mint az érzelmi kiértékelés legáltalánosabb rendszere. Vö. Pléh és

Czigler 1973.)

484




Osgood módszertani munkája mellett a hatvanas években a nyelv területén védelmezi a neobehaviorista

álláspontot a kognitivista táborba szerveződő riválisokkal szemben (elsősorban Chomsky követőivel). A

jelentést tartja központi folyamatnak a nyelvben, szemben pl. a formai megalapozottságú mondattannal, melyet

alacsonyabb viselkedési szerveződésekhez rendel (Osgood 1980).

19.5. ábra. Az Osgood-féle szemantikus differenciál jellegzetes vizsgálati helyzete

Nemcsak kognitivista ellenfeleire volt azonban nagy inspiráló hatása. Osgood próbálkozása meto-dikai elveit

tekintve a neobehaviorista táborban is számos alternatív jelentésmérési törekvést indított el. Valójában maga az

a gondolat, hogy a szavak jelentése kisszámú dimenzió mentén elrendezhető, Osgood hatására terjed el a

neobehavioristák gondolkodásában, és a jelentésmérés gondolata ennek következménye. Allan Paivio (1968)

vele szemben a szójelentés legrelevánsabb oldalának azt tartja, hogy egy szóról mennyire jut eszünkbe egy

szemléletes képzet. Skálázásos módszerekkel s tanulási kísérletekkel alátámasztott kettős kódolási elképzelése

szerint a konkrét szavak jelentése képzetekben, az absztraktaké csak verbális kódban reprezentálódik. A magyar

Putnoky Jenő (1928-1982) bizonyos értelemben Paivio és Osgood felfogását kombinálta. A nemzetközi

szakirodalomban egyedülálló módon visszatért az Osgood-féle mérési modell kiinduló mozgásos keretéhez.

Szavak mozgáskiváltó értékét skáláztatta, s kimutatta, hogy Paivio kissé üres verbális kódja helyett az absztrakt

szavakat erőteljesebb belső mozgásképzetek s akusztikus képzetek kísérik, szemben a konkrét szavak nagyobb

vizuális képkiváltó értékével (Putnoky 1978).

Figyelemre méltó, hogy egy jó évtized múlva a kognitív pszichológiában újrajátszódik a kép-mozgás vita, csak

most kép- (analóg reprezentáció) és kijelentés- (propozicionális) reprezentáció vitája lesz. Úgy látszik,

szemléletes és elvont viszonya számos elkötelezettség mellett újra felmerülő kérdés.

Osgood révén a közvetítés fogalma a hatvanas évek neobehaviorizmusának kulcsszava lesz. Megjelennek olyan

elképzelések is, melyek a centrális idegrendszeri mozzanatokkal akarják közvetlenül azonosítani a közvetítő

folyamatokat. A kanadai Donald O. Hebb (1949; 1977) neuropszichológiája a viselkedés kétféle szerveződését,

a reflexes és a kognitív szerveződést szembeállítva azt hirdeti, hogy a kognitív szerveződésre, a magasabb rendű

viselkedésekre egyre inkább a központi idegrendszeri sejtegyütteseknek a pillanatnyi ingerfüggéstől elszakadó

485




működése lesz jellemző. Ezek lennének a közvetítő reakciók alapjai. A viselkedés az emlősök fejlődésében

egyre inkább a reprezentációk függvényévé válnak.

Ezzel a konkretizációval szemben ellentétes irányú folyamat is végbemegy. A Kendler házaspár (Kendler és

Kendler 1964) az Osgood-féle mozgástöredékeknél jóval elvontabb közvetítő reakciók segítségével értelmezi

nevezetes tanulási kísérleteit. Ingermegkülönböztetési (diszkriminációs tanulási) kísérleteikben azt mutatták ki,

hogy kísérleti állatoknak s kisgyerekeknek, ha először ezt tanulták meg, hogy a fekete a jó, s a fehér a rossz

inger, utána könnyebb azt megtanulni, hogy a következő szakaszban a kicsi a jó, s a nagy a rossz. Nagyobb

gyerekek s felnőttek számára azonban könnyebb a feladat, ha a lényeges dimenzió azonos marad: a jó fekete –

rossz fehéret, jó fehér – rossz feketét követ. Ennek oka, hogy ők két szakaszban tanulnak: az első, közvetítő

szakaszban megtanulják, hogy melyik dimenzió a fontos (a szín), s azután, hogy ezen belül mi a „jó inger”. Ha a

második kísérletben dimenzióváltás is van, az új közvetítő dimenziót is meg kell tanulniuk. Nyilvánvaló, hogy

itt a mozgásoknál sokkal elvontabb közvetítésről van szó. Ezt a felfogást mutatja a 19.7. ábra.

6.5. Szocializáció és tanuláselmélet

A hatvanas évek elejére mind a nagy elméletekhez kapcsolódva, mind szorgos laboratóriumi munkában igen

nagy anyag halmozódott fel a neobehaviorista táborban a szocializáció finom szerkezetéről. A Neal Miller

kezdeményezte két irány, az agresz- szió és az utánzás vizsgálata kapcsolódott össze

19. 6. ábra. Politikai kifejezések érzelmi jelentése a hetvenes évek jelentésterében (Pléh és Czigler 1978)

19.7. ábra. Kendler és Kendler (1967) közvetítési tanulási felfogása

Bandura (1964) utánzásos vizsgálataiban. A híres kísérletek azt mutatták ki, hogy agresszív kommunikációs

modelleket (pl. krimihősöket) figyelve a gyerekek utólag, késleltetve utánozzák az agresz- szor viselkedését. A

jutalmazott felnőtt modellé válik a gyermek számára. Ez a kísérlet, s a pontos paramétereket tisztázni hivatott,

azóta folytatott tengernyi hasonló munka egyszerre sok mindent jelent a neobehaviorizmusban. Legelső szinten

a spekulatív szociálpszichológiából örökölt utánzásfogalom magyarázó értékének pontosítását. Egyben túllépés

is azon a korábbi behaviorista felfogáson, mely az utánzásban pusztán másodlagos megerősítést látott, a társnak

nem tulajdonított speciális jelentőséget. A késleltetett utánzás azonban a pszichoanalitikus azonosulásfogalom

kísérletileg vizsgálható modelljévé is válik (vagy ambiciózusabb szerzőknél egyenesen magyarázatává). Az

agresszió okainak keresésében a frusztráció és a közvetlen jutalom mellett megjelenik a szimbolikus,

486




mintaátvételi jutalom is: a gyermek a jutalmazott modell viselkedését veszi át, s ő maga számára csupán maga

az utánzás jutalomértékű. Ez az elképzelés, talán nem is kell külön hangsúlyozni, újfajta társadalmi felelősséget

és szocializációs rendszert hirdet: a viselkedéskutató nemcsak a szülők, hanem a tágabb környezet

modelladóinak felelősségét is kiemeli.

Végül ezek a szocializációs kutatások a másodlagos motívumok alakulásának új útjait is feltárják. Nem minden

motívumunk és értékünk kell végső soron visszavezethető legyen saját viselkedésünk következményeire. A

modellkövetés erőteljes motívumtanulási utakat is biztosít. A mai evolúciós pszichológia ezt viszi tovább,

amikor az emberi utánzásban a szándék átvételéről beszél (Toma- sello 2002).

Skinner társadalmi utópiája

Az ötvenes évektől a behaviorista szocializációs felfogások kifinomult, többszintű elképzelései mellett egyre

határozottabb formát ölt a vállaltan egyszintű s egyszerű viselkedésmagyarázat is. Skinner korábban is

határozottan képviselt leíró behaviorizmusa is felerősíti hangját. A mester s nagyszámú tanítványa részletesen

tisztázza az operáns viselkedés befolyásolóit, elsősorban a következmények, a megerősítés oldaláról. Maga

Skinner (1972) nagy port felkavart radikális társadalomtudományi és utópisztikus művekben (egy sikeres

regényben is) terjeszti ki az operáns viselkedéselemzést a sajátosan emberi folyamatokra is.

Radikalizmusát röviden úgy lehet jellemezni, hogy minden emberi viselkedést a következmények ellenőrzése

alatt álló operáns viselkedésnek (reflexnek) tart. A nyelv például, mint a modern nyelvészet számára provokatív

kiindulópontot jelentő Verbal behavior című művében kifejti, tulajdonképpen sajátos önmegerősítéseket is

tartalmazó válaszrendszer. A gyermek, mikor beszélni kezd, környezete jutalmai hatására viselkedni tanul, s

nem szabályokat vagy valamilyen rejtett jelentésrendszert s hasonlókat alakít ki. Általában is igaz, hogy

leghumánabbnak tartott viselkedéseink mögött sincsen rendszer vagy logika, pusztán igen bonyolult

megerősítési előtörténet. Az emberi társadalom, hogy Skinner érvelésének másik kulcspontját vegyük, nem más

mint jutalmak s szankciók rendszere, viselkedési ellenőrző rendszer. Nem elég következetes azonban. A

viselkedéselemzés azáltal válhat utópia alapjává, hogy Skinner a laboratóriumból kitekintve ajánlásokat

fogalmaz meg. A közvetlen megerősítés elve szerint a megerősítésnek azonnal követnie kell a cselekvést, hogy

ellenőrzése alá tudja vonni az akciót (ezért többnyire csak jelképes megerősítés). A leghatékonyabb a sok kis

jutalom, mely nagyra váltható. Jutalmazni kell ugyanis, a jó jutalmazása sokkal hatékonyabb, mint a rossz

büntetése. Ezt, vagyis a büntető társadalom elleni hiedelmet két szempontból is fontos hangsúlyoznunk.

Egyrészt a liberális kritikusok szemében a szigorú viselkedési rend apostolának számító Skinner egy

boldogabbb s örömcentrikusabb társadalomért küzd. Ugyanakkor ez a felfogás a büntetést mint egy emberi

társadalmi konstrukciót marasztalja el. A mai evolúciós pszichológia folyvást azt hangsúlyozza, hogy a büntetés

„szoktatási”, elsődleges szocializációs használata éppenséggel humánspecifikus vonás.

Minden viselkedés elemeire bontandó, s elemenként kell módosítani. Ennek kirívó példája volt a Skinner

propagálta programozott oktatás.

Az ő felfogásában ennek lényege: a megtanulandó anyag elemi válaszokra bontása, s a válaszok jutalommal

megerősítése. A kognitívabb irányultságú reformpedagógiai törekvések hamarosan túl merevnek és a gyermek

kompetenciáit alulbecsülőnek bizonyultak.

A Skinner-féle program legnagyobb sikereit a viselkedésterápiában érte el. A kóros, destruktív viselkedést

következetes megerősítési rend alkalmazásával kell megváltoztatnunk. Elemeznünk kell a hibás viselkedést: pl.

mikor szokott rágyújtani, mi az, amit nem tud dohányzás közben csinálni, stb. Ezután a jutalmazó értékű rossz

viselkedést (pl. rágyújtás) egy ártatlan másik jutalmazó értékű viselkedéssel kell felváltani (pl. rágógumi,

zenehallgatás). Először a legkönnyebb, majd végül a legnehezebb helyzetben is ki kell cserélni őket.

Skinnerék ezt az alkalmazott viselkedéselemzést általában minden leküzdendő probléma esetében propagálják.

A „mély” okokat elemző pszichoanalitikus beállítottságú pszichoterápiával szemben ők képviselik a közvetlen

beavatkozást mint alternatívát. Az embert, hangzik a vád, túlzottan kiszolgáltatott, kívülről irányított lényként

kezelik. Nem veszik észre, hogy vannak „belső” gondok s belső erők is. Kétségkívül jogos a vád. Skinner

emberképében azonban ezek a dolgok nem léteznek, hangsúlyozásuk számára pusztán a tudománytalan „belső

emberhez” való menekülés újabb bizonysága. A teljes képhez hozzátartozik, hogy ez a pszichoterápiás törekvés

össze tudott kapcsolódni egy, a viselkedésnél komplexebb emlékképpel. A mai pszichoterápia kognitívviselkedéses

irányzatai nem tüzet és vizet elegyítenek, hanem az emberi viselkedés megváltoztatásából indulnak

ki egy komplex, a környezetéről bonyolult modelleket alkotó, de mégiscsak racionális ember képéből.

487




A neobehaviorizmus társadalomfelfogásának értékelésében tanulságos, hogy egy kiábrándult behaviorista,

James Deese 1985-ben egy igen érdekes könyvben próbálta elhelyezni a társadalomtudományok, az amerikai

behaviorizmus és a kognitív forradalom viszonyát. Könyve, amely azt a sokatmondó címet viseli, hogy Az

amerikai szabadság és a társadalomtudományok, legalább három szempontból érdekes. Egyrészt az amerikai

társadalomtudósok közül ritka módon észreveszi, hogy a társadalomtudományok és az amerikai ethosz, az

alapító atyák szabadságideológiája bizonyos értelemben ellentmond egymásnak, hiszen a pszichológia és a

társadalomtudományok két évszázad óta az ember determinisztikus képének kidolgozásán munkálkodnak, ami

szemben áll a szabadságfelfogással. Másrészt, a 19. századra nézve két érdekes tézist fogalmaz meg. A darwini

gondolatmenet és az adaptáció problémájának felfedezése egy újabb, nem egyszerű determinizmus lehetőségét

emeli be a viselkedés vizsgálatába. Ennek megfelelően értelmezhetjük például az egész, a reflex értékelésével

kapcsolatos vitát is úgy, mint a szándékos és nem szándékos viselkedés meghatározottságának problémáját.

Deese számára Skinner életműve nagyon sajátos, paradox módon mutatja ezt az ellentmondásosságot. Ennek

legalább két aspektusa van. Egyrészt a közismert deterministánál az operáns viselkedés fogalma mintegy

megóvja, beemeli a szándékos viselkedés problémáját a viselkedésmeghatározásba. Másrészt, miközben Skinner

szavakban determinista, azt hirdeti, hogy a pszichológiai törvények (ezt persze ő viselkedési törvényeknek

nevezi) semmire sem redukálhatóak, különösen nem az agyműködésre. Ezek sui generis fenomenológiai

törvények.

A harmadik érdekes mozzanat, hogy Deese ostorozza a szociálpszichológiát, mert felelősnek tartja az ember

nihilisztikus, manipulatív felfogásának terjesztéséért. O nem túl sokat tud ehelyett nyújtani, de hiteles „belső

kritikus”.

6.5.1. Információelmélet és pszichológia: statisztikai behaviorizmus

A behaviorizmus sorsának alakulása szempontjából nagy jelentősége volt annak, hogy a II. világháború alatt sok

kísérletező közvetlen kapcsolatba került a bonyolult ember-gép rendszerek s kommunikációs kapcsolatok

leírását lehetővé tevő új matematikai fejezetekkel, a kibernetikával és az információelmélettel.

A Shannon és Weaver (1986) bevezette információelméleti fogalmak lényege, hogy egy technikai

kommunikációs rendszerben a jelek pusztán mint jelek kezelhetők, jelentésüktől függetlenül. A jelek hírértéke

jellemezhető úgy, hogy mekkora bizonytalanságot csökkentenek a fogadónál, amikor megjelennek. A nagyobb

lehetséges készletből származó betű hírértéke ennek megfelelően nagyobb, mint egy számjegyé. Jellemezhető

lesz jelsorozatok belső viszonya is: egy adott jel után nagy valószínűséggel mindig következő másik jel

hírértéke kisebb, mint a más jelektől függetlenül véletlenszerűen megjelenő jelé (a szókezdő p utáni r hírértéke

például kisebb, mint a szó belseji r betűé).

A pszichológusok ráéreztek ennek a látszólag pusztán technikai és matematikai elméletnek az érdekességére.

Olyan kutatások valósultak meg már a háború alatt, melyek például arra voltak kíváncsiak, milyen

információátviteli torzításokat (megszakítás, magas vagy mély hangok levágása stb.) tűr el átvitel során az

emberi beszéd, hogyan növelhető ennek megfelelően a technikai kommunikációs csatornák átviteli kapacitása.

Vagy: milyen paramétereknek megfelelően korlátozott az emberi információfelvétel és -tárolás: az

információmeny- nyiségnek (átlagos ritkaságérték) vagy valamilyen más paraméternek. Vagy: úgy tűnt, hogy a

reakcióidő függése a lehetséges inger- és válaszalternatíváktól úgy jellemezhető, hogy a RI az alternatívaszám

logaritmusának, vagyis az inger átvitte információmennyiségnek a függvénye (Hick-törvény).

Amerikában George Miller (1952), Angliában pedig Colin Cherry és Donald Broadbent (1958) munkáiban

létrejött egy sajátos statisztikai behaviorizmus. Ez az emberi viselkedés leírásában a hangsúlyt a

kommunikációs metaforára helyezi, de ezzel párhuzamosan át is teszi az emberre: az ember mint

információkezelő lény vizsgálandó. Innen már csak egy ugrás lesz a kognitív pszichológia szemlélete. Míg a

statisztikai behaviorizmus nem nyitja fel az inger és válasz közötti „fekete dobozt”, a külső rendszer és a

viselkedés vizsgálatára használja a matematikai modellt, a kognitív szemlélet könnyedén felnyitja azt. A jelek

önmagukban való vizsgálata helyett a jelentés és a reprezentáció kérdését helyezi előtérbe, ugyanakkor

legalábbis kezdetben a kommunikációs metaforát továbbra is érvényesíti, csak már a fejen belüli kódolásokról s

átalakításokról fog beszélni. A 19.8. ábra mutatja Broadbent (1958) ennek megfelelő modelljét. Nem véletlen,

hogy ezt az átlépést pontosan ugyanazok a személyek teszik meg, akik a rövid életű statisztikai behaviorizmust

is életre hívták.

6.6. A fiziológiai gondolkodás a neobehaviorizmusban

Az ötvenes évektől vált újra különösen világossá, hogy a viselkedés pszichológiai magyarázatának szoros

kapcsolatot kell tartania a fiziológiai gondolkodás fejlődésével. Ez tulajdonképpen azt is jelentette, hogy sokan

488




felismerték, még akkor is munkál egy rejtett feltevés a pszichológusokban az idegrendszer működéséről, ha

expliciten nem is fogalmazzák ezt meg. Az új fiziológiai fejlemények éppen a pszichológusok rejtett

idegrendszeri modelljét – ahogy Hebb (1949) nevezi, a Conceptual Nervous System, CNS, azaz fogalmi

idegrendszer elképzelését – változtatják meg. Ennek több oka s összetevője volt.

1. A kutatási technikák fejlődése. Az ötvenes évek elejétől megjelennek azok az eljárások (kezdetben az EEGvizsgálatok,

majd az eseményfüggő agyi válaszok vizsgálata, a finomabb mozgásregisztráció stb.), melyek

közvetlen megfigyeléseket tesznek lehetővé a központi idegrendszer működéséről. Ezzel talaját veszti a még

a harmincas években is sokaknál (pl. Skinnernél vagy Guthrie-nál) élő módszertani kétely arról, hogy a

centrális elméletek csak spekulatív érdekűek lehetnek a pszichológiában.

19.8. ábra. Az emberi megismerés mint információfeldolgozási folyamatok sorozata Broadbent (1958) alapján

1. Spontán aktivitás. Az ötvenes években számos formában került előtérbe az aktiváció és az aktív kereső

viselkedés. Az agytörzsi aktiváló rendszer jelentőségének felfedezése (Moruzzi és Magoun 1948) olyan

pszichológiai modellekhez vezet, melyek előtérbe állítják a viselkedés energetikáját. Nagy szerepet játszott

ebben a közvetítésben a McGill Egyetemen dolgozó kanadai Donald O. Hebb (1904-1985), aki eredetileg

Lashley tanítványa volt, s tőle s Pennfieldtől, a neves agysebésztől tanulta a neurofiziológiai modellálás

jelentőségét a pszichológiában. Munkatársaival feltárják, hogy az aktiváltságnak van egy optimális szintje.

Az ingerek, a külvilág abban is szerepet játszanak, hogy fenntartsák ezt a szintet: ingermegvonás esetén

(szenzoros deprivációban) számos érzékelési és egyéb zavar lép fel. Kialakul az aktivációs kontinuum

elmélete, mely szerint különböző izgalmi, feszültségi szinteken eltérő a teljesítmény: optimális közepes

izgalomnál (Hebb 1949). (Ezzel voltaképpen egy régóta ismert összefüggés, a Yerkes-Dodson- törvény

néven emlegetett fordított U görbe kap pszichofiziológiaibb értelmezést.) Az aktivációs koncepció révén

polgárjogot nyer a behavioristák számára is a figyelem vizsgálata, új megvilágításba helyeződik a pavlovi

fiziológia tájékozódási reakció fogalma (vö. 20. fejezet). A tájékozódási reakció fázisos változás az

aktivációban, habituációja, ismétlésre való csökkenése pedig annak mutatója lesz, hogy kialakult az ingernek

az aktivációt legátló idegi reprezentációja. A szovjet E. N. Szokolov és a magyar Grastyán Endre (1923-

1988) az aktivációs koncepciót helyezik a tanulás középpontjába is. Szokolov (1968) felfogásában a tanulás

lényege az inger neurális reprezentációjának kialakulása, az ismételt ingerlésre bekövetkező habituáció ennek

mutatója. Grastyán (1961) pedig egyrészt azt mutatja ki, hogy a tájékozódási reakció alapja az elvárások

(modellek) és a jelen inger közötti össze nem illés, később pedig egyenesen egy olyan kognitív

tanuláselméletet épít ki, mely szerint minden tanulás lényegi mozzanata a jeltanulás, az orientáció a

környezetben (Grastyán 1984).

489




A pszichológusok részletesen kidolgozzák a tájékozódási reakciót kiváltó ingerek elméletét is. A kanadai Daniel

Berlyne (1924-1976) felfogása az újdonság mellett az össze nem illést is kiemeli. Erre alapozva épít ki egy

modern kísérleti esztétikát is. Az ember mint az újra irányuló lény koncepciója a motivációs pszichológiába is

behatol. Számos állatkísérlet is rámutatott már az ötvenes években, hogy az újat aktívan keressük is. Az ennek

megfeleltetett explorációs késztetés alapjává válik annak a felfogásnak, mely ki akar lépni a naivan

homeosztatikus emberkép kereteiből, mely szerint az ember mindig az izgalmi szint minél gyorsabb

csökkentésére törekedne. A teljes képhez az izgalom növekedése is hozzátartozik, nemcsak a drive-redukció.

Az explorációs viselkedésformák hangsúlyozása nemcsak a motiváció „belső”, energetikai oldalának felfogását

változtatja meg, hanem megkérdőjelezi a reagáló szervezet behaviorista metateoretikus feltételezését is.

Magasabb rendű állatok, hangzik az új felfogás, aktívan kutatják környezetüket, spontán tevékenység jellemzi

őket, nemcsak ingerekre reagálnak, s maga a megismerés motivációs igénnyé válik számukra.

Az egész aktivációs problematika fokozatosan kifelé vezet a behaviorista keretekből. Az említetteken túl

átalakítja az érzelmek felfogását (megjelenik az érzelmek vagy legalábbis a kísérőjelenségek aktivációs

elmélete), az éberség kapcsán elkezdődnek a kísérleti alváskutatások s újra felmerül a száműzött tudat fogalma,

s az aktivációs koncepció a személyiségkutatást is meghódítja. A hatvanas években a megújulás egyik

vezérszemélye a magyar kutatásban is az aktivációs gondolat. Ennek részben az az oka, hogy az ötvenes

évekbeli háttérbe szorítottság és kényszer-pavlovizáció után az aktivációs koncepció a pavlovi örökség

megszüntetve meghaladásának keretévé válik. Grastyán Endre pszichofiziológiája mellett ezt az irányt képviseli

ekkoriban Marton Magda tipológiai munkássága s Barkóczi Ilona (1971) vizsgálatai az explorációs tevékenység

jelentőségéről embercsecsemőknél (lásd 21. fejezet).

1. A motiváció fiziológiája. Az ötvenes években a motivációs fiziológia pszichológiai kiindulópontja a driveredukciós

elmélet. Ennek fiziológiai értelmezésében kiemelkedő jelentőségre tett szert, hogy bevetté vált a

hipotalamusznak s más, a motivált viselkedésben kulcsszerepet játszó kéreg alatti, illetve törzsfejlődésileg ősi

agykérgi képződményeknek, a limbikus rendszer képleteinek a közvetlen ingerlése, finom irtása és

működésük regisztrálása. Kiegészítette ezt, hogy 1954-ben, mint oly sokszor, egy véletlen felfedezés

keretében kiderült, hogy az állatok bizonyos képletek ingerléséért munkát is hajlandóak végezni. A kanadai

Olds felfedezése nyomán ezt a jelenséget nevezzük öningerlésnek. Ezek a vizsgálatok részletesen tisztázták

az egyes motivációs rendszerek agyi szerveződését, a nekik megfelelő „éhségi” és „jóllakottsági”

központokat. A pszichológiai elmélet számára talán még érdekesebb, hogy azt is feltárták, a motivált

viselkedés szerveződése fiziológiailag is kettős: a tapasztalat elsősorban az ún. appetitív, előkészítő

viselkedéseket befolyásolja, a konszummatív mozzanatokat kevésbé. Ezzel kapcsolat teremtődött a motivált

viselkedés klasszikus, Wallace Craigtől (1918) származó, s a modern, elsősorban Konrad Lorenz (1977)

nevéhez fűződő etológiai vizsgálata és a pszichológia között. A drive-redukció pszichológiai problémája mint

az ősi rendszerek tanulást szabályozó szerepe fogalmazódik újra. Ennek pszichofiziológiai mechanizmusait

490




illetően Grastyán (1967; 1984) tett sokat azért, hogy az izgalomcsökkenés jutalmazó szerepét egy olyan

átfogóbb rendszerrel váltsa fel, melyben a jutalomnak és a büntetésnek egyazon rendszer kétféle állapota

felel meg, a jutalom a közelítő viselkedés gátlás alóli felszabadulása, a büntetés pedig a közelítés gátlása, a

hipotalamuszban zajló finom történések eredményeként.

2. Az idegrendszer modelláló funkciója. Az ötvenes évekre kialakulnak olyan neuropszichológiai modellek is,

melyek, amikor a viselkedésszabályozás központi idegrendszeri tényezőit emelik ki, egyben az idegrendszeri

reprezentációk szabályozó szerepére helyezik a hangsúlyt a közvetlenebb reflexes szabályozás helyett. Már

az örökké jelen lévő Karl Lashley (1951) egy kései tanulmánya is megfogalmazza a sorrendiség

szabályozásával kapcsolatban, hogy az anticipációs és perszerverációs hibák s a mozgások egymáshoz

igazodása révén akár az egyszerű beszédmozgások sem képzelhetők el reflexláncként. A viselkedés túl gyors

s az előzményekhez jól igazodó ahhoz, hogy pusztán a válaszokból jövő visszajelentés irányíthassa. Fel kell

tételeznünk, hogy egy mondat kimondását például egy centrális mozgásminta irányítja. Még egy szó

kimondásakor sem működik az a reflexlánc elképzelés, amit a 19.9. ábra mutat. Fel kell tenni az EKÉT szó

egészének belső mintáját is. Az etológia szintén ezt a modelláló mozzanatot állítja előtérbe a magasabb rendű

viselkedés magyarázatában (Csányi 1994).

19.9. ábra. A viselkedés bírált reflexlánc- szerveződése Lashley (1951) felfogásában

Jóval részletesebb s előremutatóbb kifejtést kapnak ezek a gondolatok a már többször említett D. O. Hebb

munkásságában. Először az 1949-ben megjelent, A viselkedés szerveződése című könyvében fejti ki

reprezentáció-központú neuropszicholó- giát. A viselkedés szabályozása szerinte kettős. A reflexes szabályozás

közvetlen, a bonyolultabb

viselkedések azonban reprezentációk által közvetítve szabályozódnak. A késleltetett válaszadás, a kerülőúthasználat,

s hasonló, egyszerűnek tűnő jelenségek már az állatoknál is szükségessé teszik reprezentációk

(ingernyomok, képzetek) feltételezését. Ezek idegrendszeri megfelelője a tapasztalat alapján kialakult kérgi

sejtegyüttes lenne. Ezek feltételezése miatt emlegetem Hebb felfogását mint reprezentáció-központú

pszichofiziológiát, mely a közvetlen ingerfüggés csökkenő s a belső reprezentációk növekvő viselkedésirányító

szerepét hangsúlyozva evolúciós előképét adja sok mai kognitív pszichológus doktrínájának. Saját idejében

viszont elindítója volt annak az átfogó törekvésnek, hogy összhangot teremtsenek elméleti agymodelleink s a

viselkedéselmélet között.

6.7. Kulcsfogalmak

5.21. táblázat -

agresszió meditáció szemantik

kondicionálás neopozitivizmus szorongás

korrekcionizmus operacionalizmus utánzás

közbülső váltás

skálák


A neobehaviorizmus egészéhez Kardos (1970) válogatása és a Sz. Gy. II. kötete sok forrást megad.

A tudományelméleti vonatkozásokról az Altrichter (1972) és a Papp (1977), valamint a Forrai és Szegedi

(1998), valamint Laki (1998) szerkesztette kötetek további anyagot hoznak. Brunswik (1988) Farkas András

bevezetőjével végre magyarul is olvasható. Hammond (1969) pedig gazdag válogatás mellett róla szóló írásokat

is tartalmaz.

Hull, Tolman, Skinner, Guthrie, Osgood részben magyarul is olvashatók az említett gyűjteményekben. Tolman

felfogása Kardos (1988) munkájában is részletes bemutatást kap. A verbálistanulás-kutatás szemléletét

bemutatja Barkóczi és Putnoky (1968) könyve, átalakulását a kódolás és az organizáció kérdésévé pedig Kónya

(1979) tanulmánya.

491




A közvetítés problematikájára igen jó forrás Putnoky (1966) történeti elemzése, a jelentésmérési módszerekre

pedig szintén ő (Putnoky 1978), beleértve saját módszerének ismertetését is. Ezenkívül Czigler és Pléh (1973)

ismertetése ad eligazítást.

Shannon könyve az információelméletről ma már magyarul is olvasható. A pszichológiai alkalmazásokról

Lomov (1969), illetve a Foss (1972) szerkesztette kötet jó forrás. Az utóbbi érdekes pszichofiziológiai

összefoglaló dolgozatokat is összegyűjtött. Erre Hebb (1975) tankönyve, az Ádám György (1972) szerkesztette

válogatás, valamint Grastyán írásai a jó fogódzók. Grastyán jelentőségét tanítványa, Molnár Péter (1989)

méltatja.

Végül a neobehaviorista szocializációs elképzelésekre Zrinszky válogatása mellett Ranschburg Jenő (1970)

könyve jó összefoglaló.

Az egész modern behaviorizmusra jó forrás Ernest Hilgard (1987) áttekintése az amerikai pszichológia

történetéről, mely szinte máig követi az eseményeket.

7. 20. FEJEZET – A szovjet-orosz pszichológia

Az emberi személyiség valóban tudományos pszichológiai értelmezéséhez a kulcs: a személyiség születésének

és fejlődésének, átalakulásainak tanulmányozása a meghatározott társadalmi feltételek között folyó

tevékenységben.

A. Ny. Leontyev: Tevékenység, tudat, személyiség.

1979, 126-127. o.

7.1. Társadalmi háttér – miért külön?

Joggal merül fel a kérdés, hogy miért kell a pszichológia egészétől elkülönítve tárgyalni a szovjet pszichológiát,

miközben a nemzeti mozzanat fokozatosan háttérbe szorult a pszichológia alakulásának bemutatásában? Több

ok jogosít fel erre a külön tárgyalásra. Az első politikai és szociológiai. A forradalom utáni évtizedekben az

orosz-szovjet pszichológia egészének fejlődésére egyirányú beágyazottság jellemző a nemzetközi pszichológiai

élethez viszonyítva. A szovjet tudomány, legalábbis az első két évtizedben meglehetősen nyitott a nyugati

pszichológia irányában. Fordítva azonban nem ez a helyzet, kisszámú kivételtől eltekintve a szovjet eredmények

nem váltak a nemzetközi pszichológia részévé. (A kivételek Pavlov és Behtyerev munkái, Lurija és Vigotszkij

néhány műve.) A hatalmas országban ugyanakkor erőteljes belső polarizáció indul meg. Az iskolák és

irányzatok nemzetközi harcát belső, de korántsem belterjes küzdelmek helyettesítik. Ahhoz, hogy megfelelően

megértsük a szovjet pszichológia helyzetét, saját jogukon kell megismerkednünk ezekkel a küzdelmekkel, már

csak azért is, mert a vitákban részt vevők számára ezek jelentették az intellektuális realitást.

Kifelé való nyitottságuk nem mechanikus átvételt jelentett. Ekkoriban alakul ki a szovjet tudományra jellemző

polemikus stílus, mely minden átvett szellemi inspiráció kritikai feldolgozását követeli, hiányosságaik

dialektikus meghaladásával. Ebben a kritikai feldolgozásban kitüntetett szerepet játszott a szovjet pszichológiát

sajátos helyzetbe hozó második mozzanat. A forradalom után a pszichológusok számára is (más

társadalomtudományokhoz hasonlóan) döntő kérdéssé vált a marxizmus integrálása. Az egymással harcoló

irányzatok jó része a mi a helyes marxista pszichológia kérdés körül forog. Ez a folyamat igen korán megindul,

még ideológiai kényszerek nélkül. Kezdetben valóban a minden régivel szakítani akaró ifjúság lendülete

irányítja, az őszinte igény a társadalmi, ideológiai és a tudományos forradalom összekapcsolására. A harmincas

évekre megváltozik a helyzet: a marxista pszichológia keresése már nem annyira belső igény, hanem ideológiai

kényszerűség lesz, s az iskolás értelmezések révén éppenséggel a pszichológia felszámolásához vezet. Szorosan

kapcsolódik ehhez a harmadik mozzanat: bekapcsolni a pszichológiát az új társadalom építésébe. Ez a törekvés

is őszinte forradalmi lelkesedéssel indul, hogy azután a hivatalosan deklarált új ember koncepció illusztratív

alátámasztásává váljon. Mindenképpen azt eredményezi azonban, hogy a legteoretikusabb pszichológusok is

szorosan kapcsolódnak a gyakorlathoz, s hogy mindegyik irány az ember formálhatósága mellett teszi le a

voksot.

7.1.1. Kétszer két orosz hagyomány: közösség és misztika, hős és

radikalizmus

492




Nem szükséges itt belemennünk az elmaradott, keleti típusú orosz társadalmi fejlődés részletezésébe. Érvelés

nélkül, csak a múltat felvillantva érdemes azonban kiemelni e hagyomány olyan jellegzetességeit, melyek a

forradalom utáni pszichológia intellektuális arculatának megértését is segítik. Ebben a bemutatásban főleg

McLeish (1975) könyvére támaszkodom.

A radikalizmus. Az első egyén és társadalom viszonyával kapcsolatos. Az orosz feudalizmus nemcsak sokáig

tartott és konzervált paternalisztikus emberi viszonyokat is a gazdasági és társadalmi bajok mellett, hanem

szerveződése is eltért a nyugatitól. A földközösségi művelés és a faluközösség intenzív nagyközösségi élete,

mint erőteljesen tovább élő paraszti életminta, kedvezett a továbbiakban is a dezindividualizált, mechanikus

szolidaritást igénylő politikai és társadalomszervezési gyakorlatoknak, intellektuálisan pedig annak a

gondolkodásmódnak, mely a közösséget elsődleges értéknek tartja, s a közösségiből vezeti le az egyénit. A

mindennapi életben nem ment végbe az egyénnek az a forradalma, mely oly jellemző a modern nyugati

gondolkodásra, de ugyanez elmaradt a filozófiai individuum-központúságot tekintve is. A polgári

individualizáció az orosz szellemi életben is kései termék. A keleti kereszténységben nem volt reformáció.

Ennek következtében még a 19. századra sem jött létre teológia és filozófia világos szétválása. A filozófia,

különösen az ismeretelmélet kérdésköre nem vált el fokozatosan a vallástól. Ennek kettős hatása volt, mely

megnyilvánul mind a szellemi élet csoportszerveződéseiben, mind magában a szellemi orientációban. Amikor a

19. században megjelennek a polgárosodott, individualizált létnek megfelelő eszmék, ezek mindig a

hivatalosság keretein kívül maradnak, szellemi op- pozíciót vagy egyenesen üldöztetést eredményeznek. A

szerves fejlődés hiánya és a szellemi-egyházi és politikai elnyomás összekapcsolódása révén ez a világi filozófia

azonnal sokkal radikálisabb lett, mint nyugat-európai megfelelői. Az orosz forradalmi demokraták gondolataitól

egyenes út vezet Szecsenov radikális materializmusáig. Már a forradalmi demokraták sem pusztán az egyén

jogait, az alulról való társadalomszervezés radikális igényét hirdetik, hanem az embert is egységes

pszichofizikai lénynek deklarálják. A semleges, ontológiailag értelmezetlen képzetjáték helyett az orosz

pszichológia zászlóbontása Szecsenovnál, a forradalmi demokraták barátjánál azonnal materialista jelszavak

alatt történik. S ezzel létrejön az egyik, a szovjet pszichológia sorsát döntően befolyásoló pólus: a radikális

természettudományos szemlélet az emberről.

Miszticizmus. Nem csak a politikai hatalom küzdött azonban e nézetek radikalizmusa ellen. A hivatalos

tudományosság világában a vallásos, misztikus nézetek az emberről tovább élnek s harcolnak a radikálisok

ellen. A hit, az isteni igazság, a kollektív intuíció s hasonló fogalmak még a 19. század közepén is bevettek a

tudományosnak tartott érvelésekben, hogy aztán a szovjet rendszer bukása után ma újra visszatérjenek. A

misztikus mozzanatok nemcsak történetileg, kuriózumként érdekesek. Az orosz szellemi élet egy másik pólusát

mutatják fel: a redukcionista materializmus mellett az azzal szembeni állandó elégedetlenséget. A 20.

században, különösen a szovjet korszakban intellektuálisan ez az elégedetlenség megszelídül, elveszíti vallásos

és misztikus konnotációit. Úgy jelenik meg, mint a materializmussal szembeni idealista ellenpólus, illetve az

embernek a determinációból való kilépését, a világ átalakítását biztosító dialektikus ellenpólus. Társadalmilag

mindez azonban korántsem jelent megszelídülést. A közösség érdekeire való hivatkozás a 20. században minden

korábbinál erőszakosabb szellemi (ha nem egyéb) terror ideológiai alapja lesz.

Mindkét szemlélethez, a konzervatív, „lélek”- és érzelemközpontúhoz, illetve a radikális materialistához sajátos

hőskultusz is járul. A vallásos küldetéstudat és önzetlen áldozatvállalás áll az egyik; a minden nehézséget, s

főként önmagát le- küzdő, a megpróbáltatásokat rezzenéstelenül viselő forradalmár (végső kifejletében majd a

hivatásos forradalmár) a másik póluson. Sem a közösség elve, sem az individualizmus nem zárják ki a

hőskultuszt. Ennek sok egyéb mellett a tudományban is sajátos következménye van: a mesterek kultusza sokkal

szorosabb iskolaszerű szerveződést alakít ki, mint azt másutt megszoktuk a 20. században. A

megkérdőjelezhetetlen tekintély sokszor válik nemcsak intellektuális korláttá, hanem az elnyomó hatalmat

kiszolgáló szellemi attitűddé is.

7.2. Az orosz pszichológia a forradalom előtt

Az 1917-es forradalmak idején a spiritualisztikus és a materialista irányzatnak is jellegzetes intellektuális és

intézményi képviselete volt az orosz szellemi életben. A „spiritualista” irány persze a század végére

megszelidített formában értendő. A polgárosodással, az orosz kapitalizmus fejlődésével párhuzamosan

létrejönnek a világi, nyugati, elsősorban német értelemben vett pszichológia feltételei. 1885-ben Behtyerev

Kazanyban alapítja meg az első pszichológiai laboratóriumot, s ezt követik a részben neuropatológusok, részben

filozófus pszichológusok által megszervezett laboratóriumok Moszkvában, Harkovban, Ogyesszában,

Pétervárott. Be is kapcsolódnak a kor nemzetközi kísérleti pszichológiájába: az Ogyesszában dolgozó Nyikoláj

Lange (1858-1921) Wundt laboratóriumából hozza a témáját, bár letér a mester szenzoros preferenciáiról: a

figyelem ingadozásait vizsgálja a motoros attitűdök függvényében. Metodikai újításokat is bevezetnek. A. F.

493




Lazurszkij (1874-1917) egy igen modern módszer, a természetes körülmények között folyó kísérlet első

propagátora lesz.

1912-ben a Moszkvai Egyetemen egy, a kor viszonyaihoz képest óriási Pszichológiai Intézetet hoznak létre. (Az

épület ma is képes elhelyezni a Pedagógiai Akadémia Pszichológiai Kutatóintézetét.) A G. I. Cselpanov (1862-

1936) vezetése alatt működő intézet programja világos: a kísérletezést az önmegfigyeléssel összekapcsolva lehet

csak igazi pszichológiát művelni. Ez a pszichológia az orosz közegben sokkal határozottabb világnézeti

állásfoglalásra kényszerül, mint Németországban, ahol a kísérletezők igyekeznek a parallelizmus elvével

elkerülni az állásfoglalást a pszichikum természetéről. Oroszországban a tudatlélektan egyértelműen idealista

konnotációt kap. Ugyanebben az időben ugyanis Pétervárott Pavlov és Behtyerev egymástól független s

egymással versengő koncepciójában objektív pszichológiát hirdetnek. Olyan objektív pszichológiát, mely a lelki

jelenségek összességét képes lesz beilleszteni a reflexfolyamatok világába. Amikor Cselpanovék introspekcióról

beszélnek, ezt világosan a reflexszel polemizálva teszik; s amikor szubjektív pszichológiáról, ezt Pavlov, de

főleg a harcosabb Behtyerev objektivizmusával állítják szembe. Vagyis a világnézeti mozzanat a forradalom

előtt is jellemzi az orosz pszichológia művelését.

7.3. Az első marxista próbálkozások: a viselkedéselv Blonszkij és

Kornyilov munkáiban

A forradalom utáni évek a pszichológiai életben is az ifjúság évei. Ifjútörökök újabb és újabb hullámban

kérdőjelezik meg az akadémikus pszichológiát, s indítanak támadást Cselpanov tudatlélektana és az általa

vezetett intézet mint fellegvár ellen. A forradalmi idők, majd a gyors társadalmi és politikai változások

következtében a viták, a hangsúlyeltolódások és a szervezeti változások és adminisztratív intézkedések igen

gyorsan követik egymást. A dolgok természetéből következően az elszakadás, a leszámolás első nemzedékének

képviselői a megtámadott mesterek közvetlen tanítványai.

Pavel Petrovics Blonszkij (1884-1941) filozófus, pedagógus és pszichológus volt az első zászlóbontója egy új

marxista pszichológiának, mely középpontjába a viselkedést és a történetiséget kell helyezze. Blonszkij életútja

is jellemző a haladó orosz értelmiség sorsára. Igen művelt filozófiatörténész volt, korán megismerkedett a

marxizmussal és a forradalmi mozgalommal, s bár nem volt bolsevik, megjárta a börtönöket. Tanítóképzői és

egyetemi oktatóként sok ellenállás közepette a modern pedagógiát népszerűsíti könyveiben is. Cselpanovnál

kezdett pszichológiával foglalkozni. A forradalom után egyszerre két területen próbál utat törni a marxista

szemlélet számára. 1919-ben megjelent könyve révén, mely a marxi munkafelfogás mellett sokat merít a

funkcionalista nevelés gondolatrendszeréből is, a munkaiskola koncepciójának első propagátora, főiskolai

szervezője és egy évtizeden át képviselője. Közvetlen pszichológiai zászlóbontása mellett ekkortól kapcsolja

össze a pszichológia és a pedagógia ügyét: a gyermek tanulmányozásán alapuló nevelés koncepciójának, a

pedológiának vezető képviselője, s az állami nevelésügy egyik eszmei irányítója lesz. A harmincas években a

pedológia nem éppen jó jelszó, Blonszkij azonban az egzisztenciális meghurcoltatások közben képes

visszavonulni a szakpszichológia világába, s korábbi behaviorista felhangú koncepciójával szakítva az

emlékezés és gondolkodás történetitársadalmi koncepcióját dolgozza ki klasszikussá vált könyveiben.

494




A nevelésügyben dolgozó Blonszkij legjelentősebb munkái pszichológiaiak. 1920-ban megjelentetett, A

tudomány reformja című munkájában az önmegfigyeléses s lélekközpontú pszichológiával szemben azt hirdeti,

hogy a pszichológiának biológiai tudománnyá kell válnia, mely a természettudomány eszköztárával a viselkedés

pontos törvényeinek feltárására hivatott. 1921-ben jelenik meg A tudományos pszichológia vázlata című

munkája, mely korábbi Descartes-rajongását, a mechanikus magyarázat igényét, a viselkedés koncepcióját és a

marxizmust próbálja összekapcsolni. Számára a viselkedéselemzés ontológiai elkötelezettség: hisz abban, hogy

a viselkedés elemzésével kimerítettük mindazt, ami a pszichológiában érdekes. Az embert evolúciós keretben,

mint viselkedő lényt kell tekinteni. Ehhez azonban hozzákapcsolódik a társadalmiság elve. Az együttműködés,

az eszközhasználat és a munka az emberi pszichikum keletkezésének kulcsai. Ugyanakkor az „általános ember”

fogalma üres absztrakció: a lelki jelenségek történetileg az osztályviszonyok függvényében változnak. Naiv

ökonomizmusnak tartanánk ma azt, ahogyan eközben a marxizmust alkalmazza: „az individuum viselkedése a

megfelelő osztály viselkedésének a függvénye”. Blonszkij A tudományos pszichológia vázlatában világosan

megadja az alaphangot a társadalmiságot illetően.

7. Társadalmiság. Az életfolyamat a kezdet kezdetétől társas jellegű, vagyis mindig egyedi szervezetek

kölcsönhatását tételezi fel. Az élet nem lehet az egyedi organizmusok ügye, s nem is az. A táplálkozás és a

szaporodás folyamatai az élet minden magasabb szintjén szükségszerű összefüggést foglalnak magukban

egyazon faj szervezetei között, mely gátló körülmények híján lehetővé teszi a csoportéletet és a pszichikus

kölcsönhatás kifejlesztését. A társadalom sem az egyedül fejlődött egyének gyülekezete, ugyanúgy, ahogy a

szervezet sem egyedül fejlődött sejtek összegződéséből áll elő. A szerves világ-

ban nem annyira egy faj nagy tömegeinek együttélését kell megmagyaráznunk, hanem inkább az eltávolodást és

az individuumok elkülönülését egymástól.

Az emberi társadalom csak az állati társadalom legmagasabb formája, és az állatoknál megjelenő társas lét az

emberi társadalmiság előfutára. Az utóbbi alapját ugyanazok az életösztönök (vagy reflexek), a táplálkozás, a

védekezés és a szaporodás ösztönei képezik. E három ösztön közül szigorúan alapvető a táplálkozási ösztön

vagy reflex. A közös táplálkozási hely vonzza az azonos fajba tartozó állatokat, a táplálkozás folyamata közben

pedig létrejön kölcsönös alkalmazkodásuk egymáshoz, mely társas koordinációt szül. A védekezés és a támadó

ösztön úgy tekinthető, mint a táplálkozási ösztön egyik momentuma, mert az állatok közötti harc az esetek nagy

többségében a táplálékért, illetve az éhség hatása alatt folyik. Végül a szaporodási ösztön pontosan, szigorúan

fogalmazva két különböző ösztön összességéből áll elő,

a nemi és a szülői ösztönből, ahol a nemi ösztön (pontosabban nem ösztön, hanem a tropizmusok egy fajtája)

nincs szoros közvetlen kapcsolatban a családi élettel, melynek alapja éppen a szülői ösztön, aminek értelme

ismét a gyermekek, az utódok táplálása.

Pavel Petrovics Blonszkij: A tudományos pszichológia vázlata. 1921/1983, 273. o.

495




Ugyanott meglehetősen apodiktikusan megfogalmazza azt is, mit kell tegyen a pszichológia, hogy érvényesítse

ezt a társadalmiságot.

A pszichológusnak az alábbi tételeket kell magáévá tennie:

1. Minden ember valamely társadalmi osztály variánsa (átlagos; leggyakoribb; minimális, maximális; és így

tovább). Ebből következik, hogy az individuum viselkedése a megfelelő osztály viselkedésének a függvénye.

2. A társadalmi termelésben meglevő kapcsolatok, melyek meghatározzák az osztálykapcsolatokat, maguk a

társadalom termelőerőinek fejlettségi szintjétől függenek.

3. Egy adott osztály viszonylagos helyzete az anyagi javak termelésében meghatározza ezen osztály relatív

helyzetét a javak elosztásában is.

4. Az egyik osztály függése a másiktól a termelésben ennek megfelelően függést határoz meg az elosztásban is.

5. A társadalmi munka termékeinek elosztási folyamatában az osztályok között a szokásos viszony: a harc. Az

osztálytársadalom története az osztályharcok története.

6. A történelem nem ismer olyat, hogy az osztályok jótékonyan lemondanak előnyeikről; csak azt ismeri,

milyen gyakran használják ki maximálisan ezeket az előnyöket.

Blonszkij, uo. 274. o.

Mint Joravsky (1989) említi, ezeknek a marxista pamfleteknek nem volt különösebb hatásuk, Blonszkij fel is

hagyott velük. Későbbi munkáiban a fejlődésgondolat és a társadalmiság témáját dolgozza ki. 1927-ben

megjelent spekulatív munkája a viselkedés evolúciós fejlődését mutatja be. Központi mozzanatként tünteti fel a

primitív, dezintegrált állapot, az alvás és az ébrenlét közötti dialektikus harcot, illetve a különböző hiányok és

kielégülések motivációs egyensúlyát. Később, a harmincas években megjelent, az emlékezet és a gondolkodás

fejlődésével foglalkozó, a moszkvai Pszichológiai Intézetben keletkezett munkái empirikus gyermeklélektani

kutatásokat kapcsolnak össze a társadalmiság eszméjével. Az emberi fejlődés jellemzője, hogy a gondolkodás

áthatja az emlékezetet. Ebben – s itt Janet és Bartlett munkáira támaszkodik – döntő szerepe van a társas

viszonyok közt létrejövő történetemlékezetnek, annak, hogy élményeinket szociálisan kódolt történetekké

alakítjuk át. Mai szemmel nézve Jaret és Bartlett mellett nála is megjelenik egy korai narratív pszichológia.

Olyan felfogás ez, mely az emberi lelki jelenségek szerveződésében kitüntetett jelentőséget tulajdonít az

elbeszélő szerveződésnek. A nyolcvanas évek pszichológiájában jelenik ez meg újra (lásd 21. fejezet). A

tudományos hálózatok szempontjából tanulságos, hogy ez a törekvése nem kapcsolódott össze Vlagyimir Propp

strukturális narratológiai munkáival, melyek a húszas években keresik az ismétlődő mintázatokat az európai

mesekincsben, ezzel vázolva egy narratológiai koncepciót. Ez irányítja az emberi emlékezetre oly jellemző

sematizációt. Gondolkodásfejlődési vizsgálataiban Blonszkij polemizál Vigotszkijjal – nála nagyobb

jelentőséget tulajdonít a szigorú logikai következtetés keletkezésének a serdülőkorban (számára ez a

gondolkodás fejlődésének fordulópontja), másrészt a belső beszédet ő a beszédmegértésből s nem a társalgásból

eredezteti.

Messze kalandoztunk a marxista pszichológia kezdeteitől, de Blonszkij megérdemli, hogy szubsz- tanciális

munkássága is ismertté váljon. A marxizmusnak a pszichológiába való bevonulásában a döntő mozzanatot

azután nem ő gyakorolta, hanem a pszichológia berkeiben közvetlenebbül benne élő, Cselpanovnál dolgozó K.

N. Kornyilov (1879-1957) is objektivista, a viselkedést állítja a születő új pszichológia középpontjába. O

azonban, Blonszkijjal szemben, taktikus, eklektikus polémiában fejti ki koncepcióját. Az a célja, hogy

leszámoljon a csel- panovi szubjektív tudatlélektannal, s ugyanakkor megakadályozza azt is, hogy a

pszichológia teljesen a pétervári reflexológusok, elsősorban Behtyerev terrénumává, a fiziológia részévé váljon.

Orizzük meg a pszichológia kivívott önállóságát, de legyünk objektívek! A jelszó, mely 1922-ben jelenik meg

könyvében, a reaktológia. Mint 1923-ban az I. Össz- oroszországi Pszichológiai Kongresszuson tartott A mai

pszichológia és a marxizmus című nagy hatású előadásában kifejti, a viselkedés a pszichológia elsődleges, de

nem kizárólagos tárgya. Módszerként megengedett, de nem központi az önmegfigyelés is. A pszichikum sajátos

szerveződési szint, melyet nem sajátíthat ki magának a neurológus. Az új pszichológia, mondja Kornyilov, a

dialektikus módszerről szólva, a klasszikus, szubjektív és az objektív, viselkedéselvű megközelítések szintézise

lesz. Kompromisszum tehát, de hol jön be a marxizmus? Egyrészt alátámasztja, hogy a lelki jelenségek lehetnek

anyagiak, anélkül, hogy fiziológiai redukcionizmust hirdetnénk. A másik szociológiai mozzanat. A reakciók

komplex, bioszociológiai jelenségek. A marxizmus a személyiséget és a társas életet befolyásoló társadalmi

496




mozzanatok állandó figyelemben tartására emlékeztet ezek tanulmányozása során. E determináció feltárása, ha

helyesen műveljük, osztálypszichológiát hoz létre.

A beszéd adminisztratív siker is volt. Cselpanovot leváltották, és 1923-tól 1931-ig Kornyilov lett az intézet

igazgatója. Legnagyobb érdeme, hogy tehetséges fiatalok új nemzedékével (pl. a későbbi Vigotsz- kij-iskola

képviselőivel, beleértve Vigotszkijt is) újítja meg az intézetet. A gyakorlati pszichológiát, mégpedig a

pszichotechnikai jellegű munkalélektant állítja előtérbe. Ez is marxista keretben jelenik meg: a Feuerbachtézisek

alapján a pszichológiának is feladata, hogy meg is változtassa a világot, ne csak megértse. Ehhez pedig

ki kell menni az életbe. Ki is mentek. Az osztálypszichológiai programnak megfelelően vizsgálják például a

„tősgyökeres moszkvai proletár” reakcióidejét. Ezek a programok jól mutatják az egész koncepció gyenge

pontjait. A marxizmust intellektuálisan nem asszimilálták. Csak eklektikusan kapcsolódik az egyébként

biológiai pszichológiához, behozva a „kiegészítő” társadalmi és főleg az osztályszempontokat. Maga a

pszichotechnika azonban az iparosítási lendületnek megfelelően gyorsan terjed: számos laboratórium jön létre

ipari központokban, a pszichológia legfontosabb társadalmi feladatának a munka mérésekkel való pszichológiai

megközelítése tűnik.

Másfelől cseppet sem hajlunk arra, hogy a pszichológia szélsőségesen objektív iskolájának híveihez

csatlakozzunk, akik vagy kereken tagadják az emberi tudat létét, vagy azonosítják azt az anyag mechanikai

mozgásával. Ezt az attitűdöt helytelennek tekintjük, mert módszertana olyan alapokon nyugszik, amely

számunkra elfogadhatatlan – a mechanikus materializmuson, amely a valóság összetett tényeit leegyszerűsíti,

ahelyett, hogy magyarázná. Már szó volt róla, hogy a dialektikus materializmus nem tagadja a lelki jelenségek

létét az emberben. Arról van csupán szó, hogy e jelenségeket a szervezetben zajló, és az objektív külvilág felé

mozgásokban megnyilvánuló fizikai és élettani folyamatok szubjektív kifejeződéseinek tekinti.

A lelki jelenségeket az őket megalapozó élettani folyamatokkal egynek, de mégsem velük azonosnak tekintjük.

Nem ok nélkül való ezért az, hogy a dialektikus iskola a lelki jelenségeket nem valamiféle természetfeletti

dolgoknak tekinti, hanem egyszerűen az élettani folyamatok másik oldalának, amely különleges minőségi

tulajdonságokat mutat. Ezekről a „különleges minőségi tulajdonságokról” nem szabad megfeledkeznünk, mert

nélkülük az egyén nem teljes.

Annak oka, hogy nem értünk egyet sem a pszichológia szélsőséges objektív, sem a szubjektív iskolájával, abban

a tényben rejlik, hogy valójában egyik sem egységes egészként vizsgálja az egyént, amelyben az objektív és

szubjektív jelenségek szervesen összeolvadnak. Századokon át szokás volt az embert két részre osztani: a testre

és a lélekre. E hagyomány követői azt állítják, hogy ez a két rész, természetét tekintve, teljes mértékben

különbözik egymástól és valójában kizárják egymást. Az ember kettősségének e hagyománya kitörölhetetlen

nyomokat hagyott a fent említett iskolák mindegyikén, melyekben az egyént vagy a szubjektív vagy az objektív

497




oldalról tanulmányozták. Nyilvánvaló ezért, hogy az egyén két részre osztásának következményeképpen ezek az

iskolák az emberi viselkedést csak részlegesen tanulmányozzák. Az objektivisták figyelmüket a reflexekre vagy

reakciókra összpontosítják, melyeket pusztán az egyén külső megnyilvánulásainak, cselekedeteinek és

viselkedésének tekintenek, és figyelmen kívül hagyják szubjektív kifejeződésüket, a tudatot. Másfelől a szubjektivisták

vizsgálatai a tudatot célozzák, lebecsülve annak objektív mechanizmusait és kifejeződéseit.

[...] A tudat nem szükségtelen pótlék, hanem adaptív funkció az ember viselkedésében. Marx ezt nagyon jól

fejezi ki a következő szavakkal: „A pók a takácséhoz hasonló műveletet végez, a méh pedig viaszsejtjeinek

felépítésével nem egy emberi építőmestert megszégyenít.”

Konsztantyin Nyikolajevics Kornyilov: A marxista pszichológia. Hatóköre, céljai és módszerei. 1930, 298. o.

Síklaki István ford.

7.4. Alternatív koncepciók

7.4.1. A reflexológiai vita

A Blonszkij és Kornyilov körvonalazta viselkedés- és társadalom-központú marxista pszichológia hegemóniája

korántsem volt egyértelmű. A kor hívásának megfelelően mások is vindikálták maguknak a marxista jelzőt, a

sokszor sebtében megismert marxista elmélet egy-egy momentumát ragadva meg. Másrészt a húszas években

számos formában még nyíltan is élt az igény a szakmai autonómia megőrzésére.

Cselpanov, miután belátta, hogy a nyílt idealisták vereséget szenvedtek, több pamfletben azt bizonygatja, hogy

egyrészt a kísérleti pszichológia, akárcsak a természettudományok, nem lehet marxista, függetlennek kell lennie

a filozófiától, másrészt pedig a marxizmus csak a szociálpszichológiában releváns. Ugyanakkor azt is kiemeli,

hogy mivel a marxizmus nem vulgármaterializmus, módszertanilag összhangban van a pszichofiziológiai

parallelista felfogással, mely megadja a tudat méltó helyét. Cselpanov kétségtelenül vesztett ügyet véd, s a

vitákban meg is kapta a magáét. Érdemes azonban észrevenni, hogy két olyan ponton támadja a reaktológiát,

melyek annak később felszínre kerülő gyengéi. Hiányzik belőle a tudat méltó helye, mondja, másrészt a

társadalmi mozzanatot szervetlenül illeszti a biológiaihoz, s ezáltal módot ad arra az értelmezésre, hogy a

marxizmusnak csak a szociálpszichológiában van keresnivalója. Az orosz élettani hagyomány is előtérbe lépett.

A húszas években A. A. Uhtomszkij (1875-1942) a gátlás és lelki élet kapcsolatának gondolatát és a domináns

góc fogalmát felelevenítve népszerűsíti a rendszerűség elvét, a dinamikus gondolkodást a reflexelmélet humán

kiterjesztésében. Ennek nagy hatása volt egyetemi körökben (Joravsky 1989), az igazi pszichológiai alternatívák

azonban Behtyerev és Pavlov köréhez kapcsolódtak.

A szubjektivista és idealista pszichológia elleni harcban igen határozott felfogást, s a marxizmus igényét

képviseli a Vlagyimir Mihajlovics Behtyerev (1857-1927) vezette reflexológiai iskola is. A forradalom idejére

már jól ismert, szélsőségesen reflexelvű tudósnak (Objektív pszichológiája 1910-ben jelent meg) a

szovjethatalom alapítja meg 1918-ban Pétervárott Agykutató Intézetét. A szecsenovi gondolatot felelevenítve

Behtyerev úgy véli, hogy minden belső folyamat visszavezetheto legátolt végrehajtó szárú reflexekre: a motoros

mozzanat döntő az érzékelésben, de a gondolat is csupán magasabb rendű reflex. A test-lélek egységet nála

ugyanakkor egy sajátos energetizmus biztosítja: a külső és belső folyamatok egyazon energiafolyamat

megjelenési aspektusai. Kiterjesztett formájában a reflexológia a társas és a társadalmi jelenségek

megközelítésére is alkalmas: Behtyerev 1921-ben megjelent kollektív reflexológiája szerint a

szociálpszichológia egyszerűen a reflexes tevékenység sajátos társas közegben való érvényesülésének

tudománya. Sokban McDougallra is emlékeztető organikus, biológiai társadalomképet hirdet. A társas

viselkedést egy másik szinten, a csoport szintjén érvényesülő, eredetében ösztönös reflexes tendenciák

segítségével lehet értelmezni.

498




Végső soron az elemzés azt mutatja, hogy még az elvont gondolatok sem egyebek, mint ugyanazon reflexek

megnyilvánulásai, melyek kialakult kapcsolatoknak megfelelően idéződnek fel. Ha például olyan általános

fogalmakról van szó, mint az ember, a ló, a könyv és hasonlók, akkor lényegében arról van szó, hogy mi a közös

a látási-mozgásos, a hallási-mozgásos és a tapin- tási-mozgásos, valamint egyéb reflexek között, melyek

bennünk a különböző emberek, lovak, könyvek keltette hatások révén lezajlanak.

Így tehát világos, hogy még a bonyolult szubjektív jelenségek is természetüket tekintve nem mással

magyarázhatók, mint reflexkomplexumokkal, ami alapot ad arra, hogy erős belső kapcsolatot állapítsunk meg e

jelenségek és az objektíven lezajló agyi reflexek között.

Felmerül ugyanakkor az a kérdés, hogy az ilyen vagy olyan szubjektív jellemzők, mint pl. az affektív állapotok,

elsődlegesek-e a mimikai szomatikus reflexekhez képest, vagy másodlagosak. Ez a kérdés egyenértékű azzal,

hogy az embernél a lélek vagy a test az elsődleges. A James-Lange-elmélet, mint ismeretes, a hangulatban a

szomatikus folyamatokat tartotta elsődlegesnek. Mások ebben a kérdésben ellentétes véleményt képviseltek,

hangsúlyozva, hogy ezek az állapotok centrálisan loka- lizálódtak a kéregben és a talamuszban. A fent említett

kérdést azonban csak dualista álláspontra helyezkedő személyek vethetik egyáltalán fel. Az energetikai

szempontot képviselve, mely véleményünk szerint a reflexo- lógia alapja, ez a kérdés érvényét veszti, hiszen az

adott esetben energia megjelenésének eredményeként mind külső, vagyis objektív vagy szomatikus, mind belső,

vagyis szubjektív jelenségek egyidejűleg fellépnek. Ezért aztán természetes, hogy mind a külső jelenségek,

mind

a belsők kézen fogva haladnak, s amikor az egyikről van szó, feltételezhetjük a másikat is, és fordítva, bár meg

kell említenünk, hogy a belső jelenségek nem kötelezhetők elszámolásra, s intenzitásuk tekintetében sincsenek

kapcsolatban a külső jelenségekkel.

Vlagyimir Mihajlovics Behtyerev: A pszichikus jelenségek helye a reflexológiában. 1923/1983, 314. o.

A felfogás kihívó volt, nem csak társadalmi elvei miatt. A pszichológiát egyszerűen feleslegessé tette, ami

nyilvánvaló egzisztenciális okokból is érzékennyé tette a pszichológusokat Behtyerev téziseire. Kornyilov

polémiája mellett számos más bírálat is éri a reflexológiát, hogy azután 1929- ben az ún. reflexológiai vita

keretében önbírálatra késztessék – Behtyerev követőit, hisz ne feledjük, hogy ő maga ekkor már nem is élt. Az

önkritika lényege, s ezzel a reflexológia elvesztette sajátos radikalizmusát, hogy a reflexológusok is elismerték,

a tudatot be kell illeszteniük rendszerükbe. Maga a vita, mint Joravsky (1989) is elemzi, sajátos kombinációja a

sztálinista álvitának és a szakmai közösségek harcának. A „idealisták” valójában a pszichológus szakmai

azonosságát védik Behtye- revnek a humán tudományok egészét lehengerelni hivatott törekvéseivel szemben.

499




Pavlov, aki riválisa volt Behtyerevnek, maga nem vett részt a pszichológia és fiziológia viszonyáról folyó hazai

vitákban. Munkásságának egésze azonban sugallta a redukcionizmus lehetőségét. Tanítványa, Ivanov-

Szmolenszkij el is végezte ezt a radikális kiterjesztést. Ez a magát „neurobiológiai monizmusnak” nevező

felfogás azt hirdeti, hogy a viselkedés vizsgálatára elég a fiziológia, pszichológiára nincs is szükség, különösen

nincs arra, hogy Pavlov tanait pszichologizálják. A vitákban ez a felfogás is megkapta a magáét, mint

mechanikus leegyszerűsítés.

1931-ben azután az öntisztító viták sora a pszichológusok képviselte reaktológiát sem kímélte. A párt

kezdeményezésére létrejött reaktológiai vitában mások mellett Kornyilovot – leváltásával együtt járó mértékig –

mechanikusnak találták: eklektikusan kombinál különböző nyugati irányzatokat, mechanisztikus abban az

értelemben, hogy a tudat aktív szerepének nem tulajdonít elég jelentőséget, hangzik a vád.

Ez a két vita korántsem ártatlan közegben zajlott. Ebben a korszakban a kanonizált dialektikus materializmus

koncepciójának megfelelően minden szakmában igénnyé vált a kétfrontos harc, a mechanikus materialista és az

idealista tendenciák együttes bírálata. A hangsúly azonban a mechanicizmus bírálatára került. A

pszichológiában nemcsak szakmai, hanem ideológiai okokból is előtérbe került a tudat fogalma. A tudat

hangsúlyozása során azonban nem valami belső minőséget elemeztek, hanem az emberi aktivitásra helyezték a

hangsúlyt. Ez már a sztálinista voluntarizmus koncepciója.

Ez a kritika ugyanígy elmondható az amerikai behaviorizmusról is (láttuk ott is, milyen ellentét van a szándék,

az amerikai hitvallás és a megvalósulás között). A szovjet közegben mindennek sokkal nagyobb súlya volt. A

„tudat” a voluntarizmus ideológiai jelszava lesz: annak letéteményese, hogy az ember nem a körülmények

determinált rabja. Az ember a spontánnal szembeállított, szervezett (ideologikus és pártszerű) beavatkozással

tudatosan, tetszés szerint alakítható, s alakítja is saját magát. Ha visszatekintünk a két orosz hagyományra, az

első évtizednek még a kompromisszumok mellett is meglévő materialista radikalizmusát az ideológiában s a

pszichológiában is a saját korlá- tain túllépő, voluntaristán értelmezett önalakító emberkép, a romantikus

messianizmus váltja fel. Ennek következményei 1930-ban még nem drámaiak, igazi súlyuk a harmincas évek

második felére derül ki.

7.5. Pavlov és a Pavlov-iskola

7.5.1. A Nobel-díjas fiziológus és a pszichológia: Pavlov

Már a húszas években is, de később, egészen a hatvanas évek végéig volt az orosz élettannak egy másik

szereplője, akinek a hatása döntőnek bizonyult a pszichológia sorsában is: Ivan Petrovics Pavlov (Rjazany,

1849. szeptember 14.-Leningrád, 1936. február 27.) orosz-szovjet fiziológus, a modern tanuláskutatás egyik

vezető alakja. Behtyerev riválisa ő, akinek a taktikája a szovjethatalommal szemben a tudomány

autonómiájának védelme és kezdetben a rendszer bírálata. Pavlov a feltételes reflexek elméletének és a

kondicionálás egyik eljárásnak kidolgozója. 1904-ben az emésztés kutatásáért orvosi (fiziológiai) Nobel-díjat

kapott. A forradalom idején már nem akármilyen tekintélyű kutató. Érdeklődése a nyálelválasztás

tanulmányozása során, vagyis No- bel-díjjal jutalmazott emésztőszervi vizsgálatokban fordult a tanulás felé.

Először az 1903-as madridi fiziológiai kongresszuson beszél a nyálelválasztás tanult módjáról, melyet már pl. a

kísérletező lépteinek közeledte is kivált. Kezdetben „pszichikus nyálazásnak” nevezi ezt, hamarosan szakít

azonban a szubjektív terminológiával. Szecsenovra s a reflexkoncepció nagy hagyományára is hagyatkozva

feltételes reflexnek nevezi el azt a jelenséget, amikor a közömbös ingerek, annak következményeként, hogy

együtt jelennek meg a biológiailag releváns ingerekkel, képesek lesznek kiváltani azt a reakciót, melyet

eredetileg csak a feltétlen inger (a táplálék a szájban) képes kiváltani.

500




Pavlov pétervári laboratóriumában, a Kísérleti Orvostudományi Intézetben évtizedes munkával kidolgozzák

azokat a módszereket, melyek segítségével a vegetatív tevékenység (nyálazás, gyomornedv-elválasztás,

vérkeringés) változásait megfigyelve, a tanulás legalapvetőbb törvényeit lehet vizsgálni. Kimutatják a tanulás

olyan alapjelenségeit, mint a generalizáció (hasonló ingerre is megjelenik a válasz), diszkrimináció (el lehet

érni, hogy az állat csak egy ingerre reagáljon), a kioltás (ha sokszor csak csengőt adunk, nem lesz nyálazás).

Mindez elsősorban a behavioristák révén (11. fejezet) az elemi, asszociatív tanulás elméletének alapvető

törzsanyagává válik szerte a világon. Pavlov azonban ezekkel a jelenségekkel mint fizioló- gus foglalkozik. A

feltételes reflexek jelenségtana szerinte az agykéreg működését tárja fel. Közvetlen idegrendszeri kutatások

nélkül, pusztán a laboratóriumban állványon rögzített állatok viselkedésének megfigyeléséből az idegfiziológia

elemi fogalmait a nagyagykéreg működésére kiterjesztve kidolgozza az agyműködés sajátos mechanikáját. Az

ingerület és gátlás, mint két alapvető folyamat, s a hozzájuk kapcsolódó ingerületszétterjedés (irradiáció) és

összpontosulás (koncentráció) lesznek az alapvető magyarázó fogalmak. Ami a pszichológusnak tanulási

jelenség, Pavlov számára az agykérgi dinamika megnyilvánulása. Ezek érvénye nem csak a tanulásra terjed ki.

Segítségükkel magyarázza Pavlov már a tízes években az alvást, a hipnózist s hasonló jelenségeket is.

Ugyanakkor explicit megnyilatkozásaiban Pavlov mind a forradalom előtt, mind a forradalom után óvatos a

pszichológia megítélését illetően. A józan természettudós attitűdjével hirdeti, hogy legyen csak pszichológia, de

az ne kontár- kodjék bele azokba az alapjelenségekbe, melyeket ő tanulmányoz. Kapcsolatai a

szovjethatalommal először kritikusak. A kutyák „szabadságreflexéről” írva például ironikusan emlegeti az orosz

nép esetleges „szolgasági reflexét”. A hatalom látókörébe először azáltal került, hogy a polgárháború nehézségei

közepette emigrációval fenyegetőzik. Lenin személyesen avatkozott be az egyetlen orosz Nobel-díjas otthon

tartásába, ételfejadag és papírkvóta privilégiumokkal. A húszas években azután elsősorban Buharin

tankönyveiben már feltűnik a reflextanítás mint materialista tanítás az emberről (vö. Joravsky 1989).

Közben azonban a kutatások tényleges menete egyre többet vesz el a pszichológiától. A pavlovi elmélet belső

logikája expanzív, egyre több pszichológiai kérdést von a magasabb idegműködés kutatásának hatálya alá. A

húszas évek végére már három intézmény (a régi egyetemi laboratórium mellett egy akadémiai kutatóintézet és

Koltusiban egy biológiai állomás) áll vezetése alatt.

Pavlov a húszas években kutatásait kiterjeszti a pszichológia terrénuma felé. Egyrészt felerősödik

koncepciójában az a mozzanat, mely szerint az idegrendszer működése jelzésszerűen képezi le a külvilágot: az

idegi működés egységei jelek. A későbbiekben furcsa fordulattal ez lesz annak koncepcionális alapja, hogy a

pavlovi felfogás a lenini tükrözéselmélet fiziológiai megfelelője. Pavlov maga azonban sosem hivatkozik

Leninre, számára az idegműködés jelkoncepciója a fiziológiából következik. Ezt a koncepciót terjeszti ki az

emberre, s kezdi el a nyelvet mint második jelzőrendszert kezelni. A nyelvi jelek – az érzéki jelek másodlagos

jelei, így azután a nyelv és a beszéd egész kulturális problematikája beilleszthető lesz a feltételes reflexek

501




elméletébe. A hagyományos szenzualizmus (a szavak jelentései belső képek) így fiziológiai értelmezést kap.

Másrészt a személyiségre vonatkozóan tipológiai elméletet dolgoz ki. Az elmélet a magasabb idegműködés

lényegében öröklött típuskülönbségeire vezeti vissza a karakterológiai különbségeket: a rendszer három

dimenziója az ingerületi és gátlási folyamatok erőssége, dominanciájuk, s mozgékonyságuk. A gyenge

reaktibilitású személy és állat a hagyományos tipológiában a melankolikusnak, az erős és izgalmi túlsúlyú

személy a kolerikusnak, az erős, kiegyensúlyozott de nem mozgékony a flegmatikusnak felel meg, míg az

ugyanilyen paraméterek melletti mozgékony – a szangvinikusnak. Kutyákon alapul Pavlovnál ez a tipológia, az

emberre való visszavetítés azonban tőle sem idegen.

A szovjethatalom évtizedeiben teljesedik ki Pavlov klinikai munkássága is. Kevéssé ismert, de eredendően

klinikus volt ő, s emésztési kísérleteit Sz. P. Botkin (1832-1889) belklinikáján végezte. Mostantól azonban

inkább már a lelki bajok megfelelőit keresi. Nehéz megkülönböztetési helyzetekben (kör és ellipszis) kísérleti

neurózist produkál kutyáknál. Összekapcsolja ezt a tipológiával is: a neurózis mint tanulási zavar jelenik meg

felfogásában. Olyan helyzetekben lép fel, ahol a személy domináns típusának megfelelő működésmóddal

ellentétesre van szükség (pl. több gátlásra stb.). Másrészt Pavlov és tanítványai, pl. Konsztantyin Mihajlovics

Bikov (1886-1959), számos szervi betegség kísérleti analógját is megteremtik: a fekélyek, keringési zavarok s

hasonlók mint a magasabb idegműködéssel kapcsolatos, tanulási zavarok eredményei jelennek meg. Ezt a

vonalat – az interoceptív kondicionálás gondolatrendszerét – viszi tovább a magyar pszi- chofiziológus Adám

György (1967, 1998) is. Az orvostudomány későbbi pavlovizációja során ez korántsem bizonyul ártatlan

kérdésnek: a pszichoszomatika kérgi, s nem kéreg alatti felfogása maga igen doktríner gondolattá válik.

7.5.2. Pavlov fogadtatása

Pavlov kutatási eredményei a húszas években megjelent könyvei révén váltak a szélesebb közönség számára is

hozzáférhetővé odahaza. A nemzetközi pszichológiai élet, miként azt már többször láttuk, Dienes Valériától

Watsonig már a tízes években felfigyelt Pavlov pszichológiai jelentőségére. A pszichológusok kezdeti reakciója

jellegzetesen belehelyezte Pavlovot is a kor vitáiba. A viselke- déselvűek (Blonszkij, Kornyilov) s a

tudatlélektan képviselői (Cselpanov) egyaránt reflexológust, fiziológiai redukcionistát látnak benne. Üdvözlik,

de nem tartják elégnek, a másik tábor pedig pusztán fiziológiai érdekességűnek tartja. Maga Pavlov nem folyt

bele ezekbe a módszertani s a helyes marxista pszichológiát illető vitákba. Sokkal kozmopolitább tudós volt.

Míg az otthoniak őt reflexológusnak skatulyázzák be, ő amerikai lapok hasábjain vitázik Köhlerrel (a tanulás

reflexes, elementarista felfogását védi a belátásos tanulás koncepciójával szemben), Lashley-vel (akivel

szemben viszont a kérgi lokalizáció elméletét védelmezi) s Guthrie-val (akit az egypróbás tanulás

koncepciójáért bírál). (Magyarul ezeket lásd Pavlov 1953a; b; értékelésére pedig Kardos 1957b.) Korántsem volt

a kezdetektől jellemző a pavlovizmusra az autarkiára való törekvés. Addig, amíg Pavlov maga alkotott, a szovjet

pszichológiára kezdetben nem jellemző a „pavlovizmus”, s különösen nem az, hogy Pavlov fogalmait

(ingerület, gátlás, analizátor, jelzőrendszer stb.) természettudományos kontextusukból kiemelve, mint örökre

rögzített, végleges igazságokat tükröző katekizmusterminusokat használták volna. Ez jóval későbbi, s Pavlovtól

magától lényegében független fejlemény.

Legalaposabb értelmezője e korban Vigotszkij, akiről azután nem mondható el, hogy pavlovis- ta lenne.

Pavlovnak azt veti szemére egy 1924-es kongresszusi előadásában, hogy, akárcsak Behtye- rev, műveli a

reflexológiát, s közben megengedi a szubjektív jelenségeket, így saját terepén ismétli meg a hagyományos

pszichológia dualizmusát. A feladat ehelyett az, hogy bemutassuk: a tudat problémája mint központi

pszichológiai kérdés a viselkedés szerveződésének kérdése, s belülről tekintve lényege a különböző

reflexrendszerek közötti kölcsönhatás. A tudat reflexek egymásra reagálása, belső visszatükrözés. Bár

Vigotszkij felhasználja Pavlovot, igen messze van ez attól, ami később pav- lovizmusként válik ismeretessé.

7.6. Korai freudisták

A helyes marxista pszichológiát keresők között nem szabad megfeledkeznünk a pszichoanalízist zászlajukra

tűző próbálkozásokról sem. A módszertani affinitás oka az volt, hogy többen (pl. Alexandr Lurija, Fridman,

Rejsznyer) úgy vélték, hogy a freudizmus a monista pszichológia lehetséges magja. Egyrészt azért, mert

egyszerre tárgyalja a biológiai determinációt és a társadalmi beágyazást. A személyiséget pedig az egész

szervezet függvényében tekinti, az embert nem korlátozza a tudatos tényezőkre. Az emberi életutat meghatározó

tényezőkben pedig dialektikus, külső és belső meghatározókat egyaránt figyelembe vesz. A Szovjetunióba

emigrált progresszív magyar filozófus, Varjas Sándor (1885-1939), aki a tízes években ír Magyarországon

Freud álomelméletéről, egyenest figyelemre méltó analógiákat lát a marxi hamis tudat kategóriája s az

analitikusok hirdette tudattalan meghatározottságok között. Hasonlóképpen a húszas években Mihail

Mihajlovics Bahtyin (1895-1975) a freudizmusról (Volosinov álnéven, illetve Volosinov nevű munkatársával, a

502




pontos szerzőség máig izgalmas viták tárgya) írott könyvében figyelemre méltó kultúraelméleti értelmezést ad a

pszichoanalitikus emberképről. A nyelv révén a lelki konfliktusokat ideológiailag megterheltnek s nem

természetinek tartja, s koncepciójának lényege, hogy a lélekben folyó harc a mindenkori hivatalos és nem

hivatalos kultúra közötti harc. Bahtyin nyelvi koncepcióját a tudattalanról a hetvenes években fedezik fel újra a

pszichoanalízis nyelvi és hermeneutikai, jelentésértelmező megújítói.

Nemcsak elvi volt ez az affinitás. A pszichoanalízissel kacérkodó fiatalok legtehetségesebbje, Alexandr Lurija,

aki a pszichoanalitikus mozgalom szervezeti meghonosításáért is sokat tesz Oroszországban, a reflexológia és a

pszichoanalízis inspirációit ötvözve alakított ki egy kísérleti módszert a konfliktusok feltárására. Ennek lényege,

hogy a nem tudatos konfliktusok a szóbeli ingerekre adott asszociatív és vegetatív (keringési) változások finom

elemzésével tárhatóak fel. A kísérleti munka alapján Amerikában megjelent könyv (Lurija 1932) a korban nagy

sikert aratott, az egyik korai próbálkozásnak tekinthetjük kísérleti, viselkedéses pszichológia és pszichoanalízis

összekapcsolására.

A pszichoanalízis mint gyakorlati pszichológia is jelentős befolyásra tett szert a szovjethatalom első éveiben.

