47.pdf

A svéd nyelvű eredeti mű címe: 

Är det någon där ute? 

Copyright © by Margit Sandemo, 1989 

All rights reserved 

Hungarian translation © Kovács Ilona, 1997 

Hungarian edition © CESAM HUNGARY, 1997 

A fordítást az eredetivel egybevetette: Miszoglád Gábor 

Felelős kiadó és szerkesztő: Nagy Árpád 

A kiadó címe: Budapest, 1063 Kmety György u. 18. 

ISBN 963-8374-76-4 

HU ISSN 1417-1589 

Készült: AiT Trondheim A.S., Norvégia 

Ára: 448 Ft 

A „Skandináv regények” sorozat kötetei havonta jelennek 

meg. 

Terjesztés: 

megrendelésre, illetve a könyv végén feltüntetett 

könyvkereskedőknél. 

Előfizethető a Magyar Posta Rt. Hírlapüzletági Igazgatóságánál 

(1846 Budapest), az ügyfélszolgálati irodákban 

(1. a könyv végén), a hírlapkézbesítőknél, és vidéken 

a helyi postahivatalokban, valamint a sorozat kiadójánál. 

(A megrendelőlapok az előfizetéshez a kötet végén 

találhatók.) Az előfizetési díj 400 Ft/kötet.

A „JÉGHEGYEK NÉPE” könyvsorozat negyvenhetedik, 

befejező kötete. A sorozat – Margit 

Sandemo norvég írónő alkotása – Gonosz Tengel 

leszármazottainak évszázadokon átívelő történetét 

meséli el Gonosz Tengel magával az ördöggel kötött 

szövetséget… 

Van valaki odakint? 

Véget ért a Jéghegyek Népének hosszú, küzdelmes 

harca Gonosz Tengel ellen. Veszedelmes ősük 

megsemmisült, nem tér vissza többé. 

Ám senki nem tudja, hogyan alakul a jövő. Egyre 

több megválaszolatlan kérdés merül fel. A Jéghegyek 

Népe megint izgalmas kaland előtt áll?…

1. fejezet 

TIILI TÖRTÉNETE teljesen egyedülálló. Az egész 

földön nincs párja. 

Szerencsére. Hiszen senkit nem sújtott oly keményen 

Tan-ghil átka, mint a kis Tiilit. 

Érzékeny, boldog bakfis volt a Jéghegyek Népének 

völgyében, 1284-ben, a szerencsétlenség 

idején. Gondtalan, kiegyensúlyozott életet élt anyjával, 

Didával és ikertestvérével, Targenorral. Az 

állatok sorsát nagyon a szívén viselte. Jéghideg téli 

napokon sem volt rest megetetni nem csupán a ház 

körül a jószágot, de a környéken a vadállatokat is. 

Az emberek megmosolyogták ilyenkor, de mosolyukban 

a gúnynak még a szikráját sem lehetett 

felfedezni. Gyöngéd szeretettel vették körül a hóbortos 

leányt. Tiilinek nem volt ellensége. 

Kivéve egyvalakit… 

Akadt azért védelmezője is. 

Volt egy nagyon furcsa babája. Inkább gyökérre 

hasonlított, ő mégis barátjának tekintette. Ügy bánt 

vele, mintha élne. Miután megkapta, elkerülte házukat 

az éhség és szegénység. Pedig ezek a Jéghegyek 

Népének völgyében mindennapos vendégek 

voltak. 

Számára a magas, meredek hegyek között meghúzódó 

völgykatlan jelentette az egész világot. Lélegzetelállítóan 

szép látványt nyújtott nyáron és 

ősszel. Olykor még télen és tavasszal is, amikor a

nap egy kicsit felmelegítette a szikrázó hótakaróba 

burkolózó tájat. Tiili jól ismerte az összes csillagot. 

Úgy képzelte, föntről óvják lépteit. Amikor az égre 

nézett, úgy rémlett neki, mintha barátságosan integetnének 

felé. 

Sok barátra tett szert, boldogan élt a völgyben, 

mit sem sejtve a völgyön kívüli életről. 

Egyetlen sötét árnyék borult a völgylakók életére. 

Tan-ghil, a gonosz öregember. Magányosan 

lakott lent a tengernél, egy kis házban. Mindenki 

rettegett tőle. Tiili is. Anyja, Dida annyira gyűlölte, 

amennyire ember gyűlölhet valakit. 

Tiili nem sejtette ennek a határtalan gyűlöletnek 

az okát. Nem tudhatta, hogy Didát vagy húsz évvel 

ezelőtt megerőszakolta a gonosz Tan-ghil. Arról 

sem volt tudomása, hogy Tan-ghil valójában Dida 

nagyapja, de egyben az ő és testvére, Targenor apja. 

Dida megesküdött, hogy gyermekei soha nem 

fogják megtudni az igazságot. 

Álmukban sem gondolták volna, hogy Tan-ghil 

most Tiilire vetette ki a hálóját. 

Jaj, mennyire félt tőle a lány! Tudták, hogy ért a 

varázslathoz. Egyetlen varázsigével jégbe fagyasztotta 

vagy felgyújtotta a völgy lakóit, ha megpróbáltak 

elmenekülni a katlanból. Ahhoz, hogy elpusztítson 

valakit, elég volt, ha csak felbosszantották, 

vagy ha az útjába kerültek. Az a hír járta, halhatatlan, 

de Tiili nem hitt ebben. 

Édesanyja és bátyja imádták Tiilit. Épp ezért 

nagyon féltették. Vigyázták minden lépését, ne-

hogy baja essen. 

Mégis megtörtént a szerencsétlenség. 

Néhány gyermek megkaparintotta gyökér alakú 

babáját. Tiili nem tudta, hogy a gonosz Tan-ghil 

keze van a dologban. Régóta le akart csapni Tiilire, 

a „kicsi virágra”, de amíg a gyökérbabát a házban 

tudta, semmit nem tehetett ellene. A mandragóra 

erős védelmet nyújtott. 

Amikor Tiili tudomására jutott a lopás, azonnal 

babája keresésére indult. De soha nem érkezett 

haza. Eltűnt út közben. Örökre nyoma veszett. 

Tiilivel együtt Tan-ghil is eltűnt. Ő azonban 

harminc nap után visszatért. Diadalittasan, elégedetten. 

Gonosz csönd vette körül. Nem fedte fel 

Tiili eltűnésének okát. 

TIILI ELINDULT a házak között vezető szűk ösvényen, 

hogy ráleljen eltűnt barátja nyomára. Egy 

helyen az utat hatalmas fatörzsek szegélyezték, és 

eltakarták a kilátást. 

Ott várt rá a szörnyeteg. 

Tiili hirtelen megtorpant, meg akart fordulni és 

hazaszaladni. Tan-ghil azonban kinyújtotta a karját, 

mormogott valamit, rámeredt azzal a hideg, 

sárga tekintetével… 

És Tiili lába földbe gyökerezett. 

Közelebb lépett hozzá. Tiili elsápadt félelmében. 

Nem tudta levenni a szemét az undorító ábrázatról. 

Néhány zsíros hajtincs tapadt a fejére. Bőre meg-

szürkült, szája inkább csőrre emlékeztetett. Mélyen 

ülő szeme alig látszott a ráncoktól. 

– Téged jelöltelek ki a feladatra – recsegte az 

ocsmány, érdes, reszelős hang. – Velem jössz! 

Tiili ellenkezni próbált, segítségért akart kiáltani, 

de a gonosz varázslat elnémította. Egy árva 

hang sem jött ki a torkán. 

– Indulj! – parancsolta Tan-ghil ellentmondást 

nem tűrően. 

Tiili megindult az alacsony szörnyeteg előtt. 

Nem volt többé akarata. Belül egyre segítségért 

kiáltozott Didához s Targenorhoz, de azok nem 

hallották a könyörgését. 

Tan-ghil egyre jobban hajszolta hátulról. Nem 

akarta, hogy meglássa őket valaki, ezért az állatoknak 

kijelölt ösvényt választotta. Tiili jól ismerte ezt 

az utat, felfelé vezetett a hegyek közé. 

Olykor meg-megtaszította. Így próbálta mutatni 

az utat, no és persze így akarta siettetni. Tiilit szinte 

égette az érintése. Ahányszor hozzáért, összerázkódott. 

Megpróbált kiáltani, de hiába. Tan-ghil 

megdühödött, amiért ilyen érzékeny, és egyre csak 

morgott magában. Többnyire a lány számára érthetetlen 

szavakat motyogott, néha azonban elhatolt a 

füléig egy-egy mondat: amit vetettem, most majd 

learatom… 

Nem értette, miről van szó, mindenesetre félelmetesen 

hangzott. 

Potyogtak a könnyei. Majd meghalt félelmében. 

Egyre messzebb kerültek az emberektől. Ó, bár-

csak erre vetődne egy vadász vagy egy pásztor! 

De egy lélekkel sem találkoztak. 

Tiili elfáradt. Tan-ghil erős tempót diktált a meredek 

úton, ám ő nem látszott fáradtnak. Tiili többször 

megbotlott. Ruhája elszakadt, beleakadt a borókabokrokba. 

Jaj, mi lesz most? – gondolta elfogódottan. 

– Anyuska mennyit dolgozott vele, több 

kis bőrdarabból varrta össze. 

Ahányszor Tiili orra bukott, Tan-ghil türelmetlenül 

rámordult. Erre a lány rögtön felugrott, nem 

akarta, hogy a szörnyeteg hozzáérjen. 

Tiilinek eszébe sem jutott elgondolkozni azon, 

miért nem hozta magával a korsót, hiszen nem is 

tudott a létezéséről. Tan-ghil már fel is ért jövendő 

rejtekhelyükhöz. Végigfürkészte a terepet. Kezdődhet 

a harminc napos rituálé. 

Ránézett zsákmányára, és várakozástelien elmosolyodott. 

Tiilit elborzasztotta ez a mosoly. 

Anyám! Targenor! Segítsetek! 

Amikor leszállt az alkony, gonosz fogvatartója 

megállt. Már épp ideje volt, mert Tiili nehezen 

kapkodta a levegőt. Egyrészt a megerőltető túra 

miatt, másrészt mert sírás fojtogatta. 

Tiili könnyes szemmel felnézett. Két, majdnem 

egyforma hegycsúcs magasodott előtte. Ijesztő látvány. 

Ebben a helyzetben persze nem csoda, hogy 

megrémült. Az alkonyat, a szörnyeteg a háta mögött, 

a kiszolgáltatottság, a félelem… 

Targenor mindig nagyon óvta. Erről a helyről 

azonban valószínűleg sem ő, sem az anyja nem

tudott. 

Barátai, a csillagok már elfoglalták helyüket az 

égbolton. 

Most viszont még ők is idegennek és elérhetetlennek 

tűntek. Mintha megijedtek volna szörnyű 

kísérőjétől. 

Jaj, milyen magányos és kiszolgáltatott! 

Tan-ghil hirtelen felrikoltott, mint egy madár. A 

hegyoldal visszaverte a kiáltást. 

Tiili rémülten várakozott az újra beállt csendben. 

Aztán… 

Nem akart hinni a szemének… 

Lentről a meredek hegyoldalon magas, fekete 

férfiak közeledtek szerzetesi csuhában. Szép szál, 

vágyakozó tekintetű férfiak egytől-egyig. 

Tiili a döbbenettől majdnem eszméletét veszítette. 

Nagynehezen fogta csak fel, hogy Tan-ghil idegen, 

számára érthetetlen nyelven beszél hozzájuk. 

Behízelgő mosollyal válaszoltak neki. 

Egyre közeledtek Tiili felé… 

Leplezetlen kéjvágy tükröződött a szemükben… 

Metszőfogaik kivillantak, ahogy széles mosolyra 

húzódott a szájuk… 

Tiili reszketett félelmében. 

Tan-ghil megállította őket. Felemelte a kezét, és 

sivító hangján lassan, fenyegetőn varázsigéket 

mormolt feléjük, melyekből a lány egy szót sem 

értett. Annyit mégis felfogott, hogy ő Tan-ghil áldozati 

báránya, ezért nem akarja, hogy hozzányúl-

janak. 

Tiilit egyáltalán nem nyugtatta meg ez a felismerés. 

El nem képzelhette, mi a célja vele. Soha nem 

ártott neki. 

Anyám… Targenor! Segítsetek! Könyörgöm, 

segítsetek kiszabadulni innen! 

Tan-ghil visszasorakoztatta a férfiakat a helyükre. 

Mozdulatlanul álltak, mintha láthatatlan lánccal 

odabilincselte volna őket. Aztán belekezdett a ráolvasásba. 

A semmiből új alakok tűntek fel a közelben. A 

szoborszerű hegycsúcsok alatt elterülő kis fennsíkon 

három nagyon alacsony férfi ült keresztbevetett 

lábbal, dobbal az ölében. 

Jaj, milyen csúnyák! Mintha a Jéghegyek Népének 

völgye legöregebb lakóinak torzképei lettek 

volna. Ők, akárcsak Tiili ősei, keletről, Tarangaiból 

vándoroltak a völgybe. Tiili tudta, hogy arrafelé 

vannak sámánok. De hogy ilyen csúnyák, 

arról sejtelme sem volt. 

Tiili Vintersorgot, Katot és Kat-ghilt látta odafönt 

dobbal az ölükben. Tan-ghil leszármazottai 

mind, nem csoda hát, hogy olyan förtelmes az ábrázatuk. 

Tan-ghil hirtelen jelet adott a három dobosnak. 

Majd elégedett mosollyal várakozón Tiili felé fordult. 

Soha nem látott még ilyen visszataszító mosolyt! 

Hát ez már sok!

Kétségbeesetten felsikoltott, és rohanni kezdett. 

Hogy is gondolhatta, hogy elmenekülhet Tanghil 

elől? A szörnyeteg egy kézmozdulattal megállította. 

Tiili csak az undorító tekintetét látta maga 

előtt. Szédülés fogta el. Körülötte minden lebegni 

kezdett, csak a visszataszító, sárgás tekintet meredt 

rá mozdulatlanul. 

Amikor Tan-ghil látta, hogy a lányt teljesen a 

hatalmában tartja, a három sámán felé fordult. Jelet 

adott, mire azok egyszerre dobolni kezdtek. A 

sziklafalak visszaverték a hangos dobszót. 

A csuhába öltözött férfiak csoportja csendben 

várakozott. 

Tan-ghil újra Tiili felé fordult. 

– Táncolj – hörögte parancsolón. – Tudom, hogy 

az a nő megtanított törzsünk ősi táncaira. Rajta, 

gyerünk! 

„Az a nő”? Drága jó édesanyja, Dida meg akart 

őrizni valamit abból a kultúrából, amit a messzi 

keletről hoztak magukkal. Mivel Tiili kecses, jó 

mozgású volt és szeretett táncolni, megtanította a 

régi táncokra. Jaj, mennyit nevettek ezeken a különös 

táncórákon! 

Tan-ghil ezek szerint rejtekhelyéről kileste őket. 

Az emlék fájdalommal töltötte el a szívét. 

Tiili nem akart engedelmeskedni a gonosznak. 

De már nem rendelkezett szabadon az akaratával. 

Ráadásul a dobszó olyan hatást gyakorolt rá, hogy 

még ha akart se tudott volna ellenállni. A sámánok 

egyre gyorsabb ritmusban és mind hangosabban

verték a dobokat, majd énekelni kezdtek, mármint 

ha a monoton ráolvasást éneknek lehet nevezni. 

– Táncolj! – parancsolta Tan-ghil. 

A lába szinte magától követte a dobok ritmusát. 

Miközben a jól megtanult, rövid, gyors lépéseket 

járta, szeme sarkából különös, átlátszó teremtményeket 

fedezett fel a sámánok körül. Ide-oda ugráltak, 

közelebb húzódtak hozzá, majd eltávolodtak. 

Tiili nem tudott Kat és Kat-ghil szellemeinek létezéséről, 

ezért félelem fogta el, ám tehetetlen volt, 

mintegy révülten követte a ritmust, riadt, ijedt tekintettel. 

A dobolás egyre gyorsult. A szép, feketébe öltözött 

férfiak felnyögtek izgalmukban. Ha Tan-ghil 

varázserővel nem fékezi meg őket, már rég rávetették 

volna magukat Tiilire. Tiili érezte, hogy Tanghil 

is a tánc, a dobszó és a sámánok kántálásának 

hatása alá került. Akadozva szedte a levegőt. 

Tiili nem értette, miről énekelnek, mégis ismerősnek 

tűnt a jelenet. Gyerekkorában hallott azokról 

a távoli, keleti őshazában gyakorolt szertartásokról, 

amikor szűzlányokat áldoztak fel a törzs 

öreg férfitagjainak jelenlétében. A szűz haláltáncának 

látványától visszatért beléjük az életerő. Kétségbeesett 

sírásra fakadt, de nem tudott mit tenni. 

És a szép férfiak sokkal rosszabbnak bizonyultak, 

mint ha vének nézték volna végig a táncát. 

Felgerjedtek és undorító dolgokat műveltek Tiili 

szeme láttára. Megpróbálta elfordítani a tekintetét. 

Nem bírta abbahagyni a táncot, a dobszó egyre

sodorta tovább és tovább. 

Tan-ghil undorító tekintete elégedetten csillogott, 

amint Tiilit és az őt sóvárogva bámuló férfiakat 

figyelte. Valami más is bujkált a szemében, 

ahogy nézte a lányt. Tiilit ettől szinte az ájulás kerülgette. 

Behunyta a szemét, hogy megszabaduljon 

a szörnyű látványtól. 

Kezdte fáradtnak érezni magát. Nem csoda. A 

hosszú hegyi túra után még ilyen gyilkos tempóban 

táncolnia is kell? 

Hadd pihenjek egy kicsit – könyörgött magában. 

A sámánok egyre vadabbul verték a dobokat, 

énekük üvöltéssé erősödött. A sápadt férfiak szinte 

vinnyogtak, annyira felajzott állapotba kerültek. 

Tan-ghil azonban megint azt parancsolta: Gyorsabban! 

Gyorsabban! 

Kétségtelenül ütött az utolsó órája. Ő az áldozat. 

Most járja haláltáncát. Nem tudta, miféle isteneket 

elégítenek ki a feláldozásával. 

Öljetek meg! – rimánkodott némán. Legyetek 

irgalmasak, öljetek meg! 

Ám Tan-ghil nem ismerte az irgalmat. 

Félájultan érezte, amint letépnek róla egy ruhadarabot. 

– Ne – könyörgött. 

Meg sem hallották a könyörgését. 

Hirtelen hatalmas robaj hallatszott. Tiili kinyitotta 

a szemét, és látta, hogy a hegyoldal meghasadt. 

Én idéztem volna elő? A dobok, a kántálás, a

táncom… Hát erre ment ki a játék? Varázslat történt. 

Akkor talán… mégsem kell meghalnom? 

Bár százszor inkább a halál, mintsem hogy 

ezeknek a felajzott férfiaknak essek áldozatul – 

gondolta. Tudom, mit akarnak tőlem. Jaj, ha csak 

hozzám érnek.. .akkor már inkább a halál! 

Nem bírta szusszal. Már egy ideje elkezdett dülöngélni, 

elvesztette egyensúlyát. Szíve hevesen 

vert. 

Leszaggatták róla a ruháját. 

A férfiak kiáltozni kezdtek. Ki akarták szabadítani 

magukat a varázslat alól, hogy végre magukévá 

tegyék. Tan-ghil még mindig visszatartotta őket. 

A lány az ő zsákmánya. 

Tiilit erős szédülés fogta el. Ereje végére ért. 

Képtelen volt akár egyetlen mozdulatot is tenni. 

Jajkiáltást hallatva összeesett. Mielőtt elveszítette 

volna az eszméletét, végső kétségbeesésében az 

édesanyjára gondolt.

2. fejezet 

KÜLÖNÖS VÖRÖS fény ébresztette fel. 

Meztelen volt. Megpróbálta eltakarni magát a 

kezével, de nem bírt mozdulni. Kezénél és lábánál 

fogva odaláncolták egy barlang bejáratánál a sziklafalhoz. 

Ezt a hasadékot a hegyoldalban ő idézte 

elő a táncával. Vörös fény burkolta be, és meleg 

szél fújt. 

Tan-ghil és a szép férfiak szintén a barlang bejáratánál 

álltak. 

Ügy tűnt, a férfiak teljesen megrémültek a vörös 

fénytől! 

Biztosan csak álmodik. Mindjárt felébred odahaza 

az ágyában. 

Ám ahogy mozdulni próbált, kezébe és lábába 

belehasított a fájdalom. Nem álmodik, tényleg ide 

van láncolva! 

Tan-ghil erélyesen beszélt a feketébe öltözött 

férfiakhoz. Mintha óva intette volna őket attól, 

hogy Tiilihez érjenek. Hanem amikor elfordult, az 

egyik férfi közelebb húzódott hozzá, és meztelen 

teste felé nyúlkált. Ki tudja, még mit akart csinálni 

vele. Tiili kiáltani próbált. Fölösleges volt aggódnia. 

Amikor a férfi kinyújtotta a karját, hogy megérintse, 

felüvöltött fájdalmában. Megpróbált 

odébbhúzódni, de már későn. Karja lángra lobbant, 

őt pedig beszippantotta a nyílás, miközben bőre 

lefejtődött testéről.

A többiek fejvesztve menekültek a barlang bejáratából. 

Tan-ghil utálatos mosollyal, elégedetten 

szemlélte az eseményeket. 

Tiili leküzdhetetlen undort érzett, és szinte bénult 

állapotba került. Biztos volt benne, hogy a 

sápadt férfiak többé nem fogják zaklatni. Ez valamennyire 

megnyugtatta. 

Egyedül maradt Tan-ghillel, a falon lógva a láncain. 

Esdeklőn nézett rá. 

A szörnyeteg azonban könyörtelenül így szólt: 

– Születésed pillanatától fogva erre a feladatra 

lettél szánva. A kincsem mögötted van elrejtve a 

hegyoldalban. Senki nem kaparinthatja meg, csak 

én, mivel tudom, hogyan juthatok be rajtad keresztül. 

Csak nem mosoly akar lenni ez a rémisztő vigyor? 

Tiili elborzadva nézett rá, amikor ecsetelte, 

hogyan nyílik meg rajta keresztül az út a kincshez. 

– Itt… a lakat – mondta és a lány altestére mutatott. 

– És itt a kulcs hozzá! 

Majd koszosszürke köpenye alól előhúzta férfiasságát, 

amitől Tiilit hányinger fogta el. Elfordította 

a tekintetét. A szörnyeteg gonoszul felnevetett. 

– Még nem kerül rá sor, még nem! Még várnod 

kell türelmesen. Először a fivéredet akarom. Elviszem 

a patkányfogóhoz. Ő majd segít rajtam. Még 

nem érkezett el az idő, hogy uralkodjam a világ 

felett. Túl zavaros a világ ahhoz, hogy átvegyem. 

Meg akarom várni a számomra kedvező pillanatot.

Úgy félévszázad múlva visszatérek. Majd akkor 

sor kerül pásztoróránkra, amelyre már annyira vágyakozol. 

E szavak hallatán beléhasított a kétségbeesés. 

Targenor… Ikertestvéréhez ragaszkodott a legjobban 

a világon. És a gonosz a szolgájává akarja tenni 

jóságos, szép ikertestvérét! 

Azt már nem! Targenort ne! 

Szegény anyánk! 

Magánkívül volt aggodalmában és félelmében. 

Gondolatai teljesen összezavarodtak. 

Ezek után Tan-ghil elment. 

Tiili először megkönnyebbülést érzett, hogy 

nem látja közelében a gonoszt. Úgy képzelte, anyja 

Targenorral és a völgy lakóival együtt majd a segítségére 

siet. Ez a remény éltette. 

Tiili nem volt sem átokkal sújtott, sem kiválasztott 

tagja a nemzetségnek. Ezért nem hallhatta, 

hogy Targenor rémülten szólongatja. Még kevésbé 

válaszolhatott fivére kiáltozására. 

Észrevette, hogy nincsenek testi szükségletei. 

Szíve dobogott, lélegzett, de sem enni, sem inni, 

sem aludni nem kívánt. 

Ez utóbbi igen kellemetlen meglepetésként érte. 

Ebben a szörnyű helyzetben ólomlábakon járt az 

idő. Hát még így, hogy éjjel-nappal ébren volt. 

Többször is segítségért kiáltott. Újra tudott beszélni. 

De nem hallotta senki. 

Olykor-olykor megpillantotta a közelben a fekete 

csuklyás férfiakat, de nem merészkedtek a hasa-

dék szájáig, csak kintről kémleltek befelé. 

A piros fény halálos veszedelmet jelentett számukra. 

Tiilit viszont életben tartotta. 

Egyfolytában potyogtak a könnyei. 

Aztán már azok is elapadtak. 

Bárcsak érzéketlenné válhatna! Belehal az övéi 

miatt érzett aggodalomba! Ha saját sorsára gondolt, 

szintén jeges félelem járta át a szívét. 

És milyen lassan telik az idő! Úgy érezte, megőrül. 

Ekkor kiáltást hallott odakintről. Meg mert volna 

esküdni, hogy nem a fekete ruhás alakoktól 

származik. 

Úgy hallotta, valaki segítségért kiáltott. 

Tiili nem tudhatta, hogy Tan-ghil küldte egyik 

szellemét a Nagy Süllyesztőhöz. Visszakiáltott. 

Válasz is érkezett a kiáltására. 

Aztán a hangot elnyelte a messzeség. 

Hirtelen úgy érezte, valaki megérinti a vállát. 

Összerándult a teste, pedig könnyed, lebbenő 

érintés volt. 

– Ki az? – kérdezte. 

Mintha valami mászkálna a vállán. Odanézett, 

majdnem felkiáltott ijedtében, de aztán nagy nehezen 

uralkodott magán. Az állatokat mindig is szerette. 

A világért sem akarta hát megijeszteni a kis 

jövevényt. 

Ugyanis egy denevért pillantott meg. Biztosan 

eltévedt. Épp ebbe a szörnyű barlangba kellett repülnie!

– Isten hozott, kis barátom – szólt gyöngéden. 

Inkább ijesztő, semmint szép jószág volt. Fenyegető 

fintort vágott, kilátszottak éles kis fogai. De 

akárhogy is, élő teremtmény! Tiili régen nem találkozott 

már hasonlóval. 

– Kicsit kaparsz, de nem bánom – szólt hozzá 

Tiili. 

A denevér élesen felsikkantott. 

Te jó ég… Értem, mit mond – gondolta a lány 

döbbenten. Vajon a vörös fény hatása? 

Igen, valószínű. Ha most visszagondol, a fekete 

ruhás alakok gondolataiba is belelátott, amikor a 

barlang bejáratáig merészkedtek. 

A denevért szemlátomást érdekelte, miféle szerzet 

Tiili, ezért a lány elmesélte, mi történt vele. 

– Még csak nem is sejti senki, hogy itt vagyok – 

fejezte be. 

A denevér hanghullámokat bocsátott ki. Így 

próbált választ adni. 

– Mit mondasz? – kérdezte csodálkozva Tiili. – 

Tudnád továbbítani a gondolataimat, ha belém haraphatnál? 

Már megbocsáss, de ez nagyon furcsán 

hangzik. 

Tiili újabb hanghullámokat érzékelt. 

– Tudnál segíteni abban, hogy képes legyek újra 

aludni? Semmire sem vágyom jobban. Megtanítanál 

arra, hogy átaludjam az egész telet, akárcsak 

te? No de mi lesz, ha a keresésemre indulnak, és 

nem hallom őket? 

A denevér most nem bocsátott ki újabb hanghul-

lámokat. 

– Nos, hadd gondolkodjam el azon, amit mondtál 

– kezdte Tiili. – Ha segítesz kapcsolatba lépni 

Targenorral, utána fontolóra vehetjük a téli álom 

kérdését. 

A denevér nekilendült, és úgy helyezkedett, 

hogy bele tudjon harapni Tiili nyakába. A lány 

érezte, amint meleg vére kicsordul. Nem volt igazán 

felkészülve erre a gyors műveletre, ezért felkiáltott 

ijedtében, amikor a denevér fogai a húsába 

vágódtak. 

Nem volt valami kellemes, de Tiili nem ellenkezett, 

mindenképpen kapcsolatba akart kerülni a 

fivérével. 

Targenor azonban már halott volt. Holttestét elnyelte 

az Adria, senki nem bukkant a nyomára. 

Dida pedig nem értette, honnan jönnek ezek a 

rezgések. Nem tudta, ki küldte a hanghullámokat, 

nem tudott mit kezdeni velük. 

A denevér megtartotta az ígéretét. Amikor beköszöntött 

az ősz, berepült a sziklabarlangba, elhelyezkedett 

a mennyezeten, és téli álomba merült. 

Vele együtt elszunnyadt Tiili is. 

Csak akkor eszmélt fel, amikor már régen tombolt 

a nyár. A denevért már nem találta, soha nem 

látta viszont. 

Amikor Dida megöregedett és közeledett az 

utolsó órája, Targenor szelleme ellátogatott hozzá. 

Leült az ágya szélére, megfogta a kezét és Tiiliről 

beszélgettek.

Ez télen történt, Tiili épp téli álmát aludta. Anyja 

és fia elhagyta a völgyet, hogy együttes erővel 

küzdjenek a gonosz Tan-ghil ellen. 

TIILI egyszerre fogékonyabbnak mutatkozott a 

külső jelek iránt. Érzékei még jobban kifinomultak. 

Hallotta, hogy a lápemberek a közelben tombolnak. 

Megérezte, hogy Tan-ghil szelleme a völgyben 

tartózkodik. Egy alkalommal azt is érzékelte, 

amikor egy fiatal nő feljutott egészen a hegyig. 

Érezte, mennyire fél, majd fejvesztve elmenekül. 

Az idősebbik Sunniva lehetett. 

Néhány évvel később sok ember közelségét érzékelte. 

Menekülnek. Mintha az egész völgy elnéptelenedett 

volna! 

Teljesen magára marad! Annyira elfogta a kétségbeesés, 

hogy gondolatban elhagyta helyét, és a 

menekülőkhöz csapódott. Egy kis családhoz csatlakozott, 

amely rémülten igyekezett felfelé a hegyoldalon. 

Nem látták meg, pedig egészen közel húzódott 

hozzájuk. Felnézett az asszonyra, aki a nyeregben 

ült. Az egész lány egyetlen segélykiáltás volt. De 

nem hallották. Újra az asszonyra nézett esdeklőn, 

de senki nem vette észre. 

Erre annyira elkedvetlenedett, hogy érzékei is 

eltompultak, és nem érezte többé emberek közelségét 

a fennsíkon. 

Újra eleredtek a könnyei, pedig már azt hitte,

sírni is elfelejtett. Sokáig sírt hangtalanul, végtelen 

magányában. 

TELTEK-MÚLTAK az évszázadok. Semmi nem 

történt a hegyen, amelynek kincsét őrizte. Néhanéha 

érezte mások közelségét, Kolgrimét, sokkal 

később Ulvhedinét… 

De mit számított mindez? Hiszen senki nem tudta, 

hogy idebent van. 

A gonosz Tan-ghil azt ígérte, fél évszázad múlva 

visszajön. Az az idő már régen letelt. Korábban 

attól rettegett, mikor jön vissza, most azt kívánta, 

bárcsak jönne már, hogy túlessen rajta, és véget 

érjen a szenvedése. 

És ha soha nem tér vissza? Akkor mi lesz? 

Örökre itt fog csüngeni ezen a sziklafalon? 

A kis denevérnek köszönheti, hogy megőrizte 

józan eszét. Általa megtanult aludni. Most már 

nemcsak télen, hanem máskor is képes volt elszenderedni, 

így szerencsére gyorsabban teltek az évszázadok, 

mint gondolta. 

Hogyan képes az ember megőrizni ép értelmét 

ilyen helyzetben? Énekeket komponált, hosszú 

történeteket talált ki. Ezek a történetek persze sosem 

lépték túl a völgy határát, hiszen Tiili csak az 

ott élő emberek életét ismerte. 

Saját sorsán sosem mert tűnődni, nehogy méginkább 

hatalmába kerítse a kétségbeesés. 

Heike és Tula harcát Gonosz Tengel szellemké-

pe ellen elszalasztotta, hiszen akkor aludta téli álmát. 

A kívülről jövő hangokra, kiáltásokra különben 

sem figyelt már régóta. Hiszen akárki legyen 

odakint, úgysem juthat be hozzá. 

Ezután hosszú csend következett. Többéves 

csend. 

És aztán… 

Érzékei és a denevértől tanult képességei egyszerre 

kifinomultak. 

Meg mert volna esküdni, hogy valami készülődik 

a hegy körül, amelynek bejáratát őrizte! 

Új lények közelségét érezte. Egészen közel kerültek 

hozzá, mégsem tudtak bejutni. 

Ekkor kétségbeesetten, szívettépőn kiáltozni 

kezdett. Érezte, ha most nem sikerül kapcsolatba 

lépnie az új jövevényekkel, akkor sosem kerül ki 

innen. 

Több napon át érezte a feszültséget a levegőben. 

Nem mert elaludni, várakozott, tudni akarta, mire 

készülnek. 

A szerzetesruhába bújt férfiak is igen nyugtalannak 

látszottak. No és az újonnan érkezettek? 

Vegyes benyomást tettek rá. Az mindenesetre bizonyos, 

hogy harcolnak valami ellen. 

Jaj, de türelmetlen! Csak nehogy eltűnjenek a 

szeme elől! Mindegy, akár barát, akár ellenség, 

csak hosszú fogsága már véget érjen. 

Nehogy eltűnjetek, akárkik vagytok is! 

Már egészen rekedtre kiabálta magát. 

Végre közelebb léptek a bejárathoz.

– Segítség! – kiáltotta még egyszer. – Könyörgöm, 

segítsetek meghalni! 

Hangokat hallott. Mintha nem ugyanazt a nyelvjárást 

beszélnék. Sőt nem is nyelvjárásról van szó, 

inkább egy másik nyelvről, amiből csak egy-egy 

szót ért. 

Beléptek a hegy belsejébe! Jaj istenem, gyertek 

már közelebb! 

Négy embert látott közeledni. Vadul vert a szíve. 

Izgalmában még kiáltani is elfelejtett. 

Ezt nemsokára meg is bánta, mert sarkon fordultak. 

Elmennek! Valami zajt hallottak odakintről. 

Tiili minden erejét összeszedve koncentrálni próbált. 

Furcsa lényeket érzékelt, melyek repülve közeledtek 

a hegyhez… Mintha a bejárat mellett leszálltak 

volna. Jaj, olyan nehéz élesen, tisztán 

megkülönböztetni, mi is történik odakint. 

A négy ember újra megindult kifelé. Nem vették 

észre! Tiilit minden reménye elhagyta. Felzokogott: 

– Itt vagyok – hüppögte. – Nagyon szépen kérlek, 

gyertek vissza, nem bírok tovább várni! 

Kint a felfordulás egyre fokozódott. Úgy tűnt, 

rengeteg ember gyűlt össze. Vagy nem is emberek? 

Hát akkor micsodák? Biztosan csak álmodom az 

egészet – gondolta Tiili. 

Telt-múlt az idő. Tiili elvesztette minden reményét, 

hatalmába kerítette az oly jól ismert kétségbeesés. 

Ezt a csalódást már nem bírja ki. 

Ekkor újra meglátta őket. Felsóhajtott.

Többen voltak, összesen nyolcan. 

Meglátták! Meglátták! Elborzadva méregették. 

Milyen furcsa ruhát viselnek! 

Kik ezek a különös lények? Biztosan csak álmodom. 

Hirtelen két nő futott arra, váltottak néhány szót 

a többiekkel, és kettőt közülük magukkal vittek. 

Kérlek, ne menjetek el mindannyian! 

Akik ott maradtak, hitetlenkedve léptek közelebb 

hozzá. Tiili szinte magánkívül volt az izgalomtól. 

Képtelen volt egy értelmes szót kibökni, egyre 

csak sírt és sírt. 

Alig akarta elhinni, hogy hozzá beszélnek! A 

nevét említik. Honnan tudják a nevét? Talán Tanghil 

emberei? 

Nem, az nem lehet. Barátságos a hangjuk. Ráadásul 

könnyek csillognak szemükben. Érte sírnak. 

Milyen különös álom… 

Azt kérdezik, hogyan segíthetnének rajta. Hát 

nem tudják, hogy Tan-ghil varázserejével szemben 

mindenki tehetetlen? 

– Szépen kérlek benneteket, végezzetek velem! 

– rimánkodott nekik. 

Erről hallani sem akartak. Közelebbről szemügyre 

vette őket, bár a könnyfátyolon keresztül alig 

látott valamit. Három férfi, két nő és… 

Ki a hatodik? Olyan ijesztő, olyan… túlvilági. 

A vihardémont látta, ezt persze nem tudhatta. 

Magyarázkodásra pedig nem volt idő.

Két férfi és az egyik nő ámulatba ejtette a szépségével! 

A másik nő korántsem volt szépnek 

mondható, de Tiili annyira kimerültnek érezte magát, 

hogy még őt is kellemes jelenségnek találta. 

Az egyik szép férfi beszélgetni kezdett vele. A 

többiek Natanielnek szólították. Elmagyarázta, 

hogy Tan-ghil korsóját keresik a gonoszság vizével. 

Tiili összeszedte magát és válaszolt. A korsó 

mögötte van, messze bent a barlangban. De oda 

úgysem jutnak be. 

Aztán elmagyarázta, hogyan nyílik meg az út 

mögötte. Szörnyen kínos volt. Majd meghalt szégyenében. 

De nem mulattak rajta, sőt, őszintén 

sajnálkoztak. 

Milyen kedvesek hozzá! Annyira meg volt hatódva, 

hogy alig tudott gondolkodni. 

Sorra bemutatkoztak. Tiili nem bírta visszatartani 

a könnyeit. 

Aztán láthatólag döntöttek, mitévők legyenek. 

Egyiküket kiválasztották, hogy nyissa ki a zárat 

Tan-ghil helyett. 

Hogy gondolják? Azt nem lehet. A legszebb férfit 

választották ki erre a feladatra. Marcónak hívták. 

Jaj, mennyire megalázó helyzet. Bárcsak felébrednék. 

Most már elég! 

A többiek elmentek. Egyedül maradt Marcóval. 

Ó, de kínos. Ügy tűnt, a férfi még nagyobb zavarban 

van, mint ő. 

Amitől annyira rettegett, és amiről azt hitte,

hogy a legszörnyűbb, ami történhet vele, egyszerre 

kellemes, felejthetetlen élménnyel kecsegtette. A 

férfi végtelenül gyöngéd volt hozzá. Kedves, barátságos 

szavakkal vigasztalta, Tiilinek el is múlt a 

félelme. Sőt, a férfi mellett kellemes meleg áradt 

szét testében. 

Ráadásul azt állítja, ismeri Targenort! 

Fel nem foghatta, hogyan lehetséges ez, hiszen 

Targenor több száz évvel ezelőtt meghalt. Senki 

nem élhet ilyen hosszú ideig. 

Marco finoman figyelmeztette, hogy fájdalmat 

fog okozni neki. Így is történt, de Tiili nem bánta. 

Ügy látszott, minden hiába, mert nem oldódott a 

varázslat. 

Tiili ekkor hihetetlenül merész kijelentést tett. – 

Talán azért nem nyílik a zár, mert túl korán abbahagytuk. 

Lehet, hogy neheztelni fog rá a férfi ezért a kijelentésért? 

Nem, korántsem. Marco még egyszer megpróbálta. 

Úgy tűnt, egyáltalán nem esik nehezére. A 

lányt boldogság töltötte el. Közös titkuk bonthatatlan 

barátságot kovácsolt közöttük. 

Láncai lehullottak. Szabad volt! Szabad! Fel 

sem fogta szinte. 

Mivel nem bírt megállni a lábán, megmentője 

ölbe kapta, úgy vitte ki a többiekhez. Milyen csodálatos 

érzés a legjobb barátja karjaiban! 

Mennyi különös lény gyűlt össze itt a sziklabarlangban! 

Tiilit úgy megrémítette a látványuk, hogy

Marco nyakába fúrta az arcát. Néhány fiatal lány 

odalépett hozzá és gondjaiba vette. Legnagyobb 

sajnálatára meg kellett válnia Marcótól, aki társaival 

együtt eltűnt a vörös fényben úszó bejáratban. 

De hát nem mehet el! Ő az egyetlen támasza ebben 

az ijesztő világban! 

Mikor ébredek már fel ebből az álomból? Nem 

szeretem a kiszabadulásáról szóló álmokat, mert 

utána szörnyen fájdalmas az ébredés. Végre pihenni 

szeretnék – siránkozott magában. De legszívesebben 

meghalnék. Hogyan lennék képes rabságban 

élni tovább, miután ilyen csodálatosat álmodtam? 

Mennyire fognak hiányozni ezek a kedves 

emberek, kiváltképp Marco. 

Álmában többször furcsa szagot és dübörgést 

hallott a föld mélyéről. Ez a többieket is nyugtalansággal 

töltötte el. Amikor felhangzott a tompa 

dübörgés, ijedten készülődni kezdtek. 

Egy Sigleik nevű férfi, aki azt állította, hogy 

Tiili nagyapjának unokatestvére, karon fogta és 

odavezette, ahová a többiek is igyekeztek: a hegyoldalban 

lévő hasadékhoz. Mindenki nagyon sietett. 

Ne hagyjátok ott Marcót és a többieket! – kiáltotta 

volna éppen, ám a hasadékba belépve megpillantotta 

őket, amint feléjük igyekeztek. 

– Gyorsan, siessetek, mielőtt még késő! – rimánkodott, 

amint megértette, hogy a dübörgés 

nagy veszélyt jelent számukra. 

