Textus - Szabó Lőrinc

[>1] Bienensegen: 

Der Lorscher Spruch 1 

Krist, imbi ist huze! nu fliuc du, uihu minaz, hera 

fridu frono in godes munt heim zi commone gisunt. 

sizi, sizi, bina: inbot dir sancte Maria 

hurolob ni habe du zi holce ni fluc du, 

noh du mir nindrinnes, noh du mir nintuuinest. 

sizi uilu stillo, uuirki godes uuillon! – 

SZÖVEGEK 

Für Bienen 2 

kirst imbi ist hucze 

nu fluic du uihu minaz hera fridu frono 

in godes munt heim zi comonne gisunt 

sizi sizi bina: inbot dir sancte maria 

hurolob ni habe du zi holce ni fluc du. 

noh du mir nin-drinnes, noh du mir nint-uuinnest 

sizi uilu stillo vuirki godes uuillon . . 

Der Lorscher Bienensegen. 3 [WILHELM BRAUNE]: 4 

Kirst, imbi ist hûcze 5 ! nû fluic 6 dû, vihu mînaz, hera 

fridu frôno in godes munt heim zi comonne gisunt. 7 

sizi, sizi, bîna: inbôt dir sancte Maria. 

hurolob ni habe dû: zi holce ni flûc dû, 

noh dû mir nindrinnês, noh dû mir nintuuinnêst. 

sizi uilu stillo, uuirki godes uuillon. 

Christus, die Immen sind geschwärmt! Nun fliegt wieder her, meine Tiere, 

damit ihr im göttlichen Frieden, in Gottes Schutz gesund heimkommt. 

Sitz, sitz, Biene: Das gebot dir die heilige Maria. 

Du sollst keine Erlaubnis haben, in den Wald zu fliegen, 

noch sollst du mir entwischen, noch du mir entweichen. 

Sitz ganz still und erfülle Gottes Willen. 

[HEINZ METTKE]: 8 [N.N.]: 

Christus! Der Bienenschwarm ist draußen! Nun flieg du, mein Getier, her, 

im Frieden des Herrn, in Gottes Schutz, um gesund heimzukommen. 

Sitze, sitze, Biene! Das gebot dir die heilige Maria. 

Erlaubnis sollst du nicht erhalten, in den Wald sollst du nicht fliegen, 

du sollst mir weder entrinnen, noch sollst du mir entkommen, 

sitze ganz still, vollführe Gottes Willen. 

[N.N.]: 10 

Christus, die Immen sind geschwärmt! Nun fliegt wieder her, meine Tiere, 

damit ihr im göttlichen Frieden, in Gottes Schutz gesund heimkommt. 

Sitze, sitze Biene: Das gebot dir die heilige Maria. 

Urlaub habe nicht: zum Walde flieh nicht, 

du sollst mir nicht entrinnen, noch dich losgewinnen. 

Sitz ganz stille, wirk Gottes Willen. 

[Christus, die Biene ist heraus!…] 9 

Christus, die Biene ist heraus! Nun flieg du, mein Getier, her 

im Frieden des Herrn, in Gottes Schutz, um gesund heimzukommen. 

Sitze, sitze Biene, (das) gebot dir die hl. Maria; 

habe keinen Urlaub, in den Wald fliege nicht, 

entrinne mir nicht, noch entkomme mir; 

sitze ganz still, wirke Gottes Willen. 

[HORST DIETER SCHLOSSER]: 11 [WILL VESPER]: 

Dichter unbekannt: 

Bienensegen 12 

Christus! Das Bienenvolk ist ausgeschwärmt! Nun fliegt, meine Tiere, (wieder) her, 

damit ihr im Frieden des Herrn, in Gottes Schutz gesund heimkommt! 

Sitz, sitz, Biene! Das hat dir die heilige Maria befohlen: 

du sollst keine Erlaubnis haben, in den Wald zu fliegen, 

du sollst mir weder entwischen noch entweichen! 

Sitz ganz still und tu, was Gott will! – 

[KARL A. WIPF]: 13 

Jesus (Jesses), das Bienenvolk ist hinaus! 

Jetzt flieg du, mein Tier, [wieder] hierher im Frieden des Herrn, 

damit du gesund in den Schutz Gottes heimkommst. 

Setz dich, setz dich, Biene! befahl dir die heilige Maria. 

Du sollst keine Erlaubnis haben [wegzufliegen], du sollst nicht in den Wald fliegen; 

du sollst weder entfliehen, noch sollst du mir entwischen. 

Bleib ganz stille sitzen und führe [so] Gottes Willen aus. 

Christ, die Immen sind draußen! 

Nun fliegt, meine Tierchen, her und hin. 

Friedlich, fromm, in Gottes Hut, 

sollt ihr heimkommen gut. 

Sitze, sitze, Biene, da! 

gebot dir Sankte Maria. 

Urlaub nicht hast du! 

Zu Holze nicht fleig du, 

daß du mir nicht entrinnest, 

noch dich mir entwindest. 

Sitze viel stille. 

Wirke Gottes Willen. 

1 

AL.260 

2 

APT.76 

3 

BEA.83 

4 

D.I.42 

5 

huce, z über c geschrieben hs. 

6 

»foluic oder fduic nach dem facsimile (fl aus d corr., es war zuerst du geschrieben Piper), das i ist zwischen u und c wohl nachgetragen, vgl. fluc 

v. 4.« 

7 

»in munt godes gisunt heim zi comonne hs.« 

8 

ÄD.89, 91 

9 

HAP.70 

10 

DLM.21 

11 

AL.261 

12 

E.II.6 (MD.27: hosszúsorok) 

13 

APT.77 

1

[GULYÁS PÁL]: 

A lorschi méháldás 14 

Krisztus! a kis méh kint száll! Állatkám, no repülj hát! 

S az Úr csöndes révében majd gyere haza épen! 

Szállj le, szállj, méhecske! Szűz Mária szól esdve. 

Nincs oda engedelmed: szállj el az erdő mellett! 

El ne térülj előlem, el ne szédülj előlem, 

szép csöndben szállj le hát, tedd az Úr akaratát! 

[>2] ANONYM: 

Der Weingartner Reisesegen 17 

(12. Jh.) 

Ic dir nâch sihe ic dir nâch sendi 

mit mînen funf fingirin funvi undi funfzic engili. 

Got mit gisindi heim dich gisendi. 

offin sî dir doz sigidor, sami sî dir diz segildor: 

Bislozin sî dir diz wâgidor, sami sî dir diz wâfindor. 

[MICHAEL CURSCHMANN] 19 : 

Ich schaue dir nach: sende dir 

mit meinen fünf Fingern fünfundfünfzig Engel nach. 

Gott sende dich gesund (wieder) heim. 

Offen stehe dir das Tor des Sieges und auch das Tor des Glücks; 

verschlossen sei dir das Tor zum Tod durch Waffengewalt. 

[SZABÓ LŐRINC]: 

Német népdalok, 1000-1200 

Méháldás 15 

Jézus, kijöttek a méhek! 

Röpködjetek, bogaraim. 

Azután Isten nevében 

jőjjetek mind haza szépen. 

Ülj le, méh, ide, oda, 

mondja Sancte Mária. 

Messze ne repűlj még! 

Erdőbe ne menj még! 

Ne röpűlj előlem, 

messze ne tőlem. 

Ülj meg szép csendben. 

Igy akarja Isten. 

[HEINZ METTKE]: 20 

Im Namen des Vaters und des Sohnes und des heiligen Geistes. 

Ich sehe dir nach, ich sende dir nach 

mit meinen fünf Fingern fünfundfünfzig Engel. 

Gott mit Gesundheit heim dich sende. 

Offen sei dir das Tor des Siegs, ebenso auch das Tor des Glücks. 

Verschlossen sei dir das Tor der Wogen, ebenso auch das Tor der Waffen. 

Des guten Sankt Ulrichs Segen sei vor dir und hinter dir 

und über dir und neben dir erteilt, wo du auch immer wohnst und wo du auch immer seist, 

daß dort ebenso guter Friede sei, wie er da war, als meine Herrin, 

die heilige Maria, des heiligen Christes genas. 

[N.N.]: 

Reisesegen 21 

Ich schau dir nach, 

ich sende dir nach 

mit meinen fünf Fingern 

fünfundfünfzig Engel. 

Gott sende dich gesund zurück. 

Das Tor des Erfolgs 

und des Segens 

seien dir offen, 

das Tor von Gefahr und Jammer 

sei dir verschlossen. 

2 


Méháldás 16 

Bienen-segen 

Jézus, kijöttek a méhek! 

Röpködjetek, bogaraim. 

Azután Isten nevében 

jőjjetek mind haza szépen. 

Ülj le, méh, ide, oda, 

mondja Sancte Mária. 

Messze ne repűlj még! 

Erdőbe ne menj még! 

Ne röpűlj előlem, 

messze ne tőlem. 

Ülj meg szép csendben 

Igy akarja Isten. 

Weingartner Reisesegen 18 

† In nomine † patris † et filii † et spiritus † sancti †. 

Ic dir nach sihe, Ic dir nach sendi 

mit minin funf fingirin funui undi funfzic engili. 

Got mit gisundi hein dich gisendi. 

offin si dir diz sigidor, sami si dir diz seldidor. 

Bislozin si dir diz wagidor, sami si dir diz wafindor. 

des gUtin sandi Ulrichis segen si vor dir vndi hindir dir 

vndi hobi dir vndi nebin dir gidan, swa du wonis vndi swa du sis, 

daz da alsi gut fridi si, alsi da weri, da min fravwi 

sandi Marie des heiligin Cristis ginas. 

[WILL VESPER]: 


Reisesegen 22 

Ich sehe Dir nach, 

ich sende Dir nach 

mit meinen fünf Fingern 

fünfundfünfzig Engel. 

Gott in Gesunden 

heim Dich mir sende! 

Offen sei Dir das Siegetor, 

also sei Dir das Segeltor! 

Verschlossen sei Dir das Wogentor, 

also sei Dir das Wassertor! 

Des guten Sankt Ulrich Segen, vor Dir 

und hinter Dir und über Dir und neben Dir, 

sei getan: Wo Du wohnest und wo Du seist, 

daß da also gut Friede sei, als da war, 

da die Fraue Sante Maria des heiligen Christes genaß. 

14 

NIK.20 

15 

Ms 4658/3 (gépírás); egy lapon – írógéppel –: Méháldás, A müncheni kódexből, Gyönyörűszép a liget (Ms 4658/3); középső vers kézzel áthúzva; 

alul: Forditotta: Szabó Lőrinc 

16 

ÖB.I.211 

17 

MAL. 10 

18 

ÄD.90 

19 

MAL. 10 

20 

ÄD.91 

21 

BDL.2 

22 E.II.7


ISMERETLEN NÉMET KÖLTŐK VERSEI 

– Circa: 1000-1200 – 

Utiáldás 23 


Utiáldás 24 

Reisesegen 

Nézek utánad. 

Nézek utánad. 

Küldjön utánad 

Küldjön utánad 

öt áldó ujjam 

öt áldó ujjam 

ötvenöt angyalt. 

ötvenöt angyalt. 

Isten vezessen 

Isten vezessen 

haza épségben! 

haza épségben! 

Nyiljék eléd a dDiadalkapu! 

Nyiljék eléd a Diadalkapu! 

Csukódjon előtted a Vízkapu! 

Csukódjon előtted a Vízkapu! 

Hasonlatosképp a Vaskapu! 

Hasonlatosképp a Vaskapu! 

Jó szent Ulrik áldása előtted 

Jó szent Ulrik áldása előtted 

s mögötted, melletted, fölötted; 

s mögötted, melletted, fölötted; 

pihentedben és minden útadon 

pihentedben és minden útadon 

jó béke kisérjen, olyan, mint mikoron 

jó béke kisérjen, olyan, mint mikoron 

Santa Maria megszűlte Krisztus urunkat! 

Forditotta: Szabó Lőrinc 

Santa Maria megszűlte Krisztus urunkat! 

[>3] Namenlose Lieder 

VIII 25 

Dû bist mîn, ich bin dîn. 

des solt dû gewis sîn. 

dû bist beslozzen 

in mînem herzen, 

verlorn ist das slüzzelîn: 

dû muost immêr drinne sîn. 

[N.N.]: 

Anonym a 29 

Du bist mein, ich bin dein: dessen 

sollst du ganz sicher sein, Du bist in 

meinem Herzen verschlossen – das 

Schlüsselchen ist verloren: du mußt 

für immer drinnen bleiben. 

[N.N.]: 

WERNHER VON TEGERNSEE: 

[Du bist mein, ich bin dein…] 30 

Du bist mein, ich bin dein, 

Des sollst du gewisz sein, 

Du bist beschlossen 

In meinem Herzen, 

Verloren ist das Schlüsselein, 

Du muszt immer drinne sein… 

[BAKÓCZI KÁROLY]: 

Névtelenek 

I. 34 

UNBEKANNTER DICHTER 26 

(800-1200): 

Du bist min, ich bin din: 

Des solt du gewis sin. 

Du bist beslozzen 

in minen Herzen; 

verloren ist dat Slüzzelin: 

du muost immer drinne sin. 

[N.N.]: 

„Ich bin dein”: 31 


dessen sollst du sicher sein. 

Du bist verschlossen 

in meinem Herzen. 

Verloren ist das Schlüsselein, 

Du mußt immer drinne sein. 

[HALASI ZOLTÁN]: 

Te enyém, én tied 35 

(Dû bist mîn,ich bin dîn) 

23 

Ms 4658/1 

24 

ÖB.I.210 

25 

MF.I.21 

26 

Szabó Lőrinc kézírásával: E.II. belső előzékén (E.5 betűhív másolata) 

27 

FL.33 

28 

DLF.31 

29 

DDM.455 

30 

NÉK.V 

31 

BDL.16 

32 

DL.5 

33 

Z.14 

34 

BNK.11 

35 

NKH.8 

36 

UI.1940.II.568 

37 

TK.I.16 

3 

[INGRID KASTEN]: 

Du bist mein, ich bin dein 27 


dessen sollst du gewiß sein. 

Du bist eingeschlossen 

in meinem Herzen, 

verloren ist das Schlüsselchen: 

Du mußt für immer darin bleiben. 

[MAX WEHRLI]: 

ANONYM: 

[Du bist mein, ich bin dein…]: 32 


dessen sollst du gewiß sein. 


in meinem Herzen: 

verloren ist das Schlüsselein: 

du mußt immer drinnen sein. 

[HANKISS JÁNOS]: 

Az elveszett kulcs. 36 

— Régi német népdal — 

[MARGHERITA KUHN]: 

Anonym: 

Du bist mein, ich bin dein 28 


dessen sollst du sicher sein. 


in meinem Herzen, 

verloren ist der Schlüssel fein – 

du mußt für immer drinnen sein. 

[RICHARD ZOOZMANN]: 

Wernher von Tegernsee 

um 1770 33 

Ich bin dein, 

Du bist mein, 

Des sollst du gewiß sein. 

Du bist beschlossen 

In meinem Herzen; 

Verloren ist das Schlüsselein: 

Nun mußt du immer 

Darinnen sein. 

[JANCSIK PÁL]: 

Te enyém, tied én … 37

Te az enyém, 

Én a tied: 

Ez bizonyos, 

Ezt elhihedd. 

Be vagy te, drága, 

Szivembe zárva. 

A kulcsa elveszett: 

Ki benn van, bennrekedt, 

Örökre bennrekedt. 

[KERESZTURY DEZSŐ]: 

Ismeretlen költő: 

(XI. sz.) 

Enyém vagy… 38 

Enyém vagy s én tiéd, 

ebben bizonyos légy. 

Itt vagy szivemben 

bezárva mélyen. 

Piciny kis kulcsa elveszett: 

most már örökre itt a helyed. 


A müncheni kódexből 42 

Én tied, te enyém: 

higyj nekem, kedveském. 

szivembe jól be- 

zártalak, mélyre: 

parányi kulcsa elveszett, 

most már örökre bent rekedsz. 

Te enyém, én tied. 

Bisztosan, elhihedd. 

Bézárva, híven 

őriz a szívem, 

kis kulcsa végleg elveszett: 

Nem lesz soha senkim kívüled. 


Ismeretlen költő: 

(XI. sz.) 

Enyém vagy… 39 

Dû bist mîn 

Enyém vagy s én tiéd, 

ebben bizonyos légy. 

Itt vagy szivemben 

bezárva mélyen. 

Piciny kis kulcsa elveszett: 

most már örökre benn a helyed. 


Müncheni Kódex: 

Én tied, te enyém 43 

Du bist min, ich bin din 

Én tiéd, te enyém, 

higyj nekem, kedveském, 

szivembe jól be 

zártalak, mélyre, 



[>4] DER VON KÜRENBERG: 

II. 11 45 

Der tunkel sterne der birget sich, 

als tuo dû, vrouwe schoene, sô du sehest mich, 

sô lâ du dîniu ougen gên an einen andern man. 

sôn weiz doch lützel ieman, wiez under uns zwein ist getân. 

Tiéd vagyok én, 

Te meg az enyém, 

Hidd el, kicsikém! 

Szívembe zártalak, 

De furcsa: 

Elveszett a szívem kulcsa: 

Örökre fogva tartalak. 

4 

[N.N.]: 

Népdal 

Tegernsee 40 

Te enyém vagy, én tied: 

Erről sohse kétkedj! 

A szivembe 

Zártalak be, 

Elveszett a kulcsa, s most 

Örökre te ott honolsz. 

[VAJTHÓ LÁSZLÓ]: 

Wernher: 

A szív kulcsa 44 

Enyém lettél, tied lettem, 

Holtig híven élünk ketten. 

Bezártalak a szívembe, 

De a kulcsot elvesztettem, 

Nem lelem meg soha többé, 

Lakj hát benne mindörökké. 

Te enyém, tied én, 

úgy bizony, kicsikém! 

Be vagy te zárva 

szivem zugába, 

a kicsi kulcs meg elveszett, 

kijönnöd többé nem lehet! 


XII. század 41 

Én tiéd, te enyém, 

higyjx nekem, kedveském, 

szivembe jól be 

zártalak, mélyre, 



# Sz.L. 

Kicsi kis kulcsa elveszett 

DER VON KÜRENBERG: 46 

Der tunkele sterne sam der birget sich, 

als tuo du, vrouwe schśne, sô du sehest mich, 

sô lâ du dîniu ougen gên an einen andern man. 

son weiz doch lützel iemen wiez undr uns zwein ist getân. 

[HELMUT BRACKERT]: 47 [MARGHERITA KUHN]: 

Der Abendstern verbirgt sich 48 

Der Dunkelstern, der verbirgt sich. 

Der Abendstern verbirgt sich, 

Genauso sollst du es tun, schöne Herrin:, wenn du mich siehst, so mach auch du es, schöne Herrin, wenn du mich siehst, 

so laß du deine Augen hin zu einem anderen Mann schweifen. und suche mit deinen Augen einen anderen Mann. 

Dann weiß doch niemand, wie es um uns beide steht. 

Dann weiß wirklich keiner, wie es um uns beide steht. 

[MAX WEHRLI]: 49 [RICHARD ZOOZMANN]: 50 

Wie der dunkle Stern sich verbirgt, 

So tu du, schöne Frau, wenn du mich siehst: 

laß deine Augen dann zu einem andern Manne gehn. 

So weiß doch nie jemand, wie’s zwischen uns zwein 

steht. 

Der abendstern, der holde, hält sich versteckt, 

So tu du, schöne Frau, wenn dein Aug mich entdeckt. 

Laß deine Blicke auf einen andern gehen: 

Weiß niemand, wie zwischen uns es mag stehn. 


[Dieser Stern im Dunkeln…] 51 


Névtelenek 

XI. 52 

[HAJNAL GÁBOR]: 

E csillag 53 

Dieser Stern im Dunkeln 

Dieser Stern im Dunkeln, Elbúvik néha néha E csillag sötétbe, 

38 

EA.17 

39 

KDV.11 

40 

HGN.II.4 

41 

Ms 4657/333 (kézírás) 

42 

MS 4658/3 (gépírás; kézzel áthúzva) 

43 

SzLV.52; MS.15; ÖB.I.210 

44 

NÉK.1 

45 

MF.I.26 

46 

DL.7 

47 

MT.13 

48 

DLF.51 

49 

DL.7 

50 

Z.6 

51 

E.II.10 

52 

BNK.16 

53 

HGU.5

sieh, verbirgt er sich. 

Schöne Frau, so tue, 

wenn Du siehst mich, 

so laß Du Deine Augen gehn 

an einen andern Mann, 

so weiß doch niemals jemand, 

was unter uns zwein ist getan. 

a csillag este is, 

Így tégy, ha engemet látsz, 

édes-kedves, te is. 

Vesd a szemed, szivecském, 

egy más legényre tüstént: 

Akkor nem sejti senki, 

hogy kettőnk közt mi történt. 

[N.N.]: 

[Az esti csillag, nézzed…] 54 

Az esti csillag, nézzed, felhőkbe rejtőzik, 

Úgy tégy te is, szép hölgyem, ha szemed rám esik. 

Más férfiúra fordítsd ragyogó szemedet: 

Úgy senki soh’ se sejti hogy engem, csak engem szeretsz! 

[SZABÓ LŐRINC:] 

A küremnbergi 

(1150-1200) 55 

Ez a csillag a sötétben, 

nézd, hogy elbuvik. 

Szép hölgy, kövesd a példát, 

okosságra tanit, 

nézz más férfira, hogyha 

megláttál engemet, 

így majd örök titok lesz 

ami köztünk esett. 

Ford. Szabó Lőrinc 


A KÜRENBERGI: 

Ez a csillag a sötétben 56 

Dieser Stern im Dunkeln 

Ez a csillag a sötétben, 

nézd, hogy elbuvik! 

Szép hölgy, kövesd a példát, 

okosságra tanít: 

nézz más férfira, hogyha 

megláttál engemet, 

igy majd örök titok lesz, 

hogy köztünk mi esett. 

[>5] DER VON KÜRENBERG: 

II. 6-7 58 

’Ich zôch mir einen valken mere danne ein jâr. 

dô ich in gezamete, als ich in wolte hân, 

und ich im sîn gevidere mit golde wol bewant, 

er huop sich űf vil hôhe und vlouc in ándčriu lant. 

Sît sach ich den valken schône vliegen, 

er vuorte an sînem vuoze sîdîne riemen, 

und was im sîn gevidere alrôt guldîn. 

got sende sî zesamene, die gelíeb wéllen gerne sîn!’ 

[BERTAU]: 

[Ich erzog mir einen Falken länger als ein Jahr…] 59 

Ich erzog mir einen Falken länger als ein Jahr. Als ich ihn dann gezähmt 

nach meinem Willen und ihm die Flügel geziert mit goldnen Bändern 

hatte, da stieg er hoch in die Lüfte und flog in andere Länder. 

Seither sah ich den Falken in wundervollem Fluge. Nun trug er an seinem 

Fuße seidene Fesseln und seine Flügel waren ganz von Gold. Gebe Gott 

doch die zusammen, die sich herzlich lieben wollen! 

nézd, elrejtezik, 

Asszonyom ha engem 

látsz, így tégy te is, 

olyankor más férfira vesd 

sugár tekinteted, 

így meg nem sejti senki 

ami közöttünk megesett. 

5 


Ez a csillag a sötétben… 57 

Der tunkele sterne… 

Ez a csillag a sötétben, nézd, hogy elbuvik! 

Szép hölgy, kövesd a példát, okosságra tanit: 

nézz más férfira, hogyha megláttál engemet, 

igy majd örök titok lesz, hogy köztünk mi esett. 

[HELMUT BRACKERT]: 60 [INGRID KASTEN]: 

Ich züchtete mir einen Falken 61 

»Ich zog mir einen Falken länger als ein Jahr. 

Ich züchtete mir einen Falken, länger als ein Jahr. 

Als ich ihn gezähmt hatte, wie ich ihn haben wollte, 

Als ich ihn so gezähmt hatte, wie ich ihn haben wollte, 

und ich ihm sein Gefieder mit goldenen Bänden umwunden hatte, und ihm sein Gefieder mit Gold schön verziert hatte, 

hob er sich hoch in die Lüfte und flog in andere Länder. 

schwang er sich hoch empor und flog in andere Lande. 

Später sah ich den Falken im schönen Schwunge fliegen. 

Er trug an seinem Fuß seidene Fesseln, 

und sein Gefieder war ganz rotgolden. 

Gott führe die zusammen, die einander herzlich lieben wollen!« 


Ich zog mir einen Falken auf 62 

Ich zog mir einen Falken auf, länger als ein Jahr. 

Als ich ihn gezähmt hatte, wie ich ihn haben wollte, 

und ich ihm sein Gefieder mit Gold schön geschmückt hatte, 

54 HGN.II.10 

55 Ms 4657/250 (kézírás) 

56 SzLV.55; ÖB.I.329-330 

57 EA.30; MS.20 

58 MF.I.25 

59 DLM.250 

60 MT.13 

61 FL.37 

62 DLF.45, 47 

Seither sah ich den Falken in stolzem Flug. 

Er trug an seinem Fuß seidene Riemen, 


Gott führe die zusammen, die einander gern lieben wollen!

erhob er sich in die Lüfte und flog davon. 

Später sah ich den Falken herrlich fliegen. 

Er trug an seinem Fuß die seidenen Bänder, 


Gott führe sie zusammen, die einander gerne lieben wollen. 

[N.N.]: 

Herr von Kürenberg: 

Ich zog mir einen Falken 63 

Ich zog mir einen Falken, mehr denn als ein Jahr. 

Da ich ihn gezähmt, als ich ihn wollte haben, 

und ich ihm sein Gefieder mit Golde schön umwand, 

da stieg er in die Höhe und flog in ein anderes Land. 

Ein Weilchen konnt’ ich folgen des Falken stolzem Flug: 

Er trug noch Seidenriemen fest an seinem Fuß, 

und sein Gefieder glomm vom fern in güldenrotem Schein. 

Gott sende sie zusammen, die gern geliebet wollen sein. 

6 

[KURT ERICH MEURER]: 

Der Falke 64 

»ich zog mir einen Falken länger denn ein Jahr. 

Als er von mir gezähmt und mir nach Wunsche war 

und ich um sein Gefieder goldene Bänder wand, 

steil stieg er in die Lüfte und flog in anderes Land. 

Fortan sah ich den Falken herrlich schwingen: 

er trug an seinem Fuße seidene Schlingen, 

Es glänzte sein Gefieder um und um von Gold. 

Gott sende sie zusammen, die sich sehnsüchtig hold.« 

[GÜNTHER SCHWEIKLE]: 65 [WILHELM VON SCHOLZ]: 66 

»Ich erzog mir einen Falken länger als ein Jahr. 

Als ich ihn gezähmt hatte wie ich ihn haben wollte, 

und ich ihm sein Gefieder mit Gold wohl geziert hatte, 

schwang er sich hoch auf und flog in andere Lande. 

Danach sah ich den Falken herrlich fliegen. 

Er trug an seinem Fuß seidene Bänder 

und sein Gefieder war ihm ganz rotgolden. 

Gott führe die zusammen, die gerne einander lieben wollen.« 

Ich zog mir einen Falken länger als ein Jahr. 

Als ich gezähmt ihn hatte und er lieb mir war 

Und ich um sein Gefieder goldene Zierart wand, 

Da hob er sich in die Lüfte und flog in ein anderes Land. 

Seitdem seh ich den Falken schön fliegen über die Länder, 

Er trägt an seinem Fuße seidene Bänder, 

Indes im Licht seien Flügel golden sich dehnen. 

Gott sende gnädig zusammen, die nach Liebe sich sehnen. 

[PETER WAPNEWSKI]: 67 [MAX WEHRLI]: 68 

„Ich zog mir einen Falken lange Zeit. 

Als ich ihn mir gezähmt wie ich ihn wollte, 

und ihm sein Gefieder mit Gold geschmückt hatte, 

da hob er sich hoch in die Lüfte und entflog. 

Seitdem hab ich ihn gesehen in seinem schönen Flug: 

an seinem Fuße hatte er seidene Bänder, 

und sein Gefieder strahlte in Gold. 

Gott führe sie zusammen, die einander in Liebe gehören!” 

[N.N.]: 

[Egy sólymot fölneveltem egy évnél is tovább…] 69 

Egy sólymot fölneveltem egy évnél is tovább, 

S midőn már oly szelid volt, milyennek óhajtám 

S midőn szép arany szállal bevontam tollát már, 

Egyszer csak elrepüle, és mostan más országban jár. 

Azóta ismét láttam repülni sólymomat, 

De ah, lábára kötve volt új szelyem szalag 

És tolla színaranytól ragyogott mindenik… 

Isten vezesse össze, kik egymást mélyen szeretik. 


Szép solymocskát neveltem 71 

Ich zog mir einen Falken 

Szép sólymocskát neveltem hosszú éveken át, 

de mikor megszelídült, nem maradt itt tovább, 

tollait aranyoztam, a szárnyát legkivált, 

de ő magasba röppent és messze idegenbe szállt. 

Azóta sokszor láttam karcsú sólymomat, 

az ezüstzsinór a lábain maradt, 

szárnyának tollain még rőt-arany fény remeg… 

Isten segítse össze az egyetértő szíveket! 

63 LD.31 

64 ND.25 

65 DDM.457,459 

66 LDA.120 

67 WLM.81 

68 DL.6 

69 HGN.II.9 

70 RM.363; EA.29; MS.19; NMH.7 

71 NIK.39 

»Ich zog mir einen Falken länger als ein Jahr. 

Als ich ihn gezähmt, wie ich ihn haben wollte, 

und sein Gefieder mit Gold geschmückt hatte, 

hob er sich hoch auf und flog in andere Lande. 

Seither sah ich den Falken schön fliegen: 

Er führte an seinem Fuße seidene Fesseln, 


Gott sende sie zusammen, die einander gerne liebhaben wollen.« 

[RADNÓTI MIKLÓS]: 

Több mint egy éven által 70 

KÜRENBERG LOVAG 

Több mint egy éven által szép sólyommadárt 

neveltem én, szelíd lett ha hívtam, visszaszállt, 

a szárnyait arannyal fontam be, tündökölt, 

s akkor magasra lebbent, új ország várta, messze föld. 

Ujra láttam én most, átsuhant az égen, 

a selymes lábzsinórt még lengeti szépen, 

a szárnyain aranyszín csillogás remeg. 

Uram, kik csókra vágynak, engedd, hogy egyesüljenek.

[F. BORN]: 

Der Falke 72 


Länger denn ein Jahr: 

Da ich gezähmt ihn hatte 

Nach meinem Willen gar, 

Und ich ihm sein Gefieder 

Mit Golde wohl umwand, 

Da hob er sich viel hohe 

Und flog in andere Land! 

Seitdem sah ich den Falken 

In Glanz und Schönheit fliegen. 

Er führt’ an seinem Fuße 

Reich seidene Riemen 

Und war ihm sein Gefieder 

Güldenroth und fein: 

Gott sende sie zusammen, 

Die gern Geliebte wollen sein. 


VIII. 76 

Nevelgeték egy sólymot 

álló évnél tovább, 

Egészen megszelídült, 

szépen kezemre járt. 

S hogy ím tollába fűztem 

sok szép arany fonált: 

Felröppent a magasba 

és idegen országba szállt. 

Megláttam újra nemrég, 

mellettem elhaladt. 

A lábát ékesíté 

sok szép selyem szalag, 

Vörös aranytól fénylett 

a tolla mindenik – 

Isten vezesse össze, 

kik egymást szívből kedvelik. 

[FALUDY GYÖRGY]: 

Szép sólymocskát neveltem… 77 

Szép sólymocskát neveltem 

egy éven át, amíg 

olyan lett, mint kívántam: 

kezes s nagyon szelíd, 

tollazatát arannyal 

festettem be, mire 

az égmagasba röppent 

és elszállt messzire. 

Azóta gyakran látom 

a fellegek alatt, 

fehér selyemzsinórom 

két lábán ott maradt, 

kiterjesztett, nagy szárnya 

az aranytól még röt – 

Úristenem, hozz össze 

minden hű szeretőt. 


A sólyom 80 

Volt egy fekete sólymom, 

Én neveltem fel, én. 

Hanem mikor babámhoz 

Levéllel küldeném 

S fonnék a tolla közé 

72 LC.I.208-209 

73 DD.11 

74 RLP.21-22 

75 E.6 

76 BNK.15 

77 FT.278 

78 Ms 4657/251 

79 SzLV.55; ÖB.I.233 

80 NÉK.2 

[GOTTFRIED KELLER]: 

[Ich zog mir einen Falken…] 73 


Länger als ein Jahr, 

Und da ich ihn gezähmet, 

Wie ich ihn wollte gar 

Und als ich sein Gefieder 

Mit Golde wohl umwand, 

Stieg er hoch in die Lüfte, 

Flog in ein anderes Land. 

Seither sah ich den Falken 

So schön und herrlich fliegen, 

Auf goldrotem Gefieder 

Sah ich ihn sich wiegen, 

Er führt an seinem Fuße 

Seidne Riemen fein: 

Gott sende sie zusammen, 

Die gerne treu sich möchten sein! 


A Kürenbergi (1150-1200) 78 

Neveltem egy sSzép sólymot,cskát neveltem 

hosszú éveken át, 

de mikor megszelídült, 

nem maradt itt tovább, 

tollait aranyoztam, 

a szárnyát legkivált, 

de ő magasba röppent 

és messze idegenbe szállt. 

Azóta sokszor láttam 

karcsú sólymomat, 

az ezüstzsixnór a 

lábain maradt, 

szárnyának tollain még 

rőtarany fény remeg. 

Isten segitse össze 

az egyetértő sziveket! 

F. Szabó Lőrinc 

[SOMMER]: 

[Ich zog mir einen Falken…] 74 


Wohl länger als ein Jahr; 

Und als er, wie ich wollte, 

Nun wohl gezähmet war, 

Und ich ihm sein Gefieder 

Mit Golde schön umwand, 

Da hob er sich zum Himmel 

Und flog ins fremde Land. 

Darauf sah ich den Falken, 

Wie er stolz sich schwang; 

Wie mancher seidne Riemen 

Um seinen Fuß sich schlang; 

Sein ganz Gefieder glänzte 

Wohl hell wie rothes Gold. 

Gott führe sie zusammen, 

Die gern sich wären treu und hold. 

7 


Ich zog mir einen valken 75 

Ich zog mir einen valken 

mere danne ein jar; 

do ich in gezamete 

als ich in wolte han, 

und ich im sin gevidere 

mit golde wol bewant, 

er huop sich uf vil hohe 

und fluog in anderiu lant. 

Sit sach ich den valken 

schone fliegen; 

er fuorte an sinem fuosse 

sidine riemen, 

und was im sin gevidere 

alrot guldin, 

got sende si zesamene, 

die gerne geliebe wellen sin. 


Szép solymocskát neveltem 79 


Szép sólymocskát neveltem 

hosszú éveken át, 

de mikor megszelídűlt, 

nem maradt itt tovább, 

tollait aranyoztam, 

a szárnyát legkivált, 

de ő magasba röppent 

és messze idegenbe szállt. 

Azóta sokszor láttam 

karcsú sólymomat, 

az ezüstzsinór a 

lábain maradt, 

szárnyának tollain még 

rőt-arany fény remeg… 

Isten segítse össze 

az egyetértő szíveket!

Aranyos pántlikát, 

Kiröppen a kezembül, 

Övé a nagy világ. 

Azóta láttam egyszer 

E kedves madarat, 

Lábán csillogva lengett 

Finom selyemszalag, 

Tollán aranyzsinór volt, 

Mit kedves keze szőtt – 

Hozzon össze az isten 

Minden hű szeretőt! 

[>6] REINMAR DER ALTE 

VII. Ich waene, mir liebe geschehen will 81 

Ich waene, mir liebe geschehen will. 

mîn herze hebet sich ze spil, 

ze vröiden swinget sich mîn muot, 

alse der valke envluge tuot 

und der are ensweime. 

joch liez ich vriunt dâ heime. 

wol mich, vinde ich die 

wol gesunt, alse ich si lie. 

vil guot ist daz wesen bî ir. 

herre got, gestate mir, 

daz ich si sehen müeze 

und alle ir swære büeze; 

Obe sî in deheinen sorgen sî, 

daz ich ir die geringe 

und sî mir die mîne dâ bî. 

so mugen wir vröide niezen. 

ô wol mich danne langer naht! 

wie kunde mich der verdriezen? 

[MERGHERITA KUHN]: 

Ich glaube, daß mich Liebe erwartet 83 

Ich glaube, daß mich Liebe erwartet. 

Mein Herz schlägt höher vor Vergnügen, 

in Freude schwingt mein Geist sich auf 

wie der Falke zum Flug 

und der Adler im Schweben. 

Doch ich ließ Freunde daheim. 

Glücklich bin ich, finde ich sie 

wohl und gesund, wie ich sie verließ! 

So schön ist es, bei ihr zu sein. 

Herr Gott, gewähre mir, 

daß ich sie sehe 

und sie von allen Sorgen befreien kann, 

wenn sie in irgendwelchen Sorgen ist, 

daß ich ihr die erleichtere 

und sie die meinen auch. 

So können wir Feuden genießen. 

Welch Glück für mich dann die lange Nacht! 

Wie könnte sie mir zu lange dünken? 

[GÜNTHER SCHWEIKLE]: 

[Ich glaube, mir wird Erfreuliches widerfahren…] 84 : 

81 MF.I.299 

82 MF.207-208 

83 DLF.301 

84 RLW.107 

85 E.II.24 

86 OKA.24 

HER REINMAR: 

[Ich wæn mir liebe geschehen will…] 82 

Ich wæn mir liebe geschehen wil: 

mîn herze hebet sich ze spil, 

ze fröiden swinget sich mîn muot, 

als der valke enfluge tuot 

und der are ensweime. 

joch liez ich friunt dâ heime. 

wol mich, unde vinde ich die 

wol gesunt als ich si lie! 

vil guot ist daz wesen bî ir. 

herre got, gestate mir 

daz ich si sehen müezze 

und alle ir swære büeze; 

ob s’in deheinen sorgen sî, 

daz ich ir die geringe 

und si mir die mîn dâ bî; 

so mugen wir fröide niezen. 

owol mich danne langer naht! 

wie kunde mich verdriezen? 


HERR REINMAR DER ALTE 85 

8 

[NEMES NAGY ÁGNES]: 

A viszontlátás 86

Ich glaube, mir wird Erfreuliches widerfahren 

Mein Herz macht sich auf zum Vergnügen, 

zu Freuden schwingt sich mein Sinn auf, 

wie der Falke im Flug 

und der Aar im Dahinschweben! 

Fürwahr, ich ließ Freude daheim zurück: 

Wohl mir, finde ich die 

wohlbehalten, wie ich sie verließ! 

Überaus angenehm ist es, bei ihr zu sein. 

Herr Gott, gestatte mir, 

daß ich sie sehen werde 

und all ihre Ssorge von ihr nehme, 

falls sie in irgendwelchen Sorgen ist, 

daß ich ihr diese verringere, und sie mir dabei die meine. 

Dann können wir Freude genießen! 

O wohl mir dann der langen Nacht! Wie könnte ich der 

überdrüssig werden! 


Szerelem mozgolódik bennem 87 

Szerelem mozgolódik bennem: 

játékát érzem a szivemben, 

lelkem már száll az ég felé, 

mint a szárnyas sólyomé 

vagy a sasé a viharban. 

Valakit otthon hagytam. 

Bár találnám úgy megjövet, 

ahogy ma frissen nevetett! 

Hisz úgy szeretek rajta mindent. 

Add meg, így kérem istent, 

add meg, hogy viszontlássam őt, 

a kedves, drága nőt, 

s megédesítsem életét 

s ő minden gondomat elűzze, mint én az övét. 

Ha a szerelem üdvözített, 

jöhet az örök éjszaka: 

már az se keseríthet! 

[>7] GOTTFRIED VON STRAßBURG: 

II. Diu zît ist wunneclich 89 

Diu zît ist wunneclich. 

swenne aberelle gegen dem meien 

alsô wunneclîchen strebt, 

sô hât ze vröiden sich 

erde únde luft; dar zuo sich zweien, 

swaz gêt, vliuget oder swebt. 

Muoz ich iemer eine sîn? 

selbe ánder wurde ich niemer âne sî, 

diu mir an dem herzen mîn, 

süeze in dem munde zaller stunde wont mir nâhe bî. 

GOTTFRIED VON STRAßBURG: 

[Diu zît ist wunneclich…] 90 

Diu zît ist wunneclich. 

swenne aberelle gegen dem meien 

alsô wunneclîchen strebt, 

sô hât ze vröiden sich 

erde unde luft; dar zuo sich zweien, 

swaz get, vliuget oder swebt. 

Muoz ich iemer eine sîn? 

selbe ander wurde ich niemer âne sî, 

diu mir an dem herzen mîn, 

süeze in dem munde zaller stunde wont mir nâhe bî. 

Wîplîche werdekeit, 

got hât vor aller creatiure 

dich gemachet alse wert 

87 NIK.40 

88 ÖB.I.232-233 

89 MF.I.432 

90 (MFKS 129) 

91 Ms 4657/592.I-II. (gépírás, autográf javításokkal) 

92 Egyetlen kéziratos megjegyzés négy sorhoz nyilazva. 

Ich wähn mir Liebe geschehen will: 

mein Herze hebet sich zu Spiel, 

zu Freuden schwinget sich mein Mut, 

wie der Falk im Fluge Mut, 

und der Aar im Brause. 

Ich ließ ein Lieb zu Hause. 

Wohl mir, finde ich nun dies 

froh gesund, wie ich’s verließ! 

Wie gut ist alles doch an ihr. 

Herr, mein Gott, gewähre mir, 

daß ich sie sehen müsse, 

das Leben ihr versüße, 

daß ich dem lieben Weibe 

all ihre Sorgen und sie mir die meinen all vertreibe. 

So mögen wir Freude genießen. 

Oh, wohl mir dann der langen Nacht! 

Wie könnte michs verdrießen? 


Szerelem mozgolódik bennem 88 

Ich wähn mir Liebe geschehen will 

Szerelem mozgolódik bennem: 

játékát érzem a szivemben, 

lelkem már száll az ég felé, 

mint a szárnyas sólyomé 

vagy a sasé a viharban. 

Valakit otthon hagytam. 

Bár találnám úgy megjövet, 

ahogy ma frissen nevetett! 

Hisz úgy szeretek rajta mindent. 

Add meg, így kérem Istent, 

add meg, hogy viszontlássam őt, 

a kedves, drága nőt, 

s megédesítsem életét 

s ő minden gondomat elűzze, mint én az övét. 

Ha a szerelem üdvözített, 

jöhet az örök éjszaka: 

már az se keseríthet! 


Gottfried von Strassburg 

Szerelmi dal 

9 

Minnelied 91 

Gyönyörűszép idő, 

mikor az április, megérve, 

immár májusba vegyűl! 

Ég és föld repeső 

öröm és minden párban élve 

jár |va| úszik vagy repűl. 

Árva hát én hogy legyek? 

Én csak azzaxl nem vagyok egyedűl, 

aki lakja szívemet 

s akinek íze, 

drága méze 

mindig számba gyűl. 

Óh, nő, xxxxxx |jó s égi, Te|! 

Mit az Ur teremtett, szivedhez (4x rövid i!) 92 

képest mind silány. 

Érzem, jön már a szerelem: 

játszani ugrik fel szivem, 

kedvem örömre szökve száll, 

úgy tesz, mint a sólyommadár, 

vagy a sas, ha repdes. 

Távoli házban él a Kedves. 

Be szép is lezs majd látnom őt, 

sértetlenül, mint azelőtt! 

Mellette mindig jó nekem. 

Engedd meg. édes Istenenm, 

hogy őt karomra fűzzem, 

s minden gondját elűzzem, 

ha tán rosszkedvű, szenvedő, 

hadd csökkenthessem bánatát 

és az enyémet ő. 

Örömre így lelünk mi ketten, 

ha jő a hosszú-hosszu éj! 

Mi is bánthatna akkor engem?

swes muot ze minnen steit, 

dem ist dîn name alsô gehiure. 

daz er bezzers nien engert. 

Wart iht liebers danne wîp, 

des habe ich ungesamnet mînen muot. 

wîbes name und wîbes lîp 

sint beide reine, swie doch eine mir unsanfte tuot. 

Ich unverdâhter man 

war tuon ich wort, war tuon ich sinne, 

swanne ich bî der schoenen bin, 

daz ich niht reden kan? 

sô gar verstummet mich ir minne, 

daz ich bin gar âne sin. 

Swanne ich sprechen sol ze nôt, 

sô kan ich harte kleine, des mich vrume; 

sô wird ich bluc, von schamen rôt. 

dar nâch besunder kan ich wunder, 

swanne ich von ir kume. 

Was sol mîn umbesagen? 

mit einem worte sîz besliuzet, 

wan si sprichet, ’ine wil’, 

sold ich dar umbe verzagen? 

nein, ich enwil, swen lîhte verdriuzet, 

der bejagete niht ze vil. 

Ich wil si noch versuochen baz 

unde mich ze dienste ir iemer sparn. 

und obe si mir gebiutet daz, 

ze Babilône nâch ir lône wolde ich gerne varn. 

Der sumer sî sô guot, 

daz er die schoene in sîner wunne 

lâze wunneclîche leben. 

swaz wol den ougen tuot 

und sich den liuten lieben kunne, 

daz müez ir diu saelde geben. 

Swaz grüenes uf von erden ge 

oder touwes obenan nieder rîsen muoz, 

loup, gras, bluomen unde kle, 

der vogele doenen gebe der schoenen 

minneclîchen gruoz. 

A szerelem hive (4x rövid i!) 

előtt neved annyira kedves, 

hogy különbet nem kiván. (4x rövid i!) 

xx Volna még ily kelleme 

másnak, azt hinném, jó nekem a rossz. 

Ám a nő teste s neve 

mennyei-tiszta 

akkor is, ha 

xx|gy|akran megkinoz. (4x rövid i!) 

Csacska férfi vagyok: 

hol hagyhattam szemem, beszédem, 

hogy, lám, úgy elgyávulokx (rövid u!) 93 

és éxxs|szól|ni nem tudok 

és a kedvesem közelében 

xx|egé|szen elnémulok? (rövid u!) 

Mikor sz|ó|lni kell, 

amit tudok, se tudom sehogyan, 

aztán szégyenpír fut el, 

bár, mikor elmék, 

rögtön esmég 

megjön a szavam. 

De mit is mondanék? 

Hisz egyetlen szava letorxkol 

hetykén, hogy : „Nem akarom:!x” 

Búnak ez nem elég? 

Aki ennyit se bír a rosszból, 

nem éri azt sok haszon! 

Inkább lesem hát tovább 

és ezután is szolgája leszek 

s ha parancsot arra ád, 

a messzi Bábel 

Tornyáig elä-, (kötőjel!) 

– el én! – elmegyek! 

Fürdesse őt, amíg 

csak tudja, áldással, a kedvest, 

a nyár: bőség|,| x |dús| örönm! 

Mi xxxx |szemnek| jólesik 

Lés szivet soimogatni nem rest, 

öntözze ezer öröm! 

Ami zöld bimbó meg ág, 

esőzzön rá s minden harmat vele 

s lóhere, lomb, fű s virág 

és ami szárnyal, 

a madárdal 

üdvösséges gyönyöre! 

Ir rôse varwer munt 

Szája, rózsaszirom, 

und ir wol stenden liehten ougen, 

s tündöklő fénye a szemeknek, 

dâ bî ein wol geschaffen lîp, 

s teste, az édes erő, 

daz machet manger stunt, 

mint gyakor hatalom, 

daz mir daz herze truret tougen. 

szivem mélyéig megremegtet. 

daz bedenke, ein schoenez wîp! 

Gondolj erre, drága nő! 

Du senfte mir daz swaere leben 

Könnyítsd nehéxz bánatom 

und biut mir vil schiere dîne hant, 

és nyújtsd felém, nyújtsd már a kezedet: 

ald ich muoz in den sorgen sweben. 

ne sírjak soká s nagyon. 

dar an gedenke, niht entwenke, entstricke mir daz bant. Gondolj rám, lelkem, 

rendületlen, (rövid ü!) 

s oldozd terhemet! 

GOTTFDRIED VON STRASSBURG 


Szerelmi dal 94 

Minnelied 



immár májusba vegyűl! 



jár vagy úszik vagy repűl. 

Árva hát én hogy legyek? 

Én csak azzal nem vagyok egyedűl, 



drága méze 

93 

Egy kéziratos megjegyzés két sorhoz nyilazva. 

94 

ÖB.II.126-128 

95 

MS.74-75 


PSZEUDO-GOTTFRIED VON STRAßBURG: 


Minnelied 



immár májusba vegyül! 



jár vagy úszik vagy repűl. 

Arva hát én hogy legyek? 

Én csak azzal nem vagyok egyedűl, 



drága méze 

10


Óh, nő, jó s égi, Te! 

Mit az Ur teremtett, szivedhez 


A szerelem hive 


hogy különbet nem kiván. 

Volna még ily kelleme 




akkor is, ha 

gyakran megkinoz. 



hogy, lám, úgy elgyávulok 

és szólni nem tudok 


egészen elnémulok ? 

Mikor szólni kell, 







Hisz egyetlen szava letorkol 

hetykén, hogy : „Nem akarom!” 

Bunak ez nem elég? 

Aki ennyit se bir a rosszból, 






Tornyáig el–, 

– el én! – elmegyek! 



a nyár: bőség, dús öröm! 

Mi szemnek jólesik 

és szivet simogatni nem rest, 






a madárdal 


Szája, rózsaszirom, 






Könnyítsd nehéz bánatom 



Gondolj rám, lelkem, 

rendületlen, 



Óh, nő, jó s Égi, Te! 

Mit az Ur teremtett, szivedhez 


A szerelem híve 


hogy különbet nem kiván. 

Volna még ily kelleme 




akkor is, ha 

gyakran megkinoz. 



hogy, lám, úgy elgyávulok 

és szólni nem tudok 


egészen elnémulok? 

Mikor szólni kell, 







Hisz egyetlen szava letorkol 

hetykén, hogy: „Nem akarom!” 

Búnak ez nem elég? 

Aki ennyit se bír a rosszból, 






Tornyáig el- 

el én! – elmegyek! 



a nyár: bőség, dús öröm! 

Mi szemnek jólesik 

és szivet simogatni nem rest, 






a madárdal 


Szája rózsaszirom, 






Könnyítsd nehéz bánatom 



Gondolj rám, lelkem, 

rendületlen, 


[>8] DIETMAR VON EIST: 

III. Ahî, nu kumt uns diu zît 1 96 

DIETMAR VON AIST: 

Ahy, nu kumt uns diu zît 97 

Ahî nu kumt uns diu zît, der kleinen vogellîne sanc. 

Ahy, nu kumt uns diu zît der kleinen vogelline sanc. 

ez grüenet wol diu linde breit, zergangen ist der winter lanc. ez grüenet wol diu linde breit, zergangen ist der winter lanc. 

nu siht man bluomen wol getân, an der héide üebent sî ir schîn. nu siht man bluomen wol getân, an der heide üebent si ir schîn. 

des wirt vil manic herze vrô, des selben troestet sich daz mîn. des wirt vil manic herze frô, des selben trœstet sich daz mîn. 

96 MF.I.57 

97 DLF.70 

98 DLF.71 

99 LC.I.209-210 


Juchhe! Jetzt kommt für uns die Zeit 98 

11 

[KARL SIMROCK]: 

Im Frühling 99

Juchhe! Jetzt kommt für uns die Zeit, in der die kleinen Vögel singen. Ahi, nun kommt die schöne Zeit, der kleinen Vögelein Gesang, 

Es grünt schön die weite Linde, vergangen ist der lange Winter. Es grünet wohl die Linde breit, vergangen ist der Winter bang. 

Nun sieht man schöne Blumen, auf der Heide lassen sie ihre Farben spielen. Nun sieht man Blumen Wohlgethan, an der Haide üben sie den Schein, 

Viele Herzen werden deshalb froh, und auch das meine findet Trost. Davon wird manches Herz erfreut, so sollt auch meins getröstet sein. 

DIETMAR VON EIST: 

Frühlingslust 100 

Ahî, nú kumt diu zît, 

der kleinen vogelline sanc, 

ez grunet wol diu linde breit, 

zergangen ist der winter lanc: 

nű siht man bluomen wol getân. 

an der heiden üebent si ir schîn: 

des wirt vil manic herze vrô 

des selben troestet sich daz mîn. 


Dietmar von Aiste 

(1150-1200) 103 

Ahi! már közel az idő, 

hogy a madárka |mind| dalol, 

a hárs zöld koronája nő, 

a télnek nyoma sincs sehol. 

Szinét sok gyönyörű virág 

pettyezi a mezőkre már. 

Sok szív örűül majd ennek és 

az enyém is vigaszt talál. 

F.: Szabó Lőrinc 


DIETMAR VON AISTE 101 

Ahi! nun kommet uns die Zeit, 

der kleinen Vögelein Gesang. 

Es grünet schon die Linde breit, 

zergangen ist der Winter lang. 

Nun sieht man Blumen schöner Art 

üben auf der Heide ihren Schein. 

Des werden viele Herzen froh; 

auch meines soll getröstet sein. 


Ahi! Már közel az idő 104 

Ahi! nun kommet uns die Zeit 


hogy a madárka mind dalol, 



Színét sok gyönyörű virág 


Sok szív örül majd ennek és 


[>9a]–[ >9b] DIETMAR VON EIST: 

III. Ahî, nu kumt uns diu zît 4-5 106 

Ûf der linden obene dâ sanc ein kleinez vogellîn. 

vor dem walde wart ez lût. dô huop sich aber daz herze mîn 

an eine stat, dâ ez ê dâ was. ich sach dâ rôsebluomen stân, 

die manent mich der gedanke vil, die ich hin zeiner frouwen hân. 

’Ez dunket mich wol tûsent jâr, daz ich an liebes arme lac. 

sunder âne mîne schulde vremedet er mich mangen tac. 

sît ich bluomen niht ensach noch enhôrtč+ der vogel sanc, 

sît was mir mîn vröide kurz und ouch der jâmer alzelanc.’ 


Oben auf der Linde 108 

Oben auf der Linde, da sang ein kleiner Vogel. 

Am Waldrand erklang sein Lied. Da machte sich mein Herz auf 

an einen Ort, wo es einst gewesen war. Ich sah da blühende Rosen stehen, 

die erinnern mich an die vielen Gedanken, die ich einer Dame zuwende. 

12 


[Ahi! jetzt kommt die schöne 

Zeit…] 102 

Ahi! jetzt kommt die schöne Zeit 

Mit kleiner Vögelein Gesang, 

Die Linden grünen weit und breit, 

Vergangen ist der Winter lang. 

Rings auf die Heide ausgestreut 

Sind farbenbunte Blümelein, 

Davon wird manches Herz erfreut – 

So sollt auch meins getröstet sein. 

Und oben auf dem Lindenbaum 

Sang hold ein kleines Vögelein, 

Da ward es laut am Waldessaum, 

Da schwang sich auf das Herze mein. 

Es flog dahin, wo einst es war, 

Wo blühende Rosenbüsche stehn, 

Die wecken viel Gedanken gar, 

Die alle hin zur Liebsten gehn. 


Ahi! Már közel az idő 105 

Ahi! nun kommet uns die Zeit 









[>9a] [WILL VESPER]: [9b] [WILL VESPER]: 

100 NIR.52 

101 E.II.11 

102 Z.7 

103 Ms 4657/96 (kézírás) 

104 ÖB41.25 

105 ÖB.I.36-37; SzLV.54 

106 MF.I.58 

107 MT.27; LD.31 

108 DLF.73 

109 DDM.467 

110 E.II.12 

111 E.II.12 

[N.N.]: 

Dietmar von Aist: 

[Auf der Linde oben…] 107 

Auf der Linde oben, da sang ein kleines Vögelein. 

Vor dem Walde ward es laut: Da flog das Herze mein 

an einen Ort des einst’gen Glücks. Ich sah die Rosen blühen: 

Sie weckten der Gedanken viel, die mich zu einer Frau hinziehen. 

Es dünket mich wohl tausend Jahr, seit in des Liebsten Arm ich lag. 

Ohne mein Verschulden meidet er mich manchen Tag. 

Seit ich keine Blume sah, noch hörte kleiner Vögel Gesang, 

war meine Freude kurz und auch mein Jammer allzulang. 

+[GÜNTHER SCHWEIKLE] / [M MICHAEL CURSCHMANN]: 109 

Droben auf der Linde, da sang ein kleines Vöglein. Vor dem Walde 

war es zu hören. Da erhob sich wieder mein Herz zu einer Stätte, an 

der es vormals war. Ich sah die Rosenblüten stehen, die mahnen 

mich an die vielen Gedanken, die mich zu einer Dame hinziehen. 

»Es dünkt mich wohl tausend Jahre her, daß ich in des Liebsten 

Arme lag. Ganz ohne meine Schuld meidet er mich alle Tage. 

Seither sah ich keine Blumen noch hörte ich der kleinen Vöglein 

Gesang, seither war all meine Freude kurz und dafür der Jammer 

allzu lang.«

DIETMAR VON AISTE 110 DIETMAR VON AISTE 111 

Auf der Linde obenauf 

da sang ein kleines Vögelein, 

vor dem Walde ward es laut. 

Da hob ich wieder das Herze mein 

an eine Statt, wo’s einst schon war. 

Ich sah die Rosenblumen stehn, 

Die nahmen mich an Gedanken viel, 

die mir zu einer Frau hingehn. 

Es dünket mich wohl tausend Jahr, 

daß ich in lieben Armen lag. 

Ohne alle meine Schuld 

war ich ihm fremde manchen Tag. 

Seit ich Blumen nicht mehr sah, 

nicht mehr hörte der Vögel Sang, 

war all meine Freude kurz 

und, ach, mein Jammer allzulang. 

[>9a] [KURT ERICH MEURER]: 

Auf der Linde 112 

Auf dem Lindenwipfel oben ein kleine Vogel sang. 

Vor dem Walde ward es laut, daß wieder sich das Herze mir schwang 

an eine Statt, wo ich einst geweilt. Ich sah die blühenden Rosen stehn: 

Sie rufen viele Gedanken wach, die hin zu einer Frau gehn. 

13 

[>9a] [KARL SIMROCK]: 113 

Oben auf der Linde Zweig sang ein klienes Vögelein, 

Vor dem Walde ward es laut, da winkte mir das Herze mein 

An einen Ort, wo ich einst war. ich sah da Rosenblumen stehn, 

Die mahnten der Gedanken mich zu einer Frauen ausersehn. 

[>9b] DIETMAR VON AIST 

4 114 

[>9b] [KURT ERICH MEURER]: 

Tausend Jahre 115 

»Ez dunket mich wol tûsent jâr daz ich an liebes arme lac. »Es dünkt mich wol an tausend Jahr, daß ich im Arm des Liebesten lag. 

sunder âne mîne schulde fremdet er mich mangen tac. Ohne alle meine Schulden bleibt er fern mir Tag um Tag. 

sît ich bluomen niht ensach noch hôrte kleiner vogele sanc, Seit ich Blumen nicht mehr sah, nicht mehr hörte Vogelsang, 

sît was mir mîn fröide kurz und ouch der jâmer alzelanc.« ward mir meine Freude kurz, ward mir der Jammer überlang.« 


Es scheint mir schon tausend Jahre her zu sein 116 

Es scheint mir schon tausend Jahre her zu sein, seit ich im Arm des Liebsten lag. 

Ohne meine Schuld bleibt er mir fern seit vielen Tagen. 

Seit ich keine Blumen sah noch die kleinen Vögel singen hörte, 

währte all meine Freude kurz aber der Schmerz allzulang. 

[>9b] [KARL SIMROCK] 117 : 

„Es dünket mich wohl tausend Jahr, daß ich an Liebes Arme lag; 

Gänzlich ohne meine Schuld meidet er mich manchen Tag. 

Seit ich Blumen nicht mehr sah, noch hörte kleiner Vögel Sang, 

War alle meine Freude kurz, dabei der Jammer allzulang.” 

[>9a]-[>9b] [BALOGH KÁROLY]: 

Ott fenn, a hársfa tetején… 118 

Ûf der linden obene… 

„Ott fenn, a hársfa tetején 

Megszólalt egy kicsiny madár. 

Az erdüben visszhangja kél 

S a szívem vágya arra száll, 

Hol egykor annyit voltam én. 

S hol annyi rózsaszál virít! 

Sok gondolat kering körül – 

Hölgyem felé visz mindenik.” 

– Úgy érzem, ezer éve már, 

hogy két karjával font körül. 

Csak nem vagyok hibás talán, 

Hogy annyi napja elkerül? 

Azóta nem nyílik a virág, 

Nem hallom a madár szavát, 

Rövid lett minden szép öröm 

S a bánat, az hosszúra vált. – 

[>9b] [SZABÓ LŐRINC]: 

DIETMAR VON AISTE 121 

(1150-1200) 

[>9a] [SZABÓ LŐRINC]: 

Dietmar von Aiste 119 

(1150-1200) 

A magas hársfa tetején 

egy édes kis madár dalolt. 

Csattogott tőle a liget 

s szívem oly helyre szállt, ahol 

már voltam xxx |egyszer,| valaha. 

Láttam szép rózsabokrokat… 

Róluk most gondolataim 

egy asszony felé rajzanak. 

= 


[>9b] [SZABÓ LŐRINC]: 

Ugy érzem, ezer éve már 122 

Es dünket mich wohl tausend 

Jahr 

112 ND.29 

113 LC.I.210 

114 DI.152 

115 ND.29 

116 DLF.73 

117 LC.I.210 

118 MS.24 

119 Ms 4657/97 (kézírás) 

120 ÖB.I. 232; SzLV.54; EA.56 

121 Ms 4657/98 (kézírás) 

122 ÖB.I. 240; SzLV.54 

123 Ms 4666/195 (UI.; kézzel: 1941 I 5) 

124 Ms 4666/197 (UI.; kézzel: 1941 I 5) (ez a jó!!!) 

[>9a] [SZABÓ LŐRINC]: 

A magas hársfa tetején 120 

Auf der Linde obenauf 





már voltam egyszer, valaha. 





Három dal 123 


Három dal 

– Dietmar von Aiste – (1150-1200) 124

Úgy érzem, ezer éve már, 

hogy drága karja ringatott. 

Igazán nem az én bünöm, 

hogy hozzá menni nem tudok. 

Mióta nem hallok madárdalt 

és a rétet se láthatom, 

minden örömöm oly rövid 

s oly hosszú minden bánatom! 

Ford Szabó Lőrinc 


Három dal 125 

– Dietmar von Aiste (1150-1200) – 









* 









* 



Igazán nem az én bűnöm, 






Ugy érzem, ezer éve már, 


Igazán nem az én bünöm, 




minden örömöm oly rövid, 


[>10] WALTHER VON DER VOGELWEIDE: 

31 126 

Vrô Welt, ir sult dem wirte sagen 

daz ich im gar vergolten habe. 

Mîn grôziu gülte ist abe geslagen, 

daz er mich von dem brieve schabe. 

Swer ime iht sol, der mac wol sorgen. 

ê ich im lange schuldic wære, ich wolt ê z’einem juden borgen. 

er swîget unz an einen tac: 

sô wil er danne ein wette hân, 

sô jener niht vergelten mac. 

II 

›Walther, dû zürnest âne nôt; 

dû solt bî mir beliben hie. 

Gedenke waz ich dir erbôt, 

waz ich dir dînes willen lie, 

Als dicke dû mich sere bæte. 

mir was vil inneclîche leit daz dû daz ie sô selten tæte. 

bedenke dich: dîn leben ist guot. 

125 ÖB41.25 

126 WG.102 

127 LGW.129-130 









* 









* 









14 


hogy a madárka mind dalol. 







* 









* 









WALTHER: 

[Frô Welt, dû solt dem wirte sagen…] 127 

Frô Welt, dû solt dem wirte sagen 

daz ich im gar vergolten habe: 

mîn grœste gülte ist abe geslagen; 

daz er mich von dem brieve schabe. 

swer ime iht sol, der mac wol sorgen. 

ê ich im lange schuldic wære, ich wolt ê zeinem juden borgen. 

er swîget unz an einen tac: 

sô wil er danne ein wette hân, 

sô jener niht vergelten mac. 

’Walther, dû zürnest âne nôt: 

dû solt bî mir belîben hie. 

gedenke waz ich dir êren bôt, 

waz ich dir dînes willen lie, 

als dû mich dicke sêre bæte. 

mir was vil inneclîche leit daz dû daz ie sô selten tæte. 

bedenke dich: dîn leben ist guot: 

sô dû mir rehte widersagest, 

sô wirst dû niemer wol gemuot.’

sô dû mir rehte widersagest, 

sô wirst dû niemer wol gemuot.‹ 

III 

Vrô Welt, ich hân ze vil gesogen: 

ich wil entwonen, des ist zît. 

Dîn zart hât mich vil nâch betrogen, 

wand er vil süezer fröiden gît. 

Do ich dich gesach reht under ougen, 

dô was dîn [schśne an ze] schouwen wunderlich al sunder lougen: 

doch was der schanden alse vil, 

dô ich dîn hinden wart gewar, 

daz ich dich iemer schelten wil. 

IV 

›Sît ich dich niht erwenden mac, 

sô tuo doch ein dinc des ich ger: 

Gedenke an manegen liehten tac, 

und sich doch underwîlent her 

Niuwan sô dich der zît betrâge.‹ 

daz tæt ich wunderlîchen gerne, wan deich fürhte dîne lâge, 

vor der sich nieman kan bewarn. 

got gebe iu, frouwe, guote naht: 

ich wil ze herberge varn. 

[HANS BÖHM]: 

[Frau Welt, sagt es dem Wirt…] 128 

Frau Welt, sagt es dem Wirt, 

Daß ich ihm alles bezahlt habe. 

Meine große Schuld ist getilgt, 

er doll mich aus dem Buch streichen. 

Wer ihm irgend schuldet, der hat wohl Grund besorgt zu sein, 

Eh ich lang sein Schuldner wär, lieh ich mir lieber Geld 

Er mahnt nicht – bis zum letzten Tag: 

Dann aber verlangt er – wenn der andre nicht bezahlen kann – bei einem Juden. 

sein Pfand. 

»Walther, du zürnst ohne Grund; 

bleib doch hier bei mir! 

Denk an alles das ich dir bot, 

wie ich dir willfährig war 

sooft du mit deinen dringlichen Bitten kamst. 

lch habe nur herzlich bedauert daß du das so selten getan hast. 

Besinne dich: du hast es gut hier. 

Wenn du mir endgültig aufsagst, 

wirst du nie mehr richtig froh werden.« 

Frau Welt, ich hab so lang gesogen, 

ich will mich entwöhnen, es ist an der Zeit. 

Deine Zärtlichkeit hat mich fast verblendet, 

Denn sie schenkt viel süße Freuden. 

Als ich dir gerade ins Gesicht sah, 

da war deine Schönheit wunderbar anzusehn – das ist nicht zu leugnen. 

Doch da war des Schändlichen so viel, 

als ich dich von rückwärts erblickte, 

daß ich dich immer schmähen werde. 

»Da ich dich nicht umzustimmen vermag, 

so erfülle mir doch wenigstens die eine Bitte: 

Vergiß nicht manchen glänzenden Tag 

und schau gelegentlich bei mir herein – 

wenn dir grade die Zeit zu lang wird.« 

Ach wie herzlich gerne tät ich das – fürchtete ich nicht deine Schliche, 

vor denen niemand sicher ist. 

Gott schenk der Dame eine gute Nacht: 

ich will mich in die Heimat aufmachen. 


Frau Welt, Ihr sollt dem Wirt sagen 130 

»Frau Welt, Ihr sollt dem Wirt sagen, 

daß ich ihm alles bezahlt habe: 

Meine übergroße Rechnung ist beglichen, 

er soll mich aus dem Schuldbuch streichen. 

Wer ihm etwas schuldet, der sorgt sich zu Recht. 

Eh ich ihm länger etwas schuldig bleibe, wollte ich lieber bei einem Juden borgen. 

Er schweigt bis zu einem bestimmten Tag, 

doch dann will er sein Pfand zurück, 

128 DDM.643,645 

129 WG.262,264 

130 DLF.521,523 

Frô Welt, ich hân ze vil gesogen: 

ich wil entwonen, des ist zît. 

dîn zart hât mich vil nâch betrogen, 

wand er vil süezer fröiden gît. 

do ich dich gesach reht under ougen, 

dô was dîn schouwen wunderlich .... al sunder lougen: 

doch was der schanden alse vil, 

dô ich dîn hinden wart gewar, 

daz ich dich iemer schelten wil. 

’Sît ich dich niht erwenden mac, 

sô tuo doch ein dinc des ich ger: 

gedenke an manegen liehten tac, 

und sich doch underwîlent her 

niuwan sô dich der zît betrâge.’ 

daz tæt ich wunderlîchen gerne, wan deich fürhte dîne lâge, 

vor der sich nieman kan bewarn. 

got gebe dir, frouwe, guote naht: 

ich wil ze herberge varn. 

15 

[HANS BÖHM]: 

[Frau Welt, teilt dem Wirte mit…] 129 

I. Frau Welt, teilt dem Wirte mit, daß ich ihn ganz bezahlt 

habe. Meine große rechnung ist beglichen; er solle mich 

ausstreichen. Denn wer ihm etwas shculdig bleibt, der hat guten 

Grund, bange zu sein. Ehe ich lange sein Schuldner wäre, würde 

ich lieber bei einem Juden leihen. Er verhält sich stille bis auf 

einen Tag; wenn aber der andere nicht imstande ist zu zahlen, 

dann verlangt er ein Pfand. 

II. „Walter, du hast keinen Grund, böse zu sein; bleuib doch 

hier bei mir. Erinnere dich, wie ich dich bewirtete, wie ich deinen 

Wünschen nachgekommen bin, so oft du mir mit bitten anlangst. 

Ich habe es nur herzlich bedauert, daß du das immer so selten 

tatest. Besinn dich doch: du hast es hier gut; wenn du dich aber 

richtig von mir lossagst, dann wirst du nie mehr froh.” 

III. Frau Welt, ich habe zu lange gesogen; ich will mich 

entwöhnen, das ist an der Zeit. Deine zärtllichkeit hätte mich fast 

betört, denn sie schenkt viel holde Freuden. Als ich dir gerade ins 

Gesicht sah, da war dein Anblick ganz unleugbar wonnevoll. Aber 

als ich deinen Rücken wahrnahm, da war dort so viel 

Scheußliches, daß ich dich immer schmähen werde. 

IV. „Da ich dich nicht umstimmen kann, so erfülle mir doch 

wenigstens eine Bitte: erinnere dich an manchen Sommertag und 

schau doch zuweilen bei mir herein, bloß wenn dir die Zeit lange 

wird.” – Das tät ich außerordentlich gern; nur fürchte ich deine 

Schliche, vor denen sich niemand küten kann. Gott gebe euch, 

Herrin, dute Nacht – ich will zur Ruhe gehn.

wenn einer nicht bezahlen kann.« 

»Walther, du zürnst ohne Grund: 

Du sollst hier bei mir bleiben. 

Bedenke doch, wieviel Ehre ich dir verschaffte 

und wie sehr ich deinen Wünschen nachkam, 

sooft du mich darum batest. 

Es tat mir herzlich leid, daß du so selten etwas wolltest. 

Bedenke: Du hast ein gutes Leben. 

Wenn du dich ganz von mir lossagst, 

so wirst du nie mehr glücklich sein.« 

»Frau Welt, ich bin zu lange an deiner Brust gelegen: 

Ich will mich entwöhnen, es wird Zeit. 

Deine Zärtlichkeiten haben mich beinahe hereingelegt, 

denn sie sind voller süßer Freuden. 


da warst du in deiner Schönheit wirklich herrlich anzusehen. 

Doch als ich dich von hinten sah, 

waren die Scheußlichkeiten allzu viel, 

daß ich dich immer schelten werde.« 

»Da ich dich nicht umstimmen kann, 

so erfülle mir doch einen Wunsch: 

Denke an die vielen heiteren Tage, 

und schau doch manchmal her, 

jedenfalls, wenn du dich langweilst.« 

»Das täte ich überaus gerne, würde ich nicht deine Schliche fürchten, 

vor denen sich niemand schützen kann. 

Gott gebe Euch, edle Frau, eine gute Nacht: 

Ich will meine Ruhe finden.« 

[RICHARD SCHAEFFER]: 

Abschied von der Welt 131 

Walther: 

„Frau Welt, Ihr sollt dem Wirte sagen, 

daß ich ihn voll bezahlet habe. 

Die Rechnung ist längst abgetragen: 

sagt, daß er mich vom Schuldbrief schabe. 

Wer ihm was schuldet, mag wohl sorgen: 

eh ich ihm lange schuldig blieb, wollt ich bei einem Juden borgen. 

Er schweigt wohl eine Frist, doch dann 

nimmt er erbarmungslos ein Pfand, wenn man ihn nicht bezahlen kann.” 

Frau Welt: 

„Du zürnest, Walther, ohne Not; 

ach, bleibe länger noch bei mir! 

Denk, was ich dir an Freuden bot; 

stets ließ ich deinen Willen dir, 

wenn du von mir etwas erbatest. 

Nur war es mir von Herzen leid, daß du es nur so selten tatest. 

Besinne dich, hier lebst du gut, 

doch kündigst du den Dienst mit auf, dann wird dir nie mehr froh zumut!” 

Walther: 

„Frau Welt, ich hab zu lang gesogen, 

entwöhne mich won deiner Brust. 

Dein Liebesblick hat mich betrogen, 

weil er versprochen süße Lust. 

Als ich dir ins Gesicht gessehen, 

da tat mir deine Schönheit anzusschauen wohl, muß ich gestehen. 

Doch grauenvoll dein Anblick war, 

als ich von hinten dich erblickt: ich muß dich schmähen immerdar.” 

Frau Welt: 

„Da ich dich nicht bekehren mag, 

tu eines nur, was ich begehr: 

gedenk an manchen Sonnentag 

und schau beisweilen nach mir her, 

wird dir einmal die Zeit zu lange.” 

Walther: 

„Das tät ich auch von Herzen gern, doch macht mich deine Arglist bange, 

vor der sich nie ein Mensch bewahrt. 

Gott geb Euch gute Nacht, Frau Welt: zur letzten ruh geht meine Fahrt.” 

131 WvV.145,147 

132 WG.103 

133 Ms 4657/454.I.-II. (kézírás) 

[PETER WAPNEWSKI]: [SZABÓ LŐRINC]: 

16

31 132 Búcsú a világtól (202) 

Frau Welt, sagt es dem Wirt, 

daß ich ihm alles bezahlt habe. 

Meine große Schuld ist getilgt, 

er soll mich aus dem Buch streichen. 

Wer ihm irgend schuldet, der hat wohl Grund besorgt zu sein, 

Eh ich lang sein Schuldner wär, lieh ich mir lieber Geld bei einem Juden. 

Er mahnt nicht – bis zum letzten Tag: 

dann aber verlangt er-wenn der andre nicht bezahlen kann – 

sein Pfand. 

»Walther, du zürnst ohne Grund; 

bleib doch hier bei mir! 

Denk an alles das ich dir bot, 

wie ich dir willfährig war 

sooft du mit deinen dringlichen Bitten kamst. 

Ich habe nur herzlich bedauert daß du das so selten getan hast. 

Besinne dich: du hast es gut hier. 

Wenn du mir endgültiR den Dienst aufsagst, 

wirst du nie mehr richtig froh werden.« 

Frau Welt, ich hab zu lang an deiner Brust gelegen, 

ich will mich entwöhnen, es ist an der Zeit. 

Deine Zärtlichkeit hat mich fast verblendet, 

denn sie schenkt viel süße Freuden. 


da war deine Schönheit wunderbar anzusehn – das ist nicht zu leugnen. 

Doch da war des Schändlichen so viel, 

als ich dich von rückwärts erblickte, 

daß ich dich immer schmähen werde. 

»Da ich dich nicht umzustimmen vermag, 

so erfülle mir doch wenigstens die eine Bitte: 

Vergiß nicht manchen glänzenden Tag 

und schau gelegentlich bei mir herein – 

wenn dir grade die Zeit zu lang wird.« 

Ach wie herzlich gerne tät ich das – fürchtete ich nicht deine Schliche, 

vor denen niemand sicher ist. 

Gott schenk der Dame eine gute Nacht: 

ich will mich in die Heimat aufmachen. 

Walther: 

Világ: 

Walther: 

* sic! 

134 NIK.56 

135 SzLV.56-57 


3 134 

Világ-Asszony, rég kifizettem 

a tartozásom: mondja meg 

a korcsmárosnak, hogy a könyvben 

kaparja ki a nevemet. 

Aki tartozik, tegyen róla, 

én inkább zsidóhoz megyek, mintsem neki legyek adósa: 

hallgat az utolsó napig 

s akkor zálogot követel, 

ha rögtön ki nem fizetik. 

Nincs okod haragudni, Walther, 

Maradj még nálam egy kicsit, 

becsültelek és szeretettel 

teljesítettem vágyaid,1 

amikor valamire kértél; 

legrosszabbul bizony nekem esett, hogy oly szerényen éltél. 

Gondold meg, jó volt itt neked 

és nagyon szomorú leszel, 

ha végleg elhagysz engemet. 

Világ-Asszony, soká szoptattál, 

válassz el, éppen ideje, 

gyönyörű boszorkány, becsaptál, 

szemed bűbájjal volt tele. 

Míg néztelek és arcod ittam, 

csodaszépnek láttalak és jó volt hinni a szavaidban; 

de amióta észre vettem, 

hogy hátulról mily szörnyü vagy, 

17 

Walther: 

W. V. d. Vogelweide 

(1140-1230) 133 

Világ-asszony, rég kifizettem 


a gazdának |a korcsmárosnak|, hogy xxx a könyvben 

törölheti |kaparja ki| a nevemet. 

Aki adósa, igyekezzék: Kit behálózótt, tegyen róla, 

én inkább zsidóhoz megyek, mintsem neki legyek adósa: 

hallgat az utolsó napig, 

s akkor zálogxx|nak| visszatart, 

ha xxxx rögtön ki nem fizetik. 

Világ: 


maradj még nálam egy kicsit, 

becsültelek xx |és| szeretettel, 

teljesitettem vágyaid, 

ha néha |amikor| valamire kértél; 

legrosszabbúl |bizony| nekem esett, hogy oly szerényen éltél. xxx 

Gondold meg, jó |volt| itt xxneked 



Walter: * 

Világ-asszony, soká szoptattál, 


gyönyörü boszorkány, becsaptál, 

szemed bübájjal volt tele. 

míg véled szemtől-szemben álltam, 

Mig néztelek s szépséged |és arcod| ittam, 

oly csodaszépnek láttalak és, hogy jó volt hinni |a| szavaidban; 

de amióta észrevettem, 


csak szidlak, xx gyalázlak szünetlen. 

Világ 

Látom, hiába marasztallak. 

De kérlek, tégy meg valamit: 

örizd meg néhány szép napunknak 

emlékét és örömeit 

s ha ráérsz, nézz be néha hozzám |gondolj néha |még| |majd| rám.| 

Walter 

No ezt megtenném szívesen, de hát annyi benned az ármány, 

/amely |s mindig| / mindenkit / fenyeget! 

Adjon Isten jó éjszakát: 

én örök szállásomra |hazámba| megyek. 

= 


Búcsú 135 

WALTHER: 





Aki tartozik, tegyen róla; 

és inkább zsidóhoz megyek, mintsem neki legyek adósa: 




VILÁG: 




teljesítettem vágyaid, 


legrosszabbúl bizony nekem esett, hogy oly szerényen éltél. 

Gondold meg, jó volt itt neked, 



WALTHER: 








hogy hátulról mily szörnyü vagy,

Világ: 

Walther: 

csak szidlak, gyalázlak szűnetlen. 

Látom, hiába marasztallak. 

De kérlek, tégy meg valamit: 

őrizd meg néhány szép napunknak 

emlékét és örömeit 

s ha ráérsz, gondolj néha majd rám. 

Ezt még megtenném szívesen, de hát annyi benned az ármány, 

s mindenkit mindig fenyeget! 


örök szállásomra megyek. 


Bucsú a világtól 136 

Abschied von der Welt 

WALTHER 










VILÁG 










WALTHER 









csak szidlak, gyalázlak szünetlen. 

VILÁG 

Látom, hiába marasztallak, 

de kérlek, tégy meg valamit: 

örízd meg néhány szép napunknak 

emlékét és örömeit, 


WALTHER 





[>11] WALTHER: 

[Ouwê war sint verswunden alliu mîniu jâr!…] 138 

Ouwê war sint verswunden alliu mîniu jâr! 

ist mir mîn leben getroumet, oder ist ez wâr? 

daz ich ie wânde ez wære, was daz allez iht? 

dar nâch hân ich geslâfen und enweiz es niht. 

nû bin ich erwachet, und ist mir unbekant 

daz mir hie vor was kündic als mîn ander hant. 

liute unde lant, dârinne ich von kinde bin erzogen, 

die sint mir worden fremde rehte, als ez sî gelogen. 

die mîne gespilen wâren, die sint træge und alt. 

geriutet ist diu wilde, verhouwen ist der walt: 

wan daz daz wazzer fliuzet als ez wîlent flôz, 

für wâr mîn ungelücke wânde ich wurde grôz. 

mich grüezet maneger trâge, der mich bekande ê wol. 

diu werlt ist allenthalben ungenâden vol. 

als ich gedenke an manegen wünneclîchen tac, 

die mir sint entfallen gar als in das mer ein slac. 

136 ÖB.I.593-594; EA.262-263 

137 MS.101-102 

138 WG.109-111 

139 NIR.62-63 

csak szidlak, gyalázlak szünetlen. 

VILÁG: 

Látom, hiába marasztallak, 


örízd meg néhány szép napunknak 



WALTHER: 





18 


Bucsú a világtól 137 

Frô Werlt, ir sult… 

„Világ-Asszony, rég kifizettem 








ha rögtön ki nem fizetik.” 

– „Nincs okod haragudni, Walther, 








ha végleg elhagysz engemet.” 

„Világ-Asszony, soká szoptattál, 








csak szidlak, gyalázlak szünetlen.” 

– „Látom, hiába marasztallak, 


örizd meg néhány szép napunknak 


s ha ráérsz, gondolj néha majd rám.” 

„Ezt még megtenném szívesen, de hát annyi benned az ármány, 



örök szállásomra megyek.” 

WALTHER: 

Im Alter 139 

Owê war sint verswunden alliu mîniu jâr? 

ist mir min leben getroumet oder ist ez wâr? 

daz ich ie wânde, daz iht wære, was daz iht? 

darnâch hân ich geslâfen und weiz ez niht. 

nû bin ich erwachet unt ist mir unbekant, 

daz mir hie vor was kündic als mîn ander hant. 

liut unde lant, dâ ich von kinde bin erzogen, 

die sint mir frömde worden, reht als ez sî gelogen. 

die mîne gespîlen wâren, die sint traege und alt: 

bereitet ist daz feld, verhouwen ist der walt; 

wan daz daz wazzer fliuzet, als ez wîlen flôz, 

für wâr ich wânde ez würde mîn ungelücke grôz. 

mich grüezet maneger trâge, der mich ê kande wol. 

diu werlt ist allenthalben ungenâden vol. 

als ich gedenke an manigen wünneclîchen tac, 

die mir sint enpfallen gar, als in das mer ein slac,

iemer mêre ouwê. 

Ouwê wie jæmerlîche junge liute tuont, 

den ê vil hovelîchen ir gemüete stuont! 

die kunnen niwan sorgen: ouwê wie tuont si sô? 

dar ich zer werlte ê kêrte, dâ bin ich niemer frô: 

tanzen, lachen, singen zergât mit sorgen gar: 

nie kein kristenman gesach sô jæmerliche schar. 

nû merket wie den frouwen ir gebende stât: 

die stolzen ritter tragent an dörpellîche wât. 

uns sint unsenfte brieve her von Rôme komen, 

uns ist erloubet trûren und freude gar benomen. 

daz müet mich inneclîchen (wir lebeten ie vil wol), 

daz ich nû für mîn lachen weinen kiesen sol. 

die vogele in der wilde betrüebet unser klage: 

waz wunders ist ob ich dâ von an freuden gar verzage? 

wê waz spriche ich tumber man durch mînen bssen zorn? 

swer dirre wünne volget, hât jene dort verlorn. 

iemer mêre ouwê. 

Ouwê wie uns mit süezen dingen ist vergeben! 

ich sihe die gallen mitten in dem honege sweben: 

diu werlt ist ûzen schśne, wîz grüene unde rôt, 

und innân swarzer varwe, vinster sam der tôt. 

swen si nû habe verleitet, der schouwe sînen trôst: 

er wirt mit swacher buoze grôzer sünde erlôst. 

dar an gedenket, ritter: ez ist iuwer dinc. 

ir traget die liehten helme und manegen herten rinc, 

dar zuo die vesten schilte und diu gewîhten swert. 

wolte got, wan wære ich der sigenünfte wert! 

sô wolte ich nôtic armman verdienen rîchen solt. 

joch meine ich niht die huoben noch der herren golt: 

ich wolte sælden krône êweclîchen tragen: 

die mohte ein soldenære mit sîme sper bejagen. 

möhte ich die lieben reise gevarn über sê, 

sô wolte ich denne singen wol, und niemer mêre ouwê, 

niemer mêre ouwê. 

[HANS BÖHM]: 

[Wehe, wohin sind alle meine Jahre entschwunden?…] 140 

Wehe, wohin sind alle meine Jahre entschwunden? Habe ich 

mein Leben geträumt oder ist es wirklich? Was ich immer für 

etwas hielt, was da wäre, war das alles etwas? Demnach hab ich, 

ohne es zu wissen, geschlafen. Jetzt bin ich aufgewacht und 

kenne nicht mehr, was mir früher bekannt war wie meine Hand. 

Die Leute und das Land, in dem ich von Kind an erzogen worden 

bin, die sind mir fremd geworden, gerade als sei es unwahr. Mit 

denen ich herumgespielt habe, die sind jetzt träge und alt; wüst 

ist das Feld, umgehauen ist der Wald; flösse nicht das Wasser, 

wie es einstens floß, so würde mein Leid, möchte ich glauben, 

wahrlich groß. Mich grüßt mancher lässig, der mich früher gut 

kannte. In der Welt ist es überall trostlos. Sowie ich manches 

herrlichen Tages gedenke, die mir entglitten sind wie ein Schlag 

ins Meer, – immerdar: wehe! 

Wehe, wie kläglich gebärdet sich die Jugend, die einst höfisch 

frohgestimmt war! Die verstehn nur noch sich zu sorgen: wehe, 

warum tun sie so? Wohin immer in der Welt ich mich wende, da 

ist niemand mehr fröhlich. Tanzen, Lachen, Singen geht ganz in 

Kummer unter. Nie hat ein Christenmensch eine so leidvolle 

Gesellschaft erblickt. Achtet nur darauf, wie den Frauen ihr 

Kopfputz steht; die hochgemuten Ritter haben bäurische Kleider 

an. Von Rom her sind uns unmilde Schreiben zugegangen; man 

hat uns gestattet, traurig zu sein, und hat uns der Freude ganz 

beraubt. Das schmerzt mich von Herzen (wir hatten immer ein 

schönes Leben), daß ich jetzt mein Lachen mit Weinen 

vertauschen muß. Sogar die Vögel in der Wildnis betrübt unsre 

beklagenswerte Lage; ist’s da ein Wunder, wenn ich 

infolgedessen Mut und Freude verliere? Aber ach – was sag ich 

Tor da in meiner kümmerlichen Erregung? Wer dieser Lust 

nachgeht, der hat jene dort eingebüßt. Immerdar: wehe! 

Wehe, wie hat man uns mit Süßigkeiten vergiftet! Ich sehe die 

Galle mitten im Honig schwimmen. Die Welt ist außen schön, 

weiß, grün und rot, und innen schwarz, finster wie der Tod. Aber, 

iemer mêr ouwê! 

Owê wie jaemerlîche junge liute tuont 

den unvil riuweclîchen ir gemüete stuont! 

die kunnen niuwan sorgen: owê wie tuont sie sô? 

swar ich zer werlte kêre, dâ ist niemen frô. 

…tanzen, singen zergât mit sorgen gar: 

nie kristen man gesach sô jaemerlîche schar. 

nu merket, wie den frouwen ir gebende stât: 

die stolzen ritter trâgent dörpellîche wât. 

uns sint unsenfte briefe her von Rôme komen, 

uns ist erloubet trûren und freude gar benomen. 

daz müet mich inneclîchen (wir lebeten ê vil wol), 

daz ich nû für mîn lachen weinen kiesen sol. 

die wilden vogellîn betrüebet unser klage: 

waz wunders ist, ob ich dâ von vil gar verzage? 

waz spriche ich tumber man durch minen boesen zorn? 

swer dirre wünne volget, der hât jene verlorn. 

iemer mêr owê! 

Owê wie uns mit süezen dingen ist vergeben! 

ich sihe die gallen mitten in dem honege sweben. 

diu werlt ist ûzen schoene, wîz, grüen unde rôt, 

unt innan swarzer varwe, vinster sam der tôt. 

swen sie nu habe verleitet, der schouwe sînen trôst: 

er wirt mit swacher buoze grôzer sünde erlôst. 

dar an gedenket, ritter, ez ist iuwer dinc. 

ir traget die liehten helme und manigen harten rinc, 

dar zuo die vesten schilte unt diu gewîhten swert. 

nu wolte got, waer ich der sigenünfte wert! 

sô wolte ich noetic man verdienen rîchen solt. 

joch meine ich niht die huoben, noch der hêrren golt: 

ich wolde sâlden krône êweclîchen tragen, 

die môhte ein soldenaere mit sînem sper bejagen. 

môht ich die lieben reise gevaren über sê, 

sô wolte ich denne singen, wol unt niemer mêr owê, 

niemer mêr owê. 

[WILHELM BONDZIO]: 

Elegie 141 

O weh, wohin sind alle meine Jahre enetschwunden! 

War mein Leben ein Traum oder ist es Wahrheit? 

Wovon ich immer glaubte, daß es Wirklichkeit sei, war es tatsächlich etwas? 

Demnach habe ich geschlafen und weiß es nicht. 

Nun bin ich erwacht, und jetzt ist mir alle sdas unbekannt, 

was ich früher wie meine Hand kannte. 

Die Menschen und das Land, in dem ich seit meiner Kindheit aufgewachsen bin, 

sind mitr fremd geworden, ganz so, als ob es nicht wahr sei. 

Die meine Spielgefährten waren, die sind verdrossen und alt. 

Gerodet ist das Feld, abgeholzt der Wald; 

Flösse nicht das Wasser, wie es ehemals floß, 

fürwahr, ich glaubte, mein Unglück würde groß. 

So mancher grüßt mich flüchtig, der mich früher gut kannte. 

Die Welt ist überall voller Trostlosigkeit. 

So denke ich an die vielen glückseligen Tage zurück, 

die wie ein Schlag ins Meer verschwunden sind, 

Immer wieder: O weh! 

O weh, wie kläglich sich die jungen Lweute betragen, 

die früher so höfisch und froh gesinnt waren! 

Sie haben nichts als Sorgen, ach, warum verhalten sie sich so? 

Wohin auf der Welt ich mich wende, da ist niemand vergnügt: 

Tanzen, Lachen und singen sind von Sorgen vertrieben; 

Kein Christenmensch hat je eine solche klägliche Gesellschaft gesehen. 

Nun seht gar, wie den Frauen ihr Kopfschmuck paßt! 

Die stolzen Ritter tragen Bauernkleidung! 

Uns sind unangenehme Briefe her von Rom gekommen, 

Trauern ist uns gestattet, die Freude vollständig genommen. 

Das betrübt mich von Herzen (wir lebten einst so angenehm), 

daß ich nun für mein Lachen Weinen meinen muß. 

Selbst die Vögel in der Wildnis betrübt unsere Klage. 

Ist es ein Wunder, wenn ich deshalb so tief verzagt bin? 

Weh, was rede ich törichter Mensch aus bösem Zorn? 

Wer diese Glückseligkeit sucht, hat jene dort verloren. 

Immer wieder: O weh! 

O weh, wie sind wir durch angenehme Dinge vergiftet worden! 

Ich sehe die Galle mitten im Honig schwimmen: 

Die Welt ist außen schön, weiß, grün und rot, 

140 

A prózafordítás a vers (csupán a három strófakezdő diftongust „Ovê” alakkal feloldó) betűhív közlését követi: MD.46-47 

141 

WFR.109, 111x 

19

wen sie etwa verführt hat, der schaue, was ihm Hoffnung und 

Hilfe gibt: durch leichte Buße wird er von schwerer Sünde 

befreit. Das bedenkt, ihr Ritter! es geht euch an! Ihr tragt die 

strahlenden Helme und manchen harten Panzer, dazu die festen 

Schilde und die geweihten Schwerter. Wollte Gott, auch ich wäre 

dieses Triumphes würdig! Dann könnte ich, arm an geistlichem 

und irdischem Gut, mir reichen Sold verdienen. Damit meine ich 

wahrlich nicht die Güter oder das Gold der Fürsten: ich möchte 

der Seligkeit Krone ewiglich tragen; die konnte einst jener 

Söldner (Longinus) mit seiner Lanze erlangen. Könnte ich die 

willkommne Kriegsfahrt übers Meer tun, so würde ich dann 

Heil! singen und niemals mehr: Wehe! Niemals mehr: Wehe! 

[P. HASE]: 

[O weh, wohin entschwand mir Jahr, und Jahr um Jahr!…] 142 

O weh, wohin entschwand mir Jahr, und Jahr um Jahr! 

Träumte ich mein Leben oder ist es wahr? 

Was ich als wirklich wähnte, war das Wirklichkeit? 

Demnach hab ich geschlafen, und wußte nicht Bescheid. 

Nun bin ich wach geworden und mir ist unbekannt 

Was mir zuvor bekannt war wie die eigne Hand. 

Land und Leut in deren Mitte ich erzogen 

Die sind mir fremd geworden als sein sie nur gelogen. 

Mit denen ich einst spielte, die sind träg und alt. 

Beackert ist das Feld, geschlagen ist der Wald. 

Nur grad das Wasser fießt noch wie früher vor mir her, 

Es wäre sonst mein Schicksal bei Gott auch allzu schwer! 

Mich grüßte mancher früher der heute von mir läuft. 

Die Welt ist allenthalben mit Undank vollgehäuft. 

So denke ich an manchen wunderschönen Tag 

Der mir ist entglitten 

Immerdar o weh… 

wie in das Meer ein Schlag, 

Wie kümmerlich bewegen die jungen Leut sich heut, 

Die einst sehr glücklich waren und voller Freudigkeit. 

Die kennen nur noch Sorgen. Warum sind sie wohl so? 

Wohin ich mich auch wende, ich finde niemand froh. 

Man sehe wie die Mode der Damen hat verloren. 

Die stolzen Ritter gehen wie auf dem Dorf die Toren. 

Singen ist und Tanzen in Sorgen hingefahren. 

Kein Christenmensch erlebte je solche Jammerscharen. 

Dazu ist böse Botschaft den Weg von Rom gekommen, 

Reißt auf die Trauerpforten, hat alle Freud genommen. 

Das schmerzt mich in der Seele – wir lebten einst nicht schlecht –, 

Daß ich mein Lachen tauschte und erbte Trauerrecht. 

Die Vögel in der Wildnis betrübt selbst unsre Klage. 

Was ist es da groß Wunder, wenn gleichfalls ich verzage. 

Jedoch – was klag ich töricht mit meinem Zorneswort: 

Wer diese Welt verherrlicht, verliert die andre dort; 

Immer und allezeit. 

Ach wie mich vor der Süße des Giftetranks erschauert. 

Ich seh die bittre Galle die in dem Honig lauert. 

Die Welt ist schön von außen, ist hell und bunt und rot, 

Und innen ist sie dunkel und finster wie der Tod. 

Doch dem, den sie verführte winkt Trost jetzt, wer er sei: 

Mit leichter Bußesleistung wird er von Sünden frei. 

Daran gedenkt, ihr Ritter, es ist euer Ding: 

Ihr tragt die hellen Helme und manchen Panzerring, 

Ihr tragt die festen Schilde, die Schwerter sind geweiht. 

Wollte Gott, für mich auch wär noch Ritterzeit! 

Dann würd ich, der ich arm bin, verdienen reichen Sold. 

Ich meine keine Länder und nicht der Fürsten Gold: 

Der Seligkeiten Krone würd ich ewig tragen: 

Longinus konnte einst sie mit seinem Speer erjagen. 

Dürft die ersehnte Fahrt ich mitfahren über See, 

So sänge ich ein Danklied, und nimmer mehr »o weh«, 

Nimmer mehr »o weh«. 

[FRIEDRICH MAURER]: 

Die „Elegie” 144 

O weh, wohin sind alle meine Jahre entschwunden! 

habe ich mein leben geträumt oder ist es wahr? 

was ich für wirklich gehalten habe, war das wirklich etwas? 

Dann habe ich geschlafen und weiß nichts davon. 

142 WG.284-285 

143 DLF.529,531,533 

144 DGV.345-347 

145 DDM.653,655 

aber innen ganz schwarz, düster wie der Tod. 

Wen sie schon verführt hat, der suche nach Hilfe; 

Er wird schon durch etwas Buße aus großen Sünden erlöst. 

Denkt daran, Ritter: es geht um euere Sache. 

Ihr tragt die schimmernden Helme und die Ringpanzer, 

dazu die festen Schilde und die geweihten Schwerter. 

Wollte Gott, daß ich eines siegreichen Kampfes wert wäre! 

So wollte ich armer Mann mir reichen Lohn verdienen. 

Doch meine ich weder Acker noch das Gold der Herren, 

ich wollte für immer die Himmelskrone tragen; 

die konnte sogar ein Soldritzter mit seinem Speer erringen. 

Könnte ich an dem ersehnten Zug über das Meer teilnehmen, 

so wollte ich frühlich singen und niemals mehr: O weh! 

20 


O weh, wohin sind entschwunden 143 

O weh, wohin sind entschwunden alle meine Jahre? 

Habe ich mein Leben geträumt, oder ist es wahr? 

Was ich immer für wirklich hielt, war es das? 

Demnach hab ich geschlafen und weiß es nicht. 

Nun bin ich erwacht, und es ist mir fremd, 

was mir zuvor vertraut war wie meine eigene Hand. 

Leute und Land, in dem ich von Kind an aufgewachsen bin, 

die sind mir fremd geworden, als ob es bloß erlogen wär’. 

Die meine Spielgefährten waren, sie sind träge und alt. 

Felder sind entstanden, abgehauen der Wald, 

wenn nicht das Wasser flösse, wie es einst floß, 

wahrhaftig, ich glaubte, mein Unglück wäre groß. 

Mich grüßen viele zögernd, die mich einst gut gekannt. 

Die Welt ist allenthalben voller Undank. 

Wenn ich gedenke der vielen freudenreichen Tage, 

die für mich verloren sind 

dann: o weh für alle Zeit. 

wie ein Schlag ins Meer, 

O weh, wie trostlos sich die jungen Leute geben, 

die einst so höfisch waren und stolz! 

Sie kennen nichts als Sorgen. Ach, warum benehmen sie sich so? 

Wohin in der Welt ich mich wende, da ist niemand froh: 

Tanzen und Singen gehen in Sorgen unter. 

Niemals sah ein Christ solch jammervolle Jahre. 

Nun schaut her, wie den Damen ihr Kopfputz steht! 

Die stolzen Ritter tragen bäurisches Gewand. 

Uns sind barsche Briefe aus Rom gekommen, 

Trauern ist uns erlaubt, die Freude ganz genommen. 

Das bekümmert mich tief (wir lebten immer so froh), 

daß ich nun für mein Lachen das Weinen eintauschen soll. 

Die Vögel in der Wildnis betrübt unsere Klage, 

ist es da ein Wunder, wenn ich darüber verzage? 

Ach, was sage ich Tor in meinem bösen Zorn? 

Wer hiesiger Freude nachgeht, hat jene dort verloren, 

dann: o weh für alle Zeit. 

O weh, wie wir mit süßen Dingen vergiftet sind! 

Ich sehe die bittere Galle mitten im Honig schwimmen: 


und innen von schwarzer Farbe, finster wie der Tod. 

Wen sie hier verführt hat, der sehe, was ihm helfen kann: 

Er wird durch geringe Buße von schweren Sünden erlöst. 

Daran denkt, ihr Ritter, das geht euch an! 

Ihr tragt die blitzenden Helme und viele harte Panzer, 


Wollte Gott, ich wäre der Siege wert! 

So würde ich armer Mensch reichen Lohn verdienen. 

Jedoch meine ich nicht die Güter noch der Herren Gold: 

Ich wollte selbst die Krone in alle Ewigkeit tragen; 

Die konnte ein Söldner mit seinem Speer erjagen. 

Könnte ich die glückbringende Fahrt übers Meer unternehmen, 

so würde ich dann freudig singen und niemals mehr: o weh. 

[JÖRG SCHAEFER]: 

[Ach, wohin sind alle meine Jahre gegangen?…] 145 

Ach, wohin sind alle meine Jahre gegangen? Mein Leben – hab’ 

ich es nur geträumt, oder ist es wahr? All die Dinge, die ich für 

wirklich hielt, hat es sie denn gegeben? Ich muß geschlafen 

haben, doch weiß ich’s nicht. Jetzt bin ich erwacht, und was mir

Jetzt bin ich aufgewacht und mir ist unbekannt, 

was mir früher bekannt war wie meine eigene Hand. 

Mich grüßen viele lässig, die mich einst gut kannten. 

Die Welt ist allenthalben voll von Unfreundlichkeit. 

Die Leute und das Land, wo ich von Kind erzogen worden bin, 

sie sind mir fremd geworden, als ob es gelogen sei: 

Die einst mit mir gespielt haben, sind jetzt müd und alt geworden, 

erweitert ist das Feld, abgeholzt ist der Wald. 

Wenn nicht das Wasser flösse, wie es einstmals geflossen ist, 

fürwahr, so möchte ich glauben, mein Unglück wäre groß, 

wenn ich an viele wunderschöne Tage denke, 

der mir verloren sind wie ein Schlag ins Meer, 

alle Zeit oweh! 

Oweh, wie kläglich geben sich heute die jungen Leute, 

denen einst ihr Sinn gar hochgestimmt war! 

Sie verstehen nur, sich Sorgen zu machen, oweh, warum verhalten sie sich so? 

Wohin in der Welt ich mich auch wende, da ist niemand froh. 

Nun seht nur, wie den Damen ihr Kopfschmuck steht, 

wahrhaftig, die stolzen Ritter tragen bäurische Kleider. 

Tanzen, Lachen, Singen vergeht ganz in Sorgen, 

nie hat ein Christenmensch eine so jammervolle Gesellschaft erlebt. 

Uns sind unsanfte Nachrichten von Rom hergesandt worden, 

Trauern ist uns gestattet und Freude ganz genommen. 

Das quält mich tief im Innern, (früher ging es uns gut), 

daß ich jetzt für mein Lachen Weinen eintauschen soll. 

Die Vögel in der Wildnis betrübt unser Klagen, 

was Wunder, wenn auch ich deshalb den Mut verliere? 

Weh, was sage ich Tor in meinem bösen Zorn? 

Alle, die dieser Freude folgen haben sie dort verloren, 

alle Zeit oweh! 

Oweh, wie hat man uns mit süßen Dingen vergiftet! 

ich sehe die bittere Galle mitten im Honig schwimmen. 


doch innen schwarz gefärbt, finster wie der Tod. 

Alle, die sie verführt hat, sollen nach ihrer Rettung ausschauen, 

sie werden mit kleiner Buße von großer Sünde erlöst. 

Daran denkt, Ihr Ritter, das ist Eure Sache! 

Ihr trägt die hellen Helme und viele starke Panzer, 


Wollte Gott, ich hätte die Segnung verdient! 

Dann könnte ich armer Sünder reichen Lohn erwerben: 

Wahrlich ich meine keineswegs die Güter noch das Gold der Herren. 

Ich wollte die Himmelskrone für ewige Zeit tragen, 

die konnte einst ein Söldner mit seinem Speer erjagen. 

Könnte ich die liebe Kriegsfahrt noch über See unternehmen, 

dann wollte ich singen wohl und niemehr oweh, 

niemals mehr oweh! 

[RICHARD SCHAEFFER]: 

Elegie [Palinodie] 146 

O weh, wohin entschwanden mir alle meine Jahr! 

War nur ein Traum mein Leben? Ist das Gewesene wahr? 

Was Wirklichkeit mich dünkte, war’s nur ein Traumgesicht? 

So hab ich wohl geschlafen und wußt es selber nicht. 

Doch jetzt, seitdem ich wach bin, da ist mir unbekannt, 

was früher mir bekannt war wie meine eigne Hand. 

Dies Land, dies Volk, in dem ich als Jüngling ward erzogen, 

das ist mir fremd geworden, als ob es sei gelogen. 

Die mir Gespielen waren, sind träge nun und alt. 

Gerodet ist die Wildnis und abgeholzt der Wald, 

nur noch das Wasser fließet, wie ehedem es floß. 

Ich könnte wahrlich glauben, mein Unglück wäre groß, 

Jetzt grüßt mich mancher träge, der einst mich kannte gut. 

Die Welt ist allenthalben erfüllt von Haß und Wut. 

wenn ich dabei gedenke an manchen frohen Tag, 

der spurlos ist entschwunden 

Immer mehr, o weh! 

wie in den Fluß mein Schlag. 

O weh, wie kläglich zeigen sich junge Leute heut, 

sie dachten früher höfisch, sie lebten einst in Freud! 

Jetzt kennen sie nur Sorgen, o weh, wie tun sie so: 

wohin ich einst mich wandte, dort werd ich nie mehr froh. 

und Tanzen, Lachen, Singen in Sorgen sind erstickt, 

solch jämmerliche Leute hat noch kein Christ erblickt. 

Nun seht, wie schlecht der Kopfschmuck will passen zu den Frauen, 

in Bauernkleidern kann man jetzt hohe Herren schauen, 

146 WvV.149-151 

146 DGV.345-347 

147 LC.I.227-228 

21 

einst vertraut war wie meine Hand, das kenne ich nicht. Wo ich 

aufgewachsen bin als Kind, dies Land und seine Menschen sind 

mir fremd geworden, als hätte ein Märchen sie erlogen. Meine 

Freunde, mit denen ich spielte als Kind, sind müde und alt 

geworden. Bebaut sind die Felder, die Wälder sind geschlagen, 

und wenn nicht im Fluß das Wasser strömte wie einst, ach, ich 

glaube, dann wäre mein Leid zu groß. Mancher, der mich früher 

kannte, will mich nicht mehr grüßen. Jetzt ist es öde und trostlos 

auf der Welt. Denke ich an die strahlenden Tage, die mir 

zerflossen sind, wie der Schlag der Hand im Meer zerfließt, ach, 

dann muß ich immer, immer klagen. 

Ach, wie kläglich führt sich die Jugend auf, die einmal froh und 

gut erzogen war. Jetzt können sie ich bloß noch sorgen, ach, 

warum denn nur? Wohin ich schaue auf der Welt, niemand ist 

mehr froh. Tanzen, Lachen und Singen geht in Sorgen unter. Nie 

hat ein Christenmensch eine so klägliche Gesellschaft gesehen. 

Seht die Frauen und ihren Schmuck; die stolzen Ritter tragen 

Bauernkleider. Aus Rom haben wir böse Briefe bekommen; wir 

dürfen traurig sein, doch froh sein dürfen wir nicht. Einst lebten 

wir glücklich, und es schmerzt mich tief, daß man mir für mein 

Lachen nun Weinen geben will. Auch die Vögel in Wald und 

Feld werden traurig durch unsere Klagen – ist es ein Wunder, 

wenn ich alle Freude verliere? Doch ich Narr, was sage ich da in 

meinem Zorn! Wer das Glück dieser Welt sucht, hat das Glück 

der andern Welt verloren. Ach, dann muß ich immer, immer 

klagen. 

Ach, wie wir Gift aus Bechern voller Süße trinken! Und in dem 

Honig seh’ ich bittere Galle schweben. Die Welt ist außen schön: 

weiß, grün und rot, und innen schwarz und dunkel wie der Tod. 

Doch wen die Welt verführte, der soll nun Rettung suchen; die 

Buße ist klein, die ihn von großer Sünde erlöst. Denkt daran, ihr 

Ritter, ihr seid gerufen! Ihr tragt die strahlenden Helme und 

harten Panzerringe, die festen Schilde und geweihten Schwerter. 

Ach, ließe mich doch Gott des großen Segens würdig sein! 

Dann wollte ich, der ich arm mit leeren Händen lebe, mir reichen 

Lohn erwerben. Nicht Land noch Gold der Fürsten meine ich: 

die Krone aller Seligkeit und allen Glücks, die will ich ewig 

tragen; einst hat ein Söldner sie mit seinem Speer errungen. 

Dürfte ich mit übers Meer auf die glückliche Fahrt, dann wollte 

ich in großer Freude Dingen, ach, und niemals wieder klagen. 

[KARL SIMROCK]: 

Heimkehr 147 

O weh, wohin verschwunden ist so manches Jahr? 

Trämte mir mein Leben, oder ist es wahr? 

Was stäts mich wirklich däuchte, wars ein trüglich Spiel? 

Ich habe lang geschlafen, daß es mir entfiel. 

Nun bin ich erwacht und ist mir unbekannt, 

Was mir so kund einst war wie diese jener Hand. 

Leut und Land, die meine Kinderjahre sahn, 

Sind mir so fremde jetzt, als wär es Lug und Wahn. 

Die mir Gespielen waren, sind nun träg und alt, 

Umbrochen ist das Feld, verhauen ist der Wald; 

Nur das Waßer fließet, wie es weiland floß; 

Ja gewiss, ich bin des Unglücks Spielgenoß. 

Mich grüßet Mancher lau, der mich einst wohlgekannt. 

Die Welt fiel allenthalben aus der Gnade Stand. 

Weh, gedenk ich jetzt an manchen Wonnetag, 

Der mir nun zerronnen ist, wie in das Meer ein Schlag: 

Immer mehr o weh! 

O weh, wie sind verzagt die jungen Leute nun, 

Vor Kummer, der sie nagt, wie jämmerlich sie thun! 

Sie wißen nur von Sorgen, weh, wie thun sie so? 

Wohin ich blick und schaue, sind ich Niemand froh. 

Tanzen, Singen, das vergeht vor Sorgen gar: 

Nie sah man unter Christen solche Jammerschaar. 

Seht nur der Frauen Schmuck, der einst so zierlich stand 

Die stolzen Ritter tragen bäurisches Gewand.

Dazu sind Unglücksbriefe aus Rom hierhergekommen, 

die tief mich trauern lassen, die mir die Freud genommen. 

Das schmerzt mich und das quält mich - was lebt ich einst so wohl, 

daß jetzt ich für mein Lachen so bitter weinen soll. 

Ich glaub, selbst wilde Vögel betrübt noch meine Klage: 

wer wundert sich darüber, daß ich so tief verzage? 

– Was redete ich eben, ich armer Tor, im Zorn? 

Wer hier der Freude folget, hat jene dort verlorn. 

Immer mehr, o weh! 

O weh, mit welchen Ränken will uns die Welt verdrießen! 

Ich glaub, sie läßt uns Galle in ihren Honig fließen. 

Die Welt ist schön von außen mit Weiß und Grün und Rot, 

doch schwarz ist sie im Innern und dunkel wie der Tod. 

Wen etwa sie verführt hat, dem steht die Hoffnung bei: 

er wird durch leichte Buße von schwerer Sünde frei. 

Die Tat ist eure Sache, ihr Ritter, denkt daran! 

Ihr tragt die blanken Helme, ihr habt die Rüstung an, 

ihr führt die festen Schilde und das geweihte Schwert! 

Würd Gott es fügen, daß ich des Kampfes wäre wert, 

dann wollte ich mir Armen verdienen reichen Sold; 

doch mein ich nicht die Güter der Herren und ihr Gold: 

ich wollte als ein Söldner mit meinem Speere streiten, 

daß ich die Himmelskrone erwürb für alle Zeiten. 

Wie gern würd ich den Aufbruch erleben über See! 

Dann wollt ich wieder singen, doch niemals mehr: „O weh”. 

Niemals mehr o weh! 

[SOMMER]: 

[O weh, all’ meine Jahre, wo sind sie hingeeilt!…] 148 

O weh, all’ meine Jahre, wo sind sie hingeeilt! 

Hab’ ich geträumt, ich lebe? hab’ ich auf Erden geweilt? 

Was ich gewähnt, es wäre, war es in Wahrheit da? 

Ich hab’ im Schlaf gelegen, ich weiß nicht, was ich sah. 

Nun wach’ ich auf vom Traume, da ist mir unbekannt, 

Was mir zuvor war kundig, wie meine andre Hand. 

Das Land und auch die Leute, wo ich als Kind gesäumt, 

Sie sind mir fremde worden, als wär’ es Alles erträumt. 

Die meine Gespielen warne, sind träge nun und alt. 

Bestellt ist rings die Haide und abgehaun der Wald: 

Wenn nicht das Wasser flösse, wie ich es einst gesehn, 

Ich glaubte, traun, mir wäre ein großes Leid geschehn. 

Es grüßt mich Mancher zögernd, der mich einst wohl gekannt; 

Es ist von Noth und Unheil erfüllt nun alles Land, 

Wenn ich der Wonne denke, an manchen Tag so hehr, 

Die sind mir all’ entfallen, so wie ein Schlag ins Meer. 


O weh, die jungen Leute, wie traurig steht die Schaar, 

Die einst in ihrem Muthe so wild verwegen war! 

Die können nichts als sorgen: weh, was bedrängt sie so? 

Wohin ich schau’ auf Erden, ich sehe Niemand froh. 

Das Tanzen und das Singen muß ganz mit Sorgen vergehn, 

Nie hat ein Christ auf Erden so trübe Schaar gesehn. 

Nun seht, wie steht den Frauen die Spang’ an Stirn und Hand: 

Die stolzen Ritter tragen kein ritterlich Gewand. 

Es sind unsanfte Briefe von Rom uns hergekommen, 

Uns ist erlaubt zu trauern und alle Lust benommen. 

Das schmerzt mich tief im Herzen (wir lebten so freudevoll), 

Daß ich statt meines Lachens nun Thränen wählen soll. 

Die wilden Vögel im Walde erschrecken vor unsrer Klage, 

Wen könnt’ es noch verwundern, wenn ich davon verzage? 

Was sprech’ ich unbesonnen in meinem argen Sinn? 

Wer hier der Freude nachgeht, der giebt die ew’ge hin, 


O weh, in süßer Speise hat man uns Gift gegeben! 

Ich sehe die bittre Galle mitten im Honig schweben: 

Die Welt ist schön von außen, ist weiß und grün und roth, 

Von innen schwarzer Farbe und finster wie der Tod. 

Doch wen sie hat betrogen, dem ist ein Trost bereit: 

Er wird mit leichter Buße von großer Schuld befreit. 

Daran gedenkt, ihr Ritter, denn es ist eure Pflicht; 

Ihr tragt die lichten Helme und manchen Panzer dicht, 

Dazu die festen Schilde und das geweihte Schwert. 

O wollte Gott, ich wäre des hohen Sieges werth, 

So wollt’ ich Vielbedrängter verdienen reichen Sold. 

Ich meine nicht die Huben und nicht der Herren Gold: 

Ich wollte selbst die Krone für stete Zeiten tragen: 

Die könnte wohl ein Söldner mit seinem Speer erjagen. 

148 RLP.26-28 

22 

Uns sind ungnädge Briefe jüngst von Rom gekommen: 

Uns ist erlaubt zu trauern, Freude gar benommen; 

Nun schmerzt mich sehr (wir lebten ehmals wonnevoll) 

Daß ich mein Lachen jetzt für Weinen tauschen soll. 

Die Vögel in den Lüften dauert unsre unsre Noth: 

Was Wunder, wenn es mich betrübt bis in den Tod? 

Was sprech ich dummer Mann im Schmerz manch unnütz Wort? 

Wer dieser Wonne folgen will, der misset jene dort. 


O weh, wie hat man uns mit Süßigkeit vergeben! 

Ich seh die Galle mitten in dem Honig schweben; 

Die Welt ist außen lieblich, weiß und grün und roth, 

Doch innen schwarzer Farbe, finster wie der Tod: 

Wen sie verleitet hat, der suche Trost und Heil, 

Für kleine Buße wird ihm Gnade noch zu Theil. 

Daran gedenket, Ritter, es ist euer Ding: 

Ihr tragt die lichten Helme und manch harten Ring, 

Dazu den festen Schild und das geweihte Schwert. 

Wollte Gott ich wär für ihn zu streiten werth, 

So wollt ich armer Mann verdienen reichen Sold: 

Nicht mein ich Hufen Landes, noch der Fürsten Gold, 

Ich trüge Krone selber in der Engel Heer: 

Die mag ein Söldner wohl erwerben mit dem Sper. 

Dürft ich die liebe Reise fahren über See: 

So wollt ich ewig singen Heil und nimmermehr o weh! 

Nimmermehr o weh!

Könnt’ ich die liebe Reise vollbringen über die See, 

So wollt’ ich Heil! dann singen und nimmer mehr o weh. 

Nimmer mehr o weh! 

[LUDWIG UHLAND]: 

[O weh! wohin verschwanden alle meine Jahr?…] 149 

O weh! wohin verschwanden alle meine Jahr? 

Ist mein Leben mir geträumet oder ist es wahr? 

Das ich stets wähnte, daß es wäre, war das icht? 

Danach hab’ ich geschlafen und so weiß ich’s nicht. 

Nun bin ich erwachet, und ist mir unbekannt, 

Was mir hievor war kundig, wie mein’ andre Hand. 

Leute und Land, dannen ich von Kinde bin geborn, 

Die sind mir fremde worden, recht als ob es sei verlorn. 

Die meine Gespielen waren, die sind träge und alt, 

Bereitet ist das Feld, verhauen ist der Wald, 

Nur daß das Wasser fließet, wie es weiland floß. 

Fürwahr! Ich wähnte, mein Ungelücke würde groß. 

Mich grüßet mancher träge, der eh’ mich kannte wohl; 

Die Welt ist allenthalben Ungenaden voll. 

Denn ich gedenke an manchen wonniglichen Tag, 

Die mir entfallen sind, wie in das Meer ein Schlag: 

Immermehr o weh! 

O weh! wie jämmerlich die jungen Leute thunt, 

Denen nun viel traurigliche ihr Gemüte stund! 

Die können nichts, denn sorgen; oh weh! wie thun sie so? 

Wo ich zur Welt hinkehre, da ist Niemand froh. 

Tanzen, singen zergeht mit Sorgen gar. 

Nie Christenmann noch sah so jämmerliche Jahr’. 

Nun merket, wie den Frauen ihr Gebände staht! 

Die stolzen Ritter tragen dörferliche Wat. 

Uns ist erlaubet Trauern und Freude gar benommen. 

Das mühet mich inniglichen sehr, wir lebten sonst viel wohl, 

Daß ich nun, für mein Lachen, Weinen kiesen soll. 

Die wilden Vögel betrübet unsre Klage, 

Was Wunder ist, wenn ich davon verzage? 

Was spreche ich dummer Mann durch meinen bösen Zorn? 

Wer dieser Wonne folget, der hat jene dort verlorn 

Immermehr, o weh! 

O weh! wie uns mit süßen Dingen ist vergeben! 

Ich sehe die bittre Galle mitten in dem Honige schweben. 

Die Welt ist außen schöne weiß, grüne und rot 

Und innen schwarzer Farbe finster, wie der Tod. 

Wen sie nun verleitet habe, der schaue seinen Trost! 

Er wird mit schwacher Buße großer Sünde erlost. 

Daran gedenket, Ritter! es ist euer Ding. 

Ihr traget die lichten Helme und manchen harten Ring, 

Dazu die festen Schilde und das geweihte Schwert. 

Wollte Gott, ich wäre solches Sieges wert! 

So wollte ich notiger Mann verdienen reichen Sold, 

Doch meine ich nicht die Huben, noch der Herren Gold: 

Ich wollte selber Krone ewiglichen Tragen, 

Die möchte ein Söldner mit seinem Speere bejagen. 

Möchte ich die liebe Reise fahren über See, 

So wollte ich danne singen: wohl! und nimmermehr: o weh! 


[O weh, wohin verschwunden ist mir Jahr um Jahr?…] 150 

O weh, wohin verschwunden ist mir Jahr um Jahr? 

Ist all mein Leben ein Traum nur, oder ist es wahr? 

Wovon ich wähnte, daß es wäre, war das nicht? 

Ich habe wohl geschlafen und ich weiß es nicht. 

Nun bin ich erwachet und mir ist unbekannt, 

was mir hiervor war kundig wie die eigne Hand. 

Leute und Land, da ich von Kind an bin erzogen, 

die sind mir fremd geworden, als wär es all gelogen. 

Die meine Gespielen waren, die sind träg und alt. 

Verwildert ist das Feld, verhauen ist der Wald, 

nur das Wasser fließet, wie es einstens floß, 

fürwahr ich denke Unglück ist nun mein Genoß. 

Mich grüßet mancher träge, der mich einst wohl gekannt, 

die Welt ist allenthalben in des Unheils Hand. 

Wenn ich gedenk an manchen sonnelichten Tag, 

der mir ist entfallen, wie in das Meer ein Schalg, 

immer mehr o weh! 

O weh, wie jämmerlich die jungen Leute tun! 

Die einst viel fröhlich waren, wie sind sie nun? 

Sie können nichts als sorgen; weh, warum tun sie so? 

Wo ich zur Welt mich kehre, da ist niemand froh. 

Tanzen, Lachen, Singen, zergeht in Sorgen auch: 

Nie sah man unter Christen so jämmerlichen Brauch. 

Nun sehet wie den Frauen ihre Bänder stehn; 

die stolzen Ritter arm in Bauernkleidern gehn. 

Uns ist unfrohe Botschaft her von Rom gekommen, 

uns ist erlaubt zu trauern und Freude ganz genommen. 

Das quält mich tief im Innern – wir lebten einst so wohl – 

daß ich für mein Lachen nun Weinen wählen soll. 

Die wilden Vögel selbst betrübet unser Klagen 

was Wunder ists, wenn ich davon ganz will verzagen. 

Was sprech ich dummer Tor in meinem bösen Zorn? 

Wer hier Wonne sucht, der hat sie dort verlorn. 


O weh, wie uns mit süßen Dingen ist vergeben! 

Ich sehe die Galle mitten in dem Honige schweben. 

Die Welt ist außen schön, ist weiß, ist grün und rot 

und innen schwarzer Farbe, finster wie der Tod. 

Wen sie nun hat verleitet, der schaue seinen Trost: 

er wird mit schwacher Buße von großer Sünde los: 

daran gedenket, Ritter, das ist euer Ding, 

ihr tragt die lichten Helme und manchen harten Ring, 

dazu die festen Schilde und das geweihte Schwert. 

Wollte Gott, ich wär auch dieser Kämpfe wert, 

so wollt ich armer Mann verdienen reichen Sold, 

doch meine ich nicht lehen noch der Herren Gold, 

ich wollte diese Krone, ewig gerne tragen, 

die nun ein Söldner kann mit seinem Speer erjagen. 

Könnt ich die liebe Reise fahren über See, 

so wollt ich dann mur singen „Wohl” und nimmermehr 

„O weh”. 

[P. WAPNEWSKI]: 

[Oweh wohin entschwanden alle meine Jahre!…] 151 

[HUBERT WITT]: 

elegie 152 

Oweh wohin entschwanden alle meine Jahre! 

O weh, wohin entschwand mir alle lebenszeit 

War mein Leben ein Traum, oder ist es Wirklichkeit? 

war denn ein traum mein leben, war es wirklichkeit? 

Was ich immer glaubte, es sei – war all das etwas? 

was ich für wahr gehalten, wars ein nachtgesicht? 

