nem vigyázunk, könnyen eme kedvessége válhat a röggé, melyben megbotolhatunk, és akkor már hiába törjük a fejünket, hogy mitévők legyünk. Előbb-utóbb már nem marad következő nap, amire elhalaszthatnánk a kötelességünket, és akkor már mondhatni úgyis mindegy lesz, hiszen elkéstünk, a rém utolért bennünket. Kedves diáktársam, én azt javallom, hogy le kellene ülnünk a legelső adandó alkalommal és rá kellene kényszeríteni magunkat a munkára. Ily módon remélhetőleg megjönni találna a kedvünk s ihletünk, mely megmentene minket a kellemetlenségektől.Nem beszélve arról, hogy többszöri ilyen eset elteltével már megszokásból is mihamarabb neki tudnánk látni a teendőinknek. Persze ez nem minden esetben egyszerű, és ez számomra is teljesen világos. Ami azt illeti, túl jól… hisz más esetben most nem kellene tartanom attól, hogy szavaimból netalántán kifogyni találok, és nem sikerül időben befejeznem a mondandóm. Mert elkezdeni valamit egy dolog, de véghezvinni azt, amibe belefogtunk, az megint teljesen más. Kedves diáktársam, itt ülök a forró székemen, az asztalomis már tiszta „nyál”, de próbálom magamból kierőltetni az utolsó szavakat. Azonban még mielőtt végére érnék írásomnak, egy vallomással tartozom: ez a tizenötödik nap, és mielőtt elkezdtem írni, már tudtam, hogy az árny már nem csak fenyeget. Megbotoltam azon a bizonyos rögön, és a határidő elérkezett. Valamilyen csoda folytán sikerült késleltetnem az elkerülhetetlent, és legutoljára még abban reménykedtem, hogy befejezhetem gyorsan a mondandóm, de az időt, a határidőt megvezetni nem lehet. Érzem, már hallom, ahogyan a szörny egyre közelebb hajol. Túl közel… Már nem vár tovább; türelmét végleg elvesztette. És ha írásom befejezni már nem is tudom, legalább arra kérem olvasóm, okuljon a hibáimból. Ne mondja többet, hogy majd megcsinálom. Ne várja meg a „szörnyeteget”. Kuli Zoltán 10/A
Kerti ötletek