Carl Gustav Jung AZ ALKÍMIAI KONJUNKCIÓ

Carl Gustav Jung
AZ ALKÍMIAI KONJUNKCIÓ
NYÍREGYHÁZA
1994
A fordítás az alábbi kiadás alapján készült:
C. G. Jung: MYSTERIUM CONIUNCTIONIS
Walter-Verlag, 1990
VI. Die Konjunktion
Fordította: Pikó Gábor Mózes
A szöveget gondozta: Buji Ferenc
© Hungarian translation: Buji Ferenc
A védıborító Szosznyák Vince munkája
ISBN 963 8438 04 5
Kiadja a Könyvjelzı Kiadó
4400 Nyíregyháza, Dózsa György u. 2.
Felelıs kiadó: Szabó Attila
Szedte Dzsogán József
Minden jog fenntartva
Készült Ungváron a Patent Nyomda és
Kiadóvállalatnál, 1994-ben
Felelıs vezetı: Kovács Dezsı
Rend. sz. 1121

Tartalomjegyzék
ELİSZÓ
1. AZ ELLENTÉTEK EGYESÍTÉSÉNEK ALKÍMIAI NÉZETE
2. A KONJUNKCIÓ FOKOZATAI
3. A KVINTESSZENCIA ELİÁLLÍTÁSA
4. AZ ALKÍMIAI PROCEDÚRA ÉRTELME
5. A PROCEDÚRA PSZICHOLÓGIAI ÉRTELMEZÉSE
6. AZ ÖNISMERET
7. A MONOCULUS
8. A KONJUNKCIÓ KÉT ELSİ FOKOZATÁNAK TARTALMA ÉS ÉRTELME
9. A KONJUNKCIÓ HARMADIK FOKOZATA: AZ UNUS MUNDUS
10. AZ ÖNVALÓ ÉS AZ ISMERETELMÉLETI KORLÁTOK

ELİSZÓ
Carl Gustav Jung (1875-1961) német-svájci neurológus, pszichiáter és pszichológus a 20.
század – elsısorban klinikai – pszichológiájának kardinális jelentıségő alakja, s e diszciplína alkotó
mővelıinek legnagyobbjai közé tartozik.
Jung az elsık között csatlakozott Sigmund Freud pszichoanalitikai iskolájához. Az idık
folyamán azonban kezdtek bizonyos fenntartásai lenni az ortodox pszichoanalízissel kapcsolatban,
különösen akkor, amikor különbözı új irányzatok jöttek létre, mintegy leválva a pszichoanalízis
Freud-féle vonaláról. Jung ugyanis felfigyelt arra, hogy Freudnak és követıinek, valamint Adlernek
és követıinek – egyazon konkrét személy neurózisát illetıen – egészen más, egymástól jelentısen
különbözı diagnózis-indoklásuk van, s mindkettı logikus és koherens. E felismerés nyomán arra
jött rá, hogy az egyes neurotikus személyek jellemzése, betegségük oknyomozásának a kifejtése
sokkal inkább jellemzı egyfelıl magára Freudra és a freudiánus pszichoanalitikusokra, másfelıl
pedig magára Adlerre és az adleriánus individuálpszichológusokra, mint a páciensre.
Carl Gustav Jung fenntartásai az idık során egyre inkább szaporodtak a freudi felfogást
illetıen míg végül eltávolodott mind a pszichoanalízistıl, mind személy szerint Freudtól.
Fokozatosan kialakította saját irányzatát, amelyet elıbb analitikus pszichológiának, majd komplex
pszichológiának nevezett, s amely – általában – komplex analitikus pszichológia néven vált
közismertté.
Egy-két irányvonal kivételével az összes „mélypszichológiai” irányzat eminens jellemzıje a
tudatalatti és/vagy a tudattalan jelentıségének hipertrofízált túlhangsúlyozása. Messzemenıen ez
jellemzi a Freudféle pszichoanalízist, a Stekel- és Rank-féle analitikai irányzatokat, részben pedig
az Adler-féle individuál-pszichológiát; s ugyanígy elsırendő jellemvonása a „mindentudó”
tudattalan mindent megelızıként való beállítása Jung komplex analitikus pszichológiájának is.
Sigmund Freud kétségtelenül materialista volt, a Darwin-Huxley-Haeckel-féle
evolucionizmus híve. akinek szemléletét – a lelki feszültségek fokozódását, csökkenését és
kiegyenlítıdését illetıen – még korának hidrodinamikai koncepciói is befolyásolni tudták. Vele
szemben Carl Gustav Jung nyilvánvalóan nem volt materialista (például erıteljesen vonzódott a
spiritualitás felé) noha szemléletétıl nem voltak teljesen idegenek a materialista vonások sem. Az
evolucionisztikus fílogenezis-elméletek pedig kifejezetten elfogadhatóak voltak számára.