Freudot orosz követői egyértelműen liberális vagy forradalmi gondolkodónak tartják. Úgy vélik, hogy a

felszabadult társadalom nevelési elveiben (koedukáció, szexuális felvilágosítás és szabadság) és társadalmi

gyakorlatában fontos támasz a pszichoanalízis. Moszkvában analitikus orientációjú óvoda is létrejön. Ebben az

olvasatban az analitikus munka ugyanis arra mutat rá, hogy párhuzam van az elnyomás és az elfojtás között: az

elnyomás egyik, pszichés zavarokhoz vezető fajtája a szexuális elfojtás.

Ezek az illesztési kísérletek persze számos fogalmi vitával kapcsolódtak össze a szimpatizánsok, illetve a

„szintetizálók” táborán belül is. Ezek a viták, mint Etkind (1998) eredeti áttekintése mutatja, az orosz kultúra és

a pszichoanalízis flörtjéről már a századelőn ellentmondásosak voltak. Freudnak számos orosz páciense mellett

tanítványai is voltak, akik részben visszatelepültek Szovjet-Oroszország- ba. Az orosz kultúra egészében pedig

különös szerepet játszott az analitikus eszme. Az orosz miszticizmussal, még a századelő szimodistái követte

miszticizmussal és az aszketikus és orgiasztikus kultuszok váltogatásával szemben a pszichoanalízis az európai

racionalitást, rejtett világunk ésszerű s szelíd értelmezését képviselte. Freud az orosz mentalitás számára már a

bolsevizmust megelőzően is kritikai inspirátor volt. Ennek folytatása lesz az, hogy a szovjet korszakban sokan

érezték például úgy, hogy el kell választani egymástól az ideológus, történetfilozófus s ezáltal a marxizmussal

rivalizálva mindent magyarázni akaró, illetve a szaktudós Freudot. A marxizmus és a kommunizmus égisze alatt

ismétlik meg az orosz kultúra kezdettől meglévő gondjait Freuddal. Mások azt hangsúlyozzák, hogy a

pszichoanalízis embert felszabadító jellege csak a polgári társadalom megnyomorító körülményeinek szűntével,

a szocializmusban tud majd kibontakozni. A húszas évek végére mindezek a finomságok irrelevánssá váltak,

illetve beolvadtak a sommásabb elutasításba. A kibontakozó filozófiai vitában a pszichoanalízis szaktudomány

helyett, egyértelműen kezd polgári ideológiává válni, s képviselőit elítélik vagy visszavonulnak.

A kacérkodást követő, hidegzuhanyszerű elhatárolódásnak több, szakmán túli oka is volt. Az egyik az, hogy a

sztálinizmussal a szovjet társadalom elveszítette a hétköznapi emberi viszonyokra vonatkozó progresszivitását,

visszajön az orosz kultúra kiinduló aszexuális étosza. Másrészt nem keveset nyomott a latba, bár nyíltan ezt

nemigen emelik ki

akkor, hogy a pszichoanalízis és marxizmus közötti egyezkedési próbálkozásokkal szimpatizált a „nagy

gonosz”, maga Trockij is, mint Erős Ferenc (1986) monográfiája oly meggyőzően demonstrálja. Végül volt egy

általános tényező is, mely a szovjet közegen kívül is mindmáig befolyásolja marxisták s freudisták viszonyát.

Mindkét eszmerendszer totalizá- ló. Totalizáló, amennyiben úgy veszi, hogy még a vele szembeni intellektuális

ellenállást is előre meg tudja magyarázni, saját ellenzőit is kezelni képes reflektív fogalmakkal (osztályharc,

elfojtás) operál. A mozgalmat tekintve, a bolsevizmus és a bunkerkomplexumban szenvedő, állandóan saját

kebelén belül ellenséget teremtő s kereső pszichoanalitikus mozgalom közötti analógiát nem nehéz átlátni:

mindkettő belső tisztaságra törekvő konspiratív mozgalom. Ezek az utóbbi tényezők egyszerűen a másik

kizárását eredményezik, éppen az uralomra törekvés révén: vagy minden osztályharc, vagy minden libidó,

harmadik út nincsen.

A pszichoanalízis jelenlétének rövidsége azonban nem szabad feledtesse velünk, hogy a korai szovjet

pszichológiában a viselkedéselvű megközelítések mellett a másik legerősebb alternatíváról volt szó.

Életrajz – A pszichológia Mozartja: Vigotszkij

Stephen Toulmin, mai amerikai tudományfilozófus és tudománytörténész jellemezte úgy Lev Szemjonovics

Vigotszkijt (Gomel, 1896-Moszkva, 1934. június 11.), mint a pszichológia Mozartját. Az összehasonlítás

megalapozott: Vigotszkij is vidéki csodagyerek volt, már húszéves kora táján máig maradandót alkotott az

503




irodalomtudományban. Rövid életet élt, ő is tuberkulózisban hunyt el, csillogó rövid szakmai élet után

méltatlanul elhanyagolt körülmények között. Tudományos munkásságát a könnyed, szárnyaló alkotás jellemzi.

Számos területen könnyedén hozza létre a máig érvényes alapokat, amit a kor izzadságszagú Salierijei érthető

irigységgel nem tudtak megbocsátani neki.

A csillogó pálya néhány állomása. A gomeli születésű moszkvai joghallgató a tízes években a humán területek

iránt érdeklődött. Színikritikákat írt, filozófiát olvasott s műelemző munkákat készített. Ezeket a Gomelbe

visszatérve írt dolgozatait összegzi csak posztumusz megjelent, de 1925-ben disszertációként megvédett

Művészetpszichológiája. A munka a kezdődő szovjet-orosz irodalomtudomány közegében keletkezett:

referenciarendszerébe a klasszikus esztétika és a marxizmus mellett az orosz formalista irodalomtudósok,

Sklovszkij, Eichenbaum és Tinya- nov is beletartoznak. Ezek a törekvések a formát, a szerkezetet állítják

előtérbe a művészet elemzésében. A műalkotás formai oldala a kulcs hatásának megértéséhez is. Vigotszkij a

hagyományos és az akkor modern, pszichoanalitikus művészetpszichológiával egyaránt szakítani próbál: ő a

műalkotás felől közelít, s magát a művet nem a lelki jelenségek illusztrációs vagy magyarázó ujjgyakorlati

terepeként kezeli. A művészetpszichológia döntő kérdése számára az, hogy a mű szerkezete hogyan

eredményezi azokat a sajátos érzelmi reakciókat, melyeket katarzisként a művészet hatásának kulcsává

emelünk. Mesék, klasszikus novellák vagy a Hamlet elemzése számára az ellentétes érzelmek felépítésének

esettanulmánya.

Az érzékeny műelemzés vezeti el a pszichológiához, ahová azonban teljes vértezetben tör be. 1924-ben a

Leningrádban tartott II. Pszichoneurológiai Kongresszuson a lélektani és a reflexológiai módszerről tart

előadást, aminek hatására az ismeretlen vidéki főiskolai oktató azonnal meghívást kap Kornyilovtól a moszkvai

Pszichológiai Intézetbe. Számos korai munkájában próbálja tisztázni, hogy miért s hogyan van a viselkedéselvű

pszichológiának is szüksége a tudatra. Igen ambiciózus programba kezd. A marxista pszichológiát nem

egyszerűen valamilyen irányzat marxizmus révén való kiegészítésével kell létrehozni, hanem a marxista

metodológia átgondolt bevezetésével a pszichológiába. A pszichológiát új alapokról kell felépítenünk, de nem

figyelmen kívül hagyva a meglevőt. Kéz a kézben kell haladjon a marxista elemzés s a meglevő pszichológia

kritikai elsajátítása. A nagyra törő program vonzza a fiatalokat. Először az intézet már Vigotszkijt megelőzően

ott lévő fiatal munkatársai, A. R. Lu- rija és A. N. Leontyev, majd fiatalok raja, Bozsovics, Zaporozsec,

Szaharov, Elkonyin s mások kapcsolódnak ehhez a munkához. A kialakuló teória, a magasabb pszichikus

funkciók történeti-genetikus elmélete az egyik vezető elmélet lesz a marxista pszichológia kialakításának új

szakaszában: a korábbi viselkedéses koncepciókkal szemben a tudatra és a sajátosan emberi jelenségekre helyezi

a hangsúlyt. Ugyanakkor itt nem valamiféle verbális konstrukcióról van szó. Az elmélet saját korában s

mindmáig kutatási hipotézisek és kutatások irányítójává, integrálójává válik. A 17. és 18. fejezetben láttuk,

hogyan kapcsolódott a fejlődéselmélet és a társas meghatározottság korabeli nagy vitáihoz.

Vigotszkij intézményi kisugárzása is nagy. Az intézeti munka és a Moszkvai Egyetem mellett a Kommunista

Nevelés Akadémiáján is tanít; ő alapítja meg a Kísérleti Defektológiai Intézetet. Szoros kapcsolatokat alakít ki

az idegklinikákkal, Leontyev pedig Harkovban toboroz újabb elkötelezetteket az iskolának. Az elmélyült

elméleti munka mellett Vigotszkij gyakorlati pszichológus is. Sokat tesz a gyermeklélektani vizsgálómódszerek

tudományossá tételéért, a pszichológia beviteléért a pedagógiába és a klinikumba. Az elmélet kiindulópontja és

visszatérő igazolása ugyanis maga a fejlődés menete.

Főként ez a gyakorlati igény eredményezte, hogy a harmincas évek közepétől, különösen pedig a pedoló- giai

határozat után, Vigotszkij iskolája is háttérbe szorul. A pedológiai elmarasztalhatóság mellett ekkor már persze

az is vád: túlzottan hisz abban, hogy a nyugati pszichológia eredményei elválaszthatóak ideológiájától.

Magyarán – túl kozmopolita. Vigotsz- kij szellemi rehabilitációja 1956-ig váratott magára. Ténylegesen

azonban munkatársai révén szelleme állandóan jelen volt, a nehéz idők nehezen, de mégiscsak űzött

pszichológiájában. Sikere, igazi vonzereje három tényezőn alapult, ezért vált ő a második korszak vezető

pszichológusává. Nem marxizál, hanem a megemésztett Marxot teszi a pszichológiában a középpontba.

Eközben olyan elméleti pszichológiát alakít ki, mely a nemzetközi eredmények kritikus elsajátításán alapszik, s

nem csapkodó bírálatán. A fölényes műveltség mellett Vigotszkij sikerének – s egyben az irigyek általi

elbuktatásának – tényezője az is, hogy az elméletet szervesen tudja tényleges kutatásokhoz kapcsolni.

7.7. A második marxista hullám: a Vigotszkij-iskola és Rubinstein

7.7.1. A történeti-genetikus módszer

A modern pszichológia válsága a hagyományos szubjektív lélektan kétféle meghaladásában látható legjobban. A

viselkedéselméletek kiiktatják a tudatot, a szellemtudományos pszichológiák viszont idealistán értelmezett

504




egyénfeletti dologgá, szellemmé teszik. Ezzel szemben a moszkvai Pszichológiai Intézetbe vidékről felkerült, s

ott elméleti és kísérleti követőket maga köré toborzó Vigotszkij úgy gondolja, hogy az igazság valahol a kettő

között, s a kettőt meghaladva keresendő. Az embernek vannak természetileg adott s természet- tudományosan

értelmezhető lelki jelenségei. Ezek azonban csak egy naturális alapot adnak. Ezekre az alacsonyabb lelki

jelenségekre épülnek rá a magasabb pszichikus funkciók. A cél, mint a pszichológia válságáról írva már 1927-

ben mondja (Vigotszkij 1982), nem a naturális és a kulturális kettőségének fenntartása, hanem a dualizmus

meghaladása. A jövő pszichológiája egységben hivatott látni az embert mint cselekvő társadalmi lényt. Nem

véletlen, hogy Vigotszkij választott tudományos eszménye Spinoza. Az emberre jellemző lelki jelenségek nem

természettől adottak, hanem történelmi eredetűek, az egyénnél pedig a környezettel folyó interakciók során

jönnek létre. Ez sajátos viszonyt tételez az agyi szerveződés és a lelki jelenség között is. Az alábbi idézet jól

mutatja a konkrét tartalom mellett, hogy Vigotszkij minden tézisét polémikus módon fejti ki. Olyan stílus ez,

mely a hegeli ízű dialektikát a kommunista kétfrontos harc stílusával kombinálja. A nyugati pszichológiára

nézve kezdettől a kritikai elsajátítás igényével tekint, a kritika azonban egyre ideologikusabbá válik; a kezdeti

szakmai vitát felváltja a „burzsoá irányzatok” néhol sztálinista felhangú leleplezése (Joravsky 1989).

[...] Önmagában azonban helytálló az a gondolat, hogy a magasabb pszichikus funkciók lokalizációja csak kronogén

módon fogható fel, hogy történeti fejlődés eredménye, hogy az agy egyes zónáira, részeire jellemző

viszonyok a fejlődés során alakulnak ki. Ez kizárja annak a lehetőségét, hogy valamely bonyolult pszichikus

folyamatot egyetlen agyi részből vezessünk le. Maga a gondolat tehát helyes marad, szerintem azonban ezt a

következőkkel kell kiegészítenünk. Megalapozott az a feltételezés, hogy az emberi agy, az állatok agyával

összehasonlítva, új lokalizációs elvekkel rendelkezik. Hamis az a tétel, melyet Lashley fejt ki, hogy a patkány

pszichikus tevékenységének szerveződése alapjaiban analóg az ember magasabb pszichikus funkcióinak

szerveződésével. Megengedhetetlen feltevés az is, hogy az emberspecifikus funkciók keletkezése egyszerűen

csak új funkciók megjelenése azok között, melyek már az ember előtti agyban is léteztek, továbbá, hogy a

lokalizáció szempontjából az új funkcióknak ugyanolyan a felépítése, ugyanolyan bennük a „rész és egész”

viszonya, mint például a térdreflexnél. [...]

Lev Szemjonovics Vigotszkij: A magasabb pszichikus funkciók fejlődésének és szétesésének problémája. 1974,

294. o.

Vigotszkijék ezt a történelmi meghatározottságot rendkívül határozottan hirdetik. Lurija és Vigotszkij a

harmincas évek elején például Üzbegisztánban végzett nevezetes vizsgálataikban, melyekről a 18. fejezetben

már szóltam, azt vélték igazolni, hogy a primitív paraszti közösségben logikus gondolkodás nem létezik, az

iskolázás és a kolhozosítás azonban egy csapásra megváltoztatja a dolgot. Lurija évtizedek múlva, 1974-ben,

mint a 18. fejezetben láttuk, kellő leereszkedéssel számol be a logika hiányáról az üzbégeknél.

[...] A szillogisztikus következtetés logikai művelete társadalmi-pszichológiai értelemben egyáltalán nem

egyetemes jellegű.

Következésképpen a verbális-logikai következtetések társadalmi-történeti eredete lényeges felismerése az ember

megismerő folyamatait vizsgáló történeti pszichológiának. [...]

A pszichikus folyamatok, s elsősorban a pszichikus tevékenység magasabb rendű, specifikus emberi formái (pl.

a szándékos figyelem, az aktív emlékezet, az elvont gondolkodás) eredetüket tekintve társadalmi folyamatoknak

tekintendők, amelyek a gyermeknek a felnőttekkel való kommunikációja, valamint az általános emberi

tapasztalat elsajátítása folyamán alakulnak ki. Eredetüket tekintve társadalomtörténetiek, felépítésüket tekintve

közvetettek, működési módjukat tekintve pedig tudatosak, szándékoltan vezérelhetők. [...]

Alexandr R. Lurija: A pszichológia mint történettudomány.

In: Váriné 1974, 460., 465. o.

Leontyev pedig korai munkáiban számos példát sorol fel arra, hogyan változik meg a történelem során az

emlékezeti folyamatok szerkezete az írásbeliség s hasonló történelmi változások hatására. Leontyev később a

Vigotszkijnál meglévő cselekvéselméleti elkötelezettséget általános cselekvésfilozófiává bontja ki, melynek

döntő mozzanata a teleologikus oldal kiemelése az emberi cselekvésekben, szemben az egyirányúan determinált

viselkedéssel.

A közvetítettség módját igazolják az ötvenes években Alexandr Romanovics Lurija (1902-1977) és Judovics

munkái, melyek kimutatták, hogy a beszéd, a saját magunknak szóló utasítások rendszere fokozatosan válik a

kisgyermeknél saját cselekvései irányítójává. Először a külső utasítás nyeri el irányító szerepét, azután a nyílt,

505




saját magunknak adott utasítás következik, majd a belső beszéd. Lurija azonban elsősorban annak révén vált az

iskola külföldön is legismertebb tagjává, hogy évtizedek során kidolgozta a magasabb pszichikus funkciók agyi

képviseletének elméletét, sajátos neuropszichológiai iskoláját. Felfogása abból indul ki, hogy a sajátosan emberi

funkciókra nézve (beszéd, olvasás, írás) nem helytálló sem a szűk lokalizáció, sem a kérgi holizmus. Ezek a

funkciók rendszerszerű felépítésűek: az íráshoz például egyszerre kell hangelemzés, finom motorium, akarat és

mozgás kapcsolata, s így tovább. Nincs is egyetlen írásközpont az agyban, hanem ennek a kulturálisan kialakult

funkcionális rendszernek megfelelő szerveződés felel meg neki, ami például fogalomírásnál (kínai) vagy a

többrendszerű japán írásban az alfabetikustól eltérő agyi szerveződést is eredményez. Lurija (1966; 1970; 1975)

és tanítványai a lokalizációs elmélet mellett számos vizsgáló módszert is kidolgoztak az agykérgi sérülések

pszichológiai diagnosztikájára. A rehabilitációt pedig arra építik, hogy a megmaradt funkciókból új, lehetőség

szerint egyenértékű funkcionális rendszereket építenek ki s gyakoroltatnak be.

A korábban két ember között megoszló cselekvés a pszichikus tevékenység szervezési módjává, az

interpszichikus cselekvés pedig a gyermek pszichikus struktúrájává válik. A magasabb pszichikus funkciók

szociális kialakulása elérte a döntő szakaszt: létrejön az önszabályozást tekintve legmagasabb rendű rendszer.

A magasabb pszichikus funkciók társadalmi természetére való rámutatás az új pszichológiai koncepciónak csak

az első lépése volt. Nagyon hamar követte ezt a második is.

A. R. Lurija: Válogatott tanulmányok.

1975, 99. o.

Az a tény, hogy az embernél a történelmi fejlődés folyamatában új funkciók jönnek létre, nem jelenti azt, hogy a

magasabb pszichikus funkcióknak új „központjai” jönnek létre. Ez inkább azt bizonyítja, hogy az új

„funkcionális szervek” fejlődése az új közvetett funkcionális rendszerek kialakulása után megy végbe. Így válik

az emberi agykéreg a civilizáció szervévé, amely határtalan lehetőségeket rejt magában, és nem igényli új

morfológiai apparátusok létrehozását minden olyan esetben, amikor a történelemben új funkcióra van szükség.

A. R. Lurija, uo. 105. o.

Teljesen érthetővé válik, hogy a magasabb funkció károsodhat, a bonyolult funkcionális rendszerbe tartozó

bármely láncszem sérülése következtében, tehát a lokalizációjukat tekintve teljesen különböző gócok

sérülésekor. Ugyanakkor azt is tudjuk már – s ennek alapvető jelentősége van –, hogy az egyes láncszemek

kiesése különbözőképpen károsítja a funkcionális rendszert, s az egyes magasabb funkciók károsodásának

szimptómái a különböző lokalizációjú gócoknál teljesen eltérő felépítésűek lesznek. A gnózis vagy a praxis, az

írás vagy az olvasás, a számolás vagy a logikai műveletek károsodása topikailag különböző agysérülések folytán

egyaránt bekövetkezhetnek, és a figyelmes elemzés bizonyíthatja, hogy az adott folyamat megvalósításához

szükséges egyes láncszemek vagy tényezők kiesése a funkciók teljesen eltérő jellegű károsodásához vezetnek. A

506




funkciósérüléseknek ezek a gondos elemzéssel meghatározott minőségi sajátosságai teszik lehetővé a keletkező

károsodások topikai jelentőségének megítélését is.

A. R. Lurija, uo. 81. o.

7.7.2. Rubinstein Marx-értelmezése

Szergej Leonyidovics Rubinstein (Ogyessza, 1889. június 6. – Moszkva, 1960. január 11.) az Ogyesz- szai

Egyetem, majd a Leningrádi Herzen Pedagógiai Főiskola (1930-1942) és a Moszkvai Egyetem professzora volt.

Rendkívül olvasott, a pszichológiához a filozófia felől közelítő, eredetileg német filozófiai iskolázottságú

irányító személy volt.

A német filozófiai iskolázottságú, Marburgban doktorált, Ogyesszában dolgozó ifjú a harmincas években kerül a

középpontba, mint a leningrádi Herzen Pedagógiai Intézet tanszékvezetője. 1934- ben jelenik meg nevezetes

dolgozata A pszichológia problémái Karl Marx munkáiban címmel. A dolgozat Marx korai műveinek, a Német

ideológiának és a Gazdasági-filozófiai kéziratoknak alapos feldolgozásán, s a korabeli pszichológia gondjainak

fölényes ismeretén alapszik. Olvasottságán érződik a könyvtáros, aki Ogyesszában és Leningrádban is a friss

nyugati irodalmat olvassa. Rubinstein úgy véli, hogy a marxi művekben fellelhető egy rejtett pszichológia.

Ennek alaptézise a tudat és a tevékenység egysége elnevezéssel az egész szovjet pszichológiában elfogadott

jelszóvá vált, különösen Rubinstein 1935-ben megjelent bevezető könyve nyomán, mely a vezérfonal szerepét

vette fel. A filozófiai tudat fogalmát értelmezi pszichológiailag. A tudat nem más, mint tudatos lét. A sajátosan

emberi tevékenységmódban, a munkában keletkezik. Ennek módszertani következménye is van, az, hogy az

emberi tudat objektivációiban tanulmányozható.

Megjelenik nála a szakmai kérdések ideológiaivá alakítása is. A behaviorizmus és az introspektív pszichológia

elleni együttes küzdelem a már említett sztálini kétfrontos ideológiai harc esetévé válik. Az introspekciós

pszichológia és a behaviorizmus nem összeegyeztetendőek, ahogy Rubinstein szerint Karl Bühler és Kornyilov

kísérelte meg, ezzel szemben: „Az igazi feladat ... nem az ilyen »szin- tézis«, hanem a »kétfrontos harc«, ... [az]

hogy meghaladjuk azokat az előfeltevéseket, melyekből mindezek az ellenségeskedő irányzatok s maga az

ellenségeskedés is kiindul.” (Rubinstein 1967b, 258. o.) Továbbmenve, a lelki jelenségek történeti változását

hangsúlyozva Rubinstein eljut odáig is, hogy a kommunizmusról szóló marxi fejtegetéseket mint tényleges

pszichológiai predikciót értelmezi: az új ember közösségi, történetileg alakuló gazdag motivációs rendszere a

valódi emberi szabadság megvalósítója lesz.

Rubinstein korántsem olyan eredeti gondolkodó, mint Vigotszkij. Számára a Marx-értelmezés lényege a

pszichológiának szóló marxi üzenet desifrírozása. Új mondanivalóját nemigen tudja konkrét szaktudományos

hipotézisekre lefordítani. Nála a tapasztalati szakmai munka s az elmélet lényegében két szálon fut. Mindez nem

azt jelenti, hogy ne lett volna jelentős tapasztalati pszichológus. A Herzen Intézetben ő és munkatársai számos

vizsgálatot végeznek és publikálnak a gyermeki megfigyelőkészség fejlődéséről s az értelmes emlékezés és

tananyagszerű tanulás mechanizmusairól. Rubinstein igazi nagy hatását azonban tankönyve biztosítja, az 1940-

ben, majd átdolgozott kiadásban 1946-ban megjelent, 1942-ben Állami Díjjal kitüntetett, több mint 1000 oldalas

munka, Az általános pszichológia alapjai. A könyv mindmáig értékes olvasmány két okból. Rubinstein

szintézist próbál adni, az általa kifejtett marxista pszichológia alapelveinek megfelelően, egyszerre képviselve

determinista felfogást és módszertani alapállást a külső-belső viszonyát illetően, kiegészítve ezt a monizmus, a

fejlődés és a történetiség elvével.

A pszichikumot azon objektív kapcsolatok feltárásának segítségével ismerjük meg, amelyek azt objektíve

meghatározzák. Ez a pszichológia tulajdonképpeni feladata. A pszichológiai megismerés a pszichikusnak

közvetett megismerése, lényeges, objektív összefüggéseinek és közvetítéseinek feltárása révén.

Sz. L. Rubinstein: Az általános pszichológia alapjai.

1964, I. 47. o. Fenyvesi István ford.

A könyv másik tartós erénye, hogy miközben a nyugati pszichológia eredményeit is kimerítően áttekinti, a

szovjet pszichológia első évtizedeinek igen gazdag tárháza. Ma legkönnyebben ebből a könyvből ismerhetjük

meg, mi mindent kutattak az elméleti viták közepette 1920 és 40 között. Kicsit egyoldalú persze ez a bemutatás.

A széles spektrumban Vigotszkij és iskolája meglehetősen kényszeredetten szerepel csak, érezhetően pusztán a

„teljesség” kedvéért. Lehetne ezt politikai tényezőkkel motiválni, ekkorra már a Vigotszkij-iskola nemigen

kívánatos. A valós helyzet profánabb: véleményem szerint féltékenység is közrejátszik ebben, a túl hasonlót

507




hirdetők közötti rivalizáció, és a két város, Leningrád és Moszkva oly sok szakmai kérdést befolyásoló

küzdelme.

Rubinstein évtizedekkel túlélte Vigotszkijt, még aktív kezdeményezőként megérhette a pszichológia

újjászületését az ötvenes évek végétől. A sztálini korszakban azonban ő sem kerülhette el sorsát, bár a

pszichológia első nehéz évtizedében az ő csillaga egy ideig még magasan ragyogott. A díjakkal kitüntetetett,

ünnepelt tankönyv azonban a háború utáni évek újabb tudományellenes hullámában, mely a zsdanovizmus

dicstelen néven vonult be a szovjet történelembe, 1947-ben a Filozófiai Intézetben folytatott vita során s egy

sarokbaszorító vitacikkben megkapja a magáét. A pártosság, az aktivitás és a tükrözéselmélet nevében zászlót

bontó bírálatok Rubinsteint aspecifikus vádként eklekticizmusban és nyugatimádatban marasztalják el.

„Szakmaközelibb” vádjuk pedig, hogy a fiziológiai és a külső feltételrendszer determináló szerepe nem ad

egységes determinizmuskoncepciót, s hogy az érzelmek tárgyalásában nem világos nála a tükrözés szerepe.

Rubinstein túl nagy hangsúlyt helyez itt a belső folyamatokra. Ezek a vádak, s az 1950-es még említendő

Pavlov-vita azt eredményezik, hogy Rubinstein, aki 1942-től Moszkvában volt pszichológiaprofesszor, lekerül a

színről. 1955-től azonban a megújulásban ő is részt vesz.

Két fonalon veszi fel újra a szakmai aktivitást. Éppen abban akar világos új koncepciót hirdetni, amiben

megvádolták: cikkeiben s Lét és tudat című könyvében a pszichológiában érvényesülő determinizmus felfogást

akarja definitíven kifejteni. Ennek lényege nagyon szikár, s egy mindenhol érvényesíthető alapelvből indul ki: a

külső hatások mindig a belső feltételeken keresztül érvényesülnek. Ennek pszichológiai lefordítása az lesz, hogy

a pszichológia feladata a külső hatások érvényesülését biztosító pszichológiai feltételek vizsgálata és a külsőleg

determinált pszichikus tevékenység belső törvényszerűségeinek feltárása.

Ami pedig az idegműködés és a lelki jelenségek kapcsolatát illeti, Rubinstein világosan kifejti, hogy a

pszichikus szerveződés új minőség. Alapja az idegműködés, de a pszichológiai törvényszerűségek nem

vezethetőek le a neurodinamikából, s az idegműködés bármily részletes kutatása sem teheti zárójelbe a

pszichikus működések társadalmi meghatározottságát. Ez a társadalmi és történelmi meghatározottság azonban

nem vezethet ahhoz, hogy kétségbe vonjuk az általános pszichológia lehetőségeit, s abban sem szabad naivan

hinnünk, hogy minden történelmi változás pszichológiai változásokat is eredményez. Ennél már csak roszszabb,

ha különválasztjuk a természeti-fiziológiai és a történelmi pszichológiát: a jelenségeket mindig

együttesen kell természeti és társadalmi meghatározottságukban vizsgálni (itt konkrét utalások nélkül a

Vigotszkij-iskola bírálatáról van voltaképpen szó).

A dogmatikus érvelés korántsem múlt el nyomtalanul; Rubinstein vitastílusa, miközben a pszichológia jogaiba

való visszahelyezéséért harcolt, nem nélkülözi az ellenfelek retorikájának jegyeit. Alljon itt egy idézet ennek

illusztrálására a szociálpszichológiáról:

A külön történelmi pszichológia hirdetése nagyobbrészt nem egyéb, mint a reakciósok szívének kedves

„szociálpszichológia” védelme; ez pedig lényegét illetően a szociológia pszichologizálására tett kísérlet, vagyis

próbálkozás az idealizmus becsempészésére a társadalmi jelenségek tanulmányozásába.

Sz. L. Rubinstein: A pszichológia fejlődése.

1967, 35. o. Kövendi Dénes ford.

Mindez hathat nagyon elvontan, azonban azokban az években a „dialmatos” marxista zsargon és az éppencsak

elmúlt pavloviánus offenzíva hátterében a pszichológia sajátos céljainak kissé skolasztikusan bevezetett újra

legitimalizálását jelenti. Példát is adott Rubinstein (1964b) a program megvalósítására: ekkoriban publikálja

gondolkodás-lélektani vizsgálatait is, melyek a feladatmegoldás közben azt elemzik, hogy hogyan függ a külső

segítség (vö. külső meghatározók) hatása attól, hol tart a személy a feladat megoldásában (belső tényező). A

stílus azonban ekkor keletkezett munkáiban lehangoló: a védekező, skolasztikus verbalizmusokba menekülő

embert látjuk itt, szemben a megtámadott tankönyv határozott, öntudatos stílusával. Egyazon szerző esetében is

elszomorítóan látható, mit tettek a sztálini ideológiai csaták a pszichológiával.

7.8. A pszichológia diszkreditálása: a sztálini kor és a

pszichológia

7.8.1. A pedológiai határozat

A harmincas években a korábban sokrétű, s igen kiterjedt tevékenységű szovjet-orosz pszichológia több

hullámban ideológiai támadások középpontjába került, mint már többször utaltunk rá. Már a harmincas évek

508




elején erőteljesen fellép a pszichológia ideológiai tisztázásának igénye, a pszichológia is bevonódik a kétfrontos

ideológiai harcba és a bírálat – (kikényszerített) önbírálat ördögi körébe, mely újabb és újabb személyek és

irányzatok diszk- reditálásához, intézmények és tevékenységfajták adminisztratív felszámolásához vezet. 1931-

ben zajlik le az ún. reaktológiai vita, melynek során megkérdőjeleződik Kornyilov vezető szerepe. Az ideológiai

vád ellene s sok más pszichológus ellen: eklekticizmus, az, hogy a marxizmust, s különösen a lenini

tükrözéselméletet nem integrálták kellően a pszichológiába, s mechanikusan gondolkodnak az emberről.

Folytak viták Vigotszkij koncepciójáról is. A jel fogalmának középpontba állítását buzgó ideológusok idealista

engedménynek látják, történetiségét pedig absztrakt szociologizmusnak. Súlyosabb s végletesebb

következményekre vezettek a gyakorlati pszichológiai ágakkal kapcsolatos viták. 1931- ben a kiterjedt

munkapszichológiai, pszichometriai és tesztológiai tevékenység kérdőjeleződött meg, összefüggésben azzal is,

hogy a „nyugatosabb” Lunacsarszkijt leváltották a nevelésügy éléről. A pszichotechnika, ahogy képviselői

nevezték magukat, elmarasztalta saját magát: nem tart szoros kapcsolatot az elmélettel, mereven veszi át a

nyugati tesztmódszereket, nem veszi figyelembe a marxi munkaelméletet és a szocialista munka új jellemzőit

(öntudat, munkaverseny, a munka becsület és dicsőség dolga). Az eleinte rutinszerű önkritika a harmincas évek

második felében a munkalélektan s a hozzá kapcsolódó teszthasználat teljes felszámolásához vezetett: megszűnt

a pszichotechniku- sok folyóirata, társaságuk, a tesztek, a kiválasztás logikájának használata egészen a hetvenes

évekig szinte teljesen tabuvá válik a Szovjetunióban.

A pszichológiai tevékenységre a legsúlyosabb csapást azonban a pedológiai határozat jelentette. Itt már szó

sincs öntisztulásról és önkritikáról. A határozatot 1936. július 4-én a párt Központi Bizottsága hozza meg. A

korábbi, végre nem hajtott döntéseket követő drákói, egy (!) hónap alatt végrehajtandó határozat ürügye az,

hogy az iskolákban egyre nagyobb szerepe volt a gyermekek egyéni különbségeit vizsgáló, pszichodiagnosztikai

módszereket alkalmazó pedológusoknak. Ezek elméleti hozzáállása részben az ekkor már több évtizedes

gyermektanulmányi (pedológiai) hagyományt követi. A gyermek fejlődésének sajátos törvényszerűségei

vannak, az iskolának kell a gyermekhez igazodnia s nem fordítva, hirdetik a gyermekközpontú pedológusok itt

is, mint mindenütt a világon. Ugyanakkor a szovjet pszichológia legkiválóbb fejlődéskutatói is a pedológiai

mozgalom jelszava alatt fejtették ki saját tevékenységüket. A már elemzett alkotók közül Blonszkij és

Vigotszkij is pedológusként definiálják magukat, annak ellenére, hogy fejlődéskoncepciójuk a társadalmiság s a

kultúra interiorizációjának hangsúlyozásával jóval túllép a hagyományos pedológiai kereteken. Blonszkij

elkötelezettsége a gyermek iránt odáig megy, hogy a harmincas években könyvet ír a gyermeki szexualitásról is.

A pedológiai elmélet jelentős képviselője a ma kevésbé ismert, fiatalon elhunyt M. J. Baszov (1892-1931) is, aki

munkáiban a pszichikus szerveződés különböző szintjei és a környezet és az öröklés együttes determináló

szerepe mellett érvel. Az utóbbi éppen elég lesz megbélyegzésére; bármily sokat hangsúlyozta is a környezet

fölényét az ember meghatározottságában, maga az, hogy egyáltalán helyet hagy az öröklésnek – nem bocsánatos

bűn. Ha mai piedesztálját tekintjük, szavakban ez a határozat elővételezte a diszkriminatív teszthasználat

bírálatát a hatvanas évek nemzetközi pszichológiájában. Itt azonban többről van szó: ideológiáról s annak

álcázott szakmai versengésről.

A pedológiai határozat első szinten, a szakmai hatalmi viszonyok tekintetében a pedagógia hatalmának

helyreállítását jelenti. A pedológia fő bűne: determinisztikus fatalizmus a gyermekek sorsának intézésében,

helytelen áthelyezési gyakorlat a gyógypedagógiai intézmények felé. Vissza kell helyezni jogaiba a pedagógiát

és a pedagógust, a pedológu- sokat ki kell ebrudalni az iskolákból, kiadványaik megsemmisítendőek,

főiskolákon nem oktatható ez a szakág. A fogyatékosok iskoláit felülvizsgálva lehetőleg vissza kell telepíteni a

gyerekeket normális iskolákba.

Kétségkívül lehetett bizonyos pszichológusi arrogancia az iskolákban működő pszichológusok munkájában,

talán megfontolatlanul fetisizálták is a tesztmódszereket. A határozat azonban nem a részletigazságok felől

értékelendő. Alapvetően adminisztratív és politikai határozat volt. Gyakorlati következményeként évtizedekre

megszűnt a pszichodiagnosztikai munka a Szovjetunióban. Több is történt azonban. Mindenki

megbélyegződött, aki valahogyan a pedológia névhez kapcsolódott, nemkívánatossá, idézhetetlenné vált. A

defektológiai és pedagógiai munkásság révén ez elég drámaian befolyásolja Vigotszkij és Blonszkij szellemi

sorsát. Intézményesen pedig a pszichológusi szakma, mint ami eleve hajlik ezekre az elhajlásokra – a pedagógia

ellenőrzése alá kerül. Nem szűnik meg a szó szoros értelmében, de 1943-tól minden pszichológiai kutatás a

Pedagógiai Akadémia felügyelete alatt folyik, s ez korántsem volt csupán formális. Minden kérdés a pedagógiai

lélektan keretében, az ember alakíthatóságának hangsúlyával volt csak felvethető. Megszűnnek a folyóiratok – a

Pszichológia és a Szovjet Pedológia 1932-ben, a Szovjet Pszi- chotechnika 1934-ben. A pszichológusok

hallatlan egyéni szívóssággal, leleménnyel és optimizmussal, rejtőzködve dolgozva mentették csak át életüket s

tudásukat 20 évvel későbbre, mikor újra megnyílt a tisztán pszichológiai tevékenység lehetősége. Ez az

átmentés elsősorban a Vigotszkij-iskolának s az Uznadze által vezetett grúziai kísérleti pszichológiának sikerült,

509




mely utóbbi minden érdekes lelki jelenséget a beállítódás fogalma köré szervezve rendületlenül folytatta a

kísérleti munkát.

7.8.2. Az ember alakíthatósága

A pedológia csak ürügy volt a végső csapásra a pszichológia ellen. De vajon miért olyan nemkívánatos

tudomány a sztálini irányítás számára a pszichológia? Hiszen a pszichológus válhatna a „lélek mérnökévé”, a

manipuláció engedelmes eszközévé. A pszichológia elítélése s a kor, az ötéves tervek, a rohamos iparosítás

társadalmának igényei között bensőséges kapcsolat van, nem pusztán a bölcs tanító szeszélye keresendő itt. A

gyorsított iparfejlesztés elmaradott paraszti, javarészt félanalfabéta közegben valósul meg, ráadásul etnikailag,

vallásilag és nyelvileg inhomogén közegben. A körülmények determináló szerepét hangsúlyozó minden

tudományos koncepció ellene van ennek, hiszen az akadályokat helyezi előtérbe. A villámgyorsan épülő kohók,

a gyáriparba özönlő paraszti tömegek világában nincsen szükség szelekcióval foglalkozó munkalélektanra,

hiszen az csak azt emeli ki, hogy az emberek nem egymással felcserélhető „csavarok” (Sztálin saját kifejezése),

s hogy az ember meglévő paraméterei korlátokat képviselnek. Ugyanígy az a pszichológia, mely a gyermekből

indul ki s nem a nevelésből, bármily hajlékonyan kezelje is a gyermekeket, mégiscsak kész, áthághatatlan

paramétereket hirdet. Például azt, hogy a fejlődésnek törvényei vannak, hogy a változások lassúak. Ezzel

szemben a messianisztikus voluntarizmus nem csak a természetet akarja átalakítani egy csapásra, hanem az

ember átalakíthatóságát is hirdeti. Hisz abban, hogy a nyelvileg és kulturálisan inhomogén, gyökértelenné tett

„elmaradott” tömeg a nagyipar köré kergetve egy nemzedéken belül megváltoztatható, s egységes (orosz)

szocialista öntudatú munkássággá tehető. Korántsem véletlen, hogy az önkény másik elszenvedője a

pszichológia mellett a genetika: az a természet rögzített paramétereit hirdeti, mely akadályként tornyosul a

mezőgazdaság előtt, jöjjön hát Liszenko.

7.8.3. A pszichológia pavlovizációja

Az ideológiának és ennek „végrehajtójaként” a pedagógiának való alávetéssel a pszichológia évtizedes

hánykolódása a szovjet világban s a köré csatolt országokban nem ért véget. Az ötvenes években a pszichológia

egy új erőszakhullám áldozatává válik: a magasabb idegműködés kutatásának lesz alárendelve. A húszasharmincas

években voltak már törekvések arra, hogy Pavlov munkásságát bekapcsolják a pszichológiai

érvelésbe, nem kisajátító, hanem a lelki működések természeti alapjait tisztázó értelemben. A háború utáni

években azonban megjelent a sztálini tudománypolitikának megfelelő agresszív kisajátító igény. Már a

Rubinstein említett tankönyvével kapcsolatos vitákban is felmerült az a vád, hogy nem jól értelmezi a

pszichofizikai egységet: valójában, mondták mechanikus kritikusai, az idegműködés, mint objektív oldal

determináló szerepét kell hangsúlyozni.

Az igazi inváziót azonban egy 1950-ben a Szovjet Tudományos Akadémia és az Orvostudományi Akadémia

által szervezett nagy tudományos vita, a Pavlov-vita jelentette. Nem akármilyen vita volt ez, s korántsem csak a

pszichológiát érintette. 81 előadó mellett 200 felett volt az el nem hangzott felszólalások száma. A vita sztálini

jelzője két vonást takar. Ideologizált vita volt, a korra jellemző kritika-önkritika szekvenciákkal, melyben a

résztvevők nem fukarkodtak az idealista és a mechanikus jelzőkkel, s a látszólag elvont eszmecsere olyan

személyes harcokat tükrözött, ahol az elhajlónak kikiáltottak intellektuális és egzisztenciális diszk- reditálása

volt a tét. Ami pedig az elvek sztálini jellegét illeti, ez a következőkben ragadható meg. A sztálini

tudománypolitika egyik alapelve, hogy meg kell akadályozni a tudományos sokszínűséget. Egységesíteni kell a

tudományt, ugyanúgy, ahogy a pártot. Olyan tudományos elméleteket

kell favorizálni, melyek genuinan oroszok, s több szakterület átfogására képesek. Pavlov egyedülállóságát még

az önkritikát gyakorló megvádoltak is kénytelenek állandóan hangsúlyozni. A Pavlov halála után 15 évvel

szentséggé emelt pavlovizmus a fiziológia mellett az orvostudomány, a biológia, a pszichológia és a pedagógia

integratív elméletének szerepére lett kijelölve. S együtt járt vele az az orosz megkonstruált történeti

folytonosság, mely az orosz múltat már nem lebecsülendő sötétségnek tartja, hanem haladó előfutárokat fedez

fel benne, a pszichológiára nézve természetesen Szecsenovot (vö. Joravsky 1989).

Miről szólt a vita? Egy része a fiziológián belül zajlik, a helyes marxizmus vagy a lenini örökség mintájára

értelmezett „egyedül helyes pavlovi örökség” érdekében. A magukat a valódi üzenet hordozójának tekintő

Pavlov-tanítványok, Bikov és Ivanov-Szmo- lenszkij mechanikus és merev szemléletet hirdetnek. Bírálják I. Sz.

Beritov-Beritasvili (1885-1974) és P. K. Anohin (1898-1974) felfogását, akik az emlékezet kutatásával, illetve a

funkcionális rendszer és a szabályozás előtérbe helyezésével szubjektivista értelmezést adtak volna Pavlovnak.

Beri- tasvili egyébként az állati emlékezet bemutatásával a reprezentációs gondolatmenet egyik előfutára,

Anohin (1965; 1974) pedig az aktív szervezet gondolata mellett a neurális modellek koncepciójának egyik első

képviselője. Ellenség a lengyel Konorski is, aki az idegrendszer mikrokutatásait kéri számon a pavlovizmuson.

510




A magasabb idegműködés pavlovi kutatása az állványon rögzített kutya feltételes reflexeinek

tanulmányozásával mindent megtud az agykérgi dinamikáról. Az idegrendszer spontán aktivitását kiemelők

idealisták, közvetlen idegrendszeri megfigyelésre pedig nincsen szükség.

Ami a pszichológiát közvetlenül érinti, elhangzott a vitában számos „elvi megjegyzés” a szubjektív és objektív

viszonyáról, arról, hogy van-e egyáltalán szükség pszichológiára, de konkrét tanácsok is: a II. jelzőrendszer,

mint az emberre sajátosan jellemző szerveződés és a pavlovi tipológia humán kidolgozása jelenik meg sajátos

feladatként.

Folytattak ezután a pszichológusok is természetesen fogalomértelmező skolasztikus gyűléseket (mi a helye a

pszichológiának a fiziológiához képest s így tovább). Ki is kristályosodott ezek során Pav- lovnak egy iskolás

kanonikus olvasata.

A pavlovi ülés hatása különösen a Sztálin halálát követő években korlátozó helyett – az eredeti szándékokat

visszájára fordítva – éppen felszabadítóvá vált. Igaz, hogy az élettanon belül maga az ülésszak merev s a

tudomány nemzetköziségét tagadó ideologikus felfogást hirdetett. A pszichológusok azonban a Pavlovra

hivatkozás cselén keresztül elkezdhettek nem pedagógia-központú, hanem természettudományos orientációjú

kutatásokat végezni. Az ötvenes évek közepére-végére kiderül, hogy jobb a fiziológia szolgálólányának lenni,

mely mégiscsak természettudomány, szemben az ideologikus pedagógiának való kiszolgáltatottsággal. Nehéz s

furcsa terminológiát szülő kor volt a pavlovizmus, a pszichológusok azonban lenyelve a pavlovi pirulát,

tiltakoztak az ellen, hogy ne lenne objektív pszichológia, s tudományuk kimerülne az élettanban. Ami politikai

beágyazottsága révén csapásnak indult, éppen a politikai változásoknak is köszönhetően, a genuin pszichológia

visszatérésének kezdetévé vált. Érdemes felidézni, hogy hasonló folyamatok az ötvenes években a magyar

pszichológiában is végbementek. Csakhogy ami a Szovjetunióban negyven évre széttolódott, az nálunk egy

évtizedre összezsúfolódva jelent meg. A háborút követő néhány év változatos sokirányú tevékenységét a szovjet

pedológiai határozatra emlékeztető adminisztratív döntések, a pszichológia pedagógiai alávetése s a

pavlovizáció átfedve, ösz- szezsúfolódva követik egymást. A rendteremtésre bevezetett pavlovi koncepció

azután nálunk is a tudományosság visszacsempészésének királyi útja lett az átideologizált közegben.

7.9. A száműzetés vége

Az orosz pszichológia közel két évtizedes bujkálásának és ideológiai alárendelődésének korszaka az 50-es évek

második felében ér véget. Látványos események is kísérik ezt: 1955-től újra van folyóirata a szovjet

pszichológiának, újraindul a kifejezetten pszichológiai könyvkiadás is, megalakul a pszichológiai társaság, a

Pedagógiai Akadémián működő intézet munkája kiszélesedik, s Moszkvában és Leningrádban újraindul a

pszichológusképzés. Ezt az újjászületést nem úgy kell elképzelni, mint a korábbi fejlemények hirtelen

megtagadását. A szovjet pszichológia továbbra is elméletorientált, kriticista és marxista marad. Olyan általános

s konkrét értelmezéseiben nyitott téziseket is általános módszertani elvként hirdet, mint a tudat és a tevékenység

egysége. A gyakorlati munkában a tesztmódszereket vagy a pszichoterápiát sokáig továbbra sem találjuk meg, s

mindmáig igaz az, hogy szinte minden gyakorlati kérdésben a nevelhetőség és alakíthatóság elvét hirdetik.

A megújulásnak legfőbb jellemzője mégis az, hogy a hatvanas évektől a szovjet pszichológia beilleszkedik a

nemzetközi pszichológiai életbe. Megszűnik elzártsága: ismertté válik, de megszűnik autarchiára törekvése is.

Miközben elméleti alapokon bírálja, át is veszi a világ pszichológiájának eredményeit. Ebben a nyitottságban és

aktivitásban persze vannak ingadozások. A tudomány továbbra is ideológiai irányítás alatt áll, bizonyos

jelszavak mindig szükségesek, s a politikai intrika vagy az éppen annak álcázott sokszor befolyásolja a

személyes karriereket. Az ingadozások ellenére is igaz az, hogy ettől kezdve a pszichológia intézményesen

sosem vált megkérdőjelezetté. Nehéz is lenne épp a szerves fejlődés megindulása miatt ezekre az évtizedekre

valamiféle átfogó jellemzést adni a szovjet pszichológiáról, a megfelelő helyeken egyébként is szólok

képviselőiről. Három fontos jellemzőt, mint a megújulás sajátos ízeit, mégis fontos látnunk.

Az egyik a Pavlovból kiinduló pszichofiziológiai gondolkodás erőteljessége. Két terület van elsősorban, ahol a

pszichofiziológusok nem a pavlo- vizmust építik, hanem Pavlov örökségének aktív továbbfejlesztői. Az egyik a

tájékozódási reakció vizsgálata. E területen E. N. Szokolov dolgoz ki olyan kísérleti módszereket s modelleket,

melyek a tájékozódási reakciót egy egyedi, a tanulást zavaró jelenségből a valóság idegrendszeri leképezését,

modellálását irányító középponti folyamattá teszik. Emberi sugallatát tekintve igen határozott szakítás ez a

passzív, kiszolgáltatott ember képével. Másrészt az ötvenes évek közepétől igen részletessé válik a pavlovi

személyiségtipológia kidolgozása embereknél. Borisz Tyeplov (1896-1965) és V. D. Nyebülicin kezdetben

egyszerűbb, majd elektro- fiziológiai módszerekkel értelmezi a humánkísérletekben Pavlov tipológiai

gondolatait. Ezzel egy mindmáig tartó folyamatot indítanak el, mely a személyiség modern biológiai

megközelítéseinek egyik alapja lesz.

511




Másik általános jellemző az elfeledtetett múlt újraéledése. Különösen a Vigotszkij-iskola esetében látható jól,

hogy ez nem egyszerűen igazságtevés, hanem folyamatos inspirációt eredményez. Egyrészt a felszabadultabb

közegben világossá válik, hogy a nehéz években is folyt a Vigotszkij-iskola elveinek empirikus kidolgozása,

emlékezzünk csak a Lurijáról mondottakra. Másrészt Vigotszkij a hatvanas évektől is folytonos elvimetodológiai

alapokat nyújtó elméleti inspirációvá válik.

Ekkor bontakozik ki Lurija már említett neuro- pszichológiai munkássága s Leontyev tevékenységelméleti

felfogása. Alekszej Nyikolajevics Leontyev (1903-1979) a Moszkvai Egyetem Pszichológiai Karának

dékánjaként igen nagy szerepet játszott abban, hogy a pszichológiai kutatás és oktatás a hatvanas években

fellendült. Mint tudós, Leontyev három területen alkotott. Kidolgozta a Vigotszkij- iskola részletes

fejlődésfelfogását. A fejlődés lényege e koncepcióban az, hogy a közvetlen, természeti lelki jelenségek társak, s

a nyelvi rendszer által közvetítetté válnak. A gyermeknél ennek során a fejlődés döntő mozzanata az uralkodó

tevékenységformák (pl. játék, tanulás, munka) közötti váltás. Másik témája az észlelés aktív folyamatainak

feltárása (pl. szemmozgások szerepe a vizuális képmás alakulásában). A szemmozgások kutatásában az orosz

pszichológiának pl. Jarbusz, Gippenreiter, V.P Zincsenko munkáival mind módszertanilag, mind tartalmilag

nagy szerepe volt. Végül kései munkáiban a személyiség értékorientáció-központú marxista elméletét dolgozta

ki. Az elmélet lényeges eleme viselkedési műveletek, cselekvés és tevékenység fogalmi elhatárolása.

A cselekvés szerveződésének alapelve Leontyev- nél a motivációs organizáció. Hasonló képet ad az emberi

cselekvésről ez az elméleti pszichológia, mint az analitikus filozófia felfogása, ahol szintén beágyazott viszony

van végrehajtó cselekvések s a szándékok világa között.

Bármilyen cél objektíve, bizonyos tárgyi szituációhoz kötötten létezik. A szubjektum tudatában persze a cél

ettől a szituációtól elvonatkoztatva is megjelenhet, de cselekvésében nem vonatkoztathat el tőle. Ezért a

cselekvés szándékbeli (intencionális) aspektusa mellett (hogy mit kell elérni) operacionális, azaz műveleti

aspektusa is van (hogyan, milyen módon lehet ezt elérni), s ez utóbbit nem önmagában véve a cél határozza

meg, hanem elérésének objektív tárgyi feltételei. Más szóval: a megvalósuló cselekvés a feladatnak felel meg, a

feladat pedig maga a meghatározott feltételek közötti cél. Ezért a cselekvésnek van egy sajátos minősége,

sajátos „összetevője”, ez pedig kivitelezésének a módjai. A cselekvés kivitelezésének módjait nevezem

műveleteknek.

A. Ny. Leontyev: Tevékenység, tudat, személyiség.

1979, 126-127. o.

Mindebből egy motivációs alapú személyiségfelfogás is kibontakozik.

A fő motivációs vonalak belső viszonyai alkotják a személyiség mintegy általános „pszichológiai profilját”.

Leontyev, uo. 254. o.

[...] Más szóval az emberi személyiség – az egyéntől eltérően – semmilyen értelemben nem létezik a

tevékenysége előtt: mint a tudat, a személyiség is a tevékenységből születik, formálódik. Az emberi személyiség

512




valóban tudományos pszichológiai értelmezéséhez a kulcs: a személyiség születésének és fejlődésének,

átalakulásainak tanulmányozása a meghatározott társadalmi feltételek között folyó tevékenységben.

Uo. 200-201. o.

Végül a hatvanas évektől jellemző lesz a szovjet pszichológia új nemzedékére is a magasabb megismerési

folyamatok, az ember mint bonyolult információkezelő lény kettős kötődéssel való vizsgálata. Bekapcsolódtak a

szovjet pszichológusok a kognitív pszichológia új áramába, s ugyanakkor a mérnöki pszichológiába is. Az ezzel

kapcsolatos új megközelítések nyitott kezelését sokban segítette a szovjet űrkutatás, mint az a terület, ahol

előítéletek nélkül kényszerítve volt az általános pszichológiai és a gyakorlatias megközelítés a nyitottságra mind

egymás, mind az új gondolatok és a nyugati pszichológia felé. Mindez persze nem kell eszményi képet

sugalljon. Az orosz pszichológia megtalálta a helyét a világ pszichológiájában. Legnagyobb hatása ebből Lurija

részletes neuropszichológiájá- nak és a történeti kulturalizmusnak lesz, melyek visszhangra találnak a hetvenes

évektől a „nyugati pszichológia” konstrukcionista irányainál.

7.10. Kulcsfogalmak

5.22. táblázat -

interiorizáció pedológia relativizmus

jelzőrendszer reaktológia tájékozódási reakció

neuropszichológia reflexológia történeti-genetikus módszer


A szovjet pszichológia egészének megismerésére ma is jó forrás a Váriné Szikágyi Ibolya (1974) szerkesztette

kötet, bár elsősorban a Vigotszkij-iskolára összpontosít. McLeish (1975) munkája kiemelkedik az idegen

szakirodalomból, mivel érdekesen kapcsolja az orosz kultúra és társadalomtörténethez a szovjet pszichológiát.

Joravsky (1989) igen polémikus, és a hivatalos „haladáscentrikus képet” megkérdőjelező munkája is alapvető

forrás. Orosz nyelven a kanonizált történet a szovjet korban Szmirnov (1975) munkája volt, mely értékeléseiben

nem mindig mély, adatszerűen azonban nélkülözhetetlen. Az egyenetlen színvonalú Pavlov-iro- dalomból máig

releváns Kardos (1957b) munkája, mely a klasszikus tanuláslélektant és Pavlov hagyatékát próbálja

összeilleszteni. A pavlovizációt illetően tanulságos még összehasonlítani két Pavlov-ülésszak anyagát: a

magyarul 1953-ban megjelent 1950-es Pavlov ülésszak... kiadványát az 1963-as, magyarul 1965-ben megjelent

Filozófiai problémák.... kötettel. Blonszkij (1978) önéletrajza nemcsak saját munkásságára, hanem a forradalom

utáni évek egész hangulatára tanulságos olvasmány. Egyébként munkaiskola koncepciójának lényege is

olvasható magyarul (Blonszkij 1974). Bahtyin új kiadása magyarul is olvasható. A szovjet

pszichoanalitikusokról lásd Erős Ferenc (1986) munkáját és Etkind (1998) könyvét a kulturális beágyazásról.

Vigotszkijról elég gazdag a magyar irodalom is. Leontyev (1964) könyvének egyik fejezete

• Az emberi pszichikum tanulmányozásának történeti módszere – elhelyezi az iskolát másokhoz képest.

Hasonlóan informatív Váriné bevezető tanulmánya az általa szerkesztett kötetben. Lurija (1987) önéletrajza

lelkes személyes beszámoló. Kis János tanulmánya (1967) klasszikus marxista értelmezés, akárcsak Garai

László (1969) könyvének megfelelő fejezete. Ez utóbbi munka Rubinstein értékeléséhez is hasznos forrás. A

későbbi fejlemények közül a Vigotszkij-iskola képviselőinek munkái

• Galperin, Leontyev, Lurija könyvei – jól egészítik ki az említett válogatást. Rubinstein is bőségesen olvasható

magyarul. A grúz beállítódásiskoláról tájékoztat Molnár István (1972) válogatása, a kognitív irányulású

mérnöklélektanról Lomov (1969) munkája. A tipológiai iskoláról jó tájékoztatást ad a Halász László és

Marton L. Magda (1978) szerkesztette kötet. A sztálini korról Joravsky a letaglózó olvasmány. McLeish

könyve figyelemre méltó koncepció az orosz társadalomszerkezet és kultúra folyamatos hatásairól.

8. 21. FEJEZET – Útban a mai pszichológia felé

Az emberi evolúció és történelem adott volta mellett mi, kognitív tudósok tévedünk, amikor egyetlen megismerési

modellt, egyetlen elmemodellt hangsúlyozunk. Bármelyiket is. [...] Ideje, hogy erőteljesebben a megértés, a

513




jelentésalkotás különböző módjaira koncentráljunk. A kognitív tudomány az elme lehetséges használataira

vonatkozó tudásunk tárháza kell legyen.

Jerome Bruner: Meg fog-e állni valaha is a kognitív forradalom? 1997, 289. o.

özismerten nehezedik a történész feladata, amikor saját korához közelítve is fel kellene öltenie a szertelen

mindentudás álarcát. A szelekció még távlatok nélküli, s az értékelő preferenciák igencsak előtérben állnak. E

fenntartásokkal együtt szeretném megmutatni, hogy milyen fontosabb tendenciák jellemzik a mai pszichológiát,

s hogyan bontakoztak ezek ki az idáig érintett történeti folyamatokból. Valamilyen történeti beágyazást ad

jelenünknek az, ha megpróbálunk harminc évvel ezelőtti szemmel rácsodálkozni arra, mi is történik ma.

Bemutatásom kevés kivételtől eltekintve nem a megoldásokra, hanem az új feszültségekre helyezi a hangsúlyt, s

abból a helyzetből s világképből indul ki, amelyben annak idején magam is szocializálódtam.

8.1. A pszichológusi szakma elterjedése

Az alkalmazott pszichológia mind átütő erejét, mind a pszichológusi hivatást a gyakorlatban űzők számát

tekintve a II. világháborút követő évtizedekben vált uralkodóvá. Ekkorra alakult ki az a helyzet, melyet

általában a természetes állapotnak tekintünk, vagyis hogy a pszichológusi foglalkozás kiterjedt bázisára épül rá a

jóval kevesebb embert foglalkoztató kutatás és oktatás. Az amerikai pszichológusok, ahol a pszichológia

konfliktuskezelési, reformista ígéretei révén ez a folyamat elsőként és igen látványosan végbement, az ötvenes

évek elején konstatálják, hogy akkorra több gyakorló, mint akadémikus pszichológus van (Clark 1957). Mára ez

arány meghökkentő abszolút számokban jelenik meg. Az Egyesült Államokban a gyakorló pszichológusok

száma már a hetvenes években jóval 50 000 felett volt, amivel szemben a kutatók és oktatók húszezres tábora

kisebbségben van.

Európában is végbement ugyanez a folyamat. Magyarországon például harminc évvel ezelőtt néhány tucat

gyakorló pszichológus és néhány tucat tudós művelte a szakmát. Mára a gyakorló pszichológusok túlléptek az

ezres számon, a tudósok száma pedig (legfeljebb) kétszázas nagyságrendben mozog (Pléh, Bodor és Lányi

1998).

Mindennek két jelentése van. Egyrészt a modern, „iparinak” nevezett társadalomban általában kitüntetett

szerepre tett szert a pszichológia. Ez sokszor profetikus küldetéstudatot is ad neki: a világban elkerülhetetlenül

keletkeznek az emberi problémák, s mi, a „pszichológusok” különleges kompetenciánkkal (legyen az

személytelen technológia, mint a behavioristáknál, vagy a mágusi szerep folyománya, mint sok pszichoterápiás

irányzatban) majd megoldjuk azt. Ez a mindentudásérzés feszültségeket is kelt, nemcsak a társadalomban,

hanem a pszichológusok saját táborában is; megjelennek a megváltó szerepet illető kételyek, s azok az irányok,

melyek a szakember segítsége helyett az önerőre támaszkodást helyezik előtérbe. (Gondoljunk csak a Névtelen

Alkoholista mozgalomra.) Megjelennek a hagyományos nyugati technikákkal és életfilozófiákkal vitázó

alternatív célkijelölések is, a jógától a meditációkig. További megosztó mozzanat a gyakorlati pszichológia

felfutásában az egyénre való koncentrálás. A legtöbb alkalmazott pszichológia – a klinikus, a tanácsadó stb. –

humanista elkötelezettséggel a hozzá forduló egyénre összpontosít. Ennek megvan a maga etikája, logikája és

létjogosultsága. Időnként azonban a pszichológus a kliens panaszaiból kiindulva több személyt érintő

problémákkal találja magát szembe: kialakulnak házaspárokkal vagy családokkal mint rendszerrel együtt

foglalkozó gyakorlati eljárások. Másrészt, különösen a nem klinikai területeken, az iparban, a nevelésügyben

újra és újra (már a lewini akciókutatásoktól kezdve) felbukkan az igény, hogy az egyén helyett a rendszert

változtassuk meg. Tegyük pl. hatékonyabbá a kommunikációt az intézményben, tegyük az újításban

érdekeltebbé a szervezetet, változtassuk meg – ne a gyermeket, hanem az iskolát. Az egyénközpontú vagy a

szervezetközpontú alkalmazott lélektan dilemmája továbbra is velünk van.

Másrészt az arányeltolódással az alkalmazott lélektan javára állandóan újra felvetődik kutatás és gyakorlat

viszonya. Ez tartalmaz címkéző attitűdöket is (az akadémikus pszichológia semmire se jó; a gyakorló

pszichológusok sarlatánok); ezeknél a presztízs és erőforrás utáni kaptatások- ból származó feszültségeknél

fontosabb gondok is rejlenek azonban e feszültség mögött. A gyakorló pszichológus tevékenysége gyakran

sokszor valóban kutatási megalapozás nélkül folyik; ez nem baj, csak nem szabad hozzájárulnia egy tapasztalati

gőg kialakulásához. A gyakorló pszichológus ugyanis, különösen a klinikus, ma is állandóan szembe kell nézzen

a pszichoanalízis kapcsán említett klinikusi dilemmával. Közvetlen munkája csak megértésre, rekonstrukcióra

ad módot, ennek eredményét, az így kapott koherens összképet azonban gyakran úgy kezeli, mintha magyarázat

lenne.

514




A gyakorlati pszichológia leginkább előtérben álló területén, a klinikai pszichológiában jellegzetes megoszlások

is létrejönnek. Az egyik megosztó tényező a beavatkozás és a megértő segítés kettőssége. A behaviorista elmélet

visszavonulása közepette a behaviorista beavatkozási gyakorlat etikája s

sokszor eljárásrendszere is továbbra is virágzik. A különböző viselkedésterápiás eljárások a közvetlen

beavatkozás igényét képviselik, bár többnyire fellazítva a passzív emberképet. Kondicionálás helyett a

viselkedésterápia kognitív változatai egyre többször a kliens együttműködését igénylő életvezetési tervet

jelentenek (Comer 1999). Ezzel a beavatkozási igénnyel a legkülönbözőbb lágy programok állnak szemben,

melyek hirdetett elveik szerint nem avatkoznak be a kliens életébe, csak annak önformálását segítik.

A másik megoszlás a biológiai és a társas mozzanatok hangsúlya a klinikai munkában, illetve az ember

determináltságának kérdése. Egyik oldalon egyre határozottabban megfogalmazódnak a biológiai

személyiségelméletek, melyek jórészt a biokémia fejlődése révén a korábbiaknál határozottabban képviselik a

személyiség belső biológiai determináltságát. Ugyanakkor a lágyabb meghatározottságot hirdető felfogások is

differenciálódnak. Létrejönnek a különböző interperszonális játékelméletek a személyiségről (gondoljunk pl.

Eric Berne 1980; 1997 munkáira). A mélylélektani és a viselkedéses, illetve kognitív pszichoterápiás

gyakorlatok a személyiség élmény-, illetve szokáselvű meghatározottságát dolgozzák ki egyre alaposabban, s

mindenképpen determináltnak tekintik a személyiséget. Épp ez utóbbi közös vonásukkal szemben

fogalmazódnak meg a harmadik utas alternatívák. A humanisztikus pszichológia összefoglaló néven ismert

felfogások, melyek vezéralakjai Carl Rogers (1902-1987) és a motivációkutatás kapcsán már elemzett Abraham

Maslow, az embert mint lehetőséget hangsúlyozzák, az önalakítást, a potenciált, szemben a determináltsággal.

Ezek a nemes célok mozgalommá szerveződve azonban sokszor azt a benyomást keltik, hogy az embernek a

gyötrelmes önmegismerés és küzdelem helyett az elfogadás, a „minden jól van” attitűdjét ajánlják, s elsősorban

amerikai változatukban a pszichológia, a csoportfoglalkozások mint időtöltés lehetőségét.

5.23. táblázat - 21.1. táblázat. A gyakorlati pszichológia néhány jellegzetes alternatív

képe az utóbbi évtizedekben

Klasszikus kép

egyénközpontúság

determinált ember

magyarázat

szelekció

Alternatíva

szervezet-központúság

önalakító ember

megértés

támogatás

515




hivatásosok

alkalmazkodás

önsegítés

önmegvalósítás

„Harmadik” utat jelentenek persze azok a programok is, melyek ugyan előtérben tartják az önismeretet, de ezt

egy lágyabb, a nem versengő világ felé forduló átalakulással (pl. a keleti filozófiákkal áthatott pszichoterápiával

s hasonlókkal) kapcsolják össze. Valós, emberi alternatívaigény s puszta, divatos ködteremtés egyaránt

fellelhető e mögött. Általában is elmondható, hogy a népszerű irodalom felfutásával a professzionális

pszichológia mellett kialakul egy „lesüllyedt”, a köznapiságban élő pszichológiai kultúra is. Mindez nem

intézhető el egy lenéző kézlegyintéssel, mert a „magas” pszichológia is tudja, hogy a pszichológia társadalmi

hatásának legfőbb útja a magunkról alkotott kép befolyásolása.

A 21.1. táblázat az utóbbi negyven év gyakorlati pszichológiájában felmerült jellegzetes megoszlásokat mutatja.

Az alternatívákat nem úgy kell tekinteni, mint amelyek felváltják a klasszikus képet. Inkább arról van szó, hogy

a mai társadalomban a kétféle kép és gyakorlat egymás mellett él. Valójában az eszmék és gyakorlatok sajátos

piaca állt elő, bármilyen taszító legyen is az egyelvű gondolkodás számára maga a „piac”-gondolat szakmai

gyakorlatát illetően.

Ezt a vázlatos képet fontos mozzanatként kiegészíti az alternatív társadalmi mozgalmak hatása. A feminizmus, a

többkultúrájúság, az „egydimenziós emberkép” mind megjelennek az alternatív pszichológiai mozgalmak

sokszor nem is olyan toleráns ihletőjeként.

Vitatott kérdések – A szigorú és az életszerű kutatás dilemmája

Az utóbbi évtizedekben maga a kutatás is kétfelé húzó erő hatása alatt áll. A regisztrálás, adatfeldogozás,

statisztika fejlődése a vizsgált jelenségeket mint természeti tárgyakat tekintő hozzáállás irányába visz el.

Negyven évvel ezelőtt két csoport statisztikai összehasonlítása is kielégítő volt. Ma a több szempontos

varianciaanalízisek és a faktoranalízisek már a harmadrendű kutatónak is mindennapi fegyvertárába tartoznak

(persze a gépi eljárások hozzáférhetősége révén). Ez nemcsak a személyte- lenedés veszélyével jár, hanem

pozitív oldala is sokszor okoz gondokat. A több szempontos és többváltozós adatfeldolgozás bonyolultabb

kísérleteket tesz lehetővé. Ugyanakkor ezzel olyan hatásokat állítunk előtérbe, melyeknek nincsen közvetlen

szemléletes értelmük a kutató számára sem. Közvetlenül átlátható, szemléletes kérdés az, hogy pl. a szidás

javítja-e a teljesítményt. Közvetlenül látom a vizsgált gyerekeknél, s erre készítek statisztikai próbát. Azt

azonban, hogy a szidás hatása hogyan függ egyszerre a gyerek okosságától, a szülő foglalkozásától s a szidó

személy tekintélyétől és szere- tetétől – közvetlenül látni nem lehet. Ennek veszélyei nagyok: spekulatív

értelmezések, felhőkakukkvárak jöhetnek létre.

Ez a tárgyszerű trend nemcsak a laboratóriumi kísérletezésben igaz, érvényesül a szociálpszichológiában és a

személyiséglélektanban is: kezeljük a társas életet s a személyt is mint természeti tárgyat. Folytatódik ma is a

dezantropomorfizáló iránya. Ez utóbbi területeken s a nyelvkutatásban az ellentétes irányzat is fellép azonban.

Ennek közvetlen módszertani oldala az, hogy megjelenik a törekvés a valódi élő társas világ kutatására. A

klinikai pszichológia és pszichoterápia játékelméleti megközelítéseiben ez meglehetősen egyértelmű folyamat.

Értelmezzük a viselkedési zavarokat a személyközi konvenciók keretében, nem mint természeti, hanem mint

szabályalkalmazási problémákat. A nyelvben is tekintsük nem elsősorban a a gondolat kifejezést, hanem a

személyközi szabályozás oldalát (Goffman 1980). Újabban azonban ez a hozzáállás kiterjed az emberi

viselkedés egészére. Sok pszichológus és szociológus társalgásokat elemez vagy stadionbeli verekedések

koreográfiáját vizsgálja (Harré 1970). Nemcsak a szó technikai értelmében kerülnek közel a hétköznapi élethez,

hanem új kutatási ideológiák révén is. Megjelenik a társadalmi jelenségek szabályirányította jellegének

Wittgensteinre (1992) alapozó ideológiája a fővonalbeli pszichológiában is. Az emberi viselkedés szabálykövető

jellegű; a pszichológus feladata nem a viselkedés tárgyi leírása lenne, hanem annak a szabályrendszernek a

rekonstrukciója, melyet a személy viselkedése során, s mások megértésekor követ. Valójában a száz év előtti

szellemtudományos attitűd újul fel s újul meg a szabály fogalmára alapozva. Az etnometodológiától kezdve az

etogenikus megközelítésig terjed ez a szemlélet, mely a kutatás céljának a naiv ember által használt rendszer

rekonstrukcióját tartja. A szabálykövetés előtérbe állítása mellett ezen irányok jó része fenomenológusként

azonosítja magát. Ez annyira más újrafelvétel, hogy Stumpf, Husserl és az alaklélektan fenomenológiájához

képest (lásd 9. fejezet) itt a kiindulópont a cselekvés; közelebb áll Merleau-Ponty, mint Husserl

fenomenológiájához. A fenomenológia mint jelszó a pszichológiába is betolakszik a klinikusok egy részétől

kezdve a kommunikációkutatókon át a mesterséges intelligencia kutatásáig. Érvényes ez persze a

társadalomtudományok egészére is (erről jó összefoglalást ad Hernádi Miklós 1980-as szöveggyűjteménye).

516




Az idő még nem döntött a kétféle hozzáállás közt. Saját meggyőződésem szerint nem is fog. Részben az

akadémikus kutatás is integrálni próbálja a szabálykövető ember elképzelését. Miközben beolvasztja, megfosztja

fenomenológiai hangsúlyaitól. Ha a laboratóriumban vizsgáljuk a közvetett felszólítások megértését vagy a

történetmegértés során használt tengernyi hétköznapi értelmezési sémát, adatainkat kezeljük ugyanúgy is,

mintha értelmetlen szótagok felismerési görbéi vagy pedálnyomások lennének. A laboratóriumba behozva a

legillékonyabb fenomenologikus adat is veszít eredeti sejtelmes ízéből. A fenomenologikus megközelítés

azonban az integrációs próbálkozások közepette is fent fog maradni, mint az ember értelmezésének egy másik,

nem kauzális, hanem jelentésközéppontú modellje. Mindenesetre fontos látnunk, hogy a mai kutatást a

módszereket illetően mindkét erő mozgatja, viszonylag kevés érintkezéssel közöttük. Ez a kettősség azt is

jelenti, hogy a pszichológia oly sokszor remélt egysége ma egyre inkább illúziónak tűnik. Lehet, hogy józanul

be kell látnunk, hogy a már a 20. század elején felvetett vízió a megértő s magyarázó attitűd egymásra redukálhatatlanságáról,

voltaképpen mindig is velünk marad. Ami változik az csak az, hogy mire érvényesül a kettősség

(pl. klinikai szemlélet és kutatás), s mely területek vizsgálhatóak mindkét attitűddel (pl. a társas élet).

8.2. A kísérleti lélektan átalakulása: a kognitív pszichológia

megjelenése

Az utóbbi négy évtizedben az általános pszichológia és az ennek gerincét alkotó kísérleti pszichológia gyökeres

átalakuláson ment keresztül. A fordulatot sokszor kognitív forradalomként emlegetik. Erőteljes

hangsúlyeltolódásról van szó, mely a kutatás arányait megváltoztatja, s egy új szemlélet révén erőteljes

csoporttudatot is kialakít.

Az új irány lényege a megismerő ember újrafelfedezése. Mondhatnánk azt is, hogy az akadémikus

pszichológiában az inga visszalendül. A behaviorisztikus objektív pszichológiák több évtizedes uralma után

visszatérünk a wundtiánus megismerő emberképhez. Ez a beállítás azonban több okból is félrevezető. A váltás

nem független a behaviorizmusnak azoktól a belső átalakulásaitól, melyeket a 19. fejezetben láttunk. A II.

világháború után a behavioristák is felfedezik a jelentés és az információ problémáját. Ennek megfelelően kerül

előtérbe elemzéseikben az észlelés és a nyelv, a tanulás kutatása pedig átcsúszik az emlékezeti modellek

problémájába. Vagyis a „száműzött visszatérése”, hogy a képzeletkutatás reneszánszáról szóló Hebb- dolgozat

(1980) címéből kölcsönözzünk, részben szerves fejlődés eredménye. Ráadásul a megismerő ember

újrafelfedezése nem jár együtt az önmegfigyelés megkérdőjelezhetetlen adatforrásként történő

rehabilitációjával.

A kognitív pszichológia is objektivisztikus marad. Felhasználja a szubjektív adatokat, de csak mint egytípusú

adatot. Az önbeszámolót is mint tárgyi adatot kezeli, nem rehabilitálja annak vélt csalhatatlanságát, mely a

wundti mintázatra jellemző. Ebben az értelemben is igaz, hogy a kognitív pszichológia megőrizve szünteti meg

a behaviorizmust, a behaviorista forradalom módszertani következményeit nem kérdőjelezi meg. Nem tudja

zárójelbe tenni a modern pszichológia egészét átható funkcionalizmust sem. Az embert (s sokszor az állatot is) a

kognitív szemlélet a környezetet modelláló lényként fogja fel, ahol a belső modellek a viselkedés döntő

meghatározói. A modellek azonban nem önmagukban, hanem az alkalmazkodást szolgálva értelmeződnek.

Mindez együtt járt persze egy kézenfekvő változással: ismét az emberi kísérletezés vált a kutatás alapvető

részévé. A dekontex- tualizáció megmaradt, csak most már a törvények újra az általában vett emberre

vonatkoznak, s nem az emlőstanulásra.

8.2.1. A megismerés diadalútja a pszichológiában: háttér és okok

A megismerő ember előtérbe kerülésében két fontos belső ok vezető szerepet játszott. Az egyik az ötvenes évek

észleléskutatásának diadalútja. Ez ugyan nem vindikálta még magának az új paradigma szerepet. „Csak” mint a

percepciókutatás egy iskolája, az új szemlélet (New Look) vált ismertté. Jerome Bruner (sz. 1915) a Harvard

Egyetemen és sokan mások, pl. George Postman látszólag a behaviorista mintába illeszkedve vizsgálták

tapasztalat s percepció összefüggéseit, a perceptuális tanulást. Másik ihletésük természetesen az alaklélektan.

Annak nativista szemléletét kérdőjelezik meg a perceptuális szerveződéssel, amikor a tapasztalat és a kontextus

szerepét hangsúlyozzák az észlelésben. Kimutatják, hogy a felismerést az elszigetelt egyedi ingeren túl számos

tényező befolyásolja: a többi inger nyújtotta kontextus, a gyakoriság, az ismerősség, a motivációs érték mind

hatnak (Bru- ner 1975). Eközben fokozatosan olyan felfogás körvonalazódik, mely az ingereket egyre

gazdagabb belső minták hatálya alá helyezi: a beérkező inger viselkedésmeghatározó szerepének értelmezéséhez

belső mintákhoz való illesztést kell feltételeznünk. Ez a felfogás az akkoriban körvonalazódott

információelméleti szóhasználat keretében értelmezi az észlelési folyamatokat mint az érzékleti bemenet

kódolását. Másképpen fogalmazva ez azt jelenti, hogy az idegrendszer meglévő mintái segítségével elébe megy

517




az ingereknek. Egyébként már olyan egyszerű jelenségeket sem tudnánk értelmezni, mint azt, hogy

mondatokban álló szavakat köny- nyebb felismerni, mint elszigetelt szavakat.

Történetileg tekintve ez a felfogás annak a Helm- holtztól származó nézetnek a felújítása, hogy az észlelés

hipotézistesztelés (az egész irány bemutatására lásd Marton L. Magda 1975). Az ingerfeldolgozás ilyetén

módjának hangsúlyozása már az ötvenes években túlterjed a közvetlen észleléskutatáson. Bruner a percepciós

kutatások szemléletet kiterjesztve dolgozza ki a fogalomalkotás hipotézistesztelő modelljét, mely szerint

környezetünket állandóan aktívan kérdezve jutunk előre a megismerésben, és nincs határvonal észlelés és

gondolkodás között, az észlelés is kategóriákat és hipotéziseket használ, ami persze a helmholtzi program (6.

fejezet).

Az új szemlélet mellett a kognitív felfogás kör- vonalozódásának belső, kísérleti pszichológiai hajtóerői közé

tartozik az emlékezet- és a képzeletkutatás újra respektálttá válása. A tanulás- és emlékezetkutatás belső

modelleket és átalakításokat megengedő felfogásának kialakulását a 19. fejezet érintette már. Érdemes azonban

újra hangsúlyozni, hogy Broadbent (1958), Sperling (1960), Posner (1978) és mások munkái révén olyan kép

alakul majd ki, mely szerint az emberi megismerésben legalább három információtároló rendszer különítendő el.

Ezek eltérnének egymástól mind idői paramétereikben, mind abban, hogy az ingerek milyen tulajdonságai

szerint szerveződnek, s hogy mi okozza bennük a felejtést. A szenzoros tár másodpercnél rövidebb ideig tart, az

ingerek fizikai jellege szerinti leképezést érvényesít (pl. az eredeti látvány szinte fotografikus lenyomata),

viszonylag nagy kapacitású; az ezt követő rövid idejű tár időtartama néhány másodperc, leképezési módja időiszekven-

ciális, kapacitása korlátozott (a bűvös 7, plusz-mínusz 2 elem); végül a hosszú távú tár kapacitása

gyakorlatilag korlátlan, szervező elve a jelentés. Mindennek részletei nem érdekesek számunkra. Az utóbbi

évtizedben egyébként szakmai értelmezésük is megváltozott. A hosszú távú háttértárnak például jóval nagyobb

jelentőséget tulajdonítunk magának az észlelésnek a folyamatában, a formai és szemantikai jegyek szerinti

leképezés közötti választást hajlékonyabbnak, kontextusfüggőbbnek tartjuk stb. Fontos hangsúlyozni azonban,

hogy ezekkel az emlékezetkutatásokkal alakult ki egy olyan felfogás, mely a modelláló ember

tanulmányozásában a leképezés (reprezentáció) fogalmát helyezte előtérbe. A képzelet mint ingerfüggetlen

jelenség újrafelfedezése úgy illeszkedik majd abba a kutatási keretbe, hogy vajon minden reprezentáció

egynemű, absztrakt, kijelentésszerű-e vagy vannak-e szemléletes leképezési formák is.

Ahhoz sem kell nagy fantázia, hogy belássuk, ez a korszak fedezi fel majd a megismerés-központú

fejlődéslélektan klasszikusait: a még élő s igen aktív Piaget munkássága mellett Vigotszkij is szerves része lesz

a kognitív mozgalomnak. A behaviorizmus kumulatív fejlődésképével szemben, mely a fejlődést pusztán

szokások egymásra rakódásaként képzeli el, ők képviselik azt a gondolatot, hogy a fejlődésben minőségi

átalakulások vannak. A szociálpszichológiában pedig az attitűdök és vélemények szerveződésére alakulnak ki,

illetve általánosítód- nak a különböző adaptációs szint- és összhangelméletek, melyek az egyedi dolgokkal

kapcsolatos vélekedésekből előálló, azokra ráépülő rendszert s belső, a fejünkben zajló dinamikát tételeznek fel.

