MTA 2000. márc. 30 - Szabó Lőrinc

SZÁZ AZ EZERBEN 

Száz éve született Miskolcon Szabó Lőrinc 

A Magyar Tudományos Akadémia Nyelv- és irodalomtudományok Osztálya, a Magyar 

Írók Szövetsége, a Miskolci Egyetem MTA TKI és az OTKA által támogatott Szabó 

Lőrinc Kutatóhelye és a Szabó Lőrinc Alapítvány 2000. március 30-án délelőtt Szabó 

Lőrinc születésének 100. évfordulója alkalmából tudományos ülésszakot rendezett az 

MTA székházának Dísztermében. Telt ház mellett. Az ülésszakon részt vett Kroó 

Norbert akadémikus, az MTA főtitkára. Az Osztály nevében Poszler György 

akadémikus mondott elnöki megnyitót. Az ülésszakot üdvözölte Pomogáts Béla, a 

Magyar Írószövetség elnöke és Besenyei Lajos, a Miskolci Egyetem rektora. Előadást 

tartottak: Kabdebó Lóránt, az irodalomtudomány doktora, Ritoók Zsigmond, 

akadémikus, a Miskolci Egyetem tiszteletbeli doktora, Kulcsár Szabó Ernő, akadémiai 

levelező tag, a Miskolci Egyetem emlékérmének kitüntetettje, Ferenczi László 

tanszékvezető, az irodalomtudomány doktora, egyetemi tanárok, Tornai József és 

Hárs Ernő József Attila díjas költők, Kulcsár-Szabó Zoltán, PhD, valamint Kiss Noémi 

és Kiss Katalin, a Miskolci Egyetem doktoranduszai. Az ülésszakról április 24-én 

keresztmetszetet mutatott be a TV 2 Nyugat című, havonta jelentkező irodalmi 

folyóirata. Számunkban az üdvözlő szövegeket és az ülésszak teljes anyagát közöljük. 

Valamint közöljük Szakonyi Károly, Kossuth-díjas író kiállítási megnyitó szövegét, 

amelyet március 21-én mondott el a Miskolci Nemzeti Színház előcsarnokában, a 

budapesti Szabó Lőrinc két tannyelvű általános iskola és gimnázium által meghirdetett 

pályázat miskolci bemutatója alkalmából. Megemlékező blokkunkat azzal a 

versciklussal indítjuk, amelyet Szabó Lőrinc az 1956-os forradalom hatására 

szövegezett, és amelyet csak a rendszerváltás pillanatában olvashatott fel Budapesten, 

a Vigadóban a Miskolci Baráti Kör összejövetelén és publikálhatott Kabdebó Lóránt a 

Magyar Nemzet hasábjain. A vers születéséről Lakatos István számol be 

emlékirataiban Szív lándzsahegyen címmel 1993-ban Paradicsomkert címmel 

megjelent kötetében. A versben a költőt a forradalom kitörése napján szülővárosában 

ünneplők emléke is benne él. ,,A Széna téren járunk már. Nyitott páncélautók jönnek 

szembe. Kerülgetjük az ellenállás omladékának maradványait. – A zsarnokság mindig 

ostoba – mutat Lőrinc a szétlőtt házakra. – Végső fokon mindig ostoba. Az értelem 

ebben reménykedhet. Egy zsarnok lehet jó taktikus, de mindig rossz stratéga. A 

pillanatnyi célért habozás nélkül feláldozza a távolabbit. Győz a jelenben, 

következésképp elveszti, amivel áltatja magát, csal bennünket, saját jövőjét. A 

Városmajor előtt visszatér saját témájára. Verset készül írni a forradalomról. 56-ról, 

igen. A Szózatét parafrazeálja. Néhány sort elmond belőle. Az alapgondolatra 

emlékszem csak: a sírt, melyből nemzet kel föl, ujjongó népek veszik körül. – Pompás, 

de az ötlettel játszott már valaki. Véletlenül akadt kezembe múltkor Vajthó tanár úr 

Magyar költők-je. Közlésre érdemesíti Palágyi Lajost is. Valamelyik epigrammáját, 

alighanem az első világháború után keletkezett, azzal végzi: a sírt, hol nemzet süllyed 

el, koncra éhes hiénahad veszi körül. Szabó Lőrinc izgatott lesz. – Szerepelek abban a 

gyűjteményben. Nem emlékszem Palágyi költeményére, de abból a témából, remélem, 

jobb verset írok azért. – Biztos vagyok benne. Meg-megállunk, Szabó Lőrinc szíve 

tájékát markolássza – hányszor láttam nála ezt a görcsös mozdulatot

könyvtárszobájában beszélgetve is”. 

Szabó Lőrinc 

Meglepetések 

I. 

Gyanútlan vers október 15-én 

Szájon csókol a pillanat, 

másik kést üt a szivedig, 

a harmadik halk telehold, 

szív rózsája a negyedik, 

van tömör-édes, mint a méz, 

van lángvető csipkebokor, 

van, mely egy elnémúlt világ, 

van, mely kurjongat, mint a bor, 

van, melyet észre sem veszünk, 

hallhatatlan, sóvár zene, 

van mindenüttjelenvaló, 

van szétvivő mindenfele, 

ez tűz, mely Földet nyal körűl, 

az egy katicát tapos el, 

van gyermekkorba kérdező, 

van, mely Afrikából felel, 

van, melyben villájával az 

ördög felszúr a föld alól, 

van atomgáz, bombahalál — 

s van legvégső csömör, mely oly 

bambán, szeliden néz, olyan 

öklendtetőn és kedvesen, 

mint kifliből a svábbogár, 

mint kolbászból a birkaszem. 

II. 

Egy hét múlva 

Rá egy hét: pár óra alatt 

felnyüzsgött az országnyi Boly: 

a dermedt Dávid talpraállt 

s ledőlt a Góliát-szobor.

Sipkákra bimbó nyílt! magyar! 

Parittya benzint röpitett. 

,,Hacaca!” — szólt a rádió. 

Éheztük a becsületet. 

Szabadság, itt hordozta hős 

zászlaidat az ifjuság! 

S a sírt, melyből nép lép ki, már 

ámúlva nézte a világ. 

Tíz nap szabadság? Tizenegy! 

Csók, szívre, minden pillanat! 

És nem volt többé szégyen az, 

hogy a magyar nép fia vagy. 


Terv forrt; gyúlt, égett minden agy. 

Lombikban feszűlt a jövőnk. 

S temettük a halottakat. 

Ablakunk mind fény, gyertyaláng! 

Aztán már settengő gyanuk. 

Még egy éj. S Budapest köré 

vashernyók gyűrűje szorúlt. 

III. 

December közepe 

Aztán jajdúlt a hajnal és 

reggelre ránkvirradt az est. 

A Tízezertalpú tiport 

s tótágast táncolt a Groteszk: 

Ambrus WC-ről, vizavi 

akna jött és ágyúgolyó, — 

ágy mellől szekrény s fal kiment! 

,,Gimbelem”, szólt a rádió. 

És Valami tanácskozott 

és aztán Ugyanaz, megint, 

és züllött, körben, minden a 

Föld züllött szokása szerint; 

s a talpak jártak. Nem tudom, 

már nem tudom, hogy volt s mi lett. 

Már nem tudom. De teltek a

napok s az évhosszú hetek: 

hallottuk, Ausztriába hogy 

húzták a deportált Dunát 

s gyárakban ma is puskatűz 

ajánlotta a hacacát… 

De csak szájon csókol a perc 

s jó remény némítja a jajt: 

Nem! Rabok tovább nem leszünk! 

És: Isten áldd meg a magyart! 

Dr. Bessenyei Lajos rektor köszöntője 

Nagy költőnk Szabó Lőrinc emléke előtt tisztelgünk születésének 100. évfordulóján. 

Kiemelkedő tudósok és kutatók hangján szól ma hozzánk a költő, felidézve és 

visszahozva életének eseményeit, a mai kor emberének szóló üzeneteit. 

A költészetet szerető, értő és kedvelő emberek számára nagy ünnep ez a jeles 

évforduló, különösen nagy ünnep a miskolci polgárok számára, akik joggal vallják 

magukénak Szabó Lőrinc költészetét. 

Az emlékezés csodálatos fénysugara vetül a Miskolci Egyetemre, hiszen ezen az 

egyetemen működik a Magyar Tudományos Akadémia Szabó Lőrinc kutatóhelye, 

amelynek vezetője a Bölcsészettudományi Kar dékánja, a jeles tudós professzor Kabdebó 

Lóránt, akinek nevéhez kapcsolódik az eddigi legteljesebb Szabó Lőrinc életmű 

megjelentetése. A költő tehát az egyetemé is, azé az egyetemé, amely a nehézipari 

műszaki tudományok kutatásából és oktatásából indulva, szerves belső fejlődés révén 

eljutott a mai valódi universitasig, amely ma otthont ad a három műszaki kar mellett az 

állam- és jogtudományi, a gazdaságtudományi és bölcsészettudományi, zenei és 

egészségügyi képzésnek. A humán tudományok elengedhetetlen részét képezik a XXI. 

század egyetemének nemcsak értelmileg, hanem érzelmileg is magas szinten lévő 

fiatalokat kell kibocsátanunk, nemcsak az intelligenciaszintet jelző IQ-t, hanem az 

érzelmi fejlettséget mutató EQ-t is fejleszteni kell. A tudományok újbóli egymásra 

találásának jelképes megjelenítését jelentette, amikor bölcsész-irodalmtudós professzor 

egyetemi tanácsülésen átadta Szabó Lőrinc három kötetes életművét a közgazdász 

rektornak és bányamérnök dékánnak. Így vált Szabó Lőrinc költő a Miskolci Egyetem 

tudományos integritását megjelenítő, az együvé tartozást kifejező szellemi erővé. 

Bízom abban, hogy a Miskolci Egyetem a magyar tudomány hatalmas, árnyat adó 

fájaként mindenkor hűs otthont tud adni a bölcsészettudomány művelőinek, 

irodalmároknak, történészeknek, tudósoknak és kutatóknak.

Pomogáts Béla 

Egy prózai és egy verses vallomás 

— Szabó Lőrinc 1956-ban — 

Szabó Lőrinc versei nemigen szoktak „hazafias” antológiákban szerepet kapni, 

költészetét általánosságban mindig úgy értelmezte a kritikai és olvasói recepció, mint a 

végletesen magányra ítélt huszadik századi emberi személyiség nagyszabású 

intellektuális számvetését a „világba vetett” és „elhagyatott” emberi létezéssel, azokkal a 

konfliktusokkal, amelyeket a személyiségnek a szerelemben, az alkotó munkában, a 

közéletben, a mindenségben és saját önértelmezésében meg kell tapasztalnia. Ez a költői 

karakter nehezebben volt elhelyezhető a magyar költészetnek abban a hagyományában, 

amely szerint a költő mindig egy emberi közösség, mindig a nemzet tapasztalatainak és 

törekvéseinek szószólója, köznapi, de inkább stratégiai, sőt így is mondhatnám: 

„metafizikai” érdekeinek képviselője. Szabó Lőrinc a magányos „egy” élményeinek, 

felismeréseinek és álmainak a költője volt, és vallóban (másoknál) ritkábban beszélt a 

nemzeti közösséghez vagy éppen a magyar hazához fűződő érzéseiről és morális 

kötelékeiről. 

Alkotói pályájának mégis volt egy szakasza, mondhatnám így is: pillanata, midőn 

határozottabb érdeklődéssel és elkötelezettséggel szólt az ország ügyéről, és fejezte ki a 

maga patrióta érzéseit. Az ötvenhatos magyar forradalom és szabadságharc rendkívül 

rövidre szabott, történelmi értelemben viszont rendkívül jelentős néhány napját 

gondolok. Közismert, hogy a költőt Miskolcon érte a budapesti forradalom kitörésének 

híre: a Természet- és Társadalomtudományi Ismeretterjesztő Társulat (TTIT, a későbbi 

Tudományos Ismeretterjesztő Társulat elődje) hívta meg őt egy miskolci szerzői estre, 

amelyet még egy debreceni és egy sárospataki író-olvasó találkozó követett volna. A 

miskolci találkozót a Szakszervezetek Megyei Tanácsának dísztermében rendezték meg, 

igen nagy közönség előtt, Szabó Lőrinc szereplését a jó barát Illyés Gyula laudációja 

vezette be, az ő szavai nyitották meg valamivel korábban a budapesti Egyetemi 

Színpadon rendezett nagysikerű Szabó Lőrinc-estet is. A két költő a szerzői estet követő 

banketten értesült a fővárosban zajló eseményekről, az előadóestsorozat ezzel 

félbeszakadt, és mind Illyés, mind Szabó azonnal Budapestre igyekezett, hogy az 

események közelében legyen, természetesen maga a hazautazás sem volt egyszerű. 

Szabó Lőrinc mindenesetre a forradalom győztesnek érzékelt napjaiban már otthon 

volt, barátai (így Illyés Gyula, Németh László, Tamási Áron, Keresztúry Dezső és mások) 

mellett őt is beválasztották a Petőfi Párt úgynevezett „irányító testületébe” (amelynek 

mintegy kollektív elnökségként kellett volna a régi-új párt élén tevékenykednie). Az 

október 31-én, a városligeti Vajdahunyad Várában megalakult párt a Nemzeti 

Parasztpárt jogutódja volt. Ennél fontosabb volt, hogy igen lendületes, egyszersmind 

megfontolt publicisztikai írást közölt az Irodalmi Újság november 2-i, úgynevezett 

„forradalmi” számában. Ebben, az Ima a jövőért című írásában utalt arra, hogy

Miskolcon érte a forradalom kitörésének híre és annak a híre, hogy a munkásfiatalok 

ledöntötték talapzatáról a Sztálin-szobrot: a szovjet hódoltsági rendszer és a kommunista 

önkényuralom gyűlöletes szimbólumát. A lelkes örömben fogant írás mindenekelőtt a 

szabadságot köszöntötte, a nemzeti felszabadulást: „naponként, óránként haladt 

felettünk a történelem. Többnyire ingó árnyékát sejtettük csupán. Komor képei és 

hangjai még a lelkünkben. De Magyarország elérte a hihetetlent: felszabadult! Fel a föld 

és a nép, melynek erejét csak apáink vérét és véres zászlait idézve emlegettük nemzeti 

imánkban! Azt a vért most a fiainkéval együtt kell ízlelnünk szabadságszomjú ínyünkön; 

azoknak a zászlóknak a csattogását lelkünkben ezentúl együtt kell hallanunk az elmúlt 

nyolc nap piros-fehér-zöld repesésével.” 

A szabadság öröme mindazonáltal nem altathatta el az elővigyázatosságot, minthogy 

azt Szabó Lőrinc is jól tudta, hogy a magyar forradalom eredményei veszélyeztetettek 

voltak, és nem háríthatta el a közelebbi és távolabbi jövővel történő számvetést. Ennek a 

számvetésnek fontos eleme volt az, hogy a költő mintegy a szabad világ nemzeteinek 

közös felelősségtudatára és szolidaritására bízta a magyar nép ügyét (arra a 

szolidaritásra, amely, miként ezt november 4-e oly drámai módon tanúsította, nagyrészt 

csupán retorikai szinten maradt). Szabó Lőrinc a népek közösségéhez fordult, akár a 

több mint egy évszázada a Szózatot író Vörösmarty vagy az Európa csendes, újra 

csendes sorait papírra vető Petőfi. Ugyanakkor szót emelt amellett, hogy a forradalom és 

szabadságharc vérrel kivívott eredményeit meg kell őrizni, meg kell szilárdítani és 

országépítő munkával tovább kell fejleszteni. 

Az Ima a jövőért című írásnak mindenképpen ez a két igazság: a nagyvilághoz szóló és 

az országépítésre szólító írói üzenet volt a legfontosabb mondanivalója: „Magyarország 

felszabadult. Hadd kérdezzem azonban, magamtól és mindenkitől: igazán felszabadulte?! 

Felszabadult-e a további lidércnyomás lehetőségétől, felszabadult-e a megismétlődés 

veszélyétől? És még valamitől! Amit a magyarság most művelt, azt nyolc napon át 

lángoló glóriaként csavarta maga körül a földgolyó, glóriaként, melyben soha ki nem hűl 

a visszanyert tisztelet, a szeretet és a csodálat, sehol a szabad világban. Sőt talán még 

másutt sem. Nem szabad csökkentenünk ezt a fényt, nem szabad ezt a ragyogást. Ész, erő 

készenlét és minden szent akarat fogjon most össze és őrizze és emelje végső diadalra 

benne céljainkat, az igazság, az okosság, az emberiesség, a nemes hagyományok és az 

életképes haladás munkálását abban a – semmi harcnál nem kisebb – másik feladatban, 

ami most következik, az új, az igazi országépítésben.” 

A magyar forradalom emlékét Szabó Lőrinc életművében nem egyedül ez a 

publicisztikai írás őrzi, hanem egy három részből álló, hosszú évtizedeken keresztül 

csupán csonkán ismert költemény is: a Meglepetések című, ez nagyjából két – 

felszárnyaló remények és kétségbeesett érzelmi zuhanások között eltelő – hónap szülötte 

volt. Az első rész: Gyanútlan vers október 15-én eredetileg a Tücsökzene környezetében 

kapott helyet, és mint ilyen, a költő jól ismert intellektuális konfliktusait jelezte, arról 

beszélt, hogy a valóságnak, a világnak mindig két: egy megejtő és egy iszonyatot keltő 

arca van. Ez természetesen nem politikai költemény. 

A két további vers viszont kényszerű módon kéziratban maradt, és csak a történelmi 

átalakulások következtében kerülhetett a nyilvánosság elé: a Magyar Nemzet 1990. 

január 31-i számában. Az Egy hét múlva című második vers ugyanis a kirobbanó és véres 

megtorlással járó felkelés tapasztalatait fejezte ki, egymást váltó és egymást kiegészítő 

gyors pillanatképek nyomán. Ezek a pillanatképek a költő megfigyeléseit rögzítették, 

ugyanakkor igen hitelesen adtak számot a forradalmi napok jelenségeiről, mindazoknak

a tapasztalatairól, akik átélték a történelmi napokat: 

Rá egy hét: pár óra alatt 

Felnyüzsög az országnyi Boly: 

a dermedt Dávid talpra állt 

s ledőlt a Góliát-szobor. 

Sipkákra bimbó nyílt! magyar! 

Parittya benzint röpített. 

„Hacaca!” – szólt a rádió. 

Éheztük a becsületet. 

… 


Terv forrt; gyúlt, égett minden agy. 

Lombikban feszűlt a jövőnk. 

S temettük a halottakat. 

Ablakunk mind fény, gyertyaláng! 

Aztán a settengő gyanuk. 

Még egy éj. S Budapest köré 

vashernyók gyűrűje szorúlt. 

A forradalmi eseményekről képet adó lírai beszámoló természetesen számot vetett 1956 

történelmi és nemzeti jelentőségével is, miközben Vörösmarty Szózatának szavait is 

felidézte, illetve parafrazálta: 

Szabadság, itt hordozta hős 

zászlaidat az ifjuság! 

s a sírt, melyből nép lép ki, már 

ámúlva nézte a világ. 


Csók, szívre, minden pillanat! 

És nem volt többé szégyen az, 

hogy a magyar nép fia vagy. 

Valójában az ellőbb idézett Ima a jövőért című írói vallomás szövegében is helyet kaptak 

a Szózat szavai. Szabó Lőrinc ebben az írásában „ész, erő, készenlét és minden szent 

akarat” összefogását kívánta, ettől várta a magyar forradalom „végső diadalát”. 

Vörösmarty költeményében mindez a történelmi tapasztalatok ellen lázadó, velük 

szemben győzni akaró, mindazonáltal veszélyeztetett közösségi bizalom kifejezését 

szolgálja: „Az nem lehet, hogy ész, erő / És oly szent akarat / Hiába sorvadozzanak / Egy 

átoksúly alatt”. Szabó Lőrinc vallomásában akkor: a magyar forradalom (látszólag) 

győzedelmes napjaiban több a történelmi bizalom: ha Vörösmarty versét a („herderi

jóslat” nyomán is felerősödő) történelmi kétségek árnyékolják be, Szabó Lőrinc 

vallomását a felszabadulás közös öröme hatja át. 

A December közepe című harmadik vers már a végső vereség fájdalmát fejezte ki, azét 

a vereségét, amelynek nem csak a Magyarországra vonuló idegen harckocsik („a 

Tizezertalpú tiport”) okoztak, hanem a nyugati világ megalkuvása is („És Valami 

tanácskozott / és aztán ugyanaz, megint, / és züllött, körben, minden a / Föld züllött 

szokása szerint”). A keserű hangú költeményt mégsem a végső reménytelenség szólama 

zárja, hanem valamiféle váratlanul, szinte racionálisan meg sem indokolható 

reménységé: 

De csak szájon csókol a perc 

s jó remény némítja a jajt: 

Nem! Rabok tovább nem leszünk! 

És: Isten áldd meg a magyart! 

Ennek a történelmi, de talán inkább erkölcsi értelemben megfogalmazott reménynek 

Szabó Lőrinc szinte váratlanul erőre kapó közösségi érdeklődése és elkötelezettsége a 

magyarázata: az a régebbi (a harmincas évek végén a Barátaimhoz vagy Az örök 

Magyarországhoz című verseiben is kifejezésre juttatott) meggyőződése, miszerint az 

ország, a haza nem pusztán térbeli: politikai és intézményes valóság, hanem időbeli: 

eszmei, lelki fogalom is, amelynek történelmi és erkölcsi garanciáját valamiképpen 

szellemi tényezők adják, jelen esetben a magyar költészet, amelynek szakrális 

hagyományai és szavai (akárcsak az imént idézett prózai vallomásban) elkeverednek az 

aktuális történelmi beszámoló és számvetés képzeteivel. 

A versfüzér második részében, mint láttuk, Vörösmarty Szózatának a szavai, a harmadik 

részben pedig Petőfi Nemzeti dalának és Kölcsey Himnuszának a szavai. Ezek a szakrális 

képzetek és szavak fűzik Szabó Lőrinc 1956-os költeményét ahhoz a lelki 

folytonossághoz, amelyet a magyar irodalom képvisel, és ezek keltik életre benne a 

történelmi reményt. 

Kabdebó Lóránt 

Szabó Lőrinc pályaképe 

Költői és műfordítói életműve a magyar líra ritka kivételes teljesítménye. Életműve 

nemcsak valamely történeti jelen idő eseményeinek átélése, emberi és társadalmi 

igények bejelentése, hanem a létezés egészében való jelenlét átgondolásának poétikai 

alkalma. A költő Tao te king című, 1931-ben írott versének szavaival: „igaz egész csak 

ellentéteiddel együtt lehetsz”. Szabó Lőrinc verseinek sokak által dicsért formai erőssége: 

ennek a sokféleségnek az összefogása a kompozícióban. Sokat emlegetett merész poétikai 

szabálytalanságai: a változtathatatlannak látszó rend szabályain ütött sebek; az 

üdvözülésért kiáltó szenvedés ziháló jajdulásai. Mintha századunk világirodalmának

olyan nagy lírikusai vitatkoznának ezekben a költői szólamokban, mint Gottfried Benn és 

T. S. Eliot, akiket ő maga is fordított. Verseinek többféle olvasata érvényes lehet, mégis, 

azt hiszem, a többféle tendenciájú olvasatnak egyszerre való megjelenítése adhatja a 

Szabó Lőrinc-i költészet világirodalmilag is érvényes jelentőségét. 

Ha költői alakját imigyen látom föltűnni, életműve a huszadik századot leginkább 

reprezentálók közé tartozhat. Azt a századot szólaltatja meg, amelyben minden 

következetes törekvés éppen önmaga ellentétére váltott át; ahol a kimondott szó a 

megfogalmazásba fogás pillanatától máris mást fedez; a tett pedig oly sokszor élt 

ellenkezésben az erkölccsel; és az ember végső menedéke, a magány is újabb 

kiszolgáltatottság terepévé lényegül át: „Magányod barlangját kard kutatja át” – írja 

1931-ben a Politika című versében. Minden látványosan önmaga ellentéteként is létezik. 

Egyidejűleg is, de utólag szemlélve még inkább. A költő is keresztúton áll, mint 

évszázadának emberisége. 

Születésének véletlene úgy hozta, hogy egyidős volt a huszadik századdal. A század 

poklaiból visszatekintve ‘boldog békeidőknek’ nevezett időben született, 1900. március 

31-én. Az Osztrák Magyar Monarchia egyik megyeszékhelyén, Miskolcon, a század 

elejére ipari központtá és vasúti csomóponttá alakuló vidéki városban. A 

vasútállomáshoz közeli, széphangzású Újvilág utcában, egy, csak csúfnevén emlegetett, 

zajos kocsma szomszédságában született. Mára a kicsiny házak eltűntek, a helyén épült 

lakótelepen a költőről elnevezett sétány és a nevét viselő általános iskola utal a száz éve 

történtekre. Véletlenül született itt. Ugyanis édesapja mozdonyvezető volt, közel akart 

lakni az állomáshoz, de mivel szükségszerű pihenésében zavarta a zajos környezet, ezért 

nemsokára továbbköltözött a család. Különben is szinte évenként másik városban laktak, 

az apát más-más telephelyre vezényelték. 

A költő ősei kálvinista papok és tanítók voltak. A protestantizmust és a magyarságot a 

harmincéves háború idején védelmező Bethlen Gábor erdélyi fejedelemtől a család 

nemességet is kapott, gáborjáni előnévvel. Mivel mesterséget jelentő vezetékneve 

családnévként igen gyakori, a költő felmenői a ritkának számító Lőrinc keresztnevet 

társították hozzá, sőt gyakran használták megkülönböztetésül nemesi előnevüket is. A 

költő maga is első publikációin még G. Szabó Lőrincként szerepel. Édesapja elhagyta a 

családi tradíciót, nem akart latinul tanulni, kibukott a középiskolából, így lett megbecsült 

mesterember, akitől fia – a Tücsökzene kései tanúsága szerint – megtanulhatta a dolgok 

és tények tiszteletét. A költő elődei anyai ágon Lengyelországból politikai okokból 

elmenekült, az új hazában is balsors üldözte, elszegényedett nemesek. Nagyapja már 

„ezermester volt, gépész;” de ,,ősei Lengyelországból jöttek, valahogy / a trónhoz is 

közük volt” – imigyen szedegette össze a költő az Anyám mesélte című versében a 

családi legendát. 

Az elemi iskoláit Miskolcon kezdi, Balassagyarmaton folytatja és Debrecenben végzi, 

ugyanitt, az egyik legmagasabban kvalifikált kálvinista középiskolában, a Református 

Főgimnáziumban ismerkedik meg a magyar és a világirodalom jelenségeivel, a 

természettudományok eredményeivel és az értelmiségi társasági élet szabályaival. 

Osztálytársai voltak – többek között – a fizikus Bay Zoltán és a szintén költő Gulyás Pál. 

Első, még parnasszista hangvételű verseivel a Nyugat szerkesztőjénél, Babits 

Mihálynál személyesen jelentkezik, aki verseit csak később közli ugyan, de bevezeti az 

írók akkori kedvelt találkozó helyére, a Centrál kávéházba, rövid egyetemi tanársága 

idején demonstrátorává fogadja, majd utóbb lakását is megosztja az albérletekben 

nyomorgó egyetemi hallgatóval.

Az ifjú diák már latinból, görögből (mindjárt a legnehezebbet, Pindaroszt!), németből 

és franciából fordít, jegyzeteit gyorsírással készíti, és Babits közvetlen tanítványaként 

nemsokára angolból magyarítja kiadók számára a Fitzgerald-féle Omar Khájjámverseket 

majd Shakespeare összes szonettjét, és Coleridge Ének a vén tengerészről című 

balladás remeklését. A Baudelaire-centenáriumra készülve pedig két nagynevű költő és 

műfordító, Babits Mihály és Tóth Árpád választja társául, hogy hárman fordítsák le a 

múlt századi költő gyűjteményes verskötetét, a Fleurs du Mal-t. Ez a fordítás nemcsak 

Baudelaire bemutatása, hanem a századelő magyar versnyelvének a szecessziónak 

összefoglaló emlékműve lesz. 

Első versei a Nyugat 1920. júniusi számában jelennek meg. Ekkorra már járatos a 

legújabb európai költészetben, Babits mellett – és talán ellenében is – Stefan George 

költészetét tartja példaképének és vitatkozva-tájékozott a századelőtől kifejlődő avantgarde 

mozgalmakban. Első kötete, az 1922-ben megjelent Föld, Erdő, Isten ritka 

elismerést vált ki. Még külalakját is külön méltatja a Nyugat: hiszen a híres Kner kiadó és 

nyomda egyik legszebb kiállítású kiadványa. Költőileg is szerencsésnek mondható 

csillagállás alatt indul: egy történelmi katasztrófa sújtotta környezetben poétikailag 

érvényesen tudja egyszerre megéreztetni az emberi kiszolgáltatottságot, a fiatal ember 

pánerotizmusát, és a létezés rendjében való tájékozódást. 

A kötet még Babits baráti védettségében, ifjonti szerelmek és egyetemi társasági élet 

sikerei idején keletkezik. Megjelenése pillanatában ez a védettség már a múlté. A 

fiatalember fokozatosan elveszíti mestere barátságát. Menyasszonyát, Tanner Ilonkát, a 

később felvett nevén Török Sophieként ismert költőnőt Babits veszi feleségül, és ez a 

kezdetben baráti hármasság egy életre szóló személyes ellentét forrása lesz. Egyetemi 

tanulmányait abbahagyva a fiatalember megnősül, családfenntartó lesz, akire rászakad 

az értelmiségi nyomor. Állást vállal Az Est-lapoknál, előbb hírek gyorsírásos lejegyzője, 

majd stílusszerkesztő. Az Est-lapok konszernje az első világháború után szerveződik: egy 

bulvárlap, Az Est újgazdag tulajdonos szerkesztője megvásárolja az ország két nagymúltú 

liberális lapját, a Pesti Naplót és a Magyarországot, majd az Athenaeum könyvkiadót és 

nyomdát. Ezzel létrejön a főváros legjelentősebb sajtóhatalma. Szabó Lőrinc előbb Az 

Est-nél dolgozik, majd 1926-27-es másfél éves megszakítás után a Pesti Naplóhoz hívják 

vissza, végül 1928. őszétől 1944. végéig a Magyarországnál lesz olvasószerkesztő. Mikes 

Lajos 1922. május 6-tól megindítja Az Est konszern három lapjára kiterjedő irodalmi 

rovatot. A költő számára így hosszú ideig Az Est-lapok nemcsak munkahelyet, de 

publikációs lehetőséget is jelent. 

Ekkortól szerveződik a költő kalandokkal teli szerelmi élete is. A rövidebb-hosszabb 

viszonyok mellett 1924 végétől előbb titkos, majd 1928 nyarán egy drámai feltárulkozás 

során a feleség számára is nyilvánvalóvá váló kapcsolata kezdődik felesége legjobb 

barátnőjével. Vékesné Korzáti Erzsébet utóbb kiválóan képzett individuálpszichológus 

nevelőnő, aki az ostrom idején példás érzékenységgel menti a megrázkódtatásokon 

keresztülment zsidó gyermekeket, és ezért utóbb Jeruzsálemben, a Jad Vasemben 

emlékfát ültetnek fia és az ő tiszteletére. Ekkor még egy jól menő fehérnemű kereskedő 

hitvese, az évtized végére csőd szélén álló kereskedő válófélben lévő felesége. A költő 

házasságának történetével a Harminchat év című posztumusz levelezésgyűjtemény 

ismertet meg, szerelmi kapcsolatát A huszonhatodik év című (1950–1951-ben írott) 

szonett ciklus és a Huszonöt év címmel a mostani könyvhétre megjelenő 

dokumentumkötet örökíti meg. 

