Séta a zene erdejében - Művészetek Palotája

(Blue Skies,1988), melyen az énekesnő
hagyományos jazzrepertoárt vonultat fel
zongora-bőgő-dob kísérettel. Ez a kivételes
gyűjtemény azonban olyan szakmai
sikereket aratott, hogy egyes – az M-Base
stílusára csak mértékkel vevő kritikusok –
szerint az első pályaszakasz kiemelkedő
teljesítménye az 1988-as lemez. Mondani
se kell, a Blue Skies se átlagprodukció: a
jól ismert jazzdarabok, kiváltképp a Shall
We Dance és a Sweet Lorraine, újszerű
modulációkkal, szokatlan hajlításokkal és
váratlan melodikus bővítményekkel tűnnek
ki a feldolgozások tömegéből. Utóbbit
például az átlagosnál sötétebb tónusban,
Mulgrew Miller zongorakíséretével, egyes
szám harmadik személyben énekli, és aki
csupán ezt az egy számot ismeri tőle, az
is pontosan tudja, hogy Cassandra Wilson
milyen fi nom eleganciával énekel.
Miközben a szakirodalom különbségeket
keres a pályaszakaszok termékei között,
s igyekszik kimutatni az életmű hullámzó
színvonalát, maga az énekesnő a lemezek
lényegi összefüggéseit hangsúlyozza.
Ő nem fejlődést érzékel saját pályáján,
hanem úgy véli, munkái láncszerűen
kapcsolódnak egymáshoz, egy-egy album
egy bizonyos életszakasz művészileg hű
reprezentációja, vagyis azt mutatja meg, az
előadó hol tart épp akkor gondolkozásban,
érzésekben, világképben.
A laikus fül által is érzékelhető változást jelentett
Cassandra Wilson művészi karrierjében
a Blue Note kiadóhoz való átigazolása
1993-ban. E pályafordulat első eredménye
a Blue Light ’Til Dawn című lemez lett.
Az arrangement-ok egyszerűsödtek, a
hangszerpark méretben csökkent (az 1990es
Jumpworldön még öt fúvós egészítette
ki a zenekar magját jelentő ritmusszekciót
és gitárt), viszont az előadások izgalmas
új hangárnyalatokkal bővültek (tangóharmonika,
steel gitárok, klarinét). Egyértelmű
lett Wilson blues felé fordulása (két Robert
Johnson-feldolgozással), s ekkortól nőtt
meg érdeklődése a pop- vagy rockdarabok
jazzes átiratai iránt is. Ugyanezt az utat
járta az énekesnő következő, New Moon
Daughter című albumán is, csak az előadások
lettek még csiszoltabbak, alkalmasint
talán egy kicsit manírosak is. Megszületett
az új Cassandra Wilson, a műfaj szeszélyesen
kalandos kedvű sztárja.
Bizonyosnak tűnik, hogy e máig tartó Blue
Note-korszak egyik csúcsteljesítménye a
már szokatlan papírtokjával is feltűnést
keltő Miles Davis-emléklemez (Traveling
Miles, 1999) lett. Míg a Miles-CD szakmai
siker volt – sajnos ma már túl keveset beszélnek
róla –, a 2002-es Belly Of The Sun
igencsak megosztotta a Cassandra-rajongókat.
A lemez zeneanyaga nagyrészt nem
jazzelemekből állt össze, sokan crossover
albumként emlegették, s elhangzottak
olyan vélekedések is, miszerint Cassandra
Wilson (már) nem is igazi jazzénekesnő.
Fotó: Jenny Bagert
Kétségtelen, hogy az urbánus M-Base
korszak után meglepő volt a country-, illetve
bluegrass-dominancia a CD-n, amely
ugyanakkor ismét erősen személyes művészi
megnyilatkozás volt, hazatérés a vidéki
Amerikába.
Vannak, akik a Glamoured (2003) megjelenésével
újabb paradigmaváltást
érzékelnek Wilson pályáján. Ismét megnőtt
a saját szerzemények jelentősége, további
minimalizálódáson mentek át a hangszerelések,
és az énekesnő részben elektromos
hangszeresekre bízta kíséretét. Legutóbbi
lemezén, a Loverlyn tovább szimplifi kálta az
arrangement-okat, „háziasan” természetes
hangvételű albumot készített egy bérelt
házban, a szülővárosában. Új lemezének
feltűnő jegye, hogy rehabilitálta az eddig
háttérbe szorított akusztikus zongorát.
Jason Moran kiszámíthatatlan fordulatokkal
teli játéka a CD egyik nagy értéke. De hallgassuk
csak meg a Louis Armstrong 1928as
előadása óta világhírű St. James Infi rmaryt.
A hipnotikus modern groove és a blues
mesteri keverése világosan jelzi: Cassandra
Wilson ma is a régi gyökerekből táplálkozik,
más szóval hű önmagához. •
2009. november 5. 19:30
Bartók Béla Nemzeti Hangversenyterem
Cassandra Wilson (USA)
Km.: Cassandra Wilson (ének),
Jonathan Batiste (zongora), Marvin
Sewell (gitár), Reginald Veal (bőgő),
Herlin Reily (dob), Lekan Babalola
(ütőhangszerek)
51