Dann habe ich geschlafen, und weiß es nicht. 

da hab ich wohl geschlafen und weiß es selber nicht 

Nun bin ich erwacht, und ich kenne nicht mehr 

nun bin ich wach geworden, und mir ist unbekannt 

was mir zuvor bekannt war wie meine eigene Hand. 

was mir zuvor vertraut war wie meine eigne hand 

Leute und Land, in deren Mitte ich von Kind an aufgezogen worden bin, ringsum das land, die leute, die mich aufgezogen 

die sind mir fremd geworden, als hätte es sie gar nicht gegeben. 

sie sind mir fremd geworden, als wäre es erlogen 

Mit denen ich gespielt habe, die sind jetzt müde und alt. 

und meine spielgefährten müde nun und alt 

Bebaut ist das Land, gerodet der Wald. 

die felder umgebrochen, gerodet ist der wald 

Liefe der Fluß nicht wie er einstens lief – 

wenn nicht das wasser flösse wie von alters her 

glaubte ich wahrlich, mein Leid wäre groß. 

ich glaub, dann wär mein leiden unerträglich schwer 

So mancher grüßt mich überhaupt nicht mehr, der mich einst sehr wohl kannte: so mancher grüßt mich träge und kannt mich früher gut 

Die Welt ist überall voller Undank. 

die welt zeigt allenthalben undank und wankelmut 

149 UGW.VI.102-103 

150 E.II.29-30 

151 WG.109, 111 

152 WvVG. 305, 307 

23

Wenn ich so manchen strahlenden Tags gedenke 

der spurlos mir entglitten ist, wie ins Wasser ein Schlag – 

immerdar: oweh. 

Oweh wie kümmerlich geben die jungen Leute sich; 

die einstmals fröhlich und wohlerzogen waren, 

die verstehn sich. nur noch auf Sorgen – ach warum sind sie so? 

Wohin auch ich mich wende – niemand ist vergnügt: 

Tanzen, Lachen, Singen vergehen ganz in Sorgen. 

Nie hat ein Christenmensch eine derart klägliche Gesellschaft gesehn. 

Man sehe nur, wie den Damen ihr Kopfschmuck steht; 

und stolze Ritter tragen bäurische Kleidung! 

Böse Briefe sind uns aus Rom gekommen. 

Traurigsein ist uns gestattet Frohsinn ganz genommen. 

Das schmerzt mich zutiefst, (wir lebten einst nicht übel) 

daß ich jetzt mein Lachen gegen Tränen eintauschen soll. 

Selbst die Vögel im wilden Wald werden bedrückt von unsrer Klage: 

was Wunder daß auch ich darob alle frohe Stimmung 

einbüße? Aber ach, was sage ich Narr da in meiner schlimmen Empörung! 

Wer dem Glück dieser Welt nachgeht hat das ewige schon eingebüßt, 

immerdar oweh. 

Oweh wie wir mit süßen Dingen vergiftet sind! 

Ich sehe die bittere Galle inmitten des Honigs schwimmen. 

Die Welt ist außen schön, weiß, grün und rot – 

und innen von schwarzer Farbe und finster wie der Tod. 

Wen aber sie verführt hat, der sehe jetzt auf seine Rettung: 

mit geringer Bußleistung wird er von schwerer Sünde 

erlöst. Daran denkt, ihr Ritter; es ist eure Sache. 

Ihr tragt die strahlenden Helme und die harten Kettenhemden, 

und dazu feste Schilde und geweihte Schwerter: 

wollte Gott auch icls wäre solcher Segnung noch wert! 

Dann würde ich in meiner Dürftigkeit mir reicheri Lohn erdienen. 

Doch damit meine ich keinen Landbesitz noch das Gold 

der Großen: die Krone der Seligkeit wollte ich ewig tragen! 

Die konnte einst schon ein Söldner mit seiner Lanze erringen. 

Könnte ich den erschnten Zug mitfahren übers Meer, 

dann würde ich freudig singen, und niemals mehr oweh, 

niemals mehr oweh! 

24 

denk ich der wonnetage, die ich so lang entbehr 

die ohne spur verschwanden wie ein netz im meer 

immer nur o weh 

O weh, wie schlimm gebärden sich die jungen leut 

höfischer sinn von damals schert sie keinen deut 

sie leben nur in sorgen, warum? und nirgendwo 

wohin ich mich auch kehrte, fand ich einen froh 

tanzen, singen sind vor kummer rar 

nie sah ein christenmensch so jämmerliche jahr 

seht nur den putz der damen, eitelkeit und tand 

und manchen stolzen ritter in bäurischem gewand 

auch haben schlimme briefe uns aus rom erreicht 

die trauer ist erlaubt, und alle freude weicht 

wie gut war unser leben, das ist mein tiefster groll 

daß ich fortan mein lachen in weinen tauschen soll 

sogar die wilden vögel bekümmert dieser gram 

was wunder, daß er mir den letzten frohsinn nahm 

so red ich nun im zorne und such als armer tor: 

nach erdenwonnen, bis ich die himmlischen verlor 

immer nur o weh 

O weh, zu gift geworden ist alle süßigkeit 

in jedem goldnen honig macht sich galle breit 

so schön die welt von außen, weiß und grün und rot 

doch innen ist sie finster wie der schwarze tod 

wen aber sie verführte, der such, ob rettung sei 

mit leichter buße wird er von schweren sünden frei 

ihr ritter, das ist eure pflicht, bedenkt es gut 

ihr tragt die harten panzer, den blanken eisenhut 

ihr tragt geweihte schwerter und tragt den festen schild 

gäb gott mir solche ehre, mein sehnen wär gestillt 

sodann verdient ich armer bettler reichen sold 

zwar keine ländereien und kein fürstengold 

doch eine himmelskrone, die gäb ich nimmer her 

longinus schon erjagte sie einst mit seinem speer 

könnt ich zu solcher reise aufbrechen über see 

ich wollte freude singen und nimmermehr o weh 


[O weh! wohin entschwunden ist mir doch Jahr um Jahr…] 153 

[ÁPRILY LAJOS]: 

Elégia 154 

O weh! wohin entschwunden ist mir doch Jahr um Jahr? 

Én Istenem, sok évem, vajon hová loholt? 

War nur ein ein Traum mein Leben? Ach oder ist es wahr? Éltem, vagy életem csak álom csalása volt? 

Was ich als wirklich wähnte, warsnur ein Traumgesicht? Amit valóra vettem, mind csak csalóka fény? 

So hätt ich denn geschlafen und wüßt es selber nicht? 

Ó, jaj nekem, hogy így van s csupán aludtam én. 

Nun bin ich wach geworden und mir blieb unbekannt, 

Most aztán felriadtam és azt sem ismerem, 

Was mir zuvor vertraut war wie diese jener Hand. 

mi régen ismerős volt, akár a tenyerem. 

Und Leut und Land, darin ich von Kindheit an erzogen, 

A táj s a nép, kit ismert a futkosó gyerek, 

Sind mir so fremd geworden, als wär es schier erlogen. 

ma: idegen vidékek, idegen emberek. 

Die mir Gespielen waren, sind heute träg und alt, 

Sok fürge kis barátom ma lomha-lábu vén. 

Umbrochen ist der Acker, geforstet ist der Wald. 

Szántó a rét, fa nincsen a rengeteg helyén. 

Wenn nicht genau wie einstmalsnoch heut das Wasser flösse, Még jó, hogy megmaradtak a régi patakok, 

Fürwahr, ich wähnte wirklich, daß Unglück mich umschlösse. azt hinném máskülönben, hogy magam sem vagyok. 

Mich grüßet lauwarm mancher, der sonst mich gut gekannt, Alig köszön, ki egykor derülten üdvözölt, 

Die Welt ist voller Ungnad und fiel aus Rand und Brand. ilyen borús nekem még sohsem volt a föld. 

Mit Schmerz denk ich an manchen so wonnevollen Tag, 

Oly gyorsan elfutottak a régi, víg napok, 

Der spurlos mir zerronnen als wie ins Meer ein Schalg: 

akár a tengerárban az illanó habok, 

Für Ewigkeit, o weh! 

el, mindörökre, jaj! 

O weh, wie sich gehaben die jungen Leute nun, 

Wie sind sie voller Kleinmut und wie verzagt sie tun! 

Sie wissen nur von Sorgen; doch warum tun sie so? 

Wohin den Blick ich wende, ich sehe keinen froh. 

Das Tanzen, Lachen, Singen verging in Not und Leid, 

Nie hört ich Christen klagen ob solcher Jammerzeit. 

Sehet an den Schmuck der Frauen, der einst so zierlich stand, 

Selbst stolze Ritter tragen ein bäurisches Gewand. – 

Jüngssst sind un Unglücksbriefe von Rom zuhand gekommen:* 

Man gab uns Recht auf Trauern, die Freude ward genommen. 

Nun schmerzt michs tief – wir lebten dereinst so freudenvoll – 

Daß ich mein lustig Lachen in Tränen tauschen soll. 

Die Vögel unterm Himmel betrübt selbst unser Not: 

Was Wunder, wenns mich selber betrübt bis in den Tod; 

Ich dummer Mann, was sprech ich im Zorn manch unnütz Wort? 

Wer Erdenwonnen nachgeht, verscherzt die andern dort 

Für Ewigkeit, o weh! 

O weh, man hat vergiftet uns mit der Süßigkeit, 

153 ZM.24-26 (Will Vesper fordításától csak stilisztikai eltéréseket mutat.)+ 

154 ÁLA.81 

Ó, jaj, hogy minden ifjút a gond keresztje nyom! 

Kik egykor lelkesültek vidulva, szabadon, 

ma súlyos gond epeszti. Jaj, úgy bánt engemet, 

akárhová tekintek, ma senkisem nevet. 

Táncos, dalos napoknak örökre vége van, 

nem élt még jó keresztyén ilyen siralmasan. 

Bús szalag vonja gyászba a női homlokot, 

ékes lovag ruhája parasztosan kopott. 

Rómából szép hazánkba jöttek kemény szavak. 

Van ok, hogy mind a lelkek itt búslakodjanak! 

Úgy fáj – ó messzeszállott sok drága szép napom! – 

A kacagást sírásba kell már torzítanom. 

Madár ma bút az erdőn mi gyászunktól tanul, 

csoda, ha vén szívemre a bánat fátyla hull? 

De zsémbemnek mi haszna? Feddő szavam mit ért? 

A földi jók vadásza elveszti túl a bért, 

el mindörökre, jaj! 

Ó jaj, hogy megzavarta kedvünk a csalfa kéz!

Im Honig seh ich schweben die Galle allezeit. 

Die Welt ist außen lieblich, ist weiß und grün und rot, 

Doch innen schwarz von Farbe und finster wie der Tod. 

Wen sie verführt, verleitet, der suche Trost und Heil, 

Ihm wird für kleine Buße Verzeihung noch zuteil. 

Daran denkt, o Ritter, auf daß es euch gelinge; 

Ihr tragt die hellen Helme, tragt Panzer, Kettenringe, 

Ihr tragt den Schild, den festen Schwert! 

Wollt Gott, ich selber wäre solch einens Sieges wert, 

So wollt ich armer Sünder verdienen reichen Sold; 

Nicht mein ich Hufen Landes, nicht mein ich Fürstengold: 

Des ewigen Lebens Krone, die wollt ich selig tragen, 

Die leicht ein Söldner könnte mit seinem Speer erjagen. 

Könnt ich die selige Reise doch wagen über See, 

So wollt ich jubelnd singen und nimmermehr oh weh – 

Für ewig nicht,o weh! 

Vígságunk búra fordult, epére vált a méz. 

Csal a világ, mutatja a szép tarka köntösét, 

de titkos belsejében, mint a halál, sötét. 

Vigaszt keress, ha bűne szívedre lelhetett, 

kis bánás nagy bűnöktől megmenti lelkedet. 

Lovag, a célra gondolj, az üdvösségre csak, 

a vaspáncél tiétek s a villogó sisak, 

a szent kard jó paizzsal, mely vésszel szembenéz. 

Bár én szegény, lehetnék, keresztes jó vitéz! 

Ott én is megkeresném vitézi zsoldomat, 

nem földet és aranypénzt, mit úrgőg osztogat: 

koronát, égi fényűt, hordozna majd fejem, 

mit zsoldos is kiküzdhet a dárdás harcteren. 

Ó, hogyha már mehetnék a cél felé hajón! 

Dalolnám, hogy dicsőség! – sosem sírná a szóm: 

Jaj, mindörökre jaj! 

* Mit den Briefen ist der im September 1227 gegen Kaiser Friedrich geschleuderte Bannstrahl gemeint. 


Visszatérés 155 

Ó jaj, gyerekkorom nem integet felém! 

Az életem csak álom volt, vagy éltem én? 

Mi fontos volt nekem, elszállt, mint úti por. 

Mély álom ringatott el, csak nem tudom mikor. 

Most íme fölriadtam és oly idegen, 

Mit úgy ismertem én még, akár saját kezem, 

Az emberek s a táj, amelyet úgy szerettem, 

Gyerekkorom kalandos vidéke ismeretlen. 

Ki akkor víg barát volt, ma sír felé hajol, 

Erdőket vágtak és beomlott a major; 

Ha régi patakunk is másképpen folyna itt, 

Mint hontalan, csak nézném eltűnő fodrait. 

Akikre ismerősként gondoltam még tavaly, 

Alig köszönnek s mindent betölt a baj s a jaj. 

Úgy foszlik semmivé most a lágytekintetű 

Gyerekkor, mint a tenger vizére írt betű 

Örökre már, ó jaj! 


WALTER VON DER VOGELWEIDE: 

Ó jaj, hogy eltünt minden 156 

Ó jaj, hogy eltünt minden, hogy hullt le, évre év! 

Éltem valóban én, vagy álmodtam itt elébb? 

Amit valónak hittem nem volt talán sehol? 

Mély álom ringatott el, csak nem tudom mikor. 

Most íme fölriadtam és oly idegen, 

mit úgy ismertem én még akár a tenyerem. 

Az emberek s a táj, amelyet úgy szerettem, 

gyermekkorom kalandos vidéke ismeretlen 

Ki akkor víg barát volt, ma sír felé hajol, 

erdőt irtottak erre, amott bedőlt major; 

s ha régi patakunk is másképen folyna itt, 

mint hontalan, csak nézném elűnő fodrait. 

Akikre ismerősként gondoltam még tavaly, 

alig köszönnek s mindent betölt a baj s a jaj. 

Úgy foszlik semmivé most a boldog és merész 

gyerekkor, mint a tenger vizére mért ütés 

örökre már, ó jaj! 

Ó jaj, hogy élnek itt most az ifjú emberek! 

Bűnbánat nincs szivükben s mind gondok közt remeg 

és mind aggódik folyton: így élni jó talán? 

e bús világban, látom, senki sem vidám. 

Nincsen tánc, sem ének, gond marta szerteszét, 

keresztény ember még íly gyászosan nem élt, 

az asszonyok fejéke régen nem ragyog, 

parasztgúnyát viselnek büszke lovagok. 

Haraggal írt levélben intett meg minket Róma, 

örömünk nincs s a bánat oly szívet szaggató ma, 

hogy teljesen kifáraszt (jól éltünk hajdanán!) 

s most mintha régi kedvünk búra váltanám. 

Az égi vadmadár is bánatos felettem, 

csodálható-e hát, hogy én is csüggedt lettem? 

S mit mondtam vén bolond most sok bajom között? 

155 UI.1938.I.265 

156 RM.364; EA.260; MS.102-103 

157 Ms 4657/455.I.-III. (kézírás) 

158 »(————)« jel a versszak folytatását jelzi. 


Oh weh, wohin verschwuunden 

W. von der Vogelweide (31.o.) 

25 

(1170-1230) 157 

|Óh| Jaj, hova tüntek xx |az| éveim, életem? 

Valóság volt, vagy álom, ami történt velem? 

Amit igaznak hittem, nem is létezett? 

Úgy látszik, hogy álmodtam s nem tudtam, mit teszek. 

Most, ébredve, szétnézek, s bizony, |xxx| idegenxx, 

|mind,| amit xxx |úgy| ismertem, akár a tenyerem. 

A föld, s az emberek, akik közt növekedtem, 

oly idegenek, mintha hazugság volna minden. 

Volt játszótársaim vének, fáradtak, lusták, 

a mező ugaron, az erdőt letarolták, 

csak a víz folyik úgy, ahogy egykoron, 

s ugylátszik, csak a balsors kísér már utamon. 

Bizonytalan köszönt, ki jól ismert valaha, 

már az egész világnak a romlás az ura. 

S ha egy-egy ragyogó, derűs napot idézek, 

hát nyoma sincs, akár a tengerre mért ütésnek, 

nincs, nincs, óh jaj nekem! 

Jaj, de siralmasak ma a fiatalok! 

Mit csinálnak a régi jókedvű lovagok? 158 

Csak keseregni tudnak; sehol? mi hozta ezt a bajt? 

Akárhova tekintek, sehol egy derüs arc. 

Dal, tréfa, játék szintén csupa szomorúságx: 

sose volt ily siralmas a keresztény világ. 

És nézzétek, hogy lógnak a nők szalagjai; 

parasztgúnyában járnak hazánk lovagjai. 

Nem-jó hir jött Rómából s gyászos üzenetére 

jogunk van szomorkodni s minden örömnek vége. 

Egészen felkavar, hogy – hiszen oly vígan éltünk! – 

jókedv helyett ezentúl sirás legyen a bérünk. 

xxxxx |Sajnál a vadmadár| is, xxx |xxx| gyászunk oly íszonyú sok, 

xxx csoda-e xxxx |hát|hogy| én |már| egész belepusztúlok?. 

De |hát| mit is beszélek, xx, vén bolond, keseregve?

Aki gyönyörben él itt, mennyekben lesz számüzött, 

örökre már, ó jaj! 

Ó jaj, mi édes volt, mind megromolt hát mégis! 

A mézben látom én ma már lebegni az epét is. 

Kívül fehér, piros, zöld a világ s dalra vár, 

de bévül úgy sötétlik, mint a rossz halál, 

s kit látszat csábitott csak, az majd vigaszra lel, 

a földi bűnt bünhődés, vezeklés oldja fel. 

Lovagok, a vezeklés, ez itt a dolgotok, 

sisaktok jó s a páncél, a csuklóvas forog, 

megszentelt kardotok van és pajzsotok kemény. 

Adná az Úr, hogy méltó lennék a győzelemre én! 

Akkor, bár oly szegény vagyok búsás zsold várna rám, 

mert nem birtokra vágyom, aranyra sem ma már, 

az üdvök koronája örökre szívem vágya, 

egy zsoldos is elnyerheti, markában ott a dárda. 

Ha átkelhetnék én a szent hadak hajóival, 

a vízen zsoltárt zengenék és már nem azt, hogy: jaj! 

azt már sosem, hogy: jaj! 


Jaj, hova tűntek az éveim. 

– Walter von der Vogelweide (1170-1230) – 159 

Jaj, hova tűntek az éveim, életem? 



Úgylátszik, hogy álmodtam s nem tudtam, mit teszek. 

Most, ébredve, szétnézek s bizony, idegen 

mind, amit úgy ismertem, akár a tenyerem. 

A föld s az emberek, akik közt növekedtem, 





s úgylátszik, csak a balsors kísér már utamon. 





nincs, nincs, óh, jaj nekem! 


Mit csinálnak a régi, jókedvű lovagok? 

Csak keseregni tudnak; mi hozta ezt a bajt? 


Dal, tréfa, játék szintén csupa szomoruság: 

sohse volt ily siralmas a keresztény világ. 


parasztgunyában járnak hazánk lovagjai. 

Nem-jó hír jött Rómából s gyászos üzenetére 



jókedv helyett ezentúl sírás legyen a bérünk. 

Sajnál a vadmadár is, gyászunk oly iszonyú sok, 

csoda-e hát, hogy én már egész belepusztulok? 

De hát mit is beszélek, vén bolond, keseregve? 

Ki most keresi üdvét, már rég elveszítette! 

Rég, rég, óh, jaj nekem! 

Jaj, mindennek hogyan pusztul az édese! 

Látom, a mézben is ott lebeg az epe, 

Kívül szép a világ, zöld, piros és fehér, 

de belül fekete, mint a halálos éj. 

S akit elcsábított, jó, ha vigaszt tanul: 

manapság kis vezeklés nagy bűntől szabadul, 

erre gondoljatok, lovagok, nemesek, 

kik fénylő sisakot hordtok és vérteket, 

s hozzá vas pajzsot és szent kardot… Istenem, 

volna csak ily csatákra nekem is érdemem, 

bármily szegény vagyok, dús zsoldot gyüjtenék, 

de nem hübéri földet s aranyat, urakét, 

hanem azt az örök koronát, azt a kincset, 

melyet ma a kereszt vitéze megszerezhet. 

Vinne csak utam át a drága tengeren, 

azt dalolnám, hogy «Ihaj!» és nem azt, hogy «Jaj nekem!» 

159 MS 4666/197 

* sic! 

160 NIK.55-56 

Ki itt |most| keresi üdvét, az már rég elveszitette! 

rég, rég, óh, jaj nekem! 


Látom, a mézben is ott lebeg az epe, 

Kivül szép a világ, fehér, zöld, és piros és fehér, 

de belül fekete, akár a torz |mint a halálos| éj. 

S akit elcsábitott, jó, ha vigaszt tanúl: 

s manapság kis vezeklés nagy bűntől szabadúl, 


kik fénylő sisakot hordtok és vérteket 




de nem hűbéri földet s aranyat, urakét, 


melyet ma a kereszt dárdái |vitéze| megszerezhet. 

Mehetnék |Vinne| csak a drága utra |utam| át a drága tengeren, 

azt dalolnám, hogy „Dxxx” |”Ihaj!”|Ihaj| és sose, hogy „jaj nekem!” 

= 


26 


WALTER * VON DER VOGELWEIDE: 

2. 160 

Jaj, hova tüntek az éveim, életem? 



Ugylátszik, hogy álmodtam, s nem tudtam, mit teszek. 

Most, ébredve, szétnézek, s bizony, idegen 

mind, amit úgy ismertem, akár a tenyerem. 






s úgylátszik, csak a balsors kisér már utamon. 



S ha egy-egy ragyogó, derüs napot idézek, 


nincs, nincs, óh jaj nekem! 



Csak keseregni tudnak: mi hozta ezt a bajt? 






Nem-jó hír jött Rómából, s gyászos üzenetére 



jókedv helyett ezentul sirás legyen a bérünk. 


csoda-e hát, hogy én már egész belepusztúlok? 


Ki most keresi üdvét, már rég elveszitette! 



Látom a mézben is ott lebeg az epe. 

Kívül szép a világ, zöld, piros és fehér, 


S akit elcsábított, jó, ha vigaszt tanul: 

manapság kis vezeklés nagy bűntől szabadul, 






de nem hűbéri földet s aranyat, urakét, 




azt dalolnám, »Ihaj!« és nem azt, hogy »Jaj nekem!«


WALTER VON DER VOGELWEIDE: 

Jaj, hova tűntek az éveim, életem? 161 

O weh, wohin verschwunden ist mir Jahr um Jahr? 

Jaj, hova tűntek az éveim, életem? 



Ugylátszik, hogy álmodtam, s nem tudtam, mit teszek. 

Most, ébredve, szétnézek, s bizony, idegen 

mind, amit ugy ismertem, akár a tenyerem. 





csak a viz folyik úgy, ahogy egykoron, 

s ugylátszik, csak a balsors kisér már utamon. 





nincs, nincs, óh, jaj nekem! 



Csak keseregni tudnak: mi hozta ezt a bajt? 






Nem-jó hir jött Rómából, s gyászos üzenetére 


Egészen felkavar, hogy – hiszen oly vigan éltünk! – 

jókedv helyett ezentúl sirás legyen a bérünk. 


csoda-e hát, hogy én már egész belepusztúlok? 


Ki most keresi üdvét, már rég elveszitette! 


Jaj, mindennek hogyan pusztúl az édese! 

Látom, a mézben is ott lebeg az epe. 

Kivül szép a világ, zöld, piros és fehér, 


S akit elcsábitott, jó, ha vigaszt tanúl: 

manapság kis vezeklés nagy bűntől szabadúl, 






de nem hübéri földet s aranyat, urakét, 




azt dalolnám, hogy „Ihaj!” és nem azt, hogy „Jaj nekem!” 

[N.N.]: 163 

[…] 

Jaj, az édességek megrontottak szépen! 

Ott látom a mérget a méz közepében. 

Kívül szép a világ: piros, zöld, fehér s kék, 

Belseje fekete pokoli sötétség. 

[…] 

[>12] Carmina Burana: 

II. Die Liebeslieder 164 

145 a 

Uvere div werlt alle min 

von deme mere unze an den Rin, 

des wolt ih mih darben, 

daz chunich … von Engellant lege an minem arme! 

161 SzLV.57-58; ÖB.I.606-608 

162 NÉK.5-6 

163 HGN.II.37 

164 CB.470 

165 MF.1; DL.5; DDM.452 

166 BDL.16 

27 


Elégia. 162 

Óh, hogy repültök évek, egy a másik után! 

Való volt ifjuságom, vagy álomkép csupán? 

Mi mindent sejtet vélem homályos sejtelem, 

Da hát aludtam eddig s már nem emlékezem. 

Hogy ébredek sokára; idegen a v ilág, 

Pedig ismertem egykor, mint anyja a fiát. 

Rokon, barát, szülőföld, hol felnevekedém, 

Oly furcsák nékem immár mint hazug tünemény. 

Gyermekkori barátot öregség súlya nyom, 

Burjánzik a mező, rét, kiirtva a vadon, 

Csak a vizek folyása maradt a réginek, 

Mögöttem hű barátként a balsorsom biceg: 

Itt-ott egy ismerősöm köszönt kelletlenül, 

Széles e nagyvilágra sötét gyász nehezül. 

Letünt, napos időknek emléke jár velem, 

Mik szertefoszladoztak, mint hab a tengeren, 

Ó j aj nekem! 

Jaj istenem be mások ma a fiatalok, 

Óh régi kedv, vidámság, elpárologtatok! 

Nyomasztó gondok terhe ül mindenki fián, 

Bármerre is tekintsek, nincs köztük egy vidám. 

Bús aki táncra perdül, bús aki felnevet, 

Ki látott ily pogányul siralmas éveket? 

A hölgy kopott, szegényes, mint a fakó madár, 

Gőgös lovagok serge parasztgunyába jár. 

Cudar Róma felől meg gonosz hír beköszön, 

Szabad a könny, a bánat, de tiltva az öröm. 

S én aki csak vígadtam, daloltam hajdanán, 

Nem hogy még mosolyognék, sírásra áll a szám. 

Örökös panaszunktól elrémül, fut a vad, 

S csak én ne roskadozzak e tenger súly alatt? 

Mégis szegény szívem te, minek panaszkodol? 

Ki földi üdvre vágyott, jó annak a pokol. 

Ó j aj nekem! 

Óh jaj, hogy ami drága, elpusztul, odavész, 

Egy csöpp epétül is már keserű lesz a méz. 

Szép a világ kivülről, dús színpompába’ jár 

S belül hogy feketéllik, akárcsak a halál. 

Kit bűnre csalt az élet, legyen vigasz neki, 

Hogy vétekért manapság könnyű vezekleni. 

Bizony, kivált tinéktek vitézlő daliák, 

Ti hordtok fényes pajzsot; aranyos karikát. 

Sisak a főn, a kézben felszentelt kard forog, 

Harcolnék köztetek csak tündöklő bajnokok! 

Szereznék dús jutalmat, ágrulszakadt bohém, 

De nem nagyúri zsoldra, aranyra vágyom én, 

Mennybéli koronárul, babérrul álmodom, 

Mit zsoldos vív magának vérengző harcokon. 

Vinne csak a Szentföldre hullámod, óceán, 

Egyetlen zúgolódó panaszt nem ejtene szám! 

Ó jaj nekem! 

ANONYM: 165 Übermut 166 

Wær diu werlt alliu mîn 

von dem mere unz an den Rîn, 

des wolt ich mich darben, 

daz diu künegîn von Engellant 

Wær diu werlt alliu mîn 

von dem mere unz an den Rîn, 


daz diu künegîn von Engellant

Namenlose Lieder 

IX 167 

’Waere diu werlt alle mîn 

von deme mere unze an den Rîn, 


daz chunich von Engellant 

laege an mînen arme.’ 


Wäre die ganze Welt mein 170 

Wäre die ganze Welt mein 

vom Meer bis an den Rhein, 

das gäb ich dafür hin, 

daß der König von England 

in meinem Arm läge. 

læge an mînen arme. læge an mînen arme. 

[MICHAEL CURSCHMANN]: 168 [INGRID KASTEN]: 

Wenn die ganze Welt mein wäre 169 

Gehörte mir die ganze Welt vom (Mittel-)Meer bis Wenn die ganze Welt mein wäre 

an den Rhein, darauf verzichtete ich gerne, wenn vom Meer bis an den Rhein – 

(dafür) die Königin von England mir im Arm läge. ich wollte darauf verzichten, 

wenn der König von England 

in meinem Arm läge. 

[N.N.]: 171 [N.N.]: 172 [WILL VESPER]: 

Dichter unbekannt 

Wäre die Welt insgesamt mein 

vom Meer bis an den Rhein, 

darauf wollte ich verzichten, 

dafür daß König […] von England in meinem Arm läge. 

[MAX WEHRLI]:174 

Ob alle Welt mein wäre 

vom Meere bis zum Rhein, 

darauf wollt ich verzichten, 

wenn – die Königin von England 

in meinem Arme läge. 


Ismeretlen minnesänger 

Aquitániai Eleonóra királyné szépsége 175 

Ha e világ enyém volna, 

s kertemben a Rajna folyna: 

odaadnám azonnal, 

hogy az angol királynét 

tarthassam két karomban. 

[>13] Magister MARTINUS: 

[Ich leb und weiß nit wie lang…] 179 

(1498) 

Ich leb und weiß nit wie lang, 

Ich stirb und weiß nit wann, 

Ich far und weiß nit wohin: 

Mich wundert, daß ich fröhlich bin. 

Wär die ganze Erde mein 

Von dem Ozean zum Rhein, 

Das ließ ich unterwege, 

Wenn die Königin von Engelland 

In meinen Armen läge! 

[GYŐREI ZSOLT]: 

Ismeretlen szerző: 

Egész világ volna enyém… 176 

Waere diu erlt alle mîn… 

Egész világ volna enyém vajha – 

Erre tenger, arra Rajna –, 

Lemondanék róla nyomba’, 

Csak az angol királynét 

szoríthaatnám a két karomba! 

28 


Lenne enyém… 177 

Lenne enyém, ami föld 

tenger s Rajna közt van, 

akkor is csak epednék, 

hogy az angol királyné 

nincs itt a karomban! 


[LUDWIG GANGHOFER]: 

[Ich leb, ich weiß nit, wie lang…] 180 

Ich leb, ich weiß nit, wie lang, 

Ja leb, wie lang? 

Ich sterb und weiß nit, wann, 

Ja sterb, und wann? 

Ich reit, weiß nit, wohin? 

Wohin? 

Weiß nit, warum ich so fröhlich bin! 

[>14] (JACOB REGNART) [SZABÓ LŐRINC]: 

167 

MF.I.21 

168 

DDM.453, 455 

169 

FL.35 

170 

DLF.33 

171 

CB.471 

172 

BDL.16 

173 

EG.13 

174 DL.5 

175 

FT.279 

176 

MS.15 

177 

Ms 4658/7 (gépírás másfeles sortávval!) 

178 

ÖB.I.212 

179 

DGI.106 

180 

GO.242 & 515 

181 

SzLV.77; ÖB.I.547 

182 

E.48 

183 

Ms 4657/226.I.-II. (kézírás) 

[Waer diu welt alliu min…] 173 

Waer diu welt alliu min 

von dem mere bis an den Rin, 

des wollte ich mich darben, 

daz diu Künigin von Engellant 

laege an minen armen. 


Lenne enyém 178 

Waes di Welt alliu min 

(Német népdal) 

Lenne enyém, ami föld 

tenger s Rajna közt van, 

akkor is csak epednék, 

hogy az angol királyné 

nincs itt a karomban. 


Élek s hogy meddig, nem 

tudom 181 

Ich leb und weiss nit wie lang 

Élek, s hogy meddig, nem tudom, 

meghalok, bár nem akarom, 

megyek s egész utam titok: 

csoda, hogy jókedvű vagyok.


Klage 4 182 

Recht wie ein Leichnam wandle ich umher 

zu seiner Türe nachts und seufze schwer 

aus meiner Brust, an Trost und Wohlsein leer. 

Mein Atem stöhnet wie ein Fichtenwald, 

ein Unglückszeichen mein Gesang erschallt, 

daß alle Nachbarn sich ergrimmen bald. 

Sie lärmen, nicht zu hören all mein Weh, 

sie nehmen Umweg, daß mich keiner seh. 

Jetzt fürcht ich nichts, war scheu sonst wie ein Reh. 

Wie von dem Ast im Traum ein Vogel fällt, 

so flattre ich des Nachts, so ungesellt; 

ein Unglücksvogel nimmermehr gefällt! 

Was soll draus werden? fraget alle Welt. 

Was ist die Welt? Wer schuf sie unbestellt? 

Die schuf allein, die mich so sehr entstellt. 

Ich freu mich, wie mein Fleisch so schwinden tut 

mein festes Land zerreißt der Strom von Blut, 

der aus bem Herzen kommt und niemals ruht. 

O meine Tränen, keiner schätzet euch, 

ihr seid den Himmelsgaben darin gleich; 

an allem bin ich arm, in euch so reich. 


ISMERETLEN KÖLTŐK A XVI-XVII. SZÁZADBÓL: I. 184 

Már mint kisértet járok éjszaka 

az ajtajához, és szivem csupa 

sóhaj, nincs neki semmi vigasza. 

Mint fenyveserdő, nyög a sóhajom, 

vésznek ő jele, zendül a dalom; 

szomszédaim haragusznak, tudom. 

Zajt csapnak, hogy ne hallják kínomat, 

szöknek előlem, hogy ne lássanak; 

vad lettem, ki voltam, mint őz, riadt. 

Mint ágról esik az alvó madár, 

hányódom éjjel, és senki se vár. 

Kinek jó, ha a balsors nála jár? 

Mi lészen ebből? kérdik mindenek. 

Mi a minden? Ki teremtette meg? 

Csak az, ki engem csúfságra vetett. 

Örülök, hogy húsom tünedezik, 

gyors vér szaggatja testem partjait, 

vad vér, mely a szivemből érkezik. 

Óh, álmaim, mint az ég javai, 

olyanok vagytok, megvetettek, ti, 

koldusságomnak árva kincsei. 

[>15a] Volkslieder 

3 187 

Wer sehen will zween lebendige Brunnen, 

Der soll mein zwei betrübte Augen sehen, 

Die mir vor Weinen schier seind ausgerunnen. 

2 (3) 

»Ismeretlen |német| költő / (XVI. század) 

(Recht wie ein Leichnam) 

Már, mint kisértet, járok éjszaka 

az ajtajához, és szívem csupa 



vésznek ő jele, zendűl a dalom; 




vad lettem, ki eddig |voltam|, mint őz, riadt. 


hányódom éjjel, és senki se várx. 

Kinek jó, ha a bánat nála jár? 

Mi lészen ebből? x kérdik mindenekx. 


Csak az, ki engem ily csúfságra vetett!. 

Örülök, hogy húsom tüxnedezik, 

gyors vér szakaszggatja testem partjait, 

vad vér, mely a szívemből érkezik. 

Óh álmaim, mint az ég javai, 



= 


ISMERETLEN NÉMET KÖLTŐ: 

Szerelmes lány panasza 185 






















[>15] JACOBUS REGNART: 

Nach einer italienischen Canzonette 188 

Wer sehen wil zween lebendige Brunnen / 

Der soll mein zwey betrübte Augen sehen / 

Die mir vor wainen schier seind außgerunnen. 

(83. old.) 183 



ISMERETLEN NÉMET KÖLTŐ A XVI. SZ.-BÓL: 

Szerelmes lány panasza 186 

Recht wie ein Leichnam 






















184 

NIK.77 

185 

SzLV.84 

186 

ÖB.I.247-248; Jacob Regnart: Szerelmes lány panasza címmel: NMH.21; Jakob Regnart: Már mint kísértet: VLV.I.151 

187 

BTV.505-506 

188 

DGV.II.16 

189 

E.47 

29 

(REGNART: 

Villanella) 

Klage 189 

Wer sehen will zween lebendige Brunnen, 

der soll mein zwei betrübte Augen sehen, 

die mir vor Weinen schier sind ausgerunnen. 

3

Wer sehen will viel groß und tieffe Wunde, 

Der soll mein sehr verwundtes Herz besehen, 

So hat mich Lieb verwundt im tiefsten Grunde. 

Recht wie ein Leichnam wandle ich umher 

Zu seiner Türe nachts und seufze schwer 

Aus meiner Brust, an Trost und Wohlsein leer. 

Mein Atem stöhnet wie ein Fichtenwald, 

Ein Unglückszeichen mein Gesang erschallt, 

Daß alle Nachbarn sich ergrimmen bald. 

Sie lärmen, nicht zu hören all mein Weh, 

Sie nehmen Umweg, daß mich keiner seh. 

Jetzt fürcht ich nichts, war scheu sonst wie ein Reh. 

Wie von dem Ast im Traum ein Vogel fällt, 

So flattre ich des Nachts, so ungesellt; 

Ein Unglücksvogel nimmermehr gefällt! 

Was soll draus werden? fraget alle Welt. 

Was ist die Welt? Wer schuf sie unbestellt? 

Die schuf allein, die mich so sehr entstellt. 

Ich freu mich, wie mein Fleisch so schwinden tut, 

Mein festes Land zerreißt der Strom vom Blut, 

Der aus bem Herzen kommt und niemals ruht. 

O meine Tränen, keiner schätzet euch, 

Ihr seid den Himmelsgaben darin gleich; 

An allem bin ich arm, in euch so reich. 

(gekürzt) 

BALASSI BÁLINT: 

55 

Sokféle dolgokhoz hasonlítja magát és a szerelmet 190 

Ezt jobb részint németből fordította meg 

Az Már szintén az idő nótájára 

Ha ki akar látni két eleven kutat, 

Kik ő forrásokból szüntelen kifolnak, 

Nezsze két szememet, kik mindenkor sírnak; 

Az én szerelmesem háládatlanságán, 

Szivem gyuladásán, szörnyű kínján, búán 

Sok könyvet hullatnak, csaknem kiapadván. 

Ha ki akar látni olthatatlan szenet, 

Nezsze az én véghetetlen szerelmemet, 

Ki mint pokol tüze, öröké csak éget. 

Noha langját ennek senki nem láthatja, 

De azért lelkemet fogyatton fogyatja 

Soha semmi bennem már meg nem olthatja. 

Ha ki akar látni szörnyű mély sebeket, 

Nezsze szerelemtűl sebesűlt szivemet, 

S ottan megesmeri mint gyötör engemet. 

Ha ki akar látni egy nyomorult lelket, 

Nezsze az én árva keserves fejemet, 

Kit szerelem tüze csaknem hamuvá tett. 

Ég olthatatlanul buzgó szerelemben, 

Bizik csak egyedűl egy vidám kegyesben, 

Kinek ajánlotta életét keziben. 

Ha ki ez kínokot akarja megtudni, 

Ily kegyetlenképpen hogy bennem ki szerzi, 

Életemnél lelkem azt inkább szereti. 

Igaz szerelmemért de la mennyi kínt ád, 

Ha szolgálatomért egyszer jó szemmel lát, 

A helyett viszontag érzem ezer kénját. 

Híves forrás felett serkenvén álmomból, 

Fordíttám magyarul vidám Juliáról, 

Mikor lelkem fűlne szerelme lángjától. 

190 BBÖ.82; BBV.49. szöveg 

191 BB.I.124 

Wer sehen will / vil groß vnd tieffe Wunden / 

Der sol mein sehr / verwundtes Hertz besehen / 

Also hats Lieb / verseret oben vnd vnden. 

Wer sehen will / ein Brunst groß vngehewr / 

Der soll allein / mich armen Mann besehen / 

Dann ich brinn gantz vnd gar / von liebes Fewr. 

Wer wissen will / wer mir auffthue solch Plagen / 

Soll nach der schönsten auff der Erden fragen / 

Sie ist allein / vrsach all meiner klagen. 

30 

Wer sehen will viel groß und tiefe Wunde, 

der soll mein sehr verwundtes Herz besehen, 

so hat mich lieb verwundt im tiefsten Grunde. 

BALASSI BÁLINT: 

65 

Negyvenkilencedik 

Sokféle dolgokhoz hasonlítja magát és a szerelmet 191 

Ezt jobb részint németből fordította meg 

Az Már szintén az idő nótájára 

Ha ki akar látni két eleven kutat, 

Kik ő forrásokból szüntelen kifolynak, 

Nezsze két szememet, kik mindenkor sírnak; 

Az én szerelmesem háládatlanságán, 

Szüvem gyúladásán, szörnyű kínján, búán 

Sok könyvet hullatnak, csaknem kiapadván. 

Ha ki akar látni olthatatlan szenet, 

Nézsze az én véghetetlen szerelmemet, 

Ki mint pokol tüze, öröké csak éget. 

Noha langját ennek senki nem láthatja, 

De azért lelkemet fogyatton fogyatja 

Soha semmi bennem már meg nem olthatja. 

Ha ki akar látni szörnyű mély sebeket, 

Nezsze szerelemtül sebesült szüvemet, 

S ottan megesmeri mint gyötör engemet. 

Igaz szerelmemért de la mennyi kínt ád 

Ha szolgálatomért egyszer jó szemmel lát, 

A helyett viszontag érzem ezer kénját. 

Ha ki akar látni egy nyomorult lelket, 

Nézsze az én árva keserves fejemet, 

Kit szerelem tüze csaknem hamuvá tett. 

Ég olthatatlanul buzgó szerelemben, 

Bízik csak egyedül egy vidám kegyesben, 

Kinek ajánlotta életét keziben 

Ha ki ez kínokot akarja megtudni, 

Ily kegyetlenképpen hogy bennem ki szerzi, 

Életemnél lelkem azt inkább szereti. 

Híves forrás felett serkenvén álmomból, 

Fordíttám magyarul vidám Juliáról, 

Mikor lelkem fűlne szerelme langjától.


a lány panaszai 

82 old. 

Ismeretlen |német| költő 

(XVI. század) (Wer sehen will…) 

1. (2) 192 

Ki látni akar két eleven kútat, 

nézzen az én két szomorú szemembe, 

a sirástól már majd hogy ki nem folytak. 

Ki látni akar nagy és mély sebet, 

nézzen az én megkínzott szívembe, 

a szerelem úgy megsebesitett. 

[>16] ANDREAS GRYPHIUS: 

Menschliches Elende 195 


Ismeretlen német költő a XVI. sz.-ból: 

Ki látni akar két eleven kútat 193 

Wer sehen will 

Ki látni akar két eleven kútat, 

nézzen az én két szomorú szemembe: 

a sírástól már majd hogy ki nem folytak. 

Ki látni akar nagy és mély sebet, 

nézzen az én megkínzott szivembe, 

a szerelem ugy megsebesített. 

Was sind wir Menschen doch? ein Wohnhauß grimmer Schmertzen 

Ein Ball des falschen Glücks / ein Irrlicht dieser Zeit. 

Ein Schauplatz herber Angst / besetzt mit scharffem Leid / 

Ein bald verschmeltzter Schnee und abgebrannte Kertzen. 

Diß Leben fleucht davon wie ein Geschwätz und Schertzen. 

Die vor uns abgelegt des schwachen Leibes Kleid 

Vnd in das Todten-Buch der grossen Sterblichkeit 

Längst eingeschriben sind / sind uns aus Sinn und Hertzen. 

Gleich wie ein eitel Traum leicht aus der Acht hinfällt / 

Vnd wie ein Strom verscheust / den keine Macht auffhält: 

So muß auch unser Nahm / Lob / Ehr und Ruhm verschwinden / 

Was itzund Athem holt / muß mit der Lufft entflihn / 

Was nach uns kommen wird / wird uns ins Grab nachzihn. 

Was sag ich? wir vergehn wie Rauch von starcken Winden. 


Andreas Gryphius (110 old.) 

1616-1664 

(Szonett a mulandóságra) Was sind wir Menschen 

doch? 197 

Mik vagyunk, xxxx |feleim|? Dühös kinok lakása, 

balsors lapdája és xxx korunk lidércjele, (gyorsírás áthúzva) 

keserű félelem s ocsmányság |undokság| szintere, 

leégett gyertya és xx |friss| havak gyxx olvadása. 

Mint tréfás fecsegés, xxx |xxx|gyors| az élet futása. 

Ki testét, rossz ruhát |rongyait|, előbb vetette le 

s bekerült a hHalál roppant könyveibe, 

annak emlékeink köztxx sincs |sok|már| maradása. 

Hiú álmát ahogy elfelejti az agy 

xxxx |s ahogy a parttalan| folyó |futó| víz elapad, 

hírünk=nevünk is úgy tünedezik szünetlen. 


Névtelen: 

Ki látni akar…*) 194 

Ki látni akar élő kutakat, 

Az nézzen az én bánatos szemembe, 

Mely a sirástul majdnem elapadt. 

Ki látni akar sok, sok mély sebet, 

Az nézzen az én széttépett szívembe, 

Hová szerelmem éles tőrt vetett. 

*) Lásd Balassi Bálint versét: 

„Ha ki látni akar két eleven kutat, 

Kik ű forrásokból szüntelen kifolynak: 

Nézze két szememet, kik mindenkor sirnak.” stb. 

GRYPHIUS: 

Zwei Sonette auf die Vergänglichkeit 

2. 196 

Was sind wir Menschen doch? ein Wohnhaus grimmer Schmerzen, 

ein Ball des falschen Glücks, ein Irrlicht dieser Zeit, 

ein Schauplatz herber Angst und Widerwärtigkeit, 

ein bald verschmeltzter Schnee und abgebrannte Kerzen. 

Dies Leben fleucht davon wie ein Geschwätz und Scherzen. 

Die vor uns abgelegt des schwachen Leibes Kleid 

und in das Totenbuch der großen Sterblichkeit 

längst eingeschrieben sind, sind uns aus Sinn und Herzen. 

Gleich wie ein eitel Traum leicht aus der Acht hinfällt 

und wie ein Strom verschießt, den keine Macht aufhält, 

so muß auch unser Nam, Lob, Ehr und Ruhm verschwinden. 

Was jetzund Atem holt, muß mit der Luft entfliehn, 

was nach uns kommen wird, wird uns ins Grab nachziehn. 

Was sag ich? Wir vergehn wie Rauch von starken Winden. 


Szonett a mulandóságról. 

Andreas Gryphius (1616-1664) 198 

Mik vagyunk, feleim? Dühös kínok lakása 

xbalsors lapdája és a kor kis fényjele, 

keserű félelem s undokság színtere, 

leégett gyertya és friss havak olvadása. 

Mint tréfás fecsegés, gyors az élet futása. 

Ki teste rongyait előbb vetette le, 

s bekerült a Halál roppant könyvébe, 

annak emlékeink közt mincs sok maradása. 

Hiú aho álmát ahogy elfelejti az agy, 

s ahogy a parttalan futó víz elapad, 

hírünk-nevünk is úgy tünedezik szünetlen. 

Egy lélegzet a lét, egy másik a halál, 


ami nyomunkba lép, nyomunkban sírba száll. 


Mit mondok? Elveszünk, mint xxfüst erős szelekben. 

Mit mondok? Elveszünk, mint füst erős szelekben. 

= Ford. Szabó Lőrinc 

= F. Sz. L. 


Szonett a mulandóságról. 

– Andreas Gryphius (1616-1664) – 199 

Mik vagyunk, feleim? Dühös kínok lakása, 

Balsors lapdája és a kor kis fényjele, 


192 


193 

ÖB.I.246-247 

194 

VN.24 

195 

DG.61 

196 

E.II.100-101 

197 


198 

V.4540/29/4 (fekete tinta; az utolsó 10 sor Szabó Lőrinc kézírásával) 

199 

Ms 4666/197 

31



Ki teste rongyait előbb vetette le 

s bekerült a halál roppant könyveibe, 

annak emlékeink közt sincs sok maradása. 



hírünk-nevünk is úgy tünedezik szünetlen. 

Egy lélekzet a lét, egy másik a halál, 




A mulandóságról 200 

Mik vagyunk, feleim? Dühös kínok lakása, 

balsors lapdája és a kor kis fényjele, 





s bekerült a halál roppant könyveibe, 




hírünk-nevünk is úgy tünedezik szűnetlen. 





Szonett a mulandóságról 202 

Was sind wir menschen doch? 

Mik vagyunk feleim? Dühös kínok lakása, 






s bekerült a halál roppant könyveibe; 




hírünk-nevünk is úgy tünedezik szüntelen. 





Mulandóság. 204 

Mi hát az ember itt? Tanyája bánatoknak, 

Balsors kezébe játék, lidérc, mely elenyész, 

Cél, vágy: mihaszna mind, ködpára az egész, 

Hó, könnyen olvadó, gyertyák, mik ellobognak. 

Mi gyorsan lába kél enyelgő, víg napoknak! 

Kiket már elhagyott a gyarló földi rész, 

S a bibliás Halál könyvében felidéz, 

Emlékeink között be fogynak, ó be fogynak! 

Mint hirtelen jövő, mulékony hangulat, 

Mint cél- s határtalan, örökfolyású hab: 

Nevünk, dicséretünk tünő, bús, kósza felleg. 

Balzsamos lég elől egykor bezárva szánk, 

200 NIK.89 

201 ÖB.I.603-604 

202 LPW.51-52 

203 GMP.22 

204 NÉK.9 

32 


Szonett a mulandóságról 201 

Was sind wir menschen doch? 

Mik vagyunk feleim? Dühös kínok lakása, 


keserű félelem s undokság szintere, 




s bekerült a halál roppant könyveibe; 




hirünk-nevünk is ugy tünedezik szünetlen. 




[SZÉNÁSI SÁNDOR]: 

Ezek vagyunk tehát 203 

Was sind wir Menschen doch 

Ezek vagyunk tehát: zord kínok laktanyája, 

Labda a Sors kezén, korunk lidérctüze, 

Tengernyi félelem s oly sok gond színtere, 

Gtyertya, mely csonkig ég, marék hó olvadása. 

Az élet elsuhan, mint tréfás, könnyű játszma, 

S kik a gyenge test ruháját vetve le 

Halottas könyvbe irattak rég bele, 

Agyunkból, szivünkből is, már ki vannak zárva. 

Mint hiu álomkép elménkből illanó, 

Vagy mint vizáradat meg nem állítható: 

Ugy lesz dicséretünk, hirünk is ismeretlen. 

Mi csak lélegzik itt, odalesz egyhamar, 

Utódunk sok lehet, mindenkit sír takar. 

Kergettetünk, akár a füst a vad szelekben.

A sírba is követ, kit a földön hagyánk – 

S megöl a feledés, mint füstöt a lehellet! 

[>17] Johannis ANGELI SILESIJ 

Cherubinischer Wandersmann oder Geist-Reiche Sinn- und 

Schluß-Reime zur Göttlichen beschaulichkeit anleitende 205 

I.5. Man weiß nicht was man ist. 

Ich weiß nicht was ich bin / Jch bin nicht, was ich weiß; 

Ein ding und nit ein ding: Ein stüpffchin und ein kreiß. 

I.37. Die Unruh kombt von dir. 

Nichts ist das dich bewegt / du selber bist das Rad / 

Das auß sich selbsten laufft / und keine Ruhe hat. 

II.55. Gott ist / Er lebet nicht. 

GOTT ist nur Eigentlich: Er lebt und Liebet nicht / 

Wie man von mir und dir und andren Dingen spricht. 

I.289. Ohne warumb. 

Die Ros’ ist ohn’ warumb / sie blühet, weil sie blühet / 

Sie achtt nicht jhrer selbst / fragt nicht ob man sie sihet. 

II.198. GOtt spielt mit dem Geschöpffe. 

Diß alles ist ein Spiel / das Jhr die GOttheit macht: 

Sie hat die Creatur umb Jhret willn erdacht. 

III.123. GOtt geht doch etwas ab. 

Man sagt / GOtt mangelt nichts / Er darff nicht unsrer gaben: 

Jsts wahr / was wil Er dann mein armes Hertze haben? 

I.106. Das ein’ ist im Andern. 

Ich bin nicht ausser GOtt / und GOtt nicht ausser mir / 

Jch bin sein Glantz und Liecht / und Er ist meine Zihr. 

I.11. Gott ist in mir / und ich in Jhm. 

GOtt ist in mir das Feur / und ich in Jhm der schein: 

Sind wir einander nicht gantz jnniglich gemein? 

I.8. GOtt lebt nicht ohne mich. 

Ich weiß daß ohne mich GOtt nicht ein Nun kann leben / 

*Werd’ ich zu nicht Er muß von Noth den Geist auffgeben. 

II.178. Alls steht im Jch und Du (Schöpffer und Geschöpffe). 

Nichts ist als Jch und Du: und wenn wir zwey nicht seyn / 

So ist GOtt nicht mehr GOtt / und fällt der Himmel ein. 

Besihe den beihrer am Ende. 

I.82. Der Himmel ist in dir. 

Halt an wo lauffstu hin / der Himmel ist in dir: 

Suchstu GOtt anders wo / du fehlst Jhn für und für. 

VI.42. Wer nicht bewegt wird / gehört nicht zum gantzen. 

Die Sonn erreget alls / macht alle Sterne Tantzen / 

Wirstu nicht auch bewegt / so g’hörst du nicht zum gantzen. 

I.115. Du selbst must Sonne seyn. 

Ich selbst muß Sonne seyn / ich muß mit meinen Strahlen 

Das farbenlose Meer der gantzen GOttheit mahlen. 

I.294. GOtt ist ohne Willen. 

Wir beten es gescheh mein Herr und Gott, Dein Wille: 

*Und sih / Er hat nicht will’: Er ist ein Ewge stille. 

*Versteh einen zufälligen willen: denn was GOtt wil / das wil 

Er wesentlich. 

I.108. Die Rose. 

Die Rose / welche hier dein äußres Auge siht / 

Die hat von Ewigkeit in GOtt also geblüht*. 

* idealiter. 

I.71. Man muß das Wesen seyn. 

Lieb’ üben hat viel Müh: wir sollen nicht allein 

Nur Lieben; sondern selbst / wie GOtt die Liebe seyn. 

I.270. Die Stimme Gottes. 

Die Creaturen sind deß Ewgen Wortes Stimme: 

Es singt und klingt sich selbst in Anmuth und im Grimme. 

1. * 

Johannis ANGELI SILESIJ 

Cherubinischer Wandersmann oder Geist-Reiche Sinn- und 

33 

Schluß-Reime zur Göttlichen beschaulichkeit anleitende… 206 

I.5. Man weiß nicht, was man ist 

Ich weiß nicht, was ich bin; ich bin nicht, was ich weiß; 

Ein Ding und nit ein Ding, ein Stüpfchen und ein Kreis. 

2. I.37. Die Unruh kommt von dir 

Nichts ist, das dich bewegt, du selber bist das Rad, 

Das aus sich selbsten lauft und keine Ruhe hat. 

3. II.55. Gott ist, er lebet nicht 

Gott ist nur eigentlich; er liebt und lebet nicht, 

Wie man von mir und dir und andern Dingen spricht. 

4. I.289. Ohne Warum 

Die Ros’ ist ohn’ Warum; sie blühet, weil sie blühet, 

Sie acht’ nicht ihrer selbst, fragt nicht, ob man sie siehet. 

5. II.198. Gott spielt mit dem Geschöpfe 

Dies alles ist ein Spiel, das ihr die Gottheit macht; 

Sie hat die Kreatur um ihretwilln erdacht. 

6. III.123. Gott geht doch etwas ab 

Man sagt, Gott mangelt nichts, er darf nicht unsrer Gaben; 

Ist’s wahr, was will er dann mein armes Herze haben? 

7. I.106. Das Ein ist im Andern 

Ich bin nicht außer Gott, und Gott nicht außer mir; 

Ich bin sein Glanz und Licht, und er ist meine Zier. 

8. I.11. Gott ist in mir und ich in Ihm 

Gott ist in mir das Feu’r, und ich in Ihm der Schein; 

Sind wir einander nicht ganz inniglich gemein? 

9. I.8. Gott lebt nicht ohne mich 

Ich weiß, daß ohne mich Gott nicht ein Nu kann leben; 

Werd’ ich zu nicht, Er muß von Noth den Geist aufgeben. 

10. II.178. Alles steht im Ich und Du 

(Schöpfer und Geschöpfe) 

Nichts ist als Ich und Du; und wenn wir zwei nicht sein, 

So ist Gott nicht mehr Gott und fällt der Himmel ein. 

11. I.82. Der Himmel ist in dir 

Halt an, wo laufst du hin? Der Himmel ist in dir; 

Suchst du Gott anderswo, du fehlst ihn für und für. 

12. VI.42. Wer nicht bewegt wird, gehört nicht zum Ganzen 

Die Sonn erreget all’s, macht alle Sterne tanzen, 

Wirst du nicht auch bewegt, so ghörst du nicht zum Ganzen. 

13. I.115. Du selbst mußt Sonne sein 

Ich selbst muß Sonne sein; ich muß mit meinen Strahlen 

Das farbenlose Meer der ganzen Gottheit malen. 

14. I.294. Gott ist ohne Willen 

Wir beten: es gescheh, mein Herr und Gott, Dein Wille; 

Und sieh, er hat nicht Will, er ist ein ewge Stille. 

15. I.108. Die Rose 

Die Rose, welche hier dein äußres Auge sieht, 

Die hat von Ewigkeit in Gott also geblüht*. 

* idealiter 

17. I.71. Man muß das Wesen sein 

Lieb üben hat viel Müh; wir sollen nicht allein 

Nur lieben, sondern selbst, wie Gott, die Liebe sein. 

19. I.270. Die Stimme Gottes 

Die Kreaturen sind des ewgen Wortes Stimme: 

Es singt und klingt sich selbst in Anmut und im Grimme. 

II.4. Das Ewge Ja und Nein. 20. II.4. Das ewige Ja und Nein 

205 ASK. 

206 A.S. 

* Az oszlop számai Will Vesper antológiájának sorszámait mutatják.

GOtt spricht nur immer Ja;* der Teufel saget nein: 

Drumb kan er auch mit GOtt nicht Ja und eines seyn. 

* allusio ad Nomen Dei Ebraicum I A H. 

V.173. GOtt hat keine Gedanken. 

Mensch GOtt gedänket nichts. Ja wärn in Jhm Gedanken 

So könt’ er hin und her / welchs Jhm nicht zusteht / wanken. 

IV.166. Die Ruh und Würkung Gottes. 

GOtt hat sich nie bemüht / auch nie geruht / das merk: 

Sein Wirken ist sein ruhn / und seine Ruh sein Werk. 

I.239. GOtt lobt man in der stille. 

Meinstu O armer Mensch / daß deines Munds geschrey 

Der rechte Lobgesang der stillen GOttheit sey? 

I.126. Begehrn erwartt gewehrn. 

Mensch wann du noch nach GOtt begihr hast und verlangen / 

So bistu noch von Jhm nicht gantz und gar umfangen. 

II.30. Zufall und Wesen 

Mensch, werde wesentlich: denn wann die Welt vergeht / 

So fällt der Zufall weg / das wesen das besteht. 

V. 307. Die Liebe ist GOtt gemeiner als Weißheit. 

Die Liebe geht zu GOtt unangesagt hinein: 

Verstand und hoher Witz / muß lang’ im Vorhof seyn. 

V.363. Deß Weisen verrichtung. 

Ein Narr ist viel bemüht: deß Weisen gantzes thun / 

Das zehnmal Edeler / ist Lieben / schauen / ruhn. 

V.170. GOtt sind alle Werke gleich. 

GOtt sind die Werke gleich / der Heilge wann er trinkt / 

Gefället Jhm so wohl als wann er Beth und singt. 

V.299. Wie die Person so das Verdienst. 

Die Braut verdient sich mehr mit einem Kuß umb Gott / 

Als alle Mittlinge mit Arbeit biß inn Tod. 

IV.135. Die Bach wird das Meer. 

Hier flüss’ ich noch in GOtt als eine Bach der Zeit: 

Dort bin ich selbst das Meer der ewgen Seeligkeit. 

V.200. Was man liebt / in das verwandelt man sich. 

auß S. Augustino. 

Mensch was du liebst in das wirstu verwandelt werden / 

GOtt wirstu liebstu GOtt / und Erde liebstu Erden. 

VI.263. Beschluß. 

Freund es ist auch genug. Jm fall du mehr wilt lesen / 

So geh und werde selbst die Schrift und selbst das Wesen. 


Angelus Silesius (1624-1677) 

Az Arkangyali Vándor-ból 207 

Nem tudom, mi vagyok, nem az, amit tudok. 

semmi és valami, pont, mely |és| körben |xx|pont amely áll és| forog. 

Nem mozgat semmisem: magad vagy a kerék, 1. 

mely magától forog s nem pihent soha még. 30 

Isxten csak van, nem ugy szeret és nem ugy él, 

ahogy a szó a föld dolgairól beszél. 

A rózsa nem dacol |kutat|, virágzik, mert virágzik, 

nem másoknak |magának virul és|xxx xxxxx|nem tud magáról és| nem kérdez s nem vitázik. 

Mindez játék, melyet az |mit az| úr akar isten|ség| szava éltet, 

xxx / gondolta ki a létet. / saját magának ő / 

Mondják,| Mmindene van |s féreg neki| xxx koldus neki az |ember| 

jó, – de minek neki |de hát mit akar|hát mit akar az én szegény szívemmel? 

Nem kívüle vagyok s |X Én nem kívüle és ő nem énkívülem: 

én a fénye vagyok, xx ő |meg| az én diszem. 

Isten bennem a tűz s én őbenne a fény, 

nem vagyunk legbelül közösek, ő meg én? 

Tudom: |Nem él| nélkülem egy percig sem |árva| élhet isten pillanatig sem:, 

207 Ms 4657/408.I.-IV. (kézírás) 

Gott spricht nur immer Ja; der Teufel saget Nein, 

Drum kann er auch mit Gott nicht Ja und eines sein. 

21. V.173. Gott hat keine Gedanken 

Mensch, Gott gedenket nichts. Ja, wärn in ihm Gedanken, 

So könnt er hin und her, welchs ihm nicht zusteht, wanken. 

22. IV.166. Die Ruh und Wirkung Gottes 

Gott hat sich nie bemüht, auch nie geruht, das merk: 

Sein Wirken ist sein Ruhn und seine Ruh sein Werk. 

23. I.239. Gott lobt man in der Stille 

Meinst du, o armer Mensch, daß deines Munds Geschrei 

Der rechte Lobgesang der stillen Gottheit sei? 

24. I.126. Begehren erwartet Gewähren 

Mensch, wenn du noch nach Gott Begier hast und Verlangen, 

So bist du noch von ihm nicht ganz und gar umfangen. 

25. II.30. Zufall und Wesen 

Mensch, werde wesentlich! denn wann die Welt vergeht, 

So fällt der Zufall weg, das Wesen, das besteht. 

28. V. 307. Die Liebe ist Gott gemeiner als Weisheit 

Die Liebe geht zu Gott unangesagt hinein, 

Verstand und hoher Witz muß lang im Vorhof sein. 

31. V.363. Des Weisen Verrichtung 

Ein Narr ist viel bemüht; des Weisen ganzes Tun, 

Das zehnmal edler, ist Lieben, Schauen, Ruhn. 

32. V.170. Gott sind alle Werke gleich 

Gott sind die Werke gleich; der Heilge, wenn er trinkt, 

Gefallet ihm so wohl, als wenn er bet’t und singt. 

33. V.299. Wie die Person, so das Verdienst 

Die Braut verdient sich mehr mit einem Kuß umb Gott, 

Als alle Mietlinge mit Arbeit bis in Tod. 

36. IV.135. Der Bach und das Meer 

Hier fließ ich noch in Gott als ein Bach der Zeit, 

Dort bin ich selbst das Meer der ewgen Seligkeit. 

41. V.200. Was man liebt, in das verwandelt man sich 

(Aus S. Augustino) 

Mensch, was du liebst, in das wirstu verwandelt werden. 

Gott wirstu, liebstu Gott, und Erde, liebstu Erden. 

48. VI.263. Beschluß 

Freund, es ist auch genug. Im Fall du mehr willst lesen, 

So geh und werde selbst die Schrift und selbst das Wesen. 

34

ha megsemmisülök, velem pusztul az isten. 

Csak én vagyok s te vagy |s te, mi vagyunk, és ha mi nem leszünk, 

/ isten / nem / isten és az égbolt romba dől |az ég|minden|elvész velünk.| 

Megállj! Hova rohansz? |Ne fuss!|Hova rohansz?| Tebenned az egek! 

|iIstent| sohse meg a xxx |találsz|, ha másutt keresed. 

Mindent a Nap vezet |repit|, csillagtáncban fel és le, 

ha aki nem érzi, nem tartozik az egészbe. 

Úgy kell, hogy nap |én legyek xxxx legyek a xxxx |a lángsugár, a fény,| 

az egész istenség szintelen tengerén! 

Imádkozunk: Uram, te akarod |döntesz|, senki más – 

s íme, Ő ő nem akar, ő örök hallgatás. 

A rózsa, melyre most külső szemed esik, 

öröktöl fogva már |az| istenben is nyilik. virit. 

A szeretet sokat fárad 

Szeretni munka fáradás |munka, tett: ne csak szeressetek,| 

legyetek, mint az Úr|unk|, maga a szeretet. 

A teremtmények az örök szó hangjai, 

tudod-e xx xx zsongását hallani? 

önmagát zengi szíved durván vagy szeli édesen mind magát zengeti. 

Isten szava: „Igen”, az ördögé a „Nem”,: 

igy aztán nem lehet istennel Egy s Igen. 

Istenben sohasincs gondolat, és |mert| ha volna, 

töpreng|ene,| és |s| amit nem xxx |tehet,| ingadozna. meginogna. 

Isten nem fárad és |működik s| nem pihen; egyszerű|:| + 

a műve pihenés s a pihenése mű. 

Azt hiszed |xxx,|Azt hiszed, xóh szegény ember, hogy xxx |hogy xxx| szavad a 

xxxxx |hangtalan| istenség igazi xxxx himnusza? 

Ember, ha vágyni tudsz istenre, míg |míg vágyod az| xxx istentx a hit tüzében, 

Ha az istenre még vágyódni tudsz 

akkor |xx|addig az| ereje még nem ölel |nem xxx|nem járt át|nem járt át| xxx |xx| egészen. 

Ember, légy lényeges: ha elvész |pusztul| a világ, | ha jön világhalál, 

vész az esetleges, s |de| a lényeg megáll |vész a véletlen, és a lényeg, az megáll.| 

Az istenhez a sziv egyszerüen benyit – 

ész és szellem soká vár, míg beengedik. 

Hogy ugrál |fárad| a bolond!, – tízszerte nemesebb 

a bölcs munkája: csönd, szemlélet, |látás és|figyelés,| szeretet. 

Istennek minden egy: a szent, mikor iszik, 

éxppúgy tetszik neki, mint ha imádkozik. 

Egy menyasszonyi csók|ban| nagyobb érdem az Urban, |isten többet talál,|istenbennek több lehet,| 

mint minden munka, mely bére napszámért sirba megy. 

Mégmég istenben folyok, mint a kor kis éerei, – 

ott már én vagyok az örök üdv tengere. 

Ember, amit szeretsz, axx |azzá| lesz |x| változásod, 

isten|né|, ha szereted |hiszed|, és s föld|dé|, ha azt imádod. 

Barátom, most elég. |S| Hha többet kér a lélek, 

menj és légy x magad |az| xx Irás, és| magad a lLényeg.| 

# Ford. Szabó Lőrinc 


Angelus Silesius (1624-1677) 

Az Arkangyali Vándor-ból 208 

208 Ms 4657/408.I-IV. (javított fogalmazvány a párversek ÖB.-beli sorrendjében) 

209 NIK.72 

35 


Az »Arkangyali vándor«-ból 209

Nem tudom, mi vagyok, nem az, amit tudok. 

semmi és valami, kis pont amely áll és forog. 

Nem mozgat semmisem: magad vagy a kerék, 

mely magától forog és nem pihent soha még. 

Isten csak van; nem ugy szeret és nem ugy él, 


A rózsa nem kutat, virágzik, mert virágzik, 

nem tud magáról és nem kérdez s nem vitázik. 

Mindez játék, mit az istenség szava éltet, 

saját magának ő gondolta ki a létet. 

Mondják, mindene van s koldus neki az ember 

jó, de hát mit akar az én szegény szívemmel? 

Én nem kivüle és ő nem énkívülem: 

én a fénye vagyok, ő meg az én diszem. 

Isten bennem a tűz s én őbenne a fény, 

nem vagyunk legbelül közösek, ő meg én? 

Nem él nélkülem egy árva pillanatig sem: 

ha megsemmisülök, velem pusztul az isten. 

Csak én s te, mi vagyunk, és ha mi nem leszünk, 

nem isten isten és minden elvész velünk. 

Megállj! Hova rohansz? Tebenned az egek! 

Istent sohse találsz, ha másutt keresed. 

Mindent a Nap repít csillagtáncban fel és le, 

aki nem érzi, nem tartozik az egészbe. 

Úgy kell, hogy én legyek a lángsugár, a fény, 


Imádkozunk: Uram, Te döntesz, senki más – 

s ime, ő nem akar, ő örök hallgatás. 


öröktöl fogva az istenben is virit. 

Szeretni munka, tett: ne csak szeressetek, 

legyetek, mint Urunk, maga a szeretet. 


durván vagy ércesen mind magát zengeti. 

Isten szava: „Igen”, az ördögé a „Nem”: 


Istenben sohasincs gondolat, mert ha volna, 

töprengene, s amit nem lehet, meginogna. 

Isten nem működik s nem pihen; egyszerű: 


Azt hiszed, óh szegény ember, hogy szavad a 

hangtalan istenség igazi himnusza? 

Ember, míg vágyod az istent a hit tüzében, 

addig az ereje még nem járt át egészen. 

Ember, légy lényeges: ha jön világhalál, 

vész a véletlen, és a lényeg, az megáll. 

Az Istenhez a sziv egyszerüen benyit – 


Hogy fárad a bolond, – tízszerte nemesebb 

a bölcs munkája: csönd, figyelés, szeretet. 

Istennek minden egy: a szent, mikor iszik, 

éppúgy tetszik neki, mint ha imádkozik. 

Egy menyasszonyi csók istennek több lehet, 

mint minden munka, mely napszámért sirba megy. 

Még istenben folyok, mint a kor kis ere, – 

ott már én vagyok az örök üdv tengere. 

* sic! 

Ember, amit szeretsz, azzá lesz változásod, 

istenné, ha hiszed, s földdé, ha azt imádod. 

Barátom, most elég. S ha többet kér a lélek, 

Nem tudom, mi vagyok, nem az, amit tudok, 

semmi és valami, kis pont és kör vagyok. 



Minden játék, mit az istenség szava éltet: 


Mondják, mindene van s koldus neki az ember, 

jó, – de hát mit akar az én szegény szivemmel? 

Nem él nélkülem egy árva pillanatig sem: 

ha megsemmisülök, velem pusztul az Isten. 

Megállj! Hová rohansz? Tebenned van a menny, 

másutt meg nem leled az Istent sohasem. 

Szeretni * eladat: ne csak szeressetek, 


Azt hiszed, óh szegény ember, hogy szavad 

a hangtalan istenség igazi himnusza? 

Ember, mig vágyod az Istent a hit tüzében, 




Ember, amit 36 szeretsz, azzá lesz változásod, 

Istenné, ha hiszed, s földdé, ha azt imádod. 

Barátom, most elég. S ha többet kér a lélek,


Párversek az „Arkangyali vándor”-ból 210 



* 



* 


a műve pihenés s a pihenése: mű. 

* 

Az Istenhez a szív egyszerűen benyit; 


* 



* 

Istenben minden egy: a szent, mikor iszik, 



Az arkangyali vándor 

– Angelus Silesius verseiből – 212 


Az „Arkangyali vándor”-ból 211 

(1.) 



(2.) 

Nem forgat semmi, te magad vagy a kerék, 

mely magát hajtja és nem pihent soha még. 

(4.) 



(9.) 

Nem él nélkülem egy árva pillanatig sem, 

ha megsemmisülök, velem pusztúl az isten. 

(10.) 


isten nem isten és minden elvész velünk. 


ANGELUS SILESIUS: 

Harminc párvers az „Arkangyali Vándor”-ból 213 

210 

RÉ.41.XII.20. (Ms 4666/195) 

211 

LPW.52 

212 

UI.41.I.26. (Ms 4666/164) (két hasábba szedve) (bevezető mint „Könyvek és emberek az életemben”-ben); (V.4540/19/9: három autográf javítás; 

lap alján kék golyóstollal: »Lőrinc javításai«: »mely magát hajtja s |és| nem pihent soha még«; »én a fénye vagyok, ő meg az én dí|i|szem« és egy 

javítás az életrajz végén; versszakok mellett ceruzával számozás: 

1. 



2. 



3. 

Isten bennem a tűz, fényt őrá én vetek, 

nem vagyunk legbelül egészen közösek? 

4. 


öröktől fogva az Istenben is virit. 

5. 

Megállj! Hova rohansz? Tebenned van a menny, 


6. 

Ember, míg vágyod az Istent a hit tüzében, 


7. 

Az Istenhez a szív egyszerűen benyit, – 


8. 



9. 

Szeretni feladat: ne csak szeressetek, 

legyetek, mint Urunk, maga a szeretet.) 

213 

ÖB.I. 650-652 

37









Mindez játék, mit az istenség szava éltet: 


Mondják, mindene van s koldus neki az ember, 

jó, – de hát mit akar az én szegény szivemmel? 

Én nem őkívüle, ő nem énkívülem: 

én a fénye vagyok, ő meg az én díszem. 





Mindent a Nap röpít csillagtáncban föl és le, 

aki nem érzi, nem tartozik az Egészbe. 

Úgy kell, hogy én legyek a lángsugár, a fény 

az egész istenség színtelen tengerén! 

Imádkozunk: Uram, Te döntesz, senki más, – 

s ime, ő nem akar, ő örök hallgatás. 


öröktől fogva az Istenben is virit. 

Szeretni feladat: ne csak szeressetek, 



durván és édesen mind magát zengeti. 

Isten szava «Igen», az ördögé a «Nem», 

így aztán nem lehet Istennel Egy s Igen. 

Istenben soha sincs gondolat, mert ha volna, 

töprengene, s amit nem szabad, ingadozna. 





Ember, míg vágyod az Istent a hit tüzében, 


Ember, légy lényeges: jön a világhalál, 

vész a véletlen, és a lényeg, az megáll. 

Az Istenhez a szív egyszerűen benyit, – 






Egy menyasszonyi csók Istennek több lehet, 

mint a sok munka, mely napszámért sírba megy. 

Itt Istenben folyok, mint az idő ere, – 

ott már én vagyok az örök üdv tengere! 



(1.) 



(2.) 



(3.) 



(4) 



(5) 

Mindez játék, mit az istenség szava éltet: 


(6) 

Mondják, mindene van, s koldus neki az ember: 

jó, de hát mit akar az én szegény szivemmel? 

(7) 

Én nem őkivüle, ő nem énkivülem: 

én a fénye vagyok, ő meg az én diszem. 

(8) 



(9) 

Nem él nélkülem egy árva pillanatig sem, 

ha megsemmisülök, velem pusztúl az isten. 

(10) 


isten nem isten és minden elvész velünk. 

(11) 


másutt meg nem leled az istent sohasem. 

(12) 

Mindent a Nap röpít csillagtáncban föl és le, 

aki nem érzi, nem tartozik az Egészbe. 

(13) 

Ugy kell, hogy én legyek a lángsugár, a fény 


(14) 

Imádkozunk: Uram, te döntesz, senki más, – 

s íme, ő nem akar, ő örök hallgatás. 

(15) 


öröktől fogva az istenben is virít. 

(16) 

Szeretni munka: ne csupán szeressetek, 


(17) 


durván és szeliden mind magát zengeti. 

(18) 

Isten szava „Igen”, az ördögé a: „Nem”, 


(19) 

Istenben soha sincs gondolat, mert ha volna, 

töprengene, s amit nem szabad, ingadozna. 

(20) 


a műve pihenés s a pihenése: mű. 

(21) 



(22) 

Ember, mig vágyod az Istent a hit tüzében, 


(23) 

Ember, légy lényegi: jön a világhalál, 

vész a véletlen és a lényeg, az megáll. 

(24) 

Az istenhez a szív egyszerüen benyit; 


(25) 



(26) 


éppugy tetszik neki, mint ha imádkozik. 

(27) 

Egy menyasszonyi csók istennek több lehet, 

mint a sok munka, mely napszámért sírba megy. 

(28) 

Itt istenben folyok, mint az idő ere, 

ott már én 38vagyok 

az örök üdv tengere! 

(29) 


istenné, ha hiszed, s földdé, ha azt imádod.

[CSANÁD BÉLA]: 

Karácsonyi párversek 214 

Emberré lett az Úr, szalmán kapott helyet, 

Hogy széna-szalma én már soha ne legyek. 

Alázat s gyermeki lélek mily szent dolog! 

Kik látták az Urat elsőnek? Pásztorok. 

Mért mondod, hogy a Nagy kicsinnyé nem lehet, 

S a porszem képtelen felfogni az eget? 

Nézd a Szűz Gyermekét! S a szűk jászolt tekintsed: 

Benne a föld s az ég és száz világ pihent meg. 

Bizony a szíved is kicsi jászol ha lenne, 

Újra jönne az Úr s gyermekként megszületne. 

Ha Krisztus százszor is születne Betlehemben, 

Elvesznél, ha nem jönne el a szívedben. 

214 LT.2001.XII.22. 

215 HEA.20-23 

[HÁRS ERNŐ]: 

Párversek az „Arkangyali vándor”-ból 215 

Legyen kedélyed oly nemes, mint színarany, 

szilárd, mint sziklaszál, s mint kristály, folttalan! 

Tudom, hogy nélkülem Isten percig se élhet, 

ha megsemmisülök, nincs célja szellemének. # 

Isten bennem a tűz, én benne fény vagyok: 

nem vagyunk lényegünk szerint ugyanazok? # 

Istent Máriaként kell a világra szülnöm, 

hogy lelkem általa örökre üdvözüljön. 

Ember, míg bárki vagy, bármit tudsz vagy szeretsz, 

béklyódtól szabad mindaddig nem lehetsz. 

Az Isten puszta űr, túl van időn s helyen, 

ha törekszel felé, nem éred el sosem. 

Boldogság a halál, minél hatalmasabb, 

annál szebb élet az, mi belőle fakad. 

Krisztus bármennyiszer szülessék is a földre, 

ha szívedben nem él, elkárhoztál örökre. 

Nem válthat meg soha a Golgota keresztje, 

amíg te magad is nem függsz reászegezve. 

Isten szántóvető, örök igéje mag, 

ekéje szelleme, szántóföldje te vagy. 

Ahol Isten a tűz, szívem a tűzhely ott, 

melyben a hiúság rőzséje ellobog. 

Magam leszek a nap, hogy az isteni fenség 

színtelen tengerét sugaraim befessék. # 

Ész, szellem és ige megérteti veled, 

Isten három személy egyszerre nem lehet. 

Ha látásod szünik, míg nézed a napot, 

ne a nagy fényt, csupán gyarló szemed okold! 

Vért és halált iszik a szajha Babilon. 

Micsoda más vagyok, ki vért s Istent iszom! 

Az Isten az, aki, én éltala vagyok, 

ha látod egyikünk, mindkettőnk láthatod. 

A mustármagnyi hit hegyet tengerbe lök; 

mi lenne, hogyha oly nagy volna, mint a tök? 

Ha nyíltszívű leszel egészen, mint a gyermek, 

keresztény, megleled idelent már a mennyet. 

Példád, ember, legyen a mezei virág, 

hogy szép s Isten előtt kedves légy egyaránt. 

Ki Isten útjain kényelmeskedni kész, 

hátrafelé halad, s a kárhozatba vész. 

Istenben hegy vagyok, fel kell hágnom magamra, 

hogy szent arcát nekem az Isten megmutassa. 

Ember, ha díjra vágysz, mert Istent szereted, 

nem érzed még, milyen ízű a szeretet. 

Főnixként akarok Isten tüzébe veszni, 

hogy ne válasszon el többé már tőle semmi. 

Nem te vagy, aki élsz: a teremtmény halott. 

Éltető életed az Istenben kapod. 

Angyalnak lenni sok: még több oly földlakónak, 

akin sár és mocsok foltot nem okozhat. 

Nincsen Előbb s Utóbb; mi holnap beköszönt, 

39


„Az angyali vándor” párrímeiből 216 

1 

Ébredj fel, mert a május ég ablakod keresztjén. 

Meghaltál mindörökre, ha most nem vagy keresztény. 

2 

Nékem kell nappá válnom, hogy szivárványszinekkel 

a színtelen Köd-Isten kontúrjait kifessem. # * 

3 

Mi a legjobb imádság? Ha nem könyörögsz, kérlelsz, 

de azonosulsz Azzal, aki előtt letérdelsz. 

4 

Megmondom, hogy a Sátán házába mi vezérel. 

Egy szóval érsz odáig, az átkozott enyém-mel. 

5 

Amit szeretsz, azzá kell válnod majd egyszer. Válassz: 

Isten leszel, ha Istent, és sár, ha sárt imádasz.# 

6 

Kristály az Anya, Krisztus a sugár. Ez a nyitja, 

hogy áttört szűzi testén, szűz testét meg se nyitva. 

7 

Vedd be az eget. Könnyű. Tudod az ostrom titkát? 

Erős vagy. Isten gyenge. Megadja magát mindjárt. 

8 

Küzdj vagy imádkozz! Ámde jobb a hallgatás útja: 

aki nem tud, az beszél; nem beszél, aki tudja. 

9 

Isten nem tart lakhelyet. Ruhája nincs neki. 

Ezért mondják, hogy minden szegénység isteni. 

10 

A Pokol roppant tüze folyton ég, de oly könnyen 

oltja el a bűnbánat vize egyetlen könnyel. 

11 

Óceán az Istenség, apró vizcsepp az ember, 

de ne félj a haláltól, mert te leszel a tenger. 

12 

Testvér, a Poklot senki itt nem kerülte el még: 

ha élve elmulasztod, holtan vagy benne vendég. 

13 

Bevégeztem. Ha többet kíván eszmélni lényed: 

menj útnak, és magad légy az Írás meg a Lényeg.# 

[KULCSÁR F. IMRE]: 

Cherubinischer Wandersmann / A kerúbi 

vándor 218 

A nyugtalanság benned fakad 

Nem hajszol semmi sem, magad rohansz tova, 

Mint önmozgó kerék, mely nem nyugszik soha. 

Nincsen miért 

Nem kérdi, hogy miért, a rózsa nyit magában; 

Nem tudja, nézik-e, nem gondol önmagával. 

Isten játszik teremtményeivel 

Minden játék csupán, s csak Ő játszik maga, 

A teremtett világ Isten gondolata. 

Valaminek híján van Isten 

Isten, a Teljesség, nem ismerhet hiányt – 

Akkor, szegény szívem, miért vágyik terád? 

Isten bennem, Őbenne én 

Isten bennem a tűz, Őbenne én a fény. 

Egyek vagyunk ekképp lényünknek rejtekén. 

216 FT.359 

217 HGK.19 

* #: Szabó Lőrinc által is fordított párrím 

218 ASC. 

öröktől fogva már ismert Isten előtt. 

Az embernél nagyobb csoda nem létezik: 

Isten s ördög lehet akarata szerint. 

Ha halni tér a bölcs, nem sóvárog eget, 

hisz benne van előbb, mintsem kiszenvedett. 

Minden tökéletes: a rubin s a kavics 

rokon, s mint a szeráf, oly szép a béka is. 

Sajátmaga a ház, mely Istent övezi: 

istenségéből így nem lép sohase ki. 

40 


ANGELUS SILESIUS: Az „Arkangyalok vándora” 

című ciklusból 217 

Aus dem Cherubinischen Wandersmann 

Oly szűk a föld nekem és oly kicsi az ég, – 

teret majd valahol lelkem talál-e még? 

Megállj, hova szaladsz? Tebenned van az ég, 

ha máshol keresed, sosem lesz a tiéd. # 

Mindent mozgat a nap, a csillag táncra lépked. 

Ha nem mozogsz velük, a Mindent meg nem érted. # 

Erjed, mint ifju bor, mig új a szerelem, – 

Tisztább és nemesebb, ha öregebb leszen. 

Óránként les reám – s nem hiszek a halálban 

és így mindannyiszor szebb életre találtam.

Isten nem él nélkülem 

Isten énnélkülem szempillantást sem élhet: 

Ha bennem, Benne is megszűnik lélek, élet. 

Én és Te: minden 

(Teremtő és teremtmény) 

Csak én vagyok, s Te vagy. Ha nem lennénk mi 

ketten, 

Az ég beomlana, Isten nem lenne Isten. 

Tebenned van a menny 

Megállj, hová rohansz! A menny itt van veled; 

Ha máshol keresed, soha meg nem leled. 

Te magad légy a nap 

Legyek maga a Nap, hogy fényességem árja 

Az Isten-óceán homályait bejárja. 

Istennek nincs akarata 

Azt mondjuk: úgy legyen, ahogy Te akarod, 

S íme, Te néma vagy, nincsen akaratod. 

A rózsa 

A rózsa, melyet most szemeid látnak itt, 

Az öröklét ölén Istenben is virít. 

A lényeg légy 

A szeretet nehéz. Nem elég, ha szeretsz, 

Hanem legyél, mint Ő, maga a szeretet. 

Isten munkája, Isten nyugalma 

Isten nem sürög és nem is tétlenkedik: 

Tettében nyugszik el, nyugtában működik. 

Véletlen és lényeg 

Ember: légy lényegi. Ha elvész a világ, 

A véletlen kihuny, a lényeg él tovább. 

Tengerré lesz a patak 

Idő patakjaként Istenben itt folyok; 

Üdvösség tengere, örök víz lészek ott. 

Végszó 

Barátom, már elég. Ha még többet akarsz, 

Te légy a lényeg és te légy a Szó magad. 

[KURDI IMRE]: 

Johannes Angelus Silesiusnak Kerúbi Vándora avagy isteni szemlélődésre 

vezérlő mély-értelmű gondolati- és vég-rímei 219 

A nyugtalanság belőled fakad 

Nem mozgat semmi, a kerék, mely tenmagad vagy, 

Magától fordul és többé nem lel nyugalmat. 

Isten van, nem él 

Isten csak létezik: nem él és nem szeret, 

Őróla mondani, mit rólunk, nem lehet. 

Isten bennem van, és én őbenne 

Isten az én tüzem, és én a fény vagyok: 

Hát nem vagyunk-e így egészen egy-azok? 

Isten nem élhet nélkülem 

Tudom, hogy nélkülem Isten tovább nem élhet, 

Feladja szellemét, mihelyt a nincsbe térek. 

Minden Én és Te (Teremtő és Teremtmény) 

Én és Te, nincs semmi más: ha nem volnánk mi ketten, 

A menny lerogyna és Isten sem volna Isten. 

Aki meg nem mozdíttatik, nem részese az egésznek 

Mindent mozgat a Nap, a csillag tőle táncol, 

Ha nem mozogsz te is, az egészből hiányzol. 

Te magad légy a Nap 

Te magad légy a Nap, hogy fénybe vonja, 

Sötétlő tengerét az Úrnak sugarad. 

A rózsa 

Habár e rózsa kül-szemednek tűnt ma föl, 

Öröktől fogva már Istenben tündököl*. 

* idealiter 

Istennek nincsenek gondolatai 

[TATÁR SÁNDOR]: 

Johannes Angelus Silesiusnak Kerúbi Vándora avagy isteni szemlélődésre 

vezérlő mély-értelmű gondolati- és vég-rímei 

Mégsem ismerjük jól Istent 

Mondják, mindene van, mit sem adhatunk néki: 

De szegény szívemet akkor mivégre kéri? 

Egyik a Másikban van 

Az Úr csak bennem s én csak benne létezem: 

Fénye vagyok s tüze, és ő díszem nekem. 

Isten nem él nélkülem 

Tudom, hogy nélkülem tovább Isten sem élhet: 

Ha szertefoszlok én, véget vet szellemének. 

Nap kell hogy legyél magad is 

Magam kell, hogy legyek a Nap, mely bő sugárt ád, 

Hogy megfesse Isten színtelen óceánját. 

Isten akarat nélkül való 

Imádkozunk: legyen, mint akarod, Uram! 

S lásd, akarata nincs*, csak örök csöndje van. 

* Értsd: nincs véletlen szándéka, mert amit Isten akar, az lényegéből 

219 

Johannes Angelus Silesiusnak Kerúbi Vándora avagy isteni szemlélődésre vezérlő mély-értelmu gondolati- és vég-rímei. A szerző által újból 

áttekintetvén és a hatodik és a hatodik könyvvel kibővíttetvén másod-ízben a titkos teológia és a szemlélődő élet szerelmeseinek lelki vidulására közrebocsáttatott. 

Vál., ford., utószó: Kurdi Imre–Tatár Sándor. Helikon Stúdió XVI. Bp. 1991 (A válogatás feltünteti az egyes könyveken belüli eredeti 

számozást; itt csak a Szabó Lőrinc által is fordított párrímek szerepelnek.) 

41 

eredő. 

A rózsa 

A rózsa, melyet külső szemed ma lát, 

Istenben öröktől bontotta bimbaját.* 

* idealiter

Isten gondolkodik? Ha gondolata volna, 

Akkor Isten (ami nem lehet) ingadozna. 

Isten fáradozása és nyugovása 

Nem fáradt s nem pihent Isten, beláthatod: 

Fáradtában pihent, nyugtában fáradott. 

Az Urat csöndben dícsérd 

Te szegény, azt hiszed, szád hangos éneke 

Lenne a csöndes Úr méltó dícsérete? 

A kívánság beteljesülésre vár 

Barátom, hogyha még kívánod az Urat, 

Nem adtad néki át egészen önmagad. 

Véletlen és Lényeg 

Ember, lényegi légy: ha világvége lesz, 

Véletlen meg nem áll, csupán mi lényeges. 

Amit szeretsz, azzá leszel. Szt. Ágostonból 

Ember, amit szeretsz, azzá kell végre lenned, 

Isten leszel, ha őt, és föld, ha azt szeretted. 

Végszó 

Barátom, most elég. A folytatást ha kérded, 

Indulj, s te légy magad az Írás és a Lényeg. 


Cherubinischer Wandersmann 220 

Der Regen fällt nicht ihm, die Sonne scheint nicht ihr, 

Du auch bist anderen geschaffen und nicht dir. 

Ach, dass wir Menschen nicht wie die Waldvögelein, 

Ein jeder seinen Ton, mit Lust zusammen schrein. 

Wer Freiheit liebt, liebt Gott; wer sich in Gott versenkt 

Und alles von sich stösst, der ist’s, dem Gott sie schenkt. 

Die Engel singen schön; ich weiss, dass dein Gesinge, 

So du nur gänzlich schwiegst, dem Höchsten besser klinge. 

Gott ist nicht hier noch da; wer ihn begehrt zu finden, 

Der lass sich Händ und Füss und Leib und Seele binden. 

Wenn du den Schöpfer hast, so lauft dir alles nach: 

Mensch, Engel, Sonn und Mond, Luft, Feuer, Erd und Bach. 

Wie selig ist der Mensch, der weder will noch weiss, 

Der Gott; versteh mich recht, nicht gibet Lob noch Preis! 

Schleuss mich, so streng du willst, in tausend Eisen ein, 

Ich werde doch ganz frei und ungefesselt sein. 

[SZÉNÁSI SÁNDOR]: 

Az árkangyali vándor 222 

– Cherubinischer Wandersmann – 

(Részletek) 

289. Miért nélkül 

Rózsában nincs „miért?”; virágzik, mert virágzik, 

Magára mit sem ad, s nem kérdi: látnak-é itt? 

198. Isten játszik 

Minden játék csupán. Isten játékai. 

Saját kedvére a létet találta ki. 

82. Benned a menny! 

Megállj! Hová rohansz? Hisz benned a menny, 

Ha másutt keresed, nem leled meg sosem. 

42. Mindent mozgat a Nap 

Mindent mozgat a Nap, s táncol ezernyi csillag. 

Ha nem mozdulsz, te az Egésznek része nem vagy! 

108. A rózsa 

Külső szemed előtt a rózsa itt pirul. 

Az Istenben viszont mindöröktől virul. 

307. A szeretet van közelebb Istenhez 

A szeretet benyit Istenhez szabadon, 

Ész és tudás sokazt vár kint az udvaron. 

170. Istennek minden cselekedet egyforma 

Istennek minden egy: midőn iszik a szent, 

Oly kedves Néki, mint midőn imája zeng. 

135. A patak tengerré lesz 

Idő patakjaként itt Istenbe folyok. 

220 Sz.322 

221 Sz.323 

222 SzS.124-140 

Isten pihenése és ténykedése 

Az Isten nem serény s nem pihen – másnemű. 

A műve pihenés, a pihenése mű. 

Isten előtt minden munkálkodás egyenlő 

Istennek minden egy: a szent, midőn iszik, 

Éppoly kedves Neki, mint ha imádkozik. 

Lezárás 

Barátom, most elég! Ha kiváncsi lényed, 

Indulj, és légy magad az Írás és a Lényeg. 

[P. SZEDŐ DÉNES]: 

Angelus Silesius párrímeiből 221 

Magának az eső sem esik, nap se süt, 

te sem vagy magadért, te is másért vagy itt. 

Mint erdőn a madár, ember, mért nem fujod 

társas örömben is sajátos dallamod? 

Szabadságot szeretsz? Az Istent szereted. 

Merülj belé, kerülj minden mást – s megleled. 

Szép szó az angyalszó. Szebben szólhatsz szavaddal: 

a hallgatás dala a Fönségesnek szebb dal! 

Isten nincs itt vagy ott. Meglelni hogyha vágyod, 

kösd gúzsba testedet, lelkedet, kezed, lábad. 

Ha Teremtőd tiéd, minden téged követ: 

ember, angyal, nap, hold, tűz, víz, föld, tengerek. 

Boldog, ki mit se tud, se nem akar, se vár, 

s Istent – helyesen érts! – nem is dicséri már. 

Vasalhatsz bár ezer bilincsbe szorosan: 

szabad vagyok, szabad szárnyalni magasan. 

42

Az üdvnek tengere magam leszek amott. 

200. Azzá leszünk, amit szeretünk 

Ember, azzá leszel, minek szerelme tölt bé: 

Istent szeretve Menny, földet szeretve földdé. 

263. Befejezés 

Barátom, most elég. Ha van még több igényed – 

Eredj, s te légy magad az írás és a Lényeg. 

[TANDORI DEZSŐ]: 

Kerubok vándora – I. 223 

1. 

Isten nem akarat 

Szólsz: „Istenem, legyen meg a te akaratod!” 

S látod: mit sem akart ő, nagy csöndje körbeforog. # 

2. 

Csöndesnek lenni a legtöbb 

Nagy üdv a szorgalom; ennél az ima több; 

S a legjobb: állni, csönd Isten színe előtt. 

3. 

A lényeg-ember 

Látod, a lényeg-ember olyan, mint az öröklét: 

Nem lehet változása semmiféle kívülség. 

4. 

A bölcs 

A bölcs nyugvást keres, nem vágyik sokaságra; 

Szenvedése e föld, s az ég: boldog hazája. 

5. 

Az Idő nem érti az örökkévalóságot 

Míg hely s idő, barátom, neked fontos dolog, 

Mit sem értheted Istent, s az örökkévalót. 


Kerubok vándora – II. 225 

1. 

A tengerben minden vízcsepp tengerré lesz 

A cseppből lesz a tenger, ha a tengerbe jut; 

S a lélekből az isten – ha Istent éri, tudd. 

2. 

A gazdagság bennünk legyen 

Benn légy gazdag; amit az ember künn visel, 

Legyen bár egy világ – kincs, gyönyör: csak teher. 

3. 

Csak a túllendülésben van nyugalom 

Tárgyad ne vívd csupán: lendülj túl rajta! 

Lásd, Ez békéd, az örök – s ez ad vigasztalást. 

4. 

Ami kívül van, nem tesz értékesebbé 

Attól, mi kívüled van, nem vagy értékesebb; 

Embert nem tesz ruha, lovat nem tesz nyereg. 

5. 

Aki Istent nem látta, mit sem látott 

Utazhatsz, felfedezhet tenger tárgyat szemed: 

Mit sem láttál, ha végül nem láttad Istened. 

[TÓTH BÁLINT]: 

ANGELUS SILESIUS (JOHANNES SCHEFFLER): 

Párrímek 227 

Isten bennem a tűz, s én vagyok benn a fény. 

Hát nem egyek vagyunk legbelül, Ő meg én? # 

Állj meg, hová rohansz? A menny benned ragyog, 

kívül bárhol keresd, örökre elhagyod. # 

Zárj el kegyetlenül, s veress rám hét vasat, 

ezer bilincsben is lelkem szabad marad. 

Nem kérdi: mért a rózsa, virágot hoz virágra, 

látják-e, azt se nézi, s nincs gondja önmagára. # 

Mennél jobban ki tudsz áradni önmagadból, 

annál jobban elönt az Isten lelke akkor. 

Phönix legyek, s Istenben égjek el mindörökké, 

223 TDMR.43 

224 TDMR.156 

225 TDMR.89 

226 TDMR.223 

227 NKA.269 

228 NLK.I.79-80 


Kerubok vándora – III. 224 

1. 

A teremtmények 

Mikor minden teremtményt Isten egy-szava éltet, 

Hogy hullna szét csak egy is, hogyan érhetne véget? 

2. 

Magad légy égi nap 

Nap legyek én magam; fakadjak sugarakra: 

Az istenség egész tenger-színét megadva. # 

3. 

Térj vissza az eredetekhez 

Ember, a víz csak ott tiszta, ahol ered; 

Forrásából igyál, kerülj veszélyeket. 

4. 

Belőled támad a Rossz 

Isten: maga a Jó; kín, halál, bármi átok, 

Ember, tőled ered, csak te adsz néki tápot. 

5. 

Istenre úgy lelsz, ha nem keresed 

Isten nincs itt, se ott; ki buzgón keresi, 

Úgy jár, mint ki kezét-lábát megkötteti. 


Kerubok vándora – IV. 226 

1. 

Az ember öröklét 

Én leszek az öröklét, ha időm elhagyom, 

Magam Istenbe, Istent magamba foglalom. 

2. 

Nem kell semminek lenned, semmit akarnod 

Ember, míg bármi vagy még, míg tudsz, vágysz s birtokolsz, 

Híggy nekem, csak keserves terheiddel loholsz. 

3. 

A halál a legjobb dolog 

Mondom, mert szabadítóm csak a halál lehet: 

Minden dolgok sorában ő legkedvesebb. 

4. 

Az egyenértékelő nemtörődés 

Istent hagyom, legyek. Szenvedésem akarja? 

Akár ha öröm ér, úgy fakadok kacajra. 

5. 

A rózsa 

A rózsa, mit szemeddel szemlélsz e földön itt, 

Az isteni Öröklét teréből is virít. # 

43 


ANGELUS SILESIUS (JOHANNES SCHEFFLER): 

Párrímek 228 

Isten bennem a tűz s én vagyok benn a fény, 

hát nem egyek vagyunk legbelül, Ő meg én? 

Állj meg, hová rohansz? A menny benned ragyog, 

kivül bárhol keresd, örökre elhagyod. 

Zárj el kegyetlenül s veress rám hét vasat, 

ezer bilincsben is lelkem szabad marad. 

Nem kérdi: mért a rózsa, virágot hoz virágra, 

látják-e, azt se nézi, s nincs gondja önmagára. 

Mennél jobban ki tudsz áradni önmagadból, 

annál jobban elönt az Isten lelke akkor. 

Phönix legyek s Istenben égjek el mindörökké,

hogy semmi el ne tudjon Tőle már tépni többé. 

Isten nincs itt, sem ott. S azért, hogy rájaleljen, 

verem béklyóba lábam, kezem, testem s a lelkem. 

Ha Teremtőd tiéd, minden hozzád szalad, 

az ember, angyal, hold, nap, tűz, víz, föld, patak. 

A legnagyobb csoda mégis az ember itt; 

Isten s ördög lehet; útja kit merre vitt. 

A lényeget keresd: ég s föld elmúlanak, 

s minden esetleges, de a lényeg marad. # 


„Der cherubinische Wandersmann”-ból 229 

I. 

Mondják, oly dús az Isten, embertül sohse kért – 

Hát akkor mért kopogtat az én árva szivemért? # 

II. 

Isten nem fáradoz, magát Ő sohsem unta, 

Munkája pihenés, a pihenése munka. # 

III. 

Imádkozunk: „Legyen meg a Te akaratod! 

S Ő semmit sem akar, Ő mindig hallgatott. # 

[>18] ANGELUS SILESIUS: 

Geistlicher Hirten-Lieder Fünfftes Buch. – 

Das CLXXI. 

Sie vermahnet zur Nachfolgung Christi. 230 

1. 

Mir nach, spricht Christus unser Held, 

Mir nach, ihr Christen alle: 

Verläugnet euch, verlaßt die Welt, 

Folgt meinem Ruf und Schalle: 

Nehmt euer Kreutz und Ungemach 

Auff euch, folgt meinem Wandel nach. 

2. 

Ich bin das Licht, ich leucht’ euch für 

Mit heilgem Tugend-Leben; 

Wer zu mir kommt und folget mir, 

Darff nicht im finstern schweben: 

Ich bin der Weg, ich weise wol, 

Wie man wahrhafftig wandeln sol. 

3. 

Mein Hertz ist voll Demütigkeit, 

Voll Liebe meine Seele; 

Mein Mund der fleust zu jeder Zeit 

Von süssem Sanfftmut-Oele; 

Mein Geist, Gemüte, Krafft und Sinn 

Ist GOtt ergeben, schaut auff ihn. 

4. 

Fällts euch zu schwer? Ich geh voran, 

Ich steh euch an der Seite; 

Ich kämpfe selbst, ich brech die Bahn, 

Bis alles in dem Streite: 

Ein böser Knecht, der still darff stehn, 

Wenn er den Feld-Herrn an-sieht gehn? 

Wer seine Seel zu finden meynt, 

Wird sie ohn mich verlieren; 

Wer sie umb mich verlieren scheint, 

Wird sie nach Hause führen: 

Wer nicht sein Kreutz nimmt und folgt mir, 

Ist mein nicht werth und meiner Zier. 

So laßt uns denn dem lieben HErrn 

Mit unserm Kreutz nachgehen; 

Und wolgemut, getrost und gern 

In allem Leiden stehen: 

Wer nicht gekämpfft, trägt auch die Kron 

Deß ewgen Lebens nicht davon. 

229 NÉK.8 

230 ASH.258-259 

231 ASI.60 

232 ÖB.I.653-654 

44 

hogy semmi el ne tudjon Tőle már tépni többé. 

Isten nincs itt, sem ott. S azért, hogy rájaleljen, 

verem béklyóba lábam, kezem, testem s a lelkem. 

Ha Teremtőd tiéd, minden hozzád szalad, 

az ember, angyal, hold, nap, tűz, víz, föld, patak. 

A legnagyobb csoda mégis az ember itt; 

Isten s ördög lehet: útja kit merre vitt. 

A lényeget keresd: ég s föld elmulanak, 

s minden esetleges, de a lényeg marad. 


[Mir nach, spricht Christus, unser Held…] 231 

Mir nach, spricht Christus, unser Held, 

Mir nach, ihr Christen alle. 

Verleugnet euch, verlaßt die Welt, 

Folgt meinem Ruf und Schalle: 

Nehmt euer Kreuz und Ungemach 

Auf euch, folgt meinem Wandel nach. 

Ich bin das Licht, ich leut’ euch für 

Mit heilgem Tugend-Leben; 

Wer zu mir kommt und folget mir, 

Darf nicht im Finstern schweben; 

Ich bin der Weg, ich weise wohl, 

Wie man wahrhaftig wandeln soll. 

Fällt’s euch zu schwer? Ich geh’ voran, 

Ich steh’ euch an der Seite; 

Ich kämpfe selbst, ich brech’ die Bahn, 

Bis alles in dem Streite: 

Ein böser Knecht, der still darf stehn 

Wenn er den Feld-Herrn an sieht gehn! 

Wer seine Seel’ zu finden meint, 

Wird sie ohn mich verlieren; 

Wer sie um mich verlieren scheint, 

Wird sie nach Hause führen: 

Wer nicht sein Kreuz nimmt und folgt mir, 

Ist mein nicht wert und meiner Zier. 

So laßt uns denn dem lieben Herrn 

Mit unserm Kreuz nachgehen, 

Und wohlgemut, getrost und gern 

In allem Leiden stehen: 

Wer nicht gekämpft, trägt auch die Kron’ 

Des ewgen Lebens nicht davon. 


Jertek, mondja Krisztus, a hős 232 

Christ, der Held 

Jertek, mondja Krisztus, a hős, 

utánam, keresztények. 

Világot tagad az erős 

s nem csábítja az élet: 

ha kereszt nyom, ha tüske sért, 

csak kövessétek a vezért. 

Én fény vagyok, ti a csapat, 

világítok az éjben; 

ki engem követ, nem marad, 

nem imbolyog sötétben; 

én ut vagyok, ezt az utat 

járják a tiszták, igazak. 

Nehéz út? Elől haladok 

és mellettetek állok; 

magam is fegyvert ragadok, 

míg mind harcba nem álltok: 

rossz vitéz, ki egyre csak áll, 

bár tábornoka messze már! 

Ki lelkét megnyerni hiszi, 

nélkülem elveszíti; 

ki érettem lehelli ki, 

örök fénnyel diszíti; 

ki keresztjével nem követ, 

nem érdemel meg engemet. 

Kövessük hát a Jó Urat 

szíves bizodalommal, 

vívjunk meg keresztünk alatt 

bátran a fájdalommal: 

az ég csak a küzdőnek ád 

örök életet s koronát!

[>19] JOHANN CHRISTIAN GÜNTHER: 

Am Abend 233 

Abermal ein Teil vom Jahre, 

abermal ein Tag vollbracht: 

Abermal ein Brett zur Bahre 

und ein Schritt zur Gruft gemacht. 

Also nähert sich die Zeit 

nach und nach der Ewigkeit 

also müssen wir auf Erden 

zu dem Tode reifer werden. 


H.Ch. Günther (1695-1723) 

Este 

(Am Abend) 235 

Az esztendő egy darabja, 

egy nap újra a semmié: 

uj deszka a ravatalba, 

uj lépés a sír felé. 

Igy közelít a növő 

örökléthez az idő; 

földi útunk sirva járva 

így érünk meg a halálra. 

= 


[>20] GÜNTHER: 

Gott 239 

Die Größe deiner Majestät 

Erkenn ich aus den kleinsten Dingen, 

Dein Arm, der über alles geht, 

kann Wasser aus dem Felsen zwingen, 

Du sprichst ein Wort, so wird es Licht; 

Bedroh das Meer, es regt sich nicht; 

Befiehl, so wird die Flut Flammen; 

Du winkst, so steht der Sonnenlauf, 

So tun sich Tief und Abgrund auf 

Und werfen Erd und Stern zusammen. 


Isten 242 

A legkisebb dolgokban is 

ott látom Felséged hatalmát, 

kezednek intésére friss 

forrást fakasztanak a sziklák, 

egy szavadra fény születik 

s a tenger lecsendesedik: 

parancsodra a vízre láng csap; 

intesz, s megáll utján a nap, 

vad mélységek tátonganak, 

s földet- eget összedobálnak. 

[>21] GÜNTHER: 

Sterbegedicht 246 


Günther 

Este (Am abend * ) 129 o. 234 

Az esztendő egy darabja 

egy nap újra véget ért. a semmié: 

új deszka a ravatalba 

uj lépés a sir felé. 

Lassan |Ekképpen|Lassan| igy nő | lassan egyre nő 

öröklétté az idő; 

Lassan igy |Ekképen| Földi utunk sirva járva 


Igy nő közelít a növő 

örökléthez az idő; 


Este 236 (Am Abend) 

Johann Christian 

H.Ch. Günther 

(1695-1723) 


egy nap ujra a semmié: 



Igy közelít |épűl be| a növő 

öröklét^xx|be| az idő; 

földi utunk sirva járva 

igy érünk meg a halálra. 

Forditotta: Szabó Lőrinc. 

GÜNTHER: 

Gott 240 

Die Größe Deiner Majestät 

erkenn ich aus den kleinsten Dingen, 

Dein Arm, der über alles geht, 

kann Wasser aus dem Felsen zwingen, 

Du sprichst ein Wort, so wird es Licht; 

bedroh das Meer, es regt sich nicht; 

befiehl, so wird die Flut zu Flammen; 

Du winkst, so steht der Sonnenlauf, 

so tun sich Tief und Abgrund auf 

und werfen Erd und Stern zusammen. – 


Isten 243 


ott látom felséged hatalmát, 




s a tenger lecsendesedik; 


intesz, s megáll útján a nap, 


s földet-eget összedobálnak. 


Este 237 


egy nap újra a semmié: 

új deszka a ravatalba, 

új lépés a sír felé. 

Igy ömlik be a növő 

öröklétbe az idő; 

földi útunk sírva járva 



Est 238 

Abend. 


egy nap ujra a semmié: 



Igy ömlik be a növő 

öröklétbe az idő: 

földi útunk sírva járva 



Isten 

(Gott) 144. 

H.Ch. Günther 241 


|ott xxx| látom felséged nagy hatalmát, 



egy szót mondasz és fény leszen |egy szavadra fény születik| 

Egy szót a tengeren |s a tenger lecsendesedik| 

parancsodra a vizre láng csap; 


xvad mélységek tátonganak, 

s földet-csillagot |napot|s eget-|földet=eget| egybe |össze|dobálnak. 

= F. Szabó L. 


Isten 244 

Gott 


ott látom felséged hatalmát, 




s a tenger lecsendesedik; 

parancsodra a vizre láng csap; 


vad mélységek tátonganak 

s eget-földet összedobálnak. 


Zeuch aus, gefangne Seele 247 

233 

E.117 

* 

sic! 

234 

Ms: jelöletlen kéziratlap a fordító hagyatékában – a szöveg utólag áthúzva. 

235 


236 

V.4540/19/7 (gépírás autográf javításokkkal) 

237 

NIK.100 

238 

SzLV.116; ÖB.I.592 

239 

DDG.78 

240 

E.II.144 

241 


242 

RÉ.1941.V.24. 

243 

NIK.99 

244 

ÖB.I.645 

245 

RÉ.1941.V.24., 3 (Ms 4666/193) 1695-1723 

246 

B.266 

247 

jelöletlen kéziratlap a költő hagyatékából 

45 


Isten 245 


ott látom Felséged hatalmát, 




s a tenger lecsendesedik: 


intesz, s megáll útján a nap, 


s földet-eget összedobálnak.

Zeuch aus, gefangne Seele! 

weil Stahl und Kerker bricht; 

des Leibes Jammerhöhle 

hemmt deine Freiheit nicht; 

das Grab, mein Ruhekissen, 

begräbt die Sklaverei; 

da nun der Strick zerrissen, 

so wird der Vogel frei. 

Mein Ohr vernimmt das Zeichen, 

so mir zu Schiffe ruft, 

laßt nun die Segel streichen, 

der Hafen meiner Gruft 

macht, daß ich nicht mehr strande, 

der Himmel wird mein Haus; 

wohlan! wir sind am Lande, 

steig, müder Geist! steig aus. 

[>22] FRIEDRICH GOTTLIEB KLOPSTOCK: 

Das Rosenband 248 

Im Frühlingsschatten fand ich sie; 

da band ich sie mit Rosenbändern: 

sie fühlt es nicht und schlummerte. 

Ich sah sie an, mein Leben hing 

mit diesem Blick an ihrem Leben: 

ich fühlt es wohl und wußt es nicht. 

Doch lispelt ich ihr sprachlos zu 

und rauschte mit den Rosenbändern: 

Da wachte sie vom Schlummer auf. 

Sie sah mich an, ihr Leben hing 

mit diesem Blick an meinem Leben, 

und um uns wards Elysium. 

[KAZINCZY FERENC]: 

Csidli. 251 

Tavasz árnyékában leltem őt, 

’S rózsa-kötéllel kötém-meg. 

Nem érzette ’s puhán aludt. 

Rá’ néztem; ’s eggy tekintetemmel 

Életem életén függött. 

Jól érzém azt: de nem tudám. 

Lassan suttogtam mellette, 

S zörgettem rózsa kötelem’. 

Akkor fel-ébredt álmából. 

Rám nézett; ’s eggy tekintetével 

Élete éltemen függött – 

’S Elysium lett körűltünk. 


A rózsalánc 256 

Das Rosenband 

szökj |költözz| ki, rab lélek! indulj, 130 old. 

Szállj lelkem kő és acél törik, 

Rab lélek, szállj ki, szállj ki Günther 

x || és acél törik a test többé x test siralom 

a test xxx nem fogja szárnyaid. 

sirom vánkosán gyorsírás 

a hálóx 

s szabad lesz, madár. 

KLOPSTOCK: 

Das Rosenband 249 

Im Frühlingsschatten fand ich Sie; 

Da band ich Sie mit Rosenbändern: 

Sie fühlt’ es nicht, und schlummerte. 

Ich sah Sie an; mein Leben hing 

Mit diesem Blick’ an Ihrem Leben: 

Ich fühlt’ es wohl, und wußt’ es nicht. 

Doch lispelt’ ich Ihr sprachlos zu, 

und rauschte mit den Rosenbändern: 

Da wachte Sie vom Schlummer auf. 

Sie sah mich an; Ihr Leben hing 

Mit diesem Blick’ an meinem Leben, 

Und um uns ward’s Elysium. 


Ő és Én. 252 

Tavaszi árnyban leltem őtet, 

’S lelánczolám virágfonással. 

Puhán alvék, ’s nem érezé. 

Rá néztem, ’s e’ tekintetemmel 

Éltével eggy lőn életem. 

Érzettem ’s ah! nem tudtam azt. 

Szó nélkűl csácsogék feléje, 

’S rezegtetém virágfonásom’, 

’S álmából ő felébredett. 

Rám néze, ’s e’ tekintetével 

Éltemmel eggy lön élete. 

’S körűlölelt Elysium! 255 


A rózsalánc 257 

Das Rosenband 

248 

E.120 

249 

DL. 114 

250 

O.364 

* 

sic! 

251 

O.365 

252 

KPB.154 (Tartalomjegyzékben: ’Ő és Én. Klopstock után.’) 

253 

KNT.19 

254 

Ms 4657/675 (gépírás) 

255 

O.409: Igazítások: 365 sor 8. »Érzettem, de nem tudtam azt.« 

256 

SzLV.128 

257 

ÖB.II.372-373 

46 


Ő és én 253 

Tavasz árnyában leltem őtet, 

S leláncolám virágfonással. 

Puhán alvék, s nem éreze: 

Rá néztem, s e tekintetemmel 

Éltével egy lőn életem. 

Érzettem, s ah! nem tudtam azt. 

Szó nélkűl csácsogék feléje, 

S rezegtetém virágfonásom, 

S álmából ő felébredett. 

Rám néze, s e tekintetével 

Éltemmel egy lőn élete; 

s körűlölelt Elysium! 

KLOPSTOCK: 

Cidli. 250 

Im Frühlingschatten fand ich sie. 

Da band ich sie mit Rosenketten. 

Sie fühlt es nicht und schlummerte. 

Ich sah sie an. Mein Leben hieng 

Mit diesem Blick an ihrem Leben 

Ich fühlt es wohl und wust * es nicht. 

Doch lispelt ich ihr sprachlos zu, 

Und rauschte mit den Rosenbændern. 

Da wachte sie vom Schlummer auf. 

Sie sah mich an. Ihr Leben hieng. 

Mit diesem Blick an meinem Leben,. 

Und um uns ward Elysium. 


A Klopstock-féle e|E|mlékezés-t 

deleálni kérem, helyébe ez jön: 

Zu: Klopstock 

A rózsafüzér 254 

Tavaszi árnyak közt pihent;|,| 

rózsafüzérrel megkötöt|z|temx: 

szenderét érezte csupán. 

/ Néztem / rá/, s egész életem 

életén csüggött a szememben: 

nem tudtam, éreztem csupán. 

Némán suttogtak ajkaim 

s /a rózsafüzérrel / zörögtem/: 

szendere ekkor elröpült. 

/R|r|ám / n|N|ézett/, s egész élete 

életemen csüggött szemében; 

s körénk szált az Elysium. 

------ 

Ford.: Szabó Lőrinc

Tavaszi árnyak közt pihent, 

rózsaláncommal megkötöztem: 


Néztem rá, s egész életem 




És zörögtem a rózsalánccal: 


Nézett rám, s egész élete 


s körénk szállt az Elysium. 

[>23] KLOPSTOCK: 

Das Wiedersehn 258 

Der Weltraum fernt mich weit von dir, 

So fernt mich nicht die Zeit. 

Wer überlebt das siebzigste 

Schon hat, ist nah bei dir. 

Lang sah ich, Meta, schon dein Grab, 

Und seine Linde wehn; 

Die Linde wehet einst auch mir, 

Streut ihr Blum’ auch mir, 

Nicht mir! Das ist mein Schatten nur, 

Worauf die Blüte sinkt; 

So wie es nur dein Schatten war, 

Worauf sie oft schon sank. 

Dann kenn’ ich auch die höhre Welt, 

In der du lange warst; 

Dann sehn wir froh die Linde wehn, 

Die unsre Gräber kühlt. 

Dann… Aber ach ich weiß ja nicht, 

Was du schon lange weißt; 

Nur daß es, hell von Ahnungen, 

Mir um die Seele schwebt! 

Mit wonnevollen Hoffnungen 

Die Abendröte kommt: 

Mit frohem, tiefem Vorgefühl 

Die Sonnen auferstehn! 


A viszontlátás 

– Klopstock (1724-1803) – 261 

A világűr elvihetett, 

nem visz el az idő. 

Aki túl¦van a hetvenen, 

az már melletted él. 

Rég látom sírod, Meta, s a 

hársfát, mely rajta zúg; 

virágait rám szórva az 

zúg majd fölöttem is. 

Nem, nem! Árnyam lesz az csupán, 

amire szirma hull, 

ahogy virága neked is 

csak árnyadra esett. 

S elém nyíl majd a túlvilág, 

mely rég hazád neked; 

és mosolygunk a hársra, mely 

sirunkat hűsíti; 

és… Óh, de nekem még titok, 

ami neked nem az; 

bár lelkemen máris ezer 

Tavaszi árnyak közt pihent, 

rózsaláncommal megkötöztem: 


Néztem rá, s egész életem 




És zörögtem a rózsalánccal: 


Nézett rám, s egész élete 


s körénk nyilt az Elysium. 

KLOPSTOCK: 

Das Wiedersehn 259 

Der Weltraum fernt mich weit von Dir, 

ao fernt mich nicht die Zeit. 

Wer überlebt das Siebzigste 

schon hat, ist nah bei dir. 

Lang sah ich, Meta, schon Dein Grab, 

und seine Linde wehn; 

die Linde wehet einst auch mir, 

streut ihre Blum auch mir, 

Nicht mir! Das ist mein Schatten nur, 

worauf die Blüte sinkt, 

so wie es nur Dein Schatten war, 

worauf sie oft schon sank. 

Dann kenn ich auch die höhre Welt, 

in der Du lange warst; 

dann sehn wir froh die Linde wehn, 

die unsre Gräber kühlt. 

Dann… Aber, ach, ich weiß ja nicht, 

was du schon lange weißt; 

nur daß es, hell von Ahnungen, 

mir um die Seele schwebt, 

mit wonnevollen Hoffnungen 

die Abendröte kommt, 

mit frohem, tiefem Vorgefühl 

die Sonnen auferstehn! 


A viszontlátás 262 

Das Wiedersehen 

A világűr elvihetett, 

nem visz el az idő. 

Aki túl van a hetvenen, 

az már teveled él. 

Rég látom sírod, Meta, s a 

hársat, mely rajta zúg; 

virágait rám szórva az 

zúg majd fölöttem is. 

Nem, nem! Árnyam lesz az csupán, 

amire szirma hull, 

ahogy neked is árnyadat 

borítja csak virág. 

S megnyílik majd a túlvilág, 

mely neked rég hazád; 

és mosolygunk a hársra, mely 

sirunkat hűsíti; 

és… Óh, de nekem még titok, 

ami neked nem az; 

bár lelkemen máris ezer 

258 MD.145-146 

259 E.121 

260 K.I.265 

261 V.4540/29/6 (gépírás autográf javításokkal; hátlapján Sz. L. ceruzaírása: »Klopstock«) 

262 SzLV.127-128 

47 

[KÁRPÁTY CSILLA]: 

A viszontlátás 260 

Das Wiedersehen 

Az űr, a tér hogy elszakít 

tetőled! így idő 

el nem szakít: hisz oly közel 

a hetven éves agg! 

Rég láttam, Meta, sírodat! 

S a hárs, a suttogó 

hozzám is egykor így susog 

virágot hintve rám. 

Ne rám! hiszen csak árnyam az, 

csak arra hull virág. 

Tenéked is csak árnyad az, 

amelyre hulldogált. 

S meglátom én a mennyeket – 

te régen ott lakol – 

s a hársat is, mely hűsitőn 

sírunkra ráhajol. 

Akkor… de ó, nem értem én, 

amit te régen értsz! 

Csak egy sugár: a sejtelem 

derengi lelkem át. 

Bűvös reménnyel, bíboran 

közelg az alkonyat – 

sejtés ködével, boldogan 

köszönt az ifju Nap!

sejtelem villan át: 

gyönyört s reményt hoz szárnyain 

a piros alkonyat, 

s érzem, mélyen és boldogan, 

hogy lesz föltámadás! 


sejtelem villan át; 

[>24] KLOPSTOCK: 

Die Erinnerung 263 

An Ebert nach seinem Tode 

Graun der Mitternacht schließt mich nicht ein, 

Ihr Verstummen nicht; auch ist, in dem Namen der heiligen 

Freyheit, jüngst kein Mord geschehn: dennoch ist mir 

Ernst die ganze Seele. 

Liebliches Wehn umsäuselt mich; 

Wenig ist nur des Laubes, das fiel; noch blühn der Blumen; 

Dem Herbste gelingt Nachbildung des Sommers: 

Aber meine ganze Seel’ ist ernst! 

Ach mich reißt die Erinnerung fort, ich kann nicht widerstehn! 

Muß hinschauen nach Grabstäten, muß bluten lassen 

Die tiefe Wund’, aussprechen der Wehmuth Wort: 

Todte Freunde, seyd gegrüßt! 


Emlékezés 265 

Nem borul rám éjfél borzadálya, 

némasága; pár nap óta a szent szabadság 

nevében sem gyilkoltak; mégis olyan 

szomorú a lelkem. 

Drága szél enyeleg körül; 

még alig hullt valami lomb, még nyit a virág, 

az ősz jól játsza a tűnt nyarat, de 

az én egész lelkem szomorú! 

Ah, sodor az emlékezés, nem tudok ellenállni, 

sírok felé kell néznem, feltépnem a vérző 

sebet, – zendülj, fájdalom szava: 

halott barátok, üdvözöllek! 

[>25] LUDWIG CHRISTOPH HEINRICH 

HÖLTY: 

Mailied 267 

Der Schnee zerrinnt, 

Der Mai beginnt, 

Die Blüten keimen 

Auf Gartenbäumen, 

Und Vogelschall 

Tönt überall. 

Pflückt einen Kranz, 

Und haltet Tanz 

Auf grünen Auen, 

Ihr schönen Frauen, 

Wo junge Main 

Uns kühlung streun. 