A minden fiatal nemzedék életében elkövetkező mester (ez esetben: Babits) és az

elindító folyóirat (ezúttal: a Nyugat) elleni, (az akkori fiatalok esetében 1923-tól érő) 

szokásos generációs szervezkedésnek Szabó Lőrinc lesz egyik vezéralakja és 

folyóiratuknak, az 1927-ben meginduló Pandorának a főszerkesztője. A folyóirat 

története szintén a szokásos: a már összevont ötödik-hatodik szám után anyagi okokból 

és a résztvevők közötti széthúzás következtében megszűnik, adósság és másfél éves 

munkanélküliség marad a vállalkozás személyes következménye. 

Ennek az időszaknak a kötetei a Kalibán (1923), Fény, fény, fény (1926), A Sátán 

Műremekei (1926) címűek. Stefan George klasszikus modernsége, a Kurt Pinthus 

szerkesztette Menschheitsdämmerung című antológia avant-garde-ja és – Rába György 

érzékeny megfigyelése: – a görög kardalok hatására olyan monológ-verset alakít, 

amelyben a szociális feszültséget és a korszak kulturális züllését feloldandó egybefog 

egyfajta Vezér-képzetet és a Költő alakját, mint azt éppen a George-kör ideológusa, Max 

Kommerell mutatja be a Hölderlinnel záruló klasszikus német költészetre hivatkozva. 

Szabó Lőrinc szociális elégedetlensége következtében a „legyen a költő hasznos akarat” 

ars poeticájával eljut a „Kellenek a Gonosz fegyverei!” szélsőségéig: versében perverz 

gondolati ellenkezéssel – borzadva, de hódolva is – idézi Kalibánt (1923), a könyvégető 

modern technikust, és velemondja egy elképzelt Vezérrel, – T. S. Eliot Coriolanustöredékeivel 

egyidőben – világmegváltásra felkészülő hatalmi programját (1928). Hogy 

mindjárt kétségbe is vonja mindezt! A kor európai expresszionista verseitől 

elkülönböznek az ő versei, ugyanis a lázadás messianisztikus, jövőt szolgáló hivatásában 

nem hisz a költő, a változtathatatlanság feltételezésével írja néptribuni indulatú verses 

szónoklatait. 

Később, megújult költői horizontjáról átdolgozza a húszas években keletkezett verseit. 

Mégis, az ekkori versek hozzájárulhattak Szabó Lőrinc költői megújulásához, a bennük 

felhalmozódó ellentmondások a világlíra folyamatába kapcsolhatták a költőt. 

Hangsúlyoznom kell: nem szöveghatásról, hanem a világirodalom egymást nem ismerő 

alkotóinak egymástól független kísérleteiről van szó, amelyek csak mai horizontról 

munkálnak össze világirodalmi értékű eredmények alakításában. Olyan költői kísérletek 

jelennek meg, amelyek végeredménye alapvetően megváltoztatja a költészet 

hagyományos kérdező-horizontját. 

Az 1932-ben megjelent Te meg a világ kötet verseiben, Stirner szélsőséges 

individualista filozófiájától is ihletetten, a személyiség szenvedélyes szabadságharcát 

vívja a költő. Sokak megítélése szerint ez a kötet jelenti – József Attila Eszmélet körüli 

verseivel egyetemben – a század magyar lírájának csúcsteljesítményét. A kötet világa 

olyan konok és következetes költői megszólalás, amely állandó igazságra törekvésével 

éppen az egy Igazság létezését kérdőjelezi meg; a költői pálya beteljesítése ellenére azt 

tudatosítja, hogy az ember nem érhet el semmilyen teljességet; a hit szolgálatában álló 

kálvinista papi nemzedékek neveltjében éppen e kötet során bicsaklik meg a hit: Istenhez 

vágyódását a tények rideg tisztelete utasíttatja vissza minduntalan. Ebben a kötetben 

rögzül az a poétikai gyakorlat, amelyet dialogikus költői paradigmának nevezhetünk. A 

művön belül poétikai különböztetéssel egyszerre jelenik meg egyfajta aktor és néző: ,,az 

élet színjátékában nézők és ugyanakkor szereplők is vagyunk” – ahogy Niels Bohrt idézve 

a fizikus Heisenberg rátalál a műalkotásra és a tudományos ténykedésre akkor egyként 

érvényes metaforára. A művön belül egyszerre szólal meg a változtatni akarás vággyal teli 

szólama és a változtathatatlanság tudomásulvételének törvénymondása. 

Szabó Lőrinc költészete első olvasásra könnyen érthető. Éppen ezért könnyen félre is 

érthető. Ugyanakkor a nyelvi extravaganciákat kerülő, grammatikai pontosságú

mondatformálás és a hagyományos formálású versalakzat éppen az ellentmondásosság 

megjelenési formája. Az állítás-kétségbevonás-tagadás egyszerre való jelenlétét biztosítja 

a versben. Nála nem a szöveg folyamatossága rejti az ellentmondást, hanem a szöveg és a 

poétikai alakzat egymást keresztezése. A sor és a strófa nem az elbeszélés kiegészítője, 

hanem éppenhogy megszakítója. A mondat az ő versében sohasem esik egybe a sorral, 

hanem sorközi metszettől metszetig tart. Sőt még a görög klasszikus verselési 

jellegzetességek sem a sor formájában jelennek meg, hanem azok is metszettől metszetig 

érvényesek. Így sajátos sor-mondat aszinkron jön létre. A jambusi jellegű sor szétvágja a 

mondatot, a rímek hangzatosan egyfajta recitálást biztosítanak, a mondat ugyanakkor az 

enjambement-ok segítségével a sorok között alakul, sokszor klasszikus metrikai 

formákkal erősítve. 

Költői és versfordítói rangja a Te meg a világ kötet megjelenésétől nyilvánvalóvá 

válik, ezt mindegyik politikai rezsim – élete végéig – végül díjakban is kifejezni 

kénytelen. Egy 1944-ben írott levelében erről így vélekedik: „Úgy látszik, hogy »poésie 

pure« felfogásomat ma, jobb és bal, legalábbis ami ebből az én személyemet illeti, értené 

és méltányolná.”. Ezt a személyes szellemi pozícióját kései emlékezéseinek, a Vers és 

valóságnak kiadás előtt álló folytatásában ekként határozza meg: ,,1932–37 táján 

lélekben erősen érintett az úgynevezett népi gondolat. Azután már senki, semmi. Kivéve 

a zenét és a szerelmet”. Ezzel a állásfoglalással egyértelműen szembehelyezkedik 

mindenfajta ideológiai hatással. A mindent meggondolás vágya és a mindenből kiválás 

kettős kényszere már élete során is, majd azt követően is számtalan félreértést alakított 

alakja és életműve körül, melynek életrajzi tisztázására éppen napjainkban nyílhat 

alkalom. Ennek egyik szép példája lesz mai ülésszakunk egyik előadása is. 

A Te meg a világ kötetet követő évtizedekben a magánember viszontagságait a költő 

ellenkező irányú tájékozódásával ellenpontozza: a Különbéke (1936), de még inkább a 

Harc az ünnepért (1938) és a személyes életrajzát követő, az emberi életről fogalmazott 

eszmélkedés, a Tücsökzene (1947) verseiben. Összes versei-t 1943-ban, műfordításainak, 

az Örök barátainknak első gyűjteményét 1941-ben, a másodikat 1948-ban jelenteti meg, 

a politikai változások okozta félelemtől hajtva, versenyt futva az idővel. Ehhez 

kapcsolódik egy újabb személyes tragédia. 

A Magyar Nemzet című napilap 1950. február 16-i számában a következő 

gyászjelentés olvasható: „Vékes Ödönné született Korzáti Erzsébet hirtelen elhunyt. 

Temetése csütörtökön d.u. 1. órakor a farkasréti temető halottasházából lesz.” Ezzel a 

gyászhírrel zárult egy huszonöt évig tartó szerelmi történet, de ugyanezzel kezdődött el 

az a tragikus-gyászos-elmélkedő-eszmélkedő huszonhatodik év, amelynek során 

megszületett a címével is ezt az évet jelző mű, A huszonhatodik év 120 szonettből álló 

ciklusa. Az emlékezés során a költő végiggondolja mindhármójuk, a kedves, a feleség és a 

saját szempontjából az elmúlt negyedszázad történetét az immár megválaszolhatatlan 

kérdésnek állandó ismételgetésével: miért vállalta magára kedvese az önkéntes halált 

1950. február 12-én, szombatról vasárnapra virradó éjszaka, a Ráth György utca 54-es 

számú ház első emeletén lévő lakásában. Persze a ciklus jóval több ennél: intertextuális 

összegezés és a létezés mikéntjének meg-megújuló faggatása; a történet átgondolásának 

és időbeli újraírásának – sőt átírásának – kísérlete. 

Olyan reménytelenül létrejött alkotások ezen évtizedek versei, amelyek az egy Igazság 

széthullásának tudatában az Egyes ember igazságának védelmét mégis magukba 

foglalják, felmutatva „az Egy álmai”-t; ezáltal a költői alkotást, mint az önmegvalósítás 

még lehetséges esélyét jelentik a világháborúk és személyes tragédiák hatására a

történelmi-szociológiai célját veszítő ember számára; mindebből következően a 

hitetlenség rideg mélypontján mintha a költészet sajátos megváltást is sugallana: „két 

kezével egyszerre tart az isten / s ha azt hiszem, hogy rosszabb keze büntet, / jobbja 

emel, és fölragyog az ünnep.”. A versek megoldásokat ugyan nem adnak – nem is ez a 

feladatuk! –, de elszánt kérdéseket fogalmaznak és a felelet hiányától szenvedő keresésre 

késztetnek. A Te meg a világ kötetben kialakított dialogikus poétikai paradigma 

továbbalakítását jelenti az 1932 utáni költészete: a dialogikus poétikai gyakorlat 

klasszicizálódását. Az emberi személyiségre és történelemre összpontosított dialógus 

átrendeződik, a mikrokozmosz a makrokozmoszban méretik meg. Lehet ez ódaian 

felemelő, harmonikusan kiegyensúlyozott, vagy ennek ellentéteként a különbözést 

lefokozóan hangsúlyozó, a költői személyiségben és az emberi létezésben egyként 

megkínzó-megalázó-kiszolgáltatottá tevő. Bár mindig „magát figyeli”, egyben 

történeteknél mélyebb archetipusokat (igen gyakran a keleti filozófia meséit) keresi arra, 

hogy az ember nélküli létezés hangjait, eseményeit, tárgyait meghallja, lássa, észlelje, – 

belevonja az emberi tudatba, talán az általa is fordított Angelus Silesiusra visszahallgatva 

alakítva az elképzelt halálban való emberi létezést, mint erre Kontor István figyelmeztet 

dolgozatában, és ahogy a Tücsökzenében maga a költő is kimondja: „De, hogy a 

Mindenség is csak egy Költő Agya, úgy látszik, igaz.” Ebben akarja megtalálni azután a 

világ esetlegességeit, benne például önmagát, belőle eredezteti veszélyeztetettségét is. A 

világ viszonyítottságát figyeli: a létezésben benne lévő tudatnak a léttényekkel való 

szembesülését teszi leírhatóvá. Kortársai közül aki ezt a lépést tudatosan nem teszi meg: 

Gottfried Benn. Élete vége felé is szemére veti T. S. Eliotnak poétikai váltását, a 

metafizika bevonását a poétikába. Ugyanakkor Rilke Orpheus-szonettjeitől a kései 

Yeatsig, az Ash Wednesday utáni Eliottól a Különbéke, a Harc az ünnepért és a 

Tücsökzene Szabó Lőrincéig, a „Költőnk és kora” című kései versét író József Attilájától 

Pilinszkyig, a cantók Ezra Poundjától Weöres Sándorig talán ebben kereshető a 

harmincas és azt követő években alakuló alkotói retorika meghatározó jellegzetessége. 

A háború után a költő életmenete leegyszerűsödik: barátok vendégeként – főleg a 

Balaton partján – tölti nyarait és a világirodalom klasszikusait fordítja kiadók 

megrendeléseire. 

A gyászév megfeszített műfordítói és a gyászszonetteket alkotó munkája 

következtében 1951. október 10-én elkövetkező első trombózisát még szinte 

észrevétlenül, lábon húzza ki, költőbarátja, Illyés Gyula vendégeként Tihanyban. 1954 

Szilveszterén a második trombózis már súlyos kórházi kezelést kíván. 1956 hosszú telén 

poliarthritiszben – sokízületi gyulladásban — szenved. 1957 őszén, amikor ismét rosszul 

lesz Illyéséknél Tihanyban, újabb trombózisra gyanakszanak. Kiderül, hogy áttételes 

tüdőrák okozza szenvedéseit. 

1956 magyarországi megújulása meghozza a költő méltó ünneplését is. Szülővárosa 

éppen október 23-án, a forradalom kitörésének napján köszönti. Így a forradalom napjai 

Miskolcon egybefonódnak a már életében is klasszikusként ünnepelt költő jelenlétével. 

Akkor keletkezik versciklusa, amelyet évtizedekig monográfiám szerkesztőjével xerox 

másolatban őriztünk – ha több helyen megvan, biztosabban megmarad elv alapján —, és 

amelyet, mihelyt lehetőség nyílott rá, a Magyar Nemzetben publikáltam. 

1957. május 13-án látja Tihanyban a holdfogyatkozást, amelyről utolsó befejezett, 

május 16-án véglegesített versét írja. Ezt még utólag elküldi a Tücsökzene új kiadását 

előkészítő neves szerkesztőnek, Domonkos Mátyásnak. A váratlanul rácsapó kór egy 

nagylehetőségű megújulást szakasztott meg 1957. október 3-án délután, öt perccel 3 óra

előtt, a Fiumei út 17. szám alatti, vezető professzoráról Gömöri klinikaként emlegetett 

kórház I. emeleti 119-es szobájában. 

A költőt a magyar irodalom, művészet és politikai élet nagyságainak pantheonjában, a 

Kerepesi úti temetőben helyezték örök nyugalomra október 8-án, nagy állami 

tiszteletadással. 

A kimért hivatalosságtól elkülönülve, a ravatal mellett rövid, a résztvevők számára alig 

észrevehető pillanatban barátai vélekedését Illyés Gyula, utolsó éveinek legjobb barátja 

fogalmazta meg: „Barátaid, küzdőtársaid megbízásából és kívánsága szerint mondok 

búcsút, kedves Lőrinc. Mindazok nevében, akik képtelenek fölfogni, hogy nem vagy, 

mert régtől fogva jól tudják, hogy ki voltál és ki leszel: halhatatlan szellem, a 

legnagyobbak közül való. Se veszteségünket felmérni, se fájdalmunkat kifejezni nincs 

méltó szó. Köszönjük, hogy életünk alkotórésze lettél. Nyugodj békében.” Barátai és 

küzdőtársai ettől kezdve, minden évben halála pillanatában tisztelgésre felkeresik sírját 

azóta is. Velük együtt a tisztelők újabb és újabb nemzedékei. A róla elnevezett – és 

mindinkább szaporodó számú – iskolák láncolatának küldöttségei. 

Életműve fennmaradt szövegeinek lassan teljes kiadásával kézbe vehetővé válik. 

Életében, de a halálát követő időben is az újabb és újabb generációk a maguk különböző 

horizontjáról olvasva és újraolvasva győződnek meg költészetének poétikai értékéről. Az 

akadémia támogatásával a Miskolci Egyetemen létrejött Szabó Lőrinc-kutatóhely olyan 

tudományos műhellyé fejlődhetett, amely úgy vált a filológiai kutatás centrumává, hogy 

egyben Szabó Lőrinc költészetének történeti, és poétikai értelmezésére is vállalkozik. 

Évtizedek óta úgy nevelem tanítványaimat, hogy ennek az életműnek egyszerre végezzék 

szöveg- és adatszerű feltárását és mindig újabb és újabb szempontok szerinti 

értelmezését. Legyen a filológia – több évezredes hagyományait követően – egyben a 

szöveg rejtelmeinek is feltárója. 

Tisztelt hallgatóim! Pályaképet szerettem volna adni ez ünnepi alkalomból, egy kicsit 

a múlt századi klasszikus méltatások példáját követve e megszentelt falak között. Most 

hogy végére értem szövegemnek, látom, hogy a kép csak a pálya egyes pillanataira 

vezethette a figyelő tekinteteket. Belátom, amit a költő maga is átélt az életrajzát is 

követő számvetés, a Tücsökzene végén: ,,így a leltár is töredék”. De vígasztalom is 

magam, szintén a költő szavával: 

A szín forog, és amit elhagyok, 

egészítse ki a ti álmotok. 

Ritoók Zsigmond 

Szabó Lőrinc és az antikvitás 

Annak, aki egyszer majd ki fogja dolgozni azt a témát, amelyet én címül választottam, 

legalább három kérdéskörrel kell foglalkoznia. 1. Az egyes, ókori szerzőktől fordított 

költeményeknek a fordításokat az eredetivel összevető elemzése. Nemcsak azoké a 

fordításoké, melyek bekerültek az Örök barátainkba, hanem az abba be nem kerülteké 

is, mint amilyenek a fiatalkori Sapphó és Pindaros fordítások. 1 Olyan elemzésekre

gondolok, mint amilyeneket Rába György adott 

A szép hűtlenek c. kötetében. 2. Az egyes fordítások fejlődéstörténete. Köztudomású, 

hogy Szabó Lőrinc szenvedélyes átdolgozó volt: Mit változtatott, miért, eltolódott-e a 

hangsúly ennek folytán valamilyen irányba? Olyan vizsgálatokra gondolok, mint amilyet 

Fodor Géza végzett Vas István Galuppi toccáta fordításának különböző változatait 

illetően. 2 És végül 3. Fordítói és költői életmű kapcsolata, ahol is az utóbbi (életmű) 

mindkét eleme egyaránt fontos. Hiszen Szabó Lőrincnek a fordítás nemcsak költészet 

volt, mű, hanem élet is. A Werther-fordítás élményéről szóló vallomásra gondolok (bár 

az Athéni Timon-fordításról szóló verset is idézhetném, és hozzá a Timon sírfelirataként 

hagyományozott görög epigramma fordítását 3 ): 

Hat héten át tested börtönében 

mentem veled a halál felé, 

„szörnyű sorsod” percről-percre éltem 

úgy megkínzott, mint a magamé. 

… 

Hat hét alatt összekeveredtünk, 

tudtam, mi lesz, s tudtam, hogy miért 

… 

árnyad vérét, mint egykor magából 

most belém adta alkotód, 

és sok mindent elmondott, amit nem 

mert vagy tudott volna az utód. 

Hogy a fordítás értelmezi az életet vagy fordítva – ki tudja. A vers címe is: Werthert 

fordítva és mindig. Valahogy így „keveredett össze” az antikvitással is, annak alakjaival, 

istenekkel és költőkkel. 

Kalypszó istennő volt. „Rejtelek!” 

„Titkollak!” súgta, és ez lehetett 

ez az ígéret a nevében a 

legfőbb varázs; a Szerelem maga 

vállalt s biztatott, hogy nem árul el. 

Egybe is kötöttem mindenkivel, 

aki nő volt, szép s ismeretlen. Óh 

hány sugár szőtt, s hányat te, ragyogó 

káprázatom! Ha a Nemzetiben 

új csillag tünt fel, dobbant a szivem, 

mint te, az is csak név volt, puszta név, 

de hogy nem láttam, a tény épp elég 

ürügy eggyé álmodni teveled, 

hiszen téged sem ismerhettelek, 

mégis szerettél. Kalypszó, Titok 

oh szüntelen játék, te, álmodott, 

ma is te vagy a szövetségesem… 4 

Így rázza meg még harmadik gimnazista korában a tizenhároméves gyereket Sophoklés

olvasása, az Oidipus, nem tudja letenni, mikor reggel belekezd, azt olvassa mosakodás, 

azt öltözködés közben, hogy végül, reggelijét is felejtve rohanjon az iskolába 

futva és zihálva, nem 

bánva, hogy orra bukom, végig a 

Nyomtató utcán, már az iskola 

folyosóján, a padban: nem tudom 

hol jártam… De! Kivül magamon! 5 

Kalypszót egybekötni mindenkivel, aki nő itt és most, és önkívületben kilépni az itt és 

mostból Sophoklést olvasva: Ez a kettősség határozza meg Szabó Lőrinc és az antikvitás 

viszonyát, s talán mindenkiét, akit az antikvitás megérintett, ha nem tudja is így 

kifejezni, és főképp ha ebből a viszonyból nem születik is olyan fordítói életmű, ha ez a 

viszony nem tárgyiasul is úgy, mint Szabó Lőrinc esetében. 

Bekötni és kilépni, közelhozni és közelmenni: Ez a kettősség határozza meg ezt a 

fordítói életművet. Erről van természetesen minden nagy fordító esetében szó, de az 

arányok nem mindig egyformák. Csak a két leghatározottabb álláspontra utalok, a 

Pázmányéra – úgy kell fordítani, mintha a fordított mű eleve magyarul szólalt volna 

meg 6 – és a Devecseriére – attól megkímélhetem az olvasót, hogy görögül olvasni 

megtanuljon, de attól nem, hogy megtanuljon görögül gondolkodni. 7 Nem érdemes 

azon vitatkozni, hogy melyik elv a helyesebb, tiszta képletek különben sincsenek, s 

mindkét elv alapján születtek nagy fordítások. Nem kétséges, hogy Szabó Lőrinc 

műfordítói gyakorlata a pázmányi elvhez áll közelebb, de ő sem tiszta képlet. 

Közelhozni. Jellemző a mitológiai, földrajzi, régiségtani anyag lehető csökkentése a 

fordításokban, hiszen a költemény a fontos, s ha közben magyarázó jegyzetekhez kell 

folyamodni, hova lesz a költészet varázsa? Ez a csökkentés többféleképpen történhetik. 

Történhetik egy-egy név, de esetleg, mint a cirkuszi jelenetet leíró Ovidius-költemény 

esetében, egész szakaszok elhagyásával; 8 a név lefordításával (Aphrodité: Szerelem), 9 

vagy helyette magyarázatnak a fordításba iktatásával: Minos helyett „isteni biró”, 

Zephyrus helyett „tavaszi szél”, Eurus helyett „vad szél”. 10 Ez az értelmezés lehet 

némileg modernizáló: Gratia vagy Nympha helyett „tündér”, 11 néha erőteljesen 

anakronisztikus, de szellemes: Athéna úrnő helyett „mennyei szent szűz” 12 (végtére 

Athéna is szűz), és lehet az ókori olvasó számára azonnal érthető, de az átlagos olvasó 

számára esetleg nem világos, lábjegyzetet igénylő utalás helyett a név kitétele (is): a 

három nővér fonala helyett „a Párkák”, ’bortöltő’-höz a Ganymédés név hozzáfűzése. 13 

Van eset, amikor más képet használ. Meleagros olajtól ázott koszorúról beszél, 14 ami az 

ókori olvasó számára világos jelentésű volt: a koszorú (virágfüzér) a lakomázó olajjal 

megkent fején volt, tehát már használt, nem friss. Mai olvasónak ez magyarázatra 

szorulna, ezért a fordítás egyszerűen „tegnapi rózsafüzért” mond. 

Ez a „közelhozás” és „mitológiátlanítás” olykor persze vitatható. Az még csak 

elfogadható, hogy a cirkuszi játékot rendező praetor az Ovidius-fordításban „a mező 

kapitánya” lesz, 15 s kétségtelen, hogy a római consul tisztsége is magyarázatra 

szorulhat, de a consule Manlio kifejezést „Manlius elnöki évével” visszaadni talán 

túlzás. 16 

Szabó mindamellett nem gépiesen jár el, tudja jól, mikor kell a kevésbé ismert

mitológiai vagy földrajzi neveket is a fordításban megtartani, mikor kell közelmenni. 

Horatius az Ódák második könyvének utolsó ódájában arról beszél, hogy messze 

földeken is ismerni fogják, s a messzeség jelzésére felsorol egy csomó földrajzi nevet. 17 

Ha ezek a mai olvasó számára nem is mind ismertek, éppen ismeretlenségükben az 

ismeretlen messzeséget érzékeltetik. És míg az előle őzként menekülő Chloéról szóló 

költeményben, ebben a szenvedélyt könnyed játékosságba burkoló alkotásban az 

oroszlán ’Gaetulus’ jelzője a fordításban elmarad, 18 itt az afrikai táj jelzésére ki van téve, 

s még csak afrikai-ra sincs érthetősítve. Ugyancsak bővölködik mitológiai és földrajzi 

nevekben az Ódák I. könyvének két versszakból álló Venus-hivogatása. 19 A fordító itt is 

minden nevet megtart, nem „tündér” sem a Gratia, sem a Nympha, mert az isten-idézés 

egy kicsit varázsének is – a fordítás ezt a hangulatot azzal is sugallja, hogy Glycera 

lakásának ’ékes’ jelzőjét „varázs-szép”-pel adja vissza – s a varázsformulák, ráolvasások 

nem kell, hogy mindig egészen érthetőek, értelmesek legyenek. 

A közelhozás és közelmenés azonban nemcsak nevek és tárgyak vonatkozásában 

figyelhető meg, hanem a nyelvben, a stílusban is. Szabó ritkán lépi túl a nyelv adta 

kereteket – bár erre is akad példa, mint a „hegyek legormát sujtja a villám” a Liciniusóda 

fordításában 20 –, nem alkot tükörkifejezéseket, hanem eltalálja, hogy a magyar 

nyelv adottságai közt maradva hogyan lehet az eredeti árnyalatát, képét, képzettársítását 

visszaadni. Delliust Horatius arra biztatja, hogy őrizze meg lelke nyugalmát a „meredek 

dolgokban” is. A kifejezés nyilván egy homérosi fordulatra (’meredek veszedelem’) utal. 

A fordítók elkerülik ezt a fordítást, talán mert szokatlannak, merésznek érzik. Szabó 

fordítása „ha balsors tornyosodik reád” visszaadja a „meredekséget” érzékletesen és – a 

viharfelhők tornyosodására gondolva – természetesen. 21 Egy másik költeményben, 

melyben Horatius ironikus lemondással búcsúzik a szerelemtől, végül így fohászkodik 

Venushoz: Felemelt ostoroddal érintsd meg egyszer a szemtelen Chloét. Szabó: „Emeld 

Chloéra ostorod: csipj jól oda egyet a kis pimasznak”. Csípj oda: ez ugyanaz, mint érintsd 

meg, de mennyivel kifejezőbb, és mennyivel elegánsabb, mint mondjuk az, hogy csapj 

oda. 22 Még egy horatiusi példa: Csak az nem jut az örökös kezébe – mondja a költő –, 

„amit kedves lelkednek adtál”. Ez megint homérosi ízű fordulat. Szabó nyelvileg nem 

pontosan, de ugyancsak egy klasszikus, de magyar klasszikus szöveget idéző szóval 

fordít: 

„Az nem jut csak a kapzsi utódra, amit magad élsz fel, te magad és feleid”. 23 Látjátok 

feleim… 

Sajátos fordítói megoldás, mikor Szabó nemcsak szószerint fordít, mint pl. a 

Bandusia-forráshoz szóló költeményben, ahol a lymphae desiliunt magyarul így hangzik 

nála: a víz „ugrándozva siet alá” 24 (egy fordító sem adja vissza így!), hanem az 

etimológiai értelmet bontja ki. Közismert példa a híres catullusi kétsoros, az Odi et amo 

esetében az excrucior „keresztre feszít”-tel való visszaadása, 25 de ilyen a Mimnermosfordítás 

egy sora is: „Tépi mohón fiatal éve virágait a férfi és nő”. 26 Prózai fordításban: 

Milyen mohón kívántak az ifjúság virágai a férfiak és nők számára. ’Mohón kívánt’ ezt a 

jelentést adja a harpalos szóra a Györkösy – Kapitánffy – Tegyey féle szótár, megadva az 

’elragadó’ jelentését is, és van, aki elrohanó-nak értené (mint a latin rapidus), bár aligha 

helyesen. A szóban mindenesetre a harpadzó ige gyöke rejlik, amelynek jelentése 

’elragad’, ’rabol’, ’zsákmányol’. Így lesz a fordításban ’tépi mohón’, s ez nemcsak az 

etimológia kibontása, hanem az eredeti állítmány (ginetai: ’lesz’, ’megvalósul’)

dinamikus jellegének visszaadása is, ami különben elvész vagy csak kényszeredetten 

fordítható, sőt, valamit az ’elfutó’ értelméből is éreztet: tépjük sietve, amíg van. Azt már 

nem is említem, hogy Horatiust és Berzsenyit is felidézi. 

A fordításokban azonban általában is megfigyelhető a mozgalmasság érzékeltetésére, 

sőt, fokozására való törekvés: névszói szerkezetek ragozott igealakokkal való visszaadása, 

az eredeti kifejezések jelentésbeli felfokozása. Horatius új tengerárt mond, Szabó 

Lőrincnél ebből „uj orkán” lesz, ha Horatius csak annyit mond: oldalad csupasz az 

evezőktől, Szabó már azt: „Nem látod leborotvált csonkokként evezőidet”, s a hegyekre 

visszafelé folyó folyókból „égberontó vizesés” lesz, 27 de idézhetném a cirkuszról szóló 

Ovidius költemény egészét is, mely szintén izgatottabbra van átírva, mint az eredeti, 

anélkül, hogy túllépné az eredetiben rejlő lehetőségek határait. Ez is egyfajta közelhozás, 

a klasszikus visszafogottság közelebb hozza az idegesebb, túlzásokra hajlamos 20. 

századhoz. Ha Ovidius magyarul írt volna és a 20. században, valahogy így írta volna 

meg a verset. 

Ezzel a hajlandósággal függhet össze az általános helyett a konkrét, a személyes 

előnyben részesítése. Így lesz a Theokritos-fordításban a víz-ből „lavór”, a kutyá-ból 

„Bodri”, az achájokból „Odysseus”. 28 

Szabónak nem egyszer felrótták, s talán nem is alaptalan, hogy lazán kezeli a formát az 

időmértékes verselésben. Domokos Mátyásnak egyszer kifejtette, miért. Túl merevnek, 

pedánsnak érezte az időmérték szigorú megtartását, ebben a tekintetben is idegennek a 

zaklatott, modern élettől a klasszikus mértéktartást. Ez is a közelhozás egy fajtája volt. 

De tudta azt is, mikor kell a versmértéket szigorúan megtartani, mert a lazítás a vers 

lényegét sértené, mint a catullusi Miser Catulle, desinas ineptire elcsukló 

sántajambusaiban: „Elég, te őrült! Térj eszedre! Mit jajgatsz!” Hanem a catullusi egész 

sort kitöltő mondatot három rövid felkiáltásra törte szét, nem a versformát, hanem a 

mondatszerkezetet „lazítva”, téve szaggatottá, szenvedélyesebbé. 29 

Hiszen a forma nemcsak a metrikai képletet jelenti, hanem a mondatok felépítését is, 

a szórendi alakzatokat is, bizonyos kulcsszavaknak a verssor vagy a versszak 

meghatározott pontján való elhelyezését is. Ma már minden egyetemi hallgató tudja 

Borzsák István kommentárjából, hogy a Licinius-óda 15. sorában a pectus szó azért van 

áthajlással (enjambement) a sor elejére vetve, mert az előző sorokban jelzett helyes 

magatartás attól függ, hogy milyen, mennyire jól felkészített is az a pectus. 30 Szabó 

Lőrincig azonban a fordítók erre nem is figyeltek, vagy nem tartották szükségesnek a 

fordításban visszaadni, s mikor Szabó Lőrinc fordítása készült, még nem volt Borzsákkommentár. 