Mintha hiányozna egyikük. Igen, a másik jóképű

férfi, hogy is hívják, Nataniel? Micsoda furcsa 

név! 

Utána már Tiilinek nem volt ideje töprengeni. 

Futott a többiekkel együtt, ahogy csak a lába bírta. 

Megértette, hogy a föld dübörög a hátuk mögött. 

Eleinte a szűk járatnak még a falai is imbolyogtak. 

Most majd mindjárt felébredek. Hiszen az egész 

álom csupán önkínzás, soha nem szabadulhatok 

meg a láncaimtól – gondolta. 

Hol van Marco…? Valahol a többiek mögött. 

Úgy érezte, mintha valaki az arcába vágott volna. 

Hirtelen megcsapta a jéghideg, friss levegő. A 

fény csaknem megvakította. 

Aggódó, barátságos kezek meleg ruhákba csavarták. 

Tehát mégsem álmodik. Szabad! Szabad, annyi 

hosszú év után! Tiili szemét nem futották el örömkönnyek. 

Szinte megbénította a boldogság. Még 

sok időre lesz szüksége ahhoz, hogy elhiggye, valóban 

kiszabadult.

3. fejezet 

JEGES SZÉL süvített a kiugró sziklán, ahol a kis 

csoport gyülekezett. Várták, hogy Nataniel életjelt 

adjon. Tiili, mivel eddig a vörös fény egyforma 

melege vette körül, most majd megfagyott. Hiába 

bugyolálták be jó melegen. Lassan telt az idő. 

– Még majd hóban kell taposnunk a végén – jegyezte 

meg Tova szárazon. 

– Csak a hegycsúcsokon – felelte Marco. Közelebb 

húzódtak egymáshoz. Persze csak az emberek. 

A démonok és az ősök szellemei nem fáztak. Csak 

a hat élő reszketett a hidegtől, Ellen, Tova, Tiili, 

Gabriel, Ian és Marco. 

– Ez így nem mehet tovább. Elindulok, megkeresem 

– mondta Ellen aggódva, legalább huszadszor. 

– Nem, nem engedem – állította meg Marco. – 

Nincs értelme. 

– No de ha segítségre van szüksége? 

– Hogyan segíthetnénk, ha be van zárva a hegy 

belsejébe? 

Ellent elöntötte a düh: 

– Hát nem tudtok segíteni rajta telepátiával vagy 

gondolatátvitellel? 

– Nem szabad megzavarnunk. Ha éppen bűvölés 

közben zavarnánk meg, végzetes lenne. 

Ellen magába roskadt. 

Tiili lopva Marcóra nézett.

Ő hát az a férfi, akihez oly közel kerültem? – 

gondolta. Ő suttogott vigasztaló szavakat a fülembe 

és azt is, hogy tetszem neki… Milyen boldogságot 

okozott a szavaival! Most viszont rám se 

néz! 

Pedig Marcóra is nagy hatással volt a találkozásuk. 

Csak nem tudhatta, hogyan érez a lány. Időt 

akart hagyni neki. Meg akarta várni, míg magához 

tér. Hiszen szinte új életre kelt, és a friss benyomásokat 

nem könnyű feldolgozni. 

– Gabriel, régóta nem írsz semmit – nézett Ian 

rosszallón a fiúra. 

Gabriel összerezzent, s máris előkapta tollát és 

füzetét. 

– Nem, csak… Annyi minden történt… Hányadika 

is van ma? 

– Nos, ha nem tévedek, május tizenhetedike. 

Tova keserűen felnevetett. 

– Istenem, hát így ünnepeljük nemzeti ünnepünket! 

– Méltóbban talán nem is ünnepelhetnénk – felelte 

Marco. – Hiszen megszabadítjuk Norvégiát 

Gonosz Tengel uralmától. 

– Nono, még koránt sincs vége – figyelmeztette 

Ian. – Még nem tudjuk, hogyan fejeződik be. 

– Én nem bánom, hogy megússzuk a mai ünneplést 

– jelentette ki Tova. – Fárasztó. Iskolások a 

mellettük menetelő tanárok parancsára harsány 

hurrát kiáltoznak. Az öregeket gyapjútakarókba 

csavarják és kiültetik a padokra, hogy végignézzék

a gyerekek felvonulását. Pedig inkább innának valahol 

egy sört, ha már végre kivitték őket az öregek 

otthonából. 

– Nekem kellett volna beszédet tartanom az iskolában 

– suttogta Gabriel sápadtan. – Teljesen 

elfelejtettem! 

– No és? Rá se ránts! – vigasztalta Tova. – A diákok 

türelmetlenül várták volna, mikor fejezed már 

be, és mikor mehetnek végre fagyizni. Gondold 

csak el, milyen május tizenhetedikénk lett volna 

ma? A gyerekeknek vásárolt új ünneplő ruhát csúnya 

esőkabát alá kellett volna rejteni. Szúrós hópelyhek 

csípték volna fagyosra arcukat. Az új cipőtől 

vízhólyag keletkezett volna a sarkukon. 

– Nem vagy valami nagy véleménnyel az ünnepről 

– mosolygott Marco. 

– Dehogynem! Csak szórakoztatóbb, ha morgok 

egy kicsit. 

– Mint mindig. 

– Hol van Rune? – kérdezte Halkatla. 

– Utoljára a gleccseren kelt át Luciferrel együtt 

– felelte Ian. 

Halkatla felsóhajtott: 

– Annyira szeretnék még egyszer utoljára találkozni 

vele! 

– Mi is! – kiáltotta Gabriel. 

– Annyi mindent köszönhetek neki – dünnyögte 

Halkatla elgondolkodva. 

A többiek hallgattak. 

Ellen a felhőket kémlelte.

– Nemsokára leszáll az éj. 

– Bzzzzzzzz bummm. Már le is szállt – vigyorgott 

Gabriel. 

Marco elnevette magát. Örült, hogy a kis csapatot 

még ilyen szorult helyzetben sem hagyta el jókedve. 

Sokkal rosszabb lett volna, ha szótlanul ülnek 

és várnak. 

Jó érzés tudni, hogy összetartanak. Vigyáznak 

egymásra. Végignézett a többieken. Ian átkarolta 

Továt, aki szorosan odabújt hozzá. Marco akaratlanul 

is meghallotta, miről beszélnek. 

– Nos? – kérdezte Ian halkan. – Megbántad? 

– Mit? 

– Hát hogy továbbra is egymás mellett maradunk. 

Annyi minden történt, nem tudhatom, talán 

kétségek gyötörnek. 

Tova a vállára hajtotta a fejét. 

– Bolondságokat fecsegsz. Nem bántam meg 

semmit. Te viszont talán igen, ha így kérdezed. 

– A legjobb, ami történhetett velem az életben, 

hogy találkoztunk – biztosította Ian. – És hogy 

nemsokára szülők leszünk. Annyira aggódtam a 

fárasztó úton. Jól érzed magad? 

– Hát persze. Olyan jó, hogy itt vagy, Ian. 

Marco örült ezeknek a szavaknak. Sokat aggódott 

Tova miatt, de a hallottak megnyugtatták. 

Marco észrevette, hogy Trond beszédet tart a 

csapatai előtt. Dicsérettel halmozta el démonait, 

amiért oly derekasan helytálltak a csatában. A démonok 

gúnyos vigyorral hallgatták választékos

szavait, de Marco észrevette, hogy büszkeség bujkál 

a szemükben. Úgy látszik, a démonokat nem 

túl gyakran halmozzák el dicsérettel. 

Gabriel megpróbálta megtanítani nekik a „Jákob 

atya” című kánont. De egyszerűen nem ment! 

Mindenki részt vett az éneklésben, kivéve a démonokat. 

Estrid és Jahas olyan hamisan énekelt, hogy 

az már szinte fájt. Különben sokuknak nagyon 

szép, csengő hangja volt. A démonok furcsán nézték 

Gabrielt és az újdonsült kórust. Nem tudták, mi 

fán terem az ének. Amikor rájöttek, hogy Gabriel 

bele akarja vonni őket a dalolásba, először megütközve 

néztek rá, majd rekedtes kacagásuk betöltötte 

az egész vidéket. A kánon nevetésbe fulladt. 

Miközben játékkal, énekkel próbálták múlatni az 

időt, egy percig sem feledkeztek meg Natanielről. 

Nagyon féltették. Ellen viselte a legnehezebben, de 

azért ő is igyekezett emelni a hangulatot. 

Azzal nem segítenek Natanielen, ha némán búslakodnak. 

Egy álló napig várakoztak. Hideg volt a májusi 

éjszaka. 

Nem sok ennivaló maradt a tarisznyájukban, de 

azt testvériesen elosztották egymás között. Hatan, 

az élők, hiszen a többieknek nem volt szükségük 

ennivalóra. 

Tova Natanielre gondolt. Vajon mikor evett 

utoljára? Ha nehéz helyzetben van az ember, mint 

most Nataniel, akkor nagyon fontos, hogy elegendő 

táplálékot vegyen magához, különben éhes

gyomorral nem tud gondolkozni. Hamar idegessé 

válik, és elveszíti a fejét. 

Nem valami kecsegtető kilátások. 

Miért nem történik már valami? Meddig kell 

még várakozniuk? 

Lopva a démonokra nézett. Leginkább ragadozó 

madarakra hasonlítottak a kékes fényben, akik éjszakára 

menedékre leltek. Éberen kémlelték a vidéket, 

felkészülve minden veszélyre. 

Tova észrevette, hogy Marco figyeli. Zavartan 

rámosolygott. 

Marco tekintete most Tiilire tévedt. Rögtön felmérte, 

milyen rossz állapotban van. A lány egész 

testében remegett, halálsápadt volt. Marco tudta, 

hogy ez most nem a hideggel magyarázható. 

Gyorsan odasietett hozzá, törékeny testét szorosan 

átölelte, hogy biztonságban érezze magát. 

Igen, ez a krízis. 

A lány akadozva lélegzett, mint aki sírni készül, 

de mégsem képes rá. 

– Jól van, jól van – dünnyögte Marco. – Nincs 

semmi baj, barátok közt vagy. 

Tiili beszélni próbált, ám alig lehetett érteni a 

szavait. 

– Olyan sok az idegen… Anyám és fivérem nincsenek 

köztük, sosem látom viszont őket. Olyan 

furcsán beszéltek mind. Hol vagyok? Azt mondjátok, 

a Jéghegyek Népe völgyében, de nem ismerek 

rá. Hol vannak a házak? Nincs itt egy teremtett 

lélek sem. Kik vagytok ti? Furcsa ruhát viseltek.

Nem értek semmit. 

A többiek némán ültek. A démonok fülüket hegyezték, 

hogy mindent halljanak. 

– Túl sok minden történt egyszerre – folytatta 

Tiili. – Kik ezek a különös lények? Tudom, nem 

veszélyesek, hisz olyan kedvesek! De nem értem, 

hova kerültem. 

Marco a lehető leggyöngédebben válaszolt: 

– Az 1900-as években járunk. Közel hétszáz 

éven át voltál a hegy belsejébe zárva. Most újrakezdődik 

az életed. Ügy is mondhatjuk, hogy másodszor 

születtél. Mi majd gondoskodunk rólad, 

segítünk beilleszkedned. 

– Akiket ismertem, mind meghaltak. Egyedül 

vagyok. 

– De hiszen minket már ismersz. A barátaid vagyunk. 

És nemcsak mi, sokan mások is. Az egész 

nemzetség melletted áll, élők és holtak egyaránt. 

– Holtak? – bámult ijedten Marcóra Tiili. 

– Igen. Ha Nataniel sikerrel jár, akkor találkozhatsz 

Didával és Targenorral. Talán furcsállod, de 

a Jéghegyek Népe nem hétköznapi nemzetség. Gonosz 

ősünk, Tan-ghil révén különös, természetfeletti 

képességekkel rendelkezünk. 

– Hogyan élek majd egy idegen világban? – 

kérdezte riadtan. – No és mit szól majd anyám, ha 

megtudja, mi történt kettőnk között? 

– Elkerülhetetlen volt – vágta rá gyorsan Marco. 

– Én éppannyira nem akartam, mint te… 

Jaj, de szerencsétlenül fejezte ki magát. A lány

szomorúan nézett rá. 

– Tudod, mire gondolok? – súgta halkan a fülébe. 

– Nem akartam elvenni az ártatlanságodat, de 

ha már így történt, egyáltalán nem bánom… 

A lány mereven ült egy darabig, majd amikor 

Marco végigsimított az arcán, félénken rápillantott, 

félszeg mosollyal az arcán. 

– Te meg én – súgta a fülébe Marco. – Ez a kettőnk 

titka. 

Persze ez nem igaz, hiszen sokan sejtették, mi 

történt odabent, míg ők kint várakoztak. De ezek a 

szavak megvigasztalták Tiili zaklatott lelkét. Megkönnyebbülten 

hajtotta fejét Marco vállára. 

– Kérlek, segíts – suttogta. – Úgy félek ebben a 

világban. 

– Ha sikerül megmentenünk ezt a világot, mindig 

számíthatsz rám, ha bajba kerülsz. Rögtön ott 

termek, ha szükséged lesz rám – felelte Marco. 

– Nekem mindig szükségem lesz rád – suttogta a 

lány olyan halkan, hogy Marco alig értette, mit 

mond. 

Micsoda pillanat – gondolta Marco. 

Rengeteg lány szeretett belé az évek során, de 

nem mert belebocsátkozni egyetlen kapcsolatba 

sem. Mostanáig egyik lány sem érdekelte komolyan, 

bár szakadatlanul vágyakozott „az igazi” szerelmére. 

Csakhogy eddig nem találta meg az igazit, jóllehet 

nem is merte keresni. Ki lehetne hozzávaló, 

hiszen ő halhatatlan!

És Tiili? Ő vajon közönséges földi halandó? 

Nem tudhatta. Ám az kétségtelen, hogy erős 

vonzalmat érez iránta. 

Eléggé nyugtalanító, főleg a jövőt illetően. 

Tova szavaira ocsúdott fel gondolataiból. 

– Marco, figyelj csak! – mondta izgatottan a 

lány. 

Fülelt egy darabig, majd így szólt: 

– Igen, én is hallom. A jelek. Semmi kétség, ez 

Nataniel! 

Ellen felállt és közelebb lépett hozzájuk. Az 

egész csoport feszülten figyelt. 

– Nataniel tehát él! – suttogta Ellen. – Istennek 

legyen hála! Miféle jelek ezek? 

– Segítségre van szüksége – felelte Marco. 

– Jaj nekem! – sikoltott fel Ellen. – Gyerünk, siessünk! 

– Nem, nem így tudunk segíteni. Maradjatok 

csendben, hogy Tova és én tisztán tudjuk fogni a 

jeleket. 

Halálos csendben várakoztak. Látták, amint 

Marco valami miatt összeráncolja a szemöldökét. 

Nem tudhatták, hogy így reagál Natanielnek arra a 

kijelentésére, hogy a pokol kutyái siettek a segítségére. 

Csend volt egy darabig, majd Tova és Marco 

visszatért szellemi kalandozásából. 

– A gondolatátvitelnek vége – jelentette ki Marco. 

– Nataniel telepatikus kapcsolatot akar teremteni 

Runével. 

– Runével! – kiáltott fel Halkatla. – Én is annyi-

a szeretnék! 

– Nyugalom – mosolygott Marco. – Megpróbálok 

kapcsolatba lépni Runével. Nataniel egyébként 

mindnyájatokat üdvözöl, különösképpen téged, 

Ellen! 

– Köszönöm, jaj, nagyon köszönöm! 

Hagyták, hadd merüljön el Marco a gondolataiban, 

hogy megtalálja Runét. 

Egy idő múlva Tova nyugtalanul fészkelődni 

kezdett. 

– Újabb üzenetet küld! 

– Fogadd te az üzenetet, én most nem érek rá! 

Tova összeszedte magát. Olyan komoly képet 

vágott, hogy Villemo alig bírta visszafojtani a nevetését. 

Majd nagyot sóhajtott. 

– Közeledik a pillanat – szólt halkan, nehogy 

megzavarja Marcót. – Azt a parancsot kaptam, 

hogy értesítsem Shirát, álljon készenlétben. 

– Hűha – suttogta Gabriel, és nagyot nyelt izgalmában. 

Tova most Shirával próbált kapcsolatot teremteni. 

Nagyon gyorsan sikerült. Egyszerűbb feladat 

volt, mint Rune nyomára bukkanni. 

Végre aztán ott állt közöttük a mandragóragyökér-ember. 

Marco arra kérte, gondolatban lépjen 

kapcsolatba Nataniellel. 

Lélegzetvisszafojtva várakoztak. Eltartott egy 

darabig, mire enyhült a feszültség. 

– Most már nem várok tovább, megnézem, mi

történt Nataniellel – jelentette ki Ellen határozottan. 

Ez alkalommal Marco nem állt az útjába. Ehelyett 

felugrott, vele együtt a többiek is. 

– Nyugodtan közelebb mehetünk – mondta. – 

Most kezdődik a tánc. 

Mintha új erőre kaptak volna. Frissen nekivágtak 

a meredek hegyoldalnak, hogy felmásszanak a 

kiugró sziklafal legmagasabb pontjára. Onnan ráláttak 

a széles fennsíkra. Világos májusi éjszaka 

volt. 

Itt már sűrűbben találkoztak hófoltokkal. 

Ha valaki most látja őket, azt hihette volna, 

hogy emberek maroknyi csapata tart a fennsíkra. 

Valójában több százan voltak. 

Mindent nem láthat az egyszerű földi halandó. 

Talán jobb is így. 

Marcónak most mindkét kezére szüksége volt, 

így Ian vette a hátára Tiilit. A lány csodálkozva 

látta a körülötte összegyűlt csapatot. Amikor tekintete 

Marcóéval találkozott, elmosolyodott. Finoman 

metszett arca még ellenállhatatlanabbá vált. 

– Pillekönnyű vagy, te lány – mondta Ian. 

Tiili elnevette magát Ian szavainak hallatára, 

majd elkomorodott. 

– Pontosan erre jöttem a szörnyeteggel. 

– Ne gondolj most erre! 

– Nincs valami sok emlékem, amire még gondolhatnék. 

– Akkor próbáld meg felidézni a szép emléke-

ket. 

– Szívesen. 

Magában hozzátette: a legszebb emlékem egyáltalán 

nem régi keletű. 

Hangosan csak ennyit kérdezett, félelemmel a 

hangjában: 

– Gondolod, visszatér? Odafönt van, ahova mi 

tartunk? 

– Nem teszünk ki veszélynek, nem kell félned – 

felelte Ian a tőle telhető legnyugodtabban. Teljesen 

azonban nem tudta megnyugtatni. Ellen megállt. 

– Annyira aggódom! 

– Én is – mondta most Marco. – Gyerünk, siessünk! 

– Bejutunk a hegybe? 

– Nem, de talán újra üzen valamit. 

Erre nem került sor. Váratlanul máshogy alakultak 

a dolgok. 

Hirtelen mindannyian megtorpantak. Fentről különös, 

öblös dübörgés hangzott a föld mélyéből. 

Mintha valaki félelmében üvöltött volna. De a 

hang forrása nem lehetett ember, sem állat. Egyenesen 

a föld belsejéből tört elő, mintha… mintha 

az elemek szóltak volna. A két csipkézett hegycsúcs 

között sároszlop lövellt a levegőbe, majd 

visszahúzódott. 

Remegett a föld a lábuk alatt. 

Aztán minden elcsendesedett. 

Sokáig hallgattak. 

– Valami történhetett – állapította meg Ian szá-

azon. 

Várakoztak. 

– Világosodik – mondta Tamlin. 

– No igen – felelte Tova. – De azért még várni 

kell, míg teljesen kivilágosodik. 

– Odanézzetek! – kiáltotta Gabriel a patak fölé 

hajolva. – Nézzétek a vizet! 

Odasiettek. Rögtön megértették, mire célzott. A 

patak vize világosabb lett. Tisztának még nem lehetett 

nevezni, de sokkal egészségesebb volt a színe, 

mint korábban. 

– Láttad? – kérdezte Tova Marcót. – Ezt vajon 

jó jelnek tarthatjuk? 

– Igen, azt hiszem – felelte Marco nyugodtan, de 

óvatosan. 

Megtették az utolsó meredek szakaszt, átlépték a 

hóhatárt. Itt fent már sűrűbb hótakaró borított mindent. 

Egyszerre csak megálltak, és ámult meghatódottsággal 

figyelték, amint egy kis madár a patak 

egyik kövére szállva iszik a vízből. A patak körül a 

vidék lehangoló látványt nyújtott, de a víz kétségtelenül 

kristálytisztán csillogott! 

Tova és Ian egymásra mosolygott. 

Ellen lehajolt és megérintette a hideg, szenvedő 

földet, melyet Tan-ghil gonosz forrásvize így tönkretett. 

– Ide nézzetek! – suttogta. 

A többiek is lehajoltak. Alaposan szemügyre 

kellett venniük a földet, hogy meglássák, amit El-

len látott. 

– Újra kinőtt a fű – suttogta Ian. – Friss zöld füvecske! 

Hosszan felsóhajtottak. Marco törte meg a csendet. 

Ő öntötte szavakba a többiek gondolatait. 

– Ez csak egyvalamit jelenthet – mondta. – 

Nataniel és Shira sikerrel járt! 

Ebben a pillanatban a távolból, a hegycsúcsok 

mögül éles kiáltást hallottak. 

Egymásra néztek. 

– Ez Tan-ghil hangja – mondta Tova. 

– Gyerünk! Fel kell jutnunk! 

– De hogyan? 

Tekintetükkel a hasadékokat pásztázták. 

– A sziklatömbök között kell felkapaszkodnunk 

– jelentette ki Villemo. 

– Igen, az lesz a legjobb. 

Halálsikoly állította meg őket egy pillanatra. A 

sikoltás lassan elhalt a levegőben. Soha nem hallottak 

még ilyen vérfagyasztó, velőtrázó üvöltést. Míg 

élnek, nem felejtik el. 

Aztán folytatták az utat fölfelé. Felderítőként a 

démonok repültek elöl, Tyfon vezetésével. 

Az út igen nehéznek bizonyult. Az emberek keservesen 

boldogultak. Csak lassan tudtak haladni. 

Meg-megálltak, hogy bevárják egymást. 

Az idő közben gyorsan telt. 

Magukban mind Natanielre gondoltak. Jaj, 

mennyire tehetetlenek. 

A démonok visszatértek.

– Csak egy nagy gleccser állja az utunkat odafönt 

– jelentette Tyfon Marcónak. – Láttunk egy 

kis völgyet is, közvetlenül a nagy hegy szomszédságában, 

fű és virágok borítják. Ám egy teremtett 

lelket sem láttunk a közelben. 

– Hogy a csudába? – szakította félbe Marco. – A 

virágos rét arra utal, hogy Shira tiszta forrásvize 

érte a vidéket. De akkor miért nincsenek ott?… 

Értetlenül nézett rájuk. 

– Mi sem értjük – felelte Tyfon. – Lehet, hogy 

nem vettük észre őket, hiszen a hófúvás miatt mindent 

fehér hótakarón át láttunk csak. 

– Tehát nem láttátok őket. Semmi egyebet sem? 

– Nem, semmi mást. 

Egymásra néztek. Merre induljanak, ha nem tudják, 

hol keressék őket? 

Ellen halkan szipogni kezdett. 

Azt viszont mindannyian érezték, mennyire 

megkönnyebbült a földanya. Gabrielnek úgy tűnt, 

mintha egy óriás hosszan, jólesően fellélegzett 

volna a lábuk alatt. 

Végre megszabadult Tan-ghiltől, aki oly hosszú 

időn át fogságban tartotta.

4. fejezet 

FELÉRTEK VÉGRE. Kitárulkozott előttük a széles 

fennsík. A szél félelmetesen süvített idefönt. 

Onnan, ahol álltak, nem látszott a kis völgy, 

amelyről Tyfon beszélt, csak a hatalmas gleccser 

tornyosult előttük. 

Némileg alábbhagyott a hófúvás, tisztábban láttak. 

A hótakaró fehérségét semmi nem törte meg. 

A gleccser egybemosódott az éggel. A túloldalon 

nem látszottak a hegyek. 

Olyan nyomorultul kicsinek és kiszolgáltatottnak 

érezték magukat. 

– Vezessetek minket a virágos völgyhöz – kérte 

Marco fáradtan Tyfont. – Az az egyetlen támpontunk. 

– Szívesen. Bár ott sem találtunk semmit. A jég 

alatt is kerestük őket, semmi nyom. 

Kedvetlenül indultak el a jégen. 

– Gondolod, hogy Nataniel bent maradt a hegy 

belsejében? – kérdezte Tova Marcót halkan, hogy 

Ellen ne hallja meg. 

– Igen, tartok tőle – felelte Marco éppoly csöndesen. 

– Ha így van, számára nincs kiút. Csak azt 

nem értem, hogyan tudta legyőzni Gonosz 

Tengelt? Hisz idekint megszépült a táj. 

– Valószínűleg Shira volt – közölte Tova. Hát 

ezzel nem nyugtatta meg Marcót. 

– Nézzétek! – kiáltott fel hirtelen Halkatla. – Ott

fönt! Mi az ott? 

Amennyire átláttak a hófüggönyön, óriási sötét 

árnyak közeledtek fentről. Mozdulatlanul figyelték 

az egyre nagyobbá váló árnyékokat. 

– A feketeszárnyú angyalok – suttogta Gabriel. 

– És mennyien vannak! Micsoda látvány! 

– Mind a húszan erre tartanak – dörmögte 

Trond. 

Szóhoz sem bírtak jutni, míg a hatalmas teremtmények 

le nem szálltak a jégre. Akkor udvariasan 

üdvözölték egymást, hiszen ilyen nagy esemény 

nem mindennapos még a Jéghegyek Népe 

életében sem. 

Az egyik sudár, feketeszárnyú férfi meghajolt 

Marco előtt, és így szólt: 

– A völgy szabad, újra birtokba vehetjük. A kiválasztott 

kedvünkre való vezérnek bizonyult. Ne 

kérdezzetek semmit! Legjobb, ha rögtön indulunk! 

A hátukra ültek, majd néhány perc múlva leszálltak 

odafönn, és körülvettek egy kis fehér hókupacot. 

Ellen rögtön megértette, miről van szó. Felsikoltott 

és kétségbeesve mindkét kezével kaparni kezdte 

a havat. 

A többiek, miután felocsúdtak, segítettek neki. 

Hamarosan kiásták Natanielt a hó alól. 

Marco ott térdelt mellette. Az egyik angyal felé 

fordult és megkérdezte: 

– Túl késő? 

Nem kapott választ. A fekete angyalok határo-

zott mozdulattal odébb küldték az emberek, démonok 

és szellemek csapatát, kinyújtották jobb karjukat, 

mire villámok cikáztak a levegőben és mennydörögni 

kezdett. Az embereknek el kellett fordítaniuk 

tekintetüket. 

– Nem, még nem késő – jelentette ki egyikük 

Ellen felé fordulva. – Urunk parancsolta nekünk, 

hogy szabadítsuk ki a haldoklót. Nem sok hiányzott 

ahhoz, hogy elragadja a halál. Három gyógyíthatatlan 

sebet szerzett a karján. Ezzel nem tudunk 

mit kezdeni. Nagyon sok különleges képessége 

van. Ráadásul a vérünkből való. Urunk együtt érez 

veletek, sokat szenvedtetek. Ellent pedig arra kéri, 

vigyázzon rá nagyon a jövőben. 

– Ezt megígérhetem – felelte Ellen boldogságtól 

könnyes szemmel. 

A feketeszárnyú angyalok befejezték a munkát. 

– Még találkozunk – kiáltotta egyikük, majd felszálltak 

a jégről. 

– Hallottátok, mit mondtak? – kérdezte Gabriel 

csillogó szemmel. – Találkozunk. 

Marco bólintott. Sápadt és feszült volt az arca. 

Natanielbe lassan visszatért az élet. Nyújtózott 

egyet, kinyitotta a szemét és rámosolygott Ellenre. 

Nem tudta megölelni, mert karját nem bírta mozdítani 

a fájdalomtól. 

Talpra állították és ruháikba bugyolálták. 

– Gyerünk, menjünk már ebből az átkozott 

völgyből – dünnyögte Tova. 

– Először vigyük magunkkal a Jéghegyek Né-

pének kincsét! Keressük meg Sunniva rejtekhelyét. 

El is indultak, de nem tudták, merre menjenek. 

Nem volt kikövezve a kriptákhoz és a Nagy Sülylyesztőhöz 

vezető út. 

Nataniel felsóhajtott. 

– Hát akkor tekintsük elveszettnek a kincset. 

– Már épp elég szolgálatot tett nekünk eddig is – 

mondta Marco. – De ha már itt vagyunk… Nem 

árt, ha megidézzük néhány barátunkat. 

Mindannyian tudták, kikre gondol. Senki nem 

csodálkozott, amikor megpillantották a közeledő 

Ulvhedint és Lilithet. 

– Tudom ám, mit szeretnétek – kezdte a szépséges 

Lilith. – Annyira örülök, hogy látlak benneteket! 

Kitűnő munkát végeztetek. Ulvhedin, gyere, 

lássunk hozzá! 

Aztán megkezdődött egyfajta ceremónia, amiből 

egy szót sem értettek. 

Furcsa, ismeretlen szavakat visszhangoztak a: 

sziklafalak, mialatt Ulvhedin és Lilith hozzákezdett 

a bűvöléshez. El akarták űzni a lápembereket a 

völgyből, visszakényszerítették őket a föld mélyébe, 

ahova valók. Lilith elzárta előlük az összes 

visszautat az emberek világába, majd így szólt: 

– Ha az emberek túl mélyre ásnak, az az ő bajuk. 

A lápembereknek is élniük kell valahol. 

Véget ért a varázslat, megtisztították a terepet. 

Lilith félig elfordult az egybegyűltektől, és azt 

mondta: 

– Most pedig, úgy vélem, látogatóink lesznek…

Erre szép sorjában bevonultak a tisztásra mindazok, 

akik kezdettől fogva részt vettek a Gonosz 

Tengel elleni küzdelemben. A viszontlátás végtelenül 

nagy örömet okozott mindenkinek. A tarangaiak 

üdvözölhették Orint és Vassart, elveszett 

fiaikat. Jelen volt a Jéghegyek Népének valamenynyi 

őse. Tiili végre viszontláthatta édesanyját, 

Didát és fivérét, Targenort. Micsoda boldogság! Jó 

ideig csak álltak és zokogtak. Hosszú percekben 

telt, amíg szóhoz tudtak jutni. Korábban megegyeztek, 

hogy Didának és Targenornak nem árulják 

el, mit élt át Tiili. Nagyon összetörné a szívüket, 

ha megtudnák, mennyit szenvedett a hétszáz 

év alatt. 

Halkatla, amint megpillantotta Runét, rávetette 

magát és össze-vissza csókolta. Amaz alig tudta 

leplezni zavarát. Valamit motyogott, mennyire 

örül, hogy viszontlátja. 

Lilith végre üdvözölhette fiát, Tamlint és a többi 

tizenkilenc démont, akiket a Nagy Süllyesztőbe 

taszított a Gonosz. Sorra megölelte őket. Ingrid 

szintén így tett, amikor újra meglátta öt démonát. 

Jó Tengel, Sol és Heike ugyancsak szerencsét kívánt 

Natanielnek és a többi kiválasztottnak. 

Benedikte forrón átölelte unokája lányát, Továt, és 

melegen üdvözölte Iant a nemzetségben. 

Meglehetősen nagy volt a zűrzavar. 

Lilith felemelte karját, nyugalomra intett mindenkit. 

Beszédre készült. 

Egyedülálló, kihívó szépsége mindenkit elvakí-

tott. 

– Mesterünk találkozni akar mindnyájatokkal, 

hiszen mind részt vettetek és szerencsével jártatok 

a küzdelemben. Tisztában van vele, hogy néhányan 

közületek nagyon kimerültek és átfagytak. Ezért 

rövidre fogja majd beszédét. Urunk és parancsolónk, 

akit még az Édenkertből ismerek, időt hagy 

nektek a pihenésre és a gondolkodásra. Az év legrövidebb 

éjszakájára, Szentivánéjre tervezi az 

újabb találkozót. Ekkor akar veletek hosszabban 

elbeszélgetni. Mindannyian találkozunk azon az 

éjszakán a jó öreg Graastensholmmal szemben lévő 

hegyen. Hársfaliget ugyanis túl kicsi ahhoz, 

hogy mindenkit befogadjon. 

– Azon az elvarázsolt helyen? – csúszott ki Gabriel 

száján. 

– Igen, pontosan. Sok mindent meg kell beszélnünk 

és előkészítenünk. Megvan rá az okunk, miért 

ott és nem a Démonok hegyén találkozunk. 

Ezután ünnepélyesen kinyújtotta a karját és így 

szólt: 

– Nos, barátaim, adjatok helyet a mesternek. 

A feketeszárnyú angyalok újra felbukkantak. 

Urukat kísérték, Lucifert, aki méltóságteljesen lépkedett 

a tisztáson az egybegyűltek felé. 

Milyen óriási! Lenyűgöző látványt nyújt! Nemcsak 

sudár termete miatt: a belőle áradó erőnek és 

tekintélynek nem lehet ellenállni. Feketén csillogó 

tekintete megbabonázó. Olyan hatalmas volt és 

olyan szép, hogy az egybegyűltek szeme megtelt

könnyel a megilletődöttségtől. Egy igazi arkangyal. 

A legszebb, a legnagyobb. 

Az összes démon földre borult előtte. 

Istenem! Mit akar? – gondolta Tova. Összeszorult 

a gyomra ettől a gondolattól, de nem volt ideje 

tovább töprengeni, mert Lucifer felemelte a kezét 

és mosolyogva, barátságos hangon így szólt: 

– Tudom, át vagytok fagyva, kiválasztott barátaim. 

Felmelegítelek benneteket. 

Szélesre tárta karját. És a hó olvadni kezdett. 

Kellemes, nyári meleg érződött a levegőben. Megkérte 

őket, foglaljanak helyet. 

Végre kinyújtóztathatták lábukat a gleccseren 

való örökös csúszkálás után. Jóleső meleg járta át 

egész testüket. Tovának ügyelnie kellett, nehogy 

elaludjon. Natanielen látszott, hogy halálosan ki 

van merülve, és heves fájdalmai vannak. 

Lucifer nem ült le. Feketeszárnyú angyalai körülötte 

álltak, de a farkasok nem voltak mellette. 

Lucifer sokat ígérő mosollyal várakozott. 

Te jó ég, milyen ragyogó teremtmény! – gondolta 

Tova. Emberi alakot öltött, de így is milyen lenyűgöző. 

Lopva körülnézett. Mindenki eljött, csak egy kis 

csoport hiányzott. A tizenöt gazdátlan démont nem 

látta, akiket Gonosz Tengel a semmibe száműzött. 

Lucifer elbűvölő szemeit Továra szegezte. 

– Őket is visszahozzuk közénk, ne félj – mosolygott. 

Hűha, jobb lesz vigyázni a gondolataimra.

Lucifer most Rune felé nyújtotta karját, és magához 

hívta. 

– Mindig is mondtam, hogy bizony nagyon elbántak 

veled, barátom. Ismerlek még az Édenkertből. 

Így hát jóvá szeretném tenni, ami veled történt. 

Nos, választhatsz. Megmaradsz gyökérnek, 

vagy szeretnél emberré válni? 

Rune egy percig sem habozott. 

– Köszönöm, ember szeretnék lenni. 

– És milyen külsővel? 

– Nem akarok kiríni a tömegből, épp eleget volt 

részem benne. 

– De Rune, csak nem akarsz átlagember lenni? 

Elgondolkodott: 

– Nem…, az talán mégsem. 

– Mindjárt gondoltam. Nos, nézzük csak. Azt 

hiszem… 

Halkatla ragyogott a boldogságtól. Büszkén feszített 

Rune mellett. 

– Mondhatnék valamit, nagyuram? 

– Hát hogyne, rajta! 

– Én csak azt szeretném mondani… nagyon örülök 

Rune átalakulásának. De nekem mindegy, hogy 

fog kinézni. Én a mostani ábrázatába szerettem 

bele. 

Rune nem állta meg, hogy el ne mosolyodjon. 

– Ez derék, Halkatla – mondta Lucifer. – Hanem 

most meg kell kérjelek, ifjú hölgy, húzódj arrébb, 

mert a végén még gyökérré változtatlak a nagy 

zűrzavarban. Márpedig nem hiszem, hogy ezt na-

gyon akarnád. 

Még fel sem ocsúdhattak gondolataikból, Rune 

helyén egy jóképű fiatalember állt. Színében és 

vonásaiban emlékeztetett valamicskét Runére, de 

sokkal szebb volt. Arcának és testének minden 

torzsága elmúlt, ráncai kisimultak. Egyáltalán nem 

átlagos külsejű férfival álltak szemben. Halkatla 

alig bírt uralkodni magán. Egészen zavarba jött a 

változás láttán. Még utóbb féltékenykedhet 

Runére! 

Rune csodálkozva szemlélte formás kezeit. Ellen 

átnyújtott neki egy kis tükröt. Amikor megpillantotta 

magát, felragyogott a tekintete. 

– Köszönöm – fordult hálásan Luciferhez. – Ha 

majd hozzászokom ehhez az idegenhez, azt hiszem, 

jól ki fogunk jönni egymással. 

Gabriel mosolyogva így szólt: 

– Ugye most már nem kell megtartanom az ígéretemet, 

hogy földet hozok neked Ceylonból? 

– Nem, Gabriel, köszönöm a figyelmességedet. 

Most már nem fogok földdel táplálkozni. 

Aztán kezébe fogta Halkatla arcát, és mélyen a 

szemébe nézett. A lány arca felragyogott. Szótlanul 

nézték egymást. 

Tova elfojtott egy sóhajtást. Nem tehetett róla, 

de egy kis csalódást érzett. Nem mintha irigykednék 

Runére, ugyan, egyáltalán nem. De azért ő is 

annyira szeretne… 

Összeszedte magát és Luciferre figyelt: 

– Mindnyájan hősiesen küzdöttetek az utolsó el-

lenségem elleni harcban. Megsemmisítettétek a 

gonosz Tan-ghilt, aki miután néhány cseppet ivott 

a gonoszság forrásvizéből, nagy veszélyt jelentett 

birodalmamra és az egész világra. Most már nem ő 

fogja átvenni az uralmat a világ fölött. 

Továt kellemetlen érzés fogta el. Nem tetszettek 

neki Lucifer szavai, de megpróbálta leplezni. 

Tekintete találkozott Natanielével. Belőle is 

éppoly zavart és megrökönyödést olvasott ki. 

Lucifer így folytatta: 

– Úgy határoztam, kitüntetlek benneteket. Az 

lesz a jutalmatok, hogy választhattok, hová akartok 

kerülni halálotok után. Sokan közületek már otthonosan 

mozognak a halál utáni világ dimenzióiban. 

Jéghegyek Népének élő és holt leszármazottai, felajánlom 

nektek az örök életet a Fekete Csarnokokban! 

Mindnyájan mélyen hallgattak. Aztán elsőként 

Nataniel szólalt meg izgatott hangon. 

– Köszönjük fenségednek a nagylelkű ajánlatot. 

Ám egy kis gondolkodási időt kérnénk. Túlságosan 

nagy fontosságú, hirtelen képtelenek vagyunk felfogni 

a súlyát. 

– Megértem. De ti, démonok, Lilith és Tyfon 

vezetésével, feltételezem, hogy ti csatlakoztok 

hozzánk, nem igaz? 

– Igen, persze – felelte Tyfon, és a többiek is 

egyetértőleg bólogattak. – Régóta vágyunk már 

erre a pillanatra. 

– Remek! Rune és Halkatla, mindketten követ-

tek a birodalmamba. 

Elakadt a lélegzetük, mintha mondani akartak 

volna valamit, de nem mertek. Egymásra néztek. 

Halkatla szólalt meg először. Nagyon kínos volt 

Tovának és a többieknek látni, amint ez a tiszteletlen, 

merész boszorkány térden állva könyörög Luciferhez. 

– Fenséges uram… Ne értsd félre habozásomat, 

hűséges alattvalója vagyok fenségednek, de… 

– Igen, Halkatla? Hallgatlak. 

Félénken felpillantott. 

– Annyira szeretnék még egy darabig az élők 

közt maradni. Olyan csábító az élők világa, épp 

tökéletlensége miatt. A tökéletes világ nem várhat 

még egy kicsit? 

Lucifer vizsgálódva nézte Halkatlát. 

– Meg vagyok győződve róla, hogy nem neked 

való a józan, hétköznapi emberek világa. De legyen, 

ahogy akarod! Egy hónapot kapsz: 

Szentivánéjig várok. Aztán az akarom, hogy belépj 

a seregembe te is. 

– Nagy megtiszteltetés számomra. Hanem bocsásd 

meg merészségemet… lenne még egy kérdésem. 

Rune is velem maradhat egy hónapig? 

– Tőle függ. 

Erre Rune felnevetett. Fehéren csillogó fogai kivillantak 

a barátságos nevetés alól. 

– Új külsőmmel szívesen kipróbálnám a földi létet, 

uram! Kíváncsi lennék, hogyan fogadnak az 

emberek.

– A hölgyekkel azért ne nagyon kísérletezz – vetette 

közbe Halkatla, és ragadozószerű mosollyal 

belekarolt Runébe. 

– Akkor hát megállapodtunk – fejezte be Lucifer. 

Úgy tűnt, remek hangulatban van. – Egy hónapig 

maradhattok hús-vér emberek, aztán számítok 

rátok. 

– Természetesen – felelte Rune. 