Jung pszichológiájára jellemzı a tudattalan szintjeinek megkülönböztetése: a tudat alatt az
egyéni tudattalan van, ennél mélyebben a családi, ennél is mélyebben a törzsi, majd a nemzeti, az
etnikai, az összemberi és az állati ısökkel kapcsolatos tudattalan-szintek következnek, végül a sort a
központi erıt képviselı tudattalan zárja. Az egyéni tudattalan alatti rétegek győjtıneve a „kollektív
tudattalan”.
Jung pszichológiájának fontos vonása a kollektív archetípusok tana, és az archetípusok
jelentıségének rendkívül erıs hangsúlyozása.
Jung pszichológiájában – nagyon helyesen – jelentıs szerepe van a „Selbst”-nek (a „self”-
nek, a „sol”-nak), vagyis az önvalónak, noha ez mégsem azonosítható minden további nélkül a
szanszkrit „ātmā”-val.
Figyelemre méltó Jung elmélete az „árnyékról’’, a nyíltan vállalt és viselt tudatos és aktuális
vonások rejtett kiegészítıjérıl, mely alapvetıen különbözik a manifeszt vonások együttesétıl, sıt
többnyire kifejezetten ellentétes azzal.
Carl Gustav Jung elméletei közül kifejezetten érdekes az a teória is, amely szerint a
férfiaknak elsıdlegesen nıi lelkük – animájuk –, a nıknek viszont elsıdlegesen férfiúi lelkük –
animusuk – van.
A Jung-féle típustan szerint a világot illetıen két döntı tendencia mőködik az emberben: a
kifelé fordulás (extraverzió) és a befelé fordulás (introverzió). Noha mindkettı megvan
mindenkiben, és elıtérbe helyezıdésük is mindenkiben váltakozik, mégis az egyik emberben az
egyik, a másik emberben a másik tendencia dominál, olyannyira, hogy ezeknek megfelelıen két
alaptípus különböztethetı meg.
A tudat vonatkozásában négy funkcionális alapelemet különböztet meg a Jung-féle

pszichológia: a gondolkodást és az érzést, valamint az érzékelést és a sejtést (intuíciót); ezek közül a
gondolkozás a leginkább, az érzés pedig a legkevésbé tudatos, az érzékelés és a sejtés pedig ezek
közé esik. Mindegyik képesség megvan mindenkiben, de elıtérbe helyezıdésük ezúttal is
váltakozik, vagyis e tekintetben is beszélhetünk dominanciákról, s ezek is meghatároznak bizonyos
alaptípusokat az extra- és introvertált típusok mellett.
Jung szerint különbözı ösztönök, ösztönkörök vannak, ám az ember nem kizárólag
természethez kötött céllal (Naturzweck-kel) rendelkezik, hanem annak is jelentısége van, ami a
szellemi (das Geistige), – vagyis a kulturális, vallási és más ezekhez hasonló törekvések is
alapvetıen hozzátartoznak az emberi lényhez.
Nyilvánvaló, hogy a Jung-féle komplex analitikus lélektan egyértelmően spirituálisabb a
Freud-féle pszichoanalízisnél és a pszichoanalízis különféle elágazásainál (például a Fromm-féle
irányvonalnál).
Carl Gustav Jung döntı jelentıségőnek tekintette a szellemi tradíciókat és e tradíciók
szimbolisztikáját, rokonszenvvel és behatóan foglalkozott ezekkel, bár – s ez is kétségtelen –
egyáltalán nem a metafizikai tradicionalitás elvei szerint.
Sajnos Jung sem kerülte el azt – ami egyébként a mélypszichológiai iskolák mindegyikére
jellemzı – hogy a tudattal szemben a tudattalant tekintse idıbelileg is, de lényegileg is
elsıdlegesnek.
Jung szerint a tudat egy sziget, amely a tudattalan óceánjából kései és felszíni
képzıdményként merül a felszínre. E tekintetben nem jutott túlságosan távolra a Freud-fele
pszichoanalízishez képest.
Jung kétségtelenül rendkívül erıs hatást gyakorolt a pszichológia további alakulására, fıként
a fiatalabb – és a mélypszichológia iránt nyitott – kortársaira. E tekintetben három nevet és három, e
nevekhez kapcsolódó irányzatot kell említeni: Viktor E. Franklt es az általa megalkotott
logoszterápiai analitikát. Roberto Assagiolit és „pszichoszintezisnek” nevezett irányzatát (Assagioli
vezette be az extra- és introverzió mellé az infra- és szupraverzió fogalmát), valamint Fritz Künkelt
és a „sokfejő alany” elméletet. E három pszichológusnál – ha a doktrinális hangsúlyozás nem is kap
jelentısebb szerepet – a tudatnak, a tudatosnak és a tudatosságnak sokkal nagyobb szerepe,
jelentısege van.