Maga a fővonalbeli behaviorizmus is fellazult, mint a 19. fejezetben láttuk. A különböző mediá- ciós és egyéb

bonyolult fogalmi masinériát használó elméletek saját sírjukat ássák. Egyrészt azzal, hogy ők is a sajátosan

emberi megismeréssel foglalkoznak, a tematikát tehát elterelik az állati tanulásról. Másrészt, ahogyan kezelik

ezeket a folyamatokat, kezd riasztóan bonyolult skolasztikává válni. Amikor belső mozgásválaszok produkálta

ingerlésekről beszélünk, ez csak egy skolasztikus szintaxis kényszere: inger után válasz jön, de az maga is lehet

inger egy másik válasz számára. Nem lenne egyszerűbb gondolkodásról beszélni?

8.2.1.1. Információ és jelentés: a formális tudományok kutatása

Az átalakulásban külső okok is vezető szerepet játszottak. Az egyik közöttük a formális tudományok és a

nyelvészet fejlődése. A matematikában és a számítástudományban létrejöttek azok az elméleti megoldások,

melyek a formalizálás lehetőségén keresztül módot adnak arra, hogy a pszichológus úgy beszéljen a belső

folyamatokról, hogy közben megőrizze a tudományosság auráját. Ilyen volt az információelmélet is, ahonnan az

új szemlélet a kódolás, átkódolás s hasonló fogalmakat merítette: néha szigorú, formális értelemben, néha csak

metaforikusan. A percepciókutatás új szemlélete intenzíven alkalmazta is az információelméletet. Visszatérő

téma minden területen a szekvenciális vagy egyidejű bizonytalanság értelmében felfogott információ és az

észlelés összefüggése. Hogyan befolyásolja például betűk bejósolhatósága a szófelismerést (pl. a probléma

esetén könnyű, eset esetén nehéz dolgunk van, a könnyű betű az első esetben kevés, a másodikban sok

információt hordoz, nehezebben bejósolható).

A kognitív szemlélet a „tudás tudománya”. Amikor azt tekintjük, hogy milyen tudásfajtákat különböztet meg,

valójában túl is megyünk a taxonómián. A kognitív pszichológia szűkmarkúsága az emberképet illetően úgy is

megfogalmazható, mint azzal kapcsolatos korlát, hogy mely tudásfajtákat tételeznek fel központiakként, s

518




melyekkel akarnak foglalkozni. A klasszikus elmélet e szempontból úgy is megfogalmazható, mint amely

szerint:

Tudásunk egynemű, tudni, mit jellegű, kijelentésszerűen szerveződött tudás, mely forrásaitól és bizonyosságának

szintjétől eltekintve vizsgálható.

Ez a felfogás számos szempontból alábecsüli az ember bonyolultságát. Számos, már a jelenbe vezető

újraértelmezés vitatja az egynemű tudásfelfogást. A készségek, a „tudni, mit”, a dekoratív tudás világával

szembeállított „tudni, hogyan” a „hallgatólagos tudás” (Polányi 1994) világa mind megkérdőjelezik a tudás

száraz és leíró felfogását.

Az algoritmus és a heurisztika fogalmai is átvételek a „formális tudományokból”, de ilyen a gondolkodási

folyamatok logikai elemzésének igénye is, ahogy az először Herbert Simon (1984) és Alan Newell (1989)

munkáiban megjelenik. Természetesen ez a támasz és inspiráció megjelenik a kor nagy technikai újításának, a

számítógépnek a modellként vételében is. A számítógép a kutatási lehetőségeket is megváltoztatja: nélküle

nemcsak a már említett rafinált adatfeldolgozás, de például időzített ingeradás, mesterséges ingerek (pl.

szintetizált hangok) s modern pszichofiziológia sem lenne. A gép azonban modell is lesz. A kognitív

pszichológia elkezdi az embert is információfeldolgozó, -átalakító és -tároló rendszerként kezelni. Az alapvető

analógia hosszú időn át az lesz, hogy az emberi megismerést is egy lineárisan működő, egyetlen központi

egységű információfeldolgozó rendszerként képzelik el. Ez az ún. Neumann-típusú számítógép. A valóságos

számítógépek évtizedekig ilyenek voltak. Az így felfogott emberi rendszernek a számítógéphez hasonlóan egy

korlátozott kapacitású rövid távú és egy korlátlan kapacitású hosszú távú (háttér-) tárolója, emlékezete van.

Az analógia kapcsán érdemes megemlíteni a kognitív szemlélet egy különleges kettősségét a fejezet elején

említett dilemma tekintetében. A kognitív pszichológia az információt és a jelentést állítja a kutatás előterébe.

Eközben tiszta formáiban nem is törődik a megvalósító rendszerrel. Az információ középpontba állítása révén az

embert nem tárgyként kezeli. Ugyanakkor nem csúszik át a fenomenológu- sok vagy a szabályközpontú

szociálpszichológusok megértő attitűdje felé sem. Voltaképpen platonisztikus, a tiszta megismerés formáit

feltevő szemléletet képvisel, mint az információfogalom s az információkezelő gépek hatására sok filozófus is.

A hétköznapi gyakorlatban ez azonban nem így van. Amikor a személyt képernyők elé ültetjük, s azt várjuk

tőle, hogy fél órán át gombokat nyomogasson, s mikor a kapott reakcióidőkből egy gép által is kivitelezhető

algoritmikus modellt készítünk, akkor az embert mégis tárgyként kezeljük. A kognitív pszichológus

mondandójában információs lényként kezeli az embert (márpedig az információ nem tárgy), míg kutatási

stílusában továbbra is mint tárgyat vizsgálja. Számos belső feszültségének s a kognitív szemlélettel való

elégedetlenségnek ez az egyik végső alapja. Ennek az információs platonizmusnak a megjelenési formája a gépi

funkcionalizmus (Putnam 1960; Fodor 1968). Ahogyan Haugeland

1. kifejti, a kognitivizmust az a hit irányítja, hogy lehet foglalkozni a gondolkodással az alapját képező

megvalósító folyamatok vizsgálata nélkül.

Mindez csak illusztráció arra, hogy mi volt ennek a katonai, műszaki, s egyéb jelentősége. Az ötvenes évekre,

amikor „nyilvánossá” vált ez az információs gondolkodást elsőként megvalósító elmélet, egyre nagyobb

inspiráló szerepe lett mind a természettudományokban, mind számos humán tudományban arra nézve, hogy egy

megfogható matematikai modell segítségével általában jellemezni tudjuk a jelhasználat és a jelezés folyamatait.

Puskin verseinek statisztikájától a telefonbeszélgetések jellemzéséig mindenre ugyanazt a formális matematikai

modellt tudjuk ráhúzni.

A kognitív szemlélet alakulásában egy másik, időben távolinak s technikainak tűnő inspiráló tényező a

kibernetika kialakulása volt. Norbert Wiener amerikai matematikus szintén a negyvenes években fogalmazta

meg a kibernetika legáltalánosabb alapelveit. (Magyarul lásd Wiener 1974; a Szalai Sándor 1965, szerkesztette

kötet írásait, illetve Ashby 1972, tankönyvét.)

A kibernetika legáltalánosabban a szabályozás tudománya, élő és nem élő rendszerekben. Alapgondolata az,

hogy a szabályozás, akárcsak az információ, olyan általános fogalom, amely ugyanúgy jellemzi a gőzgép

működését, mint az emberi szervezetet, vagy akár az emberi gondolkodást. A Wiener körvonalazta kibernetikai

gondolkodásmódban az információelmélet a szabályozás egyik oldalával, magukkal a jelekkel foglalkozik, a

kibernetika azonban ennél tágabb dologgal. A kibernetikai gondolatmenetben a szabályozás és a visszajelentés

fogalma, ugyanúgy, mint az információfogalom, emberi és gépi rendszerekre egyaránt érvényes.

8.2.1.2. A mondattan és a belső reprezentációk: Chomsky szerepe

519




Hogy lép be a képbe Chomsky? Chomsky (1957; 1959; 1995) volt az első, aki Lashley (1951) dolgozatának

következményeit levonta egyáltalán az emberről való gondolkodásra.

Chomsky ebben a gondolatmenetben az emberi nyelvről gondolkozva jutott arra a következtetésre, először is,

hogy egyáltalán van nyelvtan, pontosabban mondattan, amely nincsen tekintettel a szemantikára. Fel kell

tételeznünk, hogy az emberek beszédét egy rejtett szabályrendszer irányítja. Enélkül sem a nyelvi tevékenység,

sem a nyelvelsajátítás kreativitása és egyetemessége nem lenne érthető. Innen azután egy egész hosszú út

bontakozik ki a mentális, belső reprezentáció elméletéről a megismeréskutatásban.

8.2.2. Információ és szabályozás a mindennapi életben

A harmadik mozzanatot a kognitív szemlélet keletkezésében a mindennapi élet változásai jelentik. Persze a

mindennapi élet a fenti, egyre absztrak tabbá váló tudományfejezetekből sem iktatódik ki. A ZAJ mérnöki

fogalmában mindig jelen van a kiinduló valóságos zaj, és a szabályozás mögött ott áll a gőzgép, meg a

röppályaszámítás. Bruno Latour (1999) általános megfogalmazásának megfelelően a modernitás világában csak

látszólag megy végbe a hétköznapok s a tudomány elválása, a kettő mindig átfolyik egymásba. Hétköznapok és

tudomány hibridizációja itt is a szétválasztás állandó kiegészítője.

5.24. táblázat - 21.2. táblázat. A kognitív szemlélet mint modelláló gondolatrendszer

alakítói

Terület

behaviorizmus

információelmélet

kibernetika

matematika

számítástechnika

nyelvészet

etológia

modern technika

Hatás, vonzás

objektivitás, kimenet-bemenet

ingerek jellemzése számokkal

szabályozás és döntés

struktúrák, formalizálás

a gép mint analógia, folyamatábrák

mentalizmus (kompetencia), szabályok és struktúrák

fajspecifikus modellálás, kiváltó ingerek

információkezelés, kódolás

Az ötvenes években még csak elméletileg, a hatvanas években gyakorlatilag is alapvetően megváltozott az ipari

társadalmakban az emberi munkavégzés jellege. Tudjuk, hogy milyen nagy jelentősége volt az ipari

forradalomnak, amikor az ember és az állat energiaadó szerepét felváltotta a gőzgép. A 20.század közepén

végbemenő második ipari forradalomban pedig megjelennek azok a gépek, amelyek az információkezelésben

társai, majd versenytársai lesznek az embernek. A munkában egyre nagyobb szerepe lesz az információnak,

megjelennek olyan munkák, ahol az ember részéről is egyre inkább az információ kezelése kerül előtérbe.

Gondoljunk egy olyan egyszerű dologra a mindennapi életben, mint az ötvenes évek végén megjelenő

sugárhajtású utasszállító gépek vezetése. Itt már nem egyszerűen az a forradalmi újdonság, hogy nem az ember

vagy az állat az energiaforrás, hanem az, hogy magának az embernek egy hallatlanul komplex rendszer, sok száz

homeosztatikus visszajelző kör viselkedését kell figyelemmel kísérnie és irányítania. Ember és gép közötti

kapcsolat új formái lépnek fel itt. Az ember ugyanolyan információkezeléseket végez, mint a gépben lévő

automaták. Megjelenik a robotpilóta, aki ugyanazt tudja csinálni, mint Kovács József, a Malév első osztályú

kapitánya. A mindennapi életben a termelés átalakulása is elősegíti ezt az információs robbanást, vagyis annak a

szemléletnek a megjelenését, hogy az ember is elsősorban információkezelő lény. Néhány évtized múlva ennek

az információáramlási elméletnek egy újabb verziójaként érünk el oda, ahol az információs hálózatok fogják az

ember modelljét és metaforáját adni.

520




A felfedezett belső embert ez az új pszichológia már nem tartja közvetlenül, a belső szem uralma révén

megismerhetőnek, hanem csak közvetve, a viselkedés és a modellálás kerülő útján keresztül. Számos szakmai

kérdés konvergenciájaként jött létre ez az irányzat, melyek mindegyike egy közös mozzanat felé mutatott: az

ember környezetét modelláló lény, s viselkedését a modellekre vonatkoztatva tudjuk értelmezni. Ezt a

szemléletet erősíti a modern biológia is, mind a genetika, mely az átöröklést mutatja be kódolási kérdésként,

mind az etológia, mely a magasabb rendű állatokat prezentálja sokoldalúbb, a környezetet tagoló rendszerként

(Csányi 1979; 1999). A 21.2. táblázat ezeket a konvergens mozzanatokat foglalja össze. A táblázat azt mutatja

be, milyen irányzatok összességeként alakult ki az a klíma, az az intellektuális hangulat, ami a kognitivizmust

átfogóan jellemzi.

8.3. A kognitív szemlélet kiterjedése

A kognitív pszichológia különböző formákban (klasszikus információfeldolgozó modelljétől a kognitív

pszichofiziológiáig és a konnekcionista elképzelésekig) máig él, s igen aktív. (A mozgalomra s klasszikus

mondandójára lásd Neisser 1967; 1984; valamint Eysenck és Keane 1996.) Ha rosszindulatú módon, technikai

paradigmája felől indulunk ki: a billentyűket nyomogató ember igen rövid reakcióidőit vizsgálja, hogy – ez

lenne a filozofikus, optimista célkijelölés – feltárja az ember mint modelláló lény jellemzőit. A kritikusok nem

jogosulatlanul kérdezik persze, mit is modellál a valós emberi életből a gombnyomogatás, vagy akár a sakkozás,

vajon nem olyan-e sok mindenben a klasszikus kognitív pszichológia, mint az állatlélektan. Nem azzal

foglalkozik, mit csinál az ember vagy az állat – ez érdekelné a megismerés etológiáját, vagy az újabb

zsargonban az evolúciós pszichológiát –, hanem azt tekinti, hogy mire képes az ember, ha erőltetik, ha

lehetőségei határaiig feszítik. Részleges válasz lehet persze erre a kritikára, hogy bizony a modern élet, az

autóvezetés és az üzleti döntések világa erőlteti is az embert például a gyorsaság s a stratégikus gondolkodás

irányába, s mi valóban egy információ-központú életet élünk, bár nem ez az egyetlen lehetséges élet.

5.25. táblázat - 21.3. táblázat Néhány szakma kognitív irányzatai

Terület Vezértéma Kulcsfogalmak

kognitív pszichológia információfeldolgozás reprezentáció, kódolás, tárak

kognitív antropológia kultúrák mint modellek relativizmus, osztályozás

kognitív szociológia szociális reprezentáció szabályok, besorolás

kognitív nyelvészet nyelv és megismerés metafora, koherencia

kognitív etológia fajfüggő modellálás kiváltók, viselkedésmodell

521




A kognitív gondolkodásmód nemcsak a laboratóriumi kísérletezők szellemét hatja át. Megjelenik a kognitív

szociálpszichológia is, mely döntőnek tartja a megismerési templátok használatát a társas életben: a társsal való

viselkedést szociális megismerési (értelmezési sémák) irányítják. Ebben a folyamatban a magyar pszichológia is

részt vesz. A hetvenes évektől egyik vezető témája lesz az atttitűdök és vélekedések szerveződése (Halász,

Hunyady és Marton 1979; Hunyady 1979). Ugyanilyen felhanggal jelenik meg a kognitív szociológia és a

kognitív néprajz is: a kultúra, melyet csak egy évtizeddel korábban viselkedésirányító rendszernek értelmeztek,

felfogható mint belső, mentális rendszer, s a kutató feladata ennek rekonstrukciója lenne, nem pedig eleve

meglévő determinációs sémák ráhúzása a kultúrában élő emberre, illetve viselkedési mintázatok keresése. A

személyiséglélektanban ennek a kognitív iránynak az egyik legkézenfekvőbb jele az identitáselméletek karrierje.

Ez az Erik Erikson munkái révén népszerűvé vált fogalom úgy kapcsolódik a kognitív pszichológiához, hogy a

viselkedés meghatározásában a saját magunkra vonatkozó kognitív képződmények meghatározó szerepét

hangsúlyozza: azt, hogy mit teszek, nagymértékben megszabja az, hogy hogyan gondolkodok magamról. Az

identitáselmélet persze jóval több ennél. Az egyéni életútnak is új felfogását hirdeti a klasszikus mélylélektani

fejlődésképpel szemben. Az ifjú- és felnőttkor szakaszát is tagoltnak tekinti, s az életpályát nem hamar lezáruló,

hanem nyitott útnak tartja (Erikson 1989). De még a klinikai lélektanban is felütik fejüket a kognitív elméletek:

számos terápiás irány jön létre, melyek a gyógyulás útját a helyzetnek adott új értelmezésben látják. A

depressziósnak például, mondják, meg kell szabadulnia attól a kognitív sémájától, hogy a körülmények

kiszolgáltatottja, s az eseményeket meg kell tanulnia mint saját ellenőrzése alatt lévőket értelmeznie. A kísérleti

pszichológia kognitív szemlélete tehát nem magányos harcosként él a mai társadalomtudományokban.

Más tudományokban is megjelent ez a kogniti- vizálódás. Az antropológiában s a szociológiában közvetlenül,

öncímkézésben is: a társadalmat s a társadalmak eltérését is mint modellálási problémát kezdik sokan felfogni.

Az 21.3. táblázat mutat egy összefoglalást – ha nem is kimerítő igénnyel – ezekről a szaktudományi kognitív

irányzatokról.

A kognitív pszichológia, amikor az egyén megismerési folyamatait állítja a középpontba, mintegy kényszerül is

arra, hogy kapcsolatba kerüljön az „ismeret” hagyományos kutatásával, vagyis az ismeretelmélettel és a

logikával. Másrészt legfőbb inspirátorai, modelljei érvényességének ellenőrzői és rémei egyszerre a megismerés

feladatait maguknak (is) vindikáló gépek. Igazából a gépek és a filozófia – vagy ha tetszik, a gépek filozófiai

diszkussziója – az a mozzanat, amely a hetvenes évek végétől kibontakoztatja a második „kognitív forradalmat”,

mely, úgy is fogalmazhatunk, mégegy szinttel absztraktabb kérdéseket vet fel. Ideiglenesen már a pszichológus

is eltekintetett attól, hogyan is valósítja meg az idegrendszer a megismerést, a kognitív tudomány viszont

egyáltalán attól tekint el, hogy milyen lény csinálja ezt. A mesterséges intelligencia ígérete, a sok tudományban

a hatvanas évek elején végbement kognitív forradalmat a hetvenes évek második felére fokozatosan átlépteti a

megismeréstudományi érdeklődés irányába.

Miért jött létre ez az újabb „forradalom”? Nyilván vannak szociológiai okai. Egyre több keresztezett identitású

fiatal dolgozik a mesterséges intelligencia, a mérnöki világ, a matematika, a filozófia, a pszichológia s az

idegtudományok különböző kombinációiban. Identitásuk nem teljesen felel meg egyik területének sem. A

pszichológusok egyre többet foglalkoznak formális kérdésekkel, a mestersé- gesintelligencia-kutatók egy jó

része pedig nem gyakorlati, hanem elméleti kérdéseket vet fel. Gépi intelligencia helyett az értelem természetére

kíváncsi, melyben a gépek eszközök számára, az emberre vonatkozó modellek explicitté tételéhez. Eközben

számos mesterségesintelligencia-kutató maga is naiv pszichológussá válik, egyes esetekben, mint például Roger

Schank (1975, 1986; Schank és Abelson 1977), naiv szociálpszichológussá. Mindebben, az absztrakció

szeretetében s a megismerés előtérbe kerülésében bizonyára vannak divatelemek. Bizonyára önáltató kép az,

mely a világ helyett a világ képére helyezi a hangsúlyt, s amely a racionalitás ideálját terjesztené ki zsigeribb

lényünkre is. A kognitív szemlélet, az ipar és a technológia finanszírozó szerepe révén ebben a szárazabb,

gépiesebb beszédmódban jött létre. Az utóbbi évtizedben azonban felváltja ezt egy egyik oldalról biológiaibb, a

másikról pedig szociálisabb felfogás.

8.3.1. A kognitív pszichológia néhány vonása

Történetileg a kognitív pszichológia, mint láttuk, megszüntetve megőrzése a neobehaviorizmusnak. Sok

képviselőjében megőrzi annak mechanisztikus tendenciáit. Most azonban már nem az állati tanulás lesz a

mechanisztikus redukció analógiás modellje vagy tényleges alapja, hanem az információkezelő gép. Nem

véletlen, hogy a behavioristák egy egész nemzedéke, James Deese, George Miller, David Palermo és mások

átállnak a kognitív táborba. Ezt a dezertálást a tudományos paradigmafogalom hirdetői az új paradigmák

győzelmének egyik fontos szociológiai bizonyítékaként kezelik. Tekintsük át összefoglalóban az irányzat

néhány jellemzőjét!

522




1. A kutatás közvetlen tárgya az ember. Paradox ezt pszichológiai újdonságként kezelni, de voltaképpen a

behaviorista metateoretikus előfeltevésekkel való legátfogóbb szakítást jelentette a hatvanas években.

Látványosan jelent ez meg új, a humán kísérleti pszichológiának és a gépi modellálásnak szentelt

folyóiratokban (Cognition, Cognitive Psychology), vagy a legkorábbi, a behaviorista hagyományból való

indulást címében is éreztető Journal of Verbal Learning and Verbal Behavior lapjain, amely mára Journal of

Memory and Language címre váltott, ezzel is kifejezve a váltás véglegességét a klasszikus folyóiratok

profiljának átalakulásában. A Journal of Experimental Psychology például több külön tematikus folyóirattá

válik. Ma a prototipikus kísérleti pszichológiai dolgozat nem a patkány diszkriminációs tanulásának

alakulása a megerősítési elrendezés s az ingerszám függvényében, hanem az emlékezeti letapogatás

sebessége a prototípussal való hasonlóság függvényében.

2. Az információfeldolgozási keret. Az uralkodó kognitív szemlélet közel másfél évtizeden át tulajdonképpen

az 1958-ban, Donald Broadbent angol kísérletező Észlelés és kommunikáció című könyvében körvonalazott

elméleti keretben fogalmazódott meg. Eszerint az emberi megismerés: egyre elvontabb

információsajátosságoknak megfelelő kódolási lépésekből áll. Egy beérkező szó „feldolgozása” során először

annak fizikai jegyeit azonosítjuk (akusztikai, grafikus leképezés). Ennek kimenetein működne a fizikai

jegyeken alapuló figyelmi szűrés. Ezen az elsődleges szinten a rendszer párhuzamos működésű és nagy

kapacitású. Ezt követné az átkódolás a korlátozott kapacitású rövid emlékezeti tárba, egy szekvenciális

folyamaton keresztül. Majd a szemantikai átkódolásnál már a hosszú távú emlékezetben tárolt összes, a

szóval kapcsolatos információ mozgósítódna, mint a 19.8. ábra mutatja.

A szakaszok, a nekik megfeleltetett tárak nem puszta absztrakciók. Szellemes, évtizedes kísérletsorozatokat

elindító alapkísérletek kapcsolódnak mindegyikhez. A figyelmi szűréshez pl. a koktélparti-paradigma (mit

tudunk kihallani párhuzamos beszélgetésekből); a rövid emlékezethez a betűfelidézés hibázásai néhány

másodperces közbeiktatott számlálás után s így tovább.

A Broadbent, Sperling, Posner, George Miller és mások elindította szemlélet öntudatosodásában kitüntetett

szerepe volt Ulric Neisser 1967-ben megjelent Kognitív pszichológia című összefoglalójának, mely világosan

úgy mutatja be az információfeldolgozási szemléletet, mint új tudományos mintát, mely szakított a

behaviorizmussal.

1. „Torzítás" a megismerő ember irányába. A kognitív pszichológia egyik sokat emlegetett hiányossága a

tematikaváltással kapcsolatos. Miközben a hangsúlyt a megismerő emberre helyezi, fennáll a veszély, hogy erre

szűkíti le az emberi pszichológia kutatását: háttérbe szorítja az érzelmek, a motívumok, általánosságban az

ember „zaftosabb” mozzanatainak kutatását. Az erők elvonását, a szellemi energiákkal való gazdálkodást

illetően kétségkívül sokáig jogos volt az aggály. Belső tartalmában pedig arra utal, hogy a kognitív pszichológia

csak akkor tud nem fejezet, hanem teljes megújulás lenni, ha a megismerés folyamatát és fejlődését annak teljes

emberi összefüggésrendszerében vizsgálja. Vannak ilyen törekvések. Már a hatvanas években kialakult az

amerikai Stanley Schachter (1967) munkáiban az érzelmek kognitív elmélete. Schachter szellemes kísérleti

helyzeteket hozott létre: a szimpatikus, vegetatív izgalmat kiváltó adrenalininjekció hatása közben a személyek

vidám vagy dühödt közegben voltak. Kiderült, hogy érzelmi átélésük ennek megfelelően variált, ha pedig

tudták, hogy milyen hatás várható az injekciótól, nem éltek át semmilyen érzelmet. Az érzelmi élmény tehát a

vegetatív izgalom és az annak forrására vonatkozó kognitív értelmező rávetítés együttes hatásából áll elő.

523




Hasonlóképpen a szociálpszichológia és a laboratóriumi kognitív pszichológia határán is létrejöttek olyan

törekvések (részben Schachter munkája is ilyen), melyek a társas cselekvés rendszerében elemzik a kognitív

folyamatokat (arra kíváncsiak például, hogy valóságos események emlékezeti szerveződése mennyire

csoportinterakció-függő, milyen viszony van interakció, hangulat és elméletek között). A nyelv és ezen belül

külön kiemelten a gyermeknyelv kutatása egy további terület, ahol megjelentek a steril kognitivizmussal

szembeni alternatívaként a társas és motivációs szempontok. A társalgás elemzésében, de a nyelvelsajátítás

kutatásában is kialakult egy olyan szemlélet, mely a nyelvi közlések cselekvésértékére helyezi a hangsúlyt.

Közléseink nem pusztán leírnak, hanem társas cselekvés értékük van (gondoljunk olyan kifejezésekre, mint

ígérem, gratulálok), társalgás során az összehangolás ezekre a cselekvésekre vonatkozik sokszor ravasz

átkulcsolásokkal. (Próbáljunk kérdésként válaszolni arra, hogy: Meg tudná mondani, hány óra? Én ne tudnám!)

A nyelvelsajátítás kutatásában ez a társas keret kiterjed arra, hogy milyen szerepe van a társalgásnak a nyelvi

rendszer kialakulásában, milyen etológiai rendszer maga a nyelvelsajátítás folyamata s így tovább (lásd ezekről

a Pléh, Terestyéni és Síklaki

1. , szerkesztette kötetet). Minden részben úgy is tekinthető, mint a cselekvéselméleti és fenomenológiai

hagyomány átfordítása a kísérleti tudomány beszédmódjába.

Ezek a törekvések azonban nem jelentenek feltétlen győzelmes irányt a kognitív pszichológiában. Épp a nyelv a

jellegzetes példa arra, hogy miközben vannak, akik ki akarnak lépni a száraz kognitivista keretekből, továbbra is

velük van a nyelvi rendszer önmagában tekintésének koncepciója. A nyelvészet és a pszicholingvisztika egy

része nyíltan hirdeti is, hogy szemlélete visszatérés Descartes-hoz: a megismerés önmagában tekintett

karteziánus modellje (Chomsky 1966; 1995). A félelem, hogy a „kognitív forradalom”, ami a pszichológiát

illeti, visszavezet a wundti modellhez, nem megalapozatlan tehát, de sokan szeretnék elkerülni ezt.

1. Rivális modellek a kognitív pszichológiában. Mára a kognitív pszichológia korántsem egy osztatlan

szemléletű irányzat. Modellek, egymással rivalizáló elképzelések jellemzik az egyes részterületeket is. A

figyelmi szűrés terén például a fizikai jegyeken alapuló teljes szűréstől (amire nem figyelünk, arról semmit

sem tudunk), a halványításon keresztül a teljes párhuzamos feldolgozásig (minden információ jelentését is

feldolgozzuk, csak a szükségtelent azután elvetjük) terjednek a modellek (értékelő áttekintésükre lásd Czigler

1994). Ugyanez a széles skála mondható el az emlékezeti modellekről. Ez a burjánzás számos módszertani

kérdést is felvet: szabad-e például általános elméletet építeni egyetlen kísérleti helyzet alapján, nem is

töprengve a feltételezett folyamat ökológiai relevanciáján, azon, hogy milyen szerepet tölthet be az emberi

alkalmazkodásban. Helyes-e az a „gépesítő” hozzáállás, mely az információfeldolgozási modellálást

irányítja?

Nevezetesen, hogy a kísérleti helyzetekben kapott eredményekből, például és főként reakcióidő-adatokból

kiindulva feltételezünk egy ostoba gépezetet, mely csak a kísérletező által figyelembe vett tényezőket használja,

s algoritmizálható lépésekben ugyanilyen eredményt adna. Valójában már az is kérdéses, hogy szerencsés-e

minden modell lényegi támpontjaként az időt használni. Hiszen ez eleve elkötelez amellett, hogy pl. egy mondat

524




megértése során döntéseinket szigorú egymásutánban hozzuk, s az egyik elemzési szinten (pl. a

hangfelismerésnél) hozott döntések függetlenek a más szintektől (pl. a jelentésre vonatkozó elvárásainktól).

Sokan vitatják is ezt az összegződő időkomponens-elemzési filozófiát. De még ha ezt követjük is, amikor

sikerül megtalálnunk az idői adatokért felelőssé tehető modellt, úgy véljük, hogy egyben magyarázatot kaptunk

a vizsgált folyamatra. A funkcionális modell egyben magyarázat szerepében is tetszeleg, pedig valójában csak

leírás, újabb, külső érvek kellenek annak igazolására, hogy a személyek ténylegesen így jártak el. A magyarázat

kereséséhez ki kell lépni a kognitív kutatás szokásos laboratóriumi kereteiből: a biológiai funkciókhoz, a

kultúrához s az evolúcióhoz. Bruner igen világosan fogalmazza meg ezt, mint egy toleráns attitűd

szükségességét a kognitív kutatásban (is). A 21.4. táblázat pedig a „klasszikus szemlélettel”, ezzel a

pofozógéppel szemben megfogalmazott alternatívákat összegezve mutatja be. Biztos az is, hogy a mindenáron

eredetiségre törekvés is belejátszik a modellek burjánzásába.

Az emberi evolúció és történelem adott volta mellett mi, kognitív tudósok tévedünk, amikor egyetlen

megismerési modellt, egyetlen elmemodellt hangsúlyozunk. Bármelyiket is. S hasonló módon jól tesszük, ha

kerüljük azokat a jelentéselméleteket, amelyek kizárólag a természettudomány és az analitikus filozófia

szükségleteihez kapcsolódnak. A jelen kognitív forradalma jól indult: azzal, hogy megmagyarázza, hogyan

értenek meg dolgokat az emberek, ahelyett hogy csak válaszolnának. Ideje, hogy erőteljesebben a megértés, a

jelentésalkotás különböző módjaira koncentráljunk. A kognitív tudomány az elme lehetséges használataira

vonatkozó tudásunk tárháza kell legyen.

Jerome Bruner: Meg fog-e állni valaha is a kognitív forradalom? 1997, 289. o.

Vannak azonban olyan irányzatok, melyek nem egy területre vonatkoznak, hanem a megismeréspszichológia

egészét áthatják, alternatív felfogások az egész emberi pszichikum felépítéséről. Ezekből tekintsük most néhány

fontosabbat!

Egységes elvek vagy sokféleség uralkodik a megismerésben? A kognitív pszichológia eredendően kétségkívül

egy rácsodálkozó hozzáállásból indult ki: a behavioristák számára demonstrálni akarta, hogy az emberi elme

bonyolultabb, semmint azt az egyszerű kapcsolatképzési tanulási elvek le tudnák fedni. Újabban azonban

világossá vált, hogy a tábor e tekintetben megosztott. Kialakultak olyan felfogások, melyek szerint az emberi

megismerés lényegében egységes elveket követ minden területen. Ennek egyik változata Herbert Simon (1982;

Newell 1989; Newell és Simon 1982) és munkatársainak felfogása. Ennek lényege, hogy minden folyamatban

ugyanazok az általános problémamegoldási elvek érvényesülnek. Az emberi megismerés „produkciós

rendszernek” nevezett algoritmusokat dolgoz ki ismételten felmerülő problémákra. Ezek szerkezete azonban

mindig ugyanolyan: keresnek egy bemenetet, s ebből logikai következtetésszerűen jutnak el az eredményhez. Az

elmeműködés semleges nyelve a logikai kalkulus; minden megismerési folyamatban azonban minden tárolt

háttérismeretünk is részt vesz.

A másik egységes felfogás régi ismerősünk, Piaget (1990; 1993) nézetrendszere. Az értelem fejlődési szakaszai

s a rájuk alkalmazott dialektikus triász (asszimiláció, akkomodáció, adaptáció) világosan áthatják az ember

egész lényét, a fizikai világra vonatkozó felfogástól a társas képzetekig és a tár sas viszonyokig. Különösen a

nyelvelsajátításra fogalmazta meg ezt Piaget világosan polemizálva a rivális elképzelésekkel, mint a 17.

fejezetben láttuk. A nyelv is olyan rendszer, melyben egyértelműen az intellektus fejlődésének általános elvei

érvényesülnek. A gyermek első mondatai például csupán szenzomotoros sémáinak kifejeződései egy általános

szemiotikai (jelezési) működés keretében, s nem valami sajátos nyelvtani képződmények.

5.26. táblázat - 21.4. táblázat. A klasszikus kognitivizmus és az alternatív irányok

jellegzetes szembenállásai

Klasszikus elmélet

egységes

szimbolikus

propozicionális

szekvenciális

Megkérdőjelezés és finomítás

moduláris

szubszimbolikus

hálózati elv

párhuzamos

525




atomisztikus

explicit

logikus, deduktív

egyéni

testetlen

önmagában tekinthető

modellálható

gépies, automatikus

igazságorientált

tudásfüggetlen

készségszerű

implicit

intuitív, élményelv

szociális

testre vonatkozó

evolúciós

kimeríthetetlen

emberi, jelentésorientált

vágy irányította

tudás áthatotta

Az egységes elméletek legszélsőségesebb ellenfele a nyelvészetből kiinduló modularitáskoncep- ció, melyet

legharcosabban Jerry Fodor (1983; 1996b) képvisel. Ez a felfogás az egységes elméleteknek azt a hiányosságát

ragadja meg, hogy nem tudnak mit kezdeni az észlelés sajátos folyamataival, azzal, hogy a látvány világával s a

hallott világgal például nyilván eltérő kódolási rendszerek révén küzdünk meg. „Bemeneti” rendszereknek

nevezik azokat a feltételezett idegrendszeri egységeket, melyek az érzékeleti kódolás egyes feladatait egymástól

függetlenül, genetikailag meghatározott rend szerint végzik, s egymás számára csak kimenetük válik

hozzáférhetővé. Fodor ezt a felfogást általánosítja az egész emberi elme moduláris felfogásává. Önmagukba

zárt, bizonyos típusú feladatokra specializálódott, a tapasztalattól független modulokból, egységekből áll

lényegében az emberi megismerés egésze. Ez a neurológiai és számítástechnikai modul fogalomból is merítő

felfogás kis helyet azért ad a tapasztalatra építő általános megismerésnek, de nem jó szívvel, terepét igyekszik

minél inkább csökkenteni. A nyelvben például feltételezi, hogy a kontextusnak vagy a gyakoriságnak a

szófelismerés közvetlen mechanizmusára nincsen hatása, csak utólagos, a felhasználás könnyedségét

befolyásoló szerepe van. Vagy hasonló módon a megértés szótári, mondattani és szemantikai tényezői között

nincsen kölcsönhatás, mindegyik mint külön, önmagába zárt rendszer működik, interakciók csak eredményeik

között jelennek meg.

Mik a jellemzői Fodor felfogásában a bemeneti rendszereknek?

I. Területspecifikus. Ez a Johannes Müller-féle specifikus érzékszervi energiák törvényének modernizációja.

Látásunk például csak elektromágneses hullámokkal foglalkozik, s azon belül is csak bizonyosokkal. A

moduláris elképzelések egyik visszatérő témája lesz, hogy vajon a területek mennyire tartalomspecifikusak.

Van-e például az emberi arcra vagy a személynevekre sajátos modul?

II. Kötelező determinisztikus feldolgozást végez. Anyanyelvemen a hallott dolgokat akkor is szónak hallom, ha

tartalmát ignorálom, vagy nem is értem.

III. Korlátozott hozzáférés. Más feldolgozórendszerek és az általános tudás számára a modulban folyó

feldolgozás nem hozzáférhető, csak a feldolgozás kimenete az. Például a szó jelentése nem befolyásolhatja

mondattani szerepének feldolgozását.

IV. Gyors. A moduláris feldolgozás, szemben a nagy keresést igénylő, tudáson alapuló feldolgozással

Fodor elképzelésében igen gyors. Ez a tulajdonság a kötelező feldolgozással együtt eredményezi azt a furcsa

szóhasználatot, hogy Fodor szerint a moduláris feldolgozás „reflexszerű”, ebben az értelemben automatikus.

V. Enkapszulált. Vagyis a modulok önmagukba zártak. Tudásunk nem képes beléjük hatolni, ilyen értelemben

nem intelligens rendszereket képeznek.

526




VI. Lapos komputáció. A moduláris feldolgozó rendszer nem végez következtetéseket, végső kimenetében

egyedi propozíciókhoz juthat csak el.

A gyorsaságért a moduláris feldolgozás butasággal fizet.

Ha történeti összefüggéseiben tekintjük, ez a koncepció éppen a kognitív szemlélet keletkezésében olyan nagy

szerepet játszott Új Szemlélettel szemben fogalmazódik meg. A percepciót áthatol- hatatlannak tételezi az

ismeretek felől, ebben az értelemben tagadja a folytonosságot a megismerés különböző szintjei között. Minél

nagyobb szerepet igyekszik adni az automatikus, szinte kényszerűen végbemenő folyamatoknak. Ebben a

tekintetben párhuzamos vele a fiatalon elhunyt David Marr (1945-1980) látáselmélete is. A forma- és a térlátás

elemzésében ugyanis Marr is olyan felfogást képvisel, mely a pontosan, algoritmizálhatóan s az egyedi helyzetre

vonatkozó tapasztalattól független megoldásokat keresi. Történetileg tekintve ezek az új törekvések a 19.

századtól élő vitákat juttatják eszünkbe a térlátás tapasztalatos és örökletes elméleteiről. Van azonban egy

újdonság, melyet éppen Marr munkája mutat világosan. A vizuális rendszer által megoldandó feladatokat a

kutató először pontosan megfogalmazza: ez a kutatás logikájának komputációs szintje. Ehhez képest következő

lépés a tényleges megvalósítás, a valóságosan az ember által használt algoritmusok feltárása. Elvileg

ugyanazokat a distinkciókat többféle megvalósítás is elérheti. A nyelvészet mellett, mely szintén a produktum, a

rendszer előzetes semleges nyelven való jellemzéséből indul ki, éppen ezért válik Marr munkája a

megismeréstudományi megközelítés mintapéldájává.

A moduláris gondolatmenet számos finomítást is ihlet: Karmiloff-Smith (1992; 1996) a modula- ritás helyett

modularizációról beszél a fejlődésre nézve. A magukba zárt feldolgozó rendszerek a fejlődés végpontjai, s nem

kiindulásai lennének. Ez a modularitás innátista kiindulópontját kérdőjelezi meg, akárcsak Donald (1991)

kulturális felfogása, mely a tanult modularitás rendszerek (például az írás) szerepét emeli ki az emberi

kultúrában. Mithen (1996) pedig az emberré válás döntő mozzanatának tartja a moduláris rendszerek

hajlékonnyá válását. Megjelent az utóbbi néhány évben, többek között a nyelvi megértés elemzéséből kiindulva,

a modu- laritás alternatívája is: a radikális neoasszociácio- nizmus, mely konnekcionizmus néven azt hirdeti,

hogy tulajdonképpen minden megismerési folyamat modellálható az érintkezési asszociációval. Ha, s ez egy

fontos újítás a korábbi elképzelésekhez képest, párhuzamos működéseket tételezünk fel, s különböző szinteken

érvényesülő asszociációkat. Egy nyomtatott szó felismerése során például párhuzamosan aktiválódnának az

összes lehetséges szójelöltek, a fejünkben lévő szótárban a betűk facilitálják a szavakat, a szavak pedig a

betűket, s a legvalószínűbb szó azáltal kerülne előtérbe, mert azt többoldalú aktiváció éri (a kontextus felől is).

Ismertetésére lásd Clark (1995) és a Pléh (1997) szerkesztette kötetet.

Összességében tehát, a kognitív pszichológia sok olyan vonást is mutat, melyek a technológiai metaforák

igézetében olyan mechanisztikus képet mutatnak be az emberről, mely „hangulatában” nem mindig idegen a

neobehavioristák gondoskodásmódjától. Ez persze nem mindenkire egyformán jellemző. A mechanisztikus

modellek és a mindent egy alapelvre visszavezető redukciós gondolkodásmód szinte az inga biztonságával visz

ismét vissza az asszociációk világához. Az ezzel szembekerülő élettelibb, a szimplifikálással szemben az emberi

megismerés „többleteit”, illetve biológiai értelmezését hangsúlyozó felfogás nem könnyű sétagaloppban

érvényesül, hanem olyan viták s sokszor harcok közepette, melyek igencsak felidézik a múltat.

5. Fiziológia és kognitív pszichológia. A neobehaviorista elméletalkotás intim kapcsolatban volt a

pszichofiziológiával. Megjelent ez mind a tanuláselmélet és a feltételezett agykérgi dinamika közötti

kapcsolatok hangsúlyozásában, motivációs kutatás és a motiváció fiziológiája közötti kapcsolatkeresésében,

mind pedig a Hebbéhez hasonló, a reprezentációs folyamatok fiziológiai alapjait hirdető felfogásokban. Ehhez

képest kezdetben a kognitív pszichológia eltávolodni látszott a szolid fiziológiai keretektől. Mára ez a helyzet

megváltozott. Bár továbbra is sokan vannak, akik a hétköznapi kutatásban „tiszta” kísérleti pszichológiát

művelnek, igen szoros kapcsolat is létrejött. Ennek egyik formája a kognitív pszichofiziológia. A kognitív

kísérletek kiegészülnek fiziológiai mutatókkal. Különösen előszeretettel használják az eseményektől függő,

átmeneti agyi változásokat (pl. a kiváltott potenciált) mint a perceptuális kódolás mutatóját s elméleteinek

támaszát. Ezen a területen Marton Lajosné (1994), Szirtes József s Czigler István (1996) munkái révén

egyébként a magyar pszichológia is élen jár. Az utóbbi évtized fejleménye pedig a neurális képalkotó eljárások

összekapcsolása a kognitív kutatással (22. fejezet).

A másik összekapcsolási forma az elméleti agymodellek és a kognitív pszichológia összekapcsolása. Itt nem

konkrét agyi indikátorokat használó kísérletezésről van szó, hanem átfogó idegrendszeri modellálás és kognitív

modellálás összekapcsolásáról. Mind a modularista, mind a Marr-féle komputációs, mind a konnekcionista

felfogásnak például határozott elméleti agymodellek felelnek meg. A konnekcionista felfogásnak olyan modell

feleltethető meg, amely kevés tulajdonsággal felruházott elvont kapcsolóállomásként elképzelt neuronokat

tételez fel a kognitív hálózatok szimbolikus csomópontjait helyett. Ebben a rendszerben azután a tanulás mint a

527




szinaptikus átvitel erősödése jelenik meg az együtt tüzelő neuronok között, s az asszociatív modell

kapcsolatainak (konnekcióinak) közvetlen alapja a neuronhálózat lesz. Ezzel a kör némileg bezárul. A

konnekcionisták neurológiai gondolkodásuk legfőbb inspirátoraként Hebb munkásságát fedezik fel újra. Az

elméleti agymodellek különleges típusát alkotják a neurális darwinizmus képviselői. Ezek a felfogások

kiterjesztik a darwini szelekciós paradigma érvényességét az idegrendszer egyedfejlődésére is. Az

idegrendszerben kialakuló kapcsolati mintázatok a különböző lehetséges mintázatok közötti versengés közepette

alakulnak ki: a sokszor ismétlődő mintázatok stabilizálódnak, válogatódnak ki. Ezek a koncepciók – a francia

Changeux (1983) és az amerikai, eredetileg immunológus, Nobel-díjas Edelman (1984) munkái a tanulástapasztalatszerzés

hagyományos instrukciós felfogásával is szakítani kívánnak. A tapasztalat, mondják, nem hoz

létre új képződményeket az idegrendszerben, csak a meglévőből válogat. A meglévő pedig a fejlődés igen korai

szakaszaiban létrejövő nagyfokú változatosság. A fejlődés úgy is tekinthető, mint degeneráció – a sokféleség

beszűkülése, sokszor a sejtek tényleges elhalása, kapcsolatok sorvadása révén.

Mindez részleteiben természetesen egy kidolgozott kémiai és genetikai felfogást eredményez arról, hogyan jön

létre az idegrendszer finomszerkezete az egyedfejlődés során úgy, hogy nem túl sok dolog van genetikailag

előrehuzalozva. Pszichológiailag két dolog kapcsolja a kognitív elméletekhez. Egy-

részt a szelekcióstanulás-felfogás módot ad arra, hogy olyan tételeit értelmezzük finomabban számos kognitív

felfogásnak, mint pl. az innátizmus, s világosabban lássuk a kritikus periódusok jelentőségét, illetve evolúció,

idegrendszer és a megismerés klasszikus filozófiai kérdéseinek kapcsolatát (Changeux és Ricoeur 2000).

Másrészt, különösen Edelman felfogása határozott percepció-központú kognitív elméletet is magába foglal. Az

egyéni élet során folyó (szomatikus) szelekcióban kialakult idegrendszeri mintázatok – egyben a világ

osztályozásának alapvető perceptuális kereteit is adják. Az idegrendszeri mintázat – szelekció – egyben

fogalomképzés is. Ez a gondolkodásmód természetes szövetségesre talál azután a megújuló evolúciós

pszichológiában (vö. 7. fejezet). Az idegrendszeri modellek ősi környezeti adaptációkból származnának.

Vitatott kérdések – A narratív csizma (Lust István)

Ahogyan az analitikus páciensét, úgy a mester tanítványát arra biztatja, hogy szemlélje belső folyamatait éberen,

semleges érdeklődéssel. Néhány tanács a bennünk felbukkanó gondolatok kezeléséhez:

„Légy nyitott, befogadó, megértő gondolataiddal és érzéseiddel szemben.

Viselkedj velük úgy, mintha egy bölcs öregember lennél, aki figyeli a játszadozó gyermekeket.

Akármire is gondolsz, hagyd, hogy ezek a gondolatok feltörjenek és minden erőszak nélkül megnyugodjanak.

Ne kapaszkodj beléjük, ne tápláld őket, ne hagyd hogy elragadjanak. Ne kövesd a gondolataidat, és ne idézd fel

őket.

Légy olyan, mint az óceán, ahogy az tekint saját hullámaira, vagy mint az égbolt, amely letekint a rajta átúszó

felhőkre. Hamarosan felismered, hogy a gondolatok olyanok, mint a szél, jönnek és mennek.

Szogjal Rinpocse 1996.

Tibeti könyv életről, halálról.

Magyar Könyvkiadó, Budapest.

„A zenben hagynod kell a gondolataidat tovatűnni. Amint egy gondolat felbukkan, ereszd el. Ha pénz jön vagy

egy fiatal nő, ha szex, ha ételek, Buddha, isten, vagy a zen, csak ereszd el... Koncentrálj a testtartásodra, és

minden mást hagyj elmúlni. Egy idő múlva tudattalanod tartalma a felszínre emelkedik [...] Hagynod kell, hogy

feljöjjön, így végül majd elkopik.” Deshimaru 1995.

Jelentős különbségnek látszik, hogy a pszichoanalitikus folyamatban meg kell fogalmazni az érzéseket és ki kell

mondani a gondolatokat. Fontosnak tartjuk, hogy az átélést kognitív struktúrákban is megragadjuk. A klasszikus

felfogásban ezt a célt szolgáljak az értelmezések. Pácienseink is igénylik, hogy „megtudjanak” valamit, legyen

az egy darabka élettörténeti rekonst-rukció vagy egy aktuális élmény áttéte- li-viszontáttételi jellegének

megvilágítása. A kultúra, amelyben élünk, elvárja, hogy az analízis nagy munkájával bevilágító, mások számára

is érthető magyarázatokat tudjunk adni belső életünkről, tüneteink, problémáink eredetéről, azaz képesek

legyünk racionálisan elszámolni azzal, hogy mit is végeztünk. Ez a követelmény annyira magától értetődik,

hogy kétségbevonása veszélyeket hordoz.

528




Amikor azonban mi azt mondjuk páciensünknek, hogy minden fontos, ami a fejében megfordul, akkor nem

sugalljuk-e azt is, hogy egyik sem különösebben fontos? Továbbá, az élettörténeti rekonstrukciók hitelességét

egyre inkább kétségbe vonjuk, és újabban inkább a terápiás munka során a pacienssel közösen létrehozott

konstrukciókról beszélünk. A régebben központi jelentőségűnek tartott értelmezéseknek is egyre inkább az

elhangzás időpontjában aktuális érzelmi, kapcsolati jelentőségét hangsúlyozzuk a közlés konkrét, ha úgy tetszik,

kognitív tartalmával szemben. A megértést szavakban keresni any- nyi, mint csizmán keresztül vakarózni –

mondja Huj Kaj szerzetes 1229-ben. A kimondott szó, a szöveg és a szövegszerűen megjelenő gondolatok, a

narratív csizma az, amin keresztül közelíteni igyekszünk a megértéshez. A vállalkozás eredményességet Huj Kaj

mester mellett pszichoanalitikus szerzők is kétségbe vonják, így pl. Lacan. A pszichoanalitikus folyamat

eredményének, narratív hozadéká- nak kergetése helyett előtérbe kerül a személyes tapasztalat. Ferenczi

megkülönböztetett figyelmet fordított az ülések érzelmi atmoszférájának változásaira, Bálint pedig a regresszív

állapotok kezelésével kapcsolatban fogalmazza meg a szóbeliség határain túli tapasztalatok pozitív változtató

hatását. Ezek az értékes tapasztalatok akkor ismerhetők fel, ha figyelmünket a terápiás folyamat során mindig a

jelenre, az itt-és-most-ra tudjuk irányítani. És itt újra találunk közös mozzanatot: a pszichoanalitikus

folyamatban és a buddhista meditációban egyaránt mindig „most” van.

Lust Iván: Ragaszkodni és elengedni.

Hasonlóságok és különbségek a pszichoanalitikus és a buddhista magatartásban. 1998, 704. o.

8.4. Új értelmezések a pszichológia jövőjéről

Számos radikális és kevésbé radikális átfogó új javaslat is megjelent a pszichológiára. Ezek persze nem történeti

elemzés tárgyai még, s igazából buzdító értékűek. Megállapításba burkolják, milyen pszichológiát is

szeretnének. Mégis, elősorolok néhányat, pontosan azért, mert jellegük mutatja, hogyan ismételünk meg száz

éve felmerült kérdéseket. Nem a közvetlen alkalmazás, hanem az elméleti pszichológia alternatív útjait mutatom

be. Ezek mögött azonban ott állnak az újszerű gyakorlatok is.

8.4.1. A narratív felfogás az énről, a világról s a lelki fejlődésről

Az egyik vezető alternatíva, sőt vezérfonal, kezdve a kognitív pszichológiától, folytatva a pszichoterápián át

egészen a gyermeki fejlődésig, a narratív felfogás. Ezek a kiterjesztett narratív koncepciók, ahogy Jerome

Bruner megfogalmazza, mint az esz- szencializmussal szembeállított narratív modellek jelennek meg, mint

olyan felfogások, amelyek a stabil, biztos kiindulópontnak tekintett Én s a stabil tárgyakból álló világ (ez lenne

az esszencializmus Bruner szóhasználatában) helyett, egy elbeszéléseink révén szociálisan megkonstruált

világból és megkonstruált Énből indulnak ki.

A kibontott narratívum nem egyszerűen beszámoló arról, hogy mi történt, hanem sok mindent implikál az

eseményekkel kapcsolatban felvett pszichológiai perspektívákról is. Ezért annak, hogy történeteket mondunk

magunknak (vagy gyóntatónknak, analitikusunknak, illetve bizalmasunknak) egyik fontos oka pontosan az,

hogy „értelmet adjunk” annak, amivel életünk során találkozunk – a cselekvések természetes argumentumainak

narratív kidolgozása révén.

Jerome Bruner és John Luciarello: A monológ mint a világ narratív rekonstrukciója. 1989, 79. o.

A narratív modelleknek az esszencializmusal szembeni felhasználásának jellegzetes példája a pszichoanalízis

megújítása. Ennek narratív rekonstrukciójában Ricoeurtől (1999) kezdve megjelenik egy olyan felfogás, mely a

beteg beszédében nem belső eszenciák (pl. a libidó fejlődés természeti erőként kibontakozó szakaszai) tünetét

látja, hanem szöveget, s a pszichoanalitikus munkáját „puszta” szövegértelmezésnek tartja, egy történet

újraírásának (László 2005). Hadd álljon itt ennek illusztrálására a vitatott kérdésekben s egyben az alternatív

életfilozófiákkal való kapcsolatának megvilágítására a magyar pszichoanalízis új nemzedékének egy személyes

megnyilatkozása Lust Ivántól. A beszámoló azt is mutatja, milyen rokonság van a narratív újraszerkesztések és a

meditatív életformák előtérbe állítás között.

8.4.1.1. A narratív Én-felfogás

A narratív metateória nem minden ironikus csavar nélküli képviselője Daniel Dennett (1991; 1998a). Dennett

elképzelésében magát az Én fogalmát is újra kell csomagolnunk: hasonlóan, mint Mach tette (9. fejezet),

megkonstruáltnak tartjuk, de a konstrukcióban ma már a történeteket állítjuk be középpontiként. Egy

posztmodern regényírást gúnyoló könyvre hivatkozva fejti ki ezt legvilágosabban.

529




Robyn [a könyv hőse] szerint (pontosabban a gondolkodását e kérdésekben befolyásoló szerzők szerint) nincs

olyasmi, mint a „Self”, amin a kapitalizmus és a klasszikus regény alapul. Vagyis nincs egy olyan véges egyedi

lélek vagy lényeg, mely a személy azonosságát alkotná. Pusztán egy alanyi helyzet van szövegek végtelen

hálójában – a hatalom, a szex, a család, a tudomány, a költészet stb. –, diskurzusaiban. S hasonlóképpen nincsen

szerző sem, vagyis olyasvalaki, aki ex nihilo hoz létre egy szépirodalmi művet... Jacques Derrida híres szavaival

„il n’y a pas de hors-texte”, semmi sincs szövegen kívül. Nincsen eredet, csak produkció, s selfünket

nyelvünkben produkáljuk. Nem „az vagy, amit eszel”, hanem „az vagy, amit mondasz”, „az vagy, ami mond

téged”, ez Robyn filozófiájának axiómája, amit, ha el kellene nevezni, „szemiotikai materializmusnak”

nevezhetnénk.

Robyn s én hasonlóan gondolkodunk – s természetesen mindketten saját beszámolónk szerint kitalált szereplők

vagyunk.

Daniel Dennett: A tudat magyarázata.

1991, 410-411. o.

A Dennett ajánlotta felfogás (vö. Pléh 1996) egyszerre válasz két válságra. Az Én helyét újra úgy leli meg, hogy

egy elbeszélő rendben jelenik meg a szétesett élmények világában. Élményeinket állandóan értelmeznünk kell.

Erre – s itt nem Dennett saját kifejezéseit használom – oksági és szándéktulajdonító attribúciós, indokkereső s

szándékközpontú gondolati alrendszereket használunk. Ezeket az értelmező rutinokat kényszerítő erővel

rávisszük mindenre, ami ér minket. Így válik a világ koherenssé, s véljük azt, hogy van egy valaki, aki

működteti mindezeket az automatákat.

Az egyes okságilag s teleologikusan értelmezett esemény – atomok normális idői feltételek és körülmények

között egy további nyugvó (relaxációs) pontot keresnek: egy olyan rendet, melyben egymáshoz is kapcsolódnak.

Ez felel meg a kommunikáció világában a koherenciának, s ez lesz a belső világban a történetek világa. A belső

koherencia a magunk számára gyártott történetek koherenciája. Az egyedi események közt az ismétlődő

szereplők révén hosszú oksági láncokat gyártunk. De hol van az Én, aki mindezeket gyártja? Dennett

koncepciója tagadja a homonculuskoncepciót. Nincsen egy külön Én, aki a történeteket rendezné egy

karteziánus színházban. Maga a self a történetek valamiféle közös nézőpontja lesz.

Vagyis az Én integrációs fikció, de fontos fikció, mely az elbeszélés kontinuitásából fakad. Ugyanakkor a másik

irányba tekintve, az elbeszélés integritását sem adja többé egy esszencialista Én megléte. Egy konstruált

elbeszélő biztosítja ezt, s nem valami előtte s eleve létezett Én.

Képzetáramlásunkban ugyanakkor nincsen egy kitüntetett narratívum. Számos történetet kreálunk ugyanarra az

eseménysorra. A tudat s a tudatos ágens illúziója onnan származik, hogy ezek közül egyeseket a szokvány idői

rendben (megszokott ingerlési körülmények között) gyakrabban élünk meg mint végleges változatokat. Hasonló

ez ahhoz, ahogy a látásban is a retinakép számtalan változatot tesz lehetővé arról, hogy mi is hozta létre az adott

ingerlést, bizonyos evolúciós hipotézisek révén (pl. szilárd tárgyak, állandó kontúrok feltevése) a „logikailag”

lehetséges hipotézisek között vannak kitüntetettek.

Hogyan egyeztethető össze mindez egy olyan elmélettel, melynek központi mozzanata az intencionális ágensek

tételezése? Dennett megvédi magát. Ami a makroszinten ágens s intenció lehet, az a mikroszinten nem ágens s

intenció, hanem puszta automatizmus. Vagyis Dennett intencionális pszichológiát hirdet, de úgy, hogy fejünk

világában szerinte nem egy koherens színpad van, hanem a történő események többszörös leképeződéseire

többféle sztorit adunk. Belül koherenciateremtés van, de nem egyetlen helyes változat. A szövegszerkesztő

analógiáját használva azt mondja: nincs egyetlen végső kézirat, csak számos nyersfogalmazványunk (multiple

drafts) létezik élményeinkre.

Kettős elmélet ez, akárcsak 100 éve Bergsoné (lásd 9. fejezet). Van egy első szintje, ahol az értel- mezetlen

élmények léteznek, s egy második szintje, ahol a történetek uralkodnak, a szándékrendszerbe való beillesztés, a

koherencia keresése. Ez a kettősség nyíltan vagy rejtve megvan a mai kognitív elméletek két másik,

szélsőségesen eltérő változatában is. Az elme nyelve, Fodor híres linqua mentis koncepciója, illetve a

Reprezentációs Gondolkodás Elmélet azt tételezi, hogy fejünk propozíciókba rendezi a dolgokat. Ez

kétségtelenül lehetővé teszi a logikát és az ellentmondásmentesség értelmében vett logikai koherenciát. Ahhoz

azonban, hogy tényleges társalgásaink s élményeink az összefüggőség értelmében, a relevancia, az egymásra

vonatkoztatás értelmében koherensek legyenek, ahhoz kell legyen egy másik szint, mely megkonstruálja az

elemi propozíciók között a relevánsnak tartott konkrét kapcsolatokat. Hasonló módon, az értel- mezetlen

mechanikus asszociációk szintjéből induló konnekcionista felfogás második nemzedéke (Clark 1996) szintén

530




feltételezi, hogy van egy másik szint, ahol – igaz, hogy nem az elme belső szerkezetének megfelelően, hanem

kívülről jőve – ráépül ezekre egy koherenciateremtő szerveződés.

Mindkét esetben arról van szó, hogy a mentális reprezentáció elméletében van egy eleve adott kiinduló szint –

csak az első esetben ez egy szintak- tikailag értelmezett, a jólformáltság köré szerveződő szint, a másodikban, a

konnekcionistáknál viszont ez a szint teljesen interpretálatlan, nem tartalmaz eleve meglévő mentális rendet.

Mindkettőnek szüksége van azonban egy további szintre. Fodornál és a konnekcionisták java részénél ez a szint

nem az elme előre rendezett „edényeihez” tartozik, hanem valami külső másodlagosság. A tapasztalat ismétlődő

sémái Vigotszkij felfogására emlékeztető módon, az egyén elméjéhez képest külső konstrukciók a

konnekcionistáknál, Fodornál pedig az Általános Megismerés esendő, kissé „zűrös” világához tartoznak.

Dennett s tágabban a narratív elmélet képviselőinek újdonsága vagy specifikuma itt kettős. Ezt a további szintet

egyértelműen a narratív és intencionális értelmezési modellhez kapcsolja, másrészt – s most tekintsünk el az

eredettől – magának a szubjektumnak a konstituálásáért ezt teszi felelőssé.

Dennett egy provokatív munkájában elhelyezi attitűdjét a hermeneutikához s a humán tudományi narratív

modellekhez képest is. Azt mutatja meg, hogy az emberi dolgok értelmezésénél ugyanazt a hermeneutikai

attitűdöt használjuk, legyen szó akár a klasszikus terepről, a szövegekről, akár személyek értelmezéséről

(szándéktulajdonítás), akár tárgyak funkcióinak értelmezéséről, akár a felépítés megértéséről a biológiai

evolúcióban. Mindegyik esetben igaz, hogy vannak triviálisan értelmezhető esetek, ahol az eredeti terv, szándék,

funkció áttetsző, a másik végponton pedig vannak olyanok, melyek valójában leváltak eredeti funkcióikról.

Nemcsak a panda hüvelykujja s a Gould (1990) elemezte számos, az adaptációval szembeállított evolúciós exaptációs

melléktermék ilyen, de a szövegszerkesztők is, hisz a számítógépeket bizonyosan nem az írógép

kiváltására találták ki eredetileg. S mindháromra érvényes az a diktum, hogy amikor a funkciót értelmezzük,

legjobb, ha eltekintünk a szerző szándékától, a tervtől s a fosszilis anyagtól. A funkciót magában vizsgáljuk, ha

tetszik, hermeneutikusan, de ez igaz mind a természeti, mind az emberalkotta mesterséges tárgyakra. A narratív

modell végső kitekintésében, miután zárójelbe tette az Ént, posztmodern fricskákhoz jut el: lágy tényezőkkel

helyettesíti a kemény esszencialista stabilitást, s ezzel ironikusan nyitott világnézeti összképet hirdet. Örök nagy

történeteink akár örökkévalóságot is megengednek, a lazaságban kritériumunk csak egy van – nem tehetünk fel

stabil szubsztanciákat. Ez egy változás-átmenet hangsúlyú, ugyanakkor Bruner (1985; 1990; 1997)

értelmezésében az alternatív értelmezésekre nyitott, hajlékonyabb pszichológia filozófiáját körvonalazza.

De ha a világ ilyen mobilis és eluzív, s fogalmaink hajlékonyak, hogyan éltünk velük magabiztosan oly sokáig, s

mit is jelent ezek válsága? Az evolucionista válasz erre valami olyasmi lehetne, hogy hipotéziseink voltak a

lélekről. Ezek hosszú időn át beváltak, jól működtek. Az Én, akárcsak a szabadság vagy a jól alkotott történet

feltételezése, mint gyorsírásos rövidítés jól működött számos tapasztalati dologra. Amikor egy narratív modellel

helyettesítjük őket, kevésbé vagyunk szenvedélyesek, mint a lélekzsákot, Ént s hasonlókat kiűző hagyományos

pozitivista pszichológia. Nem az a fontos, hogy leleplezzük, a király meztelen, csak annak bemutatása, hogy

ezek konstrukciók, képzetek, melyek jól irányítják életünket, de nem igazak esszenciális értelemben. A

leleplezés szkeptikus komorsága helyett inkább egy könnyed felismerés, afféle elbeszélő könnyedség jellemző

az Én e legújabb megszüntetésére, ezzel adva nyitott programot egy erchiációs hangsúlyú új pszichológiának.

8.4.2. A Wittgenstein-kártya

A pszichológia sorsára kínált új alternatíváknak, különösen a kognitív szemlélet vélt stratégiáival szembeállítva,

jellegzetes felfogásai a szabályt s egyáltalán Wittgenstein örökségét, a szociális konstrukcionizmus

értelmezését kínáló munkák. Rom Harré (1989) e mozgalom egyik jellegzetes képviselője, félúton a filozófia és

az elméleti pszichológia között. Sajátos antropológiai koncepciója a kognitív forradalom bírálatából indul. Az

ott középponti mesterséges intelligencia fogalomrendszeréhez viszonyítva adja meg, szerinte mi is az emberi

elme többlete (például) a gépi modelláláshoz képest.

1. Az elme történeti (-leg változó) kategória. Ez megkérdőjelezi átfogó modellálhatóságát, de – tehetnénk hozzá

– a „népi pszichológia” egyetemességét is (vö. az utóbbiról Clark 1996).

2. Az elme közösségi termék, melyet jórészt a nyelv közvetít. Ezt kapcsolja össze Harré Vigotszkij nevével.

3. A nyelvi jelentés nem rögzített, hanem vitatható és revideálható.

4. A mentalitás társalgásban alakul, ezért az ellentmondás néha tolerálható.

531




5. A mentalitás a teljes emberhez kapcsolódik, a self és a készségek szintjéhez. Ennek megfelelően hirdeti

Harré (1988), hogy az „első” kognitív forradalom alapjában véve a moduláris felfogás miatt téves, mert az

ember felosztásával dehumanizál.

Harré a nyelvközpontú társas konstrukcionizmus nagyon határozott képviselője. Egy új, szabályközpontú

szociologizmus ez, mely módszertani elégedetlenséget is hordoz. Alapvető ellenfele, akárcsak a 100 év előtti

szellemtudományos irányoknak, a kísérleti pszichológia naturalizmusa. A felfogásnak van azonban legalább egy

inherens problémája. A Vigotszkij- vagy Mead-féle ihletésből a szociális meghatározottság több koncepciója

származhat: az egyik társas, s azt hangsúlyozza, hogy a közvetlen (s nyilvánvalóan etológiailag is értelmezhető)

társas kapcsolatok hogyan formálják a mentális világot, s a társadalomként szervezett tágabb szociális

világokból hogyan közvetítik a normatív mozzanatokat az egyén felé. A másik értelmezés közvetlenebbül

társadalmi: a mentális világot közvetlenül a normatív társadalmi világ hozza létre. Harré számos esetben azt

mutatja, hogy az utóbbi értelmezés mellett áll ki, ahogy azt a fenti (1) és (2) mozzanat is sugallja. Koncepciója

egyértelműen a normativitást állítja be újításként. Jól mutatja ezt, amikor a Chomsky-féle pszicho- lingvisztikai

szabályfogalommal állítja szembe saját koncepcióját.

Fontos emlékeztetni rá, hogy a „szabály” fogalmát a nyelvfilozófus inkább arra használná, hogy valamely

normatív szabályszerűséget fejezzen ki vele, mintsem egy annak magyarázatára vonatkozó pszichológiai elmélet

részeként, hogy az emberek hogyan képesek helyesen cselekedni és grammatikusan beszélni.

Harré 1997, 11. o.

8.4.3. A hermeneutikai kérdés

A pszichológia klasszikus felfogásának legerőteljesebb bírálata az individualizmus kritikája mellett a megértő

hagyományt újítja fel. Mindez egy tágabb antropológiai vitába illeszkedik a naturalizmus értékéről és eredetéről.

A filozófia általános gondjaként Márkus György (1994) leleplezést mutat be arról, hogy a természet olvasása és

a természet kérdezése, e két jellegzetes önmeghatározó metafora a természettudományban árulkodóan mutatja,

hogy emberek emberi viszonyok mintájára kezelik minden dolgukat. Kommunikációs kapcsolatot tételeznek fel

a természettel, s – tehetnénk hozzá – állandóan feltételezik, hogy annak jelentése van, mint ahogy embertársaink

minden megnyilvánulásának is hajlamosak vagyunk jelentést s szándékot tulajdonítani.

Ebből a kriticizmusból azonban többféle út vezet. Az egyik az ontológiai meggyőződésekből fakadó

elkeseredett meditáció arról, hogy egy jelentés- telen, hideg világ vesz körül, annak felismerése, hogy a

természetnek nincsen jelentése, s az a következmény a pszichológiára, hogy az hiába is próbál

természettudományos lenni. Van azonban egy maibb út is, amit például Dennett (1998a) képvisel. A szövegek,

az élővilág, és az emberi artefaktumok közös vonása, hogy értelmezésükhöz valamilyen racionális-intencionális

rekonstrukcióhoz fordulunk, a középső esetben pl. a teremtőhöz. A dolog ontológiai oldala az, hogy nem biztos,

hogy igaz ez a rekonstrukció. A nem minden irónia nélküli modern oldala azonban, s Dennett erre helyezi a

hangsúlyt, nem biztos, hogy segíti az interpretációt. A kör – ha nem is a hermeneutikai, hanem a

természettudomány és a humaniórák különbségeire hivatkozó – bezárul: a humán tudományoknak

kiindulópontot jelentő szövegek s a természetben elég érdekes élőlények hermeneutikája meglehetősen hasonló

gondokkal küzd.

8.4.3.1. Intencionalitás

Kulcskérdés a mai filozófiában és pszichológiában mind a naturalista, mind a konstrukcionista táborok számára

a szándék helye az emberképben. Az intencionalitással a földhözragadt akadémikus pszichológia is tele van ma.

Mint Szummer (1992) és Gergely (1992) egy korábbi vitája nálunk is előtérbe helyezte, kiderült, hogy a freudi

gondolatrendszer értelmezésének is elsődleges kérdése ez.

Az intencionalitás kérdése többféle pszichológiához vezet (lásd erről Dennett 1998a), legalább háromféléhez. A

hermeneutika egyik fő hiányossága itt, hogy úgy tesz, mintha az intencionalitás előtérbe állításából egyetlen út

vezetne, a hermeneutika, a magyarázat helyetti interpretáció útja s ezzel a természeti elvű pszichológia zárójelbe

tétele. Brentano hagyományának (9. fejezet) teljesen idealisztikus és bensőséges értelmezése ez . Véleményem

szerint azonban a hermeneutika megértő problematikáját nem ugyanúgy kellene kezelni, mint azt a kérdést,

egyáltalán van-e szándék. A szándék problémája központivá vált legalább két tudóskodó pszichológiában is. Az

egyik, a Fodor (1969) hirdette felfogás lényegében valóságosnak s oki tényezőnek tartja a szándékot. Dennett

többször említett koncepciója pedig evolúciósan kialakult hipotézisnek, egy működő értelmezési hozzáállásnak.

532




Tudomány és köznapok viszonyában talán továbbra is fel kell tennünk, hogy miközben az ember racionális

ágens, a tudomány új típusú racionális kritériumokat érvényesít. Nem elszakad azonban a mindennapi

gondolkodástól, csak kritizálja azt. Ellenőrizni próbálja annak éppen a tények helyett a nyelven, a meglévő

rendszeren alapuló hamis általánosításait. Attól, hogy szemantikai sztereotípiákon alapuló és a

relevanciaigényből fakadó félreértéseink vannak, még nem következik, hogy ezeken nem lehet túllépni.

Ha ezen a fonalon haladnánk tovább, a hermeneutikai kérdés is visszahelyezhető lenne saját terrénumára. A

megértő racionalitás a hétköznapi gondolkodás belső szemantikai viszonyait akarja rekonstruálni, nem triviális

esetekben. Ez nem szükséges rossz vagy zsákutca, hanem igen fontos jellemzés a naiv értelmezési sémákról,

inherens- társ-elméletünkről. Ez azonban más, mint a tudomány, mert az utóbbi éppen ezt akarja meghaladni,

amikor mindennek befolyásoló feltételeit keresi, amikor magyarázni is próbálja ezeket az életünket irányító

jelentés-összefüggéseket. Kiinduló lépéseik, megmagyarázatlan előfeltevéseik azonban akár azonosak is

lehetnek, de bizonyítottságuk, a priori jellegük kétségkívül hasonló. A mai pszichológiának ezek olyan

dilemmái, ahol gondjaink a mai tudományosság, az életfilozófia és az értékek tágabb problematikájával

érintkeznek. Újfent kiderül, hogy az autonóm tudomány és szakma saját útján kanyarodik vissza a legátfogóbb

kérdésekhez.

8.5. Szakirodalom eligazítható

Az alkalmazott lélektan terjedéséről Clark (1957) könyve az Amerikai Pszichológiai Társaság egy felméréséről

máig tanulságos. A pszichológia profetizmusáról Larsch könyve gondolatébresztő esszé, az önsegélyezési

alternatívákról pedig a Gerevich József (1989) szerkesztette kötet. A társadalomtudományi lágy hangokról

Hernádi Miklós (1984) kötete a társadalomtudományi fenomenológiáról, a Wittgenstein-követő Winch és

Goffman jó kiindulópontok magyarul, továbbá Váriné (1982) összefoglalója az ún. etogenikus irányról. Rogers

magyarul is olvasható, róla pedig Mérei (1987) jó értékelést ad. Erikson és az identitáskutatás ismertetésére

Pataki (1982; 1987) az alapolvasmány.

A biológiai személyiségelméletek igen erőteljesek a magyar pszichológiában is. Kulcsár Zsuzsanna már említett

személyiségtipológiai kutatásai is ebbe az irányba fejlődtek, de pszichiáterek új nemzedéke is képviseli ezt a

megújított biológiai emberképet. Pethő Bertalan kötete mellett Kulcsár Zsuzsanna írásai tájékoztatnak. A

lágyabb, játékközpontú személyiség- és klinikai felfogás legkönnyebben Buda Béla könyveiből ismerhető meg.

A kognitív pszichológia előzményeihez az Új Szemlélet bemutatására Marton L. Magda (1975) válogatása a jó

kiindulás. Neisser (1967; 1984) könyvei jó általános eligazítást adnak, a történeti értékelés vitatott kérdéseit

pedig Pléh és Lányi (1984) bemutatja. Számos említett szerző (Neisser, Simon, Chomsky) magyarul is

olvasható.

A generatív nyelvészet mentalizmusáról Pap Mária dolgozata máig kitűnő forrás, az egész irányzat

tevékenységének népszerűsítésére pedig a Kenesei István szerkesztette kötet. Chomsky és a pszicholingvisztika

kapcsolatáról vö. Pléh (1980) összefoglalóját. A kognitív szociálpszichológiáról. Forgas mellett Hunyady (1984)

szöveggyűjteménye jó kiindulás. Hunyady Györgynek a véleménydinamikát vizsgáló kutatásai, Halász László

és László János munkái a szociális minták szerepéről a szövegmegértésben, jellegzetes hazai példái a

szociálpszichológia kognitív irányának. Az identitáskutatás is megjelent a magyar pszichológiában. Pataki

Ferenc (1982; 1987) mellett egy egész fiatal nemzedék témájává is vált, számos, a magyar társadalomtörténetre

illesztett alkalmazással (pl. Erős Ferenc munkái a zsidó identitásról).

Az állati modellálásról s a tanulás korlátairól Kardos (1988), valamint Csányi (1980) szólnak tanulságosan. A

neoasszociácionizmus két változata: Anderson és Bower (1973), illetve Rumelhart és McClelland (1986)

párhuzamos-megosztott feldolgozási elmélete. Az intencionalitás- ról Dennett (1998a), a narratív elméletekről

Bruner (1997), Dennett (1998a) és Pléh (1994), László (2005), valamint Lust Iván (1998) említett dolgozata ad

jó eligazítást. Marr-ról Kovács Ilona cikke kitűnő értékelés a bemutatás mellett, a modularitásról pedig Fodor

mellett Gergely Györgytől több alkalmazás is olvasható. Erről lásd még a Pléh (1996) szerkesztette kötetet.

9. 22. FEJEZET –Az ezredforduló pszichológiája

Komolyan gondolom azt, hogy a pszichológia ráborítja az asztalt a fizikára és az egzakt tudományokra, s

kognitív forradalma révén ő az úttörő a tudományban a tudományos és oksági magyarázat keresésében.

Ugyanaz a paradigma, mely a pszichológiában arra szolgált, hogy az emergens mentális állapotok új interaktív

oksági szerepet nyerjenek, érvényes az emergens jelenségekre más tudományokban s más szinteken is. Vagyis a

533




kognitív forradalom a tudomány forradalma... A mai vitatott értelmezések bizonytalanságai közepette a kognitív

(tudati) forradalom mint a pszichológiára igen sajátos szilárd bizonyosság emelkedik ki. Nincs más diszciplína

vagy versenytárs forradalom,

mely a régóta elfogadott dogmákat kétszer forgatta volna fel. Először megfordítva az elme és a tudat

értelmezését, majd másodszor az 1960-as évek közepének „redukcionista eufóriáját" forgatva fel,

megkérdőjelezve a redukcionizmust és a mikrodeterminista paradigmát. Ezt helyettesítette a mai példátlan

lelkesedéssel az egészleges magyarázatok iránt. Ennek következtében a tudomány által képviselt korábbi merev,

szigorúan fizikai, értékmentes és értelem nélküli kozmoszt kognitív és szubjektív minőségek,

értékek s mindenféle gazdag emergens makrojelenségek hatják át.

Roger Sperry (1995)

9.1. A pszichológiai magyarázat sokrétűsége

Az ezredforduló pszichológiáját, tekintsük akár a hivatást, akár a tudományt, a módszerek gazdagodása és a

társadalmi beágyazás egyre sokrétűbbé válása jellemzi. Mondhatnánk az egyik oldalról azt, hogy a szekér halad,

a pszichológia a maga intellektuális kérdései s a társadalmi igények kialakította úton kumulatívan fejlődik.

Eszerint nincsen semmi újdonság az ezredfordulón. A másik felfogás szerint az ezredfordulón – nem az

ezredforduló valamiféle misztikus ereje, hanem az egyéb társadalmi változások miatt – a pszichológia

magyarázati modelljei és társadalmi beágyazottsága újfent gazdagodik. Ennek több módszerbeli összetevője is

van. Egyre jobbak például módszereink a sértetlen agy működésének vizsgálatára, egyre többet tudunk a

genetikai változatosság pszichológiai következményeiről, s a babák s gyermekek fejlődési folyamatainak

megfigyelése s kísérleti feltárása is igencsak újszerűvé vált. Hasonlóan megváltoznak a társadalom-lélektani

kutatás módszertani lehetőségei is, például az interneten alapuló kutatási módszerek elterjedésével, a

képrögzítés digitalizálásával, a nyelvtechnológia stabilizálódásával. Ezeknek a kutatási átalakulásoknak a

következtében jelennek meg igen újszerű kapcsolatok a mai lélektan és a klinikai, a fejlődési és vezetési

gyakorlatok között.

Átfogó új társadalmi mozzanat az információtechnológia kibontakozása és fejlődése is. Ennek révén

megváltoznak a kutatási technikák – a számítógép segítette biológiai kísérleti módszerektől az internetes

kísérletezésig –, megváltozik a szakirodalmi hozzáférés és nyilvántartás, de megváltozik a pszichológiai

szolgáltatások elérési útja is, megjelennek például a webalapú tanácsadások, sőt terápiák is. Mindez a

pszichológusokat az emberkép újragondolására is készteti: új módon jelenik meg a klasszikus kérdés, nyelv és

gondolkodás kapcsolata, most már mint a gondolkodás és érzés architektúrájának kapcsolata a közlési

módszerekkel.

Nem is próbálok teljes panorámát adni. Először a tudomány átalakulásait mutatom be, majd a hivatás

változásait. Végül röviden rátérek magának a pszichológia önreflexiójának, a pszichológiatörténet-írásnak a

változásaira is.

9.1.1. A pszichológiai magyarázat három oldala: új szemmel

A 19. század közepe, a pszichológia megszületése óta tartó dilemma a természettudományos és a

szellemtudományos, a magyarázó és a megértő kettősség kiterjesztése a pszichológiára is, mint a 10. fejezetben

láttuk. Ez a számos egzisztenciális és intellektuális mozzanatot kiemelő feszültség végigvonult a 20. századi

pszichológián, többnyire nemcsak módszertani, hanem tematikai és célkijelölési kettősséget is eredményezve.

Az egyik, az embert biológiai lénynek tekintő pólus célja a magatartás és az élmény belehelyezése a

természettudományos kánonba, gyakorlati célja is befolyásolás, az alakítás, a beavatkozás irányítása. A másik

pólus az embert hol társadalmi, hol szellemi lényként kezelve azt emeli ki, hogy a jelentések világa nem

vezethető le a természetből, hanem megkonstruált, illetve valami külön szellemi létszférában adott, s a

pszichológia célja nem az instrumentális beavatkozás a lelki életbe, hanem az értelmezés.