Tova visszafogott lélegzettel hallgatta a beszélgetést. 

Nagyon félt, hogy elárulja saját gondolatait. 

Lucifer egy másik csoport felé fordult. 

– Szármik, taran-gaiak vezére, te mit választasz 

néped nevében? 

A kérdezett is kellemetlenül érezte magát, de 

más okból, mint Tova. 

– Szívesen kerülnénk a Fekete Csarnokokba, 

uram… 

Tova sejtette, hogy szívesen hozzátette volna 

még, hogy „de”. Lucifer kérdőn nézett rá. 

– Nos, Szármik? 

A kis taran-gai összeszedte magát. 

– Uram, nem tudhatjuk, mit szólna ehhez törzsünk 

négy szelleme. Annyit segítettek… 

– Értem a problémátokat. Majd én beszélek velük. 

Talán megegyezésre juthatunk. Van hely bőven 

mindenki számára. 

Szármik felsóhajtott. 

– Fenség, hűséges alattvalói vagyunk. 

Lucifer a fia, Marco vállára tette a kezét, és így 

szólt:

– Nos hát, az élők térjenek vissza otthonaikba, 

sokáig voltak távol. Marcónak újabb megbízatást 

kell véghezvinnie. Elő kell készítenie visszatérésemet 

az emberek világába. Arra számítok, mindannyian 

támogatjátok ebben – mondta kutató pillantást 

vetve Továra. – Mindannyian találkozunk 

Szentiván éjjelén a Graastensholm közelében lévő 

hegyi tisztáson, miután Marco előkészítette érkezésemet. 

Ezután magához intette a földöntúli teremtményeket 

– Rune és Halkatla kivételével –, majd eltűnt. 

Az emberek magukra maradtak a furcsa párral. 

Bizonytalan léptekkel indultak el, nem tudták 

összeszedni gondolataikat. 

– Ugyanazon az úton térjünk vissza? – kérdezte 

Marco, hogy megtörje a csendet. Zavarta barátainak 

hallgatása. – Szívesen magammal vinném a 

motorkerékpáromat. 

Nataniel megállt. 

– Tényleg! Az autót és a többi holmit is felszedhetnénk, 

amit elvesztettünk útközben. 

Tova, Gabriel és Ellen ment hátul. Marco előttük 

haladt. Tiilit vitte karjaiban, aki csak így érezte 

biztonságban magát. 

Először némán bandukoltak hátul hárman a hűvös 

tavaszi estén. Most már nem gyönyörködtek a 

körülöttük megszépült tájban. Gondolataik másutt 

jártak. 

Gabriel elgondolkodva így szólt:

– Kihasználtak minket! 

– Igen – felelte Tova rögtön. 

Most, hogy véget ért a küzdelem, nagyon kimerültnek 

érezték magukat. Nemcsak a fizikai fáradtság 

nehezítette végtagjaikat, szívüket is összeszorította 

az aggodalom. 

Csalódottak voltak. Úgy érezték, elárulták őket. 

Ellen, mivel más nevelést kapott, mint a többiek, 

aggodalmasan sóhajtott: 

– Ezt mindenképpen meg kell beszélnem Istennel. 

Mindenképpen. 

Két barátja nem szólt rá semmit. Gabriel nagyot 

nyelt. Soha életében nem érezte magát ennyire kiszolgáltatottnak.

5. fejezet 

ELLENNEK NEM kellett riadóztatnia az égieket. 

Lucifer tervei már úgyis nyugtalanságot ébresztettek 

az érintett körökben. 

Ezért a kivont kardú Mihály arkangyalt bízták 

meg, hogy tartsa szemmel a lázadót, és ha kell, 

állítsa helyre a rendet. 

Lucifert eddig csak megfigyelés alatt tartották, 

mivel nem jelentett komoly veszélyt. 

A KIS CSAPAT tagjai Fornebun elbúcsúztak 

egymástól. Halkatla és Rune azt mondta, nem akar 

a többiek terhére lenni, ám azok tudták, merről fúj 

a szél. Runének kedve támadt megmutatni 

Halkatlának Oslót, mivel elég jól ismerte. Már 

régóta álmodozott arról, hogy luxushotelben éjszakázik. 

Most, hogy emberformája lett, nyugodtan 

belekóstolhatott az efféle életbe. 

Halkatlával együtt… 

Hiszen eleven, hús-vér emberként élnek majd ez 

alatt az egy hónap alatt. 

Csak az okozott némi problémát, hogy egyiküknek 

sem volt pénze. A többiek gyorsan átkutatták 

zsebeiket. Sajnos nemigen találtak többet egy-két 

koronánál, kivéve Gabrielt, aki nem szívesen szórta 

a pénzt. 

– Visszaadom, miután hazaértünk – ígérte

Nataniel. – Adj nekik kölcsön nyugodtan. 

Gabriel pedig még büszke is volt rá, hogy ki 

tudta őket segíteni. Ezután elköszöntek egymástól, 

és útjaik elváltak. 

Rune soha nem hitte volna, hogy valaha beengedik 

abba az előkelő szállodába, amelyet már akkor 

kinézett magának, amikor Jonathannal együtt 

dolgozott az ellenállási mozgalomban. A hotel még 

szebb és elegánsabb volt, mint képzelte. Szíve a 

torkában dobogott, amikor átlépték a küszöböt. 

Lám, lám! A személyzet udvariasan hajbókol 

előttük. Rögtön kaptak szobát. Halkatla – Rune 

kérésére – a háttérből figyelte az eseményeket. Ki 

tudja, mi történne, ha felbosszantanák valamivel? 

Fent a szobában Halkatla kipróbálta az ágyat. 

Ugrált rajta egy kicsit. 

– Micsoda szoba! – kiáltotta. – Szebb, mint 

Oppdalban. 

Hát igen. Rune is elégedettnek látszott. Csillogó 

szemmel nézett körül. Bekukucskált a szekrényekbe, 

majd alaposan szemügyre vette a szobát. 

– Jaj, de furcsa – kiáltotta Halkatla döbbenten. – 

Éhes vagyok! 

– Én is – mondta Rune kedvetlenül. – Nos, ez is 

bizonyítja, hogy hús-vér emberek vagyunk. 

– Tényleg – dünnyögte Halkatla. – Ezt most más 

téren is bebizonyíthatod! 

Megilletődötten fogyasztották el vacsorájukat a 

szálloda éttermében. Bort is ittak hozzá. Halkatla 

egyre többet kuncogott, Rune tekintete is elhomá-

lyosult. Végül Rune úgy vélte, ideje elhagyniuk az 

éttermet, mielőtt bármelyikük illetlenül kezdene 

viselkedni. 

– Ó, Rune, hadd nézzelek meg jobban – kérlelte 

fent a szobában Halkatla. – Olyan szép férfi lett 

belőled! És még nem volt időm jobban szemügyre 

venni téged. 

– Látom, kacérkodni támadt kedved – nevetett 

Rune. Feloldódott a bortól. Különben is jólestek 

neki a lány dicsérő szavai. Halkatla mellett mindig 

szabadnak érezte magát. A kis boszorkány elbűvölte 

pimasz közvetlenségével. 

Már-már azon tanakodott, nem szerelmes-e belé. 

Bár ez az érzés nagyon újszerűnek tűnt egy volt 

mandragóragyökér számára. 

Annyi bizonyos, hogy már Lucifer szépítő beavatkozása 

előtt is nagyon aggódott, ahányszor 

veszélybe került a lány. Az együvé tartozás érzése 

az átalakulással most még erősebb lett. Bezárta a 

szoba ajtaját. Egyedül maradtak. Lopva a nagyalakú 

tükörbe nézett. 

– Most mondd meg, hát nem vagy jóképű? – 

suttogta Halkatla. 

Mindketten közelebb léptek és vizsgálni kezdték 

magukat. 

– Igen, határozottan az vagyok – állapította meg 

Rune nevetve. 

– Barnaságodat és egyéni vonásaidat megőrizted, 

csak kisimult az arcod. Nem mindennapi, jóképű 

férfi vált belőled. No de én sem vagyok rút

kiskacsa – állapította meg elégedetten. 

– Azt én sosem mondtam. Mindig vonzónak találtalak 

– szólt a férfi komolyan. 

Halkatla elgondolkozva nézte Rune tükörképét. 

– Hmmm… és milyen a tested? 

– Fogalmam sincs – felelte Rune őszintén. – 

Még azt sem tudom, megvan-e még a lőtt sebem. 

– No, ennek könnyen utánajárhatunk – mondta 

Halkatla és lehúzta válláról az inget – így ni! Milyen 

selymes a bőröd a melleden! Épp mint az 

enyém, csak barnább. 

Halkatla finom kis kezével lassan simogatni 

kezdte a férfi mellkasát, mire Runét kellemes borzongás 

fogta el. Még soha nem érzett ehhez foghatót. 

Halkatla levetette a blúzát. Rune hosszasan 

szemügyre vette a kebleit, persze még mindig csak 

a tükörben. 

– Szép vagy – suttogta. 

– Ugye? – kérdezte Halkatla kacéran, és hátulról 

Rune pucér hátához szorította felsőtestét. A férfi 

szeme előtt sötét karikák táncoltak. 

– Húzd le teljesen az inged – rendelkezett 

Halkatla. A férfi kábultan engedelmeskedett, majd 

a hasához nyúlt. 

– Még mindig itt van egy forradás, de semmi 

több. 

– Majdnem ugyanott van a sebhelyed, mint nekem. 

Csak az enyém sokkal lejjebb van – suttogta 

Halkatla.

Rune Halkatla lapos hasához ért. Mintha ujjaiból 

elektromosságot bocsátott volna ki, a lány mély, 

gurgulázó hangon felnyögött. Persze Halkatla soha 

nem is akart előkelő hölgyhöz illően viselkedni. 

Halkatlának köszönhetően Rune is megszabadult 

gátlásaitól. Ezen ő is elcsodálkozott. Halkatla 

közelében olyan elfogulatlanul viselkedett. Kimondhatatlan 

gyöngédséget érzett iránta. Nincs 

pompásabb érzés, mint embernek lenni! 

Felejthetetlen éjszakát töltöttek együtt. Egyiküknek 

sem voltak tapasztalatai a testi szerelem 

terén, de reggelre már mindketten bőséges élményekkel 

gazdagodtak. 

Nagyon jól érezték magukat egymással. Mindenféle 

vidám játékot eszeltek ki. Volt hogy 

Halkatla vad tigrisként rohant végig a szobán, 

Rune pedig utána, hogy megszelídítse. Máskor 

csak szótlanul feküdtek egymás karjaiban, és élvezték 

egymás közelségét. 

Lassan hajnalodni kezdett. Le sem hunyták a 

szemüket egész éjszaka. 

– Csak egyetlen hónap – siránkozott Halkatla. – 

Aztán vége a boldogságnak. 

– És a szerelemnek! 

– Igazad van, Rune. Állítólag egy boszorkány 

sosem szerethet senkit, de ha ez nem szerelem, 

amit irántad érzek, akkor én vagyok a római pápa. 

– Egy valóságos ember szerelme sem lehetne 

mélyebb és odaadóbb, mint az enyém. 

– Köszönöm, Rune. De mi lesz, ha lejár az

időnk? 

– Tudod, én nemrég jártam a Fekete Csarnokokban. 

Van ott számos eldugott liget, mező, rét és 

legelő, ahová elbújhatunk, és ahol eltölthetünk 

majd néhány szép pásztorórát. És ahol nem leshetnek 

meg minket a frigid angyalok. 

– Jaj, Rune, milyen illetlenül beszélsz – nevetett 

Halkatla. – De vigasztalóan hangzik. Talán Saga 

meg is értene minket, és tudna szerezni számunkra 

külön búvóhelyet. 

– Igen, lehet. Tudod, mi jutott az eszembe? Valójában 

igen sokat köszönhetünk a gonosz Tanghilnek. 

Nélküle és rémtettei nélkül soha nem lehettünk 

volna egymáséi. 

– Ha most látna minket, biztosan szörnyű dühbe 

gurulna – mondta Halkatla. 

KARINE ÉS JOAKIM házának külső ajtaja becsapódott. 

Joakim dolgozott, Karine épp mosogatott, és 

összerezzent a hangra. Ki lehet az…? 

A kutya alig bírt magával. Ugrándozott örömében. 

– Van itthon valaki? – kiáltotta egy hang. 

Gabriel, a kis Gabriel! Drágalátos kincse, szemefénye 

hazajött végre! Véget érnek hát a gyötrelmes 

nappalok és álmatlan éjszakák. Hazajött a 

fiú! 

Karine nem különösebben szerette a látványos,

nyakbaborulásos jeleneteket, de most hosszan, némán 

átölelte a fiát. 

Fel nem foghatta, miért éppen egy ilyen fiatal 

gyereket vittek magukkal a harcba. Azt viszont 

tudta, hogy a küzdelem mekkora áldozatot kívánt a 

többiektől is, ezért hallgatott, és magába fojtotta a 

bánatát. No de az a fő, hogy Gabriel végre itthon 

van. Istennek legyen hála! 

Felállt. Szeméből kitörölte a könnyeit, hogy 

végre alaposan szemügyre vegye Gabrielt. 

– Jaj, hogy lesoványodtál. És milyen rongyos, 

piszkos a ruhád! És… 

Lenyelte, amit mondani akart. Fia tekintete 

megváltozott. Megrémisztette a komolyság, ami a 

szeméből sugárzott. 

Egyáltalán nem tetszett neki. 

– Gyere ide, fiam. Mesélj el mindent. Már majd 

beleőrültünk apáddal, úgy aggódtunk érted. Miért 

nem telefonáltál, hogy mikor érkezel? 

– Nem volt rá időm. Repülővel jöttünk, és a gép 

pont akkor indult, amikor a repülőtérre érkeztünk. 

Tarisznyájából előhúzott egy köteg gyűrött füzetet, 

melyekben egész idő alatt jegyzetelt. 

– Itt van, leírtam mindent. Elolvashatjátok – jelentette 

ki büszkén. 

– Nagyszerű. De mi történt valójában? Hazatértél, 

tehát győztünk? Mindannyian hazaérkeztetek? 

Gabriel tekintete elhomályosult. Elmerengett. 

– Igen, legyőztük Gonosz Tengelt. Ugyanakkor… 

veszítettünk is talán… Másvalakivel szem-

en. 

– ANYA, APA… Hadd mutassam be Ian 

Morahant, Ertin zöld hegyeinek szülöttét, bár sosem 

járt ott. Amint lehet, összeházasodunk. 

– Kicsi Tova, ez a hír bizony meglep mindnyájunkat 

– szólt Vinnie Brink boldogan mosolyogva. 

– De hát isten hozott minálunk, Ian! Nagyon örülünk! 

Rikard Brink melegen üdvözölte jövendőbeli vejét. 

Mindketten rokonszenvesnek találták a fiút. 

Nem hivatalnokfajta, de úgy látszik, illik Tovához. 

És ami a legfontosabb, a jelek szerint csakugyan 

szerelmes a lányba. Ez megörvendeztette az aggódó 

szülőket. 

– Jaj istenem, hihetetlen, hogy újra itthon vagytok! 

Micsoda öröm, hogy épen, egészségesen hazatértetek! 

Nyilván kemény küzdelemben volt részetek. 

Meséljetek el mindent töviről-hegyire – kérte 

őket Vinnie kíváncsian. 

– Majd később. Először is alaposan le szeretnénk 

fürödni. Csak arra ügyeljetek, el ne aludjunk 

a kádban! Hazafelé repülővel jöttünk, nem bírtuk 

volna ki a hosszú utat, ha autóval kellett volna 

utaznunk. Ráadásul nem is emlékszem, mikor 

aludtunk utoljára. 

Beviharzott a nagyszobába. Megrészegítette a 

gondolat, hogy újra otthon van. És nem egyedül, 

hanem Iannal!

– Ian, hát nem csodaszép az otthonom? Anya, 

apa… Soha nem voltam oda a háztól. Sőt, inkább 

panaszkodtam, mennyire unalmas a berendezése. 

Most látom csak, milyen ízlésesen rendeztétek be. 

– Köszönjük, Tova – szólt Vinnie gyöngéden. – 

Igen örülünk dicsérő szavaidnak. 

Tova hirtelen átölelte az anyját és így szólt: . 

– Anyám, mielőtt elfelejtem… A fürdés után 

rakj elénk minden harapnivalót, ami csak itthon 

van. Ian már a papírtányért is megette volna a repülőn. 

– Jó hallani, hogy visszatért az étvágyad, Tova – 

nevetett Vinnie. 

Ugyanezen a napon tért haza a nemzetség eltűnt 

gyermeke, Tiili. Ezzel mindenki számára világossá 

vált, hogy véglegesen lezárult a küzdelem. 

TIILIT A HÁRSFALIGETBE vitték, és André 

meg Mali gondjaira bízták. A családban mindenki 

azon igyekezett, hogy minél hamarabb visszaszokjon 

az életbe. Szinte versengtek egymással, hogy 

boldoggá tegyék. A fiatalok elvitték szórakozni, 

moziba és házibulikba. Szinte minden nap meglátogatta 

valaki. Didát és Targenort többször látták 

felbukkanni a Hársfaligethez vezető úton. Ilyenkor 

az élők visszavonultak. Tiilinek szüksége volt 

ezekre a találkozásokra, hogy felidézze a múltját. 

Marco látogatásai azonban mindennél többet értek.

Marcónak tulajdonképpen rengeteg tennivalója 

akadt. Titokzatos utazásokat tett az egész földkerekségen. 

Ennek ellenére amilyen gyakran csak 

tudott, benézett a Hársfaligetbe. Tiili mindannyiszor 

kivirult, ha Marco ellátogatott hozzá. Amint 

meghallotta a hangját az előtérben, boldogság töltötte 

el a szívét. 

Gyakran tettek hosszú sétákat kint a határban. 

Titkos beszélgetéseket folytattak. Nem udvarolt a 

lánynak, nem akart rögtön az érzéseikről beszélni. 

Tiilinek nagyon sok tanulnivalója akadt. Végtére is 

hétszáz évet kellett bepótolnia. Marcónál jobb tanítómestere 

nem is akadhatott volna. 

Olykor sírástól kivörösödött szemmel tért haza a 

lány ezekről a sétákról. Mali és André 

együttéreztek vele. Hiszen olyan sok mindent elveszített, 

amit nem fog tudni pótolni. 

Egyik szokásos sétájuk során Tiili szótlanul lépkedett 

a fiú mellett. Marco várt, amíg megjön a 

lány kedve a beszélgetéshez. 

– Idegennek érzem magam ebben a világban. 

Nem találom a helyem – szólalt meg halkan Tiili. 

– Majd idővel megszokod. 

– Gondolod? Ijesztő ez a házrengeteg. És az a 

sok ember. Mind olyan magabiztosak! Kedvesek 

és barátságosak de… Csak itt kint a természetben 

érzem magam biztonságban. 

– Tudom – felelte Marco. – Olvastam nemzetségünk 

krónikájában, hogy aki egyszer a Jéghegyek 

Népének völgyében élt, mindig visszavágyódik.

– Ez igaz – válaszolta szomorúan Tiili. – Annyira 

szeretnék újra ott lakni. De már nincs ott egy 

teremtett lélek sem. Elnéptelenedett. 

– Ha akarod, építhetünk egy kis kunyhót, és ott 

tölthetjük a nyarat és a húsvétot. 

Tiili ránézett szép, szomorú, keleti vágású szemével. 

– Az már nem ugyanaz. Bocsáss meg, Marco, 

hogy így elveszem a kedved, de ez már nem lenne 

olyan, mint régen. 

Marco nem szólt semmit, nagyon is értette, mire 

gondol. 

– Halkatla láthatólag remekül be tud illeszkedni 

a jelenkorba – folytatta Tiili. – Én csődöt mondtam. 

– Ne hasonlítsd össze magad Halkatlával. Az ő 

helyzete teljesen különbözik a tiédtől. Be akarja 

pótolni, amit rövid életében elmulasztott. Más a 

természete is, mint a tied. A te életed egyszerre 

volt rövid és végtelenül hosszú. 

– Jaj, Marco, annyira szeretnék boldog lenni! 

Meg szeretném hálálni, hogy megmentettétek az 

életemet. 

– A többiekkel boldognak látlak. Csak velem 

mered megosztani bánatodat. Büszke is vagyok rá, 

hogy a bizalmadba fogadtál. 

Tiili megfogta a férfi kezét és az arcához szorította. 

– Kedves, jóságos Marco – suttogta. – Annyi 

mindent szeretnék mondani neked. Szeretnélek

oldoggá tenni, mert annyira igyekszel, hogy megszokjam 

új életemet és biztonságban érezzem magam. 

Csak… még nem vagyok felkészülve. 

– Persze hogy nem – mondta Marco gyöngéden, 

és másik kezével végigsimította az arcát. – Hiszen 

csak két-három hete, hogy visszatértél az életbe. 

Ne kívánj túl sokat magadtól. 

– Köszönöm. Annyira jólesik, hogy megértesz. 

Marco magához vonta a lány fejét. 

– Tiili, gondolsz azóta arra, ami a barlangban 

történt kettőnk között? 

– Állandóan arra gondolok. 

– Gondolod, hogy… egyszer, a jövőben újra 

megismételhetnénk? De igazán, szerelemből. 

A lány nyelt egyet zavarában. 

– Nem lenne kifogásom ellene. 

– Nekem sem. Tudod, Tiili, azt hiszem, szerelmes 

vagyok beléd. Amikor kint járkálok a világban 

és az eszem sorsdöntő kérdéseken kellene hogy 

járjon, egyre csak arra gondolok, mikor jöhetek 

már vissza hozzád. 

Tiili a szemébe nézett. 

– Én pedig egyre csak rád várok. Alig várom, 

hogy haza gyere. 

Marco lassan, óvatosan megcsókolta. Nem szabad 

elsietnem – gondolta magában. Időt kell hagynom 

neki. 

De a lány sugárzó tekintetéből kiolvasta, hogy 

bármikor megkaphatná. 

Korai lenne. Rengeteg feladatot kell teljesítenie

még előbb. Végre kell hajtania a megbízatását. 

Egyelőre fékeznie kell érzelmeit. Életében még 

nincs helye a szerelemnek. Először saját helyzetét 

kell tisztáznia. 

– Boldogok leszünk, meglátod – mondta elgyöngülve. 

– Harcolok majd a boldogságunkért. 

Hisz te vagy nekem a legdrágább a világon. 

Tiili vigaszt keresve a vállára hajtotta fejét. 

Így ültek némán egymás mellett jó sokáig. 

MINDENKI AZON töprengett, mit csinálhat Marco 

hosszú útjai során. Tudták, rengeteg emberrel 

találkozik, olykor még az újságok is írtak róla. Titokzatos 

követnek nevezték a cikkekben. Szabad 

bejárása volt a miniszterekhez, sejkekhez és más 

uralkodókhoz. A sajtó azonban soha nem tudta 

kiszimatolni a velük folytatott beszélgetései tárgyát. 

Utazásainak célja hétpecsétes titok maradt. 

Egyet azonban biztosan állítottak az újságok: ilyen 

jóképű férfit még nem láttak. Hollywood is tárt 

karokkal fogadná! 

Ám Marcónak nem voltak ilyen ambíciói. 

Találkozásait a világ egyházfőivel még nagyobb 

titok lengte körül. Tárgyalásokat folytatott mind a 

keleti, mind a nyugati világgal. Számára nem volt 

lehetetlen. 

Az újságírók már-már a hajukat tépték. Ki ez az 

ember és mit akar? Hogyhogy nem tudunk róla 

semmit?

Azon, hogy akadálytalanul bejutott a világi és 

egyházfőkhöz, nincs mit csodálkozni. Visszakapta 

természetfölötti képességeit, így könnyedén befolyásolni 

tudta az embereket. Hittek neki. Örömmel 

fogadták a királyok, államfők, bíborosok, érsekek, 

imámok, buddhista papok, és ki tudja még milyen 

egyházi közösségek vezetői. Varázserejével rá tudta 

venni őket, hogy hallgassanak utazása céljáról, 

amíg el nem jön az ideje. 

Semmi nem szivárgott ki. Erről gondoskodott. 

Otthon az övéi között is hallgatott a terveiről. 

Nem is faggatták. Igazság szerint inkább nem akartak 

tudni megbízásairól. Nagyon szerették Marcót, 

mondhatni istenítették. Titokzatos utazásait azonban 

rossz szemmel nézték. Féltek attól, mi készül a 

jövőben. 

Tova egyre erősebben szorongott. Azt kívánta, 

bárcsak elérkezne már Szentivánéj, hogy végre 

fény derüljön az igazságra. Akár rossz, akár jó – 

csak megszűnjön a bizonytalanság. 

NATANIEL három napig aludt egyfolytában, miután 

hazaérkezett anyjához, Christához. 

Elvesztette az eszméletét. A karján lévő sebektől 

csúnya gyulladást kapott, felszökött a láza. 

Amikor magához tért, Ellent találta az ágya szélén. 

Nagy nehezen összeszedte magát. 

– Szervusz – köszöntötte fáradtan.

– Jó reggelt! Most az jutott eszembe, amikor 

Angliában a sírkamrában feküdtél, és az ágyban 

tértél magadhoz. Édesanyádnak dolga akadt, de 

készített ennivalót. Kérsz? 

Nataniel válaszul halkan felnyögött. 

– Azt hittem, éhes vagy, hiszen napok óta nem 

ettél. 

– Ez igaz, de most… Jaaaj. Szörnyen érzem magam! 

– Azt meghiszem. Nagyon aggódtunk már érted. 

Nehéz perceket okoztál mindannyiunknak. 

Nataniel oldalt fordult, és észrevett egy könyvet 

Ellen kezében. 

– Mit olvasol? 

– Szerelmesregényt. De már a második fejezetben 

egymáséi lettek, így hát nem izgalmas. Az író 

alkalmasint nincs tisztában vele, hogy fenn kellene 

tartania az olvasók érdeklődését egészen az utolsó 

fejezetig. 

– Szerintem mi az utolsó fejezetnél tartunk – 

mondta Nataniel. 

Ellen ovális macskaszemében zavar tükröződött. 

Elpirult fekete, göndör fürtjei alatt. 

– Úgy gondolod? 

– Úgy bizony. 

Ellen, hogy örömét és zavarát leplezze, elkezdte 

igazgatni az ágyat. 

– Hogy érzed magad különben? 

Sokat ígérően megsimogatta a lány kezét. 

– Remek formában vagyok.

– Nem úgy gondoltam – mosolyodott el a lány. 

– Fájnak még a sebeid? A karodon rettentő csúnyán 

megsérültél. Rengeteg penicillint kaptál. 

– Miközben aludtam? 

– Igen. Az orvos nem értette, honnan eredhet a 

seb. Mert egyetlen állat sem képes ilyen csúnya, 

halálos baktériumokkal teli sebet ejteni. Mi persze 

nem mondhattunk semmit. 

Nataniel ránézett bekötözött karjára. 

– Meg akartak ölni. Tan-ghilnek sikerült is volna, 

ha nem öröklök innen-onnan akkora ellenálló 

képességet. És ha a feketeszárnyú angyalok nem 

léptek volna közbe. Persze nyilván a penicillin hatása 

is hozzájárult. Mi emberek is képesek vagyunk 

olykor kisebb csodákra. 

Újra megfogta Ellen kezét. 

– Mennyi ideig lesz távol az anyám? 

– Néhány órára ment el. 

– Ellen, most már nem várok tovább. Korábban 

meg sem érinthettük egymást, de most… Mivel 

teljesítettük küldetésünket… 

– Most már biztonságban vagyunk szerinted? 

– Ölelj át óvatosan, aztán majd meglátjuk, öszszedől-e 

a világ. 

– De hát nem vagy még teljesen jól – akadékoskodott 

Ellen. 

– A karomon vagyok sérült, nem máshol. 

A lány nézte egy darabig, huncut mosoly bujkált 

a szemében, aztán lehajolt és megcsókolta. 

Nem szakadt rájuk az ég, de nagyon zavarba jöt-

tek. 

Nataniel ránézett és lassan, hosszasan visszacsókolta. 

Amikor végre elengedte, Ellen úgy kapkodott 

levegő után, mint egy fuldokló. 

– Nataniel, nem kellene még várnunk? Azt hiszem, 

a gyulladás és a gyógyszerek hatása csökkenthetik 

a… nem jó hatással vannak a… 

– Ostobaság! Meg akarsz bizonyosodni felőle? 

Ellen akaratlanul is visszahőkölt. Nataniel megijedt. 

– Ellen, nehogy félreérts! Nem vagyok szoknyavadász! 

Azt hittem, mi ketten már őszintén beszélhetünk 

egymásnak a vágyainkról. Bocsáss meg, ha 

megsértettelek. 

Ellen hirtelen elérzékenyült. 

– Nekem kell bocsánatot kérnem – mondta, és 

hozzábújt. – Persze hogy beszélhetünk őszintén 

mindenről. Csak annyira másképp neveltek. 

– Tudom, és semmire nem akarlak kényszeríteni. 

Tudod, hogy bízhatsz bennem. Ez a legbensőségesebb 

dolog a világon. Csak kettőnkre tartozik. 

Bátran beszélhetsz velem mindenről. Én is arra 

kérlek, hadd tárjam fel előtted érzéseimet, vágyaimat, 

hogy megtudjam, viszonzod-e őket. 

– Szebben nem is fogalmazhattál volna, 

Nataniel. 

A férfi szabad kezével kigombolta a blúzát. A 

lány mellé feküdt ágyba, és remegő kézzel, visszafojtott 

lélegzettel segített neki. Aztán megfogta a 

kezét és a blúza alá vonta.

Nem szóltak egy szót sem. Csak riadt pihegésüket 

lehetett hallani. Ellen kigombolta a férfi pizsamáját. 

Nem akarta elárulni, hogy míg Nataniel 

eszméletlenül feküdt, néhányszor segített 

Christának lehúzni Nataniel pizsamakabátját. De 

másban nem segédkezett. Szégyenlőssége megakadályozta 

benne. 

Szó ami szó, már akkor felizgatta a férfi csupasz, 

szőrös mellkasának látványa. 

Most nem volt annyira szégyenlős, lassan simogatni 

kezdte. 

Nataniel föléhajolt és csókolgatni kezdte. 

– Hozzám jössz feleségül, Ellen? – súgta a fülébe. 

A lány elmosolyodott. Nataniel megkéri a kezét, 

mielőtt asszonnyá akarja tenni! 

De nemcsak puszta lovagiasságból kérdezte; 

mert így folytatta: 

– Tudod, tulajdonképpen én egy senki vagyok. 

– Hogyhogy? 

– Hát, nem nagyon lehet rám támaszkodni. Van 

ugyan egyetemi végzettségem, néprajzból diplomáztam, 

de nem használtam semmire. Egész eddigi 

életem egyetlen célra irányult: meg kellett szabadítanom 

a világot Gonosz Tengeltől. Mostanáig 

állandóan a megbízatás lebegett a szemem előtt. 

Mint a nemzetség kiválasztottja, csak ezért a célért 

éltem. És most már vége. Üresnek érzem magam. 

Úgy érzem, már nem vagyok jó semmire. Mint a 

háborúból hazatérő katonák, akik békeidőben nem

tudnak mit kezdeni magukkal. Csak a háborúzáshoz 

értenek. 

– Értelek. Azt hiszem, idővel ez majd megoldódik. 

Beszélnünk kell a családdal, hátha hozzányúlhatnál 

a vagyonodhoz, amíg találunk valami munkát. 

Nataniel elgondolkodott. 

– Beszélhetnék Andréval… A fenébe, csöngettek! 

Most mit csinálunk? 

– Én nem tudok ajtót nyitni – suttogta Ellen halkan. 

– Én sem. Maradjunk csendben. 

Felemelte a fejét és kikémlelt az ablakon. 

– Ez a régiségkereskedő. Értékes régiségekre 

vadászik. Bagóért megszerzi és drágán értékesíti az 

árut. A teherautója már tele van mindenféle kacattal. 

– Nem lenne szabad hagyni – suttogta Ellen. – 

Gondold csak el, ha az emberek rádöbbennek, mit 

adtak el fillérekért! Szinte ingyen elkótyavetyélik a 

családi hagyatékot. A kevéske pénznek hamar a 

végére járnak, aztán ott állnak kisemmizve. 

– Nemsokára lesz rá törvény – jelentette ki 

Nataniel elgondolkodva. – De hogy aztán valóban 

megoldás lesz-e? Mindenesetre minden új törvény 

újabb visszaélésre ad lehetőséget. 

– Megint dörömböl az ajtón. Idegesítő. 

– Most abbahagyta. Remek! 

Visszacsúszott az ágyba és így szólt: 

– Tudod-e, Ellen, hogy hajlamosak vagyunk

agyonbeszélni szerelmi légyottjainkat… 

– Tudom, de ez már a múlté. Akkor a beszélgetésen 

kívül nem tehettünk egyebet. 

– Így van. Akkor fejezzük is be. Hanem még 

nem válaszoltál a kérdésemre: feleségül jössz hozzám? 

– Igen – felelte Ellen komolyan. – Rettentően 

szeretnék a feleséged lenni. 

Ezután végre elcsendesedtek. Nem lehetett mást 

hallani, csak az ágy nyikorgását. És visszafojtott 

kuncogásukat. 

A KIVÁLASZTOTTAK a hegyről visszatérve változást 

észleltek magukon. Egyre gyengültek természetfeletti 

képességeik. 

Ha ez így megy tovább, a végén teljesen hétköznapi 

emberekké válnak. Különleges adottságaik és 

a Démonok hegyén kapott főzet védő hatása lassan 

teljesen megszűnt. Natanielnél és Marcónál viszont 

nem következett be ez a változás. 

Nataniel egyáltalán nem ivott a Démonok hegyéről 

származó főzetből. Utólag megértették, miért. 

Nem volt szabad eltompítania az érzékeit. 

Szenvednie kellett, át kellett éreznie mások szenvedését. 

Természetesen a többiek sem voltak érzéketlenek. 

De Nataniel ereje éppen nem a sérthetetlenségében 

rejlett. Neki mindig érzékenynek és 

sebezhetőnek kellett lennie. 

Csak így volt képes megtalálni Gonosz Tengel

gyenge pontját. 

Hogy milyen áron tudta teljesíteni megbízatását, 

arról csak találgatások folytak. 

Elmeséltek mindent töviről-hegyire a nemzetség 

többi tagjának. Mindig eszükbe jutott valami új, 

eddig el nem mondott részlet. 

Az egész család, különösen André, nagyon figyelmesen 

hallgatta a beszámolót. A külvilág előtt 

persze minden rejtve maradt. 

Mindannyian nagy várakozással, egyszersmind 

félelemmel is tekintettek Szentivánéj eljövetele elé.

6. fejezet 

ÉN, AKI EZEKET A SOROKAT ÍROM, nem tudom 

elfelejteni a Gabriellel és barátaival történt 

találkozást. 

Az egész olyan, mint egy különös álom, amelynek 

szereplői egy távoli – talán másik? – világban 

élnek. Gyakran feltettem magamnak a kérdést, vajon 

a Jéghegyek Népének leszármazottai nem valamelyik 

ismeretlen bolygó lakói-e? Mint mesebeli 

alakok, úgy járnak-kelnek a valóságon túli világban. 

Könnyedén átlépik a valóság és álom, élet és 

halál közötti határt. 

Holott tulajdonképpen nagyon is valóságos lények, 

nem holmi űrlakók, és többnyire olyan életet 

élnek, mint más hús-vér ember. Sőt, más családokkal 

is frigyre lépnek. 

Nagyon sokat beszélgettem róluk a férjemmel. 

Három gyermekemnek is sokat meséltem azokról a 

különös emberekről, akikkel azon a májusi napon 

találkoztam Lillehammerben és Oppdalban. Gabriel 

teljesen normális kisfiúnak tűnt, bár a többieket 

egyáltalán nem lehetett hétköznapinak nevezni. 

Micsoda furcsa társaság gyűlt össze ott! Hihetetlen! 

Minél többet töprengek rajta, annál jobban 

összezavarodom. Hogyan is várhatnám el, hogy a 

családom higgyen nekem? 

Itt van mindjárt Nataniel, azzal a furcsán csillogó 

szemével.

Tova a csúnyasága ellenére tele van élettel és 

fanyar humorral. 

Máig sem értem, hogyan tudott a halálosan beteg 

Ian Morahan megállni a lábán. Halkatlának 

óriási táblát lehetett volna a nyakába akasztani, 

„Boszorkány” felirattal. A legmegdöbbentőbb látványt 

Rune nyújtotta. Elég volt csak egyszer találkozni 

vele, többé nem lehetett elfelejteni. 

Az igazat megvallva Marco tette rám a legnagyobb 

hatást. Nem tudtam kiverni a fejemből, 

mindenképpen látnom kellett még egyszer. 

Persze ez nem volt lehetséges. Nem sejtettem, 

hol lehetnek, egyáltalán élnek-e még. A velük való 

találkozás álomszerűnek tűnt. 

Azt gondoltam, elmegyek Hársfaligetbe, hátha 

így kapcsolatba kerülök velük. 

De hogy tudnék elszabadulni? 

Hiszen az otthonom tele van gyerekkel, nem is 

beszélve a sok állatról. Tizenegy törpepapagáj, 

akik mindig az utolsó pillanatban repülnek el a 

macska éles karmai elől. Két édes kis tengerimalac, 

egy óriási akvárium, egy róka, amelyik jól elvan 

a kutyákkal és a halakkal, de el akarja pusztítani 

az összes többi élőlényt. Továbbá egy összeférhetetlen 

bakkecske. 

Ráadásul a jegyző gyakran tett látogatást nálunk, 

hogy elzálogosítsa, amink van, ugyanis nem tudtuk 

kifizetni az adósságunkat. Régi autónkon is jelzálog 

volt. 

Pedig mennyire szerettem volna elmenni Hársfa-

ligetbe, csak nem adódott rá lehetőség. Ebben az 

időben olyan szegények voltunk, hogy ha nagy 

nehezen tisztességesen fel tudtuk öltöztetni a gyerekeinket, 

például május 17. alkalmából, akkor 

nem maradt egy garasunk se. Az ünnepre én nem 

tudtam szépen felöltözni, hiszen nem volt csak egy 

ócska esőkabátom, az is a férjemé. Csupán a rossz 

időben reménykedhettem, hogy lesz indokom felvenni 

az esőkabátot. 

Sajnos hétágra sütött a nap. Mégis kénytelen 

voltam csúnya esőkabátomban felvonulni. Nem 

maradhattam otthon, a gyerekek miatt. Nem bújhattam 

el az elegáns szülők rosszalló tekintete elől. 

Pedig de szívesen elbújtam volna… 

Azóta sem szívesen ünneplem május 17-ét. 

Ez a rossz érzés az évek során sem változott. 

Mostanában szinte minden évben május 15. körül 

csörög a telefon és egy kétségbeesett hang a következőket 

mondja: mindenkit megkérdeztünk már, 

aki szóba jöhet, hogy akar-e beszédet tartani május 

17-én. De senki nem vállalja, ezért kérünk fel téged. 

Mennyit töprengtem, hogyan tudnék eljutni 

Hársfaligetbe. Mindenáron többet akartam tudni 

erről a furcsa családról. Egyszerűen csak látni az 

otthonukat. De teltek-múltak a napok, és nem nyílt 

rá alkalom. 

Néha már-már azt gondoltam, csak álmodtam az 

egészet. Vagy a kórházban kapott érzéstelenítők 

hatása alatt fantáziáltam.

Azután adódott egy váratlan lehetőség. Az egyik 

barátnőm megkérdezte, nincs-e dolgom Oslóban, 

mivel odakészül, de utál autóval ilyen hosszú útra 

egyedül menni. Én rögtön kaptam az alkalmon. 

Megkértem, rakjon ki Baerumban, és este szedjen 

fel visszafelé. A gyerekek befejezték az iskolát, 

épp szünidejüket töltötték. Így elboldogulnak egy 

napig valahogy az otthoni teendőkkel és az állatokkal. 

Aztán megérkeztem Baerumba. Hársfaliget valahol 

arrafelé van. Sajnos nem tudtam, merre induljak, 

kérdezősködnöm kellett. Pedig nagyon utálom! 

Inkább kilométereket gyalogolok, mintsem 

hogy megkérdezzek valakit. Most viszont sejtelmem 

sem volt, hova menjek, így összeszedtem 

magam, és megkérdeztem a trafikost. 

Hársfaliget? Soha nem hallott róla. Hogy itt kell 

lennie valahol a közelben? De hát ha így van, akkor 

legalább egy kisebb kastélynak vagy villának 

kellene lenni rajta. Márpedig errefelé nincs ilyesmi. 

Másképp próbálkoztam. A majort valaha 

Graastensholmnak hívták. Most valami más neve 

van, nem emlékszem, mi. 

A graastensholmi templomot ismeri, igen. Az a 

templom a négy kis toronnyal, ugye? 

– Igen – feleltem, bár fogalmam sem volt, hogy 

néz ki valójában. 

– Nos, akkor át kell vágnia azon a hegyen, a másik 

oldalán megtalálja, amit keres… – mondta vé-

gül. 

Megköszöntem és elindultam. 

Aznap melegen sütött a nap. Alaposan meg is 

izzadtam, ahogy felfelé kaptattam. Mégis felfrissített 

az erdei levegő. 

Nem törhetek be csak úgy Hársfaligetbe. Hogy 

is képzeltem? Gabriel nem lakik ott, a többiek sem, 

akikkel találkoztam. Gabriel azt mesélte, egy idősebb 

házaspár lakik a majorban. Úgy emlékszem, 

Andrénak hívják a férfit. A többiek pedig 

Tröndelagban egy szörnyeteggel, valami Gonosz 

Tengellel harcolnak. És ha még nem tértek haza? 