Jung spirituális orientációjára figyelemmel a keleti tradícióval kapcsolatos könyvek szerzıi,
szent szövegek fordítói ıt kérték fel arra, hogy pszichológiai bevezetést vagy kommentárt írjon e
szakrális szövegfordításokhoz.
Ezek az egyébként igen érdekes kommentárok váltottak ki a metafizikai tradicionalitás
létszemléleti bázisát kialakító szerzık meglehetısen éles kritikáját. René Guénon es Julius Evola
„hatáskörtúllépésnek” tekintette Jungnak a tradíciókkal és a tradicionális tanításokkal kapcsolatos
értelmezéseit. Szerintük a szakrális-tardicionális tanítások szövegei pszichológiailag nem
ragadhatók meg és nem értelmezhetık érvényesen; s ha ezt valaki mégis megteszi, akkor az
„falsificatio”-nak, hamisításnak és félrevezetésnek minısül. Például igen rossz néven vették, amikor
a koncentráció-meditáció-kontempláció kiindulópontjának tekinthetı „mandalá”-kat Jung
egybevetette az elmebetegek – külsıleg és felületileg „mandala”-szerőnek tőnı –
képzetalkotásaival, figyelmeztetve arra, hogy ezek éppen „ellenképei” az igazi mandaláknak.
A Mysterium Coniunctionis Jung egyik igen nagy jelentıségő mőve, amely az alkímia
(alchymia, alchemia) egyik operáció-körét mutatja be vonatkozó szövegek alapján, kifejezetten a
komplex analitikus pszichológia szempontjai szerint értelmezve.
Azok, akik elıtt ez a tematika csak egy kicsit is ismert, jól tudják, hogy az alkímia
voltaképpen és elsısorban beavatás és metafizikai megvalósítási út volt. Ennek megfelelıen az
alkímiai tárgyú szövegek pszichológiai interpretációja csakis kétes érvényő lehet.
Jung alkímia-értelmezése – pszichológiailag – feltétlenül helytálló, s ha valaki így, ekként
olvassa, akkor egy nagyértékő könyvet olvas, önnön szellemi épülését elısegítve. Ha azonban úgy
véli, hogy az alkímia elsısorban pszichológiailag értelmezhetı – nem is beszélve arról, ha úgy
vélekednék netán, hogy csakis pszichológiailag fogható fel –, akkor súlyosan téved, megtévesztés
áldozata lesz, és – ha ezzel kapcsolatos „tudását” másokkal is „meg kívánja osztani” – maga is

megtévesztıvé, félrevezetıvé válik. Mindenesetre Jung hatalmas alkímia-értelmezési mőve
mellızhetetlen mindazok számára, akik komolyan érdeklıdnek egyfelıl a pszichológia, másfelıl
pedig a tradicionális tanítások iránt,
A Jung-féle komplex analitikus pszichológia freudiánus kritikája nem állja meg a helyét, s e
kritikák sutasága szinte azonnal megmutatkozik; különösen szembeötlı ez, ha a kritika a vallások és
spirituális szimbolisztikák vagy tanítások értelmezése kapcsán merül fel. Ugyanekkor ismételten fel
kell hívnunk az olvasók figyelmét arra is, hogy a Jung-féle szimbólum- és doktrínaértelmezések is
csak egy határozottan limitált körön belül érvényesek, s ezen a körön túllépve már semmi esetre
sem fogadhatók el Ezzel összefüggésben arra is rá kell mutatnunk, hogy azok a törekvések, amelyek
az Eranos-elıadások és az Eranos-évkönyvek – egyébként kiváló – elıadóit illetve alkotóit
jellemzik, s amelyek szerint a mitologémák, a vallások, a vallásos szimbólumok és a tradicionális
tanítások mind a valóságot fejezik ki, azt a valóságot, amely egy jungi értelemben felfogott
pszichikai-pszichológiai valóság, a tradicionális létszemlélet szempontjából veszedelmes
eltévelyedések és eltévelyítések, bármennyire is elıkelıbb hely illeti meg ezeket, mint azokat a
nézeteket, amelyek csak alaptalan meséknek tekintik a szellemi hagyomány alkotásait.
Carl Gustav Jung komplex analitikai vonala valójában kritikus tiszteletet erdemei:
tiszteletet, de erıs és határozott kritikát is, mindenekelıtt az Én-tudat alulról származtatott volta
miatt, amely spirituális-tradicionális nézıpontból abszolúte elfogadhatatlan.
Ha egyszer valaki létrehozná a tradicionalitással valóban harmóniában lévı –
pneumatológiai – pszichológiát, akkor Jung lenne az, akit – Assagioli, Franki és Künkel mellett –
nagyon erısen figyelembe kellene venni a meghaladásra méltó irányzatok képviselıi közül.