Wer weiss, wie bald 

Die Glocke schallt, 

Da wir des Maien 

Uns nicht mehr freuen: 

Wer weiss, wie bald 

Die Glocke schallt! 

Drum werdet froh! 

gyönyört s reményt hoz szárnyain 

a piros alkonyat, 

s érzem, mélyen és boldogan, 

hogy lesz föltámadás! 


Emlékezés 

– Klopstock (1724-1803) – 264 

Nem borúl rám éjfél borzadálya, 

némasága; pár nap óta a szent szabadság 



Drága szél enyeleg körűl; 


/ jól játsza * / az ősz / a tünt nyarat; de 




sebet, – zendűlj, fájdalom szava: 

halott barátok, üdvözöllek! 

Forditotta Szabó Lőrinc 


Emlékezés 266 

Erinnerung 

Nem borúl rám éjfél borzadálya, 

némasága; pár nap óta a szent Szabadság 



Drága szél játszik velem; 


az ősz jól játsza a tűnt nyarat, de 




sebet, – zendűlj, fájdalom szava: 

halott barátaim, üdvözöllek! 


Májusi dal Mailied. 

(L.H.Ch. Hölty) 268 

Tünik a hó, 

tavaszodó 

fákon az ág közt 

rügy és virág közt 

víg cinkefütty 

zeng mindenütt. 

Zöld a határ, 

álljon a bál, 

szép lány meg asszony 

ma mind mulasson, 

zöld a határ, 

álljon a bál!. 

stb.! 

Ki tudja, mily 270 

közel a sír? 

Hervad |Rózsája| dalnak, 

vidám tavasznak 

lehull, ha nyíl 

a vég, |elénk| a sír. 

263 

KAW.154 

264 

V.4540/29/5 (gépírás, autográf javításokkal) 

* 

sic! 

265 

NIK.112 

266 

ÖB.I.599 

267 

HS.58-59 

268 


269 

ÖB48.23; ÖB.II.41-42 

270 

A »Mailied.« szó és az utolsó két versszak írásképe eltér az előzőktől. 

48 


Májusi dal 269 

Mailied 

Olvad a hó, 

tavaszodó 

fákon az ág közt 

rügy és virág közt 

víg cinkefütty 

zeng mindenütt. 

Zöld a határ, 

álljon a bál, 

szép lány meg asszony, 

legény mulasson, 

zöld a határ, 

álljon a bál. 

Ki tudja, mily 

közel a sír? 

Rózsája dalnak, 

vidám tavasznak 

lehull, ha nyíl 

elénk a sír. 

Föl, ifju nép,

Gott will es so, 

Der uns dies Leben 

Zur Lust gegeben! 

Geniesst der Zeit, 

Die Gott verleiht! 

[>26] HÖLTY: 

Die Mainacht 271 

Wann der silberne Mond durch die Gesträuche blinkt, 

Und sein schlummerndes Licht über den Rasen streut 

Und die Nachtigall flötet, 

Wandl’ ich traurig von Busch zu Busch. 

Selig preis’ ich dich dann, flötende Nachtigall, 

Weil dein Weibchen mit dir wohnet in Einem Nest’, 

Ihrem singenden Gatten 

Tausend trauliche Küsse giebt. 

Überhellet von Laub, girret ein Taubenpaar 

Sein Entzücken mir vor: aber ich wende mich, 

Suche dunkle Schatten, 

Und die einsame Thräne rinnt. 

Wann, o lächelndes Bild, welches wie Morgenroth 

Durch die Seele mir stralt, find’ ich auf Erden dich, 

Und die einsame Träne 

Bebt mir heißer die Wang’ herab? 

[HÖLTY]: 

Die Mainacht. 273 

Wann der silberne Mond durch die Gesträuche blinkt 

Und sein schlummerndes Licht über den Rasen streut, 



Selig preis’ ich dich dann, flötende Nachtigall, 

Weil dein Weibchen mit dir wohnet in einem Nest, 


Tausend trauliche Küsse gibt. 

Ueberhellet von Laub girret ein Taubenpaar 

Sein Entzücken mir vor: aber ich wende mich, 

Suche dunkle Schatten, 

Und die einsame Thräne rinnt. 

Wann, o lächelndes Bild, welches, wie Morgenroth, 

Durch die Seele mir strahlt, find’ ich auf Erden dich? 

Und die einsame Thräne 

Bebt mir heißer die Wang’ herab. 


Májusi éjszaka 275 

Mainacht 

Bokrok rácsa mögűl míg idenéz s ezüst 

fényt önt álmatag a fűre az éji hold 

s zendűl a csalogánydal, 

búsan bolygok a berken át. 

Boldog vagy, csalogány, fuvolatorku, kis 

dalnok: kedvesed a fészkedben ül veled 

és férjének ezerszám 

adja hitvesi csókjait. 

Lombok árnya alatt gerlicepár gügyög, 

szíve drága gyönyör! Másfele fordulok: 

a sűrű s a homály vonz 

s árva könny csurog arcomon. 

271 HS.116 

272 G.178 

273 HGA.61 

274 Ms 4657/651 (gépírás) 

275 ÖB.II.44 

276 K.I.307-308; NMH.37 

Föl, ifju nép, 

város, vidék! 

Örülni adta 

a szent tavaszt¦a 

kegyelmes Ég. 

SZ.L. 

Föl, ifju nép! 

SZ.L. 

49 

város, vidék! 

Örülni adta 

a szent tavaszt a 

kegyelmes ég: 

Föl, ifju nép! 

HÖLTY: 

Die Mainacht 272 

Wenn der silberne Mond durch die Gesträuche blickt 

Und sein schlummerndes Licht über den Rasen geußt 



Selig preis ich dich dann, flötende Nachtigall, 

Weil dein Weibchen mit dir wohnet in einem Nest, 


Tausend trauliche Küsse gibt. 

Überschattet von Laub, girret ein Taubenpaar 

Sein Entzücken mir vor; aber ich wende mich, 

Suche dunkle Gesträuche, 

Und die einsame Träne rinnt. 

Wann, o lächelndes Bild, welches wie Morgenrot 

Durch die Seele mir strahlt, find ich auf Erden dich? 

Und die einsame Träne 

Bebt mir heißer die Wang herab. 


Ludwig Hölty (1748-1776) 

Májusi éjszaka 274 

Bokrok rácsa mögűl míg idenéz s ezüst 

fényt önt álmatag a fűre az éji hold 

s zendűl a csalogánydal, 

búsan bolygok a berken át. 

Boldog vagy, csalogány, fuvolatorku, kis 

dalnok: kedvesed a fészkedben ül veled 

és férjének ezerszám 

adja hitvesi csókjait. 

Lombok árnya alatt tubica|gerlice|pár gügyög, 

szíve drága gyönyör! Másfele fordulok: 

|>|a sűrű s a homály vonz 

s árva könny csurog arcomon. 

Óh, hajnalsugaras kép, mikor érlek el 

téged, aki borús lelkem előtt ragyogsz? 

S arcomon tüzesebben 

reszket végig az árva könny. 

[TELLÉR GYULA]: 

Májusi éj 276 

Die Mainacht 

Míg fentről az ezüst hold a csalitra néz, 

és halk, álmodozó fénye a fűre dől, 

s száll a víg csalogánydal: 

búsan bolygok a sűrüben. 

Mégis áldalak én, víg csalogány-dalos, 

mert párod teveled ül pici fészkeden, 

és néked, ki dalolgatsz, 

száz meg száz puha csókot ád. 

Dús lomb árnyaiban gyúlt-szivü gerlepár 

szólal mámorosan; s én tovaindulok, 

búvok sűrű bozótba 

és ott könnyezek egymagam. 

Forditotta: Szabó Lőrinc

Óh, hajnalsugaras kép, mikor érlek el 

téged, aki borús lelkem előtt ragyogsz?… 

S arcomon tüzesebben 

reszket végig az árva könny. 

[>27] JOHANN WOLFGANG 

(VON) GOETHE: 

Lieder – Gefunden. 277 

Ich ging im Walde 

So für mich hin, 

Und nichts zu suchen 

Das war mein Sinn. 

Im Schatten sah’ ich 

Ein Blümchen stehn, 

Wie Sterne leuchtend, 

Wie Aeuglein schön. 

Ich woll’t es brechen, 

Da sagt’ es fein: 

Soll ich zum Welken 

Gebrochen seyn? 

Ich grub’s mit allen 

Den Würzlein aus, 

Zum Garten trug ich’s 

Am hübschen Haus. 

Und pflanzt es wieder 

Am stillen Ort; 

Nun zweigt es immer 

Und blüht so fort. 


Talált virág 282 

Jártam az erdőt, 

csak úgy, magam, 

könnyü bolyongás 

vitt céltalan. 

Egy kis virág állt 

az útfelen; 

mint csillag, oly szép, 

mint drága szem. 

Már nyúltam érte, 

de suttogott: 

Ha leszakítasz, 

elhervadok! 

Erre tövestől 

kivettem őt: 

virúlj a kertben, 

házam előtt! 

Ott jól beástam 

gyökereit; 

egész bokor már 

s ma is virít. 

[>27a] GOETHE: 

Lyrisches – Im Vorübergehn. 287 

Ich ging im Felde 

So für mich hin, 

277 GAL.I.27; GHA.I.254 

278 ÁLA.86 

279 DGKX.35-36 

280 DJÖ.534 

281 GK.28-29 

282 STG.III.11 

283 ÖB41.36; SzLV.158 

284 ÖB.I.53 

285 GL.I.81-82 

286 GDB.16 

287 GAL.III.54-55 

288 GPV.567-568 

289 KLV.I.350-351; GV.248-249 


Virágot találtam 278 

Mentem az erdőn, 


mit sem keresve, 

szándéktalan. 

Hát egy virág int 

hűs enyhelyen, 

szép, mint a csillag, 

mint lányka-szem. 

Lenyúltam érte, 

de sírva kért: 

Hervadva haljak 

a kedvedért? 

Szépen kiástam 

a kis tövet, 

kertembe vittem 

a ház megett. 

Jó földbe tettem 

gyökereit, 

S most hajt vidáman 

s tovább virit. 


Talált kincs 283 

Gefunden 



könnyű bolyongás 


Egy kis virág nyilt 

az útfelen; 

mint csillag, égett, 


Már nyultam érte, 

de suttogott: 


elhervadok! 


kivettem őt: 

virulj a kertben, 



gyökereit; 


és úgy virít! 


Elmenőben 288 

Mentem a réten 

csak úgy magamért, 

Tündér kép, aki mint hajnali pír ragyogsz 

lelkemben: mikor és merre lelkem nyomod?! – 

Síró, árva szememből 

forrón csorran a könnypatak. 

[DÓCZI LAJOS]: 

Talált virág 279 

Az erdőn jártam 

Magánosan, 

Mit se keresve, 

Szándéktalan. 

Árnyékból pislant 

Egy kis virág, 

Mint csillag kedves, 

Mint szemvilág. 

Letéplek, mondom. 

Ő így felel: 


Hervadnom kell. 

Mind gyökerestűl 

Kiástam hát, 

Lakomba vittem, 

Kertembe át. 

Ott elűltettem 

Biztos helyen, 

S most is virágzik 

Szépségesen. 


Talált kincs 284 

Gefunden 



könnyű bolyongás 


Egy kis virág nyílt 

az útfelen; 

mint csillag, égett, 


Már nyultam érte, 

de suttogott: 


elhervadok! 


kivettem őt: 

virulj a kertben, 



gyökereit; 


és úgy virít! 

50 

[DSIDA JENŐ]: 

A kis virág 280 

Árnyékos erdőn 

Bolyongtam én, 

Sötétzöld sátor 

borult felém. 

Egy kis virágot 

Találtam ott, 

Amely csillagként 

Világított. 

Utánanyúltam, 

De kérve kért: 

„Ne ölj meg! Nagy kár 

Egy életért!” 

Gyökérrel együtt 

Kivettem őt, 

Elültetém 

Házunk előtt. 

Kertünk csendjében 

Lel most hazát, 

S virulni fog még 

Sok éven át. 

[SZÁSZ KÁROLY]: 

Mit találtam. 285 

Erdőbe’ jártam, 

Úgy egyedül, 

Mit sem keresve, 

Csak czél ne’kül. 

Egy kis virág állt 

Árnyas helyen, 

Fénylő mint csillag, 

Szép mint a szem. 

Letörni hajlám, 

De esdve kért: 

– Hervadni engem 

Mért törsz le, mért? 

Hát gyökerestől 

Kivettem én, 

És kis kertembe 

Haza vivém. 

Ott csöndes helyre 

Ültettem el, 

S tovább virágzik, 

S új gelyt nevel! 

[KÁLNOKY LÁSZLÓ]: 

Útfélen 289 

Jártam magamban 

a réteket; 

[KEMÉNY XAVÉR FERENC]: 

Megtaláltam. 281 

Erdőben jártam 

Magányosan, 

Semmit keresve, 

Úgy céltalan. 

Bokor árnyából 

Egy kis virág 

Csillagszemével 

Tekintve rám. 

Tépni akartam, 

De ime szólt: 

»Hogy ha megbántasz 

Elhervadok.« 


Kiemelém, 

S ablakom alatt 

Elültetém; 

Tovább virulva 

E kis helyen 

Álomvilágról 

Mesél nekem. 

[SZIGETHY LAJOS]: 

Megtaláltam. 286 

Erdőn bolyongok, 

Magány fogad, 

Merengve járok 

A fák alatt. 

Virág az árnyban, 

Rábukkanok, 

Szép, mint a szép szem 

S a csillagok. 

Ahogy letörném, 

Halkan lehel: 

„Hát hervadásra 

Szántál-e el?” 


Ki is veszem, 

Szép kerti lakhoz 

Tovább viszem. 

Csendes magányban 

Életre kel, 

Virít örökre 

S bimbót nevel.

Und nichts zu suchen, 


Da fand ich ein Blümchen 

Sogleich so nah, 

Daß ich im Leben 

Nichts lieber sah. 

Ich wollt’ es brechen, 

Da sagt’ es schleunig: 

Ich habe Wurzeln, 

Die sind gar heimlich. 

Im tiefen Boden 

Bin ich gegründet; 

Drum sind die Blüthen 

So schön geründet. 

Ich kann nicht liebeln, 

Ich kann nicht schranzen; 

Mußt mich nicht brechen, 

Mußt mich verpflanzen. 

_________ 

Ich ging im Walde 

So vor mich hin; 

Ich war so heiter, 

Wollt’ immer weiter – 


[>28a] FRIEDRICH (VON) 

MATTHISSON: 

Andenken 290 

Ich denke dein, 

Wenn durch den Hain 

Der Nachtigallen 

Akkorde schallen! 

Wenn denkst du mein? 

Ich denke dein 

Im Dämmerschein 

Der Abendhelle 

Am Schattenquelle! 

Wo denkst du mein? 

Ich denke dein 

Mit süßer Pein 

Mit bangem Sehnen 

Und heißen Thränen! 

Wie denkst du mein? 

O denke mein, 

Bis zum Verein 

Auf besserm Sterne! 

In jeder Ferne 

Denk’ ich nur dein! 293 

mit sem keresve, 

ez volt a cél. 

[>28b] F BRUN: 

Ich denke dein. 295 

Ich denke dein, wenn sich im Blütenregen 

Der Frühling mahlt, 

Und wenn des Sommers mildgereifter Segen 

In Ähren stralt. 

Egy kis virágszál 

útamba jött, 

nem láttam még soha 

ily örömöt! 

Már-már letörtem 

s ily szókra fakadt: 

gyökereim vannak, 

titokzatosak! 

Létem a mély 

földben eredett, 

virágaim azért 

oly szép kerekek. 

nincs álnok szívem, 

nincs csalfa képem, 

ne törj le engem, 

ültess el szépen! 

Ich denke dein, wenn sich das Weltmeer tönend 

Gen Himmel hebt, 

Und vor der Wogen Wut das Ufer stöhnend 

Zurücke bebt. 

Ich denke dein, wann sich der Abend röthend 

Im Hain verliert, 

Und Filomelens Klage leise flötend 

Mentem a réten 

csak úgy magamért, 

egyre derülve, 

mindig előre – 

ez volt a cél. 

[>28b] SOPHIE CHRISTIANE FRIEDERIKE BRUN: 







Gen Himmel hebt, 






Die Seele rührt. 

Beim trüben Lampenschein in bittren Leiden 

Gedacht ich dein; 

Die bange Seele flehte nah am Scheiden: 

Gedenke mein! 

Ich denke dein, bis wehende Cypressen 

Mein Grab umziehn; 

Und auch in Tempe’s Hain soll unvergessen 

Dein Name blühn. 

és semmi szándék 

nem vezetett. 

Kis virág intett 

tüstént felém, 

ily kedveset még 

nem láttam én. 

Letépni vágytam, 

s ő szólt sietvén: 

Föld rejti el, de 

van gyökerecském. 

A mély talajba 

benőve állok; 

kerekre abból 

telnek virágok. 

Hízelkedéshez, 

bókhoz nem értek; 

ne tépj le, ültess 

kertedbe, kérlek. 

Jártam magamban 

erdőt s hegyet; 

kedvem vidám volt, 

vágytam a távolt – 

ez vezetett. 

F. BRUN: 


Ich denke dein, wenn sich im Blüthenregen 

Der Frühling malt, 

Und wenn des Sommers mild gereifter Segen 

In Aehren stralt. 

Dein denk’ ich, wenn der junge Tag sich golden 

Der See enthebt, 

Und hell wie Licht an zarten Blumendolden 

Der Frühtau schwebt. 



Und Philomelens Klage leise flötend 

F. BRUN: 







Gen Himmel hebt 



Ich denke dein, wann sich der Abend rötend 







Gedenke mein! 

Ich denke dein, bis wehende Zypressen 


Und auch in Tempes Hain soll unvergessen 

Dein Name blühn. 294 

290 

MG.I.276-277 

291 

DLB.100 

292 

+199 

293 

http://members.aol.com/irenastasch6/iddein.htm: Aus: Gedichte von Matthisson. Zürich, Orell, Füssli und Companion, 1802 (Microfiche- 

Ausgabe)+ 

294 

(1795) 

295 

DLB.100 

296 

GDW.89-90 

51





Gedenke mein! 



Und auch in Tempe’s Hain soll unvergessen 

Dein Name blühn. 

[>28] GOETHE: 

Nähe des Geliebten. 297 

Ich denke dein, wenn mir der Sonne Schimmer 

Vom Meere strahlt; 

Ich denke dein, wenn sich des Mondes Flimmer 

In Quellen mahlt. 

Ich sehe dich, wenn auf dem fernen Wege 

Der Staub sich hebt; 

In tiefer Nacht, wenn auf dem schmalen Stege 

Der Wandrer bebt. 

Ich höre dich, wenn dort mit dumpfem Rauschen 

Die Welle steigt. 

Im stillen Haine geh’ ich oft zu lauschen, 

Wenn alles schweigt. 

Ich bin bei dir, du seist auch noch so ferne, 

Du bist mir nah! 

Die Sonne sinkt, bald leuchten mir die Sterne. 

O wärst du da! 

[RÁCZ OLIVÉR]: 

Rád gondolok 300 

Rád gondolok, ha alkony tüze vérzik 

a tengeren. 

Rád gondolok, ha hold ezüstje fénylik 

a csermelyen. 

Arcod látom, ha szél kavarja messze 

az út porát, 

vagy késő vándor ballag mélán este 

fahídon át. 

Hangod hallom, ha hullám mossa lágyan 

a szirteket, 

s léptem neszét hallgatja hűs magányban 

a kis berek. 

Veled vagyok. Még akkor is, ha lépted 

távolba vitt. 

Lement a nap. Gyúlnak a csillagfények. 

Mért nem vagy itt? 


A kedves közelléte 302 

Rád gondolok, ha nap fényét füröszti 

a tengerár; 

rád gondolok, forrás vizét ha festi 

a holdsugár. 

Téged látlak, ha szél porozza távol 

az utakat; 

297 GAL.I.65 

298 CP.31 

299 DLG.I.20 

300 ROC.141 

301 HSZ.35 

302 STG.II.52 

303 NIK.143 

304 SZ.33 


Dein denk’ ich, wenn im bunten Blätterkranze 

Der Herbst uns grüßt; 

Dein, wenn in seines Schwangewandes Glanze 

Das Jahr sich schließt. 

Am Hainquell, ach! im lichten Erlenschatten 

Winkt mir dein Bild! 

Schnell ist der Wald, es sind die Blumenmatten 

Mit Glanz erfüllt. 



Und selbst an Lethe’s Strom soll unvergessen 

Dein Name blühn! 

[CSÖNDES PAL]: 

Közelség 298 

Rád gondolok, ha déli napsütésben 

A tenger – ég! 

S ha vízzel játszó üveges hold-fényben 

Az éj oly kék. 

Látlak, ha messzi út megporzik kékesen – 

Hirtelenül; 

És vándort remegtető sűrű éjeken – 

Szünetlenül. 

És egyre hallom hangod' is: ha ott lenn 

A hullám zeng: 

Vagy járok hűvös-párás esti réteken, 

Hol nagy a csend. 

Veled vagyok, s ha volnál még oly messze: 

Velem vagy! itt; 

A nap leszállt, szép csillagos az este – 

Mért nem vagy itt?! 


Rád gondolok… 301 

Nähe des Geliebten 


a tengerár; 


a holdsugár. 


az utakat; 

s éjjel ha ing a kis palló a vándor 

lába alatt. 

Téged hallak, ha tompán zúg a hullám 

és partra döng; 

a ligetben ha néma csend borúl rám, 

téged köszönt. 

Lelkünk egymástól bármily messze válva 

összetalál. 

A nap lemegy, csillag gyúl nemsokára. 

Óh, jössz-e már! 




a tengerár; 


a holdsugár. 


az útakat; 

52 


A kedves közelléte. 299 

Eszembe’ vagy, ha tenger tükrén látszik 

A déli fény. 

Eszembe’ vagy, ha hold remegve játszik 

Az ér vizén. 

Veled vagyok, ha porfelhő borít el 

S köd fojt sürűn, 

S ott reszketek veled és lépteiddel 

Keskeny bürün. 

Hallak, midőn a zúgó hab megrekken 

A szirt fokán, 

És hallgatózom, mint súg a berekben 

A halk magány. 

Bármerre szállj, mindég nyomodba járok 

Közel, közel… 

A nap lenyugszik… csillagomra várok. 

Jövel! jövel! 




a tengerár; 


a holdsugár. 


az útakat;

s éjjel, ha ing a kis palló a vándor 

lába alatt. 



a ligetben ha néma csönd borúl rám, 


Lelkünk egymástól bármi messze válva 

összetalál. 


Óh, jösz-e már! 





a tengerár; 


a holdsugár. 


az útakat; 


lába alatt. 



a ligetben ha néma csend borul rám, 



összetalál. 





Rád gondolok, mikor a holdsugár, a 

Tón andalog; 

S ha nap tüzében ég a tenger árja, 

Rád gondolok. 

Téged látlak, ha úton fölkavart por 

Száll – s száll elébb. 

Setét éjben, keskeny bürűn, ha vándor 

Remegve lép. 

Téged hallak, ha patak mellett járván 

A hab zuhog; 

S a mély csöndet lesni a berek árnyán 

Kiballagok. 

Nálad vagyok; légy tőlem bármi távol, 

Közel vagyok! 

A nap leszáll, kelő csillag világol, 

Te ott vagy, – ott! 


(Rád gondolok) 310 

Pa-pam pa-pam /pa-pam pa-pam pa-pem –pem 

pa-pam pö-pöm 

ta-tam ta-tam /ta-tam ta-tam ta-tem-tem 

ta-tam tö-töm 

s éjjel ha ing a kis palló a vándor 

lába alatt. 



a ligetben ha néma csend borúl rám, 



összetalál. 


Óh, jössz-e már?! 





a tengerár; 


a holdsugár. 


az útakat; 


lába alatt. 



a ligetben ha néma csönd borúl rám, 


Lelkünk egymástól bármi messze válva 

összetalál. 





Rád pellek, ha hillinger ribillikumát seprecedeli a rekvelenti bekum, 

rád pellek, ha kír péjét súlja a mik. 

305 SZLV.129 

306 ÖB.I.328 

307 GL.I.100 

308 GDB.32 

309 TV.213-214 

310 TV.173 

311 TV.173 

312 TV.174 

313 TV.175 



Rád gondolok, ha tenger tükörében 

A nap ragyog. 

Rád gondolok, mikor a hold az égen 

Elandalog. 

Téged látlak, ha száll a messzeségben 

Az út pora; 

S ha ösvényén a vándor a vak éjben 

Megy tova. 

Hallom szavad, amikor a dagálynak 

Hulláma zsong; 

Ejhallgatom, amit ligetnek, árnynak 

Mesél a lomb. 

Nálad vagyok, bár fed távol homálya, 

Itt vagy közel; 

A nap leszáll, dereng csillag sugára, 

Jövel, jövel! 



Rád bentilek, ha lőt pevét bekilja 

a kindapén; 

rád bentilek, kapult szomát ha gilja 

a hundabém. 

53 


lába alatt. 



a ligetben ha néma csend borul rám, 




Rád gondolok, ha napfény tükröződik 

a tengeren; 

rád gondolok, ha holdfény színeződik 


összetalál. 


Oh, jössz-e már?! 



Rád gondolok, ha nap sugara lángol 

a tengeren; 

rád gondolok, ha hold fénye világol 

csöpp csermelyen. 

Téged látlak ha kint a messzi úton 

fölszáll a por; 

vagy éjszaka, ha a kis deszkahídon 

vándor botol. 

Téged hallak, ha a hullám robajlón 

magasba vág. 

Néma fák közt utánad hallgatózom 

a csöndön át. 

Veled vagyok, s velem te, bár az élet 

messzire vitt. 

Lemegy a nap, inár csillagfények égnek. 

Mért nem vagy itt?!



Rád gondolok, ha vízről fényjelenség 

tükröz felém; 

rád gondolok, ha természeti szépség 

kerül elém. 



Tengerár-napfényfürösztés rólad-emlék, 

holdsugár-forrásvízfestés rólad-emlék. 



Tengerárban fürösztött nap-gondolatom te, 

forrásvízben festődő hold-emlékezetem te. 

[>29] GOETHE: 

Abschied. 321 

Zu lieblich ists, ein Wort zu brechen, 

Zu schwer die wohlerkannte Pflicht, 

Und leider kann man nichts versprechen 

Was unserm Herzen widerspricht. 

Du übst die alten Zauberlieder, 

Du lockst ihn, der kaum ruhig war, 

Zum Schaukelkahn der süssen Thorheit wieder, 

Erneust, verdoppelst die Gefahr. 

Was suchst du mir dich zu verstecken 

Sey offen, flieh nicht meinen Blick! 

Früh oder spät musst ichs entdecken, 

Und hier hast du dein Wort zurück. 

Was ich gesollt, hab’ ich vollendet; 

Durch mich sey dir von nun an nichts verwehrt, 

Allein verzeih dem Freund der sich nun von dir wendet, 

Und still in sich zurücke kehrt. 


Búcsu. 323 

Oly szép a szószegésnek csábja, 

Míg a hűség zord harcra hív. 

Csak gyönge eskű az, hiába, 

A melynek ellent mond a szív. 

Tudod, szavad’ fülem mily szomjan issza, 

Csábítsz s ujból szédítenél 

A szép botorság sajkájába vissza, 

Hol kettős lenne a veszély. 

Légy nyílt! Ne biztass burkolózva 

Olyannal, mit szived tagad. 

Előbb utóbb úgy is kitetszett volna – 

Im visszaadom szavadat. 

Bocsátalak. Kinyitom a korlátot, 

Bárhova vágyol, ím szabad a tér. 

De ne csudáld, ha elfordúl barátod, 

És szótalan magába visszatér. 


Búcsúzás. 326 

Örömmel szegjük meg szavunkat, 

314 TV.175 

315 TV.177 

316 TV.177 

317 TV.177 

318 TV.178 

319 TV.178 

320 TV.179 

321 MAS.1798,241 

322 GAL.I.70 

323 DGKX.64-65 

324 STG.II.55 

325 GL.102-103 

326 GDB.35 

forrásvizen. 



Rád gondolok, ha a nap sugarát szemembe ragyogtatja 

a tenger, s ha a hold fényét források vize tükrözi. 



Tengerár-napfényfürösztés: emlék-te, 

holdsugár-forrásvízfestés: emlék-te. 



Nap-reszketésű tenger-gondolatban felém sugárzol, 

hold-remegésű forrás-emlékezetben felém ragyogsz. 

GOETHE: 

Lieder – Abschied. 322 

Zu lieblich ist’s, ein Wort zu brechen, 

Zu schwer die wohlerkannte Pflicht, 

Und leider kann man nichts versprechen, 

Was unserm Herzen widerspricht. 

Du übst die alten Zauberlieder, 

Du lockst ihn, der kaum ruhig war, 

Zum Schaukelkahn der süßen Thorheit wieder, 

Erneust, verdoppelst die Gefahr. 

Was suchst du mir dich zu verstecken! 

Sei offen, flieh nicht meinen Blick! 

Früh oder spät mußt’ ich’s entdecken, 

Und hier hast du dein Wort zurück. 

Was ich gesollt, hab’ ich vollendet; 

Durch mich sey dir von nun an nichts verwehrt; 

Allein, verzeih dem Freund, der sich nun von dir wendet, 

Und still in sich zurücke kehrt. 


Búcsú 324 

Varázsa nagy a szószegésnek, 

a kötelesség nagy teher, 

és sajnos, üres az igéret, 

amit a szív nem helyesel. 

Kezded a régit, ujraszítod, 

és őt, alighogy révbe ért, 

édes őrültség csónakába hívod, 

ujítod a kettős veszélyt. 

Mit bujkálsz, menekülsz? Ne reszkess, 

álld nyiltan tekintetemet! 

A perc előbb-utóbb leleplez, 

vidd szavad, eleresztelek. 

Tartozásomnak őre nem vagy; 

nem tiltalak már semmitől, ne félj; 

mégis, bocsáss meg a barátnak, aki elhagy 

és szótlanúl magába tér. 

54 



Tengerár napfény-fürösztése rólad-emlék; 

holdsugár forrásvíz-festése rólad-emlék. 


Búcsu 325 

Oly édes, ah, a szót megszegni, 

S a kötelesség oly nehéz! 

És minek olyat igérgetni, 

Mi szivünknek terhére lész? 

A régi varázsdallal csábitsz – 

S egy még meg sem nyugodt szivet 

Ingó csónak üdv-mámorába kábitsz, 

Veszélyét megkettőzteted!… 

Mit titkolózol most is egyre tőlem? 

Légy nyilt és ne kerüld pillanatom’. 

Előbb utóbb föl kellene födnem – 

S adott szavad’ im vissz’adom. 

Megtettem, a mit tennem kelle, 

Mostantól szivednek szabadja van… 

– De hivednek bocsáss meg, ha elfordúl keble 

S magába vonúl komoran.

Mit tennünk kell, nehéz nekünk, 

Nem köthetjük ahhoz magunkat, 

Mi össze nem hangzik velünk. 

Varázsdalod újult szavára 

Felszáll, ki még alig nyugodt 

Édes bohóság lenge csónakára, 

S a vész újul, sőt még nagyobb. 

Mért rejtőzöl titok-lepelbe? 

Ne is kerüld tekintetem! 

Be kellett látnom a szívedbe, 

Igéreted nem kell nekem. 

Midnen be van végezve, látod, 

Szívem neked már mit se tilt, 

De megbocsásd, ha tőled elfordul barátod 

S magába zárkózik megint. 

[>30] GOETHE: 

Lieder – Meeres Stille. 327 

Tiefe Stille herrscht im Wasser, 

Ohne Regung ruht das Meer, 

Und bekümmert sieht der Schiffer 

Glatte Fläche rings umher. 

Keine Luft von keiner Seite! 

Todesstille fürchterlich! 

In der ungeheuern Weite 

Reget keine Welle sich. 


Szélcsönd 330 

Mély csönd ül a vizek fölött, 

Mozdulatlan ím az ár, 

Döbbent szemű hajós elé 

Szélesül a láthatár. 

Semmi szellő – dermedt légben. 

Csönd; halotti, végtelen! 

Mérhetetlen messzeségben 

Holt a víz a tengeren. 



Néma csöndben áll a tenger, 

fodra, ránca mind megállt, 

s a hajós szorongva nézi 

a tükörsík láthatárt. 

Semmi nyoma semmi szélnek! 

Csönd, halálos rémület! 

Az iszonyu messzeséget 

egy hullám se töri meg. 

[>31] GOETHE: 

Glückliche Fahrt 337 

Die Nebel zerreißen, 

Der Himmel ist helle 

Und Aeolus löset 

GOETHE: 

Meeres Stille 328 

Tiefe Stille herrscht im Wasser, 

ohne Regung ruht das Meer, 

und bekümmert sieht der Schiffer 

glatte Fläche rings umher. 

Keine Luft von keiner Seite! 

Todesstille fürchterlich! 

In der ungeheuren Weite 

reget keine Welle sich. 


Szélcsend. 331 

Néma csönd a tenger színén, 

Békeség fönt és alant, 

És a hajós szorúlt szívvel 

Tükröt lát, határtalant. 

Nem fú szellet, nincs lehellet, 

Rémes, temetői csend, 

Egy habocska sem zavarja 

Az egyforma végtelent. 


Szélcsend a tengeren 334 

Meeres Stille 

Néma csöndben áll a tenger, 

fodra, ránca mind megállt, 


a tükörsík láthatárt. 

Semmi nyoma semmi szélnek! 

Csönd, halálos rémület! 

Az iszonyu messzeséget 

egy hullám se töri meg. 

GOETHE: 

Glückliche Fahrt 338 

Die Nebel zerreißen, 

der Himmel ist helle, 

und Äolus löset 

327 

GAL.I.73 

328 

E.206 

329 

BI.137 

330 

CP.41 

331 

DLG.I.24 

332 

Sz.L. kézírásával a »22« jelű lapon; áthúzva. 

333 

STG.II.53 

334 

ÖB.I.93-94; SzLV.158 

335 

GL.I.104 

336 

GDB.37 

337 

GAL.I.73 

338 

E.II.206 

339 

CP.41 

340 

DGK.68 


Szerencsés utazás 339 

A ködök elmállnak, 

Az ég mosolyog már. 

Eólusz föloldja 



Csönd a mélyben, áll a tenger, 

xxx , fodra mind megállt 


a tükörsik láthatárt. 

Semmi jele semmi szélnek. 

Halálos csönd, rémület! 

Az iszonyú messziséget 

Egy hullám se töri meg. 

== 

Goethe 

55 

Nem fodrozza semmi hab. 


Szélcsönd. 335 

A tengeren néma csend ül, 

Sik tükörként áll a viz. 

S mig egy habfodor se’ lendűl: 

A hajós szét aggva néz. 

Semmi szellő sincs sehonnan, 

Mély halál-csönd ünnepel, 

S mérhetetlen távolokban 

Még csak egy kis hab se kel… 

[BACHER-BODROGH PÁL]: 

Halott tenger 329 

Mozdulatlan, néma tenger 

Esti fényben tündököl. 

A hajós remegve nézi, 

Vészthozó e víztükör. 

Nincsen szellő, nincs fuvallat, 

Síri csend, mely szerteszáll; 


Mozdulatlan, néma ár. 


Jó szél. 340 

A ködlepel oszlik, 

Kitetszik a kék menny, 

A szél fú! Előre! 


Csendes tenger. 336 

Mély a tenger némasága, 

Vize lomhán elterül, 

Hajós nép aggódva látja: 

Sima sík köröskörül. 

Semmi rezdülés a légben! 

Halál csendje! Borzalom! 


Mozdulatlan nyugalom.

Das ängstliche Band. das ängstliche Band. 

Es säuseln die Winde, 

Es rührt sich der Schiffer. 

Geschwinde! Geschwinde! 

Es theilt sich die Welle, 

Es naht sich die Ferne; 

Schon seh’ ich das Land! 


Szerencsés utazás 341 

Glückliche Fahrt 

Ködök szakadoznak, 

az ég kisimul, lám, 

és Aiolosz oldja, 

mi visszafogott. 

Szél suttog a légben, 

mozdul a hajós már. 

Csak rajta! Serényen! 

Szétválik a hullám, 

közel jön a távol; 

ránk part mosolyog!. 

Es säuseln die Winde, 

es rührt sich der Schiffer. 

Geschwinde! Geschwinde! 

Es teilt sich die Welle, 

es naht sich die Ferne – 

schon seh ich das Land! 


Szerencsés út 342 

A ködök oszolnak, 

az ég ragyog újra, 

Eólusz elűzi 

a nyűgöt, a bajt. 

Friss szél kap erőre, 

feszűl a vitorla. 

Előre! Előre! 

Röpít a víz útja, 

közel fut a messze 

s amott jön a part! 


[Mir schlug das Herz; geschwind zu 

Pferde…] 345 

Mir schlug das Herz; geschwind zu Pferde, 

Und fort, wild, wie ein Held zur Schlacht! 

Der Abend wiegte schon die Erde, 

Und an den Bergen hieng die Nacht; 

Schon stund im Nebelkleid die Eiche, 

Ein aufgethürmter Riese, da, 

Wo Finsterniß aus dem Gesträuche 

Mit hundert schwarzen Augen sah. 

Der Mond von seinem Wolkenhügel, 

Schien kläglich aus dem Duft hervor; 

Die Winde schwangen leise Flügel, 

Umsausten schauerlich mein Ohr; 

Die Nacht schuf tausend Ungeheuer – 

Doch tausendfacher war mein Muth; 

Mein Geist war ein verzehrend Feuer, 

Mein ganzes Herz zerfloß in Gluth. 

Ich sah dich, und die milde Freude 

Floß aus dem süßen Blick auf mich. 

Ganz war mein Herz an deiner Seite, 

Und ieder Athemzug für dich. 

Ein rosenfarbes Frühlings Wetter 

Lag auf dem lieblichen Gesicht, 

Und Zärtlichkeit für mich, ihr Götter! 

Ich hoft’ es, ich verdient’ es nicht. 

Der Abschied, wie bedrängt, wie trübe! 

Aus deinen Blicken sprach dein Herz. 

In deinen Küßen, welche Liebe, 

O welche Wonne, welcher Schmerz! 

Du giengst, ich stund, und sah zur Erden, 

Und sah dir nach mit naßem Blick; 

Und doch, welch Glück! geliebt zu werden, 

Und lieben, Götter, welch ein Glück! 

[>32] GOETHE: 

Willkommen und Abschied. 348 

Es schlug mein Herz; geschwind zu Pferde! 

Es war gethan fast eh’ gedacht; 

Der Abend wiegte schon die Erde 

Und an den Bergen hing die Nacht: 

Schon stand im Nebelkleid die Eiche 

Ein aufgethürmter Riese da, 

341 

GVM.51 

342 

STG.II.54 

343 

GL.I.104 

344 

GDB.37 

345 

DLB.73 

346 

E.161-162 

347 

CP.29-30 

348 

GAL.I.75-76 (Taschenbuch-Ausgabe) 

349 

DLG.I.25 

350 

RMM.173-174 

A rab-szeleket, – 

Im zúgnak, im szállnak! 

„Födélre legények!” – 

„Feszítsd meg a kart!” 

Hogy harsog a zord ár! 

A távolság sorvad, – 

S fölvillan a part. 


Szerencsés utazás. 343 

Köd fölszakadoz már, 

Az ég kiderűl, 

S feloldja Eólusz 

Nyűgző kötelét. 

Suttognak a szellők, 

Hajós, evezőre! 

Előre, előre! 

Megnyílik a hullám, 

Közelget a távol, 

Ott már a sziget! 

GOETHE: 

Willkommen und Abschied 346 

56 

Már semmi se tart. 

Feszűl a vitorla, 

Sürg, forg a legénység, 

Utat nyit a hullám, 

Közelget a távol, 

Im, ott van a part! 


Szerencsés útazás. 344 

Szétfoszlik a köd már, 

Világos az égbolt, 

Szélistene oldoz 

Fojtó kötelet. 

A szél zizeg immár, 

Talpon van a matróz. 

Hej, rajta, előre! 

Nézd! Válik a hullám! 

Közelget a távol; 

Nézd! Part van amott! 

Mir schlug das Herz; geschwind zu Pferde, 

Und fort, wild, wie ein Held zur Schlacht! 

Der Abend wiegte schon die Erde, 

Und an den Bergen hing die Nacht; 

Schon stund im Nebelkleid die Eiche, 

Ein aufgetürmter Riese, da, 

Wo Finsternis aus dem Gesträuche 


Der Mond von seinem Wolkenhügel, 

Schien kläglich aus dem Duft hervor; 


Umsausten schauerlich mein Ohr; 

Die Nacht schuf tausend Ungeheuer – 

Doch tausendfacher war mein Mut; 

Mein Geist war ein verzehrend Feuer, 

Mein ganzes Herz zerfloß in Glut. 

Ich sah dich, und die milde Freude 

Floß aus dem süßen Blick auf mich. 

Ganz war mein Herz an deiner Seite, 

Und jeder Athemzug für dich. 

Ein rosenfarbes Frühlingswetter 

Lag auf dem lieblichen Gesicht, 

Und Zärtlichkeit für mich, ihr Götter! 

Ich hoft’ es, ich verdient’ es nicht. 

Der Abschied, wie bedrängt, wie trübe! 

Aus deinen Blicken sprach dein Herz. 

In deinen Küssen, welche Liebe, 

O welche Wonne, welcher Schmerz! 

Du gingst. Ich stund und sah zur Erden 

und sah Dir nach mit nassem Blick – 

und doch, welch Glück geliebt zu werden! 



Éjjeli látogatás. 349 

Dobbant szivem,- hamar nyeregbe! 

Szándék s tett egymást követé, 

A földet már az est rengette 

S az ormokon csüggött az éj. 

Tölgy, bükk a ködös leplen által 

Ágát mint órjás tárja szét, 

[CSÖNDES PÁL]: 

Viszontlátás és búcsú 347 

Szívem megdobbant: lóra gyorsan! 

Föl vígan! mint csatába hős! – 

Már ring a föld hűs nyugalomban 

És fönt a hegy már éj-felhős. 

A tölgy is ködruhába vontan, 

Mint órjás, szörnyün tornyosul. 

Sötétség bújkál a bokrokban 

Vésztjósló szemmel, gonoszul. 

A hold egy árva felhő-dombon 

Álmosan szürcsöl jószagot 

És könnyű-szárnyú szél dorombol 

Fülembe éj-írtózatot. 

Ezernyi rém riaszt az éjben, 

De ím derűm még százszoros; 

A lelkem ég emésztő kéjben 

És szívem tüze föllobog. 

Megláttalak s tekintetedből 

Lágy öröm szállt rám édesen; 

Tied ó éltem mindenestől 

Tied minden lélegzetem: 

Vidám tavasz-nap fénye játszik 

Friss rózsa-arcod reggelén 

És dús szerelmed rámsugárzik; – 

Ilyen gyönyört hihettem én? 

De íme int a búcsú-óra! 

Szemedben lelked reszket ím 

És egyik csók cseng másik csókra; 

Mi gyönyör ez s egyben mi kín! 

Elmégy most tőlem messzi-messzi 

Szememből ömlik könyfolyó. – 

S mégis mi’ boldogság szeretve lenni 

S szeretni, istenek, mi’ jó ! 

[DÖMÖTÖR JÁNOS]: 

Isten hozott, isten veled! 350 

Szívem dobogta: „Lóra mindjárt!” 

S míg gondolom, már kész a tett. 

A föld az est karjába ring már, 

Éj árnya leng a bérc felett. 

A tölgy már ködruhában álla, 

Mint óriási éji rém,

Wo Finsterniß aus dem Gesträuche 


Der Mond von einem Wolkenhügel 

Sah kläglich aus dem Duft hervor, 


Umsaus’ten schauerlich mein Ohr; 

Die Nacht schuf tausend Ungeheuer; 

Doch frisch und fröhlich war mein Muth; 

In meinen Adern welches Feuer! 

In meinem Herzen welche Glut! 

Dich sah ich, und die milde Freude 

Floß von dem süßen Blick auf mich; 

Ganz war mein Herz an deiner Seite 

Und jeder Athemzug für dich. 

Ein rosenfarbnes Frühlingswetter 

Umgab das liebliche Gesicht, 

Und Zärtlichkeit für mich – Ihr Götter! 

Ich hofft’ es, ich verdient’ es nicht! 

Doch ach schon mit der Morgensonne 

Verengt der Abschied mir das Herz: 

In deinen Küssen, welche Wonne! 

In deinem Auge, welcher Schmerz! 

Ich ging, du standst und sahst zur Erden, 

Und sahst mir nach mit nassem Blick: 

Und doch, welch Glück geliebt zu werden! 


[SOMLYÓ GYÖRGY]: 

Találkozás és búcsú 351 

Szívem dobolt: gyorsan nyeregbe! 

És tervvel tett egyszerre kél. 

Az est a földet ölbe vette, 

s ormokon csüggött már az éj. 

Ott állt a tölgy köd-köntösében, 

mint egy órjás, ki égre kelt, 

s a sötétség bokrok tövében 

száz fekete szemmel figyelt. 

Siránkozón egy sűrű felleg 

dombjáról leskedett a hold, 

a szelek sírva szárnyra keltek, 

zord szóval egy-egy rámhajolt. 

Az éj ezernyi szörnyet űzött, 

de vígan szálltam én: ne bánd! 

Ereimben micsoda tűzek! 

A szívemben micsoda láng! 

Megláttalak, s rám égve pezsdült 

báj szállt szemedből szeliden. 

Szívem tiéd volt mindenestül, 

tiéd minden lehelletem. 

Az új tavaszi nap derűs-szép 

orcáján rózsás színt kevert: 

s ó mi várt rám, mi gyönyörűség! 

remélt, de meg nem érdemelt. 

De jaj, a hajnal hamar itt van, 

s szívem búcsútól lett nehéz. 

Ó, mily tüzes kéj csókjaidban, 

s szemedben milyen szenvedés! 

Elmentem – s nem tudom feledni: 

utánam jött könnyes szemed. 

S mégis, míly üdv szeretve lenni! 

S szeretni, míly üdv, istenek! 


Üdvözlet |Viszontlátás| és búcsú 

(Goethe) 353 

Szivem dobbant: |hamar| nyeregbe gyorsan! 

A vágyat |vágyamat| előz a tett. 

xx xx Pihent a föld már, s esteledve, 

ss * éjberejtőztek függönyözte a hegyet; 

351 UI.43.I.605 

352 SGK.171-172 

353 Ms 4657/173.I-II. (kézírás) 

* sic! 

S ezer láthatlan szemvilággal 

Les a pagonyból a sötét. 

A hold siralmas képpel nézett 

Ki párás föllegek közül, 

A szellő metszőn fütyörészett, 

Borzadt a szem, borzadt a fül. 

Felém vigyorg száz éji árnyék, 

De kedvem víg és vágyam űz, 

Oh, kebelemben milyen láng ég 

És ereimben mennyi tűz! 

Mert téged láttalak s felém folyt 

Messzünnen hő tekinteted, 

Szivem oly teljesen tiéd volt, 

Tied volt minden lehelet. 

Az édes arcot láttam, melyre 

Tavasz-idő rózsája húll, 

S hogy hajlasz még ma szerelemre 

reméltem, bár méltatlanúl. 

De – gyors az éj, a hajnal itt van, 

S ismét a válás átka nyom… 

Oh mennyi gyönyör csókjaidban, 

Szemedben mennyi fájdalom! 

Még láttalak utánam vetni 

Könnyes búcsú-tekinteted… 

Oh ég, mily öröm szerettetni! 

Hát még szeretni, Istenek! 


Találkozás és búcsú 352 

Willkommen und Abschied 

Szivem dobolt: gyorsan nyeregbe! 

És tervvel tett egyszerre kél. 

Az est a földet ölbe vette 

s ormokról csüggött már az éj. 

Ott állt a tölgy köd-köntösében, 

mint egy órjás, ki égre kelt, 

s a sötétség, bokrok tövében, 

száz fekete szemmel figyelt. 

Siránkozón egy sűrü felleg 

dombjáról leskedett a hold, 

a szelek sírva szárnyra keltek, 

zord szóval egy-egy rámhajolt. 

Az éj ezernyi szörnyet űzött, 

de vígan szálltam én: ne bánd! 

Ereimben micsoda tűzek! 

A szívemben micsoda láng! 

Megláttalak, s rám égve pezsdült 

báj szállt szemedből szeliden: 

szivem tiéd volt mindenestül, 

tiéd minden lehelletem. 

Az áprilisi nap derűs szép 

orcáján rózsás színt kevert, 

s mi várt ott rám, mily gyönyörűség, 

remélt, de meg nem érdemelt! 

De jaj, a hajnal hamar itt van, 

s szivem búcsútól lett nehéz: 

ó, mily tüzes vágy csókjaidban! 

s szemedben milyen szenvedés! 

Elmentem; s nem tudom feledni, 

utánam jött könnyes szemed: 

s mégis, mily üdv szeretve lenni! 

s szeretni, mily üdv, istenek! 

57 

Hol a csalitból éj homálya 

Száz barna szemmel néz felém. 

A hold az est ködfátyolán át 

Felhők alól búsan rezeg; 

A szél lágyan lendítve szárnyát 

Fülembe dermesztőn·zizeg. 

Az éj ezer rémet teremte; 

De kedvem élénk, nincs, mi bánt, 

Óh, mennyi tűz forrong erembe 

És óh, szívembe mennyi láng! 

Megláttalak, s szelíd öröm volt 

Édes szemedből képemen, 

Szívem verése szíveden szólt, 

S tied minden lélegzetem. 

A szép tavasz rózsás mezében 

Kedves kis arcod lánggal ég, 

S e gyöngédség – egek! –: reméltem, 

De méltó rája nem valék. 

De haj, a hajnalóra itt van, 

S e szíven válás kínja nyom, 

Óh, mennyi kéj a csókjaidban, 


Megyek, s te állsz szemed lesütve, 

Rám nézsz, s szemedben könny remeg … 

Óh, szerettetni üdvek üdve! 

S szeretni mily üdv, óh, egek!

ködruhában toronyosuló, 

x |mint| föltornyozott óriás állt 

xxx a ködruhás tölgy, ott, ahol |a tölgy| a ködruhás kiráxáj, 

|leskelt a| s száz |fekete| szemével |villogva| strázsált 

a csalitban a a bozót a az erdőszéléről|en|a homály. |a táj bokraiból.| 

leskelt száz fekete szeme 

a bokorból ezer szemével 

leskelt a sötétség felém. 

és a bozótból a sötétség 

száz száz fekete szeme figyelt. 

Felhőpárnán|dombról| láttam a holdat |nézett|, a hold, csak 

/ nézett / xxx / |sanditva, a| párái mögül, 

a szelek szárnyai lengett lobogtaxk 

sikongxxtak a fülem körül, 

Az éj Ezer szörnyet teremtett, szörny lett s xxx 

de kedvem friss volt és vídám: 

óh milyen |milyen lángja|oh, milyen tüze| láng az ereimben! |gyúlt szivemnek! 

óh a szivemben |és ereimben| mennyi xxxx láng! 

ereimben micsoda láng! 

Téged láttalak|És meg| És megláttalak | téged|, s az édes tekintet |és körül |felém| folyt 

|tekinteted| szelíd |édes| tüze: 

Szívem teljesen a egészen a tiéd volt 

s ajkam mínden lehel|l|ete. 

Rózsaszín tavasz, |A drága arcxx közé| tavasz, |tavasz vad rózsa|rózsa,| illat 

és rózsaragyogása és rózsa s az egész tavasz oda|össze|gyűlt, 

és csók |s xx csók| xxx várt – istenek! – xxxamit csak 

s istenek, – ami szerelem várt 

reméltem, |reméltem,| É érdemtelenül |méltatlanúl!| 

De ah!, a nap kél, máris itt van a 

a búcsú a xxx könnyes hajnalon: 

Milyen gyönyör a csókjaidban! 

szemedben milyen fájdalom! 

Mentem; s láttam, hogy integetsz, x hogy 

szemedböl a könny hogy ömöl; 

x mégis, mily gyönyör, hogy szeretsz, s hogy 

s szeretlek, nagy Ég, míly gyönyör! 

= Sz.L. 

IX 29 



Szivem dobbant: gyorsan nyeregbe! 

Szinte vágyat előz a tett. 

A föld már ringott, esteledve, 

s éj függönyözte a hegyet; 

mint föltornyosult óriás, állt 

a tölgy, a ködruhás király, 

s száz fekete szemével strázsált 

az erdőszélen a homály. 

Felhődombról nézett a hold, csak 

sanditva, párái mögűl, 

puhaszárnyú szelek lobogtak, 

sikongtak a fülem körűl; 

az éj ezer szörnyet teremtett, 

de szivem friss volt és vidám: 

milyen tüze gyulladt szivemnek! 


És láttalak, és már felém folyt 

tekinteted édes tüze: 

szivem egészen a tiéd volt 

s ajkam minden lehellete. 

A drága arcra rózsa, illat 

s az egész tavasz odagyűlt, 

és csók várt – istenek! – amit csak 

reméltem, érdemtelenül! 

De ah, a nap kél, máris itt a 

búcsú a fájó hajnalon: 

mennyi mámor a csókjaidban! 

szemedben mennyi fájdalom! 

Mentem; láttam, hogy integetsz, hogy 

szemedből a könny hogy ömöl: 

354 SzLV.163-164 

355 ÖB48.62; ÖB.II.134-135 

356 GL.I.105-106 



Willkommen und Abschied 

Szivem dobbant: gyorsan nyeregbe! 

Szinte vágyat előz a tett. 

A föld már ringott, esteledve, 

s éj függönyözte a hegyet; 

mint föltornyosult óriás, állt 

a tölgy, a ködruhás király, 

s száz fekete szemével strázsált 

az erdőszélen a homály. 

Felhődombról nézett a hold, csak 

sanditva, párái mögűl, 

puhaszárnyú szelek lobogtak, 

sikongtak a fülem körűl; 

az éj ezer szörnyet teremtett, 

de kedvem friss volt és vidám: 

milyen tüze gyulladt szivemnek! 


És láttalak, és már felém folyt 

tekinteted édes tüze: 

szivem egészen a tiéd volt 

s ajkam minden lehellete. 

A drága arcra rózsa, illat 

s az egész tavasz odagyűlt, 

és csók várt – istenek! – amit csak 

reméltem, érdemtelenűl! 

De ah, a nap kél, máris itt a 

búcsú a fájó hajnalon: 

milyen mámor a csókjaidban! 

szemedben milyen fájdalom! 

Mentem; láttam, hogy integetsz, hogy 

szemedből a könny hogy ömöl: 

58 


Üdvözlet és búcsu. 356 

Úgy vert szivem: csak lóra mingyár’! 

S gondolni – tenni – egy nekem. 

A földet est ringatja immár, 

Ott függ az éj a bérczeken. 

A tölgyet köd-lepel födé el, 

Ugy á1la ott mint rém-szobor, 

Hol a sötétség száz szemével 

Meredt reám minden bokor. 

A hold, a tornyos fellegekben, 

Siralmasan tekinte szét, 

A szellők szárnya halkan lebben, 

Susogva rémletes neszét. 

Ezer szörnyet teremt az éjjel, 

De kedvem ifju és vidor; 

Erembe mily tűz ömle széjjel! 

Szivembe’ mily kedv árja forr! 

Látlak; nyájas tekintetedből 

Szelíd öröm fakad nekem; 

Melletted voltam mindenestől, 

Tied minden lélekzetem. 

Rózsás tavasz-fény rajzolódék 

S ömlék el édes arczodon, 

S mi gyöngédség! – reméltem, oh ég, 

De meg nem érdemlém, tudom! 

De hajh, a hajnal támadtára, 

Mi kin! – bucsút kell mondanom! 

Csókodban, oh, mily gyönyör árja, 


Mentem! – s utánam nézve, mennyi 

Köny s kin pillantatodba’ még!

mégis, mily gyönyör, hogy szeretsz! s hogy 

szeretlek, nagy Ég, mily gyönyör! 


Találkozás és búcsúzás. 357 

Dobbant szívem: hej, rajta lóra! 

S a gondolat gyors tettre vált. 

Álomra hítt az esti óra, 

Éj fedte már a bérci tájt. 

S ott állt a tölgy, rajt ködruhája, 

Toronymagas, szörnyű alak, 

Hol az éj százszemű homálya 

Meredt rám a cserjék alatt. 

Felhődombról a hold borongva 

Nézett le a ködburkon át, 

A szél halk szárnya zengve-bongva 

Zúgatta borzalmas dalát. 

Az éj keltett ezernyi rémet, 

De víg volt kedvem s szárnyaló. 

A vérem milyen hévvel éget! 

Szívem tüze mily lángoló! 

Megláttalak, szelíd örömben 

Sugárzott rám tekinteted. 

Egészen úr lettél fölöttem, 

S minden lélekzésem tied. 

Arcod tavasz rózsás tüzében 

Tükrözteté szerelmedetz. 

Reméltem. Istenek az égben! 

Rá nem szereztem érdemet. 

Mihelyt kigyult a napsugára, 

A válás búja lelkemen: 

Csókodban mily gyönyörnek árja! 

Szemedben, jaj, mi gyötrelem! 

Mentem, maradtál, bús szemednek 

Könnyes tekintete követ. 

S mégis, mi boldog, kit szeretnek! 

S mi boldog az, aki szeret! 


Auf dem See 

Frühere Fassung 359 

Ich saug’ an meiner Nabelschnur 

Nun Nahrung aus der Welt. 

Und herrlich rings ist die Natur, 

Die mich am Busen hält. 

Die Welle wieget unsern Kahn 

Im Rudertackt hinauf, 

Und Berge Wolcken angetan 

Entgegnen unserm Lauf. 

Aug mein Aug, was sinckst du nieder? 

Goldne Träume, kommt ihr wieder? 

Weg, du Traum, so Gold du bist, 

Hier auch Lieb und Leben ist. 

Auf der Welle blinken 

Tausend schwebende Sterne, 

Liebe Nebel trinken 

Rings die türmende Ferne, 

Morgenwind umflügelt 

Die beschattete Bucht, 

Und im See bespiegelt 

Sich die reifende Frucht. 

357 GDB.38-39 

358 VN.44-45 

359 GSW.I.56-57 

360 GSW.IV.984 

mégis, mily gyönyör, hogy szeretsz! s hogy 

szeretlek, nagy Ég, mily gyönyör! 


Találkozás és búcsú. 358 

Dobbant szivem; hej lóra, lóra! 

Még sejtve s már is megtevém, 

Karjába vett az alkonyóra, 

S csüggött az éj a bérc hegyén. 

A tölgy ködös ruhába’ zordul, 

Égig magasló óriás, 

S ezer szemével a bokorbul 

Merő setétség rám vigyáz. 

A felleges, borús határba’ 

Búsan hunyorgatott a hold, 

Az esti szél gyorsröptű szárnya 

Ködös rémek danája volt. 

Száz szörnyet alkotott az éjjel, 

De kedvem friss volt és derűs – 

Ó nem birok már ennyi kéjjel! 

Erembe’ láng, szívembe’ tűz! 

Megláttalak, a boldogságod 

Rámhullt szemedbül szeliden, 

Szemem csak téged, téged látott, 

Tiéd volt ajkam és szívem. 

Bimbós tavasznak rózsapirja 

Nevetgélt arcod szép egén – 

Ó ennyi jóságot ki bírna! 

Ó istenem, hogy mind enyém! 

De ah, mihelyt derült az égbolt, 

Fájt, fájt a búcsú angyalom. 

Csókodban mennyi tiszta kéj volt! 


Mentem, maradtál szemlesütve, 

S bár sirt utánam bús szemed: 

Szeretve lenni üdvök üdve! 

S gyönyör szeretni, istenek! 

GOETHE: 

Tagebuch – (Auf dem See) 360 

Ohne Wein kan’s uns auf Erden 

Nimmer wie dreyhundert werden 

Ohne Wein u. ohne Weiber 

Wohl der Teufel unsre Leiber. 

[Wozu sind wohl Apollos] Affen 

[Als wie zu bouts rimés] geschaffen 

[Sie halten oft gleich einer] Laus 

[In Clios Haar und Pomade] Schmaus. 

Ich saug an meiner Nabelschnur 

Nun Nahrung aus der Welt. 

Und herrlich rings ist die Natur 

Die mich am Busen hält. 


Im Rudertackt hinauf 

Und Berge Wolcken angethan 

Entgegnen unserm Lauf. 

Aug mein Aug was sinckst du nieder 

Goldne Träume kommt ihr wieder 

Weg du Traum so Gold du bist 

Hier auch Lieb und Leben ist. 

Auf der Welle blincken 

Tausend schwebende Sterne 

Liebe Nebel trincken 

Rings die türmende Ferne 


Die beschattete Bucht 


Sich die reifende Frucht 

[>33] GOETHE: GOETHE: 

59 

S mégis – mily üdv: szeretve lenni, 

Szeretni mily üdv, oh nagy ég!

Lieder – Auf dem See. 361 Auf dem See 362 

Und frische Nahrung, neues Blut 

Saug’ ich aus freier Welt; 

Wie ist Natur so hold und gut, 

Die mich am Busen hält! 


Im Rudertakt hinauf, 

Und Berge, wolkig himmelan, 

Begegnen unserm Lauf. 

Aug’, mein Aug’, was sinkst du nieder? 


Weg, du Traum, so Gold du bist; 

Hier auch Lieb’ und Leben ist. 


Tausend schwebende Sterne, 

Weiche Nebel trinken 

Rings die thürmende Ferne, 


Die beschattete Bucht 


Sich die reifende Frucht. 


A zürichi tavon 363 

Friss étek, új vér a szabad 

természet énnekem: 

megszívom vele magamat 

s ő ringat édesen. 

Evező lüktet, hab suhog, 

visz a víz fölfelé, 

és hegyek, égig havasok, 

futnak utunk elé. 

Szem, szemem, mi bánt ma téged? 

Arany álmok, visszatértek? 

Hess! ragyogtok! de nekem 

szebb az élő szerelem! 

Csillag ezre gyullad 

és libeg a habokon már; 

puha ködbe fullad 

körben a tornyosuló táj; 

reggel üde szárnya 

járja az árnyas öbölt, 

s érik-e, nézi magát a 

tóban a parti gyümölcs. 


A tón. 366 

S új tápot, új vért szívok én 

A nagy, szabad világból. 

Természet ringat lágy ölén, 

Mosolya rám világol. 

Hullám ringatja csolnakom, 

Az evező-ütembe – 

S hegyek, felhőkkel ormukon, 

Szaladnak vélem szembe! 

Szem, szemem, mit állsz lehúnyva? 

Arany álmok, visszajőtök újra? 

Légy arany bár, álom, el tevéled, 

Szerelem van itt is, itt is élet! 

Sugára ezer csillagnak 

Reszket a hab-tükörön; 

Lágy ködből ki-kivillannak 

Az ormok körös-körön; 

Hajnal-szelek körűlveszik 

Az árnyfedett öbölt, 

S a tó vizében tükrözik 

361 

GAL.I.86 

362 

E.174 

363 

PN.1932.III.20.,33 (Ms 4666/171) 

364 

STG.I.54 

365 

ÖB.I.46-47 

366 

GL.I.111 

367 

GDB.43-44 

Und frische Nahrung, neues Blut 

saug ich aus freier Welt. 

Wie ist Natur so hold und gut, 

die mich am Busen hält! 


im Rudertakt hinauf, 

und Berge, wolkig himmelan, 

begegnen unserm Lauf. 

Aug, mein Aug, was sinkst du nieder? 


Weg, du Traum, so gold du bist: 

hier auch Lieb und Leben ist. 


tausend schwebende Sterne, 

Weiche Nebel trinken 

rings die türmende Ferne. 


die beschattete Bucht, 

und im See bespiegelt 

sich die reifende Frucht. 


A tavon 364 








jönnek utunk elé. 

Szem, szemem, mi bánt ma téged? 

Arany álmok, visszatértek? 

Hess! ragyogtok! de nekem 

szebb az élő szerelem! 

Csillagok ezre gyullad 





járja az árnyas öbölt, 

s érik-e, nézi magát a 

tóban a parti gyümölcs. 


A tavon. 367 

És új erőt, vért önt belém 

A szép, szabad világ: 

S ez a természet lágy ölén 

Szívembe ömlik át! 

Hullám s evező taktusa 

Ringatja csónakunk, 

Magas hegyek felhős csúcsa 

Mellett elsurranunk. 

Szemem’, szemem’ mért is zárom, 

Újra itt vagy aranyálom? 

Álom tünj el! Szerelem 

S élet ez is körülem. 

Reng a habtükörben 

Fényes csillagok ezre, 

Ködbe merül körben, 

Tornyosdva a messze. 

Tónak árnyas öblén 

Reggel a viznek tükrén 

Gabona képe reng. 

60 


A tavon 365 

Auf dem See 








jönnek utunk elé. 

Szemek, szemem, visszahulltok? 

Arany álmok, újra gyúltok? 

Hess, álom! Légy bár arany: 

itt is jól érzem magam! 

Csillagok ezre gyullad 





járja az árnyas öbölt; 

s érik-e? nézi magát a 

tóban a parti gyümölcs.

Arany kalászszal a föld. 

[>34] GOETHE: 

Lieder – Frühzeitiger 

Frühling. 368 

Tage der Wonne 

Kommt ihr so bald? 

Schenkt mir die Sonne, 

Hügel und Wald? 

Reichlicher fließen 

Bächlein zumal. 

Sind es die Wiesen 

Ist es das Thal? 

Blauliche Frische! 

Himmel und Höh! 

Goldene Fische 

Wimmeln im See. 

Buntes Gefieder 

Rauschet im Hain; 

Himmlische Lieder 

Schallen darein. 

Unter des Grünen 

Blühender Kraft, 

Naschen die Bienen 

Summend am Saft. 

Leise Bewegung 

Bebt in der Luft, 

Reizende Regung, 

Schläfernder Duft. 

Mächtiger rühret 

Bald sich ein Hauch, 

Doch er verlieret 

Gleich sich im Strauch. 

Aber zum Busen 

Kehrt er zurück. 

Helfet, ihr Musen, 

Tragen das Glück! 

Saget, seit gestern 

Wie mir geschah? 

Liebliche Schwestern, 

Liebchen ist da! 


Korai kikelet 372 

Kikelet, itt vagy? 

Ilyen korán? 

Ujra vidíthat 

fény, sürü árny? 

Völgy, liget? Óh, hogy 

csörg a patak! 

Ezek a dombok? 

Ez az a pad? 

Ég tüze! friss kék! 

Bérc, ragyogó! 

Hal nyüzsög ismét: 

arany a tó. 

368 GAL.I.90-91 

369 E.202-203 

370 DLG.I.30-31 

371 Ms 4657/163 (kézírás) 

372 SzLV.145 

373 ÖB48.24; ÖB.II.44-46 

374 GL.I.113-114 

375 GDB.46-47 

GOETHE: 

Frühzeitiger Frühling 369 

Tage der Wonne, 

kommt ihr so bald? 

Schenkt mir die Sonne 

Hügel und Wald? 

Reichlicher fließen 

Bächlein zumal. 

Sind es die Wiesen? 

Ist es das Tal? 

Blauliche Frische! 

Himmel und Höh! 

Goldene Fische 

wimmeln im See. 

Buntes Gefieder 

rauschet im Hain; 

himmlische Lieder 

schallen darein. 

Unter des Grünen 

blühender Kraft 

naschen die Bienen 

summend am Saft. 

Leise Bewegung 

bebt in der Luft. 

reizende Regung, 

schläfernder Duft. 

Mächtiger rühret 

bald sich ein Hauch, 

doch er verlieret 

gleich sich im Strauch. 

Aber zum Busen 

kehrt er zurück – 

helfet, ihr Musen, 

tragen das Glück! 

Saget, seit gestern 

wie mir geschah, 

liebliche Schwestern – 

Liebchen ist da! 


Korai kikelet 373 

Frühzeitiger Frühling 


Ilyen korán? 






Ez az a pad? 




arany a tó. 


Kora tavasz. 370 

Oh gyönyör, napjai, 

Nincs-e korán, 

Rügyet fakasztani 

Bokron és fán? 

Telnek a friss erek, 

Duzzad a báj. 

Reád sem ismerek, 

Tegnapi táj! 

Kéklik a magasból 

Ég, bájoló 

Aranyos halaktól 

Hemzseg a tó. 

Tarkáló szép sereg 

Szárnya suhog – 

Mennyei énekek, 

Földi dalok! 

Új termő kedv ered 

Mind fölfelé, 

S szíva dús nedveket 

Zümmög a méh. 

Halkan buzog, dagad 

A levegő, 

Enyhítő mozdulat, 

Szenderitő. 

Éles szellőcske sem 

Késik soká, 

De elbú hirtelen 

Bokor alá. 

Majd megtér, hűteni 

Hó kebelem… 

Tegnapról mára mi 

Történt velem? 

Rózsák, köny-nedvesen 

Már sejtitek? 

Megjött a kedvesem, 

Testvéretek! 


Kora tavasz. 374 

Szép napok, ily kora 

Jőtök-e meg? 

Fénylik a nap már? 

Zöld a berek? 

Kis patak vigan 

Önti vizét. 

Ez-e a régi völgy? 

Ez-e a rét? 

Mint kéklik az ég s a 

Szikla-falak! 

Nyüzsögnek a tóban 

Arany halak. 

61 


Frühzeitiger Frühling 

Korai kikelet 

– Goethe – 371 


Ily korán? 






Ez az a pad? 




arany a tó. 

Lomb köze tarka 

szárnysuhogás: 

mennyei kardal 

zeng, fuvoláz. 

Nyílik a bimbó 

a nap elé, 

zümmög a ringó 

szirmon a méh. 

Mozdulat, illat 

kél, remegő, 

izgat és altat 

a levegő. 

Újra – mi lobban? 

Rezzen a szxxél, 

s bár a bokorban 

máris alél, 

xxxx |láng üti| boldog 

|tűz| magam a szivem: 

Oszd meg e sok jót, 

Múzsa, velem! 

Tegnap még sirtam? 

xs ma nevetek? 

Szép húgaim, itt van, 

akit szeretek! 

# 

Ford.: Szabó Lőrinc 

Tahi, 1947 szept. 25. 


Korai tavasz. 375 

Ily hamar itt vagy 

Szép kikelet? 

Újra enyim vagy 

Dombi liget? 

Kis patak éled, 

Dagad az ár, 

Völgyben a rétet 

Nap süti már! 

Kék az egeknek 

Boltozata, 

Tónak, ereknek 

Nyüzsg a hala.






a nap elé, 






a levegő. 

Újra – mi lobban? 

Rezzen a szél, 


máris alél, 

láng üti, boldog 

tűz a szivem: 



Tegnap még sírtam, 

s ma nevetek? 

Húgaim, itt van, 


[>35] GOETHE: 

Lieder – Herbstgefühl. 376 

Fetter grüne, du Laub’, 

Am Rebengeländer 

Hier mein Fenster herauf! 

Gedrängter quellet, 

Zwillingsbeeren, und reifet 

Schneller und glänzend voller! 

Euch brütet der Mutter Sonne 

Scheideblick, euch umsäuselt 

Des holden Himmels 

Fruchtende Fülle; 

Euch kühlet des Mondes 

Freundlicher Zauberhauch, 

Und euch bethauen, ach! 

Aus diesen Augen 

Der ewig belebenden Liebe 

Vollschwellende Thränen. 


Ősz 380 

Dúsabban buja lomb, 

lobogd be kövérebb 

zölddel ablakomat! 

Buggyanj, bogyó! fürt, 

érj hamarabb, érj 

még ragyogóbbra, telibbre! 

Nap-Anyánk búcsútüze költ ki 

benneteket, titeket becéz 

a szelid ég termékenyitő 

bősége, titeket 

hűt a baráti 

hold varázslehellete 

és tireátok 

hull, ah, e szemekből 

az örök, éltető szerelem 

bőharmatu könnye! 






a nap elé, 






a levegő. 

Ujra – mi lobban? 

Rezzen a szél, 


máris alél, 

láng üti, boldog 

tűz a szivem: 



Tegnap még sírtam, 

s ma nevetek? 

Húgaim, itt van, 


Csattog a légben 

Sok tarka madár, 

És égi daloktól 

Zeng a határ. 

Az üde zöldnek 

Virága kihajt. 

Zümmögve édelg 

Kis méhike rajt’. 

Halk mozdulat rezdűl 

Át a levegőn, 

És altató illat 

Száll részegitőn. 

Majd indul az erdőn 

Erősb fuvalom, 

Felfogja azonban 

A sűrü falomb. 

GOETHE: 

Herbstgefühl 377 

Fetter grüne, du Laub, 

am Rebengeländer 

hier mein Fenster herauf! 

Gedrängter quellet, 

Zwillingsbeeren, und reifet 

schneller und glänzend voller! 

Euch brütet der Mutter Sonne 

Scheideblick, euch umsäuselt 

des holden Himmels 

fruchtende Fülle, 

euch kühlet des Mondes 

freundlicher Zauberhauch, 

und euch betauen, ach! 

aus diesen Augen 

der ewig belebenden Liebe 

vollschwellende Tränen. 


Őszi érzés 381 

Dúsabban, venyige, 


zölddel ablakom rácsait! 

Duzzadtabbra, bogyó, fürt, 



Titeket költöget Nap-Anyánk 

bucsuzó szeme, titeket becéz 

a szelid ég gyümölcshozó 


legyez a baráti 

hold varázslehellete, 

és tireátok 


az örökké éltető szerelem 

bőharmatú könnye! 

Majd visszajön ismét 

S szícemre lehel… 

Oh szóljatok, e kéjt 

Hogy’ birom el? 

Mi történt tegnap 

Óta velem? 

– Kedvesem jött meg 

S vele a szerelem! 

62 

Zeng a berekben 

Tarka madár, 

És az egekben 

Víg dala száll. 

Rügybe, faágba 

Pezsdül a lé, 

Száll a virágra, 

Zümmög a méh. 

Rezdül a légben 

Halkan a szél, 

Illat a réten 

Szárnyira kél. 

Lendül a szellő, 

Zúgva szalad 

S elhal az erdő 

Bokra alatt. 

Ébredez aztán 

Itt szivemen, 

Múzsa segíts, tán 

Elviselem. 

Mily öröm árja, 

Megremegek! 

Itthon a lányka, 

Kit szeretek! 


Ősszel 378 

Zöldelj dúsabban lomb! 

Föl, vén venyigéden, 

Néma ablakomig. 

Telibbre duzzadj 

Kék fürt-pár s bogyód hízzék 

Fénylő,- csorduló-életre. 

Ti dúsak! a Nap anya-hője 

Szétveti burkotok’ 

És a mély égnek 

Termő telje körülleng; 

Hús varázsával 

A hold is éltetek’ ója 

S titeket harmatoz ó! 

Az őserejű szerelem 

Szemeim kutján 

Megbuggyanó könnye. 



Herbstgefühl 

Dúsabban, venyige, 



Duzzadtabbra, bogyó, fürt, 




bucsuzó szeme, titeket becéz 



legyez a baráti 

hold varázslehellete, 

és tireátok 


az örökké éltető szerelem 

bőharmatú könnye! 



Dúsabban, buja lomb, 



Buggyanj, bogyó! fürt, 




búcsúzó szeme, titeket becéz 



hűt a baráti 

hold varázslehellete 

és tireátok 


az örök, éltető szerelem 

bőharmatu könnye! 


Őszi érzés. 383 

Nőlj szőlőlugasom 

A rácsozaton fel, 

Ide ablakomig! 

Siessetek érni, 

Duzzadva, ragyogva, 

Bogyók ikrei ti. 

Megérlel a napnak 

Búcsúzó sugara. 

Itt lengedez áldva, 

Az édes egeknek 

Éltető ereje. 

Varázsa a holdnak, 

Benneteket felüdít. 

Borús szemeimből 

Rátok harmatozik 

Örök, életadó szerelem 

Telt könnye dagadva. 

[>36] GOETHE: [DÓCZI LAJOS]: [KEMÉNY XAVÉR FERENC]: 

376 GAL.I.92 

377 E.II.214 

378 CP.28 

379 STG.I.56 

380 PN.1932.III.20., 33 (Ms 4666/171) 

381 NIK.143-144 

382 SzLV.156; ÖB.I.311 

383 GDB.47

Lieder – Trost in Thränen. 384 Vigasz a könyekben. 385 Vigasz könnyekben 386 

Wie kommt’s, daß du so traurig bist, 

Da alles froh erscheint? 

Man sieht dir’s an den Augen an, 

Gewiß, du hast geweint. 

„Und hab’ ich einsam auch geweint, 

So ist’s mein eigner Schmerz, 

Und Thränen fließen gar so süß, 

Erleichtern mir das Herz.” 

Die frohen Freunde laden dich, 

O komm an unsre Brust! 

Und was du auch verloren hast, 

Vertraue den Verlust. 

„Ihr lärmt und rauscht und ahnet nicht, 

Was mich den Armen quält. 

Ach nein, verloren hab’ ich’s nicht, 

So sehr es mir auch fehlt.” 

So raffe denn dich eilig auf, 

Du bist ein junges Blut. 

In deinen Jahren hat man Kraft 

Und zum Erwerben Muth. 

„Ach nein, erwerben kann ich’s nicht, 

Es steht mir gar zu fern. 

Es weilt so hoch, es blinkt so schön, 

Wie droben jener Stern.” 

Die Sterne, die begehrt man nicht, 

Man freut sich ihrer Pracht, 

Und mit Entzücken blickt man auf 

In jeder heitern Nacht. 

„Und mit Entzücken blick’ ich auf 

So manchen lieben Tag; 

Verweinen laßt die Nächte mich, 

So lang’ ich weinen mag.” 

[REVICZKY GYULA]: 

A könny vigasza 387 

Ó, szólj, miért szomorkodol 

Ez örömünnepen? 

Könnyes szemed mutatja, hogy 

Sírtál keservesen. 

„S magamba’ hogyha sírtam is, 

Csupán az én bajom; 

A könny csitítja búmat el, 

Enyhíti bánatom!” 

Jer, hí a víg baráti kör; 

Ó, jer, s örülj velünk; 

S akármit is vesztett szived, 

Mondd bátran el nekünk! 

„Ti vígadtok, s nem sejtitek, 

Mért sajg e bús kebel! 

Ah nem, bárhogy’ hiányzik is, 

Dehogy vesztettem el!” 

Úgy hát szedd össze jómagad, 

Véred még ifju, hő, 

Korodban él még a remény 

S a bátor tetterő. 

„Ah, nem, azt el nem érhetem, 

Nagyon távol ragyog! 

Oly messze fönt s oly édesen, 

Miként a csillagok!” 

384 GAL.I.96-97 

385 DLG.I.33-34 

386 GK.26-27 

387 RGÖ.278 

388 Ms 4657/164 (kézírás) 

389 Jelöletlen lap, MTAK. ., 1-5. szám) 

389 Jelöletlen lap, MTAK. 

390 A folytatás hiányzik. 

Miért vagy olyan bánatos, 

Hol minden szív örűl? 

Szemed mutatja, ne tagadd, 

Itt sírtál egyedűl. 

– »S ha egymagamban sírok itt, 

Enyém a fájdalom. 

Édes a köny, csak az könyít 

A fojtó bánaton.« 

Hívnak vidám barátaid, 

Mindannyi úgy szeret. 

Ha veszteséged még oly nagy, 

Köztünk felejtheted. 

– »Zajongtok, ám nem sejtitek, 

Milyen e gyötrelem, – 

Nem veszteség, mit síratok, 

Bár híját érezem.« 

Ne csüggedj, hiszen ifju vagy, 

Minden elérhető, 

Van benned bátorság, remény 

És szerzeni erő. 

– »Oh megszerezni nem lehet, 

Tőlem oly messze jár, 

Oly magasan, mint fenn a szép 

Fényes csillagsugár.« 

Csillagra vágyni nem lehet, 

De fényük elragad, 

S gyönyörrel nézzük éjszaka 

Szelid pompájukat. 

– »S gyönyörrel nézem nappal én 

Fényes csillagomat 

Hadd sírjam át az éjt, amíg 

Könyem el nem apad.« 

63 

Mi az? Te olyan csöndes vagy, 

Vígak a többiek; 

Hisz látjuk; már is arcodon 

Peregnek a könnyek. 

»Ha sírtam is magamban én, 

Van hozzá szent jogom, 

Nehéz szívem megkönnyebbül 

És szépet álmodom.« 

Víg cimborák szólítanak: 

Oh jer kebelünkre már, 

Ha sok talán, mit vesztettél, 

Lelkedben nincsen kár. 

»Zajongtok s nem is sejtitek, 

Mi az mit fájlalok; 

De nem, el nem vesztetttem még 

S most is rágondolok.« 

Ocsúdj föl hát, de szaporán, 

Eredben friss a vér, 

Korodban van erő és mersz, 

S ez mindennel fölér. 

»Oh jaj, elérnem nem lehet, 

Csillag az, messze van; 

Ha most indulok, nem jutok 

Hozzá el holtiglan.« 

Csillag után ne vesd magad; 

Öröm az is talán, 

Ha fényében gyönyörködhetsz 

Derült szép éjszakán. 

»Gyönyörrel nézek föl hozzá; 

Igy múlnak a napok, 

Hadd sírjam el az éjszakát, 

A meddig sírhatok.« 


Goethe 

Könnyek vigasza 388 

Hogy szomorkodhatsz úgy |Mért vagy oly szomorú| , mikor 

itt mindenxx|ki xx| nevet? 

Valld csak |csak| be: te sírtál, biztosan; 

|mutatja| elárúl a szemed. 

„S ha sirtam is, elbujva; az 

nekem volt fájdalom, 

s oly édesen szakad a könny: 

könnyít a kínomon.” 

Víg Barátok xx vídám köre hív, 

ne vesd meg a szivét, 

xxxx |s ha vesztettél|, közöld velünk, 

mi az a veszteség. 

„Ti mulattok s nem sejtitek, 

engem, szegényt, mi bánt. 

Nem veszteség |ott siratok| ért, bár olyat 

siratok, xx |csak egy, csak| egyxx – hiányt.” 390 

[SZABÓ LŐRINC]: 389 

Nézek én én rá 

Föltekintek én |Föltekintek én| napra=nap 

és ez a |ez xx minden| gyönyöröm; 

de hadd sirjam át xxx éjeim, 

xxx sirnom és öröm mig jólesik a könny.” 

=

A csillagén nem epedünk; 

Fényin gyönyörködünk, 

És tiszta, holdas éjszakán 

Sugárán csügg szemünk. 

„Igen, sugárán csügg szemem, 

Nem egy szép éjjelen. 

Hagyjátok folyni könnyemet, 

Amíg könnyem leszen!” 


Könnyek vigasza 391 

Trost in Tränen 

Mért vagy oly szomorú, mikor 

itt mindenki nevet? 

Valld csak be: sírtál, biztosan; 

mutatja a szemed. 

„S ha sírtam is, elbújva; – az 

nekem volt fájdalom; 

s oly édesen szakad a könny: 

könnyít a kínomon.” 

Barátok vidám köre hív, 

ne vesd meg a szivét, 

s ha vesztettél, közöld velünk, 

mi az a veszteség. 

„Ti mulattok s nem sejtitek, 

engem, szegényt, mi bánt. 

Nem veszteséget siratok, 

csak egy, csak egy – hiányt.” 

Akkor meg rázd föl magadat! 

Fiatal vagy. A te 

korodnak van még mersze és 

küzdeni ereje. 

„Azt megszerezni nem tudom, 

ahhoz kevés vagyok. 

Ugy ragyog, és oly messze, mint 

fönt az a csillag, ott.” 

Csillagra nem vágyunk. 

Ha szép, hát örülünk neki, 

s a derűs éjben jólesik 

rá föltekinteni. 

„Tekintek én rá, napra-nap 

s ez minden gyönyöröm; 

de éjeim hadd sírjam át, 

míg jólesik a könny.” 


Vigasz a könyekben. 392 

Miért vagy olyan szomorú, 

Mig minden vig s örül? 

Sirtál, meglátszik szemeden, 

Kezed könyűt törül. 

„S ha sirtam is magamban én: 

Az csak az én bajom. 

Oly édes a köny, tőle úgy 

Enyhűl a fájdalom!” 

Hivnak vidám barátaid, 

Oh jer keblünkre hát. 

És veszteséged bármi nagy: 

Tárd föl szived baját. 

„Ti múlattok s nem sejtitek: 

Engem, szegényt mi bánt. 

Semmit se’ veszték, még is, ah, 

Ugy érzem a hiányt!” 

Hisz férfi vagy és fiatal, 

Szedd össze hát magad’. 

Korodba’ kedv van és erő, 

Mi vágynak szárnyat ad. 

„A mire vágyom, messze van, 

Azt el nem érhetem. 

Oly magasan s szépen ragyog, 

Mint csillag fénye fenn!” 

Ki vágyna birni csillagot? 

Az fönn, egy helyben áll, 

És minden éjjel, fényiben 

Szemünk gyönyört talál. 

„Én naphosszantta nézem azt, 

Gyönyörrel, hogy’ ragyog! 

Éjjel meg’ sirni hagyjatok, 

A mig csak sirhatok!” 

[>37] GOETHE: 

Lieder – An ein goldnes Herz, das er am Halse trug. 394 

Angedenken du verklung’ner Freude, 

Das ich immer noch am Halse trage, 

Hältst du länger als das Seelenband uns beide? 

Verlängerst du der Liebe kurze Tage? 

Flieh’ ich, Lili, vor dir! Muß noch an deinem Bande 

Durch fremde Lande, 

Durch ferne Thäler und Wälder wallen! 

Ach, Lili’s Herz konnte so bald nicht 

Von meinem Herzen fallen. 

Wie ein Vogel, der den Faden bricht 

Und zum Walde kehrt, 

Er schleppt des Gefängnisses Schmach 

Noch ein Stückchen des Fadens nach; 

Er ist der alte freigeborne Vogel nicht, 

Er hat schon jemand angehört. 

391 ÖB.II.430-431 

392 GL.I.116-117 

393 GDB.49-50 

394 GAL.I.107 

395 GAL.XLVIII.132-133 

64 


Vigasztaló könnyek. 393 

Miért vagy olyan bánatos, 

Mikor minden vidám? 

Szemed biz azt árulja el: 

Könyneztél ugyebár? 

„Ha én magamban sírtam is, 

Az másnak úgyse fáj, 

A könny oly édesen folyik 

És búm könnyebbre vál.” 

Vidám barátaid hivunk: 

Keblünkre óh jövel! 

Akármik veszteségeid, 

Velünk sírassad el. 

„A kedvetek zajos, vidám, 

Nem sejtitek sebem, 

Amért sírok, nem volt enyém, 

Hiányzik bár nekem.” 

Hát rajta, összeszedd magad! 

Vértől buzog ered; 

Ifjú szívedben van erő, 

Küzdj és még elnyered! 

„Nem, nem nyerem, hisz tőle én 

Igen távol vagyok, 

Mint a csillagtól, mely amott 

Csodás fényben ragyog.” 

Csillagra nem vágyik a szív, 

szemünk feléje száll, 

Gyönyörködünk a fényiben 

Derült szép éjszakán. 

„Gyönyörrel pillantok reá 

Sok kedves nappalon, 

Hadd sírjam át az éjeket, 

Amig sírathatom!” 

GOETHE: 

Dichtung und Wahrheit IV.19. 

[Angedenken du verklungner Freude…] 395 

Angedenken du verklungner Freude, 

Das ich immer noch am Halse trage, 

Hältst du länger als das Seelenband uns beide? 

Verlängerst du der Liebe kurze Tage? 

Flieh’ ich Lili, vor dir! Muß noch an deinem Bande 

Durch fremde Lande, 

Durch ferne Thäler und Wälder wallen! 

Ach, Lili’s Herz konnte sobald nicht 

Von meinem Herzen fallen. 

Wie ein Vogel, der den Faden bricht 

Und zum Walde kehrt, 

Er schleppt, des Gefängnisses Schmach, 

Noch ein Stückchen des Fadens nach, 

Er ist der alte freigeborne Vogel nicht, 

Er hat schon jemand angehört.


Arany szív. 

(a nyakamon.) 396 

Elhangzott boldogság emléke, 

Mit féltve őriz keblem itt, 

Tartósb vagy-e, mint lelekünk köteléke, 

S nyujtod szerelmünk kurta napjait? 

Futnék, Lili, tőled, de mind hiába! 

Az idegen világba 

Magammal viszem erős fonalad.’ 

Ah, Lili szive az enyémtől 

Oly könnyedén el nem szakad! 

mint a madár erdőbe szökve 

Viszi eltépett fonalát 

Egy léten át, 

És rajta a folt, 

Hogy rab madár, 

Nem a régi – már 

Valakié volt. 


Egy arany szívhez, 

melyet a költő a nyakán hordott 398 

Emlék, gyönyöré, mely tovazendült, 

kit még mindig nyakamban hordalak, 

tovább kötsz, mint a lélek? Szerelmünk 

rövid napjának folytatása vagy? 

Szökném, Lili, tőled! De rajtam a láncod, 

idegen világok, 

idegen hegy és völgy vándorán! 

Ah, hogy is szakadna szivemről a Lili 

szive ily korán! 

Tépheti fonalát a madár 

és térhet fái közé, 

zsinege darabját, börtön-szégyenét 

ott is tovább hurcolja még; 

nem szabad többé, nem a régi már, 

– volt valakié! 

[>38] GOETHE: 

Lieder – Wandrers Nachtlied. 401 

Der du von dem Himmel bist, 

Alles Leid und Schmerzen stillest, 

Den, der doppelt elend ist, 

Doppelt mit Erquickung füllest, 

Ach ich bin des Treibens müde! 

Was soll all der Schmerz und Lust? 

Süßer Friede, 

Komm, ach komm in meine Brust! 


Vándor esti dala 404 

Óh te mennyekből való, 

Szenvedőt vigasztaló, 

Ki, hol szív kétszerte szenved, 

Kétszeresen adhatsz enyhet – 

Mikor lesz mind ennek vége? 

Sok e kín és élvezet. 

Édes béke, 

Jer, jer – töltsd el keblemet! 

396 

DGK.88-89 

397 

STG.I.55 

398 

SzLV.142 

399 

ÖB48.91; ÖB.II.330-331 

400 

GL.I.124 

401 

GAL.I.109 

402 

E.177 

403 

CP.18 

404 

DLG.I.37 

405 

HGU.20 

406 

STG.I.60 

407 

PN.1932.III.20., 33 (Ms 4666/171) 


Egy arany szívhez 

(melyet a költő a nyakán viselt) 397 

Emlék, elzendült örömök őre, 

itt vagy ma is a nyakamon, itt vagy, 

lelki köteléknél jobban fűzöl össze? 

folytatod szép, elmult napjainkat? 

Futnék, Lili, tőled! Mégis, amerre járok, 

követ a láncod, 

erdőn, völgyön, messze idegenből! 

Ah, Lili szíve hogy szakadna 

oly hamar szivemről! 

Mint madár, mely zsinórját letépi, 

s megtér fái közé, 

zsinege darabját, szégyenét, 

ott is magán hurcolja még: 

többé sose lesz a szabad, a régi, 

már volt valakié. 


Egy arany szívhez, 

melyet a költő a nyakán hordott 399 

An ein goldenes Herz, das er am Halse trug 

Emlék, gyönyöré, mely tovazendűlt, 

kit még mindig nyakamban hordalak, 

tovább kötsz, mint a lélek? Szerelmünk 

rövid napjának folytatása vagy? 

Szökném, Lili, tőled! De rajtam a láncod, 

idegen világok, 

idegen hegy és völgy vándorán! 

Ah, hogy is szakadna szivemről a Lili 

szive ily korán! 

Tépheti fonalát a madár 

és térhet fái közé, 

zsinege darabját, börtön-szégyenét 

ott is tovább hurcolja még: 

nem szabad többé, nem a régi már, 

– volt valakié! 

GOETHE: 

Wanderers Nachtlied 402 

Der du von dem Himmel bist, 

alles Leid und Schmerzen stillest, 

den, der doppelt elend ist, 

doppelt mit Erquickung füllest, 

ach, ich bin des Treibens müde! 

Was soll all der Schmerz und Lust? 

Süßer Friede, 

komm, ach komm in meine Brust! 


Vándor éji dala 405 

Wanderers Nachtlied I 

Te, ki égből szállsz alá, 

gyötrelmet, kínt csendesítesz, 

ha kettős baj sújt reá, 

kettős gyógyírt adsz a szívnek – 

ó a gondnak lesz-e vége! 

Miért e sok kín s gyönyör? 

Édes béke, 

jőjj már, ó, szivembe jőjj! 

65 


Vándor éji dala I 406 

Égi vendég, ki a bút 

és a kínt elcsöndesíted 

s aki kétszer-nyomorult, 

kétszeresen felüdíted: 

nincs tusámnak most se vége! 

Ennyi kín és kéj minek? 

Boldog béke, 

töltsd, óh töltsd be szívemet! 


Egy arany szivre, melyet nyakán viselt. 400 

Tűnt örömről fenmaradt emlék te, 

Most is hordlak még nyakamba’ itt! 

Tartósabb vagy-é mint lelkeink köteléke? 

S föntartod szerelmünk kurta napjait? 

Kerüllek bár, Lilim, de kötelékeden 

Kell a távol vidékeken 

Folyvást járdalnom; 

Idegen völgyön, halmon, 

Velem van Lili szíve, Lili képe. 

Mint a madár, ha fonalát eltépte 

És az erdőbe’ röpked: 

Rabsága szégyenét mágával 

Hurczolja egy kis vég-fonállal, 

Nem a régi többet, 

Nem a szabadnak született madár – 

Valakié volt, hjába, már! 



Ég küldöttje, minden bút 

S szenvedést megcsillapító, 

Nagyon-is nagy nyomorút 

Kétszeresen meggyógyító; 

– Mikor lesz már útam vége? 

Jaj mi végre szenvedek? – 

Áldott béke, 

Jőjj, ó födj el engemet! 


Vándor éji dala I. 407 



s aki kétszer-nyomorult, 


nincs tusámnak most se vége! 

Ennyi kín és kéj minek? 

Boldog béke, 

töltsd, óh töltsd be szívemet!


Vándor éji dala I 408 



s aki kétszer nyomorúlt, 


nincs a harcnak most se vége! 

ennyi kín s kéj minek? 412 

Drága béke, 

jöjj és töltsd be szívemet! 



Te, ki égből jössz ide, 

Minden bút-bajt megenyhítesz, 

S kinek kettős a sebe, 

Belé kettős enyhet öntesz; 

Mikor szűnik hajszám végre! 

Bú s öröm minek nekem! 

Áldott béke, 

Jőjj, óh jőjj, vár kebelem! 

[>39] GOETHE: 

Lieder – Ein gleiches. 415 

Ueber allen Gipfeln 

Ist Ruh’, 

In allen Wipfeln 

Spürest du 

Kaum einen Hauch; 

Die Vögelein schweigen im Walde. 

Warte nur, balde 

Ruhest du auch. 

[CSÁNYI LÁSZLÓ]: 

[Mily mély a csend a fák…] 419 

Mily mély a csend a fák 

felett, 

még a sóhaját 

sem lehet 

érezni itt, 

az erdei madár is hallgat, 

várj csak, nyugalmat 

lelsz már te is. 

[FRANYÓ ZOLTÁN]: 

A vándor éji dala 423 

Túl minden hegyormon 

mély csönd, 

és túl a lombon 

messze fönt 

nesz se lehel. 

Mind hallgat a berki madárka, 

várj – nemsokára 

te nyugszol el. 



Wanderers Nachtlied I 

Der du von dem Himmel bist 



s aki kétszer nyomorúlt, 


nincs a harcnak most se vége! 

ennyi kín és kéj minek? 

Drága béke, 

jöjj és töltsd be szívemet! 

[WEÖRES SÁNDOR]: 

Vándor éji dala 

I 414 

Ó te égi jövevény, 

Minden bút és bajt csitítasz, 

Kétszeres kínt könnyedén 

Kétszeresen meggyógyítasz: 

Fáradtság a küzdés vége, 

Immár kedv és bú mit ér? 

Édes béke, 

Jöjj, ó jöjj, keblembe térj! 

GOETHE: 

Ein Gleiches 416 

Über allen Gipfeln 

ist Ruh, 

in allen Wipfeln 

spürest du 

kaum einen Hauch. 

Die Vögelein schweigen im Walde. 

Warte nur: balde 

ruhest du auch. 


Más 420 

Völgyön, hegytetőkön 

Csend. 

Fákon és mezőkön 

Szellő se leng. 

Hallgat a madárka, 

Nincsen nesz sehol. 

Ne félj, nemsokára 

Te is nyughatol. 



Túl, hol száz orom van, 

mély csönd. 

A dús falombban 

messze fönt 

szél se lehel. 

Mind hallgat a berki madárka, 

várj, – nemsokára 

te nyugszol el. 

408 

SzLV.163 

409 

ÖB.I. 563 

410 

Gy.139-140 

411 

GL.I.125 (Jegyzetekben: „Vándor est-dala”: 297); SzK.241 

412 

Egy betűhely kihagyással „kín s kéj”: nyilvánvaló nyomdahiba. 

413 

GDB.57 

414 

WEM.II.417 

415 

GAL.I.109 

416 

E.177 

417 

BI.138 

418 

BNK.38 

419 

KTS.1978/7,1479 

420 

Ny.1920.I.209; DLG.37; DGK.90. Idézi: KT.412; SzE.94; HBM.49 

421 

DJ.53; DJÖ.533 

422 

Kéziratos levélmelléklet Szabó Lőrinc hagyatékában. 

423 

FZL.132 

424 

NKA.345 

425 

Ny.1920.I.336; HBM.49 

426 

FK.119 

66 


Vándor estdala. 410 

Oh te, a ki égi vagy, 

S minden bút és bajt elaltatsz, 

Kínra, mely kétszerte nagy, 

Enyhet is kétszerte adhatsz, – 

– Erőm fogy, kedvemnek vége, 

Kéj sem, kin sem érdekelnek, – 

Égi béke, 

Jőjj s adj nyugtot e kebelnek!… 



Leszállt a mezőkön 

A csönd. 

A hegytetőkön 

Messze fönt 

Béke honol. 

Elhallgat a kis madárka. 

Várj csak, oh nemsokára 

Te is nyugoszol. 



Csúcson, élen hallgat 

az éj. 

A lombfuvallat 

is csekély 

sóhajnyi nesz; 

fészkén elült a madárka. 

Várj – nemsokára 

te is pihensz. 

[GELLÉRT OSZKÁR]: 

[A bérceken körűl…] 425 

A bérceken körűl 

Nyugalom. 

S a lombokon el űl 

A halk fuvalom 

Lepkéje is. 

Csőrét a madárka se nyitja szóra. 

Várj, közel az óra 

S nyugszol te is. 


Vándor estdala. 411 

Oh te, a ki égi vagy, 

S minden bút és bajt elaltatsz, 

Kinra, mely kétszerte nagy, 

Enyhet is kétszerte adhatsz: 

Erőm fogy, kedvemnek vége, 

Kéj sem, kin sem érdekelnek, 

– Égi béke, 

Jőj s adj nyugtot e kebelnek! 



Ormon, élen, dombon 

Csend űl, 

Szellő a lombon 

Nem lendűl 

Csak halk sohaj. 

Erdőn madár se ver neszt, 

Várj, megpihenhetsz 

Te is hamar. 

[FÖLDESSY GYULA]: 

Vándor éji dala 

II. 422 

Fák közt s a hegyen fenn 

Csend, 

Alighogy lebben 

Idelent 

Szél lehe is. 

Hallgat az erdőn a madárka, 

Várj, nemsokára 

Nyugszol te is. 

[GÉRECZ ATTILA]: 

A vándor esti dala 426 

Minden orom felett 

Csend ül. 

Fákon lehelet 

Ha rezdül; 

Alig zavar. 

Madár is hallgat. Semmi nesz… 

Várj csak! Elpihensz 

Te is hamar!

[GYŐRI-JUHÁSZ JENŐ]: 


Üli már a bércet 

A csend. 

A lomb is, érzed, 

Elpihent, 

Alig lehell. 

Elcsöndesedett a madárhad. 

Már te is, várj csak, 

Nyugton leszel. 

[ILLYÉS GYULA]: 


Fönn a hegycsúcs mind már 

a csöndé; 

lenn egy lomb se himbál 

többé – 

Egy pici nesz – 

s elhallgat a fán a madárka. 

Várj. Nincs sok hátra. 

Te is pihensz. 

[KABOS EDE]: 

[A bércek ormán…] 435 

A bércek ormán 

Csend, 

A lombokon tán 

Leng 

Szellő, vagy nem is. 

Madárkák sem dalolnak. 

Várj, várj csak, maholnap 

Elhallgatsz te is. 

[KARDOS ISTVÁN]: 

[Fent a néma ormon…] 439 

Fent a néma ormon 

A csend… 

Levél a lombon 

Elpihent, 

Szellő se leng. 

Madárdal nem zeng az ágról, 

Száll a perc, Vándor! 

S nyugszol te lent! 

[KOSZTOLÁNYI DEZSŐ]: 


A szikla-tetőn 

Tompa csönd. 

Elhal remegőn 

Odafönt 

A szél lehellete is. 

Madárka se rebben a fák bogára, 


Pihensz te is. 


II. 428 

Ott ül minden ormon 

a csend, 

halkan a lombon 

elpihent 

a fuvalat. 

A madárka hallgat az erdőn. 

Időd majd eljön 

s pihensz alant. 




a csöndé; 


többé – 

egy pici nesz – 

elhallgat a fán a madárka. 



[KÁNYÁDI SÁNDOR]: 


Minden bércen néma 

csönd van; 

egy-egy levél ha 

még moccan. 

Ültek a kis 

madárkák is el mind a fákra. 

Már nincs sok hátra 

s pihensz te is. 

[KÉPES GÉZA]: 


Fenn a hegyek ormán 

csend ül; 

az erdő lombján 

nem rezdül 

már semmi nesz. 

Hallgat a fán a madárka, – 

várj: nemsokára 


[LUX ALFRÉD]: 


Fönn a bércen minden 

hallgat. 

A lomb se libben, 

s fuvalmat 

alig ha lelsz. 

Erdőben hallgat a madárka. 



427 

UI.1942.I.673 

428 

HGK.20 

429 

KLK.73 

430 

KLK.73 

431 

N.1969.138 

432 

I.II.597 

433 

IGM.I.642 

434 

JGE.224 

435 

Ny.1920.I.447 

436 

KC.339 

437 

KC.392 

438 

KC.392 

439 

Ny.1920.I.447 

440 

KGV.96 

441 

NLK.II.20 (KDV.44 tévesen: „Keresztury Dezső: Második változat”) 

442 

KDV.43 

443 

Ny.1920.I.210; NIK.151; IK.758 

444 

NKA.346 

445 

Ny.1920.I.336 

446 

NIK.151; NKA.344 

67 


[Csend vesz minden ormot…] 429 


[Nyugszanak a messzi…] 430 

Csend vesz minden ormot Nyugszanak a messzi 

körül, 

hegyek, 

a szél a lombok 

a szél az esti 

közt elül, 

fák felett 

nincs semmi nesz; 

sóhajba vesz; 

madár az erdőn nem dalolgat. nem zeng a lomb madara víg dalt. 

Várj csak: maholnap 

Várj csak, te is majd 


nyugtodra lelsz. 




a csöndé; 


többé – 

egy pici nesz – 

elhallgat a fán a madárka. 






csönd van; 


még moccan. 

Ültek a kis 


Már nincs sok hátra 

s alszol te is. 



Fenn a hegyek ormán 

csend ül; 

az erdő lombján 

nem rezdül 

már semmi nesz. 

Hallgat a fán a madárka – 

várj, nemsokára 


[MÓRICZ ZSIGMOND]: 

[Ott nyugszik a 

csúcsokon…] 445 

Ott nyugszik a csúcsokon 

a csend, 

és itt a lombokon 

alig leng 

szellő, ha sejted is, 

az erdőn is hallgat a kis madár 

várj csak, nemsokára már 

megnyugszol te is.* 

[JUHÁSZ GÉZA]: 


Minden hegy csúcsára 

csönd hull. 

A fák koronája 

se mozdul. 

Nincs nesz sehol, 

a kis madarak se dalolnak; 

te is maholnap 

elnyogszol. 




csönd van; 


még moccan. 

Ültek a kis 


Várj, nincs sok hátra, 

alszol te is. 



Wanderers Nachtlied 

Minden ormon béke 

van már, 

a fák hegyére 

halkan száll 

alig érzed, a szél. 

A madárka elül az erdőn, 

érted is eljön, 

várj csak, az éj. 

[MÓRICZ ZSIGMOND]: 

A vándor esti éneke 446 

Ott nyugszik a csúcsokon 

a csend. 

És itt a lombokon 

alig leng 

szellő, ha sejted is. 

Az erdőn is hallgat a kis madár, 

várj csak, nemsokára már 

megnyugszol te is.

* »Rögtönzés, nem a hegycsúcs alatt álló faház deszkájára, hanem a Goethe margójára. II.23. Móricz Zsigmond.« 

[PÁSZTOR ÁRPÁD]: 

[Fent az ormokon…] 447 

Fent az ormokon 

Csend, 

A mély lombokon 

Nem érzed bent, 

hogy leng szellőcske is. 

Madárka se rebbent dalra, 

Várj kissé… hallga! 

Nyugszol te is. 


(Vándor éji dala) 2 451 

Über allen Gipfeln 

Csupa béke minden 

orom. 

Sóhajnyi szinte 

a lombokon 

a szél s megáll. 

A madár némán üli fészkét. 

Várj; a te békéd 

sincs messze már. 

[SZATHMÁRY GYÖRGY]: 


A dombokon s a halk 

Szavú 

Lombok között 

Szellőcske fú, 

Alig lehel… 

Madárka erdei álma 

Már mintha várna; 

Pihenj csak el… 



Már minden ormot 

Csend borít, 

A fákon a lombot 

Alig 

Járja a szél: 

Madarak csendje az erdőn. 

Érted is eljön, 

Várj csak, az éj. 

[TÓTH ÁRPÁD]: 


Minden esti bércet 

Csend űl, 

Halk lomb, alig érzed, 

Lendűl: 

Sohajt az éj… 

Már búvik a berki madárka, 

Te is nemsokára 

Nyughatsz, ne félj … 



Minden éji bércen 

csend ül. 

Lombon a levél sem 

rezdül. 

Szellő se jár. 

A madár is hallgat az ágon; 

várj, már az álom 

rád is leszáll. 


[Völgyön, mezőn…] 452 

Völgyön, mezőn 

Csönd ünnepel, 

A fatetőn 

Szél nem lehel. 

Fű sem hajol. 

Bokrában szúnnyad a madár… 

– Várj, nem sokára már 

Te is megnyughatol. 


Hasonló 456 

Fent a hegyek ormán 

Mély csend – 

És a falombján 

Alig leng 

Halk fuvalom; 

Erdőn tér a madár nyugovóra; 

Téged is vár a 

Nagy nyugalom. 



Már minden ormot 

Csend borít, 

A fákon a lombot 

Alig 

Járja a szél; 

Madarak csendje az erdőn. 

Érted is eljön, 

Várj csak, az éj. 



Immár minden bércet 

Csend ül, 

Halk lomb, alig érzed, 

Lendül: 

Sohajt az éj. 


Te is nemsokára 

Nyugszol, ne félj … 

[RADÓ GYÖRGY]: 

[Úrrá lett a dombon...] 449 

Úrrá lett a dombon 

A csend, 

És minden lombon 

Átlibbent 

Halk fuvalom 

Erdőn a madárka se hív már. 

Téged is így vár 

A nyugalom. 


Más. 453 

Völgyön, hegyen 

Mi csend! 

Az ág-hegyen 

Szellő se’ leng, 

Fű sem hajol, 

Bokrában hallgat a madár… 

Várj, nem sokára már 

Te is megnyughatol! 

[SZILI JÓZSEF]: 

[Minden sziklaszirtre…] 457 

Minden sziklaszirtre 

Csend ül; 

Minden lombban szinte 

Alig sejdül, 

Érzed, leheletnyi nesz; 

Hallgat az erdőn a madárka. 

Várj csak, nemsokára 


[TOLLAS TIBOR]: 


A csúcsokon borong 

A csend; 

Nem leng, nem zsong 

A lomb se fent, 

Nincs fuvalom. 

Madártól néma már az erdő, 

Várj csak! Érted is eljő 

Majd a nyugalom. 



Immár minden bércet 

csend űl, 

halk lomb, alig érzed, 

lendűl: 

sóhajt az éj. 


te is nemsokára 

nyugszol, ne félj … 

447 

Ny.1920.I.446 

448 

ROC.146 

449 

SGR.44 

450 

Ny.1920.I.210; Először a Nővilágban (1862); idézi Kosztolányi: KT.413; HBM.49+ 

451 

PN.1932.III.20.,33 (Ms 4666/171); STG.II.13; SzLV.163 (Vándor éji dala 2); ÖB.I. 564; SzE.95 

452 

Gy.140 

453 

Ny.1920.I.208 (4. sor: aposztróf nélkül); GL.I.125; SzK.241; KT.411; SzE.94; HBM.49; RMM.172 

454 

BS.1859.VI.63 

455 

FK.119 

456 

GDB.57 

457 

Kézirat; a szerző szíves engedélyével. 

458 

N.1978.1715 

459 

TDL.79 

460 

FK.119 

461 

KTL.214 

462 

Ny.1920.I.335 

463 

TÁ.614; TAM.63-64 

464 

TÁÖ.34; NIK.151 

465 

FK.119 

68 

[SPÓNER ANDOR]: 

[A fák tetejében…] 450 

A fák tetejében 

Mély csend. 

Egész erdőben 

Alig leng 

Egy kis szellő 

Nem hallani már a madárdalt, 

Hozzád is várj majd 

Nyugalom jő. 


[Völgyen, mezőn Csend 

ünnepel…] 454 

Völgyen, mezőn 

Csend ünnepel, 

A fatetőn 

Szél nem lehel. 

Fű sem hajol, 

Bokrában szúnyad a madár. 

Várj, nem sokára már 

Te is megnyughatol! 

[SZILI JÓZSEF]: 

[Minden sziklaszirtre…] 

Minden sziklaszirtre 

Csend ül; 

Minden lombban szerte 

Alig sejdül 

Leheletnyi nesz; 

Hallgat az erdőn a madárka. 

Várj csak, nemsokára 


[TOMPA LÁSZLÓ]: 


Nyugalomban ormok, 

bércek, 

Lombgally se borzong, 

Míg érzed, 

Hogy rádlehel, 

Erdők madárkája hallgat – 

Csak várj! nyugalmad 

Is már közel. 



A sziklatető fönn 

hallgat. 

A fatetőkön 

szél hallat 

sóhajnyi neszt. 

A madár hallgat az erdőn. 

Várj, hamar eljön, 

s te is pihensz.


Vándor éji dala II. 466 

Valamennyi ormon 

Tág csend. 

Mindannyi lombon 

Átkereng 

A gyönge szél. 

Madárnép gunnyad az ágra. 


Nyughatsz, ne félj. 

[ZIRKULY PÉTER]: 


A hegycsúcsok fölött 

mély csend. 

A fák lombja között 

fent 

szinte semmi nesz. 

Hallgat az erdei madárka. 


te is elpihensz. 

[>40] GOETHE: 

Lieder – Eigenthum. 468 

GOETHE: 

Eigentum 469 

Ich weiß, daß mir nichts angehört, Ich weiß, daß mir nichts angehört, 

Als der Gedanke, der ungestört als der Gedanke, der ungestört 

Aus meiner Seele will fließen, aus meiner Seele will fließen, 

Und jeder günstige Augenblick, und jeder günstige Augenblick, 

Den mich ein liebendes Geschick den mich ein liebendes Geschick 

Von Grundaus läßt genießen. von Grund aus läßt genießen. 

[SZABÓ LŐRINC]: Ez a végleges! 

Vagyon (Goethe) 471 Korrekturán 

Tudom, nincs semmi más vagyonom, 

csak a gondolat, mely száll szabadon, 

ahogy kiönti a lélek; 

meg a pillanat, melynek a gyönyörét 

néha a jó sors, a kegyes ég ||? 

Fenékig ürítteti véled. || 

== 


Tulajdon. 474 

Tudom hogy semmim sincs, – csupán 

A gondolat, mely szabadon 

Ömlik lelkemből, – azután 

A röpke percz, mit útamon 

A kedvező sors hagy nekem: 

Hogy lelkemből élvezhetem! 

[>41] GOETHE: 

Gesellige Lieder – Dauer im Wechsel. 475 

Hielte diesen frühen Segen 

Ach nur Eine Stunde fest! 

Aber vollen Blütenregen 

Schüttelt schon der laue West. 

Soll ich mich des Grünen freuen? 

Dem ich Schatten erst verdankt; 

Bald wird Sturm auch das zerstreuen, 

Wenn es falb im Herbst geschwankt. 

Willst du nach den Früchten greifen, 

Eilig nimm dein Theil davon! 

Diese fangen an zu reifen 

Und die andern keimen schon; 

Gleich, mit jedem Regengusse, 

Aendert sich dein holdes Thal, 

Ach, und in demselben Flusse 

Schwimmst du nicht zum zweytenmal. 

Du nun selbst! Was felsenfeste 

Sich vor dir hervorgethan, 

Mauern siehst du, siehst Palläste 

Stets mit andern Augen an. 

Weggeschwunden ist die Lippe, 

Die im Kusse sonst genas, 

javítani! 


Vagyon 472 

Tudom, nincs semmi vagyonom, 

csak a gondolat, mely száll szabadon 

a lelkemből kiszakadva; 

meg a pillanat, melynek gyönyörét 

néha jó sors, a kegyes ég 

fenékig üríteni adja. 

GOETHE: 

Dauer im Wechsel. 476 


Ach, nur Eine Stunde fest! 

Aber vollen Blüthenregen 

Schüttelt schon der laue West. 

Soll ich mich des Grünen freuen 

Dem ich Schatten erst verdankt? 


Wenn es falb im Herbst geschwankt. 


Eilig nimm dein Theil davon! 



Gleich mit jedem Regengusse, 

Aendert sich dein holdes Thal, 

Ach, und in demselben Flusse 

Schwimmst du nicht zum zweytenmal. 


Sich vor dir hervorgethan, 

Mauern siehst du, siehst Paläste 

Stets mit andern Augen an, 


Die im Kusse sonst genas, 

466 

WS.428; WEM.417 

467 

SzI.516 (in: Versciklus, melyet különböző időkben és nyelveken írtak) 

468 

GAL.I.114 

469 

E.280 

470 

DLG.I.40 

471 

Ms »6« sz. lapon Szabó Lőrinc kézírásával. 

472 

STG.III.10 

473 

ÖB48.208; SzLV.162; ÖB.II.745 

474 

GL.II.129 

475 

GAL.I.132-133 

476 

GAL.III.87-88 

477 

E.II.231-232 

69 


Sajátunk. 470 

Tudom hogy nincs az ég alatt, 

Mi enyém, mint a gondolat, 

Mely lelkemből kipezsdűl, 

És egy-egy boldog pillanat, 

Melyet a sors élveznem ad, 

De testestűl, lelkestűl! 


Vagyon 473 

Eigentum 

Tudom, nincs semmi vagyonom, 

csak a gondolat, mely száll szabadon 

a lelkemből kiszakadva, 

meg a pillanat, melynek gyönyörét 

néha jó sors, a kegyes ég 

fenékig üríteni hagyja. 

GOETHE: 

Dauer im Wechsel 477 


ach, nur eine Stunde fest! 

Aber vollen Blütenregen 

schüttelt schon der laue West. 

Soll ich mich des Grünen freuen, 

dem ich Schatten erst verdankt? 


wenn es falb im Herbst geschwankt. 


eilig nimm Dein Teil davon! 



gleich, mit jedem Regengusse, 

ändert sich Dein holdes Tal, 

ach, und in demselben Flusse 

schwimmst Du nicht zum zweitenmal. 


sich vor Dir hervorgetan, 

Mauern siehst du, siehst Paläste 

stets mit andern Augen an. 


die im Kusse sonst genas,

Jener Fuß, der an der Klippe 

Sich mit Gemsenfreche maß. 

Jene Hand, die gern und milde 

Sich bewegte wohlzuthun, 

Das gegliederte Gebilde, 

Alles ist ein andres nun. 

Und was sich, an jener Stelle, 

Nun mit deinem Namen nennt, 

Kam herbei wie eine Welle, 

Und so eilt’s zum Element. 

Laß den Anfang mit dem Ende 

Sich in Eins zusammenziehn! 

Schneller als die Gegenstände 

Selber dich vorüberfliehn. 

Danke, daß die Gunst der Musen 

Unvergängliches verheißt, 

Den Gehalt in deinem Busen 

Und die Form in deinem Geist. 


Mulandó, állandó. 478 

Állj meg, bárha egy órára, 

Dús, korai kikelet. 

Ah, virága már nem állja 

A langy esti szelletet. 

Gyönyörködjem üde zöldben, 

Melynek ölén hűselek? 

Innet-onnat az is fonnyad 

S viszik őszi, hűs szelek. 

Hogy gyümölcse kedved’ töltse, 

Hamar nyúlj az ág után. 

Alig éred, ami érett, 

Már új rügy is kél a fán. 

Minden zápor más alakban 

Hagyja hátra völgyedet, 

Ah! – és egyazon patakban 

Kétszer fürdnöd nem lehet. 

Magad is! Mi szirt-erőben 

Kérkedik szemed előtt, 

Másnak látod más időben 

A palottát, hegytetőt. 

Hol az ajk, mely csók ezrével 

Rég meg nem elégedett? 

Hol a láb, mely zerge-hévvel 

Ugrott át örvényeket? 

Hol a kéz, mely kedvteléssel 

Szórta a jótéteményt? 

Minden részed és egészed 

Nem az, ami volt imént. 

S mi a helyett most nevedet 

Tovább hordja címerűl, 

Jött mint hullám s lesimulván 

Elemében elmerűl. 

Ölelkezzék ám kezdet s vég, 

Virulás és hervadat, 

S a dolgoknál sebesben még 

Semmisűlj meg tenmagad: 

Te örűlj, hogy Múzsák kedve 

Halhatatlan jót adott: 

A tartalmat kebeledbe 

És elmédbe alakot. 


Maradandóság a változásban 481 

478 DLG.I.40-41 

479 Ms 4657/166 (kézírás) 

480 ÖB48.9 

481 SzLV.152-153 

482 ÖB.II.7-8 

483 GL.I.139-141 

Jener Fuß, der an der Klippe 

Sich mit Gemsenfreche maß. 


Sich bewegte wohlzuthun, 

Das gegliederte Gebilde, 

Alles ist ein andres nun. 

Und was sich, an jener Stelle, 

Nun mit deinem Namen nennt, 

Kam herbei wie eine Welle 

Und so eilt’s zum Element. 


Sich in Eins zusammen ziehn! 

Schneller als die Gegenstände 

Selber dich vorüberfliehn. 


Unvergängliches verheißt. 

Den Gehalt in deinem Busen 

Und die Form in deinem Geist. 


xxxxxxx „Dauer im Wechsel” 

Goethe: Maradandóság a változásban 479 

Tartaná |Időzne,| xxxx |ah, csak| egy órát 

ez a zsenge áradat! 

De már szirmot záporoz rád 

röptében a langy nyugat. 

Örűljek a zöldnek ujra, 

mely árnyával üditett? 

Hull az őszben megfakulva 

és szétszórják a szelek. 

Ha gyümölcs kell, gyorsan, bátran 

nyuljon érte a kezed! 

Ez itt érik, s már nyomában 

csiráznak a többiek; 

drága völgyed minden felhő= 

szakadással változik, 

és kétszer a tovalejtő 

vizben ember nem uszik. 

S te magad is! |S nézd magadat!| Ami nemrég 

kő volt, örök szirt=darab, 

mindig más=más szemmel szemlélsz 

palotákat, falakat. 

Hol az ajak, mely a csókban 

máskor gyógyulást talált, 

és amely a szirtbozótban 

zergét játszott, hol a láb? 

A szelíd és dolgos ujjak, 

a mozgékony, könnyü kéz, 

a tagozott alakúlat 

eltűnt, más lett az egész. 

S ami, helyére nyomulván 

most viseli nevedet, 

úgy érkezett, mint egy hullám 

s az Eelemhez úgy siet. 

70 

jener Fuß, der an der Klippe 

sich mit Gemsenfreche maß. 


sich bewegte, wohlzutun, 

das gegliederte Gebilde, 

alles ist ein andres nun. 

Und was sich an jener Stelle 

nun mit Deinem Namen nennt, 

kam herbei wie eine Welle 

und so eilts zum Element. 


sich in Eins zusammenziehn! 

schneller als die Gegenstände 

selber Dich vorüberfliehn. 


unvergängliches verheißt: 

den Gehalt in Deinem Busen 

und die Form in deinem Geist. 



Dauer im Wechsel 

Maradna, ah, csak egy órát 






Hull az őszben megfakúlva 



nyúljon érte a kezed! 



drága völgyed minden felhő- 




S nézd magadat! Ami nemrég 

kő volt, örök szirt-darab, 

mindig más-más szemmel szemlélsz 









eltünt, más lett az egész. 

S ami, helyére nyomulván, 


úgy érkezett, mint egy hullám, 

s az elemhez úgy siet. 

Kezdet és Vég halhatatlan 


egység, xfond csak össze, vond! 

egység, fond csak össze, vond! 

Röppenj tova, még gyorsabban, 


mint ők, te a tárgyakon! 


Hogy örök a vVers hatalma, 

Hogy örök a Vers hatalma, 

hála érte, köszönet: 


tartalmát a szived adja 

tartalmát a szíved adja 

s a formát a szellemed. 

# 

Tahi, 1947 szept. 25. 






Állandóság a változásban. 483




röptében a langy Nyugat. 












vízben ember nem uszik. 


















egység, fond csak össze, vond! 







[>42] GOETHE: 

Gesellige Lieder – Epiphanias. 484 

Die heilgen drey König’ mit ihrem Stern, 

Sie essen, sie trinken, und bezahlen nicht gern; 

Sie essen gern, sie trinken gern, 

Sie essen, trinken, und bezahlen nicht gern. 

Die heil’gen drey König’ sind kommen allhier, 

Es sind ihrer drey und sind nicht ihrer vier; 

Und wenn zu dreyen der vierte wär’ 

So wär’ ein heilger drey König mehr. 

Ich erster bin der weiß’ und auch der schön’, 

Bei Tage solltet ihr erst mich sehn! 

Doch ach mit allen Spezereyn 

Werd’ ich sein Tag kein Mädchen mir erfreun. 

Ich aber bin der braun’ und bin der lang’, 

Bekannt bei Weibern wohl und bei Gesang. 

Ich bringe Gold statt Spezereyn, 

Da werd’ ich überall willkommen seyn. 

Ich endlich bin der schwarz’ und bin der klein’ 

Und mag auch wohl einmal recht lustig seyn. 

Ich esse gern, ich trinke gern, 

Ich esse, trinke und bedanke mich gern. 

Die heilgen drey König’ sind wohl gesinnt, 

Sie suchen die Mutter und das Kind; 

Der Joseph fromm sitzt auch dabei, 

Der Ochs und Esel liegen auf der Streu. 

484 GAL.I.164-165 

485 SzLV.142-143; ÖB.I.488-489 

Dauer im Wechsel 


































egység, fond csak össze, fond! 







71 

Bár a tavasz gazdagságát 

Meg lehetne tartani! 

Ah, de rázzák a virág-fát 

Már a dél fuvalmai. 

Örüljek az enyhe zöldnek? 

Árnyát alig éldelém, 

Sárgán hinti már a földet 

A hűs ősz hideg szelén! 

Fádnak hogy gyümölcsit élvezd: 

Gyorsan vedd ki részedet! 

Egyik érni még alig kezd: 

A más rűgybe eredett. 