Itt azonban talán nemcsak fordítói pontosságról van szó. Az Örök barátaink II. 

kötetéhez írt bevezetésében Szabó a fordításokról szólva megjegyzi, hogy „szakértő fül… 

bizonyára ki fogja érezni szövegükből, hogy háromnegyedrészt már a Tücsökzene 

stíluskorszaka, nyelvkezelési sajátosságai után születtek”. Bár áthajlásokat már korábban 

is alkalmazott a költő, aki a Tücsökzenéből akár csak néhány darabot is elolvasott, tudja, 

hogy sehol oly bőségesen, mint ott. Talán a költői életmű és a fordítói életmű egy 

összefüggését foghatjuk meg ebben az apróságban is. 

Nemcsak ebben. Egy hellénisztikus görög epigrammáról szóló, még 1927-ben írt 

vallomásában nem csupán arról beszél, hogy érzésvilágában miért keltett élénk 

visszhangot ez a – különben nem különösebben nevezetes – epigramma, hanem 

mindjárt magyar verset is ír belőle, félig fordítást, félig önálló verset. 31 A formahív

fordítás azután mintha közelebb is állna ehhez a félig Szabó Lőrinc, félig Hégésippos 

vershez, mint az eredetihez. 32 Élet, műfordítói és költői életmű egységét foghatjuk meg 

ebben az apróságban is. 

Nemcsak ebben. Abban is, ahogy ötös és hatodfeles jambusoban átkölti a Kr. U. 2. 

században élt Alkiphrón egy prózai szövegét, és beleilleszti a Harc az ünnepért kötetbe, 

de nem az Örök barátainkba. 33 Hogy miért a verskötetbe és annak is miért éppen arra 

a helyére, azt a Szabó Lőrinc életmű nálam jobb ismerői tudják, vagy könnyen ki fogják 

deríteni, ahogyan Kabdebó Lóránt már kiderítette, hogy Szabó költeményeibe máshol is 

belesző ókori anyagot, így a Fiatalokhoz címűbe egy utalást az igazságosság 

thrasymachosi meghatározására. 34 Talán maga is hangsúlyozni akarta ezzel, hogy 

benne, számára a költői életmű és fordítói életmű, antikvitás és jelenkor szerves egységet 

alkot. 

És ha eddig többnyire olyan dolgokat mondtam, amiket a jelenlévők alkalmasint 

éppen olyan jól tudnak, mint én, vagy még jobban, hadd mondjak valamit befejezésül, 

amit talán nem mindenki tud. 1947 tél végén Szabó Lőrinc a vallástanár Draskóczy 

István meghívására eljött a Budapesti Református Gimnáziumba, hogy néhány tanárral 

és diákkal elbeszélgessen. E diákok közt lehettem én is. Ez alkalommal mondta el a költő 

a következőket: Debreceni diák korában előadták Aristophanés Madarak c. vígjátékát. Ő 

volt Kinésias, a dithyrambosköltő. Ez eddig közismert, hiszen fénykép is van róla. Szabó 

Lőrinc azonban akkor többet is mondott. Hadd idézzem emlékezetből az ő szavait: „Ez a 

dithyrambosköltő szaval ott egy verset, amely görögül bizonyára nagyon szép és 

dallamos, 35 én azonban magyarul nem éreztem elég dallamosnak. Ezért helyette Babits 

Uj leoninusait szavaltam: Kékek az alkonyi dombok…” 

Közelhozni. Egy nagy klasszikus görög költő egy nagy klasszikus magyar költő 

fordításában előadott szövegébe egy jelenkori nagy költő szövegét szövi bele egy leendő 

nagy költő, teljesen önhatalmúlag, hogy az ókori költő jobban hasson a jelenben. 

Klasszikus görög és klasszikus magyar, ókori és jelenkori irodalom találkozott egy jövő 

költő e tettében. „Egybe is kötöttem mindenkivel…” Van ebben a fiatalkori ötletben 

valami jelképes, az életmű egészét és egységét kifejező. 

Jegyzet 

1 Kabdebó Lóránt (Szerk.): Érlelő diákévek, Bp., 1979, 112-3; 289-5. Lefordította 

Tacitusból Róma égését (uo. 29.), de hogy ennek szövege megvan-e, nem tudom. 

2 Fodor Géza: Egy vers keresése: Holmi, 1992/4, In: Zene és színház. Bp., 1998, 371- 

90. 

3 Timon nyara (Tücsökzene); Hégésippos: Anthologia Palatina 7, 320 ~ Örök 

barátaink, Bp., 1958, II. 843. 

4 Kalypszó. (Tücsökzene) 

5 Szofoklész (Tücsökzene). Vö. Szabó Lőrinc: A költészet dicsérete, Bp., 1967, 575. 

6 A Kempis Tamás fordítás előszavában: „Igyekeztem azon, hogy a deák bötüjének 

értelmét híven magyaráznám; a szólásnak módját pedig úgy ejteném, hogy ne 

láttatnék deákból elcsigázott homályossággal repedezettnek, hanem oly kedvesen 

folyna, mintha először magyar embertűl magyarul iratott volna.” 

In: Pázmány Péter művei, Bp., 1983, 468. 

7 Bizonyosan le is írta ezt az elvet, de nem találom, hol. Én mindenesetre többször

hallottam tőle magától. 

8 Pl. Horatius: Ódák 4, 7, 23, ~ ÖB I. 28 (Torquatus);2, 3, 21 ~ ÖB I. 566 (Inachus). 

Övidius: Szerelmek 3, 2, 1-14; 19-20; 37-46; 55-56; 61-84, a többi elhagyva: ÖB I. 227- 

8. 

9 Mimnermos 1, 1 ~ ÖB I. 439, hasonlóan Bión 9, 1 ~ ÖB I. 330. 

10 Horatius: Ódák 4, 7, 21 ~ ÖB I. 28; 4, 7, 9 ~ ÖB uo. 1, 25, 20 – ÖB II. 385. 

Hasonlóképpen 4, 7, 15 prózában: Aeneas atya, a gazdag Tullus és Ancus, a 

fordításban: „régi halottak, apák, dús hősök”, az ’atya’ és a ’gazdag’ megtartásával. 

11 Horatius: Ódák 1, 4, 6 ~ ÖB I. 29; 4, 7, 5 ~ ÖB I. 28. 

12 Theokritos 15, 80 ~ ÖB I. 222. 

13 Horatius: Ódák 2, 3, 16 ~ ÖB I. 566; Theokritos 15, 124 ~ ÖB I. 223. 

14 Meleagros: Anthologia Palatina 5, 136 ~ ÖB I. 356. 

15 Ovidius: Szerelmek 3, 2, 65 ~ ÖB I. 228. 

16 Horatius: Ódák 3, 21, 1 ~ ÖB II. 748. 

17 A fordítás ezeket megtartja. 

18 Horatius: Ódák 1, 23, 10 ~ ÖB I. 226. 

19 Horatius: Ódák 1, 30 ~ ÖB II. 120. 

20 Horatius: Ódák 2, 10, 11-12, ~ ÖB I. 534. 

21 Ódák 2, 3, 1 ~ ÖB I. 565. 

22 Ódák 3, 26, 11-12 ~ ÖB II. 761. 

23 Ódák 4, 7, 19-20 ~ ÖB I: 28. 

24 Ódák 3, 13, 16 ~ ÖB II. 83. 

25 Catullus 85 ~ ÖB I. 361. 

26 Mimnermos 1, 4-5 ~ ÖB I. 439. 

27 Ódák 1, 14, 1-2 ~ ÖB II. 731; 1, 29, 10-11 ~ ÖB II. 499. 

28 Theokritos 15, 17; 43; 61 ~ ÖB I. 219-21. 

29 Catullus 8 ~ ÖB I. 362. 

30 Horatius: Ódák és epódoszok. A szöveget gondozta, bevezetéssel és jegyzetekkel 

ellátta Borzsák István. Bp., 1975, 225. 

31 Szabó Lőrinc: A költészet dicsérete. Bp., 1967, 540-3. „Saját belső magatartásomra 

ismertem a régi sírfelirat lelkében.” Eredetileg: Az Est 1927. július 21. 

32 Hégésippos: Anthologia Palatina 9, 276 ~ ÖB I. 952. 

33 Alkiphrón 4, 9. Szabó Lőrincnél: Petale hetéra levele Szimaliónhoz. 

34 Kabdebó Lóránt: Útkeresés és különbéke. Bp., 1974, 400, 13. j. 

35 A vers Anakreón egy költeményének átköltése: Madarak 1372, vö. Anakreón, 375. 

Kulcsár Szabó Ernő 

EGY KISAJÁTÍTHATATLAN KLASSZIKUS 

— Szabó Lőrinc a líra hatástörténetében — 

Az irodalmi megújulások egészen másként zajlanak le 

az egyik korszakban, mint a másikban. (...) Ma az irodalomba nem 

kapcsolódnak bele egy éppen kitörés előtt álló forradalomirodalmon kívüli erői.

(Szabó Lőrinc, 1934) 

Bár hatástörténeti fordulatot a maga pontszerűségében sehol nem lehetett még 

tettenérni, ugyanakkor máig sem született igazán igényes költészettörténeti koncepció e 

fordulatok elismerése nélkül. Jelenleg közel állunk ugyan annak vélelmezéséhez, hogy a 

modernség „fölgyorsult” története olyan tovagördülő kerékhez (Jauß) hasonlít, melynek 

forgásában szinte eliminálódnak az ilyen fordulópontok. Mindez azonban ismétcsak egy 

olyan korszakküszöb felől mutatkozik a föltárhatatlan váltások sorozatának, amely 

úgyszólván rákényszerült arra, hogy – megelőzöttségének tapasztalatát az utólagosság 

tudatosításán keresztül földolgozva – elsősorban valaminek az örököseként értse meg 

önmagát. Mármost ha a modernség lezárulásával hozzuk kapcsolatba ennek az új 

korszakküszöbnek a jelzéseit, láthatóvá válik annak mikéntje is, ahogyan az élő irodalom 

újraírja önnön előzményeinek történetét. S noha az „újraírás” itt legföljebb a 

szinekdochikus érvénnyel jelöli annak a folyamatnak a kölcsönösségét, amely 

hatástörténetileg a hagyomány új arculatának megmutatkozását mindig a jelen új 

önmegértésétől teszi függővé, nyilvánvaló, hogy a mostani korszakküszöb 

tapasztalatának visszaható poetológiai potenciálja maga is olyan természetű, amelynek 

nagyon is számolnia kell saját önmegértése gyors meghaladhatóságával. 

Talán elegendő itt arra utalnunk, hogy míg a magyar lírában is eldöntetlennek 

mutatkozott a későmodernség lezárulásának hogyanja, távolról sem volt egyszerű állást 

foglalni abban a kérdésben, melyik irányba „dől el” a század második felének egyik 

legnagyobb költészettörténeti dilemmája. Az nevezetesen, hogy míg a negyvenes évek 

legjelentősebb költészeti alkotása kétségkívül a Tücsökzene volt, a további folyamatokra 

nézve kezdeményezőnek mégis az Újhold hermetikus poétikai líramodellje bizonyult. A 

modernségből kilépő új magyar líra praxisa mára azonban inkább annak tapasztalatát 

erősíti meg, hogy az Újhold költészete csak rövid távon tudta megőrizni fentebbi 

képességét. Az a hatástörténeti találkozás ugyanis, amely az ezredforduló magyar 

költészete és a négy Nyugat-nemzedékben kiteljesedett hazai modernség között ezekben 

az években megy végbe, a műfajt az újraértés olyan eseményébe vonta be, ahol az 

avantgarde poétikai tapasztalatát új nyelvi konstrukciókba foglaló későmodern líra adja 

tovább a legtermékenyebb impulzusokat. Annak a megfigyelésnek a tünetértékét, hogy a 

Te meg a Világ csak az Új versekkel mérhető s Szabó Lőrincnél „limlomok valahogy 

nincsenek” (Térey János), meggyőzően támaszthatja alá például az 1972. szeptember 

emlékezettechnikájának visszafordulása a Huszonhatodik évhez. Ahhoz a ciklushoz, 

amely ugyan egyik legkésőbbi terméke a későmodern irodalmi episztémének, 

tükörszimmetrikus én-technikája azonban láthatólag annak függvényében kel új életre, 

amilyen mértékben nyelvi tapasztalattá válik a költői beszédhelyzet metaforikusságának 

stabilizálhatatlan konstrukciója. Ezzel párhuzamosan értékelődnek föl másfelől olyan 

József Attila-költemények, amelyek elsősorban egy újraértett avantgarde-technikán 

keresztül tették hozzáférhetővé az én nyelvi tapasztalatának poétikai következményeit (A 

bőr alatt halovány árnyék, József Attila, Aludj, Emberek, Reggeli fény, Jön a vihar). De 

hogy milyen termékeny ez az avantgarde hagyomány már a korai Szabó Lőrincnél is, 

elegendő emlékeztetnünk egy 20-as évekbeli, a kinn és a benn hagyományozott 

axiológiai viszonylatát különös, keresztállású figurativitásban feloldó technikai 

megoldására: 

ez a fény: te, ki táncolsz meztelenűl

s kit nem lehet soha elérnem, 

mert rejtve ragyogsz bennem, mint a tűz, 

mely feketén alszik a szénben. 

(Lidérc) 

Azt persze, hogy a magyar lírában a húszas évek második felétől fogva indult meg az 

én újraértésének folyamata, látható volt ugyan, de épp az esztétizáló hermetizmus 

személytelenítő változatának uralma miatt maradt a háttérben. Amíg ez az imperszonális 

költészet – épp a 90-es évek lírai folyamatainak tőle elkanyarodó teljesítményében – föl 

nem tárta saját hagyományátadó képességeinek korlátozottságát, Rába György, Németh 

G. Béla vagy Kabdebó Lóránt Szabó Lőrinc-értelmezései bizonyos értelemben csak az 

„alvó klasszikus” státuszában erősíthették meg Szabó Lőrinc kánoni helyét. Pontosan 

jellemzi ezt a helyzetet Németh G. Béla két évtizede tett kijelentése: „A két háború között 

indult lírikusok életműve közül József Attiláé mellé egyre inkább Szabó Lőrincé 

magasodik egyik bemérési ponttá. (...) Helyét, néhány róla szóló kitűnő tanulmány 

ellenére, igazán még ezután kell kijelölnünk.” És valóban, a 20-as, 30-as évek fordulóján 

végbement fordulat jelentőségének olyan fölismerésével van itt dolgunk, amelyet – 

minthogy nem tudhatta maga mögött a 70-es évek lírájának támogatását – maga a 

fordulat recepciótörténeti hozzáférhetősége, pontosabban, annak kedvezőtlen feltételei 

hagytak visszhangtalanul. A mondott időszakban ugyanis hiányoztak a jelzései annak, 

hogy a magyar líra mikor váltja valóra – valóra váltja-e egyáltalán – a Szabó Lőrincnél 

bekövetkezett későmodern önmegértés poétikai lehetőségeit. De a patopszichológiai és 

párttörténeti horizontban veszteglő József Attila-recepció akkori kérdésirányai sem 

ígérték annak esélyét, hogy a költő „középső” korszakának versei olyan megértésben 

aktualizálódnak majd újra, amely életre keltheti e szövegek hatástörténeti potenciálját. 

Bevonódva egy olyan élő összefüggésbe, amelyet ennek az eseménynek a poetológiai 

folytatódása tesz megkerülhetetlen költészettörténeti valósággá. Mert ne feledjük, 

szemérmes ambivalenciával ugyan, de a József Attila-filológia máig nem tud mit kezdeni 

azzal a Babits-kritikával, amely először tette beláthatóvá, miért fordul el hamarosan 

minden olyan későmodern klasszikus attól az önelégült szubjektivitástól, amely a 30-as 

évek fordulójára már csak ott „úttörő [...], ahová senki nem kívánkozik” (Az istenek 

halnak, az ember él, 1930). 

József Attila éleslátó poétikai ítélete ugyanis – középpontjában a lírai beszédnek a 

lelki „eredettől” való elválasztásával – nem elsősorban a századeleji esztétizmus 

„formaművészetére” tárt kritikai távlatot. Inkább annak a fordulatnak ragadta meg a 

centrális elemét, amely voltaképpen csak jó félszázad múltán mutatta meg a maga 

kisugárzó hatástörténeti erejét. 

Az a költészeti ideál, amely „a dolgok egyetemének lelkét” hangsúlyozza az önmagát a 

szubjektivitás felől megértő én klasszikus-modern konstrukciójával szemben, azért 

emlékeztet „a dolgokban nyugvó én-ség” (Nietzsche) megszólaltatásának 

követelményére, mert az önmagára visszareflektált vallomásosság – József Attila 

szavával – lélek gyanánt már csak valami „nyákos, üres odu”-ra képes visszamutatni. Az 

a tapasztalat tehát, amelynek értelmében Németh G. Béla a nyolcvanas évek elején még 

csak eztán elvégzendő feladatként szólt Szabó Lőrinc költészettörténeti helyének 

meghatározhatóságáról, egyfajta hatástörténeti látencia helyzetében mutatja az 

életművet. Jellegzetes eseteként annak, amikor a szaktudományi értelmezésnek még 

nem állnak rendelkezésére azok az élő hatásösszefüggések, amelyek minden filológiánál

hívebben tárják föl a kánonokat újrarendező költészettörténeti folyamatok 

tervezhetetlen, megszakításokon keresztül kibontakozó mozgását. 

Hogy persze miért késett évtizedeket a magyar lírának az az új korszakküszöbe, amely 

az önmagát itt némileg túl is élt modernség lezárása felé mutat, az alighanem arra 

vezethető vissza, hogy az üdvtörténeti humánmitológia és az irodalom nyelviségének 

esztétikai kisajátítása közti szövetség körülményesebben bizonyult fölmondhatónak, 

mint a kultúra zavartalanabb diszkurzusának színhelyein. Hiszen a kései Kosztolányi, 

József Attila és Szabó Lőrinc nevével fémjelezhető periódus meglepő világirodalmi 

egyidejűséggel tett kísérletet ennek az ideológiai kontaminációnak a felfüggesztésére. 

(Amelyre, mint minden esztétikai ideológiára az jellemző, hogy miközben egy 

antropológiai távlatban megalapozott „emberérdekű” művészet ismérveivel magyarázza 

az egységes műbeli üzenet, jelentés „kinyerésének” igényét, nem valamiféle hamis vagy 

téves gondolkodás áldozata, hanem valójában Hegel óta olyan tudás, amely épp ezt az 

általa végrehajtott torzítást igyekszik láthatatlanná tenni.) Azzal ugyanis, hogy létének 

tényét nem látta el eredeti, róla tehát leválaszthatatlan, mert „mögékérdezhetetlen” 

jelentéssel, a költészettörténetnek ez a korszakos fordulata kiemelte az embert abból a 

horizontból, ahová őt a nagy elbeszélések hol mint eredendően bűnös, tisztátalan s ezért 

szenvedés árán megváltandó tévelygőt, hol pedig mint közösségi boldogságra 

rendeltetett, ám egy utópikus tökéletesség érdekében egyénként föl is áldozható értéket 

helyezett bele. Megteremtve annak szubjektumtörténeti lehetőségét, hogy az ember 

mibenlétének értelmezésében „sem az ember dicsőítésének, sem a megalázásának 

pátosza ne uralkodjék el” (Gadamer). József Attila és Szabó Lőrinc költészetének 

líratörténeti indexe innen tekintve elsősorban tehát annak a fölismerésnek az illúziótlan 

megnyilvánításában szilárdul meg, hogy az egzisztencia ki van vonva egy olyan 

diszkurzív emberértelmezés uralma alól, amelynek értelmében a sorsot valamely 

hozzárendelt jelentés beteljesítése (vagy kudarca) konstituálná: 

Bennünk, bent, nincs részlet s határ, 

nincs semmi tilos; 

mi csak mi vagyunk, egy-egy magány, 

se jó, se rossz. 

(Az Egy álmai) 

Ne vádolj, ne fogadkozz, 

ne légy komisz magadhoz, 

ne hódolj és ne hódíts, 

ne csatlakozz a hadhoz. 

Maradj fölöslegesnek, 

a titkokat ne lesd meg. 

S ezt az emberiséget, 

hisz ember vagy, ne vesd meg. 

(Tudod, hogy nincs bocsánat) 

Következésképp az emberértelmezés így ki is kerül azoknak a premisszáknak a 

hatóköréből, amelyek a „valóság” diszkurzív konstrukcióját a „sors” képződésének 

irányszerűségével hozhatnák összefüggésbe:

Nem vagyok kész? vagy összedőltem? 

A szeretet s a gyűlölet, 

melynek száz keze épített, 

alszik vagy meg is halt köröttem. 

(...) 

de tanulságnak megmarad, 

hogy az épülő ház s a rom 

egymáshoz mennyire hasonlít. 

(Harminc év) 

Persze, csak az a recepció nem hibázza el e belátások szubjektumtörténeti jelentőségét, 

amely a poétikai megalkotottság nyelvi moduszában nem az antihumanizmus szólamát 

fedezi föl, hanem egy visszahistorizálódott üdvtörténeti kód beszédmódjának 

felfüggesztését érzékeli. Az epanalepszis kifejlésének retorikája ilyenkor ugyanis 

hangsúlyosan nem az antropológiai nihilizmus irányában mélyíti el, hanem inkább egy új 

önmegértés nyitott helyzetébe fordítja át az identitás törésének tapasztalatát: 

Már tán nem is ember, 

ami vagyok, 

jót, rosszat, ahogy van, 

úgy hagyok; 

nem öröm az élet, 

nem keserűség, 

úgy nézem, unom mint 

egy idegenét. 

(Tovább) 

Mind József Attila, mind Szabó Lőrinc „szerelmi” lírájában megfigyelhető a műfaj 

újraalkotott nyelvének az a szokatlan sajátossága, hogy az intimitás kódját nyíltan 

elválasztják a 19. századi szerelmi költészet integritáshatárok közt „közvetítő” 

beszédmódjától. Ahol az én-te viszony totalizációjának vágya még egy nyilvánosan 

színrevitt beszéd kontrollja alatt állott, s ennyiben az – élet-halál kérdéseként 

megszólaltott – szenvedély nyelve sem nyilváníthatta meg a vágynak azt a formáját, 

amely az ego sérelmére támadja az én határait. Az intimitásnak az a lírai konstrukciója 

azonban, amely úgy viszi színre az integritáshatárokat sértő vágyat, mint amelyik nem 

leplezi az ego önérdekeltségét, szemlátomást a Szabó Lőrinc- és a József Attila-filológiát 

is zavarba hozta. Aminek nyilvánvaló jelzése, hogy az „önzés” ahumánus karakterében 

fölismert ellentmondást az értelmezés hol az önreflexió enyhítette szerelmi zsarnokság, 

hol pedig a vádló kétségbeesés beszédeként tudta csak föloldani (Semmiért egészen, 

Nagyon fáj, Magány). Minthogy a humándiszkurzus tematikai-, illetve 

nyelvhasználatának jelentéselvű reprezentáltsága nem észlelte a nyelvi modalitás 

kiegyenlítő kölcsönösségét, olvasatában nem is léphetett működésbe annak az a 

későmodern hatáspoétikai elem, amely a nyilvános morális indexeket módosítva vitte át 

az én-te viszony intimitásába. Azaz, ahol – Luhmann-nal szólva – olyan kölcsönösség 

diszpozíciói képezik e morális értelmezhetőség alapját, melybe a partnerek „önmaguk 

legsajátabbját adják bele és jobbítva kapják vissza azt”. Az intimitásnak ez a kívülről

szabályoz(hat)atlan új morális konstrukciója a Semmiért egészenben éppúgy nincs 

tematizálva, mint a Magányban. Ugyanakkor saját igénye szerint mindkét szöveg csak 

olyan nyelvi modalitással szólaltatható meg, amelyben – az aposztrofikus intonálhatóság 

következtében – a címzettből mindig beszélővé változó olvasó saját figuratív 

szerepváltásán keresztül tapasztalja meg a fentebbi kölcsönösség valódi mivoltát. 

A Semmiért egészen esetében elsősorban úgy, hogy a befogadó csak saját értelmezői 

aktivitásán keresztül részesül a vers grammatikai beszédhelyzetének különös, paradox 

teljesítményében. Egyfelől abban, hogy a megértés aktusában a szöveg azért képes 

maradéktalanul áttörni egy kanonizált erkölcsi szabályt, mert úgy helyezi át azt a 

dualitás viszonylatába, hogy közben nem törekszik a benne foglalt normák 

interszubjektív irányértékének megsemmisítésére. A szöveg ugyanis végig azzal a 

chiasztikus ellentétezéssel tartja fönn a külső szabályrendszer érvényét, amely egy hozzá 

képest elfoglalható pozíció függvényeként jeleníti meg az identitás szükségszerű törését 

az összetartozás mindig egyedi konstrukciójának „szabálytalanságában”. Ezzel pedig 

végsősoron egy kettős kontingencia horizontjában teszi privatív döntés ügyévé a csak 

ennek az intimitásnak a körére kiterjedő szabadság választhatóságát: 

Mert míg kell csak egy árva perc, 

külön, neked, 

míg magadra gondolni mersz, 

míg sajnálod az életed, 

míg nem vagy, mint egy tárgy, olyan 

halott és akarattalan: 

addig nem vagy a többieknél 

se jobb, se több, 

addig idegen is lehetnél, 

addig énhozzám nincs közöd. 

Másfelől a versnek már a nyitánya is olyan alternatív távlatba helyezi az összetartozás 

választhatóságát, amely nem tartalmazza jó és igaz hagyományos kontaminációját. A jó 

mint hamis, illetve a rossz mint igaz olyan átfordított értékszerkezetként érvényesül 

végig a szövegben, amelyet éppúgy nyomatékosít a kint és a bent – Szabó Lőrincnél 

szinte állandósuló – axiológiai fölcserélhetősége, mint a áldozat örömének és a 

zsarnokság kínjának egyenértékűsége. A látószögeknek ez a viszonylagosítása változtatja 

végül láthatatlan – mert rabtartó helyként immár nem identikus – börtönné a szerelmi 

„rabságot”. Amennyiben a szövegnek kölcsönözhető hang maga is szükségképpen én és 

te pozícióinak fölcserélődésével szólal csak meg, akkor a beszéd figuratív 

kívülhelyeződésének aktusában az értékpólusok cseréje is elkerülhetetlenné válik. A vers 

tehát – a Tovább külsővé tett identitásának szerkezetét ismételve – magában az 

alternáló poétikai rendszerben építi föl annak lehetőségét, hogy voltaképpen mást 

cselekedjék, mint amit mond. Azaz, a mindenért fölajánlott „semmi” látszólag 

antihumánus konstrukciója a perspektívaváltás elkerülhetetlensége folytán mégiscsak a 

„minden” pozíciójába kerül, hiszen az üzenet nyelvi átvétele maga részesül abban a 

tapasztalatban, hogy a Semmi tartalma látószögfüggő: a „világ” szabályrendszere felől 

megragadhatatlan az a jelentése, amelyet csak a recitációban átsajátított beszéd képes 

aktualizálni. Hiszen a beszéd a történés kényszerítő erejével jut egy olyan távlat 

birtokába, ahol a semminek azért lesz mégis „minden” a jelölete, mert csak a nyilvános

diszkurzusból kivontan, a saját látószögbe átfordítva „jelentésesül” egyáltalán: csak 

ebben „mondja”, hogy ugyanazt a „mindent” képes adni, mint amit a megszólítottól 

követel. A kontingens összekötöttség feltételrendszere azonban itt is a történés 

kényszerítő erejével lép életbe, amennyiben az énnel csakis akkor történhet meg ez a 

szemantikai performancia, ha a te elkerülhetetlenként fogadja el az önazonosság 

destrukcióját. 

A szerelmi líra új kódjának „üzenete” Szabó Lőrincnél és József Attilánál is azért 

bizonyult nehezen átvehetőnek, mert a két, egyébként különböző irányban kiteljesülő 

formáció egyaránt nélkülözi a megbékítő feloldás integráló horizontját. A te identitását 

támadó szerelmi „követelés” vagy „vád” szemantikai színrevitele a legjobb versekben 

ugyanis nem torkollik valamely közös, érvényesebb identitás helyreállításába. Ahogyan 

az József Attilánál is nélkülözi a kívülhelyezésben megkettőzött én-alakzatok 

egybefoglalhatóságát: 

Mozdulatlan, hanyatt fekszem az ágyon, 

látom a szemem; rám nézel vele. 

Halj meg! Már oly szótlanul kívánom, 

hogy azt hihetném, meghalok bele. 

(Magány) 

A kölcsönösség lezáratlan konstrukcióját mindkét változatban csak a „dialogikus nyelvi 

modalitás” (Kabdebó Lóránt) nyilvánítja meg. Így az kevésbé bizonyult hozzáférhetőnek 

egy hagyományosan referenciális olvasásmód számára, amely – az „igaz” és „hamis” 

közti választásba kényszerült látószög miatt – az identitástörést gyógyítani képtelen 

szöveget antihumánus jelentéshangsúlyokkal tudta csak befogadni. 

Az identitásnak az a poétikai destabilizációja, amely az én új nyelvi tapasztalatát ilyen 

metaforikus „kívülhelyezéseken” keresztül teszi hozzáférhetővé, a későmodern líra 

legegyénibb teljesítményei közé tartozik s e minőségében a korszakküszöb egyik 

legbeszédesebb megnyilvánítója. Az a tény azonban, hogy e szövegek kapcsán a recepció 

továbbra is szükségét érzi valamiféle etikai relativizmus mentegetésének, s sajátságos 

életrajzi magyarázkodásokra kényszerül, arra vall, hogy a filológia továbbra is egy 

szavatolt tudás ideológiai csapdájából szemléli – s innen érvelve akaratlanul is maga 

keveri antihumanizmus gyanújába – az ilyen „problematikus” alkotásokat. Ez a kérdéses 

értelemkölcsönző stratégia annyiban vét a költészet szelleme ellen, amennyiben mindig 

egy olyan beszéd partitúráját referencializálja, amelyet éppen a valóságrelációk 

elutasításának szándéka létesít. Hiszen a költészet nyelvét kifejezetten ez a referenciális 

társíthatatlansága óvja meg attól, hogy – a „valóság“ benyomását keltve– alávethető 

legyen egy rajta túl „szavatolt” tudás episztemológiai igazságainak. 

A költészetnek ez a poétikai szabadsága (mint a legsajátabbként hozzátartozó szabadság) 

azonban nem a világból szigeteli ki a művet, hanem az autoritatív „valóság” igazságosztó 

ellenőrzése alól teszi szabaddá. S egyben – amint az Szabó Lőrinc költészetével is 

történik – ellenállóvá is a csak a saját igazság irodalmi „visszaigazolásában” érdekelt 

befogadással szemben. A kései Kosztolányi, József Attila és Szabó Lőrinc harmincas 

évekbeli költészete innen tekintve alighanem azért került a kortárs világlíra magaslatára, 

mert a magyar modernség története során először náluk íródott be a művek nyelvi 

valóságába az irodalomnak ez a – nem politikai, nem ideológiai és nem is esztétikai 

célzatú – szubverzív potenciálja. A recepcióesztétikai megközelítés azonban némi

ezignációval azt is kénytelen valószínűsíteni, hogy — népszerűségük ellenére – talán 

még ma is ezért tartoznak a nem mindig jól értett klasszikusok sorába. 