Az alkímia – lényege szerint – beavatási és metafizikai megvalósítási út. A fémtranszmutáció
egyfelıl szimbólum, másfelıl a tudattranszmutáció kísérı rítusa. Az alkímiai
mőveletek száma iskolánként különbözı lehetett, a legkülönbözıbb – olykor a kívülállók
megtévesztésére szolgáló félrevezetı – megnevezések mellett. Többnyire 3x7 mőveletrıl lehetett
beszélni, ezek körében pedig három „coniunctio”-ról, amelyek – egyebek között – az „androgynos”-
állapot realizációjával is szorosan összefüggtek.
Általában hét mővelet ment végbe a nigredóban (görög megnevezése szerint a
me/anōsisban), vagyis a feketeségben, a feketítésben és a feketedésben; hét mővelet az albedóban (a
leykōsisban), tehát a fehérségben, a fehérítésben és a fehéredésben; hét mővelet pedig a rubedóban
(görögül az iōsisban), a vörösségben, a vörösítésben és a vörösödésben. Mindhárom operáció-kör
csúcsán megjelent a három operáció-kör mint önálló mővelet. A nigredo a halál túlélésének a
megvalósítására irányult, az albedo az aióni halhatatlanságra, a rubedo pedig az abszolút
halhatatlanságra. A betetızıdés a Sol (Nap) vagy az Aurum (Arany) volt, amelyet Cauda
Pavonisnak (Pávafaroknak) is neveztek.
Carl Gustav Jung – hangsúlyozzuk ismét – pszichológiailag helyesen világította meg az
alkímiát, de tudatában kell lennünk annak is, hogy a pszichológiai megvilágítás elégtelen, ugyanis
az alkímia pszichológiafeletti, mint ahogyan a beavatás és a metafizikai megvalósítás is az.
Carl Gustav Jung életmővének már réges-rég meg kellett volna jelennie magyarul. Ez,
sajnos, nem történt meg, de megindult egy folyamat, amelynek egy része éppen a Mysterium
Coniunctionis mostani – nem teljes – közreadása. Remélhetjük és reméljük, hogy ez a folyamat
folytatódni fog, s a nagy jelentıségő Jung-életmő magyarul is mindenki számára hozzáférhetı lesz.
László András

1.
AZ ELLENTÉTEK EGYESÍTÉSÉNEK ALKÍMIAI NÉZETE
H. Silberer joggal nevezi a konjunkciót az alkímiai procedúra „központi gondolatának”1. A
szerzı helyesen ismerte fel az alkímia kiváltképpen szimbolikus jellegét, míg a kémikus V.
Lippmann a „coniunctio” szakkifejezést még tárgymutatójába sem veszi fel.2 Akinek csupán
felszínes ismeretei vannak az alkímiai irodalomról, az is tudja, hogy a beavatottak számára itt –
mint ahogy azt ık mindig hangsúlyozták is – a szubsztanciák végsı egyesítésérıl volt szó. Ezzel az
egyesítéssel remélték elérni munkájuk célját, vagyis az aranynak, illetve egy, az arannyal
szimbolikusan ekvivalens anyagnak az elıállítását. A konjunkció kétségtelenül annak ısképe, amit
manapság kémiai vegyületnek nevezünk. Arra azonban aligha találhatunk egyértelmő utalást, hogy a
régi beavatott ezzel kapcsolatban konkrétan arra gondolt volna, amire a modern vegyész. Ha az
elıbbi a phüszeisz, vagyis a „természetek” egyesítésérıl, a vas és a réz „ötvözésérıl”, vagy a kén és
a higany vegyítésérıl beszélt, akkor egyúttal egy jelképre is gondolt: a vas ugyanis Mars, a réz
pedig Vénusz, s így összeolvasztásuk szerelmi kapcsolat is. Az egymást átölelı „természetek”
egyesítését elsısorban nem fizikai es konkrét értelemben kell felfogni, hiszen itt „mennyei
természetekrıl” van szó, amelyek Isten parancsára terjedtek el. Ha „vörös ólmot” arannyal együtt
pörkölnek, „szellem” jön létre, vagyis az összetétel „szellemi” lesz, és a „vörös lélekbıl” keletkezik
a „mundi principium”. A Hg és a S vegyítése „fürdıt” és „halált” eredményez. A Cu és az aqua
permanens (rendszerint higany) vegyületeit mi csak amalgámnak hisszük, holott azok az
alchimisták számára titokzatos, „filozofikus” tengert jelentettek, mert számukra az aqua permanens
elsısorban jelkép vagy filozófiai feltevés volt, melyet különféle folyadékokban véltek felfedezni.