Nem állíthatok be azzal a ligetbe, hogy „Jó napot, 

Gabriel hazatért-e már?”. Csak feltépném a sebeket. 

Mekkora tapintatlanság lenne. 

Hamarosan felértem a dombtetőre. Alaposan elfáradtam. 

Mit is mesélt Gabriel erről a helyről? 

Valami különös tisztást említett Graastensholmmal 

szemben. 

És ha épp arra tartok? Végigfutott a hideg a hátamon. 

Sok különös élményben volt már részem. 

Láttam kísérteteket is. Vonzott az, ami másokat 

esetleg félelemmel tölt el. 

Ezen a kietlen dombtetőn azonban egyáltalán 

nem volt kedvem felkeresni a Jéghegyek Népének 

szent helyét. 

Mégis ott lyukadtam ki, akaratom ellenére. 

Amikor rájöttem, kivert a veríték. Félúton a 

csúcs felé megláttam a négytornyú templomot. A 

tavat is megtaláltam, amelynek a partján feküdt

valaha Elistrand. Láttam a birtokhoz vezető széles 

utat a villasorral. 

Valahol itt kell lennie Hársfaligetnek is… A villák 

között aztán megpillantottam a hársfasort. Nem 

nyújtott valami lenyűgöző látványt. A fasor végében 

kis házak álltak. Kastély sehol. A liget elvesztette 

régi fényét. 

Elállt még a lélegzetem is. A legszívesebben 

elmenekültem volna, amikor eszembe jutott az a 

tisztás. Itt kell lennie valahol a közelben, mögöttem, 

bent az erdőben. 

Mély lélegzetet vettem, és mégsem futottam el. 

Hevesen dobogott a szívem. 

Mi dolgom nekem Graastensholmon? Időm 

sincs sok. Nemsokára vissza kell indulnom. 

Mégsem indultam visszafelé. Egyre erősebben 

csalogatott a tisztás, pedig a félelem összeszorította 

a szívemet. 

Magamon kívül voltam a félelemtől. Lábam 

mintha magától vitt volna a tisztás felé. Tudnom 

kell az igazságot… 

Azt gondoltam, az elvarázsolt tisztást benőtte a 

fű és alig fogom felismerni, de nem így történt. 

Magamban már annyiszor elképzeltem ezt a pillanatot. 

Ott állt a szikla, amelyre Vinga felkapaszkodott. 

Gabriel mesélte. És a tisztás közepén… ott… ott… 

Lopva a tisztás közepe felé néztem. Előre féltem 

az elém táruló látványtól. De csak az idők során 

simára kopott kőtömb állt ott. Semmi egyéb. Pedig

mennyi szörnyűség történt ezen a helyen… És 

semmi nyoma! 

Továbblépkedtem. Be akartam bizonyítani magamnak, 

hogy már nem veszélyes ez a hely. Hiszen 

a huszadik századot tapossuk, sok-sok éve már a 

történteknek. Hogy is hívják? Vanja? Igen, Vanja 

és az éjszakai démon, Tamlin is itt találkozott. Itt 

hagyták el együtt a földet. 

Már-már kinevettem magam. Hogy tudtam elhinni 

ezt a sok mesét? 

Az erdő mély csendje azonban egyáltalán nem 

tetszett. Mintha mindenütt különös alakok leselkednének, 

kémkednének utánam. Gabriel szerint 

Vinga is ezt érezte. 

Pedig a szürke emberkék már nem léteznek. 

Saga elpusztította őket. 

Meleg, fülledt júniusi délután volt. 

Éppen június huszadika. Nemsokára itt van 

Szentivánéj. 

Megborzongtam. Hogyhogy feltámadt a szél? 

Honnan fúj? Hisz az előbb még semmi sem rezzent. 

Egyre erősebben fújt a szél, hangosan zörgette a 

fák koronáját. Földbe gyökerezett a lábam, úgy 

néztem fel a fák tetejére. Remegett a térdem. A 

sötét erdőből hirtelen meghallottam a szél suhogását. 

„Menj…! Menj innen…! Menekülj…! Semmi 

dolgod itt…! Tágulj innen…!” 

Biztosan csak képzelem az egészet. Mindig is 

hajlamos voltam kiszínezni a titokzatos dolgokat.

A szél egyre erősebben zúgott, mind hevesebben 

tépázta a fák koronáját. Ide-oda hajlongtak a fák. 

A suttogás zümmögő kórussá alakult. Egyre közelebbről 

hallottam, majd’ szétfeszítette a dobhártyámat 

a kórus fenyegető kántálása… 

Felkiáltottam és futottam, ahogy csak a lábam 

bírta. Futás közben egyfolytában kiabáltam, mint 

az őrült, hogy ne halljam a kórus ellenem irányuló 

rémséges énekét. Ugyanazon az úton rohantam 

visszafelé, amelyiken jöttem, magam mögött 

hagyva a szörnyű tisztást és az üvöltő szelet. 

Én, aki sosem féltem a kihalt erdőben, meg sem 

álltam az első házig. Alig vártam, hogy emberek 

közé kerüljek. 

Végre megpillantottam az első házakat. Már alig 

bírtam szusszal, de még mindig futottam. Szerencsére 

az ordítást abbahagytam. 

Sorra suhantak el mellettem a házak, a kertek, a 

rekkenő hőségben nem láttam egy teremtett lelket 

sem. 

Rohantam egészen a találkozóhelyünkig. Ott aztán 

lehuppantam egy padra. 

Akkor jöttem rá, hogy az úton visszafelé egyáltalán 

nem láttam a trafikot, ahol kérdezősködtem 

Hársfaliget után. 

Arra egy percig sem gondoltam, hogy visszamenjek 

megbizonyosodni afelől, létezik-e a valóságban. 

Egyszerűen nem akartam tudni.

7. fejezet 

– GONDOLOD, ESNI FOG? – kérdezte Gabriel 

és felnézett a felhőkre. 

– Nem hiszem – felelte Karine. – Az időjárásjelentés 

jó időt jósolt. 

– No, akkor esni fog – állapította meg Gabriel. 

De mégsem esett. Néha vak tyúk is talál szemet. 

Elérkezett Szentiván éjszakája. A Jéghegyek 

Népe nemzetségének minden tagja Hársfaligetben 

gyülekezett. Csupán Mari és négy életben maradt 

gyermeke nem jött el. Tröndelagban maradtak. 

Mari keserűsége származását illetően idővel egyre 

nőtt. Soha nem emésztette meg lánya, Christel elvesztését. 

A család megértette. Nem kényszerítették, hogy 

eljöjjön. Pedig a fiai szívesen jöttek volna. Ez a 

találkozás különben sem olyan fontos, mint a másik. 

Most a jól elvégzett munka megünneplésére 

készültek. 

Hitték ők… 

Egyébként a nemzetség minden tagja eljött. Házastársukat 

otthon hagyták. Hiszen csak a családot 

érintő kérdéseket fogják megvitatni. 

Gabriel szívesen magával hozta volna a kutyáját, 

Peiket. Együtt nőtt fel vele, elválaszthatatlanok 

voltak. Azért megértette, hogy a kutyát mégsem 

hozhatja el erre az ünnepélyes, titokzatos találkozóra.

Mint annyiszor, most is megérintette a nyakában 

lógó mandragóragyökeret. Tudta, hogy a barátja, 

és mindenben segíti. Apja nem tudott róla, de anyjának 

titokban megmutatta. Nem volt bizonyos 

benne, hogy anyjának tetszik az új barátja. Semmit 

nem tudott leolvasni az arcáról. 

Néha elgondolkodott, vajon a mandragóragyökér 

segítségével be tudna-e sétálni a démonok völgyébe 

úgy, hogy a haja szála sem görbülne meg. A 

völgy bejáratát – saját szemével látta – ijesztő, kékesfekete 

sárkány őrzi. 

Ha magába nézett, nem volt biztos benne, hogy 

lenne kedve még egyszer átlépni a valóságos és a 

földöntúli világ között húzódó határt. Elege volt a 

kalandokból. 

Tegnap, amikor megpillantotta Marco sebesült 

karját, megint minden eszébe jutott. Tiilivel és Malival 

dolgozott a kertben. Karján látszott a forradás, 

amelyet Lynx hurka ejtett. Ez a felismerés felkavarta 

Gabrielt. 

A veszélyes utazásnak kellemes következményei 

is voltak. Sokkal jobban meg tudta értetni 

magát az állatok nyelvén, mint korábban. 

A Jéghegyek Népének nemzetsége… „Kiváltságos 

helyzetben van az, aki ismeri egész nemzetségét 

és valamennyi ősét” – mondta egyszer valaki. 

Márpedig ő találkozott mindegyik nemzedékkel! 

Milyen remek érzés! 

Felocsúdott gondolataiból: 

– Gondolod, hogy mindenki eljött? – kérdezte

anyjától, miközben felfelé kaptattak a dombon a 

csendes nyáréjszakán. Meg sem várva a választ így 

folytatta: 

– Olyan jó lesz újra találkozni velük. Halkatla, 

Rune, Fecor, Tabris, Tamlin és a többiek. Tudod, 

mindannyian a barátaim lettek. 

– Igen, megértelek – felelte anyja, akit azért némileg 

nyugtalanított ez a barátság. Pedig mind 

kedvesek voltak a fiához, segítettek neki a nehéz 

napokban. 

Miután beszélt Továval, Karine nyugtalankodni 

kezdett. Továt aggasztotta valami. Karine nem tudta 

nyugtalanságának okát, de érezte Tován, hogy 

ideges. 

Csak nehogy baja essen a fiának. Egyedül ettől 

félt. 

Némán, de izgatottan haladtak a találkozóhely 

felé. 

Marco nem tartott velük. Tiilit André és Mali kísérte. 

A lány egy kicsit árvának érezte magát Marco 

nélkül. 

Az enyhe nyári estén sápadtan és titokzatosan 

világított a hold. Félig eltakarták a felhők. Néhány 

helyen már meggyújtották a szentivánéji máglyákat. 

Az égett fa szaga kellemesen összekeveredett a 

nyáreste illataival. 

Úgy félúton járhattak, amikor valami különöset 

észleltek. Karine és Gabriel megállt, körülnéztek. 

Nem láttak semmit. A levegő azonban érezhetően 

felforrósodott, és megtelt elektromossággal.

Mintha láthatatlan villámok cikáztak volna a fejük 

felett. 

Egymásra néztek. Észrevették, hogy a többiek is 

észlelik a különös jelenséget. 

Folytatták az utat, de minél magasabbra értek, 

annál nyilvánvalóbbá vált, hogy valami nincs rendjén. 

Hirtelen hangokat hallottak. Ijedten hallgatózni 

kezdtek. 

A hang felerősödött. 

Különös, éles zajt hallottak a föld alól. Gabrielt 

a csikorgó vonatkerékre emlékeztette. De nem, 

mégsem gépi hang ez. A természet fejezi ki így a 

nemtetszését valami ellen, ami készülőfélben van. 

Ami ezután történt, Sagának nagyon ismerősnek 

tűnt. Öblös mennydörgés hallatszott az ég felől. 

Óriási szemek meredtek rájuk mindenfelől. Aztán 

becsukódtak, majd újra rájuk meredtek. Valójában 

az ide-oda himbálódzó faágak hasonlítottak fürkésző 

szemekhez. 

Hamarosan koromsötét vette körül őket. 

Majd hirtelen átlátszó, szivárványszínű golyócskák 

süvítettek el mellettük a faágak között. 

Mindenki tudta, mi történik, hiszen ismerték 

Saga erdei útjának rémisztő történetét. 

– Ettől féltem – sziszegte Tova a foga közt. – 

Átkozott szemfényvesztés. 

– Pszt! – szólt rá Nataniel. – Az erdőnek füle és 

szeme van. 

Jonathan három ígéretes gyermeke, Finn, Ole és

Gro rémülten tért ki a sistergő tüzes golyók elől. 

Tova, aki szívébe zárta őket, amikor belevaló teremtésnek 

nevezték, nem győzte nyugtatgatni a 

gyerekeket. 

– Ez kutyafüle! Gondoljatok arra, hogy a valódi 

ellenségünket elpusztítottuk. 

Csak Nataniel érezte ki hangjából az aggodalmat. 

– Nem félünk – állította Finn. – Irtó muris. 

– Azon gondolkodom, vajon a hús-vér emberek 

látják-e mindezt? 

– Aligha – felelte Nataniel. – Csak mi látjuk ezt 

a bűvészmutatványt. 

Hirtelen minden elcsendesedett. Megkönnyebbülten 

fellélegeztek. A koromsötét is szétoszlott, 

újra látták a holdat. 

– Hál’ istennek – szólt Karine –, már az idegeimre 

ment. Nem akarom, hogy Gabriel ilyen szörnyű 

dolgoknak legyen kitéve. 

Ezen mindenki mosolygott. 

– Gabrielnek nem esik baja – mondta Ian. – 

Sokkal nagyobb szörnyűségeket élt át hosszú utunk 

során. No de megérkeztünk. 

Gabriel akaratlanul is lelassította lépteit, ahogy a 

tisztáshoz közeledtek. 

Hát megérkeztek végre. Az egész tisztás megtelt 

rokonaival, ismerőseivel. A viszontlátás öröme 

elfeledtette vele a vészjósló hangulatot. Megfeledkezett 

a veszélyről, igyekezett mindenkit illendően 

üdvözölni. Eljött Orin, Vassar, Trond, Tarjei és

Villemo. Többen gyűltek össze most, mint a Jéghegyek 

Népe völgyében. A Démonok hegyéről 

mindenki itt volt. Tisztelettudóan köszöntötte Alexander 

Paladint és a finom Henning Lindet. Félelemmel 

vegyes tisztelettel hajolt meg a női démonok 

előtt. Eljött Tengel és Silje, aki szintén magával 

hozta démonait. Itt volt Sol és Benedikte… 

A feketeszárnyú angyalok hiányoztak. 

Ellenben megpillantotta Kolgrimet. Kart karba 

öltve ment nagyanyjával Sollal, s közben vidáman 

beszélgettek. Kolgrim egyáltalán nem tűnt olyan 

szomorúnak, mint legutóbb. 

Hanna és Vega, a két gonosz boszorkány, és férfi 

cimborájuk, Grimar is jelen volt. Milyen fiatalosak 

és derűsek! Gabriel még gonosz boszorkányként 

emlékezett rájuk. A nemzetség új tagjai. A 

család felkarolta őket. Ez meg is látszott rajtuk. 

Tobba, Sölve és a páncélos Erling Skogsrud 

nem jött el. A nemzetség öt átokkal sújtott tagját, 

Ghilt, Olavot – Krestiern fiát –, Gurot, Ingegjerdet 

és Paulust a kiválasztottak még a völgyben elpusztították… 

Csakúgy mint a taran-gaiak gonosz sámánjait: 

Vintersorgot, Katot, Kat-ghilt, a Rémet és 

Gonosz Szemet. 

Senkinek nem hiányoztak. 

Gabriel megpillantotta „a tóparti asszonyt”, Vegát, 

amint átölelte apját, Gudleivet. Gabrielt egészen 

meghatotta a jelenet. 

A tisztás szűknek bizonyult. A démonok már 

felrepültek a sziklafalra, amelyen Vinga próbált

egykor menekülni, és elfoglalták helyüket. Mindannyian 

izgatottan várakoztak. 

Tiilit kézről-kézre adták az ősök. Mindenki akart 

vele váltani egy-két szót. Fürdött a többiek szeretetében. 

Gabriel észrevette, hogy tekintete nyugtalanul 

Marcót keresi. Ő azonban nem volt jelen. Gabriel 

nem is értette, hogy hiányozhat ezen a fontos 

napon? 

Hanna szülei örömmel látták, hogy lányuk gonosz 

boszorkányból kedves, fiatal nővé változott. 

Gabriel izgatottan járt-kelt a tömegben, mindenkit 

üdvözölt. Senkit nem akart kifelejteni. Felintegetett 

a démonoknak a sziklára. Azok néhány barátságos 

szót kiáltottak neki. Majd bizalmas beszélgetést 

folytatott Vendel Grippel – mint férfi a 

férfival – veszélyes útjaikról. Targenortól is sok 

érdekes dolgot tudott meg. 

Gabriel új jegyzetfüzetet szerzett erre az alkalomra. 

Tudta, hogy ez az utolsó megbízatása. 

Megkönnyebbülést, egyszersmind szomorúságot 

érzett. 

– Hello Gabriel – köszönt Tova, és oldalba bökte. 

– Látom, kegyeidet osztogatod a nép között. 

Gabriel elpirult. Tényleg úgy járkált köztük, 

mint egy uralkodó. 

– Hello, Morahan asszony – köszönt vissza huncutul, 

hiszen Tova és Ian nemrég házasodott össze. 

Nagy lakodalmat csaptak. Meghívták az egész rokonságot. 

– Látom, jól érzed magad a fiatal ara 

szerepében. Nagyon jól nézel ki, tudod- e?

– Te hízelgő – nevetett Tova, de azért jólestek 

neki a fiú szavai. 

Nini, ott van Christel és Benedikte. Milyen kár, 

hogy Mari nem jött el a gyerekekkel. Talán jobb is 

így. Lehet, hogy megviselte volna őket a találkozás. 

Shira és Mar a taran-gaiakkal beszélgetett. Gabrielnek 

úgy tűnt, Mar nem vág olyan szigorú képet, 

mint máskor. Nagyon barátságosan viselkedett. 

– Éjfél van – súgta Tova a fülébe. Gabriel nagyot 

ugrott ijedtében. Az éjfél szó mindig valami 

félelmetes dolgot sugall. Továba karolt és így 

szólt: 

– Tova… egyre rosszabbul látok. Lehet, hogy a 

szememmel van baj? 

– Nem – felelte Tova megfontoltan. – Különös 

sötétség ereszkedett a tisztásra. Már a többieknek 

is feltűnt. 

A sötét ködfátyolon nem láttak át. Gabriel észrevette 

Christát és Linde-Lout. Végre megtalálták 

egymást. Most ők is ijedten néztek fel az égre. 

A tisztás egyszeriben átalakult. Valami hirtelen 

kinőtt a földből. Gabriel látta, hogy a szikla mögött, 

ahol a démonok ültek, most feketén csillogó 

tribün emelkedik ki magasan. A földből kényelmes 

székek nőttek ki. 

– Úgy érzem, egyre melegebb lesz – jelentette ki 

Tova. – Nos, azt hiszem, nyugodtan leülhetünk. 

Gabriel csodálta, amiért megőrizte hidegvérét. 

Látta, amint a többiek, kicsit habozva bár, de köve-

tik Tova példáját. 

Egyre nőtt körülöttük a sötétség. 

Ilyen lehet a Fekete Csarnokokban – gondolta. 

Kíváncsian várta, mi történik. 

Ahogy a színtér átalakult, egy kör alakú arénában 

találták magukat. Minden feketén csillogott 

körülöttük. Kellemes meleget éreztek, a külvilág 

megszűnt létezni számukra. Jól tudták, hogy mindez 

csak varázslat. 

Magas falak vették körül őket, nyílással az erdő 

felé. Aranykapu emelkedett ott, s rajta Lucifer lépett 

be. Nem egyedül érkezett. 

A Jéghegyek Nemzetségéből való Saga lépkedett 

mellette. Végre láthatják! Elállt a lélegzetük. 

Megértették, miért épp őt választotta Lucifer szeretőjének. 

Nemcsak mert gyönyörű, hanem mert valami 

rendkívüli sugárzott belőle. Tekintete rögtön 

foglyul ejtett mindenkit, aki csak ránézett. 

Sokan szerették volna üdvözölni. Anyja, Anna- 

Maria, Henning, Viljar… Mindenki, aki ismerte, 

amíg Hársfaligetben lakott. 

De a köszöntésnek most még nem jött el az ideje. 

Saga érezte a feléje áradó szeretetet, és boldog 

mosollyal viszonozta. 

Utánuk két fiatal férfi lépett be a kapun. Marcót 

mindenki megismerte, no de ki a másik? 

Eltartott egy darabig, amíg rájöttek. 

– Ulvar lenne az? – kérdezte Henning zavartan. 

– Ő bizony, de mennyire megváltozott! 

Egy határozottan jóképű fiatalember állt Marco

mellett. No nem olyasfajta a szépsége, mint a feketeszárnyúaké. 

Lehetett látni, hogy a Jéghegyek 

Népének leszármazottja, de torz vonásai Tan-ghil 

halálával megszépültek. 

Melegen üdvözölte mindenki. 

Lucifer két fia mögött vonult a húsz feketeszárnyú 

angyal. Lucifer felemelte a kezét, mire villám 

cikázott végig a sötét égbolton. 

Gabriel készenlétben tartotta a tollát, hogy lejegyezze 

a látnivalókat. 

– Barátaim! A mai nappal új korszak kezdődik! 

Gabriel leengedte a tollát. Miféle kezdetről beszél? 

– Néhányan még hiányoznak a sorainkból – 

folytatta Lucifer. – A tizenöt gazdátlan démon, 

akiket a gonosz a semmibe száműzött. Tamlin az 

éjszakai démonok nemzetségéből, te jól ismered az 

odavezető utat. Hozd ide őket! Eleget szenvedtek. 

Tamlin bólintott. Felállt az áldozati kőtömb 

legmagasabb pontjára, magasba tartotta a kezét, és 

mindenki szeme láttára belesüppedt a kőbe. 

– Ti, a Jéghegyek Népének leszármazottai nyitottátok 

meg az utat a való világból a természetfölötti, 

józan ésszel fel nem fogható birodalomhoz. 

Heike és Vinga, ezt nektek köszönhetjük – mosolygott 

Lucifer. 

Heike zavartan elmosolyodott. Sosem bocsátotta 

meg magának, hogy életre keltette a szürke emberkéket. 

Lucifer azonban szemlátomást nagyon elégedett 

vele. Vinga vigasztalóan megszorította

Heike kezét. 

Míg Tamlinra vártak, a feketeszárnyú angyalok 

felügyeltek a rendre. 

Tamlin vezetésével végre megérkezett a tizenöt 

gazdátlan démon. Kicsit elfogódottnak látszottak, 

de szemmel láthatóan boldogok. A többiek ujjongva 

fogadták őket. Immár teljes a létszám 

Lucifer újra magához ragadta a szót. 

Folytatódhat az este. 

HOSSZÚ BESZÉDET tartott. Gabriel őrült tempóban 

jegyzetelt. Aggódott, hogyan fogja tudni 

elolvasni saját macskakaparását. Félelme nem volt 

alaptalan. 

– Kétszer ért nagy igazságtalanság engem – 

kezdte „Marcel” lágy hangon. – Először az Édenkertben, 

amikor kiűzettem onnan, mivel nem akartam 

behódolni az embernek. Akkor megesküdtem, 

hogy visszatérek. Aztán még egyszer elbántak velem. 

Niceában a zsinat a Sátánnal azonosított. Így 

visszatérésemet szinte lehetetlenné tették. 

Lucifer egy pillanatra gondolataiba merült, majd 

így folytatta: 

– Száműzetésben kellett élnem. Sikerült felépítenem 

a birodalmamat, mely hatalmasabb, mint 

gondolnátok. Amikor kiűztek, a fekete színt kapcsolták 

hozzám. Így birodalmamat Fekete Csarnokoknak 

neveztem el. Arra törekedtem, hogy birodalmam 

szépsége vetekedjen a Fehér Birodalom

szépségével, csak nálam épp a fekete szín uralkodik. 

Szerény képességeim szerint megpróbáltam 

ezt a birodalmat is kellőképpen berendezni. 

A többiek elismerően bólogattak. 

– Minden száz évben egyszer térhettem vissza a 

földre. Így hát nem voltam jelen, amikor Tan-ghil 

felkereste a gonoszság forrását, különben minden 

erőmmel meggátoltam volna, hogy igyon belőle. 

Akiknek módjukban állt volna megakadályozni, 

nem tettek semmit. 

Én és tanácsadóim idővel arra a felismerésre jutottunk, 

hogy Tan-ghil az emberektől nagyon elütő 

nemzetséget alapított… 

– Ezzel Tan-ghil saját magával babrált ki – 

dünnyögte Tova Gabrielnek. – Hiszen a különleges 

képességekkel megáldott vagy megátkozott utódai 

fosztották meg végül hatalmától. 

Lucifer így folytatta: 

– Én és tanácsadóim akkor elhatároztuk, hogy 

figyelemmel kísérjük ennek a nemzetségnek a sorsát. 

Százévente csak rövid időre térhettem vissza a 

földre, nehogy kárt okozzak valakinek – mondta 

keserűen. – De ez alatt az idő alatt sikerült gondját 

viselnem nemzetségeteknek, méghozzá úgy, hogy 

a gonoszság helyett a jóra ösztönözzelek benneteket. 

Saját érdekemben, és egyben a világ érdekében. 

Miközben lázasan jegyzetelt, Gabriel a szeme 

sarkából látta, hogy Tova megborzongott e szavak 

hallatán.

– Igen, megpróbáltam a Jéghegyek Népének leszármazottait 

a jó szolgálatába állítani. Persze 

nemzetségetek erős egyéniségeiben megvolt ez az 

akarat, én csak erősítettem bennük a jószándékot. 

Nem Jó Tengelben alakult ki először ez a törekvés, 

mint képzelitek, hanem Didában. Te már nem emlékszel, 

bátor szépasszony. Tizenöt éves voltál, 

amikor épp a földön jártam. Én gondoskodtam arról, 

hogy születendő gyermekeid jónak szülessenek. 

Sajnos Tan-ghilnek sikerült tönkretennie az 

életed. Elragadta tőled gyermekeidet. De mindhárman 

szövetkeztetek ellene… 

– Ez így van – erősítette meg Dida. 

Lucifer rámosolygott és megfogta a kezét. Úgy 

látszott, remekül megértik egymást. Dida meg is 

érdemel egy kis ünneplést, hiszen milyen borzalmasan 

alakult az élete – gondolta Gabriel. 

A fény angyala most egy férfi felé fordult: 

– Sigleiket csodálom a legjobban. Ő semmi segítséget 

nem kapott tőlem, mivel nem akkor született, 

amikor a földön jártam. Mégis Dida oldalára 

állt. Annyira csodálta őt, hogy segítette gyermekeit 

is. 

Elismerően Sigleikre mosolyogtak. Dida megfogta 

a mellette ülő férfi kezét. 

Lucifer most leginkább fiatal és igen jóképű mesélőre 

emlékeztetett, akit körülülnek figyelmes 

hallgatói. Nagyon kellemes a hangulat, ha eltekintünk 

Tova és még néhányunk aggódó tekintetétől – 

állapította meg Gabriel, amikor végre egy kis szü-

netet tarthatott az írásban. 

Újra felhangzott Lucifer hangja: 

– Évszázadok óta térítem a helyes útra a Jéghegyek 

Népének átokkal sújtott leszármazottait. Nem 

mindig sikerült. Néhányukat Tan-ghil szorosan a 

markában tartotta. Mint például fiamat, Ulvart is, 

akit Saga és az én nagy örömömre most visszakaptunk. 

És ezt Nataniel erejének köszönhetjük. Emlékeztek, 

mit mondtak feketeszárnyú angyalaim a 

kis Henningnek, amikor a fiaim megszülettek? 

„Egyikük leszármazottja fogja megmenteni a Jéghegyek 

Népét, ha majd eljön az ideje. A másiknak 

más lesz a feladata.” Igen, Nataniel, Ulvar volt az 

ősapád. Akkor még nem tudtuk, mennyi mindent 

örökölt Gonosz Tengeltől. No de előreszaladtam az 

időben… 

Most a mellette ülő asszonyra, Sagára mosolygott. 

– Mint ti is tudjátok, száz évvel ezelőtt találkoztam 

Sagával és társammá fogadtam. Ezt a döntésemet 

sosem bántam meg. 

Ünnepélyes arckifejezése hirtelen megkeményedett, 

így folytatta: 

– Most eljött az én időm. Nem térek vissza a birodalmamba. 

Gabriel észrevette, amint Tova ökölbe szorítja a 

kezét. Még a csontjai is elfehéredtek. 

Lucifer felemelkedett. Most még hatalmasabbnak 

tűnt, mint máskor. 

– Fiam, Marco előkészítette visszatérésemet az

emberek közé. Másik fiam, Ulvar segíteni fog neki 

ebben. A világnak szüksége van rám. Azok, akiknek 

módjukban állt volna erős kézzel egyesíteni a 

világot, elmulasztották. Marco kitűnő munkát végzett. 

Világrengető fordulat fog bekövetkezni. Nem 

lesz többé kereszténység, iszlám, sintoizmus, ateizmus 

és ki tudja még milyen izmus… Fiamnak 

sikerült meggyőznie a különböző vallási hatalmasságokat. 

Mindegyik engem fog szolgálni alattvalóival 

együtt, amikor visszatérek a földre. 

Kis szünetet tartott és gondolkodóba esett. Gabriel 

úgy vélte, már maga előtt látja a számára oly 

fényes jövőt. 

A fiú azt is tudta, hogy a jelenlévők közül sokan 

elbizonytalanodtak. 

Meg tudta érteni őket. 

Még ha feltétel nélkül csodálta is Lucifert, öszszekavarodtak 

a gondolatai. Nem tudta elképzelni 

a jövőt. Nem tűnt túl biztatónak a Lucifer által jósolt 

jövőkép. 

– Jéghegyek Népe! – szólalt meg Lucifer zengő 

hangon. – Kiválóan teljesítettétek megbízatásotokat. 

Sikerült elpusztítanotok a gonosz Tan-ghilt, 

egyetlen riválisomat. Ezért most szeretnék nektek 

szép sorjában köszönetet mondani. Ha van valami 

kívánságotok, teljesítem. Hozakodjatok elő vele 

bátran. Nataniel! Gyere ide! 

Nataniel felállt és odalépett nagyanyja nagyapjához. 

Ilyen közeli rokonságban állt Luciferrel. 

Lucifer megfogta Nataniel kezét:

– Nataniel, sikerült teljesítened a feladatot, amire 

születésed pillanatától kiválasztottunk. Bevallom, 

sokat aggódtunk érted. Azt hittük, túl gyenge 

leszel a feladathoz. Hiszen mások bajai nem hagytak 

érzéketlenül. Először úgy gondoltuk, elsősorban 

erőre, keménységre van szükséged, hogy legyőzhesd 

a gonosz Tan-ghilt. Később rájöttünk, 

tévedtünk. A Démonok hegyén összehívott tanácskozáson 

megegyeztünk abban, hogy egyedül te 

nem fogsz inni a varázsfőzetből, amely megerősítené 

a szívedet. Mivel akkor már tudtuk, mennyire 

fontos a beleérző képességed. Gyengeséged volt az 

erősséged. A tiszta szíved, a Gonosszal szembeni 

könyörületességed… Csak így tudtad megtörni a 

Gonosz hatalmát. Nos, mit kívánsz tőlem, 

Nataniel? 

– Békét és nyugalmat – válaszolta kurtán 

Nataniel. – Semmi mást, csak hogy békében és 

nyugalomban élhessek Ellennel. Egész eddigi életem 

félelemben telt. Attól féltem, nem tudom teljesíteni 

a megbízatásomat. Most már megelégeltem. 

Teljesen hétköznapi emberré akarok válni. 

Lucifer elmosolyodott. 

– Ellen, gyere elém! 

A lány Nataniel mellé lépett. Knut Skogsrud 

büszkén nézett a lányára. 

Lucifer a gyülekezet felé fordult. 

– Biztosan mindannyian rájöttetek már, hogy Ellen 

szerelme csak segítette Natanielt a harcban. 

Éppúgy, mint valamikor Jó Tengel és Silje, ők ket-

ten is egymásból merítenek erőt. És ez az egymás 

iránt érzett hűség a Jéghegyek Népének erőssége. 

Ellen és Nataniel, ha befejezik földi létüket, természetesen 

a Fekete Csarnokokba kerülnek majd, mivel 

megőrzöm birodalmamat visszatérésem után is. 

Birodalmam kapuja nyitva áll mindannyiótok előtt, 

akik jelen vagytok ma este. 

– Mari gyerekei előtt is? – kotnyeleskedett Tova. 

– Igen, előttük is – ígérte Lucifer. 

Gabrielnek tetszett ez a nagylelkű ajánlat. Viszszaemlékezett 

a Démonok hegyén lévő pompás 

termekre. Nem tudta ugyan, milyenek lehetnek a 

Fekete Csarnokok, de hasonlónak képzelte. 

Ellen is előállt egy kívánsággal: 

– Én sem kívánok többet, mint Nataniel ez után 

a megrázó élménysorozat után. Arra kérném még 

fenségedet, legyen könyörületes a vihardémonnal, 

Fecorral. Tamlinnal együtt megmentette az életemet. 

Neki valójában nem lett volna kötelessége, 

meg is szenvedett miatta… 

– Kívánságod máris teljesült – mosolygott Lucifer. 

– Fecor, ma éjszakától bizalmasaim közé fogadlak. 

Milyen nagylelkű – gondolta Gabriel, amikor 

Lucifer megparancsolta a feketeszárnyú angyaloknak, 

hogy gyógyítsák meg Fecor összetört szárnyát 

és testét. 

Lucifer sorban szólította őket. Mindenki kívánhatott 

valamit, amiért példásan helytállt a harcban.

Gabriel lázasan jegyzetelt. De csak azoknak a nevét 

jegyezte fel, akiket Lucifer külön dicséretben 

részesített, mint például Shirát, Mart vagy 

Krestiernt, Dida bátyát. 

Sollal még tréfálkozott is. 

– Nem tudom, beengedjelek-e a birodalmamba. 

Félek, elcsavarod majd az összes férfiangyalom 

fejét! 

– Addig nem nyugszom, amíg fenségedét el nem 

csavarom – fenyegette meg Sol kacér mosollyal. 

– A legrosszabb, hogy komolyan is gondolod, 

amit mondasz – nevetett Lucifer kíséretével együtt. 

A hatalmas uralkodó azonban most komoly 

képpel folytatta. 

– Nem tudom, értékelitek-e mindnyájan, milyen 

sokat jelentett Sol a nemzetségnek. Nálánál jobban 

senki nem bátorított, vidított fel benneteket. Pedig 

földi élete során sokat szenvedett. Gondoskodom 

róla, hogy ezentúl boldogságban, békében éljen… 

– Ajaj, jóból is megárt a sok. 

– No és hogy eseménydúsán teljenek napjai – 

tette még hozzá. 

– Így már jobban hangzik – mondta Sol. 

Lilith és Lucifer közel álltak egymáshoz, hiszen 

még az Édenkertből ismerték egymást. Jó sokáig 

beszélgettek egymással. Majd Rune is csatlakozott 

hozzájuk, így kis híján együtt volt a „paradicsomi 

csapat”. 

Gabrielben időközben felmerült néhány kérdés. 

Ezeket fel is tette Tovának.

– Valamit egyáltalán nem értek… 

– Hát ilyet? Na bökd ki, kis barátom! 

– Csak ne légy olyan lekezelő. Mindjárt nem 

kérdezek semmit. 

– Pedig módfelett kedves vagyok – biztosította 

Tova. 

– Ha Marco, ahogy Lucifer állítja, előkészítette 

apja érkezését, akkor miért nem fordult a sajtóhoz? 

– Lehet, hogy ez a bukott angyal nem ismeri a 

modern idők követelményeit – felelte Tova könynyedén. 

– No de hogy komolyra fordítsam a szót, 

épp az imént tettem fel ugyanezt a kérdést Marcónak. 

Azt felelte, megegyeztek, hogy nem verik 

nagydobra a dolgot. Óvatosan járnak el. Majd ha 

biztosnak érzik a lábuk alatt a talajt, akkor mindent 

bevetnek. 

– Neked nem nagyon tetszik ez az egész, ugye? 

Tova körülnézett, mielőtt válaszolt volna. 

– Nem is tudom, Gabriel. Nem is tudom. 

Gabrielnek még más is nyomta a szívét. 

– Van még valami, amit nem értek. Annyit beszéltek 

Tan-ghil gyengeségéről. Komoly gondjai 

támadtak, amikor áthaladt a gonoszság forrásvizéhez 

vezető utolsó barlangon. Gyengeségen azt értitek, 

hogy kedves volt valakihez, igaz? De kihez? 

– Nem, ez kizárt. Rettentő szívtelen volt… Az 

okozta majdnem a vesztét, hogy anyja egy pillanatra 

elérzékenyült iránta a jurtasátorban. Emiatt végzett 

vele. És emiatt a pillanat miatt majdnem meghalt 

az utolsó barlangban.

Gabriel elgondolkodott: 

– Vagyis akarata ellenére anyja egy pillanatra 

kimutatta iránta a szeretetét. Tan-ghil megijedt, 

hogy a hatása alá kerülhet, ezért attól való félelmében, 

hogy a végén nem tud ellenállni a szeretetének, 

úgy elöntötte a méreg, hogy megölte. 

– Igen, így van – bólogatott Tova. – Ezért kerülhetett 

Nataniel is fölénybe vele szemben. De valami 

nem hagy nyugodni – folytatta Tova. – Tan-ghil 

tudtán kívül segített valakinek. 

– Kinek? Nem értem. 

Tova jelentőségteljes pillantást vetett Luciferre. 

– Neki! Tan-ghil utódai és saját fia, Marco segítsége 

nélkül soha nem jutott volna ilyen messzire 

tervei megvalósításában. 

Hallották, amint Lucifer a következő szavakat 

mondja Runének és Halkatlának: 

– Eltekintve attól, hogy határoztok a végén, 

kedves barátaim, új uralkodótok megígéri, hogy 

örökre együtt maradhattok, bárhova kerültök is. 

E szavak elhangzásakor fenyegetően mennydörgött 

és villámlott az ég alja. 

Lucifer felnézett az égre, és gúnyosan így szólt: 

– A gonosz erő még mindig él. 

Ezután Linde-Lout és Christát szólította. Gabrielnek 

feltűnt, hogy Nataniel gondterhelten méregeti 

őket. 

Egy feketeszárnyú angyal váratlanul felröppent 

és eltűnt az erdőben.

EGY FIATAL PÁR A KÖRNYÉKRŐL sétálni 

indult Szentiván éjszakáján. Nekivágtak a dombtetőnek, 

hogy egy kicsit egyedül lehessenek. 

A lány hirtelen megállt. 

– Pszt! Mintha hangokat hallottam volna. 

A fiú hallgatózni kezdett. 

– Én is hallom. Gyerünk közelebb! 

Úgy tíz méter után újra megálltak. 

– Milyen furcsa minden odafönt – jegyezte meg 

a lány. – Nem látok teljesen tisztán, de mintha… 

Nem, köd nem lehet. 

– Nem köd. Mintha a tisztás sötét felhőbe burkolózna. 

A sötét fátyolon át emberi alakokat látok 

kirajzolódni. 

– És milyen sokan vannak – jegyezte meg a 

lány. – Lehetnek vagy húszan. 

– Igen, valahogy úgy. 

Ők persze csak az élőket látták. A nemzetség 

őseinek szellemeivel és furcsa teremtményeivel 

együtt voltak legalább kétszázötvenen. 

– Biztosan máglyát gyújtottak, ezért borít fekete 

füst mindent. 

Hirtelen megborzongtak. Valami óriási sötét árnyék 

magasodott egy kicsit távolabb az ösvényen. 

Fenyegetően elállta az útjukat. Egy belső hang azt 

súgta nekik: „Ne menjetek tovább, forduljatok 

vissza azonnal!” 

Meg is fogadták a tanácsát. Sarkon fordultak és 

elkezdtek lefelé rohanni a dombról, mintha maga

az ördög üldözné őket. 

Hiszen jól ismerték a Szentivánéj körüli mendemondákat. 

Miért ne hinnének ezeknek a meséknek? 

Bár azt nem gondolták volna, hogy a Gonosz 

ilyen szép és magas termetű. 

Az éjszaka hátralévő részében a Jéghegyek Népe 

egyedül birtokolhatta az egész hegyoldalt.

8. fejezet 

ÚJDONSÜLT URALKODÓJUK Továt szólította. 

Gabriel nagyon szorított, hogy ne legyen semmi 

baj. Most biztosan balhé lesz – gondolta. 

De nem történt semmi. Lucifer magabiztos pillantásával 

szinte provokálta Továt. Tett is egy-két 

olyan megjegyzést, amin Tova feldühödhetett volna, 

de nagyon finoman viselkedett. 

Gabriel megesküdött volna rá, hogy ezek ketten 

belelátnak egymás gondoláiba. 

Lucifer fennhangon ennyit mondott: 

– Egyedülálló munkát végeztél, Tova. Arra kérlek, 

a jövőben szolgáld ügyemet, és akkor gondoskodom 

róla, hogy békében élhess Iannal. 

Milyen ravasz – gondolta Gabriel. Erre az ajánlatra 

Tova nem mondhat nemet. 

Aztán sor került a kívánságára. Kérése kissé zavart 

keltett az egybegyűltek közt. 

– Fenség, csupán egyetlen kívánságom van. Láttam, 

varázserőd mire képes, mikor Runét átváltoztattad. 

Kérlek, szépítsd meg az én vonásaimat is! 

Lucifer csodálkozva nézett rá: 

– De Tova! Neked erre nincs szükséged! 

Gabriel azt hitte, erre a válaszra Tova elveszíti 

türelmét, mivel nem szerette, ha ellentmondtak 

neki. De legnagyobb meglepetésére türelmesen így 

folytatta: 

– Uram, Ian kedvéért szeretnék megszépülni!

A fény angyala felemelte a kezét, mintegy belefojtva 

a szót. 

– Megértelek. Nem néztél mostanában tükörbe? 