Különböző változataiban a két felfogás szervezeti következményekkel is jár, s ez máig igaz. A pszichológiát

intézményesen hol a bölcsészeti, hol a társadalomtudományi, hol a természettudományi, hol az orvosi karok

világához közelítik és kötik. Ugyanakkor ez a dichotóm szembenállás nem következetes: a matematizáló

statisztikai eljárások és elméletek megjelennek például a nem természettudományos kutatási programokban is, s

valójában a szociálpszichológia és a személyiséglélektan egésze tekinthető úgy is, mint az eredetileg

szellemtudományi kérdések vizsgálata lágy adatokra alkalmazott természettudományos módszertant követve.

534




Számos, a feszültséget átélő és meghaladni kívánó szintéziskísérlet is felmerült már a klasszikus

pszichológiában a 20. század közepén, mint a 18. fejezetben láttuk. Karl Bühler (1927/2004) például a

pszichológia úgynevezett válsága közepén a jeltani háromszögre alapozva szerette volna egységesíteni a

pszichológiát. Kiemelte, hogy minden viselkedésre jellemző a jelek irányító szerepe és az értelemteli egészleges

szerveződés, továbbá hogy a viselkedési, a belső, élménybeli és a tárgyi vonatkozás mint a jelek három oldala

egységesíti a kor uralkodó pszichológiai irányzatait. Piaget „genetikus ismeretelmélete” néhány évtizeddel

később, miközben fogalmi törekvéseiben meghaladta a kettősségeket, a pszichológiát egyben központi

embertudománnyá is igyekezett tenni. Ötven-nyolcvan évvel ezelőtt ez a szintézis koraérett volt, mégis

tanulságos a mai fejlemények megértése szempontjából. Egyik pillérét a gyermek, a másikat a műveleti alapú

funkcionalizmus adta. Piaget szerint minden emberi folyamat kulcsa a kibontakozás megértése lenne, melyben a

külső eredetű (akkomodáció) és a belső indítású (asszimiláció) folyamatok együttese adja meg a mentális

alkalmazkodás (adaptáció) kereteit, ami viszont a biológiai alkalmazkodás elveinek folytatása, s végpontjában

tiszta formális struktúrákat hoz létre. Ez máig elfogadott elv, noha kételkedünk Piaget analógiás gondolataiban,

melyek a gyermeki lélek kibontakozását és a tudomány fejlődését túlzottan összekapcsolták. Nem bízunk az

ezzel összekapcsolt folytonos tökéletesedés elvében sem, amit mai Darwin-olvasatunk alapvetőn megkérdőjelez,

és sok kétely illeti azt az emberképet is, amely egységes értelmi architektúrát tételez fel. Hasonló, de más

elveket, a szocializáció és jelviszonyok elsődlegességét hirdető klasszikus szintetikus felfogás volt Vigotszkij

(1971) gondolatmenete is (20. fejezet).

Az utalásokkal csupán azt akarom érzékeltetni, hogy a mai szintézispróbálkozások nem előzmény nélküliek. Ma

azonban sokkal adatgazdagabbak az új törekvések. Azt reméljük, hogy több ismeret birtokában az oksági

mechanizmusokat jobban el tudjuk különíteni az analógiáktól, nem esünk könnyű verbális megoldások

csapdájába. Az ezredforduló pszichológiája, meghaladva a pozitivista és technologikus szerénységet, ismét

bátran be meri vallani, hogy van emberképe. Az egyedi kutatások nagyszámú adatából és esetlegességeiből

kibontakozva és azokat mintegy rejtve motiválva, határozott elképzelése van arról, hogy milyen is a maga

összetettségében az emberi lény. Hasonló módon teszi ezt, ahogy a modern etológusok, például Csányi Vilmos

(1999), ki merik mondani, hogy a klaszszikus „dialmatosok” által oly sokat kárhoztatott, mert statikusnak

tartott „emberi természetről” szólnak. A pszichológia is bevallhatja, hogy kutatásait emberképek mozgatják és

integrálják.

Már a neopozitivisták egységes tudományfelfogása is azt hirdette, hogy a viselkedéselvű pszichológia

beilleszthető lesz egy egységes fizikalista természettudomány keretébe. A viselkedéselvű pszichológia maga

pedig úgy gondolta, hogy egységesíteni képes az akkoriban Amerikában megjelent vagy oda átvándorolt európai

irányzatokat. Az alaklélektan úgy illeszkedett volna a viselkedéses képbe, mint a viselkedést meghatározó érzéki

mozzanatok bonyolult integrációs folyamatainak tanulmányozása, a pszichoanalízis pedig úgy, mint a

tanuláselmélet egy különleges fejezete, amely a kora gyermekkori tapasztalatok jelentőségével, illetve az

érzelmi és viselkedéses mozzanatok közötti egyensúlyozással foglalkozna. Kimble (1999; 2002) , a

viselkedéselvű tanuláselmélet egyik még aktív teoretikusa még ma is viselkedéselvű egységességet hirdet,

kiegészítve egy evolúciós-funkcionalista szemponttal.

De az egységesítő hit új megfogalmazásokban velünk élt a kognitív forradalomtól, a hatvanas évektől kezdve is.

Az a gondolatmenet irányította ezt a felfogást, hogy az emberi megismerés tágan értelmezett koncepciójában az

egész lelki élet úgy tekinthető, mint a valóság sajátos modellálása, a viselkedést pedig ezek a belső modellek

irányítják. Ilyen értelemben minden kérdés (az érzelmi vagy a mozgatóerőkkel kapcsolatos, pszichodinamikai

kérdések is) felfogható, értelmezhető lenne a kognitív paradigma keretében. A kognitív gondolkodásmód ilyen

átfogó értelme az lenne, hogy az ember nem pusztán a fizikai és társas ingereknek kiszolgáltatott lény, hanem

azokat szervezeti konstellációinak, belső modelljeinek megfelelően interpretálja, és a viselkedést ez az

értelmezett környezet határozza meg, illetve így értelmezhető az ember.

Évtizedeken át magam is hittem ebben a meghaladó értelemben vett egységesítési koncepcióban (Pléh 2003a),

abban, hogy eljön egy olyan egységes pszichológia, amely közös fogalomkeretben kezeli, azonos

mechanizmusokat is értelmezve, az alkalmazott pszichológia problémáit – pl. a gyermeki fejlődés meghatározóit

vagy a pszichopatológiai folyamatokat –, az érzelmi és a motivációs életet, a megismerést. Ez a közös keret, a

modelláló emberképfelfogás a kognitív pszichológia kerete lett volna.

Az utóbbi másfél évtizedben ezt az egységesítő felfogást számos kétely illette. Kételyek persze már korábban is

voltak. Sigmund Koch (1959), aki a hatvanasas években még az egységesítő felfogás egyik vezető képviselője

volt, a nyolcvanas években már határozottan kiállt amellett, hogy többféle pszichológia van. Ezt az átmenetet jól

mutatja magyarul is megjelent, még a hatvanas évek közepén született írása (Koch 2004). A többféleséget

elismerő felfogások klasszikusan pesszimisták voltak, szemben a század közepének Bühler, Vigotszkij és Piaget

fémjelezte optimista felfogásaival, a tudományfilozófiában pedig Mach és Neurath nézeteivel. Kochék viszont

535




önsajnálattal, lemondással és a pszichológia tudományosságának jellegét illető kérdőjelekkel fogadták el a

többféle pszichológia létét. Az utóbbi másfél évtized, az ezredforduló újdonsága, hogy optimista keretekben

fogalmazzuk meg azt, hogy többféle pszichológia lehetséges. Ennek egyik jellegzetes megjelenése Sternberg

(2002) számos munkája.

Az intelligencia- és érzelemkutató Sternberg az utóbbi évtizedekben a pszichológiai elmélet kérdéseivel

foglalkozik. Ennek a történeti elemzésnek kiinduló és visszatérő mozzanata nála az unifiká- ciós elméletek

megkérdőjelezése a pszichológia történetében. Stenberg felfogása szerint az egységes pszichológia hite helyett

egy toleráns optimizmus világában kell élnünk. Ez a toleráns optimizmus abból indul ki, hogy a pszichológia

mint komplex, interdiszciplináris tudomány, egyszerre vizsgálja az ember többféle beágyazottságát. Az embert

mint viselkedő, mint mozgatóerők által irányított és mint megismerő lényt tekinti. Mindezek a mozzanatok

egyszerre tartoznak az emberi természethez, ezért hasonló módon, ahogy a szakágak (iskolapszichológia,

műszaki pszichológia, klinikai pszichológia stb.) a meghatározó folyamatok sokfélesége révén sokféle

pszichológiát vizsgálnak, ugyanígy a mai elméleti pszichológiának is többféle emberképet kell feltételeznie. A

pszichológiának nemcsak a terület, hanem az előtérbe állított oksági viszonyok és meghatározottságok révén is

elkerülhetetlenül sokféle modellje van.

A pszichológia így felfogott, egymással versengő megközelítéseinek sokaságából nem a klasszikus, az

iskolákhoz sorolható, hanem a kutatási témákhoz és módszerekhez szorosan kapcsolódó, nyílt vagy rejtett

emberképi mozzanatokat szeretném előtérbe állítani. Három olyan kérdést emelek ki, amelyek világosan

megmutatják, hogy a modern pszichológia a társadalom egésze és a többi tudomány számára is jellegzetes

elkötelezettségeket tartalmaz, illetve jellegzetes problémákat állít előtérbe.

9.1.2. A biológiai meghatározottság

A 19. század utolsó harmadától megjelenő modern pszichológiának vezető emberképe az, amely módszertanilag

a természettudományok mintájára képzeli el a lélektan művelését, tartalmilag pedig az ember lelki jelenségeit

természeti jelenségnek tartja. A természeti folyamatként felfogott lelki jelenségek egyik értelmezésében azt

hangsúlyozza, hogy folytonosság van a testi, az idegrendszeri és a lelki folyamatok hármassága között, sőt

egyenesen azt hirdeti, hogy a lelki jelenségek azonosak valamely idegrendszeri izgalmi folyamattal, vagy

legalábbis visszavezethetők arra. A másik irányból pedig Darwin örökségeként azt hirdeti, hogy a lelki

jelenségek eredetüket tekintve természetiek: a testi tulajdonságokhoz hasonlóan sok millió éves evolúciós

folyamat eredményeként bontakoztak ki, és azért stabilizálódtak, mert valamilyen adaptív, alkalmazkodási

hasznuk van. Százhúsz éve vitatják a filozófusok, gondoljuk csak Husserlre (1910), és a más elkötelezettségű

pszichológusok – a századfordulón például Spranger (1927) vagy a pszichoanalitikusok egy része, a kulturális

pszichológia –, hogy helytálló-e ez a hol rejtett, hol nyíltan kimondott redukcionizmus. (A kulturális

pszichológia ilyen összefoglalására lásd Cole 2005.) Az utóbbi két évtized újdonsága nem maga az a tény, hogy

újra határozottan felmerül a lelki jelenségek neurobiológiai lehorgonyzásának vagy redukciójának, illetve

evolúciós visszavezetésének programja, hanem az, hogy ezeket a visszavezetéseket megpróbáljuk

összekapcsolni egymással, evolú- ció-élmény-kultúra-idegrendszer négyszögében gondolkozunk, s ezzel

megpróbáljuk meghaladni a másfél századdal ezelőtti természeti emberképek ismétlődően kritizálható, naiv

szemléletét.

A mai pszichológia háromféle vélt szakadék meghaladásából indul ki:

• biológiai és társadalmi emberkép,

• szellemi értékek követése, a tények világa,

• individuális és szociális ember.

Olyan természetelvű, naturalista pszichológiát fogalmazunk meg, amely a társas világot és a kultúrát is

természeti jelenségként kezeli. Hadd idézzek egy korábbi könyvemből (Pléh 2003a, 10-11. o.):

„A mai naturalisztikus pszichológia három – részben új, részben felújított, új adatokkal alátámasztott –

mozzanatot hangsúlyoz, hogy meghaladja ezt a kettéosztást. Az első a szocialitás kiinduló tényezőként történő

felvétele. Ez a gondolatmenet már a hagyományos értelemben »szocializálatlan« csecsemő életében is felfedezi

a szocialitást, mint azt meggyőzően illusztrálja Gopnik, Meltzoff, és Kuhl (2005) bevezető tankönyve. Ez a

világkép az embert természetétől fogva tartja társas lénynek, a társadalmat vezeti le az ember biológiai társasságából,

s nem fordítva. Ennek a társas gondolatmenetnek egyik középponti mozzanata a másik ember belső

világának feltételezése, vagyis az a különös vonásunk, hogy nemcsak igazodunk társainkhoz, hanem a társakat

536




gondolkodó lényeknek tekintjük, s fontos is számunkra, mi is jár éppen a másik fejében. Alapvető mozzanat ez

abban az értelemben, hogy az evolúció nyújtotta kiindulópont bizonyosan az egyik legdöntőbb adaptáció az

emberré válás során. A mai naturalizmus egyik újdonsága a szocialitás evolúciós levezetése, a másik, hogy ezt a

csecsemőkori kiinduló feltételekre is bizonyítja, illetve hogy a kultúra egészét ezekre a kiinduló

gondolattulajdonításnak megfelelő kulturális tanulási mechanizmusokra vezeti vissza (Gergely 2002; Tomasello

2002; Csibra és Gergely 2007).

A másik naturalista újdonság, mely az etológiában és a csecsemőkutatásokban összefonódik az elsődleges elemi

szocialitás doktrínájával, az a gondolat, hogy az ember sajátosan értelmező lény, aki mind az oksági értelmező

modelleket, mind a szándéktulajdonítást mint praktikus hermeneuta használja. Az ember ilyen értelemben

különösen jó pszichológus, s éppen ez a »pszichológus« volta teremti meg a kultúra lehetőségét. Maga a

kultúraalkotás képessége kulcsfontosságú kiinduló biológiai feltételünk. Olyan vonás lenne ez, melyben

összekapcsolódik a szocialitás és az intencionális mozzanat: az ember a másikra figyelve, annak

szándékrendszerét próbálja feltárni, s ez lenne a gondolatok terén folyó társas integráció legfontosabb útja is.

Dan Sperber (2001), az antropológus hor- ribile dictu egyenesen arról beszél, hogy a modern

embertudománynak kettős materialista attitűddel kell élnie. Ez a kettős materializmus a gondolatok,

reprezentációk fogalma köré szervezi az embertudományt. Ezek a megfoghatatlannak tűnő entitások

kétféleképpen anyagiak. Egyik oldalon anyagi létezők az egyes gondolathordozók privát reprezentációit

megvalósító pszichofiziológiai folyamatokban, a másik oldalon pedig mint nyilvános reprezentációk a jelek

anyagi világában terjednek, s ennek a terjedési és stabilizálódási mintázatnak a feltárása a kultúrakutatás

feladata.

A harmadik új mozzanat a mai pszichológia naturalizmusában az idegkutatás és a pszichológiai vizsgálódás

közötti kifinomultabb viszony.”

Ennek mutatja néhány oldalát a Viták a redukcio- nizmusról című vitatott KÉRDÉsEK-szövegdoboz.

Mindennek következtében a mai naturalisták számára a 22.1. ábrán látható gondolati keret kínálkozik.

9.1.3. A társas élet biológiája

A hármas összekapcsolás kitüntetett terepe a szo- cialitás biológiájának elemzése. Ilyenkor tulajdonképpen az

történik, hogy Vigotszkij (1971) kulturális pszichológiai hagyományát mintegy belehelyezzük az agyba, amint

azt már a nagy orosz gondolkodó követői a század harmincas éveiben is megtették, gondoljunk csak Lurija

(1975; 1987) munkásságára a kulturális eredetű agykérgi funkcionális szervekről. Mai értelmezésünkben, míg

az ember ember mivoltát különleges biológiai adaptációk biztosították, ezek kultúra- s majd társadalomépítő

adaptációk, de eredetileg az elemi szocialitás körülményeit hozták létre (Tomasello 2002; Tomasello és mtsai

2007). Ennek az elemi szocialitásnak pedig meg lehet közvetlenül találni a neurobiológiáját. Két példán

szeretném ezt illusztrálni.

22.1. ábra. A lelki jelenségek hármas beágyazottsága

9.1.3.1. A tükörneuronok és a szociális tanulás

A 19. század vége óta hangsúlyozzák az én és az öntudat társas keletkezésének modelljei, James Baldwin (1894)

vagy Georg Herbert Mead (1973), vagy a francia közegben Henri Wallon (1971) munkásságától kezdve, hogy a

társasság valahol a társas interakciókból fakadó külső burok az ember személyiségén. Ezt sokan, például az

említett francia Wallon is, kiegészítik egy belső modellel, amelyet legerőteljesebben Ernst Mach (1927)

fogalmazott meg a 19. század végén: az Én vonatkoztatási kerete a saját testvázlat. A gyermeki fejlődés

vizsgálatában és a patológiában, különösen a neurológiában mindig előtérben állt egy olyan felfogás a

századforduló óta, amely a testvázlatnak és az elemi szocialitás- nak valamiféle érintkezési pontját vagy

537




kapcsolatát kereste. Az utóbbi tíz év neurobiológiai kutatásai azonban meglepően lehorgonyozni képesek ezt a

kissé spekulatív, evolúciós és fejlődési felfogást, s összekapcsolják a társassággal.

Rizzolatti és mások kutatásai a tükörneuronok- ról kimutatták, hogy a majmok idegrendszerében vannak olyan

jellegzetes sejtcsoportok, amelyek egyaránt reagálnak akkor, amikor az állat saját maga valamilyen szándékos

cselekvést végez, s akkor, amikor egy másik állatnál vizuálisan feldolgozza, látja a megfelelő mozdulatot. A

saját mozdulat és a látott fajtárshoz rendezett másik mozdulat egy közös képbe kerülnek itt, konvergens

idegrendszeri területek izgalma kapcsolódik hozzájuk. (Összefoglalásukra lásd Rizzolatti és Craighero 2004;

Marton 2001; 2003, újabb kísérletekre pedig Ne- lissen és mtsai 2005.) Számos klasszikus kutatás, például a

magyar szakirodalomban Marton Magda munkái (1970) már rámutattak viselkedéses alapon arra, hogy a saját

testkép finomodásának milyen kitüntetett jelentősége kellett legyen az emberré válásban. A tükörneuronok

felfedezése – nevüket onnan kapták, hogy a saját mozgás és a másik

mozgása számára tükröt képez a mindkettőre reagáló kérgi sejtcsoport – azt eredményezi, hogy ez a spekulatív

vonulat, amely az emberi éntudat és az elemi szocialitás összekapcsolására törekedett, közvetlen neurobiológiai

alapot kap. Az empátia és hasonló, meglehetősen körvonalazatlan, de sokat ígérő fogalmak a pszichológiában,

amelyek eredendően utánmozgást és ennek megfelelő utánérzést feltételeznek, itt közvetlen lehorgonyzást

kapnak. Ezt az értelmezést mutatja be maga Rizzolatti is (Gallese és mtsai 2004; valamint a klasszikus anyagot

és a mai idegtudományt ötvözve Marton 2001;

2003).

Ilyenkor tehát olyan remények jelennek meg a kutatásban, hogy nem pusztán fogalmilag jön létre új integráció a

modern természeti emberképben a háromféle hagyomány, a kulturális, a neurobioló- giai és az evolúciós

emberkép között, hanem ennek közvetlen evolúciós eredetű és ugyanakkor neu- robiológiai lehorgonyzását is

megkapjuk. Vagyis reménykedünk, hogy ha konceptuálisan nem is, de tényszerűen valóban van új azon a téren

a nap alatt, hogy az elemi szocialitást összekapcsoljuk az evolúcióval és a neurobiológiával.

9.1.3.2. Evolúciós spekulációk a neurális verbuválásról

Számos adat, például kétnyelvűek nyelvreprezentációjának elemzése utal arra, hogy a nyelv ontogenetikus

kibontakozása során hajlékony és elsajátításikontextus- és rendszerfüggő az a mód, ahogyan az idegrendszert

mintegy verbuváljuk sajátos feladatokra. Ez talán evolúciós szempontból is igaz. Azt a módot, ahogyan

Chomsky (1995) elképzeli a nyelv kialakulását exaptációk révén, rafináltabban is meg lehet fogalmazni.

Stanislas Dehaene tette ezt meg az írás rendszerére vonatkoztatva.

Agyi képalkotó módszerekkel azt találták, hogy a legkülönbözőbb írásrendszerek esetén lényegében ugyanott, a

parieto-okcipitális-temporális területen, vagyis a fali, a tarkó- és a halántéklebeny találkozási helyén alakul ki a

vizuális szóforma terület. Ez az érzékeny terület evolúciósan nem azért alakult ki, hogy olvasni tudjunk. Azért

alakult ki, hogy nagyon kis látószögű textúrákat tudjunk élesen látni, ami nagyon fontos például kedvesünk

arckifejezésének kibogozásánál vagy a szerszámkészítésben a szerszámok és a megmunkálni kívánt, megcélzott

tárgyak textúrájának egymáshoz illesztésében. Az olvasás mint kulturális rendszer ezt az agykérgi területet

verbuválja. Izgalmas kérdés, hogy nem lehet-e maga a nyelv is ilyen verbuvált rendszer? Nem lehetséges-e,

hogy a természetes nyelv sem úgy alakult ki, hogy a Broca- és Wernicke-terü- let speciálisan adaptívan

szelektálódott a nyelvre, hanem valamilyen más funkcióra választódott ki, mint például a gyorsan változó

mozgások produkálására, ez lenne a Broca-terület, illetve a gyorsan változó hangminták elemzésére (Wernicketerület).

A nyelv, amikor mint emberek közötti gyakorlat létrejött, ugyanúgy, mint az írás, meglévő agyi

struktúrákat verbuvált volna. Dehaene metaforája erre a neurális reciklálás. Amikor a kulturális fejlődés

meglévő idegrendszeri struktúrákat felhasznál, akkor nem biztos, hogy magára a kulturális újításra, például a

nyelvre kell, hogy legyen egy adaptációs történetünk.

A nyelv már meglévő olyan rendszereket használ fel, amelyek a finom mozgások és a finom hangelemzés

szerveződésére bontakoztak ki az emberi nyelv megjelenése előtt. Dehaene és Cohen (2007)

megfogalmazásában a neurális újraciklálás a következő feltevésekből indul ki:

„1. Az emberi agyi szerveződést az evolúciótól örökölt erős anatómiai és kapcsolati korlátok jellemzik. A

csecsemőkorban már igen korán megjelennek a rendezett neurális térképek, és ezek a későbbi tanulást bizonyos

irányba befolyásolják.

538




1. A kulturális elsajátításnak (pl. az olvasás elsajátításának) meg kell találnia a maga neurális fülkéjét, vagyis

olyan idegrendszeri hálózatokat, amelyek elég közel állnak a kívánt működéshez, és elég hajlékonyak ahhoz,

hogy neurális erőforrásaik jó részét erre az új használatra irányítsák át.

2. Amikor az evolúciósan végbement működésekre dedikált kérgi területeket új kulturális tárgyak szállják meg,

ezek korábbi szerveződése nem teljesen törlődik ki. Vagyis a korábbi neurális korlátok jelentős hatást

gyakorolnak a kulturális elsajátításra és a felnőttkori szerveződésre.”

Ez a sajátos evolúciós felfogás azt is jelenti, hogy még a mai kultúra informatikai rendszereinek emberi

használatát is megpróbáljuk beilleszteni egy olyan emberképbe, ahol a kiinduló paraméterek szabják meg a

modernizációs eszközök kereteit. A videoklipek világa az eredendő vizualitás újrameg- jelenése lesz, a

csevegőszobák az embert körülvevő közeli társas burkot valósítják meg újra, s így tovább (Nyíri 2002 kötete sok

ilyen elemzést mutat be).

Vitatott kérdések – Viták a redukcionizmusról –Az agyi képalkotás újdonsága

Természetesen minden hagyományos materialista felfogás kulcskérdése is a neurális és a pszichológiai szint

közötti viszony elemzése. Az utóbbi két évtizedben az új mozzanat tehát nem maga a kérdés, hanem az

idegtudomány fejlődésének köszönhetően annak hangsúlyai és módszertani lehetőségei. Manapság három új

minőségi sajátosság jellemzi a régóta meglévő kapcsolatokat idegtudomány és pszichológia között.

1. A mai humán neurobiológiai kutatás bonyolult viselkedési és kognitív fogalmakból indul ki. Sokkal

komplexebb kérdésekre keres magyarázatot, mint korábban tette, például amikor a képzeleti képek, a

nyelvtani szabályok vagy az erkölcsi szabályozás neurobiológiáját kutatja, igen részletes pszichológiai

elméletekből indul. (Erre a kifinomultságra példaként lásd a Vizi és mtsai 2002, valamint a Pléh, Gulyás és

Kovács 2003 szerkesztette köteteket. Az evolúcióval való összekapcsolásra pedig Pinker 1994; 2003 igen

érdekes forrás.)

2. Az idegkutatás, a pszichológia és a genetika szorosabb kapcsolatba került az idegrendszer epigenezisének

vizsgálatában. Ez megjelent már számos átfogó modellben is, például Changeux (2000; 2008; lásd még a

Changeux és Ricoeur 2001 vitakönyvet is) munkáiban. Számos konkrét, kisebb léptékű változata is van,

amikor a pszichológusok a genetikai zavarok, az idegrendszeri szerveződés és a kognitív szerveződés

viszonyát elemzik; például az autizmus, a nyelvfejlődési zavarok vagy a Williams-szindróma esetében,

illetve az egyéni különbségek kutatásában halad együtt genetika, pszichológia és idegtudomány. (Jó

bemutatását adja a magyar törekvéseknek e téren a Racsmány és Pléh [2001], valamint a Czigler, Halász és

Marton [2002] szerkesztette kötet. A nemzetközi törekvéseknek pedig érdekes tükre Sachs 1999 és Schachter

2002, a két kiváló neuropszichológus könyve.)

3. Az idegkutatás öszekapcsolódik az elemi szocialitás és személyiség vizsgálatával. Ennek is hosszú múltja

van persze, a mostani újdonság „csak” a kidolgozottabb szociális koncepciók használata, amikor például a

prefron- tális területek, az érzelmi leképezés és a szociális felelősség kapcsolatát vizsgáljuk (Damasio 1996),

vagy az énreprezentációk keletkezését (Changeux és Ricoeur 2001).

Az agyi képalkotó eljárások használata révén szinte megvalósult az álom, hogy a kísérletező által manipulált

ingerhelyzetek közepette vizsgáljunk konkrét lelki jelenségeket és működésében a sértetlen idegrendszert,

amikor például a kísérleti személy egy verset mond fel, vagy egy riasztó hírről értesül, egy kedves vagy egy

morcos arcot lát. Az igazi újdonság azonban a gazdagon alkalmazott idegtudományi módszerek révén előálló

komplex folyamatelemzés, s nem csupán az egyedi technológiai eredmény. Tizenöt évvel ezelőtt még az volt a

nagy újdonság, hogy szavak észlelése során például a pozitronemissziós tomográfiai eljárás (PET) segítségével

egyáltalán kimutatták, hogy valóban a neuro- pszichológiából ismert aktiváció figyelhető meg, például és főként

a halántéklebeny Wernicke-területén. Külön érdekesség volt, hogy ezeket a kutatásokat az a Michael Posner

(Posner és Raichle 1994) kezdte el, aki évtizedeken keresztül a puszta kognitív pszichológiai megközelítés

vezető képviselője volt. O volt annak a „kivonásos szemléletnek” a felújítója (Posner 1975), amely az egyre

bonyolultabb feladatok közben mutatott reakcióidő-mintázatokból következtetett a személy által végrehajtott

mentális átalakítások természetére. Ugyanez a Posner vált a kilencvenes években az új „mentális röntgenezés”

legkiemelkedőbb úttörőjévé, aki azt kezdte hirdetni, hogy az új, nagy érzékenységű és főként jó téri felbontású,

az ép személyekre alkalmazható neurobiológiai módszerekkel ténylegesen lokalizálni lehet az egykor

feltételezett puszta kognitív modelleket.

Két évtized során a képalkotó eljárások révén ma már minden adott részkérdésben, például a szófelismerésben,

évente sok száz közlemény jelenik meg, amelyek mind egy picit árnyalják a képet. Hogyha egyetlen agytérképre

539




vetítenénk rá az ösz- szes talált eredményt, akkor szinte az derülne ki, hogy bizonyos területek kivételével a

szófelismerés során szinte az egész agykéreg aktiválódik. Az adatok nagy komplexitása révén, amikor sok ezer

adat áll rendelkezésre, amelyek részben ellent is mondanak egymásnak, akkor észre kell vennünk, hogy egy

egyszerűnek és egy helyre lokalizálhatónak tekintett folyamatnál – mint a szófelismerés esetében is – bonyolult

funkcionális modellre van szükségünk, amely sokszoros determinációt hirdet és soklépéses feldolgozásokat

(Levelt, Roelofs és Meyer 1999). Magyarán, a költséges neurobiológiai módszerek önmagukban nem adnak

választ a mentális folyamatok idegrendszeri szerveződésének kérdésére. A válaszhoz valódi komplex

feltételvariáló pszichológiai kísérletekre és komplex kérdésekre van szükség. Az új technológia tulajdonképpen

a redukcionizmus kérdésének kifinomultabb felvetését kényszeríti ki a pszichológustól.

A technológia tehát az első lelkesedések elmúltával átgondoltabb modellalkotásra kötelez. Kérdés azonban,

hogy a természeti emberkép világában valóban vannak-e újdonságok a 19. század végi felfogásokhoz képest.

Úgy érzem, vannak, s ezek javarészt a 19. század végén kialakult kétféle elképzelés, a neuro- biológiai és az

evolúciós biológiai redukció összekapcsolásából fakadnak. Különös és sajátos módon ezek az összekapcsolások

a legizgalmasabban ott jelennek meg, ahol egy harmadik pólust is bekapcsolnak: az elemi szocialitást. A magyar

nyelv igen szerencsés, amikor a social kifejezésnek két megfelelőjét használja mind a köznyelvben, mind a

szakirodalomban. Számunkra nem jelent nehézséget a társas és társadalmi megközelítés megkülönböztetése,

míg az angol és francia terminológiában ez igen körülményes (gondoljunk csak a societal kifejezés karrierjére az

utóbbi két évtizedben). Amikor biológiai természetű magyarázatokat keresünk, ezeket nem a társadalmi, hanem

a társas folyamatokra keressük. Maga ez a megkülönböztetés újdonság a 19. század végi szociál- darwinista

koncepciókhoz képest, amelyek túl könnyedén ugrottak az egyéntől a társadalomhoz. Mi az egyéntől

közvetlenül csupán a társas közeghez ugrunk.

9.2. A kogníciótól a társas megismerésig

Az alternatív pszichológiai emberképek egyik legrégebbike szintén a 19. század második feléből származik, és

eredetileg Dilthey (2004) nevéhez fűződött. Ez a felfogás az ember lelki jelenségeinek szervező mozzanatát nem

az idegrendszer működésmódjában, nem is sajátos, emberspecifikus idegrendszeri struktúrában, de nem is a

törzsfejlődésnek az embert alakító szorítóerőiben látja. Ezzel szemben magát az individuumot az őt körülvevő

kultúra termékének tartja. Az ember mentális folyamatainak értelemszerű, legfontosabb mintázatot adó szervező

elve a kultúrából származik. Míg a természeti felfogások centrifugálisak, ez centripetális. Kívülről befelé

irányuló nyomások, megszorítások következményeinek tartja az egyén mentális szerveződését. A mai

pszichológiában számos módon kerül ellentmondásba ez a felfogás a természeti emberképpel. Ha pedig nem is

kerül vele ellentmondásba, rivális alternatív emberképet állít a természeti felfogással szembe.

Az egyik ilyen a relativizmus sokat vitatott kérdése. A kulturális pszichológia régi hagyománya, valójában már

Humboldtra visszavezethető hagyomány, amely az emberi élménymódok sokféleségét a kultúrák sokféleségével

kapcsolja össze, s valamilyen hol cirkuláris, hol egyirányú oksági viszonyt is feltételez a kettő között. Hol azt

hirdeti, hogy a mentalitások különbségei szabják meg a kultúrák különbségeit, és utána a kultúrák eltérései

mintegy önfenntartó módon fenntartják a kultúrák különbségeit; hol pedig azt mondja, hogy a kultúra mint egy

külső esetlegesség szabja meg a mentalitások eltéréseit (Cole 2005). Jó néhány kérdésben, például a téri észlelés

és a téri nyelv kapcsolatának viszonyában, nagyon is konkrét módon vitatkoznak a természetelvű

pszichológusok a kultúraelvűekkel. Vajon egyféleképpen tud-e szerveződni a tér tagolódása, és ez határozza-e

meg a téri nyelvet, vagy pedig alapvetően és radikálisan eltérőek lehetnek az énközpontú és az égtájközpontú

orientációs sémák attól függően, hogy milyen tárgyi környezetben él egy kultúra, és ennek megfelelően milyen

nyelvi felfogást alakít ki.

Számos közbülső, kompromisszumos megoldás is kialakult, amelyek azt hirdetik, hogy a kultúrák eltérései nem

szabják meg a pszichológiai folyamatoknak az elemi természeti szerveződését, de a figyelem irányítása és egyéb

lágyabb folyamatok mintegy beállító rendszerek révén igenis meg tudják szabni a mentalitások eltéréseit

(Lukács és mtsai 2003; Pléh 2003a).

A kultúrakutatás új mozzanata azonban az is, hogy az új tudáshordozók, az internet és a háló- zatjellegű virtuális

rendszerek megjelenésével egy olyan provokatív társadalomtudományi szemlélet is kialakult, amely a természeti

metaforákat állítja középpontjába az emberi gondolati kohézió megteremtéséről. Ennek leghíresebb példája

Dawkins (1984) mémelmélete, de ilyen Dan Sperber (2001) fertőzéselmélete is. A két elmélet lényegében azt

akarja hangsúlyozni, hogy nemcsak hagyományos társadalomtudományi modellek, hanem természeti modellek

is kellenek arra, hogy hogyan terjednek és hogyan stabilizálódnak gondolat- vagy hiedelemrendszerek az emberi

társadalomban. Az, amit a hagyományos folklór tanulmányoz ebben az emel- kedettebb hálózati és

információterjedési felfogásban, mint egy átfogó elméleti probléma jelenik meg. Az egyéni interakciók

540




világából kiemelkedve, természeti analógiákat vagy mechanizmusokat lehet találni arra, hogy általában hogyan

megy végbe a gondolati integráció.

Vitatott kérdések – A pszichológia kiterjesztései – A kognitív tudomány példája

Az új, nyitottabb interdiszciplinaritás sok mindent jelent mind a pszichológusszakma intellektuális arculatában,

mind szociológiájában. Az új interdiszciplinaritás színvonalában ismét olyan, mint a 19. századi. Nem

akadémiai szintű pszichológiát kapcsol össze középiskolai nyelvtannal, ha például nyelvpszichológiát vizsgál,

vagy nem középiskolás genetikából, hanem mai genomikából indul, amikor a személyiség genetikai alapjait

keresi. Vagyis profinak kell lenni az összekapcsolt területek mindegyikében. Ritka ma már, hogy valaki ezt

Helmholtzként vagy Wundtként egy fejben tudja egyesíteni. Hatékony kutatócsapatok jelennek meg, ahol a

döntő mozzanat a valós együtt dolgozás. A pszichológiai publikációk átalakulása, a sokszerzős csapatcikkek, a

sok tucat szerzős kézikönyvek megjelenése Magyarországon is jól mutatja ezt. Ennek egy oldalát mutatom be, a

kognitív kiterjesztést. Ennek jogosságát, a kognitív mozgalom középponti szerepét alátámasztja a Nobel díjas

Sperrytől származó posztumusz mottó a fejezet elején.

A kognitív kiterjesztés

A pszichológián belül az 1950-es évek második felétől a hetvenes évekig uralkodott (persze ma is létezik)

kísérleti kognitív pszichológia információfeldolgozó paradigmájának (21. fejezet) számos nagy sikere volt, és

számos kérdésben rendkívül izgalmas és érdekes elképzeléseket fogalmazott meg. (Egy mai összefoglaló a fél

évszázados jubileum kapcsán ad ezekről az ígéretekről áttekintést, Proctor és Vu 2006.). Ez a sikeres mozgalom

vált fokozatosan a pszichológia egyik maga teremtette interdiszciplináris kiterjesztésének, a kognitív tudományi

kiterjesztésnek a kiindulópontjává.

Olyan elképzeléseket állított előtérbe az információfeldolgozó megközelítés, amelyek a 19. századi első mintájú

kognitív kutatás szemléletét felújították, de egyben sokkal precízebbé is tették. A 19. században, a mai kor

perspektívájából nézve, két eltérő kognitív kutatási minta fogalmazódott meg. Mindkettő a német

tudományosságban született. Az egyik, a „tudatlélektan” néven emlegetett, lényegében szenzualista kognitív

tudományi program (6. fejezet). Ez is feltételezi, hogy az emberi megismerésben reprezentációk vannak, de

ezeket a reprezentációkat

• összhangban az empirizmus alulról felfelé építkező logikájával – mind szenzoros mozzanatokra vezeti viszsza.

Ehhez képest a gondolati világ és egyáltalán már maga a fogalomrendszer is interpretált, másodlagos

• létező dolog, de nem elemi. Ennek a kutatásnak a kísérleti paradigma a vezérelve, és idők és hibák mintázatait

rendeli különböző megismerési folyamatokhoz.

Ezzel szemben a másik modell,

Frege modellje (magyarul: 1980) a gondolat elvont formájából indul ki (9. fejezet). Pontosan a korai

pszichológia szenzualista elkötelezettségével való elégedetlenségnek a keretében azt hangsúlyozza, hogy az

emberi gondolkodást propozicionális szerveződés jellemzi. A kijelentések viszont nem vezethetők le képzetek

asszociációiból, eltérően attól, ahogy például John Stuart Mill gondolta volna. Frege azt vallotta, hogy a

kijelentés-forma az elsődleges a gondolatban. Ennek megfelelően alkotta meg a gondolkodás propozicionális

kalkulus függvényszerű elképzelését. Fontos azonban tudni, hogy ezt ő nem az egyéni gondolkodókhoz

rendelte, hanem platonisztikus felhanggal, testetlenül kezelte a gondolat formáját.

A behaviorista kitérő, kaland, paradigma után a 20. század közepén újraszülető kognitív eszme nagy újítása –

éppen a számítógép és az információelmélet hatására -, hogy a kísérleti paradigmába visszacsempészi a fregei

gondolatmenetet. Úgy is mondhatjuk, hogy Frege újraértelmeződik, individualizálódik, akárcsak a 19. század

közepén Kant öröksége. A lényeges mozzanat az, hogy a logikai jellemzés nem platóni eszmei szinten

tételeződik, hanem maga a kijelentésszerű szerveződés lesz az egyik legfontosabb elv a kognitív kutatásokban.

A gondolat nyelve (Fodor 1975) keretében történő besűrítés a végső közös nevezője az egyes moduláris

szenzoros élményeknek. Az információs paradigma számos vitát eredményez a képi és kijelentésreprezentáció

képviselői között. De emellett új fogalmakat is behoz. Az emlékezeti rendszerek elméletét például. Az igen

rövid idejű (szenzoros), rövid idejű és a hosszú távú emlékezeti rendszerek elkülönítésével olyan rendszerezést

adnak az emlékezetpszichológia későbbi tényeinek, amelyek az idői lejárat, a reprezentáció elvontsága és a

felejtést okozó folyamatok természete tekintetében minőségileg elkülönített „tárak” metaforájában képzelik el a

gondolati leképezést. Elkezdődik ennek a vitatása is, a tárak helyett megjelennek dinamikusabb elképzelések,

amelyek a feladat szempontjából adaptívnak tekintik a formai és a jelentésalapú reprezentáció kialakulását.

541




A klasszikus kognitív pszichológiának jellegzetes nagy sikerei a nyelvi megértés modelljei, amelyek szintén jól

illeszthetők a különböző átkódolási folyamatokba, ahol arról lesz szó, hogy hogyan alakul át valami egyik

leképezésből, például a fonetikai leképezésből a szóalapú, lexikai leképezésig, hogy azután mozgósítani tudja a

jelentést. A nyelvi megértés vizsgálatának különleges, mindmáig érvényes központi problémája az is, hogy az

algoritmizálható és a heurisztikus folyamatok hogyan kapcsolódnak egymáshoz. Mikor vannak átlépések, ahol a

tudás és világismeret alapvetően meghatározza a megértést, s ez vajon kezdettől jellemző, vagy csak az utolsó

lépéseiben.

Jellegzetes vitatémája ennek a kornak, hogy a még a behaviorizmus vége felé kidolgozott hagyományos

perceptuális tanulási elképzelések, amelyek az érzékelési leképezésben a kontextus, a gyakoriság és az elvárás

szerepét hangsúlyozzák, vajon azonnaliak-e, vagy később megjelenő, másodlagos folyamatokban

érvényesülnek-e, vajon kétszakaszos rendszerben kell-e elképzelnünk őket, stb. (lásd erről Marton Magda

[1975] szöveggyűjteményét). Olyan kérdés ez is, amely már Helmholtz és Hering vitáiban a 19. század végét is

jellemzi. Az új, sokkal technologizál- tabb, sokkal adatgazdagabb kognitív pszichológia precízebben körül tudja

határolni az alulról felfelé és a felülről lefelé működő folyamatokat, vagy ha számítógépes metaforákat akarunk

használni, adat meghajtotta és fogalom meghajtotta folyamatok megfelelő viszonyát.

Egy másik jellegzetes vitatéma a szekvenciális és párhuzamos folyamatok és a figyelem helye ezek

elemzésében. Vajon milyen mélységű feldolgozásig érvényes a párhuzamosság, és honnantól kezdve jelenik

meg a szekvencialitás? Ez az évtizedekig tartó, számos kísérleti tényt érintő vita a nyolcvanas években azután

átmegy egy új szakaszba, amikor a mindent uralni igyekvő, átfogó konnekcionista tanulási modellek majd azt

hangsúlyozzák, hogy minden folyamatunk végső soron önmagukban működő, értelmetlen feldolgozási egységek

működésének eredménye. A szekvencialitás pusztán a nyelvi gondolkodásmód mintegy emulált betolakodása

lenne. Vagyis másodlagosan vagyunk szekvenciálisak, és elsődlegesen mindig párhuzamosak. Ha a dolog

technikai hasonlatait nézzük, akkor a klasszikus felfogás valahol egy újabb és újabb átiratokat eredményező

szövegszerkesztőnek, a modern felfogás viszont egy multimédia-rendszernek képzeli el az emberi gondolkodást.

A kognitív pszichológiától a kognitív tudományig – üres absztrakció vagy interdiszciplinaritás?

Miközben ez a fejlődés a pszichológiában végbemegy 1970 és 1985 között, egy további abszorpciós lépés révén

kialakul a gépi ihletésű kognitív tudomány. Ennek jelszava az egységes információfeldolgozó paradigma. Ez a

paradigma a pszichológiát új keretbe helyezi. A kognitív tudomány, illetve – más szóhasználatban –

tudományok egyike lesz. Vagy úgy értelmeződik, mint egy átfogó kognitív szemlélet egyik megnyilvánulása,

vagy pedig mint egy metszet egyik eleme. Ezt a két felfogást mutatja a 22.2. ábra.

Az ábra bal oldala azt mutatja, hogy a hetvenes évekre a pszichológusok, a nyelvészek stb. felismerték, hogy

maga ez az egységesnek tűnő információfeldolgozó szemlélet igen sok területen megjelenik. Van egy közös

attitűd, amely valami közös címkét igényel. A kognitív tudomány ebben a felfogásban egy olyan integratív

tudomány programja lenne, amely a különböző területekből a hasonló szemléleteket emeli ki. Nem külön

tanszékekre, hanem az együttműködésre helyezi a hangsúlyt. A másik felfogás viszont, amelyet az ábra jobb

oldala mutat, úgy gondolja, hogy a nyelvészet, biológia, logika, matematika stb. szaktudományok, amelyeknek

van egy közös átfogó szakterülete, amely a megismerés és a tudásreprezentációk problémáival foglalkozik. E

szemléletben a kognitív tudomány nem attitűdök megjelenése a legkülönbözőbb területeken, hanem különböző

tudományok metszete, ahol a közös nézőpont elsősorban az emberi megismerés vizsgálata.

Ez a kétféle felfogás a tudományok története szempontjából is kétféle attitűdöt képvisel. Az egyik szerint a

tudományok többé-kevésbé kialakult rendszerében újabb és újabb attitűdök alakulnak ki. Például ha kognitív

etológiáról beszélünk, akkor nem jön létre valami új fejezet, amihez új fiókokat kellene nyitnunk a fejünkben és

a tanszékek és kutatócsoportok világában, hanem egyszerűen egy új attitűd válik szükségessé. A másik felfogás

szerint viszont az érintkezések révén új fejezetek jönnek létre, és a tudományos területeknek állandó burjánzása

lesz, ennek megfelelően a kognitív etológia külön tanszékként jelenik majd meg. E két attitűd számos kísérleti

pszichológus, pszichofiziológus vagy fejlődéskutató számára új azonosulási mintákat és érvényesülési terepeket

is jelent. Magyar kritikusok, Boros (2004) és Margitay (2006) is felhívják a figyelmet itt a fülkésedés

veszélyeire. Igazából azonban nem erről van szó. A pszichológia és a kognitív tudomány „flörtjének” szerepe

az, hogy működő és használható – például a gyakorlat felé nyitott és az ifjúságot inspiráló – modelleket

alakítson ki a megismerésről. Tágabb kereteket ad, s egzisztenciális mozgási szabadságot.

542




22.2. ábra. A kognitív tudomány mint közös szemlélet, illetve mint átfedési területek koncepciója

Az utóbbi két évtizedben azonban kiderült, hogy ez a száraz, pusztán reprezentációs megismerési világ nemcsak

emberi okokból, de tartalmi okokból is tarthatatlan. A tiszta megismerés eszményét egy interpretált kognitív

tudomány veszi át. Olyan interpretált kognitív tudomány, amely egyik lehetőségként a neurobiológi- ával

kacsint össze, proximális biológiai modelleket keres a megismerési folyamatokra (Pléh, Kovács és Gulyás

2004). Kibontakozik a kognitív idegtudomány. Ez adja a proximális, a közeli magyarázatokat, vagy ha az

evolúció felől nézzük, a megvalósító mechanizmusokat. Mára nem egyszerűen pszichofiziológia vagy agyi

képalkotás használata ez viselkedéses kísérletezés közben, hanem egy olyan attitűd, amely a puszta viselkedéses

adatgyűjtést is az idegrendszeri hálózatokra, területekre, a szisztémás idegtudomány hagyományos terrénumára

vonatkoztatva értelmezi. Az öntudatos mai pszichológia szerepe itt sajátos: ő adja meg a megmagyarázandó

dolgokat, és a viselkedés elemzésével valójában kulcsa annak, miről is kell szóljon az idegtudományi

értelmezés, többé nem valami megtűrt falusi rokon (lásd erről a Nobel-díjas élettanász s kiemelkedő kognitív

pszichológusok közös álláspontkifejtő dolgozatát: Albright, Kandel és Posner 2000). A gond itt is megvan: a túl

sok agyi lokalizáció a perspektíva elvesztésével fenyeget, amit csak a klasszikus komputációs logikából, például

a David Marrtól ismert feladatelemzés tud feloldani (Kovács 1991; ennek mai változata Changeux 2008).

Emellett az evolúciós pszichológia keretében megjelenik a disztális biológiai értelmezés fontossága is, ahol az

emberi megismerés rendszerét próbáljuk meg elhelyezni az evolúciós rendszerben. Próbáljuk a nyelvet úgy

tekinteni, mint evolvált rendszert. Próbáljuk a színlátás funkcióit tekinteni. Darwin és az evolúció eszménye

jelenik meg vezető elvként ebben az evolúciósan értelmezett kognitív tudományban (Pléh, Csányi és Bereczkei

2001).

Végül a harmadik interpretáció a társadalmi minták világa, ahol megpróbáljuk a társadalommal érintkező, a

társadalomban közlekedő ember megismerési folyamatait a társadalom szempontjából tekinteni. A színek

világától a társas alkudozás mechanizmusainak elemzésén át a mai házassághirdetések elemzéséig – ki

dicsekszik erőforrásaival, s ki a fiatalságával? – erőteljesen megjelent az a törekvés, amely a mégoly mai ember

lelki jelenségeit is évszázezrekkel ezelőtti adaptációkkal magyarázza. A pszichológia tekintetében magyarázó

törekvés ez. Az evolúciós tudományok teljes palettáján pedig két fontos jellegzetessége van: magát a belső

embert, az élményvilágokat, a preferenciákat nem mellékterméknek tartja, hanem az evolvált működések tartós

fenntartását biztosító rendszernek. Sem a szeretet, sem a szelíd táj preferenciája nem tűnik el, hanem funkciót

kap (Bereczkei 2003 mellett a Magyar Tudomány 2002/1.

száma jó bemutatása e törekvéseknek, összes konceptuális gondjukkal együtt). Mint mindegyik új iránynak, az

evolúciós pszichológiának is megvan a saját veszélye: túl könnyű, meseszerű magyarázatokat kreálhat, post hoc

mindenre. Mint Ketellar és Ellis (2000) rámutat, hosszú távon azonban van kiút ebből, a lokális

magyarázatokból kibontakozhatnak ellenőrizhető hipotézisek, amelyek már a klasszikus hipotetikus-deduk- tív

tudományeszménynek megfelelően működnek.

543




A kognitív pszichológia és a kognitív tudomány kibontakozásának viszonya jól illusztrálja, hogy egy új irányzat

keletkezésében tetten érhető három mozzanat. Az egyik mozzanat ennek előkészítése, a meghaladott régi

paradigma vagy régi irányzat világában, együtt az új nemzedék lázadási igényével. Az új nemzedék igénye

akkor kap mozgalmi jelleget, ha külső tényezők ezt segítik. Ilyen külső tényező volt a pszichológusok világában

a múlt század ötvenes éveiben a számítástechnika megjelenése és az ehhez kapcsolódó matematikai és logikai, a

gondolat világát formalizáló fejezetek (információelmélet, kibernetika stb.) megjelenése. „Ha a gépek is

gondolkodnak, akkor talán az ember is gondolkodhat”, hangzott a felismerés. A másik jellegzetes mozzanat,

hogy az új irány egyszerre lesz fejezet a szakmán belül, és ugyanakkor iskola vagy paradigma, amely arra

törekszik, hogy mindent kisajátítson. Mind a kognitív pszichológia a lélektan saját történetén belül, mind a

később megjelenő kognitív tudomány mindenevő. Ezért jelenik meg ennek vonzása az 1990-es évektől új,

hasonló általánosságokra törekvő próbálkozásokra, mint például affektív tudomány, magatartás-tudomány stb.

Ezek a törekvések azonban nem jelentenek feltétlen győzelmes irányt a kognitív pszichológiában. Épp a nyelv a

jellegzetes példa arra, hogy miközben vannak, akik ki akarnak lépni a száraz kognitivista keretekből, továbbra is

velünk van a nyelvi rendszer önmagában tekintésének koncepciója. A nyelvészet és a pszicholingvisztika egy

része nyíltan hirdeti is, hogy szemlélete visszatérés Descartes-hoz: a megismerés önmagában tekintett

karteziánus modellje. A félelem, hogy a „kognitív forradalom”, ami a pszichológiát illeti, visszavezet a wundti

modellhez, nem megalapozatlan tehát, de sokan szeretnék elkerülni ezt.

Reflexióra érdemes és tanulságos, hogy miben volt kitüntetett a kognitív forradalom és/vagy mozgalom, miért

nem vele azonos súlyúak az azóta keletkezett újabb törekvések. A behaviorizmus-kognitivizmus átmenetben a

lélektan történetét érintő s abban sokszor visszatérő, alapvető attitűdváltásról van szó. A lelki jelenségek

természetét tekintve a harmadik személyű nézőpont váltódik fel itt ismét az első személyű nézőponttal. Ezt

azonban egy olyan módszertan kíséri, amely megtartja a behaviorizmusból a harmadik sze- mélyű nézőpontot.

Ez a kettős attitűd adja a modern kognitív személet egyedülálló ízét, s ez sikerének titka is, kombinálva a

kísérleti és logikai

hagyomány ötvözésével. A frissebb újítások e téren, az első és harmadik személyű nézőpont kombinálásában

nem újítanak, csupán divatszerűen akarnak egy fejezetet diszciplínává tenni. A kognitív fordulat esetében

azonban többről volt szó: a diszcip- linarizálódás úgy fedezett fel újra fejezeteket, hogy egyben az alapvető

ontológiai és módszertani attitűdök korábban nem látott új kombinációját vezette be.

A másik jellegzetesség, hogy miközben az új irány, az új fejezet vagy új diszciplína egy attitűdből bontakozik

ki, létrejöttével olyan erőteljesen meghatározza a szakma fejlődését (új folyóiratok, új tanszékek stb.), hogy ez a

mindenevő attitűd mintegy új egységként próbálja a térképre helyezni. Ez feszültségektől sem mentes.

Magyarországra is igaz ez. A filozófiai kételyeket már említettem. De így van ez a pszichológián belül is.

Miközben az 1960-as években a behaviorista kezdetekből kibontakozva idehaza is elindult a kognitív

pszichológia fejlődése, évtizedeken keresztül számos akadályba ütközött, éppen diszciplináris öntudata miatt.

Anélkül, hogy dramatizálnám az ilyen jellegű mozgásokat, a vezető és kezdeményező Eötvös Loránd

Tudományegyetemről mintegy kiradírozták a kognitív pszichológiát – nem valamiféle felsőbb hatóságok,

maguk a pszichológusok – az 1990- es évek végén, hogy azután 2005- ben új kezdetként, most már mint egy

tanszék újra megjelenjen, egy évtizeddel azután, hogy a kognitív pszichológia szervezetileg eltűnt az

egyetemről, pontosan azért, mert a kognitív pszichológia túl provokatív volt a szakmabeliek számára.

Önmagában nem a provokatív mozzanat s az azt követő józan belátás itt az érdekes, hanem az, hogy ezzel

állandóan felmerül a tudományok burjánzásának veszélye vagy problémája. Vajon a kognitív tudomány valóban

új diszciplína-e? Igényel-e új tanszékeket (miként létrejött egy Kognitív Tudományi Tanszék 2004-ben a

Budapesti Műszaki és Gazdaságtudományi Egyetemen), vagy valójában a szemlélet mint attitűd megjelenése

elegendő a legtöbb területen? Mindez azért fontos a tudományok jövője szempontjából, mert hasonló

szaporodások, amelyek hol az érintkezésen, hol az attitűdön alapulnak, másutt is létrejöttek. Az 1970-1980-as

évek terméke például maga az idegtudomány. Korábban csupán az anatómia, a fiziológia, a szövettan, a

pszichiátria, a neurológia, a farmakológia volt jelen. Az 1970-1980-as évek jellemzője az a felismerés, hogy

azok a fejezetek, amelyek az idegrendszerrel foglalkoznak az anatómián, az idegélettanon stb. belül,

feljogosítanak egy közös, új metszeti terület, az idegtudomány kialakítására, amely a legkülönbözőbb

diszciplínák attitűdjeit és metodikáját használja egy sajátos életjelenség sokoldalú vizsgálatára (lásd erről

Cowan, Harter és Kandel 2000 történeti áttekintését).

Ugyanakkor az utóbbi évtizedekben kialakult újabb érintkezési terület, a kognitív idegtudomány nem fülkésedik

annyira, mint az idegtudomány, nem igazán akar új diszciplína lenni. A kognitív idegtudomány- nyal

544




foglalkozók megtartják eredeti identitásukat, mint pszichológusok, mint neurológusok, mint biológusok,

pszichiáterek stb. akkor, amikor a megismerési folyamatok sajátos idegtudományi interpretációjára törekszenek.

Mi is a tanulság mindebből? Az egyik tanulság, hogy állandóan végig kell gondolnunk, vajon elkerülhetetlen

folyamat-e adott területen a diszciplínák szaporodása? A tudományszociológusok szerint igen, mert a nagy

szakmákban kicsi a kommunikáció. Véleményem szerint nem. Nem a diszciplínák szaporodnak, hanem a

hozzáállások finomulnak ki a tudomány mennyiségi fejlődése következtében. Ezek a hozzáállások pedig azt a

látszatot akarják kelteni, mintha diszciplínák lennének. Ugyanakkor ez a szaporodás láthatóan kétféle

dinamikának megfelelően halad. Az egyik a tudások felszaporodása egy adott területen, együtt egy alapvető,

szinte világnézeti érvényű attitűdváltással. Ez hozta létre például a kognitív pszichológiát. A másik az

érintkezésekből összeálló, dialógus-központú (inter)diszciplínává válás, ez hozza létre például a kognitív

tudományt, amely igazán jól működő rendszereiben nem annyira intézményesedni, hanem egymáshoz

illeszkedni, közös párbeszédet alakítani szeretne. És ezt egészíti ki, miként már Wundt korában is, az

egzisztenciális mozzanat. Az új attitűdök nyújtotta új intézmények ökológiai fülkét teremtenek az újítás

képviselői számára.

9.2.1. A kulturális tanulás mint fajspecifikus adaptáció

Az ember egyik különleges vonása, és ezt már James Mark Baldwin is tudta száz évvel ezelőtt, a kulturális

tanulás. Rendkívül sok időt töltünk önkényes kulturális rendszerek elsajátításával, kisgyermekkorunkban a

nyelvvel és a családdal küzdve, éppúgy, mint serdülőkorunkban, a társadalmi léttel és az erkölcsi szabályozással

küzdve. Az ember agyfejlődése és tanulási fejlődése kéz a kézben halad egymással. Illúzió azt gondolni, hogy

csak az első néhány év fontos. Ma már tudjuk, hogy a kulturális tanulás bizonyos aspektusai szempontjából a

tizenegy-tizenhét éves életkor ugyanolyan fontos, mint a kisgyermekkor.

Michael Tomasello (2002), a mai evolúciós alapú kulturális pszichológia legjelentősebb szerzője azt mondja,

hogy kultúra és evolúciós örökség viszonyában nem az az üdvözítő, ha azt gondol juk, hogy a kultúra hoz létre

különleges tanulási formákat, például az utánzást vagy a társas tanulást, hanem fordított a folyamat. Az emberré

válás során az ember, és csakis az ember – noha a kutyák és a csimpánzok egészen kis kivételeket mutatnak –

vált képessé arra, hogy összehangolja a figyelmét, az összehangolt figyelemből közös célokat, közös

döntéshozatalt eredeztessen, és ezen a furcsa együttműködési rendszeren keresztül tanuljon. To- masello

felfogásában nem a kultúra magyarázza a kulturális tanulást, hanem a kulturális tanulás mint különleges

biológiai forma magyarázza azt, hogy kultúra egyáltalán van. Valamikor a csimpánzok és a mai ember közt

eltelt hatmillió év során, valószínűleg több nagy fordulattal – az egyik kétmillió évvel ezelőtt történt, a másik

kétszázezer évvel ezelőtt – jött létre az a különleges tanulási forma, hogy az embercsecsemő és az emberfelnőtt

a másik tekintetéből tanul, a másik tekintetére ráhangolódva képes összehangolni a figyelmét. A 22.3. ábra

mutatja ennek az összehangolási folyamatnak a szerkezetét.

545




22.3. ábra. Tomasello és munkatársai (2007) felfogása a közös célok és a közös figyelem keletkezéséről mint

kulturális tanulási mechanizmusról

Két magyar kutató, Csibra Gergely és Gergely György (2007) természetes pedagógia elméletükben túllépnek

Tomasellón, és azt hangsúlyozzák, hogy a kulturális tanulás nem egyszerűen a figyelmek ösz- szehangolása,

hanem sajátos rámutató támpontokon nyugszik. Ilyen rámutató támpont például a csecsemő életében a hozzá

intézett, sajátos nyomatékú, lassú beszédmód, a szemkontaktus felvétele, amelyek a gyereket kiemelik az egyedi

kontingenciák, a véletlen tanulási helyzetek világából. Amikor a gyerek felismeri, hogy most éppen tanítják,

akkor felismeri a kulturális önkényeket, ami majd a kulturális normáknak felel meg. Sajátos, összehangolt

rendszer ez, amelyben az embergyerek nemcsak hajlandó a szociális tanítást elfogadni, hanem el is várja, hogy

tanítsák. Ez a természetes pedagógia, és a két kutató szerint ez lenne az emberi kultúrát lehetővé tevő sajátos

biológiai adaptáció.

Lorenz és mások kapcsán (16. fejezet) már láttuk, hogy az etológusok ötven éve hangsúlyozzák, hogy az

állatvilágban fajspecifikus tanulási formák vannak. Tomasello, illetve Gergely és Csibra újítása az, hogy az

embernél ezeket a fajspecifikus tanulási formákat a társas tanuláshoz kapcsolják. Azt mondják, hogy a társas

tanulásra való biológiai adaptáció lenne a kultúraalkotás különleges képességének alapja az embernél.

9.2.2. Oksági versus hermeneutikai hozzáállás

A mai pszichológia alternatív emberképeiben is állandóan felmerül az a végső kérdés, hogy vajon oksági

tudomány-e a pszichológia, vagy ahogy Dilthey és követői gondolták, pusztán jelentésviszonyok értelmezése.

Ma azt látjuk, hogy például a narratív versus teoretikus hozzáállás feltételezésével megengedhető egy olyan

értelmezés, amely szerint itt nem ellentmondásról van szó, hanem arról, hogy az emberi elme működésmódját

tekintve kétféle „gépezet” – hogy szabadjon ezt a kognitív zsargont használnom. Az emberi elme

gondolkodásmódja egyszerre okságtulajdonító és értelmezéstulajdonító gépezet. Mindenképpen koherenciát

próbál keresni a világban, és amikor emberszerű vagy ember- szerűen kezelhető eseményekkel találkozik, akkor

megpróbál szándékalapú koherenciát teremteni. Az intencionális hozzáállás mint egy különleges emberi mód

sajátos természeti szerveződésként jelenik meg (Dennett 1998a). Az, amit hermeneutikának tartunk, nem kiemel

a természetből, hanem a hidat alkotja a kultúra és emberi biológiai természet között. Mi úgy vagyunk

jelentésértelmező lények, hogy a természet teszi ezt lehetővé.

9.2.3. Selfelméletek

Az Énre vonatkozó különböző képzetek a modern pszichológia visszatérő témái Mach, Freud és Bald- win óta.

Nem újdonság, hogy ma, a megzavart identitások korában újra nagy ez iránt az érdeklődés. Nyíri (1980) már

negyedszázada rámutatott, hogy az identitás társadalmi válságai vezetnek az Én filozófiai és pszichológiai

újraelemzéséhez. A társadalmi felfordulásoknak megvan a tudományos hozamuk. A mai újdonság az identitás

kibontakozásának, zavarainak és változatainak elemzésében hármas. Megjelenik a világos összehasonlító

szempont, amikor a gyökeresen eltérő kulturális viselkedési minták mögött eltérő énkoncepciókat keresnek,

például szociálisan megosztott selfet (Fülöp Márta 2009 kötete jól bemutatja ezt). A modern identitáskutatás

másik újítása a részletesebb fejlődési kép kialakítása, amely sokat ad a klinikum számára is, s új fényben láttatja

Freud örökségét, valamint összekapcsolja a korai énfejlődést a cselekvésreprezentáció elméleteivel. Ebben a

fejlődési képben kitüntetett szerepet kap az a felismerés, hogy a személyiség önformáló mechanizmusainak jó

része a magunknak mondott történetekből, magunk és a világ narratív megkonstruálásából táplálkozik (Bruner

2004). Ez a narratív építkezés a személy válságainak megértéséhez is fontos kulcsot ad (vö. Pataki 1987; László

és Thomka 2001).

9.3. Az információs társadalom és a pszichológia

Az utóbbi két évtized drámai változásokat eredményezett az egész társadalomban az információs hozzáférés és

hozzáférhetőség világában. Megváltozott köznapi életünk. Mint egy négy-öt évvel ezelőtti, tehát mára jócskán

elavult, egyetemisták körében végzett vizsgálatunkban kimutattuk (Pléh, Krajcsi és Kovács, in Pléh 2008b),

pusztán a személyes elektronikus távkommunikációban (e-mail, mobilhívás, sms) körülbelül napi ötven

interakció történik. Természetesen megváltozik a pszichológiai szakirodalom hozzáférése is. A nemzetközi

elektronikus hozzáférést nyújtó PSYCHINFO (http://www.apa. org/pubs/databases/psycinfo/index.aspx)

adatbázisnak ma a következő jellemzői vannak (2009. novemberi frissítésből származó adatok):

• az 1800-as évektől tartalmaz kereshető és letölthető szakirodalmat,

• 49 országból, 29 nyelven (magyarul is),

546


• 2,7 millió rekordot tartalmaz, heti frissítéssel,

• 2450 címet, ennek 99%-a lektorált folyóirat,

• 933 928 cikk, 38 millió hivatkozással.



Ez együtt jár a referáló munka erősödésével. Ha ennyi minden olvasható, megnő a közvetítők szerepe, de

mostanra már ők is elektronikusak lesznek. Ismét népszerű az Annual Review of Psychology, s megjelennek az

új elektronikus referáló folyóiratok, a Trends, a Nature Reviews. Mindez drámaian megváltoztatja a szakma

művelését, az intellektuális integrációt és számonkérhetőséget.

A napi gyakorlat is megváltozik a pszichológiában az új információtechnológiai eszközök hatására. 2010. január

9-én a pszichológiai tanácsadás on line kereső kifejezésre 35 700 webhely jelenik meg. A psychological

consultation on line angol kifejezésre pedig 948 000 webhely.

Megváltozik azonban elképzelésünk az emberi gondolkodás és lelki élet építményéről is.

9.3.1. Az új kommunikációs technikák és a mentális építmény

Számos módon közelíthetünk ahhoz a mai kognitív tudomány, pszichológia és kommunikációfilozófia

keretében központi témához, hogy milyen viszony van a mai kultúra hallatlanul gyors kommunikációs

átalakulásai és az ember mentális szerveződései között.

1. Elemezhetjük az átalakulásokat abból a megfontolásból kiindulva, hogy a mai információtechnológiai

átalakulások hasonlíthatóak az emberré válás folyamatában, illetve az emberi kultúra nagy átalakulásai során

bekövetkezett alapvető kommunikációs fordulatokhoz. A gondolati építkezés eredetét tekintve beszélünk

biológiai eredetű, ősibb és újabb architektúrákról, melyek a fejünkben együtt élve valósítják meg a teljes

emberi architektúrát. Számos elképzelés kompromisszumot hirdet az architektúrák változékonyságát illetően.

Feltételezik, hogy vannak viszonylag rögzített megoldási módjaink, vannak azonban a kulturális közeg, s így

a kommunikációs rendszerek hatása alatt álló architektúráink. A modern kultúra a középutas felfogás szerint

a megismerési architektúrák felsőbb szintjeit befolyásolja, nem ír át mindent, de meglehetősen erőteljes a

hatása, másodlagos architektúrákat teremt. Ebbe természetesen beletartozik az is, hogy a mai

információtechnológiai változások is alakítják gondolkodásunkat, új másodlagos architektúrákat alakítva ki.

Ennek kiemelkedő elméleti bemutatását adják Merlin Donald (2001a, b) könyvei. Az architektúra

fogalmával, ezzel az eredetileg informatikai ihletésű fogalommal operáló felfogások valójában új módon

fogalmazzák meg azt a klasszikus tézist, hogy a nyelv a gondolkodás életének közege. Az új felfogásban az

általánosabb tézis úgy hangzik, hogy a megjelenítési (reprezentációs) rendszerek és a közlési rendszerek

együtt alakultak ki és együtt változnak.

2. A mai információtechnikai eszközök azt a kérdést is felvetik, hogy vajon ezek az új eszközök

megváltoztatják-e érzésvilágunkat, életszervezésünket is, hasonló ismereti, tudásbeli és időgazdálkodási

változásokat eredményezve, mint annak idején az írás kialakulása, majd a könyvnyomtatás (az utóbbinál

gondoljunk csak Don Quijote világára).

3. A harmadik megközelítés a modern infokommunikációs világban érintett architektúrák részletesebb

elemzésére törekszik. A mai megismeréskutatás egyik kiinduló gondolata, hogy a megismerést sajátos

szerkezeti rendszerek jellemzik, melyek megadják az egyedi mentális események és tartalmak – képek,

szavak, szimbólumok – architektúráját, szerveződési elveit. Olyan kérdéseket takar az architektúra fogalma a

mai kommunikációra vonatkoztatva, mindenütt a viszonylagos súlyt s a változást állítva előtérbe, mint

például az alábbiak:

• Milyen tudástípusokat használunk (kijelentések, képek, készségek)?

• Milyen idői paraméterek jellemzik ezeket (pl. a különböző emlékezeti rendszerek)?

• Milyen belső szerveződésük van ezeknek a rendszereknek, pl. kategorikus vagy elbeszélőalapú?

5.27. táblázat - 22.1. táblázat. A nagy kulturális változások mint kognitív architektúrák

Kultúra típusa Korszak Tudásszerveződés Átadási mód, közlés

547




Epizodikus főemlősök, 5 millió év események nincsen

Mimetikus H. erectus, 1,5 millió év testtel reprezentál,

gesztussal közöl

lejátszás, utánzás

Mitikus H. sap. sap., 50 ezer év nyelvi reprezentáció történetek és kategóriák

Teoretikus modern ember, 10 ezer év belső és külső

memóriamegosztás

írás-olvasás, rögzített tárak

Gutenberg nyomtatás tömeges mémterjedés személytelen autoritás

Hálózati utolsó 10 év megosztott tudásképviselet gyors elektronikus hálók

A meglévő biológiai architektúrákat és a kultúra sajátos architektúraalakító felfogását egyaránt

kommunikációsan értelmező felfogás legátfogóbb változata Merlin Donald (2001a, b) koncepciója.

Kommunikáció és reprezentáció, külső és belső világ, neuropszichológiai szerveződés és kulturális rendszerek

együtt jelennek meg nála. Felfogását a mai tudáshordozók irányába tágítva ki, a 22.1. táblázat foglalja össze. A

táblázat érezteti, hogy vannak igen gyorsan működő, évmilliók alatt kialakult információkezelési módjaink, s

vannak a kulturális fejlődés során kialakult új, az egyénnél viszont lassabban kibontakozó másodlagos

hálózataink.

Donald emberré válási koncepciójában a három reprezentációs rendszer lényege az eltérően szerveződő tudás.

Az emberré válás három fordulata a mimetikus kultúra, a mitikus kultúra és az elméleti kultúra, ahol a

személyhez kötött tudást felváltja a szociális, társas tudás és átadás, kezdetben a gesztusok, később a

természetes nyelv keretében. A fogalmak ettől kezdve az emberek között „elosztva jelennek meg”, megjelennek

a szervezett „oktatási formák”, megjelenik a koordináció a kommunikáción és a közös reprezentációkon

keresztül. A szociális mozzanat Donald számára a természetes nyelvben is alapvető: „Kulturális szinten a nyelv

nem szavak kitalálása, hanem csoportos történetmondás. A nyelveket az elbeszélés szintjén találják ki tudatos

elbeszélők közösségei.” (Donald 2001b, 292. o.)

A harmadik fordulat az elméleti kultúra létrejötte, amely az első technológiai kommunikációs rendszert emeli be

az emberi mentális architektúra alakulásába. Az írással külső tudástároló, tőlünk függetlenedett rendszer jelenik

meg, s így munkamegosztás jön létre saját munkaemlékezetünk s a külső támogató emlékezetek, a könyvek

világa között. A külső emlékezet számos fizikai dologban valósulhat meg, korlátlan, állandó, és mindig

hozzáférhető. Olyan rendszerré válik ez, mely a gondolati építkezésben elvonatkoztatást eredmé nyez. (Ennek

filozófiai értelmezéséhez lásd Nyíri 1995; 2002.)

5.28. táblázat - 22.2. táblázat. Hagyományos és új információ- és tudásátadás

Hagyományos

Évtizedes tanulás

Lassú hozzáférés

Tudástulajdonlás

A bizonyosság kiharcolt erény

Hálózati

Kevesebb iskola kell

Gyorsabb hozzáférés

A tudás megosztott

A bizonyosság most alakul

Az írásbeliség átalakítja az emlékezeti szerveződést is. Nem kell mindig mindennek a fejünkben lennie, a

kultúra olyan számunkra a rögzített ismereteivel, mint egy nagy, nyomtatott enciklopédia. A fejünkben csak

célzásokat kell tároljunk erre a rendszerre. A négy kultúra Donald értelmezésében nem felváltja egymást, hanem

bennfoglaló viszonyokat teremt. Éppen ez a bennfoglalás eredményezi, hogy a közlési és reprezentációs

rendszerek újfajta tudatosságot, önszervezést és kreativitást valósítsanak meg.

548




9.3.2. Architekturális változások és a mai információs technológia

A Donald és mások képviselte megengedő, a külső és a belső közti összhangot kereső felfogások új módon

engednek rátekinteni a mai információs technológiai eszközök eredményezte esetleges változásokra is,

amelyeket a 22.1. táblázat alsó sorába illesztettünk. A 22.2. táblázat néhány leíró szempontból veti össze, hogy

milyen változásokat is eredményezhetnek a mai technológiai eredetű, új kommunikációs módszerek.

(Szándékosan nem beszélünk a tömegközlésről. Az architektúraátalakító eszközök mindig kölcsönösek, ebben

az értelemben kommunikációs jellegűek, ami a tömegközlésről nem mondható el. Alakítja véleményünket és

érzéseinket, de nem azt a módot, ahogyan gondolkodunk.)

Az új eszközök a kijelentésszerű tudásokat könnyen hozzáférhetővé teszik. Ennek fényében érdemes

végiggondolni, milyen is az emberi műveltségben az explicit tudások szerepe? Mekkora tudást kell közvetlenül

a használóhoz mint önjáró, mindenütt működőképes utazó adattárhoz rendelnünk? A készségek súlya

megnövekszik a keresett tartalmakhoz képest, amikor már nem csak „szent könyvek” a tudás tárházai: fölös

tudásokat nem kell megtanulnunk. A készség apoteózisa közben nem szabad elfelednünk azonban, hogy

neurobiológiai értelemben is olyan rendszer vagyunk, amelynek az explicit és implicit összetevői egyaránt

fontosak. Ez kulturálisan is igaz: gondoljunk akár az orvoslásra, akár a mérnöki munkára: a készségek nagy

belső adattárakra vonatkoztatva működnek. Éppen ebben térünk el a kuruzslótól. Újra meg kell találnunk

készség és explicit tudás egyensúlyának alapját.

A kép olcsó és tömeges megjelenése újra felveti, hogy mennyire alapvető és elsődleges a képi tudás az emberi

megismerésben (lásd Nyíri 2001; 2003). Ez egyben az oktatás és a tanítási eljárások új szervezését veti fel.

Vajon milyen legyen a különböző megjelenítési módok adagolása különböző tudásokra? Ehhez kapcsolódik az a

tézis, hogy az ember, az állatvilágban egyedülállóan, tanító lény (Tomasello 2002; Csibra és Gergely 2007).

Ennek a tanító és tanuló rendszernek hagyományos szervező kerete a vertikális, nemzedékek közötti

információátadás túlsúlya egy viszonylag stabil környezetben. Együtt jár ezzel, hogy a készségformálás s az

explicit tudások átadása is meghatározott korai életszakaszokra összpontosul, még a várható életkor

megnövekedése mellett is. A gyorsabban változó környezet, a növekvő életkor és az új kommunikációs minták

révén nemcsak az élethosszig tartó tanulás jelenik meg, hanem a tanítás oldalirányú, horizontális mozzanatai is.

(A hasonló változások átfogó evolúciós értelmezésére lásd Lalland és mtsai 2000.) A gyorsan változó

környezetben a nemzedéken belüli tanulás-tanítás jelentősége megnő. Ennek megfelelő elrendezése és

értelmezése az intézményes nevelés világában még várat magára.

Az emberi fordulatok viszont Donald felfogásában onnan indulnának el, ahol a saját idegrendszer önmagába zárt

világában a múlt megjelenítésére képes epizodikus kultúrát felváltaná a szociális szemantika megjelenése a

megosztott tapasztalatokkal. A testi leképezésen alapuló, s a fejlettebb, gyorsabb nyelvi reprezentációt egyaránt

egy szociálishárom- szög-séma jellemzi az epizodikus kultúra lineáris szemantikájával szemben, miként a 22.5.

ábra érzékelteti.

A teoretikus kultúra fennkölt névvel Donald az írás megszületését illeti. Ennek fontos mozzanata a szellemi

közösségek szerveződésében – mint eszmetörténet és közlési rendszerek kapcsolatát vizsgálva Nyíri (1995;

2002) rámutat – az objektív tudás eszméjének megszületése, az a gondolat, hogy önmagunk és a szociális

szemantika által behozott személyközi helyzet világán túl is létezhet bizonyosság, amit a könyvek hordoznak.

Ez a váltás a megismerési erőforrások szerveződésében a tudás társadalmi megoszlásában, a gondolatok

gyorsabb terjedésében is gyökeres változásokkal jár – hiszen az írás révén eszméket most már nem csak

interakciós helyzetben tudunk átvenni. Határozott változás jelenik meg – mint sok elemzés hangsúlyozza – az

erőforrásokkal történő gazdálkodásban az egyén szintjén is. Olyan gondolkodásmód jön léte, amely abban az

értelemben elvontabb, hogy minden helyzetben és a kontextusoktól függetlenül koherenciára törekszik, s

mindenütt s mindenkor alkalmazni képes a logikai következtetési sémákat (Cole 2005). Donald értelmezésében

ennek az átalakulásnak döntő eleme a tudás szerveződése szempontjából a testen belüli emlékezeti rendszer és a

testen kívüli emlékezeti tárak (a könyvek) közötti új munkamegosztás. Ezzel egy új architektúra jön létre: a

belső emlékezet állandóan számít a külső tárakra, onnan frissíti magát, ezáltal sokkal gazdaságosabbá válik.

Vitatott kérdések – Az innátizmus és az okos babák diadala

Új fejlődéstan is kialakult, amely sokban emlékeztet a száz év előtti pedoló- giára, komplex

gyermektanulmányra, mikor a gyermeki fejlődést a genetika, a fejlődésbiológia és a pszichológia együttesében

és együttes módszertanával követi. Sok meglepetést, valódi fogalmi újdonságot ad ez az irány. Az egyik a

kompetens csecsemő koncepciója, annak feltárása, hogy milyen összetett, feltehetően veleszületett

teljesítményekre képesek szinte már az újszülöttek, mennyire területspecifikusak ezek a rejtett tudások, s milyen

korán tanulnak bonyolult dolgokat, amikor például ráhangolódnak a jellegzetes arcformákra vagy az anyanyelv

549




hangrendszerére (Csibra és Gergely 2007). A másik oldal viszont számos gyorsnak tekintett folyamat

lassúságának felismerése, például a látás kései, óvodás- és iskoláskori strukturális fejlődésének feltárása

(Kovács 2005).

Mindehhez kapcsolódik számos nagyon is gyakorlati kérdés: a fejlődés újraindulásának lehetőségei, a kritikus

fejlődési szakaszok természete. Mi az, ami egész életen át nyitott marad például a látórendszerben vagy a nyelvi

rendszerben (gondoljunk az arcokra és a szavakra), s mi az, ami rendesen korán zárul (pl. a nyelvtani rendszer),

vajon ez utóbbi újra megnyitható-e (Julesz és Kovács 1995)? Vagy mi a döntő az értékrend alakulásában: a

kisgyermekkor vagy a serdülőkor?

A biológiai, neurális és pszichológiai elméletek kölcsönhatásaként a mai pszichológia a fejlődés

mechanizmusainak is kifinomultabb lehetőségeit vitatja. Szembekerül egymással a gondviselési, az instrukciós

és a szelekciós szemlélet. A hagyományos pedagógia a gondviselési, a mindentudó külső ágensből induló, a

pszichológia az instrukciós, a tapasztalat hatására újat létrehozó felfogásokat képviselte. A mai nóvum a

szelekciós elgondolás előtérbe kerülése, amely – akár az immunrendszer analógiájára is (lásd Piatelli-Palmarini,

in Pléh 1996) – a kezdeti sok kapcsolat, majd csökkenés, illetve jel-zaj arány változásának ciklusaiban

képzeli el a tanulást. Az egyes területeken az izgalmas kérdés ennek a felfogásnak az összekapcsolása a kritikus

szakaszokkal és a fejlesztés lehetőségeivel.

Kritikus periódusok a fejlődésben

Feltehető a kérdés, hogy vajon vannak-e életperiódusok, amikor bizonyos készségek elsajátíthatók, s kritikus

szakaszok, amikor valami lezárul.

A csecsemő már két-három hónapos korában statisztikailag leképezi anyanyelve hangszerkezetét, a tanulás és a

ráhangolódás tehát az aktív beszédnél sokkal korábban végbemegy (Mehler, Dupoux és Gervain 2008). De ez

láthatóan nem zárja le a kritikus periódust: az ötéves gyermek még anyanyelvi szinten tudja elsajátítani egy

újabb nyelv hangrendszerét. Ötéves korig nagyon köny- nyen, öt- és tizenegy éves kor között is viszonylag

könnyen tanulunk meg, a prepubertáskorig (mintegy tizenegy-tizenkét éves korig) is jó hatásfokkal sajátítunk el

újabb nyelveket is, viszonylag nyitottak vagyunk. Tehát nincs arról szó, hogy egy nagyon korai tanulás után

nagyon korai lezárás menne végbe – amit nehezen tudunk megmagyarázni. A másik, ami nehezen

megmagyarázható, hogy egyáltalán miért megy végbe maga a lezárás. Mondhatnánk: azért, mert az ember butul,

de tudjuk jól, hogy ez a válasz nem elégséges.