Azoknak a szubsztanciáknak, amelyeket vegyíteni akartak, számukra – minthogy nem ismerték
természetüket – egyfajta numinózus jellegük volt, mely kimondva vagy kimondatlanul valamiféle
szellemszerő megszemélyesítésre utalt. Voltak szubsztanciák, amelyek az élılényekhez hasonlóan
„megtermékenyítették” egymást, s ezáltal a filozófus szándéka szerint élılényt (zoón) hoztak létre.
Számukra a szubsztanciák hermafrodita természetőeknek látszottak, a vágyott konjunkció pedig
filozófiai operációnak, nevezetesen a forma és a matéria egyesítésének. A szubsztanciákban rejlı
kettısségekbıl magyarázhatók az olyan gyakori kettısségek is, mint például a két mercurii, a két
sulfura, az aurum nostrum és az aurum vulgi. Ilyen körülmények között semmi meglepı nincs
abban, ha a beavatottak a szinonimák csaknem áttekinthetetlen tömegét halmozták fel annak
érdekében, hogy a szubsztanciák titokzatos természetét kifejezzék. Noha a vegyészek számára ennél
terméketlenebb foglalatoskodást alig lehet elképzelni, a pszichológusok azonban kiváló alkalmat
látnak ebben a projektált tartalmak természetének megvalósítására. Mint minden szellemi
tartalomnak, a szóban forgóknak is van öngerjesztı tendenciájuk, vagyis olyan nukleuszt képeznek,
amely szinonimák garmadáját képes befogni. E szinonimák az egyesítendı elemeket
ellentétpáronként mutatják be (pld. férfi és nı, isten és istennı, fiú és anya, vörös és fehér, cselekvı
és szenvedı, test és szellem). Az egyesítendı ellentétet többnyire az elemek négyszólamúságából
vezetik le: a levezetés tulajdonképpeni forrása azonban az ismeretlen szerzıjő, De sulphure címet
viselı tanulmány. „Így kezdett a tőz a levegıre hatni, majd létrehozta a ként” – olvashatjuk a
szóban forgó mőben. „Azután a levegı elkezdett a vízre hatni s így létrehozta a mercuriust. A víz
elkezdett a földre hatni, s így létrehozta a sót. A föld azonban már semmire sem tudott hatni, semmit
sem hozott létre, csak fenntartotta a származékokat. Így a föld a többi elem táplálója és anyaöle.”
E három származékból jött létre a hím és a nıstény, vagyis nyilván a kénbıl és a
mercuriusból a férfi, míg a Mercuriusból és a sóból a nı. E kettı azonban „egy elpusztíthatatlant”
(unum incorruptibile) alkot, éspedig az úgynevezett „quinta essentiát” – „és így felel meg a négyzet
a négyzetnek”.
Az „egy maradandó” illetve a quinta essentia szintézise Mária axiómája szerint történik, és
1 Probleme der Mystik und ihrer Symbolik, 1914, p. 79.
2 Entstehung und Ausbreitung der Alchemie, 1919.

a szintézis negyedik eleme a földnek felel meg. Az elemek egymástól való elszakadása és ellenséges
szembenállása a kezdeti állapotot, a káoszt és a sötétséget reprezentálja. Egy késıbbi egyesülés
révén létrejön egy cselekvı (sulphur) és egy szenvedı (sal), valamint egy közbensı, kétértékő
minıség, a mercurius. Ebbıl a klasszikus alkímiai hármasságból származik a férfi és a nı
kapcsolata, mint a legfıbb és leglényegesebb ellentét. A tőzé a kezdet, és semmi sem hat rá; a földé
a vég, és semmire sem hat. A tőz és a föld között nincs egymásra hatás, s ezért nem alkot a négy
elem kört, vagyis teljes egészt. Ezt csak a férfias és a nıies elv szintézise teremti meg. így a kezdeti
négyszögnek egy quinta essentia révén egyesített elem-négyesség felel meg.
A kezdet alkimista minısítése pszichikailag egy primitív tudatnak felel meg, amely
állandóan magában rejti az érzelmi folyamatokban való széthullás veszélyét – akár négy irányba is.
Minthogy a négy elem a fizikai világ teljességét reprezentálja, e széthullás a világ alkotóelemeire
való felbomlást, vagyis egy pusztán fizikai, következésképpen tudattalan állapot létrejöttét jelenti.