Mindig más-más völgyed képe, 

Minden zápor-ár után! 

S ugyanegy folyó vizébe’ 

Egyszer fördhetel csupán. 

S hát magad? Mit szilárdnak vélsz: 

Az is csupa változás. 

Más a kőfal, a konok bércz, 

Mert szemed, mely nézi, más. 

Mely imént még csókba forra, 

Az az ajk már oda lőn, 

És a láb, mely zerge-módra 

Mászott fenn a bércz-tetőn! 

Az a kéz, mely, adományba 

Fáradatlan, teve jót; 

Tested egész alkotmánya, 

Mind nem az már, a mi volt. 

S a mi, mind ezek elmúlván, 

Most viseli nevedet: 

Úgy jött mint egy sebes hullám, 

S elemébe úgy siet! 

Hadd siessen! kezdet és vég 

Ott hadd ölelkezzenek! 

S a világ gyors gördülését 

Ten-röptöd előzze meg. 

Áldd a muzsák szent hatalmát, 

Kik öröklőt nyújtnak ott: 

Kebled érzelem-tartalmát 

S szellemedben alakot! 


Epiphanias 485 

Epiphanias 

A csillagos három szent király 

szeret enni meg inni, de fizetni utál, 

van, amit szeret, van, amit utál, 

szeret enni meg inni, de fizetni utál. 

A három szent király idejött, 

nincs negyedik hármójuk között; 

volna csak még egy, aki ideáll, 

négy volna a három szent király. 

Én vagyok a fehér és huh, be szép! 

Nappal csodál csak igazán a nép! 

De hiába minden speceráj, 

nem kap feleséget ez a király. 

Én pedig a barna, a nyurga vagyok, 

szoknya mellett ülök és dalolok. 

Az én specerájom ezüst meg arany, 

szeret is, akinek esze van. 

Én végül a fekete és a kicsi, 

egyszer nekem is juthat valami. 

Ennem öröm, innom öröm, 

bort és pecsenyét szívvel köszönöm. 

A három szent király jóbarát, 

a fiut keresik meg az anyát; 

József jámboran a sarokban áll, 

mellette az ökör meg a szamár.

Wir bringen Myrrhen, wir bringen Gold, 

Dem Weyhrauch sind die Damen hold; 

Und haben wir Wein von gutem Gewächs, 

So trinken wir drey so gut als ihrer sechs. 

Da wir nun hier schöne Herrn und Fraun, 

Aber keine Ochsen und Esel schaun; 

So sind wir nicht am rechten Ort 

Und ziehen unseres Weges weiter fort. 

[>43] GOETHE: 

Balladen – Vor Gericht. 486 

Von wem ich es habe, das sag’ ich euch nicht, 

Das Kind in meinem Leib. – 

Pfui! speit ihr aus: die Hure da! – 

Bin doch ein ehrlich Weib. 

Mit wem ich mich traute, das sag’ ich euch nicht. 

Mein Schatz ist lieb und gut, 

Trägt er eine goldene Kett’ am Hals, 

Trägt er einen strohernen Hut. 

Soll Spott und Hohn getragen seyn, 

Trag’ ich allein den Hohn. 

Ich kenn’ ihn wohl, er kennt mich wohl, 

Und Gott weiß auch davon. 

Herr Pfarrer und Herr Amtmann ihr, 

Ich bitte, laßt mich in Ruh! 

Es ist mein Kind, es bleibt mein Kind, 

Ihr gebt mir ja nichts dazu. 

Mirrhát hozunk, aranyat hozunk, 

tömjént csak a dámáknak adunk; 

s ha csúszik a jó bor, a szivderítő, 

nem bír hármunkkal hat kefekötő. 

De mivelhogy itt szép hölgyek-urak 

s nem ökrök vannak és szamarak, 

ugy látszik, rossz helyen vagyunk, 

ezért hát ajánljuk magunk. 


Törvény előtt.* 487 

Nem mondom meg, kitől való 

Méhemben a gyerek. 

Asszony vagyok én, nem rima, 

Bárhogy nevezzenek. 

Nem mondom meg, ki az uram, 

Nincs nála derekabb, 

Akár kócsag legyen fején, 

Akár juhászkalap. 

Ha szégyent s gúnyt kell tűrni, hát 

Viseljem én a gúnyt. 

Én ismerem őt, engem ő, 

S az Isten is tanúnk. 

Bíró, plébános, téns urak, 

Hagyjanak békivel. 

Enyém a gyermek – kell-e több? 

Nem kendtek tartja el ! 

[FODOR ANDRÁS]: 

Törvény előtt 488 

Vor Gericht 

Nem mondhatom meg, testemben a gyermek 

kitől fogantatott. – 

Fúj! Ringyó! – köpjetek, de én 

bűnös mégsem vagyok. 

Ki volt a drága, kivel egybekeltem, 

nem monhatom meg én. 

Nyakán aranyláncot visel 

és szalmakalapot fején. 

Ha szidalom, gúny érne majd, 

terhét én hordozom. 

Jól ismer ő, s én ismerem őt, 

az Ég is látja bajom. 

Lelkész úr és esküdt urak, 

békén hagytok, ugye? 

Gyermekem ő, az is marad, 

mi dolgotok vele? 

* Egészen azonos tárgyú és méretű magyar népballada is van, úgy tudom, Arany László gyüjteményében. A ford. 


Vor Gericht 


– Goethe – 

Kitől van, nem árulom el 

méhemben a magzatot. 

„Pfuj!”|,| x köpnek|,| x „a ringyó!” Pedig én 

tiszta asszony vagyok. 

Ki az uram, nem árulom el. 

Derék férfi, s szeret, 

talán aranyláncot visel, 

talán gyékénysüveget. 

Ha szégyent s gúnyt kell tűrni, hát 

viseljem én a gúnyt. 

|Én| ismerjük ismerem x |őt,| xxxxxxxxx |ő engemet,| 

s az Isten is tanunk. 

Plébános úr, bíró uram, 

hagyjanak békivel! 

Enyém a gyerek, enyém marad, x 

nem kendtek tartja el. 



Törvényszék előtt 492 

Hiába kérditek, urak ti, 

Nem mondom meg kitől kapám. 

Rám mondjátok hogy: szajha, pedig 

Becsületes nő vagyok ám. 

Kihez esküdtem: meg se’ mondom; 

Nekem jó, annyit mondhatok! 

Akár arany lánczot visel, 



Kitől hordom, nem árulom el 

testemben a magzatot. 

Pfuj! – köptök – a ringyó! Pedig 

én tiszta nő vagyok. 

Kié lettem, nem árulom el, 

szeretem, ő szeret, 

akár aranyláncot visel, 

akár gyékénysüveget. 

Ha most gúny jön és megvetés, 

majd hordom magam a gúnyt; 

tudom, ki ő, tudja, ki vagyok, 

s az Isten volt a tanunk. 

Plébános úr, törvénytudók, 

hagyjatok engemet! 

Az én gyermekem, én tartom el, 

nem a ti pénzetek. 

[SZEMLÉR FERENC]: 


Vor Gericht 

Önöknek úgysem árulom én el, 

Kitől van magzatom. 

„Ringyó!” köpködhetnek felém, 

Szégyen még sincs azon. 

Hogy ki a párom, nem mondom én el. 

Nincs nála szebb, se jobb. 

Szép szalmakalap van a fején, 

486 

GAL.I.204 

487 

DGK.179 

488 

GVM.145 

489 

Ms 10/93 sz. géppel írt lap a hagyatékból, kézírásos javításokkal. A teljes szöveg utólag áthúzva. 

490 

STG.I.61 

491 

STG.I.61 autográf javítással (10/95) 

492 

GL.I.179 

493 

SzÖ.68 

494 

SzV.83-84 

72 



Kitől hordom, nem árulom el 

testemben a magzatot. 

Pfuj! – köptök – a ringyó! Pedig 

én tiszta nő vagyok. 

Kié lettem, nem árulom el, 

szeretem, ő |és tudom, hogy| szeret, 

akár aranyláncot visel, 

akár gyékénysüveget. 

Ha most gúny jön és megvetés, 

majd hordom magam a gúnyt; 

tudom, ki ő, tudja, ki vagyok, 

s az Isten volt a tanunk. 

Plébános úr, törvénytudók, 

hagyjatok engemet! 

Az én gyermekem, én tartom el, 

nem a ti pénzetek. 



Önöknek úgysem árulom én el, 

kitől van magzatom. 

– Ringyó! – köpködhetnek felém, 

szégyen még sincs azon. 

Hogy ki a párom, nem mondom én el. 

Nincs nála szebb, se jobb, 

Szép szalmakalap van a fején,

Akár csak szalma kalapot. 

Ha kell viselni gúnyt és szégyent, 

Hadd viselem csak én magam. 

Én ismerem őt, ő ismer engem, 

S istennek is tudtára van. 

Biró uram, tisztelendő úr, 

Csak hagyjanak békét nekem! 

Nem az uraké ez a gyermek, 

Egyedül az én gyermekem! 

Nyakában lánc ragyog. 

Ha gúny s gyalázat volna ez, 

Én hordom szégyenét. 

Ismert ő engem, én ismerem őt 

S ismer minket az ég. 

Esküdt uram, plébános úr, 

Már békén hagyjanak! 

Mi közük hozzá?… Gyermekem ő 

S örökké az marad. 

[>44] GOETHE: 

Elegien – Erstes Buch – Römische Elegien V. 495 

Froh empfind’ ich mich nun auf klassischem Boden begeistert; 

Vor- und Mitwelt spricht lauter und reizender mir. 

Hier befolg’ ich den Rath, durchblättre die Werke der Alten 

Mit geschäftiger Hand, täglich mit neuem Genuß. 

Aber die Nächte hindurch hält Amor mich anders beschäftigt; 

Werd’ ich auch halb nur gelehrt, bin ich doch doppelt beglückt. 

Und belehr’ ich mich nicht, indem ich des lieblichen Busens 

Formen spähe, die Hand leite die Hüften hinab? 

Dann versteh’ ich den Marmor erst recht; ich denk’ und vergleiche, 

Sehe mit fühlendem Aug’, fühle mit sehender Hand. 

Raubt die Liebste denn gleich mir einige Stunden des Tages, 

Gibt sie Stunden der Nacht mir zur Entschädigung hin. 

Wird doch nicht immer geküßt, es wird vernünftig gesprochen; 

Überfällt sie der Schlaf, lieg’ ich und denke mir viel. 

Oftmals hab’ ich auch schon in ihren Armen gedichtet, 

Und des Hexameters Maß leise mit fingernder Hand 

Ihr auf dem Rücken gezählt. Sie athmet in lieblichem Schlummer, 

Und es durchglühet ihr Hauch mir bis ins Tiefste die Brust. 

Amor schüret die Lamp’ indes und denket der Zeiten, 

Da er den nämlichen Dienst seinen Triumvirn gethan. 


Elégiák. V. 498 

A remekek talaján van vígság s lelkesedés is, 

Múlt s jelen édesen és hangosan éri fülem’. 

Ódon idők könyvét kutatom buzdúlva naponta, 

Egyre serényebben s egyre nagyobb az öröm. 

Ámde az éjeken át másképen foglal el Ámor, 

S kétszeres élvezetért fél-tanulás is elég. 

S nem tudomány-e az is, ha kutatva a bájteli formát 

A kebelekröl a kéz száll a csipőig alá? 

Mérve az élőkhöz, nem-e jobban is értem a szobrot, 

Érzeni kezd a szemem, látni tanúl a kezem. 

Igy, ha a kedves el is csen a napból néha egy órát, 

Éjeli órákat nyujt okulásra viszont. 

Van, hogy a csók szünetel, jön néha helyébe okos szó, 

S kél, míg alszik a lány, gondolatom szaporán. 

Karjai közt hányszor nem ütöttem nyélbe a verset 

S hátán verte kezem halkan a hexametert. 

Ő békével aludt s átjárta nyugodt pihegésén 

A költő kebelét mélyen az ifjui hév. 

Ámor tartja a mécset, s álmodik ősi napokról, 

A mikor így őrzé rég a triumvireket.* 

73 

nyakában lánc ragyog. 

Ha gúny s gyalázat volna ez, 

én hordozom szégyenét. 

Ismert ő engem, én ismerem őt, 

s ismer minket az ég. 

Esküdt uram, plébános úr, 

már békén hagyjanak! 

Mi közük hozzá?… Gyermekem ő, 

s örökké az marad. 

[BABITS MIHÁLY]: 

Római elégia 496 

Ó, mily lelkesüléssel tölt el e klasszikus ország! 

Mily jól értem a Mult és a Jelen szavait! 

Itt a tanácsot megfogadom, s naphosszat a régi 

írók könyveiben keresek új örömöt. 

Éjjel azonban más tudománnyal foglal el Ámor: 

fél-tanulás mellett kétszeres így a gyönyör. 

S nem tanulás-e az is, míg kémlem a drága kebelnek 

formáit, s kezem a karcsu csipőn lesuhan? 

Így értem meg a márványt, szellemem összehasonlít, 

lát a tapintó kéz, látva tapintgat a szem! 

Így ha nehány órát ellopna napombul a kedves, 

éjjeli órákkal kártalanít pazarul. 

S nem mindég ölelünk, olykor csevegünk is okossan, 

s mígt ő szúnnyad, ezer gondolatot szövök én. 

Sok versem született így édes oldala mellett 

és a hexameter ütemeit remegő 

ujjam az ő hátán olvasta ki. Lágyan aludt ő, 

s halk lélekzete, míg szívemig ért, zene lett. 

Ámor eközben a mécsre vigyázott, s római költők 

éjeit álmodván vissza, magában örült. 497 

[N.N.]: 

[Bár napom óráit sokszor meglopja a kedves…] 499 

[…] 

Bár napom óráit sokszor meglopja a kedves, 

Kárótlásul az éjt engedi vissza nekem. 

S nem mindig csak csók, foly köztünk gyakran okos szó, 

Vagy gondolkozom én s dolgozom, ő ha szunyad. 

Gyakran költék már verset, míg átfoga karja, 

Vállán mérve ki a hexameter ütemét, 

Ujjaimon, halkan. Szendergve lehelt meleg ajka, 

S keblem legmélyét hő lehe áthevité. 

* Catullust, Tibullust és Propertiust érti, a műfajban mintáit, kiket a szerelem triumvirátusának nevezetett. A ford. 


V. Elégia (Goethe) 500 


Római elégiák, IV. (V.) 501 

495 

GAL.I.265-266 

496 

BMK.249 

497 

A vers in: G.: Eins und alles 58, 60 (e kötetben: Mailied 25, Willkommen und… 27, Lilis Park ) 

498 

DGKX.225-226 

499 

BS.1859.VI.53 

500 

Ms 4674/118: gyorsírás (»72«) átirata; a lap alján kézi számozás: »71« 

501 GL.216

Boldog lelkesedés lelkemnek – klasszikus ország – 

Itt zeng, itt igazán izgat a mult, a jelen 

Bölcs tanács, követem, lapozom a régi irókat 

S a napi szorgalomért napra-nap uj a gyönyör. 

Éjjel azonban más munkával foglal el Ámor; 

Veszhet a fele tudás, kettős érte a ___ 

S nem tanulás-e az is, hogy kezemmel a drága kebelknek 

Formáit kutatom, simogatom a csipőt? 

Verset is írtam már, nem egyszer, a karjai közt, és 

És a hexameter ütemeit doboló 

ujjaim 502 | 503 a hexameter helyes ütemeit az ő 

hátán verte ki. Most mily édesen alszik a kedves 

És a lehelete mint a 


Római elégiák, IV. 504 

Lelkesedett ihlettel tölt el e klasszikus ország, 

Múlt s jelen öltőknek hangja, varázsa fog el. 

Mestereim szava hítt: forgatnom az őskor iróit, 

Forgatom is s napról napra uj élvre lelek. 

Ámde az éjjeleken másképen foglal el Ámor. 

Fél-tanulás mellett kétszeres így a gyönyör. 

S nem tanulás-e az is: ha e jól formált kecses alkat 

Rajzát vizsgálom, halkan alább, meg alább? 

Így értem csak jól meg a márványt: szellemem érző 

Szemmel lát s látó kézzel amint tapogat. 

Így ha nehány órát ellopna napombul a kedves: 

Gazdag kárpótlást nyújt nekem éjjel azért. 

Hisz nem mindig csók, bölcs szó is járja közöttünk; 

S ő ha elalszik: azért gondolatim szövöm én. 

Karjaiban sokszor költöttem verseket is már, 

Vállán mérve ki a hexameter ütemét, 

Halk újj-mozgással. Szenderegve lehelt meleg ajka, 


Ámor a kis mécset szítván, az a kor jut eszébe: 

Melyben a hős Caesar éjit így őrzi vala. 

ALI. 

FATEMA. 

ALI. 

FATEMA. 

ALI. 

FATEMA. 

ALI. 


Mahomet 

Mahomets Gesang 506 

Seht den Felsenquell 

Freudehell, 

Wie ein Sternenblick; 

Über Wolken 

Nährten seine Jugend 

Gute Geister, 

Zwischen Klippen 

im Gebüsch. 

Jünglingfrisch 

Tanzt er aus der Wolke 

Auf die Marmorfelsen nieder, 

Jauchzet wieder 

Nach dem Himmel. 

Durch die Gipfelgänge 

Jagt er bunten Kieseln nach. 

Und mit frühem Führertritt 

Reißt er seine Brüderquellen 

Mit sich fort. 

Drunten werden in dem Thal 

Unter seinem Fußtritt Blumen, 

Und die Wiese lebt von 

Seinem Hauch. 

Doch ihn hält kein Schattenthal, 

Keine Blumen, 

Die ihm seine Knie’ umschlingen, 

Ihm mit Liebesaugen schmeicheln; 

Lelkesedett íhlettel tölt el e klasszikus ország, 

Múlt s jelen öltőknek hangja, varázsa fog el. 

Mestereim szava hítt: forgatnom az őskor iróit, 

Forgatom is s napról napra uj élvre lelek. 

Ámde az éjjeleken másképen foglal el Ámor, 

Fél-tanulás mellett kétszeres így a gyönyör. 

S nem tanulás-e az is: ha e jól formált kecses alkat 

Rajzát vizsgálom, halkan alább, meg alább? 

Igy értem csak jól meg a márványt: szellemem érző 

Szemmel lát s látó kézzel a mint tapogat. 

Igy ha nehány órát ellopna napombul a kedves: 

Gazdag kárpótlást nyújt nekem éjjel azért. 

Hisz’ nem mindig csók, bölcs szó is járja közöttünk; 

S ő ha elalszik: azért gondolatim’ szövöm én. 

Karjaiban sokszor költöttem verseket is már, 

Vállán mérve ki a’ hexameter ütemét, 

Halk újj-mozgással. Szenderegve lehelt meleg ajka, 


Ámor a kis mécset szítván, az a kor jut eszébe: 

Melyben a hős Caesar’ éjit így őrzi vala. 


A Római elégiákból – V. 505 

Lelkesedés fog el itt, az örök táj szelleme átjár 

S klasszikus álmokkal tölt el a múlt s a jelen. 

Mestereim hívtak forgatnom az egykori írást 

S lapról lapra öröm hajtja előre szemem. 

Ám más útra vezet tele csillagos éjeken Ámor, 

Fél tanulás mellett kétszeres így a gyönyör. 

S nem tanulás-e az is, ha a formás, karcsú alaknak 

Lágy vonalán ringat csókkal a szép szerelem. 

Így értem meg a márványt jól, mert lelkem is érző 

Szemmel lát, s látó kézzel amit tapogat. 

S pár órát, ha el is lop nappal tőlem a kedves, 

Gazdag kárpótlást nyújt nekem éjjel azért! 

Köztünk nemcsak a csók, bölcs szó is járja; s haálom 

Fogja el Őt, engem ébren is álom ölel. 

Sokszor karjaiban már írtam verseket is, szép 

Vállán mérve, szelíd ujjdobogással a halk 

Hexameter ütemét. Szunnyadva lehelt puha ajka 

És a meleg pihegés szívem ölelte körül. 

Mécslángunk libegett s az a kor jut eszembe, hol Ámor 

Így állott őrt Caesar éjjeli mécse fölött. 

[>45] GOETHE: 

Vermischte Gedichte – Mahomets 

Gesang 507 

Seht den Felsenquell, 

Freudehell, 

Wie ein Sternenblick; 

Ueber Wolken 

Nährten seine Jugend 

Gute Geister 

Zwischen Klippen im Gebüsch. 


Tanzt er aus der Wolke 

Auf die Marmorfelsen nieder, 

Jauchzet wieder 

Nach dem Himmel. 


Jagt er bunten Kieseln nach, 

Und mit frühem Führertritt 

Reißt er seine Bruderquellen 

Mit sich fort. 

Drunten werden in dem Thal 

Unter seinem Fußtritt Blumen, 

Und die Wiese 

Lebt von seinem Hauch. 

Doch ihn hält kein Schattenthal, 

502 

Ez a másfél sor Szabó Lőrinc kézírásával a »72« sz. lapon; 2,5 sornyi folytatás gyorsírással. 

503 

A gyorsírás átirata idegen kézírással. 

504 

HO.II.310-311 

505 

FK.117-118 

506 

GSW.IV.183-185 

507 

GAL.II.53-55 

508 

E.170-172 

74 

GOETHE: 

Mahomets Gesang 508 

Seht den Felsenquell, 

freudehell 

wie ein Sternenblick! 

Über Wolken 

nährten seine Jugend 

gute Geister 

zwischen Klippen im Gebüsch. 


tanzt er aus der Wolke 

auf die Marmorfelsen nieder, 

jauchzet wieder 

nach dem Himmel. 


jagt er bunten Kieseln nach, 

und mit frühem Führertritt 

reißt er seine Bruderquellen 

mit sich fort. 

Drunten werden in dem Tal 

unter seinem Fußtritt Blumen, 

und die Wiese 

lebt von seinem Hauch. 

Doch ihn hält kein Schattental,

FATEMA. 

ALI. 

FATEMA. 

BEYDE. 

FATEMA. 

ALI. 

FATEMA. 

BEYDE. 

ALI 

FATEMA. 

ALI. 

FATEMA. 

BEYDE. 

Nach der Ebne dringt sein Lauf 

Schlangewandelnd. 

Bäche schmiegen 

Sich gesellschaftlich an ihn; 

Und nun tritt er in die Ebne 

silberprangend. 

Und die Ebne prangt mit ihm! 

Und die Flüße von der Ebne, 

Und die Bächlein von Gebirgen 

Jauchzen ihm, und rufen: 

Bruder! 

Bruder, nimm die Brüder mit! 

Mit zu deinem alten Vater, 

Zu dem ewgen Ocean, 

Der mit weitverbreit’ten Armen 

Unser wartet, 

Die sich, ach! vergebens öffnen, 

Seine Sehnenden zu fassen. 

Denn uns frißt, in öder Wüste, 

Gierger Sand; die Sonne droben 

Saugt an unserm Blut; 

Ein Hügel 

Hemmet uns zum Teiche. 

Bruder! 

Nimm die Brüder von der Ebne! 

Nimm die Brüder von den Gebirgen! 

Mit zu deinem Vater! mit! 

Kommt ihr alle! 

Und nun schwillt er herrlicher; 

(Ein ganz Geschlechte 

Trägt den Fürsten hoch empor; 

Triumphirt durch Königreiche;) 

Giebt er Provinzen seinen Namen; 

Städte werden unter seinem Fuß! 

Doch ihn halten keine Städte, 

Nicht der Thürme Flammengipfel, 

Marmorhäuser, Monumente 

Seiner Güte, seiner Macht. 

Zedernhäuser trägt der Atlas 

Auf den Riesenschultern; sausend 

Wehen, über seinem Haupte, 

Tausend Segel auf zum Himmel 

Seine Macht und Herrlichkeit 

Und so trägt er seine Brüder, 

Seine Schätze, seine Kinder 

Dem erwartenden Erzeuger 

Freudebrausend an das Herz! 

[BÁTHORI CSABA]: 

Mahomet-kardal 509 

Nézd a sziklán víz özön 

Szőkeszép öröm – 

Mint a csillagég! 

Felhők mögött 

Hízlalták ifjúságát 

Jószellemek 

Zátonyok közt a bozótban. 

Ifjonti frissen 

Táncol elő felhő fala mögül 

Le a márvány szikla tövébe, 

Sovárog azután újolag 

Föl az egekbe. 

Keresztül-kassul csúcsok folyosóin át 

Hajhász tarka kavicsokat 

S korai vezér lépte 

Medrébe ragadja sodorja 

Forrás-fivéreit is. 

Odalenn völgy fenekén 

Virágok sarjadnak lépte nyomán 

S leheletétől 

kivirágzik a rét. 

509 N.1999/7-8, 578-580 

510 Ny.1932.I.425-426 

511 SzLV.154-155 

Keine Blumen, 

Die ihm seine Knie’ umschlingen, 

Ihm mit Liebes-Augen schmeicheln: 

Nach der Ebne dringt sein Lauf 

Schlangenwandelnd. 


Sich gesellig an. Nun tritt er 

In die Ebne silberprangend, 

Und die Ebne prangt mit ihm, 

Und die Flüsse von der Ebne 

Und die Bäche von den Bergen 

Jauchzen ihm und rufen: Bruder! 

Bruder, nimm die Brüder mit, 

Mit zu deinem alten Vater, 

Zu dem ew’gen Ozean, 

Der mit ausgespannten Armen 

Unser wartet, 

Die sich, ach! vergebens öffnen, 

Seine Sehnenden zu fassen; 

Denn uns frißt in öder Wüste 

Gier’ger Sand; die Sonne droben 

Saugt an unserm Blut; ein Hügel 

Hemmet uns zum Teiche! Bruder, 

Nimm die Brüder von der Ebne, 

Nimm die Brüder von den Bergen 

Mit, zu deinem Vater mit! 

Kommt ihr alle! – 

Und nun schwillt er 

Herrlicher; ein ganz Geschlechte 

Trägt den Fürsten hoch empor! 

Und im rollenden Triumphe 

Gibt er Ländern Namen, Städte 

Werden unter seinem Fuß. 

Unaufhaltsam rauscht er weiter, 

Läßt der Thürme Flammengipfel, 

Marmorhäuser, eine Schöpfung 

Seiner Fülle, hinter sich. 

Cedernhäuser trägt der Atlas 

Auf den Riesenschultern; sausend 

Wehen über seinem Haupte 

Tausend Flaggen durch die Lüfte, 

Zeugen seiner Herrlichkeit. 


Seine Schätze, seine Kinder 

Dem erwartenden Erzeuger 

Freudebrausend an das Herz. 


Mohamed éneke 510 

Nézd, a bércről hogy szakad 

a patak, 

csillagtüzü zuhatag! 

Fellegek közt 

jó baráti szellemek 

táplálták az ifjuságát 

vadbozótos csúcsokon. 

Ifjufrissen 

táncol le a fellegekből 

márványszikla derekára, 

frissen ujjong 

égbe föl. 

Ormok labirintusán át 

tarka törmeléket üldöz 

és vezérként 

sodor máris útja testvér- 

vizeket. 

Lent a völgyben kivirúl 

nyomdokán az üde pázsit 

és a rétet 

lehellete élteti. 

75 

keine Blumen, 

die ihm seine Knie umschlingen, 

ihm mit Liebesaugen schmeicheln: 

nach der Ebne dringt sein Lauf 

schlangenwandelnd. 


sich gesellig an. Nun tritt er 

in die Ebne silberprangend, 

und die Ebne prangt mit ihm, 

und die Flüsse von der Ebne 

und die Bäche von den Bergen 

jauchzen ihm und rufen: Bruder! 

Bruder, nimm die Brüder mit, 

mit zu deinem alten Vater, 

zu dem ewgen Ozean, 

der mit ausgespannten Armen 

unser wartet, 

die sich, ach! vergebens öffnen, 

seine Sehnenden zu fassen. 

Denn uns frißt in öder Wüste 

gierger Sand. Die Sonne droben 

saugt an unserm Blut; ein Hügel 

hemmet uns zum Teiche! Bruder, 

nimm die Brüder von der Ebne, 

nimm die Brüder von den Bergen 

mit, zu deinem Vater mit! 

Kommt ihr alle! – 

Und nun schwillt er 

herrlicher. Ein ganz Geschlechte 

trägt den Fürsten hoch empor! 

Und im rollenden Triumphe 

gibt er Ländern Namen, Städte 

werden unter seinem Fuß. 

Unaufhaltsam rauscht er weiter, 

läßt der Türme Flammengipfel, 

Marmorhäuser, eine Schöpfung 

seiner Fülle, hinter sich. 

Zedernhäuser trägt der Atlas 

auf den Riesenschultern. Sausend 

wehen über seinem Haupte 

tausend Flaggen durch die Lüfte, 

Zeugen seiner Herrlichkeit. 


seine Schätze, seine Kinder 

dem erwartenden Erzeuger 

Freudebrausend an das Herz. 




a patak, 


Fent a felhők 

közt baráti szellemek 


vadbozótos szirteken. 

Ifjufrissen 




égbe föl. 





vizeket. 



és a rétet 

lehellete élteti.

De nem tartóztatja se völgyek árnya 

Se virágok 

Hiába forradnak térde köré 

Hiába hízelgnek szerelmes szemeikkel – 

Iramlik ő lefelé, le a síkra 

Kígyókarikában. 

Patakok szegődnek pajtásaivá… 

És immár kilép 

A síkra ezüst pompában 

És pompába borul vele együtt a sík 

És síkról a folyamok 

És a hegyekből a patakok 

Érlelik és kiáltják: Testvér, 

Testvér, vidd testvéreid is, 

Vigy Atyádhoz az agghoz 

Az örök Óceánhoz, 

Aki tárt karokkal 

Vár mireánk – 

Akik jaj! hiába tárulnak 

Fölfogni áhítozásunk 

Mert sivár sivatagban 

Éhes homok zabál föl emitt, 

Kiszipolyozza a vérünk 

Odafönn a nap, 

Domb torlasza 

Elzár a tó vizétől. 

Testvér, 

Vidd el testvéreid a síkról, 

Vidd el testvéreid a hegyekből, 

Vigy el Atyádhoz! 

Gyertek mind, valahány! – 

És most megárad 

Isteni habja, egy egész nemzetség 

Röpíti magasba a Fejedelmet 

És ő hánytorgó diadallal 

Nevet ad ország-világnak s városok 

Sarjadnak lába nyomában. 

Őrjöngve dübörög el, nem nyűgözi gát, 

Tornyok lángoló csúcsait 

Márvány palotákat, teljessége 

Teremtményeit hátra-odahagyva. 

Cédrusházakat hordoz Atlasz 

Roppant válla hegyében süvítve 

Inognak feje fölött 

Ezer vitorlák föl az égre 

Él és uralkodik. 

És így viszi véreit ő, 

Viszi kincseit, viszi gyermekeit 

Örömujjongva várakozó 

Fogantatója szivébe. 




a patak, 






Ifjúfrissen 


márványsziklák derekára, 


égbe föl. 





512 STG.I.40-42 

513 ÖB.I.85 

514 GL.II.11-13 

De nem fogja a sötét völgy, 

se virág, 

mely a térdét átkarolja 

és szerelmesen tekint rá: 

irama kígyókanyarban 

sík felé tör. 

Társra társ 

simul hozzá. Most kilép a 

síkra pompázó ezüstben 

s vele pompázik a sík, 

és a róna sok folyója 

és a hegy patakja mind 

boldogan kiáltja: Testvér! 

Testvér, vidd testvéreid, 

vidd el őket vén Atyádhoz, 

vidd az örök Óceánba, 

aki karjait kitárva 

vár reánk, 

vár, de ah! sohase tudja 

vágyó fiait ölelni: 

mert mohón faldossa testünk 

a sivatag éhe, ott fent 

a Nap vérünk szívja, dombgát 

tóvá szorit össze! Testvér, 

vidd a síkról mind a testvért, 

vidd a testvért mind a hegyről, 

vigy Atyánkhoz minket el! 

Jöjjetek, mind! – 

És most még hatalmasabbra 

duzzad: egész nemzedék 

emeli a Fejedelmet! 

És hömpölygő diadalban 

országoknak ad nevet, 

városokat épit útja. 

Semmi föl nem tartja többé 

lángsisakos tornyokat hagy, 

márványpalotákat, ékes 

műveit, maga mögött. 

Cédrusházakat, uj Atlasz, 

hordoz roppant válla; zúgva 

leng feje fölött ezer 

lobogó a levegőben, 

hatalmának díszei. 

És így viszi testvéreit, 

kincse, népe áradását, 

hogy elérjék hars örömmel 

Teremtőjük hű szivét. 



Mahomets Gesang 


a patak, 






Ifjúfrissen 




égbe föl. 





76 


se virág, 





Társra társ 

simúl hozzá. Most kilép a 










vár reánk, 




a sivatag éhe, fentről 

a Nap vérünk szívja, tóvá 

szorít a domb össze! Testvér, 

vidd a sikról mind a testvért, 





duzzad: egész faja, népe 




városokat épit utja. 

Semmi fel nem tartja többé: 














Mahomet éneke. 514 

Nézd a bércz-patakot, 

Mikép lövell, 

Csillagsugár gyanánt! 

Felhők között 

Táplálták ifjuságát 

Jó szellemek, 

Bérczek s bokor közén. 

Ifjonti kedvvel 

Tör elő felhőiből, 

Szökellve márvány bérczeken, 

S újjongva tör 

Az égre megint. 

A bércz folyosókon 

Űz tarka kövecskét, 

S mint ifju vezér 

Ragadja magával a 

Testvér-forrásokat.

vizeket. 



és a rétet 



se virág, 



irama kigyókanyarban 


Társra társ 

simul hozzá. Most kilép a 










vár reánk, 






szorít a domb össze! Testvér, 

vidd a síkról mind a testvért, 


vígy Atyánkhoz minket el! 







városokat épit útja. 














[>46] GOETHE: 

Vermischte Gedichte – Gesang der 

Geister über den Wassern. 515 

Des Menschen Seele 

Gleicht dem Wasser: 

Vom Himmel kommt es, 

Zum Himmel steigt es, 

Und wieder nieder 

Zur Erde muß es, 

Ewig wechselnd. 

Strömt von der hohen 

Steilen Felswand 

515 GAL.II.56-57 

516 E.182-183 

517 CP.46 

518 DLG.I.122-123 

vizeket. 



és a rétet 



se virág, 





Társra társ 

simúl hozzá. Most kilép a 










vár reánk, 






szorit a domb össze! Testvér, 

vidd a sikról mind a testvért, 









városokat épit utja. 














GOETHE: 

Gesang der Geister über den 

Wassern 516 

Des Menschen Seele 

gleicht dem Wasser: 

Vom Himmel kommt es, 

zum Himmel steigt es, 

und wieder nieder 

zur Erde muß es, 

ewig wechselnd. 

Strömt von der hohen, 

steilen Felswand 

77 

A völgyben, lába alatt 

Virágok kelnek, 

S lehelletétől 

Éled a rét. 

De árnyas rét nem tartja őt, 

Sem a’ virágok, 

Térdét ölelve, 

Szerelmes szemmel 

Pillantva rá: 

Lapályra siet, 

Kigyózva, futása. 

Patakok simúlnak 

Hozzá szeliden. 

Ezüstös fénynyel 

Csörg a lapályba, 

S a lapály vele fénylik. 

A völgyi folyók 

S a hegy-patakok 

Újjongva köszöntik: 

Testvérünk! viddsze magaddal 

Testvéreidet; 

Vidd agg apánkhoz, 

Az örök óczeánhoz, 

Mely tárt karokkal 

Vár ránk, de ah, 

Hiába’ nyilnak váró karjai, 

Ölelni hozzá vágyó gyermekit: 

Mert minket elnyel a sivány 

Szomjú homokja; – fenn a nap 

Kiszívja vérünk’ – lenn a domb 

Elállja útunk’ s tóba gyűjt. 

Testvér, oh vidd testvéridet, 

A völgyből, a hegyekből, 

Oh vidd apánkhoz! 

Hát jőjetek mind! 

– S felségesebben 

Dagadva fut; egész 

Egy nemzedék emeli már 

Mint fejedelmet; 

S diadal-szekerén 

Harsogva a mint megy, 

Birodalmaknak nevet ad 

És városok kelnek lába nyomán. 

Feltarthat’lan rohan – 

Tornyok csillámló kúpjai, 

Márvány paloták, 

Miket ő hoza létre, 

Maradnak utána. 

Czédrus palotákat 

Hord orjás vállain, Atlasként, 

Fölötte ezer lobogó 

Susog a szélben, 

Hirdetve dicsét. 

Így viszi testvérit, 

Kincsét, fiait, 

Öröm-robogással, a váró 

Apa hű kebelére! 


Szellemek éneke a vizek fölött 517 

Az ember lelke 

Vízhez hasonló: 

Az égből száll le 

Az égbe röppen 

S újra meg újra 

A földre kerül, – 

Örök-egyre. 

Meredek szirtről 

Omlik a mélybe 


Szellemek éneke a vizek felett. 518 

Az emberi lélek 

A víznek mása. 

Mennyekből jön le, 

Mennyekre száll föl, 

S a földre vissza 

Kell jönnie ismét 

Váltva örökkön. 

A szikla falán ha 

Leömlik a kristály

Der reine Strahl, 

Dann stäubt er lieblich 

In Wolkenwellen 

Zum glatten Fels, 

Und leicht empfangen 

Wallt er verschleiernd, 

Leisrauschend, 

Zur Tiefe nieder. 

Ragen Klippen 

Dem Sturz’ entgegen, 

Schäumt er unmuthig 

Stufenweise 

Zum Abgrund. 

Im flachen Beete 

Schleicht er das Wiesenthal hin, 

Und in dem glatten See 

Weiden ihr Antlitz 

Alle Gestirne. 

Wind ist der Welle 

Lieblicher Buhler; 

Wind mischt vom Grund aus 

Schäumende Wogen. 

Seele des Menschen, 

Wie gleichst du dem Wasser! 

Schicksal des Menschen, 

Wie gleichst du dem Wind! 


A szellemek éneke a vizek 

fölött 519 

Az ember lelke – 

akár a víz – 

az égből ered, 

az égbe száll föl, 

majd újra vissza 

a földre hull le, 

örök cserével. 

Ha szirt-meredéylről 

a mélybe siklik 

a tiszta sugár: 

üdén sziporkáz, 

felhőzve habzik 

a sziklafalra, 

s könnyen szökellve, 

fátyolt terítve, 

halk mormolással 

a mélybe csobban. 

Ha, míg lezúdul, 

szirt állja útját: 

duzzogva habzik, 

és fokról fokra száll mind alább. 

Lapos mederben 

kúszik a völgyi réten, 

s a sima tóban 

a sok-sok csillag 

füröszti arcát. 

Szellő a hullám 

pajkos szeretője. 

A szél a mélyből 

habot kavar fel. 

Ó, emberi lélek! 

Olyan vagy, mint a víz. 

Ó, emberi végzet! 

Olyan vagy, mint a szél. 

519 FZL.131-133 

520 GK.17-18 

521 EHK.597-598 

522 Ms 4657/169.I-III. (kézírás) 

der reine Strahl, 

dann stäubt er lieblich 

in Wolkenwellen 

zum glatten Fels, 

und leicht empfangen 

wallt er verschleiernd, 

leisrauschend 

zur Tiefe nieder. 

Ragen Klippen 

dem Sturz entgegen, 

schäumt er unmutig 

stufenweise 

zum Abgrund. 

Im flachen Bette 

schleicht er das Wiesental hin, 

und in dem glatten See 

weiden ihr Antlitz 

alle Gestirne. 

Wind ist der Welle 

lieblicher Buhler; 

Wind mischt vom Grund aus 

schäumende Wogen. 

Seele des Menschen, 

wie gleichst du dem Wasser! 

Schicksal des Menschen, 

wie gleichst du dem Wind! 


A szellemek éneke a vizek fölött 520 

Emberi lélek és víz: sorsotok egy. 

Jöttök az égből, 

Szálltok az égbe, 

S újra visszatértek 

A Föld színére 

Örökös forgásban. 

Mikor magasból 

Meredek sziklafalból 

Ered a vízsugár: 

A sziklapadokon 

Elsiető ár 

Szelíd hullámfodrokban 

Ereszkedik alá; 

Majd könnyed szökéssel 

Fátyoltáncot ejt, 

S halk csörgedezéssel 

A mélységbe lejt. 

Ha sziklafalak 

Útjában állanak 

A haragos árnak: 

Tajtékot hányva 

Csörtet előre, 

S fokozatosan 

Örvénybe rohan. 

Alacsony partok alatt 

Sompoly’g a réten át, 

S a tó sima tükörén 

Csillagok kergetik 

A hold sugarát. 

Szél a hullámnak 

Hű szeretője, 

Szél kavarja föl 

Tónak fenekét. 

Emberi lélek: párja vagy a víznek; 

Emberi sors: a te párod a szél! 

78 

A tiszta sugár, 

S szerte-zuzódva, 

Hullám-ködképp 

Porlik új szirtre, – 

S megcsöndesedve, 

Lágy susogással, 

Fátyolosan, 

Hömpölyög innen 

A völgybe, békén. 

Ám, ha sziklák 

Állják el útját: 

Habzó haraggal 

Zúg le fokonkint 

A mélybe. 

S a völgyi mederben 

Réteken surran im által. 

És a sík tóban ön- 

Szépségét nézi 

Ezernyi csillag. 

Szél a hullámnak 

Vig szeretöje 

S habzó tajtékot is 

Szél ver a mélyből. 

Vízhez vagy hasonló 

Emberi lélek 

És szél vagy te, szél, 

Ó emberi sors. 

[MAKSAY ALBERT]: 

Lelkek dala a vizek felett 521 

Az emberlélek 

Vízhez hasonlít: 

Az égből jön le, 

Felszáll az égbe, 

Majd ismét vissza 

A földre tér le, 

– Örök csere. 

Magas szikláról 

Zuhog alá 

A szűz sugár, 

Aztán szétporlik 

Páragomollyá 

A kőlapon 

És ködfátyolban 

Zarándokol 

Halkan suhanva 

Alá a mélybe. 

Kőszál mered 

Szembe az árral, 

Mely fokról fokra 

Zúgó haraggal 

Omlik alább. 

A patakágyban 

Puhán kúszik a völgybe, 

A sima tótükörben 

Csillagok fénye 

Díszíti arcát. 

Szellő a víznek 

Csélcsap szerelme, 

Mélyig kavarja 

Habzó hullámát. 

Emberi lélek: 

Olyan vagy, mint a víz, 

Emberi sors: 

Olyan vagy, mint a szél. 

Sugár magasból, 

Párázó habbal 

Porzik alá 

S a síma szirttől 

Enyhén fogadva, 

Felhölepelben 

Halkan zúgva 

Omlik a mélybe. 

Ha bérc-fokokba 

Ütközik árja, 

Haragos tajtékkal 

Serceg alá 

Fokról-fokra. 

A sík mederben 

A völgv mezőin, 

Lassan hömpölyg 

S a síma tóban 

Mind az éji csillag 

Füröszti arcát. 

A szél a hullám 

Hő szeretője. 

Fenékig fölkavarja, 

Tajtékra szítja. 

Oh emberi lélek! 

Hogy hasonlítsz a vízhez, 

Oh emberi végzet! 

Hogy hasonlítsz a szélhez. 


Szellemek dala a vizek fölött 522 


vizhez hasonló: 

égböl jön alá, 

az égbe megy föl 

s lekényszerül 

megint a földre, 

örök utas. 

|Ha| xxx |bérc| magasából 

meredeken xxxx 

hull a xx |siklik| a tiszta sugár: 

puha fellegekben 

porzik alá 

a sima kőre, 

x s |x| boldog jövevény 

fátyoltakarók közt 

|halkan| susogva gügyögve 

szakad a mélybe 

futx a völgybe lefelé. 

Szirt ha öklöz 

lendületébe, 

fokról-fokra bosszusan 

tajtékzik xx 

a szakadékba. 

Csöndes ágyban 

szelíden fut a réten át, 

s a tiszta tóban 

arcát fürdeti 

a csillag valahány. 

Szél a hullám 

jó szeretöje; 

szél ver a mélyböl 

habzó hegyeket. 

Emberi lélek, 

képmásod a hullám! 

Emberi sors, 

képmásod a szél!


Szellemek dala a vizek 

fölött 523 


tükre a víz: 

mennyből jön alá, 

mennyekbe megy föl 

s lekényszerűl 


örök utas. 

Ha bérc magasából 

meredeken 

siklik a tiszta sugár, 

fellegpuhán 

porzik alá 

a sima kőre 

és mint szivesen-várt 

jövevény 

fátyolteregetve 

csobog lefelé. 

De ha szirt öklöz 

lendületébe, 

dühe lépcsőnkint 

tajtékzik 

a szakadékba. 

A sima mederben 

halkan oson a réten át 

s a tiszta tóban 

ragyogva fürdik 

a csillagok arca. 


jó szeretője; 

szél ver a mélyből 




Emberi sors, 

képmásod a szél! 

[>47] GOETHE: 

Vermischte Gedichte – An Schwager 

Kronos. 527 

Spute dich, Kronos! 

Fort den rasselnden Trott! 

Bergab gleitet der Weg; 

Ekles Schwindeln zögert 

Mir vor die Stirne dein Zaudern. 

Frisch, holpert es gleich, 

Über Stock und Steine den Trott 

Rasch in’s Leben hinein! 

Nun schon wieder 

Den erathmenden Schritt 

Mühsam Berg hinauf! 

Auf denn, nicht träge denn, 

Strebend und hoffend hinan! 

Weit, hoch, herrlich der Blick 

Rings in’s Leben hinein, 

Vom Gebirg’ zum Gebirg’ 

Schwebet der ewige Geist, 

Ewiges Lebens ahndevoll. 

Seitwärts des Ueberdachs Schatten 

Zieht dich an, 

Und ein Frischung verheißender Blick 

Auf der Schwelle des Mädchens da. 

523 STG.II.11-12 

524 ÖB.I.507-508 

525 GL.II.13-14 

526 GDB.101-102 

527 GAL.II.65-66; GWO.II.75-76 

528 GHA.I.47-48; GSW.I.312-313 

529 E.II.211-212 


Szellemek éneke a vizek fölött 524 

Gesang der Geister über dem Wasser 


tükre a víz: 

mennyből jön alá, 

mennyekbe megy föl 

s lekényszerűl 


örök utas. 

Ha bérc magasából 

meredeken 

siklik a tiszta sugár, 

fellegpuhán 

porzik alá 

a sima kőre 

és mint szivesen fogadott 

jövevény 

fátyolteregetve 

csobog lefelé. 

De ha szirt mered 

zuhanása elé, 

haragos zubogással 

ugrálva fokonkint 

habzik le a mélybe. 

A sík mederben 

halkan fut a völgyi réten át 

s a sima tóban 

a csillagos ég 

gyönyörködik. 


jó szeretője; 

szél kavar a mélyből 




Emberi sors, 

képmásod a szél! 

79 


A szellemek éneke a 

vizeken. 525 

Az ember lelke a 

Vizhez hasonló, 

Az égbül ered, 

Az ég fele tör, 

És újra vissza 

A földre száll le, 

Örök cserében. 

Ha bércz-meredekről 

Rohanva lövell le 

A tiszta sugár: 

Ragyogó porfelhő 

Száll föl belőle 

S a szikla-falra lebke 

Fátyolt terítve, 

Halk suhogással 

Omlik le a mélybe. 

Ha szirt elállja 

Estében az útját: 

Haragos robajjal, 

Tajtékot hányva száll 

Alább, alább. 

Majd síma ágyon 

Suhan le a völgyben, 

S a tenger síkján 

Ezernyi csillag 

Kék tükre lész’. 

Szellő a habnak 

Csélesap szeretője; 

Mélyébe benyúl 

S fenekét kavarja. 

Oh ember lelke, mint 

Hasonlitasz a vízhez! 

Oh ember sorsa, mint 

Hasonlitasz a szélhez! 

GOETHE: 

An Schwager Kronos 528 

In der Postchaise den 10. Oktober 1774 

Spude dich, Kronos! 


Bergab gleitet der Weg; 


Mir vor die Stirne dein Haudern. 

Frisch den holpernden 

Stock Wurzeln Steine den Trott 

Rasch in’s Leben hinein! 


Den eratmenden Schritt 

Mühsam Berg hinauf. 

Auf denn, nicht träge denn! 

Strebend und hoffend an. 

Weit hoch herrlich der Blick 

Rings ins Leben hinein 

Vom Gebürg zum Gebürg 

Über der ewige Geist, 

Ewigen Lebens ahndevoll. 

Seitwärts des Überdachs Schatten 

Zieht dich an 

Und der Frischung verheißende Blick 

Auf der Schwelle des Mädchens da. 


A szellemek éneke a vizek 

felett. 526 

Az ember lelke, 

Mikép a viz, 

Az égből jő le, 

Az égbe megy föl, 

S le kell a földre 

Szállnia, mindig 

Újra s újra. 

Zúg a kihajló 

Sziklafalról 

Tiszta sugár, 

Majd, mint a 

Felhő-hullám, 

Csillogva porlik 

Sziklatükörre. 

Simán fogadva, 

Suhog a fátyla, 

Halkan zúgva, 

Lejjebb, lejjebb. 

Ahol a szirtek 

Útját állják, 

Habzó dühvel 

Fokról-fokra 

Mélybe zuhan. 

Sekély mederben 

Tovasiklik a réten. 

És a tó sima tükre 

Rengeti lágyan 

Egek csillagait. 

Szél kicsi hullám 

Pajzán kedvese: 

Szél ver a mélyből 

Fodros habot. 

Emberi lélek 

Víz a te képed! 

Emberi sors te, 

Szél a te példád! 

GOETHE: 

An Schwager Kronos 529 

Spute Dich, Kronos! 


Bergab gleitet der Weg. 


Mir vor die Stirne Dein Hadern. 

Frisch, holpert es gleich, 

über Stock und Steine den Trott 

rasch ins Leben hinein! 


den eratmenden Schritt 

mühsam Berg hinauf. 

Auf denn, nicht träge denn, 

strebend und hoffend hinan! 

Weit, hoch, herrlich der Blick 

rings ins Leben hinein! 

Vom Gebirg zum Gebirg 

schwebet der ewige Geist, 

ewigen Lebens ahndevoll. 

Seitwärts des Überdachs Schatten 

zieht dich an 

und ein Frischung verheißender Blick 

auf der Schwelle des Mädchens da. 

Labe Dich! – Mir auch, Mädchen,

Labe dich! – Mir auch, Mädchen, 

Diesen schäumenden Trank, 

Diesen frischen Gesundheitsblick! 

Ab denn, rascher hinab! 

Sieh, die Sonne sinkt! 

Eh’ sie sinkt, eh’ mich Greisen 

Ergreift im Moore Nebelduft, 

Entzahnte Kiefer schnattern 

Und das schlotternde Gebein. 

Trunken vom letzten Strahl 

Reiß mich, ein Feuermeer 

Mir im schäumenden Aug’, 

Mich geblendeten Taumelnden 

In der Hölle nächtliches Thor. 

Töne, Schwager, in’s Horn, 

Raßle den schallenden Trab, 

Daß der Orcus vernehme: wir kommen, 

Daß gleich an der Thüre 

Der Wirth uns freundlich empfange. 


Kronosz komához 530 

Szedd magad Vénség! 

Meddig tartson az út? 

Lejtő szélére értünk, 

undok szédület lankaszt, 

ha soká állasz itt bambán! 

No – botladozz hát 

kövön, bokron és gödrökön át! 

Siess, vár ránk az élet! 

Mi az megint? 

Mért torpansz meg újra, 

lélegzetvesztve? 

Föl, mozogj álomszuszék! 

Telj meg erővel, reménnyel! 

Nézd, mily fölséges látvány 

az élet alattunk! 

S egyre magasabban 

száll az emberi szellem – 

örök életét sejtőn. 

Amott egy házikó árnya 

hivogat 

és üdülést igérő nézés 

csábít a lányi küszöbről 

Igyál! – ó nekem is lányka! 

adj innom nézésed 

csillogó arany-borából! 

Le most, le gyorsan! a nap 

leszállani készül 

s jaj ne érjen az aggság 

ködnyirku alkonya engem 

remegő, roskadó térdűt, 

nyámogó, fogatlan innyel; 

lobogó szememben 

a búcsúzó nap láng- 

tengere égjen s legyek 

részeg a fénytől, – 

így tépj a pokolba magaddal! 

Fújd meg öreg a kürtöt! 

Döngjön most vad ügetésed! 

hallja meg Orkusz jövetelünket; 

hogy küszöbén mindjárt 

örvendve fogadjon a gazda. 


Az öreg Kronoshoz 533 

530 CP.44-45 

531 PN.1932.III.20.,33 (Ms 4666/171) 

532 STG.I.48-49 

533 SzLV.136-137 

534 ÖB.I.596-598 

Labe dich! – Mir auch, Mädchen, 

Diesen schäumenden Trunk 

Und den freundlichen Gesundheitsblick! 

Ab dann, frischer hinab! 

Sieh, die Sonne sinkt. 

Eh’ sie sinkt, eh’ mich faßt 

Greisen im Moore Nebelduft, 

Entzahnte Kiefer schnattern 

Und das schlockernde Gebein, 


Reiß mich, ein Feuermeer 

Mir im schäumenden Aug’, 

Mich Geblendeten, Taumelnden 

In der Hölle nächtliches Tor! 

Töne, Schwager, dein Horn, 

Raßle den schallenden Trab, 

Daß der Orkus vernehme, ein Fürst kommt, 

Drunten von ihren Sitzen 

Sich die Gewaltigen lüften. 


Kronosz sógorhoz 531 

Hajrá, vén Kronosz! 

Vidd robogó szekered! 

Völgynek siklik utunk; 

homlokomban szédületként 

émelyeg óvakodásod. 

Rajta, ha zötyög is, 

árkon-bokron át 

bele a földi zsivajba! 

Máris itt az 

új hegy, fulladó inak 

visznek fölfelé! 

Föl hát! frissen! elérjük 

bízva-akarva a célt! 

Fentről nagyszerü körbe 

nyílik a messze világ! 

Csúcsról csúcsra leng az 

örök szellem s úgy issza 

örökléte ihletét. 

Oldalt árnyas házfödél 

csalogat 

s a küszöbről friss csaposlány 

szeme ígér üdülést. – 

Menj, igyál! – – Lány, nekem is 

azt a gyöngyöző italt, 

azt a koccintó szemet! 

S most le! még sebesebben! 

Nézd, hogy száll a Nap! 

De mielőtt leszáll, mielőtt 

jön a láp ködiszonya, 

fogatlan hápogó 

állkapcsok és a csoszka váz – 

részegíts, végső sugár, 

te meg ronts be (tűzözöm 

habzik káprázó szememben) 

ronts be szédült utasoddal 

a Pokol éj-kapuján! 

Zúgjon, sógor, a kürtöd, 

csörömpöljön a vad szekér, 

hogy az Orkusz tudja: ki jön most 

s hogy már a küszöbnél 

örvendve fogadjon a Gazda. 


Az öreg Kronoshoz 534 

80 

diesen schäumenden Trank, 

diesen frischen Gesundheitsblick! 

Ab denn, rascher hinab! 

Sieh, die Sonne sinkt! 

Eh sie sinkt, eh mich Greisen 

ergreift im Moore Nebelduft, 

entzahnte Kiefer schnattern 

und das schlotternde Gebein: 


reiß mich, ein Feuermeer 

mir im schäumenden Aug, 

mich geblendeten Taumelnden 

in der Hölle nächtliches Tor. 

Töne, Schwager, ins Horn! 

Rassle den schallenden Trab, 

daß der Orkus vernehme: wir kommen, 

daß gleich an der Türe 

der Wirt uns freundlich empfange. 


Kronosz sógorhoz 532 

Hajrá, vén Kronosz! 

Vidd robogó szekered! 


homlokomban szédületként 

émelyeg óvakodásod. 

Rajta, ha zötyög is, 



Máris itt az 

új hegy, fulladó inak 

visznek fölfelé! 

Föl hát! frissen! elérjük 

bízva-akarva a célt! 

Fentről nagyszerü körbe 

nyílik a messze világ! 

Csúcsról csúcsra leng az 

örök szellem s úgy issza 

örökléte ihletét. 

Oldalt árnyas házfödél 

csalogat 

s a küszöbről friss csaposlány 

szeme ígér üdülést. – 

Menj, igyál! – – 

Lány, nekem is 

azt a gyöngyöző italt, 

azt a koccintó szemet! 

S most le! még sebesebben! 

Nézd, hogy száll a Nap! 

De mielőtt leszáll, mielőtt 

jön a láp ködiszonya 

fogatlan hápogó 

állkapcsok és a csoszka váz – 


te meg ronts be (tűzözöm 

habzik káprázó szememben) 

ronts be szédült utasoddal 

a Pokol éj-kapuján! 

Zúgjon, sógor, a kürtöd, 


hogy az Orkusz tudja: ki jön most! 

s hogy már a küszöbnél 

örvendve fogadjon a Gazda.

Hajrá, vén Kronos! 

Hagyd a zörgő kocogást! 


undok szédüléssel 

émelyit óvakodásod. 

Rajta, ha ráz is, 



Már megint 

uj hegy, fulladó in 

kaptat fölfelé! 

Rajta, csak ne szuszogj; 

küzdve, remélve fölérsz! 

Fent-lent nagyszerü körré 

tágul a messzi világ! 

Csúcsról-csúcsra röppen az 

örök szellem, 

örök élet ihleti. 

Oldalt árnyékos tető 

csalogat 

s a küszöbön friss leány 

szeme igér üdülést. – 



ilyen gyöngyöző italt, 

azt a koccintó köszöntést! 

S most le, még sebesebben! 

Nézd, merűl a nap! 

De mielőtt lemerűl, mielőtt öregen 

fojtogat a mocsár köde 

s fogatlan hápogó 

állkapocs leszek és zötyögő csont, 


te meg ronts, – habzó szememben 

tenger lángol, szédülök, 

vakulok, – ronts utasoddal 

a Pokol éj-kapujába! 

Fujj kürtödbe, öreg, 


hadd hallja meg Orcus a jöttünk 

és már a küszöbnél 

örvendve fogadjon a Gazda! 

[>48] GOETHE: 

Vermischte Gedichte – Seefahrt. 535 

Lange Tag’ und Nächte stand mein Schiff befrachtet; 

Günst’ger Winde harrend saß, mit treuen Freunden 

Mir Geduld und guten Muth erzechend, 

Ich im Hafen. 

Und sie waren doppelt ungeduldig: 

Gerne gönnen wir die schnellste Reise, 

Gern die hohe Fahrt dir; Güterfülle 

Wartet drüben in den Welten deiner, 

Wird Rückkehrendem in unsern Armen 

Lieb’ und Preis dir. 

Und am frühen Morgen ward’s Getümmel, 

Und dem Schlaf entjauchzt uns der Matrose, 

Alles wimmelt, alles lebet, webet, 

Mit dem ersten Segenshauch zu schiffen. 

Und die Segel blähen in dem Hauche, 

Und die Sonne lockt mit Feuerliebe; 

Ziehn die Segel, ziehn die hohen Wolken, 

Jauchzen an dem Ufer alle Freunde 

Hoffnungslieder nach, im Freudetaumel 

Reisefreuden wähnend, wie des Einschiffsmorgens, 

Wie der ersten hohen Sternennächte. 

Aber gottgesandte Wechselwinde treiben 

Seitwärts ihn der vorgesteckten Fahrt ab, 

Und er scheint sich ihnen hinzugeben, 

535 GAL.II.72-73 

536 E.212-214 

An Schwager Kronos 

Hajrá, vén Kronos! 

Hagyd a zörgő kocogást! 


undok szédüléssel 

émelyit óvakodásod. 

Rajta, ha ráz is, 



Már megint 

uj hegy, fulladó in 

kaptat fölfelé! 

Rajta, csak ne szuszogj; 

küzdve, remélve fölérsz! 

Fent-lent nagyszerü körré 

tágul a messzi világ! 

Csúcsról-csúcsra röppen az 

örök szellem, 

örök élet ihleti. 

Oldalt árnyékos tető 

csalogat 

s a küszöbön friss leány 

szeme igér üdülést. – 



ilyen gyöngyöző italt, 

ilyen biztató szemet! 

S most le, még sebesebben! 

Nézd, merűl a nap! 

De mielőtt lemerűl, mielőtt öregen 

fojtogat a mocsár köde 

s fogatlan hápogó 

állkapocs leszek és zötyögő csont, 


te meg ronts, – habzó szememben 

tenger lángol, szédülök, 

vakulok, – ronts utasoddal 

a Pokol éj-kapujába! 

Fujj kürtödbe, öreg, 


hadd hallja meg Orcus a jöttünk 

és már a küszöbnél 

örvendve fogadjon a Gazda! 

GOETHE: 

Seefahrt 536 

Lange Tag und Nächte stand mein Schiff befrachtet; 

günstger Winde harrend, saß mit treuen Freunden 

mir Geduld und guten Mut erzechend, 

ich im Hafen. 

Und sie waren doppelt ungeduldig: 

Gerne gönnen wir Dir schnellste Reise, 

Gern die hohe Fahrt Dir; Güterfülle 

wartet drüben in den Welten Deiner, 

wird Rückkehrendem in unsern Armen 

Lieb und Preis Dir. 

Und am frühen Morgen wards Getümmel, 

und dem Schlaf entjauchzt uns der Matrose: 

alles wimmelt, alles lebet, webet, 

mit dem ersten Segenshauch zu schiffen. 

Und die Segel blühen in dem Hauche, 

und die Sonne lockt mit Feuerliebe. 

Ziehn die Segel, ziehn die hohen Wolken, 

jauchzen an dem Ufer alle Freunde 

Hoffnungslieder nach, im Freudetaumel 

Reisefreuden wähnend, wie des Einschiffmorgens, 

wie die ersten hohen Sternennächte. 

Aber gottgesandte Wechselwinde treiben 

seitwärts ihn der vorgesteckten Fahrt ab, 

und er scheint sich ihnen hinzugeben, 

strebet leise, sie zu überlisten, 

81

Strebet leise sie zu überlisten, 

Treu dem Zweck auch auf dem schiefen Wege. 

Aber aus der dumpfen grauen Ferne 

Kündet leisewandelnd sich der Sturm an, 

Drückt die Vögel nieder auf’s Gewässer, 

Drückt der Menschen schwellend Herz darnieder, 

Und er kommt. Vor seinem starren Wüthen 

Streckt der Schiffer klug die Segel nieder, 

Mit dem angsterfüllten Balle spielen 

Wind und Wellen. 

Und an jenem Ufer drüben stehen 

Freund’ und Lieben, beben auf dem Festen: 

Ach, warum ist er nicht hier geblieben! 

Ach, der Sturm! Verschlagen weg vom Glücke! 

Soll der Gute so zu Grunde gehen? 

Ach, er sollte, ach, er könnte! Götter! 

Doch er stehet männlich an dem Steuer; 

Mit dem Schiffe spielen Wind und Wellen, 

Wind und Wellen nicht mit seinem Herzen: 

Herrschend blickt er auf die grimme Tiefe, 

Und vertrauet, scheiternd oder landend, 

Seinen Göttern. 


Tengeri út 537 

Unt napok- és éjek-hosszat állt jó hajóm 

Megrakodva; s szélre várva ültem én is 

Cimborákkal, türelmet s erőt kupázva, 

Az öbölben. 

De ők izzó izgalomban égnek: 

Mikor szállsz már hosszú, gyors utadra, 

Mikor repülsz magas tenger-áron, 

Dús kincsekkel reád váró nagy-világba? 

Vajha; dicsőn visszatérőt, ölelhetnénk 

Már szívünkre! 

És ím kora pirkadatkor nyüzsgés támad, 

Álmainkból fölujjongnak a legények, 

Minden zsibong, ébred, éled; 

Szállni, szállni, első áldott széllel. 

S a vitorla duzzad ím a szélben, 

És a nap ég hívó szerelemmel; 

Hajó repül, repülnek a felhők, 

És a parton ujjong minden ember: 

Dalol, remél s mámoros örömben 

Úti gyönyört él mind: hamvas hajnalt 

S messzi-messzi boltozatos csillag-éjet. 

Ámde Isten-küldte csalfa szellők 

Lesodorják őt a tervelt útról, 

És ő magát színleg átaladja, 

De az akart pályát méri mégis egyre; 

Hamis úton is céljához híven. 

De a tompa, szürke messzeségből 

Lassú vihar kúszik egyre följebb. 

Lesújtja a madarat a vízre 

Lesújtja az ember szálló szívét. 

És jő. Bambán, vak-dühósen tombol. 

Okos hajós ilykor vitorlát von. 

S reszkető lapdával játszik ím a 

Szél és hullám. 

És a parton íme kedves és barátok 

Biztos földről aggódón remegnek: 

Ó miért nem maradt ő miköztünk! 

Jaj a vihar! Oda szerencséje! 

Így kell hát a jónak elpusztulni? 

Jaj, ha mégis! Jaj, ha máris! Isten! 

De ő áll kormányán: erős férfi; 

A hajóval játszik szél és hullám, 

Szél és hullám nem az ő szívével; 

Bátran néz a bősz mélység torkába 

537 CP.47-49 

538 STG.II.8-10 

treu dem Zweck auch auf dem schiefen Wege. 

Aber aus der dumpfen grauen Ferne 

kündet leise wandelnd sich der Sturm an, 

drückt die Vögel nieder aufs Gewässer, 

drückt der Menschen schwellend Herz darnieder. 

Und er kommt. Vor seinem starren Wüten 

streckt der Schiffer klug die Segel nieder; 

mit dem angsterfüllten Balle spielen 

Wind und Wellen. 

Und an jenem Ufer drüben stehen 

Freund und Lieben, beben auf dem Festen: 

Ach, warum ist er nicht hier geblieben! 

Ach, der Sturm! Verschlagen weg vom Glücke! 

Soll der Gute so zugrunde gehen? 

Ach, er sollte, ach, er könnte! Götter! 

Doch er stehet männlich an dem Steuer. 

Mit dem Schiffe spielen Wind und Wellen, 

Wind und Wellen nicht mit seinem Herzen: 

herrschend blickt er auf die grimme Tiefe 

und vertrauet, scheiternd oder landend, 

seinen Göttern. 


Tengeri utazás 538 

Hosszu napok óta berakodva várt már 

hajóm jó szelekre; én a kikötőben 

iddogáltam kedvet és türelmet 

víg fiúk közt. 

És az ő türelmük volt a kisebb: 

Menj! röpítsen a tündér szerencse, 

röpítsen a gyors tenger; világok 

várnak ott túl dús kincsgarmadával, 

itt szeretet s dicsőség, ha megtérsz 

ujra hozzánk. 

És megjött a hajnal, lett zsibongás, 

és felrikkant álmunkból a matróz, 

sürög-forog minden, hogy vihessen 

az áldott szél első libbenése. 

És virúl a szélben a vitorla, 

tűzvarázszsal csalogat a friss Nap; 

száll vitorlánk, szállnak fent a felhők, 

búcsudal zeng ujjongva a tűnő 

partról: a barátok mind remélik: 

szép lesz az út, mint az indulás volt 

és az első szent csillagos éjek. 

De a szél szeszélye, ég parancsa, 

oldalt ver a megszabott iránytól; 

és az utas, bár látszólag enged, 

az elemet rászedni igyekszik: 

rossz uton is hű marad a célhoz. 


már kirémlik a vihar haragja, 

lenyomja a madarat a vízre, 

lenyomja az emberek szivét is; 

és megjön. Dermedt dühét kerülni 

vitorláit a hajós bevonja; 

játszva veri a hullám s a szél a 

gyönge labdát. 

És amott a parton a barátok 

a biztos földön remegve állnak: 

Miért nem maradt örökre közöttünk! 

Óh, a vihar! Hol vagy jó szerencse? 

Igy vesszen a derék, nyomorultan? 

Ott vesz-e? Óh, ott veszhet! Nagy Isten! 

De ő fogja, keményen, a kormányt: 

szél és hullám játszik a hajóval, 

szél és hullám nem az ő szivével. 

82

S – vesszen bár vagy partot érjen, – bízik 

Istenében. 





iddogáltam kedvet és türelmet, 


Ők voltak a türelmetlenebbek: 










S kivirul a szélben a vitorla, 

tűzvarázzsal csalogat a friss Nap; 


búcsúdal zeng ujjongva a tűnő 





eltérit a kitűzött iránytól; 





előrémlik a vihar haragja, 



és megjön. Makacs dühét kerülni 






Miért is nem maradt itt közöttünk! 

Jaj, a vihar! Oda a szerencse! 


Ott vesz-e? Jaj, ott veszhet! Nagy Isten! 

De ő fogja keményen a kormányt: 



Úrként tekint a garázda mélybe 

és – ha part, ha zátony várja – bízik 

csillagában. 


Prometheus. 

Dramatisches Fragment. 

Dritter Act. 541 

Prometheus (in seiner Werkstatt.) 

Bedecke deinen Himmel, Zeus, 

Mit Wolkendunst, 

Und übe, dem Knaben gleich, 

Der Disteln köpft, 

An Eichen dich und Bergeshöhn; 

Mußt mir meine Erde 

Doch lassen stehn, 

Und meine Hütte, die du nicht gebaut, 

Und meinen Herd, 

539 SzLV.159-160 

540 ÖB41.59-60; ÖB.I.89-91 

541 GAL.XXXIII.262-264 

542 GAL.II.76-78 

543 E.168-169 

Úrként tekint a vad tombolásba 


csillagában. 



83 

Seefahrt 



iddogáltam kedvet és türelmet, 


Ők voltak a türelmetlenebbek: 










És virúl a szélben a vitorla, 

tűzvarázzsal csalogat a friss Nap; 


búcsúdal zeng ujjongva a tűnő 





eltérit a kitűzött iránytól; 





már kirémlik a vihar haragja, 



és megjön. Makacs dühét kerülni 






Miért is nem maradt itt közöttünk! 

Jaj, a vihar! Oda a szerencse! 


Ott vesz-e? Jaj, ott veszhet! Nagy Isten! 

De ő fogja keményen a kormányt: 



Úrként tekint a garázda mélybe 


csillagában. 

[>49] GOETHE: 

Vermischte Gedichte – Prometheus. 542 


Mit Wolkendunst, 

Und übe, dem Knaben gleich, 

Der Disteln köpft, 

An Eichen dich und Bergeshöhn; 


Doch lassen stehn, 

Und meine Hütte, die du nicht gebaut, 

Und meinen Herd, 

GOETHE: 

Prometheus 543 


mit Wolkendunst 

und übe, dem Knaben gleich, 

der Disteln köpft, 

an Eichen Dich und Bergeshöhn! 


doch lassen stehn 

und meine Hütte, die du nicht gebaut, 

und meinen Herd,

Um dessen Gluth 

Du mich beneidest. 

Ich kenne nichts Aermeres 

Unter der Sonn’, als euch, Götter! 

Ihr nähret kümmerlich 

Von Opfersteuern 

Und Gebetshauch 

Eure Majestät, 

Und darbtet, wären 

Nicht Kinder und Bettler 

Hoffnungsvolle Thoren. 

Da ich ein Kind war, 

Nicht wußte wo aus noch ein, 

Kehrt’ ich mein verirrtes Auge 

Zur Sonne, als wenn drüber wär’ 

Ein Ohr, zu hören meine Klage, 

Ein Herz, wie mein’s, 

Sich des Bedrängten zu erbarmen. 

Wer half mir 

Wider der Titanen Uebermuth? 

Wer rettete vom Tode mich, 

Von Sklaverey? 

Hast du nicht alles selbst vollendet, 

Heilig glühend Herz? 

Und glühtest jung und gut, 

Betrogen, Rettungsdank 

Dem Schlafenden da droben? 

Ich dich ehren? Wofür? 

Hast du die Schmerzen gelindert 

Je des Beladenen? 

Hast du die Thränen gestillet 

Je des Geängsteten? 

Hat nicht mich zum Manne geschmiedet 

Die allmächtige Zeit 

Und das ewige Schicksal, 

Meine Herren und deine? 

Wähntest du etwa, 

Ich sollte das Leben hassen, 

In Wüsten fliehen, 

Weil nicht alle 

Blütenthräume reiften? 

Hier sitz’ ich, forme Menschen 

Nach meinem Bilde, 

Ein Geschlecht das mir gleich sey, 

Zu leiden, zu weinen, 

Zu genießen und zu freuen sich 

Und dein nicht zu achten, 

Wie ich! 


Prometheus. 544 

Csak borítsd egedet, Zeus, 

Felhőpárával 

S gyakorold erődet, 

Mint a kórót nyakazó fiú, 

Tölgyeken és hulló szirteken: 

Azért meg nem ingatod 

A földet, melyen állok – 

Kunyhómat, amelyet 

Nem te épitettél, 

Tűzhelyemet, 

Melynek parázsát 

Irígyled tőlem. 

Van-e nyomorékabb 

A nap alatt, mint 

Ti istenek? 

Áldozat adajával, 

Imarebegéssel 

Tengetitek alig 

Fölségteket – 

S éhen vesznétek, 

544 DLG.I.125-126 

545 EKA.232-234 

546 FT.417-418 

Um dessen Gluth 


Ich kenne nichts Aermeres 

Unter der Sonn’, als euch, Götter! 


Von Opfersteuern 

Und Gebetshauch 

Eure Majestät, 

Und darbtet, wären 

Nicht Kinder und Bettler 

Hoffnungsvolle Thoren. 


Nicht wußte wo aus noch ein, 

Kehrt’ ich mein verirrtes Auge 

Zur Sonne, als wenn drüber wär’ 

Ein Ohr, zu hören meine Klage, 

Ein Herz, wie mein’s, 

Sich des Bedrängten zu erbarmen. 

Wer half mir 

Wider der Titanen Uebermuth? 


Von Sklaverey? 


Heilig glühend Herz? 


Betrogen, Rettungsdank 

Dem Schlafenden da droben? 



Je des Beladenen? 

Hast du die Thränen gestillet 

Je des Geängsteten? 


Die allmächtige Zeit 

Und das ewige Schicksal, 

Meine Herrn und deine? 


Ich sollte das Leben hassen, 

In Wüsten fliehen, 

Weil nicht alle 

Blüthenträume reiften? 

Hier sitz’ ich, forme Menschen 

Nach meinem Bilde, 

Ein Geschlecht, das mir gleich sey, 

Zu leiden, zu weinen, 

Zu genießen und zu freuen sich, 

Und dein nicht zu achten, 

Wie ich! 



Rejtsd egedet Zeusz, 

Fellegeidbe, 

és hajlítsd szeleiddel a 

bérci fenyőket, 

mint a suhanc, ki a kórót 

verdesi bottal! 

El nem veheted 

szántóföldeimet és kunyhómat, amit 

nem te emeltél, 

s tüzhelyemet, melynek parazsáért 

fúr az irigység. 

Nincs szánandóbb lénye a földnek, 

mint ti az égben! 

Istenségtek 

gyatra imákból 

s áldozatokból 

tengeti létét, 

s elhullnátok, 

hogyha közöttünk 

nem volnának 

84 

um dessen Glut 


Ich kenne nichts Ärmeres 

unter der Sonn als euch, Götter! 


von Opfersteuern 

und Gebetshauch 

Eure Majestät 

und darbtet, wären 

nicht Kinder und Bettler 

hoffnungsvolle Toren. 


nicht wußte, wo aus noch ein, 

kehrt ich mein verirrtes Auge 

zur Sonne, als wenn drüber wär 

ein Ohr, zu hören meine Klage, 

ein Herz, wie meins, 

sich des Bedrängten zu erbarmen. 

Wer half mir 

wider der Titanen Übermut? 


von Sklaverei? 


heilig glühend Herz? 


betrogen, Rettungsdank 

dem Schlafenden da droben? 



je des Beladenen? 

Hast du die Tränen gestillet 

je des Geängsteten? 


die allmächtige Zeit 

und das ewige Schicksal, 

meine Herrn und Deine? 


ich sollte das Leben hassen, 

in Wüsten fliehen, 

weil nicht alle 

Blütenträume reiften? 

Hier sitz ich, forme Menschen 

nach meinem Bilde, 

ein Geschlecht, das mir gleich sei, 

zu leiden, zu weinen, 

zu genießen und zu freuen sich, 

und Dein nicht zu achten, 

wie ich! 


Prométheusz 546 

Rejtsd egedet, Zeüsz, 

fellegeidbe 

és hajlítsd szeleiddel a 

bérci fenyőket, 

mint a suhanc, ki a kórót 

verdesi bottal! 

El nem veheted 

szántóföldemet és kunyhómat, amit 

nem te emeltél, 

s tűzhelyemet, melynek parazsáért 

mar az irígység. 

Nincs szánandóbb lénye a földnek, 

mint ti az égben! 

Istenségtek 

gyatra imákból s áldozatokból 

tengeti létét, 

s elhullnátok, 

hogyha közöttünk nem volnának 

gyermekek, aggnők, 

balga remények.

Ha nem volna annyi 

Balga reménykedő, 

Gyermek és koldus. 

Mikor még gyermek voltam, 

Tudatlan, gyámoltalan, 

Tévelyedett szemmel 

A nap felé fordúltam, 

Mintha volna fül ottan, 

Hallgatni keservemet, 

S szív, lágy mint az enyém, 

Mely könyörűl a szegényen! 

Ki segített meg 

A Titánok dölyfe ellen? 

Ki mentett meg a haláltól, 

A rabszolgaságtól? 

Ugy-e, Te tettél mindent, 

Szent tűzben izzó szívem? 

S te megcsalt, jó, fiatal szív 

Még hála-tűzben égtél 

A mentőnek, ki ott fönn 

Csak alszik örökkön? 

S én imádjalak, isten? 

Ugyan miért? 

Mikor enyhítetted 

A roskadónak kínját? 

Mikor szárítottad könyét 

A fuldoklónak? 

Férfiuvá ki más kovácsolt, 

Mint az Idő, a mindenható, 

És az örök végzet: 

Az én gazdám s a tied? 

Azt vártad talán, hogy 

Meggyűlöljem a létet, 

Sivatagba fussak, 

Mert nem érett gyümölccsé 

Minden álmaim virága? 

Itt ülök íme, 

S embereket formálok 

Hasonmásomra: 

Fajt, mely reám üt, 

Mely szenved és jajgat, 

Élvez és örvend, 

S veled nem gondol – 

Mint én. 


Prometheusz 547 

Burkold be egedet, Zeusz, 

Fellegek páráival 

S próbáld erődet, 

Mint kórókat fejezgető gyerek, 

Tölgyeken a hegytetőkön, 

De földemet 

Ne bántsd 

És kunyhómat, mit nem te épitettél 

S tűzhelyemet, 

Amelynek parazsát 

Irigyled tőlem. 

Nem ismerek a nap alatt 

Nyomorultabbat mint ti, istenek! 

Áldozat-füstök, 

Imák és sohajok 

Szűkösen tengetik 

Felségteket 

S koplalnátok, ha nem volnának 

Koldusok és gyermekek: 

Reménykedő bolondok. 

Mikor még gyermek voltam 

S nem tudtam merre ki és merre be? 

Tévelygő szememet a nap felé 

Vetettem, mintha arra túl 

Volna egy fül, panaszom hallani, 

547 GEF.125-127 

548 KPB.191-194 

549 GK.15-16 

gyermekek, árvák, 

balga remények. 

Ostoba voltam, 

s gyermeki szemmel 

néztem a napra, 

mintha fölötte 

isteni fül hallgatna jajomra, 

s emberi lélek 

nyílna meg a nyomorult panaszára. 

A Víz s a Titánok vak dühe ellen 

szólj, ki segített? 

Szolgafajom rút rabguzsalyát ki 

oldta le rólam? 

Nem te vezettél-e, szent és öröktüzü 

Emberi Lélek? 

S nem zengtél-e ezerszer, 

ifjan és tévelyedetten 

hálaimákat 

néki, ki ott fenn 

alszik unottan? 

Mért tiszteljelek? Mért? A szegények 

véres igája 

nyomta-e vállaidat? 

A zokogók könnyét letörölte-e 

egyszer is ujjad? 

Avagy nem a Kor kalapálta a Férfit 

gyenge husomból 

és az örök Sors, 

kit te se bírsz le? 

Azt akarod, hogy meggyűlöljem a létet, 

s puszta homokba 

fussak az élet elől, mert 

néha a sárba 

dől a vetésem? 

Itt ülök, Embert 

gyúrok agyagból 

képemre hasonló 

fajzatot, hogy majd 

szenvedjen, örüljön, 

és így vegyen tégedet 

semmibe, 

mint én! 


Prometheusz. 548 

Vond-be, vond-be, Zeüsz, 

Felleggőzzel eged’, 

’S mint a’ gyerek 

Ki bogácsfőket nyakaz, 

Csapkodd a’ tölgyeket ’s a’ hegytetőket. 

De földem ugyan 

Bántani nem fogod, 

Nem kalyibámat 

Mellyet te nem rakál, 

Tűzhelyemet nem 

Mellynek lobogását 

Tőlem irígyled! 

Nyomorúltabbat 

Mint ti, nagy Istenek, 

Nem ismerek én 

A nap alatt. 

Felségeteket 

Az áldozatnak hulladékival 

’S az imádság húhongásival 

Tengetitek ti. 

’S koplalnátok hahogy 

A’ gyermekek és a koldusok 

Csüggedt kábák nem volnának. 

Mikor én még gyermek valék, 

’S honnan ’s merre nem értettem, 

85 

Ostoba voltam, 

s gyermeki szemmel 

néztem a napra, 

mintha fölötte 


s emberi lélek 


A víz s a titánok vak dühe ellen 

szólj, ki segített? 

Szolgafajom rút rabguzsalyát ki 

vette le rólam? 

Nem te vezettél-e, szent és öröktüzű 

emberi lélek? 

S nem zengtél-e ezerszer 

hálaimákat 

néki, ki ott fenn alszik unottan? 

Mért tiszteljelek? Mért? A szegények 

véres igája 

nyomta-e vállaidat? 

A zokogók könnyét letörölte-e 


Avagy nem a kor kalapálta a férfit 

gyenge húsomból 


kit te se bírsz le? 

Azt akarod, hogy meggyűlöljem a létet, 

s puszta homokba 

fussak az élet elől, mert olykor a sárba 

dől aratásom? 

Itt ülök, embert 

gyúrok agyagból, 


fajzatot, hogy majd 

szenvedjen, örüljön, 

s téged is így vegyen 

semmibe, mint én! 



Takarjad fénylő egedet Zeüsz 

Köddel, felhővel és űzd 

Mint a gyermek, ki vesszővel 

Bogáncsfejeket kaszál, 

E mesterséget tölgyek sudarán 

S hegycsúcsokon… Hiába haragszol! 

A földgolyót kimélni tartozol, 

S kunyhómat, melynek melegét 

Tőlem nem egyszer megirigyeléd. 

Nem ismerek a Nap alatt 

Lényt szánalmasabbat 

Mint ti istenek! 

Zi csak alamizsnán éltek, 

Sorsotok a koplalás, 

Hogyha föl nem száll felétek 

Koldus- s gyermek sóhajtás. 

Amikor még gyermek voltam, 

S nem tudtam: mi jó, mi rossz, 

Révedező szemmel néztem 

Föl a Naphoz; talán azon 

Túl van fül és hallja panaszom, 

Talán szív is, olyan mint enyém, 

Mely megindul a más keservén. 

Vajjon ki segített engem 

A Titánok dölyfe ellen?

Egy szív, mint az enyém, 

Hogy könyörüljön a bajba-esetten. 

Ki védett engem 

A titánok vad dölyfe ellen? 

Ki mentett meg haláltól, 

Rabszolgaságtól? 

Nem te magad tettél-e mindent, 

Szentlángu szív? 

S ifjú hittel izzott hálatüzed, 

Megcsaltan is, a megmentésért, 

A süket alvó felé odafönt. 

Tiszteljelek? Miért? 

Enyhitetted-e valaha 

A megroskadtnak azenvedését? 

Csillapitottad valaha 

Könnyét a rettegőnek? 

Vajjon nem a mindenható idő 

S az örök Végezet 

Kovácsolt engem férfivá? – 

Az én uraim és a tieid. 

Azt hitted talán, 

Hogy meggyülölöm majd az életet, 

Pusztába futok, 

Mert álmaim virágai 

Nem hoztak mind gyümölcsöt? 

Itt ülök s embert alkotok 

Magam képére, 

Oly nemzedéket, mely másom legyen, 

Tudjon szenvedni, sírni, 

Élvezni és örvendeni 

S nem törődni veled, 

Mint én! 



Csak rejtsd el égboltod, Zeusz, 

fellegeiddel, 

s mint a kamasz, ki a bogáncsot 

bottal lenyakazza: döngesd dübörögve 

a tölgyerdőt meg a bérci tetőt. 

Szétrontani úgyse tudod 

szántóföldemet és kunyhómat, 

amit nem te emeltél, 

sem tűzhelyem izzó parazsát, 

melyért irigyelsz. 

Nincs szánandóbb lény a világon, 

istenek, mint ti az égben! 

Nyomorultak imáiból 

s áldozatok füstjéből tengetitek 

satnya hatalmatokat. 

Nyelhetnétek az éhkoppot, 

ha közöttünk 

nem volnának gyermekek és koldusok, 

balga remények szédült rabjai. 

Amikor még gyermek voltam, 

nem tudtam, hova forduljak; 

tétova szemmel néztem a Napba, 

s úgy láttam, mintha fenn a magasban 


s testvéri szív 

* sic! 

550 ÖHF.224-226 

551 IK.754-756 

552 STG.I.43-45 

Bolygó szemem’ én is 

A’ napra meresztém, 

Mintha túl amott 

Volna fül 

Megérteni jajgatásomat, 

Mintha túl amott 

Volna szív 

Hasonló az enyémhez, 

Melly megszánja 

A’ szenvedőt. 

Ki segélle nekem 

A’ Titánok ellen küszdeni? 

Ki mente-meg engem 

A’ meghalástól, 

A’ rabságnak lánczaitól? 

Nem tőd e mind ezt magad 

Lángoló szent szív? 

Éretlen és jó, 

Megcsalva, köszönted 

Az ott-fenn szunnyadónak 

Hogy megszabadúlál! 

Én tiszteljelek e? 

’S miért? 

Könnyítetted e súllyát 

A’ megnyomottnak? 

Eltörlötted e könnyét 

Az üldözöttnek? 

Nem a’ mindenható Idő 

Nem e az örök szent Végzés 

Edzettek engem férjfivá? 

Nékem és neked uraid! 

Te talán azt vártad 

Hogy az éltet gyűlölni én fogom, 

Hogy pusztákba rejtezem el, 

Mivel minden virág 

Gyümölcsre nem érhet? 

Itt űlök, ’s embereket 

Képzek az én alakomra, 

Hozzám hasonló nemet, 

Melly tűrjön, sírjon, 

Kényént éljen, örűljön, 

’S ne gondoljon teveled 

Mint magam én. 


Prometheüsz 551 

Borítsd be égboltod, Zeüsz, 

felhők ködével 

s játssz, mint a bogáncsot 

döntő buta gyerkőc 

tölggyel, hegyorommal. 

De hagyd meg a jussom, 

hagyd nékem a Földet 

s mit nem te emeltél, a kalyibámat 

és azt a tűzaknát, 

melyre irigykedsz, 

hagyd nékem a lángot. 

Nincs a világon semmi silányabb, 

miként ti, istenek. 

Áldozatokból 

tengtek nyomorultul 

s lanyha imákból 

híztok ti dicsőre. 

Fölkopna az állatok is, ha a földön 

nem volna gyerek és koldusi fajzat, 

rongy, balga bolondok. 

Hogy még kicsi voltam, 

gyámoltalan árva, 

tétova szemmel néztem a Napra, 

minthogyha amott fönn 

fül volna figyelni, meghallani jajszóm, 

86 

Ki mentett meg a haláltól? 

Vajjon ki a szolgaságtól? 

Nem te végeztél el mindent, 

Szeretettől izzó szívem? 

Ifjan, vígan, lánggal égtél, 

Csalódva… hálát lebegtél * 

Az alvónak odafönn. 

Becsüljetek téged? Ugyan miért? 

Talán könnyítél a fájdalomtól 

Roskadozók keservén? Segítettél 

Tán a szorongatottak keservén? 

Nem megedzett férfivá engemet 

A mindenható idő s az örök 

Végzet, ura mindkettőnknek? 

Vártad talán, hogy meggyűlölöm 

Éltemet, mert nincsen örömöm? 

Azt jitted, hogy sívatagba futok, 

Mert nem térdig rózsában gázolok? 

Itt állok, embereket formálok 

Saját képem mására, 

Nemzedéket, mely úgy mint én 

Vigadjon… szenvedjen 

Sírjon és nevessen 

Gyűlöljön… szeressen 

S téged semmibe se vegyen 

Mint én! 



Vond egedet, Zeus, fellegek 

páráiba 

s gyakorold erőd, mint a bogáncsot 

nyakazó fiú, 

tölgyeken és hegyormokon, – 

e földet, az én 

földemet meg nem ingatod, 

s kunyhómat, nem a te müved, 

se tűzhelyemet, 

melynek parazsáért 

irigyelsz. 

Nem tudok koldusabbat a 

Nap alatt nálatok, Istenek! 

Sóhaj imák 

s oltárok adója 

tengeti siralmas 

fenségeteket 

s koplalnátok, ne volna gyermek 

s koldus 

a remény bolondja mind. 

Gyerekkoromban, 

nem jutva se té, se tova, 

eltévedt szemem a Nap felé 

fordult, minthogyha ott valahol 

volna Fül, hallani panaszom,


Szólj, ki segített engem 

a titánok dölyfös hada ellen? 

Ki mentette meg életemet 

a pusztulástól s az undok igától? 

Én egyedül: bennem a lázadó szív 

s győzhetetlen erős karom. 

S milyen ostoba voltam, 

hogy hőstettek után 

hálaimákat mormoltam teneked, 

ki ott fenn alszol unottan! 

Hát téged tiszteljelek? Mért? 

Enyhítetted-e kínom valaha, 

hogyha lerogytam terhem alatt? 

És ha zokogtam, könnyeimet 

tán letörölte 


Tudd meg: csak a szűkség 

és az idő kalapálta 

keménnyé testem – ez a két hatalom, 

mely úgy parancsol nekem is, 

mint teneked. 

Azt hitted, ha soká keserítesz, 

meggyűlölöm az életet 

s a pusztába futok majd, 

mert néha a sárba 

dől a vetésem? 

Nem! Lásd: itt ülök, embert 

gyúrok agyagból, 


fajt, aki majd küszködjön a földön, 

élvezzen, örüljön 

s megvessen téged, 

akárcsak én! 



Vond egedet, Zeusz, fellegek 

páráiba 

s gyakorlatozz, mint a csalánt 








irigyelsz. 



Sóhaj imák 


táplálja siralmas 

fenségeteket 


s koldus 






volna Fül, hallani panaszom, 

s Szív, mint az enyém, 

megszánni a szorongatottat. 

Ki segített 

a titánok vad dühe ellen? 


rabszolgaságtól? 

Nem magad végeztél-e mindent, 

szentüzü szív? 

szív, mint az enyém itt, 

megkönyörülni az elhagyotton. 

Ugyan ki segített 

dölyfös titánok hada ellen engem? 

Megmenteni életemet a haláltól, 

rabszolgaigától? 

Nemcsak te müvelted mindezt, te tüzes szív, 

én hősi szivem te? 

S te ifju, te izzó, te megcsalatott jó, 

nem te lobogtál hálát a magasba, 

köszöntve az égben a csöndesen Alvót? 

Téged tiszteljelek? Miért? 

Oltottad-e kínom, a görcsöt apasztva, 

hogyha lerogytam? 

Vagy könnyeimet tán csillapítottad, 

hogyha aléltam? 

Nem az kalapácsolt engem erőssé, 

a messze Idő és 

a Sors, az örök Sors, 

az, aki téged? 

Azt hitted tán, hogy 

meggyűlölöm az életet érted 

s pusztába futok majd, 

mert nem eredett meg 

virágjaim vetése? 

Most itt ülök, Embert teremtek 

ennen-képemre, 

hozzám hasonló emberi fajtát, 

hogy sírjon, örüljön, 

csóktól tüzesedjék és sanyarogjon 

s téged ne becsüljön, 

Mint Én! 




páráiba 







se tüzhelyemet, 


irigyelsz. 



Sóhaj imák 



fenségeteket 


s koldus 


Gyermekkoromban 




volna fül, hallani panaszom, 

s szív, mint az enyém, 


553 

PN.1932.III.20., 33 (Ms 4666/171) két példányban!: /172 

554 

NIK.142-143 

555 

SzLV.156-158; ÖB.I.667-668 

Ki segített 

a titánok dölyfös dühe ellen? 



Nem magad végeztél-e mindent 

szenttüzü szív? 

87 

s Szív, mint az enyém, 


Ki segített 





szenttüzü szív? 

S izzott, ifjan s becsapva, 

jóságod hálája Neki, 

aki csak alszik ott fent? 

Téged tisztelni? Miért? 

Enyhítetted kínját valaha 

a roskadónak? 

Törölted könnyét valaha 

a rettegőnek? 

Nem vert-e engem férfivá a 

mindenható Idő 


uraim s uraid? 


meggyűlölöm az életet, 

sivatagba futok, 

mert álmaim 

virága nem mind lett gyümölcs? 

Itt ülök, embert gyúrok, 

lelkem mintája szerint, 

fajt, mely másom legyen: 

sírjon, nyomorogjon, 

élvezzen, örüljön – 

és rád se nézzen, 

mint én! 



Prometheus 


páráiba 









irigyelsz. 



Sóhaj imák 



fenségeteket, 


s koldus 




tévelygő szemem a Nap felé 


volna fül, hallani panaszom, 

s szív, mint az enyém, 


Ki segített 





szenttüzü szív?

S izott, ifjan s becsapva, 



Téged tisztelni? Miért? 





Nem vert-e engem férfivá a 



uraim s uraid? 




mert álmaim 



lelkem mintája szerint, 

fajt, mely másom legyen: 

sírjon, nyomorogjon, 

élvezzen, örűljön – 


mint én! 


Prometheusz. 556 

Boritsd eged’ be, Zevsz, 

Felhők páráival; 

S mint a bogáncsokat 

Fejezgető gyerek, 

Mutasd te is hatalmadat 

Tölgy- s bércz-tetőkön. 

De földemet ne bántsd, 

Se kis kunyhóm, mit nem te épitettél, 

Se tűzhelyem’, a melynek 

Lángját irígyled tőlem! 

Nem ismerek a nap alatt 

Nyomorúltabbat, mint ti, istenek! 

Ti, méltóságtokat 

Csak áldozat-füst 

S ima-párákkal 

Dédelgetitek! * 

S éhen halnátok el, ha 

A gyermekek s a koldusok 

Reménykedő bolondok nem volnának! 

Mikor gyerek valék, 

Nem tudva még a dörgést, 

Keresve forditám tekintetem’ 

A napra, mintha rajta túl egy 

Fül volna, mely meghallja panaszom, 

S egy sziv, rokon velem, 

Mely könyörüljön a szorongatottan! 

Ki fogta pártom’ a 

Kevély titánok ellen? 

Ki mente meg haláltól, 

Rabszolgaságtól? 

Nem álltál-é magad a küzdelemben, 

Szent lángu sziv? 

Hálát lobogva, hőn és ifian 

S megcsalva, annak: 

Ki odafönn – aludt! 

Én, tégedet tisztelni? – Mért? 

Hintél-e enyhet valaha 

A fájdalom sebére? 

Törülted-é le a szorongatottnak 

Könyárjait? 

Nem a mindenható Idő 

S az örök Végezet 

Tevének engem férfivá – 

Az én s te uraid? 

556 GL.II.26-28 

* sic! 

S izzott, ifjan s becsapva, 



Én, tiszteljelek? Miért? 

Enyhitetted kínját valaha 




Nem kalapált-e férfivá a 


s az örök Végzet, 

mindkettőnk ura? 




mert álmaim 



a magam képe szerint, 

fajtát, hogy a másom legyen: 

sirjon, nyomorogjon, 



mint én! 

88 

S izzott, ifjan s becsapva 



Én, tiszteljelek? Miért? 





Nem kalapált-e férfivá a 


s az örök Végzet, 

mindkettőnk ura? 




mert álmaim 



a magam képe szerint, 

fajtát, hogy a másom legyen: 

sirjon, nyomorogjon, 



mint én!

Tán azt remélted 

Hogy megutálom életem’, 

S a sivatagba bújdosom, 

Mert álmaim virági 

Nem érnek mind gyümölcscsé? 

Most itt ülök 

És embereket alkotok 

Képemre, nemzedéket 

Hozzám hasonlót, 

Szenvedni, sirni, 

S élvezni és örülni, 

S megvetni téged – 

Mint én! 

[>50] GOETHE: 

Vermischte Gedichte – Ganymed. 557 

Wie im Morgenglanze 

Du rings mich anglühst, 

Frühling, Geliebter! 

Mit tausendfacher Liebeswonne 

Sich an mein Herz drängt 

Deiner ewigen Wärme 

Heilig Gefühl, 

Unendliche Schöne! 

Daß ich diesen fassen möcht’ 

In diesen Arm! 

Ach an deinem Busen 

Lieg’ ich, schmachte, 

Und deine Blumen, dein Gras 

Drängen sich an mein Herz. 

Du kühlst den brennenden 

Durst meines Busens, 

Lieblicher Morgenwind! 

Ruft drein die Nachtigall 

Liebend nach mir aus dem Nebelthal. 

Ich komm’, ich komme! 

Wohin? Ach, wohin? 

Hinauf! Hinauf strebt’s. 

Es schweben die Wolken 

Abwärts, die Wolken 

Neigen sich der sehnenden Liebe. 

Mir! Mir! 

In euerm Schoose 

Aufwärts! 

Umfangend umfangen! 

Aufwärts an deinen Busen, 

Allliebender Vater! 


Ganimédesz 560 

Hajnali glóriádban 

hogy beragyogsz, 

Tavasz, Szerelmem! 

Ezer szerelem 

minden gyönyörével 

szakad szivemre örök tüzed 

szent ihlete, 

Szépség, Végtelen! 

Bárcsak körűl- 

zárhatna karom! 

557 GAL.II.79-80 

558 E.172-173 

559 KPB.188-190 

560 STG.I.46-47 

561 SzLV.145; ÖB41.26 

562 ÖB.I.39-40 

GOETHE: 

Ganymed 558 

Wie im Morgenglanze 

du rings mich anglühst, 

Frühling, Geliebter! 

Mit tausendfacher Liebeswonne 

sich an mein Herz drängt 

deiner ewigen Wärme 

heilig Gefühl, 

Unendliche Schöne! 

Dass ich dich fassen möcht 

in diesen Arm! 

Ach, an deinem Busen 

lieg ich, schmachte, 

und deine Blumen, dein Gras 

drängen sich an mein Herz. 

Du kühlst den brennenden 

Durst meines Busens, 

lieblicher Morgenwind. 

Ruf drein die Nachtigall 

liebend nach mir aus dem Nebeltal – 

Ich komme! Ich komme! 

Wohin? Ach, wohin? 

Hinauf! hinauf strebts – 

es schweben die Wolken 

abwärts – die Wolken 

neigen sich der sehnenden Liebe. 

Mir! mir! 

In eurem Schoße 

aufwärts! 

Umfangend, umfangen! 

Aufwärts an deinem Busen, 

alliebender Vater! 


Ganymedes 561 


hogy körülizzol, 

Tavasz, te drága! 

Ezer szerelem gyönyörével 

szakad szivemre 

örök meleged 

szent árama, 

végtelen szépség! 

Bár foghatnálak 

a karjaimba! 

89 


Ganyméd. 559 

Mit ölelesz-körűl 

A’ reggelnek bíborában, 

Tavasz, énnekem, 

Régi szerelmem! 

Örök hevednek 

Szent lebegései 

’S el nem fogyható szépsége 

Szerelemnek érzelékeivel 

Tolakodnak szívemre. 

Oh, hogy téged 

E’ karokkal 

Megragadhatnálak! 

Ah! én kebledben 

Fekszem, olvadok, 

Fűved, virágid 

Szívemhez simonganak. 

Te lángoló szomját 

Mellyemnek eloltod, 

Nyájas reggeli Szellő. 

’S a’ fülemile 

Csattogva hív 

Fel a’ ködlepte völgyből. 

Megyek! megyek! 

De hová? hová? 

Felfelé, felfelé 

Emelődöm én. 

Alattam úsznak 

A’ fellegek. 

A’ vágyó, vonszató 

Szerelemnek ők 

Íme lapúlnak. 

Nekem, oh nekem 

Lapúlnak-el ők! 

Nekem, oh nekem! 

Felfelé 

A’ ti kebletekbe! 

Öleltetve-ölelve! 

Ah, a’ te kebledbe fel, 

Szerető Atya! 


Ganymedes 562 

Ganymedes 


hogy körülizzol, 

Tavasz, te drága! 

Ezer szerelem gyönyörével 

szakad szivemre 

örök meleged 

szent árama, 

végtelen szépség! 

Bár foghatnálak 

a karjaimba!

Ah, kebleden 

pihenek, ájulok, 

s virágaid, füveid 

szivemre tolúlnak. 

Keblem szomju tüzét 

hűtögeted 

drága hajnali szél, 

idecsattog édesen a köd 

völgyéből csalogányod. 

Megyek! Megyek! 

Hova? Óh, hova? 

Föl! Föl! Repülünk! 

Alálibegnek a felhők, 

felhő hajol le 

a vágyakozó szeretőhöz! 

Hozzám! Ide! 

Az öletekben 

fölfele most! 

Ölelve ölelni! 

Föl, föl, szivedre, 

Mindentölelő, Atyám! 


Ganyméd. 563 

Mint égsz, mosolygsz rám, 

Hajnal-világban, 

Tavasz, szerelmesem! 

Ezerszeres szerelmi kéjjel 

Sziveimre mint tolúl 

Örök heved 

Szent érzete. 

Te végtelen Szép! 

Ölelni téged 

Mint vágy karom! 

Ah kebleden 

Epedve fekszem, 

S füved, virágid 

Keblemre hajlanak, 

Szivemnek égető 

Szomját megenyhited, 

Hajnal szelid szellője; 

S a csattogány belékiált 

A köd-fedezte völgybül édesen. 

Megyek, megyek! 

De ah, hová? hová? 

Föl, a magasba! 

Lenn úsznak a felhők, 

Vágyó szerelemnek 

Elébe hajolva. 

Felém, felém! 

Ah, lágy öletekben 

Szállok fel én, 

Forró ölelésben, 

Hozzád, kebeledre, 

Mindent ölelő 

Szent Isten-atya! 

[>51] GOETHE: 

Vermischte Gedichte – Gränzen 

der Menschheit. 564 

Wenn der uralte 

Heilige Vater 

Mit gelassener Hand 

Aus rollenden Wolken 

Segnende Blitze 

Ueber die Erde sä’t, 

Küss’ ich den letzten 

Saum seines Kleides, 

Kindliche Schauer 

563 GL.II.28-29 

564 GAL.II.81-82 

565 E.181-182 

566 DLG.I.127-128 

567 HO.300-302 

Ah, kebleden, 

feküszöm, ájulok, 




hűtögeted, 


a párás völgyből édesen 

ideszól a csalogányod. 



Föl! Valami visz. 

Lefele szállnak a felhők, 

felhők hajolnak 

a sóvár szívhez! 

Hozzám! Hozzám! 

Az öletekben 

fölfelé: 

ölelten ölelni! 

Föl a kebeledre, 

világok szíve, Atyám! 

GOETHE: 

Grenzen der Menschheit 565 

Wenn der uralte 

heilige Vater 

mit gelassener Hand 

aus rollenden Wolken 

segnende Blitze 

über die Erde sät, 

küß ich den letzten 

Saum seines Kleides, 

kindliche Schauer 

90 

Ah, kebleden, 

feküszöm, ájulok, 




hűtögeted, 


a párás völgyből édesen 

ideszól a csalogányod. 



Föl! Valami visz. 

lefele szállnak a felhők, 

felhők hajolnak 

a sóvár szívhez! 

Hozzám! Hozzám! 

Az öletekben 

fölfelé: 

ölelten ölelni! 

Föl a kebeledre, 

világok szíve, Atyám! 


Az emberiség határa. 566 

Mikor az ős öreg 

Atya-teremtő 

Higgadt kezekkel 

Szórja a dörgő 

Felhők öléből 

A föld szinére 

Áldott villámát, 

Csókolom köntöse 

Szélső szegélyét 


Emberiség határai 567 

Ha régi-korú 

Hatalmas atyánk 

Szelid kezével 

Tolongó fellegekből 

Áldó villámait 

Szórja a földre alá: 

Öltözetje legalsó 

Prémét tisztelettel 

Csókolom én,

Tief in der Brust. 

Denn mit Göttern 

Soll sich nicht messen 

Irgend ein Mensch. 

Hebt er sich aufwärts, 

Und berührt 

Mit dem Scheitel die Sterne, 

Nirgends haften dann 

Die unsichern Sohlen, 

Und mit ihm spielen 

Wolken und Winde. 

Steht er mit festen 

Markigen Knochen 

Auf der wohlgegründeten 

Dauernden Erde; 

Reicht er nicht auf, 

Nur mit der Eiche 

Oder der Rebe 

Sich zu vergleichen. 

Was unterscheidet 

Götter von Menschen? 

Daß viele Wellen 

Vor jenen wandeln, 

Ein ewiger Strom: 

Uns hebt die Welle, 

Verschlingt die Welle, 

Und wir versinken. 

Ein kleiner Ring 

Begränzt unser Leben, 

Und viele Geschlechter 

Reihen sich dauernd 

An ihres Daseyns 

Unendliche Kette. 

treu in der Brust. 

Denn mit Göttern 

soll sich nicht messen 

irgendein Mensch. 

Hebt er sich aufwärts 

und berührt 

mit dem Scheitel die Sterne 

nirgends haften dann 

die unsichern Sohlen, 

und mit ihm spielen 

Wolken und Winde. 

Steht er mit festen 

markigen Knochen 

auf der wohlbegründeten, 

dauerndem Erde, 

reicht er nicht auf, 

nur mit der Eiche 

oder der Rabe 

sich zu vergleichen. 

Was unterscheidet 

Götter von Menschen? 

Daß viele Wellen 

vor jenen wandeln, 

ein ewiger Strom: 

Uns hebt die Welle, 

verschlingt die Welle, 

und wir versinken. 

Ein kleiner Ring 

begrenzt unser Leben, 

und viele Geschlechter 

reihen sich dauernd 

an ihres Daseins 

unendliche Kette. 


Emberiség’ határai. 568 


Az emberiség határai 569 

Ha régi-korú 

Valahányszor mennyei jó atyánk 

Hatalmas atyánk Tornyosuló felhők éjjeléből 

Szelíd kezével 

Áldást hozó villámokat szór 

Tolongó fellegekből Az ember tiporta Föld szinére: 

Áldó villámjait 

Palástja legvégső szegélyét 

Szórja a’ földre alá, Ajkammal érintem én, 

Öltözetje’ legalsó Gyermeki félés szívem fenekén. 

Prémjét tisztelettel 

Csókolom én, 

Mert halhatatlanokkal versenyre 

‘S szívem ő eránta Halandó ember ne keljen soha. 

Háladattal eltelik. Ha fölfelé tör s feje búbjával 

A csillagokhoz ér, talpra nem állhat 

S véle a végtelen űrön át 

Fölhő s szél űzi kegyetlen játékát; 

Ha izmos csontos lábát a szilárd 

Soha nem múló Földön veti meg, 

Nem éri föl a tölgynek sudarát, 

Nem a fölfutó repkény magasát. 

Mert istenekkel 

Öszve ne mérje 

Ember magát. 

Ha felkapaszkodik 

‘S homlokával elér 

A’ csillagokig, 

Ingó talpa néki 

Meg nem áll sohol, 

‘S kedvekre játszanak 

Szél ‘s felleg vele. 

Ha velős bokája 

Az ingni nem tudó 

Földön megáll, 

A’ Tölgynek lombos 

Bérczéig fel nem ér, 

Sem a’ hová fel- 

Nyúlik a bor’ ága. 

Miben különböz 

Isten és halandó? 

Abban, hogy amannak 

Számtalan hullám 

Tolong előtte, 

568 KPB.200-202 

569 GK.19-20 

570 STG.II.15-16 

571 NIK.156-157 

Istenek, emberek! Köztük mi különbség? 

Azok előtt hullámok végtelen sora 

S örök álmatlan vizek árja rohan; 

Bennünket emel a hullám, 

Bennünket elsodor az ár, 

S mi alámerülünk… 

Szűk mederben folyik életünk. 

Csak a hullámzó nemzedékek 

Beláthatatlan sora emeli 

Duzzasztja végtelen tengerré. 

S gyermeki borzalom 

Tölti szivem. 


az ember össze 

Ne mérje magát. 

Ha feltörekszik 

S csillagot érne 

Homloka már: 

Ingatag lábát 

Nincs hova vesse, 

S játékot űznek 

Véle a fellegek 

És a szelek. 

Viszont ha izmos, 

Csontos erővel 

Áll a szilárd föld 

Biztos rögén: 

Nem ér odáig, 

Meddig a nyárfa, 

Vagy venyigének 

Indája nő. 

Miben különböznek 

Embertől az Istenek? 

Végtelen hullámsor 

Foly le ezek előtt, 

Örökös áradat. 

Minket egy hab emel, 

Másik hab mélybe dönt 

S elmerülünk. 

Kicsi gyűrűben 

Forog le életünk… 

Az ő életükhöz 

Sok nemzedék sora 

Sorakozik végtelen 

Örök láncolatban. 

91 


Az emberiség határai 570 

Mikor az ős 

szentséges Atya 

higgadt keze görgő 

fellegekből 

villámvetéssel 

perzseli végig a Földet, 

megcsókolom 

ruhája szegélyét 

s gyermeki hűség 

borzong a szivemben. 

Mert Istenekkel 

soha ember össze 

ne mérje magát. 

Hogyha magasba 

száll s koponyája 

csillagokat ver, 

ingva tapodja 

talpa a semmit, 

játszva dobálja 

a felleg, a szél. 

Hogyha élő 

csontja szilárdan 

állja a maradandó 

föld kerekét, 

annyira ér csak, 

hogy vetekedni 

a tölgy vagy a szöllő 

társa legyen. 

Mért nem egy az 

Istennel az Ember? 

Hullámözön árad 

lüktetve előttük, 

örök folyam: 

S szívem őiránta 

Háládattal eltelik. 


Össze ne mérje 

Ember magát. 

Ha felkapaszkodik 

S homlokával elér 

A csillagokig: 

Ingó talpa néki 

Meg nem áll sehol, 

S kedvökre játszanak 

Szél s felleg vele. 

Ha velős bokája 

Az ingni nem tudó 

Földön megáll: 

A tölgynek lombos 

Bércéig fel nem ér, 

Sem ahová 

Felnyúl a bor ága. 

Miben különböz 

Isten és halandó? 

Abban, hogy amannak 

Számtalan hullám 

Tolong előtte; 

Egy örök folyam! 

De minket a hullám 

Fellök, s a hullámban 

Elsűlyedünk. 

Éltünket piciny 

Gyűrű keríti be, 

S számos nyomok 

Fűződnek állandóan 

Léteknek örök 

Láncaira. 


Az emberiség határa 571 

Mikor a szentséges 

ős Atya 


fellegekből 


áldja a Földet, 


csókolom és 

borzongó gyermeki 

hit a szivem. 

Mert Istenekkel 






ingva tapodja 




De ha biztos 


áll a maradandó, 

gömbölyü földön, 

addig sem ér fel, 




Miért nem egy az 

istenekkel az ember? 



örök folyam:

Eggy örök folyam! 

De minket a’ hullám 

Fellök, ‘s a’ hullámban 

Elsüllyedünk. 

Éltünket picziny 

Gyűrű keríti-be, 

‘S számos nyomok 

Fűződnek állandóan 

Léteknek örök 

Lánczaira. 




ős Atya 


fellegekből 


áldja a földet, 


csókolom és 


hit a szivem. 







ingva tapodja 




De ha biztos 











lüktetve előttünk, 


minket visz a hullám, 

buktat a hullám 

s elmerülünk. 

Kis gyürü zárja 

életünket, 

s nekik maradandó 

sok nemzedéket 

fűz egybe létük 

végnélküli lánca. 

[>52] GOETHE: 

Vermischte Gedichte – Das 

Göttliche. 575 

Edel sey der Mensch, 

Hülfreich und gut! 

Denn das allein 

Unterscheidet ihn 

Von allen Wesen, 



Grenzen der Menschheit 


ős Atya 


fellegekből 


áldja a földet, 


csókolom és 


hit a szivem. 







ingva tapodja 




De ha biztos 

















életünket, 






Az isteni. 576 

Jó legyen az ember, 

Irgalmas és nemes! 

Mert csak is ebben 

Tér el a többi 

Élő lényektől, 


Az emberiség határai. 574 

Mikor az ég s föld 

Ős örök atyja, 

Szent nyugalommal 

Szórja le, dörgő 

Fellegiből, 

Villámi kegyelmét 

A remegő földre: 

Porba borúlva 

Csókolom én 

Köntöse szélét 

S gyermeki félelem 

Fogja szivem’. 


Ne is mérkőzzék 

Ember soha! 

Ha fölmagaslik 

S felhőket verdes 

Emelt fejével: 

Ingó talpa alatt 

Nem biztos a föld, 

S a szél s a felhők 

Játéka lesz. 

Ha meg’ szilárdúl 

Földnek szegezve 

Áll mozdulatlan 

Biztos talajon: 

Akkor nem ér föl 

A tölgyfa s szőlő 

Ága hegyéig! 

Istentül embert 

Mi választ el? 

Amannak előtte 

Hullám hullámra 

Tolúl örök árban. 

De minket egy hab 

Fölkap magasra, — 

Egy hab benyel 

S elsűlyedünk. 

Egy láncz-szemecske 

Éltünk határa; 

Sok nemzedék 

Fogózik sorban 

A lét örök 

Lánczára, végtelen’… 

92 





be életünket, 


sok századokat 



[GARAI GÁBOR]: 

Ami isteni bennünk 577 

Legyen jó és nemes, 

segíteni kész az ember! 

Mert csak ezáltal 

különbözik a többi 

eleven lénytől, 

572 SzLV.139 

573 ÖB.I.605-606 

574 GL.II.30-31 

575 GAL.II.83-84 

576 DGK.287-290 

577 G. Versek. Lyra mundi. 211-213; J.W. G. vál. művei. Versek 1982, 306-308 (+ GLV.100-102) 

578 KPB.203-206 





életünket, 






Az Isteni. 578 

Légyen az ember 

Segélleni kész ‘s jó! 

Mert egyedűl ez 

Valasztja-meg őtet 

Azoktól, a’ miket

Die wir kennen. 

Heil den unbekannten 

Höhern Wesen, 

Die wir ahnen! 

Sein Beispiel lehr’ uns 

Jene glauben. 

Denn unfühlend 

Ist die Natur: 

Es leuchtet die Sonne 

Ueber Bös’ und Gute, 

Und dem Verbrecher, 

Glänzen, wie dem Besten, 

Der Mond und die Sterne. 

Wind und Ströme, 

Donner und Hagel 

Rauschen ihren Weg, 

Und ergreifen, 

Vorüber eilend, 

Einen um den andern. 

Auch so das Glück 

Tappt unter die Menge, 

Faßt bald des Knaben 

Lockige Unschuld, 

Bald auch den kahlen 

Schuldigen Scheitel. 

Nach ewigen, ehrnen, 

Großen Gesetzen 

Müssen wir alle 

Unseres Daseyns 

Kreise vollenden. 

Nur allein der Mensch 

Vermag das Unmögliche; 

Er unterscheidet, 

Wählet und richtet; 

Er kann dem Augenblick 

Dauer verleihen. 

Er allein darf 

Den Guten lohnen, 

Den Bösen strafen, 

Heilen und retten, 

Alles Irrende, Schweifende 

Nützlich verbinden. 

Und wir verehren 

Die Unsterblichen, 

Als wären sie Menschen, 

Thäten im Großen, 

Was der Beste im Kleinen 

Thut oder möchte. 

Der edle Mensch 

Sey hülfreich und gut! 

Unermüdet schaff’ er 

Das Nützliche, Rechte, 

Sey uns ein Vorbild 

Jener geahneten Wesen! 


Az isteni 579 

Ember légy nemes, 

Segítni kész és jó, 

Az elhagyottakat 

* sic! 

579 GK.21-23 

580 SGR.25-26 

581 STG.II.31-33 

Melyeket ismer. 

Üdv az ismeretlen 

Magasabb lényeknek, 

Kiket csak sejtünk! 

De csak ember példáján 

Hihetünk bennök. 

Mert nincsen érzés 

A természetben. 

Egyaránt süt a nap 

Jókra, rosszakra, 

S gonosztevőnek 

Csak úgy világít 

A hold meg a csillag, 

Mint a legderekabbnak. 

Szélvész és zuhatag, 

Égzengés, jégverés 

Robognak útjukon, 

S futtában, vaktában 

Érik váltva 

Ezt is, amazt is. 

Igy a szerencse is 

Kap a tömeg közé, 

Fogja majd egy fiú 

Ártatlan üstökét, 

Majd meg a bűnös 

Tar koponyáját. 

Érczkemény, ős törvény 

Szabta mederben 

Járják a lények 

A földi élet 

Körfutását. 

Egyedűl az ember 

Bír lehetetlent; 

Tud külömbséget, 

Választ és ítél, 

Maradandóvá 

Teszi a perczet. 

Néki jutott csak 

Jót jutalmazni, 

Rosszat büntetni, 

Gyámolni, segítni, 

S azt mi bolygó, téveteg, 

Hasznos lánczba fűzni. 

Az öröklön élőket 

Szintén úgy tiszteljük, 

Mintha emberek 

Volnának ők és 

Nagyban mivelnék, mit 

Kicsiben tesznek 

Legjobbjaink. 

Az ember jó legyen, 

Irgalmas, jóttevő, 

Tegye fáradatlanúl 

Az üdvöst, hasznosat, 

Mintát adván nekünk 

Magasabb lényekről, 

A kiket csak sejtünk. 


Az ember 580 

Az ember legyen jó, 

Segítő és nemes, 

Mert egyedül ez 

melyet megismert. 

Üdv a nem-ismert 

lényeknek ott fenn, 

kiket csak sejtünk! 

Hasonlítván reájuk 

emberi példa tanítson 

a hitre, hogy élnek. 

Mert a természet 

bizony közömbös: 

leragyog a nap 

jóra, gonoszra, 

a egyképpen árad 

latorla, dicsőre 

a csillag, a holdfény. 

Szél, ár, jégverés, 

zivatar – mind megyen 

a maga útján, 

s erre, amarra is 

elsietőben 

sújtva lezúdul. 

Lám, a szerencse is 

kapkod a tömkelegben; 

hol fürtös ártatlanság 

akad kezébe, 

hol meg egy bűnös 

kopasz kobakja. 

Örök, vas-törvény 

kemény szabálya 

szerint kell élnünk, 

létünk köreit 

rendre bejárva. 

Csupán az ember 

győzi a Lehetetlent; 

különbséget tesz, 

ítél és kiválaszt, 

s megálljt parancsol 

a pillanatnak. 

Néki szabad csak 

büntetni a rosszat, 

jutalmazni a jót, 

gyógyítani, óvni, 

minden tévelygőt, bolyongót 

hasznosan összefogni. 

S halhatatlanoknak 

mi akként hódolunk, 

miként ha embereknek, 

kik nagyban művelik, mit 

legjobbikunk kicsinyben 

tesz vagy tenni szeretne. 

A jó ember legyen 

nemes, segíteni kész! 

Alkosson fáradhatatlanul 

hasznosat és igazat; 

legyen ő ama sejtett 

lényeknek mintaképe itt. 


Az Isteni 581 

Ember, légy nemes, 

irgalmas és jó! 

Mert csak ez 

93 

Ismérhetünk. 

Idv a’ nem-ismért 

Egyedűl sejdítgetett 

Főbb Valóságoknak! 

A’ nemesebb halandó’ 

Példája tanít 

Őket hinni. 

Mert nem érző 

A’ Természet. 

Jónak és gonosznak 

Ragyog a’ Napnak tüze, 

‘S a’ bűnös felett 

Mint a’ tiszta felett 

Csillag és Hold 

Egyaránt sugárzik. 

A’ szél’, az árvíz, 

Menny’ tüze ‘s jégeső 

Járják útjaikat, 

‘S nyargalva-menve 

Elkapják az eggyikét 

A’ másika után. 

Így a’ Szerencse is! 

Vaktába’ kap ő 

A’ sokaságba; 

‘S most a’ gyereknek 

Ártatlan fürtjeit 

Ragadozza-meg, 

És ollykor a’ kopasz 

Kaján’ koponyáját. 

Ercz * táblákba vésett 

Örök törvény szerént 

Kell mindeniküknek 

Létele’ környeit 

Megfutnunk, jól vagy balúl. 

Egyedűl az ember 

Hajthatja végre 

A’ lehetetlent. 

Különbözést teszen, 

Választ, megvet; 

Tartósságot adhat 

A’ sebes pillanatnak. 

Ő egyedűl 

Nyújtja a jutalamakat, 

Osztja a’ büntetéseket. 

Ront, bontogat, alkot, 

Minden hibást, 

Minden kifeszűltet 

Hasznosan öszve-köt. 

Az Isteneket 

Mi a’ szerént tiszteljük 

Mintha halandók 

Volnának ők is; 

‘S nagyba’ csinálnák 

A’ mit a legjobbak 

Tesznek, vagy tennének. 

Légyen az ember 

Segédleni kész ‘s jó. 

A’ jót teremtse 

‘S a’ használatost 

Elfáradhatatlanúl. 

Légyen ábrázolója 

Ama’ csak-sejtetteknek.

Mindenkor istápoló; 

Csak ebben különbözünk 

A többi lényektől, 

Kiket ismerünk! 

Üdv a nem ismert 

Felsőbb lényeknek, 

Kiket sejdítünk! 

Ezekhez legyen hasonló 

Az ember, a jók példája 

Tanítson minket 

Hinni ő bennük. 

Mert a természet 

Nem érez. 

A Nap világít 

Jónak, gonosznak, 

A Hold és csillagok 

Egyaránt ragyognak 

Betörő- s legjobbnak. 

Égzengés, jégverés 

Zúgnak és törnek: 

Vihar, rohanó ár 

El-elragadják 

Egyikét másikát 

Különbség nélkül. 

Így a szerencse is 

A tömegbe toppan; 

Majd a fürtös 

Ártatlan fiúhoz, 

Majd a kopasz 

Bűnös öreghez 

Szegődik. 

Örök érvényű 

Törvények szerint 

Tartozunk mindnyájan 

Földi életünk 

Köreit bejárni. 

Egyedül az ember 

Végzi a hihetetlent; 

Ő tesz különbséget, 

Itélkezik, válogat, 

S a pillanatnak 

Tartalmat ad. 

Csak néki szabad 

Gyógyítni, menteni, 

A gonoszt büntetni 

Jutalmazni a jót; 

Csak ő békíthet össze 

Minden széthúzót; 

És mi tiszteljük 

A halhatatlanokat 

Mintha emberek volnának, 

S nagyban teszik azt, 

Mit kicsiben a legjobb 

Cselekszik vagy teve. 

Különbözteti meg 

Minden más lénytől, 

Melyet ismerünk. 

Üdv az ismeretlen, 

Felsőbb lényeknek, 

Akiket sejtünk! 

Hasonló az ember, 

Példája tanít 

Őbennük hinni. 

Mert érzéketlen 

A nagy természet. 

Világít a nap 

Gonoszra, jóra. 

A bűnösre épp úgy 

Fénylik csillag és hold, 

Mint a legjobbakra. 

Szélvész, áradat, 

Mennykő, jégeső 

Zúgnak útjukon 

S tovasietve 

Ezt is, amazt is 

Egyaránt elérik. 