Ferenczi László 

Hommages à Lőrinc Szabó 

Valaha, csaknem félévszázada, 1952-ben, kamaszkori, de már legendás barátom, 

megajándékozott a Te meg a világ egyik, már akkor is ritka példányával. Szabó Lőrinc 

könyve azonnal nélkülözhetetlen, baráti olvasmányommá vált, és az maradt a mai napig 

is. Csakhogy évtizedek óta nincs szükségem arra, hogy a könyvet magát is kézbe vegyem, 

maguktól jönnek a verssorok, hogy örömet okozzanak, bátorítsanak vagy kérdezzenek, 

netán megzavarjanak, és új meg új problémát teremtsenek. 

Mi más a kritika, mint benyomások racionalizálása? Az elemzés benyomások 

megfogalmazása, megörökítése, gazdagítása, tapasztalatok ellenőrzése. A kritika a 

legszubjektívebb műfaj, mondja Rémy de Gourmont, amikor azt hisszük, hogy másokról 

beszélünk, magunkról beszélünk. Magunkról beszélünk akkor is, amikor valamely 

tudományos elmélet vagy beszédmodor maszkját öltjük magunkra. Magunkról 

beszélünk, de mint Gourmont egyik olvasója, századunk kiemelkedő frankofón költője 

hozzátette: „mások problémáinak megértése saját hivatástudatunk mércéje”. 

Miért volt annyira fontos számomra Szabó Lőrinc? Ha a költő a Te meg a világ címet 

adta egyik legfontosabb kötetének, egy másikat pedig Örök baratainknak nevezett el, 

nem fogalmazhatom meg körmönfontan a kérdést. Előbb azonban az egyik 

tapasztalatomat szeretném megosztani. 

1956-ban Illyés Gyula bevezette Szabó Lőrinc válogatott verseit. A kiadás az olvadás 

jele és következménye volt. A kötet borítólapja megismertetett Bernáth Aurél Szabó 

Lőrinc portréjával. A képet az ijesztően nagy szemüveg uralja: a könyörtelen diagnoszta 

szimbóluma. 

A portré hatására verset írtam, első sorát idézem: 

„Mit tettél aggastyán? Mit tettél magaddal?” 

Tizenkilenc éves voltam akkor. Nemrégiben íróasztalomon, nem tudom, hogy került oda, 

váratlanul megpillantottam ugyanazt a borítólapot. Meglepetten kérdeztem magamtól: 

„ki ez a szimpatikus fiatalember?” 

Akkor már elmúltam hatvan, és Szabó Lőrinc ötvenhét évesen halt meg. Ami ma 

legjobban hiányzik életművéből, az az, hogy a magát szenvedélyesen és fáradhatatlanul 

dokumentáló költő nem írhatta meg a hatvanéves, a hatvanhárom éves férfi verseit. 

Lehet, hogy öreg korunkra hagy el minket az irodalom, mert érett korunk tapasztalatait 

már nem előlegezik, illetve nem magyarázzák és ellenőrzik a műalkotások. De a 

Különbéke netán mégis csak a hatvanhárom éves férfi verse is lehetne? Valahányszor egy 

új betegség vagy egy új gyógyszer nevét találom meg, valahányszor a világpolitikától vagy 

valami mástól megrettenek, Szabó Lőrinc szavai jutnak eszembe:

„Ha egyszerre tudok meg mindent, 

hogy itt mi van” 

És mind gyakrabban, utcán, vonaton vagy házban, hirtelen mormolni kezdem a 

férfikorra és öregkorra egyaránt érvényes sorait: 

„két ország határán 

mindegyiktől félve”. 

A kamasz, aki voltam, mondatokat, szentenciákat jegyzett meg Szabó Lőrinc verseiből. 

Bátorító, életmentő ítéleteket, léttapasztalatok aforisztikus összegzését, amelyek 

függetlenné váltak a verstől, amelyben leírattak. 

Közhely, hogy a legtöbb kamaszkor súlyos konfliktusokkal terhes. És én ráadásul a 

holocaustot túlélve, a kommunizmus világában voltam tizenéves. A lehetséges válaszok 

vagy védekezések egyikét Szabó Lőrinc tudatosította számomra: 

„Mi közöm az olyan világhoz, 

amelynek hozzám nincs köze?” 

(Ne magamat?) 

Mi közöm a kollektív, gyilkos elmebajhoz? Szabó Lőrinc megnyugtatóan közölte: 

„… s ami szabály 

nélkülem született”. 

Valószínűleg nagyon sokan érezték már így. És valószínűleg nagyon sokan értekeztek is 

róla, valószínűleg a Stoa öröksége. De Szabó Lőrincé volt a megfogalmazás bátorsága és 

adománya. Mert a vers gyakran ugyanazt mondja el, amit a próza, csak sokkal 

gyorsabban, tömörebben és hatásosabban. (Csupán zárójelben jegyzem meg, hogy Szabó 

Lőrinc miatt nem tulajdonítok helyi értéküknél többet Mallarmé ma annyira divatos 

poétikai nézeteinek.) 

Tudomásom szerint a világirodalomban először Lev Tolsztoj ábrázolta az Anna 

Kareninában a magányos ember bűntudatát. Az élményt, mint csaknem mindegyik 

kamasz, Szabó Lőrinc is ismerte, a Tücsökzenében utal rá. A Te meg a világ 

törvényesítette a magányt és felmentett bűntudata alól, ahogy a „tábor vagyok, gőgben, 

egyedül” Adyja is. Diktatúra idején a magány miatt bűntudatban élni – a legjobb út, hogy 

az ember a diktatúra cinkosa legyen. 

Szabó Lőrinc létélményt összegezett; és racionalizált 

„A mindenségből furcsa kivonat, 

millió véletlenből összegyültem, 

de már megszületve elkülönültem 

s most magány vagyok uj magányra mag” 

Mindenféle – olykor naponta változó – örök igazsággal már 15 éves korig 

megismertettek, egyszerűen azért, mert éltem. Két, egymást követő nagyhatalom

csalhatatlan igazságával, vallási, politikai, iskolai, családi és egyéb igazságokkal, amikor 

Szabó Lőrinc egyszerűen közölte velem: 

„az igazság idegállapot 

vagy megfogalmazás” 

(Az Egy álmai) 

Évtizedek teltek el, amíg rádöbbentem ennek a tételnek a veszélyességére, noha talán 

mindig éreztem, hogy csalhatatlanság vagy kinyilatkoztatás és megfogalmazás vagy 

idegállapot között valami másnak, valami érvényesnek is kell lennie. Hogy az igazság 

megfogalmazás vagy idegállapot, végső soron annak a romantikus tételnek egyik 

változata, mely szerint az igazságot mi teremtjük meg, szemben a klasszikus tétellel, 

mely szerint az igazság létezik valahol a világban, és azt fel kell tárni. 

Szabó Lőrincet és Montaigne-t egyidőben kezdtem el olvasni. Montaigne írja: 

„minden ember magában hordozza az emberi állapotok teljességét”, és nem ismerek 

költőt, aki – Ady kivételével – több alapszituációt jelzett volna. A Te meg a világ 

viselkedési kódex. A férfi-nő kapcsolatról, igaz, hogy a férfi szemszögéből, de legalább a 

férfiéből, Szabó Lőrinc lényeges dolgokat mondott el, magyarázott el, ismert föl. Ennek a 

tudásnak párját ritkító gazdagságát Ady és József Attila olvasóiként talán nem értékeljük 

eléggé, mert vérünkké vált, de ha a korabeli francia és angol szerelmi költészettel vetjük 

össze, rendkívüliségéről meggyőződhetünk. És egyáltalán az emberi viszonylatokról 

Szabó Lőrincnek lényegi ismeretei voltak. 

„Mindig megaláz valami, 

ha rászorulsz valakire” – írja. 

Mit tagadjam, előfordult, hogy öntudatlanul ezekkel a szavakkal vigasztaltam magam, 

majd rádöbbentem, hogy Szabó Lőrincet idézem. De valószínűleg ezeknek a szavaknak 

köszönhetem, hogy tudatosíthattam, mindig találkozom emberekkel, a holocaust idején 

is, később is, akik úgy segítettek, hogy én érezhettem magam megtisztelve. Ezekből a 

szavakból értettem meg, hogy elfogadni is tudni kell, nemcsak adni. És ezek a szavak 

figyelmeztettek arra is, hogy én is megalázhatom azt, aki rámszorul, és hogy nem 

aláztam-e meg embereket, azt nem én vagyok illetékes eldönteni… 

Az übermenschet játszó kamaszt természetesen vigasztalta, hogy „győzni nem lehet a 

tömegen”, és évtizedek teltek el, amíg rádöbbentem, hogy miért is kellene győzni a 

tömegen, és hogy az egész európai kultúra a tömegek megvetésével kezdődik, akár Mózes 

történetére gondolok, akár Szókratészére, de idézhetnék homéroszi szövegeket is. Pedig, 

ha az a makacs tömeg nem lázad állandóan ellene, Mózes talán semmiben sem 

különbözött volna a modern diktátoroktól, és aligha akad olyan etika, amely nem ítélné 

el Szókratészt, nem a szavaiért és nem is Alkibiádészért, hanem Kritiászért. 

Minden esetre – végső soron – Szabó Lőrincnek köszönhetem, hogy megértettem 

annak a kérdésnek a nagyszerűségét, amit a fáraó udvarából leballagó Mózesnek az egyik 

kis zsidó tett fel: ki jogosított fel arra, hogy ítélkezzél felettünk? Mert verstől és 

szövegösszefüggéstől függetlenné vált aforizmáiban – bármilyen veszélyesek is lehetnek 

azok ad absurdum véve – Szabó Lőrinc talán a legfontosabb kérdések egyikét feszegeti: a 

legitimitásét, azaz, hogy milyen alapon ítélkezik, uralkodik az egyik ember a másikon:

„Emberek, ti itélni mertek?” 

(Csillagok között) 

„Készült ez a könyv azért is, hogy ne legyek, ami mindjobban fenyeget, tulságosan 

egyedül. Társaságra szorulok, kedvemre való barátokra; velük beszélgetek. Magyar 

beszédük mégiscsak más, mint néma jelenlétük a könyvtárban. Segítséget, igazolást, 

bátorítást kapok tőlük, s remélem, azt adok vele másoknak. Cáfolatot sok modern és 

konzervatív elfogultságra. Helyesebb léptéket az időtlen szemléletre.” – írta Szabó Lőrinc 

az Örök barátaink bevezetőjében. 

Milyen lelkesen és gyanútlanul idéztem húsz éve ezeket a sorokat. Ma is lelkesen 

idézem, de kevésbé gyanútlanul. Mert nemcsak a szabály, hanem az időtlen szemlélet is 

nélküle, nélkülem született. 

Valaha az örökös újrakezdés költőjének neveztem Szabó Lőrincet. Egy-egy eredménye 

nem hogy megkötötte volna, hanem taszította. Csak változásaihoz volt hűséges. 

Ha olvasóját párbeszédre készteti, akkor ezt részben azért teheti meg, mert 

minduntalan újrakezdi pályáját. 

„Egyetlen testbe zárva lenni, 

mindig csak egy, soha se más, 

sehol igazi változás, 

hogy birjátok ezt elviselni.” 

A változást a művében tervezte meg, valósította meg. Ha elég gazdag és sokrétegű a mű, 

mondotta a Pikareszk festő, Rómában, 1968 őszén, az egyik általános sztrájk előestéjén, 

mindig akad egy részlete, amely nem üt vissza, és amellyel meghitten lehet társalogni. 

Az Hommages a` Lőrinc Szabó címet adtam ennek az előadásnak. Megfontoltan, 

tudatosan. Az hommages, a tiszteletadás nem védőbeszéd, nem dicsőítő ének, nem 

pályakép, de még csak nem is puszta köszönetnyilvánítás. Túlságosan is sok közöm van a 

Te meg a világ, a Különbéke, a Tücsökzene és az Örök barátaink alkotójához, túlságosan 

is sok bátorítást, segítséget, megfontolnivalót kaptam és kapok tőle, hogy nagyképű 

vállrándítással elintézzem: a magánemberhez, a publicistához semmi közöm, csupán a 

versek érdekelnek. Harmadszázada, amikor először írhattam Szabó Lőrincről, még nem 

ismertem, nem ismerhettem hitelesen legalább is gyanús politikai megnyilvánulásait. 

Ma is azt vallom, amit 1967-ben leírtam, hogy a század három legnagyobb magyar 

költőjének egyike volt, nincs egy éve, hogy a Kortársban megjelent hajdani 

tanulmányomat felvettem válogatott esszéim gyűjteményébe. Ma és itt, a Magyar 

Tudományos Akadémián elmondhatom, hogy bár költészete mindenféle erőkultusz 

radikális tagadása, fáj, hogy a magánembernek imponált az erő vagy inkább annak 

látszata. Az Hommages-ba, a tiszteletadásba, hogy hiteles legyen, ez is beletartozik… 

Tornai József 

„A győztes igazság?” 

(Szabó Lőrinc: A hitetlen büntetése)

Nemrégen előadást tartottam egyik tanárképző főiskolánkon. A fölkérés szerint Szabó 

Lőrincnek a Harc az ünnepért című kötetéről kellett beszélnem. Azzal kezdtem, hogy 

aligha érthetjük meg ezt az 1938-ban megjelent könyvet, az előző, az 1936-os Különbéke 

nélkül. Hangsúlyoztam: a jelenlegi fölbolygatott években mennyire időszerű a címadó 

költemény jó néhány sora. Az olyanok például, mint 

De valamit a sors, úgy látszik, 

akart velem: 

megmutatott mindent, de lassan, 

türelmesen 

vagy ami még ennél is jobban érvényes mai tapasztalatainkra: 

látom, sokkal több a mocsok, mint 

az ifjúkor 

sejteni bírta volna bennem 

valamikor, 

látom, milyen rútul becsapják 

a baleket, 

s hogy a balek azért balek, mert 

más nem lehet, 

s hogy az ész az érdek rimája, 

és hogy magát 

sugaras hőssé a bitang is 

hogy költi át 

Különösen az utolsó megállapítás telitalálat, mondtam, amikor a mai Saulusok Paulussá 

való átvedléseit látjuk. A költő annyira aktuális igazságot mond ki, mintha csak ma írta 

volna, s nem több mint jó hatvan évvel ezelőtt. Azzal folytattam, hogy a Harc az 

ünnepért darabjai, ha lehet még jobban illenek mostani gondjaink-reményeink közé. A 

cím szimbolikusságáról nem is beszélve, ott van az a vers, mely mindig is sokat 

foglalkoztatott, de ma még fontosabb számomra, mert másokkal együtt magam is a világ, 

azaz életünk értelmezését keresem. 

Ilyen bevezetés után fogtam hozzá a nagy, teológiainak is mondható vers, A hitetlen 

büntetésének a boncolgatásához. 

Amikor én ezt a rendkívül emberi vallomást az ötvenes években földolgoztam 

magamban, nagyjából a vallásos igazságok olyasféle fölszámolásánál tartottam, mint az 

őszinteség 37 éves Szabó Lőrince. Vagyis inkább Spinoza „Deus sive naturájában” 

hittem, mintsem bármilyen, mondjuk, keresztény teremtőben. Olvasmányaim és 

töprengéseim alapján ésszerűen akartam látni az olyan végső dolgokat, mint isten, halál, 

világ, teremtés, és ebben nagy segítségemre volt Szabó Lőrinc kiérlelt racionalizmusa. 

Az, hogy a költő a megfoghatatlan árnyékképek helyett valamiféle érinthető, látható 

dolgot, lényt követelt, fejtegettem a hallgatóknak, teljesen megfelelt annak a lényegében 

újkori természettudományos követelménynek, hogy csak az létezik, az igaz, amit

tényekkel, adatokkal bizonyítani lehet. Szabó Lőrinc sajnálkozó fölénye, de mégis 

okvetlen fölénye ebből pozitivista szemléletből eredt: 

Por és por közt porladok és benn 

istenekkel vagyok tele.... 

De nekem más kellene, nékem 

egy külső isten kellene, 

egy külső, közönséges isten, 

isten, aki úgy van, ahogy 

a fák vannak, isten, akit nem 

én, a sóvárgás alkotok, 

isten, aki nem büntet azzal, 

hogy elbúvik a vak elől, 

ilyen isten menthetne csak meg 

a halál félelmeitől 

Magyarázatomat azzal fejeztem be, hogy senki ne gondoljon holmi panteizmusra; nem, a 

költő teljesen ateista álláspontot foglal el, s emberségét az mutatja legjobban, hogy ezt a 

„hitetlen” gondolkodásmódot sajnálja, valójában veszteségnek érzi. Kitértem még arra is, 

hogy a költemény kommentárjában Szabó Lőrinc elmondja: botránytól tartott, mikor 

1937-ben, Kisfaludy Társaságbeli előadását ezzel a verssel fejezte be. Ott volt Ravasz 

László püspök, de ő is „jónéven vette” az ateista vallomást. 

Nyilván a vers őszintén gyötrődő, sőt kétségbeesett hangja, esztétikai értéke fogott 

meg mindenkit a hallgatóságban – tettem hozzá. 

Hazafelé aztán meglepő fordulatot tapasztaltam magamban. 

Az előadás alatt, sőt, a kérdésekre válaszolva is teljesen azonosultam a verssel, s most 

hirtelen és merőben másként kezdtem látni, megítélni Szabó Lőrinc isten-igényét: 

De szeretném, ha volna isten, 

ha volna, s úgy volna, ahogy 

a fák vannak, s ha itt közöttünk 

röpködnének az angyalok. 

Arra gondoltam, hogy Mózes, miután a csipkebokor képében megtapasztalta az 

abszolútot, a metafizikait, s fölhangzott bensejében a „vagyok, aki vagyok” igéje, ehhez az 

élményhez ragaszkodva azon igyekezett, hogy az új istenképet megóvja minden 

megfoghatótól, emberszabásútól. Ezért tiltotta meg Jahve ábrázolását, ezért tört ki ellene 

a törzsek lázadása, ezért kellett a bálványokat, köztük az aranyborjút is összetöretni. A 

kereszténység tanításába aztán mégis visszazúdult az antropomorfizálás sok-sok 

formája-módja az évszázadok, két ezredév folyamán. 

A judaizmus azonban, a későbbi protestántizmussal együtt következetesen vallotta a 

„ne csinálj magadnak faragott képeket” elvét; ugyanezt elmondhatjuk a 

mohamedanizmus különféle ágazatairól is. Ez a teológia súlyos csapást mért ezeknek a 

vallásoknak híveire, kultúrájára, hiszen templomaikat, palotáikat megfosztotta 

bármilyen emberalak megfestésétől, kőbe, fába, bronzba formálásától. Csak elvont

díszítőelemeket alkalmazhattak művészetükben. Félelmetes egyoldalúság, túlzás 

keletkezett ilyenformán ezeknek a népeknek a világában. A kiindulópont viszont 

mindenképpen helyes volt: isten láthatatlan, megismerhetetlen, fölfoghatatlan, 

elképzelhetetlen. Pseudo-Dionysos még a tulajdonságait is megvonta, azt állítva, hogy 

istenről legföljebb tagadó kijelentéseink lehetnek. Az alapelvet nem cáfolja, hogy a római 

és a bizánci kereszténység soha nem tagadta meg híveitől, hogy az Atyáról, a 

Szentlélekről, a Fiúról, az Istenanyáról, bibliai jelenetekről, Krisztus kínszenvedéseiről, 

mennybemeneteléről, a szentekről festmények, ikonok, szobrok készülhessenek, külső 

megjelenést is adva annak, ami a lelkekben már jelen volt, ha másként nem, 

szimbólumok formájában. Az ortodox vagy a katolikus vallás (bár ezzel gyakran 

vádolták) ettől még nem vált bálványimádóvá. Annál inkább nagy képzőművészeti 

teljesítmények táplálójává festészetben, szobrászatban mind keleten, mind nyugaton. 

Jung is azt mondja, hogy a lelki egészséget szolgálja, ha a hívő lélek kivetítheti, ami 

benne szakralitásként megképződik. Kijelenti: hosszú praxisa során azt tapasztalta, hogy 

katolikusok között sokkal kevesebb a neurotikus beteg, mint a protestáns és zsidó 

hitvallásúak között. 

Tudatalatti vagy vallási élmények ábrázolása tehát egyáltalán nem ártalmas ösztöne az 

embernek. Mert természetes. 

Szabó Lőrinc azonban mást akar. 

Azt gondolja, hogy fájdalmas tagadását csak a természetfölöttinek fizikai alakot 

öltésével tudná legyőzni: 

ha volna tündér, peri, szellem, 

s ha más nem, hát kísértetek, 

csakhogy túlmenthessük a síron 

ezt a nyomorult életet. 

Még az ördögnek is örülnék, 

és annak is, ha legalább 

örök bűnösként vándorolnék 

akármilyen poklokon át 

A nagy költemény ezután a legmegrendítőbb szabó lőrinci magasságba (mélységbe?) jut. 

Mindig azért rázott meg, mert valójában „de profundis clamavi” a kibogozhatatlan léte 

miatt panaszkodó, a zsoltároló emberi egzisztencia vagy ahogy Pilinszky mondaná, a 

magára hagyott „kreatúra” hangja: 

Valamikor felháborított 

a hazugság, valamikor 

nevettem és azt magyaráztam, 

hogy csak a féreg van s a por, 

valamikor hit volt csatázni 

a hit ábrándképeivel... 

Győztem, s most a győztes igazság 

kietlensége rémit el!

Még négy versszakon át folytatódik a flagelláns, meztelen, részvétünket elnyerő panasz, 

hogy aztán egy nagyon határozott gondolatban csúcsosodjon ki: 

és ha véremben és agyamban 

megszületik a Legnagyobb, 

még ijesztőbb, hogy mit teremtek 

s közben én magam mi vagyok. 

A költő talán nem is tudja, (nem is tudta?), milyen ravasz vers ez. Úgy győz meg az 

ateizmus, a kikerülhetetlen, cáfolhatatlan materializmus igazáról, hogy ennek nem a 

diadaláról, hanem szomorú, pusztító, sajnálatunkra méltó következményeit 

hangsúlyozza. Az ember egész élete szenvedés, az ember végül meghal s akkor még attól 

a kis istenhittől is megfosztatik, amely pedig az egek üdvösségébe juttathatná. Ezt a 

leverő gondolatmenetet húzza alá a vers vezérmotívuma, ami valamikor annyira 

megfogott, s most annál gyanúsabb lett nekem, hogy Szabó Lőrinc istent valamiféle 

konkrét, kézzelfogható, mindennapi látvány formájában szeretné megtalálni, köszönteni, 

imádni. Nyílván ő is tudta: ez teljességgel ellentétes az Elérhetetlen, a végtelen lény, a 

Deus absconditus ősi emberi fogalmával. 

Ezért állította a költészet e tökéletes csapdáját olvasóinak. Az eredmény újkori 

költészetünk egyik filozófiai verse, a csapda tehát becsapódik. 

„A rabul ejtett értelem” (Czeslaw Milosz kifejezése) aztán fölocsúdik, és eszébe jutnak 

más vallomások is, a Te meg a világ kötetből például a Boldogság sorai: 

„Boldogság!” Isten és a többi 

tündér rég meghalt benned is 

s létedből az infantilis 

reményt ma se tudod kiölni? 

… 

Nem? Nem tudod? Hát menekülj, 

bolond, és ess kétségbe! Álmodj! 

Teremts, no teremts túlvilágot! 

(Ha megbutulsz, tán sikerül.) 

Racionálisan gondolkodó ember számára élethossziglan lesz világító kinyilatkoztatás ez a 

zárójelbe tett, de annál igazabb mondat. A huszonhatodik év 107. darabjában még 

határozottabb ez a meggyőződés (A baj című versről van szó): 

Hogy nincs Isten, veled is az a baj; 

mint mindennel! Ha volna, egy kicsit 

tán használna az ész vagy a szív, 

a becsület, a munka vagy a jaj; 

öreg érdem ezt-azt, vagy fiatal 

erő tán csak kivívna valamit, 

ami nem foszlik, zsugorodik 

semmivé az agy roncs álmaival

De hát nincs (csak még nem mindenki tudja) 

Költőnk még hozzáfűzi: „Ez tulajdonképpen csak nagyon szomorú vers az Isten 

nemlétének egyre fokozódóbb tudatosulásáról és a halál borzalmáról.” A sátán 

műremekeiben, a Késő bánat című vershez mondott kommentárban is ezt olvasom: 

„Teljesen értetlenül álltam szemben a tömegek vallási szükségleteivel, gyűlöltem a 

kereszténységet. Később is emiatt foglalkoztam annyit távoli, régi vallásokkal, 

buddhizmussal stb.” A Fény, fény, fény kötet Fény című költeménye a vágyat ünnepli: 

a vágy, amit én fénynek nevezek 

és szentléleknek a hivő: 

ő táncol bennem, ő rohan, 

hasadó bimbóban az ő ereje van, 

kovában, acélban is ő, 

ő öntözi az anyagot, 

szomja éget, éhe habzsol, 

zsinórra fűzi a csillagokat, 

indul s egy szívdobbanás alatt 

új világokba kapcsol. 

S amikor ehhez még azt diktálja soha meg nem nevezett íródeákjának: „Istentől 

akkoriban még nem voltam teljesen mentes; most, mikor ezt diktálom, kietlen 

kétségbeesést érzek; de mint valami elképzelt jónak az igénye, néha még mindig 

jelentkezik a vágy a személyes Istenre; de már nagyon régen csupán lélektani Istent 

ismerek” – nyilvánvalóvá lesz számomra, hogy ezek Szabó Lőrinc utolsó szavai hit és 

hitetlenség dolgában. S ebben ugyancsak figyelemreméltó a „lélektani Isten” kifejezés, 

mert Jung is a tudatalattink, az archetípus művének, tehát velünkszületettnek tartja az 

isten fogalmát. Ami, ha elfogadjuk, annyit jelent, hogy semmi köze a transzcendenshez, 

a metafizikaihoz. Azon meg nincs mit csodálkoznunk, hogy Szabó Lőrincnek elege volt a 

korabeli keresztény világ képmutatásából, babonás tanaiból (a Hazám, keresztény 

Európa éppen elég keserű bizonyság erre). Az már sokkal meglepőbb, hogy az általa jól 

ismert brahmanista és buddhista tanok, melyek irodalmából bőven fordított 

(a Rigvédát, a hindu teremtéshimnuszt például) és költészetének szerves részeként 

földolgozott (Dsuang Dszi álma, Szun Vu Kung lázadása, „Ez vagy te!”, A kurtizán 

prédikációja), nem változtatták meg racionalizmusát, természettudományos 

meggyőződését. Természetesen a szanszkrit hagyományban is vannak materialista 

irányzatok, mint a klasszikus szánkja tanításában. A legtöbb hinduista, buddhista iskola 

azonban alapvetően metafizikai jellegű, még a nágárdzsuna-féle egyetemes üresség-tan 

is tiszta metafizika. A védanta és a hozzákapcsolódó Upanishadok pedig az emberiség 

eredendően metafizikai, tehát egyáltalán nem vallási vagy filozófiai hagyományát őrizték 

meg számunkra. 

India elsősorban arra tanítja meg az embert, hogy a jellegzetesen európai kérdés: 

„van-e isten vagy nincs?” velejében rossz. Ennek megfelelően az úgynevezett istenbizonyítékok 

éppenúgy tévesek, haszontalanok, mint a cáfolatok. Ugyanilyen zsákutcába, 

reménytelen spekulációkba vezető vita az anyag-szellem kettősség is. Egyikre sem lehet 

helyes választ adni, mielőtt az alapfogalmat, vagyis azt, hogy mit értünk istenen,

szellemen és anyagon, nem tisztáztuk. Egyébként honnan vennénk a meghatározásukat? 

Az európai misztikusok (Böhme, Eckhart mester, Angelus Silesius, akit különben Szabó 

Lőrinc is fordított), arról a közvetlen fölismerésről győzik meg az embert, hogy a 

jelenségeknek van egy abszolút szellemi mögöttese, egyébként semmi sem létezhetne. 

Egy régi szanszkrit szöveg például ezt mondja: „Brahma alszik és ébred. Mikor alszik, az 

az álom-állapota, a szanszára, éber-állapota a nirvána. 

A teremtett és a nem-teremtett világ, vagyis a szanszára meg a nirvána, egyaránt a 

Minden-szellemből ered; ezért a Minden-szellem végső megértésében a kettő eggyé 

válik.” Az idézet tisztázza: a szanszára egyenlő a teremtett világgal, azzal, amit a hindu 

gondolkozás mája-fátyolnak, tehát illúziónak, nem valóságosnak tart. De mivel ez is 

Brahma műve, végső soron nem különbözik a nirvánában föltárulkozó metafizikai 

azonosságtól. A mindennapi valóság dolgait, lényeit el lehet fogadni, ha tudom, hogy 

ezekben ott van a Minden-szellem, az Abszlút szellem. Így következhet a Mindenszellemből 

(all-mind) a minden-szeretet (all-loving): vagyis a mindennel való egység 

(átman) fölismerése. Hamvas azt mondja: „Ahol az embernek és minden létező lénynek a 

létben Istennel való azonosságát fölismerik, ott vallás tulajdonképpen nincs. Ahol az 

embernek a létben Istennel való azonossága homályban marad, és nem az azonosságra 

építkezik, ott vallás keletkezik. Mert a vallás nem egyéb, mint Isten és ember nemazonossága, 

soha nem azonossága… Mintha kétféle lét volna: isteni és emberi.” 

Ugyanez vonatkozik a spiritualis és materialis szétválasztására is. René Guénon azt 

írja a hindu doktrinákról szóló könyvében: …a metafizikának semminemű rokonsága 

nincs az olyan koncepciókkal, mint az idealizmus, a panteizmus, a spiritualizmus és a 

materializmus, amelyek mindegyike a nyugati filozófiai gondolkozás szisztematizáló 

jellegével van megbélyegezve ... a spiritualizmus és materializmus közötti vitának, ami 

körül csaknem az egész filozófiai gondolkozás forog egészen Descartes óta, a tiszta 

metafizikához semmi köze nincs. A kartéziánus koncepciót megelőzően a „szellemanyag” 

dualitást soha nem tekintették abszolútnak és kibékíthetetlennek... E ponton egy 

más megoldást kell keresni... olyan doktrínát kell megvizsgálnunk, amelynek 

nézőpontjára, mivel – ellentétben az előzőkével – tisztán metafizikai, egyszerűen nincs 

név a nyugati filozófiában, ami csak tagadhatja ezt. Mi e doktrínát „nem-dualizmusnak”, 

sőt a „nem-dualitás doktrínájának” fogjuk nevezni, hogy amilyen pontosan csak lehet, 

ezzel adjuk vissza a szanszkrit advaita-vada kifejezést, melynek az európai nyelvekben 

nincs ismert megfelelője.” 

Guénon a nem-dualitás doktrínájával kapcsolatban arra is fölhívja figyelmünket, 

hogy Európában csak szűkösebb értelemben, tehát matematikai vagy térbeli-időbeli 

képzetként használjuk a végtelen fogalmát. Pedig az teljesen és alapvetően metafizikai. 