Ezzel szemben az elemek összekapcsolása, valamint a férfias és nıies elv végsı szintézise mővészi
teljesítmény, vagyis tudatos fáradozás gyümölcse. Az összetétel eredményét a beavatottak
következetesen önismeretnek tekintették, s az önismeret – Isten ismerete mellett – elengedhetetlen
feltétele a lapis philosophorum elıállításának. A mőhöz kegyességre (pietas) van szükség, mely nem
egyéb, mint önismeret (cognitio sui ipsius). E gondolatot nemcsak a kései alkímia ismerte, hanem
már a görög alkímiai tradíció is: például Kratrész – arab közvetítéső – alkímiai tanulmányában azt
olvassuk, hogy a lélek tökéletes ismerete képessé teszi a beavatottat arra, hogy megértse a titkos
szubsztanciának adott számtalan nevet.3 Platón Tetralógiái hangsúlyozzák, hogy az idıpont
megfelelı kiválasztása mellett az önismeretet is figyelembe kell venni. Ebbıl világosan látszik,
hogy a konjunkció kémiai folyamata egyúttal szellemi szintézist is jelent, és itt néha úgy tőnik,
mintha az önismeret lenne hatással az egyesülésre, néha pedig úgy, mintha a kémiai folyamat lenne
a kiváltó ok. Ez utóbbi határozottan gyakrabban fordul elı, vagyis a konjunkció a lombikban (in
vitro) megy végbe, vagy – még meghatározatlanabb módon – a „természet edényében” (im vas
naturale), vagy pedig a mátrixban. Az edény másik neve „sír”, az egyesülésé pedig „közös halál”
vagy „napfogyatkozás”.
A coniunctio nem feltétlenül közvetlen egyesülést jelent, éspedig annyiban nem, hogy
bizonyos médiumra szorul, illetve per definitionem abban valósul meg: „Non fieri transitum nisi per
medium” (Csak egy közvetítı révén valósulhat meg az átmenet.). Laurentius Ventura szerint
„Mercurius est medium coniungendi” (a mercurius az összekapcsolandók médiuma). Ez „az a lélek”
(anima), amely „a test és a szellem között közvetít”. Ugyanez vonatkozik a mercurius szinonimáira
is, vagyis a leo viridisre valamint az aqua spiritualis sive permanensre is, melyek szintén media
coniungendik. A Consilium Coniugii az összekapcsolódás eszközeként emlékezik meg a jó illatról
vagy a „füstszerő gızrıl”, amely Baszilidész szerint a Szentlélek jó illatára emlékeztet. Ezek az
analógiák nyilván a mercurius „lelki” természetére utalnak, hiszen a mercurius az aqua
spiritualishoz (aqua aerisnek, vagyis levegı-víznek is nevezik még) hasonló életprincípium, s
helyreállítja a férfi és nı közötti kapcsolatot. A víz gyakori szinonimája a tenger, vagyis az a hely,
ahol a gyomorsavak feloldó tevékenységéhez hasonló „nász” megy végbe. A Tractatus Micreris
további szinonimaként említi az egyiptomi Nílust, a mare indorumot és a mare meridieit. E tengerek
„csodái” abban állnak, hogy enyhítik és egyesítik az ellentéteket. A királyi nászhoz ezért
tengerjárás kapcsolódik, mint ahogy azt Christian Rosencreutz leírja. Ezt az alkímiai motívumot,
mint ismeretes, Goethe is felhasználta a Faust II. részében, ahol is az az égei ünnepek értelmének és
megjelenésének alapját képezi. K. Kerenyi dolgozta ki az ünnep archetipikus tartalmának
értelmezését.4 A római szarkofágokon látható néreida-menetek a „menyegzıit és a temetésit”
ábrázolják. „Az antik misztériumok alapvetı szemléletéhez tartozik egyfelıl a nász és a gyász
azonosítása, másfelıl a születés és az élet halálból való eredeztetése.”
A mercurius tehát nemcsak összekötı, hanem összekötendı elem is, hiszen nemcsak a
férfias és nıies lénveget képviseli, hanem a „materia seminalis”-t is. A mercurius masculinust és a
3 Berthelot: La Chimie au Muyen-Age, 1893, III., p. 50.
4 K. Kerenyi: Das Aegaeische Fest, 3. kiad., 1950, p. 55.

mercurius foemineust a mercurius menstrualis (az „aqua”) köti össze. A Physica Trismegisti-ben
Dorneus a következı „filozófiai” magyarázatát adja ennek: Kezdetben Isten egy világot teremtett.
Ezt azután két részre osztotta, nevezetesen égre és földre. Van azonban benne még egy harmadik és
közbensı, vagyis eredeti egység is, mely részt vesz mindkét szélsıségben. Ez utóbbiak nem
lehetnek meg a harmadik nélkül, de a harmadik is rászorul a két szélsıségre. A harmadik a világ
eredeti egysége, a „megszentelt házasság köteléke”. A kettéosztásra azért volt szükség, hogy az
„egy” világ a lehetıségek állapotából a megvalósulásba átvezethetı legyen. A valóság
kettıségekbıl áll. Az egy azonban még nem szám; a kettı az az elsı szám, amellyel a sokaság, s
ezáltal a valóság kezdıdik.