A szerencse is így 

Nyúl a tömegbe, 

Majd egy ártatlan 

Gyermekfürthöz kap, 

Majd egy vétkesnek 

Kopasz fejéhez. 

Örök, hatalmas 

Érc-törvény szerint 

Kell mindnyájunknak 

Betöltenünk 

Létünknek körét. 

Csak az ember képes 

A lehetetlenre: 

Ő meghatároz, 

Kiválaszt, eldönt. 

Ő a pillanatnak 

Tartamot adhat. 

Csak néki szabad 

Jutalmazni a jót, 

Büntetni a rosszat, 

Irt, menekvést adni, 

Minden tévelygőt, széthullót 

Hasznos eggyé tenni. 

És mi tiszteljük 

Mind, ki halhatatlan, 

Mintha ember volna 

És nagyban tenné azt, 

Mit a legkülönb kicsiben 

Tesz vagy szeretne. 

Az ember nemes: 

Légyen jó segítő! 

Lankadatlan műveljen 

Hasznosat, igazat, 

Képeként azoknak 

A sejtett lényeknek. 

[>53] GOETHE: 

Vermischte Gedichte –Lili’s Park. 582 

Ist doch keine Menagerie 

So bunt, als meiner Lili ihre! 

Sie hat darin die wunderbarsten Thiere, 

Und kriegt sie ‘rein, weiß selbst nicht wie. 

O wie sie hüpfen, laufen, trappeln, 

Mit abgestumpften Flügeln zappeln, 

Die armen Prinzen allzumal, 

In nie gelöschter Liebesqual! 

582 GAL.II.87-91 

583 DGK.290-295 

* sic! 

emel külön 

minden egyébtől, 

amit ismerünk. 

Üdv a Sejtés 

ismeretlen 

felsőbb Lényeinek! 

Példád segítsen 

hinni bennük. 

Mert szívtelen 

a Természet: 

ragyog a nap 

jóra, gonoszra, 

egy fény igaznak 

és banditának 

a hold meg a csillagok. 

Szél, égszakadás, 

jég mennydörögve 

zúgja útjait 

és elibe vágva 

mindenkit elér 

egymásután. 

A Szerencse is így 

csap a tömegbe: 

most a fiu fürtös 

ártatlanságát klapja el, 

máskor a bűnös 

tar koponyát. 

Érc-örök, álló, 

ősi Törvény 

kényszere zárja 

gyűrübe lété 

mindenikünknek. 

Csak az Ember előtt 

lehet a Lehetetlen: 

összehasonlít, 

válogat, ítél,; 

és tartamot adhat 

örökre a percnek. 

Neki jutott csak 

a jót szeretni, 

büntetni rosszat, 

menteni, védeni, 

minden tétovaságot 

hasznos célba kötni. 

És úgy imádjuk 

az Égieket, mint 

embereket, kik 

nagyban teszik 

amit kicsinyben a Legjobb 

tesz vagy akar. 

Legyen a nemes 

irgalmas és jó! 

Munkálja törelten 

az igazat, üdvöst, 

legyen mása előttünk 

ama sejtett Égi Erőknek! 


Lili parkja. 583 

Sok állatkert van és menazsería, 

De ollyant még sem látott ember fía, 

Mint a milyen a Lillimé. 

Sok tarka csuda állat az övé, 

S egyik se tudja, mint került belé. 

Hogy tipegetnek, topogatnak, 

Bontják megnyirbált szárnyukat, 

Jaj a szegény királyfiaknak! 

Szerelmük oltatlan marad. 

94

Wie hieß die Fee? – Lili? – Fragt nicht nach ihr! 

Kennt ihr sie nicht, so danket Gott dafür. 

Welch ein Geräusch, welch ein Gegacker, 

Wenn sie sich in die Thüre stellt 

Und in der Hand das Futterkörbchen hält! 

Welch ein Gequiek, welch ein Gequacker! 

Alle Bäume, alle Büsche scheinen lebendig zu werden: 

So stürzen sich ganze Heerden * 

Zu ihren Füßen; sogar im Bassin die Fische 

Patschen ungeduldig mit den Köpfen heraus: 

Und sie streut dann das Futter aus 

Mit einem Blick – Götter zu entzücken, 

Geschweige die Bestien. Da geht’s an ein Picken, 

An ein Schlürfen, an ein Hacken; 

Sie stürzen einander über die Nacken, 

Schieben sich, drängen sich, reißen sich, 

Jagen sich, ängsten sich, beißen sich, 

Und das all um ein Stückchen Brot, 

Das, trocken, aus den schönen Händen schmeckt, 

Als hätt’ es in Ambrosia gesteckt. 

Aber der Blick auch! Der Ton, 

Wenn sie ruft: Pipi! Pipi! 

Zöge den Adler Jupiters vom Thron; 

Der Venus Taubenpaar, 

Ja der eitle Pfau sogar, 

Ich schwöre, sie kämen, 

Wenn sie den Ton von weitem nur vernähmen. 

Denn so hat sie aus des Waldes Nacht 

Einen Bären, ungeleckt und ungezogen, 

Unter ihren Beschluß herein betrogen, 

Unter die zahme Compagnie gebracht, 

Und mit den andern zahm gemacht: 

Bis auf einen gewissen Punct versteht sich! 

Wie schön und ach! wie gut 

Schien sie zu seyn! Ich hätte mein Blut 

Gegeben, um ihre Blumen zu begießen. 

„Ihr sagtet i c h ! Wie? Wer?” 

Gut denn, ihr Herrn, g’rad’ aus: Ich bin der Bär; 

In einem Filetschurz gefangen, 

An einem Seidenfaden ihr zu Füßen. 

Doch wie das alles zugegangen, 

Erzähl’ ich euch zur andern Zeit; 

Dazu bin ich zu wüthig heut. 

Denn ha! steh’ ich so an der Ecke, 

Und hör’ von weitem das Geschnatter, 

Seh’ das Geflitter, das Geflatter, 

Kehr’ ich mich um 

Und brumm’, 

Und renne rückwäns eine Strecke, 

Und seh’ mich um 

Und brumm’, 

Und laufe wieder eine Strecke, 

Und kehr’ doch endlich wieder um. 

Dann fängt’s auf Einmal an zu rasen 

Ein mächt’ger Geist schnaubt aus der Nasen, 

Es wildzt die innere Natur. 

Was, du ein Thor, ein Häschen nur! 

So ein Pipi! Eichhörnchen, Nuß zu knacken; 

Ich sträube meinen borst’gen Nacken, 

Zu dienen ungewöhnt. 

Ein jedes aufgestutzte Bäumchen höhnt 

Mich an! Ich flieh’ vom Boulingreen, 

Vom niedlich glatt gemähten Grase, 

Der Buchsbaum zieht mir eine Nase, 

Ich flieh’ ins dunkelste Gebüsche hin, 

Durch’s Gehäge zu dringen, 

Über die Planken zu springen! 

Mir versagt Klettern und Sprung, 

Ein Zauber bleyt mich nieder; 

Ein Zauber häkelt mich wieder, 

Ich arbeite mich ab, und bin ich matt genung, 

Dann lieg’ ich an gekünstelten Cascaden, 

Und kau’ und wein’ und wälze halb mich todt, 

Und, ach! es hören meine Noth 

Nur porzellanene Oreaden. 

Auf einmal! Ach, es dringt 

Ein seliges Gefühl durch alle meine Glieder! 

Hogy Lilli ki? Ne kérdd, s áldd Istened, 

Hogy a tündért nem ismered. 

Mily zaj, robaj, mily kotkodácsolás 

Ha az ajtóba megjelen, 

Az etető kosárral keziben! 

Mily zúgás, búgás, hápogás, 

Bokor, fa, gyep megelevenűl, 

Minden mi él, körűlte nyájba gyűl, 

Még a kis hal is kapkod, paskol 

S kidugja fejét a tavasbol. 

S ő szórja morzsáit, oly szépen nézve, 

Hogy Isteneket megigézne, 

Hát még e bestiákat! Ucczu hát, 

Mind lót-fut! Löknek, böknek, esznek, 

Csőrrel, körömmel neki esnek, 

Egymás hátán ugorva át. 

Van gágogás, van hápogás, 

Marakodás, s mindez csudás! 

Egy száraz kis kenyérmorzsáért, 

Mely édes nekik és ambróziás, 

Mert szép kezével ő hozzá ért. 

S aztán a szem, a hang, az isteni! 

Mikor így cseng : Pipi, pipi! 

Zeűs trónja mellől az a sas leszállna, 

Szintúgy a Venus gerlepárja, 

Valamint az a dölyfös páva 

A Junó szekere elől, 

Ha hallanák e hangot messziről. 

E hanggal csalt be egy esetlen medvét, 

Egy lompos bocsot, hogy keresse kedvét, 

Az erdőből a rácsfalak mögé, 

A szelidített népesség közé, 

Őt is olyan kezessé téve, 

(Csak persze: egy pontot kivéve.) 

Mily szépnek láttam én, mily jónak! 

A véremet is odaadtam volna, 

Hogy véle rózsáit locsolja. 

»Én, mondod?« Nos, mi tűrés, tagadás? 

A medve én vagyok és senki más. 

Egy kis csipkés köténybe fogva, 

Egy szál selyembe, mintegy önként 

Követtem öt. Mindez mi módon történt, 

Azt hagyjuk csöndesebb napokra … 

Ma nem birom, rnert esz a méreg. 

Mert, hah! ha így távolból arra nézek, 

És hallgatom a gágogást, 

Mely tetszik néki látomást: 

Dühömben csak úgy forgok 

És egyre morgok. 

El, el! Hisz ezek szörnyü dolgok! 

Mi sok, a’ sok. 

Futok, de visszafordulok, 

És morgok. 

Ujfent futok – de, rajtam a hurok, 

Megint csak visszafordulok. 

Majd ujra győz a dűh és tombol. 

Csak úgy sivít a szusz orrombol, 

S az ős természet szól vadúl: 

Te nyimnyám, te bolond, te – nyúl! 

Te kis pipi! Te mókus! Te dió- 

És mogyoró-ropogtató! 

S felborzolom vad nyakamat, 

Mely sohse volt még nyüg alatt, 

Futok a kaszált síma gyeprül, 

A nyírt fasor gúny-jelnek tetszik, 

Nevet a puszpáng (ezt is metszik), 

A bokrokon rontok keresztül, 

A kerítésig – semmi gát – 

Most mindjárt ugrom a palánkon át. 

Az ám! Hiába volt a vágtatás. 

Én – ugrani? Leólmoz egy varázs , 

Vergődöm – s enyhűlést a harcztól 

A szökő kúthoz dűlve nem találok. 

Félholtra sírom magam, úgy hempergek, 

S nem hallja senki, mint kesergek, 

Csak a mosolygó porczellán-najádok. 

95

Sie ist’s, die dort in ihrer Laube singt! 

Ich höre die liebe, liebe Stimme wieder, 

Die ganze Luft ist warm, ist blüthevoll. 

Ach, singt sie wohl, daß ich sie hören soll? 

Ich dringe zu, tret’ alle Sträuche nieder, 

Die Büsche fliehn, die Bäume weichen mir, 

Und so – zu ihren Füßen liegt das Thier. 

Sie sieht es an: „Ein Ungeheuer! doch drollig! 

Für einen Bären zu mild, 

Für einen Pudel zu wild, 

So zottig, täpsig, knollig!” 

Sie streicht ihm mit dem Füßchen über’n Rücken; 

Er denkt im Paradiese zu seyn. 

Wie ihn alle sieben Sinne jücken! 

Und Sie, sieht ganz gelassen drein. 

Ich küss’ ihre Schuhe, kau’ an den Sohlen, 

So sittig als ein Bär nur mag; 

Ganz sachte heb’ ich mich und schwinge mich verstohlen 

Leis’ an ihr Knie – Am günst’gen Tag 

Läßt sie’s geschehn, und kraut mir um die Ohren, 

Und patscht mich mit muthwillig derbem Schlag; 

Ich knurr’, in Wonne neu geboren; 

Dann fordert sie mit süßem, eitlem Spotte: 

Allons tout doux! eh la menotte! 

Et faites Serviteur, 

Comme un joli Seigneur. 

So treibt sie’s fort mit Spiel und Lachen! 

Es hofft der oft betrogne Thor; 

Doch will er sich ein bißchen unnütz machen, 

Hält sie ihn kurz als wie zuvor. 

Doch hat sie auch ein Fläschchen Balsam-Feuers, 

Dem keiner Erde Honig gleicht, 

Wovon sie wohl einmal, von Lieb und Treu erweicht, 

Um die verlechzten Lippen ihres Ungeheuers 

Ein Tröpfchen mit der Fingerspitze streicht, 

Und wieder flieht und mich mir überläßt, 

Und ich dann, losgebunden, fest 

Gebannt bin, immer nach ihr ziehe, 

Sie suche, schaudre, wieder fliehe – 

So läßt sie den zerstörten Armen gehn, 

Ist seiner Lust, ist seinen Schmerzen still; 

Ha! manchmal läßt sie mir die Thür halb offen stehn, 

Seitblickt mich spottend an, ob ich nicht fliehen will. 

Und ich! – Götter, ist’s in euren Händen, 

Dieses dumpfe Zauberwerk zu enden; 

Wie dank’ ich, wenn ihr mir die Freiheit schafft! 

Doch sendet ihr mir keine Hilfe nieder – 

Nicht ganz umsonst reck’ ich so meine Glieder: 

Ich fühl’s! Ich schwör’s! Noch hab ich Kraft. 


Lili’s Park 

Lili parkja 

— Goethe — 584 

Nincs tarkább menazséria, 

mint amilyet |az én| Lilim beszerzett! szerzett magának! 

Van abban |akad ott| ezerféle szerzet mindenfélle * xxx fura állat, 

és xxx |ő| se tudja, hogy került oda. 

Óh, hogy ugrálnak, futkosnak tipegnek-topognak, 

megnyírt|bált| szárnyukkal, hogy lobognak, 

főleg |xx| szegény princek |kakasok|, / akik / princek, / 

sose hűthetik szivük sebeit. (2 sor gyorsírás) 

De hirtelen – mily gyönyör oldja fel 

Fogságom, gyötrelmern bilincsét! 

Ő az, ki a lugasban énekel … 

Az édes, kedves hangot hallom ismét, 

Az egész lég oly hő, oly páraterhes. 

Oh – hátha énnekem dalol a kedves? 

Át tüskön-bokron! Csak hozzá lihegve! 

Enged az ág! 

Törnek a fák! 

S ott fekszik lábai előtt a medve. 

Rám néz : »Te furcsa szörnyeteg! 

Medvének erőtlen, 

Kutyának idétlen, 

Szőrös, bőrös pólyás gyerek. 

S végig simít kis lába hátamon. 

Ugy érzem, nyílik a paradicsom, 

S csiklandik mind az öt érzékem, 

Ő közönyösen ül a karos széken. 

Czipőjét csókolom, a talpát rágom 

Oly fínoman, mint bocstól csak telik, 

És föllopózom, át a kis bokákon 

Suttyomban, lassan egész térdeig. 

Ha jókedvű, eltűri és 

Fülem tövét kotorja – közben 

Hátamba paskol egy dévaj ütés, 

Hogy korgok, morgok gyönyörömben. 

De aztán csúfol, kinevet legott: 

Allons tout doux! Eh la menotte! 


Comme un joli Seigneur. 

Igy mókáz. A sokszor csalódott medve 

Azt véli már, az üdv órája int. 

De hámból ha kirúgni volna kedve, 

Rövidre fogja a gyeplőt megint. 

Aztán van egy üveg tüzbalzsama, 

Melyből, ha lágyul nagy hűségemen, 

A szegény szörny eltikkadt ajkira 

Egy-egy kis csöppet irgalmazva ken. 

Aztán szökik s magamra hágy megint. 

És én, feloldva, mégis kötve állok, 

Utána esem, keresem a kínt, 

S míg szökni vélek, csak nyomába’ járok. 

Ő meg közömbös, szót se mond, 

S míg én megyek, jövök kétségbeesve, 

Hah! ajtót is nyit s hamisan áll lesbe: 

Nos, bírsz-e szökni, te bolond? 

Én meg – Oh ég nagy isteni! 

Ha van erőtök megsegíteni, 

Ragadjatok ki – s foglak áldni hőn! 

De hogy ha sebem más írt nem találhat – 

Hát nem hiába vagyok én vad állat. 

Lili, vigyázz! Van még erőm! 

„Ki a tündér? Lili? – Hagyd a nevet!” |”Hogy |is| hivták a tündért? Lilinek?” –| 585 

Adj hHálát |az| Égnek, ha nem ismered! 

Mily lárma repes és rikácsol, 

mikor a kapuba kiáll 

és kezében az etető kosár! 

Minden hogy csipog, kodácsol! 

Fák, bokor|rok|, xha nagy, ha xxx|kicsi| kicsi, 

egyszerre megelevenednek: 

584 

Ms 4657/165.I-V. (kézírás) 

* 

sic! 

585 

Lapszélen áthúzva: »„Hogy is hívták a tündért? Lilinek?”« 

96

|szinte| nyájak és csordák teremxxnek 

a lábainál, sőt a xxxx |tó| halai xx 

|is| kicsobbantják kiváncsi |kandi| fejüket; 

s ő pedig szórja nekik a szemet, 

és a szeme – isteneket büvölne, 

hát még bestiát! Hogyne törne lenne 

xx szürcsölés |zenebona|, xkipkedés-xkapkodás, 

egymás fejen |háton-fejen-| xcsipkedés-xcsapkodás: 

mind xxx |furakodik,| xxx=xxx és |lök-bök,| szorong, 

|xxfurakszik| egymást öli, tépi |ütve, fut, xx tolong| a sok bolond, x üt-vág, megfut |rebben| és 

s mindezt egy kis száraz kenyérért, 

mely a szép kézből jobban izlik a 

népnek, mint az ambrózia. 

De hát a szeme, s az a hang, xx 

|xx| ha kiált, hogy: Pipi! pipi! – 

Jupiter trónja mellöl a sas is, 

s Vénusz fogatáról a két galamb 

s a hiu páva, még az is, 

esküszöm, mind jönnének, a bolondok, 

ha hallanák azt az isteni hangot. 

Mert azzal erdeje éjéből ketrecébe 

egy xx medvét, egy borzas bocsot, 

egy szörnyeteget is becsábitott, 

szeliditett népét növelje véle; 

xx |hiszen| azt is megígézte, 

xx persze|xx|, – egy bizonyos fokig! 

Be szép volt, s ah, be jó, 

látszólag! Vérem adtam volna, hogy 

öntözze |vele| a virágait. 

„Adtam volna? Ki mondja ezt? Te?” 

Hát vallok, urak |jó, uraim|: Én vagyok a medve! 

Egy csipkekötény megfogott, 

selyemszálon nyalom a lábait. 

De hogy mindez hogy s mint esett, 

azt majd legközelebb |majd el| mesélem. |azt majd |jobb ha| máskor lesz a mesém;| 

ma még túlnagy hozzá a mérgem |ma túlontúl forr az epém.| 

Mert, hah! ahogy állok a sarkon, ott |már a sarkon elszörnyedek| és görnyedek 

xx hallom|ván| meszirőlxx |azt a| gágogást, 

a ribilliót, hápogást, 

|s meg xx meg fordulok| megfordul elszörxx xx csak brummogok 

|és brummogok| én brummogok, szörnyedek 

a x jó messzire |xxx xxx| |hátra| csörtetek 

s dühösen arrébb cammogok 

és xxxx, |újra| fordulok 

és brummogok 

és még messzebbre ballagok csörtetek 

és végül mégiscsak |végül mégis| visszcammogok. 

S akkor egyszerre égigcsapva tombol 

bennem a düh, bősz szellem fú orrlyukamból, 

a belső természet vadúl: 

Te nyimnyám, te hülye, te nyúl! 

Kis pipi! Pipike! Mókus! Kell-e mogyoró? 

Sörtém borzad: |az én| nyakamra nem való 

ilyen iga! 

Gúnyol a nyírt fa, menekülök a 

boulingreenxx|től|, a kecsesen 

kaszált pázsiton majd hanyattesem 

s a puszpáng vigyorogva néz. 

Utam legsűrübb bozótokba vész, 

hogy minden sövényt átug döntsek és tiporjak, 

minden palánkon átugorjak. 

S nem bírok mászni, ugrani: 

/ |ólmoz| / bűbáj / kötöz le, 

/ az kötőtűzi / minden izmom / össze. 

Lestrapálom |Agyonnyuzom| magamxx, és mikor kínteli 

testem megxx |mikor| ledől a mű=kaszkádok 

partján,x rág, sir |és| félholtan hempereg, – 

s ah, nem hallják keservemet 

csak a porcellán oreádok. 

Hirtelen, ah, mily édes áram, 

mily üdv pezsdül minden tagomon át; 

Ő az, Ő énekel a lugasában! 

Hallom hát újra, hallom a dalát; 

|az ég| tüzxxelni kezd s kivirul. 

Ah, vajon nekem dalol? Talpra hát: 

rohanok hozzá, bokor döl, lapúl, 

|menekűl a| bozót, fut menekülnek |nyilnak| az ágak, 

97

és – ott fekszik, lábánál, az áÁllat. 

Ő ránéz: „Szörny|eteg| szörny de xx xxx xxxx! |Sexx xxx xxx!|xxx|xxjópofa| s bolondos! 

medvének erőtlen úrfias; nyám-nyám; 

pudlinak idétlen férfias; hám-hámxx! 

/ bamba, |esetlen| / gubancos, |göcsörtös,| / bárdolatlan |bozontos|.” 

|Közben| xx |sétál| vad hátat|n| |veregeti|xxx|a kis talp x: 

s a mennyek közt hintáz föl s alá|a medvére menny száll alá.| 

a bocs |a medve| xxxx |Hét xx| érzéke |ujjongva| csikland! 

S a lány – az közönyösen néz reá. 

Sarkát csókolom, cipőjét nyalom, 

vigyázva, roppant finoman; 

a lassan törleszkedem és fölóvakodom 

a térdéig – Ő, ha jó napja van, 

tűri, s a fülem körül kotorász 

s megpaskolja keményen a nyakam. xx 

|Hogy kurrogok,| dorombolok, s uj élet kéje ráz!x 

dDe xx máris rámszól, s édes gúny a hangja: 

Allons tout deux! Eeh la menotte! – mondja – 

eEt faites Serviteur, 

comme un joli Seigneur. 

Igy játszik |babrál ki| xxx |velem| xxxx |a| kacagó lány! 

S a hiszékeny rászedett bolond örűl, 

de mihelyt haszontalankodni |ha egy kicsit többhöz jutni| |mihelyt haszontalankodni| próbál, 

a póráz rögtön megfeszül. 

Van aztán |De tűzbalzsama |is van|: soha mézet 

nem ízleltél még, amilyen 

xxxx |a tégelye|, xxxx |melybő1|, néha, ha felébred 

szívében a részvét, szörnyetegének 

egy ujj|hegy|nyit tikkadt ajkára ken, 

és / elfut / rögtön / és magamra hagy, 

s én ilyenkor, mint akí rab, 

bár szabadúlt, őt lesem, csak |meg|büvölve, 

xxxxxx |megyek hozzá, s| félek, xs futok elöle – 

ő meg kínjára=xxxxx|gyönyörére| bízza 

a megkergült szegényt; sőt |hah!| xxx |néha| nyitva 

hagyja, xxx |xxx| az xxx |ajtó szárnyat,| s a szeme 

sarkából xxxxxxxx |bandsít rám,| hogy szököm=e. 

Én meg! – Óh, Nagy Ég, ha segíthetsz, 

hogy törjön xxxx |e bűbáj,|xxxxxxxxx |e suta ketrec,| 

örök hálát zeng érte szám s tüdőm! 

Ha pedig nem, ha nem segít az Isten, 

|xxx| vad izmaim nem egészen |én se,| hiába feszítem: 

Meglesz! Tudom! Van még eröm! 

1947 IX 27. Ford. Szabó Lőrinc 


Lili parkja 586 


mint amilyet az én Lilim szerzett magának! 

Akad ott mindenféle csuda állat, 

és ő se tudja, hogy került oda. 

Óh, hogy ugrálnak, tipegnek-topognak, 

nyirbált szárnyukkal hogy robognak, 

föleg szegény princek, akik 

sose hűthetik szivük sebeit. 

„Minek mondtad a tündért? Lilinek?” 

Hálát az Égnek, ha nem ismered! 




Minden hogy csipog, hogy kodácsol! 

Fák, bokrok, ha nagy, ha kicsi, 

hirtelen megelevenednek: 

egész nyájak teremnek 

lábainál, a tó halai 

előlcsobbantják kandi fejüket; 

ő pedig szórja a szemet, 


hát még bestiát! Hogyne lenne 

zenebona, kipkedés-kapkodás, 

háton-fejen-csipkedés-csapkodás: 

mind lök-bök, ugrál, tolong és marakszik, 

és rebben, üt-vág, lapul és furakszik, 

586 SzLV.149-152 

587 ÖB48.76-79; ÖB.II.202-206 

98 


Lili parkja 587 

Lili’s Park 


mint amilyet az én Lilim szerzett magának! 

Akad ott mindenféle csuda állat, 

és Ő se tudja, hogy került oda. 

Óh, hogy ugrálnak, tipegnek-topognak, 

nyirbált szárnyukkal hogy robognak, 

föleg szegény princek, akik 

sose hűthetik szivük sebeit. 

„Hogy is mondtad a tündért? Lilinek?” 

Hálát az Égnek, ha nem ismered! 




Minden hogy csipog, hogy kodácsol! 

Fák, bokrok, ha nagy, ha kicsi, 

hirtelen megelevenednek: 

egész nyájak teremnek 

lábainál, még a tó halai 

is fölcsobbantják kandi fejüket; 

ő pedig szórja a szemet, 


hát még bestiát! Hogyne lenne 

zenebona, kipkedés-kapkodás, 

háton-fejen-csipkedés-csapkodás: 

mind lök-bök, ugrál, tolong és marakszik 

és rebben, üt-vág, lapul és furakszik,




De hát a szeme, s az a hang, 

ha kiált, hogy: Pipi! pipi! – 

Vénusz fogatáról a két galamb, 

s a hiú páva, még az is, 

és Jupiter trónjáról a sas is, 




egy medvét, egy borzas bocsot, 

egy neveletlent is becsábitott, 

hogy igézett népét növelje véle, 

mert azt is megigézte – 

persze, csupán egy bizonyos fokig! 

Be szép volt, s ah! be jó, 


öntözze a virágait. 


Hát jó, urak, színt vallok: itt a medve! 




az máskor legyen a mesém; 

ma túlontúl forr az epém. 

Mert, hah! ahogy állok a sarkon, ott, 

hallván mesziről azt a gágogást, 


megfordulok 

és brummogok 

s csörtetve messzebb cammogok 

és fordulok 

és brummogok 

és még messzebbre cammogok, 

s végül mégiscsak visszaindulok. 

S akkor egyszerre égig csapva tombol 

bennem a düh, bősz gőz fú orrlyukamból, 

belső természetem vadul: 

Te nyim-nyám, te hülye, te nyúl! 

Pipike! Mókus! Kell-e mogyoró? 

Sörtém borzad: az én nyakamra nem való 

ilyen iga! 


boulingreentől, a kecsesen 



Utam legsűrűbb bozótokba vész, 

rohanok, hogy sövényt döntsek, tiporjak, 


S nem birok mászni, ugrani: 

rontás ólmoz le, fűszál- 

fonadék, csipke-bűbáj. 

Agyongyötröm magam, és mikor kínteli 

testem a mű-kaszkádok 

alatt lerogy s félholtan hempereg, – 

ah, nem hallják keservemet, 

csak a porcellán oreádok. 

És ekkor, ah! mily édes áram, 

mily üdv pezsdül minden tagomon át: 


Hallom hát ujra, hallom a dalát; 

az ég lángodni kezd s virul. 

Ah, vajjon nekem –? Talpra hát: 

rohanok hozzá, bokor dűl, lapúl, 

szétrebben a bozót, nyílnak az ágak, 

és ím – ott fekszik lábánál az állat. 

Ő ránéz: „Szörnyeteg; s bolondos! 

medvének kicsit nyám-nyám, 

pulinak kicsit hám-hám; 

göcsörtös, nyers, bozontos.” 

Közben sétál a vad háton a kis talp: 

a medvére menny száll alá. 

Hét érzéke mind gyúlva csikland! 

Ő meg – közönnyel néz reá. 

Csókolom sarkát, cipőjét nyalom, 

vigyázva roppant finoman; 

s lassan törleszkedem, és fölóvakodom 




De hát a szeme, s az a hang, 

ha kiált, hogy: Pipi! pipi! – 

Vénusz fogatáról a két galamb, 

s a hiú páva, még az is, 

és Jupiter trónjáról a sas is, 




egy medvét, egy borzas bocsot, 

egy neveletlent is becsábitott, 

hogy igézett népét növelje véle, 

mert azt is megigézte – 

persze, csupán egy bizonyos fokig! 

Be szép volt, s ah! be jó, 


öntözze a virágait. 


Hát jó, urak, színt vallok: Itt a medve. 




azt majd máskor mondam el én; 

ma túlontúl forr az epém. 

Mert, hah! ahogy állok a sarkon, ott, 

hallván mesziről azt a gágogást, 


megfordulok 

és brummogok 

s csörtetve messzebb cammogok 

és fordulok 

és brummogok 

és még messzebbre cammogok, 

s végül mégiscsak visszaindulok. 

S akkor egyszerre égig csapva tombol 

bennem a düh, bősz gőz fú orrlyukamból, 

belső természetem vadúl: 

Te nyim-nyám, te hülye, te nyúl! 

Pipike! Mókus! Kell-e mogyoró? 

Sörtém borzad: az én nyakamra nem való 

ilyen iga! 


boulingreentől, a kecsesen 



Utam legsűrűbb bozótokba vész, 

rohanok, hogy sövényt döntsek, tiporjak, 


S nem birok mászni, ugrani: 

rontás ólmoz le, fűszál- 

fonadék, csipke-bűbáj. 

Agyongyötröm magam, és mikor kínteli 

testem a mü-kaszkádok 

alatt lerogy s félholtan hempereg, – 

ah, nem hallják keservemet, 

csak a porcelán oreádok. 

És ekkor, ah! mily édes áram, 

mily üdv pezsdül minden tagomon át: 


Hallom hát ujra, hallom a dalát; 

az ég lángodni kezd s virúl. 

Ah, vajjon nekem –? Talpra hát: 

rohanok hozzá, bokor dűl, lapúl, 

szétrebben a bozót, nyílnak az ágak, 

és ím – ott fekszik lábánál az állat. 

Ő ránéz: „Szörnyeteg; s bolondos! 

medvének kicsit nyám-nyám, 

pulinak kicsit hám-hám; 

göcsörtös, nyers, bozontos.” 

Közben sétál a vad háton a kis talp: 

a medvére menny száll alá. 

Hét érzéke mind gyúlva csikland! 

Ő meg – közönnyel néz reá. 

Csókolom sarkát, cipőjét nyalom, 

99



s megpaskolja keményen a nyakam. 

Kurrogok, uj lét kéje ráz! 

De máris rámszól, s édes gúny a hangja: 

Allons tout deux! eh la menotte! – mondja – 



Igy babrál ki velem a kacagó lány! 

S a rászedett bolond örül, 

de mihelyt haszontalankodni próbál, 

a póráz rögtön megfeszül. 

De balzsam-tüze is van: soha mézet 

nem izleltél még, amilyen 

a tégelye, melybő1, ha néha ébred 

benne a szánalom, hű s bús szörnyetegének 

egy ujjhegynyit tikkadt ajkára ken, 

és rögtön elfut és magamra hagy, 

s én ilyenkor, mint aki rab, 

bár feloldták, csak lesem, megbüvölve, 

megyek, hozzá, s félek, s futok előle – 

míg Ő kínjára-gyönyörére bízza 

a kergült szegényt; sőt, hah! néha nyitva 

hagyja ajtaja szárnyát, s csak szeme 

sarkából bandsít rám, hogy szököm-e. 

Én meg! – Óh, nagy Ég, ha segíthetsz, 

hogy törjön e bűbáj, e suta ketrec, 


Ha viszont nem, ha nem segít az Isten, 

izmaim én se hiába feszítem: 

Kitörök! Ki! Még van erőm! 


A Lili parkja. 588 

Nincs több olyan állatsereglet, 

Oly tarka, mint a, Lilimé! 

A sok csuda-szörny egymás mellett, 

Maga, se’ tudja hol vevé. 

Fut, czaptat, ugrál, vágy repkedni, 

Lecsonkolt szárnynyal valamennyi, 

Elbűvölt herczeg úrfi mind, 

Érz oltatlan szerelmi kínt. 

Hogy is hívják a tündért? – Lilinek? 

Örűljetek ha nem isméritek! 

Mi lárma, zaj, mi csattogás, 

Ha megjelenik pitvarában, 

Kezében szemes kosár van, 

Mi sápogás, mi gágogás! 

Bokor, fü éled; a baromfi-nyáj 

Elé rohan, – megannyi száj 

Nyilik felé, – még a halak, 

Azok is ott a viz alatt 

Eviczkélnek farkokkal, és föl- 

Ütik fejök’ a medenczéből. 

S oly kegygyel szórja a búza-szemet! 

Hogy megkivánnák az istenek, 

Hát még az oktalain állatok! 

Mindegyik oda fut, robog, 

Egymás nyakára hág, úgy kapja, 

Egymást szoritja, tolja, hajtja, 

Egy kis morzsáért — ugy kap rajta! 

A száraz morzsa, szép kezéből, 

Nekik ambróziával ér föl… 

S tekintete! s hangja hozzá! 

Ha ennyit mond: pipi, pipi – 

A Jupiter sassát lehozná, 

Le még a Vénus galambpárját. 

Júnó kocsijából a pávát – 

Mind eljőnének, ha szavát: 

pipi, pipi, meghallanák. 

Mert azzal csalt le egy nyalatlan 

Goromba medvét, egy bocsot, 

588 GL.II.31-36 

vigyázva roppant finoman; 

s lassan törleszkedem, és fölóvakodom 



s megpaskolja keményen a nyakam. 

Kurrogok, uj lét kéje ráz! 

De máris rámszól, s édes gúny a hangja: 

Allons tout deux! eh la menotte! – mondja – 



Igy babrál ki velem a kacagó lány! 

S a rászedett bolond örül, 

de mihelyt haszontalankodni próbál, 

a póráz rögtön megfeszűl. 

De balzsam-tüze is van: soha mézet 

nem izleltél még, amilyen 

a tégelye, melybő1, ha néha ébred 

benne a szánalom, hű s bús szörnyetegének 

egy ujjhegynyit tikkadt ajkára ken, 

és rögtön elfut és magamra hagy, 

s én ilyenkor, mint aki rab, 

bár feloldták, csak lesem, megbüvölve, 

megyek, hozzá, s félek, s futok előle – 

Ő meg kínjára-gyönyörére bízza 

a kergűlt szegényt; sőt, hah! néha nyitva 

hagyja ajtaja szárnyát, s csak szeme 

sarkából bandsít rám, hogy szököm-e. 

Én meg! – Óh, nagy Ég, ha segíthetsz, 

hogy törjön e bűbáj; e suta ketrec, 


Ha viszont nem, ha nem segít az Isten, 

izmaim én se hiába feszítem: 

Kitörök! Ki! Még van erőm! 

100

Mely a vad erdőben lakott, 

De most kertjében zár alatt van, 

És megjuhászúlt mondhatatlan 

(Bizonyos pontig!) s odavitt, 

Oly bájosan és édesen: 

Hogy vérem’ ontottam voln’ szívesen, 

Megöntözni virágait! 

„Hogyan? mi? vérét? hát e’ mit gagyog?” 

Jó! ki vele! e medve én vagyok. 

Egy kis kötény fodrába fogva, 

Lábához kötve czérnaszálon; 

De hogy’ volt, mi volt a dologba’: 

Elmondom máskor… Ma nagyobb 

Dühöm, boszúm, magamat is utálom. 

Mert hah! itt állok a sarokba’, 

És hallgatom a gágogást, 

A nyávogást, a hápogást; 

S megfordulok, 

S felmordulok, 

És futok, neki iramodva; 

S visszatekintek: 

Tán nekem intett? 

S tovább futok, futok morogva, 

S megint – csak visszafordulok. 

S felmordúl bennem a pokol, 

Nyelvem liheg, az orrom szimatol, 

S odavagyok, oda! 

Te nyúl, te gyáva, ostoba! 

Mókus! te is pipi-re hallgatsz? 

Ha egy diócskát ropogtathatsz: 

Boldog vagy! – Nem; szőrös nyakam’ 

Felborzolom, nem adom meg magam’. 

Futok, elbújok – meg na lássák – 

Haha! kaczagnak a zöld fácskák! 

A nyírott fű, az is kicsúfol. 

Tágulj puszpáng; félre az útból! 

Át a gyepűn, túl a palánkon, 

Átugrom, el! – De még se’ bántom. 

Ugorni, mászni nem tudok… 

Valami bűbáj úgy lefog. 

Leköt, lenyom, csak úgy vergődöm 

Bénán, tehetlenűl a földön. 

Rágom a port, sirok s nyöszörgök, 

S mikor már kimerülten hörgök: 

Nyomorúlt szívem kínos jajját 

Csak a porczelán nymphák hallják! 

Egyszerre, ha! mi boldog érzelem 

Hat át velőmön, véremen! 

Ah! lúgasában énekel. 

Édes szavát, ah, újra hallom. 

A lég illattal telik el… 

Hogy meghalljam, azért dalol-e vajjon? 

Futok; minden fát kitörök, 

Bokor előlem elszalad. 

Talpam alatt fű nyöszörög, 

S lábánál fekszik, ah, a vad! 

Ránéz. „Be furcsa szörnyeteg! 

Medvének igen is szelid, 

Uszkárnak meg vad egy kicsit; 

S be loncsos-lompos, 

Milyen bozontos, 

És milyen furcsán hentereg!” 

Hátát lábával czirogatja végig, 

– Szegény, magát paradicsomban érzi! – 

Csiklándva mind a hét érzékit, 

S maga oly egykedvűen nézi. 

Czipőit csókolom, talpát nyalom, 

A mint egy medvétöl telik; 

És tányér-talpam, halkan, nyájason, 

Kerek térdéhez közelít. 

El is eltűri jó kedvében, 

Fülem’ is megvakarja szépen, 

Aztán jól-jól pofon legyint 

S azzal boldoggá tesz megint. 

Vagy szól – s szót fogadok legott – 

„Allons tout doux! Eh la menotte! 

Et faites serviteur 

Comme un joli seigneur!” 

Igy tölti kedvét, játszva, véle – 

101

S szegény bolond, hogy’ ne remélne? 

De ha felbátorítja kisség: 

Rögtön rövidre fogja ismét! 

De van egy kis üvegcse balzsama, 

Melylyel nem ér föl semmi méz, 

Melyből, ha szíve lágyul,lassan a 

Vad eltikkadt ajkát a piczi kéz 

Kis újj-hegyével be-bekenni kész. 

De azzal elfut – és ott hagy magamba’, 

S én – meg se’ kötve – még is, nyomba’ 

Követem őt, nyomoru bamba! 

Majd borzadozva messzeszaladok. 

S meg’ ujra csak utána ballagok 

Boldogságomba’ és kínomba’. 

Haha! néha nyitva hagyja ajtaját 

S rám sandít gúnnyal, nem szököm-e meg? 

Ha van hatalmatok még, istenek, 

Megtörni e varázsnak bűv-szavát: 

Adjátok vissza szabadságomat! 

De ha sem ég, se’ föld segélyt nem ad: 

Jól van! Nem hjába nyújtózám merőn – 

Még, – érzem, esküszöm – van még erőm! 

[>54] GOETHE: 

Vermischte Gedichte – Nachtgedanken. 589 

Euch bedaur’ ich, unglücksel’ge Sterne, 

Die ihr schön seid und so herrlich scheinet, 

Dem bedrängten Schiffer gerne leuchtet, 

Unbelohnt von Göttern und von Menschen: 

Denn ihr liebt nicht, kanntet nie die Liebe! 

Unaufhaltsam führen ew’ge Stunden 

Eure Reihen durch den weiten Himmel. 

Welch Reise habt ihr schon vollendet! 

Seit ich weilend in dem Arm der Liebsten 

Euer und der Mitternacht vergessen. 


Éji gondolatok. 592 

Boldogtalan csillagok, be szánlak! 

Szépek vagytok és dicsőn ragyogtok, 

Nyájas fénynyel a szegény hajósnak, 

S isten, ember, nem fizet meg érte: 

Mert szerelmet soh’sem ismerétek, 

Nem szerettek, nem tudtok szeretni! 

Örök órák föltarthatlan’ űznek, 

Futni mindig a’ nagy ég ürében. 

Mennyi útat jártatok be már is: 

Csak mióta szépem lágy ölén én 

Titeket s az éjfelet felejtem!… 

[>55] GOETHE: 

Vermischte Gedichte – An Lida. 593 

Den Einzigen, Lida, welchen du lieben kannst, 

Forderst du ganz für dich, und mit Recht. 

Auch ist er einzig dein: 

Denn, seit ich von dir bin, 

Scheint mir des schnellsten Lebens 

Lärmende Bewegung 

Nur ein leichter Flor, durch den ich deine Gestalt 

Immerfort wie in Wolken erblicke: 

Sie leuchtet mir freundlich und treu, 

Wie durch des Nordlichts bewegliche Strahlen 

Ewige Sterne schimmern. 

589 GAL.II.108 

590 Ms 4657/159 (kézírás) 

591 ÖB.I.344; SzLV.144 

592 GL.II.43-44 

593 GAL.II.109 

594 Ms 4657/585 (gépírás autográf javításokkal) 


Éjszakai gondolatok 

– Goethe (1749-1832) – 590 

102 


Éjszakai gondolatok 591 

Nachtgedanken 

Boldogtalan csillagok, be szánlak 

Boldogtalan csillagok, be szánlak 

benneteket |titeket|, kik xxx gyönyörűn ragyogva benneteket, gyönyörűn ragyogva 

világíttok a küzdő hajósnak 

világíttok a küzdő hajósnak 

anélkül, hogy ég=föld megköszönné: 

a hálátlan földre-égre: ah, nem 

mert. szegények, nem tudtok szeretni! 

tudtok, sohse tudtatok szeretni! 

Örök órák visznek szakadatlan 

Örök órák viszik szakadatlan 

láncotok |láncban| a |a nap| míndenségen által. láncotok a mindenségen által. 

Mennyit utaztatok már azóta, 

Mennyit robogtatok már azóta, 

hogy a kedves karjában |em szivén| tirátok hogy a kedves karjaiban én úgy 

nem gondoltam, se az éjszakára! 

felejtettem fényetek s az éjfélt! 

hogy a kedves karjai között se 

rátok nem gondoltam, sem az éjre! 


felejtettem fényetek s az éjfélt! 


Lidához 594 

Az egyetlent, Lida, akit szeretni bírsz, 

egészen s jogosan követeled magadénak. 

Tied is ő igazán: 

mert mióta elhagytalak, 

a leggyorsabb élet robajos 

mozgása is 

csak könnyü fátyol előttem, 

melyen túl felhők közt látom alakod: 

édesen és biztosan tündökölsz, 

mint az északi fény mozgó sugarain át 

az örök csillagok. 

------------- 

1782 Goethe – Szabó Lőrinc 

II. kötet


Lidához 595 

Az egyetlent, Lida, akit szeretni tudsz, 


Tied is ő egyedül: 


a leggyorsabb élet robajos 

mozgása is 

csak könnyü fátyol előttem, 

melyen túl felhők közt látom alakod: 




[SZIGETHY LAJOS]: 598 

[>56] GOETHE: 

Aus Wilhelm Meister – Harfenspieler. 599 

Wer sich der Einsamkeit ergibt 

Ach! der ist bald allein, 

Ein jeder lebt, ein jeder liebt, 

Und läßt ihn seiner Pein. 

Ja, laßt mich meiner Qual! 

Und kann ich nur einmal 

Recht einsam seyn, 

Dann bin ich nicht allein. 

Es schleicht ein Liebender lauschend sacht, 

Ob seine Freundin allein? 

So überschleicht bei Tag und Nacht 

Mich Einsamen die Pein, 

Mich einsamen die Qual. 

Ach werd ich erst einmal 

Einsam im Grabe seyn, 

Da läßt sie mich allein! 


A hárfás 

I. 602 

Ah, aki csak magányt akar, 

Magára marad csakhamar. 

Mindenki szeret, él, örül 

S hagyja a búsat egyedül. 

Jó! Hagyjátok gyötrelmimet! 

Ki bánatában félreül 

S kedvére szomorú lehet, 

Már nincsen egyedül. 

Mint ifju csöndes északán 

Benéz a kedves ablakin, 

Hogy egyedül van-e? 

Igy les éj-napon én reám 

A gyötrelem, a kin, 

Az elhagyott szerelmese. 

Ha meg lesz vetve oda kinn 

Számomra síri ágy, 

Ö is magamra hágy. 

595 STG.II.14 


Lidához 596 

An Lida 

Az egyetlent, Lida, akit szeretni tudsz, 


Tied is ő egyedül: 


a villámgyors élet robajos 

mozgása is 

csak könnyű fátyol előttem, 

felhők közt látom mögötte alakodat: 




GOETHE: 

Wilhelm Meisters Lehrjahre 

II.13. 600 

Wer sich der Einsamkeit ergibt, 

Ach! der ist bald allein; 



Ja! Laßt mich meiner Qual! 




Es schleicht ein Liebender lauschend sacht! 




Mich einsamen die Qual. 

Ach werd’ ich erst einmal 




A hárfás 

I. 603 

Ah, aki csak magányt akar, 

Magára marad csakhamar. 

Mindenki szeret, él, örül 

S hagyja a búsat egyedűl. 

Jó! Hagyjátok gyötrelmimet! 

Ki bánatában félreűl 

S kedvére szomorú lehet, 

Már nincsen egyedűl. 

Mint ifju csöndes északán 

Benéz a kedves ablakin, 

Hogy egyedül van-e? 

Igy les éj-napon én reám 

A gyötrelem, a kin, 

Az elhagyott szerelmese. 

Ha meg lesz vetve oda kinn 

Számomra síri ágy, 

Ö is magamra hágy. 

596 ÖB.I.268; SzLV.147 

597 GL.II.44 

598 GDB.60 

599 GAL.II.116 

600 GAL.XVIII.219-220 

601 GAL.XVIII.219-220 

602 DLG.I.52-53 

603 DGK.141-142 

604 Ms 4657/160 (kézírás; áthúzott gépelt fordítás hátlapján) 

103 


Lidához. 597 

Az egyetlent, Lida, a kit szeretni tudsz, 

Méltán kivánod osztatlan’ magadnak. 

S tiéd is, egyedűl, ő! 

– Mert m’óta tőled távol estem, 

Nekem a rohanó lét 

Zajos mozgalma: könnyü 

Fátyolnak tetszik, melyen át 

Képed’, mint felhőn látom szüntelen. 

Híven s szelíden rám mosolygva, 

Mint északfény rezgő sugárin át 

Az örök csillagok mosolyognak. 

GOETHE: 

Wilhelm Meisters Lehrjahre. II. 13. 

[Wer sich der Einsamkeit ergibt…] 601 

Wer sich der Einsamkeit ergibt, 

Ach! der ist bald allein; 



Ja! Laßt mich meiner Qual! 




Es schleicht ein Liebender lauschend sacht! 




Mich Einsamen die Qual. 

Ach werd’ ich erst einmal 




Goethe: Harfenspieler 

I. 604 

Aki a magányt keresi, 

ah, xx az hamar maga lesz. 

Ki magányra adja magát, fejét, 

ah, hanem maga lesz hamar, eléri a magány; 

mind |ah,| él, szeret az egész világ, |a nép, szeret a nép| 

ő meg sebébe hal. sőt elönti a Jaj |s ő sirhat, |árva árny. 

Óh, hogy 

Ah, szivem belehal! 

Óh, hogy öntsön önts el, gyötrelem! 

xxx Hagyj sirnom, uxntalan! 

xLegyek csak egy xxx |magam| 

magam vagyok, úgy, igazán, 

nem vagyok egyedül az már nem lesz magány 

|xa| magányom nem 

hogy maga xxx, beles a fiú 

Lesi xxx |szerető|, hogy őrzi-e 

kedvét a magány? 

Engem Éj-nap úgy les engem engem, fekete könnytelen 

árvát, xxxx |a könny s az| árny. 

xxxx |ha rám|árvát, lesz| untalan. 

Ah, ha majd egymagam Ah, legyek |xxx|legyek csak| magam, 

legyek más leszek majd igazi |sirhant| siri / árny. / igazi, / 

ott elhagy majd a magány!


Goethe: xxx|Hárfás| /Harfenspieler/ 605 

I. 

Ki magányra adta fejét, 

eléri a magány; 

ah! él a nép, szeret a nép, 

ő meg sír, árva árny. 

Hagyj sírnom, úntalan! 

S legyek csak egymagam, 

úgy, igazán, – 

magányom nem magány. 

Lesi szerető, hogy őrzi-e 

kedvesét a magány? 

Engem éj-nap les, könnytele 

xxxx |árvát,|a könny s az árny, 

árvát, les, úntalan. 

Ah! legyek csak magam, 

síri árny, igazán, 

elhagy majd a magány! 


Hárfás 608 

I 





Hagyj sírnom, úntalan! 




Lesi szerető, hogy őrzi-e 


Engem éj-nap les, könnytele * 

árvát, a könny s az árny, 





[>57] GOETHE: 

Aus Wilhelm Meister – Derselbe. 611 

An die Thüren will ich schleichen, 

Still und sittsam will ich stehn; 

Fromme Hand wird Nahrung reichen; 

Und ich werde weiter gehn. 

Jeder wird sich glücklich scheinen, 

Wenn mein Bild vor ihm erscheint; 

Eine Thräne wird er weinen, 

Und ich weiß nicht was er weint. 


Goethe: xxx|Hárfás| (Harfenspieler) 614 


Goethe: Hárfás 

I. 606 

Ki magányra adja fejét, 

eléri a magány:; 


s ő sirhat, áerva árny. 

Hagyj sir|n|om, untalan! 

L|S l|egyek csak egymagam|,| 

ugy, igazán, – 


Lesi szeretxő, hogy őrzi-e 




árvát, les, untalan. 


siri árny igazán, 

ott elhagy |majd| a magány! 

# 


Hárfás 609 

Harferspieler 


eléri a magány: 


ő meg sir, árva árny. 

Hagyj sirnom, úntalan! 




Lesi szerető, hogy érzi-e 


Engem éj-nap les, könnytelen 






GOETHE: 


V.14 612 

An die Thüren will ich schleichen, 

Still und sittsam will ich stehn, 

Fromme Hand wird Nahrung reichen, 

Und ich werde weiter gehn. 

Jeder wird sich glücklich scheinen, 

Wenn mein Bild vor ihm erscheint, 

Eine Thräne wird er weinen, 

Und ich weiß nicht was er weint. 

1 


Hárfás 

Harfenspieler 615 

605 

Ms 4657/581 (gépírás autográf javításokkal) 

606 

Ms 4657/582 (gépírás autográf javításokkal és kiegészítésekkel) 

607 

Ms 4657/583.I-II. (gépírás; az Ms 4657/578 betűtípusával, autográf javításokkal)+ 

608 

SzLV.165 

609 

ÖB.II.828 

610 

GL.I.155 

* 

sic! 

611 

GAL.II.117 

612 

GAL.XIX.227 

613 

DLG.I.52-53 

614 


104 

= 


Hárfás 


I. 





Hagyj sírnom, untalan! 




Lesi szeretxő, hogy őrzi-e 




árvát, les,úntalan. 





A lantos. 610 

I. 

Ki csak magányra vágy: 

Mi könnyen egyedül lehet! 

Itt minden él, örűl, szeret, 

S téged búddal magadra hágy. 

Kínommal, oh, csak hagyjatok! 

— S ha magam maradok, 

Távol mindenkitül: 

Még sem maradok egyedűl. 

Vágyó szerelmes halkan suhan, 

Meglesni: ha kedvese maga van? 

Igy les rám, nappal, éjjelen, 

Magányomban a gyötrelem. 

Magányomban a fájdalom! 

Csak majd, ha rajtad alhatom, 

Magános síri ágy: 

Akkor – magamra hágy! 


A hárfás 

II. 613 

Járok küszöbről küszöbre 

S amit adnak jó kezek, 

Emberséggel megköszönve 

Utamon tovább megyek. 

Mind az, aki látja képem’, 

Áldni fogja végzetét, 

Könyet morzsol majd szemében, 

S én nem láthatom könyét. 


Goethe: 

Harfenspieler 

II. 616 

G o e t h e

II. 

Ajtótokhoz lopakodva 

szerényen, hallgatagon 

s jámbor kéztől enni kapva 

tovább megyek utamon. 

Kinek boldog álmaképpen 

szíve repes arcomért, 

könnyet morzsol szét szemében, 

s én nem fogom tudni, mért. 


(Hárfás) 

II617 






szíve repes arcomért, 




(Hárfás 618 

Harferspieler) 




tovább megyek útamon. 


szive repes arcomért, 



[>58] GOETHE: 

Aus Wilhelm Meister – Derselbe. 621 

Wer nie sein Brod mit Thränen aß, 

Wer nie die kummervollen Nächte 

Auf seinem Bette weinend saß, 

Der kennt euch nicht, ihr himmlischen Mächte! 

Ihr führt in’s Leben un’s hinein, 

Ihr laßt den Armen schuldig werden, 

Dann überlaßt ihr ihn der Pein: 

Denn alle Schuld rächt sich auf Erden. 

GOETHE: 

Lied des Harfners 623 

Wer nie sein Brot mit Tränen aß, 

wer nie die kummervollen Nächte 

auf seinem Bette weinend saß, 

der kennt euch nicht, ihr himmlischen Mächte! 

Ihr führt ins Leben uns hinein, 

ihr laßt den Armen schuldig werden, 

dann überlaßt ihr ihn der Pein – 

denn alle Schuld rächt sich auf Erden. 

------------------------------------------- 

Ihm färbt der Morgensonne Licht 

den reinen Horizont mit Flammen, 

und über seinen schuldgen Haupte bricht 

das schöne Bild der ganzen Welt zusammen! 


A hárfás 

III. 626 

Ki kenyerét nem sózta még könyekkel, 

Ki éjeken át nem ült sírva még 

Az ágya szélén, míg feljött a reggel, 

Nem ismer téged, oh hatalmas ég. 

Törvényeid a létbe hínak, 

2 

II. 

II. 





s jámbor kézt|b|ől enni kapva 

s jámbor kézből enni kapva 


továbbmegyek utamon. 

Kinek boldog álma^ képpen 




könnyet xmorzsol szét szemében, könnyet morzsol szét szemében, 


G o e t h e 



Ugyanaz 619 




továbbmegyek útamon. 





GOETHE: 


II. 13. 622 

Wer nie sein Brod mit Thränen aß, 

Wer nie die kummervollen Nächte 

Auf seinem Bette weinend saß, 

Der kennt euch nicht, ihr himmlischen Mächte. 

Ihr führt in’s Leben uns hinein, 

Ihr laßt den Armen schuldig werden, 

Dann überlaßt ihr ihn der Pein; 

Denn alle Schuld rächt sich auf Erden. 


A hárfás dala 624 

Ki kenyerét nem ette még 

Könnyekkel, ágya szélén sírván 

Gondterhes éjeken, ti ég 

Hatalmi, az nem ismer nyílván. 

Ti visztek az életbe el, 

Szegényekül bűnökbe vertek, 

S kínoknak adtok át: mivel 

Földön a bűn nem nyer kegyelmet. 


A hárfajátékos dala 627 

Ki kenyerét könnyekkel sosem ette, 

ki párnájáról nem fordult a falnak 

s nézett gyötrelmes, hosszú éjjelekbe: 

nem ismer benneteket, égi hatalmak. 

Belökitek az életbe az embert, 

615 

Ms 4657/583.I-II. (gépírás; az Ms 4657/578 betűtípusával, autográf javításokkal) 

616 

Ms 4657/158 (kézírás; a »Harfenspieler II.« szövegével egy lapon.) 

617 

SzLV.165 

618 

ÖB.II.829 

619 

GV.76-77 

620 

GL.I.156 

621 

GAL.II.118 

622 

GAL.XVIII.217-218 

623 

E.189 

624 

BNK.36 

625 

GAEM.779 

626 

DLG.I.52-53 

627 

FT.418 

628 

GEF.125 

105 


A lantos. II. 620 

Halkan lépek ajtótokhoz, 

Csöndben várva állok ott, 

Kegyes kéz egy falatot hoz, 

Azzal odább ballagok. 

A ki csak meglátja képem’: 

Boldognak érzi magát. 

Egy könyű csillog szemében, 

Mit sir: én nem látom át! 

[BENEDEK MARCELL]: 

[Ha könny nem sózta kenyered…] 625 

Ha könny nem sózta kenyered, 

S ágyad szélén az éj siralmát 

Nem sírtad el, nem ismeret 

Akkor az égnek hatalmát. 



Ki nem áztatta kenyerét 

Könnyével s az éji nyugalmat 

Bús ágyán át nem sirta még, 

Nem ismer, ti, mennyei hatalmak. 

Földre ti küldtök s a szegényt

Nézed, a gyönge mint botol, 

Aztán átengeded a kínnak, 

Mert minden bűn e földön meglakol. 


A hárfás dala. 629 

Ki nem áztatta kenyerét 

Könnyével s az éji nyugalmat 

Bús ágyán át nem sírta még, 

Nem ismer, ti, mennyei hatalmak. 

A földre ti küldtök s a szegényt 

Hagyjátok, bűnök közt magára, 

Hogy aztán a kín tépje szét, 

Mert bűnnek bűnhödés az ára. 


Hárfás 632 

Ki kenyerét könnyek közt 

Sohasem fogyasztá, 

S gonddal telt éjeit ágyban 

Sírva nem virrasztá: 

Az nem ismer titeket 

Oh égi hatalmak! 

Ti adtatok életet nekünk, 

S alighogy körültekintünk 

A szegényt bünbe ejtitek, 

Majd kínnak engeditek át; 

Mert minden bün már itt a földön 

Bosszulja meg magát. 


Hárfás (Goethe) 635 

Ki kenyerén a könny izét 

nem xxxx |érezte|, gyászát siratva 

ki nem virrasztott soha még: 

nem ismer téged, Ég Hatalma. 

Idehozol, hogy betereld 

csapdádba utját a szegénynek, 

aztán hagyod szenvedni; mert 

minden bünt megbosszúl az élet. 

= SzL. 


(Hárfás) 

III 639 

Ki nem ette sírva kenyerét, 

ki ágya szélén és zokogva 

éjjeit nem töltötte még: 

nem ismer téged, Ég Hatalma! 

Életre hívsz, csapdád megejt, 

s ha vétkeztünk s nyílik a börtön, 

magunkra hagysz, kinlódni; mert 

meglakol minden bűn a földön. 

hogy vétkezhessen s űzze a gyönyört, 

ti meg fenn ültök s nézitek, mint szenved, 

mert minden bűnért bosszút áll a föld. 

[KARINTHY FRIGYES]: 


a Wilhelm Meisterből 

Wer nie sein Brot… 

Ki kenyerét nem sózta soha könnyel, 

kit nem hallott, kezét véresre törvén 

zokogni az éjfél, süket közönnyel: 

nem ismer téged az, ó égi törvény. 

Te kényszerítesz élni itt alant 

és bűnbeesni, hogy aztán megöld 

magárahagyva a boldogtalant, – 

mert minden bűnért bosszút áll a Föld. 


Ki nem virrasztott át borongva 633 

Ki nem virrasztott át borongva 

ágya szélén bús éjeket, 

ki kenyerét könnyel nem sózta, 

nem ismeri a végzetet. 

Kéretlen sarjadsz, földi élet, 

nyomodban kín jár, kárhozat, 

kegyetlen sújtasz bűnt és vétket, 

szenvedést vetve s átkokat. 


Hárfás 


III. 

Ki nem ette sírva kenyerétk, 





s ha véxtkeztünk s nyílik a börtön, 

magunkra hagysz, kínlódnxi; mert 


G o e t h e 


(Hárfás 

Harferspieler) 3 640 

Ki nem ette sirva kenyerét, 






magunkra hagysz, kinlódni; mert 


629 

kéziratos levé melléklete Szabó Lőrinc hagyatékában 

630 

NLK.II.35 

631 

KNM.53 

632 

GK.10 

633 

ROC.142 

634 


635 


636 

Ms 4657/583.I-II. (gépírás; az Ms 4657/578 betűtípusával, autográf javításokkal) 

637 

STG.II.30 

638 

ÖB48.234 

639 

SzLV.165 

640 

ÖB.II.829 

641 

GL.I.156 

106 

Hagyjátok bűnök közt magára, 

Hogy aztán a kín tépje szét, 

Mert bűnnek bűnhödés az ára. 

[KARINTHY FRIGYES]: 

Mignon 631 

Ki kenyerét nem sózta soha könnyel, 

Kit nem hallott, kezét véresre törvén 

Zokogni az Éjfél, süket közönnyel: 

Nem ismer téged az, ó égi törvény. 

Te kényszerítesz élni itt alant 

És bűnbeesni, hogy aztán megöld 

Magárahagyva a boldogtalant, – 

Mert minden bűnért bosszút áll a Föld. 

Goethe: 


xxx|Hárfás| /Harfenspieler/ 634 

III. 



éjeit nem töltötte még: 

(Megj. ÖB. II-ben!) 




magunkra hagysz, kínlódni; mert 

minden bűn meglakol a földön. 



Hárfás 637 

Ki kenyerén a könny izét 

nem érezte, gyászát siratva 

ki nem virrasztott soha még: 

nem ismer téged, Ég hatalma! 

Idehozol, hogy betereld 

csapdádba utját a szegénynek; 

aztán hagyod, kínjára; mert 

minden bűnt megbosszúl az élet. 



Wer nie sein Brot… 



éjeit nem töltötte még, 

nem ismer téged, Ég Hatalma. 



magunkra hagysz, kínlódni; mert 

minden bűn meglakol a földön. 


A lantos. 

III. 641 

Ki kenyerét könyekkel még nem sózta, 

Ki nem viraszta kínos éjeket, 

Az ágya szélén űlve, sóhajtozva: 

Nem ismer, ég hatalmi, titeket! 

Embert az életbe ti vivétek be, 

A csábnak, bünnek ti adjátok át , 

S ott hagyjátok nyomorba’ és vétekbe’… 

Mert megkoszúlja minden bűn magát.

[>59] GOETHE: 

Kunst. Zweite Reihe – Groß ist die Diana der 

Epheser. 642 

Apostelgeschichte 19, 39. 

Zu Ephesus ein Goldschmied saß 

In seiner Werkstatt, pochte 

So gut er konnt’, ohn’ Unterlaß, 

So zierlich er’s vermochte. 

Als Knab’ und Jüngling kniet’ er schon 

Im Tempel vor der Göttin Thron, 

Und hatte den Gürtel unter den Brüsten, 

Worin so manche Tiere nisten, 

Zu Hause treulich nachgefeilt, 

Wie’s ihm der Vater zugetheilt; 

Und leitete sein kunstreich Streben, 

In frommer Wirkung durch das Leben. 

Da hört er denn auf einmahl laut 

Eines Gassenvolkes Windesbraut, 

Als gäb’s einen Gott so im Gehirn 

Da! hinter des Menschen alberner Stirn, 

Der sey viel herrlicher als das Wesen, 

An dem wir die Breite der Gottheit lesen. 

Der alte Künstler horcht nur auf, 

Läßt seinen Knaben auf den Markt den Lauf, 

Feilt immerfort an Hirschen und Thieren, 

Die seiner Gottheit Knie zieren; 

Und hofft, es könnte das Glück ihm walten, 

Ihr Angesicht würdig zu gestalten. 

________________ 

Will’s aber einer anders halten, 

So mag er nach Belieben schalten; 

Nur soll er nicht das Handwerk schänden, 

Sonst wird er schlecht und schmählich enden. 


[Nagy az efézoszi Diána] 644 

Efézoszban a műhelyében 

ült egy ötvös és kalapált, 

szüntelen, s ahogy birta, szépen Volt Efézusban egy müvész, 

folyton zengett a kalapácsa, 

[SZABÓ LŐRINC]: 645 

Efézoszban egy ötvös a (4 sor gyorsírás) 

műhely 

Efézoszban a műhelyében 

ült egy ötvös és kalapált, 

szüntelen, s ahogy birta, szépen, 

Mint fiu s legény |Már mint kisxxx| térden állt| 

Már rég az istennő örök 

templomában |templomában| trónusa |a trón| előtt 

a templomban 

az istennő szobra el 

GOETHE: 

Kunst – Groß ist die Diana der Epheser. 643 

Apostelgeschichte 19, 39. 

Zu Ephesus ein Goldschmied saß 

In seiner Werkstatt, pochte 

So gut er konnt’, ohn’ Unterlaß, 

So zierlich er’s vermochte. 

Als Knab’ und Jüngling kniet’ er schon 

Im Tempel vor der Göttin Thron, 

Und hatte den Gürtel unter den Brüsten, 

Worin so manche Tiere nisten, 

Zu Hause treulich nachgefeilt, 

Wie’s ihm der Vater zugetheilt; 

Und leitete sein kunstreich Streben 

In frommer Wirkung durch das Leben. 

Da hört er denn auf einmal laut 

Eines Gassenvolkes Windesbraut, 

Als gäb’s einen Gott so im Gehirn 

Da! hinter des Menschen alberner Stirn, 

Der sey viel herrlicher als das Wesen, 

An dem wir die Breite der Gottheit lesen. 

Der alte Künstler horcht nur auf, 

Läßt seinen Knaben auf den Markt den Lauf, 

Feilt immer fort an Hirschen und Thieren, 

Die seiner Gottheit Knie zieren; 

Und hofft, es könnte das Glück ihm walten, 

Ihr Angesicht würdig zu gestalten. 

________________ 

Will’s aber einer anders halten, 

So mag er nach Belieben schalten; 

Nur soll er nicht das Handwerk schänden; 

Sonst wird er schlecht und schmählich enden. 

Efézoszban egy ötvös ott 

a műhelyében ült |ült és kalapált| a műhelyében 

ahogy csak tudta, szüntelen | xxxxx|mindig amíg| birta Ss ahogy| szüntelen, ahogy birta s bár 

ahogy csak tudta |tudta|, szépen. csak kitelt rá, szépen 

szüntelen, amíg || migcsak birta, s ahogy 

csak 

ahogy csak erejéből futotta 

és szüntelen, ahogy |s kalapált, amíg| csak tudott 

s ahogy telt tőle |csak birta|, szépen 


210 Goethe: Nagy az efézoszi Diana 646 

642 GWO.II.215-216 

643 GAL.II.197-198 

644 Ms: jelöletlen kéziratlapon a költő hagyatékában. 

645 Ms: jelöletlen kéziratlap a fordító hagyatékában. 

646 Ms: két jelöletlen kéziratlapon a költő hagyatékában. 

107

Efézoszban egy ötvös |egy ötvös| ott dolgozott 

ült s dolgozott x |ült drága| műhelyében, 

a kalapált, mikor csak tudott, 

s ahogy csak birta, |xxt töle|, szépen. (gyorsírás) 

Már mint gyermek és mint legény 

Az istennő szobra |trónja| előtt Már mint gyermek térdelt 

már látták térdeltni * az istennő trónja előtt 

Már Mint legény mint xxx |mint gyermeket ott| előtt 

térdelni a templomi trón előtt 

(gyorsírás) 

és a xx |keble| alatt xx |az| övet, |az| 

|xx| xxx keblén az xx ékszert, 

amelyben annyi állat fészkelt, 

xxxxx otthonán hűségesen csiszolta folyton mintázta és csiszolta 

ahogy|an| az apja tanitotta kívánta 

otthon hűségesen csiszolta megint 

otthon xxx hüségesen mintázta 

ahogyan az apja kívánta, 

xxx se jámbor … |így folytatta nemes xxxxx| 

s jámbor munkában |egész| életén át 

fejlesztette művészix |xxx| tudását. 

ÉS egyszerre |csak zajt hall. Kavarog 

És Egyszerre csak azt hallja, hogy 

az utca xxxxx |harsog| x zsivalyog x, 

egy isten volna 

az ember buta homloka mögött 

vagy a buta emberi agy mögött 

valahol a buta emberi 

agy mögött isten volna, aki 

sokkal magyszerűbb, mint az a lény, 

xxxx az istenség 

akin az ég nagyságát mérjük. 

Felnéz a |A vén| müvész csak felfigyel 

az öreg művész |arca| csak felfigyel (gyorsírás) 

fiát küldi a piacra, s míg fia a piacon éneket, 

|s| és / tovább xxxxlja / |kalapálja| / az állatokat állatait 

mig istene térdét|nek| ékesíti; diszeit 

s reméli, hogy ha az ég segiti, 

méltóképp elkésziti mintázza 

az isten arcát méltóképp elkészíti. 

= 

[>60] GOETHE: 

Lyrisches – Trilogie der Leidenschaft 647 

An Werther 648 

Noch einmal wagst du, vierlbeweinter Schatten, 

Hervor dich an das Tageslicht, 

Begegnest mir auf neu beblümten Matten 

Und meinen Anblick scheust du nicht. 

Es ist als ob du lebtest in der Frühe, 

Wo uns der Thau auf Einem Feld erquickt, 

Und nach des Tages unwillkommner Mühe 

Der Scheidesonne letzter Strahl entzückt; 

Zum Bleiben ich, zum Scheiden du, erkoren, 

Gingst du voran – und hast nicht viel verloren. 

Des Menschen Leben scheint ein herrlich Loos: 

Der Tag, wie lieblich, so die Nacht, wie groß! 

Und wir gepflanzt in Paradieses Wonne, 

Genießen kaum der hocherlauchten Sonne, 

Da kämpft sogleich verworrene Bestrebung 

Bald mit uns selbst und bald mit der Umgebung; 

Keins wird vom andern wünschenswerth ergänzt, 

Von außen düstert’s, wenn es innen glänzt, 

Ein glänzend Aeußres deckt mein trüber Blick, 

Da steht es nah – und man verkennt das Glück. 

Nun glauben wir’s zu kennen! Mit Gewalt 

Ergreift uns Liebreiz weiblicher Gestalt: 

Der Jüngling, froh wie in der Kindheit Flor 

Im Frühling tritt als Frühling selbst hervor, 

Entzückt, erstaunt, wer dies ihm angethan? 

Er schaut umher, die Welt gehört ihm an. 

In’s Weite zieht ihn unbefangene Hast, 

Nichts engt ihn ein, nicht Mauer, nicht Palast; 

* sic! 

647 GAL.III.19-30 

648 GAL.III.21-23 

649 GTF.11-12 

108 


I. 

Wertherhez 649 

Fölmerészkedsz megint a napvilágra, 

Sokak siratta árny-alak, 

Felcsábít hozzám a rét új virága, 

S nem féled pillantásomat. 

Érzem, hogy itt vagy; mikor jő a hajnal, 

Harmat frissít bennünket egy mezőn 

S ha véget ért a nap ezernyi bajjal, 

Csodáljuk a napot, lesülyedőn. 

Én élek még, téged elhítt a végzet, 

Még ifjuként s nem volt sok veszteséged. 

Az élet, színre, öröm és derű: 

A nap mily kedves, az éj nagyszerű! 

És mégis, kiket édenben fogantak, 

Alig örvendünk a királyi napnak, 

Máris lelkünk csapongó ifju vágya 

Magunkkal-másokkal kever vitába. 

Valónkban összhang nem csendül soha, 

Belül ha fénylünk, sorsunk mostoha, 

Fénylő külsőt beárnyaz bús szemünk 

S az üdv mellett, nem látva, elmegyünk. 

Majd mintha látnók! Szívünkbe nyilal 

Egy nőalak igézö bájival. 

Az ifju ujra gyermekül vidám, 

Tavasszá lesz tavasz fuvallatán. 

Bűvölik lelkét nem ismert csodák, 

Körűlnéz s övé az egész világ. 

Menne, repülne, húzza messzeség, 

Határa nincs, szabad a föld, az ég;

Die Vögelschaar an Wäldergipfeln streift, 

So schweift auch er, der um die Liebste schweift, 

Er sucht vom Aether, den er gern verläßt, 

Den treuen Blick und dieser hält ihn fest. 

Doch erst zu früh und dann zu spat 650 gewarnt, 

Fühlt er den Flug gehemmt, fühlt sich umgarnt, 

Das Wiedersehn ist froh, das Scheiden schwer, 

Das Wieder-Wiedersehn beglückt noch mehr 

Und Jahre sind im Augenblick ersetzt; 

Doch tückisch harrt das Lebewohl zuletzt. 

Du lächelst, Freund, gefühlvoll wie sich ziemt, 

Ein gräßlich Scheiden machte dich berühmt; 

Wir feierten dein kläglich Mißgeschick, 

Du ließest uns zu Wohl und Weh zurück; 

Dann zog uns wieder ungewisse Bahn 

Der Leidenschaften labyrinthisch an; 

Und wir verschlungen wiederholter Noth, 

Dem Scheiden endlich – Scheiden ist der Tod! 

Wie klingt es rührend, wenn der Dichter singt, 

Den Tod zu meiden, den das Scheiden bringt! 

Verstrickt in solche Qualen halbverschuldet 

Geb’ ihm ein Gott zu sagen was er duldet. 


A szenvedély trilógiája 651 

Trilogie der Leidenschaft 

I 


An Werther 

Még egyszer kimerészkedsz, könnyes árnyék, 

a napvilágra csendesen, 

téged is vonz a virággal vidám rét 

s nem félsz találkozni velem. 

Mintha élnél e friss hajnalban, amelynek 

harmata most ím egy mezőn üdít 

s multán a kényszerű napi tehernek 

az alkony végső sugara vidít; 

engem maradni hívtak, menni téged, 

megelőztél – nem sok a veszteséged. 

Az emberélet nagyszerűt igér: 

mily szép a nappal és milyen nagy az éj! 

S mi, bár gondoznak édeni hatalmak, 

alig örvendünk a fenséges napnak, 

zavaros harcba sodródik az ember 

egyszer magával, majd a környezettel; 

nem akad senkinek igazi társ, 

komor kivül a belső ragyogás, 

ragyogó arc alól a bú kiüt, 

az üdv előttünk – s nem látjuk, hogy üdv. 

Most mintha látnánk! Mint a varázserő 

ragad meg édes bájával a nő: 

az ifju, mint valaha volt, a friss 

tavaszban ujra tavasz maga is, 

csodálva kérdi, ki igézte meg? 

Körültekint – a világ integet. 

Szabad szárnya a messzeségbe vágy, 

nem kötik többé falak, paloták; 

s mint a madárraj ligetbe ha gyűl, 

ugy röpdös ő is valaki körül 

és az éterből vágyódva keres 

egy hű szemet, és annak foglya lesz. 

De túlkorán s túlkésőn látja, hogy 

szép röpte lankad, szárnyán a hurok. 

A viszontlátás üdv, a búcsu seb, 

az új viszontlátás még édesebb 

és éveket pótol egy pillanat: 

a végső válás el mégsem marad! 

Te mosolyogsz, illőn, érzelmesen: 

egy szörnyű búcsú híre neveden; 

barátom, megültük sorsod torát. 

Búban-örömben itt éltünk tovább. 

650 sic! 

651 HSz.122-127 

652 HSz.122-123 

653 STG.III.43-45 

Mint madárraj szállong erdők felett, 

Kedvese körül ő is úgy lebeg, 

Az éterből is csak őt keresi, 

A hű szemet, mely rabjává teszi. 

Ám jókor intve – későn észbe kap, 

Hálótól félve röpte megakad. 

Őt látva boldog, szenved, ha szakít, 

Újra-látás még jobban boldogít 

S egy pillanat kipótol éveket… 

De jön a vég s kajánul rámered. 

Meleg mosolyod értem, hű barát, 

Hisz hírt egy szörnyü sors vetett reád. 

Mi meggyászoltuk bús balvégzeted 

S hordtuk jóban-rosszban az életet. 

Majd szenvedély ragadt minket tova: 

Veszélyes vágyak utvesztő sora, 

Hol bajra baj egyre utunkba áll, 

Végűl válás jött – a válás: halál! 

Mily áldás, ha ilyenkor zeng a dal 

S a költő megküzdhet fájdalmival. 

Adjon egy isten a sebére enyhet: 

Vallhassa ki, mit alig vétve, szenved. 


A szenvedély trilógiája 

I. 


Még egyszer kimerészkedsz, könnyes árnyék, 

a napvilágra csendesen, 



Majdhogynem élsz e hajnalban, amelynek 

harmata most ím e g y mezőn üdít 


a végső sugár is együtt vidít; 

engem maradni hívtak, menni téged, 



mily szép a nappal és mily jó nagy az éj! 

S mi, bár gondoznak édeni hatalmak, 

alig örvendünk a fenséges napnak: 


egyszer magával, majd a környezettel: 

nem akad senkinek igazi társ, 



az üdv előttünk – s nem látjuk, hogy üdv 

Most mintha látnók! Mint a varázserő 

ragad meg édes bájával a nő: 

az ifju, mint valaha volt, a friss 

tavaszba lépve tavasz maga is, 

s csodálva kérdi, ki igézte meg? 





ugy röpdös ő is valaki körül 

s az éterből levágyódva keres 

egy hű szemet, és annak foglya lesz. 

De túlkorán s túlkésőn látja, hogy 




és éveket pótol egy pillanat: 

de a végső, gonosz perc megmarad. 


egy szörnyű búcsú híre neveden; 

ünnepeltük bús sorsod nyomorát. 


109

Aztán bolyongtunk újra, szertelen, 

a szenvedélyek útvesztőiben; 

s kellett szenvedni, jött sok, ami fáj, 

búcsúzni végül – búcsúzni halál! 

Mily megható most, a költő ha szól: 

vigyázz, ne legyen sír a búcsuból! 

Ily kín s fél-önvád ha ma sújt szivéhez, 

adja meg ég, hogy elmondja, mit érez. 



Fölmerészkedsz, sokak-siratta árnyék, 

a napra megint csöndesen, 



Szinte élsz e friss hajnalban, amelynek 

harmata veled egy mezőn üdít 


a távozó fény is együtt vidít; 

nekem maradni kellett, menni néked, 



mily szép a nappal, és mily nagy az éj! 

S mi, bár becéznek édeni hatalmak, 

alig örvendünk a királyi Napnak: 


most magával, aztán a környezettel: 

senkinek sem juthat igazi társ, 




Most mintha látnók! Mint varázserő, 

ragad meg bájával egy drága nő: 

az ifjú, mint valaha volt, a friss 







úgy röpdös ő is valaki körűl 


egy hű szemet, és annak rabja lesz. 

De, hamar, s már tulkésőn, látja, hogy 




és éveket pótol egy pillanat; 

a végső válás mégis megmarad. 


egy szörnyű vég híre a neveden; 

megünnepeltük sorsod nyomorát. 





elválni végül – elválni halál! 

Hogy szívhez szól, mit a költő ajánl: 

az új válás ne legyen új halál! 

És mert így szenved, félig-érdemelten: 

zendítse dalra bús szívét egy isten. 


A szenvedély trilógiája 656 

Trilogie der Leidenschaft 

1 


An Werther 


a fényre megint csöndesen, 



654 NIK.157-158 

655 SzLV.130-132 

656 ÖB.I.400-407 

657 ÖB.I.400-401 




búcsúzni végül – búcsúzni halál! 

Mily megható most, a költő ha szól: 

ne legyen uj halál a búcsuból! 

S most, hogy kíntól s önvádtól szíve véres, 

adja Ég, hogy elmondhassa, mit érez. 


A szenvedély trilógiája 

I 

110 



a fényre megint csöndesen, 




harmata veled egy mezőn üdít, 



nekem maradnom kellett, menni néked, 



mily szép a nappal, és milyen nagy az éj! 


alig örvendünk a királyi napnak: 




komor kívűl a belső ragyogás, 



Most mintha látnók! Mint a varázserő, 









úgy röpdös ő is valaki körül 





A viszontlátás üdv, a bucsu seb, 






megünnepeltük sorsod nyomorát, 

s búban-örömben itt éltünk tovább; 

aztán bolyongtunk ujra, szertelen, 





az új válás ne legyen új halál! 


zendítse dalra bús szivét egy isten.


harmata veled egy mezőn üdít, 



nekem maradnom kellett, menni néked, 



mily szép a nappal, és milyen nagy az éj! 


alig örvendünk a királyi napnak: 




komor kívűl a belső ragyogás, 



Most mintha látnók! Mint a varázserő, 









úgy röpdös ő is valaki körül 





A viszontlátás üdv, a bucsu seb, 

az uj viszontlátás még édesebb 





megünnepeltük sorsod nyomorát, 

s búban-örömben itt éltünk tovább; 

aztán bolyongtunk ujra, szertelen, 





az új válás ne legyen uj halál! 


zendítse dalra bús szivét egy isten. 

[>61] GOETHE: 

Elegie. 658 

Und wenn der Mensch in seiner Qual verstummt, 

Gab mir ein Gott zu sagen was ich leide. 

------------------ 

Was soll ich nun vom Wiedersehen hoffen, 

Von dieses Tages noch geschlss’ner Blüthe? 

Das Paradies, die Hölle steht dir offen; 

Wie wankelsinnig regt sich’s im Gemüthe! – 

Kein Zweifeln mehr! Sie tritt an’s Himmelsthor, 

Zu Ihren Armen hebt sie dich empor. 

So warst du denn im Paradies empfangen 

Als wärst du werth des ewig schönen Lebens; 

Dir blieb kein Wunsch, kein Hoffen, kein Verlangen, 

Hier war das Ziel des innigsten Bestrebens, 

Und in dem Anschaun dieses einzig Schönen 

Versiegte gleich der Quell sehnsüchtiger Thränen. 

Wie regte nicht der Tag die raschen Flügel, 

Schien die Minuten vor sich her zu treiben! 

Der Abendkuß, ein treu verbindlich Siegel: 

So wird es auch der nächsten Sonne bleiben. 

Die Stunden glichen sich in zartem Wandern 

Wie Schwestern zwar, doch keine ganz den andern. 

Viszontlátásra – jóra, rosszra? – jöttem, 

Mit rejt e nap bimbója, míg kipattan? 

Pokol vagy éden tárul ki előttem? 

Hogy reng a szívem, milyen nyughatatlan! 

De, ím, nyílik a menny kapuja már, 

Ki mindened: a lyány karjába zár. 

Az éden örömébe úgy fogadtak, 

Mint ki az örökszépet érdemelted; 

Elérted célját leglelkebb magadnak, 

Kivánság, vágy, remények mind beteltek, 

S ez egyetlen szépet látva-csodálva 

Felszikkadt szemed vágytól könnyes árja. 

Hogy lebegtette a nap röpke szárnyát, 

A perceket mintha kergette volna! 

Elrezzenté tőlem a holnap árnyát 

A kedves ígéret-bő esti csókja. 

Az órák szép nővérekül keringtek, 

Hasonlók bár, de más volt arca mindnek. 


II. 

Elégia 659 

Mikor mást elnémít a szenvedés, 

Nekem egy isten nyitja szóra ajkam. 

658 

GAL.III.24-29 

659 

GTF.13-17 

660 

WL.655. darab: Tiszta keblünkben hullámzik a / törekvés, hogy magasabbnak, / tisztábbnak, ismeretlennek, – há-/lából – önként odaadjuk 

magun-/kat s fölfedjük titkunkat az örök / Névtelennek. Azt mondják, ez: / jámborság. 

111

Der Kuß der letzte, grausam süß, zerschneidend 

Ein herrliches Geflecht verschlungner Minnen. 

Nun eilt, nun stockt der Fuß die Schwelle meidend, 

Als trieb ein Cherub flammend ihn von hinnen; 

Das Auge starrt auf düstrem Pfad verdrossen, 

Es blickt zurück, die Pforte steht verschlossen. 

Und nun verschlossen in sich selbst, als hätte 

Dieß Herz sich nie geöffnet, selige Stunden 

Mit jedem Stern des Himmels um die Wette 

An ihrer Seite leuchtend nicht empfunden; 

Und Mißmuth, Reue, Vorwurf, Sorgenschwere 

Belasten’s nun in schwüler Atmosphäre. 

Ist denn die Welt nicht übrig? Felsenwände 

Sind sie nicht mehr gekrönt von heiligen Schatten? 

Die Ernte, reift sie nicht? Ein grün Gelände 

Zieht sich’s nicht hin am Fluß durch Busch und Matten? 

Und wölbt sich nicht das überweltlich Große 

Gestaltenreiche, bald Gestaltenlose? 

Wie leicht und zierlich, klar und zart gewoben, 

Schwebt, Seraph gleich, aus ernster Wolken Chor, 

Als glich es ihr, am blauen Aether droben, 

Ein schlank Gebild aus lichtem Duft empor; 

So sahst du sie in frohem Tanze walten 

Die lieblichste der lieblichsten Gestalten. 

Doch nur Momente darfst dich unterwinden 

Ein Luftgebild statt ihrer fest zu halten; 

In’s Herz zurück, dort wirst du’s besser finden, 

Dort regt sie sich in wechselnden Gestalten; 

Zu Vielen bildet Eine sich hinüber, 

So tausendfach, und immer immer lieber. 

Wie zum Empfang sie an den Pforten weilte 

Und mich von dannauf stufenweise beglückte; 

Selbst nach dem letzten Kuß mich noch ereilte, 

Den letztesten mir auf die Lippen drückte: 

So klar beweglich bleibt das Bild der Lieben, 

Mit Flammenschrift, in’s treue Herz geschrieben. 

In’s Herz, das fest wie zinnenhohe Mauer 

Sich ihr bewahrt und sie in sich bewahret, 

Für sie sich freut an seiner eignen Dauer, 

Nur weiß von sich, wenn sie sich offenbaret, 

Sich freier fühlt in so geliebten Schranken 

Und nur noch schlägt, für alles ihr zu danken. 

War Fähigkeit, zu lieben, war Bedürfen 

Von Gegenliebe weggelöscht, verschwunden; 

Ist Hoffnungslust zu freudigen Entwürfen, 

Entschlüssen, rascher That sogleich gefunden! 

Wenn Liebe je den Liebenden begeistet, 

Ward es an mir auf’s lieblichste geleistet; 

Und zwar durch sie! – Wie lag ein innres Bangen 

Auf Geist und Körper, unwillkommner Schwere: 

Von Schauerbildern rings der Blick umfangen 

Im wüsten Raum beklommner Herzensleere; 

Nun dämmert Hoffnung von bekannter Schwelle, 

Sie selbst erscheint in milder Sonnenhelle. 

Dem Frieden Gottes, welcher euch hienieden 

Mehr als Vernunft beseliget – wir lesen’s – 

Vergleich’ ich wohl der Liebe heitern Frieden 

In Gegenwart des allgeliebten Wesens; 

Da ruht das Herz und nichts vermag zu stören 

Den tiefsten Sinn, den Sinn ihr zu gehören. 

In unsers Busens Reine wogt ein Streben, 

Sich einem höhern, reinern, unbekannten, 

Aus Dankbarkeit freiwillig hinzugeben, 

Enträthselnd sich den ewig Ungenannten; 

Wir heißen’s: fromm seyn! – Solcher seligen Höhe 

Fühl’ ich mich theilhaft, wenn ich vor ihr stehe. 660 

Vor ihrem Blick, wie vor der Sonne Walten, 

Vor ihrem Athem, wie vor Frühlingslüsten, 

Zerschmilzt, so längst sich eisig starr gehalten, 

Der Selbstsinn tief in winterlichen Grüften; 

Kein Eigennutz, kein Eigenwille dauert, 

Vor ihrem Kommen sind sie weggeschauert. 

A búcsu-csók kegyetlen-édes üdve 

Szerelmek dús szövetjét vágta széjjel. 

Siettem el, a küszöböt kerűlve, 

Mint kit egy kerub űz lángfegyverével; 

A komor útra kedvetlen meredtem 

Az éden gyönyöréből kirekedten. 

S magába zártan, mintha soha tárva 

E szív nem lett vón és rá égi órák 

Versenyt a mennynek minden csillagával 

A kedves mellett fényük sohse szórnák: 

Rosszkedv, bánat, önvád s gond súlya fülledt 

Atmoszférával mind ránehezűlnek. 

Hát a világ nem vonz már? – Sziklabércet 

Szent árnyékok többé nem koronáznak? 

Búza nem sárgul? Zöld lomb, tarka rétek 

Nem díszitnek már folyómenti tájat? 

S a végtelen Nagy földöntuli boltja 

Formák és színek csodáit nem ontja? 

Mily könnyü bájjal, omló fénybe szőtten, 

Elhagyva komoly felhők seregét, 

Leng karcsún, hozzá hasonlón, fölöttem 

A kék éterben egy szeráfi kép. 

Igy láttam őt is, játszi táncba’ lejtve, 

Ki kedveseknek a legkedvesebbje. 

De miért játszol így képzeleteddel, 

Hogy rátalálj ily foszló ködalakban? 

Magadba nézz! ott szebben lelheted fel, 

Ott él s jár-kel ő sok-sok változatban. 

Az egy megtöbbül ott ezerszeresre, 

Hogy szíved őt jobban s mindként szeresse. 

Mint várt s fogadott a kapú előtt lent 

S onnan lépcsőfokonkint boldogítva 

A végső csók után elémbe szökkent, 

Hogy a legvégsőt nyomja ajkaimra: 

Tisztán él minden mozdulása bennem, 

Lángírásként ragyogva hű szivemben. 

Szivemben, mely mint ormos vár, keményen 

Őrzi magát és őt is, egybezárva, 

Érte kivánja, hogy sokáig éljen, 

Őt látva-hallva eszmél csak magára; 

Bár rabja, szabadabb seholse volna 

S azért ver csak, hogy háláját lerója. 

Szerelem tüze már s viszontszerelmek 

Ingere bennem kialudt, kivásott 

És most egyszerre víg reményre keltek 

Tervek, friss tettek s elhatározások. 

Szerelmesből hogy lesz egész uj ember, 

Bevált rajtam ez áldott szerelemmel. 

S ő tette ezt! – Miként feküdt valómra 

Unt terhe egy kinos lidércnyomásnak: 

Üres szivem hogy szenvedett szorongva 

Ijesztésétől sok rémlátomásnak. 

Ismert küszöbről most remény dereng fel 

S ő jön felém mint szelid fényü reggel. 

Az Úr békéjéhez – s ez, semmi kétség, 

Több mint minden kincse a tudománynak – 

Hasonlithatjuk azt az enyhe békét, 

Mely kedvesünk mellett lelkünkbe árad; 

Ekkor nyugodt a szív s mi sem zavarja, 

Mert csak a mindent, mert csak őt akarja. 

Egy tiszta vágy lángol mélyén szivünknek, 

Egy ismeretlen Tisztábbhoz, Nagyobbhoz 

Emelni föl hálás tekintetünket, 

Hogy így férkőzzünk az örök Titokhoz: 

Jók vágyunk lenni! – Ily égi igézet 

Fog el mindig, mikor reája nézek. 

Ha rám tekint, mintha nap heve tűzne, 

Ha lehell, mint ha tavasz szele lebben, 

Szétolvad, vón bár jéggé merevülve, 

Az önzés téli mély völgyüregekben; 

Jöttére, önhaszonnak s akaratnak 

Zordságai mind messzire riadnak. 

112

Es ist als wenn sie sagte: „Stund um Stunde 

Wird uns das Leben freundlich dargeboten, 

Das Gestrige ließ uns geringe Kunde, 

Das Morgende, zu wissen ist’s verboten; 

Und wenn ich je mich vor dem Abend scheute, 

Die Sonne sank und sah noch was mich freute. 

Drum thu’ wie ich und schaue, froh verständig, 

Dem Augenblick in’s Auge! Kein Verschieben! 

Begegn’ ihm schnell, wohlwollend wie lebendig, 

Im Handeln sey’s, zur Freude, sey’s dem Lieben; 

Nur wo du bist sey alles, immer kindlich, 

So bist du alles, bist unüberwindlich.” 

Du hast gut reden, dacht’ ich, zum Geleite 

Gab dir ein Gott die Gunst des Augenblickes, 

Und jeder fühlt an deiner holden Seite 

Sich Augenblicks den Günstling des Geschickes; 

Mich schreckt der Wink von dir mich zu entfernen, 

Was hilft es mir so hohe Weisheit lernen! 

Nun bin ich fern! Der jetzigen Minute 

Was ziemt denn der? Ich wüßt’ es nicht zu sagen; 

Sie bietet mir zum Schönen manches Gute, 

Das lastet nur, ich muß mich ihm entschlagen; 

Mich treibt umher ein unbezwinglich Sehnen, 

Da bleibt kein Rath als gränzenlose Thränen. 

So quellt denn fort! und fließet unaufhaltsam; 

Doch nie geläng’s, die innre Gluth zu dämpfen! 

Schon ras’t’s und reißt in meiner Brust gewaltsam, 

Wo Tod und Leben grausend sich bekämpfen. 

Wohl Kräuter gäb’s, des Körpers Qual zu stillen; 

Allein dem Geist fehlt’s am Entschluß und Willen, 

Fehlt’s am Begriff: wie sollt’ er sie vermissen? 

Er wiederholt ihr Bild zu tausendmalen. 

Das zaudert bald, bald wird es weggerissen, 

Undeutlich jetzt und jetzt im reinsten Strahlen; 

Wie könnte dieß geringstem Troste frommen, 

Die Ebb’ und Fluth, das Gehen wie das Kommen? 

_____________________ 

Verlaßt mich hier, getreue Weggenossen! 

Laßt mich allein am Fels, in Moor und Moos; 

Nur immer zu! euch ist die Welt erschlossen, 

Die Erde weit, der Himmel hehr und groß; 

Betrachtet, forscht, die Einzelheiten sammelt, 

Naturgeheimniß werde nachgestammelt. 

Mir ist das All, ich bin mir selbst verloren 

Der ich noch erst den Göttern Liebling war; 

Sie prüften mich, verliehen mir Pandoren, 

So reich an Gütern, reicher an Gefahr; 

Sie drängten mich zum gabeseligen Munde, 

Sie trennen mich, und richten mich zugrunde. 


II. 

(Elégia) 661 

Ha az embert elnémítja a kín, 

Nekem egy isten nyitja szóra ajkam. 

Viszontlátásra – jóra, rosszra jöttem? 


Pokol vagy éden tárul ki előttem? 

Hogy reng a szívem, milyen nyughatatlan! – 


Ki mindened: a lyány karjába zár. 


Mint ki az örökszépet érdemelted; 

Elérted célját leglelkebb magadnak, 

Kivánság, vágy, remények mind beteltek, 


Felszikkadt szemed vágytól könnyes árja. 


A perceket mintha kergette volna! 

661 GEF.134-139 

662 EHK.598-602 

Mintha így szólna: „Földi napjainkban 

Az életet órák kegye kinálja, 

A tegnapról tudásunk már alig van, 

A holnapot – titkok lakatja zárja; 

S ha olykor féltem, mit hozhat az este, 

Örömöm látta még a naplemente. 

Azért tégy, mint én s nézz vigan szemébe 

A pillanatnak, huza-vona nélkül! 

Gyorsan, bátran, jószívvel lépj elébe, 

Ha munkádért, ha híved öröméül. 

S bárhol vagy, egyszerű légy, mint a gyermek, 

Igy győzhetlen léssz s minden mindeneknek.” 

Gondoltam, néked könnyü: lényed isten 

A pillanat kegyével tünteté ki 

S aki ott lehet bájos közeledben, 

Magát a jósors kedvencének érzi; 

Bal jel nekem, hohy itt kell hagyni téged 

S tanulnom most ily mély s nagy bölcseséget! 

Most már távol vagyok! – E pillanatnak 

Mi jár ki tőlem? Erre hogy feleljek? 

A perc a széphez nem egy jót is adhat, 

De nékem ez most csak terhet jelenthet. 

Lebírhatlan vágynak vagyok üzöttje, 

Csak egy segít: szemem tengernyi könnye. 

Buzogjatok hát! s folyjatok szünetlen. 

De tüze sohse hunyjon a parázsnak! 

Égő fájdalmak dúlnak már szivemben, 

Hol halál s élet iszonyún csatáznak. 

Gyógyfű hűtné testem kínját talán még, 

De lelkemben nincs akarat, se szándék, 

És fogalom se: nélküle hogy éljen? 

Képe fölmerül száz meg száz alakba’; 

Majd maradoz, majd eltűnik egészen, 

Hol ködben, hol sugárosan ragyogva; 

S hogy lehetne legkisebb enyhülésem 

Ez ár s apályban, menésben s jövésben? 

———— 

Maradjak most magam, hű utitársak, 

Sziklák közt, lápos és mohos helyen; 

Ti menjetek! a föld utjai tártak, 

Tág a világ, az ég nagy s végtelen; 

Fürkésszétek Természetnek a titkát 

Dadogó szóval találgatva nyitját. 

Én elvesztettem magamat s a Mindent 

S kit nemrég kedveltek az istenek, 

Próbámul adtak most Pandóra-kincset: 

Nagy jókat s még nagyobb veszélyeket; 

Belehajtottak csókos szenvedélybe 

S most elszakítnak s bedobnak a mélybe. 

113 


Marienbadi elégia 662 

Viszontlátásra – jóra, rosszra jöttem? – 


Éden és pokol nyitva áll előttem, 

Hogy reng a szívem, milyen nyughatatlan! – 


Ki mindened, a lyány karjába zár. 


Mint ki az örökszépet érdemelted: 

Itt volt a célja leglelkebb magadnak, 

Kívánság, vágy, remények mind beteltek, 


Felszikkadt szemeid vágykönnyes árja. 


A perceket mintha hajtotta volna!





A búcsu-csók kegyetlen-édes üdve 

Szerelmek dús szövetjét vágta széjjel. 

Siettem el, a küszöböt kerűlve, 

Mint kit egy kerub űz lángfegyverével; 

A komor útra kedvetlen meredtem 

Az éden gyönyöréből kirekedten. 


E szív nem lett vón s rá sok boldog óra 

– Versenyt a mennynek minden csillagával – 

Fényét Mellette sohse szórta volna: 


Atmoszférával mind ránehezűlnek. 

Hát a világ nem vonz már? – Sziklabércet 



Nem díszitnek már folyómenti tájat? 

S a végtelen Nagy földöntuli boltja 

Formák és színek csodáit nem ontja? 

Mily könnyü bájjal, omló fénybe szőtten, 


Leng karcsún, hozzá hasonlón, fölöttem 


Igy láttam őt is, játszi táncba’ lejtve, 



Hogy rátalálj ily foszló ködalakban? 





Mint várt s fogadott a kapú előtt lent 

S onnan lépcsőfokonkint boldogítva 




Lángírásként ragyogva hű szivemben. 

Szivemben, mely mint ormos vár, keményen 

Őrzi magát és őt is, egybezárva, 

Érte kivánja, hogy sokáig éljen, 

Őt látva-hallva eszmél csak magára; 

Bár rabja, szabadabb seholse volna 



Ingere bennem kialudt, kivásott 

És most egyszerre víg reményre keltek 

Tervek, friss tettek s elhatározások. 

Szerelmesből hogy lesz egész uj ember, 



Unt terhe egy kinos lidércnyomásnak: 

Üres szivem hogy szenvedett szorongva 


Ismert küszöbről most remény dereng fel 

S ő jön felém mint szelid fényü reggel. 



Hasonlithatjuk azt az enyhe békét, 

Mely kedvesünk mellett lelkünkbe árad; 

Ekkor nyugodt a szív s nem bántja semmi, 

Mert legfőbb célja: érte élni-lenni. 

Egy tiszta vágy lángol mélyén szivünknek, 




Jók vágyunk lenni! – Ily égi igézet 



Ha lehell, mint ha tavasz szele lebben, 





A végső csók kegyetlen-édes íze 

Szétrongyolt minden volt dicső szerelmet; 

Eltántorogtam, a küszöbtől űzve, 

Mint kit egy kerub lángpallosa kerget; 

A komor útra kedvetlen meredtem, 

Az éden gyönyöréből kirekedtem. 


E szív nem lett vón és rá üdvös órák 

Versenyt az égnek minden csillagával 

A kedves mellett fényük sohse szórnák: 


Atmoszférával mind ránehezülnek. 

Hát a világ nem vonz már? Sziklabércet 



Nem díszítnek már folyómenti tájat? 

S a végtelen Nagy földöntúli boltja 

Formák, színek dús csodáit nem ontja? 

Mily könnyű díszben, omló fénybe szőtten, 


Leng karcsún, hozzá hasonlón, fölöttem, 


Így láttam őt is, játszi táncba’ lejtve, 



Hogy rátalálj ily foszló köd-alakban? 





Mint várt s fogadott a kapu előtt lent 

S onnan lépcsőfokonkint boldogítva, 




Lángírásként ragyogva hű szívemben. 

Szívemben, mely mint ormos vár, keményen 

Őrzi magát neki és őt magában, 

Érte szeretné, hogy tovább is éljen, 

S boldog, ha gyönyörködhetik szavában 

És szabadabb, mint így, sehol se volna 



Ingere bennem kialudt, kivásott, 

És most, egyszerre, víg reményre keltek 

Tervek, friss tettek, elhatározások. 

Szerelmesből hogy lesz egész, új ember, 



Únott terhe kínos lidércnyomásnak: 

Üres szívem, hogy szenvedett szorongva 


S ismert küszöbről most remény dereng fel, 

S ő jön felém mint üde nyári reggel. 



Hasonlíthatjuk azt az enyhe békét, 

Amely belénk a szerelemből árad; 

Ekkor nyugodt a szív s mi sem zavarja, 

Mert csak a mindent, mert csak őt akarja. 

Egy tiszta vágy lángol mélyén szívünknek, 




Jók vágyunk lenni! Ily égi igézet 



Ha lehel, mintha tavasz szele lebben, 

114

Szétolvad, vón bár jéggé merevülve, 

Az önzés téli mély völgyüregekben; 

Jöttére önhaszonnak s akaratnak 


Mintha így szólna: „Földi napjainkban 

Az életet órák kegye kinálja, 


A holnapot – titkok lakatja zárja; 


Örömöm látta még a naplemente. 

Azért tégy, mint én s nézz vigan szemébe 

A pillanatnak, huza-vona nélkül! 


Ha munkádért, ha híved öröméül. 

S bárhol vagy, egyszerű légy, mint a gyermek, 

Igy győzhetlen léssz s minden mindeneknek.” 

Gondoltam, néked könnyü: lényed isten 

A pillanat kegyével tünteté ki 


Magát a jósors kedvencének érzi; 

Bal jel nekem, hohy itt kell hagyni téged 

S tanulnom most ily mély s nagy bölcseséget! 

Most már távol vagyok! – E pillanatnak 


A perc a széphez nem egy jót is adhat, 

De nékem ez most csak terhet jelenthet. 

Lebírhatlan vágynak vagyok üzöttje. 


Buzogjatok hát! s folyjatok szünetlen, 


Égő fájdalmak dúlnak már szivemben, 



De lelkemben nincs akarat, se szándék 

És fogalom se: nélküle hogy éljen? 

Képe fölmerül száz meg száz alakba’; 



S hogy lehetne legkisebb enyhülésem 

Ez ár s apályban, menésben s jövésben? 

* 

Maradjak most magam, hű utitársak, 

Sziklák közt, lápos és mohos helyen; 

‘I’i menjetek! a föld utjai tártak, 


Fürkésszétek Természetnek a titkát 

Egésznek-résznek feszegetve nyitját. 

Én elvesztettem magamat s a Mindent 


Próbámul adtak most Pandóra-kincset: 





(A szenvedély trilógiája) 

II 

Marienbadi elégia 663 

Mit adhat a viszontlátás ma nékem, 

mit e napnak még bimbózó csodája? 

Nyitva előtted a pokol, az éden; 

a szellemet mily háborgás dobálja! 

Ne csüggedj! Nyílik a menny kapuja 

s egy lány emel égi karjaiba. 

* 

Úgy fogadott az éden, íme, mintha 

az örök szépet élve ünnepelnéd; 

szivednek nem maradt óhaja, titka, 

legbensőbb célodban voltál te vendég 

s csodálva ezt az egyedűli szépet, 

663 STG.III.45-51 

664 HSz.123-126 

Szétolvad, vár bár jéggé merevülve 

Az önzés téli mély völgyüregekben: 

Jöttére, önhaszonnak s akaratnak 


S mintha szólna: „Órától óraiglan 

Szoktunk az élet birtokába jutni, 


S a holnapot még – meg van tiltva tudni; 


Örömöm még látta a naplenlente. 

Azért tégy, mint én, nézz vígan szemébe 

A pillanatnak, huzavona nélkül! 


Ha munkádért, ha mások öröméül. 

Es bárhol vagy, légy mindig mint a gyermek, 

Így győzhetlen léssz s minden mindeneknek. 

Gondoltam, néked könnyű: lényed Isten 

A pillanat kegyével tünteté ki, 


Magát a végzet kedvencének érzi; 

Bal jel nekem, hogy itt kell hagyni téged 

S tanulnom most ily mély s nagy bölcsességet. 

Már távol is vagyok! E pillanatnak 


A perc a széphez némi jót is adhat, 

De ez nekem most csak terhet jelenthet. 

Lebírhatlan vágynak vagyok űzöttje, 


Buzogjatok hát s folyjatok szünetlen, 


Égő fájdalmak dúlnak már szívemben, 



De lelkemben nincs akarat, se szándék, 

És fogalom se, nélküle hogy éljen? 

A képe fölmerül ezer alakba; 



S lehetne-é: legkisebb enyhülésem 

Ez ár s apályban, menésben, jövésben? 

* 

Maradjak most magam, hű útitársak, 

Hegy-völgyön, erdőn, lápon, sík helyen; 

Ti menjetek! a föld útjai tártak, 


Fürkésszétek az életnek a titkát, 

Dadogó szóval találgatva nyitját. 

Én elvesztettem magamat s a Mindent, 


Próbámul adtak most Pandora-kincset: 




115 


(A szenvedély trilógiája 

Trilogie der Leidenschaft) 

II 

Elégia 664 

Marienbader Elegie 


mit e napnak még bimbózó csodája? 


a szellemet mily háborgás dobálja! 

Ne csüggedj! Nyílik a menny kapuja 


* 

Úgy fogadott az éden, íme, mintha 

a szép öröklétet megérdemelnéd; 

szivednek nem maradt óhaja, titka, 

legbensőbb célodban te voltál vendég 

s csodálva ezt az egyedűli szépet,

könnye apadt rögtön a vágy szemének. 

Gyors szárnyaival a nap hogy repűlt el, 

maga előtt hajtva a percek árját! 

Az esti csók pecsét volt, tele üdvvel, 

hogy holnap is ily gyönyör napja vár rád! 

A vándor órák testvér-népe halkan 

jött s ment, – egy öröm, sok-sok változatban. 

A csók, a végső és borzalmas-édes, 

örömök szövetét hogy vágta ketté! 

Megy, vár a láb; vissza? szent küszöbéhez? 

Kardját ott mintha tűz-angyal emelné! 

A szem borúsan néz a komor útra, 

visszatekint: a kapu már becsukva. 

És most bezárult ez a szív magába, 

mintha meg nem nyílt volna soha, és nem 

érezte volna, az ég ragyogása 

hogy tündökölt benne és kedvesében; 

és szemrehányás és gond kínja sujtja, 

fülledt légkörben fojtón ráborulva. 

De hát elveszett a világ? A bércek – 

szent árny őket többé nem koszorúzza? 

Folyóparton zöld tájak nem kisérnek 

erdőn-mezőn át? Nem arany a búza? 

És fönt nem ível már a ragyogó kék, 

a formákat építő s romboló ég? 

Mily könnyen, tisztán, bájosan, csodásan 

leng, fény-szeráf, komoly felhők alatt, 

mintha ő volna, éteri varázsban, 

egy illatszőtte karcsu alak: 

ő leng így, láttad, mikor táncba kezdett, 

ő, a legszebbek között is a legszebb. 

De csak néhány percig szabad csodálnod 

a képet, mely a valóság helyett van! 

Vissza a szívbe! Jobban rátalálsz ott, 

ott lebeg ő sok változó alakban 

s az egyből egész sor jelenet lesz, 

már ezerféle, s mindig kedvesebb lesz. 

Hogy ott várt kapuban, s azontúl 

hogy vitt, föl, fokonkint boldogítva, 

s a végső csók után jött, hogy bolondúl 

a legvégsőt is ajkamra szorítsa: 

tisztán áll minden mozdulata, képe, 

lángrajzban a hű szívbe beleégve. 

A szívbe, mely mint bástyafal, szilárdan 

őrzi a két életet összezárva, 

érte örül, hogy itt van e világban 

és csak általa eszmél már magára, 

szabadulás neki e drága börtön 

s csak azért él, hogy mindent megköszönjön. 

Ha a szerelem képessége, vágya, 

viszontszerelem szüksége aludt már; 

most, íme, derűs tervek ifjusága, 

s te, szándék stetterő, hogy megujultál! 

Hogy szerelemben fölfrissűl a szellem, 

rajtam bizonyult be legkedvesebben. 

Ő frissitett föl! – Micsoda nyomasztó 

ború gyötört, testi-lelki nehézség, 

körül rémképek, minden oly riasztó, 

az üres szívben fuldokolt a kétség; 

s kapu nyílik, remény gyúl virradatként, 

kilép ő maga és hozza a napfényt. 

Isten békéje nagyobb üdv a Földnek 

mint az értelem – olvassuk, – s szerintem 

testvére annak a derűs örömnek, 

mit csak kedvesétől tud kapni minden: 

a szív pihen s a legnagyobb tudásban 

részesűl a teljes odaadásban. 

Van keblünkben egy szent vágy fölfelé, hogy 

egy tisztább, különb, felsőbb Rejtelemnek 

hódoljunk, önként és hálásan. és ott 

fejtsük titkát az örök Névtelennek; 

e vágy: a Jóság! – Ily égi gyönyörben 

könnye apad rögtön a vágy szemének. 

Gyors szárnyaival a nap hogy repült el, 



hogy holnap is ily gyönyör napja vár rád! 

A vándor órák testvér-népe halkan 

jött és ment, – egy öröm sok változatban. 

A csók, a végső, a borzalmas-édes, 

örömök szövetét hogy vágta ketté! 

Megy, vár a láb; vissza? szent küszöbéhez? 

Kardját ott mintha tűz-angyal emelné! 

A szem borúsan néz a komor útra, 

visszatekint: a kapu már becsukva. 

És most bezárult ez a szív magába, 

mintha meg nem nyilt volna soha, és nem 

érezte volna, az ég ragyogása 

hogy tündökölt benne és kedvesében; 

és szemrehányás és gond kínja sujtja, 

fülledt légkörben fojtón ráborulva. 

De hát elveszett a világ? A bércek – 

szent árny őket többé nem koszorúzza? 


erdőn-mezőn át? Nem arany a búza? 

És fönt nem ível már a ragyogó kék, 

a formákat építő s romboló ég? 

Mily könnyen, tisztán, bájosan, csodásan 

leng, fény-szeráf, komoly felhők alatt, 

mintha ő volna, éteri varázsban, 

egy illatszőtte karcsu alak: 

ő leng így, láttad, mikor táncba kezdett, 

ő, a legszebbek között is a legszebb. 

De csak egy percre szabad megcsodálnod 

helyette képet pára-mozdulatban; 

vissza a szívbe! Jobban rátalálsz ott, 

ott jár-kel ő sok változó alakban; 

sokká alakul egy és rengeteg lesz, 

már ezerféle s mindig kedvesebb lesz. 

Hogy várt rám ott a kapuban s azontúl 

hogy fogadott, fokonkint boldogítva, 



tisztán áll minden mozdulata, képe, 

lángrajzban a hű szívbe beleégve. 

A szívbe, mely mint bástyafal, szilárdan 

őrzi magát nekié s őt magának, 

érte örűl, hogy itt van e világban, 

nem eszmél, csak ha jele jő urának, 

szabadság néki ez a drága börtön 

s csak azért él, hogy mindent megköszönjön. 

A szerelemnek képessége, vágya, 

viszontszerelem igénye aludt már; 

s egyszerre remény, tervek ifjusága, 

kedv, szándék és gyors tett: mind megujúltál! 

Hogy ujjáteremt a szellem, 

rajtam lett bizonyság legkedvesebben. 

A szerelem! – Testen, lelken nyomasztó 

ború béklyói, kényszerű nehézség: 

körűl rémképek, minden oly riasztó, 

az üres szívben dermedt, kába kétség; 

ismert kapuból most remény dereng és 

kilép a napba egy csodás jelenség. 

Isten békéje nagyobb üdv a földnek 

mint az értelem – olvassuk – s szerintem 

testvére annak a nyugodt örömnek, 

mit csak kedvesétől tud kapni minden: 


részesül a teljes odaadásban. 

Van keblünkben egy szent vágy fölfelé, hogy 

egy Tisztábbnak, Különbnek, Végtelennek 

hálából önként hódoljunk meg és ott 

keressük titkát a nagy Névtelennek; 

e vágy: jó lenni! – Ily égi gyönyörben 

116

észesülök, mikor ő van előttem. 

Szeme előtt, mint nap ha tűzne rája, 

lehelletétől, mint tavaszi szélben, 

megolvad, bármily jégsir is a vára, 

az önzés a dermedt-mély lelki télben; 

öncél, önérdek nem áll meg előtte: 

jött ő és máris mind-mind elsöpörte. 

És mintha így beszélne: – „Életünknek 

minden órája gyönyörű ajándék, 

már alig látjuk a tegnap letüntet, 

ami holnap lesz, tilalmas talány még! 

S bár nem egyszer látszott az este rossznak, 

örömömet is látta a bukó nap. 

„Nézz hát ahogy én, okosan vidáman 

a pillanat szemébe! Egy se vesszen! 

Használd javadra, bizalommal, bátran, 

munkában épúgy, mint a szerelemben! 

Légy mindig gyermek, légy otthon szivedben, 

igy leszel minden, leszel győzhetetlen!” 

Könnyen beszélhetsz, gondoltam: egy Isten 

a perc kegyét társnak rendelte melléd, 

s mig veled van, magában látja minden 

egy-egy pillanatra a sors kegyeltjét; 

nekem bús jóslat, hogy most messzehagylak – 

égi bölcseség mit ér itt vigasznak! 

Messze vagyok már! Mit akar e kétes 

pillanat tőlem? Nem tudnék felelni. 

Némi jót is fűz még ugyan a széphez, 

de csak teher, jobb lesz mind eltemetni. 

Vágy hány-vet most, sóvárgó örök inség – 

sírni végtelen, nincs itt más segítség. 

Zuhogj hát, könny, ömölj föltartathatlan, 

de soha ne olthasd a tüzet itt benn! 

Tombol a kín már egyre szilajabban, 

élet és halál birkózik a szívemben. 

Írt lelhet a test, hűteni e nagy kínt; 

de a lélekben erő, akarat nincs. 

Nem érti: most már őnélküle éljen? 

Az ő képét ismétli, százszor, újra. 

Marad a kép, majd szétszakad a szélben, 

elmosva most, most sugarasra gyúlva. 

Bármi kis vigasszal is hogy igézne 

e vad zajlás tünése, érkezése? 

* 

Hagyjatok el most, drága útitársak! 

Itt a magány, moh, szikla, láp-vidék. 

Menjetek! A világ kapui várnak! 

Oly dús a Föld, oly büszke-nagy az Ég! 

Tanuljatok, a részt fürkészve, gyűjtve, 

az élet titkát dadogva, betűzve. 

Mint magam, a mindenség veszve nékem! 

Istenek küzdtek nemrég üdvömért; 

Pandorát kaptam tőlük, próbáraképpen, 

s vele sok áldást és még több veszélyt; 

ők vittek hozzá, csókba, szent varázsba, 

ők űznek el – és dobnak pusztulásba. 


II 

Marienbadi Elégia 665 


mit rejt e nap még bimbózó csodája? 


a szellemet mily kétkedés dobálja! – 

Nem, már nem! Tárul a menny kapuja 


Ugy fogadott az éden, íme, mintha 

665 SzLV.132-135 

666 ÖB.I.402-406 

osztozom én, mikor ő van előttem. 



megolvad, bármily jégsir is a vára, 


külön érdek nem állhat meg előtte: 

jött ő s egyszerre mind-mind elsöpörte. 

És mintha így beszélne: – „Életünket 

az órák mind jó kedvvel osztogatják; 

nyom alig jelzi a tegnap letüntet, 

a holnap őrzi még titka lakatját; 

s bár néha az estét félve kerültem, 

a bukó nap azt látta, hogy örültem. 

Tégy hát ugy, mint én, s nézz vig értelemmel 

a pillanat szemébe, bizva, tudva! 

Ha jót akar s gyors és bátor az ember, 

öröm neki a szerelem s a munka! 

Légy mindig gyermek, légy otthon szivedben, 

így leszel minden, leszel győzhetetlen!” 

Könnyen beszélhetsz, gondoltam: egy isten 

a pillanat hatalmát adta néked; 

ha veled van, erődet érzi minden 

a kiválasztott sors számára az élet; 

nekem szörnyü jel, hogy most messze hagylak – 

égi bölcseség mit ér itt vigasznak! 

Messze vagyok már! Mit akar e kétes 

pillanat tőlem? Nem birok felelni. 

Némi jót is fűz még ugyan a széphez, 

de ez csak teher, nincs benne béke semmi. 

Vágy hány-vet most, sóvárgó örök inség – 

sírni végtelen, nincs itt más segítség. 

Zuhogj hát, könny, ömölj, föltartathatlan, 

ugysem olthatod ki a tüzet itt benn! 

Az élet és halál egyre vadabban 

ráz és őrjöng szörnyű harcban a szívben. 

Irt lelhet a test, hűteni e nagy kínt; 

de a lélekben erő, akarat nincs. 

Nincs tiszta látás: nélküle hogyan éljen? 

Az ő képét ismétli újra s újra. 

Itt áll a kép, és szétszakad a légben, 


Vigasszal a bús lelket hogy igézze 


* 

Hagyjatok el most, drága utitársak, 

Itt a magány, moh, szikla, láp-vidék. 

Menjetek! A világ kapui várnak! 

Oly dús a föld, oly büszke-nagy az ég! 

Tanuljatok, a részt fürkészve, gyüjtve, 


Én? Vesztese Mindenségnek, magamnak! 

Egykor istenek kegyelme kisért; 

próbára tettek, Pandorákat adtak, 

velük sok áldást és még több veszélyt; 

emeltek csókba, üdv-adó varázsba, 

eltépnek most – és dobnak pusztulásba. 

117 




2 

Marienbadi Elégia 666 

Elegie 


mit rejt e nap még bimbózó csodája? 


a szellemet mily kétkedés dobálja! 

Nem, már nem! Tárúl a menny kapuja 


Ugy fogadott az éden, íme, mintha

az örök üdvösséget érdemelnéd; 

betelt szived reménye, vágya, titka, 

célod lelkében, ott voltál te vendég, 

s mig szemeid a Szépségre tapadtak, 

sóvár könnyeid rögtön elapadtak. 




hogy másnap is ily gyönyör fénye vár rád! 

A vándor órák testvérnépe halkan 

jött s tünt: egy öröm sok-sok változatban. 


örömök mily szövetét vágta ketté – 

A láb siet s vár; a küszöbre? Vége! 

Kardját ott mintha tűzangyal emelné! 

A szem borúsan néz a komor utra: 

és visszanéz: a kapu már becsukva. 

S ezzel bezárult ez a szív magába, 

mintha nem nyilt volna meg soha, és nem 

gyúlt volna a csillagok ragyogása 

versenyre benne kedvese körében; 

s megbánás, rossz kedv, önvád s gond szakad rá, 

fülledtté téve légkörét s nyomottá. 

De hát vége a világnak? A bércek – 

szent árny fejüket már nem koszorúzza? 


erdőn-mezőn át? Nem érik a búza? 

S a roppant Ég nem ível odafent, Ő, 

a Formateremtő és Formadöntő? 

Mily frissen, tisztán, bájosan, csodásan 

leng most elő, komoly felhők alatt, 

a lányt idézve, éteri varázsban, 

egy páraszőtte szeráfi alak: 

Ő leng így, láttad, mikor táncba kezdett, 

Ő, a legszebbek között is a legszebb. 

De futó percig szabad csak csodálnod 

ködképet, mely a valóság helyett van! 


ott jár-kel ő sok változó alakban 

s az egyből lassan száz lesz és ezer lesz, 

ezer és ezer, s mindig kedvesebb lesz. 

Ahogy lent várt a kapuban, s azontúl 

ahogy vitt, föl, lépcsőnkint boldogítva, 



tisztán él minden mozdulata-képe, 

lángrajzként a hű szívbe beleégve. 

A szívbe, mely, mint bástyafal, szilárdan 

őrzi magát és őt, egymásba zárva, 

érte örűl, hogy itt van e világban 


szabadság neki ez a drága börtön, 

s csak azért ver, hogy mindent megköszönjön. 

Ha a szerelem képessége, vágya 

aludt, s a viszontszerelem igénye, 

egyszerre derüs tervek ifjusága 

támadt fel, döntés és gyors tett reménye! 

Ha frissült már szellem a szerelemben, 

én frissültem, és a legédesebben; 

és ezt Ő tette! – Micsoda nyomasztó 


körűl rémképek, minden oly riasztó, 


s kapu nyílik, remény gyúl, virradatként: 

s kilép Ő maga és hozza a napfényt. 

Isten békéje nagyobb üdv a Földnek, 

mint az ész – mondja az írás – s ez annak 

testvére, annak a nyugodt örömnek, 

mit csak a kedves jelenléte adhat: 



Tiszta keblünkből vágy tör fölfelé, hogy 

az örök üdvösséget érdemelnéd; 

betelt szived reménye, vágya, titka, 

célod lelkében, ott voltál te vendég, 

s mig szemeid a Szépségre tapadtak, 

sóvár könnyeid rögtön elapadtak. 




hogy másnap is ily gyönyör fénye vár rád! 

A vándor órák testvérnépe halkan 

jött s tünt: egy öröm sok-sok változatban. 


örömök mily szövetét vágta ketté – 

A láb siet s vár; a küszöbre? Vége! 

Kardját ott mintha tűzangyal emelné! 

A szem borúsan néz a komor utra: 

és visszanéz: a kapu már becsukva. 

S ezzel bezárult ez a szív magába, 

mintha nem nyilt volna meg soha, és nem 

gyúlt volna a csillagok ragyogása 

versenyre benne kedvese körében; 

s megbánás, rossz kedv, önvád s gond szakad rá, 

fülledtté téve légkörét s nyomottá. 

De hát vége a világnak? A bércek – 

szent árny fejüket már nem koszorúzza? 


erdőn-mezőn át? Nem érik a búza? 

S a roppant Ég nem ível odafent, Ő, 

a Formateremtő és Formadöntő? 

Mily frissen, tisztán, bájosan, csodásan 

leng most elő, komoly felhők alatt, 

a lányt idézve, éteri varázsban, 

egy páraszőtte szeráfi alak: 

Ő leng így, láttad, mikor táncba kezdett, 

a legszebbek között is a legszebb. 

De futó percig szabad csak csodálnod 

ködképet, mely a valóság helyett van! 


ott jár-kel ő sok változó alakban 

s az egyből lassan száz lesz és ezer lesz, 

ezer és ezer, s mindig kedvesebb lesz. 

Ahogy lent várt a kapuban, s azontúl 

ahogy vitt, föl, lépcsőnkint boldogítva, 



tisztán él minden mozdulata-képe, 

lángrajzként a hű szívbe beleégve. 

A szívbe, mely, mint bástyafal, szilárdan 

őrzi magát és őt, egymásba zárva, 

érte örűl, hogy itt van e világban 


szabadság neki ez a drága börtön, 

s csak azért ver, hogy mindent megköszönjön. 