Nézzünk egy magyarázó példát. A látórendszer bizonyos sejtcsoportjaiban már a hat-tizenkét hónapos korban

elhalás mutatkozik. Ezután más alrendszerekben, négy- és hatéves kor között sejtszaporulat jelenik meg, amit

szinaptikus szaporulat egészít ki. Tehát például a látás esetében is nagyon sokféle folyamat megy végbe kb.

tizenöt-tizenhat éves korig (Kovács 2005). De lezárul-e a rendszer? Nem. Honnan tudjuk ezt? Kétségtelen, hogy

struktúrájában lezárul, de például az emberi arcfelismerő rendszer is egész életünkben nyitott. Ez roppant fontos,

mert azt mutatja, hogy azért alakult így, mert mint főemlősök folytonosan szociális világban élünk.

Emberőseink egyenként ismerték azt a száz-százötven társukat, akivel együtt éltek: egyedenként, az arcuk

alapján felismerték őket.

Van, aki úgy értelmezi a nyelv elsajátításának kritikus periódusát a nyelvoktatás szempontjából, hogy a

serdülőkor után és a felnőttkorban továbbra is rendelkezésünkre áll az a struktúrakiemelő, spontán elsajátító

rendszer, amivel pici gyermekkorunkban élünk, csak gátlódik. Steven Krashen, ennek a felfogásnak a

legpregnánsabb képviselője azt mondja, hogy tulajdonképpen akkortól válik nehézzé a nyelv elsajátítása, amikor

okossá és szégyenlőssé válunk. Hiszen a serdülőkortól kezdve nagyon érzékenyek vagyunk a nevetségességre,

és ezért nem merünk próbálkozni a nyelvben olyan struktúrákkal, amiket nem ismerünk (nem tudjuk, hogyan

kell mondani), ezáltal beszűkül a mozgásterünk. Másrészt logikusak vagyunk: ha egy felnőttet új szavakkal és új

nyelvtani szerkezetekkel „támadunk meg”, akkor azonnal megállítja a nyelvtanárt: „most akkor vagy szavakat

tanulunk, vagy nyelvtant”. A nyelvtant régi szavakkal, a szavakat meg régi mondatszerkezettel tanítjuk. A

kétéves gyermek azonban nem tudja azt mondani, hogy álljunk csak meg. A gyermek egyszerre tanul hangot,

szavakat, nyelvtant és szociális szabályokat, amelyek a nyelvet körülveszik. Ste- ven Krashen szerint

módunkban áll visszajutni ebbe az állapotba. A mai nyelvoktatási módszerek jó része is azért „társalogtató”,

mert ezt a gyermeki elemet próbálja másodlagosan visszahozni a nem gyermeki világba.

Az emberi fejlődés meghatározó tényezői

Természetesen régi probléma, s visz- szavezethető legalább Arisztotelész és Platón szembeállítására és az újkori

racionalista-empirista vitákra is, hogy milyen viszony van a genetikus mozzanatok és a környezeti interakciók

550




között az emberi fejlődés meghatározásában. Ez a klasszikus természet versus nevelés dilemma, éppen a mai

természettudomány fejlődése következtében, a korábbinál sokkal komplexebbé vált. Már az 1910-es évektől

megjelent William Stern munkájában, korai megjelenésben már gyermeknyelvi kutatásaiban is (Stern és Stern

1907) az a konvergenciaelmélet, amely szerint az öröklés és a környezet nem egyszerűen kölcsönhatásban van,

hanem konvergens módon határozza meg a fejlődést. Ez a konvergencia Stern számára azt jelentette, hogy kell

valami közös, mintegy összegző területet találni – ez volt számára a személyiség fogalma -, ahol a környezeti és

genetikai összetevők egymással interakcióba lépnek. A szó legtágabb intellektuális értelmében Stern modern

követőinek tekinthetők azok az elméletifejlődés-interp- retációk, mint például Oyama (2000) munkái, amelyek

szintén azt emelik ki, hogy félrevezető maga az öröklés és környezet mint meghatározó tényezők

különválasztása. Vannak azonban olyan értelmezések is, amelyek nem pusztán teoretikus újdonságot vagy

felújítást, hanem éppen a genetikából kiinduló komplexebb képet hangsúlyoznak. Tézisszerűen fel lehet sorolni,

hogy melyek azok a tényezők, amelyek révén a modern genetika eredményei az egész szervezet, és ezen belül a

mentális rendszer fejlődésének komplex felfogását állítják előtérbe.

a. A genom korlátai. A mai genetikának a pszichológiát is érintő fontos felismerése, hogy az emberi genom

sokkal korlátosabb, mint azt korábban gondoltuk, kevesebb mint 30 ezer génnel számolhatunk a fejlődés

meghatározásában. Ez nagyon nehezen vetíthető le azokra a felfogásokra, amelyek számos egyedi

viselkedéses vonást, például olyan nyelvi tényezőket, mint mondjuk az érzékenység a nyelvtani egyeztetésre,

bizonyos ízek iránti preferencia stb., mind genetikai meghatározottságúnak tartanak. Szakítanunk kell a

viselkedésgenetikában és a pszichológiai folyamatok genetikai értelmezésében is az egy az egyben való

megfeleltetés eszményével, ahol minden viselkedési feno- típusnak egy egyedi gén felelt volna meg. A

legtöbb viselkedési mozzanat genetikai értelemben poligénes meghatározottságúvá válik.

b. Szabályozó gének előtérbe állítása. Testi tulajdonságok esetében is számos igen részletesen kidolgozott és

bizonyított genetikai modell van arra nézve, hogy a gének sajátos időzítő, szabályozó genetikai rendszerek

hatálya alatt fejtik ki hatásukat. Azt, hogy például egy állat testfelülete milyen szelvényezettségű és csíkozottságú

lesz, nem a szelvényezett- ségért felelős külön gének, hanem bizonyos sejtszaporodási folyamatokat

irányító időzítő, szabályozó gének befolyásolják. Ezek a szabályozó gének rendkívül jelentősek az

idegrendszer fejlődésében és következésképpen az emberi fejlődésben oly fontos szerepet játszó kritikus

periódusok meghatározásában is.

c. A nyitott rendszer genetikája. Az emberre leginkább jellemző mentális folyamatok, például a nyelv,

nyilvánvalóan nyitott rendszerek abban az értelemben, hogy az egyéni élet során történő beállítást

feltételeznek, de ugyanez érvényes az arcpreferen- cia-rendszerre, és így tovább. Olyan genetikai modelleket

kell tehát keresnünk a fejlődés meghatározóinak vizsgálatában, ahol magában a genetikai modellben mintegy

elvárásként benne van a környezeti interakciók világa, amelynek megfelelően stabilizálódik például már az

első év során az anyanyelv hangrendszere egy sokkal nagyobb repertoárból, és így tovább.

d) Szelekciós és instrukciós modellek. Ennek a nyitott rendszerű genetikai szabályozásról szóló gondolatnak a

sajátos megnyilvánulása a mentális és idegrendszeri folyamatok genetikai meghatározottságában a szelekciós

modellek előtérbe helyezése. Olyan szelekciós modelleké azonban, amelyek egy mozgó embert feltételeznek,

miként azt először Edelman (1987) és Changeux (2000) a hetvenes években kifejtették. A szelekció nem

egyszerűen az evolúció terméke, hanem az idegrendszeri hálózatok bizonyos kritikus periódusaiban az egyéni

élet során végbemenő folyamat. A hagyományos tanulás- és fejlődéselképzelés instrukciós szemlélete úgy

gondolja, hogy minden kulturális mozzanat, minden sajátos emberi mozzanat egyszerűen környezeti

utasításokból származik. A szelekciós felfogás szerint viszont a kultúraképző emberi idegrendszer maga

mintegy variációkat hoz létre, amelyek ugyanakkor elvárják a környezettel meglévő interakciót. A környezeti

interakció, amit hagyományosan tanításnak nevezünk, itt valójában mint sajátos szelekciós ágens működne.

Ennek különleges modelljei is kialakulnak, például To- masello (2002; Tomasello és mtsai 2005) felfogása vagy

Gergely György és Csibra Gergely modellje a pedagógiai hozzáállásról (Gergely 2002; Gergely és Csibra 2005;

Csibra és Gergely 2005), amelyek a tanító kultúra mint figyelemirányító rendszer tanulásszerkezetet is

meghatározó jelentőségét emelik ki.

A sokrétű meghatározottság kissé metaforikus átfogó modelljét adta meg Waddington (1957; 22.4. ábra)

Waddington munkáiból általában a középső ábrát (b) szoktuk idézni, amely azt mutatja, hogy epigenetikus

térképként kell elképzelnünk az evolúciós meghatározottságot, ahol ennek a térképnek két felszíne van. A felső

az epigenetikus fejlődési boríték. A golyó útja pedig az emberi egyedfejlődés. Kezdetben sokfelé mehet ez az

egyéni út. De egy idő után beszalad bizonyos, evo- lúciósan előkészített csatornákba, és onnantól kezdve a

csatornában halad tovább. Ezt a mintázatot, ezt a csatorna-domborzatot alakította az evolúció. Ennek genetikai

ácsolata a felszín alulról nézve. Az alsó ábra (c) mutatja azt, hogy hogyan képzeli el Waddington ennek az

epigenetikus útnak a genetikai összefüggéseit. Az ábrán látható kis hasábok a gének. A vonalak az oksági

551




láncok, a genotípustól a fenotípus felé. Waddington érvelése szerint nem szabad a viselkedésre nézve olyan „egy

gén – egy viselkedés” determinációt elképzelni, mint azt naivan elgondoljuk, hiszen a gének egy sokrétű oksági

láncolatban feszítik ki azt a felületet, amely az egyedfejlődést, a golyó útját meghatározza. Ha csak egy

madzagot elvágunk, attól még a többi madzagtól ugyanúgy működhet a lepedő. A gének tehát nem merev

meghatározottságban tartják fenn a rendszert. Fontos, máig tartó üzenet ez az evo-devo program irányába.

Egyben felveti, hogy az evolúció és az egyedfejlődés is lankákkal vagy szakadékokkal jellemzett-e?

22.4. ábra. Conrad Waddington (1957) elképzelése a fejlődés útját preferáltan alakító genetikai tájképről. a) Egy

valós tájkép. b) A fejlődési tájkép. c) A mögöttes genetikai rendszer. A sötét hasábok a gének, az összekötő

vonalak a fenotípushoz vezető sokrétű oksági láncok

22.5. ábra. A reprezentációs rendszerek változásai és a társas szemantika megjelenése Donald rendszerében

A szomatikus, belső és a külső emlékezeti rendszerek eltérnek egymástól a hatékonyságban és ökológiai

tulajdonságaikban is, amint a 22.3. táblázat mutatja. Ezek a vonások a külső rendszerek fölényét mutatják; ne

feledjük azonban, hogy a belső rendszernek is van egy nagy előnye: a hordozhatósága. Emlékeink és

műveltségünk mindig velünk van, míg könyveink nincsenek velünk, miként a táblázat utolsó sora mutatja. A

klasszikus iskolázás alapvető célja ezzel kapcsolatban az volt, hogy a háttértudásból minél többet pakoljon bele

a hordozható rendszerbe, a memoriter világába. Tulajdonképpen a mai hálózatos információs technológiák s az

újabb mobil információ-hozzáférési utak nagy újdonsága éppen az, hogy a körülményes könyvtárral szemben a

külső tárakat a hozzáférhetőségi utak révén virtuálisan hordozhatóvá teszik. Ennek nagy lépése már az internet,

s a használó korlátlan mozgékonysága révén újabb lépése a mobil közlési rendszerek belépése a tudáshozzáférés

világába.

Szokványosan – és most ezt a szokványos értelmezést fogom használni – az emlékezeti rendszereket nem a

társadalmi csoportokra, hanem az egyénekre vonatkoztatva értelmezzük. A mai emlékezetpszichológiai

szóhasználat és felismerések sokat segítenek abban, hogy megértsük a különböző szelekciós mechanizmusok

közötti lehetséges kölcsönhatások terepét. Két fontos megkülönböztetés alapvető e téren. Az egyik a

munkamemória és a megőrző, hosszú távú emlékezet kapcsolata. A munkamemória-rendszerek sajátos rövid

távú feldolgozó rendszerekként arra képesek és azt eredményezik, hogy gyors, ökonomikus módon áttegyék a

negyedik ciklusból származó hatásokat a harmadik cikluson keresztül a másodikba. Vagyis a munkamemóriarendszerek

alkalmasak arra, hogy a kulturális hatásokat személyes interakciókon keresztül közvetítsék az egyén

reprezentációs rendszere felé. Az egyéni tanulás szelekciós ciklusában a munkamemória-rendszer azt biztosítja,

552




hogy az egyéni percepció és az éppen érvényesülő kulturális ráhatás között megfelelő kölcsönhatás jöjjön létre.

A munkamemórián keresztül válnak a kulturális memóriában rögzített dolgok, a tudások és eljárások az egyéni

hosszú távú memóriarendszer részévé. A másik oldalon, a működés szempontjából viszont a kultúra biztosít

lehetőséget arra, hogy a munkamemória gazdaságossága révén állandóan felfrissítsük tudásunkat, illetve

mintegy utalásokat alkalmazzunk arra nézve, hogy milyen elkötelezettségeink vannak, és milyen kulturális

mozzanatokat szeretnénk kultiválni. A munkamemória mintegy vázlatokat tartat a fejünkben arról, aminek a

kiegészítő memóriarészei a kulturális emlékezetben vannak.

Ennek következtében az emlékezeti rendszerek a biológiai emlékezettől a kulturális emlékezetig hierarchiát

képeznek abban a tekintetben, hogy hogyan vagyunk képesek mint élő szervezetek megszabadulni az itt és most

kényszereitől. A munkaemlékezet kitágítja az idői léptéket, és fokozatosan, folytonosan frissül, élettörténeti

emlékezetbe megy át, másrészt, az időjegy nélküli szemantikai emlékezettel, ezzel a kulturálisan kódolt

tárházzal való kölcsönhatásunk révén távolságok, jövők és múltak világába visz el. Ilyen értelemben lehet azt

mondani, hogy a mai információs eszközök, amikor a globális hozzáférés lehetőségét teremtik meg, egyben az

emlékezet újabb szabadságdimenzióit jelenítik meg. A hozzáférés itt egyszerre jelenti azt, hogy bizonyos

rendszerek, például az elektronikus levelezés és a mobiltelefon használata révén mi magunk állandóan

hozzáférhetőek vagyunk, másrészt, hogy tudásrendszerek állandóan hozzáférhetőek számunkra. Meg tudjuk

nézni a „lexikonok világát” bárhonnan és bármikor. Ezzel emlékezetünk felszabadul, és így további

kapacitásokat nyerünk.

5.29. táblázat - 22.3. táblázat. A kétféle tárolási rendszer néhány eltérése

Szomatikus emlékezet

Korlátozott kapacitású

Megszabott formátum

Gyors halványulás

Rögzített hozzáférés

Hordozható

Külső emlékezet

Korlátlan kapacitású

Változékony formátum

Nincsen halványulás

Változékony hozzáférés

Rögzített

9.4. Új mentális architektúrák?

Az egyéni szocializáció során éppen a kultúra adná meg az architekúra – magam ehhez hozzátenném: a

másodlagos architektúra – kereteit. Ilyen keret az elbeszélések és a kategóriába sorolás mint alapvető

értelmezési elvek megléte, a tudásnak a könyvek és az iskola képviselte autoritáson alapuló formája, amely

feltételezi, hogy mindig van biztos tudás, s annak vannak elfogadott letéteményesei.

Ebből a szempontból a hálózati információhordozókra nézve az alapvető lélektani kérdés az, hogy – a puszta

metaforákon túl – létrejöttük elindít-e egy újabb reprezentációs és architektúraszervezési forradalmat. Mint sok

elemzés rámutat, ennek egyik vezető kérdése, hogy a hipertext-szervező- déssel és a képek elárasztó jellegével

megváltozik-e a gondolkodás szekvenciális, egy központú, lineáris szerveződése, amely úgymond az íráshoz

kapcsolódott volna.

Nem mindenki hiszi így. Vannak felfogások, amelyek szerint a lineáris és kijelentésszerű (pro- pozicionális)

szerveződés valójában a legalapvetőbb, biológiai, nem hajlékony architektúrák közé tartozik (Fodor 2000). Ezek

a viták – „mennyire változtat meg az információs technológia? – tulajdonképpen egy tradicionális kérdést is

érintenek: a gondolati rend forrásainak kérdését. Hagyományosan él az emberi gondolkodás szervezettségéről

egy belülről indított felfogás, amely a racionalitást kiindulópontnak tekinti, a döntő mozzanatnak a képzeteket (a

reprezentáció világát) tartja, szemben a másik felfogással, amely a belső rendet kívülről építi fel. Ennek

kiindulópontja az interakció és a kommunikáció, ez lesz mind a személyiség, mind a logika forrása (lásd erről

Pléh 2001).

A „gépi determinista felfogások” ennek a kívülről befelé építkező elképzelésnek egyik változatát adják. Olyan

változat ez, amely szerint nemcsak a Popper értelmében vett szellemi objektivációk, hanem a magunk alkotta

553




eszközök is alakítják gondolkodásunkat. Ez az a determináció, amit a brit percepciókutató tiszteletére a

Gregory-féle lények kérdésének nevez Dennett (1996a; 1998a). A mentális világot, a készségek világát a

tárgyakban megtestesült tudások alakítják, mint már Vigotszkij (1971) is hirdette, s a döntő kérdés ma az, hogy

vajon az új információs technológiák is új módon szervezik-e meg belső világunkat. Amikor ezzel kapcsolatban

kételkedők vagyunk, igazából a kívülről determinált emberkép általános sémájával is küzdünk.

Sokat vitatkozunk eközben a kulturális változatokról. A mai evolúciós pszichológia mind radikális, mind

lágyabb változataiban izgalmas kérdéseket fogalmaz újra. Vajon a modern ember is az emberré válás során

kialakult adaptációk segítségével oldja meg a feladatait? Ma gyorsan változó kultúrában élünk. A kulturális

változatokban vajon felismer- hetők-e egyetemes minták? Robin Dunbar (1996;

1. szerint igen. Például még mai kapcsolatvilágunkban, az elektronikával segített rendszerben is megjelenik az

az ősi mozzanat, hogy az embert három különböző erősségű társas burok veszi körül. Vannak olyan emberek,

akikkel napi távkapcsolatban vagyunk, vannak, akikkel heti néhány kapcsolatban, és vannak külső

kapcsolataink. Ennek az értelmezésnek a logikája azt mondja, abban az értelemben konzervatívak vagyunk,

hogy a meglévő jellegzetes kapcsolatképző módjaink hosszú évezredeken keresztül velünk élnek.

Az új információtechnológia teremtette értelmezési és kutatástechnikai váltásnak különleges oldala az, amikor a

természettudósok felfedezik, hogy az emberi kapcsolati hálózatokat úgy is tanulmányozni lehet, hogy nem

nyúlunk a hagyományos társadalomtudományok módszereihez. Nem vagyunk kíváncsiak arra, hogy ki miért

beszél valakivel, ki mennyire szeret valakit vallomása szerint, pusztán annak révén állítunk fel

hálózatikapcsolat-elmélete- ket, hogy megnézzük, milyen módon oszlanak meg a kapcsolatteremtő költségek az

elemző felhasználása szerint. Barabási Albert László (2003), Kertész János és Vicsek Tamás (2006) vagy a

filozófus Nyíri Kristóf (1995) munkáiban ez Magyarországon is jelentősen előtérbe került. Az

információmegosztó és kapcsolatteremtő optimális hálózatoknak ebben a tekintetben az emberi hálózat csupán

egy esete, mint Csermely (2005) sejthálózatokkal foglalkozó munkái is mutatják.

Az, amit a hagyományos szociálpszichológia ötven évvel ezelőtt véleményirányító elméletnek nevezett,

feltételezte, hogy a valóságos társas csoportokban, mondjuk egy faluközösségben, a nézetek terjedésének

vannak kitüntetett személyei, és ezáltal egy kétlépcsős kommunikációs terjedési modellt dolgozott ki. Ma

mindez pusztán az internetes vagy telefonálási hálózatok költségszokásainak elemzéséből elvezet az

átkapcsolóállomások (hub) kitüntetett jelentőségének elemzéséhez. Ebben a tekintetben a véleményirányító

személy csak egy különleges esete lesz a sajátosan optimalizált hálózatszerveződés általános problémájának.

A kihívás itt valójában az, hogy ezek az új modellek és új kutatások azt mutatják meg, hogy a

társadalomtudománynak költséges adatképzési módszereit újra kell értékelnie. Vajon mi többet tudunk meg

szociometriai kérdőívekből például az emberi hálózatok általános szabályszerűségeiről, mint a Barabási-féle

puszta hálózatelemzésből? A kultúraelmélet szempontjából a kihívó mozzanat pedig az, hogy mindezek a

kutatások felvetik annak a lehetőségét is, hogy az emberi kultúra, mint sajátos szerveződési mód, nem is annyira

sajátos, csak az egyik optimalizációs megoldása bármilyen összehangolandó nagy rendszernek, ahol persze a

számunkra dédelgetett különbség az, hogy nálunk az összehangolás a vélemények összehangolásán keresztül

megy végbe.

A kételyekkel együtt érdemes végignézni, milyen új mozzanatokat eredményezhet logikájában az új

tudáshordozók világa. A 22.4. táblázat erről mutat egy elemzést.

Maga a hálózati típusú információ használata is felveti, hogy új készségek születnek az új rendszerekkel. Új

típusú kereséseket, bizonyossági elveket, időgazdálkodást is el kell sajátítanunk az új közegek világában. Az

emberi gondolkodásban bizonyosan létrejött egy gyökeres új állványzat az írás, majd a könyvnyomtatás

megjelenésével. Nincs még elég távlatunk, hogy megítéljük, vajon a mai világban hasonló változások indulnake

el. Az egyik lehetséges jelölt a hálózati információtárolás. A tudásról való új reflexió, a linearitást felváltó

egyidejűségről folyó meditációk mellett a készségek új típusú kul- tivációját is eredményezheti ez, és új

célkijelölést az explicit és a készségszerű tudások viszonyában. A radikálisan mobilis közlés és információhozzáférés

két izgalmas további kérdést vet fel. Nem fognak-e ezek az idő- és helyszétbontó technikák

zavarokhoz vezetni helyhez kötődő tudásmozgósításunkban, s vajon milyen új közösségek és új szabályok

alakulásához vezetnek? Lesz-e a mobiletikettből új időszemléletű mentalitás?

5.30. táblázat - 22.4. táblázat. Lehetséges új mintázatok a mai kommunikációs

tudáshordozókban

554




Hagyományos

Évtizedes kódtanulás

Lassú hozzáférési utak, körülményesség

Linearitás

A keresési utakat tanítják

Együttlét

Tudástulajdonlási viszony

A bizonyosság kiharcolt erény

Hálózati

Kevesebb iskola kell

Gyorsabban el lehet jutni

Egyidejűségek

A keresési utakat keressük

Virtualitás

A tudás megosztott

A bizonyosság kérdéses, éppen keressük

A gondolkodásmódok és a közlésmódok alakulásában az evolúciós, az egyedfejlődési és a kulturális működések

között sajátos analógiák figyelhetők meg. Különböző alrendszerek közötti analógiák közepette jellegzetes

oksági kölcsönhatások is vannak. Ezek lényege, hogy az emlékezeti rendszerek egyre szélesebb körű válogatást

és tágabb leképezést valósítanak meg.

9.5. Új alkalmazott pszichológiák: a hivatás változásai

A mai pszichológia életbeágyazottsága új módon szervezi az alkalmazott lélektanokat is. Nemcsak elméleti

téren lazulnak a hagyományos diszciplináris határok, hanem a gyakorlatban is. Egyrészt kiszélesednek a

klasszikus területek. A modern pszichiátria, valamint a mentális zavarok társadalmi szaporodásának hatására

sokkal kifinomultabbá válik a klinikai lélektan, de az orvoslás új területei és szemléletei, a viselkedéses orvoslás

gondolatrendszere is megjelenik például az egészségpszichológiában (Buda, Kopp és Nagy 2001 kézikönyve jól

mutatja ezt az új illeszkedést medicina és pszichológia között).

A klasszikus területek átalakulása mellett egészen új alkalmazott területek is körvonalazódnak. Két, hazánkban

is virágzó példát említenék. A modern gazdaságpszichológia (Hunyady és Székely 2003) például egyszerre

használja a lokális gazdasági kölcsönhatások szociálpszichológiáját és a nagy folyamatok belső közvetítőit.

Nehéz megmondani, mikor figyel pszichológus-, s mikor közgazdászszemmel. E tekintetben messze túllép a

hagyományos pszichológiai kereteken. A klinikai nyelvészet pedig a gyermeki és felnőtt nyelvi zavarok

elemzésében egyszerre akar nyelvész, pszichológus, neurológus és logopédus lenni. A mai újdonág itt nem

csupán az egymásra találás, hanem az, hogy ugyanarról a betegről ma már nem három történetet akarnak

elmondani, hanem egy közöset. (Jól bemutatja ezt a Pszichológia folyóirat 2002/3. tematikus száma Csépe

Valéria szerkesztésében.)

Ezekben az új alkalmazásokban jogosan merül fel, hogy a különböző kompetenciák találkozásában mi marad a

lélektan szerepe? Nem kell féltenünk magunkat, hogy feloldódunk. A viselkedés és érzés modelljei, a

pszichológiai kérdések adják meg a redukciós modellek számára a megmagyarázan- dót. A neurológus és a

nyelvész között például a pszichológus ad „működő” modelleket a mentális szókincs szerveződéséről. A

magasabb társadalmi szerveződéseket vizsgálók számára viszont éppen a cselekvők, a gazdaságot, jogot

mozgató emberekre vonatkozó pszichológiai modellek lesznek mintegy „alsó megszorítások”. Röviden, a nagy

interdisz- ciplinaritás közben újra felfedezzük a szerveződési szintek kérdését, s a pszichológiát már nem

szégyenkezve, hanem büszkén képviseljük közbülső tudományként.

Az önállóság alapvetően fontos figyelmeztetést hordoz a magyar pszichológiára nézve is. A mai egyetemi

szervezeti átalakulások közben, amikor a népszerűség révén a pszichológia eltartottból eltartóvá válik, nagyon

meg kell fontolnia, hogy milyen bölcs taktikával védje önállóságát. Ez nem csupán az egyetemek gondja, és

semmiképpen sem képzelt veszély. A tudományfinanszírozásban, a szakrendben, az akkreditációs rendszerben

is újra összekapcsolódik a pszichológia a neveléstudománnyal. Ez három tekintetben is aggályos. Nem

elhanyagolható a jelképes mozzanat. Ez az összekapcsolás a pszichológia megszüntetve alárendelésének

korszakát, az ötvenes éveket idézi. Aggályos azért is, mert komplex beágyazottsága révén a pszichológiának,

miként Piaget (1967b) már közel fél évszázada kiemelte, az ideális „helye” a fizikai, a biológiai, a formális és a

társadalomtudományok között, azok érintkezései világában van, egyszerűen tárgyának beágyazottsága révén.

555




Végül aggályos ez az (ön)elhelyezés, mert a mai világban, legalább egy évtizede virágzik az a jelszórendszer,

amely a bölcsésztudások művelésének és oktatásának korlátozását tűzi ki célul.

A pszichológia fontos taktikai érdeke is ebben a helyzetben, hogy közelebbinek mutassa magát a

természettudományokhoz. Ráadásul ez a valóság is. Olyan embertudományt szeretnénk csinálni, amely az

emberi megismerés és érzés világát egyszerre tekinti proximális és disztális biológiai beágyazottságában,

kibontakozásának kulturális interakciós meghatározottságában, s egyben mint formaalkotó rendszert is látja és

láttatja (22.6. ábra).

A bölcs taktika itt egy harmadik, egzisztenciális mozzanatra is vonatkozik. A száz évvel ezelőtti viták s a mai,

virágzónak indult német pszichológia sokáig nehezen heverte ki a két rivalizáció közötti vergődést; a filozófia és

a pedagógia versengtek vele ugyanazért a szellemi territóriumért s kenyérért. Ez volt az elsődleges belső oka

annak, hogy az 1940-es évekre az amerikai pszichológia vált egyértelműen vezetővé, ahol már az első nemzedék

is önálló oktatási egységeket teremtett. Tanulságos ennek idői dinamikája a tudományos viták tartalmáról, mint

azt a 9. fejezet elemezte.

9.5.1. A pszichológia, ezen belül a magyar pszichológia professzionalizációja

A nemzetközi pszichológiai életben már meglehetős hagyománya van a kvantitatív „önreflexiónak”. A sort

Kenneth Clark (1957) átfogó munkája nyitotta meg, amely az Amerikai Pszichológiai Társaság megbízásából

idézési statisztikákat, folyóiratok olvasottságát, kiemelkedő pszichológusok életrajzi hátterének elemzését,

egyetemi hallgatók nyomon követő vizsgálatát s egyéb módszereket használva elemezte a második világháború

utáni Amerikában robbanásszerűen elterjedtté vált pszichológusi foglalkozást, a hivatásbeli sikert meghatározó

tényezőket, a tudományos kiválóság lehetséges mércéit, a szakma egyes ágazatainak orientációit stb. Azóta a

pszichológia mint tudomány s mint szakma önvizsgálatában egyaránt visszatérően nagy szerepet játszanak a

hasonló kvantitatív módszerek, ami módot ad néhány tanulságos összehasonlításra a magyar és a külföldi

pszichológia között.

Az 1920-as években az európai, s ezen belül a német pszichológia is az alkalmazott szakma felé mozdult el,

azonban számos nehézséggel kellett megküzdenie. W. Stern és K. Bühler 1929-ben petíciót kénytelenek

megfogalmazni, azt kérve, hogy korábban pszichológusok vezette tanszékek ne pedagógusok uralma alá

kerüljenek (Ash 1980b). Általában jellemző a korra, hogy a két háború közti korszakban, az alaklélektan

virágzása közepette, a német akadémikus pszichológia egyre inkább a pedagógia uszályába kerül. Hasonló

változás ez, mint a harmincas években a Szovjetunióban, illetve az ötvenes évek Magyarországán.

22.6. ábra. A pszichológia a tudományok rendszerében (Pléh 2008a)

A húszas-harmincas évek világa az amerikai típusú intézményesülés győzelmét hozza. Amerikában a

pszichológusok már az 1890-es évektől saját tanszékek kialakítására törekszenek a Clark Egyetemen, a

Stanfordon, a Columbián. Ez érik be a két háború között. Ennek köszönhető a stabil intézményesedés és az

amerikai szakirodalom növekvő fölénye, mint azt nap mint nap tapasztaljuk.

Az európai országok jó része a német mintát követte. A pszichológiai részlegek az egyetemi világban többnyire

a filozófia valamilyen tagozatai voltak, s csak a második világháború után jelent meg az akadémikus

önállósulás. Európa keleti részén, így Magyarországon is ezt a folyamatot sok ideológiai és társadalmi alapú

megtorpanás kísérte. Az embert önmagában tekintő, s viszonylag stabil paraméterekkel tudományosan

vizsgálhatónak tartó pszichológia sokféle rendteremtő és gyors változást hirdető mozgalom számára gyanús. A

Szegedi Egyetemen 1929-től működött Pszichológiai Intézet (Szokolszky 2009), elsősorban a tanárképzést

befolyásolva. A Budapesti Egyetemen – a későbbi ELTE világában – a harmincas években Harkai Schiller Pál

556




vezetésével a bölcsészeten belül működik egy Lélektani Szeminárium. Csak 1947- ben jött létre egy fennmaradó

Lélektani Tanszék Kardos Lajos vezetésével, de a valódi szakképzés csak 1963-ban indulhatott be.

Az önállósuló akadémiai szakma életében mindenütt évtizedekig tartott, amíg a gyakorlati pszichológia fölénybe

került az elméleti pszichológiával szemben. Az Egyesült Államokban csak a második világháború után ment

végbe ez a folyamat (Clark 1957), Magyarországon pedig csak az 1970-es évek végére. Hosszú folyamatról van

tehát szó. Ma azonban a legtöbb országban nagyon jellegzetes profilt mutat a hivatások aránya. A 22.7. ábra

mutatja a legnagyobb múltú társaság, az Amerikai Pszichológiai Társaság (American Psychological Association

– APA) esetében a nagy foglalkozási csoportokat. Az akadémikus specializáció 1948 és 2005 között 41

százalékról 12 százalékra csökken a teljes tagságban, összhangban a hivatásszerű pszichológia

kibontakozásával. Ugyanakkor a klinikai jellegű foglalkozások aránya 18 százalékról 33 százalékra nőtt.

22.7.ábra. Az Amerikai Pszichológiai Társaság szekciótagságának alakulása fél évszázad során (abszolút

számok, alapján összevonásokkal; Pléh 2008b nyomán)

Hasonló, bár kisebb történeti részletességű adatok Európából is rendelkezésünkre állnak. Az Európai

Pszichológiai Társaság adatai (22.8. ábra) szerint 2003-ban a lakossági telítettségi arány 1 pszichológus 1850

lakosra, míg az EFPA (Euro- pean Federation of Psychologists’ Associations) elvárásai szerint 2010-re az arány

1:1500 lesz. A deklarált foglalkozási arányok hasonlítanak az amerikai helyzethez, azzal a finomítással, hogy a

klinikai hivatások még dominálóbbak.

Látható, hogy a társadalom bajai és az egészségügy jelentik a pszichológia legfontosabb alkalmazási területeit.

A pszichológusok kétharmada, háromnegyede a világon mindenütt az egészségügyben, klinikai területen

dolgozik. A klinikai pszichológia évszázados hagyományok során, fokozatosan pro- fesszionalizálódott. Ez a

professzionalizálódás a legtöbb országban rendkívül finom lépéseket igényelt. Az egyik ilyen finom lépés volt

az eltávolodás a kifejezetten orvosi gyakorlattól, s a különbségt tel a klinikai pszichológus és a pszichiáter

munkája között. Sok esetben gyakorlatilag ez azt jelenti a terápiás munka során, hogy míg a pszichológus nem

írhat fel gyógyszert, addig az orvos felírhat, de természetesen mindenhol léteznek sajátos jogi és különböző

egészségügyi megoldások is.

22.8. ábra. A pszichológusi hivatás különböző ágai százalékos arányban az ezredforduló táján (az európai

pszichológiai társaságok adatszolgáltatása alapján; az összegek 100% feletti értéket adnak, mert többszörös

hovatartozást is lehetett deklarálni; Pléh 2008b nyomán)

A professzionalizáció sajátos oldala a klinikai szakmákban a továbbképzések rendszerének kialakulása. Ez az a

terület, ahol – hasonlóan az orvostovábbképzés világához – többnyire többszintű ráképzésben alakul ki a

557




klinikai pszichológusi kompetenciák rendszere. Magyarországon például még az 1960-as években az ötéves

egyetemi képzés második szakaszában kaptak a pszichológusok klinikai képzést. Az 1970-es évek közepétől

csak utólagos, az egyetem utáni hároméves képzést követően jogosultak a klinikai szakpszichológusi cím

használatára. A pszichoanalízis terjedése révén a gyakorlati pszichológia egyik ágában igen határozott

követelmény az igazi beavatási mozzanat, ez a beavatás a pszichológia egészében mindenütt évtizedig tart. A

professzionalizáció általában további differenciációt is jelent. Nemcsak a klinikai szakpszichológusi cím

meglehetősen erősen szabályozott, de különböző alágak jönnek létre, mint például felnőtt- és gyermekklinikus

stb., szinte minden országban, és külön technikai tanfolyami igények keletkeznek bizonyos eljárások

használatára. A pszichoterápia különösen erőteljesen szabályozott, végzéséhez további eljárások és további

ellenőrzési lépcsők vannak beiktatva.

Az iskola és a gyermeki fejlődés témája a modern pszichológia hivatástudatának másik fő táplálója már a

századforduló óta. Európában Binet és Cla- parede, majd Jean Piaget és Henri Wallon, Amerikában John

Dewey, Thorndike és mások, Magyarországon Nagy László, Dienes Valéria, Mérei Ferenc, Várkonyi

Hildebrand, Karácsony Sándor nagyon sokat tettek azért, hogy a fejlődés gondolata szinte mozgalmi erejű téma

legyen a pszichológiában. A fejlődés azért kulcstéma, és ugyanilyen súlyú az iskola és a gyermek kapcsolata is,

mert az optimista pszichológusok ebben látják a jövő zálogát. Gyógyítani, támaszt nyújtani kétségtelenül fontos

a valamilyen zavarral jellemzett nemzedéknek, de még fontosabb kinyitni az új nemzedék szemét.

A hagyományosan munkalélektannak nevezett terület a 20. század során két nagy differenciáción ment

keresztül. Ezek a differenciációk mind a munka világának átalakulásával kapcsolatosak. Az egyik differenciáció

a hatvanas évektől jelenik meg. Hasonlóan ahhoz, ahogy a pszichológia egészét áthatja a számítógép

inspirációjára is körvonalazódó kognitív szemlélet, megjelenik a mérnöki lélektan.

A mérnöki lélektan egyik fő témája, hogy hogyan lehet tanulmányozni azokat az ember-gép rendszereket, ahol –

és egy kicsit visszatérünk a 19. századi avítt csillagvizsgálók világához, csak modernebben – az ember is egy

sajátos lépés a műszerek világában. Egy vadászrepülő, vagy egyáltalán egy repülőgép, egy atomerőmű

vezérlőcsarnoka, egy villamos teherelosztó mind olyan helyek, ahol a sajátos műszerek és a műszerekre való

emberi reagálás óriási kockázatokkal bírnak. Ezeket a rendszereket, az itt megvalósuló optimalizációkat – hogy

milyen legyen a legjobb műszerfal-, milyen legyen a legjobb nyomógomb-elrendezés stb. – kezdi el vizsgálni a

mérnöki pszichológia, aminek azután sokaknál kognitív ergonómia lesz az új neve.

A munkapszichológia másik megújulási és kitörési pontja a munkaszervezettel kapcsolatos. A modern

vállalatszervezet és munkairányítás hamarosan észrevette, hogy sajátos összefüggések vannak a pszichológia, az

emberek lehetséges paraméterei, a csoportirányítás és a vezetés problémái, valamint a vállalatok adminisztratív

és termelékenységi hatékonysága között. Létrejön egy sajátos kölcsönhatás, amelyben a szervezetben működő

ember jobb megértése lesz az egyik legfontosabb a pszichológia jövőbeni alkalmazása szempontjából. Ez azért

is kulcskérdés, mert mindannyian számtalan szervezetnek vagyunk részesei, számtalan módon reagálunk a

szervezeti lehetőségekre, és ennek kapcsán az optimalizáció is több helyzetben vethető fel. Lehet beszélni

optimalizációról úgy, hogy a szervezet elégedetlen a többiekkel, de lehet úgy, hogy a résztvevők elégedetlenek a

szervezettel. A harmincas évektől, Kurt Lewin híres autoriter-demokratikus vezetési stílusra vonatkozó

kísérletei óta velünk van ez a dilemma, hiszen azok a kísérleti eredmények arra mutattak rá, hogy egy csoport

sokkal jobb hangulatú és optimistább, ha demokratikus stílusú a vezetés, de monoton feladatoknál sokkal

hatékonyabb autoriter vezetéssel. Az állandóan kísértő dilemma és kérdés: vajon a vállalat vagy az egyén

érdekei-e az elsődlegesek a pszichológus munkájának meghatározásában?

Ezek után tekintsük át, hol áll mindebben a magyar pszichológia? Általánosságban azt mondhatjuk, hogy

nincsen különösebben elmaradva a világtól. Tudományos produkciója számos területen elsőrendű. Az

idegtudományi, evolúciós, eto- lógiai gondolkodásba való beágyazottságunk igen erős, s erősödik a más

társadalomtudományokkal, az irodalommal, joggal, közgazdasággal, nyelvészettel, történettudománnyal

meglévő szerves kapcsolatok világa, ami ma a tudományos siker kulcsa. Van persze viszonylagos

elmaradásunk, de annak, hogy mi a tegnapi újságot olvassuk, vannak

előnyei is: reflektívebbek s szélesebb látókörűek maradunk, összehasonlítva számos naprakészebb országgal.

Ugyanakkor, miközben a tudomány virul, az egyetemi oktatást, a jövő tudományának zálogát sok gond jellemzi.

Két okra vezethetőek vissza ezek a gondok, s egyik sem csak magyar sajátosság. Az egyik a szűkösség. A

pszichológia mára a negyedik legnépszerűbb szakká vált nálunk is – csak a közgazdaság, a jog és az angol előzi

meg –, s az egyetemek nem tudtak még ennek a tömegképzési átalakulásnak megfelelően lépést váltani. Az

európai képzési tervekkel összehasonítva, a legnagyobb gond a szakmai készségek fejlesztésének és a szakmai

558




gyakorlatoknak a hiánya. Ez a nyitottabb világban fenyegető gondokat okozhat, elsősorban az elhelyezkedési

esélyek beszűkülésével.

A másik ok a magába zárkózás, csak a hagyományos kapcsolatok aktiválása. Jobban nyitnia kellene a magyar

pszichológiának a tudomány teljesebb rendszere felé az egyetemeken is, akár szervezeti formáiban is – úgy,

ahogy azt a kutatásban már megteszi.

Az alkalmazott pszichológia erősödése a magyar pszichológiában is végbement. Harminc évvel ezelőtt néhány

tucat gyakorló pszichológus és néhány tucat tudós művelte a szakmát. Mára a gyakorló pszichológusok túlléptek

az ezres számon, a tudósok száma pedig (legfeljebb) kétszázas nagyságrendben mozog (Pléh, Bodor és Lányi

1998).

Nagyjából követjük a nemzetközi trendet. A 22.9. ábra a Magyar Pszichológiai Társaság tagságában mutatja

meg az utóbbi tíz év finomodását, az új szekciókkal. Ugyanakkor, mint a 22.10. ábrán látható, az arányok a

mennyiségi változás közepette is megmaradtak. Nálunk is a klinikai-támogató hivatás dominál.

Milyen feszültségei vannak a hivatásnak?

Itt már csupán a hazai helyzetet kommentálom. A pszichológia hagyományos hivatásrendi helyzetében, mint

főleg a tudomány vonatkozásában bemutattam, a foglalkozások között is jellegzetes szövetséges-rivális

viszonyok élnek. A pszicho- lógia-pszichiátria-pedagógia-szociológia négyes például a fejlődési problémák

megoldásában a versengések helyett együttműködésre van elhivatva. A pszichológia szerepe e téren a

félelemmentes kezdeményezés kell legyen, levetkőzve a klasszikus kisebbségi érzéseit.

Bonyolultabb a helyzet azzal, hogy mit kezdjen a

22.9. ábra. Az MPT-tagság megoszlása 1998-ban és 2008-ban szekciók szerint (Köszönöm Bíró Editnek és Oláh

Attilának az adatok rendelkezésre bocsátását)

pszichológia a terjedő „pszichológia menti” gyakorlatokkal, például a tréningiparral. A mai világban az ezzel

szembeni fellépésünket sokszor leszólja a társadalom, bennfentes céhszerűséggel vádolva a pszichológiát.

Három olyan mozzanat van, amelyeket a mai világban a magyar pszichológiának is szigorún képviselnie kell,

hogy eleget tegyen társadalmi hivatásának.

1. Az etikai elvek szigorú követése és ismertté tétele. Ezek hátterében sokszor a társadalmi szerepek sajátos

korlátozása is áll. A pszichológus általánosságban az „egyén ügynöke”, sokkal egyénközpon- túbb etikát

képvisel, mint amilyet sok intézmény elvárna tőle.

2. Képzettségi elvárások. Itt nehéz küzdelmek várnak ránk az osztott képzési rendnek köszönhetően. A hivatás

képviselőinek kell abban a kérdésben közös nevezőre jutniuk, hogy hogyan lehet ötéves alapképzést elvárni

egy osztott rendszerű képzésben. Magyarán, tudja-e tartani a magyar pszichológia azt az elvet, hogy

mesterszintre csak alapszinten is pszichológiát tanult diákokat enged be? Egy ehhez kapcsolódó nagy

feszültség a mesterszint korlátaiból fakad majd. Mit kezd a társadalom az alapszinten végzettekkel?

559




22.10. ábra. Az MPT-tagság csoportokba rendezve tíz év változásai során

3. Szigorú kompetenciarend. Mindegyik képzési szinten, beleértve a posztgraduális szakképzési formákat, végig

kell gondolni, hogy hogyan tudja biztosítani a képzés, hogy valóban készségalakító is legyen. Milyen valós

emberekkel való találkozást tudunk biztosítani például egy 150 fős alapszakévfolyamnak?

Ha azt akarjuk, hogy a hivatássá vált pszichológia betöltse küldetését, ezeket a kérdéseket nem megoldhatatlan

gondnak, hanem igazi kreatív feszültségnek kell tartanunk. Hogyan tudunk egy szélesedő szerepű és terepű

világban magasabb minőséget nyújtani úgy, hogy közben megőrizzük kompetenciáink méltóságát, anélkül hogy

elzárkóznánk. Igazi szociális kreativitást igénylő feladatai ezek a sikeres hivatásnak.

9.6. A pszichológiatörténet-írás átalakulásai

9.6.1. Információs robbanás és interdiszciplinaritás

Az információs robbanás a pszichológia önreflexióját sem hagyta érintetlenül. Továbbra is gazdagodik a

klasszikus szövegek internetes szövegtára, a Clas- sics in the History of Psychology (http://psychclassics.

yorku.ca/). Emellett igen sok szöveg vált elektronikusan elérhetővé. Az Amerikai Pszichológiai Társaság, az

APA 220 történeti érdekességű könyvet is elektronikusan hozzáférhetővé tett ún. print on demand

szolgáltatással (http://search.apa.org/publications?query=&facet=&pubtype=books&section=printondemand).

A publikációs szokások is gazdagodnak. A két pszichológiatörténeti lap mellett egyre több történeti munka

jelenik meg a filozofikus pszichológiai lapokban, például a Theory and Psychology, a Philo- sophy and

Psychology hasábjain.

Két nagy konferenciasorozat mutatja, hogy az interdiszciplinaritás az önreflexióban is döntő. Európában a

European Society of the History of Human Sciences (ESHHS) 2009 júliusában Budapesten már a 28.

kongresszusát tartotta. A hasonló amerikai társaság, a History of the Social/Behavioral Sciences – vagyis

Viselkedés- és Társadalomtudomány-történeti Társaság – szintén a szakmaközi elkötelezettséget tükrözi. 2009

nyarán a 41. kongresszusát tartotta Pennsylvaniában.

9.6.2. Professzionalizáció

Az utóbbi két évtizedben a pszichológiatörténetírás is professzionalizálódott. Ez részben azt jelenti, hogy a

tudománytörténet-írás egészéhez hasonlóan az oktatási célokból, kötelességből vagy egyéni érdeklődésből erre

specializálódott pszichológusok mellett, sőt többnyire helyett, megjelentek a történészek, akik a levéltári

kutatás, az elsődleges forráselemzés módszereivel felvértezve tényleges oksági rekonstrukciókat valósítanak

meg egyes korokról és irányzatokról. A könyv elején említett hármas beágyazás – intellektuális, társadalmi,

személyi – levéltári kutatásokkal, oral history módszerekkel kerül alátámasztásra.

Emellett folytatódik a Kuhn-paradigma (1970; 1999) fogalmának pszichológiai megjelenése és értelmezése óta

kialakult érdeklődés a tudománytörténet és tudományfilozófia elméleti modelljeinek beemelésére a a

pszichológiatörténet-írásba. Ez egyszerre jelent esszéisztikusan kifejtett nagy modelleket és részletes érvelést az

ún. erős program mellett, mint Kusch (1996) munkáiban. Az erős program lényege, hogy maguk a tudományos

elméletek is mint társadalmi tények érdemelnek teljes rekonstrukciót, a kutatók szellemi világát beágyazva

koruk teljes érdekhálózatába. Mindez azt is eredményezi, hogy a pszichológia a mai tudománytörténet-írás

érdeklődésében bekerült a fővonalba. Ez nálunk nincs így: a létező hazai tudománytörténeti tanszékek szakmai

profilja a pszichológiát nem kezeli tudományként.

560




Ez a professzionális, újmódi tudománytörténetírás is megtalálta az eredetileg pszichológiai hátterű művelőit,

akik eredeti módszertani készségük és ez emberi sorsok iránti érzékenységük teljes tárházával közelítenek a

tudománytörténethez.

Megvan még azonban a klasszikus történetírás is. Ennek egyik változata a személyes, szinte anekdotikus

tanúságtétel, amit ma az tesz különösen aktuálissá, hogy a hatvanas évek nagy mozgalmai, elsősorban a kognitív

pszichológia doyenjei mára emerituskorba értek, s szükségét érzik az önreflexiónak. George Mandler (2002)

könyve jól példázza e megközelítés erényeit s korlátait. Mandler is, mint oly sokan mások a 20. század második

felének amerikai újítói közül, közép-európai, osztrák zsidó emigráns, szlovák s magyar rokonokkal, aki a háború

alatt mint kihallgató tiszt ért amerikaivá. Megkapó a bemutatott családtörténet, a személyes vallomás az

osztrákságról mint ízlés- és preferenciaszervezésről, s forrásértékű a figyelmeztetés: a belső amerikai fejlődés

mögött sok európai hagyomány és sors is kereshető. Ez a hitvallás Mand- ler egész élete során megmarad,

nemcsak állandó német és osztrák kapcsolataiban, hanem például saját pszichoanalízisében is, valamint a

földalatti kommunistaságtól a humanista szocializmusig tartó baloldali elkötelezettsége történetében.

A szellemi fejlődés fontos emberi érzékeltetése mellett izgalmas, ahogyan Mandler érezteti, a behaviorista

szocializáció, a Hull-iskola, a tesztszorongás kutatása, Hempel bécsi körös hatása a kognitív mozgalomhoz való

csatlakozásban nem akadályok voltak, hanem szinte szerves átvezetések. Ezt a viszonylagos folytonosságot

bemutatják a Kaliforniai Egyetem San Diegó-i részlegén a pszichológia tanszék formálódásával kapcsolatos

anekdoták is: ez a kognitív fellegvár, Norman, Lindsay, Rumelhart, a Mandler házaspár, Liz Bates s mások

bástyája, ahol később Richard Atkinson is vezető szerepet játszott, eredetileg Skinnert, majd másodjelöltként

Osgoodot hívta volna tanszéket szervezni. Mandler dicséretes őszinteséggel bevallja, hogy számára ez nem

valamiféle furcsa mozzanat, hanem természetes fejlődés volt. Vagyis olyan képet kapunk éppen egy

résztvevőtől, amely a klasszikus paradig- maváltás-modelleket sokkal ironikusabban kezeli, több folytonosságot,

s ugyanakkor természetes nemzedékváltást lát benne. A tudománypolitikus Mandler sok gúnyos dolgot elmond

a Kaliforniai Egyetem belső világáról, beleértve olyan anekdotákat is, mint a kisebbségek integrációjának

nehézsége – kevés volt a potenciális fekete tanár – vagy a diáklázadások szellemi jelképének, Marcusénak

tartózkodásáról a szerepvállalástól. Megkapja a magáét a pszichológusszakma is. Sokat megtudunk a nagy

hatalmú APA belső korrupciójáról is. Mand- ler mint tapasztalt egyetemi vezető vázolja, hogy a

klinikaipszichológus-képzésnek az orvosi, s nem a bölcsész fakultásokon a helye, miközben szar- kasztikusan

bemutatja, mennyire tekintélyelvűbb, a tanszékvezetést hitbizománynak tekintő, néme- tesebb az amerikai

orvoskarok világa, szemben a többi kar szabadabb tanszéki szerveződésével. Van azonban a szakmai és

egyetemi vezetőnek pozitív üzenete is. Példákon mutatja be, milyen veszélyeket is jelent az egyetemek új,

tömeges, korporatív modellje, hogyan hat ez a minőség ellen, milyen indokolatlan, nem valós piacon alapuló az

egyetemi „vándor adminisztrátorok” jövedelme, s menynyire nevetséges, az értékek ellen ható növekvő

szerepük, hogyan veszélyezteti az állandó gyakorlatiasság az egyetem eredeti, a tudást fejlesztő és megjelenítő

funkcióját.

A hagyományos pszichológiatörténet-írás a tankönyveiben is tovább él. Megjelenik ugyanakkor magában a

tankönyvírásban is a történet mind személyileg, mind társadalmilag beágyazottabb kezelése. Hergenhahn

(2008), a sikeres tankönyvszerző – tanulásról és személyiségről voltak sokat használt tankönyvei – történeti

tankönyvének ötödik kiadásában főként a tartalmi horizontokban újít. A tankönyv személyek és irányzatok köré

szervezi az anyagot, de több a nő, több a nem angolszász. Beágyazottságában pedig kevésbé marad meg a

klasszikus, „először filozófia, aztán pszichológia” képnél, még Wittgenstein is feltűnik a tankönyvben.

Schultz és Schultz (2008) először 1975-ben megjelent, vagyis három évtizedes, igen sikeres tankönyvének

kilencedik kiadása hagyományos tankönyv. Kis filozófiai előzmény s élettan-történeti háttér nyomán Wundttal

indít, s klasszikus módon az iskolák köré szervezi az anyagot. Két új vonása alakult azonban ki a több mint

negyed század során, amelyek jól mutatják, hogy a klaszszikus közelítést is megtermékenyíti a komplexebb

tudománytörténet-írás, még ha ettől nem is válik paradigmafetisisztává vagy szociális konstrukcio- nistává. Az

egyik mozzanat a gazdagabb társadalmi beágyazás. Az intelligenciamérés és a társadalmi diszkrimináció

kapcsolata, a klinikai lélektan születése s az egyes szerzők életmódjának érzékeltetése (beleértve William James

nyakkendő-használati szokásait) mind új vonások. Érződik bennük az, hogy Duane Schultz időközben

elsősorban az amerikai polgárháború korszakából származó történeti életképek sikeres szerzőjévé nőtte ki

magát. A másik újító mozzanat szintén az életközeliség. A jelentős mozgalmakat és szerzőket rövid, de

mégiscsak életteli eredeti szövegek képviselik. A tankönyvírás az új pszichológiatörténetből mára elsősorban a

szociális-emberi, kontextuális mozzanatot veszi át.

Ez nem triviális kérdés, hiszen Leahey (1987) tankönyvével elindult egy elméletorientált megújulás is, amely a

paradigma s a tudományos normák köré szervezve törekedett megújításra. Ez az elméleti igény is folytatódik,

monográfiákban is. Green- wood (2004) munkája az elméletorientált, mégis tényérzékeny modern történetírás

561




kiváló példája arról, hogy hogyan tűnt el a szociál- a szociálpszichológiából, hogyan követi az amerikai

társadalomlélektan a módszertani individualizmust. A wundti néplélektant tárgyaló rész igen részletesen oszlatja

a szakmaiatlan tévhiteket, kezdve attól, hogy Wundt elvileg ellenállt volna a kísérletezésnek magasabb

jelenségeknél, odáig, hogy valami triviális értelemben lett volna Wundt pszichologista. Gazdag képet kapunk,

intellektuális feszültségekkel. A mai szóhasználatot visszavetítve, meglátjuk, menynyire kizárólagosan

reprezentációs tudomány volt a német alapító számára a néplélektan, szemben a kommunikációs-interakciós

szociálpszichológiával, s így mennyire hasonlított az éppenséggel Wundt által kissé lebecsült szociológia francia

kezdeteihez, Durkheimhez. Ezt a wundti néplélektant részleteiben a változás érdekelte.

A néplélektan Wundt számára elsősorban kulturális fejlődéstudomány, mely ugyanakkor az állandó változás

közben egyetemes mentális törvényeket szeretne felmutatni. Nem véletlenül tartja Cole (2005) a modern

kulturális pszichológia előfutárának. Ezért is furcsa, hogy Greenwood alapos elemzés közben nem vesz észre

két hiányt. Wundt néplélektanában nincsen reflexió sem a darwinista kultúraelméletekre – pedig ilyen a

pszichológiában is jócskán volt, például Stanley Hall munkáiban –, sem a néplélektani vállalkozást egészében

megkérdőjelező Dilthey (1894; 2004) gondolataira, aki magát az oksági modellt nem tartotta helyesnek

kiterjeszteni a történeti folyamatokra.

Sacha Bem és Huib Looren de Jong (2006) az európai ízeket képviseli. A holland pszichológiatörténészek

számára az „elméleti” bevezetés elsősorban két mozzanatot jelent. Fogalmi szinten a pszichológiatörténet-írás

összekapcsolása a neopozitivizmus meghaladásával és a Kuhn köréhez kapcsolódó újításokkal. Tartalmi

szinten pedig a kognitív kérdéskörben a pszichológia, a tudatfilozófia és a test-lélek kérdés komoly elemzése

jellemzik őket. Megközelítésük liberális, de világosan exponálja a kérdéseket, amelyek a megismerés

interdiszciplináris elemzésében rejlenek. A „népi pszichológiát” például úgy merik a szerzők beemelni a

pszichológiatörténeti diskurzusba, hogy a különböző redukciókat, a neurális kiiktatástól a pragmatikus,

társalgáselemző és a konnekcionista alternatívákig egyaránt bemutatják.

A mai pszichológiatörténet-írás egyik vezető vitakérdése lassan negyedszázada, Kurt Danziger (1990a) úttörő

munkái óta a deheroizálás. Igencsak hasonlóan a politikatörténethez, a különböző pszichológiatörténeti

értelmező „izmusok” (társas konstrukcionizmus, dekonstrukcionizmus) mind rámutatnak arra, hogy maguk a

hősök és alapítók megkonstruált entitások, melyek az utókortól származnak. Lehetünk magunk is kritikusak

ezzel a kriticizmussal szemben, de akármi legyen is saját dekonstruáló hajlandóságunk, az az új történetírásnak

is alapvető kérdése marad, hogy mi teszi a kiválóságot, hogyan születik a szakmai siker, legyen szó emberekről,

fogalmakról vagy intézményekről.

A Robert Sternberg (2004) által a pszichológia egységéről szerkesztett kötet jellegzetes példája ennek az új

tudatosságnak. Tíz fejezet tekinti át az elméleti és történeti kérdésektől az alkalmazások sztenderdizálásáig azt a

kérdést, vajon egységesíthető-e a mai lélektan, és hogyan jelenik ez meg például az alsóbb évesek oktatásában.

Vajon a sokféle hang s a vidám deheroizálás közepette nem kellene-e egységes világképeket is tanítanunk? A

történeti elemzésnek kiinduló és visszatérő mozzanata nála a már említett toleráns optimizmus. A tíz fejezet ezt

a mondandót bemutatja az Amerikai Pszichológiai Társaság szervezettörténetében, az oktatási programokat

elemezve, kitérve a fogalomtörténetre, olyan szerzőkkel, mint Arthur Staats, Gardner vagy Kimble. Az ilyen

elemzések érdeme, hogy megmutatják, maguk a szakma művelői is válhatnak reflektív történészekké.

Az Ash és Sturm (2009) szerkesztette kézikönyv jellegzetes példája az új történetírásnak. Törekvése, hogy a

köznapi élet és a szakmai pszichológia közti kapcsolatokat tárja fel. Nem véletlen, hogy egyik nagy témája a

szabad akarat mint filozófiai és tudományos téma. A másik nagy csokor a self kérdése. Az igazán friss mozzanat

azonban a pszichológiai eszközök értő elemzése. Ebbe beletartozik a mérőeszközök története (Gudlach,

Gigerenzer), de az olyan jelenkor-történeti témák is, mint az agyi képalkotás vagy a tükörneuronok konceptuális

jelentősége a mai pszichológiában.

Danziger (2008), a mai elméletorientált pszichológiatörténet-írás doyenje tovább folytatja részletes elemzéseit.

Új kötetében az emlékezetkutatás fogalomtörténetét mutatja be. Sajátos társadalmi beágyazást követő stílusában

az anyagot olyan kérdésekbe rendszerezi, mint az emlékezet egyéníté- se és társas modelljei, az emlékezet

elhelyezése, emlékezeti fajták, a metaforák legyőzhetetlensége az emlékezetkutatásban, az igazság és az

emlékezet viszonya, idői énmegőrzés. Izgalmas fogalmi elemzéseket kapunk, amelyek nemcsak az

eszmetörténész, hanem a kísérleti kognitív pszichológus számára is érdekesek.

Az erős program pszichológiai alkalmazása közben a szakmaiság és a tudománytörténeti erős program

ellentmondásai is felszínre kerülnek. A Dalton és Evans (2003) szerkesztette kötetben például a sok társadalmi

felejtés érzékeny elemzése mellett igen provokatív fejezetek is helyet kapnak, pontosan az erős program és a

pszichológiatörténet összekapcsolása révén. Poppelstone világosan szembeállítja egymással a hagyományos

562




lineáris pszichológiatörténet-írást s a leplező szándékú Foucault-követők szemléletét, mely utóbbiban minden

gyakorlati pszichológiai fejlemény csak ideológia, megrontás és szolgaság. Poppelstone az intelligenciatesztek

példáján mutatja be, hogy a Foucault-hívők nemcsak hogy nem pszichológusok, s nem szeretik a szakmát,

hanem éppenséggel a tényekre is érzéketlenek. Kiderülnek azonban

Poppelstone saját korlátai is. Miközben a science studies mozgalmat bírálja, úgy tesz, mintha nem lenne

harmadik út. Vagy ideológiai kritika van, vagy hagyományos lineáris eszmetörténet. A magyarázó

tudománytörténet-írás kimarad perspektíváiból.

Mindez azt is mutatja, hogy az „új történet” több szempontból érdekes és releváns nemcsak az antikvárius

pszichológusok számára. Rámutat ugyanis arra, hogy saját szakmánk több szempontú eszmetörténeti

rekonstrukciója egyben támpont arra is, hogy mit tud adni a pszichológia a társadalmi-történeti változások

elemzéséhez. A saját történet feltárása egyben esettanulmány is – összes buktatóival és megoldatlanságaival – a

„nagy történelem” megértéséhez.

Ilyen elemzések nálunk is születtek már. Mészáros Judit (2009) egyik oldalról a pszichoanalízis budapesti

iskolájának szemléletét mutatja be. Megtudjuk, miben mond ez az irány újat az analitikus technikában s a

csecsemőfejlődés vizsgálatában. Ugyanakkor számos levéltár alapos feltárására épülő történeti munka is ez,

mely a közép-európai, elsősorban magyar pszichoanalitikusok s amerikai, ausztrál stb. segítőik küzdelmét

mutatja be – nyolcvan oldal csak az iratokat tartalmazó függelék – a fasizmus előli emigráció nem könnyű

folyamatában.

9.7. Kulcsfogalmak

5.31. táblázat -

agyi képalkotás infokommunikációs technológiák pszichológiai magyarázat

epigenezis innátizmus redukcionizmus

evolúciós pszichológia kognitív tudomány társas elme

exaptáció neurális verbuválás tükörneuronok

genetikai magyarázat

az „okos csecsemő”


A könyv egészében hivatkozott magyar nyelvű pszicho- könyv alakban is megjelent: Szöveggyűjtemény a

kísérleti lógiatörténeti szöveggyűjtemény kisebb kiegészítésekkel pszichológia történetéhez. Budapest: Osiris.

Pléh Csaba és Győri Miklós szerkesztésében 2004-ben

563


6. fejezet - Kulcsfogalmak

agresszió: Fajtárs elleni támadó viselkedés.

agyi képalkotás: Az agyrészek eltérő mágneses tulajdonságainak, illetve anyagcsere-folyamatainak (oxigén- és

cukorfelhasználás) műszeres elemzésén alapuló képek az agy anatómiájáról s feladatok közbeni működéséről.

alaki minőségek: Machtól és von Ehrenfelstől eredő fogalom az észlelés formai szervező elveinek

magyarázatára. Jellemzői az összegfelettiség és a transzponál- hatóság.

alaklélektan: Szűkebb értelemben a Berlini Egyetem köré csoportosult pszichológusok elmélete az egészek

elsődlegességéről és az észlelés és az egészleges szerveződés vezető szerepéről. Tágabb értelemben a tízes

években kialakult különböző irányzatok összefoglaló neve, melyek mind az egészleges- séget állítják előtérbe.

állandóság: 1. Az észlelés invarianciái az ingerfeltételek változása mellett; 2. [Piaget] átfogó vonások, pl. a

mennyiség és a számszerűség invarianciája a mintázat változásai közepette.

álomfejtés: Sigmund Freud 1900-ban megjelent művében bemutatott eljárás, mely a tudattalan szerveződés

minőségi posztulátumait és a pszichoanalitikus szimbolizációs tant legvilágosabban kifejti.

appercepció: A német filozófiai pszichológiai (Herbart) és kísérleti hagyományban (Wundt) egyaránt központi

fogalom, mely az érzéki integrációt, a tapasztalatokkal összevetést s a figyelmi szelekciót foglalja magában. Mai

megfelelője részben a figyelmi szelekció részben az elvárások perceptuális hatása. appetitív szakasz: Wallace

Craik (1918) és a mai etológia felfogásában az ösztönös viselkedés elő-

készítő szakasza, mely a tapasztalat számára nyitottabb, mint a konszummatív szakasz, és így mó- dosíthatóbb

is. archetípus: C. G. Jung felfogásában az emberi faj kollektív tudattalan szerveződésében megjelenő kultúrákon

és korokon átívelő ismétlődő élmény- és szimbólummintázatok.

architektúra: A mai kognitív tudományban a megismerő rendszerek lassan változó, viszonylag stabil, a

megismerés kereteit adó elrendezése, mely például az emlékezeti tárak jellegét s a bennük érvényesülő

leképezési módokat adja meg.

asszimiláció-disszimiláció: Az

anyagcsere beépítési és leépítési folyamatai, melyek szembenállását Hering a színlátásban s más

élménymódokban érvényesülő pszichológiai oppozíciók alapjának tart.

asszociáció: Képzettársítás; a modern pszichológia egyik alapvető folyamata. Alapkérdés, hogy tud-e minden

megismerési szerveződést magyarázni, vagy kell-e mellette feltételeznünk organizációt és szabályokat is.

asszociációs metaposztulátumok: Alapelvek, melyek szerint a mentális szerveződés kisszámú kapcsolatképző

elvre (érintkezés és hasonlóság) vezethető vissza, s a bonyolultabb szerveződés sok asz- szociációval

magyarázható meg.

atletikus alkat: Kretschmer alkattanában az izomzat és a csontok fejlettsége mellett a viszkózus temperamentum

jellemzi.

attitűd: Beállítódás, illetve tartósan érvényesülő érzelmi és viselkedési tendencia, készenlét. Típusait s

meghatározóit a szociálpszichológia vizsgálja.

autoritáriánus személyiség: Adorno és munkatársainak kategóriája a tekintélyelvű etnocentrizmusra s a mindenvagy-semmi

gondolkodásra hajlamos személyiségre.

Bartlett-paradigma: Az emlékezetkutatás Frederic Bartlett elindította irányzata, mely az értelmes emlékezésre, a

természetszerű kutatásra s az elemekkel szemben a séma alapú emlékezeti szerveződésre helyezi a hangsúlyt.

beállítódás: Készenlét valamilyen típusú viselkedésre megfelelő ingerhelyzet és kontextus megjelenése esetén.

behaviorizmus: Az amerikai pszichológia vezető irányzata 1920 és 1960 között, mely szigorú változataiban azt

hirdeti, hogy a lelki jelenségek csak a viselkedéssel kapcsolatosak, míg enyhébb, módszertani változataiban azt,

564


Kulcsfogalmak

hogy a lelki élet csak a viselkedésre támaszkodva kutatható. beleélési (empátiás) elmélet: Mások lelki

jelenségeit úgy értjük meg, hogy beleéljük magunkat a helyzetükbe. A T. Lippstől származó felfogás mai

változataiban mint szimulációs elmélet jelenik meg.

belső beszéd: A beszélőszervek vagy a beszédtervező kérgi központok izgalma gondolkodás közben. Kutatói

vagy ennek fiziológiáját, vagy funkcióját és keletkezését elemzik.

belső gátlás: Elsőként Szecsenov bevezette fogalom az idegrendszer belső folyamataiból eredő gátlásra. Pavlov

rendszerében lesz kitüntetett szerepe.

ciklotim alkat: Kretschmer alkattanában a kerekded, zsíros testfelépítésű, piknikus alkatnak a

hangulatszabályozás köré szerveződő mániás-depresszív temperamentum felel meg.

csoportlélek: A kezdeti spekulatív szociálpszichológia (néplélektan), később pedig McDougall kulcsfogalma,

mely szerint az embercsoportok maguk a lelki jelenségek hordozói.

csoportszerkezet: A szociálpszichológia egyik alapkérdése, hogy a csoportban érvényesülő hatalmi,

kommunikációs és érzelmi viszonyok hogyan befolyásolják a csoport hangulatát és hatékonyságát.

daruk: D. Dennett megfogalmazásában az ember létrehozta kulturális szerveződések visszahatása saját

fejlődésére.

darwini, skinneri és popperi lények: D. Dennett koncepciója a különböző szelekciós terek jellemzésére. A

darwini lények életükkel játszanak, a természetes kiválasztásban a szelekció tétje a túlélés, a skinneri lények

számára a szelekció a tanulás világában is megjelenik, s adaptív szokásokat alakít ki, míg a popperi lények a

nyílt viselkedéses tanulást is lerövidítik, gondolatban s elméleteikkel versengve választják ki „fejben” a

viselkedési módokat.

dedukció: Az általánosból az egyesre történő következtetési mód. dinamikus elmélet: 1. Woodworth felfogása a

motiváció központi szerepéről és a viselkedés magasabb egységeiről mint a pszichológia alapjáról. 2. A

mélylélektani iskolák egyik elnevezése, mivel ezek is a motivációs meghatározottságot hirdetik és keresik. 3. A

mai kognitivizmus irányzatai, amelyek a megismerés idői kibontakozását és a kölcsönhatásban levő tényezőket

hangsúlyozzák rögzített szimbólumok helyett.

dinamikus pszichológia: lásd dinamikus elmélet

diszkriminációs tanulás: Olyan tanulási helyzet, ahol az állattól a megerősítés függvényében két inger (pl. kör és

négyzet) következetes megkülönböztetését várjuk el.

diszpozíció: A pszichológiában viselkedési készenlét. Felkészültség arra, hogy bizonyos feltételek

bekövetkeztekor a szervezet bizonyos módon reagáljon. Részletes

elméletét a logikai behaviorizmus dolgozta ki. drive: Késztetés; Woodworth dinamikus elméletében bevezetett

fogalom, a motiváció pszichológiájának alapfogalma. Olyan feszültség, amely saját megszüntetését

eredményező viselkedésekhez vezet.

Ebbinghaus-paradigma: Az emlékezetkutatásnak az a megközelítése, amely szigorúan ellenőrzött kísérleti

helyzetekben többnyire értelmetlen anyagok mechanikus megtanulását vizsgálja, legfőbb terepe a laboratórium,

s legfőbb magyarázó elve az asszociáció. A Bartlett-paradigma áll vele szemben a maga értelemcentrikus és

kon- textuális kutatási stílusával. égi fogantyúk: Daniel Dennett kifejezése azokra a megoldásokra, amelyek a

darwini szelekció mechanikus, vak erői mellett valamilyen értelmi befolyásolót és célirányosságot is feltesznek

az evolúció folyamatában.

egocentrikus beszéd: Piaget felfogásában a kisgyermek csak magának szóló, nehezen érthető beszéde.

egocentrizmus: Piaget felfogásában a kisgyermek kiinduló önközpontúsága, melyet fokozatosan vált fel a

decentráció.

életszellemek: A középkori felfogásban a testi működéseket szervező kicsiny, szellemi tulajdonságokkal is

felruházott vér elemek. Descartes- nál már elvész lelki természetük, s az idegrendszer működéséért felelős

vérelemek lesznek belőlük.

565


Kulcsfogalmak

elhárítás: Magatartási mechanizmus a pszichoanalízis felfogásában, melynek lényege a feszültségkeltő

gondolatok kiszorítása a tudatból. elme reprezentációs elmélete: J. Fodor és más mai kognitivisták felfogása

arról, hogy mentális világunk vélekedések és vágyak sokaságából áll, s mind magunk, mind mások

megértésének alapvető kerete a hiedelmek (vélekedések) tulajdonítása.

elmefilozófia: A mai filozófia és a filozófiai pszichológia érintkezési területén kialakult diszciplína, amely az

elme természetének (pl. test-lélek viszony), a tudás szerveződésének és az általánost megismerő alanynak a

legáltalánosabb törvényszerűségeivel foglalkozik.

emergens evolucionizmus: A fejlődés során a magasabb szerveződési szinteken új minőségek jönnek létre.

emlékezeti dob: Emlékezeti anyagok időzített s váltakozó bemutatásának eszköze. Eredetileg egy forgó hengerre

(dob) helyezett sokszögű palástot mozgatott egy óramű, s így egy ablakon át egyszerre mindig csak a palást

egyik felszínén lévő inger volt látható. Ma természetesen elektronikus úton is megoldható ugyanez.

empiricizmus: A tapasztalat mindenhatóságában való hit az emberi elme felépítését és a tudományos

megismerést illetően. empirizmus: 1. Az elme tapasztalatelvű értelmezése. 2. A tudományos vizsgálódás

előítéletektől mentes tapasztalati metodológiája.

Én: A pszichológia történetében többféle módon kezelik. 1. A klasszikus racionalizmusban a szilárd, biztos

kiindulópont; 2. az empiristák megkérdőjelezik realitását (Hume), s ezt a vonalat folytatja a kísérleti

pszichológia, amikor az Én-t visz-szavezeti a testvázlatra és egyéb konstruktumokra (Con- dillac, Mach); 3. a

pszichoanalitikus felfogás fejlődési összetevőit hangsúlyozza; 4. a szociálpszichológia s a Vigotszkij-iskola

pedig az interakciókból való keletkezését, megkonstruálását.

epifenomén: Kísérőjelenség; a tudat olyan felfogása, mely szerint az nem lép be a világ oksági magyarázatába,

csak kíséri az életfolyamatot.

epigenezis: A fejlődés közbeni kibontakozás elmélete. A modern pszichológiában az a feltevés, hogy a genetikai

alapon kialakult viselkedési mintázatot befolyásolja a tapasztalat, illetve tapasztalat szükséges hozzá.

értelmezés: A pszichológia hermeneutikai felfogásának kiindulópontja, mely szerint a pszichológiának

mellérendelő vagy kizárólagos módon az oksági gondolkodás mellett a szemantikai rekonstrukció, a

jelentésviszonyok feltárása is alapfeladata.

érzékelés: A világ érzéki leképezése. érzet: Az érzéki leképezés egység. Nagy vitakérdés, mennyire elemiek,

atomisztikusan építkezőek érzeteink, s van-e alap a nyers, értelmezetlen érzet feltételezésére, vagy minden

érzékelés egyben értelmezés is.

etnometodológia: Garfinkel, Sacks s mások irányzata, amely a társadalomtudomány alapvető céljának a naiv

emberek (etno) által a társas viselkedés értelmezésére használt eljárások (metodológia) rekonstrukcióját tartja.

etogenikus elmélet: Rom Harré elindította felfogás a mai pszichológiában, amely a szociális viselkedés rejtett

szabályainak rendszerezett leírására törekszik.

etológia: Az állati viselkedés egységeinek és meghatározóinak evolúciós vizsgálata. Lorenz és Tinber- gen

nyomán alapvető kérdése a fajspecifikus viselkedésformák jellemzése.

eugenika: Az ember genetikai jobbításának mozgalma. Elindítója Francis Galton volt. Passzív formái

tanácsadást, aktív, igen vitatható formái fogyatékosok sterilizálását jelentették. evolúciós elmélet: Charles

Darwin által megfogalmazott s a modern genetika felfogásával kiegészített elképzelés, mely szerint az élő fajok

a természetes kiválasztódás algoritmikus mechanizmusai révén alakultak ki, s állandó változásban vannak.

evolúciós pszichológia: Az evolúciós

elmélet gondolatmenetét alkalmazó pszichológiai irányzatok újabb elnevezése (a kilencvenes évektől). A

felfogás azt hangsúlyozza, hogy minden lelki jelenségben, az élmény- és viselkedésmódok szerkezetében tetten

érhetőek az emberelődök környezeti alkalmazkodási és szociális szokásai, és az evolúciós gondolkodás

magyarázatot ad a mai lelki jelenségek felépítésére.

exaptáció-adaptáció: A szigorúan beváláson és alkalmazkodáson alapuló evolúciós magyarázatok mellé Gould

és Vrba beillesztik az evolúciós melléktermékeket (exaptáció), melyek kialakulására nem irányult közvetlen

szelekciós nyomás, ezek

566


Kulcsfogalmak

csak egy szelekciós helyzet melléktermékeként jöttek volna létre. extraverzió-introverzió: C. G. Jung

személyiségelméletében a legalapvetőbb dimenzió, mely a külvilágra irányultságot, illetve a befelé fordulást

tükrözi.

fajspecifikus viselkedés: Az etológia kulcsfogalma; az egyes fajokra jellemző tipikus viselkedésformákat értik

rajta. faktor: A sok változó korrelációs ösz- szefüggéseinek elemzése során feltárt mögöttes magyarázó tényező.

Felettes-én: Freud felfogásában a szociális elvárások és büntetések belsővé tett leképeződése a személyiségben.

felszólító jelleg: Kurt Lewin felfogásában az ingerjellemzők és a személy meglévő elvárásrendszerének

kölcsönhatása. Ez szabja meg, hogy egy adott személy számára mi fontos a környezetből, ugyanakkor azt is

megadja, hogy egy adott inger elsősorban milyen motivációs rendszereket mozgósít.

fenomenológia: Jelenségtan; a pszichológiában azok az irányzatok, amelyek az oknyomozó kísérletezés helyett

a belső világ közvetlen adott voltából indulnak ki. feszültség: A szervezet mentális készenlétei és a helyzet, a

lehetőség közötti diszkrepancia megjelenése. Az alaklélektanban és P. Janet pszichológiájában alapvető szerepet

játszik.

figurális utóhatás: Egy alakzat észlelése befolyásolja egy későbbi alakzat észlelését.

folyamat pszichológia: Brentanóra visszavezethető pszichológiai irányzatok, melyek a tartalommal, a mentális

reprezentációval szemben a reprezentáció kialakulását s benne az elme aktivitását hangsúlyozzák.

forgatás: Mentális képzetek összevetése egy, a kialakításukkor látotthoz képest elforgatott képpel.

frenológia: Koponyadudortan; F Gall és mások elképzelése arról, hogy a mentális működések elemi képességek

megnyilvánulásai, melyek mindegyike meghatározott agyrészhez kötődik, s a felette lévő csontos

koponyafelületet kinyomja.

funkcionális autonómia: G. Allport és mások elmélete, mely szerint a motivált cselekvés eszközszerű lépései

maguk is célokká válhatnak (pl. az újságolvasás maga is örömforrás lehet).

Galton-paradigma: F. Galton nevéhez fűződő gondolkodásmód, mely az egyéni különbségeket az intellektuális

teljesítményben egyetlen tényezőre (általános intelligencia) vezeti vissza, s ezt alapvetően genetikailag

meghatározottnak tartja.

generatív nyelvtan: N. Chomsky elindította irányzat a hatvanas évektől, mely a nyelvben központi szerepet

tulajdonít a nyitott, kreatív mondattannak, s a nyelvtani forma alapvető mozzanatait veleszületett

szerveződésekre vezeti vissza. genetikai magyarázat: A pszichés vonások visszavezetése genetikai alapokra.

genetikus pszichológia: 1. A fejlődési folyamatokkal magyarázó pszichológiai elméletek összefoglaló neve. 2.

Brentano felfogásában a lelki jelenségek oki meghatározóinak elemzése, mely másodlagos a rendszerező

kategória elemzését adó leíró pszichológiához viszonyítva.

Haeckel-elv: Biogenetikus elv, mely szerint az egyedfejlődés megismételné a törzsfejlődést. hely-elmélet: A

hallásban az a felfogás, mely a hangmagasság észlelését a belső fülben a különböző ingerelt

helyekhez kapcsolja. Általánosabban azok az elméletek, amelyek az észlelés minőségeit jellegzetes

idegrendszeri helyekhez kapcsolják.

hermeneutika: A megismerés lényegi módjának a jelentésbeli viszonyok rekonstrukcióját állító felfogás. A

pszichológiában a kauzális felfogással szembeállított szellemtudományos nézetek vezérelve.

homogén gátlás: Ranschburg Pál leírta jelenség, mely szerint az egynemű ingerek tanulása nehezebb.

hormikus pszichológia: W. McDougall felfogása a motívumok és a célszerűség alapvető szerepéről a lelki

életben.

humanisztikus pszichológia: Összefoglaló elnevezés azokra a mai személyiség-lélektani és pszichoterápiás

irányzatokra, amelyek az ember determináltsága helyett a magasabb célokra és személyes integritásra törekvést

emelik ki.

iatrokémia: A kora újkori orvoslás olyan irányzatai, amelyek a mechanikai helyett a kémiai szemléletet állítják

előtérbe. idea: Képzet, gondolat.