E magyarázatból kiviláglik, hogy a kétségbeesetten evazív, univerzális mercurius – mely az
ezer alakban és színben csillogó Próteuszhoz hasonló – nem egyéb, mint az „unus mundus”, a világ
és a lét eredeti, önmagában megkülönböztethetetlen egysége, nem egyéb, mint a gnosztikusok
agnósziája, a kezdetek kezdetén lévı tudatlanság. A „mercurius léleknek” már volt szerencsém
szentelni egy külön tanulmányt, s ezért itt nem szeretném magamat ismételni.5 Csupán azt kívánom
kiemelni, hogy az alkimisták mercuriusa annak megszemélyesítését és szemléletessé tételét
szolgálja, amit mi manapság kollektív tudattalannak nevezünk. Míg azonban az „unus mundus”
fogalma metafizikai spekuláció, addig a tudattalant a maga megnyilvánulásaiban – legalábbis
közvetve – tapasztalhatjuk. Bár önmagában véve csak feltételezésrıl van szó, e feltételezésnek
legalább annyi jelentısége van, mint az atomok feltételezésének. A ma rendelkezésünkre álló
bıséges tapasztalati anyagból kiderül, hogy a tudattalan tartalmai – a tudatos tartalmakkal
ellentétben – oly mértékben keverednek, hogy alig különböztethetık meg, egymást pedig
könnyedén átfedik, mint ahogy az különösen az álmokban figyelhetı meg. A tartalmak relatív
megkülönböztethetetlenségébıl ered az a benyomásunk, hogy többé-kevésbé minden kapcsolatban
áll egymással, s így alapjában véve – a megjelenési formák rendkívüli változatossága ellenére is –
hátterükben egy egység húzódik meg. Viszonylag világos és körülhatárolható tartalmakat csupán
olyan motívumok és típusok képeznek, amelyek az egyes képzettársulások nukleuszai. Amint a
szellemtörténet is mutatja, ezek az archetípusok rendkívül tartósak, továbbá olyannyira
különbözıek, hogy – noha hatásaik elmosódnak, illetve más típusok szféráival egybeesnek, sıt
bizonyos tulajdonságaikat más típusok tulajdonságaival esetenként fölcserélik – megszemélyesíteni
és megnevezni engedik magukat. Különösen a mandala-szimbolika irányul kifejezetten arra. hogy
az archetípusok összességét egy olyan közös középpontra koncentrálja, amely a tudattartalmak énre
való vonatkoztatottságával mutat komoly rokonságot. Az analógia oly feltőnı, hogy még a –
szimbolikával tisztában nem levı – laikusnak is könnyen az a benyomása támad, hogy a mandala
tudatos mőalkotás. Természetesen a mandalák mesterségesen is utánozhatók, ami persze még
korántsem bizonyítja azt, hogy minden mandala utánzat lenne. A mandalák az esetek döntı
többségében spontán és a tudatosság által befolyásolatlan állapotban keletkeznek, mégpedig olyan
gyerekeknél és felnıtteknél, akiknek korábban fogalmuk sem volt a mandala-szimbolikáról.6
Szükség esetén a tudatkoncentrikusság visszatükrözıdéseként is felfoghatjuk a mandalát, viszont
egy ilyen nézetnek csak akkor volna jogosultsága, ha kimutatható lenne a tudattalan másodlagos
természete. A tudattalan azonban kétségtelenül régibb és eredetibb, mint a tudat, s éppen ezért a
tudat énközpontúságában az öntudatlan összpontosításának visszatükrözıdését vagy utánzását is
felismerhetjük.
Középpontjával a mandala éppúgy szimbolizálja minden archetípus végsı egységét, mint
ahogy a látszatvilág sokféleségét is, s ilyenformán tapasztalatilag megfelel az „unus mundus”
metafizikai fogalmának. Alkímiai megfelelıje a lapis philosophorum és szinonimái (különösen a
mikrokozmosz).7
Dorneus magyarázata valóban megvilágítja a lényeget annyiban, hogy bepillantást enged
számunkra az alkimisták mysterium coniunctionisába. Ha nem kevesebbrıl van szó, mint a
5 Symbolik des Geistes, 1948, p. 71kk.
6 Gestaltungen des Unbewusstten, 1950, p. 199kk.
7 Psychologie und Alchemie, 2. kiad., 1952, p. 438.

kozmikus ısállapot és a világ isteni öntudatlanságának helyreállításáról, akkor elképzelhetjük azt a
nem mindennapi bővöletet, amely e titokból árad; hiszen amirıl itt szó van, az – a klasszikus kínai
filozófia terminológiája szerint – a jin és a jang egyesítése a Taóban, valamint annak a „tertium
quid”-nek a sokat sejtetı elıvételezés, amelyet jómagam – egyrészt a pszichológiai tapasztalat,
másrészt pedig a Rhine-féle kísérletsorozat eredményei alapján – szinkronicitásnak neveztem. Ha a
mandala-szimbolika az „unus mundus” metafizikai gondolatának pszichológiai megfelelıje, akkor a
szinkronicitást parapszichológiai megfelelıjének kell tekintenem. Bár a szinkronjelenségek térben
és idıben jönnek létre, mégis figyelemre méltó függetlenséget mutatnak a fizikai lét e két
elengedhetetlen meghatározójától, s egyúttal nem illeszkednek be az okozatok láncolatába sem.