– Sohasem nézek tükörbe… 

De aztán így folytatta: 

– Vagyis néha azért igen. Mostanában úgy vettem 

észre, megszépült a bőröm. Aztán meg Ian is 

említette, hogy lefogytam, és vonásaim mintha 

kisimultak volna. A hajam pedig néha aranylóan 

fénylik… azt hittem, hogy mindez a terhességemnek 

tudható be, és annak, hogy Iannal olyan boldog 

vagyok… Bár ha most meggondolom… Hanna 

sem olyan csúnya, mint régen. Sőt, Ulvar és Heike 

sem… 

– Így igaz – mosolygott Lucifer. – Ha még egy 

kicsit türelmesen vársz, nemsokára csinos fiatal 

hölgy válik belőled, akár a nemzetség többi átokkal 

sújtott leszármazottjából. Azzal, hogy Tan-ghil 

elpusztult, gonosz ereje is megsemmisült. Nem 

lehet majd okod panaszra. Nem mindennapi fiatal 

hölgy válik majd belőled, csak várj türelmesen. 

Nos tehát, mi a kívánságod? 

– Hát valójában… – kezdte lassan. – Nincs mit 

kívánnom, mindenem megvan. Ian szerelme, fényes 

jövő… 

Elhallgatott. Gabriel tudta, miért. Tova az elsők 

között érezte meg, hogy a világ sorsdöntő fordulat 

előtt áll. Egyszerűen félt. 

Félelme Gabrielre is átragadt. 

– Miért hallgattál? – kérdezte, amikor Tova

visszaült a helyére. 

A lány zavartnak tűnt: 

– Nem is sejted, mekkora ereje van. Szinte elkábított 

a közelsége. Azt azért mégsem mondhatom 

Lucifernek: „Ne avatkozz bele a világ menetébe!” 

Lucifer a nagy távolság ellenére rögtön meghallotta 

kétkedő szavait. 

– Ne félj, Tova – mondta mindenki által hallhatóan. 

– Minden a lehető legjobban alakul majd 

számotokra, hiszen ti segítettetek nekem visszatérni 

a földre. 

Számunkra igen – gondolta Gabriel. És a többi 

ember számára? Hiszen Lucifer az imént ígért démonai 

táborának kiemelkedő szerepet új birodalmában. 

Vajon meg lehet bízni a démonokban? Segítettek 

a Jéghegyek Népének a harcban, ez tagadhatatlan, 

de vajon nem csak önös érdekből és Lucifer 

parancsára? Mi lesz, ha átveszik a hatalmat a 

földön és leigázzák az emberiséget? 

Gabriel gyorsan elhessegette ezeket a gondolatokat, 

és újra az írásra koncentrált, nehogy Lucifer 

gyanút fogjon. 

Kezdte egy kicsit kellemetlenül érezni magát. 

KELLEMETLEN ÉRZÉSE csak fokozódott, mivel 

most őt szólította az uralkodó. 

Remegő térdekkel indult az emelvény felé, mint 

valami öregember. Belátta, Tova igazat mondott. 

Lucifer teljesen a hatalmába kerítette azt, aki

elékerült. 

– Nos, te kis hős! Biztosan te is tudod, milyen 

nagy szolgálatot tettél nekem. Én és alattvalóim 

hálával tartozunk neked. Mi a kívánságod? Alig 

várom, hogy teljesítsem. 

Gabriel némileg akadozva látott neki mondanivalójának: 

– Nagyuram, egyetlen kívánságom van már régóta. 

Peik, a kutyám, legjobb barátom sajnos öregszik. 

Minden nap szívembe mar a félelem. Nem 

lehetne… 

– Örök életet adni neki? Sok ember jobban ragaszkodik 

a kutyájához, mint embertársaihoz. Ennek 

ellenére a kutyák sajnos rövid életűek. Itt bizony 

hiba csúszott a teremtés gépezetébe. A gazdák 

sokat szenvednek ettől. 

Lucifer kísérete felé fordult: 

– Emlékeztessetek rá, hogy megvitassuk ezt a 

kérdést a tanácsban. Hátha tehetünk valamit. Addig 

is, Gabriel, kutyáddal, Peikkel kezdjük a sort. 

Nyugodt lehetsz, még hosszú évekig fogod élvezni 

társaságát. 

Gabriel szeme megtelt könnyel: 

– Jaj, köszönöm, köszönöm! 

Lucifer a karjára tette a kezét, Gabriel testében 

kellemes meleg áradt szét és így szólt: 

– Ha pedig véget ért földi életed, Gabriel, a Fekete 

Csarnokokban újra találkozhatsz kis barátoddal. 

– Jaj de jó! Annyira hálás vagyok!

Aztán kicsit zavartan a közelben álló Tulára nézett. 

– Nos, van még valami? – kérdezte Lucifer. 

– Semmi, semmi… Csak arra gondoltam, tudom, 

hálátlanságnak tűnik. De annyira tetszettek a 

Démonok hegyén lévő lakosztályok a kis kertekkel… 

– Nem embereknek való hely az, Gabriel – 

mondta csendesen Tula. – De ha ez megvigasztal, a 

jövőben szoros kapcsolatban állunk majd a Fekete 

Csarnokokkal, így gyakran meglátogathatsz. 

– Mi pedig berendezhetünk számodra a mi birodalmunkban 

egy hasonló lakosztályt – nyugtatta 

meg Saga. 

– Ó, köszönöm – hálálkodott Gabriel zavartan. 

Megfeledkezett azokról a sorsdöntő kérdésekről, 

amelyeket fel akart tenni. 

Miután végeztek, folytatta a jegyzetelést. Nem 

mindenki akart a Fekete Csarnokokba kerülni. 

Volt, aki jól érezte magát abban a szférában, ahol 

eddig lebegett, az élők közül pedig sokan gondolkodási 

időt kértek. Lucifer nagyon megértőnek 

mutatkozott. 

Ha ilyen megértő, nincs mitől félnünk – gondolta 

Gabriel. Félt, hogy mások belelátnak áruló gondolataiba, 

ezért a jegyzettömbje fölé hajolt. 

Végül Lucifer felállt, és még egyszer arra kérte 

az egybegyűlteket, hogy segítsenek neki, különösen 

az első időkben. Terjesszék hírét a világban. 

Nemsokára a sajtónak is bejelenti visszatérését.

Sőt, a rádiónak és minek hívják a másikat, televízió, 

na, annak is. 

Ezután kíséretével együtt megindult a szikla széle 

felé. Mindenki követte. Lassan kiürült a tisztás. 

Gabriel látta Marcót, amint elhaladt mellette. A 

Fekete Csarnokok hercege olyan boldognak és elégedettnek 

látszott, hogy Gabriel egészen meghatódott. 

Anna Maria lányával, Sagával, Lucifer kiválasztottjával 

ment kart karba öltve. Nagyon boldogok 

voltak, hogy viszontláthatták egymást. Gabriel 

meghallotta, amint Saga így szól az anyjához: 

– Úgy örülök, anyám, hogy te is a Fekete Csarnokokba 

kerülsz! Meglátod, milyen sok ismerőssel 

találkozol majd. Ott élnek fiaim, Marco és Ulvar. 

Marco kivételesen magas pozíciót fog betölteni a 

földi világban most, hogy urunk hatalomra kerül. 

Ulvarnak szintén jelentőségteljes feladat jutott. 

Viszontláthatod ükunokáidat, Vanját és Linde- 

Lout. Christa és Nataniel majd haláluk után kerülnek 

a birodalomba. Olyan jól fogjuk érezni magunkat, 

majd meglátod! 

A kedves Anna Maria elmosolyodott. 

Gabriel hátranézve látta, hogy eltűnt az emelvény, 

eltűntek a székek, szokványos erdei tisztás 

terült el a szeme előtt. 

A hegytető szélén Lucifer megállt, és lenézett a 

majorra. A többiek csendben várakoztak mögötte. 

Lent a völgyben éppen pirkadt. Nagyon korán volt 

még. Akik az éjszaka folyamán kimaradtak, már 

nyugovóra tértek. Akik pedig korán lefeküdtek,

még nem ébredtek fel. 

Szemük láttára Lucifer hatalmas, leírhatatlanul 

szép és ijesztő arkangyallá változott. Szárnyai fényesen 

csillogtak, haja feketén göndörödött hátára. 

Délceg tartása királyokéra emlékeztetett. 

Valóban a világegyetem urának benyomását keltette. 

Elnézett birodalma felett. Készen állt, hogy birtokba 

vegye. Fia, Marco kerek száz évig készítette 

elő visszatérését a földre. Elültette az emberekben 

a gondolatot, hogy megérett az idő a változásra. 

Nem volt nehéz meggyőzni őket, mivel a jelenleginél 

szebb jövőt ígért nekik. 

A Jéghegyek Népe semmit nem tudott Marco 

előkészítő tevékenységéről. Korábban titokban 

végezte munkáját, mivel bujkált Gonosz Tengel 

elől. Csak most, annak pusztulása után léphetett a 

színre. 

A többiek halálos csendben várakoztak. Mivel a 

Jéghegyek Népe különleges képességei folytán 

mindig érzékelte a földanya reakcióit, most is 

megütötte a fülüket valami furcsa ének. Mintha 

egy hatalmas kórus zengene. 

Gabriel először távoli dúdolást hallott, aztán az 

ének egyre erősödött. Vajon örömhimnusz az új 

uralkodó köszöntésére, vagy jajkiáltás és segélykérés? 

Lucifer mindkét karját kitárta a föld fölött. 

Sorsdöntő óra – gondolta Gabriel. A többiek 

áhítatosan várakoztak.

Hirtelen váratlan dolog történt. 

Hatalmas dübörgés hallatszott, és hihetetlenül 

éles fény vakította el őket. Gabrielnek el kellett 

takarnia a szemét. 

Hallotta a többiek rémült jajgatását, a démonok 

szívettépően jajveszékeltek, mintha menekülni 

próbálnának, de valami megbénította volna őket. 

Amikor újra felnyitotta a szemét, Lucifer előtt 

egy éppoly hatalmas és szép teremtmény magasodott 

mint ő, csak szőke fürtjei voltak, és fényes 

fehér ruhát viselt. Kezében kivont kardot tartott. 

Lucifer is előhúzta a kardját. 

Lilith, aki Gabriel mellett állt, remegő hangon 

így szólt: 

– Mihály arkangyal. Most majd megvívnak 

egymással a hatalomért. 

A kardokról Gabrielnek eszébe jutott a bibliai 

történet. Valaha mindketten az Édenkert őrei voltak. 

Gabriel megragadta a legközelebb álló kezét, Jó 

Tengelét. Nála jobb védelmezőt nem is találhatott 

volna. 

A kardok csak úgy szikráztak, amikor visszadugták 

őket a hüvelyükbe. 

A dombtetőn álló valamennyi teremtmény viszszahőkölt. 

A démonok a földre borultak, mások 

eltakarták a szemüket. Mintha képtelenek lennének 

végignézni az arkangyalok közelharcát. Gabriel 

megbabonázva bámulta őket. 

Lucifer leplezte haragját és csalódását:

– Szóval szemmel tartotok? Tán megijedtetek? 

– A Mindenható meg akarja akadályozni, hogy 

megint bajt okozz – felelte Mihály arkangyal. – 

Ezúttal túl messzire mentél. 

– Akkor bezzeg lapítottatok, amikor a gonosz 

Tan-ghil majdnem pusztulásba taszította a világot 

– mondta Lucifer keserűen. 

– Tan-ghil nem jelentett veszélyt. Ellenkezőleg! 

A Mindenhatónak sok hívet szerzett, ugyanis az 

emberek, ha sanyargatják őket, az Úrhoz imádkoznak 

szüntelen. Viszont te, Lucifer, veszélyezteted 

Urunk hatalmát. Ha megszereznéd a hatalmat, az 

emberek neked hódolnának és elfordulnának az 

Úrtól. 

– Ez minden, amit szeretne? – kérdezte Lucifer. 

– Csak azt kívánja, hogy feltétel nélkül imádják? 

Nos, nem sokat változott az Édenkert óta. 

– Ne gúnyolódj, legutóbb is pórul jártál. 

– De hát nem látjátok odafönt, mennyit szenved 

a világ? 

– Tán a te uralmad alatt nem szenvedne? Nézz 

körül, milyen alattvalóid vannak! Démonok! A 

segítségükkel akarod legyőzni az emberiséget? 

– Kiket választhattam volna? Hiszen a Jéghegyek 

Népe átokkal sújtott leszármazottainak hátat 

fordítottatok. A templomoknak a küszöbét sem 

léphették át. Térj vissza uradhoz, folytassátok több 

ezer éves önelégült álmotokat. 

Mihály kihúzta kardját és felemelte, hogy pengéje 

megcsillant a fényben. Nem akarta megtá-

madni Lucifert, csak visszavonulásra kényszeríteni. 

– Térj vissza sötét birodalmadba, eltévelyedett 

testvér – kezdte dörgő hangon. – Már úgyis lejárt 

az időd erre a száz évre. 

Lucifer kihúzta magát. Most még hatalmasabbnak 

tűnt. 

– Itt szándékozom maradni – jelentette ki eltökélten. 

– Ez alkalommal nem hátrálok meg. Az 

embereknek szükségük van rám. És nemcsak az 

embereknek. Sok egyházfelekezet azért kezeli másodrendű 

lényként az állatokat és növényeket, mert 

nincs nyelvük, hogy ékes szóval dicsőítsék az Urat. 

– Ne gúnyolódj! A Mindenható azért küldött, 

hogy vegyelek rá a visszatérésre. Neked nem kell 

magyaráznom, ki a leghatalmasabb. 

– Már nem vagyok biztos benne. Az én hatalmam 

az egész világot behálózza majd. Fiam előkészítette 

eljövetelemet a világi és egyházi hatalmasságoknál. 

Nemcsak a keresztények vélik úgy, hogy 

túl kevés segítséget kapnak istenüktől. 

– Te is tudod, mekkora veszélyt jelentesz, ha átveszed 

a hatalmat. Hiszen elcsábítanád a hívőket. 

Ne feledd azonban, még nem a tied a hatalom. A 

Mindenhatónak engedelmességgel tartozol. Még 

megvannak az eszközei, hogy engedelmességre 

kényszerítsen. Térj hát vissza oda, ahová száműzettél! 

Lucifer továbbra is mozdulatlanul állt, és hajdani 

barátjára nézett.

A fény angyalának nemes vonásai most fáradtságot 

és csalódottságot tükröztek. Nem fogom végignézni, 

ahogy leigázzák – gondolta Gabriel. El is 

húzódott a csoporttól. Leült egy kőre, félúton a 

tisztás és a dombtető között. 

De még innen is hallotta Lucifer hangját: 

– Tudom, ki a legerősebb. Ezért engedheti meg 

magának, hogy ítélkezzen. 

Mihály arkangyal fenyegető mozdulatot tett a 

kardjával. 

– Nem bízom meg benned és a többi bukott angyalban, 

akik száműzetésedkor követtek téged. 

Saját szememmel akarom látni, hogy eltűntök innen. 

– Addig nem vonulunk vissza, amíg nem ismeritek 

be, hogy akkor jogtalanul bántatok el velem. 

– A Mindenható mindig jogosan ítélkezik. 

– Ki állítja ezt? 

– Ő maga. 

– Hát épp ez az! Ki az oka, hogy az embereket 

értelmetlen háborúk, éhség, szörnyű betegségek 

tizedelik? 

– Maguk az emberek. 

Lucifer most nagyon kimerültnek látszott. 

– Szenvedéseik közepette Istenhez imádkoznak. 

Aki fürdőzik imádatukban és megígéri nekik, hogy 

sáskajárással vagy halálos betegséggel sújt le ellenségeikre. 

Halál azokra, akik nem hisznek az 

Úrban. Egy öregasszony, aki egész életében buzgón 

imádkozott, elveszíti gyermekeit és ártatlan

unokáit. De hát miért? Megtudja: az Úr csak próbára 

akarta tenni hitét, mely nem bizonyult elég 

erősnek. Nos, nincs mit mondanom. 

– Túl messzire mész az istenkáromlásban. Tűnj 

el már innen! Tudod, hogy nincs értelme ellenállni. 

Hisz akkor lesújt az Úr egész seregével, és ennek 

csak ártatlan, istentelen kíséreted inná meg a levét. 

Lucifer nagyot sóhajtott. Gabriel, bár messzebb 

ült, meg mert volna esküdni, hogy könnyek csillognak 

hatalmas szemében. 

– Nos, akkor engedd meg, hogy búcsút vegyek 

ezektől az istentagadóktól, ahogy az imént nevezted 

őket. 

Nem is várta meg a beleegyezését, feléjük fordult 

és így szólt: 

– Drága barátaim… Higgyétek el, senki nem 

sajnálja nálam jobban, hogy meghiúsult a tervem. 

De amint hallottátok, nem egyedül én rendelkezem 

sorsomról. Nem akarom, hogy a már úgyis vérző 

földre lesújtson az égiek haragja csak azért, mert 

nem állok el tervemtől. Senki sem olyan bosszúálló, 

mint Ő, akit mindenki könyörületesnek, jónak 

tart. 

Saga édesanyja, Anna Maria vállára borulva sírt. 

Mindenkit mélyen megrázott a jelenet. Még azokat 

is, akik eddig kételkedtek Luciferben. 

A fény angyala így folytatta. 

– Ajánlatom továbbra is fennáll. Birodalmam 

nyitva áll mindazok előtt, akik oda kívánkoznak. 

Az élőknek pedig a következőt üzenem: ne felejt-

senek el bennünket! Tartsanak meg jó emlékezetükben, 

és meséljenek az embereknek Lucifer 

szomorú sorsáról. Ha majd véget ér földi létetek, 

várunk benneteket a Fekete Csarnokokban. 

– Hát fenséged soha többé nem tér vissza? – 

kérdezte Tova remegő hangon. 

Szomorúan nézett rá: 

– Nem is tudod, Tova, mennyire boldog vagyok, 

hogy épp te, a nagy kételkedő kérdezed ezt tőlem. 

Nem tudom, barátom. Nem tudom, mi lesz. Attól 

tartok, Mihály arkangyal és serege száz év múlva 

is nagyon ügyel majd. 

Száz év múlva már nem leszünk az élők sorában 

– gondolta Gabriel szomorúan. 

Ebben a pillanatban elhatározta, ha eljön az ideje, 

habozás nélkül a Fekete Csarnokokat fogja választani. 

Letörölte könnyeit, és még utoljára végignézett 

Lucifer kíséretén. 

Nem látja többé az éjszaka démonait, akik sosem 

ártottak senkinek. Azt ugyan senki nem sejtette, 

mi lett volna a szerepük Lucifer új birodalmában. 

Ingrid és démonai is megrendülten álltak, akár 

a többiek, Tamlin, Tyfon, Fecor és még sorolhatnám. 

A nap felbukkant. Ebben a pillanatban Lucifer 

felemelte a kezét, és erre eltűnt az egész gyülekezet, 

kivéve az élőket, a két arkangyalt és az összes 

feketeszárnyú angyalt. 

– Jobb lesz, ha igyekszel – siettette Mihály ark-

angyal. – Az Úr alig várja már, hogy visszavegye 

birodalmát. 

Lucifer a dombtető szélére állt és Mihály arkangyal 

felé fordult: 

– Elismerem vereségemet. A szenvedő világot 

újra a kezetekbe adom. 

Majd halkan még hozzátette: 

– De akkor végre tegyetek már érte valamit! 

Kezével magához intette a feketeszárnyúak csapatát. 

Kitárták hatalmas szárnyaikat és eltűntek a 

szakadékban. Mihály arkangyal utánuk nézett, 

majd felemelkedett a szikláról és eltűnt a napsütésben. 

Tova odasietett a hegytetőhöz és lenézett: 

– Eltűntek! Nyomtalanul eltűntek! 

Gabriel megborzongott. A többiek mind a hegytető 

szélén álltak. Gabriel még mindig a kövön ült, 

messzebb tőlük. Ügy érezte, nem bírja tovább. Elveszítette 

barátait. Közeledő lépteket hallott, majd 

Jó Tengel barátságos hangja ütötte meg a fülét: 

– Ne bánkódj, Gabriel! Előbb-utóbb úgyis örökre 

szem elől tévesztettetek volna minket. 

– Eddig megjelentetek nekünk. Most miért nem 

láthatunk benneteket? 

– Nehogy azt hidd, hogy azért, mert követjük 

Lucifert a birodalmába. Ti élők veszítitek el lassan 

természetfeletti képességeitek, mivel véget ért a 

megbízatásotok. 

Sol így folytatta: 

– Most végre úgy élhettek, mint minden normá-

lis, földi halandó. 

De én nem akarok úgy élni – gondolta Gabriel, 

ám erőtlenül csak ennyit mondott: 

– Ne hagyjatok magunkra minket! 

Dida hangját hallotta hirtelen: 

– Ne feledd, Gabriel, hogy ti, a Jéghegyek Népének 

sarjai, különleges élményben részesültetek. 

Olyan világ dimenzióiban mozogtatok szabadon, 

mely mások számára ismeretlen. Nevezheted akár 

a mesék világának is. Csak az a kérdés, mennyi 

belőle a mese, és mennyi a valóság. 

Gabriel nem fogta fel Dida minden egyes szavának 

értelmét. Csak bólintott, és tekintetét elhomályosították 

a könnyek. 

Amikor megint lépéseket hallott közeledni, Jó 

Tengel, Sol és Dida elbúcsúzott tőle. 

A taran-gaiak léptek oda hozzá. Felismerte 

Szármik hangját: 

– Isten veled, bátor, írástudó fiatalember. Nagyon 

örvendtünk, hogy élvezhettük a barátságodat. 

A fiatalember szóra Gabriel akaratlanul is kihúzta 

magát. 

– Hát ti is elmentek a Fekete Csarnokokba? 

– Igen. A nagy fekete vezér négy ősi szellemünk 

tiszteletét élvezi. így hát követjük. 

Velük tartott Shira, Mar, Tun-szij, Orin, Vassar 

és az összes sámán. Mindannyian elköszöntek 

Gabrieltől. Azt hitte, megszakad a szíve. 

Mély hang szólította meg. Felismerte Tamlint. 

– Írsz majd rólunk, ugye, Gabriel? Megemléke-

zel feleségem nagyapjáról? 

– Hát persze – felelte Gabriel meghatottan. – 

Mindent megírok. Isten veletek, Tamlin és a többi 

éjszakai démon. Lilith is veled van? 

– Igen, itt vagyok, Gabriel! Köszönök mindent. 

– Én köszönöm, fenség. És Vanja önökkel tart? 

– Igen – hallotta Vanja hangját. – Ma mindanynyiunk 

szívét szomorúság szorítja el, de ismerjük 

el, szép és eredményes volt az együtt töltött idő. 

– A legszebb, amiben valaha részem volt. Béke 

veletek, éjszaka démonai! – kiáltotta. 

Nehéz csizmák nyikorgása ütötte meg a fülét. 

– Isten veled, Gabriel Gard, a Jéghegyek Népének 

leszármazottja! — ismerte fel Alexander Paladin 

öblös hangját. – Győztünk, ne feledjük. Megszabadultunk 

végre a fenyegető átoktól, Gonosz 

Tengeltől! 

Alexander Paladint követte többek között 

Dominic, Villemo, Niklas, Irmelin, Tancred és 

Tristan Paladin, Tarjei és Mikael Lind. Mindenkinek 

volt egy-két jó szava Gabrielhez, aki már rég 

felállt, hogy illendően búcsúzzon el barátaitól. 

Aztán újabb csoport közeledett. A legöregebb 

ősök, bár az öreg szó ebben az esetben nem helyes 

kifejezés. Tehát azok, akik Jó Tengel előtt éltek. 

Gabriel nevükön szólította őket, hisz mindegyiket 

felismerte a hangjáról. Targenor és Krestiern külön 

megköszönte a bátorságát. 

Ezek után Marcót és Tiilit látta közeledni. 

– Hát ti hova mentek? – kérdezte Gabriel ijed-

ten. Közben Halkatla és Rune is megérkezett. – 

Nem veszíthetünk el benneteket is, hiszen ti éltek… 

– No igen, de különös szerzetek vagyunk – felelte 

huncutul Marco. – Tiili nem találja a helyét ebben 

az új világban. Apám azt ígérte neki, hogy szerettei. 

Dida és Targenor mellett élhet a birodalmában. 

Én szeretnék mellette maradni, no és persze a 

szüleimet sem akarom cserbenhagyni ebben a nehéz 

órában. Ulvar is velünk tart, bár őt most nem 

láthatod. 

– Az én időm is lejárt – tette hozzá Halkatla. – 

Szívesen maradtam volna még az emberek izgalmas 

világában, de szerelmes vagyok. Így a Fekete 

Csarnokok lesz új otthonom, hiszen Lucifer Runét 

maga mellett akarja tudni. 

– Persze, megértem – felelte Gabriel a könnyeit 

törölgetve. Nem bánta, a többiek szeme is könnyesen 

csillogott. 

Nataniel is odalépett hozzájuk. 

– Annyira sajnálom, ami történt, Marco – suttogta 

halkan. – Óriási csapás ez mindnyájatoknak, 

különösen apádnak. 

– Igen. Most kellett volna sikerre vinnie tervét. 

Sürget az idő. Száz év múlva talán már késő lesz. 

– Mi aggaszt, Nataniel? – kérdezte Rune a gondterhelt 

ifjútól. 

– Még mindig az események hatása alatt állok. 

Nem tudom kiverni fejemből az igazi Tan-ghil látványát. 

Szép, délceg férfi, veszélyes, ragadozó te-

kintettel. Egy hajszálon múlott, hogy hatalmába 

nem kerített. Még mindig a hatása alatt állok egy 

kicsit. Ha életben marad, tudom, mindannyiunkat 

leigáz. Odaadón szolgáltuk volna. Nem könnyű 

elfelejteni valakit, aki ekkora erőt képvisel, akár 

gonosz, akár jóságos. Még nem tudhatom, milyen 

nyomokat hagyott bennem ez a találkozás. 

Tudták, igazat beszél. 

Bensőséges búcsút vettek Natanieltől és Gabrieltől. 

Majd köddé váltak. Nataniel visszament Ellenhez. 

Ez volt a legszomorúbb búcsú, amit valaha átéltem 

– gondolta Gabriel. 

Christer Grip érkezett búcsúzni a kíséretével. 

Utána Ulvhedin. Sokáig maradt, hogy illendően 

elbúcsúzzon védencétől. Gabriel arcát megint a 

könnyek lepték el. 

Heike és Vinga lépett oda hozzá… Most már 

nem sokáig bírja. Ha így megy tovább, megszakad 

a szíve. 

Szerencsére ezután kevésbé megható búcsúzkodás 

következett. 

Ingrid, Tula és a démonai még tréfálkoztak is 

vele. Ők nem lesznek a Fekete Csarnokok lakói. 

Ingridékkel együtt a Démonok hegyére mennek. 

Gabriel arcába vágott a szél. Erről rögtön tudta, 

hogy a vihardémonok következnek. 

– Viszontlátásra, Tyfon. Visszatértek a barlangjaitokba? 

– Igen, de nem felejtünk el soha. Megóvunk a

vihartól hátralevő életedben. 

– Köszönöm! 

Démonok újabb csoportja jött búcsúzkodni. Silje 

démonai. Ő nem tartott velük, hiszen nem a nemzetség 

szülötte. Tehát a halottak birodalmában marad. 

Az is lehet, hogy engedélyt kapott, kövesse 

kedves Tengelét Lucifer csarnokaiba. 

Utolsóként Trond korábban gazdátlannak nevezett 

démonai jöttek búcsút venni. Trond is elkísérte 

őket. Elárulta, hogy ők is a Démonok hegyére tartanak. 

Ezután még számos ős haladt el Gabriel mellett. 

Hiszen annyian voltak, és mindenki eljött erre a 

sorsdöntő találkozóra, amely új korszakot nyithatott 

volna a világtörténelemben. 

Gabriel egy asszony ölelő karjait érezte magán, 

és meghallotta Benedikte hangját: 

– Megismersz, ugye? Hiszen közel állunk egymáshoz. 

Minden jót kívánok neked a jövőben, és 

ne feledd, találkozunk! 

Gabrielnek újra elszorult a szíve. Hiszen 

Benedikte nagyon közeli rokona. Benedikte apjától, 

Henningtől férfiasan búcsúzott. 

Linde-Lou volt még hátra. Sokáig elidőzött mellette. 

Gabriel tudta, miért. Az élők egyik csoportjában 

most Christa közeledett feléjük kisírt szemmel. 

Kezében zsebkendőjét gyűrögette. 

Linde-Lou megragadta a kezét, és a fiú hallotta 

hangjában a meghatottságot. 

– Találkozunk még, Gabriel, találkozunk még.

– Igen – felelte a fiú. – Mindannyian. Nem is riasztó 

a halál gondolata. 

Christa odaért hozzájuk. 

– Igazad van, Gabriel – kiáltotta még Linde- 

Lou. – Nem kell félni a haláltól. Épp ellenkezőleg! 

Christel hangja ütötte meg hirtelen a fülét: 

– Kérlek, üdvözöld anyámat és testvéreimet, 

Gabriel! Mondd el nekik, jól vagyok, nem vágyódom 

a földi lét után. 

– Szívesen átadom az üdvözletedet. Hiszen tudod, 

hogy az élők többet szenvednek. De szavaid 

biztosan gyógyírt hoznak sebükre. 

– Köszönöm, Gabriel! 

Aztán elmentek ők is, és az élők magukra maradtak. 

Mindenki a tisztás felé nézett, mintha az kapcsolatot 

jelentene a holtakhoz. 

Nataniel nagyon szomorúnak látszott, hisz ő, 

mint kiválasztott, különösen jól ismerte őket. Ellen 

vigasztalón megfogta a kezét, de ő is éppolyan bánatos 

képet vágott. 

Elsőként a legöregebb, André szedte össze magát. 

– Ez a nap is elkezdődött. Gyerünk haza Hársfaligetbe, 

együnk valamit. Közben beszélgethetünk 

is, ha gondoljátok. 

Gabriel nagyapja kinyújtotta a kezét. 

– Gyere, Gabriel, nehéz éjszakád volt. 

A fiú engedelmeskedett. Amikor az ösvény erősen 

lejteni kezdett, még hátrafordult a tisztás felé,

hátha talál valami nyomot, melyet ősei, barátai, 

harcostársai hátrahagytak. De szellemek és földöntúli 

teremtmények nem hagynak nyomot maguk 

után. Nem tudott mibe kapaszkodni. Egy szokványos 

erdei tisztást látott, amelyen egy kicsit letaposták 

a füvet. Valaki azt hihetné, Szentivánéjt 

ünnepelték máglyával. 

– Ég áldjon, barátaim! – suttogta. – Soha nem 

felejtelek el benneteket! 

Aztán a többiek után sietett, hogy folytassa hétköznapi 

életét, amely azonban más lesz, mint az 

eddigi.

9. fejezet 

GABRIELLEL még egyszer találkoztam 1980ban. 

Valójában ő keresett fel engem. 

Amikor megkaptam a levelét, az jutott eszembe, 

milyen sokat gondoltam rájuk a találkozásunk utáni 

első években. De húsz év hosszú idő, és az emlék 

elhalványult. Talán igaz se volt. Visszatekintve 

nehezemre esett hinni benne. Az élményt túl sűrűn 

szőtték át mesés szálak. Magamat ismervén arra a 

következtetésre jutottam, hogy a Jéghegyek Népével 

való találkozás álom volt csupán 

De most itt ez a levél. Gabriel Gard neve állt a 

boríték hátulsó oldalán. A Jéghegyek Népére 

semmi utalás. De hiszen tudtam, hogy csak maguk 

közt használják ezt az elnevezést. 

Haboztam, mielőtt kinyitottam a levelet. Attól 

tartottam, régi sebeket fogok felszakítani vele. 

Aztán persze nem tudtam ellenállni a kísértésnek. 

„Kedves Margit Sandemo” kezdte. „Nem tudom, 

emlékszik-e még rám. 1960-ban találkoztunk 

Lillehammerben a kórházban. Maga és férje vitt el 

kocsival Oppdalba.” 

Tehát ez a furcsa emlék nem csupán álom. 

„Azért próbálom magával újra felvenni a kapcsolatot, 

mert megláttam a nevét néhány újságban, 

no és a könyvespolcokon is. Maga író lett, épp

ezért akarok találkozni magával. Gondolja, hogy 

lehetséges?” 

Aztán még beszámolt róla, mivel foglalkozott az 

utóbbi években, és a végén ott állt a telefonszáma. 

Nem haboztam sokáig. Megbeszéltem Asbjörnnel 

a dolgot, majd meghívtam egyik hétvégére a 

házunkba, Valdresbe. 

Annak ellenére, hogy levelében írt a tanulmányairól 

és munkájáról, amikor megpillantottam, 

nagyon meglepődtem. Még mindig ugyanolyan 

csodálkozó tekintetű, kócos kisfiúnak képzeltem, 

amilyennek megismertem. 

Egy harminckét éves fiatalember állt előttem, és 

nagyon hasonlított Natanielre. Nem volt olyan jóképű, 

mint ő, de nagyon vonzó férfivá cseperedett. 

Ami külön meglepetésként ért, rendezett volt a 

frizurája. Fel is ajánlottam neki rögtön, hogy tegezzen. 

Tanár lett belőle. Meglepődtem, de végül is miért 

ne? Bizonyára nagyon szeretik diákjai, hiszen 

közvetlen, őszinte, és humora is van. 

Nagy örömmel üdvözölte kutyánkat. Nem mertem 

megkérdezni, megvan-e még a kutyája, mivel 

tudtam, mennyire ragaszkodott hozzá. Hogy is hívták? 

Peik? Inkább nem kérdeztem semmit. 

Ami engem illet, kitűnően alakultak a dolgaim 

az utóbbi években. Szinte minden a tenyerembe 

hullott. Amikor rádöbbentem arra, hogy hosszú esti 

álmodozásaim valójában kész regények, papírra 

vetettem őket. Így harminc könyvre való anyag állt

össze a fejemben. Szórakoztató irodalomnak nevezik 

őket, de hát ez az a műfaj, amelyben otthon 

érzem magam. Nagy örömmel írtam a hetilapoknak 

és a könyvklub olvasóinak. 

A kiadóm már régóta unszolt, írjak egy családregényt. 

Úgy véltem, ez szörnyen unalmas lenne. 

Így inkább folytattam sorozataimat. 

– Ó, annyit gondoltam rátok! – bukott ki belőlem, 

amikor éppen hármasban kávéztunk. – Hogy 

megy a sorotok? 

– Köszönöm jól! Békésen éldegélünk – felelte 

Gabriel kurtán. 

– Nem hangzik valami vidáman. 

– Ahogy vesszük. 

– Értem. A megrázó élmények nyomot hagynak 

az emberben. 

– Igen. 

Asbjörnnek munkába kellett indulnia. Miután 

elment, Gabriel és én beültünk a nappaliba. Három 

gyermekünk már kirepült a szülői házból. Mindegyik 

családot alapított, csak a kutya figyelte szavainkat. 

Olykor-olykor kapott valamit az asztalról, 

így nagyon elégedettnek látszott. 

– Nem tudtam meg, mi történt veletek azután, 

hogy elváltunk Oppdalban – kezdtem. – Próbáltalak 

keresni, de nem lett belőle semmi. Mivel itt 

ülsz velem szemben, úgy gondolom, sikerrel jártatok. 

Gabriel mesélni kezdett. Így szereztem tudomást 

a nagy útról a Jéghegyek Népének völgyébe és a

döntő ütközetről. Mesélt a szellemek csatájáról a 

fennsíkon, Nataniel végső harcáról. Három órán át 

szájtátva hallgattam a fantasztikus, mesés elemekkel 

átszőtt történetet. 

Eltartott egy darabig, míg magamhoz tértem. 

Lucifer terveinek leleplezése, Mihály arkangyal 

beavatkozása engem is szíven ütött. 

Ami engem illet, mindig természettudományos 

alapon magyaráztam a világ kialakulását. A teremtésben 

eddig nemigen hittem. Az élet a tengerben 

kezdődött, aztán lassan kialakult a szárazföld, 

amely mindig változott, átalakult a különböző földtörténeti 

korszakokban. 

Ezért némi fenntartással fogadtam az arkangyalok 

harcának történetét. Rendeztem gondolataimat, 

és egy másik rejtélyt próbáltam megfejteni. 

– Mi történt az igazi Per Olav Wingerrel? 

Gabriel elmosolyodott. 

– Fent északon találtak rá Trollheimenben, 

Tröndelagban. Ott bolyongott a környéken, nem is 

tudva, mi keresnivalója van arrafelé. Magánkívül 

volt. Eltartott egy darabig, amíg az orvosok észhez 

térítették. De most már biztosan visszatért a zenekarhoz, 

és továbbra is meg van győződve saját 

zsenialitásáról. Vagyis nem változott semmit. Tanghil 

csak a bőrébe bújt bele egy időre. 

Gondolataim visszakanyarodtak a nemzetséghez. 

– És mi történt veletek? – kérdeztem halkan. – 

Hozott változást az életetekbe a döbbenetes élmé-

nyek sorozata? 

– Igen, legfőképp az enyémbe – felelte halkan. 

Bólintottam. 

– Szinte biztos voltam benne. Tekintetedből és 

hangodból ítélve. 

Ez a kijelentésem felbátorította. 

– Elvesztettem a gyermekkorom és a fiatalságom, 

Margit. Nem túl szerencsés egy fiatal gyerek 

számára annyi szenvedést és ijesztő dolgot átélni. 

Nagyon sok megrázó élményben volt részem. 

– Rémálmaid voltak utána? 

– Nem, nem. Ez nem így jelentkezett nálam. 

Egyszerűen nem tudtam beilleszkedni a hétköznapi 

életbe. Annyi mindent átéltem, olyan sok különös 

dolgot… Egyszerűen nem tudtam elszakadni attól 

a másik, úgynevezett természetfeletti világtól, 

amibe akkor betekintést nyertem. Egyre erősebben 

vágyódtam utána. Szörnyen unalmasnak találtam 

az embereket. Nagyon sokáig tartott, amíg megváltoztattam 

a véleményemet a földi világról. Azt hiszem, 

örök életemre nyomot hagyott bennem a 

hosszú utazás. 

Figyelmesen hallgattam és csak ennyit mondtam: 

– Érthető. 

– Van még valami – folytatta. – Az első években 

azt hittem, minden problémát meg tudok oldani, ha 

segítségül hívom őseimet, akikkel együtt küzdöttem 

a végső csatában. Persze nem tudtam velük 

kapcsolatot teremteni, de ezen a téren el voltam

kényeztetve, és egyszerűen nem bírtam elfogadni, 

hogy ezentúl egyedül kell boldogulnom, mint más 

normális embernek. Ezen a csalódáson sem estem 

át túl könnyen. 

– Azóta… azóta nem is találkoztál egyetlen 

ősöddel sem? – kérdeztem óvatosan. 

– Nem, egyáltalán nem. Amikor a szélfúvásban 

különös hangokat észleltem, vagy ha megláttam 

egy furcsa alakú felhőt, azt képzeltem, talán ők 

azok. De mindez csak képzelgés… 

Csendben maradtam egy ideig. Aztán megkérdeztem: 

– Nem nősültél meg? 

– Nem. Az átélt események hatására a hús-vér 

lányok valahogy nem keltik fel hosszú ideig az 

érdeklődésemet. Hiányolom belőlük más dimenziók 

ismeretét. Túlságosan evilágiak. Átkozott helyzet, 

mert másfelől nagyon szeretnék együtt élni 

valakivel. De eddig minden kapcsolatom néhány 

hónap alatt csődöt mondott. Mindig én szakítottam. 

– Hát ez bizony kár – jegyeztem meg. – És a 

többiek? Hogy alakult az életük? Vegyük sorra az 

összes, még élő, leszármazottat. Kíváncsi vagyok, 

mi van velük. Szeretném tudni a befejezést. 

– Szívesen elmesélek mindent. 

– De ezzel várjunk estig, míg Asbjörn megérkezik. 

Ő is ott volt Oppdalban, és biztosan szívesen 

meghallgatná, hogyan alakult az életetek. Először 

megvacsorázunk, röviden összefoglalod neki azt, 

amit nekem elmeséltél a gonosz elleni harcról, az-

tán belefoghatsz az azt követő húsz év elmesélésbe. 

– Rendben. 

– Hanem Gabriel… Eddig nem említetted, miért 

is kerestél fel valójában? Vagy egyszerűen csak 

szükségét érezted, hogy elmondhasd valakinek a 

történteket, aki akkor betekintést nyert az eseményekbe? 

Csalódottan rám nézett: 

– Úgy látszik, nem voltam elég világos. Azt akarom, 

hogy valaki megírjon mindent az utókor számára. 

Természetesen én is megpróbáltam, de nem 

sok sikerrel. Akárkire nem akarom rábízni ezt a 

feladatot. Te mégis író lettél, ráadásul majdnem 

belesodródtál az eseményekbe. 

Sokan felkerestek már azzal a kéréssel, írjam 

meg életük történetét, amely tarkítva volt súlyos 

betegségekkel, szörnyű tragédiákkal. De én erre 

nem vagyok képes. Ha nem használhatom saját 

fantáziámat, nem tudok írni. Regényeim, mielőtt 

papírra vetem őket, filmként leperegnek bennem. 

A valóság egyáltalán nem ihlet meg. 

– Tudod, Gabriel, nem hiszem, hogy képes lennék 

a Jéghegyek Népéről írni. Ez túl nagy kihívás 

lenne a számomra. Annyira átfogó és összetett. 

– De hisz megőriztem a nemzetség krónikáskönyveit. 

Kint vannak a kocsimban. Mali mindent 

újragépelt, tehát nem is lenne nehéz elolvasnod. 