Ha a szerelem képessége, vágya 

aludt, s a viszontszerelem igénye, 

egyszerre derüs tervek ifjusága 

támadt fel, döntés és gyors tett reménye! 

Ha frissült már szellem a szerelemben, 

én frissültem, és a legédesebben; 

és ezt Ő tette! – Micsoda nyomasztó 


körül rémképek, minden oly riasztó, 


s kapu nyílik, remény gyúl, virradatként: 

s kilép Ő maga és hozza a napfényt. 

Isten békéje nagyobb üdv a Földnek, 

mint az ész – mondja az írás – s ez annak 

testvére, annak a nyugodt örömnek, 

mit csak a kedves jelenléte adhat: 



Tiszta keblünkböl vágy tör fölfelé, hogy 

118

egy felsőbb, tisztább, különb Rejtelemnek 

hódoljunk, önként és hálásan, és ott 


e vágy: a jóság! – Ily magasba szállok, 

ily mámor övez, ha előtte állok. 



megolvad, bármily jégbörtön a vára, 


öncél, önérdek nem áll meg előtte: 

tovariasztja őket már a jötte. 

Minthogyha ezt mondaná: – „Életünknek 




S bár igért is olykor az este rosszat, 

még láthatta örömöm a bukó nap. 

Tégy hát, ahogy én, s nézz bölcsen, vidáman 

a perc szemébe! Rajta, egy se vesszen! 

Használd javadra, bizakodva, bátran, 


Légy mindig egész s légy gyermek szivedben, 

Igy minden leszel, leszel győzhetetlen!” 

Könnyű teneked, gondoltam, egy isten 

a perc kegyét társul rendelte melléd, 

s míg veled van, magában látja minden 


nekem baljós jel, hogy ím messzehagylak – 

Égi bölcsesség mit ér itt vigasznak! 

Már messze vagyok! Mit kíván e kétes 


Némi jót is fűz még ugyan a széphez; 

de ez csak teher, jobb lesz eltemetni. 

Féktelen vágy űz, sóvár, örök inség – 

Sírni, végtelen, nincs itt más segítség. 

Zuhogj hát, könny, ömölj, föltarthatatlan – 

De soha ki ne oltsd a tüzet itt benn! 

Fájdalom őrjöng, egyre szilajabban, 

élet és halál csatázik a szívben. 

Írt lelhet a test, hűteni e nagy kínt; 

de a lélekben erő, akarat nincs: 

nem érti: Őnélküle hogyan éljen? 

Az Ő képét ismétli, százszor, ujra. 



Bármily kis vigasszal is hogy igézne 


Hagyjatok el most, drága útitársak, 

itt magány vár, moh, szirt, lápos vidék! 

Ti menjetek! A Föld utjai várnak! 

Oly gazdag a világ s oly nagy az Ég! 

Tanuljatok, a részt fürkészve, gyüjtve, 


Én, istenek áldott kedvence nemrég, 

elvesztettem a Mindent s magamat; 

adtak, próbául, Pandora-szelencét, 

mely sok jót és még több vészt tartogat; 

az üdvösséges ajkakhoz emeltek, 

s most elszakítanak – és tönkretesznek. 

[>62] GOETHE: 

Aussöhnung. 667 

Die Leidenschaft bringt Leiden! – Wer beschwichtigt 

Beklommnes Herz das allzuviel verloren? 

Wo sind die Stunden, überschnell verflüchtigt? 

Vergebens war das Schönste dir erkoren! 

Trüb’ ist der Geist, verworren das Beginnen; 

Die hehre Welt wie schwindet sie den Sinnen! 

Da schwebt hervor Musik mit Engelschwingen, 

667 GAL.III.30 

668 GAL.IV.122 

egy felsőbb, tisztább, különb Rejtelemnek 

hódoljunk, önként és hálásan, és ott 


e vágy: a jóság! – Ily magasba szállok, 

ily mámor övez, ha előtte állok. 



megolvad, bármily jégbörtön a vára, 


öncél, önérdek nem áll meg elötte: 

tovariasztja őket már a jötte. 

Minthogyha ezt mondaná: – „Életünknek 




S bár igért is olykor az este rosszat, 

még láthatta örömöm a bukó nap. 

Tégy hát, ahogy én, s nézz bölcsen, vidáman 

a perc szemébe! Rajta, egy se vesszen! 

Használd javadra, bizakodva, bátran, 


Légy mindig egész s légy gyermek szivedben, 

Igy minden leszel, leszel győzhetetlen!” 

Könnyű teneked, gondoltam, egy isten 

a perc kegyét társul rendelte melléd, 

s míg veled van, magában látja minden 


nekem baljós jel, hogy ím messzehagylak – 

Égi bölcsesség mit ér itt vigasznak! 

Már messze vagyok! Mit kíván e kétes 


Némi jót is fűz még ugyan a széphez; 

de ez csak teher, jobb lesz eltemetni. 

Féktelen vágy űz, sóvár, örök inség – 

Sírni, végtelen, nincs itt más segítség. 

Zuhogj hát, könny, ömölj, föltartathatlan – 

De soha ki ne oltsd a tüzet itt benn! 

Fájdalom őrjöng, egyre szilajabban, 

élet és halál csatázik a szívben. 

Irt lelhet a test, hűteni e nagy kínt; 

de a lélekben erő, akarat nincs: 

nem érti: Őnélküle hogyan éljen? 

Az Ő képét ismétli, százszor, ujra. 



Bármily kis vigasszal is hogy igézne 


Hagyjatok el most, drága útitársak, 

itt magány vár, moh, szirt, lápos vidék! 

Ti menjetek! A Föld utjai várnak! 

Oly gazdag a világ s oly nagy az Ég! 

Tanuljatok, a részt fürkészve, gyűjtve, 


Én, istenek áldott kedvence nemrég, 

elvesztettem a Mindent s magamat; 

adtak, próbáúl, Pandora-szelencét, 

mely sok jót és még több vészt tartogat; 

az üdvösséges ajkakhoz emeltek, 

s most elszakítanak – és tönkretesznek. 

GOETHE: 

An Madame Szymanowska. 668 

Die Leidenschaft bringt Leiden! – Wer beschwichtigt 

Beklommnes Herz dich, das zuviel verloren? 

Wo sind die Stunden überschnell verflüchtigt? 

Vergebens war das Schönste dir erkoren! 

Trüb’ ist der Geist, verworren das Beginnen; 

Die hehre Welt wie schwindet sie den Sinnen! 

Da schwebt hervor Musik mit Engelsschwingen 

119

Verflicht zu Millionen Tön’ um Töne, 

Des Menschen Wesen durch und durch zu dringen, 

Zu überfüllen ihn mit ew’ger Schöne: 

Das Auge netzt sich, fühlt im höhern Sehnen 

Den Götter-Werth der Töne wie der Thränen. 

Und so das Herz erleichtert merkt behende 

Daß es noch lebt und schlägt und möchte schlagen, 

Zum reinsten Dank der überreichen Spende 

Sich selbst erwiedernd willig darzutragen. 

Da fühlte sich – o daß es ewig bliebe! – 

Das Doppel-Glück der Töne wie der Liebe. 


III. 

Enyhülés 669 

A szenvedélynek szenvedés az ára! 

Szorongó vesztes szív, ki csöndesít le? 

A sok szép perc szétfoszlott mint a pára, 

Részed hiába volt az üdvök üdve! 

Se kedv, se cél, zavart-kuszált a lélek; 

A nagyszerű világ mily semmivé lett! 

De zene leng elő angyali szárnyon, 

Milljó meg milljó hangot egybeszőve, 

Hogy át meg áthasson, lelkedbe szálljon 

És azt örök szépséggel teletöltse: 

Szent vágytól égve, borúltán szemednek 

Érzed, hogy hang s könny istentől erednek. 

S igy megenyhűlt szivedbe belerezdül: 

Él még ő és ver és verni kivánna, 

Hogy ily nagy jókért magát mindenestül 

Tiszta hálából önként felajánlja. 

Igy üdvözit – bár soha ki ne halna! – 

Zene és szerelem két-egy hatalma. 

Verflicht zu Millionen Tön’ um Töne, 

Des Menschen Wesen durch und durch zu dringen 

Zu überfüllen ihn mit ewger Schöne, 

Das Auge netzt sich, fühlt im höhern Sehnen 

Den Götter-Werth der Töne wie der Thränen. 

Und so das Herz erleichtert merkt behende 

Daß es noch lebt und schlägt und möchte schlagen, 

Zum reinsten Dank der überreichen Spende 

Sich selbst erwiedernd willig darzutragen. 

Da fühlte sich – o daß es ewig bliebe! – 

Das Doppel-Glück der Töne wie der Liebe. 


III. 

120 

(Enyhülés) 670 


Szorongó vesztes szív, ki csöndesít le? 

A sok szép perc szétfoszlott mint a pára, 


Se kedv, se cél, zavart-kuszált a lélek; 

Ez a dicső világ mily semmivé lett! 



Hogy át meg áthasson, lelkedbe szálljon 

És azt örök szépséggel teletöltse: 

Szent vágytól égve, borúltán szemednek 

Érzed, hogy hang s könny istentől erednek. 

S igy megenyhűlt szivedbe belerezdül: 

Él még ő és ver és verni kivánna, 

Hogy ily nagy jókért magát mindenestül 


Igy üdvözit – bár soha ki ne halna! – 

Zene és szerelem két-egy hatalma.(*) 

(*) Ez a műfordításom először 1933 májusában jelent meg, a nagyérdemű magyar Goethe-gyűjtő és legjobb tudomásom szerint a legalaposabb 

magyar Goethe-ismerő néhai Baracs Károly emlékének ajánlva. Az első kiadás versszövegének hat sorát, illetve mondatát átformáltam. 


Megnyugvás 671 


Sokat vesztett sajgó szív, ki csitít le? 

A sok szép perc szertefoszlott, mint a pára, 


Se kedv, se cél, zavart, kuszált a lélek; 

A nagyszerű világ mily semmivé lett! 



Hogy át- meg áthasson, lelkedbe szálljon 

És azt az örök szépséggel teletöltse: 

Szent vágytól égve, borultán szemednek 

Érzed, hogy hang s könny Istentől erednek. 

S így megenyhült szívedbe belerezdül: 

Él még ő és ver és verni kívánna, 

Hogy e nagy jókért magát mindenestül 


Így hát együtt — bár soha ki ne halna! — 

Zene és szerelem két-egy hatalma. 


III 

Megbékülés 674 

A szenvedély szenvedést hoz! Ki enyhít, 

sajgó szív, ha túlnagy a veszteséged? 

669 GTF.18 

670 GEF.140 

671 EHK.602-603 

672 STG.III.51-52 

673 HSz.127 

674 SzLV.136 

675 ÖB.I.407 




III 


Hogy szenved minden szenvedély! – Ki enyhít, 

fájó szív, ha túlnagy a veszteséged? 

Hol a mult s amit túlgyors szárnya levitt? 

A legszebb is hiába volt tenéked? 

Borús a szellem, nincs cél vágyainkban: 

érzékeinkből a világ hogy illan! 

De most zene jő angyalszárnyalással, 

hangot millió hangba sző felettünk, 

hogy az embert áthassa mély varázzsal, 

örök szépséggel túlcsordítsa lelkünk: 

könny fut szemünkbe s magasabb gyönyörben 

szent rőt érzünk a hangban s a könnyben. 

És így a szív, megkönnyebbülve, látja, 

hogy él, dobog még, és dobogni vágyik, 

mert a túlnagy ajándékért a hála 

boldog viszonzást önként adni csábít. 

Igy éltet – óh, bár soha ki ne hűlne! – 

a zene és szerelem iker üdve! 


3 


Aussöhnung 

A szenvedély szenvedést hoz! Ki enyhít, 

sajgó szív, ha túlnagy a veszteséged? 




III 

Megenyhülés 673 

Aussöhnung 

Szenvedést hoz a szenvedély! – Ki óvja 

a bús szivet, mely túlsokat veszített? 

Hová tűnt a sok túlgyors röptü óra? 

a Legszebb is hiába lelkesített! 

Borús a szellem, cél kuszálva csillan; 

érzékeinkből a világ hogy illan! 

De most zene jő angyalszárnyalással, 

hangot millió hangba sző felettünk, 


örök szépséggel túlcsordítsa lelkünk: 

könny fut szemünkbe s magasabb gyönyörben 

szent rőt érzünk a hangban s a könnyben. 

És így a szív, megkönnyebbülve, látja, 

hogy él, dobog még, és dobogni vágyik, 

mert a túlnagy ajándékért a hála 

boldog viszonzást önként adni csábit. 

Igy éltet – óh, bár soha ki ne hűlne! – 

a zene és szerelem iker üdve!

Hol a mult, s amit túlgyors szárnya elvitt? 

A legszebb is hiába volt a részed! 

Ködös a szellem, a vágy ingva hull szét; 

az érzékekből hogy illan a dús lét! 

De zene zendül, angyalszárnyalással, 

hangját millió hangba szövi bennünk, 


s örök szépséggel túlcsordítsa lelkünk: 

szemünk nedves lesz, s felsőbb vágyban érzi, 

hogy kincs a hang s a könny, isteni, égi. 

És könnyül a szív, és hamar belátja, 

hogy él még, dobog, s még vágyik dobogni: 

a túlgazdag ajándékot a hála 

vele szeretné önként viszonozni. 

Igy boldogít – bár soha ki ne hűlne! – 

a zene s a szerelem iker üdve! 


[La Passion amène les souffrances…] 676 

La Passion amène les souffrances! – Qui soulageroit 

Un cœur oppressé éprouvant une trop grande perte? 

Les plus beaux jours évaporés tropvite. 

En vain tant de bonheur t’étoit approprié. 

L’esprit est offusqué, les intentions confuses, 

Et les sens n’apperçoivent plus qu’un monde effacé. 

La Musique d’abord aux ailes angéliques 

Entrelaçant ses dons de mille à mille, 

Pénètre l’homme entier le restaurant, 

Les surchargeant de perfections nouvelles; – 

Son œil se mouille, il sent au moment même 

Les prix divin des sons comme des larmes. 

Ainsi le cœur tout soulagé s’apperçoit bien vite 

Qu’il vit encore, qu’il bat, qu’il voudroit battre, 

Qu’il voudroit reconnoissant pour tant de bien 

S’offrir soi-même en tribut volontaire. 

Il sentiroit alors! – ô! fűt ce pour jamais – 

Le bonheur double des sons et de l’amour. 

[>63a] [Dichter unbekannt]: 

Es ist ein Schnee gefallen 677 

Es ist ein Schnee gefallen, 

und ist es doch nit Zeit, 

man wirft mich mit den Ballen, 

der Weg ist mir verschneit. 

[…] 

676 GHA.I.768 

677 E.54 

678 HDL.43-44 

679 DLV.210-211 


681 DLG.I.10 

682 NKA.354-355 

[>63] GOETHE: 

Lyrisches – März. 680 

Volkslieder 

Nach einer Handschrift von 1467: 

Verschneiter Weg 678 

Es ist ein Schnee gefallen 

Und ist es doch nit Zeit, 

Man wirft mich mit den Ballen, 

Der Weg ist mir verschneit. 

Mein Haus hat keinen Giebel, 

Es ist mir worden alt, 

Zerbrochen sind die Riegel, 

Mein Stüblein ist mir kalt. 

Ach Lieb, laß dich’s erbarmen 

Daß ich so elend bin, 

Und schleuß mich in dein Arme! 

So fährt der Winter hin. 

Hol a mult, s amit túlgyors szárnya elvitt? 

A legszebb is hiába volt a részed! 

Ködös a szellem, a vágy ingva hull szét; 

az érzékekből hogy illan a dús lét! 

De zene zendűl, angyalszárnyalással, 

hangját millió hangba szövi bennünk, 


s örök szépséggel túlcsordítsa lelkünk: 

szemünk nedves lesz, s felsőbb vágyban érzi, 

hogy kincs a hang s a könny, isteni, égi. 

És könnyül a szív, és hamar belátja, 

hogy él még, dobog, s még vágyik dobogni: 

a túlgazdag ajándékot a hála 

vele szeretné önként viszonozni. 

Igy boldogít – bár soha ki ne hűlne! – 

a zene s a szerelem iker üdve! 


Március. 681 

121 

65. Stolzer Schreiber. 679 


wann es ist noch nit zeit – 

ich wollt zu meinem bulen gan, 

der weg ist mit verschneit. 

2. Es giengen drei gesellen 

spazieren umb das haus, 

das meitlein was behende, 

es lugt zum laden auß. 

3. Der ein der was ein reuter, 

der ander ein edelman, 

der dritt ein stolzer schreiber, 

der selbe wolt es han. 

4. Er tet dem meitlein kromen 

von seiden ein harschnur, 

er gabs dem selben meitlein: 

„bind du dein har mit zu!” 

5. „Ich will mein har nit binden, 

ich wil es hangen lan, 

ich will wol disen sommer lang 

frölich zum danze gan.” 

[LUX ALFRÉD] 

Március 682


Denn es ist noch nicht Zeit 

Daß von den Blümlein allen, 

Daß von den Blümlein allen 

Wir werden hoch erfreut. 

Der Sonnenblick betrüget 

Mit mildem falschem Schein, 

Die Schwalbe selbes lüget, 

Die Schwalbe selber lüget, 

Warum? sie kommt allein! 

Sollt’ ich mich einzeln freuen, 

Wenn auch der Frühling nah? 

Doch kommen wir zu zweyen, 

Doch kommen wir zu zweyen, 

Gleich ist der Sommer da. 

[Szabó Lőrinc]: Goethe: 

Március 683 

Havazott ujra, mert még 

nincs itt az ideje, 

hogy |szemünket| xxxx xxxszines rét, 

|száz| virágxxx|ggal| kincses |színes| rét 

xxxxxxxxxxx |öröme töltse| be. 

A Nap xxxxxx Csalóka |Ez a| a tavasz ravasz,| még 

xxxxxx |csal a hüs| fényözön, 

a fecske is becsap még, 

a fecske is becsap még. 

Miért? Egymaga jön! 

Élvezzelek magamban, 

tavasz |korai| napsugár? 

Ha velem a galambom, 

ha velem a galambom, 

azonnal itt a nyár. 

Szekszárd, 

1947 aug. 3. 


Március 686 

März 



hogy szemünket szines rét, 

száz virággal szines rét 

örömmel töltse be. 

Ez a tavasz ravasz még 

s a langyos fényözön; 



Miért? egymaga jön! 


korai napsugár? 




A hó esett, a hó esett, 

Örvendeni korán van… 

Ne bízzál, szívem, szerfelett 

Ne bízzál, szívem, szerfelett, 

Korán nyiló virágban! 

Maga a napsugár hamis, 

És csalfa a madárdal, 

Hazúdik még a fecske is, 

Hazúdik még a fecske is, 

Mert nem jön párosával. 

Hogy gyönyörködném egymagam 

A tavaszi sugárban? 

De ha járhatnánk párosan, 

Oh csak járhatnánk párosan 

Akkor tudnám, hogy nyár ván! 


[>64] GOETHE: 

Gott und Welt – Proœmion. 689 

Im Namen dessen der Sich selbst erschuf! 

Von Ewigkeit, in schaffendem Beruf; 

In Seinem Namen der den Glauben schafft, 

Vertrauen, Liebe, Thätigkeit und Kraft; 

In Jenes Namen, der, so oft genannt, 

Dem Wesen nach blieb immer unbekannt: 

* sic! 

683 Ms 4657/167 (kézírás) 

684 ÖB48.21 

685 SzLV.155 

686 ÖB.II.39-40 

687 GL.I.88 

688 GDB.18-19 

689 GAL.III.81-82 

690 E.208 


Március 684 

März 




száz virágal szines rét 

öröme töltse be. 





Miért? egymaga jön! 







Márczius. 687 

Sűrű hó pelyhe szállong, 

Mert nincs ideje még, 

Hogy mind a kis virágok – 

Hogy mind a kis virágok 

Mosolyogjanak felénk. 

Még a nap szeme kancsal, 

Mosolyán felleg űl. 

A fecske maga megcsal, 

A fecske maga megcsal – 

Mért jő csak egyedűl? 

Hát hogy’ lehetne kedvem 

Szbadban bolygni már? 

De menjünk csak ki ketten – 

De menjünk csak ki ketten: 

Azonnal itt a nyár! 

122 

A hó megint leszállott. 

Lám, messze még a nap, 

mikor a kis virágok, 

mikor a kis virágok 

örömre gyujtanak. 

A nap szundít az égen, 

bágyadt a fénysugár. 

Füllent a fecske nékem, 

füllent a fecske nékem, 

mert társa messze jár. 

Szívem magába várjon, 

Mint * most a kismadár? 

Ha párom megtalálom, 

ha párom megtalálom, 

akkor lesz itt a nyár. 


Március 685 

Havazott újra, mert még 



száz virággal szines rét 

örömmel töltse be. 





Miért? Egymaga jön! 







Március. 688 

Lehullt a hó a tájra, 

Mert nincs még kikelet, 

Hogy a mező virága, 

Hogy a mező virága, 

vidítsa szívemet. 

Csaló a nap sugára, 

A szende, csalfa fény. 

Fecskénk hazug madárka, 

Fecskénk hazug madárka, 

Mért? Maga jött szegény. 

Utam magamba járom? 

Tavaszban semmi báj. 

De ha velem a párom, 

De ha velem a párom, 

Rögtön beáll a nyár. 

GOETHE: 

[Im Namen dessen, der sich selbst erschuf…] 690 

Im Namen dessen, der sich selbst erschuf, 

von Ewigkeit in schaffendem Beruf; 

in seinem Namen, der den Glauben schafft, 

Vertrauen, Liebe, Tätigkeit und Kraft; 

in jenes Namen, der so oft genannt, 

dem Wesen nach blieb immer unbekannt:

So weit das Ohr, so weit das Auge reicht, 

Du findest nur Bekanntes das Ihm gleicht, 

Und deines Geistes höchster Feuerflug 

Hat schon am Gleichniß, hat am Bild genug; 

Es zieht dich an, es reißt dich heiter fort, 

Und wo du wandelst schmückt sich Weg und Ort: 

Du zählst nicht mehr, berechnest keine Zeit, 

Und jeder Schritt ist Unermeßlichkeit. 

--------------------- 

Was wär’ ein Gott, der nur von außen stieße, 

Im Kreis das All am Finger laufen ließe! 

Ihm ziemt’s, die Welt im Innern zu bewegen, 

Natur in Sich, Sich in Natur zu hegen, 

So daß was in Ihm lebt und webt und ist, 

Nie Seine Kraft, nie Seinen Geist vermißt. 

-------------------- 

Im Innern ist ein Universum auch; 

Daher der Völker löblicher Gebrauch 

Daß jeglicher das Beste was er kennt, 

Er Gott, ja seinen Gott benennt, 

Ihm Himmel und Erden übergibt, 

Ihn fürchtet, und wo möglich liebt. 


Prooemion. 691 

Annak nevében, a ki önmagát 

Alkotta s alkot örök léten át, 

Annak nevében, ki hitet teremt, 

Szerelmet, erőt, munkát végtelent, 

Annak nevében, kit mindég idéznek, 

De lényege nem tárul föl az észnek: 

* 

Ne véld, hogy fül őt hallja, szem meglássa, 

Minden, mit ismersz, csupa hasonmása; 

S eszed leglángolóbb szökellete, 

Hasonlattal, képmással éri be. 

Ő vonz, derít, maga felé ragad 

S az út virágos lábaid alatt – 

Nincs távolság, nincs többé múlt, jelen – 

S a merre lépsz, környez a végtelen. 

* 

Mily isten volna az, ki csak kívűlről lökve 

Így forgatná a teremtést örökre? 

Nem! Ő belűl mozgatja az egészet, 

A termlészetben ő és benne a természet. 

Úgy hogy mi él s mi kél, mind ő reá vall, 

S nincs semmi az ő ereje híjával. 

* 

Bennünk is világegyetem kering, 

azért szokták meg bölcsen népeink, 

Hogy ember, mi tökéletes neki, 

Istennek, istenének nevezi, 

Reábiz mindent, földet és eget, 

Fél tőle, sőt szereti, ha lehet. 


Prooemion 693 

Annak nevében, ki müvein át 

öröktől fogva teremti magát; 

annak nevében, aki szeretet 

és hinni erő és alkotni tett; 

annak nevében, ki, bárhogy hivod, 

lényegében mindig örök titok: 

füllel és szemmel amit csak bejársz, 

mindenütt az ő mására találsz, 

s tűz-szellemednek, bár útja az ég, 

már a hasonlat, a kép is elég; 

valami vonz, visz vidáman tovább, 

s amerre jársz, kivirul a világ: 

szám és idő elvész a semmiben 

s minden lépésed egy-egy végtelen. 

* 

691 DGK.281-282 

692 STG.III.12-13 

693 Ny.1932.I.424-425 

694 ÖB.41.17-18; ÖB.I.25 

695 GL.II.123 

So weit das Ohr, so weit das Auge reicht, 

Du findest nur Bekanntes, das ihm gleicht, 

und Deines Geistes höchster Feuerflug 

hat schon am Gleichnis, hat am Bild genug. 

Es zieht Dich an, es reißt Dich heiter fort, 

und wo Du wandelst, schmückt sich Weg und Ort. 

Du zählst nicht mehr, berechnest keine Zeit, 

und jeder Schritt ist Unermeßlichkeit. 


Proœmion 692 

Annak nevében, ki művein át 

öröktől fogva építi magát; 

annak nevében, aki szeretet 

és hinni erő és alkotni tett; 



füllel és szemmel amit csak bejársz, 

mindenütt az ő mására találsz, 

s tűz-szellemednek, bár útja az ég, 

már a hasonlat, a kép is elég; 

valami vonz, visz vidáman tovább, 

s amerre jársz, kivirul a világ: 

szám és idő elvész a semmiben 


* 

Miféle Isten volna, aki pusztán 

kintről forgatná világunk az ujján?! 

Együtt kell neki áthatnia kint s bent 

Mindenben magát s magában a Mindent, 

hogy ami benne él s mozog s lehel, 

tüze-szelleme sose hagyja el. 

* 

Az ember lelke is egy-egy világ; 

azért van, hogy mit legszebb álma lát, 

abban tiszteli mindenütt a nép 

Istent, a maga Istenét, 

mindent félve megad neki 

s ahogy csak tudja, szereti. 


Proemion 694 

Proemion 

Annak nevében, ki művein át 

öröktől fogva teremti magát; 

annak nevében, aki bizalom, 

szeretet, munka, hit és hatalom; 



ameddig fül ér, ameddig szem üt, 

az ő mására ismersz mindenütt, 

s tűz-szellemedet, bár az égbe jár, 

már a visszfény, a kép telíti már, 

az vonz, az sodor fényében tovább 

s amerre jársz, kivirúl a világ. 

Szám és idő elvész a semmiben 


* 

123 


Prooemion 695 

Annak nevében ki magát teremté, 

Öröktől volt és nem lett soha letté; 

Annak nevében, ki hitet teremte, 

Bizó szerelmet, tetterőt, szivembe; 

Kit akárhányszor megnevezhetünk. 

Lényegében ismeretlen lesz nékünk: 

A meddig a fül, meddig a szem elhat, 

Mindenbe’, mit ismer, csak reá találhat; 

S bár tüz röptében száll magasra lelked: 

Elég ha képét, hasonlatát lelted. 

Ugy vo, vidáman úgy ragad magával, 

S ragyog az ösvény, melyen lábad járdal, 

Nem számitsz többé, az időt se’ mérted: 

Egy végtelenség minden egyes lépted! 

--------------------


kintről forgatná világunk az ujján?! 



hogy ami benne él s mozog s lehel, 


* 

Az ember lelke is egy-egy világ; 

azért van, hogy mit legszebb álma lát, 

abban tiszteli mindenütt a nép 

Istent, a maga Istenét, 

mindent félve megad neki, 

s ahogy csak tudja, szeretni. 

[>65] GOETHE: 

Gott und Welt – Urworte. Orphisch. 

Δαιμον, Dämon. 696 

Wie an dem Tag, der Dich der Welt verliehen, 

Die Sonne stand zum Gruße der Planeten, 

Bist alsobald und fort und fort gediehen, 

Nach dem Gesetz wonach du angetreten. 

So mußt du seyn, dir kannst du nicht entfliehen, 

So sagten schon Sibyllen, so Propheten; 

Und keine Zeit und keine Nacht gestückelt 

Geprägte Form die lebend sich entwickelt. 


Alapigék orphikus értelemben 

ΔΑΙΜΟΝ, Jellem. 698 

A mint e perczben, mikor létre jöttél 

A bolygó-kör köszönté a napot, 

Úgy s az irányban nőttél és fejlődtél, 

Mint lételed első lökést kapott. 

Ez vagy, ez léssz! Magadtól hjába szöknél, 

Jós ige ez, meg nem másíthatod, 

S nincs kor s erő, a melyek szétszakítnák 

Az élve fejlő, ős veretü mintát. 


Ősíge 701 

ΔΑΙΜΟΝ 

Ahogy aznap, mikor világra jöttél, 

sorakoztak a Nap és a Planéták, 

oly törvényben indultál s növekedtél 

jövőd felé a kezdet küszöbén át. 

Vagy, ami vagy, magad börtöne lettél: 

megmondták már Szibillák ésd Proféták; 

idő s erő nem törhet össze többé 

kész formát, mely él és épül örökké. 

[>66] GOETHE: 

Gott und Welt – Urworte. Orphisch 

Τυχε, Das Zufällige. 703 

Die strenge Gränze doch umgeht gefällig 

Ein Wandelndes, das mit und um uns wandelt; 

Nicht einsam bleibst du, bildest dich gesellig, 

Und handelst wohl so wie ein andrer handelt: 

Im Leben ist’s bald hin- bald wiederfällig, 

Es ist ein Tand und wird so durchgetandelt. 

Schon hat sich still der Jahre Kreis geründet, 

Die Lampe harrt der Flamme die entzündet. 


Τψχε, Véletlen 706 

696 GAL.III.101 

697 E.II.239 

698 DGK.393 

699 GV.181 (& GLV.83) 

700 SGK.175 


702 GL.II.136 

703 GAL.III.101 

704 E.II.239 

705 DGKX.393 

706 SGK.176 

707 Kézírás; »5« sz. lap. 


kintről forgatná világunk az ujján! 



hogy ami benne él, kél és lehell, 


* 

Bennünk is egy-egy Mindenség mozog; 

innen minden nép bölcs szokása, hogy 

legkülönb tudásának a neve 

Isten, sőt az ő Istene: 

eget-földet rábíz vezetni, 

fél tőle s igyekszik szeretni. 

124 

GOETHE: Urworte 

Dämon 697 

Wie an dem Tag, der Dich der Welt verliehen, 

die Sonne stand zum Gruße der Planeten, 

bist alsobald und fort und fort gediehen 

nach dem Gesetz, womit Du angetreten. 

S o m u ß t Du sein, Dir kannst Du nicht entfliehen, 

so sagten schon Sibyllen, so Propheten; 

und keine Zeit und keine Macht zerstückelt 

geprägte Form, die lebend sich entwickelt. 


Orphikus ősigék 

Daimón — Lélek 699 

Mint a világnak mikor átadattál, 

állott a Nap s trónjánál a Planéták, 

úgy sarjadtál s felnőve úgy haladtál: 

törvény szerint, mely végzetednek célt ád. 

Így kell lenned, más nem lehetsz magadnál: 

megmondották szibillák és próféták. 

Mivel idők s hatalmak el nem rontják, 

mely élve nő, a rendeltetett formát. 


Az orfeuszi ős-szavak. 

ΔΑΙΜΟΝ. Rendeltetés. 702 

A hogy akkornap’, a melyen születtél, 

Állott a nap a csillagok iránt: 

Abban maradtál s mind előbbre mentél, 

Követve azt az egy törvényt, irányt. 

Ilyen maradsz, mássá nem is lehetnél, 

Áll jóslatod: másképp ne is kivánd! 

Idő hatalma sem másíthat rajta, 

Magából fejlik lényed ős-alakja. 

GOETHE: 

Urworte 

Das Zufällige 704 

Die strenge Grenze doch umgeht gefällig 

ein Wandelndes, das mit und um uns wandelt; 

nicht einsam bleibst Du, bildest Dich gesellig 

und handelst wohl so wie ein andrer handelt. 

Im Leben ists bald hin–, bald wiederfällig, 

es ist ein Tand und wird so durchgetandelt. 

Schon hat sich still der Jahre Kreis geründet, 

die Lampe harrt der Flamme, die entzündet. 


Urworte A véletlen 707 

Mily isten voln’, ki csak kivülről 

Mozgatná ezt a világot-gépet! – 

És úgy forgatná újja környül, 

Mint karikát, a mindenséget! 

Illőbb hozzá: hogy belülről mozgassa, 

Abban magát, magában azt, áthassa, 

Hogy minden a mi benne él, mozog, van: 

Ő erejét, lelkét érezze abban! 


Orphikus igék 

Urworte, orphisch 

Δαιμον, Démon 700 

Ahogy aznap, mikor világra jöttél, 

állott a nap s körötte a planéták, 

úgy sarjadtál azóta s nőve nőttél 

törvény szerint, ahogy a fönti kép állt. 

S ez vagy. Magad elől hiába szöknél, 

megmondták már szibillák és próféták. 

S idő, erők hiába ostromolják 

a szervesen fejlődő, tiszta formát. 

[VAJDA LAJOS]: + 


, az Esetleg 705 

De majd kijátsza a szigoru gátat 

Egy bennünk s vélünk játszó változás. 

Társúltan élsz, van példa, mely reád hat, 

És úgy cselekszel, mint akárki más. 

Az élet koczka, s ha forogni láttad 

S játéknak űzöd, nem vagy tán hibás. 

De közben érik az idők gyümölcse, 

S a lámpa szikrát vár, mely lángra költse.

De e merev határt fürgén kijátssza 

egy lebegőbb, folyton velünk lebegve; 

társasan élsz, nem önmagadba zárva, 

s úgy teszel, ahogy más késztet a tettre. 

Az életnek majd így majd úgy van ára, 

lim-lom, s akként is lesz elvesztegetve. 

Már lassan perg az évek kurta lánca. 

S lobbanó lángot sürget már a lámpa. 

[>67] GOETHE: 

Gott und Welt – Eins und Alles. 708 

Im Gränzenlosen sich zu finden 

Wird gern der Einzelne verschwinden, 

Da lös’t sich aller Ueberdruß; 

Statt heißem Wünschen, wildem Wollen, 

Statt läst’gem Fordern, strengem Sollen, 

Sich aufzugeben ist Genuß. 

Weltseele komm uns zu durchdringen! 

Dann mit dem Weltgeist selbst zu ringen 

Wird unsrer Kräfte Hochberuf. 

Theilnehmend führen gute Geister, 

Gelinde leitend, höchste Meister, 

Zu dem der alles schafft und schuf. 

Und umzuschaffen das Geschaffne, 

Damit sich’s nicht zum Starren waffne, 

Wirkt ewiges, 1ebendiges Thun. 

Und was nicht war, nun will es werden 

Zu reinen Sonnen, farbigen Erden, 

In keinem Falle darf es ruhn. 

Es soll sich regen, schaffend handeln, 

Erst sich gestalten, dann verwandeln; 

Nur scheinbar steht’s Momente still. 

Das Ewige regt sich fort in allen: 

Denn alles muß in Nichts zerfallen, 

Wenn es im Seyn beharren will. 


Egy és minden 711 

Eins und Alles 

A végtelenben felmerűlni 

kész az egyén megsemmisűlni; 

ott elmúlik minden csömör. 

Sóvár akarat, vágy, igénnyel 

terhes küzdés, szigoru kényszer 

helyett a nemlét nagy gyönyör. 

Világlélek, hass át lobogva! 

A Világszellemmel birokra 

tőled kap erőnk szent jogot: 

szállunk, baráti Szellemekkel, 

vezérlő legfőbb mesterekkel, 

Ahhoz, ki mindent alkotott. 

S a teremtést ujjáteremtve, 

mert máskép holttá merevedne, 

épít a Tett örök keze; 

és ami nem volt, tündökölve 

lesz most az ég uj napja, földje; 

pihenés nincs sehol sose. 

Hasson hát, alkosson a munka, 

kiforrva s tovább alakúlva; 

perc szünet is csalóka kép. 

Az Örök Láng ég, futva, küzdve; 

mert minden csak rnegsemmisülve 

őrizheti meg életét. 

[>68] GOETHE: 

Gott und Welt – Epirrhema. 712 

708 GAL.III.89-90 

709 STG.III.34-35 

710 SzLV.141 

711 ÖB.I.680-681 


713 E.212 

714 DLG.I.162-163 

De a szigoru határt meg kerüli 

a változás 

és úgy cselekszel, ahogy más cselekszik 

xakörbe |Lassan, ha| tárúlt |Már körbe zárúlt|az évek körutja; 

a lámpa vár a lángra, mely begyújtja. 





bosszuság ott már nem gyötör. 

Vad vágy, akarások, igénnyel 


helyett a Nemlét nagy gyönyör. 

Világlélek, szállj ránk lobogva! 



szállunk, baráti Szellemekkel, 

vezérlő legfőbb Mesterekkel, 

Hozzá, ki mindent alkotott. 


mert máskép holttá merevedne, 




megállás nincs sehol sose. 


testet öltve s alakúlva; 


Az örök láng ég, futva, küzdve; 

mert minden csak rnegsemmisűlve 

őrízheti meg életét. 

GOETHE: 

Epirrhema 713 

125 





ott elmúlik minden csömör. 

Sóvár akarat, vágy, igénnyel 


helyett a nemlét nagy gyönyör. 

Világlélek, hass át lobogva! 



szállunk, baráti szellemekkel, 

vezérlő legfőbb mesterekkel, 

Ahhoz, ki mindent alkotott. 


mert másképp holttá merevedne, 




pihenés nincs sehol sose. 


kiforrva s tovább alakúlva; 


Az Örök Láng ég, futva, küzdve; 

mert minden csak rnegsemmisülve 

őrizheti meg életét. 


Epirrhema.* 714

Müsset im Naturbetrachten 

Immer eins wie alles achten; 

Nichts ist drinnen, nichts ist draußen: 

Denn was innen, das ist außen. 

So ergreifet ohne Säumnis 

Heilig öffentlich Geheimniß. 

------------------- 

Freuet euch des wahren Scheins, 

Euch des ernsten Spieles: 

Kein Lebendiges ist ein Eins, 

immer ist’s ein Vieles. 

Müsset im Naturbetrachten 

immer eins wie alles achten. 

Nichts ist drinnen, nichts ist draußen: 

Denn was innen, das ist außen. 

So ergreifet ohne Säumnis 

Heilig öffentlich Geheimnis. 

Freuet euch des wahren Scheins, 

euch des ernsten Spieles: 

Kein Lebendiges ist ein Eins, 

immer ists ein Vieles. 

* Szász K. magyarázata szerint annyi, mint »Igehatározó« vagy (?) Kiegészítés. A ford. 


133 

Epirrhema 715 

Nézd |Vizsgálj|Fürkéssz az élet |a Lét| műhelyében xxxxxx 

mindig az egészet a részben. bent +, semmi kint nincs – 

Az a |Semmi| héjban, xxx |semmi| magban: mert úgy van bent is, mint kint 

mert, ami bent, kint is az van. 

Fürkész |villám-| szemed így hatol be 

nyilvános |a nyitott-szent| rejtelembe. 

x 

Vonz a való látszata, 

játék komoxxlyodhat: Igaz látszat hírdeti 

ami él, nem Egy soha, és komoly ígézet: 

kerete a Soknak. nem Egy soha, valami 

Sok mindig az Élet. 

ami élő, sosem Egy 

Nincsen élő, ami Egy, 

Sok az mindig |de tömérdek egyben| 

Sosem egy az eleven, 

Örüljön az igaz az élőben sosem eEgy, Sohasem egy, ami él, 

de valami Sok van. 

Abban Mindenben, ami csak él 

Az igazi sosem Egy, de Sok van. 

örüljetek Sosem Egy 

A látszat xxx |xx|a való látszata 

Valóság Öröm a való látszata, az igaz látszatát |játékban| 

a játék 


2/7, 133 


Epirrhema 716 

A természet műhelyében 

lásd (nézd) az egészet a Részben. 

Semmi xnincs bent, semmi nincs kint; 

mert ami bent, kint is az van. 

Így gyors=szem, ha így lát, (gyorsírás) 

szentséges + |köz| titka nyíitját. így hatol be 

nyilvános szent rejtelembe 

rejtelemben 

igaz látszatát az igazi látszat 

de kerete Száznak 

Ami élő, sosem Egy, Sohasem Egy, ami él, 

de mindig tömérdek, Igaz látszat hirdető 

a komoly igézete 

nem Egy soha, valami 

mindig Sok mindig az élet. 

* 

Villám-szemed így hatol be 

a nyitott-szent rejtelembe. 

x 


játék komolyodhat: 

ami él, nem Egy soha, 

kerete a Soknak. 



Epirrhema. 719 

715 Ms 4657/157 (kézírás) 

716 Ms 4657/158 (kézírás; a »Harfenspieler II.« szövegével együtt) 


718 SzLV.166; Ö.B.II.858 

719 GL.II.133 

Epirrhema 

126 

A természet — csak jól nézzed! — 

Nem mutat részt, csak egészet, 

Külső nincsen, belső nincsen: 

Kívül, belül élet minden. 

Ez igazság, nem hiányos: 

Amily titok, oly nyilvános. 

------------------ 

Játék s való, mind elegy 

Mint ború s derű: 

Ami élő, sohsem egy, 

Mindig sokszerű. 



Epirrhema 718 

Epirrhema 

xx|Epirrh|ema 


Fürkéssz a Lét műhelyében 

Fürkéssz a Lét műhelyében 

mindig egészet a részben. 

mindig egészet a részben. 

Semmi héjban, semmi magban: 

Semmi héjban, semmi magban: 

mert ami kint, bent is az van. 

mert ami kint, bent is az van. 





x 

* 







kerete a Soknak. 


kerete a Soknak.

A természet-szemléletben 

Nézzük a mindent az egyben. 

Semmi külső, semmi belső, 

Minden: végczél, minden: első. 

A műhelybe ha benyittok: 

Megértitek a szent titkot! 

----------------- 

Valóság lesz a tünde fény, 

Játék komolyra lebben: 

Soha sem egy csak az egyén, 

De sok van mindig egyben. 

[>69] GOETHE: 

Parabolisch – 6. 720 

Sie saugt mit Gier verräthrisches Getränke 

Unabgesetzt, vom ersten Zug verführt; 

Sie fühlt sich wohl und längst sind die Gelenke 

Der zarten Beinchen schon paralysiert, 

Nicht mehr gewandt die Flügelchen zu putzen, 

Nicht mehr geschickt das Köpfchen aufzustutzen, 

Das Leben so sich im Genuß verliert. 

Zum Stehen kaum wird noch das Füßchen taugen; 

So schlürft sie fort und, mitten unterm Saugen, 

Umnebelt ihr der Tod die tausend Augen. 


Légyhalál 723 

Mohó rabja a romlás italának. 

Az első csepp rászedte. Hogy iszik! 

Reszket a kéjtől, s nem érzi a lábak 

sorra bénuló izületeit; 

nincs kedve többé kis szárnyát törűlni, 

nincs ereje felnézni, elrepűlni: 

a gyönyörre ily vég következik. 

Már alig bírja tartani a térde; 

és ő szürcsöl, s egyszer csak megigézve, 

a halál köde hull ezer szemére. 

[>70] GOETHE: 

Zahme Xenien. II. – Mit Bakis’ 

Weissagen vermischt. 725 

Und was die Menschen meinen 

Das ist mir einerlei; 

Möchte mich mir selbst vereinen, 

Allein wir sind zu zwey; 

Und im lebend’gen Treiben 

Sind wir ein Hier, ein Dort. 

Das eine liebt zu bleiben, 

Das andere möchte fort; 

Doch zu dem Selbst-Verständniß 

Ist auch wohl noch ein Rath: 

Nach fröhlichem Erkenntniß 

Erfolge rasche Tat. 

(* 

Und wenn die That bisweilen 

Ganz etwas anders bringt, 

So laßt uns das ereilen 

Was unverhofft gelingt. 


XNEM IZGAT, HOGY ITÉLxx… 730 

127 


Légyhalál 




Mohó rabja a romlás italának. 

Belecsábult a rontó folyadékba, 

Az első csepp rászedte. Hogy iszik! az első perctől mohón szürcsöli; 

Reszket a kéjtől, s nem érzi a lábak jól érzi magát, bár bénúlva rég a 

sorra bénuló izületeit; 

finom lábacskák izületei, 

nincs kedve többé kis szárnyát törűlni, nem mozdúlnak a kis szárnyat törülni, 

nincs ereje felnézni, elrepűlni: 

nincs erejük a fejecskét emelni: 

a gyönyörre ily vég következik. az életet a kéj így szívja ki. 

Már alig birja tartani a térde; 


és ő szürcsöl, s egyszer csak, megigézve, de ő iszik, s a köd halál, igézve, 

a halál köde hull ezer szemére. 


egyszerre borul rá ezer szemére. 



Fliegentod 

Belecsábúlt a rontó folyadékba, 

az első perctől mohón szürcsöli; 

jól érzi magát, bár bénúlva rég a 

finom lábacskák izületei, 

nem mozdúlnak a kis szárnyat törűlni, 

nincs erejük a fejecskét emelni: 

az életet a kéj így szívja ki. 


de ő iszik, s a köd halál, igézve, 

egyszerre borúl rá ezer szemére. 


(Rímek, példaszók, szelid 

xeniák.) 726 

Hogy mit beszél a szomszéd, 

Eszemben nem forog. 

Csak magammal egy volnék! 

De hát ketten vagyok. 

Minden cselekedetbe 

Egy »itt« vagy »ott« vegyűl, 

Az egyik elsietne, 

Mig a másik leűl. 

Ezen is egyre-másra 

Segíteni lehet: 

A tiszta fölfogásra 

Jön bátor, fürge tett. 

S ha el fogod szalasztani 

A czélt véletlenűl, 

Fogadd hálával azt, mi 

Váratlan sikerűl. 

720 

GAL.III.184 

721 


722 

SzLV.148 

723 

UI.42.II.518 

724 

ÖB48.175; ÖB.II.663-664 

725 

GAL.III.258 

726 

DGKX.,409 

727 

GEF.67 

728 

Hozzányilazva: »(rövid i!)« 

729 

Ms 4657/587 (gépírás, autográf javításokkal) 

730 

Ms 4657/588 (más gépírás, autográf javításokkal) 

731 SzLV.164 


Nem izgat, hogy itél… 731 


(II. Bakis jós-szavaival 

keverve) 727 

Mások mint vélekednek, 

Nagyon mindegy nekem; 

Magam szeretném – egynek, 

De kettős-szerepem. 

Sodor az élet árja, 

Vagyunk egy Itt s egy Ott: 

Egyik maradni vágyna, 

Másik – futna legott. 

Hogy ön-valódba láthass 

Egy mód rá még akad: 

Egy friss felvillanásra 

Gyors tettre szánd magad. 


Nem izgat, hogy itél… 732 

Und was die Menschen meinen 


Nem izgat, hogy itél 728 s mi 

(Und was die Menschen meinen) 


Nem izgat, hogy itél s mi (rövid i!) 

csábít mást; a nehéz: 

magammal összeférni, 

két félben egy egész; 

mert míg hány-vet a lét, mind 

egy-egy Itt s Ott vagyunk: 

ez szól: még mennyi cél int, 

az: jobb, ha maradunk; 

mód, hogy beláss szivedbe, (rövid i!) 

van mégis, de csak egy: 

villám gyanánt kövesse 

víg ötleted a tett! 


Nem izgat, hogy itél s mi (rövid i!) 





xx egy-egy Itt s Ott vagyunk: 


az: jobb, ha maradunk. 

Mód, hogy beláss szivedbe, (rövid i!) 



víg |friss| ötleted a tett! 

[>71] GOETHE: 

Zahme Xenien VI 733 

G o e t h e 

Vom Vater hab’ ich die Statur, 

Des Lebens ernstes Führen, 

Von Mütterchen die Frohnatur 

Und Lust zu fabulieren. 

Urahnherr war der Schönsten hold, 

Das spukt so hin und wieder, 

Urahnfrau liebte Schmuck und Gold, 

Das zuckt wohl durch die Glieder. 

Sind nun die Elemente nicht 

Aus dem Complex zu trennen, 

Was ist denn an dem ganzen Wicht 

Original zu nennen? 


Apámtól kaptam testemet 737 

Apámtól kaptam testemet 

és komoly felfogásom; 

jó anyámtól jó kedvemet 

s az ömlő szót a számon. 

Ősapám sokat udvarolt, 

ez is kiüt elégszer, 

ősanyámnak gyengéje volt, 

nekem is, ruha s ékszer. 

S ha a komplexum rabja csak 

a rész, bármit csinál is: 

az egész fickón mi akad, 

ami originális? 

[VAS ISTVÁN]: 

Önmagáról 740 

Vom Vater hab ich die Statur 

Apámtól kaptam alakot 

S azt, hogy komolyan élek, 

Anyuska víg kedélyt adott, 

Hogy szívesen meséljek. 

Még itt kísért, hogy szépapám 

A szépeket szerette, 

Bennem remeg, hogy szépanyám 

Vágyódott ékszerekre. 

A szövevényben hány elem, 

Ki tudja megítélni? 

A fickóban hát hol lelem 

Azt, ami még egyéni? 

[>72] GOETHE: 

West-östlicher Divan. Moganni Nameh. 

Buch des Sängers. 

Nem izgat, hogy itél s mi 







az: jobb ha maradunk. 

Mód, hogy beláss szivedbe, 



víg ötleted a tett! 


A szelíd xéniákból 734 

Apamtól * van a termetem, 

És komoly életelvem, 

Anyámtól víg természetem 

És mesemondó kedvem. 

Hölgykedvelő volt ősapám 

S ez néha kísért, kerget, 

Ékszer bolondja ősanyám 

S ez néha megbizserget. 

S ha az ember szedegeti, 

Mi úgy egész, tagokra: 

Az úrfiból eredeti 

Marad-e egy darabka? 


Apámtól kaptam testemet 738 

Apámtól kaptam testemet 

és komoly felfogásom; 

jó anyámtól jókedvemet 

s az ömlő szót a számon. 

Ősapám sokat udvarolt, 

ez is kiüt elégszer; 

ősanyámnak gyengéje volt, 

nekem is, ruha s ékszer. 

S ha a komplexum rabja csak 

a rész, bármit csinál is: 

az egész fickón mi akad, 

ami originális? 

732 

ÖB.II.905 

733 

GAL.IV.393 

734 

BNK.37 

735 

DGKX.415-416 (Ciklus: Rimek, példaszók, szelid xéniák.) 

736 

GEF.101-102 

* 

sic! 

737 

Ny.1932.I.426 

738 

STG.III.53 

739 

GL.II.114-115 

740 

VIH.I.234; GVM.424 

741 

GAL.V.7. 

742 


128 

Nem izgat, hogy itél s mi 




mert mig hány-vet a lét, mind 



az: jobb ha maradunk. 

Mód, hogy beláss szivedbe, 



friss ötleted a tett! 


A pantheista (3.) 735 

Atyámtól van a termetem, 

S a rendes, pontos élet. 

Anyámtól víg természetem, 

S hogy szívesen mesélek. 

Az ük a nők után esett, 

Ebből van némi részem, 

Az ükné ékszert szeretett, 

S ezt néha én is érzem. 

Így forrván össze négy elem, 

Hogy nincs, ki szétvetheti, 

Az egész lurkón, kérdezem, 

Mi hát az eredeti? 


Szabadság (Freisinn) IV.202. 742 


[Apámtól kaptam 

termetem…] 736 

Apámtól kaptam termetem 

S életem komoly rendjét, 

Anyámtól víg természetem 

S az ő mesélő kedvét. 

Ősapám nők után bomolt, 

Bizony, ez is kivillan; 

Ősanyám ékszer rabja volt: 

Megráng a tagjaimban. 

És ha ezek az elemek 

Teszik ki az egészet, 

A fickón mit nevezhetek 

Hát eredetiségnek? 


A Szelid xeniákból. 

A pantheista 739 

Apámtól van a testem, 

A komoly magatartása; 

anyámtól víg természetem 

S kedvem mesemondásra. 

Szépekért élt halt nagyapám, 

magam is nemkülönben; 

Nagyanyám ékszer s gyöngy után: 

És ebből is van bennem. 

S ha ezt itt, azt meg ott kapám 

S mind más természeti: 

Hitvány embernek alkatán 

Mi hát eredeti?

Freisinn. 741 

Laßt mich nur auf meinem Sattel gelten! 

Bleibt in euren Hütten, euren Zelten! 

Und ich reite froh in alle Ferne, 

Ueber meiner Mütze nur die Sterne. 

——— 

Er hat euch die Gestirne gesetzt 

Als Leiter zu Land und See; 

Damit ihr euch daran ergetzt 

Stets blickend in die Höh’. 


Szabad lélek (Freisinn) 743 

Elég nekem, jó nekem a nyergem! (4 sor gyorsírás) 

Ti sátrakban s a hazai telken! 

Én a vidám |vígan a| messzíségbe vágyok, 

Fölöttem csak csillagvilágok. 

* 

Kirakta szárazon-vízen 

csillaggal az eget, 

hogy gyüönyörködve szüntelen 

fölfele nézzetek. 

Sz.L. 


Szabad szellem 746 

Freisinn 

Nektek sátrat, nekem meg a nyergem! 

Ti kunyhókban a hazai telken! 

Én vigan a messziségbe vágok: 

fölöttem csak a csillagvilágok! 

* 

Kirakta szárazon-vizen 


hogy gyönyörködve szüntelen 


[>73] GOETHE: 

West-östlicher Divan. 

Moganni Nameh. Buch des Sängers. 

Talismane. 747 

Gottes ist der Orient! 

Gottes ist der Occident! 

Nord- und südliches Gelände 

Ruht im Frieden seiner Hände. 

——— 

Er, der einzige Gerechte, 

Will für jedermann das Rechte. 

Sey, von seinen hundert Nahmen, 

Dieser hochgelobet! Amen. 

——— 

Mich verwirren will das Irren; 

Doch du weißt mich zu entwirren. 

Wenn ich handle, wenn ich dichte, 

Gib du meinem Weg die Richte. 

——— 

Ob ich Ird’sches denk’ und sinne, 

Das gereicht zu höherem Gewinne. 

Mit dem Staube nicht der Geist zerstoben, 

Dringet, in sich selbst gedrängt, nach oben. 

——— 

Im Athemholen sind zweyerlei Gnaden: 

Die Luft einziehen, sich ihrer entladen; 

Jenes bedrängt, dieses erfrischt, 

So wunderbar ist das Leben gemischt. 

Du danke Gott, wenn er dich preßt, 

Und dank’ ihm, wenn er dich wieder entläßt. 

Én nyeregben |Ti Nektek sátrat, énnekem a nyergem! 

Én bátran a messzi égbe vágok |Ti |xxxx|kunyhókban|, a hazai telken! 

|Én| A |vidám| messzeségxx vígan nekivágok 

fölöttem csak a csillagvilágok. 

* 

vezetőnek |Fölétek rakta| szárazon=vízen (6 sor gyorsírás) 

a csillagos eget, 


csak fölfele nézzetek. 


Szabad lélek |szellem| 

(Freisinn) 

129 


Nektex|k| sáxxxtrat, nekem meg a nyergem! 


Én vigan a messziségbe vágok: 


x 






Gottes ist der Orient. 

Gottes ist der Okzident. 

Nord- und südliches Gelände 

Ruht im Freiden seiner Hände. 

GOETHE: 748 [DÓCZI LAJOS]: 

Talizmánok. 749 

Istené az Oriens, 

Istené az Occidens, 

Igy az Észak és a Dél 

Keze alatt bizton él. 


Szabad szellem 745 

Nektek sátrat, nekem meg a nyergem! 


Én vígan a messziségbe vágok: 


* 





Ő, az egy igaz biró, 

Tudja, kinek mi való. 

Száz nagy neven magasztalják, 

Legszebb neve az igazság. 

Kétség hol hiába kutat, 

Igaz ösvényt mindig mutat. 

Tetteimben, énekimben 

Nála jobb vezérem nincsen. 

Földi dolgon járván eszem, 

Erről mégis ő kezesem: 

Szellem nem porlad a röggel, — 

Ha szorítják, égre tör fel. 

A lélekzéshez kettős csuda kellett: 

Szívsz levegőt és ismét kilehelled. 

Egyik szorongat, másik szabadít. 

Ily kettős életed e földön itt. 

Dicsérd az Istent, mikor megszorúlsz, 

S dicsérjed ujfent, mikor szabadúlsz. 

[KÁLNOKY LÁSZLÓ]: [SZABÓ LŐRINC]: [SZABÓ LŐRINC]: 

743 

Ms 4657/168 (kézírás; az előző vázlat alatt) 

744 


745 

SzLV.164 

746 

ÖB.II.115 

747 

GAL.V.8-9 

748 

E.212 

749 

DGK.431-432; DLG.I.175-176

Talizmánok 750 

Talismane 

Isten földje napkelet! 

Ő az úr nyugat felett! 

Földmezők, északra s délnek, 

keze békéjében élnek. 

* 

Ó, mindnyájunk Igaz Atyja, 

mindenki jussát kiszabja. 

Száz neve közül tehát fenn 

ez szárnyaljon zengve! Ámen. 

* 

Ha a tévedés befont már, 

értem nyúlsz, hogy kibogozzál. 

Ha verselek, ha cselekszem, 

vígy a helyes útra engem. 

* 

Járjon földi dolgokon bár 

elmém, ez dicsőbb hasznomra szolgál. 

Nem vegyül a szellem föld porába, 

fölfelé tör, önmagába zárva. 

* 

A lélegzés kegye kettős: a friss lég 

tüdőnkbe jut, s kileheljük ismét. 

Amaz nyomaszt, frissít emez; 

az élet ily csudamód vegyes. 

Áldd hát Isten nevét, amint 

szorongat, s ha elenged, áldd megint. 


Talizmánok. 754 

Istené a napkelet; 

Ő ur napnyugat felett! 

Észak és dél ő kezében 

Nyugszik mindörökre szépen! 

* 

Ő az egyedűl Igaz, 

Mindenekhez mindig az! 

Mind a többi száz nevébűl 

Ez, mely soha el nem évül! 

* 

Tévedésim gombolyagját 

Fel csak kezeid oldhatják. 

Tettbe’, dalba’, légy te nékem 

Örökös zsinormértékem! 

* 

Gondolatom, földi bárha, 

Válhatik lelkem javára. 

Por elomlik, – de föl, égnek, 

Vágya hajtva száll a lélek! 

* 

Két áldás van a lélekzet vételben: 

A lég benyomúl és megint kilebben. 

Attól szived szorúl, ettől megéled; 

Ily csodás vegyületbül áll az élet. 

Ha sújtol: adj hálát istennek, 

S áldd őt: ha szabadulnod enged! 

[>73a] [KARDOS LÁSZLÓ]: 

A lélegzésben… 755 

A lélegzésben dupla kegy vagyon: 

beszíni, majd kifújni szabadon. 

Ott megszorít, itt fölfrissít a lég; 

az élet ilyen furcsa keverék. 

Az Úrnak is, ha megszorongat, ezt – 

s azt is köszönd, ha újra elereszt. 

Talismane 

Talizmánok 

Istené az Oriens 


130 

Talizmánok 752 


Istené az Okcidens 

s Észak és Dél: mind a négyen 

ott pihannek * tenyerében. 

x 

Ó, az Igazi, Egyetlen, 

igazat tesz mindenekben,x. 

Áldjuk, mert nem több a száz sem, 

száz nevéből ezt ma. Ámen. 

x 

Körbe, tőrbe csal a Görbe. 

Egyenes vagy, sorsom Őre: 

tetteimben, énekemben 

te vezérelj mindig engem. 

x 

Forditotta: Szabó Lőrinc 753 


Istené az Okcidens 

s Észak és Dél: mind a négyen 

ott pihennek tenyerében. 

* 

Ő, az Igaz, az Egyetlen, 

igazat tesz mindenekben. 

Áldjuk, mert nem több a száz sem, 

száz nevéből ezt ma! Ámen. 

* 

Körbe, tőrbe csal a Görbe, 

Egyenes vagy, sorsom őre; 

tetteimben, énekemben 

Te vezérelj mindig engem. 

* 

A lélegzés örömei: 

venni és kiereszteni. 

Ez fojtja, az frissiti véred; 

ily furcsa keverék az élet. 

Ha Isten szorongat, köszönd meg, 

és köszönd meg, mikor elenged! 

x 

A lélekzet örömei: 

venni és kiereszteni. 

Ez nyomaszt, az könnyíti véred; 

ily furcsa keverék az élet. 

Ha Isten rádnehezűl, köszönd meg, 

és köszönd meg, mikor elenged. 

[>74] GOETHE: GOETHE: [DÓCZI LAJOS]: 

750 

GVM.436-437 

751 

Ms 4658/234 (gépírás autográf javításokkal; »Goethe« a vers végére nyilazva) 

752 

STG.III.15 

* 

sic! 

753 

A vers végére nyilazva. 

754 

GL.II.143 

755 

Goethe vál. versei. Szerk. vas I. A világir. gyöngyszemei. Móra 1959,103 

756 GAL.V.26-27

West-östlicher Divan. Moganni Nameh. 

Buch des Sängers. 

Selige Sehnsucht. 756 

Sag es Niemand, nur den Weisen, 

Weil die Menge gleich verhöhnet, 

Das Lebend’ge will ich preisen 

Das nach Flammentod sich sehnet. 

In der Liebesnächte Kühlung, 

Die dich zeugte, wo du zeugtest, 

Ueberfällt dich fremde Fühlung 

Wenn die stille Kerze leuchtet. 

Nicht mehr bleibest du umfangen 

In der Finsterniß Beschattung, 

Und dich reißet neu Verlangen 

Auf zu höherer Begattung. 

Keine Ferne macht dich schwierig, 

Kommst geflogen und gebannt, 

Und zuletzt, des Lichts begierig, 

Bist du Schmetterling verbrannt. 

Und so lang du das nicht hast, 

Dieses: Stirb und werde! 

Bist du nur ein trüber Gast 

Auf der dunklen Erde. 

Selige Sehnsucht 757 Boldog kéjvágy. 758 

Sag es niemand, nur den Weisen, 

weil die Menge gleich verhöhnet! 

Das Lebendge will ich preisen, 

das nach Flammentod sich sehnet. 

In der Liebesnächte Kühlung, 

die dich zeugte, wo du zeugtest, 

überfällt dich fremde Fühlung, 

wenn die stille Kerze leuchtet. 

Nicht mehr bleibest du umfangen 

in der Finsternis Beschattung, 

und dich reißet neu Verlangen 

auf zu höherer Begattung. 

Keine Ferne macht dich schwierig 

kommst geflogen und gebannt, 

und zuletzt, des Lichts begierig, 

bist du Schmetterling, verbrannt. 

Und so lang du das nicht hast, 

dieses: Stirb und werde! 

bist du nur ein trüber Gast 

auf der dunklen Erde. 

131 

Ne hallják, csak bölcsek s vének, 

Mert gúnyt űz a pór belőle: 

Élő vágyról szól az ének, 

Mely a lángba halni dőlne. 

Hűs közén szerelmi éjnek, 

Mely nemzett, melyen nemzettél, 

Egy új vágynak, egy új kéjnek 

Hona lett a mécses szentély. 

Lelked szárnya kifeszűl, és 

Elhagyod a sötét ágyat, 

Magasztosabb közösűlés 

Kéjét sejti tisztult vágyad. 

Távolság már nem riaszthat, 

Hol világ van, oda szállasz, 

S míglen csak a fényt szomjaztad, 

Mint a lepke, lángban állasz. 

S míg e kettőn át nem haladsz: 

Halálon s föltámadáson, 

Csetlő, botló vendég maradsz 

Ezen ködös földvilágban.* 

* „Magasztos pendant-ja az V. számú elégiának, hol az elaludt kedves vállain skandálja a verset a pásztoróra után a poéta. Az aggastyán élvező 

kevesebb naivitással és világossággal, nehezebben érthető, misztikus mélységgel itt ugyanazt fejezi ki: hogy a földi gyönyörök alatt vagy fölött a 

géniusz mindig az ideálhoz keresi és meg is találja az utat. A ford.” 

[EÖRSI ISTVÁN]: 

Üdvözült vágy 759 

Csak a bölcsnek szól beszédem, 

mert a tömeg gúnnyal várna: 

az élők közt azt dicsérem, 

kinek lánghalál a vágya 

Hűl a nászéj, amely nemzett, 

és amelyben te nemzettél, 

s ismeretlen érzés lep meg 

csöndes-fényű mécsesednél. 

Nem tart többé fogságában 

a sötétség ölelése, 

indulsz új vágytól ziláltan 

magasabb egyesülésre. 

Távolság se húz a földre, 

röppensz, bűverő igéz, 

és legvégül fényre törve 

sóvár pillangó, elégsz. 

Halj meg és légy! – Érd el ezt , 

engedd, hogy betöltsön, 

vagy zavart vendég lehetsz 

csak a sötét Földön. 

[MÉSZÖLY DEZSŐ]: 

A lélek vágya 763 



Mondd a bölcsnek, mert az érti, 

a tömeg csak gúnyol érte: 

másként nem érdemes élni, 

mint emésztő tűzben égve. 

Ahogy hül az éj, mely nemzett, 

és a láz, amellyel nemzel, 

ott a gyertya lángja mellett 

ismeretlen érzés önt el. 

Rád a sötétség világa 

többé nem borítja árnyát, 

föl, magasabb rendű nászra 

lobban benned új kívánság. 

Már a távolság se gátol, 

bűvölt pillangó, repülsz, 

hajt a fényszomj, égsz a vágytól, 

lángolsz és megsemmisülsz. 

Halj bele, hogy végre élj! 

Vagy a lét csak börtön, 

s te zavaros jövevény 

vagy a sötét földön. 

757 E.211 

758 DLG.I.186-187 

759 GNKD.31 

760 GNKD.309 

761 HEH.108-109 

762 MV.463-464 

763 MDV.380 

764 Ms 4674/114 jelű, »2« sz. lapon; kézírás 

765 Ms 4674/114 (Kézírás; a változatok egyenként bekarikázva.) 



Ne mondjátok, csak a bölcsnek, 

mert a tömeg félreérti: 

akik lánghalálra törnek, 

őket akarom dicsérni. 

Szerelmes, hűs éjjelen, mely 

nemződ volt, s hol nemzel ismét, 

megtelsz furcsa sejtelemmel, 

míg rág szelíd gyertya hint fényt. 

Nem merülsz többé sötétbe, 

árnyékoktól véve körbe, 

magasabb egyesülésre 

új sóvárgás hajt előre. 

Távolság sehogyse gátol, 

megbűvölve érkezel 

a fény elé, melyre vágyol, 

s mely mint lepkét éget el. 

Míg meghalni nem tanulsz 

és újjászületni, 

csak vendége vagy a bús 

földnek, szürke senki. 


Selige Sehnsucht, utolsó strófa, variánsok 

(Goethe) 764 


Vágyak vágya 762 

Félre, gúnyos nyelvü népek! 

Meg ne hallják, csak a bölcsek: 

Azt dicséri most az ének, 

Aki tűz-halálba törtet. 

Lázak hunytán, nászos éjjel, 

Hol nemzettél, hol fogantál, 

Eltelsz furcsa szenvedéllyel, 

Ott a néma gyertyalángnál. 

Nem nyüzsögnek már az árnyak, 

Oszlik csended éjszakája, 

S kál a vágyad, űz a vágyad 

Feljebb, feljebb égi nászra. 

Semmi távolság se tör le, 

Olthatatlan lángra gyúlsz, 

Lepkekönnyen szállsz előre, 

S lepke módra – lángba hullsz… 

„Halj meg és élj azután!” – 

Míg ezt meg nem érted, 

Bús vendége vagy csupán 

E vak sártekének. 


Variánsok: zu „Stirb und werde!” 765

Félre, gúnyos nyelvü népek! 

Meg ne hallják, csak a bölcsek: 

Azt dicséri most az ének, 

Aki tűz-halálba törtet. 

Lázak hunytán, nászos éjjel, 

Hol nemzettél, hol fogantál, 

Eltelsz furcsa szenvedéllyel, 

Ott a néma gyertyalángnál. 

Nem nyüzsögnek már az árnyak, 

Oszlik csended éjszakája, 

S kál a vágyad, űz a vágyad 

Feljebb, feljebb égi nászra. 

Semmi távolság se tör le, 

Olthatatlan lángra gyúlsz, 

Lepkekönnyen szállsz előre, 

S lepke módra – lángba hullsz… 

„Halj meg – s új életbe kezdj!” 

Míg ezt meg nem érted, 

Bús vendége vagy csak egy 

Sötét sártekének. 



Csak a bölcsnek, csak titokban, 

hisz a gúny oly gyorsan ébred: 

Hirdetem, hogy vágyva lobban 

lánghalálba minden élet. 

Gyönyörhűtő éjszakában, 

mely apává tett s apád volt, 

elfog egy különös áram, 

míg a csöndes gyertya lángol. 

Nem köt már, hogy légy a rabja, 

a sötétség árnyvilága 

és uj vágy emel magasba 

isteni párosodásra. 

Semmi súlyod, semmi messze, 

jösz, repülve, elbüvölt, 

hogy magadat, mint a lepke, 

sóváran a fénybe öld. 

És mig ez nem birtokod, 

ez a „Halj meg, élni!” – 

bús vendég vagy, sohse fog 

sorsod többet érni. 


Boldog vágy. 770 

766 Gyorsírással. 


768 Ms 4657/171 (kézírás) 

769 ÖB48.131; ÖB.II.440-441 

770 GL.II.146-147 

771 VIH.I.228-229 

772 SzA.293 

S míg e titok nem sodor, 

Ez a „Halva változz!” – 

Csak vendégként tartozol 

E sötét világhoz. 

== 

(„Halj, de változz!”) 

== 

Prometheusz = tengeti 

Siralmas 

Xxxxxxx 766 Higgadt kezekkel 

Xxxx 

Xxxxxxx! 

Csak a bölcsnek – igaz ének 

tömeget csak gúnyra csábít – 

hirdetem, hogy szent az élet, 

amely lánghalálba vágyik. 

Nászok hűlő gyönyöréből, 

mely téged, mely veled nemzett, 

idegen érintkezés tör 

rád a csöndes gyertya mellett. 

Nem fog többé földi létbe 

beárnyékoló sötétség, 

és felsőbb szeretkezésre 

sodor uj vágy, uj reménység. 

Semmi nem köt, semmi korlát, 

szállsz a célra, elbüvölt, 

hogy magadat, fényre sóvár 

lepke, végül lángba öld. 


Üdvözült vágy 

– Goethe – 768 Ford. Szabó Lőrinc 

132 

Bp. 1945. nov. 26. 

S mig nem érzed, hogy ez a 

„Halj, s támadj föl!” áthat, 

csetlő=botló, bús fia 

vagy csak a világnak. (maradsz a világnak) 



Selige Sehnsucht 

Halj, hogy uj légy! 

Halva változz! 

Halj, de változz! 

Halj meg. Élni! 

Halj, ujjászületve! 

Halj meg, de külömbnek! 

Halj, születni! 

„ezen a 

teremtő halálon” 

„a halál 

ujjászületése…” 

„Halj meg, ujnak!” 

Ez a „Lenni halj meg!” 

„Továbbélni halj meg!” 

„Halva épülj!” 

Pusztulva épülj 

„fejlődni 

halj meg!” 

És míg nem tied ez a 

„Halj meg, hogy tovább légy!” 



Selige Sehnsucht 

Csak a bölcsnek – igaz ének 

tömeget csak gúnyra csábit – 

hirdetem, hogy szent az élet, 

amely lánghalálra vágyik. 

Nászok hűlő gyönyöréből, 

mely téged, mely veled nemzett, 

idegen érintkezés tör 

rád a csöndes gyertya mellett. 

Nem fog többé földi létbe 

beárnyékoló sötétség, 

és felsőbb szeretkezésre 

sodor uj vágy, uj reménység. 

Semmi nem köt, semmi korlát, 

szállsz a célra, elbüvölt, 

hogy magadat, fényre sóvár 

lepke, végül lángba öld. 

S mig nem érzed, hogy ez a 

„Halj, s támadj föl!” áthat, 

csetlő-botló, bús fia 

vagy csak a világnak. 


Boldog vágyakozás 772

Halld, de csak a bölcsnek mondd el, 

Mert kigúnyol a tömeg – 

Hogy oly lényt magasztalok, mely 

Láng-halálba vágyva megy. 

Hűs éjben, szerelmi kéjben, 

Nyerve, adva létedet: 

Ismeretlen vágy hevében, 

Hol egy kis mécs integet, 

Nem maradhatsz a homályba’, 

Melynek árnya elborít, 

S magasb párzás édes vágya 

Oda szállni bátorít. 

Messzi távol mitse’ gátol, 

Szállasz, megbüvölt gyanánt – 

S végre, míg a fénybe vágyol, 

Összeperzsel, hajh, a láng! 

S mig csak nem vagy erre kész, 

Hogy meghalva élj újonnat: 

Szomorú vendége lészsz 

E szomoru földi honnak! 

[>75] GOETHE: 

West-östlicher Divan. Hafis Nameh. Buch Hafis. 

Unbegrenzt. 773 

Daß du nicht enden kannst, das macht dich groß, 

Und daß du nie beginnst das ist dein Loos. 

Dein Lied ist drehend wie das Sterngewölbe, 

Anfang und Ende immerfort dasselbe, 

Und was die Mitte bringt ist offenbar 

Das was zu Ende bleibt und Anfangs war. 

Du bist der Freuden ächte Dichterquelle, 

Und ungezählt entfließt dir Well’ auf Welle. 

Zum Küssen stets bereiter Mund, 

Ein Brustgesang der lieblich fließet, 

Zum Trinken stets gereitzter Schlund, 

Ein gutes Herz das sich ergießet. 

Und mag die ganze Welt versinken! 

Hafis mit dir, mit dir allein 

Will ich wetteifern! Lust und Pein 

Sey uns den Zwillingen gemein! 

Wie du zu lieben und zu trinken, 

Das soll mein Stolz, mein Leben seyn. 

Nun töne Lied mit eignem Feuer! 

Denn du bist älter, du bist neuer. 


Határtalan 776 

Az tesz naggyá, hogy szűnnöd nem lehet, 

s hogy sohse kezdel, az a végzeted. 

/Csak/ a|A| forgó ég mása / énekednek, 

ugyanaz |míndig egy| benne a Vég és a Kezdet 

s amit a Közép nagy hulláma hord, 

az, ami még lesz és eleve volt. 

Zengő forrása gyönyörnek s daloknak, 

hullámaid számolatlan szakadnak. |suhognak| 

Örökké csókrakész ajak, 

ömlése |mámora| édes muzsikának, 

a torok örök szomja vagy, 

jó szív, |a|mely szabadon |csak árad,| kiárad. 

És ha a nagy Ég szakad is le, 

vezérem csak dalod legyen, 

óh Háfiz! Kínon s kéjeken 

osztozzunk testvériesen! 

Úgy szeretni, úgy inni, mint te, 

ez lesz a célom, életem. 

773 

GAL.V.37 

774 

DLG.I.190 

775 

RN.135 

776 

STG.III.17: autográf javítások a szövegben. 

777 

STG.III.17 

778 

SzLV.166-167 

Csak a bölcseknek beszélek, 

Mert a többi gúnnyal várna: 

Akkor élet csak az élet, 

Ha már vágyik lánghalálra. 

Szerelemnek estje, melyben 

Nemzettél, mely téged nemzett, 

Elfog furcsa sejtelemmel 

Lassan égő gyertya mellett. 

És többé már nem maradnál 

Lenn, az árnyban éjszakázva, 

Új kivánság elragad már, 

Föl, magasabb rendű nászra. 

Téged messzeség se tör le, 

Szomjazod a fényeket, 

Szállsz, pillangó, megbűvölve, 

S már a láng elégetett. 

És amíg ez nem hívogat, 

A halálból-élet, 

Unalmas vendége vagy 

Sárnak és sötétnek. 


Hafizhoz. Végtelen. 774 

Naggyá tesz az, hogy nem érsz soha véget, 

S hogy sohse kezded, azzal áld a végzet. 

Dalod forog, mint a csillagos ég, 

Hol egybe forr a kezdet és a vég, 

S a közepén is azt találni szintén, 

Mi végén lesz, s mi vala eleintén. 

Forrása vagy a kéjnek, az örömnek, 

Hullámid fogyhatatlanúl ömölnek, 

Ajakad mindig csókra kész, 

Van öblös hangod, édes mint a méz; 

Borértő torkod, amely sohse szárad, 

És szíved, melyből jóság árad. 

S ha az egész föld elsülyed, 

Csak hadd versengjek én veled: 

Csak ezt az egy szerencsét várom, 

Hogy kéjben, búban ikrem légy és párom, 

és legyen éltem büszke kincse 

Szeretni, mint te, — inni, mint te. 

-------------------- 

Szállj, ének, eredeti, friss, 

Mert uj is vagy meg régi is! 


Határtalan 777 


s hogy sohse kezdel, az a végzeted. 

Csak a forgó ég mása énekednek, 

ugyanaz benne a Vég és a Kezdet 

s amit a Közép nagy hulláma hord, 

az, ami még lesz és eleve volt. 


hullámaid számolatlan szakadnak. 


ömlése édes muzsikának, 


jó szív, mely szabadon kiárad. 

És ha a nagy Ég szakad is le, 

vezérem csak dalod legyen, 

óh Háfiz! Kínon s kéjeken 


Úgy szeretni, úgy inni, mint te, 

ez lesz a célom, életem. 

133 

Most a bölcseknek beszélek, 

mert a többi gúnnyal vár itt: 

akkor élet csak az élet, 

hogyha lánghalálra vágyik. 

Szerelemnek estje, melyben 

nemzettél, mely téged nemzett, 

elfog furcsa sejtelemmel 

lassan égő gyertya mellett. 

És egy percig sem maradnál 

lenn, az árnyban éjszakázva, 

új kivánság elragad már, 

föl, magasabb rendü nászra. 

Téged messzeség se tör le, 

szomjazod a fényeket, 

szállsz, pillangó, megbüvölve, 

s már a láng elégetett. 

És amíg ez nem tiéd: 

élet a halálban – 

bús vendég vagy, nem egyéb, 

földön és homályban. 

[RÁBA GYÖRGY]: 

Határtalanul 775 

Nem jutsz a célig, így vagy óriás, 

Kezdeni sem tudsz, ez a sors igáz. 

Dalod úgy száll, mint csillagak pörögnek, 

Marad a kezdet és a vég öröknek, 

S a mű derekán éppen ugyanaz 

Vár, mi a végén s kezdetben igaz. 

Az örömnek vagy költői patakja, 

És számlálatlan tolul hab a habra; 

Örökké csókra kész a száj, 

Kebledben kedves ének érik, 

A torok csak italra vár, 

Kiárad folyvást a derék szív. 

S merüljön egy világ a mélybe, – 

Hafiz, veled vetélkedem, 

Csak veled! Ikreknek, legyen 

Közös nekünk kín, szerelem! 

A mámorba, a szenvedélybe 

Kövessen büszkén életem! 

Most dalra fel, tüzesen fujjad! 

Minél ódonabb, annál újabb! 


Háfizhoz 778 


s hogy sose kezdel, az a végzeted. 

A forgó ég mása csak énekednek, 

mindig egy benne a vég és a kezdet, 

s amit a közép nagy hulláma hord, 

az, ami még lesz s már eleve volt. 




zuhogása szent muzsikának: 


jó szív, amely boldogan árad. 

Ég s föld szakadhat a fejünkre, 

Háfiz, csak bírjam versenyem 

teveled! Kínon és kéjeken 


Ugy szeretni s ugy inni, mint te, 

az lesz glóriám, életem.

Most zengj, Dal! magam tüze, gyulladj! 

Mert te vagy vénebb, te vagy ujabb. 


Háfizhoz 779 

An Hafis 

Az tesz naggyá, hogy szünnöd nem lehet, 

s hogy sose kezdel, az a végzeted. 

A forgó ég mása csak énekednek, 

mindig egy benne a vég és a kezdet, 

s amit a közép nagy hulláma hord 

az, ami még lesz s már eleve volt. 




zuhogása szent muzsikának: 


jó szív, amely boldogan árad. 

Ég s föld szakadhat a fejünkre, 

Háfiz, csak bírjam versenyem 

teveled! Kínon és kéjeken 


Úgy szeretni s ugy inni, mint te, 

az lesz glóriám, életem. 

S most zengj, Dal! szivem tüze, gyúlladj! 

Te vagy öregebb, te vagy újabb. 

[>76] GOETHE: 

West-östlicher Divan 

Uschk Nameh * Buch der Liebe 

[Ja, die Augen waren’s, ja, der Mund…] 781 

Ja, die Augen waren’s, ja der Mund, 

Die mir blickten, die mich küßten. 

Hüfte schmal, der Leib so rund 

Wie zu Paradieses Lüsten. 

War sie da? Wo ist sie hin? 

Ja! sie war’s, sie hat’s gegeben, 

Hat gegeben sich im Fliehn 

Und gefesselt all mein Leben. 

Most zengj, Dal! magam tüze, gyulladj! 

Mert te vagy vénebb, te vagy ujabb. 


Végtelen. 780 

Hogy véged nincs: nagygyá a’ tesz; 

Hogy kezdeted nincs: sorsod ez. 

Dalod forog mint a csillagos ég, 

A melyben egy a kezdet és a vég. 

És közepén ugyanaz súgarad, 

Mi kezdetén volt s végig megmarad. 

Örök forrás, apadhatatlanúl, 

Hab habra benned vég nélkül tolúl; 

Ajak, örökké kész a csókra; 

Kebel, melyből lágy dal özönlik; 

Ivásra mindig kész a torka; 

S jó sziv, magától mely kiömlik. 

Sülyedjen el egész világ: 

Háfiz, veled versenyzek én csak. 

Egy vágyam az csak, hogy tehozzád 

Ürömben, búban hasonlítsak. 

— Szivem szeretni s inni vágy 

Mint te! — nekem ez a menyország. 

Zengj hát dalom! tüzedben így égj! 

Légy mindig régi, légy új mindég! 


Hafizhoz. 

Végtelen. 782 

Igen! Ez volt a szem, amely rámtekintett, 

Igen! Ez az ajk, mely csókkal telehintett. 

Ez a vékony derék, ez az öblös lágyék, 

Melyért édenből is az ember kivágynék! 

Álom-e, hogy itt volt? Lehet-e hogy eltünt? 

Igen, itt volt s eggyé forrott testünk, lelkünk. 

Nekem adta magát, s leköté, még szökve 

Egész életemet magának örökre.** 

134 

S most zengj, Dal! szivem tüze, gyúlladj! 

Te vagy öregebb, te vagy újabb. 


Az volt! szeme, ajka volt! 783 

Az volt! szeme, ajka volt! 

Az mosolygott, csókban égett! 

Karcsu teste rám omolt, 

mása minden égi kéjnek. 

Itt volt? Hol vagy, tünemény? 

Ő volt! Itt volt, itt pihent le, 

enyém lett egy percre, s én 

övé egész életemre. 

** Egyenesen Szulejka-Marianne-nak szól. »Ja, sie war’s, sie hat’s gegeben, hat gegeben sich im Fliehn.« E sorokból világos a Marianne 

leveleiben is homályosan hagyott viszony bensősége, melyet a költő kora és – költészete mégis szűziessé tett. A vértelen Düntzer e helyet így 

kommentálja: „Die Geliebte, die er geküsst, die aber, als er sie umarmen und sich des Genusses freuen wollte, vor ihm floh.” Szegény kommentátor! 

– A ford. 


Ő volt, szeme, szája, ő 784 

Ő volt, szeme, szája, ő, 

tüze, csókja megigézett. 

Karcsú derék, dús csipő, 

dísze Allah édenének. 

Ő volt? Hol vagy, tünemény? 

Ő hát! Ő hullt a szivemre; 



[>77] GOETHE: 

West-östlicher Divan. Usch Nameh. Buch der 

Liebe. 

Versunken. 786 

Voll Locken kraus ein Haupt so rund! 

Und darf ich dann in solchen reichen Haaren 

Mit vollen Händen hin und wieder fahren, 

779 ÖB.II.158-159 

780 GL.II.148-149 

781 GAL.V.50 

782 DLG.I.193 


784 NIK.157 

785 SzLV.155; ÖB.I.266 

786 GAL.V.52 


788 SzLV.141-142 


Ő volt, szeme, szája, ő 785 

Ja, die Augen warens 

Ő volt, szeme, szája, ő, 

tüze, csókja megigézett. 

Karcsu derék, dús csipő, 

dísze Allah édenének. 

Ő volt? Hol vagy, tünemény? 

Ő hát! Ő hullt a szivemre; 




Elmerülve 787 

Micsoda göndör, csitri fej! – 

És hogyha aztán a gyönyörü tenger 

hajban dúskálok mindakét kezemmel, 


Elmerűlve 788 

Micsoda göndör, csitri fej!– 

S ha aztán ebben a gyönyörü tenger 

hajban dúskálok mind a két kezemmel,

Da fühl’ ich mich von Herzensgrund gesund. 

Und küß ich Stirne, Bogen, Auge, Mund, 

Dann bin ich frisch und immer wieder wund. 

Der fünfgezackte Kamm wo sollt’ er stocken? 

Er kehrt schon wieder zu den Locken. 

Das Ohr versagt sich nicht dem Spiel, 

Hier ist nicht Fleisch, hier ist nicht Haut, 

So zart zum Scherz, so liebeviel! 

Doch wie man auf dem Köpfchen kraut, 

Man wird in solchen reichen Haaren 

Für ewig auf und nieder fahren. 

So hast du, Hafis, auch gethan, 

Wir fangen es von vornen an. 


Elmerűlve 789 

Versunken 

Micsoda göndör, csitri fej – 

S ha aztán ebben a gyönyörü tenger 

hajban dúskálok mind a két kezemmel, 

Szivemet makkegészség önti el. 

S ha csókolom az ajkat, homlokot 

folyton frissülök, folyton bágyadok. 

Fésűm ötágú, hol áll meg az útja? 

Visszatér a fürtökhöz újra. 

S nem búvik el a fül se, kedves, 

s ez itt nem bőr, s nem hús, ugy-e, 

oly különös jó, oly szerelmes! 

Az ember, ha itt a keze, 

itt szeretne mindig maradni, 

gazdag fürtjeid simogatni. 

Igy tettél te is, Hafiz; és mi csak 

ujrakezdjük a játékaidat. 

[>78] GOETHE: 

West-östlicher Divan. Rendsch 

Nameh. Buch des Unmuths. 

Wanderers Gemüthsruhe. 790 

Ueber’s Niederträchtige 

Niemand sich beklage; 

Denn es ist das Mächtige, 

Was man dir auch sage. 

In dem Schlechten waltet es 

Sich zu Hochgewinne; 

Und mit Rechtem schaltet es 

Ganz nach seinem Sinne. 

Wandrer! – Gegen solche Noth 

Wolltest du dich sträuben? 

Wirbelwind und trocknen Koth 

Laß sie drehn und stäuben. 


Vándor lelki nyugalma 794 

Wanderers Gemütsruhe 

Háborogsz az Aljason? 

Nem fog rajta átok: 

az a legfőbb hatalom, 

bármit prédikáltok. 

Minden rosszban remekel, 

ragyog és növekszik, 

s a jóval ugy bánik el, 

ahogy neki tetszik. 

A szél ellen mit tehet 

a vándor az úton? 

Por, ganéj és fergeteg, 

porozzon és fujjon. 

789 

ÖB.I.258; GV.317: Elmerülve címmel. 

790 

GAL.V.106 

791 

IK.759 

792 

STG.III.21 

793 

SzLV.163 

794 

ÖB48.200; ÖB.II.721 

795 

VIH.I.229; K.I.391; GVM.482; GV.329 

egész szivemet makkegészség önti el. 

S ha csókolom az ajkat, homlokot, 

frissülök, és megint beteg vagyok. 



Nem búvik el a fül se, kedves, 

s ez itt nem bőr s nem hús, ugye, 





Háfiz, te tudtad, mi e labirint! 

Elülről kezdtük már megint. 


A vándor elcsöndesül 791 

Az alávalóság 

ellen kár a zokszó, 

mert ez a valóság, 

hiába a sok szó. 

Óriás haszonnal 

rosszat ő igazgat 

s önkénye azonnal 

veszte az igaznak. 

Vándor! – Mért busulsz ezen? 

Jobb, ha elfeledjük. 

forgószél meg utcaszenny 

hadd kerengjen együtt. 


A vándor lelkinyugalma 795 

Wanderers Gemütsruhe 

Kár az aljasság miatt 

jajra nyitni szádat: 

nincs ennél hatalmasabb, 

bármit prédikálnak. 

Bántatlanul bontja ki 

erejét a rosszban, 

a jót tönkreteheti, 

ha épp kedve szottyan. 

Vándor! Meg nem állitod – 

mi haszna dohogni? 

Forgószél, vagy sár, piszok – 

hagyd csak kavarogni. 

135 


Vándor lelkinyugalma 792 

Mért szidod? Az aljason 

nem fog panasz, átok! 

Ő a legfőbb hatalom, 



hízik és növekszik; 

s a jóval úgy bánik el, 


Vándor! – Tornyot rak a szél: 

van csaatázni kedved? 

Fergeteg fut, por s ganéj – 

Eh, várj! majd csak elmegy! 

Szivemet makkegészség önti el. 

S ha csókolom az ajkat, homlokot 

folyton frissülök, folyton bágyadok. 



S nem búvik el a fül se, kedves, 

s ez itt nem bőr, s nem hús, ugy-e, 





Igy tettél te is, Hafiz; és mi csak 

ujrakezdjük a játékaidat. 


Vándor lelki nyugalma 793 

Háborogsz az Aljason? 

Nem fog rajta átok: 

az a legfőbb hatalom 



ragyog és növekszik, 

s a jóval ugy bánik el, 


A szél ellen mit tehet 

a vándor az úton? 

Por, ganéj és fergeteg, 

porozzon és fujjon.

[>79] GOETHE: 

West-östlicher Divan. Suleika Nameh. Buch Suleika. 

Suleika. 796 

Volk und Knecht und Ueberwinder 

Sie gestehn zu jeder Zeit: 

Höchstes Glück der Erdenkinder 

Sey nur die Persönlichkeit. 

Jedes Leben sey zu führen, 

Wenn man sich nicht selbst vermißt; 

Alles könne man verlieren, 

Wenn man bliebe was man ist. 

Hatem. 

Kann wohl seyn! so wird gemeinet; 

Doch ich bin auf andrer Spur: 

Alles Erdenglück vereinet 

Find’ ich in Suleika nur. 

Wie sie sich an mich verschwendet, 

Bin ich mir ein werthes Ich; 

Hätte sie sich weggewendet, 

Augenblicks verlör’ ich mich. 

Nun mit Hatem wär’s zu Ende; 

Doch schon hab’ ich umgelost: 

Ich verkörpre mich behende 

In den Holden, den sie kost. 

Wollte, wo nicht gar ein Rabbi, 

Das will mir so recht nicht ein, 

Doch Ferdusi, Montanabbi, 

Allenfalls der Kaiser seyn. 


Szuléjka. 797 

Szuléjka. 

Nép és rab, s ki győzőtt küzdve 

Mind csak ezt vallotta rég, 

Hogy halandó legfőbb üdve 

Jellem és személyiség. 

Élni való minden élet, 

Csak magadhoz hű maradj. 

Veszteség nem érhet téged, 

Amíg az lész, ami vagy. 

Hatem. 

Lehet. Ámde új világot 

Gyújt nekem a szerelem: 

Én a földi boldogságot 

Szulejkában ismerem. 

Míg magát rám pazarolja 

Megbecsülön Én-emet. 

Ha elhagyna, érzem nyomba: 

Hogy mivoltom elveszett. 

Hatem akkor véget ér. — De 

Sorsot is vált csakhamar: 

Beleszáll a boldog Én-be, 

Kit ölel e puszta kar. 

Kedveért — ha nem is Rabbi 

(E rang még sem ingerel) 

De Firduzi, Mohanabbi, 

Sőt császár leszek, ha kell. 


Szulejka (IV.273/4) I. 

Szolga és nép és a győző W.Ö.D. 

Volk u. Knecht u. Überwinder. 798 

A halandók legfőbb 

üdve a személyiség. 

A nép |Nép, a rab| aki megtört munka |édes| élet édes |minden| élet, 

rab, a győző és a nép 2 míg megőrzöd magadat; 

a minden se veszteséged 

Nép Aki győzőtt s aki megtört, csak maradj az, ami vagy. 

mind rég vallja |vallja győz a rab rég| a rab s a nép 

hogy halandók 


Vallja nép, rab, aki megtört, |a győző| (4 sor gyorsírás) 

s győztes, mind |mindenütt| azt vallja rég, 

hogy az ember üd kincse, legfőbb |főfő| 

üdvea személyiség. 

Minden élet élhető, még 

nem nélkülözöd magadat nem veszted el (gyorsírás) 

mindent veszthet csak / ne veszitsd / magadat. / 

csak maradjon az, aki. 

|ha| míg az maradsz, aki vagy. 

bármilyen lét 

(gyorsírás; a második verszak végére nyilazva) 

(8 sor gyorsírás) 

Lehet! igy hiszik; 


Hatem II. 799 

Meglehet! és xxxx |vélik;| én nem; 

az én szivem |lelkembe| mást gyanít 

bennem szivembe más gyanu gyűl: 

számomra |számomxra| a földi éden 

csak Szulejkában |val| egyxx |egyesít| egyesűl. 

Nos, Hátem nincs? De! Ugy van; 

Míg magát rám pazarolja, Hátem már nincs. Nincs? 

796 GAL.V.161-162 

797 DLG.I.201 

798 Ms 4657/172.I. (kézírás) 

799 Ms 4657/172.II. 

136

kincsnek érzem magamat; Xsorsom ujjászületés |átlényegülés|: 

2 xde ha szive messze volna |elhajolna|, testet öltök a fiúban 

megölne egy pillanat. 

Nos hHátem már nincs is |xxx|xxx|más a|Nincs. Dehogy. új van!| ámde nincs? De halhatatlan |Ah, lelke uj van,|Oh|Ma nincs| 

Sorsom ujjászületés: 

Hamar |hamar| testet öltök gyorsan |hamar| abban a fiúban, 

akit csókol és ölel. becéz. 

Fiuban, akit becéz. Hisz magam |Leszek xxx, |Igy leszek|Igy leszek| ha nem épp |ha rabbi,| 

3 Nincs Hátem? Nos, máris új van: 

(sorsom átlényegülés): xxx |ily rang| nekem mégse jár,x 

testet öltök a fiúban, de Firdusi, Motanabbi, 

akit a lány most már becéz. mindenesetre király. 

= 


Vallja nép, rab és a győző 

(Volk und Knecht und Überwinder) 


Szulejka: 

Vallja nép, rab és a győző, 

mindenütt azt vallja rég, 

hogy az ember kincse, fő-fő 


Édes élet minden élet, 

míg megőrzöd magadat; 

a minden se veszteséged, 

csak maradj az, ami vagy. 

Hátem: 

Meglehet! így vélik; én nem, 

szivembe más gyanú gyűl: 

számomra a földi éden 

Szulejkában egyesűl. 

Míg magát rám pazarolja, 

kincsnek érzem magamat; 

de ha tőlem elhajolna, 


Hátem nincs. Nincs ? Dehogy: uj van! 

Sorsom átlényegülés: 

éledek a szép fuiúban, 

a szépben, kit most becéz. 


VALLJA NÉP, A RAB S A GYŐZŐ 801 

Szulejka: 

Vallja nép, a rab s a győző, 


hogy az ember kincse fő-fő 






Hátem: 

Meglehet! így vélik; én nem, 

szivembe más hit vesz körűol: 



Míg magát rám pazarolja, 




Hátem nincs. Nincs ? Dehogy: új van! 

Sorsom átlényegülés: (rövid ü!) 

éledek a szép fiúban, 

akit a lány most becéz. 

Igy leszek, ha nem épp rabbi, 


(ily rang nekem mégse jár), 


de Firdúszi, Motanabbi, 

de Firdúszi, Motanabbi, 

mindenesetre király. 




Vallja nép, a rab s a győző 803 

Volk und Knecht und Überwinder 

Szulejka 







s minden se veszteséged, 


Hátem 

Meglehet! igy vélik; én nem, 

engem más hit vesz körűl: 



Mig magát rám pazarolja, 


800 


801 

Ms 4657/591 (más gépírás, autográf javításokkal) 

802 

SzLV.165-166 

803 

ÖB.II.159-160 

804 

VIH.I.232-233; K.I.393-394; GVM.503-504 


Hátem és Szulejka 804 

Volk und Knecht und Überwinder 

Szulejka 

Üldöző-e, üldözött-e, 

rab vagy zsarnok, vallja rég: 

föld fiának legfőbb üdve 

mégis a személyiség. 

Tűrhető lesz minden élet, 

lényeged ha megmarad; 

elbírsz minden veszteséget, 

amíg az vagy, aki vagy. 

Hátem 

Meglehet! s ha vélik, véljék – 

én hadd éljek más hiten: 

földnek minden üdvösségét 

Szulejkában meglelem. 

Míg magát rám tékozolja, 

addig büszkén vagyok én – 

137 

G o e t h e 


Vallja nép, a rab s a győző 802 

Szulejka 









Hátem 

Meglehet! igy vélik; én nem, 

engem más hit vesz körűl: 



Mig magát rám pazarolja, 




Hátem nincs. Nincs? Dehogy: új van! 






de Firduszi, Motanabbi, 

mindenesetre király.



Hátem nincs. Nincs? Dehogy: új van! 






de Firduszi, Motanabbi, 


[>80] GOETHE: 

West-östlicher Divan. Suleika Nameh. 

Buch Suleika. 

Hatem. 805 

Locken, haltet mich gefangen 

In dem Kreise des Gesichts! 

Euch geliebten braunen Schlangen 

Zu erwidern hab’ ich nichts. 

Nur dieß Herz, es ist von Dauer, 

Schwillt in jugendlichstem Flor; 

Unter Schnee und Nebelschauer 

Ras’t ein Aetna dir hervor. 

Du beschämst wie Morgenröthe 

Jener Gipfel ernste Wand, 

Und noch einmal fühlet Hatem 

Frühlingshauch und Sommerbrand. 

Schenke her! Noch eine Flasche! 

Diesen Becher bring’ ich Ihr! 

Findet sie ein Häufchen Asche, 

Sagt sie: der verbrannte mir. 

ha magát elvonta volna, 

magamat elveszteném. 

Hátemnak már vége volna, 

de átváltom sorsomat, 

s már átlényegültem abba, 

kit kegyébe most fogad. 

Így leszek, ha nem is rabbi 

– erre nem visz rá a vágy –, 

de Firdúszi, Montanabbi, 

vagy a császár legalább. 


Hatem 806 

Barna fürtök, mámorítók, 

Takarjon be éjetek! 

Ez ősz haj, ti lenge kígyók, 

Nem versenyez véletek. 

De e szív nem állhatatlan, 

Örök tavasz az övé 

S mint hó lepte Aetna-katlan 

Veti lángját ég felé. 

Pirt vet a kopár tetőkre, 

A hajnalra rápirít, 

És még egyszer érzi Hatem* 

Tavasz s nyár fuvalmait. 

Fuss csapos! Még egy üveggel 

Hadd köszöntök ő reá! 

S ha elégek, mondja reggel: 

Értem égett hamuvá! 

* „A rím itt »Goethe«-t kívánja – az eredetiben is. A ford.” 


Hátem 

— Goethe – 808 

Fürtök, arca boldogitó 

bűvkörébe zárjatok! 

Nektek, drága, barna kígyók, 

válaszolni nem tudok. 

Csak szivem romolhatatlan, 

Vvirághímes ifju rét; 

ködben és hózivatarban 

egész Etna zúg eléd. 

Mint hajnalpir gyujtod rőtre 

azt a komoly szirtfalat, 

és még egyszer érzi Hátem 

a tavaszt, a lángnyarat. 


Hátem 809 

Bort, fiú! Borxt ide, még bort! Bort, fiú! Bort ide, még bort! 

Ezt a kelyhet Őreá! 

Ezt a kelyhet Öreá! 

Mondja, ha lel egy marék port: Mondja, ha lel egy marék port: 

„Értem égett hamuvá!” 

# 

Ford. Szabó Lörinc* 

»Értem izzott hamuvá!« 


Hátem 811 

Hatem 

805 

GAL.V.167 

806 

DLG.I.201-202; DGK.465 

807 

FT.418 

808 

PN.1932.III.20., 33 (Ms 4666/171) 

809 

PN.1932.III.20., 33 (Ms 4666/171) 

810 

STG.III.22 

* sic! 

811 

SzLV.145; ÖB.I.439-440 

812 

GL.II.161-162 

Fürtök, arca boldogító 

börtönébe zárjatok! 

Néktek, drága, barna kígyók, 


De e szív, ura időnek, 

virágbaborult mező; 

köd és hó alól belőled 

egész Etna zúg elő. 

Lángod kelő Nap: előtte 

elpirul a sziklahát 


kikeletét, tűznyarát. 


Hátem Suleikához. 812 

138 


Hátem 807 

Szép fehér arcodba nézek, 

keret hozzá a hajad; 

barna kígyófürtök, néktek 

megadom most magamat. 

Szívem maradt fiatal csak, 

minden más körötte jég, 

hófúvás, köd, de alatta 

még az Etna tüze ég. 

S mint zord sziklafal, ha rőtre 

színezi a hajnal-ég: 

most még egyszer érzi Hátem 

a tavasz s a nyár hevét. 


Hátem 810 


börtönébe zárjatok! 

Néktek, drága, barna kígyók 


De a szív, ura időnek, 

virágbaborult mező; 

köd és hó alól belőled 

egész Etna zúg elő. 

Lángod kelő Nap: előtte 

elpirul a sziklahát 


kikeletét, tűznyarát. 

Bort, fiú! Bort ide, még bort! 

Ezt a kelyhet Öreá! 

Mondja, ha lel egy marék port: 

„Értem izzott hamuvá!”


bűvkörében tartsatok! 

Nektek, drága, barna kígyók, 


Csak szivem romolhatatlan – 

virághímes ifju rét; 

ködben és hózivatarban 

egész Etna zúg eléd. 

Mint hajnalpír gyujtod rőtre 

azt a komoly szirtfalat, 


a tavaszt, a tűznyarat. 

Bort, fiú! Bort ide, még bort! 

Ezt a kelyhet Őreá! 

Mondja, ha lel egy marék port: 

„Értem égett hamuvá!” 

Fürtök, fogva tartotok még 

Bájos arcza bűv-körén! 

Barna kígyók, mit is tudnék 

Válaszolni nektek én? 

Csak e szív, – de hű s állandó! – 

Lángját vigan veti föl, 

Mint az Aetnán, hjába’ van hó, 

Láva tör ki kebliből. 

Fénybe vond e bércztetőt, e 

Bús-komort még azelőtt: 

És még egyszer érez Hátem*) 

Tavasz lehét, nyári hőt. 

Tölts fiú, – még egy üveggel, 

Felköszöntni szépemet! 

S ha egy marok hamvat itt lel, 

Mondja: "értem ége meg!" 

*) Hátem helyett csak a Gőthe nevét kell tenni s megvan a hiányzó rím. 

[>81] GOETHE: 


[O! daß der Sinnen doch so viele sind!] 813 

O, daß der Sinnen doch so viele sind! 

Verwirrung bringen sie in’s Glück herein. 

Wenn ich dich sehe wünsch’ ich taub zu seyn, 

Wenn ich dich höre blind. 


Óh, mennyi érzék! 816 

Óh, mennyi érzék! Minek is van ennyi! 

Csak megzavarja boldogságomat. 

Ha lát, lelkem süket szeretne lenni, 

s ha hangod hallja, vak. 


[Miért is van érzékünk ennyi!] 819 : 

Miért is van érzékünk ennyi! 

Gyönyörünket zavarja csak. 

Ha látlak: szeretnék süket lenni, 

Hangodat hallva: vak! 

[>82] GOETHE: 

West-östlicher Divan. Suleika Nameh. Buch 

Suleika. – Wiederfinden. 820 

Ist es möglich, Stern der Sterne, 

Drück’ ich wieder dich an’s Herz! 

Ach! was ist die Nacht der Ferne 

Für ein Abgrund, für ein Schmerz! 

Ja du bist es! meiner Freuden 

Süßer lieber Widerpart; 

Eingedenk vergangner Leiden 

Schaudr’ ich vor der Gegenwart. 

Als die Welt im tiefsten Grunde 

Lag an Gottes ew’ger Brust, 

Ordnet’ er die erste Stunde 

Mit erhabner Schöpfungslust, 

Und er sprach das Wort: Es werde! 

Da erklang ein schmerzlich Ach! 

Als das All, mit Machtgebärde, 

In die Wirklichkeiten brach. 

Auf that sich das Licht! so trennte 

Scheu die Finsterniß von ihm, 

Und sogleich die Elemente 

813 GAL.V.170 

814 DGK.467 

815 GEF.56 


817 SzLV.155 

818 ÖB.I.257 

819 GL.II.162 

820 GAL.III.83-84 

821 E.II.227-228 

822 DLG.I.203-205 


[Minek öt érzék? Sok a boldogságnak…] 814 

Minek öt érzék? Sok a boldogságnak! 

Egy is elég, ha jő a pillanat. 

Süket szeretnék lenni, hogyha látlak, 

És vak, ha hallom hangodat. 




Összekuszálja boldogságomat. 

Lelkem, ha lát, süket szeretne lenni, 


GOETHE: 

Wiederfinden 821 

Ist es möglich! Stern der Sterne, 

drück ich wieder dich ans Herz, 

ach, was ist die Nacht der Ferne 

für ein Abgrund, für ein Schmerz! 

Ja, du bist es, meiner Freuden 

süßer, lieber Widerpart! 

Eingedenk vergangner Leiden, 

Schaudr ich vor der Gegenwart. 

Als die Welt im tiefsten Grunde 

lag an Gottes ewger Brust, 

ordnet er die erste Stunde 

mit erhabner Schöpfungslust. 

Und er sprach das Wort: Es werde! 

Da erklang ein schmerzlich Ach! 

als das All mit Machtgebärde 

in die Wirklichkeiten brach. 

Auf tat sich das Licht, so trennte 

scheu sich Finsternis von ihm, 

und sogleich die Elemente 

139 


Ugyan mért kell az érzékekből ennyi! 815 

Ugyan mért kell az érzékekből ennyi! 

Csak megzavarják boldogságomat! 

Ha látlak, úgy süket szeretnék lenni 

És hangod hallva, vak. 



O, dass der Sinnen 


Összekuszálják boldogságomat. 

Lelkem, ha lát, süket szeretne lenni, 



Viszontlátás.* 822 

Ujra sütsz hát, általtörvén 

A felhőn, szép csillagom? 

A távollét, ah, mily örvény, 

A válás mily fájdalom! 

Te, örömim felezője. 

Itt vagy? Merjem hinni ezt? 

Oly nagy a múlt kín erője, 

Hogy a jelen is riaszt! 

Mikor Isten szíve mélyén 

Szunnyadt még az Egyetem, 

S alkotó nagy ösztön késztvén, 

Dörgött a nagy szó: Legyen! 

És útött az első óra 

S rá fájdalmas Jaj! felelt, 

Győztesen a keltő szóra 

A mindenség létre kelt. 

Megnyilalt a fény — s gomolyba 

Folyt a megijedt sötét, 

Az elemek szétomolva 

Leltek utat szerteszét —

Scheidend auseinander fliehn. 

Rasch in wilden wüsten Träumen 

Jedes nach der Weite rang, 

Starr, in ungemess’nen Räumen, 

Ohne Sehnsucht, ohne Klang. 

Stumm war alles, still und öde, 

Einsam Gott zum erstenmal! 

Da erschuf er Morgenröthe, 

Die erbarmte sich der Qual; 

Sie entwickelte dem Trüben 

Ein erklingend Farbenspiel 

Und nun konnte wieder lieben 

Was erst auseinander fiel. 

Und mit eiligem Bestreben 

Sucht sich was sich angehört, 

Und zu ungemess’nem Leben 

Ist Gefühl und Blick gekehrt: 

Sey’s Ergreifen, sey es Raffen, 

Wenn es nur sich faßt und hält! 

Allah braucht nicht mehr zu schaffen, 

Wir erschaffen seine Welt. 

So mit morgenrothen Flügeln 

Riß es mich an deinen Mund, 

Und die Nacht mir tausend Siegeln 

Kräftigt sternenhell den Bund. 

Beide sind wir auf der Erde 

Musterhaft in Freud’ und Qual, 

Und ein zweytes Wort: Es werde! 

Trennt uns nicht zum zweytenmal. 

scheidend auseinander fliehn. 

Rasch, in wilden, wüsten Träumen 

jedes nach der Weite rang, 

starr, in ungemeßnen Räumen, 

ohne Sehnsucht, ohne Klang. 

Stumm war alles, still und öde, 

einsam Gott zum erstenmal! 

da erschuf er Morgenröte, 

die erbarmte sich der Qual; 

sie entwickelte dem Trüben 

ein erklingend Farbenspiel, 

und nun konnte wieder lieben, 

was erst auseinander fiel. 

Und mit eiligem Bestreben 

sucht sich, was sich angehört; 

und zu ungemeßnem Leben 

ist Gefühl und Blick gekehrt. 

Seis Ergreifen, sei es Raffen, 

wenn es nur sich faßt und hält! 

Allah braucht nicht mehr zu schaffen, 

wir erschaffen seine Welt. 

So mit morgenroten Flügeln, 

riß es mich an deinen Mund, 

und die Nacht mir tausend Siegeln 

kräftigt sternenhell den Bund. 

Beide sind wir auf der Erde 

musterhaft in Freud und Qual, 

und ein zweites Wort: Es werde! 

trennt uns nicht zum zweitenmal. 

140 

Kába álomként kavargva 

Oszlik minden és rohan 

Mereven határtalanba, 

Vágytalan és hangtalan. 

Néma, siket lévén minden 

És a magány szertelen, 

A hajnalt teremté Isten, 

S véget ért a gyötrelem. 

A homályba zengve játszott 

A sokszínű napkelet, 

S mi már szerteválni látszott, 

Ujra szeretkezhetett. 

S egymást keresé sietve, 

Ami egymáshoz való 

S kelt a lét végetlen kedve 

Szívből szívbe átfolyó. 

Mi teszi, hogy szív sziven csügg? 

Mindegy, ha erő, ha csáb: 

Pihenj, Allah — mi teremtjük 

Most világodat tovább. 

Ily hajnali csudatétel 

Vonz engem ajkad felé, 

S a frigyet ezer pecséttel 

Csillaghad pecsételé. 

Örömünk, keservünk örök 

Szerelemre példa-jel, 

S ha egy új Legyen-szó dörög, 

Az se választ minket el! 

*Csodálatos analogia (s egyúttal ellentét), hogy itt a hatvannégy éves Goethen esett meg ugyanaz, a mit a 25 éves Schillerben ifjonti 

ábrándozásnak, sőt bombastnak itéltek, hogy t. i. a kedveshez való vonzalmát azon erőkkel azonosítja, melyek a világot szülték és összetartják. A 

Laurához való »Ábránd« semmivel sem fiatalosabb, mint az öreg Hatem ömlengése: legfeljebb, hogy bensőbb az öreg úr szerelme. A ford. 


Ujra együtt 823 

Itt vagy ujra, ég csodája, 

drága csillagom, megint! 

Messzeséged éjszakája 

mily örvény volt, mennyi kín! 

Te vagy, része és egésze 

örömömnek, kedvesern; 

tünt kinokra visszanézve 

szinte szörnyü a jelen. 

Örök keblén szenderegva 

mikor ott pihent a Lét, 

parancsolta az Úr kedve 

az időnek kezdetét; 

„Legyen!” szólt a szó, az Isten, 

s jaj zendült mindenfelé, 

amikor betört a Minden 

a Valóságok közé. 

Megnyilott a fény: riadtan 

rebben a homály tova 

és azonnal szertepattan 

a négy elem kapocsa: 

torz, vad álmokba merülten 

fut mind és messzerohan, 

mereven, a roppant ürben, 

zengéstelen, vágytalan. 

Minden csönd volt, néma, dermedt. 

Isten először maga! 

S ekkor hajnalpirt teremtett, 

s irgalmas akarata 

minden árnyat és süket gyászt 

csengő színjátékba szőtt 

s megint szerethette egymást 

ami széthullt az előbb. 

S egybefut gyors szédületben 

ami összetartozik, 

823 STG.III.25-27 

824 SzLV.160-161 

825 ÖB48.88 






Mily örvény volt, mennyi kín! 


örömömnek, kedvesern; 

fájó multba visszanézve 

szinte borzaszt a jelen. 

Mikor keblén várta sorsát 

a Világ ős szendere, 

rendelte az első órát 

Isten legfőbb gyönyöre. 

„Legyen!” mondta, és szavára 

jaj csendült, mély, meggyötört, 

amikor a Lét Világa 

a Mindenségbe betört. 

Föltárult a fény: riadtan 

rebbent róla a sötét 

s különűlő áradatban 

a négy elem szerteszét: 

kába álmokba merülten 

röpült mind, és komoran, 

mereven a roppant űrben, 

vágytalan és hangtalan. 

Csend volt minden, néma, dermedt; 


És ekkor Hajnalt teremtett, 


zűrzavart és kietlen gyászt 


s megint szerethette egymást, 


S egybecsap gyors szédületben, 

ami összetartozik 



Wiederfinden 






örömömnek, kedvesem; 













s különülő áradatban 



röpűlt mind és komoran, 












ami összetartozik

érzés, látás mérhetetlen 

létbe nyutja karjait: 

hogy ki mért s hogy űzi vágyát: 

mindegy! – összeforradunk! 

Nem kell már Allah; világát 

megteremtjük mi magunk. 

Igy vitt, hajnalszínü szárnnyal 

vitt feléd a szenvedély 

s frigyünk száz csillagsugárral 

pecsételi meg az éj. 

Példázzuk a földi kínt és 

a földnek örömeit 

és bennünket uj teremtés 

másodszor el nem szakít. 


Újra együtt 826 

Itt vagy újra, ég csodája, 






fájó múltba visszanézve 

megrendítő a jelen. 





„Legyen!” mondta és szavára 

„Jaj!” felelt, mély, meggyötört, 




rebbent róla, a sötét 




röpült mind, és komoran, 












ami összetartozik, 

s érzés, látás mérhetetlen 

létbe nyútja karjait: 

harc talán ez, birok, ádáz, 

mindegy: forrunk, tapadunk! 

Nem kell több Allah: világát 

teremtjük már mi magunk. 

Így vitt, hajnalpiros szárnnyal, 

így, hozzád a szenvedély, 

s frigyünk ezer sugarával 

szentesíti tündök éj. 

Kéjre-kínra példa lettünk, 

földi sorsban égi jel, 

s ha új „Legyen!” dörg felettünk, 

most már az se szakit el. 


létbe nyutja karjait: 





Igy vitt, hajnalpiros szárnnyal, 

igy, hozzád a szenvedély, 





s ha uj „Legyen!” dörg felettünk, 




Wiederfinden 






















röpűlt mind, és komoran, 



[>83] GOETHE: 


[In tausend Formen magst du dich verstecken…] 829 

826 GNKD.154-155 

827 ÖB.II.324-325 

828 GL.II.165-167 

829 GAL.V.199-200 



És ekkor hajnalt teremtett, 







ami összetartozik 


létbe nyujtja karjait: 













141 


létbe nyujtja karjait: 














Viszontlátás. 828 

Nem csalódom? Drága csillag! 

Karjaimban tartlak im! 

Most érzem, hogy újra itt vagy: 

Ah, a távollét mi kin! 

Végre, mégis! birlak újra, 

Lelkem lelke, jobb felem! 

S gondolván az elmúlt búra, 

Szinte borzaszt a jelen. 

Mikor még az örök Minden 

Isten keblén szúnyada: 

Szent, teremtő gerjelemben 

Forra létadó szava, 

S hogy e szót kimondta: Légyen, 

Mély nyögés és jaj kiált – 

S a vajúdás gyötrelmében 

Létre pattant a világ. 

Fény kiárad; félve tőle 

Megszalad a vak homály, 

Az anyag forr, és belőle 

Minden elem szét- s kivál. 

Bősz vágy üzve, mérhetetlen 

Távolukba zúg, rohan, 

Oly ridegen, oly kietlen, 

Szeretetlen’, hangtalan’. 

Néma minden: nyomott kedvbe’ 

Ült az isten egyedül. 

Akkor hajnalfényt teremte, 

S oszlik a kin, fényitűl. 

Kél azonnal égi zengzet, 

Új szinpompa hajnala – 

És imé megint szerethet, 

Mi előbb szétvált vala. 

Sováran keresi egymást, 

A mi egymáshoz való; 

A lét vágya hajtja folyvást, 

Szemre, szívre oly mohó. 

Egymást fogja, megragadja, 

És egymásba olvad át – 

S bár az Úr most abba hagyja: 

Mi teremtünk már tovább! 

Engem is igy hajnalszárnynyal 

Ragadt hozzád valami; 

S a csillagos ég beárnyal, 

Frigyünk’ megpecsétleni. 

Mi e földön, kinban kéjben , 

Örökre egyek vagyunk; 

S hjába szólna egy új „Légyen” – 

Már mi el nem válhatunk! 

GOETHE: 

Hatem 830

In tausend Formen magst du dich verstecken, 

Doch, Allerliebste, gleich erkenn’ ich dich; 

Du magst mit Zauberschleiern dich bedecken, 

Allgegenwärtige, gleich erkenn’ ich dich. 

An der Cypresse reinstem, jungen Streben, 

Allschöngewachsne, gleich erkenn’ ich dich; 

In des Canales reinem Wellenleben, 

Allschmeichelhafte, wohl erkenn’ ich dich. 

Wenn steigend sich der Wasserstrahl entfaltet, 

Allspielende, wie froh erkenn’ ich dich; 

Wenn Wolke sich gestaltend umgestaltet, 

Allmannigfaltige, dort erkenn’ ich dich. 

An des geblümten Schleiers Wiesenteppich, 

Allbuntbesternte, schön erkenn’ ich dich; 

Und greift umher ein tausendarm’ger Eppich, 

O Allumklammernde, da kenn’ ich dich. 

Wenn am Gebirg der Morgen sich entzündet, 

Gleich, Allerheiternde, begrüß’ ich dich, 

Dann über mir der Himmel rein sich ründet, 

Allherzerweiternde, dann athm’ ich dich. 

Was ich mit äußerm Sinn, mit innerm kenne, 

Du Allbelehrende, kenn’ ich durch dich; 

Und wenn ich Allahs Nahmenhundert nenne, 

Mit jedem klingt ein Nahme nach für dich. 


Mindenütt jelenvaló 831 

Rejtőzhetsz százezernyi álalakba, 

Legkedvesebb! – tüstént rádismerek; 

Beburkolódzhatsz bűvös fátyolokba, 

Ó mindenütt Jelenvaló, rádismerek. 

A ciprus tiszta, ifjú szökkenésén, 

Leggyönyörűbben-nőtt, rádismerek; 

A tenger játszi, hűs hullámverésén 

Leghízelgőbb, mindjárt rádismerek. 

Szökőkút, sugarát ha szerteszórja, 

Legjátékosabb, boldogan rádismerek 

S ha felhőt vált új felhők légiója, 

Legváltozékonyabb, – bennük – rádismerek. 

Virágzó, hímes rétnek szépségében, 

Legnyílóbb szép Virág, rádismerek, 

S a repkény százkarú ölelésében, 

Legölelőbb, bezzeg rádismerek. 

Ha hegytetőn a hajnal pompázón kigyúl, 

Ó mindent Földerítő, üdvözöllek, 

S ha tiszta mennybolt kékje délben rámborul, 

Ó szívet Legvidítóbb – lélegezlek. 

Nincs ismeret, mit, hasson még oly mélyre, 

Legoktatóbb, ne általad ismerjek; 

S ha zengek himnuszt Allah száz nevére – 

Néked is zengek mindegyikkel egyet. 

* „Itt újra Hatem beszél. A ford.” 


Ezer alakba rejtőzhetsz 833 

In tausend Formen 

830 E.II.224 

831 CP.35-36 

832 DLG.I.208 

833 HSz.48 

834 STG.III.29-30 

835 NIK.156 

In tausend Formen magst Du Dich verstecken, 

doch, Allerliebste, gleich erkenn ich Dich; 

Du magst mit Zauberschleiern dich bedecken, 

Allgegenwärtige, gleich erkenn ich Dich. 

An der Zypresse reinstem, jungem Streben, 

Allschöngewachsne, gleich erkenn ich Dich; 

in des Kanales reinem Wellenleben, 

Allschmeichelhafte, wohl erkenn ich Dich. 

Wenn steigend sich der Wasserstrahl entfaltet, 

Allspielende, wie froh erkenn ich Dich! 

Wenn Wolke sich gestaltend umgestaltet, 

Allmannigfaltge, dort erkenn ich dich. 

An des geblümten Schleiers Wiesenteppich, 

Allbuntbesternte, schön erkenn ich Dich! 

und greift umher ein tausendarmger Eppich, 

o Allumklammernde, da kenn ich Dich. 

Wenn am Gebirg der Morgen sich entzündet, 

gleich, Allerheiternde, begrüß ich Dich, 

Dann über mir der Himmel rein sich ründet, 

Allhererweiternde, dann atm’ ich Dich. 

Was ich mit äußerm Sinn, mit innerm kenne, 

Du Allbelehrende, kenn ich durch Dich; 

und wenn ich Allahs Namenhundert nenne, 

mit jedem klingt ein Name nach für dich. 


[Ezer alakba bujhatsz incselkedve…] 832 

Ezer alakba bujhatsz incselkedve,* 

Legédesebb te, én rád ismerek, 

Öltözz, átláthatlan tündérlepelbe, 

Mindég Jelenvaló, rád ismerek. 

A Cyprus ifju, tiszta sudarában, 

Te, legszebb termet, én rád ismerek, 

Habzó patakban, síma csaatornában, 

Te leghizelkedőbb, rád ismerek. 

A gyöngyös kút, hogy felszökelve játszik, 

Oh játszi, szökellő, rád ismerek, 

Felhő ha száz alakot öltni látszik, 

Te sok-sokféle, én rád ismerek. 

A réti szőnyeg csillagos szövetjén, 

Te tarkán csillogó, rád ismerek, 

S hol ezer ágat ölel a hű repkény, 

Leghőbb ölelkező, rád ismerek! 

A hegytetőn ha a hajnal kigyúlad, 

Te mindent felderítő, hívlak én, 

S ha lebocsátkozik a hűs borúlat, 

Szívtágító te, szomjan szívlak én. 

Amire oktat minden kül- s belérzék, 

Minden tudást én általad nyerek, 

És Allah száz nevéhez egy-egy név még 

Hangzik nekem, melyben rád ismerek. 



142 


Ezer alakba rejtőzhetsz 835

Ezer alakba rejtőzhetsz előttem, 

Csupa-Kedvesség, látom, mind te vagy; 

futhatsz, csodák varázsfátylába szőtten, 

s Csupa-Jelen, látom, hogy merre vagy. 

A karcsu ciprus ifju erejében, 

Csupa-Szépség, felismerlek: te vagy; 

a folyam mozgó hullámtengerében, 

Csupa-Hizelgés, ott is csak te vagy. 

Ha a szökellő vízsugár kibomlik, 

Csupa-Játék, nekem az is te vagy; 

a felhőben, amely épülve omlik, 

te Csupa-Tánc, téged látlak: te vagy. 