„Az ekként értelmezett metafizika az Univerzális tudása, jobban mondva, az univerzális 

rendbe tartozó princípiumokkal kapcsolatos tudás... azonban a metafizikát e 

megállapítással valójában nem definiálni próbáljuk, ami éppen az abszolút 

egyetemessége miatt lehetetlen ... a metafizika lényegéből adódóan abszolút határtalan, 

ami nyilvánvalóan nem engedi meg, hogy valamilyen formula többé-kevésbé szűk keretei 

közé szorítsuk... Tulajdonképpen azt lehet mondani, hogy a metafizika csak 

metafizikailag vizsgálható.” Guénon azonban megfeledkezik a költészet lehetőségeiről. 

Sok olyan verset ismerünk, melyben a végtelen metafizikai értelemben fogalmazódik 

meg, még akkor is, ha költője akár puszta világérzésnek vagy a mulandóság 

szinonimájának látja. 

Szabó Lőrinc is túllépi a maga racionalista, analitikus költészetének határait, amikor

A földvári mólón írja és precízen összeveti a hullámmozgást az örökléttel: 

S mindez folyton így ismétli magát, 

így, e játék, az örökléten át, 

így, e léhaság, s túlél minket is 

és túléli ellenségünket is, 

túl, ez a semmi, ez a tünde kép, 

túl a királyok, hősök és a nép 

minden jövőjét: jelentéktelen, 

mégis másod, rettentő Végtelen! 

Leopardi erről a végtelenről írja életműve kétségkívül legnagyobb versét. Baudelaire a 

szépségtől jut el a metafizikai végtelenig: 

Mennyből jöttél-e vagy a pokolból, ki bánja, 

ó Szépség! rémitő s ártatlan Szörnyeteg! 

ha szemed, mosolyod, lábad elém kitárja 

az imádott, de még nem ismert Végtelent? 

A Tücsökzene, A huszonhatodik év, a hátrahagyott versek nem egy darabja tanúskodik 

arról: Szabó Lőrinc élete végéig vergődik az ateizmus és a vallásos hit között. A hinduista 

hagyomány megismerése megmutathatta volna neki, hogy ez a dilemma csak Európában 

teszi olyan drámaivá a keresztény ember modern kételkedését a biblia istenében, aki 

teremtő, ráadásul sorsnak, történelemnek is ura. Szabó Lőrinc, bár sok tekintetben 

megváltoztatta gondolkodását Buddha tanítása (van egy verse, melyben fölcseréli 

Krisztust a Megvilágosulttal: Az árny keze), nem jut el sem a brahmanista, sem a 

buddhista szemlélet fordulatáig. Megmarad pozitivista, analitikus elmének, agynak, aki 

kielégíthetetlen szomjúsággal fürkészi ember-állat-természet jelenségeit. A Tücsökzene 

egyik verséhez, A visszatért túlvilághoz adott magyarázatában azonban meglepő 

beismerést tesz: „A baloldali olvasmányok, a Nyugat, a Huszadik Század, a 

Társadalomtudományi Könyvtár kék kötetei, a Kommunista Kiáltvány és egyéb 

szocialista (és szociálrevizionista) könyvek ... először boldogító megnyugvást adtak az 

istentagadásban. Később azonban a fizika és a lélektan, amit megismertem, vagy saját 

magam összegondoltam belőlük, újra visszahozza a metafizikát, új neveken.” 

Maradt tehát minden úgy, ahogyan a 37 éves költő látta A hitetlen büntetésében? 

Vagyis nem jutott el a megvilágosodásig, de az „istengond” továbbra is elevenen izzott 

eszmélete középpontjában? Nincs verse, amely tisztábban, pontosabban mutatná ezt az 

eldöntetlen játszmát, mint a Menekülés: 

Sóváran néztem a primitívek 

boldogságát s az egykönyvűeket, 

de, tudtam bár és jól tudtam, merev 

szabály szerint, működő képletet 

anyagra, fejlődésre, bármire, 

az osztatlan szabadságot sose 

kívántam úgy, mint akkor. Valahogy 

ösztöneim ellen acsarkodott

ennem az ész, azok meg ellene, 

így aztán, mikor a dolgok szive 

hívott döntésre, kivételeket 

állítgattam fel, pót-tételeket, 

szerettem így, érveltem úgy, csupa 

ellentmondás és csupa logika: 

láttam, mi tud csak erőt adni, de 

az árába nem nyughattam bele 

s lelkem, mert győznie nem sikerült, 

végleg a költészetbe menekült. 

S ma én is csak azt gondolhatom: nem egy filozófusról, teológusról van szó, amikor 

Szabó Lőrinc szellemi útkeresését vizsgálom. Költőt faggatok, élvezek, versek töltik meg 

különös zamatokkal, képekkel érzékeimet. Önboncoló lélek művei, akiről egyszer azt 

találta írni Illyés: Arany óta nem született nála különb Magyarországon. S bár rögtön 

tolakodnak tudatomba, mindnyájunk tudatába olyan nevek, mint Adyé, József Attiláé, 

Weöresé, Jékelyé, s akár Juhászé, Nagy Lászlóé is, egy dologban biztos vagyok: XX. 

századi költészetünkben nem született intellektuálisabb-analizálóbb természetű lírai 

géniusz Szabó Lőrincnél. 

Hárs Ernő 

Tíz év Szabó Lőrinc műhelye körül 

Szabó Lőrincről beszélnem nemcsak megtiszteltetés, de különös ambivalens érzés is a 

számomra. Amikor megismertem, húsz évvel volt idősebb nálam, s a nagy biológiai 

különbséget még tetézte a beérkezett, hatalmas életművű művész és a kezdő költő közötti 

óriási szellemi különbség. Halála óta viszont több mint negyven év telt el, s így korban 

nemcsak utólértem, de húsz évvel meg is haladtam. S ha ehhez még hozzáveszem, hogy 

az általa gyerekes mindentakarásból megálmodott 2000-ik évet is megértem, úgy 

érezhetem, hogy – legalább is biológiai értelemben – a kortársa lettem. 

Ennek a gondolatnak az előrebocsátása után következzék a beszámoló, mely 

lényegében Lőrinc utolsó, legnehezebb tíz évére vonatkozik, némi előzménnyel és az 

azóta is szakadatlanul tartó eleven kisugárzással. 

A háború alatt láttam őt először. Tóth Árpádról tartott előadást egy zeneakadémiai 

matinén, nyilvánvaló összefüggésben a korán eltávozott jó barát hagyatékának 

gondozásával. Akkor már olvastam Lőrinc műfordításainak első kötetét és válogatott 

verseit, de személyéről csak annyit tudtam, hogy – akkori kifejezés szerint – 

magacsinálta ember, egyszerű mozdonyvezető fia. Noha azonnal feltűnt, hogy 

megjelenésének enerváltsága, előadásának ideges intellektualizmusa ezzel valahogy 

nincs összhangban, a nyert benyomással nem sokat törődtem. Nekem akkor még Tóth 

Árpád volt a fontosabb. 

Másodszor 1947 nyarán, a Volkmann utcai lakásban találkoztam vele, de nem mint az 

ő, hanem mint a lánya, Gáborjáni Klára rádiós színésznő vendége. Kisklára, akit azért

hívtak így, mert Lőrinc felesége, Mikes Lajos lánya is Klára volt, istenítette az apját, s 

mint írásainak kitűnő ismerője és gondolatainak legfőbb letéteményese, Elektraként 

harcolt az igazáért. 

A háború után rádiós és egyéb kapcsolatok révén feleségemmel együtt bensőséges baráti 

viszonyba kerültünk vele, ami rengeteg irodalmi beszélgetéssel, versolvasással és közös 

nyaralással egészen 72-ig, Kisklára haláláig tartott, s aminek erősségét az is fémjelezte, 

hogy Lőrinc 51-ben vállalta kislányunk keresztapaságát, formálisan, a lánya nevében. 

Kisklára rokonszenvezett irodalmi törekvéseimmel, első rádiós szerepléseimet javarészt 

neki köszönhettem, s apja és köztem is ő volt az első közvetítő. Lőrinccel való 

kapcsolataimban ez jó ideig bizonyos felemásságot eredményezett, ugyanakkor zuhogtak 

rám a rávonatkozó jelenkori és múltbeli információk. Rengeteget megtudtam róla, 

lenyűgöző tudásáról és munkabírásáról – a hajdani, botanizálással egybekötött 

vasárnapi kirándulásoktól – a Shakespeare-fordításokkal töltött híres nyári vakációkig 

(’35-ben a Timon Bisztrán, ahol Kisklára is jelen volt és medvével találkozott, ’38-ban az 

Ahogy tetszik a Titi-tónál és ’39-ben a Machbet a Tátrában). Megtudtam, hogy egyszer a 

népi írók nagy találkozót tartottak a Volkmann utcában, melynek a végén mindenki 

mindenkivel összeveszett. Félelmes volt az a precizitására vonatkozó hír, hogy a 

Shakespeare-szonettek háború utáni új kiadása előtt még egy dunai csónakkirándulás 

alkalmával is a korrektúrával volt elfoglalva. Persze, sok mindent nem is tudtam. A 

Korzáti-kapcsolatról Lőrinc hallgatott, mint a sír, nyilván azért, mert a Klárák potenciális 

szövetségeseit látta a feleségemben és bennem. 

Verset tőlem először mint a Válasz versszerkesztője olvasott. Az eredmény az ő 

művészi szigorát és az én akkori felkészültségemet figyelembe véve nem lehetett 

kétséges. Elutasított, de jellemző szokásaként az elutasítással járó keserűséget rögtön 

egyhítette a „töri a tojáshéjat” kifejezéssel. 

Egyikünk helyzete sem volt könnyű. A Válasz csakhamar megszűnt, s Lőrincnek a 

Tücsökzene után minden saját versre vonatkozó publikálási lehetősége elapadt. Csak 

műfordítói megbízatásokat kapott, ahogy magát kifejezte: „mások gondolatainak 

kiokádására”. Számomra is hamarosan legördült az irodalmi vasfüggöny, anélkül, hogy 

mint pl. az újholdasok, az írásos irodalomban legalább átmenetileg megvethettem volna 

a lábamat. Két elbeszélő költeménnyel értem el némi sikert. A Hany Istók, melyről 

Lőrinc viszonylag meleghangú privát kritikát írt nekem, 49-ben elhangzott a rádióban, az 

1697-es parasztfelkelésről írt Jeltűz Hegyalján c. munkám pedig pénzjutalmat nyert a 

Népművelési Minisztérium pályázatán. Az utóbbiról is van egy Lőrinccel kapcsolatos 

felemás emlékem. 49 szilveszterének napján a Volkmann utcában ebédeltem és 

beszámoltam Lőrincnek az örvendetes hírről. Gratulált hozzá. Az ünnepi hangulatot 

azonban menthetetlenül tönkretette az épp jelenlevő – egyébként rendkívül jó eszű, és a 

családdal mindenben együttérző, még a nevében is a költészetet – egy adoniszi sort – 

képviselő háztartási alkalmazott, Sáska Juliska közbeszólása, mikor az akkor már 

mellőzött költő pénzgondjaira hivatkozva, odavágta: „Mért nem csinál az úr is ilyesmit?” 

Miután ’50-ben két elfogadott és a rádióújságban is jelzett versemet törölték a 

műsorból, tíz évig nem írtam új verset. A kor mellett ebben persze Lőrinc nyomasztó 

hatásának is szerepe volt. Néha bosszantó, de legtöbbször helytálló kifogásait 

hasznosítani igyekezve, éveken át javítgattam korábbi munkáimat. S mikor 56 után kicsit 

lehetőségem lett volna kibukkanni a homályból, azzal tartott vissza, hogy „jóérzésű 

magyar fiatalember ilyenkor nem nyüzsög az Írószövetség körül.” 

Lassan azután enyhült a szigor. Volt már, amikor megdicsérte néhány soromat.

„Ebben teremtő fantázia van” – mondta – „ez pedig a legnagyobb dolog”. S hogy mint 

műfordítót is becsül valamire, azzal bizonyította, hogy egyszer, amikor régi barátja, Szegi 

Pál meglátogatta, felszólított, hogy olvassam fel nekik a Theodor Storm fordításaimat. 

„Csak mondogass oda jól ennek a fiatalembernek” – biztatta Szegit – „mert kibírja. Nem 

azok fajtájából való, akiknek egyetlen törekvésük, hogy hájjal kenegessék 

büszkeségüket.” Legtöbbet egy 57 júliusában a Volkmann utcában lezajlott beszélgetés 

során kaptam tőle. Lőrinc ekkor már nagyon beteg volt. Lényének egyik felével még részt 

vett a világ dolgaiban, de másikkal már a halálra készülődött. Meglátszott ez az 

emberekkel szembeni magatartásában. Búcsúzott és igyekezett mindenkivel még valami 

jót tenni. Ezért osztotta szét az 57 tavaszán kapott Kossuth-díját, és talán ezért bíztatott 

engem is először kifejezetten a költői tevékenységre. Részletes magyarázatba fogott, hogy 

miként érhetem el, hogy a verseim átütő erejűek legyenek. „Valami egészen egyszerű és 

természetes dologra kell összpontosítani a figyelmedet” – mondta – „és azt gátlás nélkül 

leírnod. Ha egyszer sikerül, a többi esetben már úgy megy, mint a karikacsapás.” Nyilván 

A földvári mólón c. versére gondolt, amely ennek a realista szemléletnek a 

csúcsteljesítményei közé tartozik. 

Persze, Lőrinc ars poeticájára vonatkozóan már korábban is sok tanulságos 

megjegyzést hallottam. ’49-ben, amikor az akadémiai Goethe-matiné után sörözni ültünk 

le családi körben, Lőrinc a többi Goethe-fordító pongyola megoldásait szidta, pl. hogy 

olyan olcsó kifejezést használnak, mint „a föld ölén.” Az ötvenes évek elején kiadott 

Heine-kötetről azt mondta, hogy rajta kívül csak Nadányi Zoltán találta el a heinei 

hangot. Mikor Jammes fordításaimat mutattam neki, szinte ellágyulva fejtegette a 

jammes-i líra gyermeki naivitásból és finom erotikából összeszőtt különleges varázsát, 

majd a fordítások véglegesítéséhez egy francia verstant adott kölcsön, azzal a 

megjegyzéssel, hogy „a szabálytalanságot nem kell szabályosan követni.” Az angolok 

iránti érdeklődésemet látva megajándékozott egy Pelican- és egy Oxford-antológiával. Az 

utóbbi átadásánál történt, hogy amikor hálaérzetem nyomatékosabbá tételére a „Nem 

fog neked hiányozni?” kérdést is megkockáztattam, gorombán rámförmedt: „Micsoda 

hülyeség!” De nyomban hozzátette: „Persze nem tehetsz a szólam ostobaságáról, mert 

kellett valamit mondanod.” Költői hitvallásáról a legvilágosabban egy Patrice de la Tour 

du Pin kötettel kapcsolatban nyilatkozott, melyet a Francia Követség bocsátott a 

rendelkezésére abban a reményben, hogy készít belőle néhány műfordítást. 

„Beleolvastam” – mondta – „több helyen is, de nem tudtam vele mit kezdeni. Az én 

világom az Arany Jánosi vagy baudelairei világosság, a homályt és kuszaságot átengedem 

másoknak.” 

A világosságra való törekvésnél is erősebb volt talán száz felé ráncigált, hajszolt 

életének a biztonság és egyensúly utáni vágya. Ezért tisztelte és szerette annyira Goethét. 

Mindjárt első találkozásaink egyikén felolvasott egy részletet a Metamorphose der 

Pflanzen-ból és ’55 körül, amikor rádiója elromlása miatt nálunk hallgatta a Faust 

rádióközvetítését, melyben Kisklára játszotta Gretchent, elemi erővel tört fel belőle a 

sóhaj: „Milyen okos tudott lenni ez az ember!” 

A Volkmann utcai nagyszerű könyvtárt, sajnos polgári foglalkozásom terhei miatt nem 

tudtam annyira kihasználni, mint szerettem volna, de így is a Lőrinc által hallatlan 

szívóssággal és szakértelemmel gyűjtött óriási anyagnak köszönhetem francia chanson – 

Angelus Silesius- és Hardy-fordításaimat. Egyébként Lőrinc Thomas Hardyt nagy költői 

ereje mellett szintén a világosságáért szerette. Fordítói gályarabságának egyik 

legnagyobb sikere volt a Tiszta nő. Emlékszem rá, amikor a fordítás készült. Lőrinc

diktálta a szöveget, Nagyklára gépelt és a végén együtt sírtak Tess tragikus halála miatt. 

Irodalmi elszigeteltségem folytán az a paradox helyzet állt elő, hogy hosszú ideig 

Szabó Lőrinc volt az egyetlen költő ismerősöm. Lőrinc tudta ezt, és igyekezett a 

rendelkezésére álló szűk mozgástérben a helyzetemen javítani. Több lépést is tett az 

érdekemben. Egyszer Lakatos Istvánnak – akit a fiatalok közül Kuczka mellett legjobban 

ismert – a fülem hallatára részletezte képességeimet, abban a reményben, hogy 

hozzásegíthet valamilyen lektori állás elnyeréséhez. Egy másik kezdeményezése volt, 

hogy összehozott Tornai Józseffel, aki az ötvenes évek elején jelentkezett nála mint ifjú 

költő. Az első közbenjárásból nem lett semmi, Tornaival azonban jó barátságba 

kerültem, s kapcsolatunkat a mai napig minősíti a Szabó Lőrinc-i közvetítés láthatatlan 

pecsétje. Avval is enyhíteni próbálta elszigeteltségemet, hogy magával vitt, ha irodalmi 

meghívást kapott. Így vettem részt az oldalán az ’55-ben a Városházán tartott 

Vörösmarty-emlékünnepen, amelyen Somlyó György beszélt, és ahol Lőrinc elismeréssel 

nyugtázta, hogy a Szózat eléneklésére is sor került. 

Természetesen a saját rendezvényein mindig megjelentem, már mint a fővárosiakon, 

mert a híres ’56 október 23-i Illyés Gyulával közösen vállalt miskolci szereplés, sajnos, 

kimaradt az életemből. De ott voltam ’54-ben az Idegen Nyelvek Főiskoláján, amikor 

Lőrinc műfordításainak mérhetetlen sokszínűségével kápráztatta el a közönséget és ott 

voltam az ’56 nyarán a Mélyépítőknél tartott Szabó Lőrinc-esten. Ekkorra Lőrinc már 

mint költő is visszanyerte régi rangját, sőt nagyobb ünneplésben részesült, mint valaha. 

Az egész est legemlékezetesebb része mégis az volt, mikor a Tücsökzene Babitshoz 

intézett vallomását felolvasta, s azt a zokogástól nem tudta befejezni. Ekkor döbbentem 

rá igazán, hogy milyen mélységei és máig felderítetlen titkai vannak ennek a rendkívüli 

kapcsolatnak. 

A Szabó Lőrinc-i költészet érzelmi és értelmi nagyszerűségét csak alkotójának 

mesterségbeli tudása múlta felül. Cs. Szabó László írta róla, hogy a szőrszálat is négyfelé 

tudja hasítani. Sokezer műfordításában erre bőven lehet bizonyítékot találni, de vannak 

személyes emlékeim is. Mikor Janus Pannonius Árvíz című hexameteres költeményét 

fordította, megtisztelt azzal, hogy az elémtett két változat közül velem választatta ki a 

stílusban megfelelőbbet. Nem mondom, hogy könnyű volt a dolgom. Egyik megoldás 

jobb volt, mint a másik. Az angol fordítások közismert nehézsége a magyar szavak jóval 

hosszabb volta. Ő a Shakespeare-szonettekkel nem kevés tapasztalatot szerzett ezen a 

téren, és egyszer azzal büszkélkedett, hogy a Tücsökzenében sikerült az „s” kötőszó 

segítségével tizenegy szót belevinnie egy tízszótagos sorba. Kisklárától tudom, hogy 

milyen rengeteg változatban készítette el pl. Morgenstern Első hó c. hatsorosát. 

Élete szinte minden pillanatát betöltötte a vers. Ha valamivel elkészült, alig várta az 

alkalmat, hogy környezetéből valakinek felolvassa. Szerette verstémáit a mindennapi 

beszélgetésbe beszőni. Ennek személyes tanúja voltam a Forzicia éneke vagy az Őszi 

meggyfa esetében. Domokos Mátyás írta róla, hogy az idegen versben is az érdekelte a 

legjobban, amiből Szabó Lőrinc-it tudna csinálni. Emlékszem, hogy egyszer milyen 

lelkesen idézgette egy teljesen ismeretlen költőnő néhány szavát: „Tükör, ragyogó 

ellenség”, vagy hogy mint inspirálta mások neki is tetsző munkája. Rilke Orpheus, 

Eurydike, Hermes c. versét azért fordította le, mert megemlítettem előtte Rab Zsuzsa 

azonos fordítását. Amikor a francia chansonokat tartalmazó Joli Tambour c. kötetet 

kölcsönkértem tőle, szemrehányást tett, hogy nem szóltam neki a munkáról korábban, 

mert ő is szívesen részt vett volna benne. 

Rengeteg inspirációt kaptam tőle, de az a szomorú, hogy akkor tudott a legtöbbet

segíteni, amikor a saját sorsa egyre válságosabbra fordult. ’54 szilveszterén, amit 

feleségemmel náluk töltöttünk, érte a második szívtrombózis. Újév reggelén vitték el a 

mentők, s még most is előttem van mosolygósan riadt tekintete, mint olyasvalakié, aki 

szinte örül a ráváró ismeretlen élményeknek. Ennek a szívtrombózisnak köszönhettem 

a Leopold Staff fordításaimat. A rádió őt kívánta megbízni a feladattal, de mert ez a 

lábadozási időszakra esett volna, a család eltitkolta előle a felkérést és nekem játszotta át 

a munkát. Az elkészült fordítások nemcsak a rádióban hangzottak el többször, de ’57ben, 

Staff halálakor a Nagyvilágba is besegítettek. Három nappal a halála előtt, ’57 

szeptember 30-án láttam Lőrincet utoljára. A kórházi látogatás csak tehetetlen 

szomorúságot ébresztett bennem. Nem tudtam vigasztaló szavakat hazudni annak, aki 

egész életében semmit sem üldözött olyan elszántan mint az igazság elkendőzését. 

Jövetelemnek egyébként a baráti érdeklődés mellett meghatározott célja is volt. Üzent, 

hogy rám akarja bízni összes műfordítása jegyzetanyagának kiegészítését. 

Alaptermészetét ekkor sem tagadta meg. Kifejtette, hogy művészi szempontból semmi 

örömöm sem lesz a munkából, de viszonylag könnyűszerrel juthatok pénzhez. A 

megbízás végül sorsdöntőbb lett a számomra, mint azt a végrendelkezés pillanatában 

bármelyikünk sejtette volna. Az összes műfordítás kiadója a Szépirodalmi volt, és 

Domokos Mátyás szerkesztővel való hosszantartó együttműködésem végül számomra is 

megnyitotta a publikálás útját. ’62-ben szerződést kaptam a Csillagóra c. verses- és 

műfordításkötetemre. 

Eddig Lőrinccel való irodalmi kapcsolataimról igyekeztem beszámolni, most még az 

van hátra, hogy mint emberről beszéljek róla. Tulajdonképpen óriás gyerek maradt egész 

életében, aki mindent akart, ami nagyot és szépet ember megkaphat, s aki abban is 

gyerekesen viselkedett, hogy nemcsak játszani tudott, de mindenkinek brutális 

őszinteséggel a szemébe vágta az igazságot. 

Őszinteségével nem kevés ellenséget szerzett magának, s azt is mondták rá, hogy önző. 

De akik igazán ismerték, tudták, hogy csak az írásra fordítható idejét félti és rengeteg 

kedvesség és segítőkészség lakozik benne. Örült, ha valakinek valamit ajándékozhatott és 

valamit sajátkezűleg megjavíthatott. Effajta akcióiról egész legendakör alakult ki. 

Mindentakarásának ellenoldalaként mindennapi életében tökéletesen igénytelen volt. (A 

Klárák úgy fűtenek, mintha egy gazdag kommunista s nem egy szegény költő házában 

élnének.) Ezért írhatta a Tücsökzene egy részét Thomasék sóstói konyhájában egy kis 

stokedlin és ezért látták mindenütt szívesen nyári „balatonozásai” alkalmából. Családját 

gyötörve szerette. Rengeteg fájdalmat okozott nőügyeivel, de talán nincs magyar költő, 

aki annyit tett volna a gyerekeiért, mint ő, és végül is Nagyklára mellett is halálig 

kitartott. Ennek a témának is egész irodalma van, és a gyerekeiről szóló – csodálatosan 

aprólékos és pontos megfigyeléseket tartalmazó – leveleiből született meg végül a 

Szeressétek a gyermekeimet c. könyv, melyet Kisklárának kellett volna megírnia, de 

melyet az ő betegsége és elesettsége miatt a feleségem jelentetett meg a Móránál. 

Mérhetetlenül összetett, ellentmondásos egyénisége predesztinálta, hogy kimagasló 

nagy költő legyen. És ebben a Homlokodtól fölfelé c. versének parancsa szerint nem 

ismert megalkuvást. Önmagához művészi szempontból ugyanolyan irgalmatlanul szigorú 

volt, mint másokhoz. S ha újságíróként belekeveredett is a napi politikába, a versei 

mindvégig folttalanok maradtak, annyira, hogy sok huszadik századi jelentős költőtársa 

megirigyelhetné az erkölcsi tisztaságukat. Szívós mesterkedéssel még azt is 

megakadályozta, hogy az Örök Barátaink végleges gyűjteményébe olyan szerzők

ekerüljenek, akik nem feleltek meg ennek a magas mércének. 

Boldog vagyok, hogy ismerhettem, s hogy mind személye, mind művészete életem 

alkatrésze lett. 

Kulcsár-Szabó Zoltán 

AZ ÁTÍRÁS MINT KRITIKAI AKTUS 

Szabó Lőrinc költői pályájának az 1930-as évek végére és az 1940-es évek elejére eső 

szakasza egy, a recepciótörténetben már-már közhellyé merevült ítélet szerint ha nem is 

törést, de mindenképpen valamifajta megtorpanást vagy kimerülést jelez, amely 

bizonyos (tematikus vagy stiláris) versszervező eljárások gyakori ismétlődése mellett a 

legárulkodóbban abban mutatkozna meg, hogy az elismertségét és népszerűségét 

tekintve ekkor csúcspontra jutó költő a Harc az ünnepért c. kötetbe (1938), illetve az 

1943-as Összes versei számára összeállított új ciklusba (Régen és Most) számos olyan, 

egy-másfél évtizede készült verset felvett, amelyek a ‘30-as évek versgyűjteményeiből – 

nyilván nem véletlenül – kimaradtak. Ezeknek az éveknek a legszínvonalasabb, illetve az 

irodalomtörténeti értékelés számára legjelentősebb teljesítményeit a Szabó Lőrinckutatás 

– szintén viszonylag egységesen – az Örök barátaink c. fordításgyűjtemény 

kiadásában (és a fordítások átdolgozásában), valamint első négy kötetének (Föld, Erdő, 

Isten, 1922; Kalibán!, 1923; Fény, fény, fény, 1925; A Sátán műremekei, 1926) az Összes 

verseiben való újraközlése céljából tervbe vett átírásában (mely munka ötlete valójában 

több mint egy évtizeddel korábban kezdődött 1 ) látja – nyilván szintén nem ok nélkül. 2 

Az átírás mint kritikai aktus és mint a költői pálya időnkénti újraértelmezésének 

művelete beleilleszkedik abba a Szabó Lőrincre oly jellemző képletbe, amely a múltnak a 

változó időbeli perspektíva által kikényszerített folytonos újrateremtéseként írható le és 

amelyre az átírások mellett elvileg a ‘20-as években írt költemények felvétele a Régen és 

Most ciklusba éppúgy alkalmat kínál, mint ahogy a Tücsökzene önidézetei, illetve – 

egyáltalán – kompozíciója is idesorolhatók ebből a szempontból. Köztudott, hogy Szabó 

Lőrinc pályájának poétikai és politikai értelmezhetősége szempontjából a recepció 

ugyancsak döntő jelentőséget tulajdonított a Vezér c. vers két változata összevetésének 

is. Az alábbi elemzés tárgyát azonban az első négy verseskötet újraírására korlátozza, 

amivel elsősorban az avantgard poétikák feltételezhető hatásának sorsára, illetve 

szerepének újraértelmezésére, még inkább azonban egyáltalán az átírás esetleg 

kibontakozó stratégiáira kérdez rá. 

Bár ezeket a szempontokat nem feltétlenül gazdagítja jelentős mértékben annak 

lehetősége, hogy az átírás aktusát szövegváltozatok viszonyaként megközelítve a 

legkülönbözőbb irodalomelméleti előfeltevések és belátások mozgósíthatók (nyilván nem 

függetlenül az elemzés által érvényesített vagy előhívott szövegfogalomtól), mégis 

érdemes szem előtt tartani azt, hogy ez a jelenség legalább három képletet magában rejt, 

amelyek hozzájárulhatnak az elemzés tagolásához. Egyrészt – a „javítás” fogalma mentén

– kibontakoztatható egy stíluskritikai aspektus, amely feltehetőleg annak feltárását 

teheti lehetővé, hogy a négy kötet mely jellegzetes szövegalakító eljárásai, illetve 

beszédmódjukat meghatározó poétikai elvei esnek mintegy az átírás áldozatául. Ez a 

szempont, amellett, hogy nem feltétlenül mutat ki egyértelműen kijelölhető 

alakulásirányokat, illetve az egyszerű lexikai vagy szintaktikai cseréktől a vers 

beszédhelyzetének átpragmatizálásáig, sőt – egy-két esetben – szinte az egész vers 

„lecseréléséig” formailag radikálisan eltérő átírási stratégiákat kényszerül 

homogenizálni, egyszersmind szükségszerűen előhív egy következő megközelítési 

lehetőséget, amely a szövegváltozatok viszonyát intertextuális (vagy – Gérard Genette 

terminológiája szerint 3 – hipertextuális) összefüggésként fogja fel, hiszen a Genette által 

aktualizált kifejezéssel „palimpszesztusnak” nevezhető intertextuális viszonylatnak 

alighanem az átírás a legmagától érthetődőbb megvalósulási formája. 

A szövegváltozatok intertextuális kapcsolata elvileg felveti annak teoretikus 

lehetőségét, hogy egy ilyen megközelítés eltekintsen az időbeli egymásután kronológiai 

kényszerétől (vagyis az eredeti variánsoknak pusztán az átírt változatok „pretextusaként” 

való felfogásától), sőt esetleg meg is fordítsa azt, bár ez utóbbi lehetőség aligha 

kompenzálhatja az irodalomtörténeti aspektus hatástalanításával előálló veszteséget. A 

változatok viszonyát intertextuális játéknak tekintve ugyanakkor láthatóvá tehetők olyan 

összefüggések is, amelyek a „javítás” sémájában az eredeti változat puszta 

kiindulópontként való kezelése és odahagyása miatt esetleg rejtve maradnak, és amelyek 

– különösen a szövegek határmezsgyéjén – a szövegek egymást értelmező aktivitásaként, 

sőt akár kizárólag a szövegek viszonyában létrejövő alakzatok poétikai effektusaként 

jelentkeznek, amire többek közt Barbara Johnsonnak a Baudelaire prózaverseit a lírai 

változatokkal egybeolvasó elemzése 4 mutathat példát. Ez a – harmadik – szempont 

tehát a szövegek egymást értelmező párbeszédére összpontosíthatna, a szövegváltozatok 

viszonyát – a szociológiától kölcsönzött kifejezéssel – interpenetrációként felfogva, azaz 

olyan rendszerek viszonyaként, amelyek csakis kölcsönösen egymást feltételezve képesek 

létrehozni és reprodukálni önmagukat. 