Nem kell rögtön választ adnod. Hisz tudom, óriási 

munka lenne. Meglehetősen vaskos könyv kere-

kednék belőle. Te pedig biztosan nagyon elfoglalt 

vagy. 

– Hát most éppen egy regényen dolgozom, egy 

darabig még biztos elszöszmötölök vele. 

– Akkor várunk. Nem kerget a tatár. 

Nem válaszoltam. Tudtam, hogy ez nem igazán 

az én műfajom. 

Míg leszedtem az asztalt, eszembe jutott valami. 

– Lucifert nem lehet egyértelműen pozitívan értékelni, 

ugye? 

– Én is sokat gondolkoztam ezen. Úgy gondolom, 

nemcsak pozitív hős. Ő is, mint sokan mások, 

hataloméhes. Nem lehet tudni, milyen élet köszöntött 

volna ránk, ha átveszi a hatalmat a földön. 

– De miért adta föl olyan könnyen? 

– Mert a Mindenhatónak nagyobb hatalom van a 

kezében. Neki van a legtöbb híve, és itt ez fontos 

szerepet játszik. 

– Hanem Lucifer biztosan rengeteg hívet tudott 

volna toborozni magának, ha nem akadályozzák 

meg a visszatérését. 

– Biztosan! Marco eredményes előkészítő munkát 

végzett. Ráadásul Lucifer maga lehengerlő jelenség. 

És a tervei… 

– Hát így meg lehet érteni, hogy gyorsan akcióba 

léptek, s visszaszerezték a földet. Én ugyan nem 

észleltem javulást az utóbbi években. 

– Én sem. 

– Annak mindenesetre örülök, hogy Tova megszépült.

– No nem feltűnő szépség, de sugárzó egyéniség. 

Kisugárzása mindenkit rabul ejt. Olykor még 

szépnek is lehet mondani. 

– Hát ez jó hír. Megérdemli! 


– Elsőszülött fiuknak Jó Tengel után a Tengel 

nevet adták. 

– Nem gondoltak Gonosz Tengelre? 

– Őt valójában Tan-ghilnek hívták. 

– Ez igaz. 

Újra megsimogatta kutyánkat, így amikor kifelé 

indultam a konyhába, előhozakodtam a kérdéssel: 

– Jut is eszembe. Mi újság Peikkel? Beteljesült 

Lucifer ígérete? Mi lett vele? 


– Még mindig él. 

Meghökkentem. Ő így folytatta: 

– Természetesen titokban kellett tartanom a 

szomszédok előtt. Hiszen ki hinné el, hogy egy 

kutya harmincöt évig is elél. 

Még mindig szótlanul álltam. Most értettem meg 

igazán, hogy Gabriel története nagyon is valóságos. 

Mindez megtörtént, és nemcsak a képzelet 

világában. 

Gabriel felállt, odament az ablakhoz. Szép kilátás 

nyílik az ablakunkból. A körülöttünk lévő 

dombokat számtalan tó tarkítja. Rálátunk a völgyben 

fekvő falura, a templomra, no és az E 68-as 

autópályára, mely Laerdal felé visz. Ez nem különösebben 

zavar minket, mivel így legalább az ab-

lakból láthatjuk a hozzánk igyekvő autókat. 

Gabriel hirtelen így szólt. 

– Az imént kérdezted, láttam-e az őseimet azóta. 

Emlékszem, az első években nagyon gyakran térdeltem 

az ablakban, és merőn kifelé bámultam. 

„Van valaki odakint?” – suttogtam. Soha nem érkezett 

válasz a kérdésemre. De valahogy megvigasztalt, 

ha azt képzeltem, biztosan hallanak és itt 

vannak velem, csak én nem hallom és látom őket. 

Lassan felém fordult és szomorúan sóhajtott 

egyet.

10. fejezet 

ODAKINT LESZÁLLT az éj. Megvacsoráztunk. 

Asbjörn Gabriel összefoglalásából megtudta, mi 

történt akkor a Jéghegyek Népének völgyében. 

Most éppen bort szopogatunk és kíváncsian várjuk 

Gabriel történetét. Közreadom az egészet anélkül, 

hogy Asbjörn vagy én félbeszakítottuk volna az 

elbeszélést. 

A NEMZETSÉG TAGJAI úgy érezték, légüres 

térbe kerültek. Nyugodt, békés napok következtek. 

Leszámoltak Gonosz Tengellel, megszűnt az 

átok, de elveszítették barátaikat is. 

Valójában örülniük kellett volna, de sok idő telt 

el, míg megszokták az új körülményeket. Nemcsak 

Gabriel tért lassan magához. 

Az első időkben vitathatatlanul Marinak volt a 

legnehezebb dolga. Elvesztette a lányát, Christelt. 

Ráadásul, amikor megtudta, hogy ő is jelen volt 

azon a találkozón, amelyre ő családja iránt érzett 

utálatból nem ment el, teljesen magába roskadt. 

Nem bocsátotta meg magának, hogy nem ment el a 

szentivánéji találkozóra. Láthatta volna Christelt! 

Beszélhetett volna vele! Mardosta a bánat. Máskor 

olyan erős gyűlöletet érzett a rokonai iránt, hogy 

azt hitte, beleőrül. Órákig járkált föl-alá siránkozva. 

Állapota egyre rosszabbodott. A végén már a

férjét sem ismerte fel. Teljesen összeomlott. 

Befektették a pszichiátriára. Szerencsére nagyon 

jó orvos kezébe került, annak és családjának segítségével 

lassan felépült. Az orvosnak először nehezére 

esett elhinni a fantasztikus eseményeket. De 

mivel az egész család állította, hogy Mari igazat 

beszél, lassan elfogadta. Természetesen nem 

mondtak el neki mindent, csak amennyit muszáj 

volt. 

A végén azt tanácsolta Marinak, viselje el, hogy 

különleges nemzetség sarja. Ha ebbe képes beletörődni, 

az már fél gyógyulás. 

A terápia segített. Az idő múlása némileg csillapította 

Christel elvesztésének fájó emlékét. Fél év 

múlva Ole Jörgen visszakapta a feleségét. A férfi 

közben négy gyermeke segítségével vezette a háztartást, 

dolgozott a földeken és vitte tovább a műhelyt. 

A gyermekek felnőttek a feladathoz. Megváltoztak, 

megkomolyodtak. Mariann már nem 

futott a fiúk után, mint régen. Megnyugodott. Felelősségteljes 

tizennyolc éves lány vált belőle. A fiúk 

is abbahagyták a siránkozást, hogy nem mehettek 

el akkor a nemzetség gyűlésére. 

Mari lassan visszatért az életbe. De továbbra is 

szenvedő arccal járkált szerettei közt. 

Mígnem egy napon történt valami, ami rádöbbentette 

a valóságra. 

1961 tavaszán történt. Vett egy csokor nárciszt, 

és elindult a temetőbe Christel sírjához. 

Már majdnem odaért, amikor megpillantotta fér-

jét, Ole Jörgent a sírnál. 

Először dühbe gurult, mintha csak neki lenne 

joga kijárni a sírhoz. Nem akarta, hogy más megzavarja 

szomorúságában. 

De amikor látta, hogy férje milyen letaglózva 

áll, kezében egy kis vadvirágcsokrot szorongatva, 

elérzékenyült. 

Az egyik kezével mintha a szemét törölgetné. 

Ole Jörgen sír bánatában? 

Ekkor rádöbbent az igazságra. Ó, hát hová tette 

a szemét eddig? 

Azt hitte, egyedül csak őt sújtotta le a bánat? 

Gondolt-e valaha arra, milyen megértően és türelmesen 

viselkedett vele férje a nehéz napokban? 

Megköszönte-e neki valaha is hűségét, segítségét? 

Helytállt, amíg ő teljesen elhagyta magát bent a 

kórházban. Férje nem emlegette sokat Christelt. 

Mari úgy vélte, közönyös. Pedig… Ő viszont látványosan 

szenvedett, mártír képével büntetve családját. 

– Ole Jörgen! – kiáltotta és a karjaiba vetette 

magát. 

A férfi meglepődött, először még bűntudatot is 

érzett, mint akit tetten értek. Mari ráborult. Egész 

testét rázta a zokogás. 

– Bocsáss, meg! – kérlelte. – Olyan önző voltam. 

Köszönöm, hogy mellettem vagy, hogy kibírtad 

mellettem ezekben az években. Soha nem gondoltam 

arra, hogy téged is emészthet a bánat. Hogy 

neked is fájhat.

Ole Jörgen teljesen hétköznapi ember volt. És 

Mari, még ha szerette is, azért mindig különbnek 

tartotta magát nála. Hogy miért? Mert a Jéghegyek 

Népének leszármazottja. Puff neki. Akiket pedig 

annyira gyűlölt. 

– Bocsáss meg, bocsáss meg! – könyörgött. – 

Kezdjünk új életet. Ha még nem találtál magadnak 

más asszonyt… Egyáltalán nem lepne meg, hisz az 

utóbbi időben szörnyen viselkedtem. 

Ole Jörgen durva, nagy kezével hátrasimította 

felesége haját. 

– Mit nem mondasz – dörmögte. Nem volt épp a 

szavak embere. – Miért találtam volna mást helyetted? 

Mari nyelt egyet, majd megsimogatta férje arcát. 

Aztán együtt elhelyezték a virágokat a síron. 

Mindketten sírtak. Egyikük sem szégyellte könnyeit 

a másik előtt. 

Ezzel a nappal Mari új életet kezdett. Újra tudott 

örülni megmaradt négy gyermekének, családjához 

fűződő kapcsolata megjavult. 

Mindannyian örültek ennek a változásnak. Hiszen 

a nemzetséget az összetartás jellemezte. Az, 

hogy Mari és korábban Christel látványosan mellőzte 

a családot, mindenkinek fájt. 

Az Akershus és Tröndelag közötti utazások 

megszaporodtak. Egyre gyakrabban keresték fel 

egymást. 

Ole Jörgen és Mari lelki nyugalmát nem dúlta 

fel, hogy gyermekeik először utódokról gondos-

kodtak, és csak azután házasodtak össze. Ezzel 

mintegy folytatták a családi hagyományt. Hiszen 

vannak ennél nagyobb bajok is a világon. Különben 

is, végül szép sorban megházasodtak, ahogy 

kell. Tizenkét év alatt nyolc unoka született. Beteljesedett 

a Vándor jóslata. Egyszer, sok évvel ezelőtt 

azt mondta Vetlének, Mari apjának, hogy az ő 

ága fog gondoskodni az utánpótlásról. Marinak és 

Olének nem volt kifogása ellene. Vetlén, erős ember 

lévén látszott, hogy hosszú ideig fog élni. 

Most, 1980-ban töltötte be 78. életévét jó egészségben 

és szellemi frissességben. Unokái és ükunokái 

istenítették, ő is imádta őket. Ritkán beszélt 

feleségéről, Hannáról, akit Gonosz Tengel megölt. 

Ennek ellenére tudták, hogy magányos. Mindig 

örült, ha körülvették a szerettei. Elvitték moziba, 

kirándulni, sőt még külföldre is. Soha nem felejtette 

el spanyolországi útját. Nagyon örült, amikor 

újra meglátta Andalúziát. Viszont Las Marismasba 

nem ment el, nem akarta felidézni az emlékeket. 

Hanem egy este, amikor szomorú tekintettel nézett 

el Sevilla tetői fölött, megkérdezték tőle, mire 

gondol. 

– Hiányzik nekem a hang – felelte csöndesen. – 

Az ismerős, mély hangot először tizennégy évesen 

hallottam. Itt Spanyolországban is megszólított. És 

később is többször. Mindig félelemmel vegyes 

örömmel töltött el, amikor meghallottam. 

Tudták, a Vándor hangjáról beszél. Vetlének hiányzott 

az ősök közelsége.

JONATHAN LISBETHJE korán meghalt rákban, 

így szerencsére soha nem tudta meg, mi történt a 

fiával. A fiát elvitte a rendőrség kábítószercsempészés 

miatt. Első és utolsó kísérlete volt a 

fiúnak, csupán a kaland kedvéért akarta kipróbálni. 

Kiengedték, de azért mély nyomot hagyott benne 

az eset. A Jéghegyek Népe kalandvágyból olykor 

tilos utakra tévedt. Ha túllőttek a célon, saját hibájukon 

okulva megpróbálták mindenáron jóvátenni, 

amit elhibáztak. Ez alól Olsen sem volt kivétel. 

Amikor felnőtt, csatlakozott a kábítószer elleni 

kampányhoz, sőt egyik vezéralakja lett. Több szót 

nem is akarunk vesztegetni rá, csupán még annyit, 

hogy megnősült és házassága bő gyermekáldást 

hozott. 

Tehát, úgy tűnik, összevissza ugrálunk az időben, 

ami a békeidők történéseit illeti. De ez szinte 

elkerülhetetlen, hiszen a nemzetség oly szerteágazó. 

Térjünk vissza Jonathanra. Újra megnősült néhány 

év múlva, de ebből a házasságából nem született 

gyereke. Az újdonsült feleség korát tekintve 

lekésett a gyerekszülésről. Jonathan gyerekeinek 

sem tudott a bizalmába férkőzni. 

Sonjának hívták, és Lisbeth teljes ellentéte volt. 

Gyöngéd, szótlan, nőies teremtés. Gyakran kiszolgáltatottnak 

érezte magát a gyerekek körében. 

Finn, Ole és Gro nagyon pimaszul viselkedett vele,

de nem akarta beárulni őket Jonathannál. Hát nincs 

könnyű dolga egy mostohaanyának. Attól a naptól 

fogva javult csak a helyzet, amikor Sonja elájult a 

konyhakövön. Gro hallotta, amint a földre zuhan. 

Odafordult és bizonytalan hangon megkérdezte: 

– Hát már megint mi bajod van? Finn, Ole, gyertek! 

Az embernek megáll az esze! Összeesett! Még 

csak az hiányzik, hogy megjátssza a beteget. 

Korán reggel volt. A fiúk előjöttek szobájukból. 

Apjuk már rég elment munkába. 

– Úristen, ha lebetegszik, még több dolgunk lesz 

vele – jegyezte meg Ole. – Most mit csináljunk? 

Tanácstalanok voltak. Finn leguggolt és jó erősen 

többször pofonütötte. 

– Hé, ébresztő! – kiáltotta. – Felkelni, ne játszd 

meg magad! 

De Sonja nem mozdult. 

– Jaj, apánk nem tudott volna másik nőt feleségül 

venni? – csúszott ki Gro száján. – Anya legalább 

ápolónő volt, sokkal erősebb, mint ez a nőszemély. 

– Tényleg elájult? – töprengett Finn. – Hát akkor 

telefonáljatok! 

De kit hívjanak fel? Ok szinte soha nem betegeskedtek, 

így nem volt háziorvosuk. 

– Hívd ide nagyapát – mondta Ole. 

– Hívd magad! 

Míg Ole fölfutott az emeletre Vetléért, Sonja 

magához tért. Meglehetősen szégyellte magát. 

– Ne haragudjatok, én…

– Miért csináltad ezt? – ripakodott rá Gro. Barátságtalansága 

ellenére Sonja kiérezte hangjából 

az aggodalmat. 

– Ostoba vagyok, sajnálom – felelte. – Az utóbbi 

időben többször előfordult velem. Nem akartam 

nyugtalanítani apátokat. 

– Micsoda baromság – felelte Gro. – Játszod itt 

a mártírt. Mi bajod? 

Sonja felült, megigazította a haját. Zavartan válaszolt: 

– Olyasmi, amit az ember nem szívesen beszél 

meg férfiakkal. 

Gro megsajnálta. Milyen magányosnak érezheti 

magát ebben a házban. Ha a férjével nem tudja 

megbeszélni azt, ami aggasztja, akkor kivel? Az 

egyetlen nőlakója a háznak rajta kívül Gro. Ő pedig 

nem úgy viselkedik, mint akire rá lehetne bízni 

egy titkot. 

Vetle igyekezett lefelé a lépcsőn, már intézkedett. 

– Sose gondoltam volna, hogy ennyire tehetetlenek 

vagytok. Az orvos pár percen belül itt lesz. 

Gro, segítsd az ágyba Sonját! 

– Le bírok feküdni egyedül is – felelte Sonja fáradtan, 

de Gro és Finn közrefogta, és bevezették a 

szobájába. Gondterheltnek tűntek. 

Lefektették az ágyra. Gro aztán megigazította a 

párnát. Levette a cipőjét is. Sonja kért tőle egy pohár 

friss vizet. 

– Gro, kivinnéd a szennyes ruhát? Éppen azt vá-

logattam, amikor… – kérte félénken. – Nem kell 

kimosnod, csak nem akarom, hogy az orvos lássa, 

ha bejön megvizsgálni. 

– Hát persze! – felelte Gro, és máris magához 

szorította a kupacot. 

Kiviharzott a szobából, égett az arca. Többször 

látta sírni Sonját, amikor túlfeszítették a húrt. Szinte 

örültek, ha megríkatták. Sonja azonban sosem 

vágott vissza, apjuknak se szólt egy szót se. Csak 

azt remélte, egyszer majd csak befogadják. 

Sonja bekerült a kórházba. Komoly műtéten 

esett át. Amikor bevitték, rájöttek, hogy sokkal 

többet jelent nekik, mint gondolták. Szorgalmasan 

látogatták. Bocsánatot nem kértek tőle, azt azért 

mégse. De legalább szóba álltak vele. Először nehezen 

indult a beszélgetés, aztán belejöttek. 

Amikor hazakerült, marcipántortával várták. Virágokkal 

feldíszítették a lakást, és barátságosan 

fogadták. Még a kamaszok is felhagynak egyszer a 

szüleik és más „őslények” iránt érzett gyűlölettel. 

Jonathan és Vetle megkönnyebbülten fellélegeztek. 

Végre vége a nehéz hónapoknak. 

Persze távolról sem viselkedtek angyalian, de elfogadták 

mostohaanyjukat. Ez persze nem jelenti 

azt, hogy szívükbe zárták, de legalább nem keserítették 

meg a napjait, mint korábban. 

Néhány évvel később, amikor Gro nehéz helyzetbe 

került, akkor jött rá, milyen jó, hogy van a 

háznál egy tapasztalt nő, akivel megoszthatja bánatát.

1973-ban sok minden történt a nemzetség életében. 

GRO EKKOR töltötte be huszonötödik életévét. 

Elköltözött otthonról. Voltak kapcsolatai, hiszen 

csinos lány volt és vonzó személyiség. Barna hajú, 

barna szemű, aranybarna bőrű. Kecsesen mozgott, 

és gyorsan vágott az esze. Ilyen adottságokkal 

könnyen lehet barátokra szert tenni. Francia nagyanyjára, 

Hannéra hasonlított. 

Utolsó kapcsolata igen megviselte. Most nem 

megyünk bele ebbe a történetbe. Elég az hozzá, 

hogy ennek hatására minden férfit semmirevaló, 

megbízhatatlan fráternek tartott. Hogy elfelejtse az 

egész ügyet, belevetette magát a munkába. Oléval 

dolgozott együtt a kábítószer-ellenes szervezetben. 

Így kezdődött élete egyik legnehezebb korszaka. 

Az előző kapcsolata is nagyon megviselte, de amibe 

ekkor keveredett, sokkal de sokkal rosszabb 

volt. 

Szívesen foglalkozott a kamaszokkal. Nem úgy 

festett a dolog, hogy kimentek az utcára és az erkölcsről 

prédikáltak. Ole alapítványt hozott létre. A 

befolyó pénzből azoknak a kábítószer-élvezőknek 

a kezelését fizették, akik ki akartak lábalni ebből a 

halálos szenvedélyből. 

Hogy Ole mennyi pénzt áldozott az ügyre a saját 

vagyonából, Gro nem tudta. Ő maga sokszor az 

örökségéből vett el, hogy segítsen a szerencsétle-

neken. Védencei mindig le tudtak vele ülni beszélgetni, 

akármikor segítséget kérhettek tőle az elvonás 

nehéz napjai alatt. 

Gro nagyon boldog volt, amikor egy idő után 

kábítószeresek maguktól keresték fel az utcáról, és 

a segítségét kérték. Hallottak róla és a bátyjáról. 

Nem akarta eljátszani a bizalmukat. Hosszú évek 

után most először érezte úgy, hogy hasznos munkát 

végez, még ha nem sikerült is mindenkin segíteni. 

Aztán beütött a baj. 

Nem mindenki nézte jó szemmel a segítőkészségüket. 

Egyik nap, amikor hazafelé tartott, útját 

állta egy banda. 

Gro rögtön tudta, kikkel áll szemben. Ők árulták 

az anyagot a kamaszoknak. 

Míg hárman alaposan megfenyegették, hogy ne 

avatkozzon a dolgaikba, Gronak megakadt a szeme 

egyikükön, aki elhúzódott a többiektől. 

A fiú rögtön felkeltette érdeklődését. Más volt, 

mint a többiek. Gro rögtön tudta, csak azért barátkozik 

ezekkel, mert különben egyedül lenne, nem 

tudna szert tenni más barátokra. 

Azonnal elhatározta, hogy megmenti a fiút. 

Gyenge, álmodozó típus volt, akiken a Jéghegyek 

Népe leszármazottainak mindig megesett a 

szíve. Annak ellenére, hogy öltözködésben és viselkedésben 

megpróbálta utánozni a többit, Gro 

rögtön látta, hogy érdemes foglalkozni vele. 

Hogy ne menjünk bele nagyon a részletekbe, ugrunk 

egy kicsit az időben. Gronak valahogyan sike-

ült kapcsolatba kerülnie vele. Egy héttel később 

véletlenül találkoztak. Látszott rajtuk, hogy mindketten 

szeretnék közelebbről megismerni a másikat. 

Már első találkozásuk alkalmával is hosszan 

nézett utána a fiú. 

Hamarosan járni kezdtek egymással. A fiú beköltözött 

Gro lakásába, így a lány megkezdhette az 

átnevelését. 

Hamar kiderült, hogy nem zárkózik el előle. 

Először félt, hogy barátai bosszút állnak rajta. De 

mivel jó darabig bujkált előlük, lassan elfelejtették. 

Gro még sosem volt ilyen boldog. Ügy érezte, 

szerelmével megmentheti ezt a szerencsétlen, rossz 

útra tévedt fiatalembert. 

A fiú megbánta korábbi életvitelét. Azzal magyarázta, 

hogy azok befogadták, tisztelték. Ehhez 

nem volt szokva. De amikor megismerte Grot, rájött, 

a lány sokkal többet jelent a számára. 

Soha nem kísérte el munkába. Nem lett volna 

helyes. A kamaszok utóbb még felismerték volna, 

és megijedtek volna tőle. Gro még Olének sem 

árult el semmit Kalle múltjáról. 

Nagyon boldog, meghitt órákat éltek át együtt. 

Kalle gyöngéd, figyelmes szeretőnek bizonyult. 

Gyakran emlegette, milyen szerencsés, hogy 

Groval találkozott. 

Szerencsére nem volt narkós. Elég erős volt ahhoz, 

hogy ellenálljon a kísértésnek. Különben is az 

a legjobb nepper, aki maga nem nyúl az anyaghoz, 

így mindig tisztán tudja tartani a fejét.

No de ne is beszéljünk a múltjáról. Minden jóra 

fordult. 

Azután valami kezdett megváltozni. Gro nem 

vett észre semmit. Nem tűnt föl neki, hogy Kalle 

hallgatag lett az utóbbi időben. Aztán meg egyre 

többször szembeszállt radikális nézeteivel, pedig 

eleinte mindenben egyetértett vele. Gro csupán 

mulatságosnak találta, hogy Kalle elkezdett vitatkozni. 

Majd munkát talált magának. Ez valójában jó 

hír, de meglehetősen furcsa időbeosztásban dolgozott. 

Késő este mint éjjeliőr. Meg sem mondta, 

pontosan hol, csak annyit mondott, szigorúan bizalmi 

állás. Büszke volt munkájára és arra, hogy 

főnökei megbíznak benne. Dicsekedett, hogy egy 

csomó pénzt keres, és mindenki tiszteli. 

Továbbra is meglehetősen keveset beszélt. Gro 

ezt a felelősségteljes munkájával magyarázta. 

Örült, hogy végre önálló és nincs rászorulva. 

Aztán furcsa hírek érkeztek. 

Valójában Finntől, a testvérétől tudta meg. Finn 

megnősült, mérnökként dolgozott. Felesége már a 

harmadik gyereket várta. 

Gro épp látogatóban volt náluk, amikor Finn így 

szólt: 

– Hallom, hogy Kalléval nem épp a legjobban 

mennek a dolgok. Kár. Ole és én már örültünk, 

hogy kishúgunk végre lehorgonyzott valaki mellett. 

Gro kikerekedett szemmel bámulta:

– Hogy érted ezt? 

– Te biztosan jobban tudod nálam. Magad említetted, 

hogy modern felfogás szerint nem fogjátok 

rövid pórázra egymást. De vigyázz, mert hosszú 

távon ez nem működik! 

– Áruld el, miről beszélsz? 

Finn döbbenten nézett rá. 

– A fenébe! Elszóltam magam! De hát az egész 

város tudja… 

Gro még mindig nem gondolt semmi rosszra, de 

a beszélgetés kezdett egyre nyugtalanítóbbá válni. 

– Mit tud? 

Finn felállt. 

– Felejtsd el, semmi az egész. 

Gro felugrott: 

– Miről beszél az egész város? Tudni akarom! 

– De Gro… 

– Ki vele! 

– Kalléról és újdonsült barátnőjéről. Hiszen anynyira 

nyilvánvaló. Nem is próbálják titkolni. 

Gro nyelt egyet. Kalle kint tekereg a városban? 

Amikor neki azt mondja, bujkálnia kell az emberek 

elől, nehogy lebukjon a múltja miatt. 

– Nos, biztosan az egyik főnöknőjével látták. 

Felelősségteljes munkát kapott, nyilván együtt 

ebédelnek néha. 

Finn megrázta a fejét. 

– Hát nem úgy tűnt, hogy munkahelyi beszélgetést 

folytatnak. 

Gro gyomra összerándult. Aztán mélyet léleg-

zett. 

– Hazugság. Hazugság! Gondolod, hogy nem 

vettem volna észre semmit, ha igaz lenne? 

Elhallgatott. Most eszébe jutott Kalle megváltozott 

viselkedése. Az éjszakai munka. 

Ó, hogy lehetett ennyire naiv? Vagy mégis van 

magyarázat? 

– Haza kell mennem – mondta kurtán, és elment. 

Két hónapig laktak együtt. Két gyönyörű hónapot 

töltöttek egymás mellett. Közben Kalle jó útra 

tért. Szakított félig bűnöző múltjával. Igen, félig, 

mert ő közvetlenül nem vett részt a piszkos üzletekben. 

Őrködött vagy kocsit vezetett. 

Gro még soha nem élt át ekkora boldogságot, 

mint ez alatt a két hónap alatt, és úgy érezte, még 

sosem szerették így. 

Megbíztak egymásban. A fiúnak nem voltak 

nagy tapasztalatai a nőkkel, pedig egyáltalán nem 

volt csúnya, sőt. Félénk mosolya sok női szívet 

meglágyított. Biztosan nincs tisztában vele, milyen 

hatással van a nőkre. 

Hazaért. Kalle nem volt otthon. Persze, megkezdődött 

a munkaideje. Gro remény és kétségek közt 

hányódott. Gondolatai ide-oda cikáztak. 

Mikor is voltak együtt utoljára? Elég régen, ha 

visszagondol. Az utóbbi időben inkább Gro kezdeményezett. 

Kalle mindig fáradtnak érezte ma 

gát. 

Jaj de rossz ez a bizonytalanság! Itt ülni és vár-

ni, amíg kiderül az igazság. 

Eszébe sem jutott, hogy a holmijai között kutasson. 

Méltatlan lett volna hozzá. 

Felhívta Olét. Óvatosan erre a témára terelte a 

beszélgetést. Igen, hallotta az ostoba pletykákat. 

Barátai azt hajtogatták, hogy Gro nagyon toleráns 

kell hogy legyen, ha ezt eltűri. Kalle szerencsés 

fickó. Irigyelték. 

– Ne is törődj a szóbeszéddel, Gro! 

– No de én nem tudok az egészről semmit! – közölte, 

aztán bátyja elárulta a nő nevét. 

Ekkor elszégyellte magát. Ismerte a nőt. De ha 

Kallének ilyen az ízlése, és képes ezt a nőt választani, 

akkor ő vajon mennyit ér? Ő is éppolyan ócska 

kis nőcske, mint ez a… ez a… 

Hátha csak pletyka. Mi van abban, ha néha elment 

vele szórakozni egy kicsit. Biztosan megvolt 

rá az oka. 

Jaj, istenem, mennyire fáj! 

Amikor Kalle késő éjszaka hazaért, sokáig tartott, 

amíg kérdőre tudta vonni. 

Ahogy várta, a fiú hihető magyarázatot adott 

mindenre. Gro arca felragyogott. Ostobák és rosszindulatúak 

az emberek. Hogy tudnak ilyen gonosz 

pletykákat kitalálni? 

Azon az éjszakán Kalle kezdeményezett. 

Gro három napig megint boldogságban úszott. 

Aztán egy nap a noteszét a cipőkön találta az 

előszobában. Biztosan kiesett a kabátzsebéből. 

Kallének is vett ugyanilyet, mert jópofának találta.

Amikor felvette, automatikusan belelapozott. 

Hát ez meg milyen telefonszám? 

Kalle noteszét tartotta a kezében. Rögtön becsukta 

és visszatette a cipőkre. Nem akarta azt a 

látszatot kelteni, hogy kutatott a holmijai közt. 

De a telefonszámot nem tudta kiverni a fejéből. 

Lehet, hogy azé a nőé? 

Gro szégyellte magát, mégis felütötte a telefonkönyvet 

a lány nevénél. Nem az ő telefonszáma. 

Akkor biztosan valamelyik munkatársáé. 

Mielőtt még meggondolta volna magát, felhívta 

a tudakozót. Nem árt, ha tudja, hol dolgozik. Szükség 

esetén legalább értesíteni tudja. 

Sigurd Madsen a név tulajdonosa. 

A Madsen nem mondott neki semmit, de 

Sigurd… 

Kalle egyik régi barátjának Siggen volt a beceneve. 

De hiszen megszakított velük mindennemű kapcsolatot! 

Ez biztosan egy másik Sigurd. 

Visszament a cipőkhöz, és felvette a noteszt. 

Nem törődött már az illemszabályokkal. 

Belelapozott. 

Egyre jobban elsápadt. Megtalálta az újdonsült 

barátnő telefonszámát, de már nem érdekelte. Sokkal 

inkább megrémült a notesz végén lévő névlistától. 

Felismerte a telefonszámokat. Kalle feljegyezte 

azoknak a fiataloknak a számát, akik önként jelentkeztek 

kezelésre Gronál, illetve Olénél.

Ráadásul ő szolgáltatta ki neki őket. 

IJESZTŐ GONDOLAT kerítette hatalmába. És ha 

a banda megzsarolta őket vagy bosszút állt rajtuk? 

Felhívta Olét. 

Igen, tudomása van róla, hogy két fiatal lány váratlanul 

félbeszakította a kúrát és újra kábítószerfüggő 

lett. Nagyon ingerültnek látszottak, és 

szemmel láthatóan féltek valamitől. Egy fiatal fiút 

pedig kórházba kellett szállítani, mert ismeretlen 

tettesek megtámadták. 

Gro kétségbeesett. Gyorsan befejezte a telefonbeszélgetést 

és felhívta a kábítószerrészleget. Feladta 

azokat a neppereket, akiket névről ismert. 

Volt, akinek még a telefonszámát is tudta. 

Aztán összeszedte Kalle holmiját és kirakta a 

bejárati ajtó elé. Nem érdekelte, mit szólnak a 

szomszédok. A rendőrség megígérte, hogy kijön és 

elvisz mindent. 

Majd felhívta a gyorskulcs-szolgálatot és lecseréltette 

a zárat. 

A rendőrségtől aztán megtudta a szörnyű igazságot. 

Már régóta próbálták lefülelni ezt a bandát, 

de nem találtak bizonyítékot. 

Tudták a bandavezér nevét is: Kallének hívták. 

Gro segítségével sikerül leszámolni velük. Hiszen 

kezükben van Kalle notesze, és talán a holmija 

közt is rá fognak bukkanni valami fontos bizonyítékra.

Gro összecsomagolt és elutazott ahhoz, akiről 

feltételezte, meg fogja érteni szorult helyzetét. 

Oléval, Finnel vagy az apjával képtelen lett volna 

megosztani bánatát. 

Tovához utazott, mivel tudta róla, fiatalkorában 

sokféle csapás érte. Meg fogja érteni, hisz megedzette 

az élet.

11. fejezet 

TOVA Hársfaligetben élt. 

André és Mali már meghalt. Haláluk nagy veszteséget 

jelentett a nemzetségnek. Míg éltek, megpróbálták 

összetartani a családot. Különösen André. 

Még jóval haláluk előtt beköltöztek Hársfaligetbe 

a fiatalok, Tova és Ian. Gondját viselték a családi; 

birtoknak. Az öregek nagyon örültek nekik és 

három ükunokájuknak. Mert a kis Tengelnek testvérei 

születtek. Így igen mozgalmas élet zajlott 

Hársfaligetben. 

Ian átvette André szerelőműhelyét. Egy kicsit 

azért átalakította persze. 

Tova szülei, Rikard és Vinnie Brink az 

Oslofjord melletti villában laktak. Valójában 

gyermekeik és unokáik miatt tartották meg a házat. 

Ilyen csodálatos helyen épült villát nem tanácsos 

kiadni a család kezéből. Meg kell őrizni az utódoknak. 

Mint kiderült, Tova nem tudott kizárólag Gro 

bánatával foglalkozni. 

– Hát persze, hogy itt maradhatsz éjszakára. 

Megértem, hogy nincs kedved abban a lakásban 

maradni. Nekem el kell mennem Christához. Nagyon 

aggódom érte. 

– Beteg? 

– Egy közönséges influenza ráhúzódott a tüdejé-

e. Nataniel szerint még örül is neki. 

– Ezen nem csodálkozom. 

– Hát igen. Valójában mi sem. Úgy tűnik, már 

nem akar tovább élni. Nem harcol a betegség ellen. 

Unokái lassan felnőnek, Nataniel és Ellen jól megvannak 

egymással. Ellen szerint már az antibiotikumokat 

sem hajlandó bevenni. Ennek rossz vége 

lesz. 

– Soha nem tudta elfelejteni Linde-Lout – 

mondta Gro szomorúan. 

– Igen, pedig hiába vágyódik utána, hiszen védelmezőink 

örökre kiléptek az életünkből. 

– Eddig szerintem az unokái tartották életben. 

– Lehet. Imádja őket. Már a végrendeletét is 

megírta. Nagyon bőkezű volt hozzájuk. 

– Talán fáj neki, hogy felnőttek az unokák. Az 

ártatlan kisgyerekek vad kamaszokká cseperedtek. 

Mi sem voltunk valami szórakoztató társaság tizenévesen 

– emlékezett vissza Gro. 

– Tudom. De szerintem Christát nem ez bántja. 

Nagyon ragaszkodik a családjához. Linde-Lou után 

vágyakozik. Nem hinném, hogy hosszú házassága 

Abellel túlságosan eseménydúsán telt volna. 

– Én sem. Biztosan szörnyen egyhangúan tengették 

napjaikat. Elkísérnélek Christához. Szabad? 

– Hát persze! Biztosan nagyon örülne neked. Így 

legalább elterelődnek gondolataid, és beszélgethetünk 

is a kocsiban. 

Ian otthon maradt a gyerekekkel, Tova és Gro 

elindultak Christához.

Tova a kocsiban aztán Gro problémájára terelte 

a szót, amiről a lány szinte már el is feledkezett. 

– Sajnos nemzetségünk tagjai különös vonzalmat 

éreznek a társadalomból kisiklottak iránt. Így 

megesik, hogy néha visszaélnek jó szándékukkal – 

kezdte Tova. – De ne félj. Idővel majd megtalálod 

az igazit. 

– De egymás után kétszer tévedtem. 

– Ez lényegtelen. Idővel biztosan te is rátalálsz 

majd egy jóravaló férfira. Mint ahogy mi is. 

Villemo például az ostoba Eldar Svartskogenbe 

szeretett bele, mielőtt megismerte Dominicet. Én 

egy naplopóval jártam pórul. Sol a semmirekellő 

Várnagygyilkos Henninggel akadt össze, Tarald 

pedig a jelentéktelen Sunnivával. Te sem vagy különb 

nálunk. Biztos vagyok benne, hogy hamarosan 

megtalálod az igazit. Beleszeretsz egy érdekes, 

jóképű fiatalemberbe, akiben megbízhatsz. Át kell 

esned neked is a kezdeti csalódásokon. 

– De olyan hülyének érzem magam! 

– Nincs miért szégyenkezned. Örülj, hogy tiszta 

szívből tudtál szeretni valakit. Nagyon sok embernek 

nem adatik meg ez a lehetőség. Csak nő, nő 

bennük az érzés, és alig várják, hogy rázúdítsák 

valakire. Ne hidd, hogy ezek után nem leszel képes 

mást szeretni. 

Tudta, hogy Tovának igaza van, de most még 

nem vigasztalták túlságosan a szavai. 

Nem is azért szégyellte magát, mert teljesen 

megbízott egy szoknyavadászban, hanem mert ki-

szolgáltatta neki védenceit. 

Hirtelen elfogta a méreg. Rázúdította Kallére. 

Szidta, mint a bokrot, még a műszerfalat is csapkodta, 

hogy nyomatékot adjon szavainak. 

– Jól van, Gro. Ez már fél gyógyulás. Látom, 

száműzted szívedből az iránta érzett szerelmet. 

Gro megnyugodott. Tovának igaza volt. Csak 

undort és megvetést érzett Kalle iránt. 

EGÉSZ ÉJJEL virrasztottak Christa ágya mellett. 

Gabriel, Nataniel és Ellen is eljött. Christa haldoklott. 

Nataniel nem akarta erőszakkal életben tartani, 

kórházba kényszeríteni. 

Felváltva virrasztottak. Gro és Gabriel együtt 

őrködtek. Nem beszélgettek, nem akarták zavarni a 

beteget. Grot megnyugtatta Gabriel jelenléte. 

Bár Christa lesoványodott és elmúlt hatvanéves, 

még mindig szép nő volt. Gro arra gondolt, milyen 

kár, hogy egy ilyen szép nő el volt rejtve a világ 

szeme elől. Abel biztosan nagyon őrizte, nehogy 

valakinek a csapdájába essen. 

Abel nem tudhatta, hogy Christa figyelemre sem 

méltatott más férfiakat. Abelen kívül egyetlen férfi 

volt az életében, de az is elérhetetlenül messze. 

Abel nem volt rossz ember, szerencséjére jókor 

bukkant fel Christa mellett. 

Christa úgy érezte, eleget élt. Lejárt az ideje. 

Másnap változatlan maradt az állapota. Gro hazautazott 

apjához és Sonjához. Néhány napig ott

maradt náluk, amíg a rendőrség az egész bandát 

felszámolja. 

Most, hogy nem volt ami elterelje a figyelmét, 

megint elfogta a keserűség. 

Az ebédnél mindent elmesélt Sonjának. Nem 

tudta magában tartani csalódottságát és tehetetlen 

dühét. 

– Ha csak magamról lenne szó, akkor hamar túl 

lennék az egészen – magyarázta Gro. – De sajnos 

visszaéltem annak a sok fiatalnak a bizalmával, 

akiket akaratlanul is kiszolgáltattam ennek a gonosztevőnek. 

– Jó, jó. De most végül is a te segítségeddel kerítik 

kézre az egész bandát – vigasztalta Sonja. – 

Így nem tud több emberéletet tönkretenni. Ami 

pedig a szerelmi csalódásodat illeti, én pont ugyanezt 

éltem át fiatalkoromban. 

Gro csodálkozva nézett rá. Eddig nem is gondolta, 

hogy Sonjának is lehetnek emlékei. 

– Meséld el! – kérte. 

Sonja mesélni kezdett. Rosszul sikerült házasságáról, 

ahol lazán kellett fognia a gyeplőt. Kezdetben 

ez nem zavarta. De amikor rájött, hogy visszaélnek 

jóhiszeműségével, nem volt bátorsága szólni. 

Elmúlt a férfi iránt érzett szerelme is. Így folytatta 

egy évig. Akkor a férje verni kezdte, amiért oly 

odaadó és megbocsátó. 

Gro hirtelen azon kapta magát, hogy rosszul sikerült 

szerelmi kapcsolatairól mesél Sonjának. 

Nemcsak Kalléról, hanem az előtte lévőkről is.

Sonja csak ült és hallgatott. Bebizonyosodott, 

hogy ez a rendkívül barátságos, nyíltszívű ember, 

akit sokáig lenézett, kitűnő hallgatóság. 

A végén Gro elsírta magát. Elcsukló hangon bocsánatot 

kért és megköszönte Sonjának, amiért 

ilyen jó hozzá. Végül szitkozódni kezdett. Átkozta 

magát és Káliét. 

Milyen csodálatos érzés, hogy rátalált egy igazi 

barátnőre. Minden tiszteletem a férfi barátoké, de 

vannak dolgok, amiket csak nőkkel lehet megosztani. 

Ők kellő átéléssel tudják követni az érzelmek 

viharait. 

Ezzel életre szóló barátság pecsételődött meg 

köztük. 

Gronak alvásra volt szüksége, ezért Sonja 

Christához utazott, hogy virrasszon mellette. 

Másnap Gro látogatott el Christához. 