Rét szőnyegében ragyogó virágok: 

te Csupa-Csillag, nekem mind te vagy; 

hol ezerkaru repkényt kúszni látok, 

óh Csupa-Ölelés, ott is te vagy. 

Mikor hajnal gyúl rőten a hegyekre, 

Csupa-Vidámság, köszöntlek: te vagy; 

a tiszta égbolt szent legét lehellve, 

Csupa-Sziv-Üdve, italom te vagy. 

Tudásomnak, ha gondolom, ha érzem, 

Csupa-Bölcsesség, forrása te vagy; 

és mikor Allah száz nevét idézem, 

minden nevének visszhangja te vagy. 



In tausend Formen magst Du Dich verstecken 


Csupa-kedvesség, látom, mind te vagy; 

futhatsz, csodák varázsába szőtten, 


A karcsú ciprus ifjú erejében, 


a folyam mozgó hullámtengerében, 








hol ezerkarú repkényt kúszni látok, 


Mikor hajnal gyúl rőten hegyekre, 


a tiszta ég szent legét belehellve, 






[>84] GOETHE: 

West-östlicher Divan – Saki Nameh. Das 

Schenkenbuch. 

[Ob der Coran von Ewigkeit sey?] 839 

836 

SzLV.143-144; Ö.B.I.270 

837 

GNKD.162. 

838 

GL.II.167-168 

* sic! 

839 

GAL.V.205 

840 

DLG.I.209 

841 

STG.III.31 





A karcsu ciprus ifju erejében, 


a folyam zsongó hullámtengerében, 












a tiszta égbolt szent legét lehellve, 







[Ezer alakba rejtőzhetsz előttem…] 837 


Csupa-kedvesség,* látom, mind te vagy; 



A karcsú ciprus ifjú erejében, 



Csupa-Hízelgés, ott is csak te vagy. 

Ha a szökellő vizsugár kibomlik, 











Csupa-Szív-Üdve, italom te vagy. 



s amikor Allah száz nevét idézem, 



[Hogy öröktől való-e a Kórán?] 840 

143 





A karcsu ciprus ifjú erejében, 




Ha a szökellő vizsugár kibomlik, 











Csupa-Szív-Üdve, italom te vagy. 






Suleikához. 838 

Rejtőzz’ ezer alakba bár, hiába’! 

Legkedvesebb te, én rád ismerek. 

Burkold magad varázsod fátyolába, 

Mindütt jelenvaló, rád ismerek. 

Ifjú hajtásán zsendülő kupresznek, 

Bájos növésű én rád ismerek! 

A tó hulláma lágyan hogyha reszket, 

Édes hizelgő én rád ismerek. 

Magasra, száll az ugrókút sugára, 

Te játszi kedvű, én rád ismerek. 

Új s új alakot vált a felleg árnya, 

Örük szeszélyü, én rád ismerek. 

Virághimes rét iratos szövetjén, 

Szindús kedélyű, én rád ismerek. 

Ha száz felé nyújt kart a könnyü repkény: 

Te mindent átfogó, rád ismerek. 

Ha hajnalfény gyúl a setét hegy ormán: 

mindent vidító, rád ismerek én! 

S a nyájas ég a földet átkarolván: 

Téged látlak ragyogni kerekén. 

Mit kűl-érzékkel, mit belsővel érzek: 

Mind te tanítsz rá, mind tőled vevém. 

S ha Alláht száz nevével nevezném meg: 

Egy-egy neved zeng mindenik nevén. 


Hogy öröktöl fogva van-e a Korán 841

Ob der Coran von Ewigkeit sey? 

Darnach frag’ ich nicht! 

Ob der Coran geschaffen sey? 

Das weiß ich nicht! 

Daß er das Buch der Bücher sey 

Glaub’ ich aus Mosleminen-Pflicht. 

Daß aber der Wein von Ewigkeit sey 

Daran zweifl’ ich nicht; 

Oder daß er vor den Engeln geschaffen sey 

Ist vielleicht auch kein Gedicht. 

Der Trinkende, wie es auch immer sey, 

Blickt Gott frischer in’s Angesicht. 


Hogy öröktöl fogva van-e a Korán? 842 

Ob der Koran von Ewigkeit sei? 

Hogy öröktől fogva van-e a Korán? –: 

kedvem kutatni nincs. 

Hogy meg kellett-e teremteni? –: 

bolond a vita mind! 

Hogy a Könyvek Könyve: elfogadom 

Mohamed parancsa szerint. 

De hogy a Bor örök: ez a tudás 

bennem soha meg nem ing. 

Hogy angyalok müve, Ég itala: 

tán az se mese mind. 

S bárhogy van is, – aki iszik, 

Isten arcába frissebben tekint. 

[>85] GOETHE: 

West-östlicher Divan – Saki Nameh. Das 

Schenkenbuch. 4 

[Trunken müssen wir Alle seyn…] 845 

Trunken müssen wir Alle seyn! 

Jugend ist Trunkenheit ohne Wein; 

Trinkt sich das Alter wieder zu Jugend, 

So ist es wundervolle Tugend. 

Für Sorgen sorgt das liebe Leben, 

Und Sorgenbrecher sind die Reben. 


Részegen 848 

Csak részegen az életen át! 

Bor nélkül is ittas az ifjuság, 

de ha vén ihatja magát fiatalra, 

az már csodás erény hatalma. 

Gondról gondoskodik az élet; 

de itt a szöllő, gondüzőnek! 


[Csak vigan át az életen …] 851 

Csak vigan át az életen, 

Csak nem csüggedve semmiben! 

Szedj csókot lányok ajkiról, 

a bolondot gúnyold ki jól. 

Igy jó szerencse jár veled, 

S az élet kulcsát megleled. 

[>86] GOETHE: 

West-östlicher Divan – Saki 

Nameh. Das Schenkenbuch. 

[Jene garstige Vettel…] 852 

Hogy öröktől való-e a Kórán? 

Nem kérdem én, 

Hogy emberi mű-e? Igazat szólván, 

Nem nézem én. 

Hogy a Könyvek Könyve, arra minden órán 

Mint igazi Mozlem, esküszöm én. 

De hogy a bor öröktől való, — mán 

Előttem bizonyos számba mén. 

Sőt hogy az angyaloktól való, — tán 

Az sem merő költemény. 

De szent, hogy az Isten, ha ittam jócskán, 

Kettős szeretettel néz le felém. 


Hogy öröktöl fogva van-e a Korán? 843 

Ob der Koran von Ewigkeit sei? 

Hogy öröktől fogva van-e a Korán? –: 








Hogy angyalok müve, Ég itala: 


S bárhogy van is, – aki iszik, 


144 

Hogy öröktől fogva van-e a Korán?: 

kedvem még kérdeni sincs. 

Hogy kellett-e teremteni?: 



a szent parancs szerint. 



Hogy angyalok müve, ég itala: 


S bárhogy van is, aki iszik, 



[Hogy öröktöl fogva van-e a Korán?…] 844 

Hogy öröktől fogva van-e a Korán? – 








Hogy angyalok műve, Ég itala: 


S bárhogy van is – aki iszik, 


[DÓCZI LAJOS]: 846 [FÖLDESSY GYULA]: 

[Mámor híján mit sem ér a világ…] 847 

A mámor a legjobb emberi sor, 

Bor nélkül is ittas az ifjui kor. 

S hogy ujra megifjul a bortól a vén, 

Nem bűne a bornak, inkább nagy erény. 

Gondoskodik egyre uj gondrul az élet — 

Hát gondod’ elűzni a bort ne kiméljed! 


Ittasan 849 

Trunken 

Csak ittasan az életen át! 

Bor nélkül ittas az ifjuság. 

Ha meg öreg issza magát fiatalra, 

az már csoda erény jutalma. 

Gondról gondoskodik az élet: 



Az az undok szipirtyó 853 



Mámor híján mit sem ér a világ! 

Bor nélkül is részeg az ifjuság! 

S ha ifjuvá issza magát a vén, 

Nem lehet ennél csodásabb erény. 

Gondból mindnyájunknak elég kijut, 

Szőlővesszőkkel űzzük a borút. 


Ittasan 850 

Trunken 

Csak ittasan az életen át! 

Bor nélkül ittas az ifjúság. 

Ha meg öreg issza magát fiatalra, 

az már csoda erény jutalma. 

Gondról gondoskodik az élet: 




Jene garstige Vettel 

Jene garstige Vettel, Az az undok szipirtyó, Az az undok szipirtyó, Az az undok szipirtyó, 

842 SzLV.144-145; ÖB48.210 

843 ÖB.II.750 

844 GNKD.166 

845 GAL.V.206 

846 DLG.I.209-210 

847 GEF.47 


849 ÖB48.208 

850 SzLV.148; ÖB.II.746 

851 GL.112 

852 GAL.V.217 


854 SzLV.140 

855 ÖB.I.399-400

Die buhlerische, 

Welt heißt man sie, 

Mich hat sie betrogen 

Wie die übrigen alle. 

Glaube nahm sie mir weg, 

Dann die Hoffnung, 

Nun wollte sie 

An die Liebe, 

Da riß ich aus. 

Den geretteten Schatz 

Für ewig zu sichern 

Theilt’ ich ihn weislich 

Zwischen Suleika und Saki. 

Jedes der beiden 

Beeifert sich um die Wette 

Höhere Zinsen zu entrichten. 

Und ich bin reicher als je: 

Den Glauben hab’ ich wieder! 

An ihre Liebe den Glauben; 

Er, im Becher, gewährt mir 

Herrliches Gefühl der Gegenwart, 

Was will da die Hoffnung! 

[>87] GOETHE: 

Faust. Eine Tragödie. 856 

FAUST. 

Vom Eise befreit sind Strom und Bäche 

Durch des Frühlings holden, belebenden Blick; 

Im Tale grünet Hoffnungs-Glück; 

Der alte Winter, in seiner Schwäche, 

Zog sich in rauhe Berge zurück. 

Von dorther sendet er, fliehend, nur 

Ohnmächtige Schauer körnigen Eises 

In Streifen über die grünende Flur; 

Aber die Sonne duldet kein Weißes, 

Ueberall regt sich Bildung und Streben, 

Alles will sie mit Farben beleben; 

Doch an Blumen fehlt’s im Revier, 

Sie nimmt geputzte Menschen dafür. 

Kehre dich um, von diesen Höhen 

Nach der Stadt zurück zu sehen. 

Aus dem hohlen finstern Thor 

Dringt ein buntes Gewimmel hervor. 

Jeder sonnt sich heute so gern. 

Sie feyern die Auferstehung des Herrn, 

Denn sie sind selber auferstanden, 

Aus niedriger Häuser dumpfen Gemächern, 

Aus Handwerks- und Gewerbes-Banden, 

Aus dem Druck von Giebeln und Dächern, 

Aus der Straßen quetschender Enge, 

Aus der Kirchen ehrwürdiger Nacht 

Sind sie alle an’s Licht gebracht. 

Sieh nur sieh! wie behend sich die Menge 

Durch die Gärten und Felder zerschlägt, 

Wie der Fluß, in Breit’ und Länge, 

So manchen lustigen Nachen bewegt, 

Und, bis zum Sinken überladen, 

Entfernt sich dieser letzte Kahn. 

Selbst von des Berges fernen Pfaden 

Blinken uns farbige Kleider an. 

Ich höre schon des Dorfs Getümmel; 

Hier ist des Volkes wahrer Himmel, 

Zufrieden jauchzet Groß und Klein: 

Hier bin ich Mensch, hier darf ich’s seyn. 

[FERENCZI ZOLTÁN]: 

Goethe: Faust I. rész. 859 

Faust. 

A patak s folyam szabadultak a jégtől 

Tavaszunk szelid éltető melegén; 

A völgybe’ virít a szép remény; 

Az agg tél csupa gyengeségből, 

A zord hegyekbe visszamén. 

Onnét bocsátja a mint menekűl, 

az a szajha, kinek 

neve: a Világ, 

megcsalt engem is, 

mint a többieket. 

Elvette hitem, 

aztán a reményt, 

de mikor a szerelmet is 

akarta már, 

megszöktem előle. 

Megmentett kincsemet 

örökre biztosítani 

megosztottam okosan 

Szulejka és Száki között. 

Most mindakettő 

versengve igyekszik 

magasabb kamatot fizetni. 

Gazdagabb vagyok, mint valaha: 

hiszek megint, 

hiszem, hogy szeret a lány! 

A fiú meg serlegével 

teszi istenné a jelent. 

Mit akar itt a Remény? 

856 

GAL.XII.52-54 

857 

FB.38-39 

858 

DF.28-29. 

859 

Ms 358/4 (utólagos lapszám ceruzával: 41-42) 

860 

GFO.54-55 

861 

GFH.36-37 



megcsalt, 

ahogy a többieket mind. 

Ellopta hitem, 


de mikor a szerelemre 

vetette szemét, 


Átmentett kincsemet 


szétosztottam okosan 


Most mindakettő 







istenné teszi a jelent. 

Minek ide remény? 

145 



megcsalt, 

ahogy a többieket mind. 

Ellopta hitem, 


de amikor a szerelemre 

vetette szemét, 


Megmentett kincsemet 


megosztottam okosan 


Most mindkettő 







istenné teszi a jelent. 

Mit keres itt a remény? 

[BÁTHORI CSABA]: 857 [DÓCZI LAJOS]: 858 

FAUST 

Zajlik a jég a folyón s patakon, 

Ha belibben s zizzen a tavaszi szél, 

Völgyben is moccan a levél – 

Fagyos fogú tél se harap nagyon, 

A rideg hegyekbe visszatér. 

Visszaköpdösi, míg menekül, 

Kis záporait salakos jegeknek 

Csíkokban, s a zöld pázsitra terül. 

Foltos fehéret a Nap kisöpörget: 

Sarjad a fűszál, horgad az ember, 

Ragyog a fény melegebb szinekkel – 

S mert még nem fakad a virág, 

Embertől csinosabb a világ. 

Nézz odaát innen a dombról: 

Halld, a város hogyan dorombol. 

Tátog a korhadt városkapu, 

Özönlik a nép, e nagy falu. 

Sütkérezik mind szívesen. 

S noha csak az Úr van a nyelvükön, 

Ők maguk szállnak az egekbe 

Tömpe lakásuk dohos üregéből – 

Céheikből dőlve-nyüzsögve 

Kirajzanak tetőik börtönéből, 

Ki az utcák szűk satujából – 

Nem nyomja őket templom-sötét: 

Kiviláglott végre a lét! 

Nézd csak, nézd! dől a tömeg, kilábol 

Fürgén kerteken át a mezőkre, 

Mint a folyóra kitáncol 

A ringó sajkák laza fürtje, 

S terhe alatt megpercen-reccsen 

S az utolsó csónak is elcsorog. 

Még a hegyi messzi sövényen 

Is tarka ruhák, rőt sugarak. 

Tülekedik a nép, kiszökken, 

Így lehet, véli, fönn a mennyben! 

Pilleg gyönyörtől fiatal-öreg: 

Itt vagyok ember, itt az lehetek. 


Faust 860 

Faust és Wagner. Faust. 

Folyón, patakon a jég megolvadt, 

Hogy ráragyogott a friss kikelet; 

A völgyön zöld remény nevet; (905) 

A fáradt tél albandukolhat, 

Megbújhat zord hegyek megett. 

Futtábabn onnan küld szelet, 

FAUST. Csermely s folyó lerázza hideg kérgét, 

Amint az enyhe tavasz rátekint, 

Remény szinében áll a völgy megint. 

Az öreg tél, kiadva mérgét, 

Rideg bércekbe menekűlt, 

S egy-egy ártatlan jégesőt 

Borítani a zöld mezőt 

Szöktében vissza-visszaküld. 

De a nap nem tűr teritőt, 

Mindent mozdulni, élni szítna, 

Mindent szinekkel gazdagítna, 

És mert virágban még hiány van, 

Vesz cifra embert virágszámban. 

Fordulj meg és tekintsed már most 

A magasból a nyüzsgő várost. 

A mély kapun mi hemzsegő, 

Mi tarka raj tódúl elő. 

Ma mind keresi nap sugárát, 

Ülik az Úr feltámadását. 

Mert ők is mind feltámadának 

Fojtó legéből szűk szobának, 

A keresetnek lánciból 

Nyomasztó háztetők alól, 

Az utcatömkeleg közűl, 

A templomok szent éjibűl. 

Mind napvilágra menekűl. 

Nézd, a mezőn, a kerteken 

Mi fürge oszlás erre, arra, 

S a folyó hosszán, széltiben, 

Hogy hemzseg a sok bárka rajja! 

Egy parton áll még, ez se kesik, 

Mar megtelt az elmerülésig. 

Még ott is, a hegy háta távol 

Tarkállik ünneplő ruhától, 

Már szól a falú víg zaja, 

Itt boldogok az emberek, 

Ujong öregje, apraja, 

Itt ember vagyok s lehetek. 

[HÓDSÁGHY BÉLA]: 

[Eltűnt a jég folyókon, éren…] 861 

Faust. Eltűnt a jég folyókon, éren, 

A tavasz rájuk nevetett; 

Remény zöldül a völy felett; 

A gyenge tél öreg-fehéren 

Üli a zordon hegyeket. 

S elküldi bár a tájon át 

Nagynáha, míg a rét feléled,

Már csak tehetetlen jégviharát 

Pászmákban a zöld mezőkön át; 

De fehéret a nap semmit se tűr, 

Lám minden erőre, növésbe kap, 

Mindent szinesre föstne a nap; 

De viráglan még a vidék szegény, 

Nagy czifra tömeg tolong helyén. 

Fordulj meg, nézz hátad megé, 

E dombról a város felé. 

Az üres, a sötét kapuból 

Nyüzsögve a nép ki egyre omol. 

Kiki élvezi most örömest a napot. 

Örűl, hogy az Ur feltámadott, 

Mert önmagok is feltámadának, 

Alacsony lakaik dohos zugiból, 

Nyügiből kézműnek és iparágnak, 

Ormók s födelek nyomása alól, 

Az utcza letipró szűkibűl, 

A templom tisztes éjibűl 

A fényre ma ím mindnyája kigyűl. 

Nézd, nézd csak, a nép mi serényen 

Hogy oszlik el ott a kerten, a réten, 

S a folyam hosszán s széltiben ott, 

Hogy ringat annyi vig ladikot, 

S hogy sűllyedésig rakva meg, 

E végső csónak is útnak ered. 

Még a hegyi ösvények is oda távol 

Villognak a tarka ruháktól. 

És hallszik is a falunak zaja már, 

A nép itt igazi mennyre talál, 

Ujong kicsi, nagy elégedetten: 

Ember vagyok itt, szabad itt az lennem! 

[JÉKELY ZOLTÁN]: 

Faust I 862 

FAUST (Wagnerrel jön) 

Megszabadultak a vizek a jégtől, 

Rájuk tavasz nyájas tekintete hullt; 

A völgyben reménység zöldje virult 

És haldokolni az őszöreg tél 

A zord hegyi tájra visszavonult. 

S mint bástya mögül onnét küldi ránk, 

Ólomesőjét s rövidéltű daráját, 

Rakván zöld rétre fehér paszományát; 

Csakhogy a Nap melegét ki nem állják, 

Pezsdül az élet, bolydul az élet, 

És nekilát ma a nagy szinezésnek; 

S mert a berekben még semmi virág, 

Csőditi emberi tarka hadát. 

Fordulj meg, állj ki a hegy-élre, 

Városunkra nézdegélj le. 

Az odvas vén kapuból 

Tarkabarka emberhad omol, 

Napfényre vágyik ma mindenik, 

A feltámadást imigy ünneplik. 

Mert ők maguk is támadoznak, 

Nyomoru házak fojtó odujából, 

Műhelyből s boltokból rajoznak, 

Tetők s tornyok sűrü dohából, 

Zsivajos utcai tülekedésből, 

Elhagyván templomi szent homályt, 

Az ember a fényre kiszállt. 

Nézd csak, nézd, hogy hömpölyög le-és-föl 

Kerten-mezőn által a tömeg 

S nem félvén elmerüléstől, 

A folyót csolnaksereg lepi meg, 

Amott egyet már imbolyogva, 

Rogyásig telve visz az ár. 

Vagy nézz ama szép sziklafokra: 

Ott is színes foltocska jár. 

Ez már falusi sürgés-forgás, 

Valóságos parasztmennyország. 

Apraja-nagyja mind örül: 

„Ha dd éljek én itt emberül!” 

862 MH.1961,55-57 

863 F.I.122-124 

864 GFK.42-43 

Jeges darát, alélt pihéket 

Pászmákban a zöld mező felett; 

De a nap nem tűr már semmi fehéret. 

Hol élet sarjadozik repesve, 

Ott mindent százszíműre fest be; 

S mert nincs virág mezőn, hegyen, 

Virág a cifra nép legyen. 

Fordulj meg és csak nézz le mélyen 

E városkára, a partszegélyen. 

Hogy árad ott ki a tág, öreg 

Kapun a nyüzsgő néptömeg. 

Mind-mind napon sütkérezik, – 

Ma feltámadt az Úr nekik, 

Mert feltámadtak ők maguk ma 

Szűk, kis odúk sötét öléből, 

Mühelyekből, hol zúg a munka, 

Tetők meg ormok szűk köréből, 

A templomból, hol tisztes az éjjel, 

A fojtó házsorok közül 

Mind kifut és a fénynek örül. 

No nézd csak! A nép be friss kedéllyel 

Ömlik a réten, a kerteken el, 

S lent a folyócska szerteszéjjel 

Hány víg, suhanó sajkát emel, 

Most az utolsó indul, utassal 

Úgy tele, szinte elmerül. 

Fönt a hegyen, hol hűs lugas csal, 

Egymásba száz ruha-szín vegyül. 

Halld, a falu felzsong a szélbe, 

A nép itt mintha mennyben élne, 

Kicsiny, nagy ujjong élveteg: 

Itt én mint ember élhetek! (940) 


[Már megszabadult tó, ér a jégtől…] 863 

Már megszabadult tó, ér a jégtől, 

hogy rájuk a tavasz szelid szeme gyult; 

a remény zöldje kivirult 

és haldokolni az őszöreg tél 

a zord hegyi tájra visszavonult. 

Menekültében küldi csak le ránk, 

ónosesőjét s rövidéltű daráját, 

rakván zöld rétre fehér paszományt; 

csakhogy a Nap melegét ki nem állják, 

pezsdül az élet, bolydul az élet, 

és nekilát ma a nagy szinezésnek; 

s mert a berekben még semmi virág, 

csőditi emberi tarka hadát. 

Fordulj meg, állj ki a hegy-élre, 

városunkra nézdegélj le. 

Az odvas, vén kapuból 

tarkabarka emberhad omol, 

napfényre vágyik ma mindenik, 

a Feltámadást igy ünnepelik. 

Mert ők maguk is támadoznak, 

nyomoru házak fojtó odujából, 

műhelyből s boltokból rajoznak, 

tetők és tornyok sűrü dohából, 

zsivajos utcai tülekedésből, 

elhagyván templomi szent homályt, 

az ember a fényre kiszállt. 

Nézd csak, nézd, hogy hömpölyög le-és-föl 

kerten-mezőn által a tömeg 

s nem félvén elmerüléstől, 

a folyót csolnaksereg lepi meg, 

amott egyet már imbolyogva, 

rogyásig telve visz az ár. 

Vagy nézz ama szép sziklafokra: 

ott is színes foltocska jár. 

Ez már falusi sürgés-forgás, 

valóságos parasztmennyország. 

Apraja-nagyja mind örül: 

„Hadd éljek én itt emberül!” 

146 

A fagyok ájult iszonyát, 

De nem tűr már a nap fehéret. 

A munka pezsdül, izzik, árad, 

Színekkel festi át a tájat, 

S mert nincs virág a ligeten, 

Virág a cifra nép leszen. 

Fordulj meg és tekints alá most, 

Nézd ott az embersűrű várost, 

A mély kapukon törtető 

Tömeg nyüzsög tarkán elő. 

Mindenki fényt keres, napot. 

Ünnepli a feltámadott 

Urat, hisz új életre támadt 

Ma ő is; odva rossz legébül, 

Ha nyüge nyomja iparának, 

Vagy a tető az agyra szédül, 

Utcák közül, ha fojt a terhe, 

S homályos templomok elül 

A napra, fényre menekül. 

Ah, nézd csak, nézd, mint oszlik szerte 

Kerten, mezőn az áradat. 

A folyó néhány hullámverte 

Sajkát emel a part alatt, 

Itt tömve szinte a merülésig 

A vízre még egy bára hág, 

S hol a hegyen az út csipkézik, 

Még ott is mennyi tarkaság. 

Már hallom is a falut, zajlik, 

A menny a népre msot lehajlik, 

Vígan kurjant felnőtt, gyerek: 

Itt én is ember lehetek! 

[KOMÁROMY ANDOR]: 

[Patak-, folyamhátról a jég…] 864 

Patak-, folyamhátról a jég 

Leolvada, elűzte azt 

A tavasz bájpillanata, 

Mely mindenütt éltet fakaszt. 

Zöldel remény virulása 

A völgyekben, mert már a tél 

Eltünve, zord rideg hatalma 

Vad hegy honába visszatér. 

Csak onnan küldöz vissza-vissza 

Itt-ott tehetlen jégdarát, 

mely pázmánként el-boritja 

A szépen zöldelő virányt. 

Fehér szint nem tűr már a nap, 

Éled minden, minden fakad, 

S a mig virágok nincsenek, 

Pótolják czifra emberek. 

Fordulj csak vissza a halomról 

És nézzél a város felé, 

Hogy ömlik a sötét kapukból, 

A tarka tömeg kifelé. 

A nap sugarát keresik, 

Az úr támadtát ünneplik. 

Ma ők is mind föltámadának, 

A törpe házak szűk szobái, 

Az üzlet és mesterség lánczi, 

Az utczáknak szorongó szűke, 

A templomoknak tisztes éjje 

Alól, a fény s szabadba ki. 

Csak nézzed-nézzed kerten, réten, 

Hogy oszlik széjjel a tömeg, 

És a folyamon széltin, hosszán 

Vidám sajkák rengenek, 

Most távozott a végső sajka, 

Oly túlterjelt, hogy majd elmerül, 

És tarka ruhák integetnek 

A hegy távol ösvényiről. 

Már hallik a falu zsivajja, 

A népnek ez a menyországa, 

Bolgog a gazdag itt és a szegény, 

Itt ember vagyok, az lehetek én.

[KOZMA ANDOR]: 

[Nincs jég a folyón s a patak már tiszta…] 865 

Nincs jég a folyón s a patak már tiszta, 

Kikelet van, éleszt s bájol e fény. 

A völgyben zöldel a remény. 

Vonúl a gyönge öreg tél vissza, 

S nár a zord hegyben ül rejtekén. 

Még onnan bágyadón küldi ránk 

Ólmos esőit s csíkja a dérnek 

Sávozza olykor a réti virányt. 

Ámde a nap nem tür ma fehéret, 

Mindenütt zsendül, pezsdül az élet, 

Mindent megszínez, ami csak éled; 

S hol virág nem nyílt ki ma még, 

Virít helyette a cifra nép. 

Nézz e magasról vissza már most 

S látod ott lenn s nézd a várost. 

A kapu sötétiből 

A tarka tömeg nyüzsögve döl. 

Napra vágynak mind ma, no lásd, 

Igy ünneplik itt a szent feltámadást, 

Mert feltámadtak ők maguk ma: 

Alacsony házak dohos szobáit, 

A mühelyt, hol döngött a munka, 

Fedelek, ormok nyomasztó árnyit, 

A szorult, szűk utca-sikátort, 

A templom tisztes éjjelét 

Elhagyva, a fényt meglelék. 

Nézz csak, nézz ama fürge tömegre 

Kerten s réten el mint oszol ott! 

A víz tükre arra s erre 

Hordja a sok vídám csolnakot. 

Amott oly nagy a terhe egynek, 

Hogy már-már majdnem elmerül. 

S hány kelme-szín virít a hegynek 

Messzeségében az út körül. 

A falu hangját hallom végre, 

A nép itt, mintha mennybem élne! 

Itt nagy s kicsi elégedett, 

Itt én is ember lehetek! 

[PALÁGYI LAJOS]: 

[Jégtakaróját folyam és csermely…] 868 

Faust. 

Jégtakaróját folyam és csermely 

Leveti immár, hogy tavasz int; 

Uj remény zöldje éled a völgybe’, 

Az öreg tél kimerülve, letörve, 

Visszavonult a hegyekbe megint. 

És tehetetlen küldi le onnan 

Jégnek is, hónak is áradatát. 

Ámde nem tűri a nap a fehéret, 

mindenütt ébred, zsendül az élet, 

Fényt akar, szint akar már a világ. 

De a virágok még nem uem 871 bujtak, 

Helyettükl diszben a nép közeleg. – 

Kanyarulatát nézzed az útnak! 

Hogy nyüzsög erre a tarka tömeg! 

Zeg-zugos város ó kapuján 

Rajzik emerre a nép-karaván, 

Feltámadást vigan igy ünnepel, 

Oh hiszen ő maga támada fel. 

Alacsony házak oduiból, 

Műhelyek nyirkos, fulladt ölépből, 

tetők és tornyok súlya alól, 

Szűk utak fojtó tömkelegébűl, 

Templomok titkos éjjelibűl 

Vágre ma fényre, napra kerül. – 

Nézzed, ah nézzed a nagy sokaságot, 

Kertnek is, rétnek is hogy neki vágott! 

Nézd a folyót is, hogy lebeg rajta 

Terhivel viga sok kicsi sajka. 

865 KAF.I.33-34 

866 GF.I.60-61 

867 GFN.61-63 

868 GFP.33-34 

869 GD.II.40-41 

870 STG.II.56-57 

871 sajtóhiba 

872 –../–../–../– – 

[MÁRTON LÁSZLÓ]: 

[Patak, folyó jegét ledobta…] 866 : 

Patak, folyó jegét ledobta 

Az élethozó Kikelet, 

Új remény zöldít völgyeket! 

Öngyengesége visszalopta 

Zord hegyek közé az öreg Telet. 

Menekültében onnét küldözi 

A mezőkre jegét, mely hullni érett, 

S a zsenge zöldet üldözi; 

Csakhogy a Nap nem túr fehéret. 

Csupa növekvés, új csíra rezdül, 

Minden a verőfény színétől pezsdül; 

De még a tájon nincs virág: 

Helyettük cifra sokaság. 

Pillants le a magaslatokról, 

És a várost láthatod jól. 

Sötéten tátong a kapuja, 

Dől belőle tarka ember-gulya. 

Rajtuk a napfény könnyű palást – 

Ünneplik a Feltámadást. 

De hiszen feltámadtak ők is! 

Akik fülledt kamrákban laknak, 

Akiket segéd és mester őriz, 

Foglyai meredek tetőnek-falaknak, 

Akik szűk utcákban tülekednek, 

Akiket fed tisztes templom-homály: 

Most fényben úsznak, mint a táj. 

Nézd csak gyors rajzását a tömegnek 

Kertekben és mezőn szanaszét, 

S ladikokban hányan eveznek, 

Vígan fodrozva folyónk vizét; 

Oly telve, hogy kavar nagy örvényt, 

Most indul az utolsó ladik. 

Vagy nézd a messzi hegyi ösvényt: 

Csupa tarka nép a csúcsokig. 

Csupa vigalom a majorság: 

A népnek ez valódi mennyország. 

Boldogan zúgnak nagyok s kicsinyek. 

Itt ember vagyok, itt az lehetek! 

147 

[NAGY ISTVÁN]: 

[Eltünt a jég folyó s patakokrul,…] 867 

FAUST. 

Eltünt a jég folyó s patakokrul, 

A szüz tavasznak első mosolyára, 

A völgyben zöld remény virul, 

A tél hegyek közé vonul, 

S onnan bocsájt a zöld virányra, 

Futtában fagyos jégesőt, 

De a nap már nem türi őt. 

Amerre nézsz, élet pezseg, 

És minden tárgy uj szint öltni vágyik. 

Virág hijján, a táj ruhákban 

Czifrálkodó tömeggel telve meg. 

Tekints csak e magasról vissza, 

A csak imént hagyott városra: 

Nézd a nyitott kapun miként özönlik 

Ki tarka bámész néptömeg, 

Az ur feltámadását ünnepelik, 

S magok is uj életre keltenek. 

Sötét szobáknak szük köiréből, 

A kenyérkereset bilincséből, 

Ama magas tetők küzül, 

A szük utczák tömkelegéből, 

És templomoknak tisztes éjjeléből 

A napvilágra jöttenek. 

Nézd nézd, miként oszlik meg a tömeg 

Mezőkön és a kerteken meg; 

És nézzed ottan a folyó felett, 

Hány tarka sajka fut, lebeg. 

Nézd, az utolsó majd majd elmerült, 

Beléje annyi ember ült; 

Tekints fel a hegyeknek tetejéig, 

Mindenfelé csak nép özönlik. 

Már hallom a falu zsivajját, 

Mi jól mulatja ott a nép magát: 

Ujjonganak kicsinyek és nagyok, 

Ah érzem, érzem, itt ember vagyok. 

[SÁRKÖZI GYÖRGY]: 869 [SZABÓ LŐRINC]: 

Faust husvéti sétája 870 

FAUST 

Elűzte jegét a patakoknak 

s folyóknak a tavasz tekintete; 

a völgy zöld színnel van tele; 

zordon hegyek közé menekült a roskadt, 

agg tél, kinek napja eltele. 

Onnan már csak a jégszemek 

ájult szakadása, mely ideérhet 

s csapkodhat a gyenge mezők felett; 

de a nap nem tűr semmi fehéret, 

pezsdül az élet, dolga ezernyi, 

szeretne minden megszinesedni; 

ámde virág még nincs sehol, 

csak cifra közönség kóborol. 

Fordulj meg most, hogy a dombról ékes 

városunkra visszanézhess. 

A sötét kaputorok 

öléból tarka nép kavarog. 

Napban fürdetve arcukat 

ünneplik a feltámadt Urat. 

Mert íme, feltámadnak ők is, 

elhagyva a házak kriptaszobáit, 

s a nyomasztó ormot-tetőt is, 

üllőik, bakjaik, kaptafáik, 

kutyaszorító, keskeny utcát, 

ködlő templomi boltíveket – 

s most mind-mind ki a fényre siet. 

Nézd, mily fürge tömeg veszi útját 

ott a kerteken-réteken át, 

Folyók s patakok jegét megoldta 

mosolyával a tavasz szeme, 

a völgy reményzöld és üde; 

és az öreg tél haldokolva 

visszavonult zord hegyeibe. 

Darás jege ájult záporát 

onnan küldi ijesztgetésnek 

csíkokban a zöld réten át. 

De a Nap nem tűr semmi fehéret; 

mozdul az élet mindenütt: 

szines lobogást igér a rügy, 

s tarkállni, kora virág helyett, 

itt vannak, díszben, az emberek. 

Fordulj meg, s nézz innen, a tiszta 

magasból a városra vissza. 

Az öblös, fekete kapu alatt 

özönlik a tarka áradat. 

Ma mind oly boldogan napoznak! 

Ünneplik a Feltámadottat, 

mert feltámadtak maguk is: 

megnyiltak a házak vak szobái, 

műhely s bolt börtöne, óriási 

tetők s nyomasztó ormok, a kis 

sikátorok szűk prése, meg 

a templom tisztes éje után 

oly jólesik a Nap, oly vidám! 

Nézd, nézd, hogy szétcsap a tömeg 

kerteken és földeken át;

S elsülyedésig telve egy csónak 

Íme, hogy vág neki most a folyónak! 

Még ama hegynek is ösvényin végig 

Uj ruhát látok én, szineset, szépet. – 

Halld, falu vig zaja zendül az égig, 

Igaza édene itt van a népnek! 

Kurjogata, ujjong isteni jekdvvel, 

itt vagyok én szabad, itt vagyok ember. 872 









küldi csak onnan ijesztgetésnek 




színes lobogást igér a rügy, 















oly jól esik a Nap, oly vidám! 


kerteken és földeken át; 

a dalos folyó rengeteg 

csónakkal rakta meg magát, 

s ez, itt, túltömve, szinte merül, 

amikor elhagyja a partot! 

A messzi hegy is földerül, 

úgy színezik a ruhák, a foltok. 

Már hallom, zúg a piac, a zene, 

itt a nép igazi édene, 

ujjong a felnőtt és a gyerek; 

itt ember vagyok, az lehetek! 


Husvéti séta 876 

Osterspaziergang (A „Faust”-ból) 



















873 UI.42.I.402 

874 NIK.145-146 

875 SzLV.146 

876 ÖB41.31-32; ÖB.I.48-49 

877 GFSM.43-44 

vén folyónkon fel-le buckáz 

árral s ár ellen ezernyi lapát, 

s mostan tnnik rogyásig rakva 

még egy utolsó sajka föl. 

A messze hegyről tarkabarka 

ünneplőknek színe tündököl. 

De már a nép zajgása hallik, 

földi mennyországuk zsivajlik, 

kicsiny-nagy ujjong és nevet: 

itt ember vagyok, ember lehetek! 

































s ez, itt, túltömve, szinte merűl, 


A messzi hegy is földerűl, 




ujjong a felnőtt és a gyerek: 


[SZABÓ MIHÁLY]: 

[Folyó patak, megszabadúlt a jégtől…] 877 

Faust 

Folyó patak, megszabadúlt a jégtől, 

A mint a tavasz rámosolygott; 

Remény zöldel ki a völgyek öléből, 

A vén legyengűlt tél meg beosontott 

A bérczes sziklás rengetegbe. 

Szórt vissza ugyan még futása közben, 

Úgy náha-náha nagy időközökben, 

Jeget, darát az éledő mezőkre. 

De ott sokáig egyik se fehérlett; 

Nem tűri a nap a fehéret, 

Élénk, ragyogó színnel von be. – 

Virág csak itt-ott, van még a ligetben, 

Embert állít ki díszes öltözetben, 

Virág helyett. Nézz a város felé csak! 

A kapukon ki miként rajzanak, 

Sokféle szabású szinű ruhában 

Sütkérezni a napsugárban. 

A zöldbe jön mind, a ki fel bír kelni, 

148 






ugy színezik a ruhák, a foltok. 






Husvéti séta 875 

– A „Faust” I. részéből – 











színes lobogást igér a rügy, 










megnyiltak a házak vad szobái, 





oly jóleső a Nap, oly vidám! 












itt ember vagyok, az lehetek!



megnyiltak a házak vad szobái, 



















Urfaust 878 


Ős-Faust 879 

GRETCHEN am Spinnrocken Margit szobája. MARGIT (a 

allein 

rokka mellett egyedül) 

Meine Ruh ist hin, Szívem nehéz, 

Mein Herz ist schweer, Nyugtom oda, 

Ich finde sie nimmer Nem is lelem meg 

Und nimmer mehr. Többé soha. 

Wo ich ihn nicht hab, 

Ist mir das Grab; 

Die ganze Welt 

Ist mir vergällt. 

Mein armer Kopf 

Ist mir verrückt, 

Mein armer Sinn 

Ist mir zerstückt. 

Meine Ruh ist hin, 

Mein Herz ist schwer; 

Ich finde sie nimmer 

Und nimmer mehr. 

Nach ihm nur schau ich 

Zum Fenster hinaus, 

Nach ihm nur geh ich 

Aus dem Haus. 

Sein hoher Gang, 

Sein edle Gestalt, 

Seines Mundes Lächlen, 

Seiner Augen Gewalt 

Und seiner Rede 

Zauberfluss, 

Sein Händedruck 

Und ach, sein Kuss! 


Mein Herz ist schweer, 


Und nimmer mehr. 

Mein Schoos, Gott! drängt 

Sich nach ihm hin! 

Ach, dürft ich fassen 

Und halten ihn 

Und küssen ihn, 

So wie ich wollt, 

An senen Küssen 

Vergehen sollt! 

878 GSW.V.49 

879 GFO.311-312 

880 GJC.475 

881 GFM.488-489 

882 GFF.124 

Hol nincs velem ő, (1070) 

Az bús temető, 

S a lét nekem 

Csak gyötrelem. 

Szegény fejem 

Szédül, forod, 

Szegény eszem 

Hogy háborog. 

Szívem nehéz, 

Nyugtom oda, 

Nem is lelem meg 

Többé soha. 

Mind őt lesem csak 

Az ablakon át, 

Mindig követném 

Lába nyomát. 

Alakja délceg, 

Járása friss, 

Szemében igézet 

És mosolyában is; 

Elbűvöl minden: 

A drága szók! 

A kézfogása 

És ah! az a csók! 


Nyugtom oda, 


Többé soha. 

A vágy felé hajt, 

Felgyújt, hevit, 

Hogy átöleljem 

S itt tartsam, itt, 

És csókolhassam, 

Míg hű kebelén 

A csókjai közben 

Enyészem el én! 

Az Úr feltámadását innepelni; 

Mert ők magok is, mind feltámadának, 

Midőn gőzéből szűk dohos szobának, 

Az űzletek békóiból, 

Fullasztó háztatők alól, 

Szűk útczák nyüzsgő embertömegéből, 

A templomok szent éjeléből, 

Szabad napfényre juthatának. – 

Nézd! mily mohón szétoszlanak 

A kertekben, a pázsiton, 

S a csolnakok mint rajzanak, 

Vigan lebegve a folyón. 

Az utolsó elmerülésig 

Terhelve mozdúl el a parttól. 

Nézd! a hegyi út véges végig 

Ellepve tarkaruhás emberrajtól. – 

Már hallom a kis falu népe zaját. 

Falu! te a nép mennyországa vagy; 

Ujong, elégűlt itt a kicsiny, a nagy. – 

Ember voltomat itt érzem át. 


Ős-Faust 880 

MARGIT (rokka mellett 

egyedül) 

Nyugalmam, ó jaj, 

s a szívem oda, 

és meg se lelem már 

soha, soha. 

Ha messzire jár, 

az a halál, 

egész világ 

epére vált. 

Fejem szegény 

hogy szédeleg, 

szívem szegény, 

majd szétreped. 


s a szívem oda; 


soha, soha. 

Érte nyitom csak 

az ablakomat, 

a házból is érte 

lépek ki csak. 

Milyen magas, 

kevély, sudár! 

Száján a mosoly, 

s amint szeme jár, 

és a beszéde 

bűvölő, 

s ó mint szorit 

s mint csókol ő! 




soha, soha. 

Utána ég, 

eped szívem. 

Ó, ha csak egyszer 

ölelhetem, 

csókolhatom 

amint akarom: 

meghalok attól 

boldogan! 

149 


Ős-Faust 881 

MARGIT (a rokka mellett 

egyedül) 




soha, soha. 


az a halál, 

egész világ 

epére vált. 

Fejem szegény, 

hogy szédeleg. 

Szívem szegény, 





soha, soha. 


az ablakomat. 

A házból is érte 


Milyen magas, 





bűvölő, 

s ó mint szorít, 

mint csókol ő! 




soha, soha. 

Ölem hogy ég, 

én Istenem! 

Ó, ha csak egyszer ölelhetem, 

ölelhetem 

s csókolhatom, 

amint akarom: 

meghalok attól, 

boldogon! 

[88b] GOETHE: 

Faust. Ein Fragment 882 

Gretchen 

am Spinnrade allein. 

Meine Ruh’ ist hin, 



Und nimmermehr. 

Wo ich ihn nicht hab’ 

Ist mir das Grab, 











Nach ihm nur schau’ ich 


Nach ihm nur geh’ ich 

Aus dem Haus. 


Sein’ edle Gestalt, 

Seines Mundes Lächeln, 

Seiner Augen Gewalt, 


Zauberfluß, 

Sein Händedruck, 

Und ach sein Kuß! 


Mein Herz ist schwer, 



Mein Busen drängt 

Sich nach ihm hin. 

Ach dürft’ ich fassen 

und halten ihn! 

Und küssen ihn 

So wie ich wollt’, 


Vergehen sollt’!

[>88] GOETHE: 

Faust (I.) 883 

Gretchen 

am Spinnrade allein. 





Wo ich ihn nicht hab’ 












Nach ihm nur schau’ ich 


Nach ihm nur geh’ ich 

Aus dem Haus. 




Seiner Augen Gewalt, 


Zauberfluß, 

Sein Händedruck, 

Und ach sein Kuß! 


Mein Herz ist schwer, 






und halten ihn! 

Und küssen ihn 

So wie ich wollt’, 


Vergehen sollt’! 


Részlet[ek] a Faustból 888 

MARGIT egyedül térdepelve 

Szivem nehéz, 

Békém oda – 

Nem is lelem 

Többé soha. 

Üres a föld, 

Ha elmegy ő, 

És rosszabb, mint a 

Temető. 

Homlokom, szivem 

GOETHE: 

Faust I 884 

GRETCHEN (am Spinnrade 

allein) 





Wo ich ihn nicht hab, 












Nach ihm nur schau ich 


Nach ihm nur geh ich 

Aus dem Haus. 




Seiner Augen Gewalt 


Zauberfluß, 

Sein Händedruck 

Und, ach! sein Kuß! 








und halten ihn, 

Und küssen ihn, 

So wie ich wollt, 


Vergehen sollt! 


Margit a rokka mellett 885 


Nyugtom oda, 

Nem is lelem 

Már meg soha. 

Ha nem látom, 

Már halálom, 

Keserűség 

A világom. 


Nincsen helyén, 

Zavart, kusza 

Szegény elmém. 


Nyugtom oda, 

Nem is lelem 


Ablakomon 

Csak őt lesem, 

Az utcán is 

Őt keresem. 

Milyen büszke, 

Milyen sudár! 

Ahogy mosolyg, 

A szeme jár, 

Ahogy szava 

Ragad, sodor, 

Keze szorít, 

S a csókja forr …! 


Nyugtom oda, 

Nem is lelem 


Vágyó szívem 

Felé ragad, 

Hej, kaphatnám 

Karomba csak, 

Csókolhatnám 

Kedvemre csak, 

Csókolnám, míg 

Szivem szakad! 

150 



egyedül) 


Nyugtom oda – 

Nem is lelem már 

Többé soha. 

Ha ő nincs velem, 

Énnekem sírverem 

Az egész világ, 

Üres, sivár. 


Szédül, bolond, 

Szívem homorú 

Ürege kong. 




Többé soha. 

Csak őt kutatom 

A függöny mögött, 

Érte jártatom 

Magam délelőtt. 

Ha jár, nemes, 

Dereka jegenye, 

Az ajka szilva 

S villan a szeme! 

És hogyha szólal, 

Gyöngyöznek a szók – 

És kézfogása… 

És óh… a csók, a csók! 




Többé soha. 

Érte kapkodok, 

Neki serdülök… 

Ha majd kezemmel 

Érem s tartom őt 

Csókjaim között, 

Akkor, te zord világ, 

Bátran viselem 

Akár a pusztulást! 


egyedül). 

Az én szivem 

Majd megszakad, 

Soh’sem találom 

Nyugtomat. 

Halálom érzem, 

Ha ő nincs itt. 

Az egész világ 

Csak keserít. 


Mind szédeleg, 


Mind téveleg. 

Az én szivem 



Nyugtomat. 

Csak érte nyílík 

Ablakom. 

Őt űzöm minden 

Nyomdokon. 

Mily büszkén jár, 

Mily szép sugár! 

Szeme hogy ragyog! 

Hogy mosolyog! 

Mily édesek 

Ajkán a szók! 

Keze nyomása! 

S óh, az a csók! 

Az én szivem 



Nyugtomat. 

Keblem sovárg 

Keble után, 

Ha ölelhetném 

Egyszer csupán, 

S csólolhatnám 

Kedvemre csak, 

Agyoncsókolnám 

Magamat! 

[NAGY ISTVÁN / E. KOVÁCS GYULA]: 889 [FERENCZI ZOLTÁN]: 

Goethe: Faust I. rész. 890 


Faust 891 

MARG. 

Szivem nehéz. Nyugtom oda: 

Föl nem lelem, soha soha! 

Hol ő nincs a sirt képzelem! 

Egész világ gyülölt nekem. 892 

Margit, a fonókeréknél magában. MARGIT (a rokka mellett 

egyedül) 

Nehéz a szívem, 


Nyugtom oda, 

Nyugtom oda, 

Föl sem is lelem 


MEPH. 

Soha, soha. 

Többé soha. 

Halld mit susog a csillagoknak. 

Hol őt nem bírom, 

Hol nincs velem ő, 

FAUST. 

Ott van a sírom, 

Az bús temető, 

Most lelkem vágyból élvbe tántorog! Az egész lét 

S a lét nekem 

MARG. 

Egész világ gyűlölt nekem 

Keserűség. 

Csak gyötrelem. 

Szegény fejem – zavarodott 



883 GAL.XII.177-178 

884 GF.107-108 

885 BNK.42-43 

886 FB.142-143 

887 DF.99-101 

888 DJÖ.535-536 

889 MM. 4939,30 

890 Ms 358/14 (utólagos lapszám ceruzával: 164); sorok marginális számozása: 3.021-3.060 

891 GFO.175-176 

892 Ez a sor utólag ceruzával beszúrva. 

893 A vessző ceruzával.

Lázban ég: 

Talán közeleg 

Már a vég. 



Nem is lelem 

Többé soha. 

Az utcát érte 

Baktatom, 

Csak őt lesem 

Az ablakon: 

Milyen hatalmas, 

Büszke, szép; 

Szeme mosolyt szór 

Szerteszét! 

Aranyak ajkán 

Mind a szók, 

És kezet fog 

És jaj, a csók! 



Nem is lelem 

Többé soha. 

Dagad, hullámzik 

Kebelem – – 

Oh, ha csak egyszer 

Ölelem! 

Jól kicsókolom 

Magamat, 

És meghalok 

A csók alatt. 


[A szívem nehéz…] 894 

Margit szobája. / Margit. (A 

rokka mellett, egyedül). 

A szívem nehéz, 

Nyugtom oda; 


Soha, soha. 

Ha nics velem ő, 

Jaj, temető 

A föld, az ég, 

S keserűség. 

Fejemnek fáj 

A gondolat, 

Szegény szívem 

Majd megszakad. 


Nyugtom oda; 


Soha, soha. 

Őt lesem egyre 

Az ablakon, 

Bármerre járok, 

Kutatom. 

Járása szép, 

Alakja sudár, 

Mosoly ül az ajkán, 

Szeme csupa sugár. 

Beszéde bűvös 

Szegény eszem szórakozott. 

———— 

Szivem nehéz. Nyugtom oda 

Föl nem lelem – soha soha. 

Ha kinézek. Őt keresem 

—— 

Ha kimegyek. Őt követem 

Járása mily szép, s termete 

Mosolya és tekintete. 

Beszéde varázs Méz izü folyó 

S oh kézszoritása. És csókja mi jó! 

Szivem nehéz, nyugalmam oda 

Föl nem lelem. Soha soha. 

Szivem dagad szive után 

Ha megfoghatnám, tartanám. 

S ugy csókolnám. olyan sokat, 893 

Agyon csókolnám. Magamat. 


Faust I 895 


egyedül) 




soha, soha. 


az a halál, 

egész világ 

epére vált. 








soha, soha. 


az ablakomat, 



Milyen magas, 





894 

GFH.122-123 

895 

M.H.1959,127- (végig: strófák) 

896 

magyar helikon! 

897 

F.I.223 

898 

GFK.167-169 


Faust I 896 

151 

Olyan kuszált 

Szegény lelkem 

Olyan zilált. 


Nyugtom oda; 

Föl sem is lelem, 

Soha, soha. 

Csak érte nézek 

Ki ablakunkon, 

Csak érte lépek 

Ki a kapunkon. 

Deli járása, 

Nemes alakja, 

Szája mosolygása, 

Szeme hatalma, 

És szavának 

Bű-folyama, 

Keze szoritása 

És csókja, ah! 


Nyugtom oda; 

Föl sem is lelem 

Soha, soha. 

Szivemben érte 

Sóvárgok én. 

Oh bár megkapnám 

S ölelhetném! 

S kedvem szerint 

Csókolhatnám, 

Ha meghalnék is 

Mig csókolnám. 

––– • ––– 


[Nyugalmam, ó jaj…] 897 


egyedül) 




soha, soha. 


az a halál, 

egész világ 

epére vált. 





Nyugalmam, ó jaj 



soha, soha. 


az ablakomat, 



Milyen magas, 





bűvölő, 

s ó, mint szorit 





Szédül, forod, 




Nyugtom oda, 


Többé soha. 

Mind őt lesem csak 

Az ablakon át, 

Mindig követném 

Lába nyomát. 

Alakja délceg, 

Járása friss, 

Szemében igézet 

És mosolyában is; 

Elbűvöl minden: 

A drága szók! 

A kézfogása 

És ah! az a csók! 


Nyugtom oda, 


Többé soha. 

A vágy felé hajt, 

Felgyújt, hevit, 

Hogy átöleljem 

S itt tartsam, itt, 

És csókolhassam, 

Míg hű kebelén 

A csókjai közben 

Enyészem el én! 


[Nyugalmam elveszté 

szivem…] 898 

Margit. 

(A rokkánál) 

Nyugalmam el- 

Veszté szivem, 

Soha, soha, 

Föl nem lelem. 

Ő nélküle: 

Sír életem. 

Mind a világ: 

Kín, gyötrelem. 


Hogy tébolyog! 

Szegény elmém 


Nyugalmam el- 


Soha, sohsem, 

Sohsem lelem. 

Az ablakon 

Át, őt lesem, 

Az utcsán, csak 

Őt keresem. 

Lépte nemes, 

Szép termete, 

Mosolygó ajka, 

Tűz szeme! 

Büvös folyásu

Tűzfolyó, 

S a keze, ah! 

S a csókja, ó! 


Nyugtom oda, 


Soha, soha. 

Utána fáj 

Az életem, 

Ah; tarthatnám csak 

A szívemen. 

Csókolhatnám 

Az ajakát, 

S halnék meg aztán, 

Ha csókot ád. 


[Szívem nehéz…] 899 

Margit ( rokkájánál 

egyedül.) 


Nyugtom oda, 

Meg nem találom 

Soha, soha. 


Az gyötrelem, 

Mind a világ 

Csak bosszúság. 


Nincs már helyén, 

Az eszem is 

Elment szegény. 


Nyugtom oda, 


Soha, soha. 

Az ablakomban 


Kívül a házon 

Őt keresem. 

Szép szál alakja 

Nemes, komoly – 

S szeme hatalma 

S az a mosoly! 

S az ő beszédi 

Bűvös folyók, 

S kézszorítása 

És ah, a csók! 


Nyugtom oda, 


Soha, soha. 

Szívem utána 

Sír egyre mind, 

Bár ölelhtném 

Kedvem szerint!… 

Bár csókolhatnám! 

Bár kebelén 

Az ő csókjától 

Halnék el én! 


MARGIT A ROKKÁNÁL 

899 KAF.I.108-109 

900 GF.I.133 

901 GFN.230-232 

902 GFP.119-120 

903 GLV.121-123; GD.II.126-128 

bűvölő, 

s ó mint szorít 





soha, soha. 

Utána ég, 

eped szívem. 


ölelhetem, 

csókolhatom, 

Hogy akarom, 


boldogan! 


[Nyugalmam oda…] 900 

GITTA (a rokka mellett 

egyedül) 

Nyugalmam oda, 


Nyugalmam örökre 

Odavész. 


Az a sírverem, 

Egész világ 

Szomoruság. 


Zavarodott, 

Szegény lelkem 

Szakadozott. 




Odavész. 

Ha kitekintek, 


Kapun kilépve 

Csak őt keresem. 

Járása, büszke 

Szép termete, 

Szép mosolya, 

Szép két szeme 

És szép szavai: 

Varázslatok, 

És kézszoritása, 

És óh, a csók! 




Odavész. 

Keblemben a vágy 

Utána von: 

Hozzásimulni 

Egy szép napon, 

Csókolni őt, 

Betelni vele, 

És a csókjába 

Halni bele! 


Margit a rokkánál 905 


[Szivem nehéz…] 901 

MARGIT a rokka mellett 

egyedül. 


Nyugtom oda; 

Föl nem lelem, 

Soha, soha. 

Hol ő nincs, a 

Sirt képzelem, 

Egész világ 

Gyülölt nekem. 


Zavarodott, 


Szórakozott. 


Nyugtom oda: 

Föl nem lelem 

Soha, soha. 

Ha kinézek, 

Őt keresem, 

Ha kimegyek, 

Őt követem. 

Járása mily 

Szép, s termete 

Mosolya és 

Tekintete. 

És ajkának 

Varázs szava 

Egy kéznyomás, 

S ah! a csókja. 


Nyugtom oda, 

Föl nem lelem 

Soha, soha. 

Utánna vágy 

Szegény szivem, 

ah birhatnám 

Őt szüntelen! 

S csókolhatnám, 

Mint kivánom, 

Lenne bár e 

Csók halálom! 



152 

soha, soha. 

Utána ég, 

eped szívem. 


ölelhetem, 

csókolhatom 

amint akarom: 


boldogan! 

Szavai! 

Káznyomása! 

Csókjai! 

Nyugalmam el- 


Soha, sohsem, 

Sohsem lelem! 

Utánna sóvárg 

Kebelem. 

Oh jaj! hogy nem 

Ölelhetem. 

Ölelnének 

Csak karjai! 

Ölnének meg 

Csókárjai! 


[Nyugtomnak ah vége…] 902 

[SÁRKÖZI GYÖRGY]: 


Margit szobája. / Margit (a MARGARÉTA (egyedül, 

rokka mellett egyedül). 

rokkájánál) 

Nyugtomnak ah vége, Nyugalmam oda, 

Úgy fáj a szivem. 

nehéz a szivem, 

Már abba a béke 

meg nem lelem 

Nem tér sohasem. többé sohasem. 

Ahol őt nem bírom, 

Ott nyílik a sírom, 

Előttem az élet 

Oly puszta sötét lett. 

Szegény eszemet 

Földulta, kavarta, 

Eszméletemet 

Úgy összezavarta. 

Nyugtomnak ah vége, 

Úgy fáj a szivem. 

Már abba a béke 

Nem tér sohasem. 

Csak őt lesem, őt 

Az ablak előtt, 

Őt lesem, én árva, 

Házon kivül járva. 

Mily délczeg alakja, 

Járása mi büszke, 

Hogy mosolyog ajka, 

Hogy gyujt szeme tűzre! 

Csábszava ígéi 

Mily olvadozók! 

Hát kézszorítása! 

És az a csók! 

Nyugtomnak ah vége, 

Úgy fáj a szívem, 

Már abba a béke, 

Nem tér soha sem. 

Repesve törekszik 

Hű szívem eléje, 

Oh hogy ölelném át, 

Fogódzva beléje! 

Őt csókba fürösztve, 

Szivére borulnék, 

Tűz-csókjai közbe. 

Lankadva kimulnék. 


[Nehéz a szívem…] 907 


sötét verem 

és pusztaság 

az egész világ. 


zavarodott, 

szegény eszem 

csak kavarog. 


fáj a szivem, 

meg nem lelem 

többé sohasem. 


az ablakom, 

házunkat el 

csak érte hagyom. 

Dali járása, 

szép termete, 

ajkán a mosoly, 

tekintete, 

szavának méze, 

sóhajai, 

kézszoritása, 

s a csókjai! 


fáj a szivem, 

meg nem lelem 

többé sohasem. 

Lelkem csak érte 

áhítozik, 

bár tarthatnám 

karomban itt, 

csókolhatnám 

kedvem szerint, 

s eléghetnék 

a csókjain! 

[SZIGLIGETI EDE]: 

[Nyugalmam oda…] 908

– Dal a xxx „Faust”-ból – 904 

Meine Ruh ist hin 

Nyugtom oda, 

szivem nehéz, 

lakója már csak 

a rettegés. 

Ha nincs velem: 

halál nekem; 

a föld sx az ég 

keserüség. (rövid ü!) 


már oly bolond, 

szegény szivem (rövid i!) 

száz helyt bolyong. 

Nyugtom oda, 


lakxxx|ója| már csak 

a rettegés. 

Az ablakojmban 

csak őt lesem, 

csak őt, ha a házból 

lábam kiteszem. 

Mily délceg alak, 

mily büszke fej, 

az ajka mosoly, 

a szeme delej, 

szavai bűvös 

lángfolyók; 

s ahogy kezetfog, 

és ah, az a csók! 

Nyux|g|tom oda, 



a rettegés. 

Szivem csak érte 

zokog, szegény, 

óh, csügghetnék csak 

a kebelén, 

az ajakán: 

ott érxxne utól, 

ott, a halál 

a csókjaitól! 

G o e t h e 

– A „Faust”-ból – Meine Ruh ist hin 

– Dal a „Faust”-ból – 

Nyugtom oda, 



a rettegés. 

Ha nincs velem, 

halál nekem; 

a föld s az ég 

keserüség. 



szegény szivem 


Nyugtom oda, 



a rettegés. 

Az ablakomban 









lángfolyók, 

s ahogy kezet fog, 


Nyugtom oda, 



a rettegés. 


zokog, szegény, 


a kebelén, 

az ajakán: 

ott érne utól, 

ott, a halál 


[>89] GOETHE: 

Faust (I.) Walpurgisnacht 910 

Verlangst du nicht nach einem Besenstiele? 

Ich wünschte mir den allerderbsten Bock. 

Auf diesem Weg sind wir noch weit vom Ziele. 


Goethe / Faust I. rész. / Ford. Ferenczi Z. 913 

Egy seprünyélre nincsen-e szükséged? 

Vágynám a legjobb bakra kapni fel. 

Ez úton messze még, mig czélod éred. 

904 

Ms 4657/586.I-II. (gépírás, autográf javításokkal) 

905 

SzLV.167-168 

906 

ÖB.II.527-529 

907 

GFSM.179-180 

908 

M.M.1442.II.,50/99-100 

909 

sic! 

910 

GAL.XII.202 

911 

FB.163 

912 

GDMD.161 

913 

Ms 358/18 (utólagos ceruzás számozás: 186. l.) 

914 

GFO.200 

915 

MM. 4574 /a,53 

Nyugtom oda, 



a rettegés. 

Ha nincs velem: 

halál nekem; 

a föld s az ég 

keserüség. 



szegény szivem 


Nyugtom oda, 



a rettegés. 

Az ablakomban 









lángfolyók; 

s ahogy kezetfog, 


Nyugtom oda, 



a rettegés. 


zokog, szegény, – 


a kebelén, 

az ajakán: 

ott érne utól, 

ott, a halál 


153 

Margit (rokkája mellett 

egyedűl). 


Nyugtom oda, 

Hejh! föl se lelem 

Többé soha! 

Ha nincs velem 

A kedvesem: 

Kín gyötrelem 

Az életem. 


Olyan zavart, 

Szegény szivem 

Majd megszakad! 

Nehéz a szívem 

Nyugtom oda, 

Hejh föl sem lelem 

Többé soha! 

Ablakomban 

Csak őt lesem. 

Járok kelek, 

Őt keresem. 

Mily ép, mi szép 

A termete, 

Hogy mosolyog 

Ajka, szeme 

Óh mily édes 

A beszéde, 

Óh a csókja 

Tüzessége! 

Nehéz a szivem, 

Nyugtom oda, 

Hejh föl se lelem 

Többé soha! 

Szívem lelkem 

Értted 909 eped, 

Jer! Várva vár 

Szerelmesed. 

Kedvemre hadd 

Csókoljalak, 

S haljak el a 

Csókod alatt! 

‘3 jelenés. 

Margit. (egyedül fonó 

kerekes rokka mellett.) 


Nehéz szivem, 

Nem lelemxxx |találom 

soha|, 

És sohasem. 

Hol ő nincs velem 

Az sír nekem, 

S a’ nagy világ 

Egy száraz ág. 


Már megbomolt, 

‘S az érzetem 

Eldarabolt. 



Nem találom soha, 

És sohasem. 

Utána bámulok 

Az ablakból, 

Utána indulok 

Hazulról. (100) 

Nemes járása, 

Ő |S| hős termete, 

Mosolygó ajka, 

‘S tekintete, 

‘S beszédjei’ 

Varázs folyása, 

Kézszorítása, 

‘S ah, csókjai! 



Nem találom soha 

És sohasem. 

Keblem’ vonzalma 

Felé tolúl, 

Bár elfoghatnám 

Örök rabúl. 

‘S csókolhatnám, 

Mint akarom, 

Mig csókjain 

Széllyel folyom. 


Nem fáj a fogad, mondd, egy seprünyélre? 

Én egy csődörre tolnám fenekem! 

Így, poroszkálva, nem jutunk előre. 


Faust 914 

Nem kell talán egy seprűnyél kezedbe? 

Bár kaphatnám a legvadabb bakot. 

Utunkon még a cél be messze-mesze. 

Nem kell talán egy seprünyél? 

Vagy kecskebakra kivánkoznál? 

Igy járva, messze van a czél. 

[GÓTH SÁNDOR]: 

[Jó lenne neked tán egy seprünyél ma?…] 915 

Jó lenne neked tán egy seprünyél ma? 

Biz én szeretnék egy vágtató bakot 

Utunknak innen messze még a célja.


[A seprűnyél vajjon kedvedre lesz-e?…] 916 

A seprűnyél vajjon kedvedre lesz-e? 

Kívánnám én a legvadabb bakot. 

A cél utunkon messze még, be messze. 


[Nem kéne-e neked egy seprünyél…] 919 

Nem kéne-e neked egy seprünyél, 

Nekem most jól fogna egy kecskebak, 

Ez úton tőlünk távol még a czél. 


[Nem volna kedved seprünyélre ülni?…] 922 

Nem volna kedved seprünyélre ülni? 

Velem jót tenne bár milyen bak! 

Hisz így sohsem fogunk czélhoz érni! 


[Neked egy seprünyél jól fogna mostan!…] 917 


[Egy seprünyél, ugye jól fogna mostan?…] 918 

Neked egy seprünyél jól fogna mostan! Egy seprünyél, ugye jól fogna mostan? 

Én bűzlő bakkecskét hiányolok. 

Én bűzlő bakkecskét hiányolok. 

A célunk innen még ki tudja, hol van. 

A célunk innen még ki tudja, hol van. 


[Jó lenne tán néked egy seprünyél ma?…] 920 


[Neked nem volna jobb egy seprünyél?…] 921 

Jó lenne tán néked egy seprünyél ma? 

Neked nem volna jobb egy seprünyél? 

Bár én is kapnék egy erős bakot, 

Én fognék egy ocsmány kecskebakot! 

Utunknak innen messze még a célja. 

Ha igy megyünk, még messze van a cél. 


[Nem kivánsz-e seprőnyelet?…] 923 

Nem kivánsz-é seprőnyelet? 

Én meg bakkecskén foglalnák helyet. 

Ez út a czéltól mág mi messze van! 


[Jó lenne tán neked egy seprűnyél ma?…] 925 


[Alád egy seprünyél jó volna, nemde?…] 926 

– Jó lenne tán neked egy seprűnyél ma? 

Alád egy seprünyél jó volna, nemde? 

Bár kapnék én is egy erős bakot, 

Én kecskebakon, a legizmosabban, 

Utunknak innen messze még a célja. 

Szeretnék űlni, mert a czél még messze. 

[>90] GOETHE: 

Faust (I.) Walpurgisnacht 927 

Aber sag’ mir ob wir stehen, 

Oder ob wir weiter gehen? 

Alles, alles scheint zu drehen, 

Fels und Bäume, die Gesichter 

Schneiden, und die irren Lichter, 

Die sich mehren, die sich blähen. 


[Nos, felelj: vajon csak 

állunk…] 932 

Nos, felelj: vajon csak állunk, 

Vagy pedig száguldva szállunk? 

Mintha minden körbe járna, 

Torz pofát vág mind a félszeg 

Kő meg ág, – a kis lidércek 

Lángja megnő óriásra. 


[Hanem szólj csak állunk-e?…] 936 

Hanem szólj csak állunk-e? 

Avagy hova szállunk-e? 

Látom, minden mozog, forog, 

Fák, sziklák torz képeket 

Vágnak; – s a lidércz-sereg 

Szaporodik s libeg, lobog. 


[Nos, beszélj hát! Kergülünk- 

e…] 928 

Nos, beszélj hát! Kergülünk-e 

Vagy fenéken tespedünk-e? 

Minden pörög, zúg – görcs, tüske, 

Barom táncol fintorogva, 

S dúlt lidérceken a hurka 

Reng, hasuk degeszre tömve! 


[No de mondd csak, mit 

csinálunk?…] 933 

No de mondd csak, mit csinálunk? 

Indulunk-e, vagy megállunk? 

Körbe jár itt minden, érzed? 

Fű, fa, szikla arca torzul, 

S itt is, ott is a bokorbul 

Lesnek óriás lidércek. 


[De hát mondsza, állunk 

itten?…] 929 

De hát mondsza, állunk itten? 

Avagy mozdulunk előre? 

Minden tánczol, forog minden, 

Hegy, fa ugrál nyelvet öltve. 

A lidércz is, ezret költve 

Szaporodik, míg tekintem. 


[Inkább mondd meg, hogy 

megyünk-e…] 934 

Inkább mondd meg, hogy megyünk-e, 

avagy itt vesztegelünk-e? 

Mintha csak körben repülne 

vélünk minden: a fa, szikla 

fintorogna és a szikra 

rémítően sűrüsülne. 


[No, de mondd meg: maradunk-e?…] 937 

No, de mondd meg: maradunk-e? 

Vagy hogy inkább haladunk-e? 

Minden téncsak körbe’forgás; 

Szertek s fák pofákat vágnak, 

S az imbolygó fény-világok 

Szaporodnak s nőnek folyvást. 


[Szeretnél szállni fürge seprünyélen?…] 924 

Szeretnél szállni fürge seprünyélen? 

Én jobban szeretnék egy büdös bakot. 

Soká fogsz így a célhoz érni vélem. 


[Ej, de mondd csak, vajjon 

állunk…] 930 

Ej, de mondd csak, vajjon állunk, 

Vagy pedig mind tovább szállunk? 

Minden mintha itt forogna, 

Szikla és fák rút torzképet 

Vágva ránk és a lidérczek 

Nőve számban s felfuvódva. 931 


[Inkább mondd meg, hogy 

megyünk-e…] 935 

Inkább mondd meg, hogy megyünk-e, 

avagy itt vesztegelünk-e? 

Mintha csak körben repülne 

vélünk minden: a fa, szikla 

fintorogna és a szikra 

Sokasodna megkergülve. 


[Mondd, vajon megállunk itten…] 938 

Mondd, vajon megállunk itten, 

Vagy már továbbmentünk innen? 

Mintha csak forogna minden, 

Arccá formálódó bércek, 

És fatörzsek, és lidércek, 

Akik gyűlnek mindenünnen. 

916 

GFH.141 

917 

Európa 1967,146 (+ Diákkönyvtár 1992,149; Európa,64; A v.ir. kl.,140; J.W.G. Vál. műv.1986,170) 

918 

MH.1959, 

919 

GFK.192 

920 

KAF.I.122 

921 

GF.I.147 

922 

GFN.264 

923 

GFP.135 

924 

GFS.152 

925 

GVR.525 

926 

GFSM.205 

927 

GAL.XII.205 

928 

FB.165 

929 

GDMD.163 

930 

Ms 358/18 (utólagos ceruzás számozás: 189. l.) 

931 

A II. sz. borítékban (Ms 358/10-23) 2 újságkivágás: Kozma Andor Faust-fod.ból (Ms 358/23); rajta tintával: »Az Ujság / decz 2. / 33512/1915« 

932 

GFO.202 

933 

GFH.143 

934 

EU.142 (+DK.152; EU.67,148; J.W.G. vál. m. 1986,173) 

935 

HKC.1959, 

936 

GFK.195 

937 

KAF.I.124 

938 

GF.I.149 

154


[Hanem szólj csak, hogy megyünk-e?…] 939 

Hanem szólj csak, hogy megyünk-e? 

Vagy egy helyben maradunk-e? 

Minden menni futni tetszik, * 

És hozzá még a lidérczek, 

Szaporodnak és megnőnek 


[Ó, de mondd, állunk-e már mi…] 942 

Ó, de mondd, állunk-e már mi, 

vagy sosem fogunk megállni? 

Mintha itt minden forogna, 

szikla és fa fintorogna, 

egyre több fény imbolyogna, 

és magasra föllobogna. 

[>91] GOETHE: 

Faust II. Erster Act. 945 

[…] 

Wirf dich in’s Meer wo es am wildsten tobt, 

Und kaum betrittst du perlenreichen Grund, 

So bildet wallend sich ein herrlich Rund; 

Siehst auf und ab lichtgrüne schwanke Wellen, 

Mit Purpursaum, zu schönster Wohnung schwellen, 

Um dich, den Mittelpunkt. Bei jedem Schritt 

Wohin du gehst, gehn die Paläste mit. 

Die Wände selbst erfreuen sich des Lebens, 

Pfeilschnellen Wimmlens, Hin- und Wiederstrebens. 

Meerwunder drängen sich zum neuen milden Schein, 

Sie schießen an, und keines darf herein. 

Da spielen farbig goldbeschuppte Drachen, 

Der Haifisch klafft, du lachst ihm in den Rachen. 

Wie sich auch jetzt der Hof um dich entzückt, 

Hast du doch nie ein solch Gedräng erblickt. 

Doch bleibst du nicht vom Lieblichsten geschieden: 

Es nahen sich neugierige Nereiden 

Der prächtigen Wohnung in der ewigen Frische, 

Die jüngsten scheu und lüstern wie die Fische, 

Die spätern klug; schon wird es Thetis kund, 

Dem zweyten Peleus reicht sie Hand und Mund. – […] 


Faust II 947 

[…] 

magad a bősz tengerbe vetheted: 

a gyöngytermő fenékre érsz, s az ár 

örvénylik és igéző körbe zár; 

lenge, bíborszegélyű, zöld habokból 

látod épülni csodaszép lakod, hol 

magad vagy a középpont. Lépteid 

ily mozgékony paloták követik. 

Örömmel érzik falaik a folyvást 

sürgő-forgó, villámsebes tolongást. 

Nyüzsögnek, hol az új, nyájas fény tündököl, 

a tengeri csudák, s be egy se tör. 

Sárkányraj játszik, aranypikkelyes, 

tátog a cápa, s torkába nevetsz. 

Udvarnéped bárhogy rajong körül, 

ily csődületté sose tömörül. 

Még bájos hölgyekben se lesz hiányod: 

kerülgetik a kandi hableányok 

az örök frisseség ölén a kastélyt, 

az ifjabbak kéjes, félénk halakként, 

mások bölcsen. Hírt kapt Thetisz, s feléd 

939 GFN.267-268 

940 GFP.137-138 

941 RS.93 

* Egy sor hiányzik. 

942 GFS.154 

943 GVR.526 

944 GFSM.208 

945 GAL.XLI.62-63 

946 M.H.1959,218-219 

947 F.II.60 

948 KAF.II.46 


[Oh de mondjad, állunk-é még?…] 940 

Oh de mondjad, állunk-é még? 

Vagy megyünk-e már a hegynek? 

Forog minden. Fák és sziklák 

Orczájukat fintorítják, 

S a lidérczek, bolygó szikrák 

Sokasodnak, növekednek. 


[Na de mondd meg: maradunk-e?…] 943 

Na de mondd meg: maradunk-e? 

Vagy hogy inkább haladunk-e? 

Mindez tán csak körbe-forgás: 

Szirtek s fák pofákat vágnak 

S az imbolygó fény-világok 

Szaporodnak s nőnek folyvást. 

155 


[És mi? És mi vajjon állunk?…] 941 

És mi? És mi vajjon állunk? 

Vagy tán közben egyre szállunk? 

Vagy tán körforgást csinálunk? 

Egybefolynak fák és bércek, 

Fintorok, bolygó lidércek, 

S egyre órjásabbak nálunk. 


[Mondsza csak most! mit csináljunk?…] 944 

Mondsza csak most! mit csináljunk? 

Még haladjunk, vagy megálljunk? 

Nyelvit ölti a fa, szikla, 

úgy tekint ránk, mintha szidna. 

Aztán ezek a lidérczek, 

Szaporodnak, terjedeznek. 

[CSORBA GYŐZŐ]: 

[De ha dühöngő tengerbe veted…] 946 

[…] 

De ha dühöngő tengerbe veted 

Magad, mihelyt a gyöngyrejtő fenék 

Megérez, ékes bolt simul föléd, 

Iramló, fényzöld, bíborral szegett 

Ingó habokból pompás épület 

Dagad köréd, s lépdelsz akárhova, 

Veled megy valamennyi palota. 

A falak szintén boldogok, hogy élnek, 

S látják a nyílnyüzsgést, a sürgeséget. 

Szörnyhal tolong az új, szelidszép fény köré, 

Mind ott szorong, de egy se jut belé. 

Sárkányraj játszik, aranypikkelyes, 

A cápa tátog, torkába nevetsz. 

Bármint rajong is érted udvarod, 

Nem láttál eddig ily imádatot. 

De ami legkedvesebb tán szemednek, 

Kiváncsi Nereidák közelednek 

Remek lakodhoz a hűs-tiszta habban, 

Az ifjak kéjesen, halként, riadtan, 

Mások bölcsen. Hírt kap Thetis s neked, 

Új Peleusnak nyújt ajkat s kezet. – 

[KOZMA ANDOR]: 948 

[…] 

És ha magad’ bősz tengerbe veted, 

Amint a gyöngytermő fenékre lépsz 

Az ár csodásan boltozóni kész, 

Fel és le oszlik zöldes lenge hullám, 

Bíbor csikos szép lakká szétvonulván, 

S te vagy a központ. Változtass helyet – 

S mennek, ha mégysz, a paloták veled. 

Még a falaknak is öröm az élet, 

A gyors, a nyüzsgő, kelve, szállva ébredt. 

Az uj szép látományt tenger-szülé csodák 

Környékezik, de egy se’ jut tovább. 

Enyelg arany csillámu tarka sárkány, 

Mosolyra készt a cethal, torka-tátván. 

Ha udvarod ma bárhogy is imád, 

Még azt se’ láttad így tolongni rád. 

De, ami a legkedvesebbül eshet, 

Kiváncsi Nereidák is belesnek 

Pompás lakodba, ott a mélyen, árban, 

Ifjabbja félve s mint a hal sóváran, 

Idősbje bölcsen. S Thetis vágya már,

nyújtja, új Péleusz, ajkát és kezét. – Mint uj Peleüszt csókokra s nászra vár. – 


Faust II.1. Meph. Goethe 

Wirf dich ins Meer 

Tengerfenék 949 

Mefisztó a királyhoz: 

Ugorj a tengerbe, hol legvadabb |a tombolóba,| 

s alig éred el gyöngydús fenekét, 

gyönyörü bolt gömbölyödik feléd; 

rőtcsíkos, fényzöld hullámok inognak 

fent-lent s a legszebb lakássa * dagadnak 

körötted, középpont körül. x Tovább – ? 

Ha mégy, veled mennek a paloták. 

Maguk a falaik is csupa élet, 

nyílgyors nyüzsgés, cikázó, röpke fények. 

|S| ha szörnyek raja |-had| gyűl a szelid, xxx |nagy tündöklés| köré, 

mind feléd ront, egy se hatol belé. 

|És| sárkány játszik, aranypikkelyes, 

|a| cápa tátog, torkába nevetsz. 

De bájt is mutat e csoda-világ: 

jönnek |xxxx| a kiváncsiak |örök-friss lakod a| Nereidák, 

xxx |xxx| pompás |kiváncsi raját| a körödbexx csalja, 

vad, s mint a ha1, kéjenc a fiatalja, 

a vén okos. És értesül Hirt |kap| Thetis, s a szép 

uj Peleusnak nyujtja ajkát-kezét… 

IX 29 Sz.L. 



A Faust II.-ből: Wirf dich ins Meer 

… Ugorj a tengerbe, a tombolóba, 


gyönyörű boltozat borul föléd; 


fent s lent, s a legszebb lakássá dagadnak 

körötted, középpont körűl. Tovább? 



nyílgyors nyüzsgés, tolongó, röpke fények. 

S szörny-had gyűl a szelid, nagy tündöklés köré, 

mind feléd ront, s egy se hatol belé. 

És sárkány játszik, aranypikkelyes, 

a cápa tátog, torkába nevetsz. 

De bájt is mutat e csodavilág: 

örök-friss lakod a Nereidák 

kiváncsi raját közeledbe csalja, 

vad, mint a ha1, s kéjenc a fiatalja, 

a vén okos. Hírt kap Thetisz, s a szép 

uj Peleusznak nyujtja ajkát-kezét… 

[>92] GOETHE: 

Faust II. Fünfter Act. 953 

Lynceus, der Thürmer (auf der 

Schloßwarte singend): 

Zum Sehen geboren, 

Zum Schauen bestellt, 957 

Dem Thurme geschworen 

Gefällt mir die Welt. 

Ich blick’ in die Ferne, 

Ich seh’ in der Näh’, 

Den Mond und die Sterne 

Den Wald und das Reh. 

So seh’ ich in allen 

Die ewige Zier, 



– A Faust II. részéből – 

… Ugorj a tengerbe, a tombolóba, 


gyönyörű boltozat borul föléd; 


fent s lent, s a legszebb lakássá dagadnak 

körötted, középpont körül. Tovább? 



nyílgyors nyüzsgés, tolongó, röpke fények. 

S szörny-had gyűl a szelid, nagy tündöklés köré, 

mind feléd ront, s egy se hatol belé. 

És sárkány játszik, aranypikkelyes, 

a cápa tátog, torkába nevetsz. 

De bájt is mutat e csodavilág: 

örök-friss lakod a Nereidák 

kiváncsi raját közeledbe csalja, 

vad, mint a ha1, s kéjenc a fiatalja, 

a vén okos. Hírt kap Thetisz, s a szép 

uj Peleusznak nyujtja ajkát-kezét… 

[VÁRADI ANTAL]: 

[Most vesd magad tengerbe, a vizek…] 952 

[…] 

Most vesd magad tengerbe, a vizek 

Ha legvadabb viharban zúganak 

S a hogy leszállsz, gyöngyterhes hab alatt, 

Tengerfenék mély csodái között, 

Biborszegélyű, zöldbe öltözött 

Habok csarnokká boltoznak feletted 

S a hová mégy, utad bármerre vetted, 

Paloták mennek veled, élő falakkal 

Nyüzsgő, le- s feltörekvő száz alakkal, 

Tenger csodái zsongnak fény felé, 

Oda ütődnek – s nem hatnak belé. 

Sárkány, hétszínt játszó pikkely-arany rajt. 

Tátongó czápa, torkába kaczagsz majd! 

S bármint elbűvöl mostan udvarod, 

Ily csődülést szemed nem láthatott. 

S a legkedvesb azért ott sem hagy el 

Nereidák, kiváncsi nagy szemekkel 

Csodás lakodhoz, örök friss habokban 

Közelgnek, az idősbje óvatosban 

Félénken ifja – majd megsejti Thétis 

S Peleusznak nyújtja ajkát s kezét is, 

A másodiknak – s fenn Olymp virányán – – 

GOETHE: 

[Zum Sehen geboren…] 954 

Zum Sehen geboren, 

zum Schauen bestellt, 

dem Turme geschworen, 

gefällt mir die Welt. 

Ich blick in die Ferne, 

ich seh in die Näh, 

den Mond und die Sterne, 

den Wald und das Reh. 

So seh ich in allen 

die ewige Zier, 

[CSORBA GY.]: 

[Én nézni születtem…] 955 

LYNCEUS, A TORONYŐR: (a 

kastély őrtornyán dalol) 

Én nézni születtem 

És látni kivált, 

S eskűm ide tettem, 

Így szép a világ. 

Távolba, közelbe 

Fürkészve lesek: 

Hold, csillagok ezre, 

Őz s rengetegek. – 

Mindenben a szépség 

Ős lángja lobog, 

949 


950 

SzLV.159 

* 

sic! 

951 

ÖB48.166; ÖB.II.599-600: Tengerfenék / Wirf dich ins Meer / – A Faust II.-ből – 

952 

GFVA.136-137 

953 

GAL.XLI.308-309 

954 

E.216 

955 

HKC.400 

956 

DF.144 

957 

Csak az első két sort idézi németül: WGM.14 

156 


[Nézni hivatásom…] 956 

LYNCEUS, A TORONYŐR (a 

várfokon danol). 

Nézni hivatásom 

Látni kenyerem, 

Torony a lakásom, 

Szerszámom a szem. 

Látok élőt, holtat 

Az égbolt alatt 

Csillagot és holdat, 

Erdőt s gímvadat. 

S látom körbe körűl 

Mind, mi szép s örök,

Und wie mir’s gefallen 

Gefall’ ich auch mir. 

Ihr glücklichen Augen 

Was je ihr gesehn, 

Es sey wie es wolle 

Es war doch so schön! 


Faust II 958 

LÜNKEOSZ, A TORONYOR (a 

kastély őrtornyán dalol) 

Látásra születtem, 

s itt kell, aki lát, 

tornyomba szerettem, 

így szép a világ. 

Itt tárul elébem, 

egyképp szabadon, 

hold s csillag az égen, 

lenn őz, fa, vadon. 

Szépség örök éke 

büszkén ragyog ott, 

bámulok a fénybe, 

s én is ragyogok. 

Boldog szem, örökre 

tiéd ez a kép. 

Történhet akármi, 

szép volt, csodaszép! 


Lynceus, a toronyőr 962 

I.ynceus, der Türmer (Részlet a 

Faust II-ből) 

„Nézz!” – mondta sorsom; 

„Láss!” – szólt a parancs. 

Szent őrhely a tornyom 

s szép minden alant. 

Érdekel, amit csak 

mutat a világ, 

a hold meg a csillag, 

az őz meg a fák. 

Akármire nézek, 

mind isteni dísz, 

és ahogy az élet, 

tetszem magam is. 

Boldog szem, amit csak 

láttál, az a Mű, 

jó s rossz, ugy, ahogy van, 

mégis gyöngyörű! 

und wie mirs gefallen, 

gefall ich auch mir. 

Ihr glücklichen Augen 

was je ihr gesehn, 

es sei wie es wolle, 

es war doch so schön! 


Faust II 959 

LYNCEUS, A TORONYŐR 

(őrhelyén dalolva). 

Látásra születtem, 

És néz aki lát, 

Tornyomhoz esküdtem, 

Itt szép a világ. 

Közel van a távol 

Szemeimnek, ím: 

A hold, csillagtábor, 

Az erdő, a gím. 

Az örök díszt nézem 

Mindannyiban, 

És díszesnek érzem 

Én is magam. 

Te boldog szempárom, 

Legyen bármiképp, 

Amit egyszer láttál, 

Az örökre szép! 

[>93] GOETHE: 

Faust II. Fünfter Act. 964 

[…] 

Eckzähne klaffen; dem Gewölb des Schlundes 

Entquillt der Feuerstrom in Wuth, 

Und in dem Siedequalm des Hintergrundes 

Seh’ ich die Flammenstadt in ewiger Gluth. 

Die rothe Brandung schlägt hervor bis an die Zähne, 

Verdammte, Rettung hoffend, schwimmen an; 

Doch kolossal zerknirscht sie die Hyäne 

Und sie erneuen ängstlich heiße Bahn. 

In Winkeln bleibt noch vieles zu entdecken, 

So viel Erschrecklichstes im engsten Raum! 

Ihr thut sehr wohl, die Sünder zu erschrecken, 

Sie halten’s doch für Lug und Trug und Traum. 


[Nézésre születtem…] 963 

LYNCEUS a toronyőr (a kastély-vártán 

énekelve). 

Nézésre születtem 

S tisztem, hogy lássak. 

Tornyomhoz esküdtem 

S így szép a világ csak. 

El, messze tekintek, 

S látok közel, 

Hold- s csillagot, mindent, 

S mi ligetbe szökell, 

Mindent örök ékben 

Látok, mi ragyog, 

S míg az tetszik nékem – 

Elégűlt vagyok! 

Boldog szemek, ez, mit 

Megláttatok eddig, 

Volt légyen akármi – 

Oly szép vala látni! (Szünet.) 

S míg rámveti fényét, 

Én is ragyogok. 

Boldog szem, akármi 

Tárult elibéd, 

S bármit hoz a sorsom, 

Szép volt, csodaszép! 


Linkeusz 960 

Nézz! – mondta a sorsom; 

Láss! – szólt a parancs; 

szent várta a tornyom 


Enyém, mit a messze 

meg a közel ád, 

a csillagok ezre, 




s mint ahogy az élet, 


Boldog szem! amit csak 

láttál, az a mű, 

akármilyen is volt, 

mégis gyöngyörű! 

157 

S ahogy minden örűl, 

Én is örülök. 

Én boldog szempárom, 

Láss csak mind odébb, 

Jót vagy rosszat látok, 

Látni mindig szép. 

[SZABO LORINC]: 

Lynceus, a toronyőr 961 

„Nézz!” – mondta a sorsom; 

„Láss!” – szólt a parancs. 

Szent őrhely a tornyom 


Érdekel, amit csak 

mutat a világ, 

a hold meg a csillag, 




és ahogy az élet, 


Boldog szem, amit csak 

láttál, az a mű, 

jó s rossz, ugy, ahogy van, 

mégis – gyöngyörű! 

[CSORBA GYŐZŐ]: 965 [DÓCZI LAJOS] 

Faust II. 966 

[…] 

[…] 

Négy szemfog villan; bősz tűzár zuhog ki, Agyar vigyorg. A torkolat mélyébűl 

Dönti a boltíves garat, 

Dühönve zúg a tűzfolyó, 

S odébb a lángvárost látom lobogni 

S a hátsó boltban, mint a gőz fölébb gyűl, 

Örökké izzón, vastag gőz alatt. 

A folyton égő város látható. 

A rőt hullámtaraj ostromolja, 

A véres tajték a fogakra csapkod, 

Bízó sok kárhozott úszik vele; 

A kárhozott had úszva menekűl, 

De a roppant Hiéna visszafalja, 

De bősz hiéna-raj utána kapkod 

S előttük ismét a lángút heve. 

S az égő bujdosást kezdik elül. 

Merő csodák a sűrű zegzugokban, 

Száz zúgban még száz kint kohol e bögre, 

Csöpp kis helyen egész rém-áradás! 

Ily szűk helyen mily sok. Jaj! fuldokol. 

Szálljon csak félsz a bűnösökbe onnan, De h’jába ijesztsz rá a bűnösökre 

Hisz úgyis azt tartják: álom, csalás! 

Nekik csak torzkép, álom a pokol. 

[KÁLNOKY LÁSZLÓ]: [KOZMA ANDOR]: [SZABÓ LŐRINC]: 

958 

F.II.267-268; ua. (16 sor): A toronyőr dala. VAP.557 

959 

KAF.II.207-208 

960 

STG.III.55 

961 

SzLV.148 

962 

ÖB.I.704 

963 

GFVA.447-448 

964 

GAL.XLI.324 

965 HKC.1959,412 

966 

DF.154-155 

967 

F.II.283 

968 

KAF.II.218

Faust II 967 Faust II. 968 Pokol-torka 969 

[…] 

Ebfogak rése; a tűzár dühödten 

tör a boltíves torkon át, 

és látom hátul, sistergő ködökben 

a láng örökkön izzó városát. 

A fogsorig csap a rőt hab, utat remél a 

sok kárhozott, és úszik arra mind, 

de szétmorzsolja őket a Hiéna, 

s a forró pályán reszketnek megint. 

Van a zugokban sok más iszonyú is, 

szűk helyre itt ezer rémség szorul! 

Riasszatok a bűnösökre; úgyis 

– koholmány! álom! – mondják botorul. 


Pokol-torka 970 

A Faust II-ből: Eckzähne klaffen… 

… Odvas agyarak; boltíves torokból 

dühöngve csorog a tűz-ár, 

s látom, hátúl, ahol a gőzgomoly forr, 

a lángvárost: örök izzásban áll. 

A rőt dagály a fogsort ostromolja; 

kárhozott-had úszik; hiszi: kijut; 

de a roppant hiéna visszamarja – 

s ők ujrakezdik szörnyü tűz-utuk. 

Van a zugokban még sok érdekesség, 

minden kis teret mennyi rém telit! 

Ráfér a bünösökre, hogy ijesszék; 

hisz az egészet álomnak hiszik… 

[>94] GOETHE: Pandora. Ein Festspiel 

[Wer von der schönen zu scheiden verdammt ist…] 973 

Epimetheus. 

Wer von der Schönen zu scheiden verdammt ist, 

Fliehe mit abegewendetem Blick! 

Wie er, sie schauend, im Tiefsten entflammt ist, 

Zieht sie, ach! reißt sie ihn ewig zurück. 

Frage dich nicht in der Nähe der Süßen: 

Scheidet sie? scheid’ ich? Ein grimmiger Schmerz 

Fasset im Krampf dich, du liegst ihr zu Füßen, 

Und die Verzweiflung zerreißt dir das Herz. 

Kannst du dann weinen und siehst sie durch Thränen 

Fernende Thränen, als wäre sie fern: 

Bleib! Noch ist’s möglich! Der Liebe, dem Sehnen 

Neigt sich der Nacht unbeweglichster Stern. 

Fasse sie wieder! Empfindet selbander 

Euer Besitzen und euren Verlust! 

Schlägt nicht ein Wetterstrahl euch aus einander, 

Inniger dränget sich Brust nur an Brust. 

Wer von der Schönen zu scheiden verdammt ist, 

Fliehe mit abgewendetem Blick! 

Wie er, sie schauend, im Tiefsten entflammt ist, 

Zieht sie, ach! reißt sie ihn ewig zurück! 


A „Pandorá”-ból 975 

Sorsa kit elvisz a drága leánytól, 

jobb ha fut és már rá se tekint! 

Látni elég, s akiért szive lángol, 

visszaöleli örökre megint. 

Sohse tünődj, ha előtted az édes: 

Elhagyom? Ő megy? A szívbe nehéz 

969 SzLV.156 

970 ÖB48.241 

971 ÖB.II.848 

972 GFVA.471-472 

973 GAL.XL.410-411 

974 GP.112-114 

975 STG.III.9 

[…] 

Szörny szemfogak; az űr boltozatából 

Kizúg a bősz tűzlángos ár, 

S a gőzgomolynak hátterébe’ távol, 

Örökké izzón, a lángváros áll. 

A fogsorig nyomul az ár piros dagálya, 

Partot remél sok úszó kázhozott, 

De visszamarja a szörny hiéna szája 

Megújra öket a tűz-árba ott. 


Hány rettenet, bár a tér oly szűk itt! 

A bünhödőket hadd ijesztgessék, 

Ugyis csak álnok álomnak hiszik. 


Pokol-torka 971 

Eckzähne klaffen… 

(A Faust II-ből) 


dühöngve csorog a tűz-ár, 






s ők ujrakezdik szörnyü tűz-utuk. 






[Az, kit a kedvese mellől a sorsa…] 974 

Az, kit a kedvese mellől a sorsa 

Messze taszít, menekülve szemét 

Húnyja be, mert a tekintete vonzza 

Vissza időn s teren át a szivét. 

És sose kérdd, ka karodban a kedves: 

„Elhagysz-e? Elhagyom?” Lobban a vágy, 

Térdre veted magadat s a szerelmed 

Kínba szorítja szived panaszát. 

Csordul a könnyed. A gördülő cseppben 

Messzire tűnik el képe. Kiálts: 

Állj meg! A perc szive vár szerelemmel 

Csillagos éj delején tereád. 

Vedd a karodba megint s a tiéd lesz 

Régi szerelmed. Az elszakadás 

Mennyköve már lezuhanhat közétek, 

Csak szorosabb lesz a szent karolás. 

Az, kit a kedvese mellöl a sorsa 

Messze taszít, menekülve szemét 

Húnyja be, mert a tekintete vonzza 

Vissza időn s teren át a szivét. 

158 

– A Faust II. részéből – 


dühöngve csorog a tüzes ár, 






s ők ujrakezdik szörnyű tűz-utuk. 






[Agyara kaffog; torka boltívéből…] 972 

[…] 

Agyara kaffog; torka boltívéből 

A lángfolyam dühvel buzog s elétör. 

S a háttér forró érczkatlanján át most 

Látom örökkön izzón a lángvárost! 

A láng a fogakig kicsap s megéget. 

A kárhozottak úsznak, mentést várva… 

De a hiéna rémtorkát bezárja 

S új, izzó kín közé morzsolja őket. 

Pokol sarkában rejtve sok vagyon. 

Szoros helyen megannyi borzalom. 

Jól teszitek! a bűnöst ígyen intik. 

Úgyis csel és csalásnak tartják mindig. 

(A vaskos örödögökhöz, kiknek rövid, egyenes a 

szarvuk.)

görcs dagad, újra a lába elé vet 

s összetör a kétségbeesés. 

Szemed elönti a távolitó könny, 

távoli bennük a lány maga is: 

Várj! Hova futsz? Ide! Meginog ott fönn 

néha a sors bús csillaga is. 

Rántsd a karodba! Igy érti, igy érzed: 

ami marad, s ami veszne, mit ér; 

és a nagy ég ha nem üt le közétek, 

még szilajabbra hevül fül a vér. 

Sorsa kit elvisz a drága leánytól, 

jobb, ha fut, és már rá se tekint! 

Látni elég, s akiért szive lángol, 

visszaöleli örökre megint. 

[>95] GOETHE: Pandora. Ein 

Festspiel 976 

Schmiede. 

Zündet das Feuer an! 

Feuer ist oben an. 

Höchstes er hat’s gethan, 

Der es geraubt. […] 

5 vsz.; az első: 

[]: 980 

Schmiede: 

Zündet das Feuer an! 

Feuer ist oben an. 

Höchstes er hat’s gethan, 

Der es geraubt. 

Wer es entzündete, 

Sich es verbündete, 

Schmiedete, ründete 

Kronen dem Haupt. 

[JÁNOSY ISTVÁN]: 

Kovácsok dala 977 

A tüzet üsd, csihold! 

hona az égi bolt. 

A tettek tette volt 

a vollámlopás. 

Ki igy gyújtott tüzet, 

tüzzel szövetkezett, 

fejének ötvözött 

lángkoronát. 

5. vsz.: 

[]: 981 

Rasch nur zum Werk gethan! 

Feuer nun flammt’s heran, 

Feuer schlägt oben an; 

Sieht’s doch der Vater an, 

Der es geraubt. 

Der es entzündete, 


Schmiedete, ründete 


GOETHE: Pandora. Ein Festspiel 982 

Schmiede 

Der es entzündete, 


Schmiedete, ründete, 


(Sie verlieren sich in den Gewölben, die sich fließen.) 

[>96] GOETHE: 

Pandora 983 

EPIMELEIA zwischen beide tretend. 

Einig, unverrückt, zusammenwandernd, 

Leuchten ewig sie herab, die Sterne; 

Mondlicht überglänzet alle Höhen, 

Und im Laube rauschet Windesfächeln, 

Und im Fächeln atmet Philomele, 

Atmet froh mit ihr der junge Busen, 

Aufgeweckt vom holden Frßhlingstraume. 

Ach! warum, ihr Götter, ist unendlich 

Alles, alles, endlich unser Glück nur! 

Sternenglanz und Mondes Überschimmer, 

Schattentiefe, Wassersturz und Rauschen 

Sind unendlich, endlich unser Glück nur. 

976 

GAL.XL.382-383 

977 

GVM.300-301 

978 

Gyorsírással a jobb felső sarokban a »3« sz. lapon 

979 

»4« sz. lap: az átíró jegyzete. 

980 

(GWO.XI.573) 

981 

GWO.XI.574-575 

982 

GAL.XL.387-388 

983 

GSW.VI.423-124 

984 

HGK.36-37 


Eggyéváltan együtt vándorolnak… 984 

(Einig, unverrückt, zusammenwandernd…) 

Eggyéváltan együtt vándorolnak 

csillagok s örökké leragyognak, 

minden csúcson hold ezüstje fénylik, 

szelek legyezik a rezgő lombot. 

Fülemile lélegzik az éjben 

s vele lélegzik az ifju szív is, 

szelid tavaszálomból most ébredt. 

Óh istenek, mért végtelen minden, 

minden, – csupán boldogságunk véges! 

Csillagfény s a holdnak ragyogása, 

árnyék mélye, vízesés moraja 

végtelen itt, – csak örömünk véges. 

159 


11) Kovácsok (Pandora; Goethe) 978 

Nem érthető, Pandorát megnézni 979


26 Pandora 985 

Együtt, zár | Mxxzárva | törhetetlen |Bonthatatlan| útonba összezárva 

ragyxognak az örök csillagok ránk –, 

Minden örömet holdfény tündököl be, 

És a lombban piheg a lombban Filoméla, |szél| 

Éxx véle piheg a vig, ifju szív is. 

Xxx xxxx |és benne a| tavasz ébxxxx álma. 

Az Istenek, mért Ah, nagy Istenek, mért végtelen 

minden, minden, csak a földi üdv nem! 

Csillagfény és a hold lángvarázsa, 

áxx vízesés, |a| moraj és a mély árny 

Végtelen mind, csak a földi üdv nem, 

[>97] GOETHE: 

Prolog. 

Halle, den 6. August 1811. 986 

[…] 

Entwallet nicht der Erde dort ein Wunderquell? 

Und füllt geraume Becken mit erprobtem Naß, 

Das bald verdampfend werthe Gaben hinterläßt: 

Die größte Gabe sag’ ich wohl mit kühnem Wort, 

Die allergrößte, welche Mutter Tellus beut! 

Sie gibt uns Gold und Silber aus dem reichen Schoos, 

Das aller Menschen Aug’ und Herzen an sich zieht; 

Sie reicht das Eisen allgemeinem Kunstgebrauch, 

Das so zerstört als bauet, so verderbt als schützt; 

Sie reicht uns tausend aber tausend andres Gut: 

Doch über alles preis’ ich den gekörnten Schnee, 

Die erst’ und letzte Würze jedes Wohlgeschmacks, 

Das reine Salz, dem jede Tafel huldiget! 

Denn wohl vergebens hätte Ceres ausgestreut 

Zahllose Samen, endlos Frucht auf Frucht gehäuft; 

Vergebens nährte tief im finstern Waldgebüsch 

Der Heerden Zucht Diana, wie im Blachgefild: 

Vergebens hegten Amphitritens Nymphen weit 

Im Ocean, in Flüssen, Bächen bis zum Fels 

Hinauf, Gewimmel leicht bewegter Wunderbrut; 

Vergebens senkte Phöbus lebensreichen Blick 

Auf die Geschwader , die in Lüften hin und her 

Und doch zuletzt dem Menschen in die Netze ziehn, 

Dem klugen, allverzehrenden: denn wenig ist 

Was er dem Gaumen anzueignen nicht gelernt: 

Doch wäre ganz vergeblich aller Götter Gunst, 

Umsonst des Menschen vielgewandtes Thun, umsonst 

Des Feuers Kraft das alle Speise zeitiget – 

Wenn jener Gabe Wohltat uns Natur versagt, 

Die erst mit Anmuth würzet, was die Nothdurft heischt. 

Und wie den Göttern wenig Weihrauch gnügen mag 

Zum frommen Opfer, also bleibt beim Tafelfest 

Zuletzt des Salzes Krume, die man prüfend streut. 

Ein trefflich Sinnbild dessen was begeistend wirkt, 

Geselligkeit belebet, Freund und Freund verwährt. 

[…] 


A só dícsérete 988 

Prolog für Halle, 6 August 1811: „Entwallet nicht der 

Erde dort ein Wunderquell?” 

Nem csodaforrás buggyan ott? Dús nedve tág 

medencéket tölt és mikor elpárolog, 

értékes ajándékokat hagy vissza: óh, 

a legnagyabbat, mondja vakmerő szavam, 

a legeslegnagyobbat, amit Tellus ad! 

Kinál a föld öle ezüstöt s aranyat 

s vonzza vele minden ember szivét s szemét; 

kinál ipari köz célra vasat, amely 

985 

Ms 4674/113 

986 

GAL.XI.371-372 

987 

Ms 4657/156 I-II (kézírás gépelt Goethe-fordítás hátoldalán) 

* 

sic! 

* 

sic! 

* 

sic! 

988 

ÖB48.184 

989 

SzLV. 

160 


Goethe A só dícsérete Entwallet nicht der Erde dort 

ein Wunderquell? 987 

Nem / buggyan ott / csodaforrás /? Dús nedvex tág 

xxx medencékxxet tölt és mixxdőn elpárolog, 

s elpárologva értékes ajándékokat hagy vissza: óh, 

a legnagyabbat, mondja bátor |vakmerő| szavam, 


|Kinál| gazdag ölében |/ a Föld gerin+| xxx ezüstöt s aranyat, 

|s vonzza velük|minden ember szivét| hogy vonzza szivér és agyát xxx szemét; 

kinál xxx ipari köz célra vasat, amely 

ront s |meg|véd s xx épít és ahogy puszstit, épit is; 

kínál ezerévnyi |ezer évre| sokezerxxx más kincset || * de én 

mindennél többre |leginkább| becsülöm |mindennél többre tartom| a szemcsés havat, 

minden jó íz első s utolsó fűszerét, 

a tiszta sót, melynek minden az asztal hódol, a tiszta sót! 

Mert Ceres alighanem xxx 

Mert Ceres haszta |tömérdek magvát| bizonnyal hiába szórta volna szét |hasztalan| 

/|Diána| / hiába |hasztalan| táplálná / a sötét erdökben a 

nyájas erdökben s réteken |rónákon| a buja nyájakat; ||Blachgefild|| 

hasztalán * tápl nevelnék tengerben, folyam a hegyi 

patak vizében Amphitrite nimfái lányai 

a fürge csodaraj nyüzsgését; hasztalan 

ejtené éltető xxtekintetét a Nap 

a rengeteg raj, |sok svadront|, mely a levegőben ide-oda |az égben ide-oda| 

és végül is az ember hálójába repül, száll, 

az okos mindent=evőébe – mert kevés, 

amit meg nem tanult kedvelni az inye; 

de teljesen |egészen| hiú volna |minden| égi kegy, 

hiú az ember ügyessége |keze| és hiú 

a minden ételt javító |érlelö| tűz ereje – |zeitigend * 

ha megtagadná a Föld azt a jót, amely 

kecsesen |amely| a xx |üdén| fűszerezi a zord |nyers| xx szükségletet. 

S ahogy az Égnek egy kevés tömjén elég 

áldozat már, úgy marad végül a lakomák 

|xx| szemernyi |sója,| melyet / vizsgálva szór / kezünk /, 

pompás jelképe annak, ami lelkesít, 

|s mozgat| társas életet |létet| mozgat és |igazolt| és barátságokat. |verwährt 

= 

Sz.L. 

42 okt 1. 



– Prológus egy ünnepségre – 








kinál ipari köz célra vasat, amely

pusztit és épit, de mig rombol, meg is óv; 

kinál sok-sokezer egyéb kincset: de én 

mindennél többre tartom a szemcsés havat, 

minden jóíz első s utolsó fűszerét, 

melynek mind hódol az asztal, a tiszta sót! 

Mert tömérdek magvát bizonnyal hasztalan 

szórta volna Ceres, s hozná gyümölcseit; 

hasztalan táplálná Diana a sötét 

erdőkben s rónákon a buja nyájakat; 

hasztalan nevelnék tenger, folyó s hegyi 

patak vizében Amphitrite lányai 


ejtené éltető tekintetét a Nap 

a sok svadronra, mely az égben fel s alá 

s végül is az ember hálójába repül, 

az okos mindent-evőébe: mert kevés 


de egész hiú volna minden égi kegy, 

hiú az ember ügyes keze és hiú 

a minden ételt érlelö tűz ereje – 

ha megtagadná a föld azt a jót, amely 

üdén fűszerezi a nyers szükségletet. 


áldozat, úgy marad végül a lakomák 

szemer sója, amit kezünk vigyázva szór, 

pompás jelképe annak, ami lelkesít 

s mozgat társaslétet és barátságokat. 



Prolog für Halle, 6 August 1811: „Entwallet nicht der Erde dort ein 

Wunderquell?” 








kinál ipari köz célra vasat, amely 




























[>98] GOETHE: 

Gedichte aus dem Nachlaß 

[Warum gabst du uns die tiefen Blicke…] 991 

WARUM gabst du uns die tiefen Blicke, 

Unsre Zukunft ahnungsvoll zu schaun, 

Unsrer Liebe, unserm Erdenglücke 

Wähnend selig nimmer hinzutraun? 

990 ÖB.II.680-681 

991 GSW.II.43-45 

992 E.175-176 




























161 

GOETHE: 

An Frau von Stein 992 

Warum gabst du uns die tiefen Blicke, 

unsre Zukunft ahnungsvoll zu schaun, 

unsrer Liebe, unserm Erdenglücke 

wähnend selig nimmer hinzutraun?

Warum gabst uns, Schicksal, die Gefühle, 

Uns einander in das Herz zu sehn, 

Um durch all die seltenen Gewühle 

Unser wahr Verhältnis auszuspähn? 

Ach, so viele tausend Menschen kennen, 

Dumpf sich treibend, kaum ihr eigen Herz, 

Schweben zwecklos hin und her und rennen 

Hoffnungslos in unversehnem Schmerz; 

Jauchzen wieder, wenn der schnellen Freuden 

Unerwart’te Morgenröte tagt; 

Nur uns armen liebevollen beiden 

Ist das wechselseitge Glück versagt, 

Uns zu lieben, ohn uns zu verstehen, 

In dem andern sehn, was er nie war, 

Immer frisch auf Traumglück auszugehen 

Und zu schwanken auch in Traumgefahr. 

Glücklich, den ein leerer Traum beschäftigt, 

Glücklich, dem die Ahndung eitel wär! 

Jede Gegenwart und jeder Blick bekräftigt 

Traum und Ahndung leider uns noch mehr. 

Sag, was will das Schicksal uns bereiten? 

Sag, wie band es uns so rein genau? 

Ach, du warst in abgelebten Zeiten 

Meine Schwester oder meine Frau. 

Kanntest jeden Zug in meinem Wesen, 

Spähtest wie die reinste Nerve klingt, 

Konntest mich mit Einem Blicke lesen, 

Den so schwer ein sterblich Aug durchdringt; 

Tropftest Mäßigung dem heißen Blute, 

Richtetest den wilden irren Lauf, 

Und in deinen Engelsarmen ruhte 

Die zerstörte Brust sich wieder auf; 

Hieltest zauberleicht ihn angebunden 

Und vergaukeltest ihm manchen Tag. 

Welche Seligkeit glich jenen Wonnestunden, 

Da er dankbar dir zu Füßen lag, 

Fühlt sein Herz an deinem Herzen schwellen, 

Fühlte sich in deinem Auge gut, 

Alle seine Sinnen sich erhellen 

Und beruhigen sein brausend Blut! 

Und von allem dem schwebt ein Erinnern 

Nur noch um das ungewisse Herz, 

Fühlt die alte Wahrheit ewig gleich im Innern, 

Und der neue Zustand wird ihm Schmerz. 

Und wir scheinen uns nur halb beseelet, 

Dämmernd ist um uns der hellste Tag. 

Glücklich, daß das Schicksal, das uns quälet 

Uns doch nicht verändern mag! 


Mért akartad, mondd, hogy mélyre lássunk… 993 

Mért akartad, mondd, hogy mélyre lássunk, 

Hogy pontosan sejtsük a jövönk, 

S hogy szerelmünk, földi boldogságunk 

Vak kéjeit ne lássa szemünk? 

Mért sújtottál, mondd, Sors, érzelemmel, 

Hogy megtudjuk, mit rejt a szivünk, 

S hogy e furcsa zűrzavarban ezerszer 

Megértsük, valóban mitől szenvedünk? 

Ah, hányan, százan s százan, a zsibbadt 

Taposásban, alig ismerik szivük: 

Sodródnak vaktában, létük kiszikkadt 

Mezején, s a kín sodródik velük – 

Majd felujjongnak, ha gyors gyönyörnek 

Kipirkad hajnali vöröse… 

Csak nekünk, szegény szerelmeseknek 

Nem adatik szerelem kettős öröme, 

Hogy gondolat nélkül egymást szeressük 

S azt lássuk párunkban, aki sose volt, 

És egymást boldog álommal hitegessük 

Vagy áldjuk álmunk, ha veszélybe sodort. 

993 N.1999/7-8, 556-557 

994 GEF.127-129 

995 Ms 4657/579.I-II. (Gépírás, autográf javításokkal.) 

* kézzel egybehúzva 

Warum gabst uns, Schicksal, die Gefühle, 

uns einander in das Herz zu sehn, 

um durch all die seltenen Gewühle 

unser wahr Verhältnis auszuspähn? 

Ach, so viele tausend Menschen kennen, 

dumpf sich treibend, kaum ihr eigen Herz, 

schweben zwecklos hin und her und rennen 

hoffnungslos in unversehnen Schmerz! 

Jauchzen wieder, wenn der schnellen Freuden 

unerwarte Morgenröte tagt: 

nur uns armen liebevollen beiden 

ist das wechselseitge Glück versagt, 

uns zu lieben, ohn uns zu verstehen, 

in dem andern sehn, was er nie war, 

immer frisch auf Traumglück auszugehen 

und zu schwanken auch in Traumgefahr. 

Glücklich, den ein leerer Traum beschäftigt, 

glücklich, dem die Ahnung eitel wär! 

Jede Gegenwart und jeder Blick bekräftigt 

Traum und Ahnung leider uns noch mehr. 

Sag, was will das Schicksal uns bereiten? 

Sag, wie band es uns so rein genau? 

Ach, Du warst in abgelebten Zeiten 

meine Schwester oder meine Frau! 

Kanntest jeden Zug in meinem Wesen, 

spähtest, wie die reinste Nerve klingt, 

konntest mich mit e i n e m Blicke lesen, 

den so schwer ein sterblich Aug durchdringt. 

Tropftest Mäßigung dem heißen Blute, 

richtetest den wilden, irren Lauf, 

und in deinen Engelsarmen ruhte 

die zerstörte Brust sich wieder auf. 

Hieltest zauberleicht ihn angebunden 

und vergaukeltest ihm manchen Tag. 

Welche Seligkeit glich jenen Wonnestunden, 

da er dankbar dir zu Füßen lag, 

fühlt sein Herz an Deinem Herzen schwellen, 

fühlte sich in Deinem Auge gut, 

alle seine Sinnen sich erhellen 

und beruhigen sein brausend Blut! 

Und von allem dem schwebt ein Erinnern 

nur noch um das ungewisse Herz; 

fühlt die alte Wahrheit ewig gleich im Innern, 

und der neue Zustand wird ihm Schmerz. 

Und wir scheinen uns nur halb beseelet, 

dämmernd ist um uns der hellste Tag. 

Glücklich, daß das Schicksal, das uns quälet, 

uns doch nicht verändern mag! 


Charlotte von Stein-hoz 994 

Mért sujtsz minket, Sors, oly látó szemmel, 

Jövőnket mért sejteted velünk? 

Úgy mint mások, oly boldog hiszemmel, 

Mondd, mért soha nem szerethetünk? 

Mért kellett – egymás szivét kitárván – 

Oly mélyen fürkészni önmagunk? 

Éltünk annyi összevisszaságán 

Át meglátnunk: én s ő kik vagyunk. 

Mennyi ezer ember lót-fut itt lenn, 

Önszivét sem ismerhetve meg, 

Lengnek cél nélkül, reményveszetten, 

Hordva nem-várt szenvedéseket. 

S ujjongnak, ha bú, baj elköszönnek 

S gyors örömnek villan hajnala, 

Csak nekünk két árva szeretőnek 

Nincs az a boldogságunk soha: 

Hogy szeressünk, gondtalan, azt látva 

Egy a másban, aki sohse volt, 

Mindig készen álomboldogságra 

S álomvészt is félve mint valót. 

162 


xxxxxxxxxxxxxx 

CHARLOTTE VON STEINHOZ 

An Charlotte von Stein 995 

Mért adtad e mély tekintetet, mely 

úgy sejteti velünk a jövőt, 

hogy szerelmünk önfeledt gyönyörrel 

sosem állhat édene előtt? 

Mért áldottál, Végzet, oly varázzsal, 

hogy egymás szivébe láthatunk 

s a sok furcsa gomolygáson által 

kifürkésztük igaz viszonyunk? 

Ah, ezerszám él a bamba ember 

s a saját szivét sem ismeri, 

teng-leng, s ha nem-képzelt gyötrelemmel 

sújtja sorsa, nyugtát nem leli; 

aztán ujjonx|g|, mert a gyors örömnek 

váratlan hajnala felragyog. 

Csak nekünk, két szegény szerxx|et|őnek, 

tilos, mitől mások boldogok: 

nem érteni egymást és szeretni, 

hinni iker-|tükör+ * |képnek, mely hamis, 

uj s uj álomhazákat keresni 

s ingani álmodott vbajban is.

Boldog, kit nyűgöz egy üres álom! 

Boldog, kinek sejtése hiú! 

Bennünk álmot, gyönyört mindenáron 

Felsért tudásunk, szemünk szomorú. 

Mondd, sorsunk mit szánt nekünk gyanútlan? 

Miért kötött össze ily nagyon? 

Ah, régesrég letűnt korokban 

Feleségem voltál vagy hugom. 

Ismerted lényem minden vonását, 

Kicsaltad legtisztább húrom hangjait, 

Egyetlenegy pillantásod átjárt, 

Pedig halandó engem ritkán gyanít – 

Forró véremet csillapítottad, 

Mederbe terelted hajszolt lépteim, 

Angyali karjaidba fogtad 

A zilált embert, ha meggyötörte kín – 

Finom szálakkal gúzsba kötötted, 

Tündért küldöttél némely napjaiba… 

Mert boldog békét vélt körülötted, 

Ha hálásan letelepedett oda 

Lábadhoz s szivében a hullám megáradt, 

Hitte: a szemed tükre irgalom, 

És hitt az érzéki tisztaságnak, 

Hitte: a lüktető vér a nyugalom 

Ó, mindebből ma már csak egy emlék 

Lebeg a kétkedő szív körül – 

Az ó igazság örök benső örökség, 

Az új valóság fájdalom belül. 

Úgy tűnik, lelkünk derékba törve, 

És déli napfényben is vakoskodunk. 

Boldogság, hogy a Sors, bár gyötörne, 

Meghagy olyannak, amilyenek vagyunk. 


Charlotte von Stein-hoz 996 + 

Mért adtad e mély szemet, amellyel 

úgy álmodja lelkünk a jövőt, 

hogy szerelmünk boldog sejtelemmel 

visszadöbben édene előtt? 

Mért tetézted, Sors, erőnk csodával, 

egymás szivét úgy kibontanunk, 

hogy e furcsa sok zavaron által 


Ah, ezrével él a bamba ember 

s alig tudja, szívében mi van; 

csak teng-leng s mikor új gyötrelemmel 

sújtja sorsa, lót-fut céltalan; 

s ujjong megint, ha a gyors örömnek 


Csak nekünk, két szegény szeretőnek, 


egymást nem értve szeretni egymást, 

látni azt is, ami nem vagyunk, 

álomegekbe követni egymást 

s küzdeni, ha örvényt álmodunk. 

Boldog, akit üres álom ihlet! 

Boldog, akit sejtelme becsap! 

Bennünk minden jelen és minden tekintet 

csak erősít sejtő álmokat. 

Mondd, mi sors van előtted s előttem? 

Mondd, mi köt bennünket ily nagyon? 

Ah, valaha, régelmult időkben 

húgom voltál vagy az asszonyom! 

Kilested lényem minden vonását, 

és hogy cseng a legtisztább ideg, 

s bár alig van szem, mely rajtam átlát, 

kiolvasott egy tekinteted. 

Forró vérem nyugalmadat itta, 

zajlás után lettél jó meder, 

vihar multán égi karjaidban 

** kézzel egybehúzva 

996 MS 4666/171 

997 PN.1932.III.20., 33 (Ms 4666/171) 

998 STG.II.5-7 

Boldog, kit egy üres álom áltat 

S nem készt gondra semmi sejtelem. 

Bennünk caak erősit régi sejtést, álmat 

Minden pillanat, minden jelen. 

Mit akar velünk a sors szeszélye, 

Mért kötött, mondd, egybe oly nagyon? 

Egykor, ah, sok száz vagy ezer éve 

Nővérem voltál vagy asszonyom. 

Izről·ízre ismerted valómat, 

Átcsengett hozzád minden ideg, 

Kibe ember-szem alig hatolhat, 

Belém látott egy tekinteted. 

Tűz-vérem hűs cseppel csillapítva 

Vad futásnak mértél jó szabályt, 

Szétdúlt keblem angyalkarjaidba 

Ismét enyhitő nyugtot talált. 

Tündérkönnyü pórázodra kötve 

Melletted feledtem az időt, 

Volt valaha oly nagy boldog órák üdve, 

Mint midőn ültem lábad előtt? 

Hogy dagadt szivem szivedre hullva, 

Mindig jónak tükrözött szemed, 

Földerült minden érzékem újra, 

Megnyugtattad zúgó véremet. 

Óh, de mindez már csak mint egy emlék 

Lengi körül megrendült szivem, 

A régi igazat ma is úgy érzem még 

És fájdalmas nékem a jelen. 

Nézzük egymást, lelkünk szárnya törve, 

Csupa·fény-napunk is ködhomály, 

De a sors minket bárhogy gyötörne, 

Mássá nem tesz mégse már. 








egymás szívét úgy kibontanunk, 






















húgom voltál vagy asszonyom! 







vihar multán égi karjaidban 

163 

Boldog, akit üres |hiu| álom éltet! 

Boldog, kire sejtés sose hat! 

Bennünk, sajnos, minden perc s minden tekintet 

sejtelmet igazol s álmokat. 


Mondd, hogy kötött egybe ily nagyon? 

Ah, valaha, régleélt időkben 

feleségem voltál vagy hugom. (rövid u!) 

Ismerted |Megláttad| lényem minden vonását, 

tudtad |tudod|, hogy cseng xxxx |xx|bennem az| ideg, 

s bár alig van földi szem, mely átlát, 


Forró erem mérsékleted itta, 

vezettél, hogy ne tévedjek el, 

s vihar múltán angyal+ ** karjaidban 

felüdűlt e zaklatott kebel. 

Tündérkönnyü szál kötötte hozzád|:| (rövid ü!) 

hány nap elringattad, boldog üdv! 

volt-e xgyönyör, mint a hálateli órák, 

mikor ott a lábadnál feküdt: 

tudta, szíve a szivedre lüktet, 

jónak látta szexx|med|ben magát, 

érzékei sorra földerűltek 

és zúgó vérébe béke szállt! 

S mindebből már csak mint távoli emlék 

lebeg a szív körűl valami: 

örök-változatlan bentx a régi egység 

s az uj helyzet fájdalom neki: 

élünk, mintha lelkünk félig élne, 

félhomály a tündöklő azúr. 

Mégis jó, hogy – bár gyötör |kínoz| – a végzet 

minket át már sose gyúr! 

Goethe|GOETHE| 








egymás szivét úgy kibontanunk, 






















feleségem voltál vagy hugom. 







vihar multán égi karjaidban

meggyógyult ez a szétdúlt kebel. 

Hány napot eljátszottál bolondos 

játékokban véle, jó varázs, 

s mikor elvitte a hála lábaidhoz, 

milyen üdv volt az odaadás: 

tudta, szive a szivedre lüktet, 

jónak látta szemedben magát, 

érzékei sorra földerültek 

s ereibe boldog béke szállt. 

És mindez, mint emlék árnya, most is 

itt lebeg a tétova sziven; 

él, benne a mult, ha kívül változott is, 

él az igazság s fáj a jelen. 

Élünk, mintha lelkünk félig élne, 

a tüzes dél nékünk félhomály; 

de a Sors, akárhogy kínoz érte, 

nem változtat soha már. 


Charlotte von Steinhoz 999 







s a sok furcsa gomolyságon * által 





sujtja sorsa, nyugtát nem leli; 

aztán ujjong, mert a gyors örömnek 





hinni iker-képnek, mely hamis, 

új s új álomhazákat keresni 

s ingani álmodott bajban is. 

Boldog, akit üres álom éltet! 








Ismerted lényem minden vonását, 

tudtad, hogy cseng bennem az ideg, 





s vihar multán angyalkarjaidban 

felüdült e zaklatott kebel. 