Természetesen a „javítások” egy része a szöveg olyan, legalapvetőbb szintjére 

vonatkozik, amelyek önmagukban aligha, csupán egy tágabb poétikai kontextusban 

ruházhatók fel olyan funkcióval, amelyekben ezeknek az átalakításoknak az átírás 

kritikai teljesítményében betöltött szerepe belátható, pl. a tipográfiai megoldások 

látványos megváltoztatása, így a Fény, fény, fény jellegzetes – és a dikció szüneteit, 

töredezettségét jelölő – gondolatjel- és kettősponthalmozásának elhagyása 

(párhuzamként Gottfried Benn hasonló interpunkciós eljárásainak látványos 

egyszerűsödése kínálkozhat az „expresszionista korszaka” után), vagy a – szimbolikus 

szerepkört sugalló – nagybetűs szavak számának csökkenése tekintetében (igaz, ez 

utóbbi esetben – és ez más szinten is megfigyelhető az átírásokban – az ellenkező 

eljárásra is van példa: elsősorban a ‘30-as évek verseiben hangsúlyossá váló kifejezések 

korábbi előfordulásait emeli ki a nagy kezdőbetűs újraírás). Az olyan, „normatív” jellegű 

stilisztikai eljárások, mint pl. a szóismétlések elhagyása vagy a szinesztéziák feloldása (pl. 

az „aratók illatos dalait” kifejezés jelzőjét a Szénásszekér ment át a városon c. versben a 

későbbi, immár csak Szénásszekér címet viselő változatban a „bőtorkú” szó helyettesíti, 

az eredeti jelző hordozta tartalom azonban – jellegzetes módon – nem tűnik el, a vers 

egy előző sorába újonnan beillesztett „édes szagban” fordulattal tér vissza) poétikai 

kódoltságukban az expresszionista stílusjegyek kritikájaként is felfoghatók, pl. a 

szóismétlések „tilalma” egyben a szaggatott dikció, a tempós ritmika effektusainak

tompításához is hozzájárulnak, tehát ez a stíluskritika részint egybeesik a mindennapi 

nyelvérzék kontrolljával. 

Ez avval magyarázható, hogy az átírásokban gyakran érzékelhető éppen a 

mindennapos nyelvhasználat poétizálásának törekvése. A szintaxis „javításának” a Fény, 

fény, fény sok verse esetében kardinális, de A Sátán műremekei hosszú mondatainak 

gyakori rövidítésében (pl. a mellérendelő szerkezetek egyszerűsítésében, a felsorolások 

megrostálásában) is tetten érhető művelete, amelyet egy jellegzetes történeti 

argumentáció a versnyelv „klasszicizálódásának” bizonyítékaként kezel, inkább a dikció 

élőbeszédhez való közelítésének egyik stratégiájaként fogható fel, hiszen a redundancia 

megszüntetésének egyéb eljárásai is azt tanúsítják, hogy ezeket inkább a mindennapos 

nyelvhasználat általános „stílusszabályai”, mintsem a „szép beszéd” eszménye vezérli. Ez 

a – gyakran, pl. a Van a pénznek lelke, barátaim! új változatában (Van lelke a pénznek) 

szerencsés eredményű – normatív stíluskényszer helyenként ráadásul bizonyos poétikai 

effektusokat is megtör, pl. a Grand Hotel Miramonti zárlatában az eredeti „világroncs” 

kifejezés második tagjának elhagyása a szövegből tematikailag vagy mint a fölösleges 

redundancia megszüntetése megindokolható ugyan, ellenben éppen a zárlat hangsúlyos 

pozíciójában szakítja meg vagy teszi felismerhetetlenné a vers kompozícióját megszabó 

tropológiai folyamatot (melynek alapsémája a materiális világ „kifosztása” az ezáltal a 

szó szoros értelmében megelevenedő elegáns szálló működése által). A normatív 

stíluskényszer lehet az oka azoknak a – pl. Rába által is kifogásolt 5 – lexikai cseréknek, 

amelyek a vers képalkotásának egyszerűsödését vagy konnotatív gazdagságának 

csökkenését eredményezi (pl. az imént idézett Szénásszekérben a „tétova és perverz 

városon” sor jelzőit a „villanyfényes” és a „síri” kifejezések váltják fel, aminek az 

antropomorfizáció megszüntetése mellett az idegen szó elhagyása lehet a másik 

motivációja). 

Az átírások evvel előkerülő két meghatározó művelete, a lexika átalakítása, illetve az 

antropomorfizmusok elhagyása már kézzelfoghatóbban jelzik azt a distanciát, amely az 

új változatokat az eredetiektől elválasztja, s amely elsősorban a Te meg a világgal 

végrehajtott poétikai fordulat „nyomát” vetíti vissza a ‘20-as évek költeményeibe. Bár ez 

utóbbiak innovatív képalkotásának legsikerültebb példái az új variánsokban is 

megtalálhatók, a ‘20-as évek sajátos – Rába által némiképp igazságtalanul, bár újholdas 

költészeteszménye felől beláthatóan „a stílus vadhajtásainak” nevezett 6 – szóképzését az 

átírásokban egy olyan szókészlet megjelenése viszonylagosítja, amely elsősorban a Te 

meg a világ (Az Egy álmai, Börtönök, Embertelen) jellegzetes elvont metaforikájához 

kapcsolódik, pl. a „tükör”, az „agy” (pl.: „ne rájuk – ide nézz! –:” [Reménytelen ég alatt] 

– „Ne oda – agyamba nézz:” [Ellentétek]), vagy a rabság önértelmező és önmegjelenítő 

motivikájában. A Nem nyúlok hozzád, csak nézem, hogy alszol 2. szakaszának zárlata 

(„[...] Óvatos/ lelkem tüskéit fordítom feléd, mert/ azt hiszem, te is arcom mása vagy/ s 

megölsz vagy megrontasz a szerelemben.”) az átírással a Semmiért Egészen 

intertextuálisan jelölt párdarabjává emeli a verset („[...] óvatos/ lelkem tüskéit fordítom 

feléd,/ mert törvény véd s mert zsarnokom lehetsz.”). Akárcsak a Mit kaptam én még a 

világtól? (új címe szerint Utazás háború után), a Ma minden léggömb égbe szökik (az 

1943-as változatban: Csodálkozás) szcenikája is a test mint börtön képzete mentén 

alakul át az átírás során. A közvetlen érzékelésnek a ‘20-as évek köteteiben oly 

meghatározó elve itt, a lexika szintjén is háttérbe szorul, jellegzetesen pl. a bomlás és 

pusztulás organikus folyamataira utaló kifejezések (pl. a Föld, Erdő, Isten XXIX. 

darabjában: „[...] Keserü szél/ döngeti az ég rothadt kapuit,” - „[...] Keserü szél/ törte be

az ég fénylő kapuit,”) kigyomlálásával, de az eredeti változatok közvetlenül (bár 

tárgyiasan) erotikus kifejezései is áttételesebben, metaforikusan „rejtve” térnek vissza az 

átírásokban. 

Az antropomorfizáció retorikai stratégiájában inkább egy funkcióváltás, mintsem egy 

statisztikailag jelentésessé tehető különbség érzékelhető az összevetésben: bár különösen 

az igés antropomorfizmusok jelentős részét Szabó Lőrinc kiiktatja az új változatokból, 

sok újat is létesít. Mégis szembeötlő az eltérés: míg a kép dinamikáját vagy a kép 

létrejöttének mozgását érzékeltető antropomorfizmusokat az új változatok jelentős 

részben elemeikre bontják, azok, amelyeket megtartanak, elveszítik a kép létrehozójává 

allegorizált kifejezést (pl. az Operába indul az autó első változatában szereplő „[...] 

amikor november/ megtáncoltatta az első/ hópelyheket az ablak előtt” fordulat 

megfelelője az átírt változatban már csak a „pelyhek táncát” láttatja), az újonnan 

létesítettek pedig (pl. „a föld vegyész kezében” [Séta közben] vagy „[...] hány/ akarat 

lükteti össze/ a percek mozaikjait és/ mennyi erő a körútak/ egy-egy mozdulatát!” 

[Töprengés egy körúti padon]) általában a kép vagy a jelenet absztrakcióhoz járulnak 

hozzá evvel az eljárással, vagyis az antropomorfizmus alakzatának funkcióváltása a kép 

vagy a képalkotás dinamikájától azok absztrakciója felé való fordulásban válik 

megragadhatóvá. 

A közvetlen látvány absztrakciójának képlete már a Föld, Erdő, Isten újraírásaiban is 

megfigyelhető, de pl. a Kalibán! címadó versének kezdetén is az „értelmetlen 

tündérjátékok” kifejezés váltja fel az eredetiben szereplő „mágneses és nehéz sugarakat”, 

és az új változatba Szabó Lőrinc is beilleszt egy olyan részt („Az aljas élet szégyelli magát/ 

és álarcot vesz fel és hisz neki.”), amely az ember géppé való átalakulásának egyfajta 

értelmezéseként is olvasható. Az általánosítás vagy fogalmivá alakítás egész 

verskompozíciókat is érint, pl. a Meghalni ilyen fiatalon új változata egy erkölcsi-jogi 

szókészletből építkező dialógust helyez az eredeti zárlat helyére („Ki a bűnös? Tán én 

magam./ Ne reményt ígérj, gyűlölet –/ erőt adj! az kell!...A jövő/ reménytelen is 

megjöhet!”). Egyáltalán gyakorinak nevezhető az érzékletes képek olyan metaforikus 

fordulatokkal való helyettesítése, amelyek – hasonlóan Szabó Lőrinc és József Attila ‘30as 

évekbeli költészetének egy jellemző eljárásához – a fogalmak vagy egyéb nem képi 

elemek tárgyiasításaként írható le: pl. a Tízezer éhes nyíl vagyok második szakaszában, 

amelynek 1926-os szövege az én szimultaneitásának képletéhez illeszkedik 

(„A lelkem tízezer robbanás/ tízezer éhes nyíl vagyok;/ átfúródom a nőkön, falakon,”), az 

újraírt, Nyugtalanság címmel közölt változat viszont „a világ husába” irányítja a 

nyílvesszőket. 

Ez a folyamat alighanem tágabb értelemben is a dikció beszélt nyelvhez való közelítése 

melletti másik meghatározó jelentőségű változtatásnak tekinthető az átírásokban. Ez 

utóbbi a leglátványosabban a Fény, fény, fény – Rába szerint 7 – szintaxisromboló 

mondatképzésének visszavonásában ragadható meg. Rába a Fény, fény, fény eredeti 

szintaxisát még a Stramm-féle „szóköltészeténél” is radikálisabbnak tartja, noha ez 

utóbbiakban a szavakban vagy tőmondatokban általában több mondatlehetőség egyfajta 

csomópontja ismerhető fel. Hogy Szabó Lőrincnél sokkal inkább rekonstruálható vagy 

egyszerűen félbehagyott mondattöredékekről van szó, azt éppen a Fény, fény, fénynek a 

szintaxist nagyobbrészt „helyreállító” átírásai bizonyítják, pl. a Sikolts, gejzír! Tavasz! 

Égbetörő! eredeti nyitányát („Tavasz! – Forognak – Valaki –/ A lélek ventillátorai. –”) az 

átírás a mondat „összerakhatóságát” akadályozó közbevetés („Valaki”) kiiktatásával 

(„Tavasz! – Zúg, tisztít valami.–/ A lélek ventilátorai...”) teszi szabályosabbá, az utolsó

szakasz kezdetét („Szépségek – Élni! - Tavaszi dalok!/ Őrjöngő ventillátorok!”) pedig 

szabályos, „teljes” mondatok helyettesítik. Az átírások tehát nagyobbrészt megszüntetik a 

Fény, fény, fény töredékes szintaxisának azon effektusát, amely a felkiáltások, 

felszólítások vagy egyszerű megnevezések sorozatával az érzékelés pillanatszerűségében, 

a vershelyzet egyes momentumokká tördelt idősémájában lokalizálja a lírai ént s ezáltal a 

közvetlen érzékelés, a váltakozó látvány megragadhatatlan perspektivikájával ruházza fel 

azt. Ezt a változtatást a képalkotás átalakítása is tükrözi: míg az Iszonyodva nézlek, 

áldott kenyér második szakaszának önreflexívként is olvasható mondatai („[...] A kép 

rohan,/ tárult mezőkre, boldogan./ – A kép! most visszafelé! – keserű/ átváltozások 

[...]”) által bevezetett átváltozássorozatokat az eredeti inkább csak egymás mellé 

halmozott érzékletekként prezentálja, az átírt változat (Kenyér) – az idézett sorokat 

elhagyva – múlt időben előadott történések sorozatává fűzi. 

A Fény, fény, fény és A Sátán műremekei szaggatott, gyors ritmusú dikcióját 

meghatározó különféle eljárások jelentős része tehát átalakul az új variánsokban. Az 

eredeti változatok egyik – alighanem Babits hatására utaló – jellegzetességét, a 

hátravetett (részes értelmű) birtokos jelzős szerkezeteket, amelyek a hangsúlyozás 

rendjét befolyásolva a beszédmód egyfajta deklamációs modalitásához járulnak hozzá, az 

átdolgozás sok esetben más, a beszélt nyelvhez közelálló mondatfűzéssel helyettesíti (pl. 

az Amiért nemcsak templomokat újraírt s ekkor már az Ünnep címet viselő 

változatában: „[...] félelmetes/ gazdáit a pénznek, szemtelen/ vigéceit a jóságnak [...]” – 

„[...] félelmetes/ pénz-szörnyeket, nemcsak ifjú/ lelkesedést, friss vért, kacagó/ lányokat 

s gyermeket [...]”). Az ilyen eljárások helyenként az eredeti fordulat szemantikai 

összetettségét is feloldják, pl. ugyanebben a versben a sorok új elrendezése az 

enjambement-nak a (sorvég képezte szünet révén) a jelentés létrejöttét dinamizáló 

teljesítményét hatástalanítja: míg az eredeti változat zárlatának („a megnyugvást, a 

Semmit, aki/ az idő/ teljességében értem is/ eljön s dajkáló karjaiban/ elringat 

mindörökre, ámen.”) egyik különösen rövid sora az olvasás menete szerint először egy 

pillanatra azonosítja egymással a „Semmit” és az „időt”, az újraírt változat az 

enjambement áthelyezésével („a semmit,/ aki az idő teljességében/ értem is eljön/ és 

áldott karjaiban/ elringat mindörökre, ámen.”) megszünteti a kétféle szintaktikai 

kapcsolódás felvillantott lehetőségében rejlő eredeti dinamikát. 

A szintaktikai és retorikai transzformációk tekintetében tehát összefoglalólag az 

állapítható meg, hogy ha az átiratok mégoly heterogén stratégiáiból kibontakoztatható 

valamilyen implicit kritika iránya, akkor az elsősorban a dikció élőbeszédhez való 

közelítésében, a közvetlen percepció – részint az expresszionista líra hatására 

visszavezethető – elvének, illetve a beszédhelyzet egyfajta pillanatokra bontott 

jelenszerűségének elutasításában ismerhető fel. Ez egyben azt is jelenti, hogy az átírások 

természetesen a ‘30-as évek Szabó Lőrincének hangjához hozzák közelebb az eredeti 

változatokat, ez a folyamat ugyanakkor nem értelmezhető a „klasszicizálás” oly sokszor 

sulykolt képlete mentén. 

Korántsem biztos azonban az, hogy a ‘20-as évek verseinek „újrakódolásában” 

feltárulkozó kritikai folyamat pusztán mint ilyen, azaz csakis kritikaiként interpretálható, 

pl. a szövegváltozatok viszonyának intertextualitását előtérbe helyezve. Az eltérések 

mértékének skálája természetesen ebből a szempontból is szélesnek bizonyul, a vers 

szinte teljes lecserélésétől pusztán egy-egy szó megváltoztatásáig, ugyanakkor ez utóbbi 

művelet is kiválthatja a szöveg teljes újratematizálódását, pl. a Föld, Erdő, Isten 

záródarabjában, ahol a második szakaszban kétszer előforduló „szeretet” szó helyére a

„harc” és a „hit” kerülnek („[...] megtörtem a szeretetben/ [...] megtartalak a szeretetben” 

– „[...] megtörtem a harcban, hitben,/[...] megtartalak a harcban, a hitben,”). Néhány 

esetben viszont az újraírás az eredeti szöveg valamely retorikai eljárását ismétli vagy 

sokszorozza meg, pl. az Idegenek új változatában (azon ritka esetek egyikében, amikor 

Szabó Lőrinc bővíti is a szöveget) a címadó szó hangalakjával folytatott játék („külön ideg 

külön idegek közt,/ idegen marad az idegenek közt:”) ismétlődik meg egy másik szóval is 

(„maga az Ember, az Egy, az Egyén”). 

A változtatásokat az eredeti szövegek mellé helyezve feltűnő gyakorisággal chiasztikus 

szerkezetek bontakoznak ki, ami – azon túl, hogy ennek az alakzatnak a Te meg a 

világtól kezdve jut kitüntetett szerep Szabó Lőrinc költészetében – már csak azért is 

figyelemreméltó, mert a párhuzam vagy azonosság és az ellentét, de még inkább az 

azonosítás és a felcserélhetőség kettős mozgása, amelyre ez az alakzat alapul, éppen az 

eredeti és az átirat viszonyát képezi le. A Sikolts, gejzír! Tavasz! Égbetörő! már idézett 

zárlatának újraírásában az első felkiáltás („Óh, be nagyon hívsz! – Indulok,”) az 

eredetiben szereplő mondattöredékekre („Szépségek – Élni! – Tavaszi dalok!”) 

vonatkoztatható, ugyanakkor a második sor („a mindenségbe széthalok...”) szemantikai 

oppozíciót képez ezekkel. A Föld, Erdő, Isten VIII. darabja eredeti és újraírt szövegének 

„egymásrahelyezéséből” kibontakozó chiazmus („[...] Ujjaid/ tegnap remegve kérték 

kezemet/ és ma ijedten futottak előlem.” – „[...] Ujjaim/ tegnap barátként fogták 

kezedet,/ s ma kerülték, s szenvedtek nélküle.”) egyrészt az ujjak összefonódásának és 

szétválásának képét vetítik ki egy metafiguratív szintre, másrészt viszont megkettőzik a 

„tegnap” időhatározó referenciáját, hiszen a két változat viszonyában egy időbeli 

folyamat is kirajzolódik („remegve kérték” – „barátként fogták”), amivel egyben az 

eredeti változat maga is felruházódik a múlt időindexével, legalábbis az átírás felől nézve. 

Ritkább, de azért feltűnő eljárás a chiasztikus újrarendezés olyan változata, amelyben 

a létrejövő alakzat metafiguratív szinten feltárulkozó jelentése (vagy jelentéslehetősége) 

az első változat egyfajta alátámasztásaként vagy megerősítéseként fogható fel. Az Örök 

ösztönzőm, áldott anyaföld! c. vers első változatának jellegzetes panteisztikus képlete 

(„mert ketten Egy vagyunk, Én és a Föld;/ napos csirái bomlanak belőlem,/ mert én 

vagyok a fű, a föld.”) a Misztikus hódolat címet viselő átiratban úgy ismétlődik meg, hogy 

a harmadik sor birtokviszonya megfordul („mert ketten egy vagyunk, én és a föld;/ az én 

csiráim törnek ki belőle,”), s az így előálló chiasztikus szerkezet formailag is az 

összefonódás képzetével ruházza fel a két változat intertextusát, ami jelen esetben kissé 

meglepő is, mert az átdolgozások általában inkább visszavonják a panteisztikus 

azonosulás lehetőségét a versekben, ezt Szabó Lőrinc csak majd kései pályaszakasza 

eleveníti fel ismét. A chiazmus formája felfedezhető az el- vagy kihagyások viszonyában 

is, pl. a Wild West Európában, melynek első változata a szöveg elején megadja a 

„csorda” metaforájának némiképp példázatos feloldását („Nagyvárosokban, a pénz/ 

aszfaltozott vadászterületein/ keresi az éltető/ füvet az emberiség,/ a véletlen csordája. 

[...]”), ami az átírt változatból kimarad („fűért loholnak egész nap/ a jámbor csordák. 

[...]”), ez ugyanakkor a zárlat képének megfejtését tartalmazza („este a szerelem/ ünnepi 

istállóiban/ kétszáz meztelen női comb/ hódol és szalutál.” – „este a szerelem/ ünnepi 

istállóiban, a csodarevü/ tetőpontján/ egyszerre kétszáz meztelen/ női comb tiszteleg.”). 

Az átírások szintén jellegzetes stratégiája figyelhető meg az újrapragmatizálás 

különböző eljárásaiban, pl. a jelenetek átrendezésében, vagy éppen az időszerkezet vagy 

az időviszonyok hasonló megváltoztatásában, amire a Föld, Erdő, Isten imént idézett 

verse is példát mutatott. Az át- vagy újraszcenizálás különösen a Kalibán!-tól kezdve

játszik fontos szerepet az átírásokban. A Kalibán! Átkozd meg a várost és menekűlj! 

címet viselő ciklusában pl. a város mint helyszín nyer egyértelműbb, ugyanakkor az 

absztrakció lehetőségét is nyilvánvalóbbá tévő kontúrokat. A Pókokat rakok a szemeibe 

(az átdolgozás után: Akkor) zárlata viszont a beszélő önmegjelenítését is elvontabbá, 

illetve némiképp allegorikussá teszi („Akkor aztán/ beleibe tapos a sarkam/ és bosszút 

állok/ és pókokat rakok undok szemeibe!” – „De akkor/ én se fogom tudni,/ hogy beleibe 

tapos az igazság/ és koldusnak állítja ki a sarokra/ és bosszút áll/ és pókokat rak undok 

szemeibe.”). A zárlat két változatát egybeolvasva itt is egy chiasztikus mozgás válik 

láthatóvá: az „én” helyére lépő „igazság” egyrészt a bosszú vagy átok képletét értelmezi 

át, elvontabbá téve a vers szcenikáját, de felfogható (a szó szoros értelmében) a kései 

változat utólagos „költői igazságszolgáltatásaként” is. A cserét a másik irányban 

végiggondolva ugyanakkor egy olyan olvasat lehetősége is körvonalazódik, amely az 

eredeti változat rejtett allegorikusságára hívja fel a figyelmet azáltal, hogy az „én” és az 

igazság” felcserélhetőségét láttatja be. Ezen kívül felfogható az átirat az eredeti szöveg 

én–pozíciójának kritikájaként is, amennyiben a zárlatban megfogalmazott fenyegetés 

(legalábbis a lírai én általi) beválthatatlanságát mutatja („én se fogom tudni,”). 

A Bazilikában zúg a harang eredeti változatában (amelyben még szerepel a Sárközi 

Györgynek szóló ajánlás, illetve a beszédhelyzetet jelölő preambulum [„Valaki szól:”]) 

egy harmadik személy kommentálja a vers reflexiósorozatát kiváltó beszélgetés jelenetét 

(„s az utcán két fiatalember/ vitázik a költő/ ideális feladatairól –”), míg az átírt szöveg e 

jelenet egyik szereplőjét szakítja meg a párbeszédben (vagy önmagával folytatott 

párbeszédben) s idézi a harmadik alak (ez a „láthatatlannak” nevezett „Valaki” ebben a 

variánsban is alig nyer kontúrt) ily módon múlttá váló ellenvetéseit: „a barátommal 

hadakoztam,/ mialatt magammal hadakoztam,/ úgy éreztem, egy harmadik/ áll mellénk, 

láthatatlanul/ egy harmadik, valaki, idegen./ Munkás lehetett, vagy munkanélküli,/ 

figyelte a vitánkat/ és én hallottam gondolatait./ Igy válaszolt:”. Az átírt változat evvel az 

átalakítással méginkább kiemeli, hogy a mindkét verskezdetben szóba hozott „vitát” a 

költő feladatáról alighanem éppen az azonosíthatatlan harmadik közbeszólása jelenti. 

Az átpragmatizálás másik jellegzetes – bár ritkábban előforduló – módozata a 

megszólaló vagy a megszólított személyének grammatikai megváltoztatásának – Genette 

által „transzvokalizációnak” nevezett – művelete. Az Átkozd meg a várost és menekűlj c. 

versben (az átírt változat címe: A szörnyeteg városa) leírt és „halott szörnyhöz” 

hasonlított ház nagyvárosi víziójába az átírás már belefoglalja a beszélőt is, hiszen a 

megszólított „ti” helyére számos esetben a „mi” névmás kerül. Az átirat ezzel 

természetesen megfosztja a szöveget a megszólítás beszédaktusától vagy legalábbis 

annak dominanciájától (a többes szám első személyű mondatok a szövegben nem 

önmegszólítások, inkább konstatív modalitásúak). Ez a vers beszédhelyzetét is 

kimozdítja a kissé prófétikus attitűdből s így a – Rába által Georg Heym 

nagyvároslírájához hasonlított 8 – vízió is egy absztraktabb szcenika vonásait ölti 

magára. Ezzel egyébként egy nagyon érdekes és tanulságos stratégia is láthatóvá válik, 

amely az átírások több eljárásában is érzékelhető, méghozzá a beszéd közvetlen 

cselekvésszerűségének, performativitásának (legalábbis részleges) visszaszorítása egy 

tárgyiasabb, konstatív modalitás érvényesítése érdekében, (pl. a Fény, fény, fény 

töredezett szintaktikai alakzatainak helyreállító-kiegészítő átalakítása vagy a felkiáltójel 

elhagyása a Kalibán címéből is értelmezhetők ennek a folyamatnak a 

megvalósulásaiként). Ez megintcsak előhívja az eredeti változatokkal szembeni distancia 

(csak részint időbeli) képletét, hiszen a nyelvi cselekvés hangsúlyozott performativitása

(pl. a megszólítás, felkiáltás és egyáltalán a beszéd közvetlen érékelést imitáló pillanat- 

vagy jelenszerűsége) mindig magával vonja a beszédhelyzet közvetlenségének, a 

megnyilatkozás hangsúlyozott jelenbeliségének nyomatékos effektusát, így ennek 

háttérbekerülése természetesen az eredeti beszédpozíció múlttá idegenítéseként érthető 

az átírások metapoétikai önértelmezésének szintjén, hasonlóan egyébként Baudelaire 

prózaverseinek az eredeti, lírai variánsokhoz való viszonyulásához. 

Az átpragmatizálás talán legjellegzetesebb eljárása szabó Lőrinc átírásaiban éppen az 

időviszonyok átalakításában azonosítható, amint azt már az imént idézett példák 

némelyike is láthatóvá tehette. Ez a folyamat általában az eredeti variáns múlttá 

távolításaként írható le, ugyanakkor ennek ellenkezőjére is akad egy-két példa, így a 

Tihany partján a hegy alatt zárlatának megváltoztatásában. 

Az időviszonyok, pontosabban a perspektíva különös váltása tárul fel pl. a Föld, Erdő, 

Isten XI. verse kezdetének – egyetlen ige cseréjére korlátozódó – megváltoztatásában: az 

új változat („Amint felfelé mentünk [...]”) a visszatekintésnek a perspektívaváltás által 

képzett távlatából mintegy befejezi az eredeti nyitány szintén múlt időben ábrázolt 

jelenetét („Amint felfelé jöttünk [...]”). A Nagy nyaramban tavaszi lepke c. vers átirata 

(Mitológia) a lírai én eredeti önjellemzését („nem illik hozzád ez a rút,/ lázadozó, lomha 

nagy állat.”) utalja a múltba, illetve jelzi annak érvénytelenségét vagy megváltozását, 

ráadásul úgy, hogy a lecserélt „lázadozó” kifejezést az új variánsba is beépíti, még 

látványosabbá téve magát a cserét („lázongva tiszteli bizalmad/ a meggyávult, lomha, 

nagy állat.”). Ezek és az ilyen típusú átalakítások nem feltétlenül tekinthetők az átírások 

legjellemzőbb eljárásainak, ugyanakkor megnyitnak egy olyan perspektívát, amely 

láthatóvá teszi azt, hogy az új változatok nagyon is tudatában vannak, hiszen reflektálják 

azt a távolságot, amely az eredetitől elválasztja őket. Ha más esetleg nem, ez 

mindenképpen azt tanúsítja, hogy az átiratok nem kizárólag vagy egyáltalán nem az 

eredeti változatok „helyett” készültek, azaz nem azok eltörlésében vagy 

megszüntetésében áll az értelmük. Hogy ez mennyire tudatos, azt Szabó Lőrinc 1943-as 

Összes verseihez mellékelt írása bizonyíthatja, amelyben azt a, közvetlenül a 

filológusoknak szánt – lehetőséget emeli ki, hogy olvasója „így is dolgozhat majd a régi és 

új variánsokkal, összevetésekkel; sőt most dolgozhat igazán velük.” 9 

Az, hogy a szövegváltozatok intertextuális játékai sok esetben szintén magát a 

variánsok közötti viszonyt emelik ki, pl. a deiktikus elemek kettős kódolásával vagy 

állítják azokat metafiguratív önértelmezésük középpontjába, az átírás gyakorlatában 

legalább kétféle stratégiáról árulkodik: az átdolgozások azon törekvéséről, amely a saját 

életmű korábbi szakaszának poétikai arculatát átalakítva vagy átrendezve azok implicit 

kritikáját teszi láthatóvá, illetve – ami tulajdonképpen ugyanennek a folyamatnak egy 

másik aspektusa – az eredeti szövegek interpretációjának attitűdjéről (ahogyan az új 

változatok megértéséhez is az eredeti szövegek kínálnak legalábbis egy lehetőséget). Mint 

már az átpragmatizálás különféle módozataiban látható volt, az intertextuális 

transzformációk 10 sok esetben éppen azt a jelenséget helyezik a középpontba, amelyet a 

szövegvariánsok intertextuális kapcsolatuk általi újrakódolásának lehetne nevezni. Az, 

hogy a variánsok egymás értelmezéseiként is működhetnek, szükségszerűen következik 

abból a belátásból, hogy poétikai karakterük sok esetben szinte egyáltalán nem írható le 

egymástól függetlenül. 

Az átalakítások legszembetűnőbb eljárása kétségkívül a címadás megváltozott 

technikáiban figyelhető meg. Ezek legáltalánosabb vonása abban ragadható meg, hogy az 

új címek sokkal egyértelműbben vonatkoztathatók a versszöveg egészére. A Föld, Erdő,

Isten darabjainak az egyes szövegek sorszámán, illetve a kezdőszavakon kívül nincs címe, 

míg az átírásokban átfogó, a tematikus összefoglalás vagy előreutalás funkcióját ellátó 

címek kerülnek a sorszámok alá. Az átdolgozás a többi kötetben is új címmel látja el a 

versek nagy részét, amelyek általában semleges modalitású, tárgyszerű, tömörítő vagy 

leegyszerűsítő (pl.: Szénásszekér ment át a városon helyett Szénásszekér), sokszor a 

képaláírásokra emlékeztető (pl.: Lombosodó napos tavaszban helyett Varázskert) vagy 

– más esetben – a vers befejezettségét (pl. nominalizálás által) sugalló, olykor a 

beszédhelyzet jellemzését vagy meghatározását nyújtó (pl.: Ma minden léggömb 

égbeszökik helyett Csodálkozás) formulákból építkeznek. 