567


Kulcsfogalmak

individuálpszichológia: Adler mélylélektani felfogása, mely az egyén kompetenciára törekvését s versengést

állítja előtérbe a lelki jelenségek meghatározásában.

indukció: Az egyedi ismeretekből kiinduló lépésenkénti tudásszerzés.

infokommunikációs technológiák: A modern internetes és mobiltechnológiák.

információelmélet: Az információ fogalmát előtérbe állító felfogások. Klasszikus formája a Shannon

megfogalmazta matematikai információelmélet, mely a jelek bejósolhatósá- gát és statisztikai viszonyait állítja

előtérbe.

innátizmus: A velünkszületettség elve; Descartes munkásságától kezdve a racionalista filozófiák kiinduló tézise.

intencionális pszichológia: Azok a pszichológiai irányzatok, amelyek a tárgyi vonatkozást, illetve a mentális

aktusokat s a szándékszerű szerveződés keletkezését állítják előtérbe. intencionalitás: 1. Szándékosság; 2.a

mentális folyamatok tárgyra irányulása. A Brentano elindította filozófiai pszchológia egyik alapfogalma.

interiorizáció: Belsővé válás; a külső cselekvések, illetve interperszonális folyamatok válnak a mentális élet

szervező elveivé. intuíció: Hirtelen meglátás; Bergson felfogásában a tudományos analízissel szembeállított

értelmezési elv.

izomorfizmus: Azonos alakúság, mely számos elméletben megjelenik. Legjelentősebb változata az alaklélektan

felfogása az izomorfizmusról, mely a

fizikai, az agykérgi és az élménybeli szerveződés topológiai hasonlóságát hirdeti.

Jackson-elv: H. Jackson brit darwinista neurológus gondolata, mely szerint az idegrendszeri központok egy

törzsfejlődési hierarchiát tükröznek, s a magasabb központ sérülésekor az alacsonyabb felszabadul annak gátló

hatása alól.

janzenizmus: Cornelius Jansen dán katolikus püspökről elnevezett, a 17. században sokat vitatott s el is ítélt

vallási és filozófiai irányzat, mely az ember elesettségéből s bűnösségéből indul. Sokat tett a modern

nyelvszemlélet és logikai kibontakozásáért, elsősorban francia követőinél, a Port Royal kolostor filozófusainál

és Pascal munkáiban.

jelzőrendszer: Pavlov felfogásában az érzéki, illetve a nyelvi (másodlagos) jelek rendszere. jó folytatás: Az

alaklélektan szervező elve; a formák alakító tényezője a kontúrok folytonossága.

karteziánus nyelvészet: N. Chomsky elnevezése saját mentalisztikus és innátista nyelvészeti felfogására, mely

szerint a nyelv az ember fajspecifikus öröklött adománya, s ennek megfelelően a nyelvi rendszer nem

valamilyen külső konvenció, hanem belső, mentális valóság. kétely: Descartes filozófiai módszerének alapja a

szisztematikus kételkedés a bevett igazságokban.

kísérleti esztétika: Az esztétikai preferenciák és kánonok rendszeres kísérleti vizsgálata. Egyik elindítója G. T.

Fechner. kivonásos paradigma: A Donders által a múlt században elindított kutatási stratégia szerint a mentális

feladat bonyolításával a feladatvégzéshez szükséges idők összegződnek, így az adott művelethez szükséges idő

kiszámítható a két feladat kivonásával. klinikai módszer: Piaget eljárása a részletes kikérdezéssel való

adatszerzésre a gyermek belső világáról.

kogitó: Descartes tézise a megismerés elsőbbségéről.

kognitív tudomány: Az utóbbi két évtizedben kialakult szakmaközi terület, mely a megismeréssel foglalkozó

formális (számítástudomány, matematika, logika), kísérleti (pszichológia, pedagógia), biológiai (neurobiológia,

evolúciós elmélet) és a társadalomtudományok (antropológia, nyelvészet) együttműködését segíti elő a

megismerés kutatásában.

kognitivizmus: Az a felfogás, mely a megismerő mozzanatot s a belső modellálást emeli ki minden emberi és

gépi teljesítményben, sőt még a kulturális mintázatok értelmezésében is. koherencia: A szövegek és események

folytonossága, összefüggő rendszere.

kollektív tudattalan: Jung felfogásában az emberi faj közös öröklött élménymódjai és szimbólumai. komputációs

elmélet: Azok az elképzelések, melyek szerint megismerési teljesítményeink jellemzésében először az absztrakt

568


Kulcsfogalmak

rendszer jellemzését kell megadnunk, s utána térünk át a megvalósító pszichológiai és fiziológiai

mechanizmusok értelmezésére (Chomsky, Marr).

kondicionálás: Feltételes reflex képzése.

konstancia hipotézis: A klasszikus pszichológia feltevése, mely szerint az elemi érzet a kontextus változásaitól

függetlenül állandó marad.

konstrukcionizmus: Azok a gondolatrendszerek, melyek szerint a tényleges teljesítmények és gondolati

rendszerek például nem előre meghatározottak, hanem az egyéni élet során az alany erőfeszítései révén

alakulnak ki (Piaget, Vigotszkij).

konszummatív szakasz: Wallace Craik (1918) s a mai etológia felfogásában az ösztönös viselkedés végrehajtó,

végső szakasza, mely a tapasztalat számára kevésbé nyitott, mint az appetitív szakasz, s a tanulás kevéssé

befolyásolja.

konvergencia elmélete: Az öröklés és a környezet hatása a pszichológiai teljesítményekben összegződik (W.

Stern). korreláció: Két változó szisztematikus együttjárása.

környezetelvűség: A fejlődést alapvetően az egyén (fizikai és társas) környezete határozza meg. közelség: Az

alaklélektan egyik szervező elve; a közel álló elemek egy mintába szerveződnek az észlelésben.

kreol nyelvek: Olyan, többnyire gyarmati ültetvényes kultúrákban beszélt nyelvek, amelyek a nyelvi

folytonosság kezdeti összeomlása után bontakoztak ki, egy új grammatika kialakulása révén, amely nem azonos

a forrásnyelvek nyelvtanával.

kulcsinger: Azok az ingerek, amelyek különleges fajspecifikus viselkedéseket váltanak ki egy-egy állatfaj

egyedeiben. kulturalizmus: Olyan elméletek, amelyek az észlelés, érzés s motiváció rendszereit a kultúra

hatásaira vezetik vissza.

küszöb: A legkisebb érzékelhető inger, illetve különbség.

labirintustanulás: Állatok tanulása útvesztőben egy cél (pl. táplálék) megtalálására. A Small bevezette eljárás

évtizedekig az állati tanulás kutatásának alapvető módszere volt. leíró pszichológia: Brentano felfogásában a

lelki jelenségek rendszerező kategóriaelemzése, mely a genetikus pszichológiához képest elsődleges.

lélektani törvények: A lelki jelenségekre sajátosan jellemző törvényszerűségek.

libidó: Freud felfogásában a nemi vágy általánosítása. Általános lelki energia, mely tárgyakat választ, átalakul,

elszabadul, megkötődik s így tovább.

logikai szerveződés: A mentális élet belső implikációs szemantikai viszonya pl. J. Piaget vagy J. Fodor

felfogásában. lokalizáció: A lelki jelenségek agyi képviselete.

mágikus gondolkodás: L. Lévy-Bruhl felfogásában a primitív népekre jellemző nem logikus, áttételekkel s

megszemélyesítésekkel jellemzett gondolkodás, a primitív gondolkodás legfőbb jellemzője.

magyarázat: A lelki jelenségek beállítása az oksági láncolatba. magyarázó pszichológia: Dilthey és Spranger

felfogásában a lelki jelenségek oksági láncolatba illesztése.

mechanika: A fizika alapvető fejezete, s emellett egy egész világkép ihletője.

mechanikus tanulás: Az Ebbinghaus-

paradigma alapvető metateóriája, mely szerint az emberi tanulásban is kapcsolatok gépies kialakítása folyik, az

összekapcsolt elemek közötti tartalom pedig nem befolyásol.

megértés: A lelki jelenségek, illetve a másik ember belső folyamatainak, belső koherenciájának rekonstrukciója.

megértő pszichológia: Dilthey és Spranger felfogásában a lelki jelenségek rekonstrukciója, jelentésviszonyaik

feltárása, oksági értelmezés helyett.

minőségek (kvalia): A lelki élet eltérő másra redukálhatatlan egységei (hangok, színek stb.).

569


Kulcsfogalmak

modularitás: A mentális szerveződés olyan architektúrája, amely többféle független s egymást nem befolyásoló,

gyorsan működő rendszert tételez fel, már igen korai életkoroktól.

modularizáció: A modularitás ebben a felfogásban csak lépcsőzetesen alakul ki az egyéni élet során szerzett

tapasztalatok hatására.

Morgan-kánon: Magyarázzuk az állati viselkedést mindig a lehető legegyszerűbb, de még kielégítő elvvel!

motoros elméletek: A mozgások (pl. szemmozgás, belső artikuláció) a látszólag pusztán érzéki folyamatokban is

központi szerepet játszanak.

műveleti gondolkodás: Piaget elméletében a gondolkodás belsővé vált értelmi műveletek formájában történik.

narratív felfogások: A mai társadalomfilozófia, kognitív tudomány és pszichológia olyan alternatív irányzatai,

amelyek mindenütt az elbeszélő mintázatok szerinti meg- konstruáltságot hangsúlyozzák az emberi társas

életben, fejlődésében

és a lélek felépítésében, szemben a determinisztikus felfogásokkal.

nativizmus: lásd innátizmus nature-nurture, természet-gondozás: Ismétlődő vita arról, vajon az ember lelki

életének kereteit, illetve az egyéni eltéréseket inkább az öröklés vagy inkább a környezet határozza-e meg.

néplélektan: Lazarus és Steinthal nyelvészek és filozófusok, majd a filozófus-pszichológus Wundt irányzata a

magasabb lelki jelenségekről mint reprezentációs formákról.

neurális darwinizmus: G. Edelman elmélete az idegrendszeren belüli szelekciós folyamatokról. Az agy

önszerveződése számos kapcsolati hálózatot hoz létre, s ezek között a perceptuális tapasztalat szelektál.

neurális verbuválás: Korábbi funkciókat ellátó agykérgi részek specializálódása, felhasználása egy újabb

feladatra, például írásra vagy olvasásra. neuronelmélet: A 19. század második felében megerősödő felfogás,

mely szerint az idegrendszer egységei a neuronok. Nagy ellenfele a retikuláris elmélet. neuropszichológia: A

lelki jelenségek agyi szerveződésének, e szerveződés zavarainak s rehabilitációjuknak a tudománya.

nyelvtipológia: A természetes nyelvek típusokba sorolása a nyelvtani építkezés szabályosságai alapján.

az „okos csecsemő”: Az a törekvés, amely számos pszichológiai teljesítmény kezdetét kimutatja a

csecsemőkorban.

önmegfigyelés: A belső szem, az áttetsző lelki jelenségek doktrínája, illetve az ennek megfelelő

önbeszámoltatási módszer. A klasszikus lélektan kiinduló eljárása.

ösztön: Öröklés meghatározta, fajspecifikus viselkedésmódok. Ösztön-én: (Es, Id) „ősvalami”; Freud

felfogásában a lelki felépítés kiinduló, ösztönszerű felépítésű, közvetlen kielégülésre törekvő konstrukciói.

páros asszociáció: Az emlékezetkutatás Mary Calkins, valamint G. E. Müller és Pilzecker bevezette módszere,

melyben a személy meghatározott ingerekre adott egyedi válaszokat (pl. 2-ZAV) tanul meg.

pedológia: Gyermektanulmány; Stanley Hall kifejezése a gyermek sokszempontú tanulmányozására, s az iskola

gyermekszempontú szervezésére.

perceptuális tanulás: A tapasztalás hatása az észlelésre. Nagy vita tárgya, mennyire hatja át alapjaiban a tudás az

észlelést, s vajon a tapasztalás hatása elsősorban gazdagodást vagy inkább ingerfelvételi beállítódások

átalakulását jelenti-e.

periferializmus: Azok az elméletek (pl. J. Watson), melyek a belső folyamatokat rejtett perifériás

izomtevékenységre vezetik vissza.

perszonalizmus: Az a filozófiai doktrína, mely a világ értelmezésében a személy központi jelentőségéből indul

ki. A pszichológiában legnagyobb hatása W. Stern ilyen felfogásának volt.

piknikus alkat: Kretschmer alkattanában a kerekded, kövérkés alkat. pozitivizmus: Megismerés- és életfilozófia,

mely szerint abszolút létezők és végső kérdések helyett a tudománynak apró és tisztázható kérdésekre kell

keresnie a választ. Így majd életünk is ésszerűbbé, pozitívabbá válik.

570


Kulcsfogalmak

prágai iskola: A nyelvészeti strukturalizmus egyik vezető iránya a húszas-harmincas években, mely szerint a

nyelvészet célja a jelrendszerek belső szerkezeti viszonyainak feltárása.

pregnancia: Kiugrás, az alaklélektan egyik vizuális szervező elve. primitív gondolkodás: L. Lévy-Bruhl francia

etnográfus elképzelése, miszerint a primitív népek gondolkodása inkoherens, mágikus és misztikus lenne.

próba-szerencse tanulás: Thorndike jellemzése a visszajelentésen és az effektustörvényen alapuló tanulásra.

projektív módszer: Pszichológiai teszteljárások, melyek alapgondolata, hogy többértelmű helyzetek és ingerek

értelmezését szemé-

lyiségünk és pillanatnyi diszpozícióink határozzák meg.

pszichofizika: Fechner elindította mozgalom az érzékelés és az ingerhelyzet közötti szisztematikus

függvényviszonyok feltárására. pszichofizikai axiómák: G. E. Müller elvei testi és lelki jelenségek

kapcsolatáról.

pszichofizikai parallelizmus: A lelki és testi jelenségek közötti párhuzamosság tézise, többnyire együtt a hittel

ezek egymásra való vissza- vezethetetlenségében. pszichognózis: Brentano kifejezése a lelki jelenségeket leíró

kategória elemzésére.

pszichológia: A lelki jelenségek tudománya, illetve maguknak a lelki jelenségeknek az összessége. pszichológiai

kísérlet: Az élmény és a viselkedés vizsgálata valamilyen általunk befolyásolt környezeti, illetve szervezeti (pl.

életkor) tényező függvényében.

pszichológiai magyarázat: A különböző biológiai és szociális magyarázó elméletek a pszichológiában.

pszichologizmus: Az a nézet, amely a lelki jelenségeket, illetve magát a pszichológiát tartja minden társadalmi

és mentális (pl. logikai, matematikai) jelenség magyarázatának.

racionalizmus: Az újkori ismeretelmélet egyik vezető iránya, mely a mindenható egyéni észben hisz, s az ész

alaptörvényeit többnyire veleszületett, eleve adott szerveződésnek tartja.

reakcióidő: A kísérleti pszichológia egyik alapvető kutatási módszere; az inger és a válasz kezdete közötti idő,

melynek változásait az ingerlés komplexitásának függvényében vizsgáljuk. reaktológia: Kornyilov elmélete egy

olyan viselkedéstanról, amelybe a tudat is beletartozna.

redukcionizmus: Visszavezetés, például a lelki jelenségek visszavezetése idegrendszeri folyamatokra. reflex:

Automatikus reakció valamilyen ingerre.

reflexológia: Behtyerev és Pavlov elmélete a reflexes magyarázat kiter-

jesztéséről a lelki jelenségek teljes körére.

regresszió: Visszacsúszás egy (ideg- rendszerileg) alacsonyabb vagy élet- történetileg korábbi szintre.

rekapitulációs elmélet: Stanley Hall elmélete arról, hogy a lelki egyedfejlődés megismétli a lelki jelenségek

kibontakozását az emberré válás és a történelmi fejlődés során.

relativizmus: A kulturális és a nyelvi különbségek gondolkodásbeli különbségeket is eredményeznek.

retikuláris elmélet: A múlt század második felében megfogalmazódott felfogás, mely szerint a központi

idegrendszer egy nagy összefüggő hálózatként működik. Nagy ellenfele a neuronelmélet.

S-R formula: Inger-válasz párokban gondolkodás a viselkedés szerveződéséről. séma: Az észlelést, emlékezést

és gondolkodást irányító átfogó, „magasabb” elvárásrendszer s félkész információcsomag. skizotim: Kretschmer

tipológiájában a hasadásos elmebajra emlékeztető temperamentum.

szelekció: A biológiában a változatok közötti választás a szaporodási és adaptációs versengés keretében.

szellemtörténet: A történelem és a humán tudományok mind a leíró pozitivizmussal, mind a marxizmussal

szemben álló irányzata, mely a gondolati-kulturális mintázatok önfejlődését és értelemteli egység jellegét

hangsúlyozza.

571


Kulcsfogalmak

szellemtudományos pszichológia: Diltheytől származó fogalom a magasabb lelki jelenségek értelemteli

szerveződésének és a magyarázattal szembeállított megértésre törekvő hozzáállásra.

szemlélettelen élmény: A würzburgi iskola felfogása arról, hogy gondolatmeneteinkben nem szenzoros

mozzanatok is vezető szerepet játszanak.

szenzualizmus: Az érzéki megismerés vezető szerepének hangsúlyozása.

szerephibridizáció: A különböző szakmai és tudományos szerepek (filozófia és fiziológia, biológia és

emberismeret) összekombinálása a modern pszichológia kibontakozásában.

színelméletek: Az alapszínekről, a színkeverés, a kontraszt és az utókép magyarázatáról szóló elméletek.

tabula rasa: Az emberi elme „üres írótábla” felfogása. tájékozódási reakció: Az állati és emberi viselkedés

ingerfelvevő működése felerősödik új, illetve az elvárásokkal nem összeillő ingerfeltételek hatására.

tárgykapcsolat: A modern pszichoanalitikus felfogás szerint már a korai csecsemőkorban is jellegzetes külső

tárgyakhoz kapcsolódnak a csecsemő érzelmei, s a fejlődés meghatározói a belsővé tett „jó” és „rossz” tárgyak.

társadalmi reprezentáció: Az egyén mentális életét meghatározó közös képzetek, melyek egész korszakok

gondolkodásmódját uralhatják.

társadalmi szerződés: A társadalmi élet olyan értelmezése, mely szerint annak szabályrendszereit az

individuumok között létrejött szerződések alkotják.

társas elme: Az emberi érzésvilág és gondolkodás társas alapjainak előtérbe állítása.

tartalom pszichológia: A korai német kísérleti pszichológia egyik elnevezése; a pszichológia mint a

reprezentációk tudománya. telefonközpont-modell: Nyílt vagy implicit felfogások arról, hogy az idegrendszer

olyan, mint egy sokrétű átkapcsolásokat végző telefonközpont. tendencia: P. Janet elméletében a viselkedést

meghatározó diszpozíciók rendszere. teremtő rezultáns: Wundt rendszerében a sajátos lélektani törvények

egyike; az egész több, mint részeinek összege.

testvázlat (testkép, séma): Henry Head által bevezetett fogalom a saját testünkről kialakult átfogó belső képre.

tipológia: A pszichológiában a személyiségsajátosságok osztályozása és rendszerezése, majd értelmezése.

Általánosabban a valóság sokrétűségének osztályokba sorolása.

transzpozíció: Áttétel; von Ehren- fels felfogásában egy egészleges mintázat (pl. dallam) átvitele más elemekre.

tükörneuronok: Agykérgi rendszer; a tükörneuronok a saját cselekvésre és a fajtárs látott cselekvésére is

reagálnak.

újgrammatikusok: A múlt század végi pozitivista nyelvtudomány pszichologizáló iránya, mely hisz a nyelvi

törvények egyetemes érvényében, ezeket magukat azonban az egyéni pszichikumra vezeti vissza.

Umwelt: Jacob von Uexküll felfogásában az állati szervezet által tagolt környezet, a faj környezete.

valószínűségi pszichológia: Egon Brunswik elindította irány, mely mind a kutatásban, mind a magyarázatban a

valószínűségi alapú leképezést tartja irányadónak.

vonások: A viselkedés- és érzésmód feltételezett mögöttes meghatározói.

zártság: Az alaklélektan egyik szervező elve; a zárt formák kiugrób- bak.

Zeigarnik-hatás: A befejezetlen feladatokra jobban emlékszünk, hangzott a Lewin-iskola kutatójának tézise,

mert feszültség marad meg velük kapcsolatban a személyiségben

572


7. fejezet - Irodalomjegyzék

A könnyebb visszakereshetőség érdekében a tematikusan

kiemelt irodalom az általános hivatkozási listában is

szerepel, hogy mint referenciát is megtalálja az olvasó.

A tematikus gyűjtés általános kiindulásra szolgál.

Olvasókönyvek

Dennis, W. (1948, ed.): Readings in the History of Psychology. New York: Appleton. Jó gyűjtemény, de már

nehezen elérhető.

Diamond, S. (1974, ed.): The Roots of Psychology. New York: Basic Books. Nagyszámú klasszikus szöveg.

Inkább a régiekben erős.

Herrnstein, R. J. és Boring, E. G. (1965, eds.): A Source Book in the History of Psychology. Cambridge, Mass.:

Harvard University Press. A legtöbbször újranyomott gyűjtemény, főként az érzékleti folyamatokban s a

klasszikus pszichológiában jó.

Murphy, G. és Murphy, L. B. (1969): Western Psychology: From the Greeks to William James. New York:

Holt. Gazdag konmmentárokkal adja a szövegeket. Az emberkép áll előtérben, s nem a kísérletezés. Különösen

hasznos a személyiség fogalom változásai iránt érdeklődőknek.

Pléh Csaba (szerk., 1983): Pszichológiatörténeti szöveggyűjtemény. I-II-III. Budapest: Tankönyvkiadó. A több

kiadást megért olvasókönyv elsősorban a kísérleti pszichológia 19. és 20. századi történetére összpontosít. Az

anyagot az irányzatok és néhány vezető kérdés (pl. a fejlődés, az embert mozgató tényezők stb.) szerint

csoportosítja.

Sahakian, W. S. (1968, ed.): History of Psychology: A Source Book in Systematic Psychology. Ithaca, Ill.: F. E.

Peacock. 26 fejezetbe rendezve rövid, de igen sok területet átölelő kivonatok.

Shipley, T. (1961): Classics in psychology. New York: Philo- sophical Library. Erőssége a filozófiai múlt.

Egyes korszakok olvasókönyvei

Buda Béla (szerk., 1971): A pszichoanalízis és modern irányzatai. Budapest: Gondolat. Mára kissé elavult, de

alapjában véve gazdag válogatás. Különösen hasznos a Freud utáni irányzatok megértéséhez.

Ellis, W. D. (1938): A source book of Gestalt psychology. London: Routledge. 3. kiadás, 1950. Harminc feletti

fordítás, mind a klasszikus kísérleti anyagokból, mind az alaklélektant körülvevő vitákról.

Kardos Lajos (szerk., 1970): Behaviorizmus. Budapest: Gondolat.

Kardos Lajos (szerk., 1974): Alaklélektan. Budapest: Gondolat. A két kötet a két irányzat máig érvényes

bemutatása. Külön erényük, hogy a klasszikus szövegek mellett számos korabeli és modern bírálatot is

bemutatnak.

Laplanche és Pontalis (1994): A pszichoanalízis szótára. Budapest: Akadémiai. Olyan szótár ez, mely a

fogalmakat elemezve igen sok klasszikus szövegrész összevetését is megadja.

Marx, M. H. (szerk., 1963): Theories in contemporary psychology. New York: Macmillan. A neopozitivista s

behaviorista szintézisekben reménykedő kor elméleti írásainak gyűjteménye.

Marx, M. H. és Hillix, W. A. (szerk., 1963): Systems and theories of psychology. NewYork: MacGraw-Hill. A

neopozitivista és neobehaviorista elmélet fényében mutat be számos klasszikus behaviorista, alaklélektanos és

pszichoanalitikus szöveget.

573


Irodalomjegyzék

Pethő Bertalan (szerk., 1986): Pszichiátria és emberkép. Budapest: Gondolat. Címe ellenére elsősorban az

egzisztencialista-fenomenológiai hagyományt tekinti át.

Smith, B. (szerk., 1988): Foundations of Gestalt theory. München: Philosophia Verlag. Főként az alaklélektan

filozófiai előzményeit és korai előfutárait mutatja be. Kiegészíti egy igen alapos annotált irodalomjegyzék az

alaklélektanról.

Wozniak, R. H. (szerk., 1993): Theoretical roots of early behaviorism. London: Routledge. Kimerítő facsimile

kiadás sok tucat klasszikus cikkről.

Klasszikus tankönyvek

A legtöbb tankönyv egy sajátos felfogást képvisel, rövid

kommentárjaim ezt mutatják be.

Boring, E. (1950): A History of Experimental Psychology. 2 nd , revised edition. New York: Appleton Century

Crofts. Az igazi klasszikus, összes hibájával és egyoldalúságával. Ezek lényege, hogy a könyv igen elkötelezett

a „strukturalista” tudatlélektan javára.

Brett, G. S. (1912-1921): A history of psychology. London: Allen Unwin. A filozófiai pszichológia alakulására

igen alapos forrás, egészen a 19. század végéig.

Hearnshow, L. S. (1987): The Shaping of Modern Psycho- logy. London: Routledge. Kissé revizionista könyv,

mely már tekintettel van a tudomány egységével és viszonylagosságával összefüggő vitákra, de megőrzi a

racionális hozzáállást. Legtöbb kérdésben a brit szerző friss s hosszmetszeti képet ad az évszázadokon áthúzódó

témákról.

Hothersall, D. (1984): History of psychology. New York: Random House. Nagy erénye a jól megírt könyvnek,

hogy kellő súlyt helyez az alkalmazott ágazatok kibontakozására is.

Jarosevszkij, M. G. (1968): A pszichológia története. Budapest: Kossuth. Marxista tankönyv, melynek sajátos

erénye az önállósulás sokarcúságának bemutatása.

Leahey, T. H. (1987): A history of psychology. 2 nd edition. Englewood Cliffs: Prentice Hall. A paradigma

fogalmával megújított, elmélet irányultságú pszichológiatörténet-írás mára klasszikussá vált műve.

Misiak, H. és Sexton, V. S. (1966): History of Psychology: An Overview. New York: Grune and Stratton. A

katolikus beállítottságú szerzők könyvének nagy erénye a fenomenologikus és egzisztencialista pszichológia

részletes bemutatása.

Mueller, F. L. (1968): Lhistoire de la psychologie. Párizs: Payot. A filozófiai múlt áll a kötet középpontjában,

különösen a francia múlt.

Murphy, G. (1949): Historical Introduction to Modern Psycho- logy. Rev. Ed. New York: Harcourt. Első kiadás.

Murphy, G. és Kovach, J. K. (1972): Historical introduction to modern psychology. London: Routledge and

Kegan Paul. Az első kötet igen fontos szerepet játszott történeti tudatosságunk alakulásában. A szokásos

pszichológiatörténeti könyveknél sokkal nagyobb hangsúlyt helyez a kulturális kontextusra.

Smith, R. (1997): The Fontana History of the Human Scien- ces. London: Fontana Press. Roger Smith egy új

megközelítés klasszikusa próbál lenni. Ennek lényege: kontextusában kell vizsgálni a pszichológiát, együtt a

többi humán tudománnyal.

Rövidebb bevezető áttekintések

Fraisse, P. (1967): A kísérleti pszichológia története. In: Fraisse, P., Piaget, J. és Reuchlin: A kísérleti

pszichológia módszerei. Budapest: Akadémiai. A tömör összefoglaló a kísérleti szellem elszánt védelmezője.

Lénárd Ferenc (1946): A lélektan útjai. Budapest: Franklin. Az 1989-ben az Akadémiai Kiadó reprintjében újra

kiadott könyv a század közepének európai perspektívájából jó összefoglaló, mely a pszichológia amerikanizációja

előtti képet mutatja.

574


Irodalomjegyzék

O’Neil, W. M. (1968): The beginnings of modern psychology. Harmondsworth: Penguin. Különösen jó képet ad

a korai pszichopatológiáról és a századvég vitáiról.

Reuchlin, M. (1987): A pszichológia története. Budapest: Akadémiai. Valóban rövid könyv, amely

természetesen sokat ír a francia nyelvű pszichológia történetéről.

Speciális területek irodalma

Sok olyan könyv van, amely kérdések történetével foglalkozik, a klinikai pszichológiától az

érzelemkifejezésekig vagy a színlátásig. Szerencsére néhány újabb magyar nyelvű tankönyv e tekintetben is

használható, mivel rendezett történeti kitekintést használ minden részkérdésben. ilyenek a megfelelő területekre

az alábbiak.

Carver, C. S. és Scheier, M. A. (1998): Személyiséglélektan. Budapest: Osiris. Kifejezetten elmélettörténeti

munka, mely a személyiségelméletek történetéhez a legjobb kiindulópont.

Cole, M. és Cole (1997): Fejlődéslélektan. Budapest: Osi- ris. A szociális és biológiai magyarázatok

szisztematikus összevetésével jó történeti forrás is.

Comer, R. J. (1999): A lélek betegségei. Budapest: Osi- ris. Mind a klasszikus és modern betegségfogalom,

mind a pszichopatológiai iskolák tekintetében igen részletes.

Fontos referenciakönyvek

Benjámin, L. T., Jr. (1981): Teaching history of psychology.

New York: Academic Press.

Henle, M., Jaynes, J. és Sullivan, J. J. (1973, eds.): Historical Conceptions of Psychology. New York: Springer.

Ez a gyűjteményes kötet tematikus kérdésekről (az ösztön fogalma, a disszociáció jelenségköre), egyéniségekről

(Ebbinghaus, Woodworth) és iskolákról szóló írásokat egyaránt tartalmaz.

Johnson, D. M. és Erneling, C. E. (szerk., 1997): The future of the cognitive revolution. New York: Oxford University

Press. Kritikus, alternatív és elkötelezett felfogások a kognitív forradalomról.

Koch, S. és Leary, D. E. (szerk., 1885): A century of psychology as science. New York: McGraw Hill. A

negyvennél több fejezet tematikusan ad képet a pszichológiáról, a klasszikus kérdések (fejlődés, tanulás,

észlelés, személyiség etc.) mellett kitérve olyan kevéssé triviális interdiszciplináris fejezetekre is, mint a

művészet, a nyelvészet és hasonlók. Számos dolgozat az empirizmussal kapcsolatos válságérzéseket tükrözi.

Postman, L. (1962, ed.): Psychology in theMaking: Histories of Selected Research Problems. New York: Knopf.

A 12 fejezet a Berkeley Egyetem tanárainak munkája, és speciális kérdések történetét tekinti át. Vannak

általános kérdések, mint az empirizmus fogalma a percepció kutatásában, vagy a kérgi lokalizáció, vannak

azonban speciálisabbak is (pl. a szopás vagy a szomjúság). Wolman, B. B. (1965, ed.): ScientificPsychology:

Principles and Approaches. New York: Basic Books. A 30 dolgozat meglehetősen elméleti hangsúlyú. A

tudományelmélet nézőpontjából elemzik az irányzatokat, de még a tudományelméleti revizinonizmus áttörése

előtt. A kötet beosztása: rendszerek, visszatérő kérdések (természet-nevelés, módszertan stb.) és az

interdiszciplináris kapcsolatok.

Wolman, B. B. (1968, ed.): Historical Roots of Contemporary Psychology. New York: Harper and Row. 16

esszéisz- tikus dolgozat bizonyos irányzatokról (asszociációk, állatlélektan), Herbarttól Vigotszkijig.

Néhány élettörténeti munka

Kimble, G. A., Boneau, C. A. and Wertheimer, M. (1996, eds.): Portraits of Pioneers in Psychology. Mahwah,

N. J.: Lawrence Erlbaum. Korszerűen elegyítik az életrajz elemzését és a tartalmi elemzést, főként kísérleti

pszichológusokról.

Kunkel, J. K. (1989): Encounters with Great psychologists. Twelve Dramatic Portraits. Toronto: Wall and

Thompson. Különös könyv. Némi ténybeli bevezetés után olyan pszichológusok, mint James, Freud, Watson,

Piaget fiktív életeseményeit mutatja be, mintegy elképzelt szerephelyzetekbe téve őket. Érdekes olvasmány, de

óvatosan kezelendő. Nem tudománytörténeti forrás! Misiak, H. és Stadt, V. M. (1954): Catholics in Psychology:

575


Irodalomjegyzék

A Historical Survey. New York: McGraw Hill. Bár a könyv elméletekkel is foglalkozik, leggazdagabb oldala az

élettörténetek áttekintése. Gazdag palettát kapunk olyan pszichológusokról, akik katolikusok voltak: Jo- hannes

Müllertől, a kézenfekvő Brentanótól és Mercier- től Külpe vagy Michotte munkásságáig.

Murchison, C. (szerk., 1932-36): A history of psychology in autobiography. Vol. 1-3. Worchester: Clark

University Press. Vol. 4-7. Boring és Lindzey kiadásában, Engle- wood Cliffs: Prentice Hall.

Élettörténet és interjúk mai főszereplőkkel

Baars, B. J. (1986): The Cognitive Revolution in Psychology. New York: The Guilford Press. Érdekesen

elegyíti a kognitív forradalom elemző bemutatását a kognitív mozgalom elindítóival (Kendler, Chomsky, Miller,

Newell, Norman) készített interjúkkal.

Bodor Péter, Pléh Csaba és Lányi Gusztáv (szerk., 1998): Önarckép háttérrel. Budapest: Pólya. A mai magyar

pszichológia szenior nemzedékének szakmai sorsa önéletírások tükrében.

Gardner. H. (1985): The mind's new science: A history of the cognitive revolution. New York: Basic Books.

Átmenet az interjúkötet és az elemzés között.

Elektronikus források

A mai világban természetesen a pszichológiatörténetírásnak is kezdenek rendelkezésére állni elektronikus

források. Az ezekkel kapcsolatos levelezési lista a kanadai York Egyetemen érhető el, s a CHEIRON

viselkedéstudomány történeti társaság (Society for the History of the Social and Behavioral Sciences)

üzemelteti. Címe: cheiron@yorku.ca.

Néhány ehhez kapcsolódó forrás: Classics in the Histo- ry of Psychology. Egyre növekvő számú klasszikus cikk

és könyv teljes szövege angol nyelven. Freud, Watson, Darwin, Ebbinghaus, Skinner, Tolman, Miller s így

tovább már hozzáférhető.

www.yorku.ca/dept/psych/classics/

Glossing the body electric. on-line cikk, mely több mint 90, a pszichológiatörténet szempontjából releváns

webhelyet tekint át. www.yorku.ca/faculty/academic/christo/webreview/ History & Philosophy of Psychology

Web Resources. 65 pszichológia- és filozófiatörténeti helyre visz el.

http://www.yorku.ca/dept/psych/orgs/resource.htm Mindezek fejlesztője: Christopher D. Green, York

University, Toronto, Ontario M3J 1P3, CANADA. E-mail: christo@yorku.ca.

http://www.yorku.ca/faculty/academic/christo

Hivatkozott irodalom

Abbagnano, N. (1967): Psychologism. In: Encyclopedia of Philosophy. Ed. by P. Edwards. Vol. 5. New York:

Macmillan, 520-521. o.

ÁDÁM, GYÖRGY (1967): Interoception and behaviour. Budapest: Akadémiai.

Ádám György (szerk., 1972): Pszichofiziológia. Budapest: Gondolat.

ÁDÁM GYÖRGY (1987): A megismerés csapdái. Budapest: Magvető.

Ádám, György (1998): Visceral Perception. Understanding internal cegrition. New York: Plenum Press.

Adler, A. (1928): Understanding Human Nature. London: G. Allen & Unwin.

Adler, A. (1990): Emberismeret. Budapest: Göncöl. Adler, H. E. (1996): Gustav Theodor Fechner: A German

Gelehrter. In: Kimble, G. A., Boneau, C. A. és Wertheimer, M. (1996, eds.), 1-13. o.

Adorno, T. W. és Horkheimer, M. (1990): A felvilágosodás dialektikája. Budapest: Atlantisz.

Ágoston (Szent) (1989): A boldog életről. A szabad akaratról. Budapest: Európa.

Agustinus, A. [Ágoston] (1987): Vallomások. 2. kiadás.

576


Irodalomjegyzék

Budapest: Gondolat.

Albertazzi, L., Libardi, M. és Poli, R. (szerk., 1996): The school of Franz Brentano. Dordrecht: Kluwer.

Albright, T. D., Kandel, E. R. és Posner, M. I. (2000): Cognitive neuroscience. Current Opinion in Neurobiology,

10, 612-624. o.

Alexander Bernát (1884): A tizenkilencedik századpesszimizmusa. Budapest: Franklin.

Alexander, F. (1960): The Western Mind in Transition: An Eyewitness Story. New York: Random House.

Alexander, F. G. (1950): Psychosomatic medicine. New York: Norton.

Alexander, F. G. és Selesnick, S. T. (1966): The history of psychiatry. New York: Harper.

Aliotta, A. (1914): The Idealistic Reaction Against Science.

New York: Macmillan. 2 nd edition: 1975, New York: Arno Press.

Allport, F. (1924): Social psychology. Boston: Houghton Mifflin.

Allport, F. (1955): Theories of Perception and the Concept of Structure. New York: Wiley.

Allport, G. W. (1943): The productive paradoxes of William James. Psychological Review, 50. 95-120. o.

Reprinted in Allport 1968.

Allport, G. W. (1968): The person in psychology. Boston: Beacon Press.

Allport, G. W. (1971): A modern szociálpszichológia történeti háttere. In: Pataki Ferenc (szerk.):

Szociálpszichológia szöveggyűjtemény. I. Budapest: Tankönyvkiadó, 7-87. o.

Allport, G. W. (1980): A személyiség alakulása. Budapest: Gondolat.

Allport, G. W. (1999): Az előítélet. Budapest: Osiris.

Altrichter Ferenc (szerk., 1972): A bécsi kör filozófiája. Budapest: Gondolat.

Altrichter Ferenc (1993): Észérvek az európai filozófiai hagyományban. Budapest: Atlantisz.

Anderson, J. R. (1971): Attribution of quotations from Wundt. American Psychologist, 26. 590-593. o.

Anderson, J. R. (1976): Language, memory and thought. Hillsdale, N. J.: Erlbaum.

Anderson, J. R. (1983): The Architecture of Cognition. Cambridge: Cambridge university Press.

Anderson, J. R. és Bower, G. H. (1973): Human Associative Memory. Washington: Winston and Sons.

Angell, J. R. (1907/1983): A funkcionális pszichológia működési területe. In: Pléh 1983, I. 270-285. o.

Annin, E. L., Boring, E. G. és Watson, R. I. (1968): Impor- tant psychologists, 1600-1967. Journal of the

History of the Behavioral Sciences, 1968/4. 303-315. o.

Anokhin, P. K. (1965): A feltételes reflex sarkalatos problémáinak módszertani elemzése. In: Filozófiai

problémák..., 192-262. o.

Anokhin, P. K. (1974): Biology and Neurophysiology of the Conditioned Reflex And its Role in Adaptive

Behavior. Ox- ford, New York: Pergamon Press.

Antliff, M. (1993): Inventing Bergson: Cultural Politics and the Parisian Avantgarde. Princeton, N. J.: Princeton

university Press.

Antonelli, M. (1994): Vittorio Benussi und die österrei- chische-italienische Tradition der Gestaltpsychologie.

Brentano Studien V 107-127. o.

577


Irodalomjegyzék

Appel, K. O. (1977): Types of social science in the light of human interests of knowledge. Social Research, 44.

426-470. o.

Arató Miklós és Kiss György (1992): A magyar individuál- pszichológusok. Budapest: Nemzeti

Tankönyvkiadó.

Arisztotelész (1988): Lélekfilozófiai írások. Budapest: Magyar Helikon.

Arnheim, R. (1979): A vizuális élmény. Budapest: Gondolat.

Arnold, A. (1980): Wilhelm Wundt-sein philosophisches System. Berlin: Akademie Verlag.

Áron László (1982): Edmund Husserl. Budapest: Kossuth.

Aronson, E. (1987): A társas lény. 2. kiadás. Budapest: Közgazdasági.

Asch, S. E. (1952): Social Psychology. részlet in: Hunyady 1973, 137-151. o.

Ash, M. (1980a): Academic politics in the history of a science: Experimental psychology in Germany

18791941. Central European History, 13. 255-286. o.

Ash, M. (1980b): Wilhelm Wundt and Oswald Külpe on the isntitutional status of psychology. In: Bringmann,

W. G. és Tweney, R. D.: Wundt Studies. Toronto: Hog- reffe. 396-421. o.

Ash, M. (1982): The emergence of Gestalt psychology. PhD dissertation, Harvard University.

Ash, M. T. és Sturm, T. (szerk., 2009): Psychology’s territo- ries. Historical and contemporary perspectives

from different disciplines. Mahwah, NJ: Erlbaum.

Ashby, R. (1972): Bevezetés a kibernetikába. Budapest: Akadémiai Kiadó.

Aszmusz, V. F. (1958): Descartes. Budapest: Gondolat.

Atran, R. (1998): Folk biology and the antropology of science. Behavior and Brain Sciences, 21. 547-609. o.

Attneave, F. (1959): Applications of information theory to psychology. New York: Holt.

Audi, R. (ed., 1995): The Cambridge Dictionary of Philoso- phy. Cambridge: Cambridge University Press.

Baars, B. J. (1986): The Cognitive Revolution in Psychology. New York: The Guilford Press.

Bachelard, G. (1934): LeNouvel Esprit Scientifique. Párizs: Presses universitaires de France.

Bachelard, G. (1949): Rationalisme Appliqué. Párizs: Pres- ses universitaires de France.

Bachelard, G. (1960): La Formation de l’Esprit Scientifique. Contribution a une Psyhanalyse de la connaisance

objective. Párizs: Vrin. 4. kiadás.

Bachelard, G. (1971): Épistémologie. Párizs: Presses Uni- versitaires de France.

Bacon, F. (1966): A tudományok haladása. In: Makkai 1966, 33-45. o.

Bacon, F. (1968): Esszék. Budapest: Magyar Helikon.

Bagdy Emőke, Forgács Péter és Pál Mária (szerk., 1989): Mérei emlékkönyv. Budapest: OIE.

Báthory Zoltán és Falus Iván (szerk., 1997): Pedagógiai Lexikon. i., ii., iii. Budapest: Keraban.

Bahtyin, M. M. (1986): A beszéd és a valóság. Budapest: Gondolat.

Bain, A. (1879): Education as a Science. New York: D. App- leton and Company.

Bain, A. (1912): Neveléstudomány. I-II. Budapest: MTA.

578


Irodalomjegyzék

Bakán, D. (1958): Sigmund Freud and the Jewish Mystical Tradition. Princeton, N. J.: D. Van Nostrand.

Bakán, D. (1966): The influence of phrenology on American psychology. Journal of the History of the

Behavioral Sciences, 2. 57-64. o.

Bakán, D. (1983): A behaviorizmus és az amerikai urbanizáció. In: Pléh 1983, II. 81-110. o.

Baldwin, J. M. (1894): Mental Development in the Child and the Race. Methods and Processes. New York:

Macmillan.

Baldwin, J. M. (1896): A new factor in evolution. American Naturalist, 30. 441-451., 536-553. o.

Baldwin, J. M. (1897): Social and Ethical Interpretations of Mental Development: A Study in Social

Psychology. New York: Macmillan.

Baldwin, J. M. (1902): Development and evolution. New York: Macmillan.

Baldwin, J. M. (1909): Darwin and the humanities. Baltimore: Review.

Baldwin, J. M. (1911): Individual and society or psychology and sociology. Boston: Badger.

Baldwin, J. M. (1912): Dictionary of philosophy and psychology. New York: Macmillan.

Baldwin, J. M. (1913): History of psychology: A sketch and an intererptation. Vol 1 and 2. London: Watts.

Baldwin, J. M. (1932-36): Autobiography. In: Murchison (szerk.). Vol. 1, 1-30. o.

Bálint Alice (1941): Anya és gyermek. Budapest: Pan- theon.

Bálint Mihály (1961): Az orvos, a betege és a betegség. Budapest: Akadémiai.

Ballai Károly (1924): Tíz év a magyar gyermektanulmányi irodalomból. Budapest: Lampel.

Ballér Endre (1982): A gyermek Nagy László munkásságában. Magyar Pszichológiai Szemle, 39. 614-626. o.

Balogh Tibor (1982): Jean Piaget. Budapest: Kossuth.

Barabási Albert László (2003): Behálózva. Budapest: Magyar Könyvklub.

Barash, D. P. (1980): Szociobiológia és viselkedés. Budapest: Natura.

Barbu, Z. (1960): Problems of Historical Psychology. New York: Grove Press.

Bárkán György (1985): A pszichológia szerepe a századelő magyar társadalomtudományi megújulásában.

Magyar Pszichológiai Szemle, 42. 471-494. o.

Barker, E. (szerk., 1962): Social contract. New York: Oxford University Press.

Barkóczi Ilona (1965): A kutató és manipulációs tevékenység sajátos formái csecsemőknél és fiatal majmoknál.

Pszichológiai Tanulmányok VII. 1965, 115-122. o.

Barkóczi Ilona (1970): A megismerési motiváció ontogenezise. Magyar Pszichológiai Szemle, 27. 26-58. o.

Barkóczi Ilona és Putnoky Jenő (1968): Tanulás és motiváció. Budapest: Tankönyvkiadó.

Barkow, J. H., Cosmides, L. és Tooby, J. (eds., 1992): The adapted mind. New York: Oxford University Press.

Barlow, H. (1995): The neuron doctrine in perception. In: Gazzaniga, M. S. (szerk., 1995): The cognitive neurosciences.

Cambridge, Mass.: M. I. T. Press, 415-435. o.

Barnes, B. és Shapin, S. (1979, eds.): Natural Order: Histo- rical studies of Scientic Culture. Cambrdige, Mass.:

Har- vard University Press.

Barnes, J. (ed., 1984): The complete works of Aristotle. Princeton: Princeton University Press.

579


Irodalomjegyzék

Bartlett, C. F. (1932/1985): Az emlékezés. Budapest: Gondolat.

Bartlett, C. F. (1936): Charles Frederick Bartlett. In: Murchison, K. (szerk.): A history of psychology in

autobiography. III. Worchester: Clark University Press.

Bartlett, C. F. (1958): Thinking: An experimental and social study. London: Allen Unwin.

Bartlett, C. F. és Meyers, C. S. (1923): Psychology and primitive culture. Cambridge: Cambridge University

Press.

Bartley, W. (1984): The Retreat to Commitment. London: open Court.

Bastide, R. (1970): Mémoire collective et sociologie du bricolage. Année Sociologique, 21, 65-108. o.

Baumgartner, E., Baumgartner, W., Biostrner, B., Port, M., Shawe-Taylor, J. és Valentiné, E. (1996): Phenomenology

and cognitive science. Handbook. Heidelberg: Springer.

Bedford, D. (1993): John Dewey’s logical project. Journal of Pragmatics, 19. 453-468. o.

Behtyerev, V. M. (1923/1983): A pszichikus jelenségek helye a reflexológiában. In: Pléh 1983, III. 199-204. o.

Békésy, Georg von (1928/29): Zur Theorie des Hörens. Physikalische Zeitschrift, 29. 793-810. o., 30, 721-745.

o.

Békésy, Georg von (1960): Experiments in Hearing. New York: McGraw-Hill.

Békésy, Georg von (1967): Sensory Inhibition. Princeton, N. Y.: Princeton University Press.

Bem, S. és Looren de Jong, H. (2006): Theoretical issues in psychology. An introduction. 2. kiadás. London:

Sage Publications.

Bence György (1990): Kritikai előtanulmányok egy marxista tudományfilozófiához. Budapest: MTA Filozófiai

intézete.

Ben-David, J. (1971): The Scientist’s Role in Society. Engle- wood Cliffs, N. J.: Prentice Hall.

Ben-David, J. és Collins, R. (1966): Social factors in the origin of a new science: The case of psychology. Amer.

Sociol. Rev., 31. 451-465. o.

Benedek István (szerk., 1965): Természettudomány a francia felvilágosodásban. Budapest: Gondolat.

Benedek István (1987): Az ösztönök világa. 2. kiadás. Budapest: Minerva.

Benjámin, L. T. (1992): Wundt’s American doctoral stu- dents. Special Issue: The history of American

psychology. American Psychologist, 47. 123-131. o.

Bentham, J. (1789/1948): An introduction to the principles of morals and legislation. New York: Haffner.

Bereczkei Tamás (1998): A belénk íródott múlt. Pécs: Dia- lóg-Campus.

Bereczkei Tamás (2003): Evolúciós pszichológia. Budapest: osiris.

Bergeron, M. (1954): La psychopatologie d’hier et d’ ajourd’ hui. In: Meyerson, I. et ál. (1954): La psychologie

du XX. Siecle. Párizs: Presses Universitaires de France, 265-288. o.

Bergson, H. (1896): Matiére et mémoire. Párizs: Alcan. Hivatkozások a kritkai kiadás alapján: Oeuvres 1959,

Párizs: Presses Universitaires de France.

Bergson, H. (1907/1930): Teremtő fejlődés. Budapest: Magyar Tudományos Akadémia (Hasonmás: 1987).

Bergson, H. (1910): Bevezetés a metafizikába. Budapest: Atheneum.

Bergson, H. (1913): A nevetés. Budapest: Révai. Legújabb magyar kiadás: Gondolat, 1996.

580


Irodalomjegyzék

Bergson, H. (1889/1923): Idő és szabadság. Budapest: Franklin. Hasonmás: Szeged: Universum, 1990.

Bergson, H. (1991): Matter and memory. New York: Zone books.

Berkeley, G. (1710/1985): Tanulmány az emberi megismerés alapelveiről és más írások. Budapest: Gondolat.

Berlage, A. (1994): Empfindung, Ich und Sparche um 1900. Ernst Mach, Hermann Bahr und Fritz Mauthner in

Zusam- menhang. Frankfurt am Main: Peter Lang.

Bernard, Claude (1867): Introduction a l’étude de la méde- cine expérimentale. Párizs: Flammarion.

Berne, E. (1984): Emberi játszmák. Budapest: Gondolat.

Berne, E. (1997): A szex a szerelemben. Budapest: Osiris.

Bernstein, B. (1974): Nyelvi szocializáció és oktathatóság. In: Pap Mária és Szépe György (szerk.): Társadalom

és nyelv. Budapest: Gondolat, 393-431. o.

Bertnard, M. (1993/1994): Les innovations dans la technique psychanalytique introduites par Ferenczi entre

1920 et 1930. Bulletin de Psychologie, 47 (416). 496-501. o.

Bever, T., Fodor, J. and Garett, M. (1968): A formal li- mitation to associationism. In: Dixon, T. és Horton, D.

(eds.): Verbal behavior and general behavior theory. Englewood Cliffs: Prentice Hall.

Bickerton, D. (1981): The roots of language. Ann Arbor: Karoma.

Bickerton, D. (1990): Language and species. Chicago, IL, US: University of Chicago Press. Magyarul: Nyelv és

evolúció. Budapet: Gondolat.

Binet, A. (1888): The Psychic Life of Micro-Organisms. Chicago: Open Court.

Binet, A. (1896): Alterations of Personality. New York: D. Appleton.

Binet, A. (1903): L’Étude Expérimentale de l’intelligence. Párizs: Alcan.

Binet, A. (1913): A Method of Measuring the Development of the Intelligence Of Young Children. 2 nd ed.

Chicago, Ill.: Chicago Medical Book.

Binet, A. (1916): Az iskoláskor lélektana. Budapest: Franklin.

Binet, A. (1969): The Experimental Psychology of Alfred Binet. New York: Springer.

Binet, A. és Féré, C. S. (1886): Le magnétisme animal. Párizs: Alcan.

Binet, A. és Henry, V. (1894): La mémoire des phrases. (Mémoire des idées.) Année Psychologique, 1. 24-59. o.

Binet, A. és Henry, V. (1896): La psychologie individuele. Année Psychologique, 2. 411-465. o.

Birjukov, D. A. (1951): Iván Petrovics Pavlov élete és munkássága. Budapest: Akadémiai.

Bíró Bertalan (1935): Eugenika. Budapest: Magyar Szemle Társaság.

Bjork, D. W. (1983): The compromised scientist: William James in the development of American psychology.

New York: Columbia University Press.

Blackmore, J. T. (1972): Ernst Mach. His Work, Life and Influence. Berkeley: university of California Press.

Bleuler, E. (1911): Dementiaprecox oder Gruppe der Schizo- frenien. Zürich.

Block, N. (1980): Readings in the philosophy of psychology. Cambridge: Harvard University Press.

Blondel, Ch. (1926): La mentalité primitive. Párizs: Colin.

Blondel, Ch. (1928): Introduction a la psychologie collective. Párizs: Colin.

581


Irodalomjegyzék

Blondel, G. (1932): La Psyhographie de Marcel Proust. Párizs: Vrin.

Blonszkij, P P (1974): A munkaiskola. In: Ferge Zsuzsa és HÁber Judit (szerk.): Az iskola szociológiai

problémái. Budapest: Küzgazdasági, 481-500. o.

Blonszkij, R P (1978): Egy pedagógus emlékiratai. Budapest: Tankönyvkiadó.

Blonszkij, P. P. (1921/1983): A tudományos pszichológia vázlata. In: Pléh 1983, III. 241-273. o.

Bloom, A. H. (1981): The Linguistic Shaping of Thought: A Study on the Impact of Language on Thinking in

China and the West, Hillsdale, NJ: Erlbaum.

Bloor, D. (1982): Durkheim and Mauss revisited: Classi- fication and the sociology of knowledge. Studies in the

History and Philosophy of Science, 13. 267-297. o.

Bloor, D. (1983): Wittgenstein: A social theory of knowledge. New York: Columbia University Press.

Bloor, D. (1991): Knowledge and social imagery. 2 nd edition. Chicago: university of Chicago Press.

Blumenthal, A. (1970): Psychology and language: A historical introduction to psycholinguistics. New York:

Wiley.

Blumenthal, A. (1975): A reappraisal of Wilhelm Wundt. American Psychologist, 30. 1081-1088. o.

Blumenthal, A. (1980): Wilhelm Wundt and early American psychology: clash of cultures. In: Rieber, R. W.

(ed.): Wilhelm Wundt and the making of scientificpsychology. New York: Plenum Press, 117-135. o.

Bodor Péter, Pléh Csaba és Lányi Gusztáv (szerk., 1998): Önarckép háttérrel. Budapest: Pólya.

Boole, G. (1854/1958): An Investigation into the Laws of Thought. London-New York, repr.

Boring, E. (1942a): Human nature versus sensation: William James and the psychology of the present.

American Journal of Psychology, 55. 310-327. o. Reprin- ted in Boring, 1963.

Boring, E. (1942b): Sensation and Perception in the His- tory of Experimental Psychology. New York: Appleton

Century Crofts.

Boring, E. (1950): A History of Experimental Psychology. 2 nd , revised edition. New York: Appleton Century

Crofts.

Boring, E. (1963): History, Psychology and Science. New York: Wiley.

Boring, E. (1961/1983): A mérés kezdete és fejlődése a pszichológiában. In: Pléh Csaba (szerk.):

Pszichológiatörténeti szövegyűjtemény. I. kötet. Budapest: Tankönyvkiadó, 85-105. o.

Boros Gábor (1998): René Descartes. Budapest: Áron.

Boros János (2004): A kognitív tudomány esélyei. Magyar Tudomány, 165, 11. 1269-1276. o.

Borus Rózsa (szerk., 1978): A század nagy tanúi. Budapest: RTV Minerva.

Bourdieu, P. (1984): Homo Academicus. Párizs: Minuit.

Bousfield, W. A. (1953): The occurrence of clustering in the recall of randomly arranged associates. Journal of

General Psychology, 49, 229-240. o.

Bowlby, J. (1969): Attachment and loss. Vol. 1. London: Hogarth Press.

Bowlby, J. (1991): Charles Darwin: A new life. New York: Norton.

Böszörményi Zoltán és Moussong-Kovács Erzsébet (1967): Orvosi pszichológia. Budapest: Tankönyvkiadó.

Brassai Sámuel (1860-1865): A magyar mondat. I., II., III. Akadémiai Értesítő, 1. 279-399. o.; 3. 3-128. és 173-

409. o.

582


Irodalomjegyzék

Brentano, F. (1977): The psychology of Aristotle: In parti- cular his doctrine of active intellect. Berkeley:

University of California Press.

Brentano, F. (1982): Deskriptive Psychologie. Hamburg: Meiner.

Brentano, F. (1983): A pszichikai és fizikai jelenségek közötti különbségről. Brentano, 1874 egy fejezetrésze,

in: Pléh Csaba (szerk.): Pszichológiatörténeti szöveggyűjtemény. I. kötet. Budapest: Tankönyvkiadó, 157-163.

o.

Brentano, F. (1874/1983): Psychologie vom empirischen Standpunkt. Lipcse: Meiner. Egy fejezet magyarul

lásd: Brentano 1983. In: Pléh 1983, I. 193-203. o.

Brentano, F. (1911/1994): Az erkölcsi ismeret eredete. Budapest: Kossuth.

Brentano, F. (1995): Descriptivepsychology. London: Rout- ledge.

Brett, G. S. (1912-1921): A history of psychology. London: Allen Unwin.

Brewer, W. F. (1974): There is no convincing evidence for operant or classical conditioning in normal, adult

human beings. In: Weimer, W. és Palermo, D. (szerk.): Cognition and the symbolic processes. Hillsdale, New

Jersey: Erlbaum.

Bringmann, W. G., Bringmann, T. és Ungererer, H. (1980): The establishment of Wundt’s laboratory: An

archival and documentary study. In: Bringmann, W. G. és Tweney, R. D. (1980. eds.): Wundt Studies. Toronto:

Hogreffe, 123-155. o.

Bringmann, W. G. és Tweney, R. D. (1980. eds.): Wundt Studies. Toronto: Hogreffe.

Broadbent, D. E. (1958): Perception and communication. oxford: Pergamon.

Brock, A. (1992): Was Wundt a ‘Nazi’? Völkerpsycho- logie, racism and anti-Semitism. Theory & Psychology,

2. 205-223. o.

Brown, J. R. (1989): The rational and the social. London: Routledge.

Brown, R. W. és Lenneberg, E. H. (1954): A study in language and cognition. J. Abnormal and Social

Psychology, 49. 454-462. o.

Brúder, K.-J. (1982): Psychologie ohne Bewustsein. Die Ge- burt der behavioristischen Sozialtechnologie.

Frankfurt: suhrkamp.

Bruner, J. S. (1968): Az oktatás folyamata. Budapest: Tankönyvkiadó.

Bruner, J. S. (1972): Új utak az oktatás elméletéhez. Budapest: Gondolat.

Bruner, J. S. (1975): A perceptuális készenlétről. In: Marton L. Magda (szerk., 1974): A tanulás szerepe az

emberi észlelésben. Budapest: Gondolat, 125-170. o.

Bruner, J. S. (1985): Actual minds and possible worlds. Cambridge, Mass.: Harvard University Press.

Bruner, J. S. (1990): Acts of meaning. Cambridge, Mass.: Harvard University Press.

Bruner, J. S. (1996): The culture of education. Cambridge, Mass.: Harvard University Press.

Bruner, J. S. (1997): Will cognitive revolutions ever stop? In: Johnson, D. M. és Erneling, C. E. (szerk., 1997):

The future of the cognitive revolution. New York: Oxford University Press.

Bruner, J. (2004): Az oktatás kultúrája. Budapest: Gondolat Kiadó.

Bruner, J. S., Goodnow, J. J. és Austin, G. A. (1956): A study of thinking. New York: Wiley.

Bruner, J. S. és Luciarello, J. (1989): Monologues as a narrative recreation of the world. In: Katherine Nelson

583


Irodalomjegyzék

1. : Narratives from the crib. Cambridge: Harvard University Press, 234-308. o.

Bruner, J. S., Olivér, R. R. és Greenfield, P. M. (1966): Studies in cognitive growth. New York: Wiley.

Brunswik, E. (1952): The Conceptual Framework of Psychology. In Carnap, R. és Morris, Ch. (eds.):

International Encyclopedia of a Unified Science. Vol. I., no. 10. Chicago, Ill.: University of Chicago Press.

Brunswik, E. (1956): Perception and representative design of psychological experiments. University of

California Press.

Brunswik, E. (1966): Historical and thematic relations of psychology to other sciences. In: Hammond, K. R.,

1. 513. o.

Brunswik, E. (1955/1983): A reprezentatív kísérlettervezés és a valószínűségi szempont egy funkcionális

pszichológia keretein belül. In: Pléh 1983, III. 56-89. o.

Brunswik, E. (1929/1983): Az alakelmélet elvi kérdései. In: Pléh 1983, II. 179-217. o.

Brunswik, E. (1988): A megismerési probléma hatóköre és nézőpontjai. Pszichológia, 8. 593-615. o.

Buda Béla (szerk., 1971): A pszichoanalízis és modern irányzatai. Budapest: Gondolat.

Buda Béla (szerk., 1981): Pszichoterápia. Budapest: Gondolat.

Buda Béla (1986): A személyiségfejlődés és a nevelés szociálpszichológiája. Budapest: Nemzeti

Tankönyvkiadó.

Buda Béla, Kopp Mária és Nagy Emese (szerk., 2001): Magatartástudományok. Budapest: Medicina.

Bugyilova, E. A. (1978): A filozófia és a szovjet pszichológia. Budapest: Kossuth.

Burnham, J. C. (1966): On the origins of behaviorism. Journal of the History of the Behavioral Sciences, 4.

143151. o.

Buss, A. R. (1978): The structure of psychological revolutions. Journal of the History of the Behavioral

Sciences, 14. 57-64. o.

Buss, D. M. (1991): Evolutionary personality psychology. Annual Review of Psychology, 45. 459-491. o.

Buss, D. M. (1994): The evolution of desire: Strategies of human mating. New York: Basic Books.

Buss, D. M. (1995): Evolutionary psychology: A new paradigm for pscyhological science. Psychological

Inquiry, 6. 1-30. o.

Buxton, C. E. (szerk., 1985): Points of view in the modern history of psychology. New York: Academic Press.

Bühler, Ch. (1925): Az ifjúkor lelki élete. Budapest: Franklin.

Bühler, Ch. (1952): Childhood Problems and the Teacher. New York: Holt.

Bühler, K. (1907): Eine Analyse komplizierter Denkvor- gánge. In: F. Schumann (szerk., 1907): Bericht über

den

I. Kongress für exp. Psychologie. Lipcse.

Bühler, K. (1908): Tatsachen und Rrobleme zu einer Psychologie der Denkvorgánge. II. Über Gedankenzusammenhánge.

II. Über Gedankenerinnerungen: Ar- chiv für die gesammte Psychologie, 12. 1-23, 24-92. o.

Bühler, K. (1909): Über das Sprachverstándnis vom standpunkt der Normalpsychologie aus: F. schumann

(szerk.): Bericht über den III. Kongress für exp. Psychologie. Lipcse, 94-130. o.

Bühler, K. (1913): Die Gestaltwahrnehmungen. Stuttgart: W. spemann.

584


Irodalomjegyzék

Bühler, K. (1922): Die geistige Entwicklung des Kindes. III. edition. Jena: Fischer.

Bühler, K. (1927): Die Krise der Psychologie. Jéna: Fischer. Magyarul egy fejezete. In: Pléh Csaba (szerk.):

Pszichológiatörténeti szöveggyűjtemény. I. Budapest: Tankönyvkiadó, 1983. A pszichológia egysége. 390-404.

o.

Bühler, K. (1934): Spractheorie. Jena: Fischer. Angolul

1. : Theory of Language: The Representational Func- tion of Language. Translated by D. F. Goodwin.

Amsterdam.

Bühler, K. (1936): Die Zukunft der Psychologie und die Schu- le. Bécs és Lipcse: Fischer.

Bühler, K. (1960): Das Gestaltprinzip im Leben des Menschen und bei der Tiere. Bern: Huber.

Cahan, D. (1993): Helmholtz and the civilizing power of science. In: Cahan (ed., 1993) 559-601. o.

Cahan, D. (1993, ed.): Hermann von Helmholtz and the foundations of nineteenth century science. Berkeley,

Ca.: University of California Press.

Calkins, M. W. (1896): Association: An Essay Analy- tic and Experimental. Psychological Review Monograph

Supplements, 1. No. 2. Részletek In: Herrnstein és Boring.

Campbell, D. T. (1959): Methodological suggestions from a comparative psychology of knowledge processes.

Inquiry, 2. 154-182. o.

Campbell, D. T. (1974): Evolutionary epistemology. In: Paul A. Schlipp (ed.): The philosophy of Karl Popper.

La Salle, Ill.: Open Court, 413-463. o.

Campbell, D. T. (1975): On the conflicts between biological and social evolution and between psychology and

mo- ral tradition. American Psychologist, 30. 1103-1126. o.

Campbell, K. (1993): What motivates eliminativism.

Special Issue: Eliminativism. Mind & Language, 8. 206-210. o.

Canguilhem, G. (1955): La formation du concept de reflex aux XVIIe et XVIIIe siecles. Párizs: Presses

Universitaires de France.

Canguilhem, G. (1965): La Connaissance De La Vie. 2., átdolgozott kiadás. Párizs: Presses universitaires de

France.

Canguilhem, G. (1966): Le normal et lepathologique. 2. kiadás. Párizs: Presses universitaires de France.

Canguilhem, G. (1968): Études d’Histoire et de Philosophie des Sciences. Párizs: Vrin.

Canguilhem, G. (1980): What is psychology? I & C. Technologies of the Human Sciences, No. 7. 37-50. o.

Capek, M. (1968): Ernst Mach’s biological theory of knowledge. Synthese, 18. 171-191. o.

Carrithers, M., Collins, S. and Lukes, S. (eds. 1985): The Category of the Person: Anthropology, Philosophy,

History. Cambridge, Mass.: Cambridge university Press.

Carus, C. G. (1846/1970): Psyche. Part One. The Uncons- cious. New York: spring Publications.

Carver, C. S. és Scheier, M. F. (1998): Személyiségpszichológia. Budapest: osiris.

Cassirer, E. (1939): Descartes. Lehre, Persönlichtkeit, Wir- kung. stockholm: Bermann Fischer.

Cassirer, E. (1944): An essay on man. New Haven: Yale university Press.

Cassirer, E. (1951): The philosophy of the enlightenment. Princeton: Princeton university Press.

Cassirer, E. (1981): Kant’s life and thought. New Haven, Conn.: Yale university Press.

585


Irodalomjegyzék

Cattell, J. M. (1887): Experiments on the association of ideas. Mind, 12. 68-74. o.

Cattell, J. M. (1906-68): American men of science. New York: Bowker.

Cattell, J. M. (1977): Seminal researchpapers. Washington: university Publications of America.

Cattell, J. M. (1981): An education in psychology. Cambridge, Mass.: M. I. T. Press.

Cattell, R. B. (1965): The scientific analysis of personality. Harmondsworth: Penguin.

Cellérier, G. (1973): Piaget. Párizs: Presses Universi- taires de France.

Changeux, J.-R (1983): Lhomme neuronal. Párizs: Fayard.

Changeux, J.-P. (2000): A neuronális ember avagy az agykutatás keresztmetszete. Budapest: Typotex Kiadó.

Changeux, J.-P. (2008): Az igazság embere. Budapest: Gondolat Kiadó.

Changeux, J.-P. és Dehaene, S. (1989): Neuronal models of cognitive functions. Cognition, 33. 63-109. o.

Changeux, J.-P. és Ricour (1998): La nature et les regles. Párizs: odile Jacob.

Changeux, J.-P. és Ricoeur, P. (2001): A természet és a szabályok. Budapest: osiris.

Charcot, J. M. (1876, 1879, 1889): Előadások az idegrendszer betegségeiről. 1-3. Budapest: Magyar Orvosi

Könyvkiadó Társulat.

Chisholm, R. M. (1967): Intentionality. In: P. Edwards (ed.) The Encyclopedia of Philosophy. Vol. 3 and 4.

New York: MacMillan, 201-204. o.

Chisholm, R. M., Baumgartner, W. és Müller, B. (1995): Introduction. In: Brentano, F. (1995): Descriptive

psychology. London: Routledge.

Chomsky, N. (1957): Syntactic structures. Hága: Mouton.

Chomsky, N. (1959): Review of B. F. Skinner’s Verbal Behavior. Language, 35. 26-58. o.

Chomsky, N. (1966): Cartesian linguistics. New York: Har- court.

Chomsky, N. (1974): Újabb adalékok a velünkszületett eszmék elméletéhez. In: Pap Mária (szerk.): A nyelv

keletkezése. Budapest: Kossuth, 85-96. o.

Chomsky, N. (1980): Rules and representations. New York: Columbia University Press.

Chomsky, N. (1981): Lectures on government and binding. New York: Plenum Press.

Chomsky, N. (1985): Generatív grammatika. Budapest: Európa.

Chomsky, N. (1986): Knowledge of language. Its origins, knowledge, and use. New York: Praeger.

Chomsky, N. (1988): Language and problems of knowledge. Cambridge: M. I. T. Press.

Chomsky, N. (1995): Mondattani szerkezetek. Nyelv és elme. Budapest: osiris-századvég.

Chomsky, N. és Miller, G. A. (1963): Introduction to the formal analysis of natural languages. In: Luce, R. D.,

Bush, R. R. és Galanter, E. (szerk.): Handbook of Mathematical Psychology. Vol. II. New York: Wiley, 269-

322. o.

Churchland, Patrícia (1986a): Neurophilosophy. Cambridge, Mass.: M. I. T. Press.

Churchland, Patrícia (1986b): Some reductive strategies in cognitive neurobiology. Mind, 124. 289-309. o.

Churchland, P. M. (1993): Evaluating our self conception. Special Issue: Eliminativism. Mind & Language,

586


Irodalomjegyzék

1. 211-222. o.

Churchland, Patrícia (1995): The Engine of Reason, the Seat of the Soul. A Philosophical Journey into the

Brain. Cambridge, Mass.: M. I. T. Press.

Churchland, Patrícia és Churchland, Paul (1990): Gondolkodó gépek? Tudomány, 6. No. 3. 16-21. o.

Claparede, E. (1915): Gyermekpszichológia és kísérleti pedagógia. Budapest: Franklin.

Claparede, E. (1974): A funkcionális nevelés. Budapest: Tankönyvkiadó.

Clark, A. (1996): A megismerés építőkövei. Cambridge, Mass.: M. I. T. Press.

Clark, K. A. (1957): America’s psychologists. A survey of agrowingprofession. Washington D. C.: American

psychological Association.

Clarké, E. and Dewhurst, K. (1996): An Illustrated History of Brain Fuction: Imaging the Brain form Antiquity

to Present. 2. kiadás. san Francisco: Nornman.

Code, A. (1987): Soul as efficient casue in Aristotle’s embriology. Philosophical Topics, 15. 51-59. o.

Cofer, C. N. (1976): An historical perspective. In: Co- fer, C. N. (szerk.): The structure of human memory. San

Francisco: Freeman, 1-14. o.

Cohen, D. (1979): J. B. Watson: The founder of behaviorism. London: Routledge and Kegan Paul.

Cohen, J. (1970): Homo Psychologicus. London: George Allen & Unwin.

Cohen-Cole, J. (2005): The Reflexivity of Cognitive Science: The Scientist as a Model of Human Nature.

History of the Human Sciences, 18, 107-139. o.

Colé, M. (1996): Cultural psychology. Cambridge, Mass.: Harvard University Press.

Colé, M. (2005): Kulturális pszichológia. Egy letűnt, majd újraéledő tudományág. Budapest: Gondolat Kiadó.

Colé, M. és Scribner, S. (1974): Culture and thought: A psychological introduction. Oxford, England: John

Wiley & sons.

Collingwood, G. (1987): A történelem eszméje. Budapest: Gondolat.

Collins, F. H. (1908): Spencer Herbert synthetikus filozófiájának kivonata. Budapest: Franklin.

Comen, S. R. és Salamon, R. (1988): Kuhn’s Structure of Scientific Revolutions in the psychological journal

liter- ature, 1969-1983: A descriptive study. The Journal of Mind and Behavior, 9. 415-445. o.

Comer, R. J. (1999): A lélek betegségei. Budapest: Osiris.

Comte, Á. (1901): Socialphilosophiai értekezései. I. Budapest: Franklin.

Comte, A. (1979): A pozitív szellem. Budapest: Magyar Helikon.

Condillac, E. de Bono (1754/1976): Értekezés az érzetekről. Budapest: Magyar Helikon.

Coser, L. A. (1992a): The revival of the sociology of culture: The case of Collective Memory. Sociological

Forum, 7. 365-373. o.

Coser, L. A. (1992b): Introduction: Maurice Halbwachs 1877-1945. In: Halbwachs 1992, 1-34. o.

Cosmides, L. et ál. (1994): Beyond intuition and instinct blindness: Toward an evolutionarily rigorous cognitive

science. Cognition, 50. 41-77. o.

Cowan, M. W., Harter, D. H. és Kandel, E. R. (2000): The emergence of modern neuroscience: Some implications

for neurology and psychiatry. Annual Review of Neuroscience, 23, 343-391. o.

587


Irodalomjegyzék

Craig, W. (1918): Appetites and aversions as constituents of instincts. Psychological Bulletin, 34. 91-107. o.

Crary, J. (1999): A megfigyelő módszerei. Budapest: Osi- ris.

Creelan, P. G. (1972): Watsonian behaviorism and the Calvinist conscience. Journal of the History of the Behavioral

Sciences, 10. 95-118. o.

Crews, F. (1995): The memory wars. Freud’s legacy in dispute. New York: New York Review of Books.

Crick, F. (1985): Az élet mikéntje. Budapest: Gondolat.

Cromer Elza (1935): Spranger Ede személyisége és munkássága. Budapest: Bibliothéka.

Crosson, F. J. (1985): Psyche and the computer. In: Koch, S. és Leary, D. E. (eds.): A century of psychology as

science. New York: McGraw Hull, 437-451. o.

Czeizel Endre (1977): Genetika és társadalom. Budapest: Magvető.

Czigler István (1984): Figyelmi szelekció: Kiváltott potenciál eredmények és pszichológiai értelmezések.

Pszichológia, 4. 97-128. o.

Czigler István (1994): A figyelem. Budapest: Scientia Humana.

Czigler István, Halász László és Marton L. Magda (szerk., 2004): Az általánostól a különösig. Budapest:

Gondolat.

Czigler István és Pléh Csaba (1973): Mediáció és jelentés.

Magyar Pszichológiai Szemle, 30. 88-108. o.

Cziko, G. (1995): Without miracles: Universal selection theory and the second Darwinian revolution.

Cambridge, Mass.: M. I. T. Press.

CsÁnyi Vilmos (1979): Az evolúció általános elmélete. Budapest: Akadémiai. 2., átdolg. kiadás: Gondolat,

1988.

CsÁnyi Vilmos (1983): A tudat evolúciója. In: Vida Gábor (szerk.): Evolúció. III. Budapest: Natura, 181-243. o.

CsÁnyi Vilmos (1988): Evolúciós rendszerek. Budapest: Gondolat.

CsÁnyi Vilmos (1994): Viselkedés, gondolkodás, társadalom: etológiai megközelítés. Budapest: Akadémiai.

CsÁnyi Vilmos (1995): Etológia. Budapest: Nemzeti Tankönyvkiadó.

CsÁnyi Vilmos (1999): Az emberi természet. Budapest: Vince.

Csepeli György (szerk., 1981): A kísérleti társadalomlélektan főárama. Budapest: Gondolat.

Csermely Péter (2005): A rejtett hálózatok ereje. Budapest: Vince.

Csibra Gergely és Gergely György (1998): A mentális viselkedésmagyarázatok teleológiai gyökerei. Magyar

Pszichológiai Szemle, 53. 364-378. o.

Dalton, D. C. és Evans, R. B. (szerk., 2003): The life cycle of psychological ideas: Understanding prominence

and the dynamic of intellectual challenge. New York: Kluwer/ Plenum.

Damasio, A. (1996): Descartes tévedése. Budapest: Adu- print.

Danzinger, K. (1980a): Wundt and the two traditions in psychology. In: Rieber, R. W. (ed.): Wilhelm Wundt

and the making of scientific psychology. New York: Plenum Press, 73-87. o.

Danzinger, K. (1980b): Wundt’s theory of behavior and volition. In: Rieber, R. W. (ed.): Wilhelm Wundt and

the making of scientific psychology. New York: Plenum Press, 89-115. o.

588


Irodalomjegyzék

Danziger, K. (1983): Origins of the shema of stimulated motion: Towards a prehistory of modern psychology.

History of Science, 21. 183-210. o.

Danziger, K. (1990a): Constructing the subject. New York: Cambridge university Press.

Danziger, K. (1990b): Generative metaphor and the history of psychological discourse. In: Leary, D. E. (1990,

ed.): Metaphors in the history of psychology. Cambridge: Cambridge University Press, 331-356. o.

Danziger, K. (2008): Marking the mind: A history of memory. Cambridge: Cambridge university Press.

Darwin, Ch. (1955): A fajok eredete. Budapest: Akadémiai. Új fordítás Kampis György munkája,

elektronikusan: http://mck.oszk..hu/05000/05011.

Darwin, Ch. (1961): Az ember származása. Budapest: Gondolat.

Darwin, Ch. (1963): Az ember és az állat érzelmeinek kifejezése. Budapest: Gondolat.

Darwin, Ch. (1987): Notebooks. Ithaca: Cornell Univer- sity Press.

Davidson, D. (1980): Esays on actions and events. Oxford: oxford university Press.

Davidson, L. (1988): Husserl’s refutation ofpsychologism and the possibility of a phenomenological

psychology. Journal of Phenomenological Psychology, 19. 1-17. o.

Davidson, L. et ál. (1991): Psychologism and phenomenological psychology revisited: I. The liberation from

Naturalism. Journal of Phenomenological Psychology, 22. 87–108. o.

Dawkins, J. (1995a): A vak órásmester. Budapest: Gondolat.

Dawkins, J. (1995b): Folyam az édenkertből. Budapest: Kulturtrade.

Dawkins, R. (1982): The extendedphenotype: The gene as the unit of selection. san Francisco: Freeman.

Dawkins, R. (1984): Az önző gén. Budapest: Gondolat.

DEEsE, J. (1965): The Structure of Associations in Language and Thought. Baltimore: The Johns Hopkins

Press.

Deese, J. (1985): American Freedom and the Social Sciences: Critical Assessments of Contemporary

Psychology. New York: Columbia Umversity Press.

Dehaene, S. és Cohen, L. (2007): Cultural recycling of cortical maps. Neuron, 56, 384-398. o.

Delafresnaye, J. F. (ed., 1961): BrainMechanisms andLear- ning. oxford: Blackwell.

Deleuze, G. (1998): Hume és Kant. Budapest: Osiris.

Demeter Tamás (1998): A csendes olvasás és a tudatfilozófia kezdetei. Jel-Kép, 8. 67-88. o.

Dempe, H. (1930): Was ist Sprache? Eine sprachphilosophi- sche Untersuchung im Anschluss an die

Sprachtheorie Karl Bühlers. Weimar.

Dénes Magda (1933): A tárgy problémája Brentanónál és Meinongnál. Budapest: Elek.

Dénes Magda (1979): Johann Friedrich Herbartpedagógiája. Budapest: Tankönyvkiadó.

Dennett, D. (1991): Consciousness explained. Boston: Little Brown.

DENNETT, D. (1996a): Micsoda elmék. Budapest: Kultur- trade.

Dennett, D. (1996b): Igazhívők: Az intencionális stratégia és sikerének forrásai. In: Pléh szerk. 1996, 152168. o.

Dennett, D. (1998a): Az intencionalitás filozófiája. Budapest: osiris.

589


Irodalomjegyzék

DENNETT, D. (1998b): Darwin veszélyes gondolata. Budapest: Typotex.

Dennett, D. és Kinsbourne, M. (1992): Time and the ob- server: The where and when of consciousness in the

brain. Behavioral and Brain Sciences, 15. 183-247. o.

Dennis, W. (1948, ed): Readings in the History of Psychology. New York: Appleton.

Déri, Susan (1990): Great representatives of Hungarian psychiatry: Balint, Ferenczi, Hermann and Szondi.

Psychoanalytic Review, 77. 491-501. o.

Descartes, R. (1980): Válogatott filozófiai művei. 2. kiadás. Budapest: Akadémiai.

Descartes, R. (1637/1992): Értekezés a módszerről. Boros Gábor kommentárjaival. Budapest: Matúra.

Descartes, R. (1994): Elmélkedések az első filozófiáról. Budapest: Atlantisz.

Descartes, R. (1637/1995): A lélek szenvedélyei. Szeged: Ictus.

Dessoir, M. (1911): Abriss einer Geschichte der Psychologie. Heidelberg: Carl Winter.

Dewey, J. (1910): The Influence of Darwin on Philosophy. New York: Holt.

Dewey, J. (1912): Az iskola és a társadalom. Budapest: Lampel.

Dewey, J. (1931): A gondolkodás nevelése. Budapest: Kisdednevelés.

Dewey, J. (1949): Education and the Social Order. New York: League for Industrial Democracy.

Dewey, J. (1974): Az iskola és a gyermek élete. In: Ferge-Há- ber, 501-506. o.

Dewey, J. (1978): A nevelés jellege és folyamata. Budapest: Tankönyvkiadó.

Dewey, J. (1896/1983): A reflexív fogalma. In: Pléh 1983, I. 259-269. o.

Dewsbury, D. A. (1994): Paul Harkai Schiller. Psychological Record, 44. 307-350. o.