Ellen és Nataniel is otthon volt, mindketten kimerülve 

a többhetes állandó készenléttől. Így aznap 

végre átaludhattak az éjszakát. Gabriel virrasztott 

ismét Gróval. Jelenlétének a lány nagyon örült. 

Reggel úgy hallották, akadozik Christa légzése. 

Ijedten egymásra néztek: 

– Hívd ide a többieket – suttogta Gabriel. 

Nataniel és Ellen éppen beléptek a szobába, 

amikor Christa, aki már egy napja kómában feküdt, 

felnyitotta a szemét. Végtelen nyugalmat tükröztek 

a vonásai. Tekintete fényesen csillogott, szája finom 

mosolyra húzódott. 

Az ajtó felé nézett, és azt rebegte:

– Linde-Lou. 

Majd behunyta a szemét. Vonásai továbbra is 

kisimultak maradtak, mosolyogva ment el. 

GABRIEL BEFEJEZTE mondandóját. 

Némán ültünk egy darabig mellette, Asbjörn és 

én. Közben leszállt az éj. 

– Nos, Christa halálakor jelet kaptatok, hogy az 

ősök még valóban léteznek. 

– Nem is tudom – felelte kétkedve Gabriel. – Ki 

tudja, mit élnek át a haldoklók? Lehet, csupán egy 

álomkép jelent meg Christa előtt élete utolsó perceiben. 

– Nem, az nem lehet. Én átéltem már a halál 

előtti pillanatokat. Valóban meglátogatnak minket 

őseink életünk utolsó pillanataiban. 

Elgondolkodva bólogatott. 

– Nos, mi is szeretnénk hinni, hogy valóban 

Linde-Lou jött el Christáért. Különösen Továt villanyozta 

fel ez az élmény. Ő mint nemzedékünk 

egykor átokkal sújtott tagja, nagyon szeretne halála 

után a többi kiválasztotthoz és átokverte sarjhoz 

csatlakozni. 

– Linde-Lou eljött Christáért, hogy elvezesse a 

Fekete Csarnokokba? – kérdeztem. 

– Isten adná, hogy így legyen. 

– Te is szívesen kerülnél oda? – kérdezte 

Asbjörn. 

– Hát persze! Hiszen ott vannak a szeretteim!

Miután magamhoz tértem, így folytattam: 

– Nos, elmondásod alapján Nataniel és Ellen 

összeházasodtak, és gyermekeik születtek. 

Gabriel elmosolyodott: 

– Igen. Született egy fiuk és egy lányuk, akik 

már majdnem felnőttek. 

– És a többiek? Mi történt velük? 

– Ellen és Nataniel szülei meghaltak. Knut 

Skogsrud nemrég, felesége pedig már jó néhány 

éve. Azt mondják, szomorú és furcsa érzés. Elvesztették 

támaszaikat. Most ők szolgálnak támaszul a 

fiataloknak, hiszen ők a legöregebb nemzedék. 

– Így van! Ezt az érzést ismerem – feleltem. – 

No és a te szüleid, Karine és Joakim? 

– Megvannak, egészségesek. Azt hiszem, még 

boldogok is a maguk módján. Az évek során beleolvastam 

a nemzetség krónikáiba. Azokból értesültem 

anyám szerencsétlen gyermekkoráról. Szerelmi 

élete nagy sebet kapott, amikor az a három gonosztevő 

megerőszakolta. Azt hiszem, anyám és 

apám tisztelik egymást, és jól megvannak egymással. 

Tudod, ez nem úgy van, hogy egyszerűen 

odamész a szüleidhez és meginterjúvolod őket, 

milyen a családi életük. 

– Igen, hát persze. A szülők, különösen az anyák 

elvárják, hogy a lányaik bizalommal legyenek irántuk, 

ami a szerelmi életüket illeti, ugyanakkor ők 

inkább meghalnának, mintsem hogy a házasélet 

nehézségeiről meséljenek nekik. 

– Biztosan igazad van. Nos, Vinnie öregszik.

Nincs már sok ideje hátra. Rikard azonban erős és 

fiatalos. Elkényeztetik unokáikat, Tova ördögfiókáit. 

Elmosolyodott erre a gondolatra. Óvatosan 

megkérdeztem: 

– És… mi a helyzet Gróval? Hogy ment a sora 

az utóbbi hét évben, amióta szakított Káliéval? 

– Gro? Kösz, megvan. A legutóbbi szerelmi csalódás 

mély nyomot hagyott benne. Kapcsolatai 

továbbra sem bizonyulnak valami tartósnak, mint 

ahogy az enyémek sem. 

– Azért kérdeztem rá, mert felfigyeltem arra, 

hogy elbeszélésed középpontjába Grót állítottad. 

Gabriel csodálkozva meredt rám. 

– De hát őt érte a legnagyobb csalódás. 

– Persze, persze. De amikor Christa haláláról 

meséltél, akkor is kitértél arra, milyen hatással volt 

a lányra a jelenléted. 

– Igen, hisz együtt virrasztottunk, így hát természetes, 

hogy… 

Elhallgatott. 

– Az elbeszélésed alapján kitűnt, hogy Grónak 

felkeltetted az érdeklődését. 

– No de unokatestvérek vagyunk! 

– Hát aztán? A Jéghegyek Népének leszármazottai 

körében nem ritka, hogy egymás közt házasodnak. 

Ráadásul már nem kell tartanotok a gonosz 

átoktól sem. 

Gabriel zavartan elmosolyodott. 

– Drága Margit, Grót nagyon érdekes, vonzó

nőnek találom, de soha nem jutott eszembe, 

hogy… 

Elhallgatott. Hagytam, hadd gondolkozzon el a 

szavaimon. Számomra világossá vált, hogy Gabriel 

nincs is tisztában vele, mennyire vonzódik a lányhoz. 

Talán azért nem tudnak gyökeret verni más 

mellett, mert egymásnak születtek. 

Nem hálás dolog és nem is tanácsos házasságközvetítőként 

fellépni. Nem is szeretek. De a napnál 

is világosabb, hogy ez a két ember összeülik, 

még ha soha nem is találkoztam Gróval. 

– Egyidősek vagytok, igaz-e? 

– Igen. Bár ő két hónappal idősebb nálam. 

– Hát ez borzasztó! Még ilyet! 

– Ne gúnyolódj! Csak nem képzeled, hogy olyan 

ostoba vagyok, hogy az életkor szerepet játszik a 

kapcsolataimban? – mosolygott. 

Gabriel elhallgatott, kibámult az ablakon. Kis 

idő múlva témát váltott. 

– Tudjátok, mit akarnak Hársfaligettel? 

– Nem. Mit? – kérdezte Asbjörn. 

– Nos, utat akarnak építeni rajta keresztül. Most 

csak a ligetről beszélek, nem az épületekről. Arrafelé 

akarják terelni az utat. 

– De hát nem tehetnek tönkre egy ilyen kultúrtörténeti 

emléket! – hüledeztem. 

– A város hiénái nem éppen könyörületességükről 

ismertek. De azért remélem, hogy meghiúsul a 

vállalkozásuk. Ian és Tova már benyújtották írásban 

a tiltakozásukat.

Gondolataiba mélyedt. 

– Tudjátok, mit fogok csinálni? Felhívom Grót. 

Ha most éppen egyedül van, meghívom vacsorázni. 

Csak megpróbálom. Meglátjuk, hogyan sül el a 

dolog. Vajon szimpatikusak leszünk-e egymásnak? 

– Nem haragszol, amiért szóltam, ugye? 

– Nem, dehogy. Ha meggondolom, már régen 

kedvem lett volna elhívni valahova. A fenébe is, 

lehet, hogy igazad van. 

Elmosolyodtam. Kíváncsi vagyok, mi lesz belőle. 

A következő kérdése mellbevágott. 

– Nos, megírod nemzetségünk történetét? 

Sóhajtottam egyet. Hosszasan elgondolkodtam. 

– Egész egyszerűen úgy érzem, nem vagyok 

elég jó ahhoz, hogy belevágjak, de… 

– Ne feledd, az összes krónikáskönyvünk a rendelkezésedre 

áll. 

– Igen. Azért kaphatok néhány hónap gondolkodási 

időt? 

– Hát persze! 

Még soha nem próbálkoztam ilyesmivel. Írjam 

meg mások élettörténetét? Eddig csak a fantáziám 

világából éltem. Ráadásul mit szólnának az olvasók 

egy ilyen különös történethez? Démonok, feketeszárnyú 

angyalok… 

Ránéztem, és igazából éreztem, hogy nem leszek 

képes megírni a Jéghegyek Népének történetét. 

Más írót kellene felkeresnie. De olyan lelkes 

volt, hogy nem akartam elrontani az örömét. Nem

akartam elveszíteni a barátságát. 

– Maradjunk kapcsolatban egymással, aztán 

meglátjuk, mi lesz – mondtam végül. – Majd számolj 

be a Gróval töltött vacsoráról. 

– Hát persze! Majd telefonálok. Gondold meg a 

dolgot, Margit. Beleolvastam néhány könyvedbe, 

stílusuk egyáltalán nincs olyan messze a mi hihetetlen, 

meseszerű történetünktől. 

Nem akartam még egyszer hangsúlyozni, hogy 

nem tartom magam komoly írónak, és az anyag 

terjedelmét is riasztónak találom. Így csak bólintottam 

és mosolyogtam. 

– Úgy gondolom, meg kell próbálnod, Margit – 

bátorított Asbjörn. – Úgy tűnik, ez a te műfajod. 

– Majd meglátjuk – feleltem. – Most épp egy 

folytatásos sorozattal bajlódom, amit egy hetilapnak 

írok. 

Amikor Gabriel elutazott, sokáig néztem a kocsija 

után és azt gondoltam magamban hitetlenkedve: 

– Még hogy én ilyesmiről írjak? Nincs magánál! 

Felnéztem az égre. Úgy tűnt, vihar készülődik. 

Az udvaron kavarogtak a levelek, a fjordban a szél 

felkorbácsolta a vizet. A hegyek felől viharos szél 

fújt. 

Csak a szél zúgására figyeltem. Jó darabig mozdulatlanul 

álltam, majd felnéztem az égre. 

HAT HÉTTEL később befejeztem a fárasztó soro-

zatot. Rá se bírtam gondolni. 

Aztán Asbjörnnel úgy döntöttünk, szabadságra 

megyünk. Svédországba, a kutyánkkal együtt. Sok 

helyre nemigen mehetünk kutyástul, hisz mindenütt 

félnek a veszettségtől. 

Most az egyszer nyugalomban teltek napjaink a 

szabadság alatt. Különben állandóan úton vagyunk, 

arra törekedve, hogy minél többet lássunk. Így nem 

igazán fedezheti fel az ember az utazás szépségeit. 

Állandóan csak az autóban ül és a többi kocsit bámulja. 

Egyszer tizenhat nap alatt szeltük át Európát. 

Tizennégy határátkelőhelyen mentünk át. Valójában 

így nem szabad utazást tervezni. Bár azért 

pompásan szórakoztunk, és rengeteg élményben 

volt részünk. 

Ez alkalommal inkább visszamentünk a múltba. 

Svédországban remekül nyomon lehet követni a 

múltat. Rúnakövek, sziklarajzok, megalit sírok és 

hasonlók várnak felfedezésre. 

Småland vidékén, egészen pontosan nem tudom 

megmondani merre, egy kis templomban kötöttünk 

ki. A reformáció előtti időkben készült falfestményekre 

bukkantak és restaurálták őket. 

Az egyik nagyon megragadott. Egy vajat köpülő 

nőt és az ördögöt ábrázolta, amint épp elcsábítani 

készül. A festmény készítője nem próbálta leplezni 

az ördög szándékát. Szemérmetlenül megmutatta, 

mire akarja rávenni az asszonyt. 

Eszembe jutott valami. Gabriel mesélte, hogy 

Siljének Benedek, a festő megengedte, hogy egy

tröndelagi templomban megfesse az ördögöt. Jó 

Tengel vonásaival ruházta fel. 

A vajköpülő nő és a szemérmetlen ördög ábrázolása 

visszatérő motívum a középkori templomokban. 

Most azonban más miatt keltette fel az 

érdeklődésemet. 

Leültem a templomban egy padra, és sokáig 

gondolkodtam. 

A kiadóm már régóta felkért egy családtörténet 

megírására. Eddig elutasítottam azzal, hogy nem az 

én műfajom. Megmaradok az újságokbeli folytatásos 

regénynél. 

Én lüke, hogy erre eddig nem gondoltam! Bizonyára 

annyira belemerültem utolsó munkámba, 

hogy nem vettem észre, Gabriel javaslata épp kapóra 

jön. 

Néhány napig még szabad vagyok, mielőtt hozzákezdek 

a következő munkámhoz. Ami korántsem 

biztos, hogy sorozat lesz. Eddig úgysem jutott 

az eszembe semmi. 

Hazafelé némán ültem az autóban. Asbjörn már 

hozzászokott. A regénysorozataimon is sokat szoktam 

az autóban gondolkodni. Ő meg hálás, hogy 

nem zavarom vezetés közben. 

Gabriel telefonhívására gondoltam. Miután elutazott, 

néhány nappal később felhívott. 

Jól sikerült a Gróval töltött este. Gabriel nagyon 

visszafogottan viselkedett. Nem akarta lerohanni a 

lányt. De úgy érezte, Gro örömmel fogadja a meghívását. 

Sokáig beszélgettek. Rengeteg közös té-

májuk van. Gabriel régóta nem érezte ilyen jól magát. 

Szemmel láthatóan Gro is élvezte az estét. Kipirult 

izgalmában. Megegyeztek, hogy hamarosan 

újra találkoznak. 

„Gro nem az a fajta lány, akit első alkalommal 

megcsókol az ember. Nem akarom letámadni, még 

megijeszteném.” 

Megértettem. 

Azóta nem hallottam felőle. Így azt gondoltam, 

zátonyra futott a kapcsolat. 

De hisz csak egy hónap telt el a telefonhívás óta. 

Azt mégsem várhatom el, hogy naponta telefonáljon 

s beszámoljon a részletekről. 

Gabriel különben sem az a fajta férfi, aki nyilvánosan 

kitárgyalja a nőügyeit. 

Miután hazaértünk Valdresbe, felhívtam a kiadómat 

(aki egyben jó barátom is). 

– Ami azt a családregényt illeti, amelyről a 

múltkor annyit beszéltünk… Felhasználhatnék 

benne természetfeletti motívumokat is? 

A nagyon józan Finn Arnesen sokáig hallgatott a 

telefon másik végén. Végül így szólt: 

– Ha másképp nem megy, igen, de csak módjával. 

„Módjával”. Mivel a Jéghegyek Népéről van 

szó, ez nehezen fog menni. 

Nos, a kezdést még csak meg lehetne valahogy 

oldani – gondoltam ravaszul. 

– Nem hinném, hogy az olvasóknak tetszene a 

fantasztikus elemekkel teletűzdelt történet – je-

gyezte meg kiadóm. 

Ezzel nem egészen értettem egyet. Minthogy 

immár tizenhat éve tevékenykedtem a szórakoztató 

irodalom területén, nagyon jól tudtam, mit kedvelnek 

leginkább az olvasók. A főszereplők, illetve 

azok sorsa, rögtön az elején fel kell hogy csigázza 

az érdeklődésüket. Különben nem lesznek kíváncsiak 

a folytatásra. Ebből a szempontból másodlagos 

az eszköztár jelentősége. 

Ezzel Finn Arnesen is tisztában volt. Mégis úgy 

vélte, ha teljesen elrugaszkodunk a valóságtól, az 

bukással végződhet. 

Márpedig a Jéghegyek Népe esetében nincs más 

választásom. 

Annyiban maradtunk, megírok néhány fejezetet, 

hogy ízelítőt kapjon a tartalomból. 

Nem árultam el neki, miről fogok írni. 

Aztán felhívtam Gabrielt. 

Először persze afelől kérdeztem, hogy s mint 

van mostanában. 

Remekül, és persze Gro szintén. 

Felvillanyozott a válasz, de vártam, míg magától 

elmesél mindent. 

– Együtt vagyunk – mondta boldogan. – El is felejtettem 

megköszönni az ötletet. Tudod, néha igaz 

a mondás, nem látjuk a fától az erdőt. Gro sosem 

érezte még ilyen boldognak magát – mesélte Gabriel. 

– Végre biztonságban van, és tudja, hogy igazán 

szeretik. Bevallotta, mindig remekül érezte 

magát a társaságomban. Fel nem foghatja, hogy-

hogy nem jött rá rögtön: szerelmes belém. 

Gabriel megszabadult attól a kényszertől, ami 

eddigi kapcsolatait tönkretette. Korábbi barátnőit 

mindig összehasonlította a Jéghegyek Népének 

érdekes nőtagjaival. Mindig siralmas eredményt 

kapott. De Gro maga is a nemzetség leszármazottja, 

még ha nem vett is részt a Gonosz elleni küzdelemben. 

Nyomon követte az eseményeket, és ereiben 

a nemzetség vére csörgedez. 

Néha maguk is meglepődtek azon, mennyire 

megértik egymást. 

– El fogom venni feleségül – jelentette ki Gabriel 

komolyan. – Ebben azért vagyok olyan biztos, 

mert Gro többé-kevésbé kinyilvánította ilyetén 

szándékát. Nekem még nem lett volna olyan sürgős, 

de holnap találkozunk, és akkor majd megkérem 

a kezét. Úgy érzem, szeretné, ha én tenném 

meg az első lépést. Ő már úgyis ilyen irányba terelte 

az eseményeket. Messzebb egy nő mégsem mehet. 

No és te hogy vagy? 

– Remekül. Nos, áll még az alku, vagy találtál 

egy jobb írót? 

Meglepődtem, milyen izgatottan várom a választ. 

Ha már egyszer elhatároztam… 

Nem, nem keresett mást. 

Hál istennek! 

– Akkor hát engem nagyon is érdekel a dolog. 

– Nagyszerű! Tehát megírod a Jéghegyek Népének 

történetét. 

Hát így történt. Igaz, nem csak egy könyv kere-

kedett ki a történetből, hanem pontosan negyvenhét! 

MIKÖZBEN SORRA alkottam ezeket a könyveket, 

sok különös kalandot éltem át. 

A következő fejezetekben ezekről szeretnék beszámolni, 

noha nagyon utálok magamról írni.

A VALÓSÁG 

12. fejezet 

AMIT EDDIG a Jéghegyek Népéről írtam, a valóság 

és a mese határán mozgott – a természetfeletti 

események, a fantázia, a hihetetlen motívumok 

nagy szerepet játszottak benne. 

Most azonban a színtiszta igazat fogom megírni, 

azt, ami valóban megesett velem. 

Igaz, hogy a kiadóm felkért, írjak egy családregényt. 

Az is igaz, hogy rettentő unalmasnak találtam 

az ötletet. 

Ám amit a smålandi templomról írtam, csak 

részben fedi a valóságot. 

A smålandi templomban lévő falfestményt az 

ördöggel és a vajköpülő nővel egy svéd újság mellékletében 

pillantottam meg először. 

Mindez 1980-ban történt, és tisztán emlékszem, 

mekkora hatást tett rám a kép. Még a lélegzetemet 

is visszafojtottam, és hagytam, hogy teljesen a hatása 

alá kerüljek. Egy negyedóra elteltével megszületett 

az első három könyv a fejemben. Természetesen 

csak nagy vonalakban, a részleteket később 

dolgoztam ki. De a legfontosabb szereplők nevei 

belevésődtek az agyamba. Silje, Tengel, Sol, Dag, 

Liv, Charlotte Meiden és Benedek, a festő… 

Mintha egy belső hang parancsára cselekedtem

volna. Megijedtem. Olyan hirtelen történt az egész. 

Nem szokatlan számomra, hogy hasonló érzések 

kerítenek hatalmukba, amikor egy könyvön dolgozom, 

de most egy sokkalta erősebb késztetéssel 

kerültem szembe. Ilyet korábban még sosem éreztem. 

A hely és az idő magától adódott. Rögtön tudtam, 

hova kell helyeznem a cselekményt. A Jéghegyek 

Népének völgye egy kissé problémás színhelynek 

tűnt, mert még sosem jártam 

Trollheimenben és a környező hegyekben. De mi 

sem egyszerűbb ennél. Egy valdresi völgyet gondolatban 

felköltöztettem arra a vidékre. Hisz 

Valdrest jól ismertem. Ez az író előjoga. Ha kedve 

szottyan, hegyeket mozgat, és emberek életét sújtja 

kemény csapásokkal. 

A legtöbb íróval megtörténik, hogy a cselekmény 

és a szereplők egy idő után szinte maguk 

viszik előre a regény fonalát. Az írónak nincs más 

dolga, mint követni az eseményeket. 

Az én esetemre ez különösen jellemző. Csupán 

azzal a különbséggel, hogy nem is maradt időm 

előre kigondolni az események sorrendjét. Minden 

szinte magától történt, és én egész idő alatt attól 

rettegtem, hogy nem lesz időm lejegyezni a fejemben 

kavargó gondolatokat, mielőtt elfelejteném 

őket. 

Aztán felhívtam a kiadómat. A beszélgetés pontosan 

úgy történt, ahogy azt az előző fejezetben 

megírtam. Miután szinte transzban – ez a legtalá-

lóbb szó rá – leírtam három fejezetet, elküldtem a 

kiadóba, hogy mit szólnak hozzá. 

A fogadtatás pozitív volt. Másrészt többen kifogásolták 

a címet. A Jéghegyek Népe túl ijesztő. A 

tél, jég és hideg nemhogy csábítanák, de elriasztják 

az olvasót. 

Hajthatatlan maradtam. A címet nem fogom 

megváltoztatni. Nagyon jól tudtam, sokkal otthonosabb 

mozgok a jég és hó világában, ahol az éjszaka, 

a hold, a halál az uralkodó, mint a napfényes 

délen. A hideg északon szabadon szárnyal a fantáziám. 

Így nem kevés harc árán megtarthattam a címet. 

A Jéghegyek Népe. Különben hozzá sem kezdtem 

volna. 

Hogy honnan szedtem ezt a címet, nem tudnám 

megmondani, hiszen valójában soha nem találkoztam 

Gabriellel. 

Kezdetben igen különös elképzeléseim voltak 

arról, hány könyvet fogok megírni. Úgy hat, legfeljebb 

tíz kötetre gondoltam. De az egyik könyvet 

követte a másik, egyre több szereplő bukkant fel. 

Mindegyiknek el kellett mesélnem a történetét. 

Már magam sem láttam a végét. Azt tudtam, hogy 

a legfőbb eseményt 1960-ra teszem. De az egész 

történet sokkal inkább szétágazott, mint gondoltam, 

és egyre bonyolultabb rejtélyekbe gabalyodtam. 

Szinte biztos voltam benne, hogy nemcsak én 

egyedül írom a történetet.

Nemcsak a Gonosz Tengel ellen folytatott küzdelemről 

és az élet sötét forrásvizéről szóltak a 

könyvek. Ezzel párhuzamosan egy sötétebb, fenyegetőbb 

árnyék magasodott fölém. 

Úgy éreztem, valaki mindenáron azt akarja, meséljék 

el a történetét. 

Rossz érzés kerített hatalmába. Az első könyveket 

szinte magamon kívül írtam, megállás nélkül, 

mintha az életem forgott volna kockán. Pontosan 

felírtam a dátumot, mikor kezdtem hozzá. 1980. 

szeptember 10-én. 1981 nyarán és őszén Sri Lankán 

éltünk öt hónapig. Ott írtam meg a 6., a 7., a 

8., és a 9. kötetet, miközben javában dúlt a szingalézek 

és tamilok közötti háború. Asbjörn és én, 

európaiak lévén, sok embernek nyújtottunk menedéket. 

Nálunk biztonságban érezték magukat az 

üldözöttek. Házunk tele volt éjszakai vendégekkel, 

akik a nagyszobánkban a földön húzták meg magukat. 

Teherautók álltak elrejtve az udvarunkon. 

Kint betörték a kirakatokat, kijárási tilalmat rendeltek 

el, a katonák éjjel-nappal cirkáltak. 

Én mindebből alig észleltem valamit. Teljesen a 

Jéghegyek Népének éltem. Már a tizenhetedik századig 

jutottam, és lázas munkakedvem nem lankadt. 

Nem nyugodtam, állandó íráskényszerben 

szenvedtem. Sokszor még éjszaka sem tettem le a 

tollat. Mintha valami különös erő kényszerített 

volna erre a gyors munkatempóra. Az első könyvnek 

1982 januárjában kellett volna megjelennie, s 

én ekkorra már tíz kötettel elkészültem.

Megfogadtam a kiadóm, Arnesen tanácsát, és 

csínján bántam a természetfeletti motívumokkal. 

Kérését nem volt könnyű teljesítenem. Előbbutóbb 

el kellett hogy érkezzen az a pillanat, amikor 

már nem tudtam magamban tartani a felgyülemlett 

gondolatokat. A 13. kötetben, a „Sátán lábnyomában” 

már képtelen voltam gátat vetni a misztikus 

elemek áradásának. 

Történt velem még valami nagyon különös. 

Olyan helyekről kezdtem írni, ahol még sosem 

jártam. Az ott lakóktól aztán sorra kaptam az elismerő 

leveleket, hogy olyan pontosan írtam le lakóhelyüket, 

mintha ott éltem volna. Még az utcanevek, 

az ott lakók nevei is egyeztek. 

Erre már libabőrös lett a hátam. 

Sol skånei útjának ábrázolásakor is ugyanez történt. 

Miután elkészültem, elmentünk arra helyre. 

Valóban a legapróbb részletekig egyezett a leírás. 

Amikor könyvet írok, együtt élek a szereplőimmel. 

Úgy tekintem őket, mintha élnének. A Jéghegyek 

Népére ez különösen jellemző. Egy álló hétig 

sírtam, amikor valamelyikük meghalt. Például Sol, 

Tengel vagy Silje halálakor. Boldogságban úsztam, 

amikor jól ment a soruk, és velük együtt szenvedtem 

a megpróbáltatások idején. 

Én is megbetegedtem, amikor Villemo beteg 

lett. Amikor Mikael Lindet gyötörte a magány, 

engem is gyötört. A kis Mattiasszal együtt szenvedtem 

a kongsbergi bányákban. 

Amikor Villemo és Dominic, vagy Benedikte és

Sander egymásra találtak, ragyogtam a boldogságtól. 

Képzelem, a kívülállók szemében milyen ostobának 

tűnhetek! 

Heike történetét nagyon gyorsan papírra vetettem. 

A tíz kötetet szinte egy lélegzetvételre írtam 

meg. Vele együtt éltem át a kalandjait. 

Nem beszélve arról a kötetről, mely Shira útját 

taglalja a titokzatos barlangokon keresztül. Írás 

közben hol reszkettem a hidegtől, hol pedig kivert 

a veríték. Visszafojtott lélegzettel róttam a sorokat. 

Tizenegy nap alatt elkészült a könyv. Általában 

egy kötet megírása öt-nyolc hétig tart. Az, hogy 

ilyen gyorsan elkészültem, valójában nem lep meg, 

mert a „Halál kertje” írása közben még nagyobb 

kényszert éreztem belülről az írásra. Utána négy 

napig aludtam. 

Néhány íróismerősömtől tudom, hogy őket is 

rabul ejti a művük. Nem tudnak szabadulni tőle. 

De a Jéghegyek Népe esetében mintha korbáccsal 

kényszerítettek volna az írásra. Nem tudtam kibújni 

a feladat alól. 

Persze nem mindegyik kötetre vagyok büszke. 

Némelyik rosszabbul sikerült. Megírásukat mégsem 

kerülhettem el. Hiszen az összes leszármazott 

történetét el kellett mondanom. Még ha nem is nagyon 

akaródzott. 

NEM TARTOZOM azok közé az emberek közé, 

akik másnap tisztán emlékeznek az álmukra. Van-

nak, akik reggel képesek részletesen elmesélni, mit 

álmodtak aznap éjjel. Egyébként rettentő unalmas 

hallgatni, hacsak nem álomfejtő az ember. Nos, én 

nem tartozom közéjük. 

Bosszúságomra még csak nem is teljesülnek be 

az álmaim. A lányoméi igen. Bár ő velem ellentétben 

úgy gondolja, ez egyáltalán nem olyan mulatságos. 

Noha néha jól jön ez a képessége. Például a 

múltkor álmában meglátta apja kulcsait. Tényleg 

ott voltak, ahol álmában látta, pedig mennyit kerestük 

őket! Néha azonban szörnyű teher, amikor mások 

halálát álmodja meg, ami ráadásul be is teljesül. 

Én csak a vidám dolgokat szeretném előre megálmodni. 

Nos tehát, én nem szoktam visszaemlékezni az 

álmaimra. 

Az utóbbi években azonban, amióta a Jéghegyek 

Népén dolgozom, történt valami… 

Reggelente néha az az érzésem támadt, mintha 

álmomban nagy, sötét árnyékot láttam volna, de 

nem tudtam tisztán kivenni, mi lehet az. 

Közben még az volt az érzésem, mintha körülöttem 

mindenféle különös lények mászkálnának és 

furcsa szemekkel bámulnának. 

Ködös álmaimban újra meg újra megjelentek 

ezek a csillogó, félelmetes, várakozó szemek. 

Néha arra ébredtem, hogy nyöszörgök álmomban. 

Bocsánatért esdeklek.

Tehát ilyen zavaros benyomások kerítettek hatalmukba 

álmomban. Semmi határozottra nem emlékeztem 

egészen addig, amíg… 

Amikor Svinesundből Göteborg felé megyünk, 

egy különös nevű, magasan fekvő erdő mellett haladunk 

el. Hud rónaságának nevezik. Svédországban 

sok ilyen ősi hangzású helységnevet találunk. 

Megkértem Asbjörnt, álljunk meg a Hud rónaságán. 

Pompás, fenyőkkel szegélyezett fennsíkon 

találtuk magunkat, ahonnan gyönyörű kilátás nyílt. 

Üldögéltem egy darabig gondolataimba merülve, 

miközben Asbjörn a kutyát sétáltatta. 

Jól ismertem a Rane királyról és Hud királynőről 

szóló mondát. Abban az időben uralkodtak, amikor 

sok kiskirály között oszlott meg a hatalom északon. 

Állandó viszálykodás volt közöttük. A szomszédos 

királyságokból minél több földet próbáltak 

megszerezni. Rane nagy szoknyavadász hírében 

állott. Gyakran találkozott Konungahaella királynővel 

is. 

Ezek a találkák nem tetszettek Hud királynőjének, 

mivel Rane korábban a kérője volt. Szörnyű 

haragra gerjedt és felgyújtotta Rane várát, miközben 

a következőt mormolta: „neved ne legyen többé 

Rane vár, hanem Feketevár.” 

Amikor Rane hazatért a vadászatról, és meglátta, 

mi történt, dühében Hud után eredt és levágta a 

fejét. Férjét is lekaszabolta. 

Ez hát a szerelem! 

Ettől a naptól kezdve hívják a helyet Feketevár-

nak. Azon a helyen, ahol a vár állott, később templomot 

emeltek. A templomokat mindig a legszebb 

helyre építették, mint ahogy a várakat, kolostorokat 

is. Mivel az újabb építmények szinte mindig régi 

épületek falaira épülnek, nem lehet csodálkozni 

azon, hogy felkeresik őket a szellemek. 

Miközben ott ültem és beleképzeltem magam 

Hud királynő helyzetébe, furcsa érzésem támadt. 

Mintha valaki állna a hátam mögött. A távolból 

hallottam Asbjörnt és a kutyát. Még egy elhaladó 

autó zaját is. Nemrég néztem hátra, de nem láttam 

senki emberfiát. 

Most nem mertem megfordulni. Bizony, nem 

mertem! 

Az erdőben mély csend honolt, egyszerre két 

útitársamat sem hallottam többé. 

Alig mertem levegőt venni. 

Talán Hud királynő áll a hátam mögött? Vagy 

tán Rane, vértől csöpögő karddal? 

Nem, nem hiszem. Valami hatalmasat sejtettem 

a közelben. Méreteiből ítélve a Jéghegyek Népére 

gondoltam. 

Már nem voltak kétségeim. 

Zavaros álmaim visszatérő alakja látogatott 

meg. 

– Halló! – hallottam Asbjörn hangját lentről. 

Meg is pillantottam őket. Átizzadva, kifáradva közeledtek 

felém, a kutyánk pirosan lógó nyelvvel, 

Asbjörn elégedetten, hogy végre felértek. 

– Még mindig itt ülsz?

Nagyot sóhajtottam és hálásan néztem rájuk. 

Enyhült a szorongásom. Óvatosan hátrapillantottam. 

Nem volt mögöttem senki. Vagy jobban 

mondva, már nem volt. 

EZ AZ ESET akkor történt, amikor befejeztem 

Heike történetét. Amikor a tizedik kötet végére 

értem, Heike halálához, úgy éreztem, kiégtem. 

Nem tudtam, hogyan tovább. 

Hanem amikor hazatértünk a Hud rónaságból, 

rögtön az írógéphez ültem és belekezdtem a 29. 

kötetbe, amelynek a következő címet adtam: „Lucifer 

szerelme”. 

Újra vadul gépeltem a sorokat. Megint hatalmába 

kerített az az erő, melynek forrását nem ismertem, 

és amely egyre keményebben kényszerített az 

írásra. 

Úgy éreztem, a történet magától íródik. Én csak 

eszköz vagyok. Ahhoz kellek, hogy papírra kerüljön. 

1985 NOVEMBERÉBEN, amikor Heike regényét 

befejeztem, egy kiállításon megláttam egy 35 éves 

férfit. Amikor megpillantottam, földbe gyökerezett 

a lábam. 

De hisz ez a férfi Heike hasonmása – gondoltam. 

Kiderült, hogy kollégák vagyunk. Mindketten 

hallottunk már egymásról, mivel a többi írótársunk

többször említette neki is, nekem is: meg kellene 

már ismernünk egymást, mert rokonlelkek vagyunk. 

Azon a napon életre szóló, igaz barátság 

szövődött köztünk, minden hátsó gondolat nélkül. 

Rengeteget segített nekem. 

AZ OLVASÓK szüntelenül bombáztak leveikkel 

és telefonjaikkal. Abból a több ezer levélből és 

telefonhívásból, melyeket kaptam, csupán kettő 

bizonyult negatívnak. Előre tudhattam volna. A két 

bíráló levél a 33. kötet után érkezett, amelyet a 

démonoknak szenteltem. Vestlandi szektáktól kaptam 

a bírálatot. Nem lenne szabad megbolygatnom 

a démonok világát – közölték levelükben. 

Nagyon szeretek levelet kapni, de rettentő nehéz 

megválaszolni valamennyit. Pedig isten bizony 

megpróbálok mindegyikre választ adni. Kötelességemnek 

tartom, ha már az emberek vették a fáradtságot, 

hogy írjanak nekem. 

Sajnos egyszer csak erőm végére értem. Talán 

az is lehetett az oka, hogy a folyóiratnak még meg 

kellett írnom néhány megígért sorozatot. Valószínűleg 

annyira túlhajtottam magam, hogy egy időre, 

kereken három órára, elvesztettem az emlékezőképességemet. 

Még arra sem emlékeztem, miért ülök 

Asbjörnnel az orvosi várószobában. Vagy hússzor 

kérdeztem meg tőle: „Mondd, miért ülünk itt?” Ő 

pedig mind a hússzor nyugodtan, türelmesen azt 

válaszolta: „Pontosan azért, mert nem tudod.”

Kínos! 

Bent az orvosnál aztán visszanyertem az emlékezetemet. 

Az orvos rám parancsolt, hogy csökkent-sem 

a munkatempót, és fogjam vissza magam 

a levélírásban is. így most már „csak” hat kötetet 

írok egy évben, és nem igyekszem minden levélre 

válaszolni. Remélem, az olvasók megértenek. 

Ez a baleset 1986 őszén történt. A szellemi rövidzárlatnak 

aztán később volt még más következménye 

is. 

Amit most papírra vetek, arról még Asbjörnnek 

sem meséltem akkoriban. Attól féltem ugyanis, 

elment az eszem. De azóta összefüggésében látom 

a történteket, így el merem mesélni. 

Néhány nappal a háromórás eszméletkihagyás 

után hirtelen ezt kérdeztem Asbjörntől: 

– Mondd, ki volt az a szőke fiatalember, aki 

meglátogatott minket? 

Hirtelen belémhasított, hogy az egész látogatás 

csak álom volt. De már késő, föltettem a kérdést. 

Emlékfoszlányok jutottak eszembe. Egy fiatal 

férfi… Itt volt biztosan. Vagy mégsem itt? Nem, 

Svédországban, gyermekkorom színhelyén találkoztam 

vele. De hiszen már nincs is meg az a ház. 

Megijedtem. Kezdek megbolondulni? Asbjörnnek 

nem is mertem feltenni több kérdést. Hiszen ő 

nem volt jelen a találkozáson, amely a valóságban 

nem is esett meg, csak a képzeletben. 

Amikor rájöttem, hogy ezzel a fiatalemberrel 

akkor találkoztam, amikor elvesztettem az emléke-

zőképességem, még jobban megijedtem. 

Megpróbáltam visszaemlékezni és lassan-lassan 

össze tudtam rakni az emlékkockákat. 

Hogy is történt? Kopogtak. Siettem ajtót nyitni. 

Egy nagyon szőke fiatalember állt az ajtóban. Fehér 

hajtincs hullott a halántékára. Ártatlan tekintetéből, 

rongyos ruhájából láttam, hogy nem a divatot 

követi. Egyszerű léleknek tűnt. 

A tekintetéből áradó szomorúság még jobban 

megragadott, mint szép vonásai. 

– Kerülj beljebb! – mondtam. Ő nem szólt semmit. 

Nem a valdresi házunkban voltunk, hanem otthon, 

gyerekkorom színhelyén. 

– Nos, ez rendben is lenne, de azért még sok 

minden hiányzik – mondta váratlanul. 

– Micsoda? – kérdeztem. – Nem értem. 

Ezután hiába erőlködtem, nem emlékeztem 

semmire. 

Nem mertem mesélni erről a találkozásról. Vagy 

álomnak vélnék, vagy pedig kételkednének egészséges 

elmeállapotomban. 

Azóta tudom, mi történt valójában. 

Akkor találkoztam először Linde-Louval.

13. fejezet 

AMIKOR AZT ÍROM, hogy először találkoztam 

Linde-Louval, nem szó szerint értem. Hiszen soha 

többé nem találkoztam vele. Emléke azonban örökre 

belevésődött az emlékezetembe. Így amikor a 

36. kötetet írtam, a „Holdvarázst”, nem jelentett 

számomra nehézséget megeleveníteni az alakját és 

szomorú sorsát. 

Valójában nem tudom, mit akart mondani akkor. 

Nem értettem a szavait. Mindenesetre amikor úgy 

éreztem, elfogyott az ihlet, és lassul a munkatempóm, 

akkor mindig történt valami, ami átlendített a 

nehézségeken. Mint a Hud rónaságán történtek 

vagy a Linde-Louval való találkozás. 

AHHOZ, HOGY meg tudjam magyarázni, miért 

vonzódom ennyire a természetfeletti jelenségekhez, 

kénytelen vagyok magamról is írni egy kicsit. 

Pedig nagyon nem szívesen teszem. Nem szeretem 

azokat az írókat, akik magukról írnak, illetve az 

általuk megélt eseményekről. Soha nem tudnék 

magamról írni. Nagyon hiú dolognak tartom, az 

olvasók elleni véteknek. Egyrészt nem hiszem, 

hogy életem érdekelné őket, másrészt még nem 

vagyok annyira szenilis, hogy a gyerekkoromra 

emlékezzek. 

Egész életemben árnyékvilágban éltem. Különös

vonzalmat érzek a misztikum, az okkultizmus és a 

gonosz, félelmet keltő dolgok iránt. Ügy vagyok 

vele, mint a moly a villanykörtével. Vonzza is, de 

fél is tőle. Nem tehetek róla, engem ezek a dolgok 

késztetnek írásra. 

Talán épp ezért választottak ki engem a Jéghegyek 

Népe történetének megírására. Hiszen mint 

már említettem, a legjobb akarattal sem állíthatom, 

hogy alaposan átgondolt munkáról van szó a részemről. 

Én csupán eszköz vagyok. 

Az első kísértet, amennyire vissza tudok emlékezni, 

nyolc éves koromban jelent meg előttem. 

Egy tavaszi estén biciklin igyekeztem hazafelé. A 

háború előtt történt, akkor még nem árasztották el 

az utakat az autók. 

Hirtelen egy akasztott embert pillantottam meg, 

egy fán himbálózott. Beletapostam a pedálba és 

otthon lélekszakadva elmeséltem anyámnak, mit 

láttam. Anyám áthívta a szomszédot, aki elmosolyodott: 

– Látnoki képességgel van megáldva a lányuk, 

szomszédasszony. Amit látott, nem más, mint egy 

halott ember szelleme. A múlt században felakasztotta 

magát egy zsellérfiú azon a fán. Minden évben, 

halálának napján csak azok láthatják, akik 

ilyen képességgel vannak megáldva. 

Három évvel később pillantottam meg a következő 

szellemet. Egy őszi estén hazafelé tartottam a 

temetőn át a Strängnäsi dóm mellett. Féltem is a 

temetőtől, de vonzott is. Ezért keresztülvágva rajta

lerövidítettem az utat. Amikor beértem a dóm árnyékába, 

megzörrent a levél az egyik közeli síron. 

Odafordultam, és még láttam, amint egy alak lassan 

eltűnik a sírkő mögött. „Aha, egyik barátom 

próbál megijeszteni” – gondoltam és elfutottam. 

Egy lélek sem volt a közelben. A sír annyira régi 

volt, hogy már nem látszott rajta az írás. 