Ezek az eljárások összességükben az eredeti szövegtől való távolságvétel műveleteként 

foghatók fel vagy írhatók le, amely – a Föld, Erdő, Isten új címadásához hasonlóan – 

abban fejeződik ki a legegyértelműbben, hogy azokat a verscímeket, amelyek a 

versszöveg egy-egy sorával vagy részletével egyeztek (azaz a cím és a textus szerves 

összetartozását a cím versszövegben való bennefoglaltságával, vagyis a versszöveg általi 

megismétlésével fejezték ki), az átiratok szinte kivétel nélkül lecserélik. Végsősoron tehát 

a szövegek (Genette fogalmával élve) paratextuális környezetének átrendezése is 

tulajdonképpen a vers azonosítása és a verstest közötti feszültséget érzékelteti, azaz – az 

átírás és az eredeti közötti időbeli távolság mellett – a szöveghez való viszony 

megváltozását is jelzi (idesorolható még az eredeti, alkalmi ajánlások elhagyása is, ez 

azonban a versgyűjtemények összeállításának viszonylag általános elve). Megjegyzendő 

itt még, hogy az, hogy Szabó Lőrinc lecseréli az eredeti, Rába szerint gyakran 

„harsogó” 11 verscímeket, nem feltétlenül válik az új variánsok esztétikai hasznára, 

hiszen az új, általánosító, olykor azonban semmitmondó vagy közhelyes címváltozatok 

helyenként már-már kommentárnak hatnak, mint pl. a Minden szent fények 

elbucsúznak új címének túlértelmező formulája (Zűrzavar és kétségbeesés) esetében. 

Az új címeknek természetesen a szövegek átpragmatizálásában, sőt – bizonyos 

esetekben – újrakontextualizálásában is jut szerep, így pl. a Föld, Erdő, Isten XVII. és 

XXXIII. versei a szövegben megszólalót megnevező új címek (A szelíd tanítvány, A 

barbár tanítvány) révén válhattak egyértelműen Szabó Lőrinc és Babits barátságának 

dokumentumaivá: a kontextus ezúton végrehajtott kijelölésében vagy 

homogenizálásában rejlő csapda abban ismerhető fel, hogy bár ezekben az esetekben 

éppen az átírás látja el közvetlen vagy kizárólagos referenciális kerettel a szövegeket, a 

változtatásokkal létrehívott kettős kód ezt eleve megbontja. A XXXIII. vers szövegének 

módosításai kettős perspektívát képezve ellentmondásos folyamattá oldják a mester– 

tanítvány viszony tematikus súlypontját: a verskezdet variánsainak összeolvasása 

(„Komoly s nehéz szavaid úgy világitottak/ mint Kalchedon topáza ujjadon. – Azóta/ 

más hitre tértem. E kevély öntudatosság,/ e pontos, ésszel-épített élet – [te mondtad/ a 

büszke szót] [...]” – „Komoly szavaid oly tisztán világitottak/ mint Kalcedon topáza 

ujjadon. Azóta/ mégis elcsábitott valami. Túlvilágod,/ a csodálatos filozófia – [be 

szépen/ csalogattál!] [...]”) a tanítvány önállósodásának képletét bizonytalanítja el („más 

hitre tértem” – „elcsábitott valami”), a vers megszólítottjaként feltételezhető „mester” 

tanainak jellemzésében pedig az „élet” és a „túlvilág” kifejezések cserélődnek fel, illetve 

azonosítódnak egymással. 

Hogy az új címadásban rejlő újrakódolás miként bontja meg mégis az éppen általa 

kijelölt interpretációs keretet, annak az egyik legérdekesebb példáját a XVII. vers (A 

szelíd tanítvány) nyújtja. A biográfiai (később a Szabó Lőrinc-életmű, elsősorban a 

Tücsökzene több szövege által is megtámogatott) kontextus elvileg a vers

megszólítottjának Babitscsal való azonosítását írná elő, ám felismerve a vers zárlatának 

(„Rád figyelek, de még szégyenkezve és kissé tartózkodóan,/ mint a virág, mely a februári 

nap simogatására nem mer egészen kinyílni.”) intertextuális kapcsolatát Stefan George 

egyik, éppen Szabó Lőrinc által magyarra fordított versének (Betrübt als führten sie zum 

totenanger [Búsak, ahol találkozunk]) befejezésével („Und sind wie seelen die im 

morgengrauen/ Der halberwachten wünsche und im herben/ Vorfrühjahrwind voll 

lauerndem verderben/ Sich ganz zu öffnen noch nicht getrauen.” [„olyanok, mint lelkek, 

melyek a síri/ álom tüntén csak félig vannak ébren/ s a rontó, nyers, koratavaszi szélben/ 

még nem nagyon mernek egész kinyílni.”]), az válik láthatóvá, hogy a vers pragmatikai 

kereteit egyértelműsítő új cím éppen a biográfiai kontextus homogenitását töri meg: az 

intertextus révén ugyanis a címben és a vers beszédhelyzetében implikált „mester” 

legalább oly mértékben, ha nem sokkal inkább utal Georgéra, mint Babitsra, hiszen a 

„tanítvány” így akár a „fordító” egy metaforájaként is felfogható. 

Az átírásokban nyújtott újraértelmezések sok esetben a lírai szubjektum átalakítását is 

magukba foglalják. A Fekszem, hanyatt Fűben c. átirata a sötétedés metaforizált leírását 

(„nézem a felhőt/ és lent az erdőt,/ e néma tábort,/ mely véd sötét dárdáival,/ s ha 

betakar/ fekete árnya:”) újrafogalmazva („Nézem a felhőt/ és lent az erdőt,/ a néma 

tábort;/ aztán lehúnyom/ a szemem”) az én projekciójának képletét teszi felismerhetővé 

a szövegrészben, hiszen a „sötét dárdák” metaforikus hasonlítottját a fák helyett a 

szempillákban jelöli ki s így a két szövegváltozat a fák és a szempillák metaforikus 

azonosításának kétféle olvasataként válik szembesíthetővé. A Fény, fény, fény 

nyitóversének (Ki van itt az éghez közelebb?) – Rába szerint a Doppelgänger-tematikát 

megidéző 12 – énmegkettőzése („bennem egy iszonyú Másik is él,/ él és szivemet/ 

sugaraival telezengi –”) az átiratban (Álarc mögül) az én sokféleségének és 

személytelenségének elvontabb és egyértelműen a Te meg a világ szubjektumfelfogását 

tükröző képletévé alakul át („Az Egy csak álarc, alatta az Ő,/ alatta a Sok meg a Senki:/ 

sorsom, hogy változás legyek,/ mely a saját/ ellentétét játszva teremti:”), míg a Nézek s 

ezer arcom visszanéz átdolgozott változatának (Kisértetek) nyitánya a világ és az én 

kölcsönös meghatározottságát („Ez itt a világ és benne én –/ tömbök, rudak, atomok:”) 

ezek elválaszthatatlanságának szintén a Te meg a világból ismert sémája mentén 

fogalmazza újra, a tükör-metaforika kiterjesztésével („Ez a világ és benne én,/ tükrök itt, 

tükrök ott,”). Ezek a változtatások azt is jelezhetik, hogy az átiratokban kibontakozó 

szubjektumfelfogás az eredeti változatok egyfajta újraolvasásának eredményeként is 

felfogható: olyan újraolvasásként, amely a korábbi variánsok képvilágát a szubjektum 

tudatának megjelenítéseként, valóban valamiféle projekcióként „fejti meg”, a szubjektum 

pozíciójának új, kettős (azaz egyszerre külső és belső) kódja szerint. 

Nehéz megítélni, hogy az átírások eljárásainak azon típusa, amely az első változat 

valamely poétikai vagy retorikai műveletének értelmezését egyfajta „feloldásként” hajtja 

végre, változtat-e (s ha igen, milyen irányban) a szöveg esztétikai értékén, hiszen ezek a 

gesztusok nyilván nem csupán „javításként”, illetve – olykor – „rontásként” foghatók fel, 

hanem szinte a szó szoros értelmében az eredeti szöveg olvasásának aktusát viszik színre 

– a variánsok pozicionális különbségét ezáltal az átírás önreflexív szintjén is jelezve. Az 

egyik ilyen eljárás a költői (leginkább metaforikus) kép létrehozásának a kép szétbontása 

vagy fogalmi kontextualizálása általi magyarázatában ismerhető fel. 

Az „öngyilkos hullámok” antropomorfizmusát a Föld, Erdő, Isten III. versében az 

átirat pl. azáltal fejti ki, hogy az időtartamot kifejező jelzők révén hangsúlyozza a kép 

referenciájában rejlő sajátos ellentétet, a hullám folyton megszűnő és újrakezdődő

mozgását („az örök hullámok sikoltva dobják/ fáradt testüket a percnyi halálba”). A 

Fény, fény, fény címadó versének (Fény, fény, fény: táncolsz, meztelenűl) átirata 

(Lidérc) viszont éppen eltünteti a szöveg egyik önértelmező alakzatát, amely a kísértő 

látvány érzékelésére vonatkozó kifejezést („S minden megingott”) a második szakasz 

egyik metaforikus átváltozássorozatának („tornyok zsiráfnyaka nádszál”) egyfajta 

leírásává avatja, és az ebben rejlő önreferenciális jelentéslehetőséget (a kép 

megragadhatatlanságának képletét) az új címben foglalja össze, megbontva a szöveg 

tropológiai rendszerét. 

Az önértelmezés olyan megvalósulásai viszont, amelyek a szövegek kölcsönös 

egymásbaépülésének logikáját megbontva úgy adják meg az eredeti változat megfejtését, 

hogy valójában egy fogalmi vagy szószerinti párhuzam beillesztésével pusztán kibővítik 

vagy megismétlik, de nem alakítják az eredeti szöveg kompozícióját, alighanem a 

túlértelmezés eseteiként foghatók fel, amire számos példa található az átiratokban. 

Egyértelműen idesorolható pl. a Kalibán! címadó versének új zárlata („és ne tudjuk még 

sajnálni se, hogy/ soha többé nem leszünk emberek.”), amely felfogható ugyan az eredeti 

szöveg beszédpozíciójának kritikájaként, de ezt a vers átdolgozása már több ponton és 

finomabban végrehajtotta a szövegben, pl. míg az első változat Kalibánt az ösztönösség 

allegóriájaként jeleníti meg („[...] kinek vak izmaiban/ az élet, minden kattogó tudás/ s 

minden erő magától működik,/ öntudatlan s nem képletek szerint –”), az átírás 

homogenizálja a „lázadás” tudatos vagy tervezett voltára vonatkozó lexikát (elhagyva pl. 

a „gondolkozás nélkül gondolkozó” kifejezést, illetve mégis „képletnek” láttatva Kalibán 

„szörnyű agyának” működését: „[...] a te szörnyű agyad a/ bestia mindenség legigazabb/ 

képletére kattogva működik –”). A Wild West Európa már idézett átdolgozásában pedig 

kifejezetten kétes annak a túlértelmezésnek a teljesítménye, amely a tisztelgő női 

combok képének alapját képező referenciát („csodarevü”) magában a versszövegben adja 

meg. Az ilyen eljárások azt teszik láthatóvá, hogy e kötetek nyelvi világának a 

fogalmisághoz, illetve a beszélt nyelvhez való közelítése, valamint a redundancia 

visszaszorításának törekvései, amelyek az átírásokat meghatározó normatív 

stíluskényszer következményeinek tekinthetők, sok esetben szembekerülnek s így 

hatástalanítják egymást. A tisztelgő combok antropomorfizmusának képi eredetét 

megadva a szöveg ugyanis kétségkívül kiszolgálja egy közvetlenül referenciális olvasat 

igényeit, ugyanakkor – azáltal, hogy valójában már az első variáns („este a szerelem/ 

ünnepi istállóiban/ kétszáz meztelen női comb/ hódol és szalutál.”) is implikálja a 

metaforikus azonosítás alapját – a hasonlított megnevezésével lényegében növeli a 

szöveg szerveződésének redundanciáját. 

(A konkrét példától most eltekintve) ez persze nem jelentheti egyszerűen azt, hogy az 

ilyen jellegű túlértelmezések egyértelműen gyengítenék az átírt verset az eredetihez 

képest. Ez ugyanis csak egy olyan megközelítésben volna igazolható, amely a variánsok 

létrejöttét - az „ultima manus” nevezetes elvét szigorúan alkalmazva – az eredeti 

változatok eltörlésének tekinti. A variánsokat egymástól részint független szövegekként, 

azaz viszonyukat egyfajta interpenetrációs rendszerként kezelve (amit már a 

címváltoztatás gyakorisága is motiválhat) ugyanakkor észre kell venni azt is, hogy a 

szövegekbe mintegy bele van írva a másik szöveg léte, amit pl. a csak az összeolvasásban 

feltárulkozó intertextuális vagy más jellegű alakzatok bizonyítanak. Ebben az esetben 

viszont a túlértelmezésnek nevezett aktusokat is egy kettős kód szerint kell olvasni, 

vagyis nem pusztán az első (vagy az egyetlen) szöveg tropológiai rendszerét (át)alakító 

önreflexív gesztusokként, hanem a másik szövegre utaló jelzésekként is, azaz a

distanciateremtés egyik műveleteként is. 

Ez a másik kód azonban már nem feltétlenül foglalja magába a „javítás” vagy az 

„elrontás” aspektusait. A Kalibán vagy a Wild West Európa második variánsának 

túlértelmező műveletei ebben az esetben ugyanis nem túl-, hanem pusztán 

értelmezésévé válnak az első változat valamely szövegalakító stratégiájának, amiként ez a 

folyamat a fordított irányban is végiggondolható: az „öngyilkos hullámok” kifejezés 

felfogható a Föld, Erdő, Isten III. darabjának végső változatában szereplő leírás olyan 

összesűrítéseként, amely egy természeti látvány antropomorfizálásának konzekvens 

végrehajtását jelzi, az átírt változat viszont éppen ennek az antropomorfizmusnak a 

részleges szétbontásával tárja fel a kép mögött rejlő időszemléletet s helyezi át azt egy 

látens fogalmi jelentéssíkra. Csupán ennek a kettős kódnak a felismerésével lehet ismét 

egy palimpszesztusszerű, de valahogy mégis egyetlen szövegként megközelíteni a 

variánsokat, amelyből viszont így sem hiányzik, csupán belsővé válik a megkettőzöttség 

elve, amely ekkor (feltéve, hogy a szöveg bizonyos felfogásai szerint a szövegváltozatok 

térben kiterjedő, lineárisan tehát olvashatatlan szövevénye is felfogható egy 

szövegtérként) egyazon szöveg kétféle versszemlélet szerinti aktualizálhatóságában és 

olvashatóságában ragadható meg. 

Hogy Szabó Lőrinc átdolgozásaiban valóban kétféle költészetfelfogás szembesül, az 

teljesen nyilvánvaló és olyan önreflexív gesztusokkal igazolható, mint pl. A tavasz ideges 

villámai Hangok c. átirata, amely a szövegben felsorakoztatott hang- és fényképzetek 

dinamikáját utólag a vers poétikai bázisának nyilvánítja („Ki tudja, honnan/ suhog át/ a 

földön, a kék/ levegő tengerfenekén/ az a sok dróttalan üzenet,/ amelyből néha a vers 

kicsap:”), ami felfogható az eredeti szöveg saját tematikájával való azonosításaként s így 

az első variánsra vonatkozó metatextuális utalásként a második változatban, amely így a 

saját képvilágát az eredeti változat önértelmezésévé emeli, másfelől viszont – hiszen a 

„vers” kifejezés közvetlen referenciája a variánsok léte miatt megkettőződik – a két 

szöveg viszonyára is vonatkoztatja. Az „érdeke ellen” beszélő költő eszményének 

megjelenése A Sátán műremekei-t záró „programvers” (A költő éljen a földön) 

átdolgozásában (A költő és a földiek), aminek Kabdebó Lóránt az életmű alakulása 

szempontjából kitüntetett jelentőséget tulajdonít 13 , a „Legyen a költő hasznos akarat” 

elvét helyezi kettős megvilágításba: míg az első változat a költészet általi „megváltás” 

elvét („Legyen a költő hasznos akarat,/ éljen a földön, legyen ő/ az embernek fia, aki/ 

szálla alá poklokra és/ harmadnapra föltámadott:”) egy olyan képviseleti szerepképlethez 

kapcsolja („s ha akkor szól az emberek/ nyelvén [...]”), amelyet az átírt változat már 

elutasít („Legyen a költő hasznos akarat,/ az isten nyelve, az igazság/ helytartója: a többi 

nép/ csak érdeket ismer:”). 

Az, hogy az átírások tisztán esztétikai hozadékát nemigen lehet egyértelműen 

megállapítani (Szabó Lőrinc legavatottabb értelmezői – Rába, Kabdebó, Baránszky-Jób 

László – egyaránt viszonylagosítják az átdolgozások sikerültségét), nemcsak stilisztikai 

okokra vezethető vissza. Sokkal inkább ebben is annak bizonyítéka látható, hogy az 

átiratok valóban nem csupán az eredeti variánsok helyett készültek, azaz nem olvashatók 

pusztán azok kijavított vagy módosított változataiként. 

Gottfried Benn nevezetes, 1951-es előadásában látens különbséget tesz a (modern 

költői életművekben szerinte meglehetősen ritka) tökéletes, pontosabban tökéletesen 

befejezett („vollendet”) és a pusztán „kész” („fertig”) versek között, mely utóbbiak akkor 

jutnának el e stádiumukhoz, amikor egybeesnek létrejöttük folyamatától független, 

szükségszerű logikájukkal („das Gedicht ist schon fertig, ehe es begonnen hat, er weiss

nur seinen Text noch nicht. Das Gedicht kann gar nicht anders lauten, als es eben lautet, 

wenn es fertig ist.”). 14 Benn sokkal kevesebbet javított régi szövegein, inkább a ciklusok 

újrarendezésében rejlő lehetőségek foglalkoztatták, sőt az 1950-es években már a kötetek 

összeállításának legkülönbözőbb munkálataival (az interpunkció egységesítésével, a 

sorrend megállapításával, még a cím esetleges megváltoztatásával is) kiadóját bízta meg. 

Bruno Hillebrand, aki Benn verseinek első olyan kiadását szerkesztette, amely az első 

publikációk variánsait is közli (1982), megállapította, hogy Benn alapvetően elutasította 

az esztétikai korrekció elvét: a későbbi változtatásokat – éppen a kezéből kiadott vers 

„kész” volta miatt – a perspektivika megváltoztatásaként kell értelmezni. 15 

Megfigyelhető, hogy Szabó Lőrincnél is hasonló szemlélet érvényesül: változtatásai alig 

érintik a legsikerültebbnek nevezhető szövegeket, de az átírások nagy része – mint 

látható volt – szintén nem az eredeti variáns „folytatásaként” vagy újraalkotásaként, 

hanem két különböző, a maga módján „kész” verslehetőség szembesítéseként fogható fel. 

Figyelemreméltó, hogy ez a következtetés szituálható abban a kétértelműségben is, 

amely Szabó Lőrinc Összes verseihez írt utószavában megnyilvánul. A korai versek 

„kijavításának” kényszerét a költő részint az alkotó személyiségének átalakulásából 

elkerülhetetlenül eredő szemléletváltással, illetve az eredeti versek megírásának külső 

körülményeiben rejlő akadályozottsággal (pl. az idő hiányával) magyarázza: a „tisztázás”, 

az eredeti szövegek, illetve az eredeti költői stratégia érthetőbbé tételének szükségessége 

(l. a repedezett váza új összeillesztésének hasonlatát, illetve a következő kijelentést: 

„Tulajdonképpen rajzokat tisztítottam meg fölösleges, kusza, tehát érthetetlen 

vonalaktól”) mégsem az átírás jelenének, hanem a múltnak az igénye („Nem 

hamisítottam a múltamat, hanem most mutattam meg igazán.”). Ez abban a – 

filológiailag meglehetősen provokatív – gesztusban látszik a legegyértelműbben, hogy 

Szabó Lőrinc az átírt változatokat is az eredeti megjelenési évszám alatt adja közre. A 

szerző két (egykori, illetve jelenbeli) „énje” nem azonosul, de nem is válnak világosan el 

egymástól az utószó diskurzusában („csak azt mondhatom, hogy aki ezeket a verseket 

most és az elmúlt években átírta, az nem én vagyok, nem a mai énem volt”, ellenben: 

„Ezek a versek [...] az én műveim, az én életem fekszik bennük”), és ezt a – csak 

látszólagos – paradoxont közvetíti a „múlt [...] jóvátételében” rejlő kettős értelem is: az 

összetett szó szigorúan referenciális olvasatában aligha ismerhető félre a ‘javítás’ és az 

‘utólagos igazságszolgáltatás’ jelentésmozzanatainak párbeszéde, amely alighanem 

pontosan leképezi az átiratok esztétikai célkitűzésében rejlő dialektikát. 16 

Mint azt az újrapragmatizálás különböző eljárásainak, illetve az eredeti beszédhelyzet 

jelzett eltávolításának dominanciája az átdolgozás stratégiáiban mutatja, az átírások 

sokkal inkább olyan kritikai aktusokként foghatók fel, amelyek – „ráhelyezve” az eredeti 

szövegre – egyazon szövegvilág kétféle kódját szembesítik egymással, amelyek a 

szöveghez való viszony kétféle távlatát dolgozzák ki. Az, hogy ezáltal a szöveg önnön 

kritikai perspektívájával kerül szoros és – ami még fontosabb – reverzibilis kapcsolatba, 

azt jelzi, hogy ez a kritikai távlat elsősorban nem a korai szövegeknek a későbbi poétikai 

konstellációhoz való hozzáidomításának erőszakos és illuzórikus önértelmezési képletét 

valósítja meg (amelyet a „kijavítás” elve tartalmaz), hanem a kétféle poétika 

összefüggéseinek és különbségeinek feltárásával az önmegértés olyan eseményét teszi 

lehetővé, amely a már elhagyottnak mutatott pozíciót is érvényre juttatja. Mint azt 

legegyértelműbben a Tücsökzene tanúsítja, Szabó Lőrinc költészetének egyik 

legfontosabb kérdése éppen az önmegértés különböző időbeli perspektíváinak 

viszonyára irányult, de ez a problematika végigkísérte életútját is, pl. 1945 után a

politikai bűnbánatot számonkérő kritikáik kihívásában. Szabó Lőrinc költői világa éppen 

arra figyelmeztet, hogy az igazságos önmegértés nem az idegenné vált s ezért 

megértendő pozícióval való azonosulásban vagy annak áthasonításában, hanem 

másságának elismerésével mehet csak végbe, ami alighanem esztétikai és morális 

szemszögből is hatékonyabb a „kijavítás” vagy a bűnbánat normatív parancsainál. 

Jegyzet 

1 L. erről Szabó L.: Az olvasóhoz, In: Uő, Összes versei. Bp., 19442, 677. 

2 L. pl. Rába Gy.: Szabó Lőrinc, Bp., 1972, 120. 

3 G. Genette: Palimpseste. Frankfurt, 1993, 13-15. 

4 B. Johnson: Défigurations du langage poétique. Paris, 1979 

5 Rába, 123. L. ehhez még a szerző egy korábbi értékelését: Rába: Az izmusok sorsa 

Szabó Lőrinc költészetében = MTA I. OK 1959/1-4 

6 Rába 1972, 122. 

7 Uo., 45. 

8 Uo., 34. 

9 Szabó, i. m., 680. 

10 Ezek Genette kategorizációs rendszerében alapvetően a „komoly” (tehát kevésbé a 

„játékos” vagy a „szatirikus”) transzpozíció körébe sorolhatók, vö. Genette, 287-288. 

11 Rába 1972, 123. 

12 Uo., 122. 

13 L. Kabdebó L.: »A magyar költészet az én nyelvemen beszél«. Bp., 1992, 27. Szabó 

Lőrinc magyarázatát a vershez l. Szabó: Vers és valóság I. Bp., 1990, 294-295. A verset 

a Tücsökzene 264. darabjában is átírja, pontosabban felidézi Szabó Lőrinc, idézőjelek 

közé foglalva az egész szöveget, „mert mintegy distanciát akartam jelezni, azt, hogy 

mindezt nem okvetlenül a mostani énem mondja, hanem az 1926-os, vagyis A Sátán 

műremekeié.” (uo., II., 441-442.). Ebben a kommentárban is az válik láthatóvá, hogy 

a korábbi szövegek átírásának vagy idézésének stratégiája nem az eredeti változatok 

javítás általi eltörlését, sokkal inkább a kétféle perspektíva distanciájának kiemelését 

célozza. 

14 G. Benn: Probleme der Lyrik, In: Uő, Essays und Reden, Frankfurt, 1989, 514- 

515. 

15 B. Hillebrand: Editorischer Bericht, In: Benn, Gedichte, Frankfurt, 199913, 502. 

16 Az idézeteket l. Szabó 19442, 677-680. 

Kiss Noémi 

Szabó Lőrinc és Carl Rothe 

kapcsolatának irodalmi térképe

Előadásom meghatározó kérdése, hogy ki Carl Rothe, abból az alkalomból tevődött fel, 

hogy sikerült összeállítani a két író hagyatékából Szabó Lőrinc és Carl Rothe német 

nyelvű levelezését. A levelek összeállítása nem pusztán filológiai munkaként, vagyis 

szövegek reprezentációjaként fogalmazódott meg bennem végül. Hanem olyan 

olvasásként, levelek összeolvasásaként tehát, mely megpróbál egy irodalmi kapcsolat 

dokumentumainak jelentést illetve jelentéseket tulajdonítani, és a kapcsolat lehető 

legtöbb momentumát feltérképezni. 

A „ki Carl Rothe” kérdésre az alábbi rövid életrajzi lábjegyzet összeállításával 

válaszolhatnék: 

Rothe 1900-ban született Aachenben és 1970-ben Freiburgban halt meg. Élete nagy 

részét Überlingenben töltötte. A város a Bódeni-tó partján fekszik, ezért Rothe nevét, ha 

valahol ma egyáltalán megtaláljuk, akkor még leginkább e táj környékének lokális 

irodalmi kánonjában. A hagyatékban megőrzött írásában Rothe felesége, aki az író halála 

után jó szándékkal összeállítja férje előnyös életrajzát, erényként említi, hogy fiatalkori 

barátok körében Rothe a „titkos király” jelzőt kapta, mert kiváló pedagógiai érzéke volt 

és tudott az emberekre hatni. Carl Rothe később Berlinben történelem és 

gazdaságtudományi szakon kezdte meg tanulmányait. Ebben az időben az ún. 

„Akademische Freischar” köréhez került. Majd 1923-ban történészként doktorált. A 

következő években indult írói munkája. Ekkor a Volkskonzervative Partei alapító tagjai 

között találjuk, mely párt a nemzeti szocialisták fenyegető növekedése ellen szerveződött. 

1930-ban megválasztották a tudományos „Freischar” társaság vezetőjének és később e 

szervezet tiszteletbeli elnöke maradt. Carl Rothe regényei: 1937 Zinnsoldaten; 1939 

Olivia; és egy fordítás: 1939 Briefe der Maria Theresia. Rothe 1940 és 1959 között 

Überlingenben élt. Itt, Überlingenben látogatta meg őt Szabó Lőrinc feleségével és 

Lócival 1943 június 11. és 13. között. Rothe a háború idején 1941 és 1944 között a 

kultuszminisztérium írói programjának, az Európai Írószövetségnek (Europäischer 

Schriftstellerverein) főtitkára volt, mely szövetség elnöke egy ideig Hans Carossa. Ugyan 

sem Rothe, sem Carossa nem voltak tagjai a nemzeti szocialista pártnak. Rothe feladata a 

szövetségben a kapcsolattartás a birodalomhoz tartozó országok külföldi íróival: tehát 

utazások, levelezések és beszédek tartása. Ezeket a hivatalos „irodalmi ügynöki” útjait 

ma már nyilvánvaló, hogy több alkalommal a hatalommal szembenálló írók segítésére 

használta fel. Nagy valószínűséggel kapcsolatot tartott olyan szervezetekkel, melyek 

szemben álltak a nemzeti szocialista rendszerrel, és diplomáciai úton emberek 

mentésével foglalkoztak. Carl Rothe legalább kétszer járt ebben az időszakban 

Budapesten, 1943. december 7-én, átutazóban, és több napig itt tartózkodott 1944. 

január végén, amikor is Szabó Lőrinc volt szállásadója. 

Az életrajz összeállításakor a Deutsches Literatur-Lexikonra; és Arnold Rothe, Carl 

Rothe fiának levelére hagyatkoztam. Kiegészítésként az általa küldött anyagban a Szabó 

Lőrinc-levelekhez mellékelve kaptam meg Rothe részletes biográfiáját, melyet 

valószínűleg felesége írt meg halála után. 

Szabó Lőrinc és Carl Rothe kapcsolatának irodalmi térképét azonban egészen más 

szempontok szerint is össze lehet állítani. 

Carl Rothe német író, éppúgy 1900-ban született, mint Szabó Lőrinc magyar költő. De 

mi köthet össze két azonos dátum alatt született írót? A két kortárs író „életrajza” 

találkozhat egymással, megismerkedhetnek. És ez így is történt. Szabó Lőrinc ismerte 

Rothét, hiszen 1942 őszén ő volt Weimarban a magyarországi kiküldött író a Harmadik

Birodalom hivatalos írószövetségének ülésén, melynek Rothe ekkora tulajdonképpeni 

vezetője, hiszen Hans Carossa már az alapítóülés után lemondott. 

Carl Rothe mást sem csinál az írószövetség közel három éve alatt, mint Európában 

utazik. Legtöbbször Finnországban, Bulgáriában és Romániában jár. Amikor Rothe 

meglátogatja íróbarátait, rendszerint egy beszédet tart. A beszédek retorikája azonban 

nem csak a háborúzó hűséges költő és a jó katona irodalmi esztétikájának programjára 

épül fel. Hanem e program elbizonytalanítására és visszavételére is. Már 1942-es 

bukaresti, de még inkább 1943-ban Bulgáriai látogatásán feltűnő, hogy Rothe nem 

azonosul beszédében a szerepével, hiszen így kezdi: „Nem könnyű az írószövetségről 

beszélni, mert nem sok mindent lehet róla mondani”. Így mindaz, amit a szövetségről és 

a szervezet feladatáról mond, már nem igazán érthető „szó szerint”. A beszédekben a 

főtitkár ugyanis gyakran mást mond, mint amit valójában hivatalosan tesz. Ezt úgy is 

érthetem, hogy a beszéd, amennyiben cselekvést is jelent, illetve ebben a helyzetben 

mindenképpen egy cselekvésről próbál meggyőzni, akkor e beszédek retorikájában a 

hivatalos és a kimondott jelentés között egy feszültség olvasható. Egyébként 1942-es 

weimari felszólalásában Szabó Lőrinc sem a meggyőző, tollával háborúzó költőként 

beszél. Hanem elég kihívóan: Maifestische Landschaftsidyll címmel Duna menti tájakat 

térképez fel. Az előadást hallgató Rothénak megtetszik a beszéd merész hangja, és a 

Weimarban töltött hivatalos napok után a személyes ismeretség és barátság hangján 

folytatódik levelezésük. Elmondható tehát, hogy Szabó Lőrinc többek között Carl Rothe 

segítségével került be egy európai, nevezzük így konform értelmiségi hálózatba. A baráti 

kapcsolatukat is tehát ennek az (irodalmi és nyilván politikai) információs szervezetnek a 

keretében lehet leírni. Viszont ezért cserébe, az eredetileg német művészeti szervezet 

kiterjeszthette tagságát más európai országokra, és így az írókon keresztül irányított – a 

hivatalosságba csomagolva – privát emberi életeket. Szabó Lőrinc a német írói szervezet 

főtitkárának egyik legfontosabb levelezőpartnerévé vált, de csak az említett keretek 

között. A levelezésük tehát egyszerre hivatalos és baráti hangú. Azonban e két hang 

szétválasztása mégsem egyszerű. Hiszen a kétféle beszéd, főként a korai levelekben, 

többnyire összemosódik. A későbbi levelekben viszont a hivatalos hang jól kivehetően 

pusztán formális beszéd, és a második vagy baráti beszéd lesz a lényeges, kódolt üzenet. 