Dewsbury, D. A. (1996): Paul Harkai Schiller: The Influ- ence of his Brief Carrer. In: Kimble, G. A., Boneau,

C. A. és Wertheimer, M. (eds.): Portraits of Pioneers in Psychology. Mahwah, N. J.: Lawrence Erlbaum, 281-

293. o.

Diamond, I. T. (1985): A History of the Study of the Cor- tex: Changes in the Concept of the Sensory Pathway.

In: Kimble és Schlesinger, Vol 1. 305-387. o.

Diamond, S. (1974, ed.): The Roots of Psychology. New York: Basic Books.

Diamond, S. (1980): Wundt before Leipzig. In: Rieber, R. W. (ed.): Wilhelm Wundt and the making of

scientific psychology. New York: Plenum Press, 3-70. o.

Dienes Valéria (1914): A mai lélektan főbb irányai. Galilei Füzetek. Budapest: Haladás.

Dienes Valéria (1923): Bergson lélektana. In: Bergson 1923, 7-49. o.

Dienes Valéria (1981): A szimbolika főbb problémái. In: Gráfik Imre és Voigt Vilmos (szerk.): Kultúra és

szemiotika. Budapest: Akadémiai, 15-27. o.

Dienes Valéria (1983): Visszaemlékezés. In: Hajnalvárás. Budapest: Szent István Társulat, 16-51. o.

Dienes Valéria (1987): A pszichológus Dienes Valéria. Pszichológia, 7. 431-451. o.

Dijksterhuis, E. J. (1961): The Mechanization of the World Picture. oxford: Clarendon Press.

Dilthey, W. (1894): Ideen über eine beschreibdende und zerglierdendre Psychologie. Sitzungberichte der

Akade- mie der Wissenschaften zu Berlin, 2. 1309-1407. o.

590


Irodalomjegyzék

Dilthey, W. (1925): Élmény és költészet. Budapest: Franklin.

Dilthey, W. (1975): A történelmi világ felépítése a szellemtudományokban. Budapest: Gondolat.

Dion, K. L. (1990): Psychology and proverbs: Folk psychology revisited. Canadian Psychology, 31. 209-211. o.

Diserens, S. M. (1925): Psychological objectivism. Psychological Review, 32. 121-152. o.

Dixon, T. R. és Horton, D. L. (szerk., 1968): Verbal behavior and general behavior theory. New York:

Prentice- Hall.

Dollard, J. és Miller, N. E. (1950): Personality and psy- chotherapy: An analysis in terms of learning, thinking

and culture. New York: McGraw-Hill.

Dolley, C. S. és Cattell, J. M. (1894): On reaction-times and the velocity of the nervous impulse. Educational

psychology. Pamphlets, 1. 159-168. o.

Donald, M. (1991): Origins of the modern mind: Three stages in the evolution of culture and cognition.

Cambridge, Mass.: Harvard University Press.

Donald, M. (2001a): Az emberi gondolkodás keletkezése. Budapest: osiris.

Donald, M. (2001b): A mind so rare: The evolution of human consciousness. New York – London: W. W.

Norton & Company.

Donders, F. C. (1868/1969): Die Schnelligkeit psychischer Prozesse. Archiv für Anatomie, Physiologie, und

wissenschaftliche Medizin. 657-681. o. Angolul: On the speed of mental processes. Acta Psychologica, 30.

412-431. o.

Dreyfus, H. (1979): What computers can’t do: A critique of artificial intelligence. 2. kiadás. san Francisco: Freeman.

Driesch, H. (1925): The crisis in psychology. Princeton: Princeton university Press.

Ducret, J. J. (1990): Jean Piaget. Biographie et parcours in- tellectuel. Neuchatel: Delachaux et Niestlé.

Dupuy, J. P (2009): On the origins of cognitive science: The mechanization of the mind. Cambridge: MIT Press.

Durkheim, É. (1917): A szociológia módszere. Budapest: Franklin.

Durkheim, É. (1978): A társadalmi tények magyarázatához. Budapest: Közgazdasági.

Durkheim, É. és Mauss, M. (1903): De quelques formes primitives de classification. Année Scoiologique, 6.

Duvignaud, J. (1968): Préface. és Introduction. In: Halbwachs 1968, I-XV., XVII-XXII.

Dwelhauvers, G. (é. n.): Létude de la pensée. Párizs: Té- gui.

Dwelhauvers, G. (1912): Wilhelm Wundt et la psychologie expérimentale. In: La philosophie allemande au

XIXe siecle. Párizs: Alcan, 127-159. o.

É. Kiss Katalin (1981): Brassai Sámuel mondatelmélete. Általános Nyelvészeti Tanulmányok XIII. 91-102. o.

É. Kiss Katalin (1983): A magyar szintaxis egy transzformációs megközelítése. Budapest: Akadémiai.

É. Kiss Katalin (1987): Configurationality in Hungarian. Budapest: Akadémiai.

Ebbinghaus, H. (1885): Über das Gedachtniss: Untersuchun- gen zur experimentellen Psychologie. Leipzig:

Duncker és Humblot.

Ebbinghaus, H. (1896): Über erklárende und beschreibende Psychologie. Zeitschfrift für Psychologie und

Physiologie der Sinnesorganne, 9. 162-205. o.

591


Irodalomjegyzék

Ebbinghaus, H. (1897): Über eine neue Methode zur Prüfung geistiger Fahigkeiten und ihre Anwendung bei

Schulkindern. Hamburg és Lipcse: L. Voss.

Ebbinghaus, H. (1908): Abriss der Psychologie. Lipcse: Veit. English edition: Psychology: An elementary

textbook. Transl. by M. Meyer. Boston: Heath.

Eco, U. (1999): Kant és a kacsacsőrű emlős. Budapest: Európa.

Edelman, G. M. (1987): Neural Darwinism: The theory of neural group selection. New York: Basic Books.

Edelman, G. M. (1990): The rememberedpresent: A biological theory of consciousness. New York: Basic

Books.

Ehrenfels, C. von (1897-98): System der Werttheorie. Leip- zig: Reisland.

Ehrenfels, C. von (1907): Sexualethik. Wiesbaden: J. F. Bergmann.

Ehrenfels, C. von (1948): Cosmogony. New York.

Ehrenfels, C. von (1988): Psychologie, Ethik, Erkenntnis- theorie. München: Philosophia.

Ehrenfels, C. von (1890/1988): On ‘Gestalt qualities’. In: Smith, B. (szerk., 1988): Foundations of Gestalt

theory. München: Philosophia Verlag, 82-117. o.

Eliminativism. Special issue. Mind and Language, 1993/8, No. 2.

Elkonyin, D. B. és Davidov, D. D. (1972): Életkor és ismeretszerzés. Budapest: Tankönyvkiadó.

Ellenberger, H. F. (1970): The discovery of the unconscious. New York: Basic Books.

Ellenberger, H. F. (1993): Beyond the Unconscious. Prince- ton: Princeton university Press.

Ellis, W. D. (ed. 1938): A Source Book of Gestalt Psychology. London: Routledge.

Elsenhans, T. (1897): Das Verháltnis der Logik zur Psy- chologie. Zeitschrift für Philosophie und

philosophische Kritik, 109, 195-212. o.

Epstein, W. et ál (1994): Gestalt psychology and the philosophy of mind. Special Issue: Gestalt. Philosophical


Erdélyi Ágnes (1972): Nyelvi kommunikáció és hermeneutika (Gondolatok egy Dilthey-kritikához). Általános

Nyelvészeti Tanulmányok VIII. 39-52. o.

Erdélyi Ágnes (1988): Megértő társadalomtudomány – angolszász módra. In: Winch 1988, 7-21. o.

Érdi Péter (1991): Posztmodern (természet?)tudomány. BUKSZ, 3. 454-460. o.

Erikson, E. (1989): Az ifjú Luther. Budapest: Gondolat.

Erős Ferenc (1979a): Szociálpszichológia és kritikai elmélete. Pszichológiai Tanulmányok XV. 347-374. o.

Erős Ferenc (1979b): Pszichológia és ideológiakritika. Világosság, 20. 33-39. o.

Erős Ferenc (1986): Pszichoanalízis, freudizmus, freudo- marxizmus. Budapest: Gondolat.

Erős Ferenc (1995): Mérei Ferenc életműve és a magyar szociálpszichológia. In: Kiss 1995a, 123-136. o.

Erős Ferenc (1998): Önarckép (történelmi?) háttérrel. Élet és Irodalom, 42. No. 35. augusztus 28. 6. o.

Erős Ferenc (2001): Analitikus szociálpszichológia. Budapest: Új Mandátum.

Eschbach, A. (1984): Bühler Studien. 2 vols. Frankfurt: suhrkampf.

592


Irodalomjegyzék

Eschbach, A. (1990): Karl Bühler: Sematologist. In: Bühler, K. (1934/1990): Theory of Language: The Representational

Function of Language. Translated by D. F. Goodwin. Amsterdam, XIII-XLIII.

Esper, E. A. (1974): A history of psychology. Philadelphia: saunders.

Estable, C. (1961): Considerstions on the Histological Bases of neurophysiology. In: Delafresnayes, J. F. (ed.,

1961): Brain mechanimss and Learning. Oxford: Black- well, 309-334. o.

Everdell, W. R. (1997): The First Moderns: Profiles in the Origins of Twentieth-Century Thought. Chicago:

Univer- sity of Chicago Press.

Eysenck, H. (1978): A személyiség és az Eysenck-démon. In: Eysenck, H. és Eysenck, M. (1994):

Mindwatching. London: Routledge.

Eysenck, M. W. (szerk., 1990): The Blackwell Dictionary of Cognitive Psychology. Oxford: Blackwell.

Eysenck, M. W. és Keane, M. (1996): Kognitív pszichológia. Budapest: Nemzeti Tankönyvkiadó.

Fagot, C. (1995): Repetition blindness: Perception or memory failure? Journal of Experimental Psychology: Human

Perception & Performance, 21. 275-292. o.

Falmagne, F.-C. (1985): Elements of Psychophysical Theory. oxford: oxford university Press.

Faludi József (szerk., 1946): A mai lélektan. Budapest: Franklin.

Fancher, R. E. (1977): Brentano’s Psychology from an empirical standpoint and Freud’s early methapsychology.

Journal of the History of the Behavioral Sciences, 13. 207-227. o.

Farkas László (1961): Haeckel és Virchow: A materializmus és az idealizmus harca a biológiában és az

orvostudományban. Budapest: Medicina.

Farr, R. M. (1983): Wilhelm Wundt (1832-1920) and the origin of psychology as an experimental and social

science. British Journal of Social Psychology, 22. 289-301. o.

Farr, R. M. (1987): Social representations: A French tradition of research. Special Issue: Social representations.

Journal for the Theory of Social Behaviour, 17. 343-369. o.

Fearing, F. (1930): Reflex Action: A study in the History of Physiological Psychology. Baltimore: Willams and

Wilkins.

Fechner, G. T. (1860): Elemente der Psychophysik. Vol. I-II. Lipcse: Breitkop and Hartel.

Fechner, G. T. (1876): Vorshuleder Aesthetik. Lipcse: Barth.

Fechner, G. T. (1836/1904): Life after Death. Trans. M. C. Wadsworth. New York: Pantheon.

Fechner, G. T. (1966): Elements of Psychophysics. Vol. I. Transl. H. E. Adler. New York: Holt.

Fehér Márta (1983): A tudományfejlődés kérdőjelei. Budapest: Akadémiai.

Feinberg, T. E. és Farah, M. J. (2006): A Historical Pers- pective on Cognitive Neuroscience. In: Farah, M. J. és

Feinberg, T. E. (szerk.): Patient-based approaches to cognitive neuroscience. 2. kiadás. Cambridge, MA: The

MIT Press, 3-20. o.

Felber Gyula (1928): James és Schiller pragmatizmusa. Budapest.

Ferenczi Sándor (1971): Nyelvzavar a felnőtt és gyermek között. In: Buda Béla 1971, 196-211. o.

Ferenczi Sándor (1982): Lelki problémák a pszichoanalízis területén. Budapest: Magvető.

Ferenczi Sándor (1996): Klinikai napló. Budapest: Akadémiai.

Ferge Zsuzsa (szerk., 1971): Francia szociológia. Budapest: Közgazdasági.

593


Irodalomjegyzék

Férge Zsuzsa és Háber Judit (szerk., 1974): Az iskola szociológiai problémái. Budapest: Közgazdasági.

Ferri, L. (1883): La psychologie de l’assocation depuis Hobbes jusqu’a nos jours. Párizs: Bailliere.

Feuerbach, L. (1978): Filozófiai kritikák és alapelvek. Budapest: Helikon.

Filozófiai problémák a magasabbrendű idegműködés fiziológiájában és a pszichológiában. Budapest:

Akadémiai.

Fishman, J. A. (1982): Whorfianism of the third kind: Ethnolinguistic diversity as a worldwide societal as- set.

(The Whorfian hypothesis: Varieties of validation, confirmation, and disconfirmation II.) Language in Society,

11, 1-14. o.

Flavell, J. (1963): The developmental psychology of Jean Pia- get. Princeton: Van Nostrand.

Fletcher, G. J. O. (1995): Two uses of folk psychology: Implications for psychological science. Philosophical


Florey, E. és Breidbach, O. (1993, ed.): Das Gehirn- Organ der Seele? Zur Ideengeschichte der Neurobiologie.

Berlin: Akademie Verlag.

Flourens, P. (1846): Phrenology Examined. Philadelphia: Hogan & Thompson.

Flourens, P. (1824/1974): Recherches expérimentales sur les propriété du systeme nerveux dans les animaux

vertébrés. Párizs. Angol részletek in Dimond 1974.

Flournoy, T. (1917): William James filozófiája. Budapest: Magyar Evangéliumi Keresztyén Világszövetség.

Flugel, J. (1964): A hundred years of psychology. London: Duckworth.

Fodor, J. A. (1968): Psychological explanation. New York: Random House.

Fodor, J. A. (1975): The language of thought. Cambridge: Harvard University Press.

Fodor, J. A. (1980): Methodological solipsim considered as a reserach strategy in cognitive psychology. Behavioral

and Brain Sciences, 3. 63-110. o.

Fodor, J. A. (1981): Representations. Cambridge, Mass.: M. I. T. Press.

Fodor, J. (1983): The modularoty of mind. Cambridge, MA: MIT Press.

Fodor, J. A. (1984): Observation reconsidered. Philosophy of Science, 51. 23-43. o.

Fodor, J. A. (1988): A reply to Churchland’s ‘Percep- tual plasticity and theoretical neutrality’. Philosophy of

Science, 55. 188-198. o.

Fodor, J. A. (1990): A theory of content and other essays. Cambridge, Mass.: M. I. T. Press.

Fodor, J. A. (1992): A theory of the child’s theory of mind. Cognition, 44. 283-296. o.

Fodor, J. A. (1996a): Fodor kalauza a mentális reprezentációhoz. In: Pléh Csaba (szerk.) 1996.

Fodor, J. A. (1996b): Összefoglalás Az elme modulari- tásához. In: Pléh Csaba (szerk.): Kognitív tudomány.

Budapest: osiris.

Fodor, J. (2000): The Mind Doesn’t Work That Way. Cambridge, MA: The MIT Press.

Fodor, J. A. és Pylyshyn, Z. (1988): Connectionism and cognitive architercture. Cognition, 28.

Fodor Katalin és Kós Béla (1995): Lechner Károly, a „psychophisiológia” kolozsvári művelője. In: Kiss György

(szerk., 1995): Pszichológia Magyarországon. Budapest: országos Pedagógiai Könyvtár és Múzeum, 20-30. o.

594


Irodalomjegyzék

Follesdal, D. (1994): The Status of Rationality Assump- tions in Interpretation and in the Explanation of Action.

In: Martin, M. és McIntyre, L. C. (szerk.): Readings in the Philosophy of Social Science. Cambridge, MA: MIT

Press, 299-310. o.

Forgás, J. P. (1989): A társas érintkezés pszichológiája. Budapest: Gondolat.

Foss, B. (szerk., 1972): Új távlatok a pszichológiában. Budapest: Gondolat.

Foucault, M. (1961): Lhistoire de la folie. Párizs: Plon.

Foucault, M. (1968): Les mots et les choses. Párizs: Galli- mard.

Foucault, M. (1989): Felügyelet és büntetés. Budapest: Gondolat.

Foucault, M. (1996): A szexualitás története. I. Budapest: Atlantisz.

Foucault, M. (1997): Ethics. Subjectivity and Truth. New York: Free Press.

Foucault, M. (2000): Szavak és dolgok. Budapest: Osi- ris.

Foucault, M. (2004): A bolondság története a klasszicizmus korában. Budapest: Atlantisz.

Fowles, J. (1983): A francia hadnagy szeretője. Budapest: Árkádia.

Fraisse, P. (1967): A kísérleti pszichológia története. In: Fraisse, P., Piaget, J. és Reuchlin: A kísérleti

pszichológia módszerei. Budapest: Akadémiai.

Fraisse, P. (1968): Modeles pour une histoire de la psychologie. Bulletin de Psychologie, 22. 540-545. o.

Fraisse, P. (1989): La psychologie il y a un siecle. Année Psychologique, 89. 171-179. o.

Fraisse, P. (1991): Écrits de Captivité. 1940-1943. Párizs: Éditions de la Maison des Sciences de l’Homme.

Frampton, M. F. (1991): Considerations on the role of Brentano’s concept of intentionality in Freud’s repudation

of the seduction theory. International review of Psychoanalysis, 18. 27-36. o.

Frazer, J. (1965): Az aranyág. Budapest: Gondolat.

Frege, G. (1884/1953): The foundations of arythmetics. oxford: oxford univesrity Press.

Frege, G. (1966): Funktion, Begriff, Bedeutung. 2. Durch- gesehene Aufl. Gottingen, Vandenhoeck U.

Ruprecht.

Frege, G. (1980): Logika, szemantika, matematika. Budapest: Gondolat.

Freud, S. (1958): A mindennapi élet pszichopatológiája. Budapest: Bibliotheca.

Freud, S. (1977): Pszichoanalízis. Bukarest: Kriterion.

Freud, S. (1982): Esszék. Budapest: Gondolat.

Freud, S. (1985): Alomfejtés. Budapest: Helikon.

Freud, S. (1986): Bevezetés a pszichoanalízisbe. Budapest: Gondolat.

Freud, S. (1989): Önéletrajzi írások. Budapest: Cserépfalvi.

Freud, S. (1990): Totem és tabu. Budapest: Cserépfalvi.

Freundenthal, G. (1986): Atom and Individual in the Age of Newton. On the Genesis of the Mechanistic World

View. Dordrecht: D. Reidel.

Friedman, G. (1968): Halbwachs, Maurice. International Encyclopedia of the Social Sciences. London:

MacMillan, 304-306. o.

595


Irodalomjegyzék

Friedman, N. (1967): The Social Nature of Psychological Re- search: The Psychological Experiment as Social

Interaction. New York: Basic Books.

Frijda, N. H. és De Groot, A. D. (1982, eds.): Otto Selz: His Contribution to Psychology. The Hague: Mouton.

Frobenius, L. (1981): Afrikai kultúrák. Budapest: Gondolat.

Fromm, E. (1986): A szeretet művészete. Budapest: Európa.

Fromm, E. (2002): Menekülés a szabadság elől. Budapest: Napvilág.

Fulton, J. F. (szerk., 1930): Selected readings in the history of physiology.

Fülöp Márta (2009): A lélek a kultúrák között. Budapest: Akadémiai Kiadó.

Gadamer, H. G. (1984): Igazság és módszer. Budapest: Gondolat.

Galilei, Galileo (1988): Két párbeszéd. Budapest: Magyar Helikon.

Gall, F. J. and Spurzheim, J. K. (1811/1974): Des dispositions innées. Párizs. English excerpt: on innate dispositions.

In: Diamond, S. (ed.): The Roots of Psychology. New York: Basic Books, 234-235. o.

Galperin, P. J. (1980): A pszichológia tárgya. Budapest: Gondolat.

Galton, F. (1869): Heredary genius. London.

Galton, F. (1883): Inquiries into human faculty and its development. London.

Galton, F. (1869/1983): Az emberek osztályozása természeti adottságaik alapján. In: Pléh 1983, I. 193-203. o.

Garai László (1969): Személyiségdinamika és társadalmi lét. Budapest: Akadémiai.

Gardner, H. (1983): Frames of mind: the theory of multiple intelligences. New York: Basic Books.

Gardner. H. (1985): The mind's new science: A history of the cognitive revolution. New York: Basic Books.

Gardner, H. (1997): Rendkívüliek. Budapest: Kultur- trade.

Garner, W. R. (1974): The Processing of Information and Structure. Hillsdale, N. J.: Erlbaum.

Gaukroger, S. (1995): Descartes: An intellectual biography. oxford: Clarendon Press.

Gazzaniga, M. S. (szerk., 1995): The cognitive neurosciences. Cambridge, Mass.: M. I. T. Press.

Geertz, C. (1994): Az értelmezés hatalma. Budapest: Századvég.

Gerevich József (szerk., 1989): Közösségi mentálhigiéné. Budapest: Gondolat.

Gergely György (1985): Piaget és a nyelvelsajátítás. In: Mérei 1985, 73-94. o.

Gergely György (1994): Az önfelismeréstől a tudatelméletig. Pszichológia, 14. 123-141. o.

Gergely György, NÁdasdy Z., Csibra G. és Bíró S. (1995): Taking the intentional stance at 12 months of age.

Cognition, 56. 165-193. o.

Gibson, J. J. (1950): The Perception of the Visual World. Boston: Houghton Mifflin.

Gibson, J. J. (1960): The concept of stimulus in psychology. Amer. Psychol., 15. 694-703. o.

Gibson, J. J. (1966): The senses considered as perceptual systems. Houghton Mifflin.

Gibson, J. J. (1979): The ecological approach to visual perception. Houghton Mifflin.

Gilson, L. (1955): La psychologie descriptive selon Franz Brentano. Párizs: Vrin.

596


Irodalomjegyzék

Glickman, S. E. (1985): Some thoughts on the evolution of comparative psychology. In: Koch, S. és Leary, D.

(szerk.): A century of psychology as science. New York: McGraw Hill, 738-782. o.

Gockler Lajos (1927): Átöröklés és nevelés. Budapest.

Goffman, E. (1959): The Presentation of Self in Everyday Life Garden City. New York: Doubleday.

Goffman, E. (1971): Relations in Public. New York: Harper & Row.

Goffman, E. (1981): A hétköznapi élet szociálpszichológiája. Budapest: Gondolat.

Goitein Zsolt (1932): Wundt útja a természettudománytól a természetbölcseletig. Újpest.

Goldman, A. I. (1993): Consciousness, folk psychology and cognitive science. Consciousness & Cognition: An

International Journal, 2. 364-382. o.

Goldmann, L. (1964): The hidden God. London: Routledge & Kegan Paul.

Goldmann, L. (1948/1967): Introduction a laphilosophie de Kant. 2. Edition. Párizs: Gallimard.

Goldmann, L. (1973): The Philosophy of the Enlightenment: The Christian Burgess and the Enlightenment.

London: Routledge & Kegan Paul.

Goldmann, L. (1977): A rejtőzködő isten. Budapest: Gondolat.

Goldstein, J. (1994): The advent of psychological mo- dernism in France: An alternative narrative. In: Ross,

D.(1994, ed.): Modernist Impluses in the Human Scien- ces. 1870-1930. Baltimore: Johns Hopkins University

Press, 190-209. o.

Goldstein, K. (1940): Human nature in the light of psycho- pathology. Cambridge: Harvard University Press.

Goldzieher Vilmos (1895): Emlékbeszéd Helmholtz Hermann felett. Orvosi Hetilap, 39. Különnyomat.

Gombocz Zoltán (1903): Nyelvtörténet és lélektan. Wundt néplélektanának ismertetése. Budapest: Athenaeum.

Új kiadása: In: Gombocz Zoltán: Jelentéstan és nyelvtörténet. Budapest: Akadémiai, 1997.

Gombrich, E. (1970): Művészet és illúzió. Budapest: Gondolat.

Gopnik, A., Meltzoff, A. N. és Kuhl, P. K. (2005): Bölcsek a bölcsőben. Hogyan gondolkodnak a kisbabák? 2.

kiadás. Budapest: Typotex.

Goss, A. (1961): Early behaviorism and verbal mediating responses. American Psychologist, 16. 285-298. o.

Gould, S. J. (1990): A panda hüvelykujja. Budapest: Európa.

Gould, S. J. (1996): Full house. The speead of excellence from Plato to Darwin. Cambrige, Mass.: Harvard

University Press.

Gould, S. J. (1999): Az ember félreméricskélése. Budapest: Typotex.

Gould, S. J. és Lewontin, R. C. (1979): The Sprandels of San Marco and the Panglossian paradigm: A critique

of the adaptationist program. Proceedings of the Royal Society, B205. 581-598. o.

Gould, S. J. és Vrba, E. S. (1982): Exaptation – a missing term in the sceince of from. Paleobiology, 8. 4-15. o.

Graham, G. et ál. (1988): How to be realistic about folk psychology. Philosophical Psychology, 1. 69-81. o.

Grastyán Endre (1961): The significance of the earliest manifestations of conditioning in the mechanism of

learning. In: Delafresnaye, J. F. (ed.): Brain Mechanisms and Learning. oxford: Blackwell, 1961. 243-263. o.

Grastyán Endre (1967): A tanulás alapvető paradoxo- nai és idegélettani feloldásuk. Pedagógiai Szemle, 10.

893-914. o.

Grastyán Endre (1985): A játék neurobiológiája. Budapest: Akadémiai.

597


Irodalomjegyzék

Grastyán Endre, Czopf János, Ángyán Lajos és Szabó Imre (1965): Motivációs mechanizmusok jelentősége a

feltételes reflexes kapcsolatok szerveződésében. Pszichológiai Tanulmányok, 7. 153-198. o.

Gray, J. A. (1978): Az introverzió-extraverzió pszicho- fiziológiai természete. In: Halász László és Marton L.

Magda (szerk., 1978): Típustanok és személyiségvonások. Budapest: Gondolat.

Greene, R. L. (1991): The Ranschburg effect: The role of guessing strategies. Memory & Cognition, 19. 313-

317. o.

Greenwood, J. D. (1992): Against eliminative materialism: From folk psychology to Volkerpsychologie.

Philosophical Psychology, 5. 349-367. o.

Greenwood, J. D.(2004): The disappearance of the social in American social psychology. Cambridge, UK:

Cambridge university Press.

Greenwood, J. D. (szerk., 1991): The future of folkpsychol- ogy. Cambridge: Cambridge university Press.

Gregory, R. L. (1981): Mind in science. Cambridge: Cambridge university Press.

Greimas, A. J. (1996): Sémiotique et sciences sociales. Párizs: seuil.

Grill Cosmides, L. et ál. (1994): Beyond intuition and instinct blindness: Toward an evolutionarily rigorous

cognitive science. Cognition, 50. 41-77. o.

Gruber, H. E. (1974): Darwin on man: A psychological study of scientific creativity. New York: Dutton.

Guilford, J. P. (1967): The structure of intellect. New York: MacGraw Hill.

Guillaume, P. (1943): Introduction a la psychologie. Párizs: Vrin.

Gulick, R. (eds.): J. Searle and his critics. Oxford: Black- well, 105-113. o.

Gundlach, H. U. K. (1986): Dr. Mises and Mr. Fechner: How early was their identity discovered? American

Psychologist, 41. 582-583. o.

Guttenplan, S. (1994): Companion to the Philosophy of Mind. oxford: Blackwell.

Győri Miklós (1995): Pozitivizmus és pszichológiai antiredukcionizmus: J. stuart Mill. Pszichológia, 15. 391-

405. o.

Habermas, J. (1984): A kommunikatív cselekvés elmélete. Budapest: Filozófiai Figyelő.

Habermas, J. (1994): Válogatott tanulmányok. Budapest: Atlantisz.

Hacker, P. M. S. (1995): Helmholtz’s theory of perception: An investigation into its conceptual framework.

International Studies in the Philosophy of Science,

1. 199-214. o.

Haeckel, E. (1866): Generelle Morphologie. Berlin: Reimer.

Haeckel, E. (1905): Világproblémák. Budapest: Vass.

Haeckel, E. (1911): Az élet csodái. I-II. Budapest: Athe- naeum.

Halasi Nagy József (1923): A mai filozófia főirányai. Budapest: Franklin.

Halasi Nagy József (1937): Korunk szelleme. Budapest: Dante.

Halasi Nagy József (1943): Az ember lelki élete. Budapest: Patheon.

Halász László (szerk., 1988): A freudizmus. Budapest: Gondolat.

598


Irodalomjegyzék

Halász László, Hunyady György és Marton L. Magda (szerk., 1979): Az attitűd kutatásának kérdései. Budapest:

Akadémiai.

Halász László és Marton L. Magda (szerk., 1978): Típustanok és személyiségvonások. Budapest: Gondolat,

185-213. o.

Halbwachs, M. (1912): La classe ouvriere et les niveaux de vie. Párizs: Felix Alcan.

Halbwachs, M. (1918): La doctrine d’Émile Durkheim. Revue Philosophique de la France et de l’Étranger, 85.

353-411. o.

Halbwachs, M. (1925): Les cadres sociaux de la mémoire. Párizs: Alcan.

Halbwachs, M. (1941): La topographie legendaire des Évan- giles en Terre Sainte Sainte: Étude de Mémoire

Collective. Párizs: Presses universitaires de France.

Halbwachs, M. (1968): La mémoire collective. Párizs: Pres- ses universitaires de France.

Halbwachs, M. (1971): Az emlékezet társadalmi keretei. In: Ferge, 161-178. o.

Halbwachs, M. (1978): The Causes of Suicide. New York: Free Press.

Halbwachs, M. (1980): Collective Memory. New York: Harper.

Halbwachs, M. (1992): On Collective Memory. Chicago, Ill.: University of Chicago Press.

Halbwachs, M. (1994): Les Cadres Sociaux de la Mémoire. Párizs: Albin Michel. Halbwachs (1925)

újrakiadása.

Hall, G. S. (1911): Adolescence. Vol. I-II. New York: App- leton.

Hall, G. S. (1912): Founders of modern psychology. New York: Appleton.

Hall, G. S. (1920): Recreations of a Psychologist. New York: Appleton.

Hall, J. Y. (1977): Gall’s phrenology: A romantic psychology. Studies in Romanticism, 16. 306-317. o.

Hammond, K. R. (1966): The psycholology of Egon Brunswik. New York: Holt.

Harkai Schiller Pál. Lásd még: Schiller, Paul von; Schiller, P. H.

Harkai Schiller Pál (1930): A lélektani kategóriák rendszerének kialakulása. Budapest: Pázmány Péter

Tudományegyetem Philosophiai szemináriuma.

Harkai Schiller Pál (1940): A lélektan feladata. Budapest: MTA.

Harkai Schiller Pál (1944): Bevezetés a pszichológiába: A cselekvés elemzése. Budapest: Pathéon.

Harkai Schiller Pál (1946): Lélektani tanulmányok Ranschburg Pál emlékére. Budapest: Pázmány Péter

Tudományegyetem Lélektani Intézete. 17-24 o.

Harmat Pál (1986): Leben und Werk von Imre Hermann. Psyche: Zeitschrift fur Psychoanalyse und ihre

Anwendungen,

1. 640-651. o.

Harmat RÁl (1987): Psychoanalysis in Hungary since 1933. International Review of Psycho-Analysis, 14. 503-

508. o.

Harmat Pál (1994): Freud, Ferenczi és a magyarországi pszichoanalízis. 2. kiadás. Budapest: Bethlen Gábor

Könyvkiadó.

Harmat Pál (1995): A budapesti pszichoanalitikus iskola. In: Kiss 1995a, 98-113. o.

599


Irodalomjegyzék

Harnad, S. (szerk., 1987): Categorial Perception: The Groundwork of Cognition. Cambridge University Rress.

Harris, P. L. (1992): From simulation to folk psychology: The case for development. Special Issue: Mental

simulation: Philosophical and psychological essays. Mind & Language, 7. 120-144. o.

Hartmann, Eduard von (1893): Philosophy of the Unconscious. Vol. I-III. Transl. by W. C. Coupland. London:

Kegan Paul.

Hatfield, G. (1990): The Natural and the Normative: Theo- ries of Spatial Perception from Kant to Helmholtz.

Cambridge, Mass.: M. I. T. Press.

Hatfield, G. (1993): Helmholtz and classicism: The science of asthetics and the aesthetics of science. In: Cahan

(ed., 1993) 522-558. o.

Haugeland, J. (1996): A kognitívizmus jellege és kézenfekvő volta. In: Pléh Csaba (szerk.) 1996.

Haupt, E. J. (1990): Contributions to the history of psychology: LXXII. Gottingen and Leipzig: Academic

biographies as sources for institutional Summaries. Psychological Reports, 67. 995-1003. o.

Hauser Arnold (1978): A művészettörténet filozófiája. Budapest: Gondolat.

Hayek, F. (1952): The sensory order. Chicago: University of Chicago Press.

Hayek, F. A. (1992): A végzetes önhittség. A szocializmus tévedései. Budapest: Tankönyvkiadó.

Hearnshow, L. (1964): A short history of British psychology, 1840-1940. London: Methuen.

Hearnshow, L. S. (1987): The Shaping of Modern Psychology. London: Routledge.

Hebb, D. O. (1949): The organization of behavior. New York: Wiley.

Hebb, D. O. (1975): A pszichológia alapkérdései. Budapest: Gondolat.

Hebb, D. O. (1960/1983): Az amerikai forradalom. In: Pléh 1983, III. 294-313. o.

Hécaen, H. és Dubois, J. (1969): La Naissance de la Neu- ropsychologie du Langage. 1825-1865. Párizs:

Flamma- rion.

Heelan, P. (1984): Foreword. In: Bachelard, G.: The New Scientific Spirit. Tran. A. Goldfhammer. Boston:

Beacon Press, VII-XIII.

Heider, F. és Símmel, E. (1944/1981): A viselkedés észlelésnek kísérleti vizsgálata. In: Csepeli György (szerk.):

A kísérleti társadalomlélektan árama. Budapest: Gondolat, 178-195. o.

Heinzelmann, G. (1910): Der begriff der Seele und die Idee der Unsterblichkeit bei Wilhelm Wundt. Tübingen:

Nahr.

Helmholtz, H. (1874): Népszerű tudományos előadások. Budapest: Természetudományi Társulat.

Helmholtz, H. von (1875): On the Sensations of Tone as a Physiological Basis for the Theory of Music.

London: Long- mans. Small excerpt in Diamond, 1974, 152-154. o.

Helmholtz, H. von (1878): The facts in perception. In: Helmholtz, 1921/1977, 116-185. o.

Helmholtz, H. von (1880): Popular ScientificLectures. New York.

Helmholtz, H. von (1866/1896/1924): Helmholtz’s Trea- tise on Physiological Optics. Rochester, New York:

The Optical Society of America.

Helmholtz, H. von (1921/1977): Epistemological Writings. Dordrecht: D. Reidel.

Helmholtz, H. von (1995): Science and Culture. Chicago: university of Chicago Press.

600


Irodalomjegyzék

Helson, H. (1964): Adaption-level theory: An experimental and systematic approach to behavior. New York:

Harper & Row.

Helson, H. (1983): Miért a Gestalt pszichológusok értek el sikereket szemben előfutáraik kudarcával? In: Pléh

1983, II. 235-248. o.

Henle, M., Jaynes, J. és Sullivan, J. J. (1973, eds.): Historical Conceptions of Psychology. New York: Springer.

Herbart, J. F. (1891): A text-book in psychology; an attempt to found the science psychology on experience,

metaphysics and mathematics Trans. by Margaret K. Smith. New York: D. Appleton.

Herbart, J. F. (1822/1974): Über die Möglictkeit und Not- wendigkeit, Mathematik und Psychologie

anzuwenden. Angolul in: Diamond 1974, 673-677. o.

Hergenhahn, B. N. (2008): An introduction to the history of psychology. 5. kiadás. Belmont, CA: Thomson

Lear- ning.

Hering, E. (1895/1913): Memory. Lectures on the Specific Energies of the Nervous System. 4 th edition. Chicago,

Ill.: open Court.

Hering, E. (1878/1964): Zur Lehre Vom Lichtsinne. 2 nd edition Bécs: C. Gerold’s Sohn. English Translation:

Outlines of a Theory of the Light Sense. Transl. by L. M. Hurvich and D. Hirst. Részlet in: Shakian 1966, 144-

148. o.

Hering, E. (1977): The Theory of Binocular Vision. New York: Plenum Press.

Hermann Alice (1947): Emberré nevelés. Budapest: Székesfővárosi Irodalmi Intézet.

Hermann Imre (1926): Gustav Theodor Fechner. Bécs: In- ternationaler Psychoanalitischer Verlag.

Hermann Imre (1929): Die Psychoanalyse als Methode. Bécs: Internationaler Psychoanalitischer Verlag.

Hermann Imre (1984): Az ember ősi ösztönei. 2. kiadás. Budapest: Magvető.

Hermann Imre (1986): Freud útja a neurológiától a pszichoanalízisig. Pszichológia, 6. 457-460. o.

Hermann Imre (1988): A pszichoanalízis mint módszer. 2. kiadás. Budapest: Gondolat.

Hermann Imre (1990): Az antiszemitizmus lélektana. Budapest: Cserépfalvi.

Hernádi Miklós (szerk., 1984): A fenomenológia a társadalomtudományban. Budapest: Gondolat.

Herrnstein, R. J. és Boring, E. G. (1965, eds.): A Source Book in the History of Psychology.

Heusner, A. (1920): Einführung in Wilhelm Wundts Phi- losophie und Psychologie. Göttingen: Bandenhoed

und Ruprech.

Hiebsch, H. (1980): Wilhelm Wundt und die Ertstehung der psychologie. Berlin: NDK Pszichológiai Társaság.

Hilgard, E. (1948): Theories of learning. New York: App- leton.

Hilgard, E. (1964): Introduction to the new edition of Ebbing- haus, VII-XX.

Hilgard, E. (1980): The trilogy of mind: Cognition, affec- tion and conation. Journal of the History of the

Behavioral Sciences, 16. 107-117. o.

Hilgard, E. (1962/1983): A pszichoanalízis helye a tudományban. In: Pléh, 1983, II. 392-409. o.

Hilgard, E. (1987): Psychology in America. A historical survey. San Diego: Harcourt.

Hilgard, E. és Marquis, D. (1940): Conditioning and learning. New York: Appleton.

Hinde, R. és Stevenson-Hinde, J. (szerk., 1973): Const- raints in learning. New York: Academic Press.

601


Irodalomjegyzék

Hirshfeld, L. A. és Gelman, S. A. (szerk., 1994): Mapping the Mind. Domain Specificity in Cognition and

Culture. Cambridge, Mass.: Cambridge University Press.

Hirschman, A. O. (1998): Az érdekek és a szenvedélyek. Budapest: Jószöveg.

Hirst, W. és Maner, D. (1995): Opening vistas for cognitive psychology. In: Martin, L. M. W., Nelson, K. és

Tobach, E. (Eds.): SocioculturalPsychology. 89-124. o.

Hobbes, Th. (1970): Leviatán. Budapest: Magyar Helikon.

Hochberg, J. E. (1962): Nativism and empiricism in perception. In: Postman (ed., 1962) 255-330. o.

Hochberg, J. E. (1978): Perception. 2 nd ed. Englewood Cliffs, N. J.: Prentice-Hall.

Hoff, T. L. (1992): Gall’s psychophysiological concept of function: The rise and decline of „internal essence”.

Brain and Cognition, 20. 378-398. o.

Hofstadter, R. (1944): Social Darwinism in American Thought. Boston: Beacon Press.

Hofstadter, R. (1963): Antiintellectualism in American Life. New York: Knopf.

Hofstadter, D. (1987): Cognition, subcognition. Sortir du reve de Boole. Le Débat, 1987, No. 47. 26-44. o.

Hofstadter, D. (1998): Gödel, Escher, Bach. Budapest: Typotex.

Holbach, P. H. D. (1978): A természet rendszere. Budapest: Akadémiai.

Holenstein, E. (1973): Jakobson und Husserl: Ein Beit- rag zur Genealogie des Strukturalismus. In: H. Parret

(szerk.): History of linguistics and contemporary linguistics. Berlin, 722-810. o.

Holt, E. B. (1931): Animal drive and the learning process. New York: Holt.

Holt, J. (1915): The Freudian Wish and its Place in Ethics. New York: Holt.

Honderich, T. (ed., 1995): The Oxford Companion to Phi- losophy. oxford: oxford university Press.

Hoppe, G. (1901): Die psychologie des Juan Luis Vives. Berlin: Mayer & Müller.

Horgan, T. (1993): The austere ideology of folk psychology. Special Issue: Eliminativism. Mind & Lan- guage,

8. 282-297. o.

Horváth György (1991): Az értelem mérése. Budapest: Tankönyvkiadó.

Hothersall, D. (1984): History of psychology. New York: Random House.

Howe, R. B. K. (1991): Introspection: A reassasment. New Ideas in Psychology, 9. 25-44. o.

Hull, C. L. (1943): Principles of behavior. New York: App- leton.

Hull, C. L. (1952): A behavior system. New Haven: Yale university Press.

Humboldt, W. von (1985): Válogatott tanulmányai. Budapest: Európa.

Hume, D. (1737/1976): Értekezés az emberi természetről. Budapest: Gondolat.

Hume, D. (1777/1994): Összes esszéi. I-II. Budapest: Atlantisz.

Humphrey, N. (1986): The inner eye. London: Faber and Faber.

Hunt, E. és Agnoti, F. (1991): The Whorfian hypothesis: A cognitive psychology perspective. Psychological

Review, 98. 377-389. o.

Hunyady György (szerk., 1973): Szociálpszichológia. Budapest: Gondolat.

602


Irodalomjegyzék

Hunyady György (1979): Az értékelés konzisztenciája a társas kapcsolatok percepciójában: az ún. kognitív

egyensúly kutatásáról. In: Hunyadi Gy. (szerk.): Pszichológiai Tanulmányok. XV Budapest: Akadémiai, 311-

346. o.

Hunyady György (szerk., 1984): Szociálpszichológia. 2., átdolg. kiadás. Budapest: Gondolat.

Hunyady György (1985): Kardos Lajos. Magyar Pszichológiai Szemle, 373-375. o.

Hunyady György és Székely Mózes (szerk., 2003): Gazdaságpszichológia. Budapest: osiris.

Hurvich, L. M. and Jameson, D. (1974): Opponent processes as a model of neural organization. American

Psychologist, 29. 88-102. o.

Husserl, E. (1901): Logische Untersuchungen. I-II. Halle: Max Niemeyer.

Husserl, E. (1972): Válogatott tanulmányai. Budapest: Gondolat.

Husserl, E. (1910/1992): A filozófia mint szigorú tudomány. Budapest: Kossuth.

Husserl, E. (1998): Az európai tudományok válsága. I-II. Budapest: Atlantisz.

Hutton, P. H. (1993): History as an Art of Memory. Hannover: University Press of New England.

Huxley, J. (1874/1897): On the hypothesis that animals are automata and its history. In: Method and Results.

Essays. New York: Appleton, 199-250. o.

Huzella Tivadar (1936): Az élet tudománya. Budapest: Franklin.

Jackendoff, R. (1987): Consciousness and the computational mind. Cambridge, Mass.: M. I. T. Press.

Jackson, J. H. (1884/1983): Az idegrendszer felbomlásáról. In: Pléh 1983, I. 204-207. o.

Jacob, F. (1986): A lehetséges és a tényleges valóság. Budapest: Európa.

Jaensch, E. (1929): Grundformen menschlichen Seins. Berlin.

Jakobson, R. (1970): Hang, jel, vers. Budapest: Gondolat.

James, W. (1890): Principles of psychology. New York: Holt.

James, W. (1911): Lélektani előadások tanítók számára. Budapest: Lampel.

James, W. (1962): Psychology: Briefer course. New York: Collier.

James, W. (1890/1983): A gondolatáramlás. In: Pléh 1983, I. 241-259. o.

Janet, R (1920): The Major Symptoms of Hysteria. 2 nd ed., with New Matter. New York: The Macmillan

Company.

Janet, P. (1923): De l’angoisse a l’extase. Párizs: Alcan.

Janet, P. (1928): Lévolution de la mémoire. Párizs: Flam- marion.

Janet, P. (1977): The Mental State of Hystericals. Washington: Univers Publications of America.

Janet, P. (1938/1983): A magatartás pszichológiája. In: Pléh 1983, II. 442-457. o.

Janik, A. and Toulmin, S. (1973): Wittgenstein’s Vienna. New York: Simon and Schuster.

János, A. C. (1982): The Politics of Backwardness in Hungary: 1825-1945. Rrinceton: Rrinceton University

Rress.

Jarosevszkij, M. G. (1968): A pszichológia története. Budapest: Kossuth.

603


Irodalomjegyzék

Jarosevskij, M. G. (1994): I. M. Sechenov and the Russian tradition. Journal of Soviet and East European


Jarosevszkij, M. G. és Anciferova, L. (1974): Razvityi- je i szovremennoje szosztojanyije zarubezsnoj

pszihologii. Moszkva: Pedagogika.

Jaspers, K. (1913/1986): Általános pszichopatológia. (Részl.). In: Pethő Bertalan (szerk., 1986): Pszichiátria és

emberkép. Budapest: Gondolat, 45-86. o.

Jaspers, K. (1998): Filozófiai önéletrajz. Budapest: Osiris.

Jaynes, J. (1973): The problem of animate motion in the seventeenth century. In: Henle, M., Jaynes, J. és

Sullivan, J. J. (1973, eds.): Historical Conceptions of Psychology. New York: Springer, 166-179. o.

Jennings, H. S. (1906): Behavior of the lower organisms. New York: Columbia University Press.

Jerison, G. (1977): Should phrenonology be rediscove- red? Current Anthropology, 18, 744-746. o.

Jerne, N. K. (1955): The natural selection theory of anty- body formation. Prooceedings of the National

Academy of Sciences, 41. 849-857. o.

Jerne, N. K. (1985): The generative grammar of the im- mune system. Science, 229. 1957-1959. o.

Johnson, D. M. és Erneling, C. E. (szerk., 1997): The future of the cognitive revolution. New York: Oxford University

Press.

John-Steiner, V. (1985): Notebooks of the mind. Explo- rations of thinking. Albuquerque: University of New

Mexico Press.

Johnston, W. M. (1972): The Austrian mind. Berkeley: university of California Pres.

Joncich, G. (1968): The sane positivist: A biography of Ed- ward L. Thorndike. Middletown: Wesleyan

university Press.

Jones, E. (1973): S. Freud élete és munkássága. Budapest: Európa.

Jones, M. C. (1974): Albert, Peter and John B. Watson. American Psychologist, 29. 581-583. o.

Joób Lajos (1911): Három értekezés a megismerés köréből. Budapest: Kilián.

Joravsky, D. (1989): Russian Psychology: A Critical History. oxford: Blackwell.

Julesz, B. (1991): Early vision and focal attention. Reviews of Modern Physics, 63. 735-752. o.

Julesz, B. (1995): Dialogues on Perception. Cambridge, Mass.: M. I. T. Press.

Julesz Béla és Kovács Ilona (szerk., 1995): Maturational windows and adult cortical plasticity. SFI Studies in he

Sciences of Complexity. Vol. XXIII. Reading, MA: Addi- son-Wesley Publ. Company.

Jung, C. G. (1987): Emlékek, álmok, gondolatok. Budapest: Európa.

Jung, C. G. (1988): A lélektani típusok általános leírása. Budapest: Európa.

Jung, C. G. (1990): Bevezetés a tudattalan pszichológiájába. Budapest: Európa.

Jung, K. (1910): Studies in word association. Moffat.

Kallfelz, F. (1929): Das Ökonomieprinzip bei Ernst Mach. München: Lindl.

Kampis, G. (1991): Self-modifying systems in biology and cognitive science. oxford: Plenum Press.

Kanizsa, G. (1979): Organization in vision. New York: Praeger.

Kant, I. (1981): A tiszta ész kritikája. Budapest: Akadémiai.

604


Irodalomjegyzék

Kant, I. (1996): Az ítélőerő kritikája. Szeged: Ictus.

Karácsony Sándor (1938): Magyar nyelvtan társaslélektani alapon, Budapest: Exodus.

Karácsony Sándor (1985): A magyar észjárás. Budapest: Magvető.

Kardos, Ludwig [Lajos] (1934): Ding und Schatten. Lipcse: Barth.

Kardos Lajos (1957a): Az alaklélektan bírálata. M. Fil. Szemle, 1. 124-140. o. 272-304. o.

Kardos Lajos (1957b): A lélektan alapproblémái és a pavlovi kutatások. Budapest: Akadémiai.

Kardos Lajos (1959): Tanulás és emberréválás. Pszichológiai Tanulmányok, I. 105-113. o.

Kardos, Ludwig [Lajos] (1960): Die Grudfragen der Psychologie und die Forshungem Pawlow’s. Budapest:

Akadémiai.

Kardos Lajos (1964): Általános lélektan. Budapest: Tankönyvkiadó.

Kardos Lajos (1965): Az állatlélektani kutatások jelentősége és néhány elvi kérdése. Pszichológiai

Tanulmányok, VII. 105-113. o.

Kardos Lajos (1966): A korrekciós rendszerek szerepe az érzékleti szerveződésben. Pszichológiai Tanulmányok,

IX. 11-20. o.

Kardos Lajos (szerk., 1970): Behaviorizmus. Budapest: Gondolat.

Kardos Lajos (szerk., 1974): Alaklélektan. Budapest: Gondolat.

Kardos Lajos (1976): A neuropszichikus információ eredete. Budapest: Gondolat.

Kardos Lajos (1980): The Origins of Neuropsyschological Information. Budapest: Akadémiai.

Kardos Lajos (1981): Az emlékkép két funkciója. Pszichológia, 1, 5-23. o.

Kardos Lajos (1983): Válságban van-e a pszichológiai kísérlet? Pszichológia, 2, 298-306. o.

Kardos Lajos (1934/1984): Tárgy és árnyék. Budapest: Akadémiai.

Kardos Lajos (1988): Az állati emlékezet. Budapest: Akadémiai.

Kardos Lajos és Barkóczi Ilona (1953): „Aequiterminális” viselkedésrészletek jelentősége az állati tanulásban.

MTA Biológiai Osztályának Közleményei, 2. 95-114. o.

Karmiloff-Smith, A. (1992): Beyond modularity. Cambridge: M. I. T. Press.

Karmiloff-Smith, A. (1996): Túl a modularitáson: A kognitív tudomány fejlődéselméleti megközelítése. In: Pléh

Csaba (szerk.): Kognitív tudomány. Budapest: osiris.

Katona, G. (1940): Organizingandmemorizing. New York: Columbia university Press.

Katona Klára (1939): Gyermeki álomelméletek. Budapest: Pázmány Péter Tudományegyetem.

Kelemen János (1977): A nyelvfilozófia kérdései. Budapest: Kossuth-Akadémiai.

Kende Zsigmond (1974): A Galilei Kör megalakulása. Budapest: Akadémiai.

Kendler, H. H. és Kendler, T. S. (1962): Vertical and ho- rizontal processes in problem solving. Psychol. Rev.,

69. 1-16. o.

Kenyeres Elemér (1929): A gyermek gondolkodásának és világfelfogásának fejlődése. Budapest.

Kerényi Károly (1984): Halhatatlanság és Apollón-vallás. Budapest: Magvető.

605


Irodalomjegyzék

Ketellar, D. és Ellis, W. (2000): Are evolutionary expla- nations unfalsifiable? Psychological Inquiry, 1-66. o.

Kimble, G. (2002): Behaviorism and Unity in Psychology. Current Directions in Psychological Science, 9, 208-

212. o.

Kimble, G. A. (1999): Functional behaviorism: A plan for unity in psychology. American Psychologist, 54, 981-

988. o.

Kimble, G. A., Boneau, C. A. és Wertheimer, M. (1996, eds.): Portraits of Pioneers in Psychology. Vol II.

Mahwah, N. J.: Lawrence Erlbaum Associates.

Kimble, G. A. és Schlesinger, K. (1985, eds.): Topics in the History of psychology. 1-2. Hillsdale, N. J.:

Erlbaum.

Kirkeboen, G. (1997): Descartes’s (1628) Regulae and cognitive science. Talk at the XXIX* CHEIRON meeting.

University of Richmod, June 19-22.

Kis János (1967): Vigotszkij és a marxista pszichológia kezdetei. Magyar Filozófiai Szemle, 11. 967-1017. o.

Kiss Árpád (szerk., 1947): Tanítás és értelmi fejlődés. Budapest: Egyetemi Nyomda.

Kiss Árpád (szerk., 1948): Nevelés és neveléstudomány. Budapest: Egyetemi Nyomda.

Kiss Endre (1978): A „K. U. K." világrend halála Bécsben. Budapest: Magvető.

Kiss, Gy. (1987): The first steps of experimental psychology in Hungary. Revista de Historia de la Psicologia,

8. 315-318. o.

Kiss György (1988): Tanulmányok a pszichológia hazai gyakorlati alkalmazásának múltjából. Budapest:

Budapesti Műszaki Egyetem.

Kiss György (szerk., 1991): Tanulmányok a magyar pszichológia történetéből. Budapest: Akadémiai Kiadó.

Kiss György (1995): A hazai pszichológiatörténeti kutatások eredményei. In: Kiss (szerk.) 1995, 8-19. o.

Kiss György (szerk., 1995): Pszichológia Magyarországon. Budapest: Országos Pedagógiai Könyvtár és

Múzeum.

Kiss Szabolcs (1996): Az „elmélet” elmélet és a szimulációs megközelítés szerepe a gyermeki tudatelmélet

magyarázatában. Pszichológia, 16. 383-396. o.

Kiss Tihamér (1947): A gyermek időszemléletének kibontakozása és fejlődésmenetének váza. Magyar

Pedagógia, 5-6. 40-44. o.

Kiss Tihamér (1977): Jean Piaget pszichológiai munkássága. Magyar Pszichológiai Szemle, 290-301. o.

Kiss Tihamér (1982): Megemlékezés Piaget munkásságáról. Magyar Pedagógia, 1. 56-60. o.

Klages, L. (1929): The Science of Character. London: Allen and unwin.

Klemm Antal (1928): Magyar történeti mondattan. Budapest: MTA.

Klemm, O. (1911): Geschichte der Psychologie. Lipcse: Teubner.

Klix, F. (1985): Az ébredő gondolkodás. Budapest: Gondolat.

Klix, F. és Hagendorf, H. (1985, ed.): Human Memory and Cognitive Capabilities: Mechanisms and Performances:

Symposium in Memoriam Hermann Ebbinghaus 1885. Amsterdam: North-Holland.

Kneale, W. és Kneale, M. (1987): A logika fejlődése. Budapest: Gondolat.

Knight, William Angus (1891): The Philosophy of the Beau- tiful. New York: C. Scribner’s Sons.

Knight, W. (1913): Az aesthetika története. Budapest: Franklin.

606


Irodalomjegyzék

Koch, S. és Leary, D. E. (szerk., 1985): A century of psychology as science. New York: McGraw Hill.

Koffka, K. (1935): Principles of Gestalt Psyhcology. New York: Harcourt.

Kolakowski, L. (1968): Positivist Philosophy: From Hume to the Vienna Circle. New York: Doubleday.

Kolakowski, L. (1985): Bergson. Oxford: Oxford Univer- sity Press.

Kolakowski, L. (1990): Modernity on Endless Trial. Chicago: University of Chicago Press.

Komlósi László (1992): Cselekvéselmélet és filozófiai pragmatika. Magyar Filozófiai Szemle 36. 847-877. o.

Kónya Anikó (1979): Asszociáció és emlékezeti reprezentáció. Pszichológiai Tanulmányok, XV. 107-131. o.

Kónya Anikó (1988): Képi és nyelvi sajátosságok a szemantikus reprezentációban. Pszichológia, 8, 497-514. o.

Kornis Gyula (1910): A pszichológia jelen állása. Budapest.

Kornis Gyula (1911a): Okság és törvényszerűség a pszichológiában. Budapest: Franklin.

Kornis Gyula (1911b): Elemi psychologiai kísérletek. Budapest.

Kornis Gyula (1917): A lelki élet. I-III. Budapest: MTA.

Kornis Gyula (1921): Wilhelm Wundt. Budapest: Eggen- berger.

Kornyilov, K. Ny. (1930/1983): A marxista pszichológia. Hatóköre, céljai és módszerei. In: Pléh 1983, III, 232-

242. o.

Kostyleff, N. (1911): La crise de la psychologie expérimen- tale. Le présent at l’avenir. Párizs: Alcan.

Kovács Ilona (1991): Egy tudományos vízió. Pszichológia, 11, 77-126. o.

Kovács Ilona (2005): Az emberi látás fejlődéséről. Magyar Pszichológiai Szemle, 60, 309-326. o.

KovÁcs, I. és Julesz, B. (1993): A closed figure is much more than an incomplete one: Effect of closure in figure-ground

segmentation. Proceedings of the National Academy of Sciences, 90. 7495-7497. o.

Kovács, M. M. (1994): Liberal Professions and Illiberal Po- litics: Hungary from the Habsburgs to the

Holocaust. New York: Oxford University Press.

KozÁry Gyula (1898): Wundt rendszerének ismertetése és kritikája. Budapest: Atheneum.

Köhler, W. (1920): Die physischen Gestalten in Ruhen un in stazionarer Zustand. Berlin.

Köhler, W. (1947): Gestalt Psychology. New York: Live- right.

Köhler, W. (1971): The selectedpapers of Wolfgang Köhler. New York: Liveright.

Köhler, W. (1921/1974): Intelligenciavizsgálatok emberszabású majmokon. In: Kardos 1974.

Köhler, W. és Wallach, H. (1944): Figural after-effects: An investaigation of visual processes. Proceeding of the

American Academy of Arts and Sceinces, 269-357. o.

König, E. (1902): Wilhelm Wundt als Psycholog und als Phi- losoph. 2. kiadás. stuttgart: Frommans.

Kramer, R. (1995): The birth of client-centered therapy: Carl Rogers, Otto Rank and „the beyond”. Journal of

Humanistic Psychology, 35. 54-110. o.

Kretschmer, E. (1921): Körperbau und character. München.

Kretschmer, E. (1943): Orvosi pszichológia. Budapest.

607


Irodalomjegyzék

Kretschmer, E. (1978): Temperamentumok. In: Halász L. és Marton L. M. (szerk., 1978): Típustanok és

személyiségvonások. Budapest: Gondolat.

Kremer, R. L. (1993): Innovation through synthesis: Helmholtz and color research. In: Cahan, D. (ed., 1993),

205-258. o.

Kroger, R. O. (1990): A reappraisal of Wundt’s influence on social psychology. Canadian Psychology, 31.

220-228. o.

Krueger, F. (1974): Az érzelmek lényege. In: Kardos 1974, 161-181. o.

Krueger, L. E. (1989): Reconciling Fechner and Stevens: Toward a unified psychophysical law. Behavioral and

Brain Sciences, 12. 251-66. o.

Krug, J. (1939): Zur Sprachtheorie: Beitráge zur Prob- lemgeschichte der Psychologie. Festschrift zu Karl Bühler's

50 Geburtstag. Jena: Fischer.

Kruger, L. (ed., 1984): Universalgenie Helmholtz. München: springer.

Kuhn, T. (1970): The essential tension: Tradition and innovation in scientific reserach. New York: Wiley.

Kuhn, T. (1984): A tudományos forradalmak szerkezete. Budapest: Gondolat.

KulcsÁr Zsuzsanna (1983): Szenzoros élménykeresés. Biológiai korrelátumok és implikációk a pszichiátriai

sérülékenységnél. Pszichológia, 3. 69-85. o.

Kundera, Milán (1992): A regény művészete. Budapest: Európa.

Kunkel, J. K. (1989): Encounters with Great psychologists. Twelve Dramatic Portraits. Toronto: Wall and

Thomp- son.

Kusch, M. (1996): Psychologism: A case study in the sociology of philosophical kowledge. London: Routledge.

Külpe, O. (1901): Outlines of psychology. New York: Mac- millan.

Külpe, O. (1908): Die Philosophie der Gegenwart in Deutsch- land. 4. kiadás. Lipcse: Teubner.

Külpe, O. (1893/1983): Grundriss der Psychologie. Leipzig: Engelmann. Egy fejezete magyarul: Az érzékelés

tulajdonságai. In: Pléh Csaba (szerk.): Pszichológiatörténeti szöveggyűjtemény. I. Budapest: Tankönyvkiadó.

Külpe, O. (1912/1983): A gondolkodás modern pszichológiájáról. In: Pléh Csaba (szerk.): Pszichológiatörténeti

szöveggyűjtemény. I. Budapest: Tankönyvkiadó, 304-323. o.

La Mettrie, J. O. (1981): Válogatott filozófiai művei. Budapest: Akadémiai.

Lacombe, R. (1930): La psychologie bergsonienne. Étude critique. Párizs: Alcan.

Ladányiné Boldog Erzsébet (1986): A magyar filozófia és darwinizmus XIX. századi történetéből. Budapest:

Akadémiai.

Lana, R. L. (1976): The Foundations of Psychological Theory. Hillsdale, N. J.: Lawrence Erlbaum.

Lange, F. A. (1881): History of Materialism. I-III. London: Trübner.

Lange, L. (1888): Neue Experimente über den Vorgang de einfachen Reaction auf Sinneseindrücke. Philosophische

Studien, 4, 479-510. o. Részletek in Diamond 1974, 707-710. o.

Lange, N. (1888): Beitrage zur Theorie der sinnlichen Aufmerksamkeit und der aktiven Apperzeption. Philosophische

Studien, 4. 390-422. o.

Lanh Anh, N. L. és Fülöp Márta (szerk., 2003): Kultúra és pszichológia. Budapest: osiris.

Lanteri-Laura, G. (1970): Histoire de laphrénologie. Párizs: Presses Universitaires de France.

608


Irodalomjegyzék

Lányi Gusztáv (1991): Erikson és a pszichohistória. BUKSZ, 4, 420-425. o.

Lányi Gusztáv (2000): Magyarság, protestantizmus, társaslélektan: hagyomány és megújulás konfliktusa

Karácsony Sándor életművében. Budapest: osiris.

Laplace, P. S. de (1813): Esssai Philosophique sur les Proba- bilités. Párizs: Christian Bourgois.

Lapointe, F. H. (1970): Origin and evolution of the term „psychology”. American Psychologist, 25. 640-645. o.

Larsch, C. (1984): Az önimádat társadalma. Budapest: Európa.

Lashley, K. S. (1929): Brain mechanisms and intelligence. Chicago: university of Chicago Press.

Lashley, K. S. (1951): The problem of serial order in behavior. In: Jeffres, L. A. (szerk.): Cerebral mechanisms

in behavior. New York: Wiley, 112-136. o.

Lashley, K. S. (1923/1970): A tudat behaviorista értelmezése. In: Kardos Lajos (szerk.): Behaviorizmus.

Budapest: Gondolat, 59-102. o.

Lashley, K., Chos, K. L. és Semmes, J. (1951): An examina- tion of the cortical filed theory of cerebral

integration. Psychological Review, 58. 123-136. o.

László János (2005): A történetek tudománya. Budapest: Új Mandátum.

László János és Thomka Beáta (szerk., 2001): Narratív pszichológia. Budapest: Kijárat Kiadó. /Narratívák 5./

Latour, B. (1987): Science in the making. Cambridge, Mass.: Harvard University Press.

Latour, B. (1999): Sosem voltunk modernek. Budapest: osiris.

Latour, B. és Woolgar, S. (1986): Laboratory life: The construction of scientific facts. 2 nd edition. Princeton, N.

J.: Princeton university Press.

Laudan, L. (1977): Progress and Its Problems: Toward a Theory of Scientific Growth. Berkeley: University of

Ca- lifornia Press.

Laziczius Gyula (1942): Általános nyelvészet. Budapest: MTA.

Laziczius Gyula (1944/1963): Fonetika. 2. kiadás, Budapest: Tankönyvkiadó.

Land, C. (1977): The retinex theory of color vision. Scientific American, 1977; újra megjelent in: The

Perceptual World. ed. I. Rock. Freeman, 1990.

Le Bon, G. (1920): A tömegek lélektana. Budapest: Franklin.

Leahey, T. H. (1987): A history of psychology. 2 nd edition. Englewood Cliffs: Prentice Hall.

Leary, D. E. (1978): The philosophical development of the conception of psychology in Germany, 17801850.

Journal of the History of Behavioral Sciences, 14. 113-121. o.

Leary, D. E. (1980): The historical foundation of Her- bart’s mathematization of psychology. Journal of the

History of Behavioral Sciences, 16. 150-163. o.

Leary, D. E. (1982a): Immanuel Kant and the development of modern psychology. In: Woodward, W. R. és

Ash, M. G. (eds, 1982): The problematic science: Psychology in Nineteenth Century Thought. New York:

Praeger, 17-42. o.

Leary, D. E. (1982b): The fate and influence of J. Stuart Mill’s proposed science of ethology. Journal of the

History of Ideas, 43. 153-162. o.

Leary, D. E. (1990, ed.): Metaphors in the history of psychology. Cambrdige: Cambridge university Press.

609


Irodalomjegyzék

Leary, D. E. (1992): William James and the art of human understanding. American Psychologist, 47. 152-160.

o.

Lefevbre, H. (1949): Descartes. Budapest: Szikra.

Legrenzi, P. (szerk., 1993): Seeing and thinking. Gironale Italiano di Psicologia, 20. No. 5.

Leibnitz, G. W. (1710/1981): New essays on human understanding. Cambridge: Cambridge university Press.

Lénárd Ferenc (1946): A lélektan útjai. Budapest: Franklin.

Lénárd Ferenc (1981): Piaget munkásságáról (18861980). Pedagógiai Szemle, 1023-1030. o.

LénÁrd Ferenc (1984): Aproblémamegtoldógondolkodás. 5. kiadás. Budapest: Akadémiai.

Lendvai L. Ferenc (1993): Egy magyar filozófus: Karácsony Sándor. Budapest: Akadémiai.

Lendvai L. Ferenc és Nyíri J. Kristóf (1974): A filozófia rövid története. Budapest: Kossuth.

Lenin, V. I. (1964): Materializmus és empiriokriticizmus. Budapest: Kossuth.

Lenneberg, E. H. (1967): Biological Foundations of Language. New York: Wiley.

Leontyev, A. N. (1964): A pszichikum fejlődésének problémái. Budapest: Kossuth.

Leontyev, A. N. (1979): Tevékenység, tudat, személyiség. Budapest: Gondolat-Kossuth.

Leopold Lajos (1912/1987): A presztízs. Budapest: Magvető.

Leslie, A. (1987): Pretense and representation: The origins of the „theory of mind”. Psychological Review, 94.

412-426. o.

Levelt, J. M., Roelofs, A. és Meyer, A. S. (1999): A theory of lexical access in speech production. Behavioral

Brain Sciences, 22, 1-38. o.

Lévy-Bruhl, L. (1922): La mentalité primitive. Párizs: Alcan.

Lévy-Bruhl, L. (1971): A természeti népek világképe. In: Ferge Zsuzsa (szerk.): Francia szociológia. Budapest:

Közgazdasági, 124-132. o.

Lévi-Strauss, C. (1949): Les structures élémentaires de lapa- renté. Párizs: Presses universitaires de France.

Lévi-Strauss, C. (1958): Anthropologie structurale. Párizs: Plon.

Lewin, Kurt (1947): The Research Center for Group Dynamics. New York: Beacon House.

Lewin, Kurt (1972): A mezőelmélet a társadalomtudományokban. Budapest: Gondolat.

Lewin, Kurt (1975): Csoportdinamika. Budapest: Közgazdasági.

Lewis, R. B. (1991): The Jameses: A family narrative. New York: Farrar and Strauss.

Lewontin, R. C. (1970): The units of selection. Annual Review of Ecology and Systematics, 1. 1-18. o.

Libardi, M. (1996): Franz Brentano (1838-1917). In: Albertazzi, L., Libardi, M. és Poli, R. (szerk., 1996): The

school of Franz Brentano. Dordrecht: Kluwer, 2580. o.

Lindsay, P. H. és Norman, D. (1977): Human information processing: An introduction to psychology. 2 nd

edition. New York: Academic Press.

Litván György (1998): Belügyi feljegyzés és MSZMP döntés Mérei Ferencről. Élet és Irodalom, 42. No. 35.

augusztus 28, 7. o.

610


Irodalomjegyzék

Litván György és Szűcs László (szerk., 1973): A szociológia első magyar műhelye. I. kötet. Budapest:

Gondolat.

Locke, J. (1690/1964): Értekezés az emberi értelemről. Budapest: Akadémiai.

Lockhead, C. R. (1992): Psychophysical scaling: Judg- ments of attributes or objects? Behavioral and Brain

Sciences, 15. 543-601. o.

Lockhead, C. R. (1993): A parallel view of the history of psychophysics. Behavioral and Brain Sciences, 16.

154-155. o.

Loeb, J. (1912): The Mechanistic Conception of Life. Chicago,

Ill.: University of Chicago Press. New Edition: Har- vard university Press, 1964.

Loeb, J. (1900/1993): Comparative Physiology of the Brain and Comparative Psychology. London: Routledge.

Logue, A. W. (1985a): The origins of behaviorism: An- tecedents and proclamation. In: Buxton, C. E. (szerk.,

1985): Points of view in the modern history of psychology. New York: Academic Press, 141-167. o.

Logue, A. W. (1985b): The growth of behaviorism: Cont- roversy and diversity. In: Buxton, C. E. (szerk.,

1985): Points of view in the modern history of psychology. New York: Academic Press, 170-195. o.

Lombroso, C. (1997): Lángész és őrültség. Pécs: Littera.

Lomov, B. F. (1969): Ember és technika. Budapest: Akadémiai.

Lomov, B. F. (1984, ed.): Sergei Leonidovich Rubinshtein. Ocherki, Vospominanija, Materiali. Moscow:

Nauka.

Lorenz, K. (1941): Kant’s Lehre vom apriorischen in Lichte gegenwartiger Biologie. Blatter für Deutsche Philosophie,

15. 94-125. o.

Lorenz, K. (1977): Válogatott tanulmányok. Budapest: Gondolat.

LoRENz, K. (1985): Összehasonlító magatartás-kutatás. Budapest: Gondolat.

Lorenz, K. (1998): Az Orosz Kézirat. Budapest: Karta- filus.

Lotze, R. H. (1852): Medizinische Psychologie, oder Physiolo- gie der Seele. Leipzig: Weidmann. Exzerpt in

Diamond, 1974, 124-127. o.

Lotze, R. H. (1887): Psychologia. Budapest: Atheneum.

Lovejoy, A. O. (1922): The paradox of the thinking behaviorist. Philosophical Review, 31. 135-147. o.

Lowry, R. (1982): The Evolution of Psychological Theory: A Critical History of Concepts and Presuppositions.

2 nd edition. New York: Aldine.

Ludassy Mária (1987): Moralisták és terroristák. Budapest: Kozmosz Könyvek.

Ludassy Mária (1989): Szabadság, Egyenlőség, Igazságosság. Budapest: Magvető.

Lugossy Mária (1936): A szenvedélyek tana Descartes-nál. Debrecen.

Lukács Ágnes, Király Ildikó, RacsmÁny Mihály és Pléh Csaba (szerk., 2003): A téri megismerés és a nyelv.

Budapest: Gondolat.

LukÁcs Dénes (1987a): Ösztön, nárcizmus és primer ob- jektkapcsolat. Budapest: ELTE.

LukÁcs Dénes (1987b): Heinz Hartmann és az Én-pszichológia. Budapest: ELTE.

Lukács György (1916/1975): A regény elmélete. Budapest: Magvető.

611


Irodalomjegyzék

Lukács György (1954): Az ész trónfosztása. Budapest: Akadémiai.

Luriia, A. R. (1932): The Nature of Human Conflicts. New York: Liveright, 2 nd edition: New York: Grove

Rress.

Luriia, A. R. (1961): The Role of Speech in the Regulation of Normal and Abnormal Behavior. New York:

Pergamon Press.

Luriia, A. R. (1966): Higher Cortical Function in Man. New York: Basic Books.

Luriia, A. R. (1968): The Mind of a Mnemonist. New York: Basic Books.

Luriia, A. R. (1970): Traumatic Aphasia. The Hague: Mouton.

Lurija, A. R. (1975): Válogatott tanulmányok. Budapest: Gondolat.

Luriia, A. R. (1979): The Making of Mind. Cambridge, Mass.: Harvard university Press.

Lurija, A. R. (1987): Utam a lélekhez. Budapest: Gondolat.

Luriia, A. R. és Vygotsky, L. S. (1992): Ape, Primitive Man and the Child: Essays in the History of Behavior.

New York: Harvester.

Lust Iván (1998): Ragaszkodni és elengedni. Hasonlóságok és különbségek a pszichoanalitikus és a buddhista

magatartásban. Holmi, február. 239-249. o.

Lux Gyula (é. n.): A nyelv. Budapest.

Lyons, W. (1986): The Disappearance of Introspection. Cambridge, Mass.: M. I. T. Press.

MacCorquodale, K. és Meehl, P. E. (1948): On a distinc- tion between hypothetical constructs and intervening

variables. Psychological Review, 55, 95-107. o.

Mach, E. (1865): Bemerkungen zur Lehre vom ráumli- chen Sehen. Zeitschrift für Philosophie und

philosophische Kritik, 46, 1-5. o.

Mach, E. (1897): Contributions to the analysis of sensations. Trans.: C. M. Williams. Chicago Open Court.

Mach, E. (1910): Popular scientific lectures. 4 th edition. Translated by: Thomas J. McCormack Chicago: Open

Court.

Mach, E. (1927): Az érzetek elemzése. Budapest: Franklin.

Mach, E. (1905/1976): Knowledge and error. Sketches on the psychology of enquiry. Dordrecht: D. Reidel,

1976. Original: Erkenntniss und Irrtum. Leipzig: Bart, 1905. 5 th edition: 1926.

Macnamara, John (1993): Cognitive psychology and the rejection of Brentano. Journal for the Theory of Social

Behaviour, 23, 117-137. o.

MacRae, R. (1961): The Problem of the Unity of the Sciences: Bacon to Kant. Toronto: University of Toronto

Press.

Magoun, H. W. (1961): Darwin and concepts of brain function. In: Delafresnayes, J. F. (ed., 1961), 1-20. o.

Magyar Értelmező Kéziszótár. Budapest: Akadémiai Kiadó, 1972.

Maine de Biran, M.-F.-P. (1813/1887): Rapports des sciences naturelles avec la psychologie ou la science des

facultés de l’esprit humain. Párizs: Leroux.

Makkai László (szerk., 1966): A tudomány forradalma Angliában. Budapest: Gondolat.

Malinowski, B. (1972): Baloma. Budapest: Gondolat.

Mandler, G. (2002): Interesting times: An encounter with the 20th century. Mahwah, NJ: Erlbaum.

612


Irodalomjegyzék

Mandler, G. és Késsen, W. (1959): The language of psychology. New York: J. Wiley.

Mann, Th. (1970): Freud helye a modern szellemtörténetben, valamint: Freud és a jövő. In: Válogatott

tanulmányok. I. Budapest: Magyar Helikon, 113-138, 265-289. o.

Mannheim, K. (1936): Ideology and Utopia. New York: Harcourt.

Mannheim, K. (1952): Essays on the sociology of knowledge. New York: Oxford University Press.

Mannheim Károly (1996): Ideológia és utópia. Budapest: Atlantisz.

Marbe, K. (1938): Karl Marbe. In: Murchison, K. (szerk.): A History of Psychology in Autobiography. Vol. III.

Wor- chester, Mass: Clark University Press, 181-213. o.

Marcuse, H. (1955): Eros and civilization. Boston. Bea- con Press.

Margitay Tihamér (2006): A kognitív tudomány lehetőségéről és határairól. Világosság, 47, 359-365. o.

Marr, D. (1982): Vision. San Francisco: Freeman.

Marshall, M. (1969): Gustav Fechner, Dr. Mises and the comparative anatomy of angels. Journal of the History

of the Behavioral Sciences. 5, 39-58. o.

Marshall, M. (1982): Physics, methaphysics and Fech- ner’s psychopysics. In: Woodward and Ash 1982, 65-87.

o.

Marshall, M. (1990): The theme of quantification and the hidden Weber in the early work of Gustave Theo- dor

Fechner. Canadian Psychology, 31. 45-53. o.

Martindale, C. (1987): Can we construct Kantian mental machines? Journal of Mind and Behavior, 8. 261-268.

o.

Marton L. Magda (1964): Az aktivációs és a tájékozódási reakció főbb működési elvei és jelentőségük a

pszichikus folyamatok megismerésében. Pszichológiai Tanulmányok, VI. 37-50. o.

Marton L. Magda (1971): A Ranschburg-effektussal kapcsolatos kutatások a közelmúltban. Ideggyógyászati

Szemle, 24. 388-390. o.

Marton L. Magda (szerk., 1975): A tanulás szerepe az emberi észlelésben. Budapest: Gondolat.

Marton L. Magda (szerk., 1977): Szöveggyűjtemény az összehasonlító pszichológiához. Budapest:

Tankönyvkiadó.

Marton L. Magda (1982): Nem tudatos folyamatok vizsgálata és értelmezése az általános lélektanban.

Pszichológia, 2, 157-193. o.

Marton L. Magda (1994): A nem-tanult mozgásminták kiváltásának folyamatáról: Harkai schiller Pál

elgondolásának távlatai. Pszichológia, 14. 405-428. o.

Marton Magda (1970): Tanulás, vizuális-poszturális testmodell és a tudat kialakulása. Magyar Pszichológiai

Szemle, 27, 182-199. o.

Marton Magda (1996): Harkai Schiller tudományos szemlélete harminc év néhány felismerésének tükrében.


Marton Magda (2001): Társas ingereket kódoló idegi rendszer. Szimuláció az idegsejtek szintjén. Pszichológia,

21, 3-16. o.

Marton Magda (2003): A viselkedés megértését és utánzását megalapozó idegrendszeri szimuláció.


Marton Magda és UrbÁn János (1965): Pszichofiziológiai módszerek alkalmazása a személyiségvizsgálatokban.

Pszichológiai Tanulmányok. VII. 199-206. o.

613


Irodalomjegyzék

Marx, M. (szerk., 1963): Theories in contemporary psychology. New York: Macmillan.

Marx, M. H. és Hillix, W. A. (szerk., 1963): Systems and theories of psychology. NewYork: MacGraw-Hill.

Maslow, A. (1954): Motivation andpersonality. New York: Harper.

Maslow, A. (2003): A lét pszichológiája felé. Budapest: ursus Libri.

Mátrai László (1940/1974): Élmény és mű. Budapest: Gondolat.

Mátrai László (1943): Karakterológia. Budapest: Egyetemi Nyomda.

Mausfeld, R. (1994): Hermann v. Helmholtz. Die Un- tersuchung der Funktionsweise des Geistes als Gegenstand

einer wissenschaftlichen Psychologie. Psycholo- gische Rundschau, 45. 133-147. o.

Mayr, E. (1982): The growth of biological thought. Cambridge: Belknap Press.

Mayr, E. (1997): This is Biology: The Science of the Living World. Cambridge: Belknap Press.

Maynard-Smith, John és SzathmÁry Eörs (1997): Az evolúció nagy lépései. Budapest: scientia.

McClelland, D. C., Atkinson, J. W., Clark, R. A. és Lo- well, E. L. (1953): The achievement motive. New York:

Appleton.

McDougall, W. (1912): An introduction to social psychology. London: Methuen.

McDougall, W. (1928): Outline of Abnormal Psychology. New York: Charles Scribner.

McDougall, W. (1912/1983): A cselekvés elméletei. In: Pléh 1983, II, 429-441. o.

McGuigan, F. J. (1978): CognitivePsychophysiology. Engle- wood Cliffs, N. J.: Prentice Hall.

McLeish, J. (1975): Soviet psychology: History, theory, content. London: Methuen.

McNamara, P. (1996): Bergson’s „Matter and memory” and modern selectionist theories of memory. Brain and

Cognition, 30. 215-231. o.

McRae, R. (1961): The Problem of the Unity of the Sciences: Bacon to Kant. Toronto: University of Toronto

Press.

Mead, G. H. (1973): A pszichikum, az én és a társadalom. Budapest: Gondolat.

Mead, M. (1970): Férfi és nő. Budapest: Gondolat.

Mecsnikov, A. (1919): Optimista világnézet. Budapest: Révai.

Mehler, J., Dupoux, E. és Gervain, J. (2008): Ember születik. Budapest: Gondolat.

Melzack, R. (1977): A fájdalom rejtélye. Budapest: Gondolat.

Méray-HorvÁth Károly (1912): Társadalomtudomány és természettudomány. Budapest: Athenaeum.

Mercier, D. (1897/1925): Les origines de la psychologie contemporaine. Louvain: Alcan, 3. kiadás.

Mérei Ferenc (1945): A gyermek világnézete. Budapest: Anonymus.

Mérei Ferenc (1947a): A Rorschach-táblák felszólító jellege. Magyar Pszichológiai Szemle, 16. 115-125. o.

Mérei Ferenc (1947b): Az együttes élmény. Budapest: Of- ficiana.

Mérei Ferenc (1948): Gyermektanulmány. Budapest: Új Nevelés Könyvtára.

Mérei, F. (1949): Group leadership and institutionaliza- tion. Human Relations, 2, 23-29. o.