Azóta is sokszor látok különös dolgokat. Például 

egy régi hintót, mely szélsebesen robog valamerre. 

Hallom a patkódobogást, pedig nincsenek előtte 

lovak, és nem ül rajta kocsis. Kiderült, hogy fivérem 

előtt is megjelent ez a kép egy féléve, csak 

nem merte elárulni. 

Egyszer nagy ostobaságot követtem el. Még fiatal 

koromban hallottam valahol, hogy ha valaki egy 

sírról elvesz egy követ, és azt a párnája alá teszi, 

akkor a sírban fekvőről fog álmodni az éjszaka. 

Egyszer, amikor ellátogattunk a viking sírokhoz, 

én buta az egyik sírról hazavittem egy követ. Nos, 

álmodni nem álmodtam, de hat napig a házunkban 

vendégeskedett a sír gazdája, egy igazi viking szelleme! 

Itt-ott felbukkant sötét árnyéka a házban, 

illetve a ház körül. Megnyikordult az ajtó, megreccsent 

a lépcső, valaki vállon veregetett. Az 

egész család szenvedett a hívatlan látogatótól, aki 

hol itt, hol ott tűnt fel. 

Asbjörn megtalálta a követ a pincében. Jó meszszire 

bedobtuk a tengerbe, és akkor a ház végre 

elcsendesedett. 

Legutóbb épp, Hawaiin találkoztam egy szel-

lemmel. Épp átmentünk a szálloda haliján, amikor 

a falon lévő órára pillantottam. 

A falon megláttam egy fekete árnyékot a nyomomban. 

Széles vállú férfié volt, széles karimájú 

kalapot viselt a fején, mint a katolikus papok. 

Amikor hátranéztem, nem láttam senkit. Mintha a 

föld nyelte volna el. 

Soha nem tudtam meg, mit akarhatott tőlem az 

árnyék. 

Hogy megijedek-e, amikor egy szellemmel találkozom? 

Teljesen természetesnek tűnik. Nem is nagyon 

gondolkozom rajta. Talán még büszke is vagyok 

rá. 

MOST a védelmezőmről szeretnék írni néhány 

szót. 

Az embereknek mindig is voltak védelmezőik. 

Őseink védőszellemeknek nevezték őket, később 

őrangyalnak. Amikor kikísérjük barátunkat az ajtóig, 

akkor valójában nemcsak udvariasságból teszszük, 

hanem azért, hogy a védőszelleme is távozzék. 

Valójában mindegy, minek hívjuk, a lényeg 

az, hogy mindenkinek van valakije, aki egy életen 

át kíséri, vigyáz rá. Nekem többször is megadatott 

az az öröm, hogy megjelent előttem. 

Már gyermekkoromban is. Nem volt örömteli 

gyermekkorom, tizenévesen háromszor lettem erőszak 

áldozata. Ez bizony maradandó sebeket oko-

zott. Sokat csatangoltam egyedül, űzötten az erdőben. 

Egyik ilyen vándorlásom során jelent meg 

előttem a védelmezőm először. Akkor még nem 

értettem, kicsoda valójában. Magas férfi állt az 

egyik fenyő előtt, és barátságosan, megértőn pillantott 

rám. Tekintete annyi nyugalmat és szeretetet 

árasztott, hogy én is megnyugodtam. Hosszú 

szőke haj keretezte arányos vonásait, és sötétkék 

szeme volt. Ruhájára nem emlékszem pontosan. 

Lassan köddé vált, csak a jóságnak és szeretetnek 

az emlékét hagyta maga mögött. Ettől fogva biztonságban 

éreztem magam, és boldog voltam. 

Eszembe jutott, hogy gyermekkoromban álmomban 

többször is láttam már ezt a sötétkék 

szempárt. 

Később egyre többször jelent meg előttem. Egy 

nap, amikor a konyhában üldögéltem és nagyon 

elveszettnek éreztem magam, újra előtűnt. Nem 

teljesen hús-vér alakban, mivel átláttam a testén. 

Nem éreztem magam egyedül. Tudtam, hogy velem 

van és a javamat akarja. 

Többször is a segítségemre sietett. Beszélgethettem 

is vele. Igaz, nem adott választ, de megtette, 

amire kértem. 

Később igazán szépen alakult az életem. Van 

egy olyan érzésem, hogy az ő keze is benne van 

ebben. Családomat elkerülték a nagyobb tragédiák, 

betegségek. 

Egyszer azonban visszaéltem a jóindulatával. 

Arra kértem, hadd nyerjek a totón. Meg is történt.

Vérszemet kaptam és minden héten arra kértem, 

hagyjon nyerni. Egymás után negyvenhárom héten 

keresztül nyertem. Csak kisebb összegeket, hol 

negyven koronát, hol hatezret. Aztán megelégelte 

az állandó könyörgésemet, nyertem egy nagyobb 

összeget, majd hirtelen megszakadt a nyeréssorozat. 

Soha többé nem nyertem semmit. 

Valószínűleg azért vagyunk ilyen jóban, mert 

felfedeztem a létezését. 

Hogy kicsoda ő? Nem tudom. Egy szellem, aki 

felhagyott a vándorlással, és most egy embernek 

segít egy életen át. Lányomnak is van védelmezője. 

Ő is látta már kétszer. Az övé úgy fest, mint egy 

szerzetes. 

Nagyon jó érzés, ha tudjuk, van, aki vigyáz reánk. 

Én egy különleges alkalommal találkoztam a barátommal. 

1949-ben, huszonöt évesen. Bevittek a kórházba, 

hogy megszüljem második gyermekemet. A 

szülésnél rengeteg vért veszítettem. Ott nem tudták 

rögtön elvégezni a vérátömlesztést. 

Kellemes zsibbadtságot éreztem. Hallottam az 

orvos ideges utasításait a szülésznőhöz. A mózeskosárban 

ordított a kislányom. 

Az orvos aggódó tekintettel vizsgálgatta a szemem 

alját. Egyre kellemesebben éreztem magam, 

egyre jobban távolodtam a való világtól. Azt még 

érzékeltem, hogy az orvos megvizsgálja a pulzusomat 

és halkan megjegyzi:

– Itt már nincs mit tenni… 

Még hallottam a szavait, hisz az ember a hallását 

veszíti el legutoljára, amikor haldoklik. 

Teljes közönyt éreztem, nem volt erőm küzdeni 

az életért. 

Majd felemelkedtem az ágyról egészen a menynyezetig, 

és lenéztem az ágy körül állókra. Láttam 

saját testemet is. Az orvos fölém hajolt, mellette a 

bábaasszony meglehetősen ideges volt. Kislányom 

szünet nélkül bömbölt. Mindenütt vér. 

Majd beszippantott egy hosszú, sötét alagút. 

Nagyon gyorsan száguldottam végig benne, a végén 

nagy fényességet láttam. Amikor a fénybe értem, 

kimondhatatlan béke áradt szét testemben. 

Csend honolt körülöttem. Minden olyan szépnek 

tűnt, olyan földöntúlinak. Nemsokára gyönyörű 

hangok ütötték meg a fülemet. Nem zenét hallottam, 

annál sokai szebbet. Nem tudom, micsodát. 

Sokan azok közül, akik végül visszatértek az 

életbe, ugyanezt élték át, mint én, egy különbséggel. 

Őket elhalt rokonaik vették körül. Engem a 

védelmezőm várt. Mint mindig, tekintetéből szeretet 

sugárzott. Nyugalom és határtalan boldogság 

áradt szét bennem. Hisz minden oly gyönyörű volt. 

Kinyújtotta felém a karját, és elindultunk egymás 

felé. Rögtön tudtam, hogy hazaérkeztem. Életem 

legszebb élménye volt. 

De aztán hirtelen visszakerültem az alagútba, és 

rajta keresztül visszaszáguldottam az életbe. Majd 

az ágyamon találtam magam. Először az orvos

hangjára lettem figyelmes: „Istenem, még él!” 

Először hatalmas csalódást éreztem. Hiszen már 

majdnem hazaértem, aztán újra kidobtak az életbe. 

Ekkor meghallottam gyermekem sírását, és ez 

kijózanított. Van egy remek férjem, egy kisfiam, és 

ma született a kislányom. Előttem az élet. 

Boldog voltam, hogy visszatértem a halálból. Az 

élet szép, és tele van meglepetésekkel. Az ember 

addig fiatal, ameddig céljai vannak. 

HA AZ EMBER olyan könyvön dolgozik, mint a 

Jéghegyek Népe, amely tele van természetfeletti 

jelenségekkel, akkor bizony sok izgalmas emberrel 

hozza össze a véletlen. Ezek közül kiemelném a 

svéd Cecíliát és fivérét, doktor Leif Lundberget. 

Ők azzal kerestek fel, hogy érzésük szerint nem 

egyedül írtam a regényt. Szerintük valaki végig 

irányított, és rajtam keresztül juttatta kifejezésre 

akaratát. 

Ez a gondolat már régen befészkelte magát a fejembe, 

ezért aztán találkoztam Cecíliával Stockholmban. 

Meg kell mondanom, fenntartásokkal utaztam 

el. A parapszichológia igen szerteágazó tudomány. 

Sok alfaját, mint például a spiritizmust, nem tudom 

elfogadni. 

Aki természetfeletti jelenségekkel foglalkozik, a 

szellemek világát is ki akarja kutatni. Meg lehet 

érteni.

Vannak azonban olyan jelenségek, amelyek 

vizsgálatától óvakodni kell. Például nem szabad a 

szellemek hangját magnószalagra felvenni. Veszélyes 

terület ugyanúgy, mint az ouija deszka. Ezen 

van egy pohár, mely betűről betűre vándorol. Sokan 

hisznek benne és halálra rémülnek, amikor 

felteszik a kérdést: ki irányítja a poharat. Általában 

az a válasz hangzik el, hogy a sátán. Az ouija 

deszkával nagyon könnyen lehet csalni. Az ilyen 

kísérlet rosszul is végződhet, főleg a gyenge idegzetű 

fiatalok körében. Őket évekre visszavetheti az 

ilyesmi. Ismertem egy fiatal lányt, aki öngyilkos 

lett egy ilyen ostoba kísérlet után. 

Nos, ezért féltem kicsit a találkozásunktól, mivel 

tudtam, milyen sok a sarlatán ezen a területen. 

Kellemesen csalódtam. Cecília érti a dolgát. Érzékeny 

teremtés, és sugárzik belőle az életkedv. 

Barátságot kötöttünk egymással. Meglátogatott 

Valdresben. Van ott egy kis hegyi kunyhónk. 

Olyan sok szellem lakozik benne, hogy a családommal 

képtelenek vagyunk odafent lakni. Mások 

nem észlelik a szellemeket, csak én és a lányom, 

mivel mi nagyon fogékonyak vagyunk az ilyen 

dolgokra. Nos, elvittük Cecíliát is oda anélkül, 

hogy elárultunk volna neki a ház titkát. 

Még be sem léptünk a házba, már összerázkódott 

és azt dünnyögte: hát ez bizony tele van. Mindenáron 

tudni akarta, nem követtek-e el gyilkosságot 

ezen a helyen, vagy nem állt-e itt áldozati oltár 

réges-régen. Sajnos nem tudtunk kielégítő választ

adni a kérdéseire. Arra kértük, tisztítsa meg a helyet 

a gonosz szellemektől. Erre közölte, hogy ő 

nem tehet semmit, mivel birtokba vették a földöntúliak. 

Nekünk embereknek nincs jogunk zavarni 

őket. 

A kunyhót valójában tündérlaknak hívják. Mindig 

is különös dolgok történtek benne. Az emberek 

elmondása szerint téli estéken fény világított az 

elhagyott ház ablakaiban. 

Amikor hazafelé tartottunk a hegyről, Cecília 

mobiltelefonon felhívta a lányomat. Ők már ismerték 

egymást Stockholmból. Néhány szót váltottak 

egymással, majd Cecília váratlanul megkérdezte: 

– Mondd csak, hányan vagytok a házban? 

– Csak ketten a fiammal – hangzott a válasz. 

– De én összesen négy hangot hallok – felelte 

Cecília. – Kettő közülük ősrégi nyelven beszél. 

Magam sem értem, mit mondanak. 

Lányunk az einangi sírhely mellett lakik, amelyet 

még a 300-as években használtak temetkezésre. 

Cecília ezt persze nem tudhatta. Rögtön közölte 

a megnyugtatásunkra, hogy a lányom „lakói” veszélytelenek. 

Cecília előtt semmit nem lehet eltitkolni. Mesélhetnék 

még róla és a képességeiről. Elég az hozzá, 

hogy sok pszichiátriai klinika kéri időnként a segítségét. 

Különösen azokon a betegeken tud segíteni, 

akik teljesen magukba zárkóztak. Néhányan közülük 

nagyobb bizalommal vannak iránta, mint az 

orvosok iránt. Hamarabb megnyílnak előtte.

Én sajnos csak amatőr látnok vagyok. Ha akarnám, 

akkor nem működik ez a képességem, ezért 

nem is tudnék másokon segíteni. Viszont a legváratlanabb 

helyzetekben, amikor egyáltalán nem 

kívánnám, látok magam előtt eseményeket, amelyek 

a jövőben be is szoktak következni. Különösen 

tizenéves koromban volt erős ez a képességem. 

De mivel azóta nem fejlesztettem tovább, elcsökevényesedett. 

Sokat beszélgettünk Cecíliával a Jéghegyek Népéről. 

Ő meg volt győződve róla, hogy külső segítséget 

kapok az íráskor. Én azért még nem voltam 

olyan biztos ebben. Persze furcsa, hogy írás közben 

mindig elfog a félelem, jaj, csak elég gyorsan 

le tudjak jegyezni mindent, mielőtt elfelejtem. 

Nyilván más írókat is gyötörnek hasonló gondolatok. 

Nálam ez a folyamat nyolc és fél évig tartott. 

Ezalatt megírtam negyvenhét kötetet a Jéghegyek 

Népéről, és az első években még hét regényt a hetilapoknak. 

Összesen ötvennégy könyv, mindegyik 

225 kéziratoldal. Végig ugyanabban a gyilkos 

iramban dolgoztam. Egyáltalán nem voltam híján 

az újabb ötleteknek, sőt inkább attól féltem, nem 

tudom megörökíteni mindazt, ami az eszembe jut. 

Ennek ellenére nem értettem teljesen egyet Cecíliával. 

HANEM amikor Cecília fivérével találkoztam, 

kiderült, hogy nagyon sok esemény a Jéghegyek 

Népével hozható kapcsolatba.

14. fejezet 

A LÉLEKVÁNDORLÁS sokáig nem foglalkoztatott. 

Egészen addig, amíg össze nem hozott az élet 

négy emberrel, akik egymástól függetlenül állították, 

hogy én a középkorban, korábbi életemben, 

többször is férfiként láttam meg a napvilágot, egészen 

a XVII. század végéig. 

Az első ezt rögtön közölte velem, ahogy találkoztunk. 

Megmosolyogtam, aztán elfelejtettem. 

Nem sokkal ezután egy másik ugyanezt állította. 

Még azt is hozzátette, hogy sokat szenvedtem. Ez 

sötét árnyékként borult eddigi életemre, egészen a 

huszonkettedik életévemig. Akkor feloszlott a sötét 

felhő. 

Ez igaz. Huszonkét éves koromig egyre jártam 

az elmegyógyintézeteket, egészen addig, amíg kiderült: 

látnoki képességgel bírok, de nem vagyok 

elmebeteg. Ekkor ismertem meg a férjemet is, aki 

rendbe tette zaklatott lelkiéletemet. 

Később találkoztam a negyedik emberrel, aki 

osztotta a másik három véleményét. Ő ki is derítette, 

ki mindenki voltam előző életeim során. Nyolc 

embert nevezett meg. Most időrendi sorrendben 

felsorolom őket: 

1. Boszorkány a teuton időkből i. e. 300 körül. 

Nagyon magányosan éltem. 

2. Guillaume nevű eretnek és keresztes lovag a 

XIII. században.

3. Olasz kézműves, egy tömlöc mélyén végeztem 

magányosan. 

4. Sofia, svéd úrhölgy. Huszonöt éves koromban 

elvitt egy csúnya járvány 1593-ban. Szintén magányos 

lélek, lassú és kínokkal teli halált haltam. 

5. Armfeldt kapitány. 1682-ben kivégeztek. 

6. Jó családból való szentpétervári hölgy. 1790 

körül haltam meg. 

7. Greta. Ötévesen elvitt a láz. 

8. Ukrajnai lány. 1860-ban születtem. Jelen életem 

gyermekkora és az akkori között párhuzamot 

vonhatunk. Végül elsüllyedtem egy mocsárban. 

Csúnya vég. Vajon ezért félek annyira a fulladástól? 

Ezek a találkozások felkeltették érdeklődésemet 

a lélekvándorlás iránt. A negyvenedik kötetet, „A 

múlt börtönében”-t ennek szenteltem. Tudomásomra 

jutott, hogy Cecília fivére néha segít azokon 

a betegeken, akik nem tudnak megszabadulni a 

jelenlegi, illetve korábbi életüket borító sötét árnyéktól. 

Én csupán azt szerettem volna tudni, mi 

késztet az írásra. 

Igen meglepődtem, amikor fény derült az igazságra. 

Két, feszültségekkel teli és ijesztő napot töltöttünk 

együtt. Akinek gyengék az idegei, jobb, ha 

óvakodik az ilyesmitől. 

Cecília bátyjával, dr. Lundberggel azt próbáltuk 

kideríteni, hogy jutottam arra a gondolatra, hogy 

leírjam a Jéghegyek Népének történetét.

Az orvos ilyesmivel még nem próbálkozott, 

ezért teljesen új módszert próbált ki rajtam. Egy 

egész napig tartott a kísérlet. Még egyszer nem 

vetném alá magam. Így is utána egy hétig reszkettem, 

ha csak rágondoltam. 

Az orvos segítségével transzba kerültem. Nem 

hipnózisba. Az ébrenlét és az álom határán lebegtem. 

Egy hosszú alagúton kellett átjutnom. Ez különbözött 

attól, amelyen akkor keltem át, amikor haldokoltam. 

Szűk, sötét, végtelenül hosszú alagút volt. Amikor 

kijutottam belőle, másik világba értem. 

Először egy tisztáson keltem át, eljutottam egy 

régi város hatalmas kőfaláig. A kapu nyitva állt. 

Keskeny, márvánnyal borított szűk utcákon jártam. 

Aki már járt Velencében vagy Dubrovnikban, el 

tudja képzelni a várost. 

Kiértem a piactérre, ahol egy öregember ült. Átnyújtott 

egy papírtekercset, amelyet alá kellett írnom. 

Az utazásnak ez a része határozottan kellemes 

volt. 

Aztán kíséretem akadt, két ember. Őket nem láttam 

tisztán. Mögöttem jöttek, és irányítottak, merre 

menjek. Sok szűk, magas házfalakkal szegélyezett 

utcán haladtunk át. Végül odaértünk egy súlyos 

kapuhoz, melyet faragott címer díszített. 

Bejutottunk egy terembe. Tele volt a múltban élt 

emberekkel. Nem tudom, mit kerestek ott. Aztán 

megláttam kísérőim arcát. Nem ismeretlenek azok

előtt, akik ismerik a Jéghegyek Népének történetét. 

Szép, lófejű lények, emberi vonásokkal. Sötétkék 

színben pompáztak, ezüst sörényük homlokukból a 

hátukra omlott. Kezük és lábuk emberformájú. 

A Démonok hegyének lakói! 

Átkísértek a termen, az ottlévők rám se hederítettek. 

Átnéztek rajtam. Kísérőim megálltak egy 

magas, díszes ajtó előtt. Kinyílt, és én beléptem 

rajta. 

Várakoznom kellett egy darabig. A sötét, magas 

terem üres volt. 

Éreztem, hogy valaki áll a hátam mögött. Megfordultam, 

és elállt a lélegzetem. Egy hang sem jött 

ki a torkomon. Ezért nem tudtam megmondani a 

testvérpárnak, kit látok. Szüntelenül kérdeztek, de 

én egyre csak levegő után kapkodtam. 

Nagyon jól tudtam, kivel állok szemben, de a 

látvány teljesen megbénított. A bukott, feketeszárnyú 

angyal állt előttem teljes pompájában. Sötéten 

csillogó szárnyai a magas mennyezetig értek, olyan 

szép volt, mint egy istenség. Akkora erőt és tekintélyt 

sugárzott, hogy azt hittem, belehalok a látványba. 

A 29. kötetet róla írtam, „Lucifer szerelme” 

címmel. Nem hittem volna, hogy meg is jelenik 

előttem. Nem szólt semmit. Éreztem, amint gondolatai 

behatoltak az én gondolataimba. Elégedettséget 

és egyúttal türelmetlenséget sugároztak. Az 

üzenete a következő: ne csapongjak írás közben, 

hanem koncentráljak a legfontosabb eseményre.

Mindig is tudtam, hogy a Gonosz Tengel elleni 

küzdelem a legfőbb esemény. 

Közben összeszedtem magam annyira, hogy el 

tudtam mesélni, mit láttam. Az orvos azt kérdezte, 

Lucifer mesélt-e nekem a Jéghegyek Népéről. Erre 

nem tudtam egyenes választ adni. Vagy Lucifer, 

vagy Mikael Lind, aki szintén ott volt a teremben. 

Odalépett hozzám és üdvözölt. Tényleg nem tudtam 

a választ. 

Ekkor értettem meg, mi az én szerepem ebben 

az egészben. 

A Jéghegyek Népe sosem létezett. Csupán egy 

magasabb tekintély, Lucifer találta ki őket, hogy az 

emberek tudomást szerezzenek az őt ért sérelemről. 

Soha nem tudta megbocsátani, hogy igazságtalanul 

száműzték az Édenkertből. 

Nem hiszem, hogy a világnak jobb sora lenne 

egy másik isten uralma alatt. Nem hiszem, hogy 

Lucifer képes lett volna megoldani az emberiség 

problémáit. Viszont ő legalább látta az emberiség 

szenvedését, és segíteni próbált rajta. 

Nem volt könnyű visszatérnem a valóságba. 

Ágyba fektettek és meghagyták, pihenjek néhány 

órát. 

Körülvett a hétköznapi valóság. Játszadozó gyerekek 

és az autók hangja szűrődött be az ablakon. 

A hétköznap forgatagában megpróbáltam felidézni 

az imént átélteket. Csakugyan annyira biztos, 

hogy a Jéghegyek Népe valójában soha nem 

létezett?

FOLYTATTAM AZ ÍRÁST. Éppoly könnyen 

ment, mint korábban. 

Egészen addig, míg el nem jutottam a 41. kötetig, 

a „Démonok hegyén”-ig. 

Itt elakadtam. Először kellett felhívnom a kiadót, 

hogy késem a határidővel. 

Ennek több oka is volt. A „Démonok hegyén” 

összegző mű. El kellett olvasnom az előtte megírt 

negyven kötetet, hogy ne maradjon elvarratlan 

szál. Ráadásul széles szereplőgárdát vonultat föl a 

kötet. Be kellett mutatnom a Jó Tengel előtt élt 

ősöket és részben a taran-gaiakat is. 

Az is hátráltatott a munkában, hogy a történet 

megfilmesítésének terve kútba esett. Pedig már a 

szereplőket is kiválasztották. A terv meghiúsulásának 

több oka volt. Ezután depresszióba süllyedtem. 

Így a „Démonok hegyének” megírása hat hónapomba 

telt a szokásos egy vagy két hónap helyett. 

Még valami aggasztott. Problémáim akadtak 

Marcóval. 

Kezdettől fogva tudtam, hogy Nataniel lesz a 

kiválasztott, akiről azt jósolják, hogy majd megszületik 

a leszármazott, aki olyan természetfeletti 

képességekkel rendelkezik, amilyeneket még nem 

látott a világ. 

De Marco egyszerre csak túlnőtt a szerepén. 

Erősebb, érettebb lett, mint Nataniel. Már-már fölénybe 

került vele szemben. Legalábbis kezdett

úgy tűnni. 

Nem számoltam Marcóval. Alighanem Lucifer 

intézte úgy, hogy részt vegyen az eseményekben, 

mivel kételkedett abban, hogy Nataniel elég erős 

ahhoz, hogy felvegye a harcot a gonosz Tan-ghil 

ellen. Nem tudom. Elég az hozzá, hogy teljesen 

összezavarodtam. Nem tudtam, hogyan lehetne 

megtalálni köztük az egyensúlyt. 

Végül úgy határoztam: lesz ami lesz, hagyom, 

hadd menjen minden tovább a maga útján. Úgysem 

tehettem semmit ellene. 

Marco fölébe kerekedett Natanielnek, egészen a 

végső küzdelemig. Ott aztán végre Nataniel vette 

át a vezetést. 

Megkönnyebbülten fellélegeztem. Helyesen vélekedtem. 

Nataniel erősebbnek bizonyult. A szenvedők, 

az egész emberiség iránt érzett szeretete 

segítette a győzelemhez. 

Be kell vallanom, hogy Marco, bár sok nehéz 

órát szerzett nekem, teljesen rabul ejtett. 

Nyilván sok író küzd hasonló problémákkal. 

A démonok is fejtörést okoztak. 

Szívesen írtam róluk… Meg akartam változtatni 

az emberekben róluk kialakult ijesztő képet. Barátságosabbnak, 

kedvesebbnek akartam lefesteni őket. 

Ha egy kicsit ijesztőek, az nem baj, még használ is 

a tekintélyüknek. A démonokat humoros lényeknek 

képzeltem, akik szívesen csipkelődnek, gúnyolódnak 

másokon. De alapjában ártalmatlanok. 

A szó a görög „daimon” szóból ered. Eredeti je-

lentése olyan istenség, amely az embert a bölcsőtől 

a sírig kíséri és óvja a rá leselkedő veszélyektől. 

Tehát egyfajta védőszellem. Később kezdték az 

emberek a démonokat felosztani jó és rossz démonokra. 

No de megint elkalandoztam. A többi idegen világban 

tett utazásaimról akarok beszámolni.

15. fejezet 

BEFEKTETTEK egy időre a Leif Lundberg központba, 

amely a svéd erdők mélyén feküdt elrejtve. 

Cecília és bátyja el akartak juttatni egy másik dimenzióba. 

Nem mondták, de azt hiszem, aggódtak értem. 

Ügy gondolták, gonosz hatalom, mégpedig a Feketeszárnyú 

Angyalok befolyása alá kerültem a Jéghegyek 

Népének írása közben. 

Első este nem sikerült a kísérlet. Az igazat megvallva 

kifárasztott az utazás Valdrestől odáig. 

Másnap, miután kipihentem magam, két hosszú 

utat tettünk más dimenziókban. 

Nem is tudom, hogy meséljem el a történteket. 

Rámszámoltak, mint mindig, hogy transzba kerüljek. 

Mégis most valami egészen új élményben volt 

részem. Először is nem feküdtem, hanem ültem. 

Másodszor, nem haladtam át alagúton. 

Behunyt szemem előtt különböző víziók jelentek 

meg. 

Felhők vonultak a horizonton, sötétkék, szürke 

viharfelhők. Én feléjük repültem. Amikor egészen 

közel értem, szétváltak előttem, utat nyitottak nekem. 

Láttam, amint elsuhannak mellettem. 

Nem tudom megmondani, hány percig tartott az 

út a felhők között. Talán öt percig? 

Aztán kikerültem a felhőkből.

Utána hideg, jéggel borított vidéken találtam 

magam. Csillogó, fényes kristálygömbök között. 

Az az érzésem támadt, hogy én is ugyanilyen 

anyagból vagyok. Súlyos ágak csüngtek körülöttem, 

fagyott volt a talaj a lábam alatt. Nem láttam 

semmit a fagy ködfüggönyén keresztül. 

Nagyon rövid ideig tartott ez az állapot, majd 

egy másik vidékre kerültem. Ez már valóságos táj 

képét nyújtotta. Zöldessárga mezőkön fekete tornyokat 

láttam. Leif azt sugallta, szálljak feljebb. 

Egyre feljebb és feljebb szálltam, egy madár repült 

velem. Az útra sajnos nem emlékszem, csak 

arra, hol kötöttünk ki… 

Magas fennsíkra értünk. Felfelé néztem, a dimenzió 

legmagasabb pontja felé. 

Erős fényt pillantottam meg. Aranyló fényt, 

mely sugarait a földre bocsátotta. 

Az erős fény betöltötte a körülöttem lévő teret, 

és engem is bearanyozott. 

Ekkor megértettem, mivel állok szemben: 

Fölöttem a kozmosz. Az erő, amelyből minden 

ered, amely mindent éltet, embereket, állatokat, 

köveket, növényeket, a Földet, a Napot, a Holdat, 

más bolygókat és galaxisokat. 

Nem hasonlítható össze a látható világegyetemmel. 

Óriási, minden képzeletet felülmúló erő, hatalom, 

melyet egyesek istennek, mások belső fénynek, 

megint mások kozmosznak neveznek… 

Mindegy, minek hívjuk. 

Amikor belenéztem, annyira parányinak éreztem

magam, hogy torkomat a sírás fojtogatta. Végtelen 

nyugalom áradt szét a testemben. Engedélyt kértem, 

hadd hagyjam el a helyem, képtelen lettem 

volna tovább szembenézni ezzel az erővel. 

Második utazásra is sor került, néhány órával 

később. Még mindig igen zaklatott idegállapotban 

voltam. De mivel másnap már elhagyom a központot, 

nem akartam megfutamodni. Doktor Lundberg 

és felesége igazán békét, nyugalmat árasztó központot 

alakított ki. A fogadóépület különös formájú, 

középen egy hatszögletű szobával. Sehol másutt 

nem éreztem ilyen biztonságban magam. Még a 

háttérzene sem zavart. Pedig általában nem tudom 

elviselni. 

A másik utazás előkészületeire nem emlékszem. 

Csak arra, hogy olyan helyre kellett volna kerülnöm, 

ahol fehérszárnyú angyalokkal találkozhatom. 

De ott is Luciferrel és a Feketeszárnyú Angyalokkal 

találkoztam. 

Átéltem bánatukat, az őket ért sérelmet, és vigasztalanul 

potyogtak a könnyeim. 

Akárhogy csűrtem-csavartam, mindig ugyanarra 

a következtetésre jutottam. Az embereknek nincs 

joguk ítélkező istent teremteni, és nekik sincs joguk 

ítélkezni egymás fölött. 

Oly parányiak, oly esendőek vagyunk. 

Mégis folyton önfejűen bíráskodunk. 

HAZAFELÉ sokat gondolkoztam. A valóságon

kívül eső világokra, dimenziókra gondoltam, ahova 

bepillantást nyertem. Mégis úgy tűnt, mintha csak 

kintről, egy szűk ajtórésen leskelődtem volna be. 

Épphogy megsejtettem valamit. 

Semmit nem tudunk a világról. 

Csupán azt hisszük, hogy igen. 

Gondolataim megint a Jéghegyek Népére terelődtek. 

Milyen érdekes vállalkozásnak bizonyult 

írni róluk. Én magam is tanultam tőlük. Bátorságuk, 

másokkal szembeni lojalitásuk, jóságuk még 

azokkal szemben is, akik rosszindulattal viseltettek 

irántuk, példamutató. 

Jóleső érzés volt megismertetni az olvasókat velük. 

Nem kevésbé a taran-gaiakkal, ezekkel a kicsi, 

de bátor, büszke emberekkel. 

Otthon folytattam az írást, új ihletet kaptam. 

Az írás nem bizonyult mindig könnyű feladatnak. 

A Jéghegyek Népének szabadossága, erotikus 

kisugárzása nehezítette meg leginkább a dolgomat. 

Az elején igen nehezemre esett erotikus vágyaikról 

és azok beteljesüléséről írni. Egyrészt mert én még 

annak a nemzedéknek a szülötte vagyok, amely ezt 

illetlenségnek tartja. Másrészt gyógyíthatatlan sebeket 

kaptam, amikor megerőszakoltak. Számomra 

nem volt könnyű nyíltan írni erről. 

Ám Sol, Ingrid és Tula kalandjait, erotikus vágyait 

mégiscsak papírra kellett vetnem, ha belepirultam 

is. A kiadóm párszor ki is húzta a túl szókimondónak 

ítélt részeket. Most viszont azt hallom, 

hogy egyik-másik női hetilap a szexuális ta-

nácsadás rovatban könyvsorozatomnak némely 

kötetét ajánlja azoknak a nőolvasóknak, akik nem 

lelik örömüket a szexben. 

Ennek nagyon örülök! 

Továbbra is óriási tempóban írtam a sorozat 

egymást követő köteteit. 

Néha azonban nem árt egy kis szünetet tartani. 

Egy ilyen pillanatban kerekedtünk fel Asbjörnnel, 

hogy elmenjünk Tröndelagba. Ez tavaly nyáron 

(1988-ban) történt, épp a 43. kötetnél tartottam, 

melynek színhelye a Jéghegyek Népének völgye. 

Ez adta az ötletet, hogy felkerekedjünk, hátha rálelünk 

a völgyre. 

De aztán felhagytunk tervünkkel. Ki tudja, talán 

valóban rejtőzik egy ilyen titokzatos völgy fent 

Trollheimenben. Igazából nem volt kedvem rátalálni. 

Meg akartam őrizni álmomat. 

Azért mégis elindultunk. Ez alatt az út alatt is 

megbizonyosodtam arról, hogy kitalált színhelyeim 

léteznek a valóságban. Ahogy valamelyik könyvben 

írtam: „Amikor felérünk Dovréba, az első, 

amit megpillantunk, két régi elhagyatott viskó 

jobbra fent a hegyi legelőn”. Nos, legnagyobb rémületemre 

a valóságban is pontosan így helyezkedtek 

el a kunyhók. Ezért a könyvemben néhány 

kilométerrel arrébb költöztettem őket, nehogy a 

tulajdonosok kellemetlenül érezzék magukat. Néhány 

héttel később találkoztam két hölggyel, akik 

arról faggattak, jártam-e már Nittedalban? Soha, 

miért?

Mert amikor a Nygard gazdaságról írtam, amely 

ugyan már nem létezik, akkor említést tettem egy 

ott szolgáló, durvaságáról híres parasztról. A paraszt 

valóban élt. „A Holdvarázs” c. kötetben az 

imaházról és a tónál lévő tanyákról (ahol Linde- 

Lou lakott) is hű leírást adtam. 

Elsápadtam. Asbjörnnel nemrég ellátogattunk 

Berquarába Smålandban, és rájöttünk, minden 

ugyanolyan, ahogy azt a könyvemben ábrázoltam. 

Mint már említettem, rendkívül izgalmas vállalkozás 

volt a Jéghegyek Népéről írni. Fárasztó, de 

érdekes utazás. Nevezheti maratoni sorozatnak, aki 

akarja. Észak leghosszabb sorozata? Vagy felnőtteknek 

szóló mese? Nem tartom magam valami 

mélyenszántó írónak, de remélem, azért kellemes 

mesélőnek bizonyultam. 

Már említettem korábban, hogy a 41. kötetnél, a 

„Démonok hegyén”-nél elakadtam az írásban. Még 

egyszer előfordult velem ugyanez. Ennél az utolsó 

könyvnél. Mielőtt hozzáláttam, újra el kellett olvasnom 

az utolsó hat kötetet, nehogy kifelejtsek 

valamit, ne maradjon elvarratlan szál a cselekményben. 

Hiszen nem adhattam ki később egy kis 

füzetet ezzel a felirattal: „Bocs, ezt kifelejtettem”. 

Ez az egyik magyarázat. Másrészt nem akartam 

elszakadni hőseimtől. Késleltettem azt a pillanatot, 

amikor búcsút kell vennem a Jéghegyek Népétől. 

Hiszen nyolc éven és nyolc hónapon keresztül 

együtt éltem velük. Jó barátok lettünk. Elsősorban 

Jó Tengel volt velem egész idő alatt, és ügyelt arra,

hogy ne térjek le a helyes útról a nemzetség történetének 

írása közben. 

Nos, ez a szép időszak véget ért. 

ESZEMBE JUT EGY TÉLI ÉJSZAKA úgy három-négy 

hónappal ezelőtt… 

Előfordul, hogy az éjszaka közepén felébredek, 

gondolataim a Jéghegyek Népe körül járnak. Azt 

képzelem, itt vannak velem, s arra kérnek, folytassam 

az írást. Ilyenkor kikelek az ágyból és átmegyek 

a nappaliba. Nem gyújtok lámpát. Ülök egy 

darabig a sötétben az ablaknál. Hallgatom kutyánk 

békés szuszogását. Asbjörn a hálóban megérdemelt, 

mély álmát alussza. Ez békével tölt el. 

Azon az éjszakán is így cselekedtem. Ahogy kinéztem, 

láttam, hogy a falut vastag hótakaró borítja. 

A hideg téli éjszaka kékes fénybe burkolta a 

tájat. Itt-ott megcsillantak a kinti lámpák pöttyei. 

Gyermekkorom karácsonyi képeslapjait juttatta 

eszembe a látvány. 

Száz éve még koromsötét borult a falura. Talán 

csak néhány ablakba állított gyertya adott világot, 

melynek fényénél egy-egy édesanya a karácsonyi 

előkészületeket végezte. 

Boldog vagyok! Nem szoktam rágódni a múlton, 

de ha visszagondolok, még jobban tudom értékelni 

a jelenlegi életem. Eszembe jutottak a nehéz, 

stockholmi évek. Agyonhajszoltam magam. Drága 

színiiskolába jártam. Elvesztegetett idő volt.

Anyám fizette az órákat. Fanatikusan hitt tehetségemben, 

én annál kevésbé. El sem tudta képzelni, 

milyen nyomorban élek. Egy hónapban egyszer 

ettem meleg ételt, valami levest, az is 25 koronámba 

került. 

Ez az önpusztító élet nem tarthatott sokáig. Az 

éhség, a magány, a múltam nyomasztó árnyai 

rámtelepedtek. A pszichiátriai klinikára kerültem 

csontig soványodva. Amikor kiengedtek, még távolról 

sem voltam egészséges. Elmentem Norvégiába, 

Valdresbe, gyermekkorom színhelyére. Ott 

találkoztam Asbjörnnel, aki pártfogásába vett. 

Nem tudta, mekkora feladatot vállal. 

Eszembe jut egy másik karácsony, Göteborgban. 

Nem volt lakásunk. Egy szobát béreltünk, amely 

inkább csak kamrának volt mondható. 

Idegileg, lelkileg még nem jöttem rendbe. Ködfátyolon 

keresztül szemléltem a való világot. Karácsony 

éjszakáján vittek be a kórházba. Ekkor jött a 

világra első fiunk. Majdnem belehaltam a szülésbe. 

Amikor a kórházban meghallottam a karácsonyi 

dalokat, düh és kétségbeesés fogott el. Hogy képesek 

mások mulatni, amikor én élet és halál közt 

lebegek? 

Fiunk kiegyensúlyozott, jó emberkévé cseperedett. 

Az iskolában pótjézuskának csúfolták, mivel 

ezen a nevezetes estén látta meg a napvilágot. Ragaszthattak 

volna rá ennél rosszabb csúfnevet is. 

Elhessegettem a komor emlékeket. Nem akarok 

visszagondolni a múltamra. Olyan sokat szenved-

tem. Belémhasított a négy halva született gyermek 

emléke. Közelről láttam az emberi értelem lassú 

leépülését, és a másoknak ezzel okozott szenvedést. 

Rokonaim öngyilkossága, szegénység, a 

jegyző megalázó látogatásai, jelzálog… 

Most viszont nincs nálam boldogabb ember. A 

munkám megadja azt az örömet és szabadságot, 

amire mindig is vágytam. Ráadásul tisztességesen 

megfizetik. Az életem szerencsésen alakult, hála 

láthatatlan segítőmnek. 

No és a férjemnek, aki jóban-rosszban kitartott 

mellettem. Levette vállamról a terhek nagy részét, 

amelyeket az élet rám rakott. 

Három életrevaló, egészséges gyermekem született. 

Vőimet és menyemet sem cserélném ki másokkal. 

Hét unokánk természetesen a legszebb és 

legokosabb gyerek a földkerekségen. Melyik nagyszülő 

nem gondolja így? 

Csak az aggaszt egy kicsit, hogy legidősebb 

unokánk húszéves. Lehet, hogy nemsokára megszületik 

a dédunokánk. No de azt is kibírjuk valahogy… 

Családunkat elkerülte az alkohol és kábítószer 

káros szenvedélye. Valdresben telepedtünk le, oly 

sok kedves, melegszívű ember között. Soha többé 

nem kívánkozom a nagyvárosba! 

Visszamentem a hálószobába. Menet közben 

megsimogattam Asbjörn haját. Valaha szénfeketén 

göndörödött a homlokán, most már teljesen ősz. 

Anyám, amikor felhívtam a figyelmét rá, milyen

korán őszül a férjem, mindig azt mondta, hogy ez 

egészen kivételes jelenség. 

Nyugodtan aludt, észre sem vette, hogy bejöttem. 

Mindig is jó alvó volt. Bárcsak én is az lennék! 

Köszönöm, barátom! Köszönöm, védelmezőm, 

hogy életem ilyen meseszépen alakult. 

VISSZAMENTEM a nappaliba. Kinéztem a kéken 

fénylő éjszakába. 

Az E 68-ason nem jártak már az autók. Mindenütt 

csend honolt. Csak a völgyben csillogtak elszórtan 

a fények. Szemben a hegyoldal sötéten 

magasodott. A hold megvilágította a fjordot. 

Lassan hatalmába kerített az öröklét utáni 

vágy… 

Van valaki odakint a sötétben? 

Szeretném hinni.

47.pdf

You also want an ePaper? Increase the reach of your titles

Delete template?

Save as template?