Röviden két részletet idéznék a levelekből. Itt, a levelek archívumában ugyanis fény 

derül Rothe magyarországi látogatásának egy nem hivatalos részletére: 

Két levélről lenne szó, az egyiket Szabó Lőrinc írta 1943. augusztus 15-én, miután 

Rothét előzőleg Überlingenben meglátogatta. „Ja igen, még valami – írja Szabó Lőrinc – 

nem találom a maga Teleki grófnőjét! A megadott utcában nem lakik. De még csak a 

környéken sem. Személyesen kutattam utána, rengeteg Telekit találtam, talán jó lenne, 

ha megadná a grófnő teljes nevét. Teleki grófok és grófnőkkel tele van a telefonkönyv, de 

akit kerestem nem volt benne.” 

A másik levelet, melyből idéznék, Carl Rothe a háború után 1948. szeptember 22-én 

írta. Nem közvetlenül Szabó Lőrincnek, hanem egy bizonyos Nagy Istvánnak Baselbe, aki 

aztán továbbküldte*. Ebből kiderül, hogy Rothe többször próbált Szabó Lőrincnek írni, 

de nem kapott választ Budapestről. Így svájci barátain keresztül akarta megírni a magyar 

költőnek, hogy tulajdonképpen miért járt 1944. januárjában Budán. 

„Csak, hogy tudja, a kapitulációt én és a családom túléltük, én magam – talán ez nem 

lepi meg –, közel álltam a július 20-i összeesküvéshez, és talán csak egy csoda, hogy 

megmenekültem. Most majd megérti miért és kiért utaztam akkoriban. Az eltelt három 

év is nehezen telt, mert a totalitarizmus újabb szellemei most sem kötöttek, és a

legkülönbözőbb ideológiákkal vetik meg hatalmukat a legfurcsább szövetségekben. (…) 

Szeretném, hogy tudja, hogy az angol barátaimmal, akiket akkoriban éjszaka és ködben 

Budapesten többször felkerestem, és akik az Orsó utcában laktak, újra kapcsolatban 

vagyok.” 

Talán érdemes lenne a leveleken túl Szabó Lőrinc 1945-ben írt Naplójából és 

Védőbeszédéből néhány emlékezést idézni: 

A Naplójában írja tehát: „»Mi nem a jelennek és nem a holnapnak, hanem a 

holnaputánnak dolgozunk!« – ez a formula a Rothéé, tőle vettem át. S a holnapután 

megint az örök ideálok tiszteletét fogja meghozni itt is, ha szovjet-rendszerben élünk, 

akkor is.” 

A Védőbeszédében Szabó Lőrinc így számol be a német Írószövetség weimari 

találkozójáról.: „…Másnap egy wartburgi kirándulás során, Tannhäuser és Luther 

szobáiban és kertjében sétálva, közelebb kerültem dr. Carl Rothéhoz, a Vereinigung 

vezértitkárához. Órákig mintegy messziről »tapogattuk« egymást, hogy melyikünk mit 

gondol, vajon nem provokálni akar-e a másik, és hogy milyen határig lehet őszintén 

beszélni. S ekkor csodálatos emberi dolgok tárultak fel előttem. Míg a német 

összeomlás nem történt meg, nem szólhattam róluk; most is a felhatalmazásuk nélkül 

tettem; csak néhány egészen jó barátom ismerte a dolgok igazi arcát, bár azok is csak 

fátyolozottan, mintha a valódi hangulat csak az én »benyomásom lett volna«. Pedig 

egyáltalán nem impressziókról volt szó! De egyetlen itthoni elszólás odaát az életébe 

került volna kitűnő embereknek. Ez a konspiráció nem interjúanyag volt! …” 

De mi is derül ki az idézetekből? 

Mint említettem, 1944 telén Rothe hosszabb időt töltött Magyarországon. Ekkor több 

magyar íróval találkozott Szabó Lőrinc révén, többek között Máraival, Németh Lászlóval 

és Illyés Gyulával. De a látogatás még érdekesebb „eseménye” (momentuma), mint az a 

levelekből kiderült, hogy felkeresett bizonyos „angolokat” az Orsó utcában Budán. Johnt 

Dickinsont és feleségét gróf Teleki Ellát. Az „angol ház”, ahol Rothe felkereste őket, az 

akkori háborús események alatt a svéd nagykövetség védelme alatt állt. John Dickinson 

egyébként később Wallenberg titkáraként dolgozott. De már ’44 telén, mint ahogy 

később is, feladatai közé tartozott hamis papírok kiállítása, emberek mentése. Rothe 

valószínűleg tudott az angolok működéséről, és ezért tett látogatást náluk. Amit úgy is 

fogalmazhatok, hogy segített segíteni. Szabó Lőrinc akkoriban még nem tudta a 

részleteket, neki az angolok címét kellett még Rothe látogatása előtt felkutatnia. A 

megbízást akkor kapta, amikor előző nyáron a német írót meglátogatta überlingeni 

otthonában a Bodeni-tónál. Ma a történetet a kettőjük közötti levelezés alapján nagyon 

pontosan lehet rekonstruálni. 

Egy történet, igen. De, hogy mit takar a név „Carl Rothe” Szabó Lőrinc leveleiben és 

beszédeiben, még nem derült ki. Illetve nem derült ki egyértelműen. 

Manfred Bosch Bohčme am Bodensee című 1997-ben megjelent könyve, mely a tó 

környékének irodalomörténetét, de leginkább irodalmi életét mutatja be, Rothét 

elsősorban náciszimpatizáns íróként említi. Idézet a könyvből: „Az irodalmilag 

jelentéktelen regénynek számító Olivia (1939) szerzője volt a főtitkára a félhivatalos és 

nemzeti szocialista Europäische Schriftsteller-Vereinigungnak. […] A szervezet a hitleri 

Németországhoz hű írók megjelenését támogatta. De a szervezet tényleges funkciója, 

hogy »nem gyanúsítható« külföldi írókból a Harmadik Birodalom szellemében 

értelmiségi csoportot kovácsoljon össze”. Ezt a könyvet azért érdemes megemlíteni, 

mert az egyik legújabb kutatómunkának számít a témában német nyelvterületen. A

könyv elbeszélő stílusa viszont a hagyományos biográfiák narratív közléseire 

emlékeztet, mely nem sok ellentmondást tűr meg egy szerzői életrajzban. Manfred 

Bosch gondosan ügyel arra, kiről, melyik íróról, mennyi anyagot közöl. Ebből a 

szempontból Rothe a Bódeni tó területére határolt irodalmi kánonban nem éppen 

előkelő helyet foglal el. Hogy csupán politikai okok alapján lenne szó az író 

mellőzéséről, ma nem elég érv egy „gyenge” íróval szemben, éppen ma, amikor a 

„szerző egysége műveivel” egyre kevesebb hitelt kap. Rothe a kánonban azért nem 

számít, mert regényei nem jók. Soha nem éltek meg újabb kiadásokat. Szerepe a 

nemzeti szocializmus „irodalmi életében” volt, és neve ma is ezt a diskurzust jelenti. És 

kevésbé irodalmi szövegeket. Neve nincs benne a katalógusokban, könyveit nehéz 

könyvtárakban kölcsönözni. A Harmadik Birodalom irodalompolitikájának 

kézikönyvein kívül nem találunk rá máshol utalást. 

Éppen ezért nem könnyű tovább lépni, ha többet akarunk róla tudni. A fasizmusnak 

és irodalmának kutatása ugyanis inkább feltáratlan, mintsem lezárt kérdéseket 

tartalmaz. 

A németországi kutatások – és nyilván ez nálunk is igaz – megpróbáltak a 

kérdésfeltevések és bizonyos ellentmondásos szerepek „tisztázása” helyett, a 

dokumentáció „szoros olvasása” mellett kitartani. Először egyáltalán a dokumentumokat 

közölni. 

Ma már kétségtelen, hogy a kérdés, ki Carl Rothe, az ún. Harmadik Birodalom 

irodalmi életének, irodalmi személyiségeinek kutatásához tartozik. E terület feltárásához 

viszont nyilván már nem elég az adatok összeállítása, hasonlítása és végül 

ideológiakritikája. Itt már nagyobb a tét: embereket, írókat kell megítélni. Egy egész 

életet kell olvasni, még akkor is, ha ez az élet különböző, egymásnak ellentmondó 

nyomokat hagyott. 

Hogy mégis érvényes legyen a kérdés, hogy „ki Carl Rothe”, a szokásos két paradigmát 

tüntethetjük fel. Az egyik oldalon rendelkezésre állnak az író és irodalmár regényei, 

fordításai, az ún. Literatur am Bodensee-ben betöltött szerepe. A másik a biográfia 

„paradigmája”, Rothe főtitkársága és szerepei, kapcsolatai, utazásai: „az életrajzi Rothe”. 

Azt nem állítom, hogy e két paradigma dokumentumai nem mosódnak össze egymással. 

Gondoljunk csak az idézett levelek szövegezésére. 

Most, előadásom befejező részében visszatérnék ugyanehhez az eredetileg feltett 

kérdéshez. Itt ugyanis felvetődik újra a levelek olvasásnak problémája. 

A levelezés összeállítását követően dokumentumok vagyis történelmi monumentumok 

állnak előttünk, melyek olvasásra várnak. Az archeológiában, Foucault szerint például, 

különbség van egy kontextus nélküli, néma monumentum és egy monumentum 

immanens leírása között. A különbség abból ered, hogy csak a leírása által válik egy 

történeti monumentum diskurzívvá. Vagyis másként fogalmazva, a monumentumokat 

diskurzív létük megértése teszi a történelem bizonyítékává. E dokumentumok egyúttal 

mint történeti momentumok nem csak önmaguktól beszélnek hozzánk, hanem az őket 

kísérő diskurzusok játékteréből. A beszélő levelezés, mely előttünk áll, így csak a második 

világháború kontextusából válik leírhatóvá. 

A levelezés és a hivatalos kapcsolat Szabó Lőrinc és Carl Rothe között az Europäischer 

Schriftstellerverein (1941-1944) intézményes keretében szerveződött. A két író 

(személyes és hivatalos) levelezése mindannak a dokumentuma, amiket mi ma a 

kapcsolatuk forrásaként olvashatunk. Ezeket egyrészről egy háborús kontextusban, 

másrészről egy személyes barátság részeként lehet leginkább megközelíteni. A történeti

és személyes diskurzus dokumentumai mégsem egy ellentmondásmentes történeti tény 

forrásaiként tárulnak fel előttünk. A kapcsolat anyaga ennél sokkal kényesebb. Ahhoz, 

hogy a szövegeknek jelentést tulajdonítsunk, több ellentmondásnak kell 

megfogalmazódnia a szövegek igazságának játékterében. Ebből pedig az következik, hogy 

a jelentések majd a két író és kortárs személyiség és a két szerzőség határain húzódnak 

meg. Találkozásukat ebben a kettős értelemben látom: ugyanis a játék értelmében a 

kapcsolatuk egyszerre hordozza a szükségességet, ugyanakkor megismerkedésük 

legalább annyira a véletlen következménye. 

A híressé vált foucaulti kérdés a szerző pozíciójára és funkciójára vonatkozóan, a „mi a 

szerző?” e körülmények között inkább úgy hangzana: „Ki a szerző, aki itt megszólal?”. 

Csak az említett kérdések feltétele után körvonalazható a szerzők köré írt kultúra, 

történelem és irodalom története. Miután az itt található levelek, irodalmi művek és 

beszédek utalásainak és retorikájának összeolvasásának nem az a célja, hogy ezek között 

egy egységet fedezzünk fel, és egy végleges, zárt történetet kapjunk meg végül. Nem az az 

egyetlen kérdés tehát, hogy Rothe hűséges katonája volt e a nemzeti szocializmusnak. 

Nem kizárólagos kérdés az sem, hogy Szabó Lőrinc milyen meggyőződés alapján vette ki 

részét az eseményekből. Hiszen jól látható, hogy a beszélő dokumentumok nem ritkán 

ellentmondásokkal szembesítenek minket. Márpedig, ha két író kapcsolatát kutatjuk, 

előttünk megnyíló anyagokat olvasunk, melyből vélhetően legvégül megrajzolható egy 

összefüggésrendszer: viszonyok és pontok összessége. Olyan irodalmi térkép készülhet 

tehát, melyben időpontok, találkozások, helyek és hálózatok allegorikus jelentéseket 

hordoznak. Ezzel szemben áll a szigorú hermeneutikai olvasás. Mert a beszédek 

figuráinak gyakran csak egy jelentést tulajdonít és nem figyel a dokumentum 

ellentmondásaira. 

Úgy, mint ahogy a két író levelezése, az archívumok általában elsősorban a kulturális 

emlékezetet tárolják. Aleida Assmann emlékezetkutató szerint, egy kultúra összes 

tudása, mely az archívumban található, nemcsak egy valóságot tárol, hanem egymással 

konkuráló valóságokat. Hogy melyik valóság, és melyik emlékezet kerül előtérbe, az az 

archívumokat olvasók kérdezésétől függ, vagyis attól, milyen tudáshoz és érveléshez 

keresi a kérdező a bizonyítékokat. 

Az olvasáskor mégsem szabad illúziókban ringatnunk magunkat: a levelek és 

rekonstruált történeti kontextusuk nem fogják a korábban feltett kérdést biztosan 

megválaszolni. Hogy „ki volt Carl Rothe”, nem eldöntendő kérdés. Rothe mint szerző és 

mint irodalompolitikus egy háborús, embertelen diskurzus részének tekinthető személy 

(vagy figura), aki maga is kivette a részét a történelem részleteinek formálásából. 

Kétségtelen, hogy tetteivel hozzájárult a náci birodalom formális és informális 

építkezéseihez. 

Az eredeti kérdéseket tehát továbbra is fel lehet tenni: Mégis, hogyan olvassuk a 

kapcsolatot a két szerző között? Milyen beszédek nyílnak meg előttünk a levelekben? Mit 

rejtenek a sorok és mit a levelezés tulajdonképpeni szótára? 

Talán az archívum szövegeinek igazi gondolati tanulsága, hogy a végső válasz nem 

adható meg egy igennel vagy egy nemmel. A könyvek, a levelek és a beszédek ugyanis egy 

perspektivikus pluralizmus módszertanával értelmezhetők. Egy ilyen diverzív módszer 

lényege, hogy kitágítja az irodalom és az irodalmi szöveg fogalmát, és több elméleti 

szempontból, immáron reflektáltan közelíti meg az archívum anyagát. Többek között az 

ilyen nézetrendszernek köszönhető, hogy ma már egy író nem csak mint reális 

individuum felel az általa írt szövegekért. Valamint ehhez hasonlóan elmondható, hogy

egy konstruált szerzői alak nem felelhet életrajzába utólagosan beleírt cselekedeteiért. 

Éppen ellenkezőleg: az irodalom tudománya eleve feltételezi, hogy mi, a könyvek, a 

levelek és a beszédek olvasói tulajdonítjuk a jelentést a szerzői szubjektumnak. És végül 

talán érdemes lenne egy haladó szellemiségű, bár radikális gondolatot megfontolni, mely 

szerint a szerzőt gyakran csupán az olvasók értelmezői közössége „csinálta meg”. 

* Előadásom után derült ki egy fontos adaléka a történetnek. Ugyanis sikerült 

kideríteni, hogy ki is volt Nagy István, aki Rothe és Szabó Lőrinc között közvetített. 

Nagy István Nagy Emil ügyvéd, a Bethlen-kormány valahai 

igazságügyminiszterének fia és sokáig Szabó Lőrinc családjának benső barátja volt. 

Édesanyja ebben az időben a vöröskereszt szervezőjeként és az antropozófusok 

magyarországi képviselőjeként tevékenykedett. Fia e kapcsolatok révén jutott svájci 

utazásokhoz a háborút követően. 

Kiss Katalin 

A Miskolci Egyetem Szabó Lőrinc– 

műhelyének kutatási eredményeiről 

Az a Miskolci Egyetem Bölcsészettudományi Karán működő kutatási egység, amely a 

szöveggondozói munka számára legnagyobb kihívását a Szabó Lőrinc-hagyaték 

feldolgozásában, nélkülözhetetlen alapszövegek és megbízható, filológiailag hiteles 

életmű-kiadások megjelentetésében látja, a Szabó Lőrinc-centenárium évében tízéves 

múltra tekinthet vissza. A kutatócsoport Forgách Anita és Györe Gabriella alapos 

leletmentő munkálatainak köszönhetően mára befejezettként tudhatja maga mögött a 

hagyatékkönyvtár helyi feldolgozását és rövidesen csak esetlegesen előkerülő darabokkal 

egészítheti ki azt a speciális katalógust, amely a Szabó Lőrinc könyvtárában fellelhető 

könyvek impresszumairól készült fénymásolatok alapján, a szükséges könyvészeti adatok 

regisztrálásával azok visszakeresésére nyújt majd új lehetőséget. 

Egy lezárt írói életmű szövegeinek filológiailag hiteles feldolgozása mindig 

meglehetősen nagy körültekintést igénylő munka. Folyamatosan kerülnek elő eddig 

publikálatlan szövegek és töredékek, amelyeket be kell építeni a javított, bővített 

kiadásokba, s az apró, de új eredmények segítenek abban, hogy az addig ismeretlen vagy 

tévesen datált szövegek megtalálják helyes időrendi helyüket a szövegegészben. 1998ban 

jelent meg Szabó Lőrinc Összes verseinek három kötetes kiadása az Unikornis kiadó 

életmű sorozatának (A magyar költészet kincsestára) 72–74. darabjaként, amelyet az 

idei év márciusában az előző kötet megjelenése óta fellelt új darabokkal (A nehéz napon, 

az Aki elvesztette a feleségét, az 1941 telére, a Klára, és az [Öt rokon emlékét…] című 

versekkel, valamint a „zsengékkel”) kiegészült újabb Összes versek megjelenése követett, 

az Osiris Kiadónál. A költő ma ismert összes verseinek filológiai szempontból 

legteljesebb jelenleg hozzáférhető, új kiadásában már a csaknem teljes Szabó Lőrincverskorpusz 

olvasható – a szöveggondozás Lengyel Tóth Krisztina és Kabdebó Lóránt

munkája. Az idei könyvhétre várható a Magvető Kiadónál a Huszonhatodik év hátterét 

adó Korzáti Erzsébet–Szabó Lőrinc leveleskönyv (Huszonöt év) valamint egy, a Szabó 

Lőrinc összes prózai művét egybegyűjtő kötet megjelenése. 

Az egyetemi műhelyszemináriumok mindig is inspiráló közegét jelentették újító 

jellegű kísérletezéseknek. Új kezdeményezésként tarthat igényt érdeklődésre az a 

„készülődő” elektronikus életrajzi kronológia, amely a hagyományos könyvkiadási 

formán belül megvalósított Babits életrajzi kronológiához hasonlóan, de annak filológiai 

buktatóit felismerve és számbavéve, a Szabó Lőrinc-életmű hasonló jellegű feldolgozását 

fogja nyújtani. Ez a mostani multimédiás környezet, a hagyományos könyvkiadás 

területén született kutatási eredményekre támaszkodva, az életrajzi kronológiák jövőjét 

jelentheti, legalábbis új lehetőségeket nyithat meg az életrajzi vonatkozású 

dokumentumokkal kialalkítandó viszony tekintetében és hozzájárulhat a digitalizált 

irodalom elméleti tisztázásához, s a filológia időszerű kérdéseinek kidolgozásához. Még 

ha az életrajzi adattárak formátuma különbözik is, alapvetően ugyanarról álmodnak: 

hagyományos papírformátumban vagy digitalizált változatban, egy majdani kritikai 

kiadás alapkutatásaként, elérhető közelségbe helyezik a teljes életút fellelhető 

dokumentumait, körvonalaznak egy „visszatisztítható”, élettörténetet – ha egyáltalán 

elképzelhetők ilyen történetek. 

Évek óta „vonul” a világhálóra az irodalom. Ez az új terjeszkedési terület, a 

hypertextus és a multimédia szinte korlátlan lehetőségeivel felülírható és folyamatosan 

újrarendezhető megoldást kínál a forrás-dokumentumokból származó adatok tárolására 

és lekérdezésére. Egy-egy szerzői életrajzi kronológia összeállítása jókora életművek 

esetén évekig is eltarthat, a kezdeti adatbetöltés és a rákövetkező ciklikus adatfrissítés 

fázisai között esetenként hosszú évek telhetnek el, ugyanakkor a szoftverek „garantálják” 

az archiválást és lehetőséget adnak a korrekcióra, intelligens módon megtalálják az 

adatok újraszervezésének technikáit. Azzal, hogy az adatok rengeteg különféle 

kapcsolatba léphetnek egymással, a mindenkori aktualizálás (lekérdezés) új és új módon 

fedi fel a vonatkozó dokumentumok, levelek, szövegek stb. „folyamatszerű” és 

„viszonyszerű” létmódját. 

A Szabó Lőrinc életrajzi kronológia felépítését illetően időrendhez igazodik, a 

tényszerű adatok rögzítése és kikeresése az adatbázisban, számos egyéb szükséges 

kereső–lekérdező modul használata mellett (vagy azokkal kombinálva), az önkényesnek 

is tekinthető naptárra épül. A beírt adatok megszervezésének itteni módja, a korlátlan 

kapcsolódási lehetőség révén – a menürendszerek rugalmas változtatásával – lehetővé 

teszi, hogy a virtuális szerzői életrajz vagy annak kiválasztott szelete „többféle” verzióban 

aktualizálódjon. Azoknak az adatoknak, „információgócoknak” az előhívására ugyanis, 

amelyeket az adatbázis a rögzítés fázisában magába nyel, az elsődleges 

keresőkritériumok megadásával számtalan lehetőség kínálkozik. Ebben a határtalanul 

nyitott közegben a külön-külön többé-kevésbé ellenőrizhető és igazolható 

„információgócoknak” számos érvényes aktualizációja jöhet létre, a menürendszerek 

nyújtotta választási lehetőségeket vagy a kapcsolt kereséseket kihasználva, az 

adathalmaz eredeti kapcsolatainak eloldásával az életrajz újabb és újabb (de 

hangsúlyozottan nem regényesített) változatokban válik olvashatóvá. 

Érdemes megjegyezni, hogy az életrajzi adatok narratív megszervezése komoly 

módszertani problémákat vet fel, hiszen még az elvonatkoztatott, „visszatisztított” 

tényszerű adatok sem tekinthetők vitathatatlanul adottnak, azok is meg vannak jelölve 

annak a diszkurzusnak a temporális folyamatával, amelynek részét képezik. Anélkül,

hogy akár csak vázlatosan is kifejtenénk a szövegek időbeliségével kapcsolatos 

elgondolásainkat, ismételten kiemelnénk, hogy a sokszor csupán „utólagos” értelmezői 

beavatkozásnak tekintett narratív logikával, csakúgy mint az egymással párbeszédbe lépő 

adatok bonyolult játékával kapcsolatos elgondolások nem szemlélhetők kizárólag az 

eddig létező nézőpontokból. 

Az életrajzi adattárak felhasználására vonatkozó általános alapelvek lefektetésekor 

csaknem megkerülhetetlen az adatvédelmi problémákkal való szembenézés. Az Arcanum 

Kiadó nemrégiben megjelentette a Nyugat digitális változatát (Nyugat 1908-1941), s 

mint ismeretes, az előmunkálatok során az is nyilvánvalóvá vált, hogy a Nyugat 

digitalizálásakor az egyik legnagyobb problémát például a szerzői jog betartása 

jelentette. A szerzői jog szabályai nemcsak az „offline” multimédiás kultúrára, hanem az 

„online” világára, az InterNet-re is kiterjednek, ugyanakkor a szerzői jogvédelemnek és 

az információhoz jutás szabadságának egyidejűleg biztosítandó feltételekként kell 

teljesülniük. 

Szakonyi Károly kiállításmegnyitója 

Ma délelőtt verseket hallgatni jöttünk össze, egy nagy magyar költő verseit. Hetekkel 

ezelőtt az ország különböző városaiban elődöntőkön hangzottak el Szabó Lőrinc 

immáron halhatatlan költeményei kisiskolások, gimnazisták és már a felnőttség 

küszöbén álló fiatalok lelkes tolmácsolásában. Öröm töltötte el mindazok szívét, akik 

hallották, figyelték ezt a szép igyekezetet, a versek feltámasztását a kötetek zárt lapjai 

közül. Aligha tévedek, ha különleges alkalmaknak nevezem az efféle ünnepi pillanatokat. 

A vers olvasása, szeretete mintha háttérbe szorult volna, mintha többé nem lenne 

szükség arra a gyönyörűségre, amit a költészet jelent. Talán azért, mert durva lett a világ, 

s ettől megkérgesült volna a lélek? Vagy azért, mert korunkban a gyakorlatiasság, a 

megélhetési harc kegyetlensége, a pénz utáni hajsza megfojt minden bensőséges érzést, 

hangulatot? Talán nincs többé szükség arra a titokra, amit az irodalom és benne a vers 

képes csak felfedni előttünk? Az agresszivitást kéjjel bemutató vizuális művek sokasága 

önti el a filmvásznakat és a képernyőt, és a felfokozott izgalmakhoz szoktatott néző, 

befogadó már nem tud eltölteni néhány csendes órát a költőkkel? Pedig a költészet a 

maga varázslatával kiszabadíthatja a lelket a köznapok béklyóiból, megvilágíthatja a 

létezés zugait. 

Az a társadalom, amelyik nélkülözni próbálja a lírát, megnyomorodik. 

Öröm és bánat, szenvedés és csodálat a létezés fölött – ez a költészet terrénuma. 

Gondoljuk csak meg, milyen rettenetesen embertelen körülmények között is létre tudott 

jönni költészet. Gondoljunk a halál torkában írott versekre, az élet, a szeretet, a szerelem, 

a lét iránti rajongás verssoraira, vagy éppenséggel a szépség, az esztétikum győzelmére a 

gyilkolás fölött. Radnóti Miklós átvérzett notesza, az országút menti sírból előkerülve 

remekműveket őrzött meg a halál előtti pillanatokból. Hát hogyne volna legnagyobb 

szellemi értékeink egyike a költészet? 

Ma Szabó Lőrinc költészetének szenteltük időnket. A magyar irodalom óriása ő, a XX. 

század költő zsenije. Ebben az évben lehetne száz esztendős. A század felének hiteles 

tanúja. A csaknem hat évtized, amit a földön, s ebben a keserves időket megszenvedett 

országban megélt, és ami sorsot magánéletében a Teremtő reá mért világirodalmi értékű

költővé emelte. Anyanyelve volt a vers, lázadását a lét zavarodottsága ellen, dühét 

minden kiszolgáltatottsággal szemben, később férfiúi bölcsességgel a világgal kötendő 

különbékéjét a magyar költészetben merőben eredeti hangon alkotott műveiben hagyta 

ránk. 

S ma itt bebizonyosodott, hogy reménye, a jövő nemzedékekbe vetett hite nem volt 

hiábavaló. Öröm volt hallani a versmondókat, akik átélten, felkészítő tanáraik 

segítségével pontos értelmezésben mondták el a költeményeket. 

És most öröm látni azt ezen a kiállításon, hogy Szabó Lőrinc költői világa mennyire 

megihlette a fiatalokat. Rajzok, festmények, fotók és más képzőművészeti alkotások 

szemlélői lehetünk. A Barátaimhoz, a Nyitnikék, a Hajnali rigók vagy a Pocsolyák és 

más versek vizuális megjelenítései azt bizonyítják, hogy a képek alkotói nem csak 

megismerték Szabó Lőrinc költészetét, de a versek olyannyira élményeikké váltak, hogy 

fantáziájukban újrateremtődtek. Mindig is úgy véltem, hogy az irodalmi alkotásoknak 

páros szerzőjük van: az író és az olvasó. Az író a maga élményeiből megteremti a valóság 

mását, az olvasó pedig ugyancsak a maga élményei alapján rekonstruálja elméjében az 

olvasottakat. Nem szükséges, hogy pontosan ugyanaz teremtődjék újjá. Ugyanaz az 

utca, ház, alak, táj vagy akármi, a történet és a történet szereplői szerint. A fontos 

csupán az, hogy az írott mű megtermékenyítse az olvasó képzeletét. Márpedig a 

képzeletünk csak abból tud képeket, hangulatokat teremteni, amit már átéltünk. 

Így van ez ennek a kiállításnak az esetében is. Mindmegannyi rajz, festmény vagy 

éppenséggel mondjuk egy virágszirom kompozíció Szabó Lőrinc szelleme ihlető erejének 

köszönhető. Amit ő látott, ha másképpen is, de lényegét tekintve ugyanúgy tükröződik az 

ifjú alkotók képzeletében is. 

Itt van Ő most köztünk. És engedjék meg, hogy az Apa szellemét emlegetve 

megemlékezzem a Fiúról is. Lóci, a versek Lócija fáradhatatlan és lelkes szervezője volt a 

miskolci Szabó Lőrinc szavalóversenyeknek. Itt volt mindig, együtt koszorúztuk Szabó 

Lőrinc szobrát, együtt hallgattuk a verseket mondó diákokat. Költőapjának rajongója 

volt, és az életmű hű kezelője, ezért is szorgalmazta a Szabó Lőrinc Alapítvány 

létrehozását. És az ő fáradozásának eredménye az is, hogy iskolák vették fel Szabó Lőrinc 

nevét, ahogy itt, Miskolcon is. Fájdalom, már nincs köztünk. Már csak a szavalók idézik, 

őt a Lóci-versekben. Súlyos betegségében is az Alapítvány ügyét féltette. És a Szabó 

Lőrinc életmű sorsát a Volkmann utcai lakás emlékszobájával egyetemben. 

Az Alapítvány létezik, működik. Szabó Lőrinc unokájára, Lóci lányára, Réka asszonyra 

szállt az alapítvány elnöki tiszte. 

Szabó Lőrinc költészete nagy kincsünk. Jó tudni, hogy ez a kincs egyre több fiatalhoz 

jut el. Jó tudni, hogy ihlető ereje ennyi tehetséges fiatalt nyűgöz le ebben a felborult 

értékrendű világban. 

Kívánom, hogy mindazok, akik most diákként a versek rajongói, és a költemények 

nyomán ezeknek a kiállított műveknek az alkotói, életük további során is maradjanak 

hűek azokhoz a szellemi értékekhez, amelyek most a birtokukba jutottak. 

Gratulálok a kiállítóknak, és a tárlatot ezennel megnyitom.

MTA 2000. márc. 30 - Szabó Lőrinc

You also want an ePaper? Increase the reach of your titles

Delete template?

Save as template?