Tudományos világszemléletünk kauzalitása mindent különálló folyamatokban old fel, s
vizsgálódása tárgyait gondosan igyekszik izolálni. Bár ez a tendencia a megbízható megismerés
szempontjából feltétlenül szükséges, világszemléleti szempontból azonban mégis hátrányos, mert
fellazítja, illetve láthatatlanná teszi az események egyetemes összefüggését, s ezáltal komoly
akadályokat gördít a nagy összefüggések, vagyis a világ egységének felismerése elé. Jól tudjuk
azonban, hogy mindaz, ami történik, egyetlen világban történik, egyetlen világhoz tartozik. Ez
okból kell az eseményeknek egy a priori egységaspektussal rendelkezniük, viszont ez statisztikai
módszerrel aligha mutatható ki. Amennyiben jelenlegi felfogóképességünk megengedi, úgy tőnik,
Rhine-nak sikerült ezt Extrasensory Perception Experiments (EPS) segítségével kimutatnia.8 A
téridıtıl való függetlenség fenomenológiailag olyan távoli, okozati összefüggések nélküli
események találkozását, illetve értelemszerő egybeesését eredményezheti, amelyeket eddig a
telepátia, a léleklátás és a „precognition” tisztán leíró jellegő fogalmaival jelöltek. E fogalmaknak
természetesen nincs magyarázó értékük, hiszen önmagukban véve csupán egy olyan X-et jelölnek,
amely a többi X-tıl nem különböztethetı meg. Mindezekre a jelenségekre – ideértve a Rhine-féle
pszichokinetikus hatást és más szinkron-jelenségeket is, amelyekre már fentebb említett írásomban
utaltam annak az értelemszerő egybeesésnek a jellegzetessége vonatkoztatható, amellyel a
szinkronelvet meghatároztam. Ez utóbbi olyan összefüggésekre, illetve okozatilag össze nem
kapcsolt események egységére utal (jelezve ezáltal a lét egységaspektusát is), amelyet akár „unus
mundus”-nak is nevezhetnénk.
A mercurius rendszerint azt a titokzatos szubsztanciát jelöli, amelynek két szinonimája a
panacea (mindent gyógyító orvosság) és a „medicamentum spagiricum”. Ez utóbbit Dorneus a
Paracelsus-féle „balzsammal” azonosítja, mely közeli analógiája a bazilidánusok müronjának.
Továbbá a Paracelsus de Vita Longa címő tanulmányában életelixírként említett balzsam fogalma
ahhoz a „gamonymus” megjelöléshez kapcsolódik, amelyet „esküvın megnevezettnek”
fordíthatunk. A balzsamot – mely a „természetnél is magasabb szinten áll” – Dorneus az emberi
testben is megtalálni véli, és egy éteri szubsztanciához hasonlítja. Ez hivatott biztosítani az élı test
elemi részeinek tartósságát, s így nemcsak a test számára jelenti a legjobb orvosságot, hanem a
szellemnek (mens) is. Noha testszerő szubsztanciáról van szó, a spagirikus orvosság – mint a
szellem (spiritus) és a lélek (anima) egyesítıje – lényegében szellemi (spiritalis). A „meditatív
filozófia” lényege Dorneus szerint a test leküzdésében van az „unio mentalis” révén. E tisztán
szellemi unió azonban még senkit nem tett bölccsé; csak a szellem (mens) összekapcsolódása a
testtel az, ami az igazi filozófus ismérve, aki aztán remélheti és várhatja teljes egyesülését az „unus
mundus”-szal, a világ rejtett egységével. Istennek az volt a szándéka, hogy bennünket e cél felé
fejlesszen, s hogy İ legyen minden mindenben.
Nemcsak Dorneus, hanem az egész alkímia szempontjából is jelentıs, hogy az unio mentalis
még nem a csúcspont, hanem csak a procedúra elsı fokozata. A második fokozat akkor érhetı el, ha
az unio mentalis, vagyis a szellem és lélek egysége összekapcsolódik a testtel. A mysterium
coniunctionis beteljesülésére azonban csak akkor van remény, ha a szellem-lélek-test egysége a
kezdetek unus mundusához kötıdik. A konjunkció e harmadik fokozatát Mária
mennybemeneteleként és megkoronázásaként ábrázolták képileg, ahol is az lstenanya a testet
reprezentálja. A mnennybemenetel tulajdonképpen menyegzı, a hieroszgamosz keresztény
8 J. B. Rhine: New Frontiers of the Mind, 1937., továbbá The Reach of the Mind, 1948.