614


Irodalomjegyzék

Mérei Ferenc (1967): A gyermek lelki fejlődése világképünkben. (Henri Wallon, 1879-1962). Valóság, 10. No.

9. 11-18. o.

Mérei Ferenc (1971): Közösségek rejtett hálozata. Budapest: Közgazdasági.

Mérei Ferenc (1981): Jean Piaget (1896-1980). Magyar Pszichológiai Szemle, 38. 91-93. o.

Mérei Ferenc (1982): A fejlődéslélektan Nagy László gondolatvilágában. Magyar Pszichológiai Szemle, 39.

593-613. o.

Mérei Ferenc (1987): Carl Rogers. Pszichológia, 7. 5-18. o.

Mérei Ferenc (szerk., 1985): Piaget emlékkönyv. Budapest: Akadémiai.

Mérei Ferenc (1986): „vett füvektől édes illatot”. Budapest: Múzsák.

Mérei Ferenc (1989): Társ és csoport. Budapest: Akadémiai.

Mérei, F. (1994): Social relationships in manifest dream content. Journal of Russian & East European

Psychology. 32. 46-68. o.

Mérei Ferenc (1998): Lélektani napló. Budapest: Osiris.

Mérei Ferenc és Szakács Ferenc (1974): A klinikai pszichológia gyakorlata. Budapest: Medicina.

Mérei Ferenc és Szakács Ferenc (1976): Pszichodiagnosz- tikai vademecum. Budapest: Medicina.

Mérei Ferenc és V. Binét Ágnes (1970): Gyermeklélektan. Budapest: Gondolat.

Mérei Ferenc és V. Binét Ágnes interjú (riporter Mihan- csik Zsófia, 1981): Aki kikérdezte a gyerekeket.

Emlékezés J. Piaget-re. Jel-kép, 1. sz. 66-72. o.

Merleau-Ponty, M. (1942): La structure du comportement. Párizs: Presses universitaires de France.

Merleau-Ponty, M. (1945): La phénomenologie de la perception. Párizs: Presses universitaires de France.

Mérő László (1987): Pszichológiai skálázás. Budapest: Tankönyvkiadó.

Mérő László (1989): Észjárások. A racionális gondolkodás korlátai és mesterséges intelligencia. Budapest.

Akadémiai.

Merton, R. K. (1938): Science, Techology and Society in Seventeenth Century England. New York: Harper.

New edition 1970. o.

Merton, R. K. (1973): The sociology of science. Chicago: The University of Chicago Press.

Merton, R. K. (1980): Társadalmi szerkezet. Budapest: Gondolat.

Mészáros István (1984): Hipnózis. 2. kiadás. Budapest: Medicina.

Mészáros Judit (2009): „Az Önök bizottsága”. Ferenczi

Sándor, a budapesti iskola és a pszichoanalitikus emigráció. Budapest: Akadémiai Kiadó.

Meumann, E. (1903): Über Ökonomie und Technik des Ler- nens. Leipzig: Engelmann.

Meumann, E. (1907): Vorlesungen Zur Einführung in die Experimentelle Padagogik und Ihre Psychologischen

Grund- lagen. Leipzig: W. Engelmann.

Meumann, E. (1913): The Psychology of Learning. Trans. by John Wallace Baird. New York: D. Appleton.

Meumann, E. (1922/1974): Kísérleti pedagógia. Budapest: Tankönyvkiadó.

Meyer, M. (1911): The fundemental laws of human behavior. Boston: Badger.

615


Irodalomjegyzék

Meyer, M. (1921): The psychology of the other one. Columbia: Mosouri Book Co.

Meyer, M. (1911/1983): Beszéd és absztrakció. In: Pléh 1983, II. 34-40. o.

Meyerson, I. (1948): Les fonctions psychologiques et les oeuvres. Párizs: Vrin.

Meyerson, I. et ál. (1954): La psychologie du XX. Siecle. Párizs: Presses universitaires de France.

Mezei Balázs (1994): Pszichologista volt-e Franz Brentano? In: Brentano 1994, 5-38. o.

Mezei Balázs (1998): A tiszta ész krízise. In: Husserl 1998, II. 263-329. o.

Michalski, K. (szerk., 1988): A modern tudományok emberképe. Budapest: Gondolat.

Michotte, A. E. (1946): La perception de la causalité. Lou- vain: Institut Supérieure de Philosophie.

Middleton, D. és Edwards, D. (eds., 1990): Collective Re- membering. London: Sage.

Mill, James (1829/1967): Analysis of the Phenomena of the Human Mind. London; Fairfield, N. J.: Kelley.

Mill, J. Stuart (1843): The System of Logic. London: Trübner.

Mill, J. Stuart (1859): On Liberty. London: Trübner.

Mill, J. Stuart (1865): Auguste Comte and Positivism. London: Trübner.

Mill, J. Stuart (1874): A deductiv és inductiv logika rendszere. I-III. Budapest: MTA.

Mill, J. Stuart (1908): Autobiography. London: Long- mans.

Mill, J. Stuart (1962): Essays on Politics and Culture. New York: Doubleday.

Mill, J. Stuart (1980): A szabadságról. Haszonelvűség. Budapest: Magyar Helikon.

Miller, F. D. (1996): Aristotle’s philosophy of soul. M. S.

Miller, G. A. (1956): The magical number seven, plus or minus two. Psychological Review, 63. 81-97. o.

Miller, G. A. (1974, ed.): Mathematics and Psychology. New York: Wiley.

Miller, G. A. (2003): The cognitive revolution: A historical perspective. Trends in Cognitive Sciences, 7,

141144. o.

Miller, G. A. és Chomsky, N. (1963): Finitary models of language users. In: Luce, R. D., Bush, R. R. és Galanter,

E. (szerk.): Handbook of Mathematical Psychology. Vol. II. New York: Wiley, 419-491. o.

Miller, N. E. (1959): Liberalization of basic S-R con-

cepts. In: Koch, S. (szerk.): Psychology: The study of a science. Vol. 2. New York: McGraw-Hill. 196-292. o.

Minsky, M. (1986): The society of mind. New York: Simon and Schuster.

Misiak, H. és Stadt, V. M. (1954): Catholics in Psychology: A Historical Survey. New York: McGraw Hill.

Mollon, J. D. és Perkins, A. J. (1996): Errors of judge- ment at Greenwich in 1796. Nature, 380. 101-102. o.

Molnár István (szerk., 1972): A beálítódáspszichológiája. Budapest: Akadémiai.

Molnár Péter (1989): Grastyán Endre (1924-1988). Ja- nus, No. VII. 2.1-2.19.

Moore, G. E. (1981): A józan ész védelmében és más tanulmányok. Budapest: Magyar Helikon.

Morgan, C. L. (1894): Introduction to Comparative Psychology. London.

616


Irodalomjegyzék

Morgan, C. L. (1894/1983): Bevezetés az összehasonlító lélektanba. In: Pléh 1983, I. 208-214. o.

Morgan, M. J. (1977): Molyneux’s Question: Vision, Touch and the Philosophy of Perception. Cambridge:

Cambridge university Press.

Morris, W. E. et al. (1995): How not to demarcate cognitive science and folk psychology: A response to Pickering

and Chater. Minds & Machines, 5. 339-355. o.

Morse, D. (1989): England’s Time of Crisis: From Shakespeare to Milton. Haundmilss, Basingstoke:

Macmillan.

Morson, S. (1997): Tempics. Előadás a Center for Advanced Studie in the Behavior Sciences, Stanford,

California intézményben.

Moruzzi, G. és Magoun, H. W. (1949): Brain stem reti- cular formation and activation of the EEG. Electroencephal.

Clin. Neurophysiol, 1. 455-473. o.

Moscovici, S. (1968): Essai sur l’Histoire Humaine de la Nature. Párizs: Flammarion.

Moscovici, S. (1988): La machine a Faire des Dieux. Párizs: Fayard.

Moscovici, S. (1994): La société contre la nature. Párizs:seuil.

Moscovici, S. (2002): Társadalom-lélektan. Budapest: Osiris.

Mowrer, O. H. (1950): Learning theory an personality dynamics. New York: Ronald Press.

Mowrer, O. H. (1960): Learning theory an the symbolicpro- cesses. New York: Wiley.

Mueller, Forster, Malcolm et ál. (1994): Connectio- nism and the fate of folk psychology: A reply to Ramsey,

Stich and Garon. Philosophical Psychology, 7, 437-452. o.

Mueller, C. (1979): Some origins of psychology as science. Annual Review of Psychology, 30. 9-29. o.

Mulligan, K. és Smith, B. (1988): Mach and Ehrenfels: The foundations of gestalt theory. In: Smith, B. (szerk.,

1988): Foundations of Gestalt theory. München: Philo- sophia Verlag, 124-157. o.

Murchison, C. (szerk., 1930-36): A history of psychology in autobiography. Vol. 1-3. Worchester: Clark

University Press.

Murphy, G. (1949): Historical introducton to modern psychology. New York: Harcourt.

Murphy, G. és Kovach, J. K. (1972): Historical introduction

to modern psychology. London: Routledge and Kegan Paul.

Murphy, G. és Murphy, L. B. (1969): Western Psychology: From the Greeks to William James.

Murray, D. J. (1990): Fechner’s later psychophysics. Ca- nadian Psychology, 31. 54-60. o.

Murray, D. J. (1993): A perspective for viewing the history of psychophysics. Behavioral and Brain Sciences,

16. 115-186. o.

Murray, H. A. et ál. (1958): Explorations in personality. New York: Wiley.

Murray, S. O. (1993): Theory groups and the study of language in North America. Amsterdam: Benjamins.

Musil, R. (1908/1982): On Mach’s Theories. München: Philosophia Verlag.

Müller, G. E. (1878): Zur Grundlegung de Psychophysik. Göttingen.

Müller, G. E. (1896): Zur Psychophysik der Gesichtes- empfindungen. Zeitschrift fur Psychologie und

Physiologie der Sinnesorgane, 10. 1-82. o.

617


Irodalomjegyzék

Müller, G. E. (1904): Die Gesichtspunkte Und Die Tatsa- chen Der Psychophysischen Methodik. Wiesbaden:

Berg- mann.

Müller, G. E. (1912): Zur analyse de Gedachtnisstátig- keit und des Vorstellungsverlaufes. III. Zeitschrift für

Psychologie. supplement 8.

Müller, G. E. (1923): Komplextheoie und Gestalttheorie. Göttinga.

Müller, G. E. (1930): Über Die Farbenemfindungen, Psy- chophysiche Untersuchungen. Leipzig: Barth.

Müller, G. E. és Pilzecker, A. (1900): Experimentelle Beit- rage zur Lehre Vom Gedachtniss. Leipzig: Barth.

Münstenberg, H. (1889): Beitráge zur experimentelle Psy- chologie. Freiburg: Mohr.

Münstenberg, H. (1904): The Americans. New York: McClure.

Myers, C. R. (1970): Journal citations and scientific eminence in contemporary psychology. American Psychologist,

25, 1041-1048. o.

Nagy László (1912): Die Entwicklung des Interesses der Kin- der. Leipzig: Nemnich.

Nagy László (1986): A gyermek érdeklődésének lélektana. Tankönyvkiadó Budapest.

Nagy M. Ilona (1936): A gyermek és a halál. Budapest: Pázmány Péter Tudományegyetem.

Namer, G. (1994): Postface. In: Halbwachs 1994, 297-367. o.

Naville, P. (1963): La psychologie du comportement. Párizs: Gallimard.

Neisser, U. (1967): Cognitive psychology. Englewood- Cliffs: Prentice-Hall.

Neisser, U. (1976): Cognition and reality. San Francisco: Freeman.

Neisser, U. (1984): Megismerés és valóság, Budapest: Gondolat.

Nelissen, K., Luppino, G., Vanduffel, W., Rizzolatti, G. és Orbán, G. (2005): Observing others: Multiple action

representation in the frontal lobe. Science, 310, (5746), 332-336. o.

Nelson, K. (1974): Concept, word and sentence. Psychological Review, 81. 267-285. o.

Nemes Lívia (1958): Az értemi fejlődés és a gondolkodás szakaszai Piaget műveiben. Pszichológiai

Tanulmányok, 1. 27-37. o.

Nemes, L. (1988): Freud and Ferenczi: A possible interpretation of their relationship. Contemporary Psychoanalysis,

24. 240-249. o.

Nemes, L. (1990): Die klinische Bedeutung der Anklam- merungstheorie von Imre Hermann. Zeitschrift für

Psychoanalytische Theorie und Praxis, 5. 112-121. o.

Némedi Dénes (1996): Durkheim: Tudás és társadalom. Budapest: Áron.

Németh László (1973a): Freud és a pszichoanalízis. In: Európai utas. Budapest: Magvető-szépirodalmi.

Németh László (1973b): Vázlatok a tizennyolcadik századhoz. In: Európai utas. Budapest: Magvető-

Szépirodalmi.

Neumann, O. (1989): On the origins and status of the concept of automatic processing. Zeitschrift für

Psychologie, 197. 411-428. o.

Neumer Katalin (szerk.): Nyelv, gondolkodás, relativizmus. Budapest: osiris.

Newell, A. (1980): Physical symbol systems. Cognitive Science, 4. 251-283. o.

Newell, A. (1989): Unified Theories of Cognition. Cambridge: Harvard university Press.

618


Irodalomjegyzék

Newell, A. és Simon, H. (1982): A tapasztalati számítógéptudomány – szimbólumok és keresés. In: A

rendszerelmélet mint társadalmi igény. Budapest: Akadémiai,

1. 256. o.

Newman, E. B. (1973): Georg von Békésy. 1899-1972. American Journal of Psychology, 86. 855-858. o.

Nietzsche, F. (1986): A tragédia születése, avagy görögség és pesszimizmus. Budapest: Európa.

Nietzsche, F. (1887/1994): Az értékek átértékelése. Budapest: Holnap.

Nietzsche, F. (1887/1997): A vidám tudomány. Budapest: Holnap.

Noll, R. (1994): The Jung cult. Princeton: Princeton Uni- versity Press.

Norero, H. (1912): La socio-psychologie de W. Wundt. In: La philosphie allemande au XIXe sciecle, Párizs:

Alcan, 162-187. o.

Norman, D. A. (szerk., 1981): Perspectives on cognitive science. Hillsdale: Lawrence Erlbaum.

Nussbaum, M. C. és Rorty, A. O. (1992, eds.): Essays on Aristotle’s De Anima. oxford: Clarendon Press.

Nyíri J. Kristóf (1980): A monarchia szellemi életéről. Budapest: Gondolat.

Nyíri J. Kristóf (1989): Keresztút. Budapest: Kelenföld Kiadó.

Nyíri J. Kristóf (1992): Tradition and individuality. Dord- recht: Kluwer.

Nyíri J. Kristóf (1994): A hagyomány filozófiája. Budapest: T-Twins.

Nyíri Kristóf (1995): Hálózat és tudásegész. In: Weber

Katalin (szerk.): A századvég szellemi körképe. Pécs: Jelenkor.

Nyíri J. Kristóf (szerk., 2002): A XXI. század kommunikációja. Budapest: MTA Filozófiai Kutatóintézet.

Observing Others: Multiple Action Representation in the Frontal Lobe. Science, 310 (5746), 332-336. o.

Ogden, R. M. (1951): Oswald Külpe and the Würzburg school. American Journal of Psychology, 64. 4-19. o.

Olesko, K. M. és Holmes, F. L. (1993): Experiment, quantification and dicovery. Helmholtz’s early physiological

reseraches, 1843-50. In: Cahan, D. (ed., 1993) 50-108. o.

O’Donnel, J. M. (1985): The Origins of Behaviorism. American Psychology, 1870-1920. New York: New York

university Press.

O’Keefe, J. és Nadel, L. (1978.): The Hippocampus as a Cognitive Map. Oxford: Oxford University Press.

O’Neil, W. M. (1968): The beginnings of modern psychology. Harmondsworth: Penguin.

Osborn, A. D. (1949): Edmund Husserl and his Logical Investigations. 2. kiadás. Cambridge, Mass: Edwards

Brothers.

Osborne, A. (1965): Limagination constructive. Párizs: Dunod.

Osgood, C. E. (1953): Method and theory in experimental psychology. New York: Oxford University Press.

Osgood, C. E. (1962): Studies on the generality of affec- tive meaning systems. American Psychologist, 17. o.

Osgood, C. E. (1970): Az érzékelés és nyelv mint viselkedési jelenségek elemzése. In: Kardos szerk., 1970.

Owens, A. és Wagner, M. (1992): Progress in modern psychology: the legacy of American functionalism.

Westport, Conn.: Praeger.

619


Irodalomjegyzék

Oyama, S. (2000): The ontogeny of information. 2. kiadás. Durnham, NC: Duke university Press.

Paivio, A. (1971): Imagery and verbal processes. New York: Holt.

Palermo, D. (1971): Is a scientific revolution taking place in psychology? Science Studies, 1. 135-155. o.

Palermo, D. és Jenkins, J. (1954): Fejezetek in: Osgood, C. és Sebeok, T. (szerk.): Psycholinguistics: A survey

of theory and research problems. Bloomington: Indiana Uni- versity Press.

PÁlóczi Horváth György (1948): Freud, avagy egy illúzió eredete. Budapest: Hungária.

Pap Mária (1982): A Bernstein-féle szociolingvisztikai elmélet kritikai elemzéséhez. Általános nyelvészeti

Tanulmányok, XV, 75-86. o.

Papp Zsolt (szerk., 1976): Tény, érték, ideológia. Budapest: Gondolat.

Park, R. E. (1914): Review of Leopold, Lewis: The Pres- tige: A psychological study of social estimates. American

Journal of Sociology, 20. 546. o.

Parot, F. (1995): Le behaviorisme, une revolution amé- ricaine. Acta Comportamentalia, 3. 8-19. o.

Pascal, B. (1660/1983): Gondolatok. Budapest: Gondolat.

Passkönig, O. (1912): Die psychologie Wilhelm Wundts. Lipcse: Siegismung und Volkenig.

Pasnau, R. O. (1990): Darwin’s illness: A biosocial perspective. Psychosomatics, 31. 121-128. o.

Pataki Ferenc (szerk., 1980): Csoportlélektan. 2. kiadás Budapest: Gondolat.

Pataki Ferenc (1982): Az én és a társadalmi azonosságtudat. Budapest: Kossuth.

Pataki Ferenc (1987): Identitás, személyiség, társadalom. Budapest: Akadémiai.

Pataki Ferenc (1998): A tömegek évszázada. Budapest: osiris.

Pauler Ákos (1911): A logikai alapelvek természetéhez. Budapest: Magyar Tudományos Akadémia.

Pauly, P. J. (1987): Controlling life. Jacques Loeb and the engi- neering ideal in biology. New York: Oxford

Universisty Press.

Pavlov, I. P. (1953a): Válogatott művei. Budapest: Akadémiai.

Pavlov, I. P. (1953b): Előadások a nagyagyféltekék működéséről. Budapest: Akadémiai.

(Pavlov-ülés) (1953): I. P. Pavlov fiziológiai tanításaival foglalkozó tudományos ülésszak. Budapest:

Akadémiai.

Payot Gyula (1905): Az akarat nevelése. Budapest: MTA.

Pearson, K. (1892): Grammar of science. London: Long- man.

Pearson, K. (1914-1930): The life, letters and labours of Fran- cis Galton. Cambridge: Cambridge University

Press.

Peck, D. és Whitlow, D. (1983): Személyiségelméletek. Budapest: Gondolat.

Perner, J. (1991): Understanding the representational mind. Cambridge, Mass.: M. I. T. Press.

Perner, J. (1995): The many faces of belief: Reflections on Fodor’s and the child’s theory of mind. Cognition,

57. 241-269. o.

Perry, L. (1897): La psychologie de l’association depuis Hobbes jusqu’a nos jours. Párizs: Bailliere.

Péter Zoltán (1933): Spranger a pszichológus. Debrecen, a szerző kiadása.

620


Irodalomjegyzék

Rethő Bertalan (1969): A megértés és a megmagyarázás módszeréről. Magyar Pszichológiai Szemle, 26. 229-

241. o.

Pethő Bertalan (szerk., 1986): Pszichiátria és emberkép. Budapest: Gondolat.

Pethő Bertalan (szerk., 1992): A posztmodern. Budapest: Gondolat.

Petryszak, M. G. (1981): Tabula rasa – its origins and implications. Journal of the History of the Behavioral

Sciences, 17. 15-27. o.

Piaget, J. (1923): Le langage et la pensée chez l'enfant. Neu- chatel: Delachaux-Niestlé.

Piaget, J. (1924): Le jugement et le raisonnement chezl’enfant. Neuchatel: Delachaux-Niestlé.

Piaget, J. (1926): La représentation du monde chez l’enfant. Párizs: Alcan.

Piaget, J. (1936): La naissance de l’intelligence chez l’enfant. Neuchatel: Delachaux-Niestlé.

Piaget, J. (1949): Traité de logique. Essai logique operatoire. Párizs: Colin.

Piaget, J. (1952): Autobiography. In: Murchison, C. (szerk.): A history of psychology in autobiography. V.

Worchester: Clark university Press.

Piaget, J. (1955): La relation entre l’affectivité et l’intelligence dans le développement mentale de l’enfant.

Párizs: Université de Paris.

Piaget, J. (1959): Lesmécanismesperceptives. Párizs: Presses Universitaires de France.

Piaget, J. (1962): Comments on Vygotsky’s critical re- marks. In: Vygotsky, S. L.: Thought an language.

Cambridge: M. I. T. Press.

Piaget, J. (1965a): Sagesse et illusion de la philosophie. Párizs: Presses universitaires de France.

Piaget, J. (1965b): Études sociologiques. Genf: Droz.

Piaget, J. (1967a): Biologie et connaissance. Párizs: Gallimard.

Piaget, J. (1967b): A pszichológia, a tudományok közti kapcsolatok és a tudományok rendszere. In: Lénárd

Ferenc (szerk.): A pszichológia új útjai. 18. Nemzetközi Pszichológiai Kongresszus (Moszkva, 1966). Budapest:

Gondolat, 36-57. o.

Piaget, J. (1967c): A pszichológiai tények magyarázata és a pszichofizikai parallelizmus. In: Piaget, J., Fraisse,

P és Reuchlin, M.: A kísérleti pszichológia módszerei. Budapest: Akadémiai, 167-209. o.

Piaget, J. (szerk., 1967): Logique et connaissance sceintifique. Encyclopédie de la Pléiade. Párizs: Gallimard.

Piaget, J. (1968): Le structuralisme. Párizs: Presses Uni- versitaires de France.

Piaget, J. (1970a): Psychologie et épistemologie. Párizs: De- noel.

Piaget, J. (1970b): Válogatott tanulmányok. Budapest: Gondolat.

Piaget, J. (1974): Adaptation vitale et psychologie de l’intelligence. Sélection organique et phénocopie. Párizs:

Her- mann.

Piaget, J. (1978): Szimbólumképzés a gyermekkorban. Budapest: Gondolat.

Piaget, J. (1980): Az utánzás szerepe a képzetalkotásban. In. R. Zazzo: Pszichológia és marxizmus. Budapest:

Gondolat, 166-178.

Piaget, J. (1928/1983): Genetikus logika és pszichológia. In: Pléh 1983, II. 490-521. o.

Piaget, J. (1988): A viselkedés mint a fejlődés hajtóereje. Budapest: Akadémiai.

621


Irodalomjegyzék

Piaget, J. (1990): Hat pszichológiai tanulmány. Budapest: Piaget Alapítvány.

Piaget, J (1993): Az értelem pszichológiája. Budapest: Gondolat.

Piaget, J. (1995): Sociological Studies. London: Routledge.

Piaget, J. és Inhelder, B. (1967): A gyermek logikájától az ifjú logikájáig. Budapest: Akadémiai.

Piaget, J. és Inhelder, B. (1968): Mémoire et intelligence. Párizs: Presses universitaires de France.

Piatelli-Palmarini, M. (szerk., 1979): Théories du langage – Théories de l'aprentissage. Le débat entre Jean

Piaget et Noam Chomsky. Párizs: seuil.

Piatelli-Palmarini, M. (1996): Evolúció, szelekció és megismerés. In: Pléh (szerk., 1996).

Pickering, Martin et ál. (1995): Why cognitive science is not formalized folk psychology. Minds & Machines, 5.

309-337. o.

Piéron, H. (1927): Thought and the brain. London: K. Paul.

Piéron, H. (1952): The sensations. New Haven: Yale Uni- versity Press.

Piéron, H. (1908/1970): A lelki élet fejlődése és a viselkedés objektív tanulmányozása. In: Kardos Lajos

(szerk.): Behaviorizmus. Budapest: Gondolat, 27-38. o.

Pikler Emmi (1969): Adatok a csecsemő mozgásának fejlődéséhez. Budapest: Akadémiai.

Pikler, J. [Gyula] (1908): Das Beharren und die Gegensatz- lichkeit des Erlebens. stuttgart.

Pikler Gyula (1909): A lélektan alapelvei: Az élmény megmaradása és ellentétessége. Budapest: Grill.

Pikler, J. (1910): Die Stelle des Bewusstseins in der Natur. Leipzig: J. A. Barth.

Pikler, J. (1917): Sinnesphysiologische Untersuchungen. Leip- zig: J. A. Barth.

Pikler, J. (1919): Hypothesenfreie Theorie der Gegenfarben. Leipzig: J. A. Barth.

Pikler, J. (1920): Theorie der Emfindungsstarke und Insbeson- dere des Weberschen Gesetzes. Leipzig: J. A.

Barth.

Pinker, S. (1991): Rules of language. Science, 253. 530535. o.

Pinker, S. (1994): A nyelvi ösztön. Budapest: Typotex.

Pinker, S. (2002): Hogyan működik az elme? Budapest: Osiris.

Pinker, S. és Bloom, P (1990): Natural language and natural selection. Behavioral and Brain Sciences, 13. 707-

784. o.

Pinker, S. és Mehler, J. (szerk., 1988): Connections and symbols. Cambridge: M. I. T. Press.

Platón (1984): Összes művei. Budapest: Európa.

Pléh Csaba (1979): A magyar pszichológia fejlődésének néhány jellemzője a publikációk mennyiségi

elemzésének tükrében. 1958-1975. MTA II. Osztály Közleményei, 28. 209-231. o.

Pléh Csaba (1980): A pszicholingvisztika horizontja. Budapest: Akadémiai.

Pléh Csaba (szerk., 1983): Pszichológiatörténeti szöveggyűjtemény. I-II-III. Budapest: Tankönyvkiadó.

Pléh Csaba (1984a): Interdiszciplináris kapcsolatok a pszichológia történetében. M. Pszichológiai Szemle, 41.

181-200. o.

622


Irodalomjegyzék

Pléh Csaba (1984b): Karl Bühler nyelvelmélete és a mai pszicholingvisztika. Általános Nyelvészeti

Tanulmányok, XV. 237-256. o.

Pléh Csaba (1984c): Hagyomány és újítás a magyar pszichológiában. Világosság, 25. 153-157. o.

Pléh Csaba (1985): Élmények, barátok, örömök. Interjú a 85 éves Kardos Lajossal. Magyar Pszichológiai

Szemle, 42. 345-351. o.

Pléh Csaba (1986): Az elme modularitása. Magyar Filozófiai Szemle, 30. 211-216. o.

Pléh, Cs. (1989): A Hungarian Bergsonian psychologist: Valéria Dienes. Hungarian Studies, 5. 141-145. o.

Pléh Csaba (1990a): Wundt időszerűsége. Pszichológia, 10. 279-316. o.

Pléh Csaba (1990b): A különbségek kultusza avagy a szelekció. Értékelő szempontok a klasszikus

személyiséglélektanban. In: Balogh Tibor (szerk.): Személyiségkoncepciók. Budapest: Akadémiai, 25-45. o.

Pléh Csaba (1992): Unified cognition misses language. Behavioral and Brain Sciences, 15. 451-453. o.

Pléh Csaba (1993a): Mi új van módszertani válságunkban? Pszichológia, 13. 597-611. o.

Pléh Csaba (1993b): Was Wittgenstein a connectionist, after all? In: Casati, R. (szerk.): Wittgenstein and

cognitive sience. Bécs: Osztrák Wittgenstein Társaság.

Pléh Csaba (1995a): A szimbólumfeldolgozó gondolkodásmód és a szimbólumfogalom változatai/változásai. In:

Kapitány Ágnes és Kapitány Gábor (szerk.): „Jelbeszéd az életünk": A szimbolizáció története és kutatásának

módszerei. Budapest: Osiris-Századvég, 149-171. o.

Pléh Csaba (1995b): Popper és a pszichológia. Replika, 17.18, 67-86. o.

Pléh Csaba (1996a): A narratívumok mint a pszichológiai koherenciateremtés eszközei. Holmi, 265-282. o.

Pléh Csaba (1996b): Szociális modellek a megismeréskutatásban: Spekulatív szintézis. Pszichológia, 16. 209-

235. o.

Pléh Csaba (szerk., 1996): Kognitív tudomány. Budapest: osiris.

Péh Csaba (szerk., 1997): A megismeréskutatás egy új útja: A párhuzamos feldolgozás. Budapest: Typotex.

Pléh Csaba (1999): Hozzájárulhatnak-e az empirikus tudományok a nyelv-gondolkodás kérdés megoldáshoz?

In: Neumer Katalin (szerk.): Nyelv, gondolkodás, relativizmus. Budapest: Osiris.

Pléh Csaba (1998a): Bevezetés a megismeréstudományba. Budapest: Typotex.

Pléh Csaba (1998b): A „tiszta megismerés”, az érdek és a tudás viszonya. Világosság, 39. 30-46. o.

Pléh Csaba (1998c): A mondatmegértés a magyar nyelvben. Budapest: osiris.

Pléh Csaba (2003a): A természet és a lélek. A naturalista megközelítés a pszichológiában. Budapest: osiris.

Pléh Csaba (2003b): Bevezetés a megismeréstudományba. 2. kiadás. Budapest: Typotex.

Pléh Csaba (2008a): A pszichológia örök témái. Budapest: Typotex.

Pléh Csaba (2008b): A lélek és a lélektan örömei. Budapest: Gondolat.

Pléh, Cs., Bodor, P. és Lányi, G. (1995): The decline and Rebirth of a Social Science: Psychology in Hungaray

19451970. Paper presented at the CHEIRON-EUROPE Meeting, Passau university.

Pléh Csaba és Czigler István (1979): Kísérlet politikai kifejezések megítélésére alkalmas szemantikus

differenciálskálák kialakítására és alkalmazására. Pszichológiai Tanulmányok, XV, 479-533. o.

Pléh Csaba, Csányi Vilmos és Bereczkei Tamás (szerk., 2001): Lélek és evolúció. Budapest: Osiris.

623


Irodalomjegyzék

Pléh Csaba, Kovács Gyula és Gulyás Balázs (szerk., 2003): Kognitív idegtudomány. Budapest: Osiris.

Pléh Csaba és Lányi Gusztáv (1984): A „kognitív forradalom” és a magyar pszichológia. Valóság, 27. No. 7,

18-28. o.

Pléh Csaba, Terestyéni Tamás és Siklaki István (szerk., 1997): Nyelv, cselekvés, kommunikáció. Budapest:

Osiris.

Plotkin, H. C. (szerk., 1982): Learning, development and culture. Chichesterz: Wiley. 63-71. o.

Plotkin, H. (1993): Darwin Machines and the Nature of Knowledge. Cambridge, MA: Harvard University Press.

Polányi Mihály (1992): Filozófiai írásai. I-II. Budapest: Atlantisz.

Polányi Mihály (1994): Személyes tudás. I-II. Budapest: Atlantisz.

Politzer, G. (1972): A filozófia és a mítoszok. Budapest: Kossuth.

Posner, M. I. (1986): Chronometric explorations of mind. Oxford: Oxford University Press.

Popper, K. R. (1945): The Open Society and its Enemies. London: Routledge.

PoPPER, K. R. (1959/1998): A tudományos kutatás logikája. Budapest: Európa.

Popper, K. R. (1963): Conjectures and refutations. London: Routledge.

Popper, K. R. (1972): Objective knowledge: An evolutionary approach. oxford: Clarendon Press.

Popper, K. R. (1976): Unended quest: An intellectual autobiography. London: Fontana.

Popper, K. R. (1985): Popper selections. Princeton: Prince- ton university Press.

Popper, K. R. (1989): A historicizmus nyomorúsága. Budapest: Akadémiai.

Popper, K. R. (1997): Megismerés, történelem, politika. Budapest: Aduprint.

Popper, K. R. (1998): Test és elme: Az interakció védelmében. Budapest: Typotex.

Popper, K. R. és Eccles, J. C. (1977): The self and its brain. Berlin: springer.

Popper Péter (1990): Önmagába térő ösvény. Budapest: szépirodalmi.

Posch, J. (1914-1915): Lelki jelenségeink és természetük. Budapest: Pfeiffer.

Posner, M. (1975): Absztrakció és a felismerés folyamata. In: Marton Magda (szerk.): A tanulás szerepe az

emberi észlelésben. Budapest: Gondolat Kiadó, 239-276. o.

Posner, M. (1978): Chronometric studies of mental process. Hillsdale, New York: Erlbaum.

Posner, M. és Raichle, J. (1994): Images of mind. New York: Scientific American Library.

Postman, L. (1962, ed.): Psychology in the Making: Histories of Selected Research Problems. New York:

Knopf.

Postman, L. (1985): Human Learning and Memory. In: Kimble, G. A. and Schlesinger, K. (1985, eds.): Topics

in the History of psychology. Vol. 1. Hillsdale, N. J.: Erl- baum, 69-133. o.

Potter, J. (2000): Post-Cognitive Psychology. Theory & Psychology, 10, 31-37. o.

Preyer, W. (1886): Die Seele des Kindes. Lipcse: Grieben.

Pribram, K. H. (1971): Languages of the Brain. Englewood Cliffs: Prentice Hall.

624


Irodalomjegyzék

Pribram, K. H. (1985): Mind and brain, psychology and neuroscience. In: Koch, S. és Leary, D. E. (szerk.): A

century of psychology as science. New York: McGraw Hill, 700-720. o.

Pribram, K. H. (1990): Brain and Perception. Hillsdale, N. J.: Lawrence Erlbaum.

Prigogine, I. és Stengers, C. (1995): Az új szövetség. A tudomány metamorfózisa. Budapest: Akadémiai Kiadó.

Proctor, R. W. és Vu, K. P. L. (2006): The Cognitive Revolution at Age 50: Has the Promise of the Human

Information-Processing Approach Been Fulfilled? International Journal of Human-Computer Interaction, 21,

253-284. o.

ProhÁszka Lajos (1936/1990): A vándor és a bujdosó. Szeged: universum.

ProhÁszka Lajos (1947/1990): Történet és kultúra. In: Hamvas Béla (szerk.): Európai Műhely. II. Pannon

Könyvek, Pécs, 571-602. o.

Rropp, V. (1995): A mese morfológiája. Budapest: Osiris.

Proust, M. (1997): Álmok, szobák, nappalok. Budapest: Filum.

Putnam, H. (1960): Minds and machines. In: Hook, S. (ed.): Dimensions of mind. New York: Collier Books.

Putnam, H. (1975): Mind, language and reality. Cambridge: Cambridge university Press.

Putnoky Jenő (1966): Az interiorizációról. Magyar Pszichológiai Szemle, 23, 51-61. o.

Putnoky Jenő (1970): A pszichológia huszonöt éve Magyarországon 1945-1970. MTA II. Osztály Közleményei,

19. 75-82. o.

Putnoky Jenő (1978): A „motoritás” a szójelentés három főbb működési körében. Magyar Pszichológiai Szemle,

36. 203-213. o.

Pylyshyn, Z. W. (1984): Computation and cognition. Cambridge, Mass.: M. I. T. Press.

Quine, W. V. (1953): From a Logical Point of View. Cambridge, Mass.: Harvard university Press.

Quine, W. V. (1969): Ontological Relativity and Other Es- says. New York: Columbia University Press.

Quine, W. V. (1995): From stimulus to science. Cambridge, Mass.: Harvard university Press.

RacsmÁny Mihály és Pléh Csaba (szerk., 2001): Az elme sérülései. Budapest: Akadémiai Kiadó.

Radnitzky, G. és Bartley, W. (szerk., 1987): Evolutionary epistemology, ratinality and the sociology of

knowledge. La Salle, Ill.: Open Court.

Ramón y Cajal, S. (1937/1989): Recollections of my Life. Cambridge, Masss.: M. I. T. Press.

Rancurello, A. C. (1968): A Study of Franz Brentano: His Psychological Standpoint and his Significance in the

History of Psychology. New York: Academic Press.

Ranschburg Jenő (1970): Félelem, harag, agresszió. Budapest: Tankönyvkiadó.

Ranschburg, P. (1902): Über Hemmung gleichzeitiger

Reizwirkungen. Zeitschrift für Psychologie und Physiologie der Sinnesorgane, 30. 39-86. o.

Ranschburg, P. (1912): Das kranke Gedachtnis. Lipcse: Barth.

Ranschburg Pál (1923): Az emberi elme. I-II. Budapest: Pantheon.

Ranschburg Pál (1942): Magyar lélektani törekvések. In: Harkai Schiller Pál (szerk.): A lelki élet vizsgálatának

eredményei. Budapest: Pázmány Péter Tudományegyetem Lélektani Intézete. 471-496. o.

625


Irodalomjegyzék

Ranschburg Pál (1932/1970): Behaviorizmus és pszichológia. In: Kardos Lajos (szerk.): Behaviorizmus.

Budapest: Gondolat, 119-136. o.

Ranschburg Pál (1914/1988): A homogén gátlás. Pszichológia, 8. 280-296. o.

Rapaport Dezső [Dávid] (1939): Az asszociáció fogalomtörténete Bacontól Kantig. Budapest: Pázmány Péter

Tudományegyetem Lélektani Intézete.

Rapaport, D. (1942): Emotions and Memory. Baltimore: Williams and Wilkins.

Rapaport, D. (ed., 1951): Organization and Pathology of Thought. New York: Columbia University Press.

Rapaport, D. (1959): The Structure of Psychoanalytic Theory: A Systematizing Attempt. In: Koch, S. (ed.):

Psychology. A study of a Science. Vol. 3. New York: Mac- Graw Hill.

Rapaport, D. (1968): DiagnosticPsychological Testing. New York: International Universities Press.

Rapaport, D. (1974): The history of the concept of association of ideas. New York: International Universities

Rress.

Ratliff, F. (1965): Mach bands. San Francisco: Freeman.

Razran, G. (1965): Evolutionary psychology. In: Wol- man, B. (ed.): Scientific psychology: Principles and

approaches. New York: Basic Books, 207-252. o.

Reich, W. (1980): The masspsychology of fascism. 3. kiadás. New York: Farrar & Strauss.

Renouvier, C. (1869): Science de la morale. Párizs: Hachet.

Reuchlin, M. (1987): A pszichológia története. Budapest: Akadémiai.

Révész Béla (1911): Állatlélektani tanulmányok. Budapest: Korvin Testvérek.

Révész, G. (1913): Zur Grundlegung der Tonpsychologie. Leipzig: Veit.

Révész, G. (1916): Erwin Nyiregyházi: psychologische Analyse eines musikalisch hervorragenden Kindes.

Leipzig: Barth.

Révész, G. (1946): Ursprung und Vorgeschichte der Sprache. Bern: Francke.

Révész, G. (ed., 1954a): Thinking and speaking: A symposium. Amsterdam: North-Holland.

Révész, G. (1954b): Introduction to the psychology of music. Norman: University of Oklahoma Press.

Révész, G. (1956): The origins and prehistory of language. New York: Philosophical Library.

Révész, G. (1958): The human hand: A psychological study. London: Routledge & Paul.

Révész Géza (1985): Tanulmányok. Budapest: Gondolat.

Ribot, Th. (1879): La psychologie allemande contemporaine. Párizs: Alcan.

Ribot, Th. (1890): The Psychology of Attention. Chicago: open Court.

Ribot, Th. (1894): The Diseases of the Will. Chicago: Open Court.

Ribot, Th. (1895): The Diseases of Personality. 2 nd , Rev. Ed. Chicago: open Court.

Ribot, Th. (1896): A lelki átöröklés. Budapest: MTA.

Ribot, Th. (1897): English Psychology. New York: D. Appleton.

Ribot, Th. (1898): Heredity. New York: D. Appleton.

626


Irodalomjegyzék

Ribot, Th. (1900): Essai Sur Limagination Créatrice. Párizs: F. Alcan.

Ribot, Th. (1910): Les maladies de la volonté. 26. kiadás. Párizs: Alcan.

Ribot, Th. (1914a): La Vie Inconsciente et Les Mouvements. Párizs: Alcan.

Ribot, Th. (1914b): Lhérédite Psychologique. 10. kiadás. Párizs: Alcan.

Ribot, Th. (1989): The Evolution of General Ideas. Chicago: open Court.

Richards, G. (1987): Of what is history of psychology a history of? British Journal for the History of Science,

20. 201-211. o.

Richards, G. (1992): Mental machinery: The origins and consequences of psychological ideas. Baltimore: Johns

Hop- kins university Press.

Richards, J. L. (1979): The reception of a mathematical theory: Non-Euclidean geometry in England. 1868-

1883. In: Barnes, B. és Shapin, S. (eds,1979) 212-236. o.

Richards, R. (1980): Wundt’s early theories of unconscious inference and cognitive evolution in their relation

to darwinian biopsychology. In: Bringmann, W.

A. és Tweney, R. D., 42-70. o.

Richards, R. (1987): Darwin and the emergence of evolutionary theories of mind and behavior. Chicago:

university of Chicago Press.

Rickert, H. (1923): Kulturtudomány és természettudomány. Budapest: Franklin.

Rickert, H. (1934/1987): A filozófia alapproblémái. Budapest: Európa.

Ricoeur, P. (1987): Az értelmezésről. (Részletek) In: Fabiny Tibor (szerk.): A hermeneutika elmélete. I. Szeged:

JATE.

Ricoeur, P. (1999): Válogatott irodalomelméleti tanulmányok. Budapest: osiris.

Rieber, R. (1980): Wundt and the Americans: From flir- tation to abandonment. In: Rieber, R. W. (ed.):

Wilhelm Wundt the making of scientific psychology. New York: Ple- num Press, 137-151. o.

Riegel, K. F. (1979): Foundations of Dialectical Psychology. New York: Random House.

Riggs, L. (1976): Human vision: Some objective explorations. American Psychologist, 31, 125-134. o.

Ringer, F. K. (1969): The Decline of the German Mandarins: The German Academic Community, 1890-1933.

Cambridge, Mass.: Harvard University Press.

Rips, L. J. et ál. (1989): Folk psychology of mental acti- vities. Psychological Review, 96. 187-207. o.

Rivers, C. (1995): Face Value. Madison, Wi.: University of Wisconsin Press.

Rizzolatti, G. és Craighero, L. (2004): The Mirror-Neu- ron System. Annual Review of Neuroscience, 27,

169192. o.

Roback, A. A. (1964): A history of American psychology. New York: Collier Books.

Robinson, D. N. (1973): The Enlinghthened Machine: An Analytcal Introduction to Neurospychology. Encino,

Ca.: Dickenson.

Robinson, D. N. (1979): Systems of modern psychology: A critical sketch. New York: Columbia University

Press.

Robinson, D. N. (1983): Towards a science of human nature: Essays on the psychologies of Hegel, Mill, Wundt

and James. New York: Columbia University Press.

627


Irodalomjegyzék

Robinson, D. N. (1986): An intellectual history of psychology. Madison, Wisc.: University of Wisconsin Press.

Rock, I. (1983): The Logic of Perception. Cambridge, Mass.: M. I. T. Press.

Rogers, K. (1986): A tanulás szabadsága. Budapest: Magyar Pszichológiai Társaság.

Róheim Géza (1984a): A bűvös tükör. Budapest: Magvető.

Róheim Géza (1984b): Primitív kultúrák pszichoanalitikus vizsgálata. Budapest: Gondolat.

Róheim Géza (1990): Magyar néphit és magyar népszokások. szeged: univerzum Reprint.

Rojszczak, Artúr: Wahreit und Urteilsevidenz bei Franz Brentano. In: Brentano Studeien, V. 187-218. o.

Romanes, G. (1881): Animal intelligence. London: Kegan.

Rorty, O. (1986, ed.): Essays on Descartes’ Meditations. Berkeley: University of Californa Press.

Rorty, R. (1979): Philosophy and the Mirror of Nature. Princeton: Princeton university Press.

Rorty, R. (1994): Esetlegesség, irónia és szolidaritás. Pécs: Jelenkor.

Rosch, E. (1989): Egyetemes és kulturálisan specifikus jegyek az emberi kategorizációban. In: Pléh Cs. (szerk.):

Gondolkodáslélektan. I. Budapest: Tankönyvkiadó, 64-94. o.

Rose, N. (1979): The Psychological Complex: Mental mesaurement and social administration. Ideology and

Consciousness, 5, 5-68. o.

Rose, N. (1985): The Psychological Complex: Psychology, Politics and Society in England, 1869-1939.

London: Routledge.

RosE, s. (1983): A tudatos agy. Budapest: Gondolat.

Rosenthal, R. (1966): Experimenter effects in behavioral research. New York: Appleton-Century-Crofts.

Rosenzweig, S. (1968): William James and the stream of thought. In: Wolman, B. B. (ed., 1968) 163-176. o.

Ross, D. (1994, ed.): Modernist Impluses in the Human Sciences. 1870-1930. Baltimore: Johns Hopkins University

Press.

Roszak, T. (1990): Az információ kultusza. Budapest: Európa.

Röder, W. (1998): Bevezetés a kritikai filozófiába. Debrecen: Csokonai.

Rubin, E. (1921): Visuell wahrgenommene Figuren. Koppenhága: Gyldendalska.

Rubinstein, Sz. L. (1964a): Az általános pszichológia alapjai. I-II. Budapest: Akadémiai.

Rubinstein, Sz. L. (1964b): Gondolkodáslélektani vizsgálatok. Budapest: Gondolat.

Rubinstein, Sz. L. (1967a): A pszichológia fejlődése. Budapest.

Rubinstein, Sz. L. (1967b): Lét és tudat. Budapest: Kossuth.

Ruggles, A. H. (1929): Theory and Technique of Psycho- Analysis. (Book Review). Yale Review.

Rumelhart, D. (1980): Schemata: The building blocks of cognition. In: Spiro, R. J., Bruce, B. C. és Brewer, W.

F. (eds.): Theoretical Issues in Reading Comprehension. Hilsdale, N. J.: Erlbaum.

Rumelhart, D. E., McClelland, J. L. és mások (1986): Parallel distributed processing. Vol. 1. Cambridge: Bradford

Preess.

Ruse, M. (1986): Taking Darwin Seriously: A Naturalistic Approach to Philosophy. oxford: Basil Blackwell.

628


Irodalomjegyzék

Russell, B. (1897): Essay on the Foundations of Geometry. Camridge: Cambridge university Press.

Russell, B. (1921): The analysis of mind. London: Allan and unwin.

Russell, B. (1968a): J. Stuart Mill. In: Schneewind 1968, 1-21. o.

Russell, B. (1968b): Filozófiai fejlődésem. Budapest: Gondolat.

Russell, B. (1976): Miszticizmus és logika. Budapest: Magyar Helikon.

Russell, B. (1919/1991): A filozófia alapproblémái. Budapest: Kossuth.

Ruzsa Imre és Máté András (1997): Bevezetés a modern logikába. Budapest: osiris.

Ryle, G. (1974): A szellem fogalma. Budapest: Gondolat.

Sábát, S. (1979): Wundt’s psysiological psychology in retrospect, American Psychologist, 34, 635-638. o.

Sacks, O. (1999): Antropológus a Marson. Budapest: Osi- ris.

Sagan, C. és Druyan, A. (1995): Elfeledett ősök nyomában. Budapest: Európa.

Sahakian, W. S. (1968, ed.): History of Psychology: A Source Book in Systematic Psychology. Itasca, Ill.: F. E.

Reacock.

Sahakian, W. S. (1975): History and Systems of Psychology. Cambridge, Mass.: Schenkman Pub. Co.

Salamon Jenő (1983): Az értelmi fejlődés pszichológiája. Budapest: Gondolat.

Sapir, E. (1921): Language. New York: Harcourt, Brace and Company.

Sapir, E. (1971): Az ember és a nyelv. Budapest: Gondolat.

Sartre, J. P. (1936): Baudelaire. Párizs: Gallimard.

Sartre, J. P. (1940): L’imaginaire. Párizs: Gallimard.

Sartre, J. P. (1976): Egy emóció-elmélet vázlata. In: uő: Módszer, történelem, egyén. Budapest: Gondolat.

Sartre, J. P. (1987): Freud. Budapest: Magvető.

Sartre, J. P. (1996): Az ego transzcendenciája. Debrecen: Latin Betűk.

Schacter, D. (2002): Az emlékezet hét bűne. Budapest: HVG Kiadó.

Schaffer, S. (1988): Astronomers mark time: Discip- line and the personal equation. Science in Context, 2. 115-

145. o.

Scheerer, E. (1993): Gustav Theodor Fechner und die Neurobiologie: „Innere Psyshophysik” und „tierische

Elektrizitát”. In: Florey, E. és Breidbach, O. (ed., 1993) 259-286. o.

Scheler, M. (1928/1995): Az ember helye a kozmoszban. Budapest: osiris.

Schiller, P. H. Lásd még: Harkai Schiller Pál.

Schiller, P. H. (1938): A configurational theory of puzz- les and jokes. Journal of General Psychology, 18.

217234. o.

Schiller, P. H. (1947): Paul Ranschburg: 1870-1945. American Journal of Psychology, 60. 444. o.

Schiller, P. H. (1948a): Delayed Response in the Min- now. Journal of Comparative and Physiological

Psychology,

1. 233-238. o.

629


Irodalomjegyzék

Schiller, Paul von [Harkai Schiller Pál] (1948b): Aufgabe der Psychologie. Bécs.

Schiller, R H. (1949a): Analysis of Detour Behavior. I. Learning of Roundabout Pathways in Fish. Journal of

Comparative and Physiological Psychology, 42. 463-475. o.

Schiller, P. H. (1949b): Delayed Detour Response in the octopus. Journal of Comparative and Physiological


Schiller, P. H. (1950): Analysis of Detour Behavior: IV. Congruent and incongruent Detour Behavior in Cats.

Journal of Experimental Psychology. 40, 217-227. o.

Schiller, P. H. (1951): Figural Preferences in the Dra- wings of a Chimpanzee. Journal of Comparative and

Physiological Psychology, 44. 101-111. o.

Schiller, P. H. (1952): Innate Constituents of Comp- lex Responses in Primates. Psychological Review, 59. 177-

191. o.

Schiller, P. H. és Hartmann, G. W. (1951): Manipulative Completion of Bisected Geometrical Figures.

American Journal of Psychology, 64. 238-246. o.

Schneewind, J. B. (1968): Mill: A Collection of Critical Es- says. London: Macmillan.

Schnell János (1946): Ranschburg, a laboratóriumalapító és módszeralkotó. In: Harkai 1946.

Schneidman, E. S. (szerk., 1981): Endeavors in psychology. Selections from the personology of Henry A.

Murray. New York: Harner.

Schorske, C. E. (1961/1998): Bécsi századvég. Budapest: Helikon.

Schultz, D. (1975): A history of modern psychology. New York: Academic Press.

Schultz, D. P. és Schultz, S. E. (2008): A history of modern psychology. 9. kiadás. Belmont, CA: Thomson

Learning.

Schütz Antal (1941): Logikák és logika. Budapest: MTA.

Schütz Antal (1942): Életem. Budapest: Szent István Társulat.

Schwartz, B. (1996): Introduction: The Expanding Past. Qualitative Sociology, 19. 275-282. o.

Scribner, S. (1997): Mind and Social Practice: Selected Wri- tings of Sylvia Scribner. New York: Cambridge

Univer- sity Press.

Seeing and Thinking: In celebration of Professor Gaetano Kanizsa and the 20 th anniversary of the Italian Journal

of Psychology. Giornale Italiano Di Psicologia, 20. 805-820. o.

Seligman, M. E. P. és Hager, J. L. (szerk., 1972): Biological boundaries of learning. New York: Appleton.

Sellars, W. (1963): Science, Perception and Reality. London: Routledge & Kegan Paul.

Selz, O. (1922): Zur Psychologie des produktiven Denkens und des Irrtums. Bonn: Cohen.

Serpel, R. (1982): Kultúra és viselkedés. Budapest: Gondolat.

Seve, L. (1971): Marxizmus és személyiségelmélet. Budapest: Kossuth.

Sexton, V. S. és Misiak, H. (1966): Catholics in psychology. New York: Grune and Stratton.

Shakow, D. és Rapaport, D. (1964): The Influence of Freud on American Psychology. New York: International

Uni- versities Press.

Shannon, C. E. és Weaver, W. (1986): A kommunikáció matematikai elmélete. Az információelmélet születése

és távlatai. Budapest: országos Műszaki Könyvtár.

630


Irodalomjegyzék

Shapin, S. (1975): Phrenological knowledge and the social structure of early 19 th century Edinburgh. Annals of

Science, 32. 219-243. o.

Shapin, S. (1979): Homo phrenologicus: Anthropological perspective on a historical problem. In: Barnes, B. és

Shapin, S. (1979, eds.): Natural Order: Historical Studies of Scientic Culture. London: Sage, 41-71. o.

Shapin, S. (1992): The externalism-internalism debate. History of Science, 30. 334-369. o.

Shapin, S. (1996): The scientific revolution. Chicago: Uni- versity of Chicago Press.

Shepard, R. N. (1978): The mental image. American Psy- chologist, 33. 125-137. o.

Shepard, R. és Cooper, L. (1982): Mental images and their transformations. Cambridge, Mass.: M. I. T. Press.

Sherrington, C. S. (1906): The Integrative Action of the Ner- vous System. New Haven: Yale University Press.

Sills, D. L. és Merton, R. K. (1991): Social Science Quota- tions. New York: Macmillan.

Símmel, G. (1895/1982): Válogatott társadalomelméleti tanulmányok. Budapest: Közgazdasági és Jogi

Könyvkiadó.

Simon, H. (1977): Models of Discovery. Boston, Mass.: Reidel.

Simon, H. (1982): Korlátozott racionalitás. Budapest: Közgazdasági.

Simonyi Károly (1981): A fizika kultúrtörténete. 2. kiadás. Budapest: Gondolat.

Skinner, B. F. (1938): The behavior of organisms. Englewood Cliffs: Prentice Hall.

Skinner, B. F. (1957): Verbal behavior. Englewood Cliffs: Prentice Hall.

Skinner, B. F. (1972): Beyond freedom and dignity. New York: Bantam.

Skinner, B. F. (1973): A tanítás technológiája. Budapest: Gondolat.

Slobin, D. (1973/1980): Cognitive prerequisites for the development of grammar. In: Ferguson, C. A. és Slobin,

D. I. (szerk.): Studies of Child Language Development. New York: Holt. Magyarul: A nyelvtan elsajátításának

kognitív előfeltételei. In: Pléh Csaba (szerk., 1980): Szöveggyűjtemény a pszicholingvisztika

tanulmányozásához. Budapest: Tankönyvkiadó.

Smith, B. (szerk., 1988): Foundations of Gestalt theory. München: Philosophia Verlag.

Smith, B. (1993): The new European philosophy. In: Smith, B. (ed.): Philosophy andpolitical Change in eastern

Europe. La Salle, Ill.: Monist Library of Philosophy, 165-184. o.

Smith, B. (1994): Austrian Philosophy: The Legacy of Franz Brentano. Chicago, Ill.: Open Court.

Smith, J. C. (1990): Historical foundations of cognitive science. Dordrecht: Kluwer.

Smith, M. és Krebs, D. (szerk., 1984): Sociobiology and psychology: Ideas, issues and applications. Hilsdale, N.

J.: Erlbaum.

Smith, R. (1992): Inhibition: History and Meaning in the Sciences of Mind and the Brain. London: Free

Associa- tion Books.

Smith, R. (1997): The Fontana History of the Human Sciences. London: Fontana Press.

Snodersky, I. (1996): A konnekcionizmus helyes kezeléséről. In: Pléh Csaba (szerk., 1996).

Snow, C. P. (1963): The two cultures and a second look. New York: Cambridge University Press.

Sokolov, E. N. (1963): Perception and the Conditioned Reflex. oxford: Pergamon Press.

Sokolov, E. N. (1969): Mekhanizmy Pamiati. Moscow: Izdvo Moskovskogo Universiteta.

631


Irodalomjegyzék

Sokolov, E. N. (1975): Neuronal Mechanisms of the Orien- ting Reflex. Hillsdale, N. J.: Erlbaum.

Sokolov, E. N. (1990): The orienting response and future directions of its development. Pavlovian Journal of

Biological Science, 25. 142-150. o.

Spearman, D. (1904): „General intelligence” objecti- vely determined and measured. American Journal of


Spencer, H. (1904): An autobiography. New York: App- leton.

Spencer, H. (1908) lásd Collins 1908.

Spencer, H. (1917): A haladás. Budapest: Révai.

Spencer, H. (1855/1965): The principles of psychology. London: Methuen. Hivatkozás a Herrnstein-Boring

gyűjteményben megjelent újrakiadás alapján.

Sperber, D. (1985): Anthropology and psychology: To- wards an epidemiology of representations. MAN

(London), 20. 73-89. o.

Sperber, D. (2001): A kultúra magyarázata. Budapest: osiris.

Sperling, R. (1960): The information available in brief visual presentations. Psychological Monographs, 74 (11),

Nr. 498.

Sperry, R. (1995): The future of psychology. American Psychologist, 50, 305-506. o.

Spiegelberg, H. (1989): „Intention” und „Intentionalitat” in der Scholastik, bei Brentano und Husserl. Studia

Philosophica, 29. 189-215. o.

Spinoza, B. (1979): Etika. Budapest: Gondolat.

Spranger, E. (1926): Die Frage nach der Einheit der Psychologie. Sitzungsberichte der Preussischen Akade- mie

der Wissenschaften. Philosophisch-Historische Klasse, 172-199. o.

Spranger, E. (1927a): Lebesnformen: Geistwissenschaftliche Psychologie und Ethik der Persönlichkeit. 6.

kiadás. Halle: Niemeyer.

Spranger, E. (1927b): Az ifjúkor lélektana. Mezőtúr.

Steinthal, H. (1881): Einleitung in die Psychologie und Sprachwissenschaft. 2. kiadás. Berlin: Dümmler.

Steinthal, H. (1855/1968): Grammatik, Logic und Psychologie. Hildesheim: Olms.

Steinthal, H. és Lazarus, M. (eds, 1860-1890): Zeitschrift für Völkerpsychologie und Sprachwissenschaft.

Berlin.

Stemmer, Náthán (1995): A behaviorist alternative to theory and simulation theories of folk psychology.

Behavior & Philosophy, 23. 29-41. o.

Stern, W. (1903): Beitrage zur Psychologie der Aussage. Berlin: Guttentag.

Stern, W. (1911): Die differenzielle Psychologie in ihren methodischen Grundlagen. Jena: Fischer.

Stern, W. (1936): Autobiography. In: Murchison (szerk.): A history of psychology in autobiography. III.

Worchester: Clark university Press.

Stern, W. (1938): General psychology from a personalistic standpoint. New York: Philosophical Library.

Stern, W. (1911/1983): A differenciálpszichológia módszertani alapjai. In: Pléh 1983, I. 351-372. o.

Stern, W. és Stern, C. (1907): Die Kindersparche. Jena: Fischer.

632


Irodalomjegyzék

Sternberg, R. J. (szerk., 2004): Unity in psychology: Pos- sibility or pipedream? Washington, DC: American

Psy- chological Association.

Stevens, S. (1935): The operational definition of psychological concepts. Psychological Review, 42, 517-527. o.

Stevens, S. (1957): On the psychophysical law. Psychological Review, Vol. 64, 153-181. o.

Stevens, S. (1975): Psychophysics: Introduction to itspercep- tual, neural, and social prospects. oxford, England:

John Wiley & Sons.

Stich, S. (1983): From folk psychology to cognitive science. Cambridge: M. I. T. Press.

Stich, S. et ál. (1994): What is folk psychology? Cogni- tion, 50. 447-468. o.

Störring, G. (1928): Zur Frage der geisteswissenschaft- lichen und verstehenden Psychologie. Archiv für die

Gesamte Psychologie, 61, 273-354. o.

Stromberg, W. H. (1989): Helmholtz and Zoellner: Nine- teenth-century empiricism, spiritism and the theory of

space perception. Journal of the History of the Behavioral Sciences, 25. 371-383. o.

Stumpf, C. (1883): Tonpsychologie. Új kiadás: Hilversum, Knuf, 1965.

Stumpf, C. (1910): Philosophische Reden und Vortrage. Lipcse: Barth.

Stumpf, C. (1926): Die Sprachlaute. Berlin.

Sullivan, J. (1965): Franz Brenatano and the problem of intentionality. In: Wolman, B. B. (szerk.): Historical

roots of contemporary psychology. New York: Harper, 248-274. o.

Sulloway, F. K. J. (1987): Freud, a lélek biológusa. Budapest: Gondolat.

Sulloway, F. K. J. (1997): Born to rebel. New York: Simon and Schuster.

Swift, J. (1727/1992): Gulliver utazásai. Budapest: Európa.

Szabó, A. Gy. (1965): Man and Law. Budapest: Akadémiai.

Szabó András (szerk., 1981): Pragmatizmus. Budapest: Gondolat.

Szálai Sándor (szerk., 1965): A kibernetika klasszikusai. Budapest: Gondolat.

Szárics Jenő (1848): Lélektan az agytani rendszer nyomán. szabadka: Bitterman.

Szentágothai János (1979): Egységes agyelmélet. Utópia vagy realitás? Magyar Tudomány, 601-616. o.

Szczepansky, J. (1973): A szociológia története. Budapest: Kossuth.

Szecsenov, I. (1945): Avtobiograficseszkie zametki. Moszkva: Medgiz.

Szecsenov, I. M. (1954): Az agy reflexei. Budapest: Akadémiai.

Szilágyi Vilmos (1979): Mélylélektan és nevelés. Budapest: Tankönyvkiadó.

Szmirnov, A. A. (1975): Razvityije i szovremennoje szosztojanyije pszichologicseszkoj nauki v SZSZSZR.

Moszkva: Pedagogika.

Szokolov, A. N. (1968): Mislenyije i recs. Moszkva: Nauka.

Szokolszky Ágnes (szerk., 2009): A lélektan 80 éves története a Szegedi Egyetemen. 1929-2009. Szeged: JATE

Press.

Szondi Lipót (1987): Káin a törvényszegő. Mózes a törvényalkotó. Budapest: Gondolat.

633


Irodalomjegyzék

Szummer Csaba (1992): A régésztől a történészig: Egy új paradigma körvonalai a pszichoanalízisben.


Szummer Csaba (1993): Hermeutikai fordulat előtt a pszichológia? Kenneth Gergen újabb tanulmánya elé.


Tagai Imre (1982): John Dewey. Budapest: Kossuth.

Taine, H. (1989): On intelligence. New York: Holt. Re- printed in 1977.

Tánczos Zsolt (1984): A látás alapfolyamatai. Budapest: Akadémiai.

Tarcsay Izabella (1938): A kísérleti akaratvizsgálatok fejlődése. Budapest: Egyetemi Nyomda.

Taylor, Ch. (1988): Humanizmus és modern identitás. In: Michalski, K. (szerk.): A modern tudományok

emberképe. Budapest: Gondolat, 150-215. o.

Tengelyi László (1997): Kant. 2. kiadás. Budapest: Áron.

Thorndike, E. L. (1898): Animal Intelligence. New York and London: Macmillan Company.

Thorndike, E. L. (1910): Handwriting. New York: Columbia university Press.

Thorndike, E. L. (1914a): Eugenics. New York: Dodd, Mead and Company.

Thorndike, E. L. (1914b): Educational Psychology New York: Teachers College, Columbia University.

Thorndike, E. L. (1931): Human Learning. New York: Century Reedition: M. I. T. Press, 1966.

Thorndike, E. L. (1932): The Fundamentals of Learning. New York: Teachers College, Columbia University.

Thorndike, E. L. (1935): The Psychology of Wants, Inter- ests and Attitudes. New York: Appleton-Century

Company.

Thorndike, E. L. (1940): Human Nature and the Social Or- der. New York: Macmillan Company.

Thorndike, E. L. (1898/1983): Az állatok tanulásáról. In: Pléh 1983, I. 215-223. o.

Thorndike, E. L. és Lorge (1944): The teacher’s word book of 30 000 words. New York.

Thorndike, E. L. és Woodworth, R. S. (1901): The influence of improvement in one mental function upon the

efficiency of other functions. Psyhological Review, 8. 247-261. o. Részletek in Herrnstein és Boring 1965, 557-

564. o.

Tikkanen, T. és Pléh, Cs. (2003): The situation of psychology as a profession and its training in the new

incoming EU countries. Kézirat a Lenoardo-EFPA EuroPsy bizottság ülésére.

Tiles, M. (1984): Bachelard: Science and Objectivity. Cambridge: Cambridge university Press.

Tilquin, A. (1942): Le behaviorisme. Párizs: Vrin.

Tinbergen, N. (1977): Az ösztönről. Budapest: Gondolat.

Titchener, E. B. (1896): An outline of psychology. New York: Macmillan.

Titchener, E. (1901): Experimental psychology. I-II. New York, Macmillan.

Titchener, E. B. (1909): A textbook of psychology. New York: Macmillan.

Titchener, E. B. (1921a): Brentano and Wundt: Empiri- cal and experimental psychology, American Journal of

psychology, 32. 108-120. o.

Titchener, E. B. (1921b): Wilhelm Wundt. American Journal of psychology, 32. 161-178. o.

634


Irodalomjegyzék

Titchener, E. B. (1921c): Erlebtes und Erkanntes, by Wilhelm Wundt, Review, American Journal of psychology,

32. 575-580. o.

Titchener, E. B. (1929): Systematicpsychology: Prolegomena. Ithaca: Cornell University Press.

Titchener, E. (1898/1983): Egy strukturális pszichológia posztulátumai. In: Pléh 1983, I. 286-297. o.

Titchener, E. B. (1909/1983): Lectures on the experimental psychology of thought processes. New York:

Macmillan. Egy fejezete magyarul: A gondolkodás kísérleti pszichológiája. In: Pléh Csaba (szerk., 1983):

Pszichológiatörténeti szöveggyűjtemény. I. Budapest: Tankönyvkiadó, 324-336. o.

Todd, J. T. és Morris, E. K. (1994): Modern perspectives on John B. Watson and classical behaviorism.

Westport, Conn.: Greewood Press.

Tolman, E. C. (1932): Purposive behavior in animals and men. New York: Century.

Tolman, E. C. (1938): The determiners of behavior at a choice point. Psychological Review, 45. 1-41. o.

Tolman, E. C. (1948): Cognitive maps in rats and men. Psychological Review, 55. 189-208. o.

Tomasello, M. (2002): Gondolkodás és kultúra. Budapest: osiris.

Tomasello, M., Carpenter, M., Call, J., Behne, T. és Moll,

A. (2007): A szándékok megértése, közös szándékok. A kulturális gondolkodás gyökerei. Magyar Pszichológiai

Szemle, 62, 61-105. o.

Torda Ágnes (1995): Egy tudományos műhely létrejötte a századfordulón. In: Kiss 1995a, 31-55. o.

Toulmin, S. (1990): Cosmopolis: The Hidden Agenda of Mo- dernity. New York: Free Press.

Tuchman, A. (1993): Helmholtz and the German medical comminuity. In: Cahan (ed., 1993) 17-49. o.

Turner, J. (1981): Az értelmi fejlődés. Budapest: Gondolat.

Turner, K. J. H. (1985): Herbert Spencer. A renewed appre- ciation. Beverly Hills: Sage.

Turner, R. S. (1993a): Consensus and controversy: Helmholtz on the visual perception of space. In: Cahan, D.

(ed., 1993) 154-204. o.

Turner, R. S. (1993b): Vision studies in Germany: Helmholtz versus Hering. Osiris, 8. 80-113. o.

Turner, R. S. (1994): In the Eye’s Mind: Vision and the Helmholtz-Hering Controversy. Princeton, N. J.:

Princeton university Press.

Turner, S. P (1989): Tacit knowledge and the problem of computer modelling cognitive processes in science. In:

Fuller, S., De Mey, M., Shinn, T. és Woolgar, S. (szerk.): The cognitive turn. Dordrecht: Kluwer, 83-94. o.

újlaki Gabriella (1992): A hallgatólagos és az explicit tudás. Polányi Mihály poszt-kritikai filozófiája. In:

Polányi Mihály 1992, II. 276-328. o.

Vajda Mihály (1968): „Zárójelbe tett” tudomány. Budapest: Gondolat.

Vajda Zsuzsanna (1995): A pszichoanalízis budapesti iskolája és a nevelés. Budapest: sík.

Vámos Tibor (1990): Computer epistemology. Singapore: World scientific Publishers. van Gelder, T. (1998):

The dynamic hypothesis. The Be- havior and Brain Sciences.

Vargha András (1994): A Szondi-teszt pszichometriája.

Budapest: universitas Press.

Váriné Szilágyi Ibolya (1965): W. James pszichológiai nézeteinek elemzéséhez. Magyar Filozófiai Szemle, 6.

961-985. o.

635


Irodalomjegyzék

VÁriné Szilágyi Ibolya (szerk., 1974): A pszichikum és a tevékenység a mai szovjet pszichológiában. Budapest:

Gondolat.

VÁriné Szilágyi Ibolya (1982): A szociálpszichológia megújulásának etogenikus programja. Magyar

Pszichológiai Szemle, 39. 65-81. o.

Varjas Sándor (1912): Az álomról. Freud álomelmélete. Budapest: Athenaeum.

VÁrkonyi Hildebrand (1938): A gyermekkor lélektana. I. Az első hat életév. szeged.

VÁrkonyi Hildebrand (1938-40): A gyermekkor lélektana. 2 kötet. szeged.

Vedeler, D. (1991): Infant intentionality as object direc- tedness: An alternative to representationalism. Journal

for the Theory of Social Behaviour, 21. 431-448. o.

Verebélyi Kincső (1990): Róheim Géza. Budapest: Akadémiai.

Verhave, T. (1993): Network tehories of memory: before Wundt and Herbart. Psychological Record, 43, 547-

552. o.

Vigotszkij, Sz. L. (1967): Gondolkodás és beszéd. Budapest: Akadémiai.

Vigotszkij, Sz. L. (1968): Művészetpszichológia. Budapest: Kossuth.

Vigotszkij, Sz. L. (1971): A magasabb pszichikus funkciók fejlődése. Budapest: Gondolat.

Vigotszkij, Sz. L. (1987): A defektológia alapjai. Budapest: Gondolat.

VikÁr György (1984): Gyógyítás és öngyógyítás. Budapest: Magvető.

Vincze László és Vincze Flóra (1961): A gyermeki világkép problémája a gyermeklélektanban. 2. kiadás.

Budapest: Tankönyvkiadó.

Virág Teréz (1987): Mérei Ferenc lélektani naplójának elemzése: A gondolkodási folyamatok és a manifeszt

álomszöveg értelmezése. Magyar Pszichológiai Szemle, 44. 56-82. o.

Vízi E. Szilveszter, Altrichter Ferenc, Nyíri Kristóf és Pléh Csaba (szerk., 2002): Agy és tudat. Budapest: BIR

Vogel, S. (1993): Sensation of tone, sensation of sound and empiricism. In: Cahan, D. (ed., 1993), 259-287. o.

Voyat, G. (1984, ed.): The World of Henri Wallon. New York: Aronson.

Voyat, G. (1984): The work of Henri Wallon. In: Voyat, G. (ed., 1984), 33-58. o.

V ölgyesy Pál (1995): A pályaválasztási tanácsadás történetének áttekintése hazánkban. In: Kiss 1995a, 73-97.

o.

Waddington, C. H. (1957): The Strategy of the Genes. London: George Allen & Unwin.

Wade, Nicholas J. (1994): Guest editorial: Hermann von Helmholtz (1821-1894). Perception, 23. 981-989. o.

Wallon, H. (1958): A gyermek lelki fejlődése. Budapest: Gondolat.

Wallon, H. (1971): Válogatott tanulmányok. Budapest: Gondolat.

Wallon, H. (1982): La Vie Mentale. Párizs: Éditions So- ciales.

Warren, H. C. (1921): A history of the association psychology. New York: Scribner.

Wartofsky, M. W. (1977): A tudományos gondolkodás fogalmi alapjai. Budapest: Gondolat.

Watson, F. (1915): The father of modern psychology. Pyschological Review, 22. 333-353. o.

Watson, J. B. (1916): The place of the conditioned reflex in psychology. Psychological Review, 23. 89-116. o.

636


Irodalomjegyzék

Watson, J. B. (1924): Behaviorism. New York: Norton.

Watson, J. B. (1930): John Broadus Watson. In: Murchi- son (szerk.): A history of psychology in

autobiography. I. Worchester: Clark University Press, 271-281. o.

Watson, J. B. (1913/1970): Hogyan látja a behaviorista a pszichológiát? In: Kardos Lajos (szerk.):

Behaviorizmus. Budapest: Gondolat, 39-58. o.

Watson, J. B. és McDougall, W. (1929): The battle of behaviorism. New York: Norton.

Watson, J. B. és Rayner, R. (1920): Conditioned emo- tional reactions. Journal of Experimental Psychology, 3.

1-14. o.

Watson, R. I. (1967): Psychology: A prescriptive science. American Psychologist, 22. 435-443. o.

Watson, R. I. (1976): Eminent contributors to psychology. Vol. 1-2. New York: Springer.

Watson, R. I. (1978): The history of psychology and the behavioral sciences. A bibliographic guide. New York:

Springer.

Weber, E. H. (1835/1974): Über den Tatssinn. Archiv für Anatomie, Physiologie, und wissenschaftliche

Medizin. 152-159. o. Angolul in: Diamond 1974, 678-680. o.

Weber, M. (1982): A protestáns etika és a kapitalizmus szelleme. Budapest: Gondolat.

Wedin, M. V. (1988): Mind and Imagination in Aristotle. New Haven: Yale University Press.

Weimer, W. B. (1974): Overview of a cognitive conspi- racy. In: Weimer, W. B. és Palermo, D. S. (szerk.):

Cognition and the symbolic processes. New York: Wiley, 415-442. o.

Weiss, P. (1926/1983): Posztulátumok a szociálpszichológia számára. In: Pléh 1983 II. 41-49. o.

Wellek, A. (1974): Egész, alak és ami nem alak. In: Kardos 1974, 503-524. o.

Wertheimer, M. (1912): Experimentelle Studien über das sehen von Bewegung. Zeitschrift für Psychologie, 61.

162-227. o. Magyarul egy része lásd lentebb.

Wertheimer, M. (1922): Untersuchungen zu Lehre von der Gestalt. Psychologische Forschung, 1. 47-58. o.

Magyar részletét lásd lentebb.

Wertheimer, M. (1945): Productive thinking. New York: Wiley.

Wertheimer, M. (1912/1983): A látszatmozgás fiziológiai magyarázata. In: Pléh 1983, II. 116-120. o.

Wertheimer, M. (1922/1983): Adalékok az alakról szóló tanításhoz. In: Pléh 1983, II. 121-130. o.

White, G. (szerk.): Philosophy and the cognitive sciences. Kirchberg: Austrian L.

Whitehead, A. N. (1925): Science and the Modern World. New York: New American Library.

Whorf, B. L. (1956): Language, thought and reality. Cambridge, Mass.: M. I. T. Press.

Whyte, L. L. (1960): The unconsicous before Freud. New York: Basic Books.

Whyte, L. L. (1960/1983): A tudattalan felfedezése. In: Pléh 1983, II. 295-308. o.

Wiener, N. (1974): Válogatott tanulmányok. Budapest: Gondolat.

Winch, P. (1988): A társadalomtudomány eszméje és viszonya a filozófiához. Budapest: Akadémiai.

Winograd, T. (1981): What does it mean to understand language? In: Norman, D. (ed.): Perspectives in

cognitive science. Hillsdale: Erlbaum.

Wittgenstein, L. (1989a): A bizonyosságról. Budapest: Magyar Helikon.

637


Irodalomjegyzék

Wittgenstein, L. (1989b): Logikai-filozófiai értekezés. 2. kiadás. Budapest: Akadémiai.

Wittgenstein, L. (1953/1992): Filozófiai vizsgálódások. Fordította Neumer Katalin. Budapest: Atlantisz.

Wolf-Devine, C. (1993): Descartes on Seeing: Epistemology and Visual Perception. Carbondale, Ill.: Southern

Illinois university Press.

Wolff, R. (1977): Stukturalismus und Assoziationspsycho- logie. Tübingen: Max Niemeyer.

Wolman, B. B. (1965, ed.): ScientificPsychology: Principles and Approaches. New York: Basic Books.

Wolman, B. B. (1968a, ed.): Historical Roots of Contemporary Psychology. New York: Harper and Row.

Wolman, B. B. (1968b): The historical role of Johann Friedrich Herbart. In: Wolman (ed.) 29-46. o.

Woodward, W. R. (1972): Fechner’s panpsyhism: A scientific solution to the mind-body problem. Journal of the

History of Behavioral Sciences, 8. 367-386. o.

Woodward, W. R. (1975): Hermann Lotze’s ciritique of Johannes Müller’s doctrine of specific sense energies.

Medical History, 19. 147-157. o.

Woodward, W. R. és Ash, M. G. (eds., 1982): The problematic science: Psychology in Nineteenth Century

Thought. New York: Praeger.

Woodworth, R. S. (1915): A revision of imageless thought. Psychological Review, 22. 1-27. o.

Woodworth, R. S. (1918): Dynamicpsychology. New York: Columbia university Press.

Woodworth, R. S. (1948): Contemporary schools of psychology. New York: Ronald Press.

Woodworth, R. S. (1926/1983): Dinamikus pszichológia. In: Pléh 1983, II. 416-428. o.

Woodworth, R. S. és Schlossberg, H. (1966): Kísérleti pszichológia. Budapest: Akadémiai.

Wozniak, R. H. (1993): Theoretical roots of early behaviorism. In: Wozniak (szerk., 1993) IX-LIII.

Wozniak, R. H. (szerk., 1993): Theoretical roots of early behaviorism. London: Routledge.

Wundt, W. (1863): Vorlesungen über die Menschen- und Tierseele. Lipcse: Engelmann.

Wundt, W. (1873-74): Grundzüge der physiologischen Psychologie. Lipcse: Engelmann. 6., átdolgozott kiadás,

1908-1911.

Wundt, W. (1885): Über des Weber’sche Gesetz. Philo- sophische Studien, 2. 136. o.

Wundt, W. (1898): A lélektan alapvonalai. Budapest: Franklin.

Wundt, W. (1900): Völkerpsychologie. I. kötet. Lipcse, Engelmann. További kötetek és átdolgozások 1920-ig.

Wundt, W. M. (1901): Gustav Theodor Fechner. Lipcse: Engelmann.

Wundt, W. (1902): Grundzüge der physiologischen Psychologie. Vol. 1. 5 th edition. Engelmann. [CP].

Wundt, W. (1913): Die Psychologie im Kampf ums Dasein. Lipcse: Engelmann.

Wundt, W. (1916): Elements of Folk Psychology. Transl.

A. L. Schaub. London and New York: Allen & Unwin and Macmillan.

Wundt, W. (1921a): Probleme der Völkerpsycholegie. Stuttgart: Kröner.

Wundt, W. (1921b): Bevezetés a pszichológiába. Budapest: Franklin.

638


Irodalomjegyzék

Wundt, W. (1903/1983): Naturwissenschft und Psychologie. Lipcse: Engelmann. Magyarul egy része: A

pszichológia elvei. In: Pléh 1983, I. 132-147. o.

Yerkes, R. és Morgulis, S. (1909): The method of Pavlov in animal psychology. Psychological Bulletin, 6. 257–

273. o.

Young, R. M. (1970): Mind, brain and adaptation in the nineteenth century. oxford: Clarendon Press.

Young, R. M. (1973): The role of psychology in the nineteenth-century evolutionary debate. In: Henle, Jayanes

és Sullivan, 180-204. o.

Ysabeau, A. (1847/1909): Lavater et Gall: Physiognomie et Phrénologie. Új, átdolgozott kiadás. Párizs: Garnier

Freres.

Zalai Béla (1984): A rendszerek általános elmélete. Budapest: Gondolat.

Zazzo, R. (1942): Psychologues et psychologies d’Amérique. Párizs: Presses universitaires de France.

Zazzo, R. (1980): Pszichológia és marxizmus. Budapest: Gondolat.

Zazzo, R. (1984): The two sources of intelligence for Henri Wallon. In: Voyat, G. (ed., 1984), 165-176. o.

Zeki, S. (1993): A vision of the brain. Blackwell Scientific Publications.

Ziehen, T. (1892): Introduction to Physiological Psychology. London: Swan Sonnenschein.

Zrinszky László (szerk., 1978): Magatartásminták – azonosulás. Budapest: Gondolat.

Zusne, L. (1985): Contributions to the history of psychology: XXXVI. The comparative prolificacy of Wundt

and Piaget. Perceptual & Motor Skils, 61. 50. o.

Zsigmond László (1984): Auguste Comte. A XIX. század politikai gondolkodásának történetéből. Budapest:

Akadémiai.

639


2011_0001_520_a_lelektan_tortenete

You also want an ePaper? Increase the reach of your titles

Delete template?

Save as template?