Tündér könnyű szál kötötte hozzád, 

hány nap elringattad, boldog üdv, 

volt-e gyönyör, mint a hálateli órák, 






S mindebből már csak mint távoli emlék 

lebeg a szív körül valami: 

örök-változatlan bent a régi egység 

s az új helyzet fájdalom neki: 



Mégis jó, hogy – bár gyötör – a végzet 


999 SzLV.137-139 

1000 ÖB.I.384-385 

* sic! 









s ereibe boldog béke szállt. 



él benne a mult, ha kívül változott is, 





nem változtat soha már. 


Charlotte von Steinhoz 1000 

An Charlotte von Stein 







s a sok furcsa gomolygáson által 





sujtja sorsa, nyugtát nem leli; 

aztán ujjong, mert a gyors örömnek 





hinni tükörképnek, mely hamis, 

uj s uj álomhazákat keresni 

s ingani álmodott bajban is. 

Boldog, akit üres álom éltet! 








Megláttad lényem minden vonását, 

tudod, hogy cseng bennem az ideg, 





s vihar multán angyal karjaidban 

felüdült e zaklatott kebel. 

Tündérkönnyü szál kötötte hozzád; 

hány nap elringattad, boldog üdv! 

Volt-e gyönyör, mint a hálateli órák, 




érzékei sorra felderűltek 


S mindebből már csak mint távol emlék 

lebeg a szív körűl valami: 

örök-változatlan bent a régi egység 

s az uj helyzet fájdalom neki: 

élünk, mintha lelkünk félig élne, 


Mégis jó, hogy – bár gyötör – a végzet 


164 









s ereibe boldog béke szállt! 



él benne a mult, ha kívül változott is, 





nem változtat soha már.


Charlotte von Steinhez 1001 

Miért adtad mély tekintetünket, 

Hogy jövőnket sejtse szűntelen, 

S ne ringasson üdvösségbe minket 

Földi boldogság, se szerelem? 

Miért adtad, végzet, azt az érzést, 

Mely a furcsa forgatagon át 

Kémlelőn egymás szemébe néz, 

És tudja kettőnk igaz viszonyát? 

Ó, hiszen oly sokezernyi tompa 

Ember alig ismeri szivét, 

Céltalan lebeg s a fájdalomba 

Váratlanul taszítja a lét, 

Ujjong, ha az égre új sugárnak, 

Gyors örömnek hajnalpírja tör, 

Csak nekünk, szerelmes, árva párnak 

Tiltott az a kölcsönös gyönyör: 

Szeretni, de egymást meg nem értve, 

Látni egymást vágyaink szerint, 

Menni mindig álmok közt veszélybe, 

Hol az álmok üdvössége int. 

Boldog, kinek álma hiú nemlét! 


Bizonyítja már nekünk minden jelenlét 

A sejtelmet és az álmokat. 

Mondd, a végzet mit akar mivélünk? 

Mondd, hogy köthetett meg ily nagyon? 

Mi már egyszer, tűnt időkben, éltünk, 

S nővérem voltál vagy asszonyom. 

Tudtad lényem mindegyik vonását, 

Tudtad, hogy peng minden idegem, 

Tekinteted engem játszva járt át, 

Kit aligha értett földi szem. 

Irányt szabtál féktelen futásra, 

Mérsékelted a vadlázú vért, 

És a szétdúlt szívnek nyugovása 

Angyali karodban visszatért. 

Könnyed bűvölettel megkötötted, 

S elfeledte, hogy rohan a perc, 

Volt-e boldogabb, mint amikor előtted, 

Lábaidnál hálásan hevert, 

Érezte, hogy jobb lett a szemedben, 

Megdobogni szíveden szivét, 

Ösztönét ragyogni fényesebben, 

S csitulni a heves ifjú vért? 

Mindez már bizonytalan ködökké, 

Halk emlékezéssé finomult, 

Fájdalom a jelen és örökké 

Valóság a szívünkben a múlt. 

Fél lelkünk maradt, úgy összeforrtunk. 

Félhomály csak delelő napunk. 

De akárhogy kínoz is a sorsunk, 

Már mi nem változhatunk. 

[>99] GOETHE: 

Gedichte aus dem Nachlass – Vermischte Gedichte 

[Cupido, loser, eigensinniger Knabe…] 1003 

Cupido, loser, eigensinniger Knabe! 

Du batst mich um Quartier auf einige Stunden. 

Wie viele Tag’ und Nächte bist du geblieben! 

Und bist nun herrisch und Meister im Hause geworden! 

Von meinem breiten Lager bin ich vertrieben; 

Nun sitz’ ich an der Erde, Nächte gequälet; 

Dein Muthwill’ schüret Flamm’ auf Flamme des Herdes, 

Verbrennet den Vorrath des Winters und senget mich Armen. 

Du hast mir mein Gräthe verstellt und verschoben; 

Ich such’, und bin wie blind und irre geworden. 

1001 

VIH.I.219-220; Charlotte von Steinhoz címmel: NMH.38-39 

1002 

NKA.352 

1003 

GAL.XLVII.22 

1004 

STG.II.51 


Charlotte von Steinhez 1002 

Miért adtad mély tekintetünket, 

hogy jövőnket sejtse szüntelen, 

s ne ringasson üdvösségbe minket 

földi boldogság, se szerelem? 

Miért adtad, végzet, azt az érzést, 

mely a furcsa forgatagon át 

kémlelőn egymás szemébe néz, 

és tudja kettőnk igaz viszonyát? 

Ó, hiszen oly sokezernyi tompa 

ember alig ismeri szivét, 

céltalan lebeg s a fájdalomba 

váratlanul taszítja a lét, 

ujjong, ha az égre új sugárnak, 

gyors örömnek hajnalpírja tör, 

csak nekünk, szerelmes, árva párnak 

tiltott az a kölcsönös gyönyör: 

szeretni, de egymást meg nem értve, 

látni egymást vágyaink szerint, 

menni mindig álmok közt veszélybe, 

hol az álmok üdvössége int. 

Boldog, kinek álma hiu nemlét! 


Bizonyítja már nekünk minden jelenlét 

a sejtelmet és az álmokat. 

Mondd, a végzet mit akar mivélünk? 

Mondd, hogy köthetett meg ily nagyon? 

Mi már egyszer, tűnt időkben, éltünk, 

s nővérem voltál, vagy asszonyom. 

Tudtad lényem mindegyik vonását, 

tudtad, hogy peng minden idegem, 

tekinteted engem játszva járt át, 

kit aligha értett földi szem. 

Irányt szabtál féktelen futásra, 

mérsékelted a vadlázu vért, 

és a szétdúlt szívnek nyugovása 

angyali karodban visszatért. 

Könnyed bűvölettel megkötötted, 

s elfeledte, hogy rohan a perc, 

volt-e boldogabb, mint amikor előtted, 

a lábadnál hálásan hevert, 

érezte, hogy jobb lett a szemedben, 

megdobogni szíveden szivét, 

ösztönét ragyogni fényesebben, 

s csitulni a heves ifju vért. 

Mindez már bizonytalan ködökké, 

halk emlékezéssé finomult, 

fájdalom a jelen és örökké 

valóság a szívünkben a múlt. 

Féllelkünk maradt, úgy összeforrtunk. 

Félhomály csak delelő napunk. 

De akárhogy kínoz is a sorsunk, 

már mi nem változhatunk. 

165 


Kupidó 1004 

Kupidó, önző, csapodár kölyök! 

Pár órai szállást kikönyörögtél. 

Hány napja, éje, hogy itt maradtál! 

És most te parancsolsz, te vagy a gazda a házban! 

Széles ágyamból kiszorúltam; 

puszta földön sírok éjeken át; 

tűzhelyem lángját dévajon egyre szítod, 

felemészted a téli raktárt s összeperzselsz. 

Eldugtad a szerszámaim, elhajigáltad; 

keresek, és már szinte vak vagyok, őrült.

Du lärmst so ungeschickt, ich fürchte das Seelchen 

Entflieht, um dir (…) entfliehn, und räumet die Hütte. 


Cupido 1005 

Cupido 

Cupido, önző, rakoncátlan kölyök! 

Pár órai szállást kikönyörögtél. 

Hány napja, éje már, hogy itt maradtál! 

S most parancsolgatsz és gazda vagy a házban! 

Széles ágyamból kiszorúltam; 

a földön ülök és gyötrődés az éj; 

tűzhelyem lángját dévajon egyre szítod, 

felemészted a téli raktárt s összeperzselsz. 

Eldugtad a szerszámaim, elhajigáltad; 

keresek, és már szinte vak vagyok, őrült. 

Oly ügyetlen lármázol! félek, a drága lélek 

megszökik, tőled szökve, és itthagyja a kunyhóm. 

[>100] GOETHE: 

Aus dem Nachlaß 

Chinesisch-Deutsche Jahres- und Tages-Zeiten. 

VIII. 1006 

Dämmrung senkte sich von oben, 

Schon ist alle Nähe fern; 

Doch zuerst emporgehoben 

Holden Lichts der Abendstern! 

Alles schwankt in’s Ungewisse, 

Nebel schleichen in die Höh’; 

Schwarzvertiefte Finsternisse 

Widerspiegelnd ruht der See. 

Nun im östlichen Bereiche 

Ahn’ ich Mondenglanz und Gluth, 

Schlanker Weiden Haargezweige 

Scherzen auf der nächsten Fluth. 

Durch bewegter Schatten Spiele 

Zittert Luna’s Zauberschein, 

Und durch’s Auge schleicht die Kühle 

Sänftigend in’s Herz hinein. 


A chinai-német nap- és évszakokból. 

IV. (VIII.) 1009 

Esthomály ereszkedett le, 

Távollá vált a közel; 

Alkony-csillag, halk-reszketve 

Gyúl ki enyhe fényivel. 

Lenn a tárgyak elmosódnak 

Fölebb-fölebb száll a köd. 

Mély-sötét árny ül a tónak 

Alvó tűköre fölött. 

Csak keleten csillan szürke 

Fény; a hold jő, érzem én! 

Karcsu fűzek rezgő fürte 

Játszik a patak vizén. 

Könnyed árnyak játékába’ 

Bűvös fénynyel rezg a hold. 

Enyhe hűs, a szemen át, a 

Szivbe lágyan behatolt… 

Lármád oly ügyetlen! félek a drága lélek 

megszökik, tőled szökve, és itthagyja a kunyhóm. 

GOETHE: 

[Dämmrung senkte sich von oben…] 1007 

Dämmrung senkte sich von oben, 

schon ist alle Nähe fern, 

doch zuerst emporgehoben 

holden Lichts der Abendstern! 

Alles schwankt ins Ungewisse, 

Nebel schleichen in die Höh – 

schwarzvertiefte Finsternisse 

widerspiegelnd ruht der See. 

Nur im östlichen Bereiche 

ahn ich Mondenglanz und Glut, 

schlanker Weiden Haargezweige 

scherzen auf der nächsten Flut. 

Durch bewegter Schatten Spiele 

zittert Lunas Zauberschein, 

und durchs Auge schleicht die Kühle 

sänftigend ins Herz hinein. 


Alkony szállott le a tájra. 1010 

Alkony szállott le a tájra, 

A közel is messze már, 

Esti csillag megy utjára, 

Szende fénnyel egymagán. 

Köd kúszik a magasságba, 

Elmosódik már a fény, 

Mély sötétség éjszakája 

Nyugszik a tó tükörén. 

a hold a köddel, árnnyal, 

S keletégen felragyog, 

Karcsu füzek hajzatával 

Játszadoznak a habaok. 

Árnyjátékon holdsugára 

Varázsfénnyel átremeg, 

Szememen át hűvös fénye 

Szívem szelíditi meg. 


[Ein zärtlich jugendlicher Kummer…] 1011 

Ein zärtlich jugendlicher Kummer 

Führt mich ins öde Feld; es liegt 

In einem stillen Morgenschlummer 

Die Mutter Erde. Rauschend wiegt 

Ein kalter Wind die starren Äste. Schauernd 

1005 

SzLV.139-140; ÖB.I.242 

1006 

GAL.XLVII.52 

1007 

E.215 

1008 

STG.III.54 

1009 

GL.II.117 

1010 

GDB.104-105 

1011 

GT.26 

1012 

E.163 

166 


Szürkület száll 1008 

Szürkület száll, ringat, ingat; 

távolodik a közel; 

de az édes esti csillag 

már az égen ott tüzel! 

Minden foszlik tétovázva, 

ködök úsznak könnyedén; 

mélyfekete foltok árnya 

fekszik a tó tűkörén. 

Most keletről halk sugárral 

jön a hold és fölragyog; 

karcsu fűzek ág-hajával 

tréfálkoznak a habok. 

Lúna átremeg a fürge, 

kergetőző árnyakon, 

és a szmen át szivünkbe 

száll a hűvös nyugalom. 

GOETHE: 

[Ein zärtlich jugendlicher Kummer…] 1012 


führt mich ins öde Feld. Es liegt 

in einem stillen Morgenschlummer 

die Mutter Erde. Rauschend wiegt 

ein kalter Wind die starren Äste. Schauernd

Tönt er die Melodie zu meinem Lied voll Schmerz, 

Und die Natur ist ängstlich still und trauernd, 

Doch hoffnungsvoller als mein Herz. 

Denn sieh, bald gaukelt dir, mit Rosenkränzen 

In runder Hand, du Sonnengott, das Zwillingspaar 

Mit offnem blauen Aug, mit krausem goldnen Haar 

In deiner Laufbahn dir entgegan. Und zu Tänzen 

Auf neuen Wiesen schickt 

Der Jüngling sich und schmückt 

Den Hut mit Bändern, und das Mädchen pflückt 

Die Veilchen aus demjungen Gras, und bückend sieht 

Sie heimlich nach dem Busen, sieht mit Seelenfreude 

Entfalteter und reizender ihn heute, 

Als er vorm Jahr am Maienfest geblüht; 

Und fühlt und hofft. 

Gott segne mir den Mann 

In seinem Garten dort! Wie zeitig fängt er an, 

Ein lockres Bett dem Samen zu bereiten! 

Kaum riß der März das Schneegewand 

Dem Winter von den hagern Seiten, 

Der stürmend floh und hinter sich aufs Land 

Den Nebelschleier warf, der Fluß und Au 

Und Berg in kaltes Grau 

Versteckt: da geht er ohne Säumen, 

Die Seele voll von Ernteträumen, 

Und sät und hofft. 


Lelkemben lágy, ifjúi bánat… 1013 

Lelkemben lágy, ifjúi bánat 

Borong. – A hajnalló mező 

Piheg s a földön álom árad. 

A szél fagyosan zizzenő 

Faágakat tépáz s borzongva zeng 

Fájdalmas dalomhoz kiséretet. 

A Természetben aggodalmas, tompa csend… 

De ez a csend mégsem reményszegett. 

Mert útadban, megládd, örök Napisten, 

A szőke-fürtű Ikrek nemsokára 

Virág-füzérrel kis kövér kezükben 

Elébed pöndörödnek! S könnyű táncra 

Perdűl az újult réten 

Az ifjú is és szépen 

Fölszalagozza magát jókedvében. 

A lány virágot tép a zsenge fű közt 

S hajladozva, nagy-titkon melle halmát kémli: 

És ím ma fejlett-duzzadóbbnak érzi, 

Mint éve, mikor nyílt az édes Pünköst, 

S érez, remél. 

Im ott a dolgos kertészt 

Is Isten áldja! – Mi jókor ássa kertjét, 

Hogy termő magnak puha ágyat vessen! 

Alig-hogy Március ifjú-hevessen 

Letépte Február bő hó-mezét, – 

alig-hogy bősz haraggal elrohant a Tél, 

Köd-átkot vetve maga mögött szerte-szét, 

Alig elült a szél, – 

Már ott megy ím, nem ismer fáradságot 

És lelke ringat édes virág-álmot, – 

S vet és remél. 


Valami halk, gyermeki bánat 1015 

Valami halk, gyermeki bánat 

a tar mezőkre visz; a Föld 

még a reggeli szunnyadásnak 

karjában ring. Bókolva zörg 

az ág a fagyban. Borzadoz a szél is, 

fájó dalom kisérve csöndesen; 

a természet borús és néma, mégis 

többet remél, mint a szivem. 

Mert nézd, Napisten, most már nemsokára 

1013 Ny.1921.II.1604 

1014 CP.42-43 

1015 Ny.1932.I.424 

1016 STG.I.38-39 

tönt er die Melodie zu meinem Lied voll Schmerz. 

Und die Natur ist ängstlich still und trauernd, 

doch hoffnungsvoller als mein Herz. 

Denn sieh: bald gaukelt dir mit Rosenkränzen 

in runder Hand, du Sonnengott, das Zwillingspaar 

mit offnem blauen Aug, mit krausem goldnen Haar 

in deiner Laufbahn dir entgegan. Und zu Tänzen 

auf neuen Wiesen schickt 

der Jüngling sich und schmückt 

den Hut mit Bändern, und das Mädchen pflückt 

die Veilchen aus demjungen Gras und bückend sieht 

sie heimlich nach dem Busen, sieht mit Seelenfreude 

entfalteter und reizender ihn heute, 

als er vorm Jahr am Maienfest geblüht, 

Und fühlt und hofft. 

Gott segne mir den Mann 

in seinem Garten dort! Wie zeitig fängt er an 

ein lockres Bett dem Samen zu bereiten! 

Kaum riß der März das Schneegewand 

dem Winter von den hagern Seiten, 

der stürmend floh und hinter sich aufs Land 

den Nebelschleier warf, der Fluß und Au 

und Berg in kaltes Grau 

versteckt: da geht er ohne Säumen, 

die Seele voll von Ernteträumen, 

und sät und hofft. 


Lelkemben lágy, ifjúi bánat… 1014 

Lelkemben lágy ifjúi bánat 

Borong. – A hajnalló mező 

Piheg s a földön álom árad. 

A szél fagyosan zizzenő 

Faágakat tépáz s borzongva zeng 

Fájdalmas dalomhoz kíséretet. 

A Természetben aggodalmas, gyászos csend … 

De ez a csend mégsem reményszegett. 

Mert útadban, megládd, örök Napisten, 

A szőke-fürtű Ikrek nemsokára, 

Virág-fűzérrel kis kövér kezükben 

Elébed pöndörödnek! S könnyű táncra 

Perdül az újult réten 

Az ifjú is és szépen 

Fölszalagozza magát jókedvében. 

A lány virágot tép a zsenge fű közt 

S hajúldozva, nagy-titkon melle halmát kémli: 

És ím ma fejlett-duzzadóbbnak érzi, 

Mint éve, mikor nyílt az édes Pünköst; 

S érez, remél. 

Im ott a dolgos kertészt 

Is Isten áldja! – Mi jókor ássa kertjét, 

Hogy termő magnak puha ágyat vessen! 

Alig-hogy Március ifjú-hevessen 

Letépte Február bő hó-mezét, – 

Alig-hogy bősz haraggal elrohant a Tél, 

Köd-átkot vetve maga mögött szerte-szét, 

Alig elült a szél, – 

Már ott megy ím, nem ismer fáradságot 

És lelke ringat édes virág-álmot, – 

S vet és remél. 












167

megindulnak feléd a szép aranyhajú 

kékszemü Ikrek és friss rózsakoszorú 

koronázza fejed kezükből. Ujra táncra 

perdül az új mezőn 

a legény, repesőn 

lobog kalapján a szalag, s midőn 

séta közben lenyúl ide-odahajolva 

az ibolya után a lány az ifju fűbe, 

lopva keblébe néz, s örül, hogy gyönyörűbbre 

gömbölyödött a mult majális óta; 

s érez, s remél. 

Az Isten áldja meg 

azt a bácsit a kertben! Hogy siet 

ásni, kapálni virágágyait! 

Március a hótakarót alig 

tépi le még az ösztövér 

télről, s alig fut meg a tél, 

dühös ködét visszafujva a tájra 

s hideg szürkébe mártva 

hegyet, folyót: ő már megindúl, 

aratást álmodik a mán túl, 

s vet és remél. 














kékszemű Ikrek és friss rózsakoszorú 






















West-östlicher Divan – Aus dem Nachlaß 

[Mich nach- und umzubilden, mißzubilden…] 1020 

Mich nach- und umzubilden, mißzubilden 

Versuchten sie seit vollen fünfzig Jahren; 

Ich dächte doch, da konntest du erfahren 

Was an dir sei in Vaterlandsgefilden. 

Du hast getollt zu deiner Zeit mit wilden 

Dämonisch genialen jungen Scharen, 

Dann sachte schlossest du von Jahr zu Jahren 

Dich näher an die Weisen, Göttlich-milden. 


West-östlicher Divan – Aus dem Nachlaß 

1017 ÖB.41.20-21 

1018 SzLV.162 

1019 ÖB.I.31 

1020 GSW.III.404 

1021 STG.III.20 

1022 GSW.III.407 

1023 STG.III.24 


kékszemü Ikrek és friss rózsakoszorú 


perdül az uj mezőn 





lopva keblébe néz, s örűl, hogy gyönyörűbbre 









dühös ködét visszafújva a tájra 


























s pezsdül, s remél. 













Hogy megformál, deformál… 1021 

Hogy megformál, reformál és deformál, 

fúr-farag korom ötven kerek éve; 

gondolom, már lehetne tudni végre, 

a hazai mezőkön ki s mi voltál. 

Sodort egykor, és eget ostromoltál, 

démoni zsenik ifju harci népe; 

majd hazád, hova lassan eljutottál, 

a Bölcsesség lett, az Isteni Béke. 

168 


Hadd sírjak! 1023 


































s vet és remél.

[Laßt mich weinen! Umschränkt von Nacht…] 1022 

Laßt mich weinen! Umschränkt von Nacht, 

In unendlicher Wüste. 

Kamele ruhn, die Treiber desgleichen, 

Rechnend still wacht der Armenier; 

Ich aber, neben ihm, berechne die Meilen 

Die mich von Suleika trennen, wiederhole 

Die wegeverlängernden, ärgerlichen Krümmungen. 

Laßt mich weinen! das ist keine Schande. 

Weinende Männer sind gut. 

Weinte doch Achill um seine Briseis! 

Xerxes beweinte das unerschlagene Heer, 

Über den selbstgemordeten Liebling 

Alexander weinte. 

Laßt mich weinen! Tränen beleben den Staub. 

Schon grunelt’s. 


Hadd sírjak! 1024 

Lasst mich weinen! 

Hadd sírjak! éjbeborúlva 

a végtelen sivatagban. 

Pihen a teve, pihen a hajcsár, 

némán számolva virraszt az örmény; 

én meg, mellette, a mérföldeket számolom 

innen Szulejkáig, sorraveszem ujra 

az útnövelő, bosszantó kanyarulatokat. 

Hadd sírjak! nem szégyen a sírás. 

A siró férfi jó. 

Achilles is siratta Briseisét! 

Xerxes siratta élő hadait; 

kedvencét, kit maga döfött le, 

siratta Sándor. 

Hadd sírjak! a könny megeleveniti a port. 

Már ébred a hajnali szél. 


Aus dem Nachlaß – West-östlicher Divan 

[Nicht mehr auf Seidenblatt…] 1026 

Nicht mehr auf Seidenblatt 

Schreib ich symmetrische Reime; 

Nicht mehr faß ich sie 

In goldne Ranken; 

Dem Staub, dem beweglichen, eingezeichnet 

Überweht sie der Wind, aber die Kraft besteht, 

Bis zum Mittelpunkt der Erde 

Dem Boden angebannt. 

Und der Wandrer wird kommen, 

Der Liebende. Betritt er 

Diese Stelle, ihm zuckt’s 

Durch alle Glieder: 

«Hier! Vor mir liebte der Liebende. 

War es Medschnun der zarte? 

Ferhad der kräftige? Dschemil der dauernde? 

Oder von jenen tausend 

Glücklich-Unglücklichen einer? 

Er liebte! Ich liebe wie er, 

Ich ahnd ihn!» 

Suleika, du aber ruhst 

Auf dem zarten Polster 

Das ich dir bereitet und geschmückt. 

Auch dir zuckt’s aufweckend durch die Glieder. 

«Er ist der mich ruft Hatem. 

Auch ich rufe dir, o! Hatem! Hatem!» 


Nem írok már selyemlapokra 1029 

Nicht mehr auf Seidenblatt 

Nem írok már selyemlapokra 

szimetrikus rímeket; 

nem rajzolom körül őket 

arany ákombákomokkal; 

Hadd sírjak! éjbeborúlva 





innen Szulejkáig, sorraveszem ujra 



A siró férfi jó. 

Achilles is siratta Briseisét! 

Xerxes siratta veretlen hadát; 

barátját, kit ő maga ölt meg, 


Hadd sírjak! a könny megeleveníti a port. 

Már szagos a hajnali szél. 


[Hátem] 1025 

Hadd sírjak! éjbe borulva 





innen Szulejkáig, sorra veszem újra 



A síró férfi jó. 

Akhillész is siratta Briszeiszét! 

Xerxész siratta élő hadait; 

kedvencét, kit maga döfött le, 


Hadd sírjak! a könny megeleveníti a port. 

Már friss zöld illata érzik. 




szimmetrikus rímeket; 



a mozgó porba simúlj, betűm: 

elfújhat a szél, de erőd megmarad, 

a föld közepébe 

süllyesztve varázserejét. 

S jön majd a Vándor, 

a Szerelmes. És mikor 

e helyre ér, 

megrándul a teste: 

„Itt! itt szeretett a Szerető! 

Medsnun volt, a szelíd? 

Ferhád, az erős? Dsemil, az örök? 

Vagy egy, akárki, az ezer 

boldog-boldogtalan közűl? 

Szeretett! Mint ő, én is szeretek; 

tudom, ki volt!” 

De te, Szulejka, 

csak fekszel a puha párnán, 

melyet neked himeztem, készitettem. 

Valami rajtad is átüt, felriaszt: 

„Ő hív, ő, Hátem! 

Én is hívlak, óh Hátem! Hátem!” 


[Hátem] 1030 




arany indákkal; 

1024 

ÖB.I.349 

1025 

GNKD.231 – a „Hagyaték” (A Dívánba föl nem vett versek) c. részben 

1026 

GSW.III.408-409 

1027 

STG.III.28 

1028 

SzLV.153-154 

1029 

ÖB.I.423-424 

1030 

GNKD.233 

169 







a mozgó porba simúl a betűm: 

födheti szél, ereje megmarad 

s a föld közepéig 

lehat a mélybe. 

S jön majd a vándor, 

a szerelmes. És ahogy 

ideér, valami 

megrándul a tagjaiban: 

„Itt szeretett előttem a nagy szív! 

Mesnun volt, a szelíd? 


Vagy ama boldogtalan ezrek 

közül valaki? 

Szeretett! Úgy szeretek, ahogy ő: 

érzem, ki volt!” 

Te pedig, Szulejka, 

a puha párnán pihensz, 

amit neked hímeztem, készitettem. 

Rajtad is átüt valami és felébreszt: 

„Ő az, ő hív, Hátem! 

Én is hívlak, óh Hátem! Hátem!”

a mozgó porba simúl a betűm: 

befödheti szél, de ereje megmarad 








Mesnun volt, a szelíd? 


Vagy ama boldog-boldogtalan ezrek 









Hívlak én is, óh Hátem! Hátem!” 

[>105] FRIEDRICH SCHILLER: 

Der Ring des Polykrates 1031 

Er stand auf seines Daches Zinnen, 

Er schaute mit vergnügten Sinnen, 

Auf das beherrschte Samos hin. 

Diess alles ist mir unterthänig, 

Begann er zu Egyptens König, 

Gestehe daß ich glücklich bin. 

Du hast der Götter Gunst erfahren! 

Die vormals deines Gleichen waren, 

Sie zwingt jetzt deines Scepters Macht. 

Doch einer lebt noch, sie zu rächen, 

Dich kann mein Mund nicht glücklich sprechen, 

So lang des Feindes Auge wacht.” 

Und eh der König noch geendet, 

Da stellt sich, von Milet gesendet, 

Ein Bote dem Tirannen dar: 

„Lass, Herr, des Opfers Düfte steigen, 

Und mit des Lorbeers muntern Zweigen 

Bekränze dir dein festlich Haar. 

Getroffen sank dein Feind vom Speere, 

Mich sendet rnit der frohen Mähre 

Dein treuer Feldherr Polydor.” 

Und nimmt aus einem schwarzen Becken 

Noch blutig, zu der Beiden Schrecken, 

Ein wohlbekanntes Haupt hervor. 

Der König tritt zurück mit Grauen: 

„Doch warn’ ich dich, dem Glück zu trauen, 

Versetzt er mit besorgtem Blick. 

Bedenk, auf ungetreuen Wellen, 

Wie leicht kann sie der Sturm zerschellen, 

Schwimmt deiner Flotte zweifelnd Glück.” 

Und eh er noch das Wort gesprochen, 

Hat ihn der Jubel unterbrochen, 

Der von der Rhede jauchzend schallt. 

Mit fremden Schätzen reich beladen, 

Kehrt zu den heimischen Gestaden 

Der Schiffe mastenreicher Wald. 

Der königliche Gast erstaunet: 

Dein Glück ist heute gut gelaunet, 

Doch fürchte seinen Unbestand. 

Der Sparter nie besiegte Scharen 

Bedräuen dich mit Kriegsgefahren, 

Schon nahe sind sie diesem Strand. 

Und eh ihm noch das Wort entfallen, 

Da sieht mans von den Schiffen wallen, 

Und tausend Stimmen rufen: Sieg! 

Von Feindesnoth sind wir befreyet, 

1031 MAS.1798,24-29 

1032 BNK.43-46 

1033 SK.161-164 

a mozgó porba simul a betűm: 

befödheti szél, 

de ereje megmarad 








Madzsnún volt, a szelíd? 

Ferhád, az erős? Dzsamil, az örök? 

Vagy ama boldog-boldogtalan ezrek 









Hívlak én is, ó Hátem! Hátem!” 

[BAKÓCZI KÁROLY] 

Polikrátesz gyűrűje 1032 

Nyílt csarnokában víg elmével 

Állott a zsarnok s nézett széllyel 

A leigázott Számoszon: 

Mindez mit látsz, parancsom várja, 

Ó valld meg, Egyiptom királya, 

Hogy én boldog vagyok nagyon. 

– Az istenek sok jót tevének: 

Kik egyenlők voltak tevéled, 

Ma nyűgzi járom és bilincs. 

De van ki értük bosszut álljon 

S boldognak addig nem mond szájam, 

Míg ellenséged győzve nincs. 

Még el se végzé e beszédet, 

Mílétoszból egy követ lépett 

Eléjük s fennen így rivall: 

Uram, az oltár tüzét gyújtsd meg 

S dicső fejedet koszorúzd meg 

A győzelem babérival. 

Dárdától hullt el ellenséged, 

Polidórosz, hű hadvezéred 

Köszönt e hírrel tégedet. 

S mindkettejük réműletére 

Egy üstből – meg se száradt vére – 

Kivett egy jól ismert fejet. 

A fáraó hátrálva borzad: 

Óvlak, ne higyj az álnok sorsnak! 

Aggódó arccal így rebeg. 

Mert lám, hajóhadad a tenger 

Hátán hányódik s könnyü szerrel 

Szétverhetik a vad szelek. 

Még véget sem vetett szavának 

S imé örömujjongás támad. 

A kikötö harsog bele, 

Idegen kinccsel megrakodva 

Tért újra meg honi partokra 

A hajók árbocerdeje. 

Szerencsédnek jó kedve van ma 

– Szólt a király – de lelke csalfa. 

Vigyázz, ne bízd el magadat, 

Mert jártas ám a fegyverekbe’ 

Krétának népe s fenyegetve 

Hozza partodnak a hadat, 

S még el se végezé jóformán, 

Felzúg a parton, mint az orkán, 

Ezer torokból: Diadal! 

Vége inségnek, háborúnak, 

170 


Polykrates gyürűje. 1033 

Ott állt fejdelmi háztetőjén 

S örvendve nézte, szép lejtőjén 

A hódolt Sámos mint ragyog. 

„Ez mind enyém, amerre nézesz”, 

Szól egyptomi vendégéhez, 

„Valld meg, király, boldog vagyok.” – 

„Az istenek kedveztek néked. 

Mind, kik egy sorsban voltak véled, 

Uralják büszke jogarad’. 

De egy boszút forr alva, ébren. 

Nem bízom addig szerencsédben, 

Míg talpon van az ellenhad.” – 

Még szól s Milétből jön sietve 

Már Polydor vezér követje 

Igy szólítván a zsarnokot: 

„Lobogjon fenn az oltár lángja, 

És ékesítse babér ága, 

Uram, fejdelmi homlokod’. 

A kard elejté ellenséged, 

Polydor ezt üzeni néked, 

Ki győztes lett zászlód alatt.” 

S lepel alól, még fagyba’ vérbe, 

A két király réműletére, 

Egy jól ismert fejet mutat. 

A vendég hökken és elképed: 

„Óvlak, ne áldd még szerencsédet; 

Mert forgandó a sorskerék. 

Ott úszik csalfa tenger hátán 

– Szélvész már el is pusztítá tán – 

Hajóid kétes kincse még.” 

És ki se mondta, már szavába 

A kikötőből szózat vága, 

Ujjongató, örömtele: 

„Megjött, a tengert bizton szelve, 

Kincsével távol partnak telve 

Hajóid árbocz-erdeje.” 

Elámúl a királyi vendég: 

„Ma jó kedvében van szerencséd. 

Mégis – rettegd szeszélyeit! 

Még Kréta hada fenyegetve 

Tekint virágzó szigetedre 

És partod felé közelit.” 

Még ki sem ejté, a beszédbe 

Rivalgva vág a hajó népe 

S hirnök jő: „Győztél, nagy uram! 

A szél szétverte ellenséged,

Die Sparter hat der Sturm zerstreuet, 

Vorbey, geendet ist der Krieg. 

Das hört der Gastfreund mit Entsetzen: 

Fürwahr, ich muss dich glücklich schätzen, 

Doch, spricht er, zittr’ ich für dein Heil! 

Mir grauet vor der Götter Neide, 

Des Lebens ungemischte Freude 

Ward keinem Irdischen zu Theil.+++ 

Auch mir ist alles wohl gerathen, 

Bey allen meinen Herrscherthaten 

Begleitet mich des Himmels Huld, 

Doch hatt ich einen theuren Erben, 

Den nahm mir Gott, ich sah ihn sterben, 

Dem Glück bezahlt’ ich meine Schuld. 

Drum, willst du dich vor Leid bewahren, 

So flehe zu den Unsichtbaren, 

Dass sie zum Glück den Schmerz verleyhn. 

Noch keinen sah ich fröhlich enden, 

Auf den mit immer vollen Händen 

Die Götter ihre Gaben streun. 

Und wenns die Götter nicht gewähren, 

So acht’ auf eines Freundes Lehren,+ 

Und rufe selbst das Unglück her, 

Und was von allen deinen Schätzen 

Dein Herz am höchsten mag ergetzen, 

Das nimm und wirfs in dieses Meer. 

Und jener spricht, von Furcht beweget: 

„Von allem, was die Insel heget, 

Ist dieser Ring mein höchstes Gut. 

Ihn will ich den Erinnen weihen, 

Ob sie mein Glück mir dann verzeihen” 

Und wirft das Kleinod in die Flut. 

Und bey des nächsten Morgens Lichte 

Da tritt mit fröhlichem Gesichte 

Ein Fischer vor den Fürsten hin. 

Herr, diesen Fisch hab ich gefangen, 

Wie keiner noch ins Netz gegangen, 

Dir zum Geschenke bring ich ihn. 

Und als der Koch den Fisch zertheilet, 

Herbey der Koch erschrocken eilet, 

Und ruft mit hoch erstauntem Blick: 

Sieh Herr, den Ring, den du getragen, 

Ihn fand ich in des Fisches Magen, 

O ohne Grenzen ist dein Glück! 

Hier wendet sich der Gast mit Grausen: 

„So kann ich hier nicht ferner hausen, 

Mein Freund kannst du nicht weiter seyn, 

Die Götter wollen dein Verderben, 

Fort eil ich, nicht mit dir zu sterben.” 

Und sprachs und schiffte schnell sich ein. 


Polykrates gyűrűje. 1034 

Ott állt fejdelmi háztetőjén 

S örvendve nézte, szép lejtőjén 

A hódolt Számosz mint ragyog. 

„Ez mind enyém, amerre nézesz”, 

Szól egyptomi vendégéhez, 

„Valld meg, király, boldog vagyok.” – 

„Az istenek kedveztek néked. 

Mind, kik egy sorsban voltak véled, 

Uralják büszke jogarad’. 

De Egy boszút forr alva, ébren. 

Nem bízom addig szerencsédben, 

Míg talpon van az ellenhad.” – 

Még szól s Milétből jön sietve 

Már Polydor vezér követje 

* sic! 

1034 DLS.75-77 

1035 SF.117-121 

1036 HAÖ.II.293-296 

Kréta hadai vízbe fultak. 

Végzett velük egy zivatar. 

A vendég hallja rémületben: 

Bizony, szerencséd véghetetlen, 

De üdvödért szivem remeg. 

Az isten mind irígy, én félek, 

Mert senkinek sem oszt az élet 

Búbaj nekül szín örömet. 

Nekem is jól ment minden dolgom, 

Uralkodásomban is folyton 

Az ég áldása elkisért, 

De egy utódom, drága kincsem 

Meghalni láttam: lám, az isten 

Elvette üdvömért a bért. 

Azért, hogy bajtól megmenekhess, 

Imádkozzál az égiekhez, 

Hogy adjanak csapásokat. 

Nem láttam senkinek jó végét, 

Kire telt marokkal fecsélték 

Az istenek áldásukat. 

S ha meg nem adja azt az Isten, 

Tanáccsal híved hadd segítsen: 

Meg a csapást magad szerezd 

S minél szivednek drágább nincsen, 

Adj túl hamar azon a kincsen: 

Önként, magad, tengerbe vesd. 

S az félemülvén, íly ígét ejt: 

Mindenből, mit csak e sziget rejt, 

Legdrágább e gyűrű nekem. 

Ajánlom az Erinniszeknek, 

Ha még talán kegyükbe vesznek: 

Im, a habok közé vetem. 

S hogy feltetszett megint a hajnal, 

Egy halászember vídám arccal 

A fejdelem elé vonul: 

Uram, e halat hoztam néked, 

Nem járja ilyen a környéket, 

Fogadd el ezt ajándokul. 

S midőn a nagy halat felbontja, 

Elképed a szakács s berontva 

Kiált lepetten: Nézd, uram, 

Gyűrűdet, mit ujjodon láttam, 

A hal gyomrában megtaláltam – 

Ó, szerencséd határtalan! 

A vendég reszket és elsápad: 

Többé nem ismerlek barátnak, 

Tovább itt nem mulathatok, 

Az istenek vesztedre törnek, 

Futok, míg engem itt nem ölnek. 

Igy szólt s hajóra szállt legott. 

[Soproni FIDLER FERENC]: 

Polykrates’ gyűrűje. 1035 

Ő büszkén állt fejedelmi vára’ 

Kupján ‘s szeme villogva jára 

Gazdag Samos’ tekintetén. 

„Mind ez hozzám szít, mint urához,” 

Igy szól Aegyptus’ királyához: 

„Valld meg, hogy boldog vagyok én.” 

„Az istenek téged’ szerettek! 

„Kik előbb veled vetélkedtek, 

„Most mint szolgákra adót vetsz; 

„De él még egy őket bosszúlni, 

„‘S még e’ vágytárs ki nem fog múlni, 

„Előttem boldog nem lehetsz.” 

‘S ezt a’ király alig mondotta, 

Hogy Miletusból béállott a’ 

171 

Már Kréta elől biztos néped, 

A háborúnak vége van.” 

A király retteg : „Nagy szerencse! 

De féltlek, nehogy ez jelentse 

A közel mennyei boszut. 

A sors velünk nem könnyen békűl, 

A lét öröme üröm nélkűl 

Emberfiának sohse jut. 

„Nekem is kedvezett az isten, 

Minden királyi tetteimben 

Halmozta rám a földi jót. 

De egy fiam volt, szemem fénye. 

Meghalt, és a szerencse kénye 

Megvette rajtam az adót. 

„Hogy bajt kerűlj, hát úgy imádkozz: 

Bocsásson Isten az áldáshoz 

Egy-egy fájdalmat még alá. 

Nem láttam annak boldog végét, 

Kire az ég jótdteményét 

Tele marokkal halmozá. 

„S ha meg nem adja kívánságod, 

Tanácsolom, mint jó barátod, 

Hogy a csapást magad keresd. 

S aminek minden javad közűl 

Kényes szived legjobban örűl, 

Itt nyomban a tengerbe vesd.” 

S az megdöbbenve szóla: „Nincsen 

E nagy országban drágább kincsem, 

Mint ez a gyűrű ujjamon. 

Fölszentelem az alvilágnak. 

Szerencsémért tán megbocsátnak 

Az Istenek, ha eldobom.” 

És másnap, hogy virradt a reggel, 

Halász jön s csillogó szemekkel 

Köszönti Sámos kényurát: 

„Uram, ma oly halat halásztam, 

Melynél külömbet sohse láttam, 

Ajándokúl hadd nyújtom át”. * 

S a szakács, a hogy ketté szelé 

A halat, fut a zsarnok elé 

S kiált ijedten, hangosan: 

„Itt a gyürű, mit régen hordasz! 

Uram, a hal gyomrában volt az. 

Oh, szerencséd határtalan!” 

A vendég sápad s félrefordúl: 

„Barátod nem vagyok ezentúl, 

Veled maradni kész halál. 

Az isten vesztedet akarja, 

Futok, nehogy itt érjen karja.” 

Igy szól s nyomban hajóra száll. 

[HAJNAL ANNA]: 

Polykrates gyűrűje 1036 

Gőggel állva nagy palotáján 

szétnézett a számoszi tájon, 

mely görnyedt uralma alatt. 

„Enyém minden, mit ez a táj hoz” 

szólt az egyiptomi királyhoz. 

„Boldog vagyok: látod magad.” 

„Birod kegyét az isteneknek, 

pálcád alatt görnyedve nyögnek, 

kik társaid voltak azelőtt. 

De egy még él, egy szem figyel még, 

boldognak addig kit neveznék, 

mig így reszket egy szem előtt?” 

De lám, alig hogy szólt a vendég, 

már a gazdának megjelenték

Igy szólítván a zsarnokot: 

„Lobogjon fenn az oltár lángja, 

És ékesítse babér ága, 

Uram, fejdelmi homlokod’. 

A kard elejté ellenséged, 

Polydor ezt üzeni néked, 

Ki győztes lett zászlód alatt.” 

S lepel alól, még fagyba, vérbe 

A két király réműletére, 

Egy jól ismert fejet mutat. 

A vendég hökken és elképed: 

„Óvlak, ne áldd még szerencsédet 

Mert forgandó a sorskerék. 

Ott úszik csalfa tenger hátán 

– Szélvész már el is pusztítá tán – 

Hajóid kétes kincse még.” 

És ki se mondta, már szavába 

A kikötöből szózat vága, 

Ujjongató, örömtele: 

„Megjött, a tengert bizton szelve, 

Kincsével távol partnak telve 

Hajóid árboc-erdeje.” 


„Ma jó kedvében van szerencséd. 

Mégis – rettegd szeszélyeit! 

Még Kréta hada fenyegetve 

Tekint virágzó szigetedre 

És partod felé közelit.” 

Még ki sem ejté, a beszédbe 

Rivalgva vág a hajó népe 

S hirnök jő: „Győztél nagy uram! 

A szél szétverte ellenséged, 

Már Kréta elől biztos néped, 

A háborúnak vége van.” 

A király retteg : „Nagy szerencse! 

De féltlek, nehogy ez jelentse 

A közel mennyei boszut. 

A sors velünk nem könnyen békűl, 

A lét öröme üröm nélkűl 

Emberfiának sohse jut. 


Minden királyi tetteimben 

Halmozta rám a földi jót. 

De egy fiam volt, szemem fénye. 

Meghalt, és a szerencse kénye 

Megvette rajtam az adót. 

„Hogy bajt kerűlj, hát úgy imádkozz: 

Bocsásson Isten az áldáshoz 

Egy-egy fájdalmat még alá. 

Nem láttam annak boldog végét, 

Kire az ég jótdteményét 

Tele marokkal halmozá. 

„S ha meg nem adja kívánságod, 

Tanácsolom, mint jó barátod, 

Hogy a csapást magad keresd. 

S aminek minden javad közűl 

Kényes szived legjobban örűl, 

Itt nyomban a tengerbe vesd.” 

S az megdöbbenve szóla: „Nincsen 

E nagy országban drágább kincsem, 

Mint ez a gyűrű ujjamon. 

Fölszentelem az alvilágnak. 

Szerencsémért tán megbocsátnak 

Az Istenek, ha eldobom.” 

És másnap, hogy virradt a reggel, 

Halász jön s csillogó szemekkel 

Köszönti Számosz kényurát: 

„Uram ma oly halat halásztam, 

Melynél külömbet sohse láttam, 

Ajándokúl hadd nyújtom át.” 

S a szakács, ahogy ketté szelé 

A halat, fut a zsarnok felé 

Zsarnokhoz sebten egy követ: 

„Áldozz, uram! legszebb javakkal, 

„Diszezd hajad’ babér-ágakkal 

„Szerencsét hirdet e’ jövet. 

„Elveszett kevély ellenséged; 

„Im Polydor hadvezér téged 

„Ez által bizonyossá tesz.” – 

Egy vas medenczét itt kitára, 

‘S mindkettőjök irtózatára, 

Egy ismert véres főt kivesz. 

Hanyatlik a’ király, helyében: 

„Még most se bizz’ a’ szerencsédben” 

Intő hangon ezt feleli: 

„Csalárd habok’ sebes forgója 

„Közt jár szerencséd’ álhajója, 

„Egy vak szélvész széttördeli.” 

‘S im még szavát alig végezte, 

Hogy vad örömzaj környékezte 

A’ tág kikötő-helyeket; 

A’ vizet száz gályák hasitják, 

Mellyek honpartokra szállitják – 

A’ sok idegen kincseket. 

A’ királyi vendég elbámúl: 

„Szerencséd nagyon felvidámúl; 

„De félj ‘s ne huzz az álnokhoz. 

„Krétának bajnok hadinépe, 

„Mint veszedelmed’ gyászos képe, 

„Már közel van e’ partokhoz.” 

‘S midőn ezt mondja a’ fejedelem, 

Im a’ hajókról: győzedelem! 

Zúg, reng ezer víg hangokban; 

A’ krétabelieket széllyel 

Seperte a’ vész végveszéllyel, 

Ellennek, hadnak vége van! 

A’ vendég ezt irtózva hallja! 

„Hogy boldog vagy, szám is ezt vallja; 

De érted még is rettegek; 

„Hol kedvek baj nélkűl maradtak, 

„Olly földi sorsot még nem adtak 

„Embernek az irígy egek. 

„Én is dús vagyok birtokimban, 

„‘S még minden kormánydolgaimban 

„Az ég szelíden kedvezett; 

„De egy fiam volt, ez kivála 

„Hű karjaimból, és halála 

„Szerencsém’ véres sarcza lett. 

„Azért, hogy élted mentt maradjon, 

„Rossztól, az istent kérd, hogy adjon 

Fájdalmat az öröm közé; 

„Egynek sem láttam bodog végét, 

„Kire az ég áldás-bőségét 

„Mindég pazérmod’ öntözé; 

„‘S ha kérelmid nem teljesednek, 

„Hallgass szavára frigyesednek, 

„‘S a’ rosszat önként hídd-elé, 

„‘S melly kincseid közt legnemesebb, 

„‘S néked mindennél kedvesebb, 

„Azt e’ tengerbe vessd belé.” 

‘S az igy válaszol félelmében, 

„E’ gyűrűt egész szigetemben 

„Szívem leginkább szereti. 

„A’ Furiáknak ezt szentelem, 

„Talám majd megbékélnek velem.” 

‘S gyűrűjét a’ vizbe veti 

‘S a’ legelső nap virradtával 

Egy halász örvendő arczával 

A’ dús fejdelemhez megyen: 

„Uram, még soha illyen halat 

„Nem fogtam országlásod alatt; 

„Néked hoztam, tiéd legyen.” 

‘S hogy bontá a’ szakács a’ halat, 

Nagy ijedten urához szaladt, 

172 

a milétoszi hirnököt: 

„Az áldozatnak lenge füstje 

szálljon égnek s babér ezüstje 

csillogjon homlokod körött. 

Ó uram, nincs már ellenséged! 

E jó hírrel köszönt ma téged 

Polydor, leghűbb katonád.” 

S öbléből egy fekete tálnak, 

borzalmára a két királynak 

kivesz egy rég várt koponyát. 

A vendég elszörnyedve hátrál. 

„S én mégis óvlak” halld szavát már. 

„A szerencsében mégse bízz. 

Gondold meg: ingatag habokra 

bízva hajóid tarka csokra, 

s szeszélyes istenség a víz.” 

De ím, alig beszélt a bölcs, és 

a kikötő felől üvöltés, 

ujjongó lárma hangja kél. 

Távoli partok aranyával, 

mely fedélzettől égnek ágall, 

az árbócerdő hazatér. 

Csak ámul a királyi vendég: 

„Ma vig kedvében van szerencséd, 

de jól vigyázz, mert lengeteg. 

Már küldi seregét feléd a 

harcában iszonyatos Kréta, 

hajói már közelgenek.” 

S im, alig ejti ki e szókat, 

a kikötőben futkosó had 

lármája, s száz hang így beszél: 

„Győztünk! A háborúnak vége! 

A vihar Krétát összetépte. 

Elmúlt, elmúlt a harcveszély!” 

Hallja a jóbarát és reszket: 

„Valóban boldognak nevezlek, 

ám remegek az üdvödért. 

Nem bízom én irigy egekben, 

sem zavartalan örömekben. 

Ilyet halandó meg nem ért. 

Kezemben is jól fordult minden, 

uralkodói tetteimben 

az ég kegye nézett felém. 

De szép fiam, derék utódom, 

őt láttam veszni szörnyü módon: 

adómat megfizettem én. 

Ha félsz a rossztól, mit a sors hoz, 

kiálts a Láthatatlanokhoz, 

öröm mellé kérj bánatot. 

Nem jól végezte senki itt lenn, 

kire minden gyönyört az Isten 

két telt marékkal rárakott. 

És ha az ég nem szánna másképp, 

ezt mondom, baráti tanácsképp: 

a bajt magad idézd elő. 

Min legjobban csügg szíved kedve, 

azt vedd, s hajitsad a tengerbe: 

hadd nyelje a nagy elnyelő.” 

S amaz szól, félelemmel telten: 

„Mind közt mi van e szép szigetben 

e gyürü legszentebb nekem. 

Ezt szánom az Erinnyseknek, 

szerencsémre tán nem sziszegnek, 

a tengerbe, lám, ezt vetem.” 

És lőn, hogy felpirkad a másnap, 

hogy a trónusnál egy halásznak 

vig ábrázatja feltünik: 

„Nézd uram e halat csodálón, 

ilyet még ezerszemü hálóm 

nem látott. A tiéd ez is.” 

S lám, hogy a hal feldarabolva, 

rohan a konyhából a szolga

S kiált ijedten, hangosan: 

„Itt a gyürű, mit régen hordasz! 

Uram, a hal gyomrában volt az. 

Oh, szerencséd határtalan!” 

A vendég sápad s félrefordúl: 

„Barátod nem vagyok ezentúl, 

Veled maradni kész halál. 

Az isten vesztedet akarja, 

Futok, nehogy itt érjen karja.” 

Igy szól s nyomban hajóra száll. 

[KIS JÁNOS]: 

Polycrates gyűrűje 1037 

Aegyptus ura lévén nála, 

Polycrates büszkén sétála 

Kertjének pompás halmain. 

Valamire, úgymond, innen nézsz, 

Nékem hódol s az én szómra kész. 

Kit visz íly szép sors karjain? 

„Felmagasztaltak az istenek: 

Őket, kik elébb fénylettenek, 

Megrontotta erősséged. 

De még egy vív! kardok csattognak: 

Mikép mondhatnálak boldognak, 

Míg még harcol ellénséged?” 

S alig hogy a király ekép szólt, 

Egy víg követ menten jelen volt, 

S ezt hallja a fejedelem: 

Uram, vígan áldozatot tégy, 

S fődre innepi koszorút végy; 

Miénk lett a győzedelem. 

Lerogyott kevély ellenséged. 

Polydorus tudósít téged, 

Néped hű s vitéz vezére, 

S hogy szavának légyen ereje, 

Egy tálon ím a pártos feje. 

S akkor is gőzölög vére. 

A király látja iszonyodva, 

S így felel: „Mégis tartózkodva 

S kötve higyj a szerencsének! 

Gondold: a hitetlen tengeren 

Evez sereged: hány ezeren 

Lettek prédái mérgének!” 

Még szavát jól ki sem mondotta, 

S a víg hang félbeszakasztotta, 

Melytől a partok harsogtak. 

A hajók idegen kincsekkel, 

Örömmel telve, érkeztek el, 

S száz zászlók vígan lobogtak. 

A királyi vendég elbámul: 

„Rád a sors java esőként hull: 

De féld állhatatlanságát. 

Ellened a győzhetlen Spárta 

Ezer nyilat méregbe márta, 

S rád hozza népe sokságát.” 

S még el sem végezte szája, 

A népnek vígadó lármája: 

Győztünk! Győztünk! fenjen kiált. 

Oda vannak Sparta fiai! 

Elnyelték a tenger habjai, 

Bús félelmünk örömmé vált! 

A vendég ezt irtózva hallja: 

„Szerencsés vagy! szám is ezt vallja; 

De félek boldogtalan léssz! 

Félek, az ég fog irígyelni. 

Zavaratlan örömben élni 

Nem halandónak való rész! 

Ha ki, én is dicsekedhettem, 

‘S igy fakadt ki bámulása: 

„Melly gyűrűt felséged ujjában 

„Viselt, im’ volt hal’ gyomrában: 

„Szerencse! mellynek nincsen mása.” 

Elborzad itt a vendég. „Látom, 

„Tovább már nem lehetsz barátom, 

„Nálad nyúgalmam elrepűlt; 

„Az istenek szövik veszélyed’, 

„Megyek, hogy meg ne haljak veled.” 

Igy szólt ‘s töstént hajóra űlt. 

173 

csodát rivallva: „Nézd, e kincs! 

A gyürü, mit hordtál, a drága, 

ezt leltük meg a hal gyomrába, 

ó, szerencsédnek vége nincs!” 

Szörnyedve kel fel most a vendég: 

„Házadban többet nem lehetnék, 

nem vagy barátom: átkozott! 

Az istenek veszted akarják. 

Nem várom be a végzet karját, 

hogy veled haljak.” S távozott. 

[KŐRÖS ENDRE]: 



Schiller: Polykratesz gyürüje 1039 

Fenn áll kastélyának tetőjén 1. Fent állott palotája ormán|,| 

És Samoson körültekintvén, s szemét örvendve körbe hordván 

Szemében büszkeség ragyog: a hódolt|ó| tájra |Számosz| mutatott |felett|: 

„Ez mind enyém, pillants le rája, „Ez mind enyém |Enyém a föld, a viz,| a büszke Számosz |város|,” 

Barátom, Egyiptom királya szólt az egyiptomi királyhoz, 

És valld meg, hogy boldog vagyok.” „ismerd el, hogy boldog vagyok |lehetek|.” 

„Az istenek nagyon kegyeltek, 

Akik veled versenyre keltek, 

Hódolni kell nekik ma már, 

De él még egy bosszúra készen, 

Boldog nem is lehetsz egészen, 

Míg ellenséged harcra vár.” 

S még el se végzi a beszédet, 

A zsarnok úr elébe lépett, 

Miletosból küldött követ: 

„Uram, lobogjon áldozattűz! 

Hajadba mirtuszágakat tűzz! 

Vidáma ülhetsz ünnepet. 

Vezéred küld ez üzenettel: 

Az ellen dárdától esett el, 

Megbünhődött a vakmerő!” 

És a kettő döbbenve rémül, 

Midőn sötét edény ölébül 

Egy ismerős főt húz elő. 

S aggódó képpel szól a vendég: 

„Nem lesz hű a szerencse mindég, 

Vigyázz! Megfordul az hamar. 

Hajóhadad hullámok árján 

Útját bizonytalanba’ járván, 

Szétzúzza könnyen a vihar. 

S a szó még el sem hagyta ajkát, 

Hallhatni az öröm zsivajját, 

A kikötő néppel tele, 

Kincsekkel rakva tér honába, 

Mit elküldött, a büszke gálya 

Árbocban gazdag erdeje. 

Elámul a királyi vendég: 

„Ma jó kedvében van szerencséd, 

De állhatatlan az nagyon! 

Az ádáz Kréta hős hadával 

Tör ellened a vízen által, 

S kiköthet gyorsan partodon.” 

S alighogy e szókat kimondta, 

A partról nép árad tolongva, 

S ezer száj harsog hangosan: 

„Győztünk! Elpusztult Kréta serge, 

Tenger viharja tönkre verte, 

A háborúnak vége van!” 

Elborzad Egyiptom királya: 

„Szerencsédet mindenki látja, 

S én mégis féltem üdvödet. 

Az ég irígy a föld fiára, 

Zavartalan öröm – hiába! – 

Halandó része nem lehet. 

Én is csupán sikert arattam, 

1037 HO.II.326-329 

1038 SBK.30-33 

1039 Ms 4658/70.I-II. (gépírás; autográf javításokkal) 

2. „Kegyét az ég rád bőven ontja 

s aki veled tört hatalomra, 

mind féli erőd jogarát. 

De egy él és bosszut liheg még, 

nem hiszem addig a szerencséd, 

amig ártó szem |ellenség| les reaz^ád.” 

3. A király még be sem fejezte 

és hirnök üdvözli sietve 

Miletoszból a zsarnokot: 

„Lobogjon ünnepi, kövér |fehér| láng 

oltáraidon, s friss babérág 

övezze, uxxx|ram,| homlokod. 

4. |”|Dárdánk ellenfeled |a pártütőt| leszurta: 

e sikerrel köszöntet ujra 

hű hadvezéred, Polydor –” 

S mindkettőjüket meg|vérrel|ijeszti, 

mert egy jólismert főt emel ki 

egy sötét tál leple alól. 

5. xxxxxxxxxx |Meghökken és elképed|Meghökken és hátrál| a vendég: 

„Mégse hidd hűnek a szerencséd,” 

szól s hangja aggódást |félelmet| takar, 

„ne felejst|ts|d: csalóka habon ring 

/ kétes / flottád s / rajtax a sok kincs|,| 

könnyen szétzúzza a vihar.” 

6. Még ki se mondta, s zengve |zúgva| tör föl 

az ujjongás a kikötőből, 

az egész város zeng v|b|ele: 

mi messzi füszert s aranyat hoz, 

most tolong a hazai parthoz 

a hajók árbocerdeje. 

7. Elámul a királyi vendég: 

„Ma jókedvében a szerencséd, 

de xxxxxxxxxxxxxxxxxxxdt |hogy csapodár, ne feledd|. 

A vad Kréta vitéz hadával 

ide tart a tengeren által 

és ostromzárral fenyeget.” 

8. Utolsó szava el se hangzik, 

a hajóktól nép jö|árad s|n, viharzik 

a nép és zúgja: „Diadal! 

Kréta hajói |gályái| zúg|z|va, törve, 

a szél a hadvészt elsöpörte, 

csillapulhat a harci zaj!” 

9. A vendégbarát szive borzad; 

„A szerencséd káprázatos nagy, 

s reszketek, hogy a bosszu gyors! 

Ijeszt |Dermeszt| az irigy ég haragja: 

halandónak még sosem adta 

kegyét zavartalan a sors!. 

10. „Nekem is kedvezett az isten,

Hagy akármit is elkezdettem, 

Az ég kedvében osztozék, 

De egy kedves örökösem volt, 

Ez, oh, karjaim között megholt! 

A sorsnak ezzel adózék. 

Ha hát nagy gyászt nem akarsz érni, 

Ne szünj az isteneket kérni, 

Hogy fájdalmat is adjanak. 

Még egy sem látott boldog véget, 

Kire ők minden nyereséget 

Teli kezekkel szórtanak. 

És ha ők meg nem hallgatnának, 

Engedj hív barátod szavának, 

S menj magad a kár elébe, 

S ami legnagyobban szívedet 

Kecsegteti, azt a kincsedet 

Vesd, vesd, a tenger mélyébe!” 

S amaz mint nagyon megütközött, 

Monda: szívem minden kincs között 

E gyűrűt főkép szereti. 

A fúriáknak ezt szentelem. 

Talán majd megbékélnek velem – 

S gyűrűjét a vízbe veti. 

S a legelső nap virrádtával 

Egy halász örvendő orcával 

A fejedelemhez megyen. 

Uram, még soha ilyen halat 

Nem fogtam országlásod alatt: 

Néked hoztam, tiéd legyen! 

S felbontván a szakács a halat, 

Nagy ijedten az urához szaladt, 

S így fakadt ki bámulása: 

Mely gyűrüt felséged ujjában 

Viselt, ím volt a hal gyomrában. 

Szerencse, melynek nincs mása. 

A vendég ezt borzadva látja: 

„Te nem lehetsz sziveim barátja. 

Téged nem boldog anya szült. 

Veszted akarják az istenek! 

Megyek, hogy itten ne érjenek.” 

Így szólt, s tüstént hajóra ült. 


SCHILLER: 96 sor 

Var.** POLYKRÁTESZ GYŰRŰJE 1040 

Fentx állott palotája ormán, 

szemét örvendve körbe hordván 

a hódoló Számosz felett: 

„Mindez enyém, föld, víz s a város,” 

szólt az egyiptomi királyhoz, 

„ismerd el: boldog lehetek.” 

„Kegyét az ég rád bőven ontja 



De egy él és bosszút liheg még: 


amig ellenség les reád.” 

A király még be sem fejezte 


Milétoszból a zsarnokot: 

„Lobogjon ünnepi, fehér láng 

oltáraidon s friss babérág 

övezze, uram, homlokod. 

„Dárdánk a pártütöt leszúrta: 


hű hadvezéred, Polydor – „ 

** idegen kézírással 

1040 MS 4658/69.I-V. (gépírás; kézzel javítva) 

1041 Ms 4658/71.I-III. (gépírás; autográf javításokkal) 

1042 Hiányjel kézírással. 

* sic! 

Akármi vállalatba kaptam, 

Örvendheték az ég kegyén, 

De volt utódom, drága vérem, 

Halálát – jaj! – meg kelle érnem, 

A sorsnak megfizettem én. 

Hogy élted hát ne sujtsa bánat, 

Az istenekhez küldd imádat: 

Hadd jöjjön rossz a jó nyomán, 

Nem ért jó véget földi pálya, 

Ha telt marokból hulla rája 

Olymposról az adomány. 

S ha nem jön a csapás magától, 

Fogadd meg, mit híved tanácsol: 

Idézd a bajt magad reád, 

S hajítsd alá tenger vizébe, 

Mi rengeteg kincsednek éke, 

S szivednek legfőbb élvet ád!” 

S amaz szólt megrendülve mélyen: 

„E szép szigetnek bűvkörében 

E gyűrű legdrágább nekem. 

Ha tán Erynnisek gyülölnek, 

Szerencsémért engesztelőnek, 

Ím nézd: az árba vetem!” 

És másnap, hogy feltűnt a hajnal, 

Jő egy halász és hódolattal 

A zsarnok úr elé borul: 

„Uram, ez a hal téged illet, 

Hálómmal még nem fogtam illyet, 

Fogadd szerény ajándokul.” 

S a szakács bajlódván a hallal, 

Egyszerre ámuló zavarral 

A gazdájához felrohan: 

„Uram, mit ujjad horda régen, 

Gyűrűd volt e hal belsejében, 

Szerencséd, az határtalan!” 

De a vendég visszadöbben: Irtózva fordult el a vendég: 

„Akkor nem veszteglek körödben, „Halál volna, ha itt maradnék, 

Barátságunk többé nem áll. baráti szóm többé ne várd. 

Az ég elpusztít menthetetlen, A végzet romlásod akarja, – 

Mért osztoznám meg végzetedben?” futok, itt ne érjen a karja.” 

Mond és tüstént hajóra száll. igy szólt s |Szólt, és| nyomban hajóra szállt. 


174 

minden királyi tetteimben 

siker sikert tetőzve ért; 

de volt egy szép fiam, imádtam, 

azt rabolták el, halni láttam: 

ő volt az adó üdvömért. 

11. „Imád |Szived|, hogy mentesülj |szabadúlj| a rossztól, 

kérjen a Láthatatlanoktól 

mézedbe fanyar cseppeket. 

Nem végzi jól, láttam elégszer, 

akire mindig tele kézzel 

szórjnak áldást az istenek. 

12.”S ha nem hat rájuk a kivánság |imádság|, 

fogadd meg barátod tanácsát 

s balsorsod te magad idézd: 

ami xkincseid igaz éke, 

hajitsd a tenger fenekére 

szived |lelked| leg|leg|nagyobb gyönyörét.” 

13.S szól Polykrátesz, szava reszket: 

„Legdrágább kincsem és a legszebb 

a szigeten ez a gyürü. 

Átadom az Eryinnyiszeknek: 

szerencsémért tán vezekeltet. 

Veszszen… n|N|ézsd: máris elmerült.” 

14. S másnap; hogy az első sugár gyul, 

egy halász mosolyogva járul 

ura elé az udvaron: 

„Olyan halat fogott a hálóm, 

amilyet soha még, királyom;|:| 

fogadd el, teneked hozom.” 

15. S a szakács, hogy fölhasitotta 

a halat, riadtan futott a 

trónhoz, s kiáltott|va, s| boldogan: 

„Nézd, uram, gyürüd megtaláltam, 

benne volt a nagy hal hasában, 

óh, szerencséd határtalan!” 


Schiller: Polykratesz gyűrűje 1041 

Fent állott palotája ormán, 



„Enyém a föld, a víz, a város,” 


„ismerd el, boldog lehetek.” 

„k|K|egyét az ég rád bőven ontja 



De egy él és bosszút liheg még, 



v– 1042 

„Dárdánk a pár|t|ütőt leszúrta: 


hű hadvezéred, Polydor –” 

S mindkettőjük vérrel ijeszti, 



Mghökken * és hátrál a vendég: 

„m|M|égse hidd hűnek a szerencséd,” 

szól s hangja félelmet takar,

S mindkettőjük vérrel ijeszti, 

mert egy jólismert x főt emel ki 


Elképed és hátrál a vendég: 


szeme aggódás és zavar. 

„ne felejtsd: csalóka habon ring 

xxxx flottád s kétes rajta a sok kincs: 

könnyen szétzúzza a vihar.” 

Még ki se mondta s zúgva tör föl 


az egész város zeng bele: 

mi messzi fűszert s aranyat hoz, 





de élnokségét ne feledd. 




Utolsó szava el se hangzik, 

a hajóktól árad s viharzik 

ya nép és zúgja: „Diadal! 

Kréta gályái zúzva, törve, 


csitúlhat minden csatazaj!” 

A vendégbarát szíve borzad: 


reszketek, hogy a bosszu gyors! (rövid u!) 

Dermeszt az irigy ég haragja, 


kegyét zavartalan a sors! 





xxx azt rabolták el, halni láttam, 


„Jó lesz hát, hogy megfuss a rossztól, 

kérned a Láthatatlanoktól 




szórnak áldást az istenek. 

„S ha nem hat rájuk az imádság, 


s a balsorsot magad idézd: 

ami kincseid igaz éke, 

hajítsd a tenger fenekére 

szived legnagyobb gyönyörét.” 

S szólx Polykrátesz, szava reszket: 


a szigeten ez a gyürű. (rövid ü!) 

Átadom az Erinyszeknek: 

szerencsémért tán vezekeltet… 

Vesszen… Nézd, máris elmerűlt.” 

S másnap, hogy az első sugár gyúl, 

egy halász mosolyogva járúl 



amilyet soha még, királyom, 

fogadd el, teneked hozom.” 

S a szakács, hogy fölhasitotta (rövid i!) 

a halat, boldogan |riadtan| futott a 

trónhoz, s kiáltva boldogan: 

„Nézd, uram, gyűrűd megtaláltam, 



* sic! 

„n|N|e felejtsd: csalÓka * habon ring 

flottád s kétes rajta a sok kincs, 

könnyen szétzúzza a vihar” 

Még ki se mondta, s zúgva tör föl 



mi messzi fűszert s aramnyat hoz, 





de hogy csapodár, ne feledd. 

A vad Kréta viztéz hadával 

ide tart 




A vad Kréta viztéz hadával 




a hajóktól árad sx viharzik 

a nép és z|ú|gja: „Diadal! 



csillapúlhat a harci zaj!” 

A vendégbarát szíve borzad; 


s reszketek, hogy a bosszu gyors! (rövid u!) 

Dermeszt az irígy ég haragja: 









„Szived, hogy szabadúlj a rossztól, 











lelked legnagyobb gyönyörét.” 

S szól Polykrátesz, szava reszket: 


a szigeten ez a gyürű. (rövid ü!) (Utána: hosszú ű!) 

Átadom az Erynyszeknek: 


Vesszen… Nézd: máris elmerűlt.” 

S másnap; hogy az első sugár gyúl, 



„Olyan halat fogtam fogott a hálóm, 

amilyet soha még, királyom: 

fogadd el teneked hozomx.” 

S a szakács, hogy fölhasitotta (rövid i!) 


treónhoz, s kiáltva s boldogan: 

„Nézd|,| uram, gyűrűd megtaláltam, 



Irtózva fordult el a vendég: 

175

Irtózva fordúl el a vendég: 

„Halál volna, ha itt maradnék, 


baráti szóm többé ne várd. 


A végzet romlásod akarja, 

A végzet romlásod akarja – 

futok, itt ne érjen a karja.” 


Szólt, és nyomban hajóra szállt. 

Szólt és nyoxmban hajóra szállt. 


Forditotta: S z a b ó L ő r i n c 


Polykratesz gyűrűje 1043 

Der Ring des Polykrates 

Fent állott palotája ormán, 



„Enyém a föld, a víz, a város,” 


„ismerd el, boldog lehetek.” 

„Kegyét az ég rád bőven ontja 



De egy él és bosszút liheg még, 



A király még be sem fejezte, 


Miletosból a zsarnokot: 

„Lobogjon ünnepi, fehér láng 

oltáraidon s friss babérág 

övezze, uram, homlokod”. 

„Dárdánk a pártütőt leszúrta: 


hű hadvezéred, Polydor, –” 

s mindkettőjük vérrel ijeszti, 



Meghökken és hátrál a vendég: 


szól s hangja félelmet takar, 

„Ne felejtsd: csalóka habon ring 

flottád s kétes rajta a sok kincs, 

könnyen szétzúzza a vihar” ** 

Még ki se mondta, s zúgva tör föl 



mi messzi fűszert s aranyat hoz, 










a hajóktól árad s viharzik 

a nép és zúgja: „Diadal! 



csillapúlhat a harci zaj!” 

A vendégbarát szíve borzad: 


s reszketek, hogy a bosszu gyors! 

Dermeszt az irígy ég haragja: 





1043 ÖB.II.901-904; SV.54 

1044 SKS.14-17 

1045 NIK.168-171 

** A versszak végén nincs írásjel. 

* sic! 



Kastélya ormán fennenállva, 

Számosz-szigetre, birtokára 

Lenéz, és arca felragyog; 

Szól az egyiptomi királynak; 

„Ez mind engem nevez urának, 

Valljad be, hogy boldog vagyok.” – 

„Benn vagy az istenek kegyében, 

Pálcád előtt hajol le mélyen, 

Mind, ki egyenlő volt vele. 

De áll egy még bosszúra készen, 

Szerencsédet hogyan dicsérjem, 

Amíg virraszt bősz ellened.” – 

S beszédét még be sem fejezte, 

Belép, urát ígyen köszöntve, 

Mylétosból egy gyors követ: 

„Illatszert hints oltári lángra, 

Diszítsen víg babérnak ága, 

Övezze ünneplő fejed!” 

„Hű Polydór, derék vezéred, 

Örömhirrel vidít ma téged: 

Lándzsától elhullt ellened.” 

S mutat gyászvedréből kivéve – 

A két királynak hűl a vére – 

Egy vérző, ismerős fejet. 

„A sorsba ne helyezd bizalmad!” 

Szól a vendég és visszaborzad, 

Aggódó a tekintete. 

„Gondold meg, hogy hajórajodnak 

A sorsa künt csalárd haboknak 

S viharnak kész játékszere.” 

Véget sem ért még a beszéde, 

Félbeszakadt öröm neszére, 

A révből, mely elszállt ide; 

A külföld kincsével megrakodva, 

Megérkezett honi habokra 

Az árbocok nagy erdeje. 


„Bár jókedvű ma a szerencséd, 

De ingatag, hát tőle félj! 

Az ellenség pompás sereggel 

Jó Krétából nagy készülettel, 

S közel partodhoz a veszély.” 

El sem hangzott még a beszéde, 

Tömeg hullámzik le a révbe, 

S ezer hang zugja: „Győzelem! 

A háborúnak vége, vége! 

A krétait vihar elérte, 

S szétszórta már a bősz elem!” 

Szörnyedve hallja ezt a vendég: 

„Úgy van, szerencsés vagy te mindég! 

De üdvödért aggódom ám. 

Az ég irígy, borzadva látom, 

Halandónak még e világon 

Sohsem jutott öröm csupán. 

Hisz én is száz sikert arattam 

Minden királyi dolgaimban, 

176 

[VARGHA GYULA]: 

Polykrates gyürüje 1045 

Ott állt kastélya büszke ormán, 

Szemét gyönyörrel szerte hordván 

Az őt uralt Számosz felett. 

»Ez mind enyém, e föld s e város!« 

Szólt az egyiptomi királyhoz; 

»A sors, no valld meg, hogy szeret!« – 

»Az istenek sok jót adának, 

A kik hasonlóid valának, 

Lábadhoz vannak vetve már; 

De egy még él s kezében kard van, 

Szerencsésnek nem mondhat ájkam, * 

Amig az ellen résen áll.« – 

Be sem végezte a beszédet, 

Im a király elébe lépett 

Milétből egy serény követ: 

»Uram, fel hálaáldozatra, 

S körítsd a szép győzelmi napra 

Borostyán-gallyal fürtödet! 

»Ellenséged elhulla, véled 

Tudatni e jó hírt, vezéred, 

Hű Polydor, küld engemet – « 

És egy sötét tálból kirántván 

Még véresen, mi szörnyű látvány, 

Feltart egy jól ismert fejet. 

De a király borzadva hátrál: 

»A szerencsében még se bízzál.« 

Aggódó arccal így rebeg. 

»Csak a hütlen habokra gondolj, 

Midőn a vész haragja tombol – 

S hajóid üdve ott lebeg.« 

S míg a király tovább beszélne, 

Örömzsivaj szakítja félbe, 

Amely a rév felől kele, 

Más ég alól, kinccsel rakottan, 

A honi partra köt ki ottan 

Hajóknak árbócerdeje. 


»Ma jó szeszélyben van szerencséd, 

De csalfaságától remegj! 

A krétai csatás vitézek 

Rád harc veszélyét hozni készek, 

S már partodhoz közelgenek.« 

Beszélne még, de ime tódul 

A nép, özönnel a hajóktúl 

S ezer hang dörgi : »Győzelem! 

Nincs már veszély, a harcnak vége, 

Vihar csapott az ellenségre, 

S szétszórta mind a bősz elem!« 

Elszörnyedve a jó barát szól: 

»Valóban, szerencsésnek látszol, 

De jőni, reszketek, mi fog! 

Az írigy istenektől félek 

Zavartalan folyású élet 

Még föld fiának nem jutott. 

»Én is mindig sikert arattam, 

Uralkodván, békében, hadban





„Szived, hogy szabadúlj a rossztól, 











lelked legnagyobb gyönyörét.” 

S szól Polykrátesz, szava reszket: 


a szigeten ez a gyürű. 

Átadom az Erynnyszeknek: 


Vesszen… Nézd: máris elmerűlt.” 

S másnap; hogy az első sugár gyúl, 




amilyet soha még, királyom: 

fogadd el teneked hozom.” 

S a szakács, hogy fölhasitotta 


trónhoz, s kiáltva s boldogan: 

„Nézd, uram, gyűrűd megtaláltam, 



Irtózva fordult el a vendég: 



A végzet romlásod akarja, 


Szólt, és nyomban hajóra szállt. 

[>106] SCHILLER: 

Der Taucher 1046 

Wer wagt es, Rittersmann oder Knapp, 

Zu tauchen in diesen Schlund? 

Einen goldnen Becher werf ich hinab, 

Verschlungen schon hat ihn der schwarze Mund. 

Wer mir den Becher kann wieder zeigen, 

Er mag ihn behalten, er ist sein eigen. 

Der König sprach es, und wirft von der Höh 

Der Klippe, die schroff und steil 

Hinaus hängt in die unendliche See, 

Den Becher in der Charybde Geheul. 

Wer ist der Beherzte, ich frage wieder. 

Zu tauchen in diese Tiefe nieder? 

Und die Ritter, die Knappen um ihn her, 

Vernehmens und schweigen still, 

Sehen hinab in das wilde Meer, 

Und keiner den Becher gewinnen will. 

Und der König zum drittenmal wieder fraget: 

Ist keiner, der sich hinunter waget? 

Doch alles noch stumm bleibt wie zuvor, 

Und ein Edelknecht, sanft und keck, 

Tritt aus der Knappen zagendem Chor, 

Und den Gürtel wirft er, den Mantel weg, 

Und alle die Männer umher und Frauen 

Auf den herrlichen Jüngling verwundert schauen. 

Und wie er tritt an des Felsen Hang, 

1046 MAS.1798,119-130 

1047 SK.194-200 

1048 DLS.98-102 

S megáldott engem is az ég; 

De a fiam’, kit úgy szerettem, 

Elveszett az: én eltemettem, 

S a bánatból ez már elég. 

Azért, hogy bajtól menekedjél, 

Az égiekhez könyörögjél, 

Hogy üdvhöz but is mérjenek. 

Nem néz elé vidám halálnak, 

Akit soká szünetlen áldnak 

S bő kézzel boldog istenek. 

Kérésre ha nem hajlanának, 

Engedj a jó barát szavának: 

Balsorsod hívd magad ide. 

S ami legkedvesebb tenéked, 

Minek becsét legjobban érzed, 

Vedd s dobd a tenger mélyibe!” 

Fél már amaz, magába szállva: 

„Sok kincs áradt szigethazámra, 

De gyűrűm legdrágább nekem. 

Ezt áldozom a Fúriáknak, 

Szerencsémért tán megbocsátnak, 

Im a habok közé vetem.” 

Reggel, hogy nap süt már az égen, 

Jön egy halász, öröm szemében, 

S a nagy úrhoz szót így emel: 

„Ily szép halat még sose láttam, 

Mint ezt, amit magam halásztam, 

Azért hát néked hoztam el.” 

S hogy a szakács vagdalta széjjel, 

Rohant és szólt lelkendezéssel, 

– Arcán öröm és bámulás: – 

„Ezt ujjadon ragyogni láttam, 

S a hal gyomrában megtaláltam, 

Szerencséd, oh uram, csodás!” 

Réműlve fordul el a vendég: 

„Ezentul itt hogyan maradnék? 

Barátom nem leszel te már. 

Az ég romlásodat akarja; 

Félek, sujt engem is haragja.” 

Szól, elsiet, hajóraszáll. 


A búvár. 1047 

„Ki merész, lovag, apród, levetni magát 

A forgatag habja közé? 

Belédobom íme e drága kupát, 

A fekete tölcsér már benyelé. 

Ki nékem e serleget ujra mutatja, 

Legyen gazdája, megtarthatja.” 

Igy szólt a király, s a szirtről alá, 

Mely messze előkönyökölt 

A végtelen árba – örvénybe dobá 

Poharát, hol a forgatag egyre üvölt. 

„Hát hol van a bátor, kérdem ujonnan, 

A billikomot a ki fölszedi onnan?” 

S a csatlós és a levente mind 

Hallgatja, de néma marad. 

Ki e tenger bősz mélyébe tekint, 

Ingyért se kivánja a szép poharat. 

És kérdi a fejdelem harmadik ízbe: 

„Hát senki se mer leugorni e vízbe?” 

De csend vagyon ujra köröskörűl… 

S im’ egy apród, szende, derék, 

Kilép az ifjak rendi közűl, 

Eldobja palástját, leoldja övét, 

És férfi meg asszony, mintegy megigézve 

Tekint a dicső szép ifju vitézre. 

S a mint a szirt szélére kilép 

177 

Az ég kegye velem maradt; 

De egy fiam volt, drága, féltett, 

Az meghalt s én a szerencsének 

Leróttam tartozásomat. 

»Ha lenni ment kívánsz bajoktól, 

Esdj hát a láthatatlanoktól 

A szerencséhez bánatot; 

Egynek se láttam boldog végét, 

Kire pazar kezekkel mérték 

Az áldást a halhatlanok. 

»S az istenek ha megtagadják, 

Hallgass rám, a végzet haragját 

Idézd fejedre tenmagad; 

Minden kincsed közül szívednek 

A legdrágábbat, legbecsesbet 

Dobd tengerbe, hadd nyelje hab!« 

És megrémülve most amaz szól: 

»Mit e sziget rejt, nékem abból 

E gyűrű legrágább javam. 

Ezt áldozom a Furiáknak, 

Szerencsémért tán megbocsátnak,« 

S az árba dobja, oda van. 

Másnap kelve kora reggel 

Örömtől csillngó szemekkel 

Jön egy halász: »Hatalmas úr, 

Ezt a halat fogám, ilyen szép 

Soha hálómba nem került még, 

Neked hozám ajándokul.« 

És a szakács, hogy felhasítja 

A szép halat, ámulva nyítja 

Szemét nagyobbra és rohan: 

»Melyet viseltél, fejedelmem, 

Gyürűd a hal gyomrába’ leltem, 

Szerencséd ah, határtalan!« 

S a vendég szól iszonytól lázban: 

»Nem késhetem tovább e házban, 

Barátod nem maradhatok. 

Az istenek elvégzék veszted, 

Hogy veled együtt el ne vesszek, 

Megyek!« S hajóra szállt legott. 



„Ki merész, lovag, apród, levetni magát 

A forgatag habja közé? 

Belédobom íme e drága kupát, 

A fekete tölcsér már benyelé. 

Ki nékem e serleget ujra mutatja, 

Legyen gazdája, megtarthatja.” 

Igy szólt a király, s a szirtröl alá, 

Mely messze előkönyökölt 

A végtelen árba – örvénybe dobá 

Poharát hol a forgatag egyre üvölt. 

„Hát hol van a bátor, kérdem ujonnan, 

A billikomot ki fölszedi onnan?” 

S a csatlós és a levente mind 

Hallgatja, de néma marad. 

Ki e tenger bősz mélyébe tekint, 

Ingyért se kivánja a szép poharat. 

És kérdi a fejdelem harmadik ízbe: 

„Hát senki se mer leugorni e vízbe?” 

De csend vagyon ujra köröskörűl… 

S im’ egy apród, szende, derék, 

Kilép az ifjak rendi közűl, 

Eldobja palástját, leoldja övét, 

És férfi meg asszony, mintegy megigézve, 

Tekint a dicső szép ifju vitézre. 

S amint a szirt szélére kilép

Und blickt in den Schlund hinab, 

Die Wasser die sie hinunter schlang, 

Die Charybde jetzt brüllend wiedergab, 

Und wie mit des fernen Donners Getose 

Entstürzen sie schäumend dem finstern Schosse. 

Und es wallet und siedet und brauset und zischt, 

Wie wenn Wasser mit Feuer sich mengt, 

Bis zum Himmel sprützet der dampfende Gischt, 

Und Flut auf Flut sich ohn Ende drängt, 

Und will sich nimmer erschöpfen und leeren, 

Als wollte das Meer noch ein Meer gebähren. 

Doch endlich, da legt sich die wilde Gewalt, 

Und schwarz aus dem weissen Schaum 

Klafft hinunter ein gähnender Spalt, 

Grundlos, als giengs in den Höllenraum, 

Und reissend sieht man die brandenden Wogen 

Hinab in den strudelnden Trichter gezogen. 

Jetzt schnell, eh die Brandung wiederkehrt, 

Der Jüngling sich Gott befiehlt, 

Und – ein Schrey des Entsetzens wird rings gehört, 

Und schon hat ihn der Wirbel hinweggespült, 

Und geheimnissvoll über dem kühnen Schwimmer 

Schliesst sich der Rachen, er zeigt sich nimmer. 

Und stille wirds über dem Wasserschlund, 

In der Tiefe nur brauset es hohl, 

Und bebend hört man von Mund zu Mund: 

Hochherziger Jüngling, fahre wohl! 

Und hohler und hohler hört mans heulen, 

Und es harrt noch mit bangem, mit schrecklichem Weilen. 

Und wärfst du die Krone selber hinein, 

Und sprächst:+ Wer mir bringet die Kron, 

Er soll sie tragen und König seyn, 

Mich gelüstete nicht nach dem teuren Lohn. 

Was die heulende Tiefe da unten verhehle, 

Das erzählt keine lebende glückliche Seele. 

Wohl manches Fahrzeug, vom Strudel gefasst, 

Schoss gäh in die Tiefe hinab, 

Doch zerschmettert nur rangen sich Kiel und Mast, 

Hervor aus dem alles verschlingenden Grab. 

Und heller und heller wie Sturmes Sausen 

Hört mans näher und immer näher brausen. 

Und es wallet und siedet und brauset und zischt, 

Wie wenn Wasser mit Feuer sich mengt, 

Bis zum Himmel sprützet der dampfende Gischt, 

Und Well’ auf Well’ sich ohn Ende drängt, 

Und wie mit des fernen Donners Getose 

Entstürzt es brüllend dem finstern Schosse. 

Und sieh! aus dem finster flutenden Schoss, 

Da hebet sichs schwanenweiss, 

Und ein Arm und ein glänzender Nacken wird bloss, 

Und es rudert mit Kraft und mit emsigem Fleiss, 

Und er ists, und hoch in seiner Linken 

Schwingt er den Becher mit freudigem Winken. 

Und athmete lang und athmete tief, 

Und begrüsste das himmlische Licht. 

Mit Frohlocken es einer dem andern rief. 

Er lebt! Er ist da! Es behielt ihn nicht! 

Aus dem Grab, aus der strudelnden Wasserhöhle 

Hat der Brave gerettet die lebende Seele. 

Und er kommt, es umringt ihn die jubelnde Schaar, 

Zu des Königs Füssen er sinkt, 

Den Becher reicht er ihm knieend dar, 

Und der König der lieblichen Tochter winkt, 

Die füllt ihn mit funkelndem Wein bis zum Rande, 

Und der Jüngling sich also zum König wandte: 

Lang lebe der König! Es freue sich, 

Wer da athmet im rosigten Licht. 

Da unten aber ists fürchterlich, 

Und der Mensch versuche die Götter nicht, 

Und begehre nimmer und nimmer zu schauen 

Was sie gnädig bedecken mit Nacht und Grauen. 

Eß riss mich hinunter Blitzesschnell, 

S le a torkolatba tekint, 

A viz-árt, a mint lenyelte elébb, 

A Charybdis bőgve kiadja megint, 

S tarajuk tajtéka az éji sötétből 

Dörgés morajával a szikla felé dől. 

S forr forrton, zúg, búg, serczeg az ár, 

Mint tűz és viz ha vegyűl, 

Az ég fele fröccsen a pára-sugár 

S hab habra tolúl oly végtelenűl, 

Miként ha örökre ki se merűlne 

S a tenger méhe uj tengert szűlne. 

De végre a hab kiadta dühét 

S a fehér tajtból feketén, 

Örvénytorok ásít, szörnyü sötét, 

Ott kelve talán, a pokol fenekén, 

S a mint a zudúlt árt éri a széle 

Elkapja mohón s lesodorja a mélybe. 

S hamar, míg visszafordúlna az ár, 

Az ifju elszánja magát. 

Sikolt, a ki nézi, de ott nyeli már 

A forgatag ifju áldozatát. 

S a torkolat hallgatag ajka bezárúl 

S nyomot se találni a hős buvárrúl. 

S csönd lesz. Csak alant szól tompa moraj, 

És rémes a szívszorulás 

És szájról szájra száll a sohaj: 

„Isten veled ifju, te hős, daliás!” 

S mind messzébb szól a habok zajogása 

A szörnyű, fojtó várakozásba. 

S vetnéd le magát aranyos koronád’ 

S szólnál: Ki utána megyen, 

S meghozza, az bírja e föld jogarát: 

A korona fénye se kéne nekem. 

Mit ott lenn üvöltve rejtnek a mélyek, 

Nem mondja el boldog emberi lélek. 

Már mennyi hajó és büszke naszád 

Zuhant a fenékre alá 

S csak ízre ha zúzta gerendafalát, 

A napnak vissza roncsul adá. – 

S feljebb, közelebb, zajosbra dübörgvén, 

Mint messze vihar zúdul föl az örvény. 

S forr forrton, zúg, búg, sercen az ár 

Mint tűz és víz ha vegyűl, 


S hab habra tolúl fel végtelenűl, 

S fehér tarajuk az éji sötétből 


És nézd! Mi ragyog a sötét habon át? 

Mint hattyú bukkan elé! 

Egy emberi kar! Egy meztelen hát! 

És osztja úszva az árt kétfelé. 

És, ég ura, ő! S örömteli jelnek 

Fölemelt baljában villan a serleg. 

S mélyet lélegze, lélegze nagyot, 

S a nap fele áldva tekint. 

Az ámúlt nép fölujjogatott: 

„Él, él! Az örvény kiadta megint! 

Legyőzte a sírt, a zúgva kavargót, 

Az elszánt hős, az erős szivü apród!” 

Fölszálla. Ujjongva fogadják mind, 

S a király elébe borúl, 

A kupát fölnyujtva. A fejdelem int 

Gyönyörű lányának. A szende pirúl 

S a kupát megtölti, a míg leve csordúl, 

S a királyhoz az ifju e szóval fordúl: 

„Áldás a királynak! – És áldja urát, 

Kire rózsás nap lenevet. 

Ám szörnyü, mit ott a buvár szeme lát, 

S ne kisértse az ember az Isteneket 

És sohse kivánja felfödni a titkot, 

Mit mennyei jóság iszonyba borított. 

Az ár villámsebesen lesodort 

178 

S le a torkolatba tekint, 

A viz-árt, amint lenyelte elébb, 

A Charybdis bőgve kiadja megint, 

S tarajuk tajtéka az éji sötétből 


S forr forrton, zúg, búg, serceg az ár, 

Mint tűz és viz ha vegyűl, 


S hab habra tolúl oly végtelenűl, 

Miként ha örökre ki se merűlne 

S a tenger méhe uj tengert szűlne. 

De végre a hab kiadta dühét 

S a fehér tajtból feketén, 

Örvénytorok ásít, szörnyü sötét, 

Ott kelve talán, a pokol fenekén, 

S amint a zudúlt árt éri a széle 

Elkapja mohón s lesodorja a mélybe. 

S hamar, míg visszafordúlna az ár, 

Az ifju elszánja magát. 

Sikolt, aki nézi, de ott nyeli már 

A forgatag ifju áldozatát. 

S a torkolat hallgatag ajka bezárúl 

S nyomot se találni a hős buvárrúl. 

S csönd lesz. Csak alant szól tompa moraj 

És rémes a szívszorulás. 

És szájról szájra száll a sohaj: 

„Isten veled ifju, te hős, daliás!” 

S mind messzébb szól a habok zajogása 

A szörnyű, fojtó várakozásba. 

S vetnéd le magát aranyos koronád’, 

S szólnál: Ki utána megyen, 

S meghozza, az bírja e föld jogarát: 

A korona fénye se kéne nekem. 

Mit ott lenn üvöltve rejtnek a mélyek, 

Nem mondja el boldog emberi lélek. 

Már mennyi hajó és büszke naszád 

Zuhant a fenékre alá 

S csak ízre ha zúzta gerendafalát, 

A napnak vissza roncsul adá. – 

S feljebb, közelebb, zajosbra dübörgvén, 

Mint messze vihar zúdul föl az örvény. 

S forr forrton, zúg, búg, serceg az ár, 

Mint tűz és víz ha vegyűl, 


S hab habra tolúl fel végtelenűl, 

S fehér tarajuk az éji sötétből 


És nézd! Mi ragyog a sötét habon át? 

Mint hattyú bukkan elé! 

Egy emberi kar! Egy meztelen hát! 

És osztja úszva az árt kétfelé. 

És, ég ura, ő! S örömteli jelnek 

Fölemelt baljában villan a serleg. 

S mélyet lélegze lélegze nagyot, 

S a nap fele áldva tekint. 

Az ámúlt nép fölujjogatott: 

„Él, él! Az örvény kiadta megint! 

Legyőzte a sírt, a zúgva kavargót, 

Az elszánt hős, az erős szivü apród!” 

Fölszálla. Ujjongva fogadják mind, 

S a király elébe borúl, 

A kupát fölnyujtva. A fejdelem int 

Gyönyörű lányának. A szende pirúl 

S a kupát megtölti, amíg leve csordúl, 

S a királyhoz az ifju e szóval fordúl: 

„Áldás a királynak! – És áldja urát, 

Kire rózsás nap lenevet, 

Ám szörnyü, mit ott a buvár szeme lát, 

S ne kisértse az ember az Isteneket 

És sohse kivánja felfödni a titkot, 

Mit mennyei jóság iszonyba borított. 

Az ár villámsebesen lesodort

Da stürzt’ mir aus felsigtem Schacht, 

Wildflutend entgegen ein reissender Quell, 

Mich packte des Doppelstroms wütende Macht, 

Und wie einen Kreisel mit schwindelndem Drehen, 

Trieb michs um, ich konnte nicht widerstehen 

Da zeigte rnir Gott, zu dem ich rief, 

In der höchsten schrecklichen Noth, 

Aus der Tiefe ragend ein Felsenrif, 

Das erfasst’ ich behend und entrann dem Tod, 

Und da hieng auch der Becher an spitzen Korallen, 

Sonst wär er ins Bodenlose gefallen. 

Denn unter mir lags noch Bergetief, 

In purpurner Finsternis da, 

Und obs hier dem Ohre gleich ewig schlief, 

Das Auge mit Schaudern hinunter sah, 

Wies von Salamandern und Molchen und Drachen 

Sich regte in dem furchtbaren Höllenrachen. 

Schwarz wimmelten da, in grausem Gemisch,+ 

Zu scheusslichen Klumpen geballt, 

Der +stachlichte Roche, der Klippenfisch, 

Des Hammers gräuliche Ungestalt, 

Und dräuend wies mir die grimmigen Zähne 

Der entsetzliche Hay, des Meeres Hyäne. 

Und da hieng ich und war mirs mit Grausen bewusst, 

Von der menschlichen Hülfe so weit. 

Unter Larven die einzige fühlende Brust. 

Allein in der grässlichen Einsamkeit, 

Tief unter dem Schall der menschlichen Rede 

Bey den Ungeheuern der traurigen Oede. 

Und schaudernd dacht ichs, da krochs heran 

Regte hundert Gelenke zugleich, 

Will schnappen nach mir, in des Schreckens Wahn 

Lass ich los der Koralle umklammerten Zweig, 

Gleich fasst mich der Strudel mit rasendem Toben, 

Doch es war mir zum Heil, er riss mich nach oben. 

Der König darob sich verwundert schier, 

Und spricht: Der Becher ist dein, 

Und diesen Ring noch bestimm ich dir, 

Geschmückt mit dem köstlichsten Edelgestein, 

Versuchst dus noch einmal und bringst mir Kunde, 

Was du sahst auf des Meers tiefunterstem Grunde? 

Das hörte die Tochter mit weichem Gefühl, 

Und mit schmeichelndem Munde sie fleht: 

Lasst, Vater genug seyn das grausame Spiel,+ 

Er hat Euch bestanden, wa+s keiner besteht, 

Und könnt ihr des Herzens Gelüsten nicht zähmen, 

So mögen die Ritter den Knappen beschämen. 

Drauf der König greift nach dem Becher schnell, 

In den Strudel ihn schleudert hinein, 

Und schaffst du den Becher mir wieder zur Stell, 

So sollst du der treflichste Ritter mir seyn, 

Und sollst sie als Ehgemahl heut noch umarmen, 

Die jetzt für dich bittet mit zartem Erbarmen. 

Da ergreifts ihm die Seele mit Himmelsgewalt, 

Und es blitzt aus den Augen ihm kühn, 

Und er siehet erröthen die schöne Gestalt, 

Und sieht sie erbleichen und sinken hin, 

Da treibts ihn, den köstlichen Preis zu erwerben, 

Und stürzt hinunter auf Leben und Sterben. 

Wohl hört man die Brandung, wohl kehrt sie zurück, 

Sie verkündigt der donnernde Schall, 

Da bückt sichs hinunter mit liebendem Blick 

Es kommen, es kommen die Wasser all, 

Sie rauschen herauf, sie rauschen nieder, 

Den Jüngling bringt keines wieder. 

1049 SF.131-137 

1050 VS.132-133 


A’ buvár. 1049 

S a szirt hasadéka alúl 

Keresztbe felém uj áram forrt, 

S kétféle irányba megállhatlanúl 

Forgat meg a hab szédűletes örve, 

Pörgettyü gyanánt, végnélküli körbe. 

E végszükségben meghallgat az ég, 

Mint lelkem hozzája kiált: 

A mélyben egy szirtfok csúcsosodék, 

Megfogtam, így elkerülém a halált. 

És ott a pohár, a korálba akadva, 

Eltűnt vala másként a végtelen aljba. 

Mert még feneketlen sötétlik lent 

A bíboros árnyu homály. 

S míg tompul a fül s borzalmas a csend, 

Mit a szem lát, kész borzadály. 

Ott gyík, salamander, zöldszemü sárkány 

Hemzseg, kavarog, mint pokolbeli sátán. 

Ott kúszik alant iszonyú keverék, 

Tüskés rajah nyálka, puhány, 

Órjási fürészhal, bálnák, feketék, 

Az ebfejü harcsa, a Leviathán 

S katlantorkát vicsorogva kitárja 

Az isszonyu czápa, a víz hyenája. 

S ott csüggve, borsóztam, hogy itt vagyok 

én 

S oly messze a földi segély. 

Álczák közt egyetlen emben lény 

A néma magányban, hol szívem alél, 

Hol emberi hang sem ér utol engem, 

A mélység szörnyű rémivel szemben. 

S mozdúl valami, s jő úszva felém 

Száz íze egyszerre mozog, 

Rám csap s hogy visszarettenek én, 

A kláris-szirtről elszakadok. 

E percben üvöltve körülfog az örvény, 

De mentőm lett most, fölfele törvén”. 

A király hallgatja, csodálja nagyon, 

És szóla: „Tiéd a pohár. 

De hozzája még im e gyürűt is adom, 

Mely annyi nemes követ egybezár, 

Ha ujra leszállsz, jelenteni nékem, 

Mit rejt el a tenger a végső fenéken.” 

Királylány hallja, a lágyszivü lány 

S hízelgve eseng: „Oh bocsásd! 

Elég a kegyetlen játékbol, atyám, 

Őt hősnek találtad, mint senki mást 

S ha szíved vágya még erre se telt be, 

Pirítson apródra immár a levente.” 

S a király hevesen nyul a serleg után, 

Ledobja s kiált: „Ide nézz! 

Ha fölhozod ujra drága kupám, 

Daliáim színe, virága te lész 

És őt, aki életedért im esengett, 

Mint hitvese még ma előttem öleljed.” 

Fölgerjed az ifju, szikrát vet a szem, 

Szivébe csap égi erő. 

Még látja, mint pirul édesen, 

Mint sápad, alél a bájteli nő, 

S a királyi igéret bűve megszállja, 

Leront a vizekbe, életre halálra. 

Még fordúl az ár, felforr sebesen, 

Morajja kihal s megujúl. 

Egy szempár néz le szerelmetesen, 

Jön hab hab után határtalanúl, 

A mint az örvény okádja, meg issza – 

Az ifjut egy sem hozza vissza. 

[GÁSPÁR ENDRE]: 

A búvár 1050 

179 

S a szirt hasadéka alúl 

Keresztbe felém uj áram forrt, 

S kétféle irányba megállhatlanúl 

Forgat meg a hab szédűletes örve 

Pörgettyü gyanánt, végnélküli körbe. 

E végszükségben meghallgat az ég, 

Mint lelkem hozzája kiált: 

A mélyben egy szirtfok csúcsosodék, 

Megfogtam, így elkerülém a halált. 

És ott a pohár, a korálba akadva, 

Eltűnt vala másként a végtelen aljba. 

Mert még feneketlen sötétlik lent 

A bíboros árnyu homály. 

S míg tompul a fül s borzalmas a csend, 

Mit a szem lát, kész borzadály. 

Ott gyík, salamander, zöldszemü sárkány 

Hemzseg, kavarog, mint pokolbeli sátán. 

Ott kúszik alant iszonyú keverék, 

Tüskés rajah nyálka, puhány 

Órjási fürészhal, bálnák, feketék, 

Az ebfejü harcsa, a Leviathán 

S katlantorkát vicsorogva kitárja 

Az isszonyu cápa, a víz hyenája. 

S ott csüggve, borsóztam, hogy itt vagyok én 

S oly messze a földi segély. 

Álcák közt egyetlen emben lény 

A néma magányban, hol szívem alél, 

Hol emberi hang sem ér utol engem, 

A mélység szörnyű rémivel szemben. 

S mozdúl valami, s jő úszva felém, 

Száz íze egyszerre mozog, 

Rám csap s hogy visszarettenek én, 

A kláris-szirtről elszakadok. 

E percben üvöltve körülfog az örvény, 

De mentőm lett most, fölfele törvén.” 

A király hallgatja, csodálja nagyon, 

És szóla: „Tiéd a pohár. 

De hozzája még im e gyürűt is adom, 

Mely annyi nemes követ egybezár, 

Ha ujra leszállsz, jelenteni nékem, 

Mit rejt el a tenger a végső fenéken.” 

Királylány hallja, a lágyszivü lány 

S hízelgve eseng: „Oh bocsásd! 

Elég a kegyetlen játékból, atyám, 

Őt hősnek találtad, mint senki mást 

S ha szíved vágya még erre se telt be, 

Pirítson apródra immár a levente.” 

S a király hevesen nyul a serleg után, 

Ledobja s kiált: „Ide nézz! 

Ha fölhozod ujra drága kupám, 

Daliáim színe virága te lész 

És őt, aki életedért im esengett, 

Mint hitvese még ma előttem öleljed.” 

Fölgerjed az ifju, szikrát vet a szem, 

Szivébe csap égi erő. 

Még látja, mint pirul édesen, 

Mint sápad, alél a bájteli nő, 

S a királyi igéret bűve megszállja, 

Leront a vizekbe, életre halálra. 

Még fordúl az ár, felforr sebesen, 

Morajja kihal s megujúl. 

Egy szempár néz le szerelmetesen, 

Jön hab hab után határtalanúl, 

Amint az örvény okádja, meg issza – 

Az ifjut egy sem hozza vissza. 


A búvár. 1051

„Nézzetek le a’ vad tengernek vizére 

„Egy arany poharat vetek itt belé, 

„Melly vitéz ‘s udvarnok száll le fenekére? 

„Im’ a’ sötét gyomor már el is nyelé, 

„Érdemdíj gyanánt, mint önjavát birhatja, 

„Ki énnekem viszont azt előmutatja. 

Ezt mondja a’ király, ‘s a’ billikom erre 

A’ magas szirtfokról, melly borzasztva dűl 

És agyszédítve a’ végtelen tengerre, 

A’ süvöltő hullám-sir felé repül. 

„No ‘s kinek ver olly hős szív vitéz melyébe’ 

„Ki száll e’ dühös tenger’ mélységébe?” 

Azt a’ vitézek és ifjanczok mindnyájan 

Hallják körülötte, és némán állanak; 

Szörnyedve jár szemek Neptún’ vészcsatáján, 

‘S a’ kincs’ birtoka után nem lángzanak. 

„Szóljatok, harmadszor kérdem, ki merészel 

Megvivni e’ vadúl zajgó tenger-vésszel? 

Most sem ötlik szózat senkinek szájából, 

‘S im’ egy nemes ifjoncz bátran törteti 

Magát itt elő a’ félénkek’ sorából, 

Ővét és palástját büszkén elveti; 

Minden férfi ‘s asszony, hogy ezt észre vészi, 

A’ felséges ifjut csudálkozva nézi. 

‘S hogy oda lép a’ kicsüggő szirtoromra, 

‘S a’ fekete örvény-torokba tekint, 

Az elnyelt vizeket a’ charybdis’ gyomra 

Im zsibongva adja vissza most megint; 

‘S mint a’ távol hangzó mennykövek’ dörgése 

Zajong a’ mélységből azok’ lövődése. 

‘S mint mikor a’ vízzel tűz szokott vegyűlni, 

Úgy buzog, és sziszeg, forr és sustorog, 

Vég nélkűl kezd hullám a’ hullámra gyűlni, 

A’ gőzölgő habtajt égig kavarog, 

‘S a’ dühös örvényharcz nem tér lankadságra, 

Mintha még egy tenger jönne a’ világra. 

De végre a’ szilaj hatalom megszűnik 

‘S a’ fejér habok közűl egy fekete 

És iszonyú nyílás tátongva feltünik, 

Gyomra mély, mint a’ pokolnak feneke; 

‘S a torló hullámok cad erővel térnek 

Szörnyű üregébe az örvénytölcsérnek. 

Most előbb, mint sem a’ vadjáték megujúl, 

Az ifju magát istennek szenteli, 

És minden ajakról egy sikoltás nyomúl, 

Mert az ifjut most most * a’ mélység elnyeli; 

Torkolatját titok-terhessen bézárja, 

‘S oda van a’ merész billikom’ buvárja. 

A’ vad ösvény felett most csendesség lebeg, 

Csak a’ mélységben zúg tompán ‘s 

mérgesen, 

Minden száj kesergő szózattal így rebeg: 

„Bajnok lelkű ifjú nyugodjál csendesen!” – 

És tompábban zúg, reng, és mindég tompábban, 

‘S hosszú szűnetet tart rémítő voltában. 

És ha a’ koronát magát-vetnéd bele, 

‘S mondanád: a’ ki felhozza e’ kincsemet, 

Mint törvényes király holtig éljen vele, 

Értte illy koczkára nem vetném éltemet, 

Mert a’ mi e’ zajgó mélységben rejtezik, 

Azt élő valók fel – soha nem fedezik. 

Sok nagy hajó, mellyet az örvény megkapott, 

Gyászosan süllyedett rettentő mélyibe, 

Csak a’ törött árbocz látta meg a’ napot, 

A1 többi ott veszett a’ nagy sir’ keblibe’. – 

És hangosan mint a’ szelek’ ordítása, 

Jön mindég közelebb az örvény’ zúgása. 

1051 SBK.34-40 

* sic! 

* sic! 

[…] 

Der Taucher 

S hogy a szikla kiugrójára lép 

S a mélybe alátekint, 

A vizet, melyet most nyelt el ép 

Kharybdis üvöltve kiadja megint, 

S mint távol az égbolt hogyha dördül, 

Habosan buzog fel az éji ölbül. 

S fortyogva pezseg, sziszeg és zakatol, 

Mint tűzzel a víz ha vegyül, 

Gőzölve a tajték égre hatol, 

És ár tolul árra végtelenül, 

És nem fogy a tenger és nem merül ki, 

Mint hogyha új tengert akarna szülni. 

De végre alábbhagy a bősz erő, 

S a fehér habból feketén 

Hasadék tűnik tátongva elő, 

Miként ha pokol nyílnék fenekén, 

S a zajló hullám bugyborogva 

Zúdul kavargó tölcsértorokba. 

180 

„Ki mer, lovag, apród, bárki akad, 

Lebukni a mélybe alá? 

Belédobom ezt az aranypoharat, 

– A sötétlő örvény már befalá – 

Aki felmutatja újra kezében, 

Az megtarthatja tulajdonképen.” 

Igy szól a király a szirt magasán, 

Mely a végtelen árra kinyúl, 

S lehajítja serlegét azután, 

Hol lenn a Charybdis vad dühe dúl. 

„Ki szánja magát rá, kérdezem ismét, 

Hogy a tengernek megjárja a mélyét?” 

S lovag, apród, mind, aki állta körül, 

Meghallja, de egy se felel, 

Tekintetük a bősz árra röpül 

És serleg után nem vágy a kebel. 

És szól a király már harmadizben: 

„Hát bátor a tettre senki nincsen?” 

S míg csügged, hallgat az udvari nép, 

Ime, bátran és szelíden 

Az apródsorbul egy ifju kilép, 

Övet s köppenyt ledob egyszeriben, 

S valamennyi férfi meg asszony a körben 

A nagyszerű ifjura néz lebűvölten. 

S amint a szikla szélire ment 

És onnan a mélybe tekint, 

A vizet, mit a tölcsér elnyele lent, 

Most bőgve visszahozta megint, 

S mint távoli mennydörgés ha morajlik, 

A sötétségből pezsegve kizajlik. 

És zúgva zajong, sisteregve sziszeg, 

Mint tűzzel víz ha vegyül, 

Fel az égre lövell a habtömeg, 

S ár árra özönlik végtelenül, 

S nem oszlik, apad, mit mély öle felver, 

Tengert akar így megszülni a tenger. 

De végre haragja csillapodék, 

S a fehér tajtból feketén 

Tátongva lenyúlik egy hasadék, 

Talán egyenest a pokolba mén 

És siklik alá a forgatag árja, 

Hullámait a tölcsér öle várja. 

S az ifju hamar, új zajlat előtt 

Istennek ajánlja magát, 

S hallhatni sikoltást, szertekelőt, 

S már kapja, csapja a forgatag át, 

Titokzatos örvény torka bezárul, 

Tán hir se leszen több az ifju buvárrul. 

S elnémul az örvény, hallgat a zaj, 

Csak a mélység zúg siketen 

És szájrul-szájra száll a sohaj: 

„Hős ifju, szerencse kisérleteden!” 

És zúg siketen, zúg mind siketebben, 

S remegve, szorongva várnak a csendben. 

S ha saját koronád dobnád le oda, 

Hogy hozzam vissza neked, 

S legyek érte király, fejemen korona: 

Szívemet hiába kecsegteted! 

Mit rejtenek üvöltve pokolbeli mélyek, 

Nem mondja el élve emberi lélek. 

Hej, mennyi hajó, nagy útra kelő, 

Zuhant le ez örvény forgatagán, 

S nem vergődött a sirbul elő, 

Csak árboca, talpa roncsa talán. 

És mintha vihar kél, egyre jobban 

Erősbbül a hang a tompa morajban. 

És zúgva zajong, sisteregve sziszeg,

‘S mint mikor a’ tűzzel víz szokott vegyűlni, 

Úgy buzog, és sziszeg, forr és sustorog, 

Vég nélkűl kezd hullám a’ hullámra gyűlni, 

A’ gőzölgő habtajt égig kavarog; 

‘S mint a’ távolhangzó mennykövek’ dörgése, 

Zajong a’ mélységből a’ hab’ lövődése. 

‘S lássd a’ zajongó árnak éjborult öléből 

Hattyú-fejéren egy termet áll elő, 

Egy kar ‘s egy fényes nyak látszik testművéből, 

‘S bátran partra tör a’ deli habszelő; 

És a bilikomot – életörömében – 

Magasan forgatja az ő balkezében. 

És hosszan, és mélyen vészen lélekzetet, 

Üdvözli a’ napnak vídám sugárait; 

Egy sem titkolhatja az örömérzetet, 

Hogy él, ‘s hogy megvívta a’ vész vad 

harczait, 

‘S életét a’ Derék, habok’ közepette 

Koczkáztatván, onnét bátran kimentette. 

Ő jön, ‘s a’ nép hangos tapsokkal fogadja; 

A’ király’ lábához borúl, ‘s feltekint – 

Az arany poharat néki átaladja; 

Ekkor a’ király szép leányának int; 

Ez abba a’ legjobb nectárnedvet önti, 

Z igjú veszi ‘s a’ királyt igy köszönti: 

„Sokáig élj király! Örüljön kebele, 

„Kinek e’ nap alatt szabad lélekzeni, 

„De ott az a’ mélység irtózat’ lakhelye, 

„’S az ember ne merjen istent kisérteni, 

„’S olly dolgot meglátni soha ne szeressen, 

„Melyre ő vastag éj-lepelt von kegyesen. 

„Az örvény engemet villámmód’ lekapott, 

„Egy szirtból ekkor egy forrás vad ömlete 

„Dühhel rohant felém, ‘s egyszerre rám csapott 

„Hét szaggató árnak szilaj lövellete, 

„És mint a’ szélcsigát szédítve forgatott, 

„Kis halandó erőm ellent nem állhatott. 

„’S midőn illy rettentő szükségtől kinzattam, 

„Az isten, a’ kihez fohászom szöktetém, 

„Egy sziklát mutatott, ezt fokán ragadtam, 

„’S magam’ a’ haláltól meg imígy 

menthetém, 

„Itt függött a’ pohár is kláris-csipkéken, 

„Másként ott heverne a’ pokolfenéken. 

„Mert én-alattam még bíbor-szürkületben 

„Egy ezer ölnyi nagy mélység is tátogott, 

„’S bár az emberek nem sejtik az életben, 

„De szemem irtózva látta,mint morogott, 

„Mint hemzseg, és zsibong rémítő formában 

„A’ sok sárkány, és gyék a’ mélység’ torkában. 

„Feketén pezsgett itt, mint az orcus nyája, 

„Undok tekercsekbe gyűrt karikáival, 

„Egymással vegyülve a’ tövises rája, 

„Az ocsmány termetű pőrőly- és tőkehal, 

„Dühösen vicsorgott reám vérszomjába’ 

„A’ szörnyű nagyságú emberevő czápa. – 

„Itt függtem, ‘s borzadva láttam, hogy hol élek – 

„Olly távol az ember’ köz segedelmétűl; 

„Annyi lárvák között csak egy érző lélek; 

„’S illy zordon magányban csak magam 

egyedűl, 

„A’ hová le nem hat semmi ember-szózat, 

„Csak rémállatt * lappang, pusztaság ‘s irtózat! 

„’S midőn igy vivódom, felém gömbölygeti 

„Egy tenger-szörnyeteg száz ízes rostjait, 

„Hozzám akar kapni, ‘s kezem kiszökteti 

„Reszketve a’ kláris’ átkapcsolt ágait; 

„Itt az örvény’ dühe tüstént megragadott, 

„De felfelé vitt, – mint szerencse-magzatot. – 

A’ király bámúl itt, ‘s villogó szemekkel 

Felszólal: „igen is, tiéd most a’ pohár, 

„’S még ez a’ nagy becsű, legdrágább kövekkel 

„Kirakott gyűrű is jutalmúl reád vár, 

181 

Mint tűzzel víz ha vegyül, 

Fel az égre lövell a habtömeg, 

Ár árra özönlik végtelenül, 

S mint távoli mennydörgés ha morajlik, 

A sötétségből bömbölve kizajlik. 

ÉS nézd! A komor víz áradatát 

Mi ragyogja be, hattyufehér? 

Már látni a kart, már látni nyakát 

Hatalmasan úszik és közel ér, 

S valóban ez ő, örvendetes épen, 

S magasra emelve, pohár a kezében. 

És szívta a léget, szívta soká, 

Üdvözli az égi napot, 

S újjongva, zsibongva harsogá 

Száz ajk: „Ime él! Nem pusztula ott! 

Örvénylő sírüregébül a vésznek 

Megmentve van élte a drága merésznek!” 

S átvágva ujongó nagy tömeget 

Már jő fejedelme elé, 

Letérdel, od’adja a serleget, 

S a király int bájos lánya felé, 

Lángborral a lányka ezt teleönti, 

Az ifju pediglen urára köszönti: 

„Üdv néked, uram! Öröm van, ahol 

Szívhatni a fényt, a leget, 

De alant a borzalom honol, 

S ne kisértse meg ember az isteneket, 

S ne kivánja látni, ne sohse, a kába, 

Mit ég kegye burkol az éj iszonyába. 

Leránta az ár villámsebesen, 

De sziklaodú kapuján 

Másik szilaj ár ront szembe velem, 

S most két vad erő kap testem után 

És mint a csigát forgatja kegyetlen, 

Szédít az iram, nem állhatok ellen. 

S kihez ajkam felfohászkodott, 

Mikoron rémíte a vég, 

Isten mutatott egy sziklafokot, 

Azt megragadám és mentve valék, 

S ott csüng a pohár, tartván koral ága, 

Máskép feneketlen lesz örök ágya. 

Mert legmélységre terjedelme lent 

Biborárnyban még a homály, 

S bár alszik a fülnek örökkön a csend, 

Azt nézni a szemnek borzadály, 

Amint sárkányok és szalamandrák 

A pokolnak szörnyü ölét kavarták. 

Feketén nyüzsög itt, gomolyog, tekerg 

Száz rémes utálat-alak 

Sok tüskés rája, medúza-sereg, 

Polipok, pörölyök, meg tőkehalak, 

S ádáz fogait fenyegetve kinálja 

Az iszonyu cápa, a víz hienája. 

S ott csüngtem íjesztő zord egyedül, 

Hol ember nincs, ki segél, 

Álcák seregétől véve körül, 

Egyedül magam, kiben érzelem él, 

A puszta magányban, a hangtalan éjben, 

A szörnyetegek bús tömkelegében. 

S borzadva alítom: most közeleg, 

Száz íze mozog egyszerre felém, – 

Az íjedtség tébolyként lepe meg, 

A korall ágát eleresztem én, 

Bősz dühvel az örvény elkapa rögtön, 

De sodra magasba vet, – s ez leve üdvöm.” 

A királyt csodálat fogja el, 

S azt mondja: „Tiéd a pohár, 

S tetézem a dijjat e szép gyűrűvel, 

Ragyog ékköve, mint a napsugár, 

Ha újra leszállsz elmondani nékem, 

Mi van ott lenn még a legalja fenéken”. 

Megdöbben a lányka kivánatán,

„Ha még egyszer leszállsz, ‘s tőled hirt veszek 

én, 

„A’ mit látsz a’ tenger’ legalsó fenekén.„ 

Ezt hallja a’ szelíd szívű királyi lány, 

‘S mosolygó arczával ekképpen esedez : 

„Atyám! Több illyen vad játékot ne kivánj, 

„Az ifjú annyit tett, a’ mennyit egy se tesz; 

„’S ha el nem fojthatod szívednek kényeit, 

„Mutassa vitéz, a’ vitézség’ jeleit.„ 

Erre a’ király meg kapja a’ poharat, 

‘S a’ forgó örvénybe bélöki hirtelen: 

„’S ha nekem felhozod ismét a’ poharat, 

„Legelső nemessé nevezlek e’ helyen; 

„‘S még ma öleld által, mint hites-társodat, 

„Ki itt esdve szánja koczkáztatásodat.” – 

Itt a’ bejnok ifjú mennyei lángra gyúl, 

Szem egy cherubként villámlik és tüzel, 

Látja, a’ szép hölgynek hóarcza mint pirúl, 

‘S látja, a’ halálszín viszont mint futja el; 

‘S hogy övé legyen a’ hős tett magas bére, 

Mint a’ nyíl, repűl a’ – tenger’ fenekére. 

Hallatszik, hogy újúl a’ habok’ torlása, 

Jövetét mennydörgő hangzatok hirdetik, 

Szeretve függ rajt’ a’ szemek’ pillantása, 

Az örvényes vizek mind egymást követik; 

A’ sok hullám magát fel ‘s alá csapdozza, 

De az ifjút többé fel egyik sem hozza. 


(xxxxx) agrokémia 

Schiller: Zoller Jenő: 159-108 

Var. * A buvár 1052 

Schiller: 

IX. Zsil u. 7. 

S gyöngéd szava így esedez: 

„Kegyetlen a játék, hagyd el atyám! 

Megtette, amit más senki se tesz, 

S ha semmi kép sincs nyugtod a vágytul, 

Az apródon lovagok tegyenek túl”. 

Poharát felkapja a fejedelem, 

Örvénybe hajítja bele: 

„S ha előteremted ezt újra nekem, 

Te légy lovagimnak elseje 

És még ma öleljed drága arádul, 

Aki érted esd szíve szánalomábul.” 

És égi erő szikrája kigyúl 

Az ifju szemén, hevíti a cél 

És látja a szépet, amint kipirúl, 

Amint halovány lesz és elalél, 

S az édes bért elnyerni remélve, 

Életre-halálra leugrik a mélybe. 

Csak megjön a zajlat újra megint, 

Dörejét is hallani már, 

Epedőn, szeretőn a lány letekint 

Csak omlik, elomlik szerte az ár, 

Felzúg a magasba, meg újra aláfut, 

De egy sem hozza vissza az ifjut. 


A BUVÁR 1053 

* 

idegen kézírással 

1052 

MS 4658/68 (gépírással; kézzel javítva) 

1053 

MS 4658/67.I.-VII. (2. v 3. sz. gépírás [nyers]; kézzel javítva; idegen kézírással: Var.) Minden lap tetején írógéppel: »Schiller: A buvár« 

182

Kit nem borzaszt, lovagjaim 

s apródjaim, e vad ár? ez a 

Belédobom arany serlegem, im, 

elnyelte máris a fekete száj. 

„Ki mer lemerülni, lovagjaim 

s apródaim? Ott a vad ár! 

Belédobom arany serlegem: im, 


Aki felmutatja kupámat, 

jutalomként hozta magának” 

jutalmul hozxxta – magának.” (ta) 

Így szól a király s a zord-meredek 

szirtről, mely messze ki– 

nyul a habokra, a serleget 

az üvöltő örvénybe veti. 

„Hos, kérdezem ujra: ezerő!veszéllyel 

„Hol a hős, kérdem, ki, dacolva xxxx veszéllyel, 

e végtelenbe lebukni merészel?” 

xS lovag s apród körötte mind 

hallja, és nem felelx, 

csak nézi, a tenger hogy kering, 

s a serleg egyiknek se kell. 

S harmadszor zeng a királyi szózat: 

„Hát senki se vág neki ea pokolnak?” 

De minden néma, ahogy az előbb; 

s egy szende fiu kilép 

s hetykén a riadt apródok előtt 

már veti is övét, köpenyét, 

s nő s férfi mind szinte bxüvölve 

tekint a nagyszerü, ifju hősre. 

S hogy a meredély xxxxxx |az a szirt peremére| lép, 

s a mélybe le|alá|tekint, 

a vizet, amit lenyelt az imént, 

a forgatag kiokádja megint, 

mit a forgatag lenyelt az imént, 

a vizet bömbölve okádja megint: 

x az öxzön mint vtávoli mennymoraj szól 

s habzik föl az éjsötét garatból. 

* sic! 

1 „Ki¦mer lemerűlni, lovagjaim 


Beledobom arany serlegem: ím, 

le|el|nyelte máris a fekete száj. 

Aki felmutatja |tűnt| kupámat, 

jutalmúl hozta |– az övé, x| magának.” 

2 Igy szól a király, s a zoerd-meredek 

szirtről, mely messze ki– 

nyúl a habokra, a serleget 

az üvöltő örvénybe |tengerbe| veti. 

„Hol a hős, kérdem, ki, dacolva veszéllyel, 

e végtelenbe leszállni merészel?” (e tombolásba) 

3 S lovag és apród körötte mind 

hallja, és nem felel; 

csak nézi, a tenger|z örvény| hogy kering, 


S harmaldszor zeng a királyi szózat: 

„Nincs szív, nekivágni e bősz pokolnak?” 

4 De nxéma minden, ahogy az előbb; 

s egy szende fiú kilép (ifju) 


már oldja-vetidobja xx övét, köpenyét, 

és férfi és nő szinte büvölve 

bámúl a nagyszerü, ifju hősre. 

5 S hogy az a szirt peremére lép 

s a mélybe alátekint, 

a frorgatag, amit nyelt az imént, 


az özön mint távoli mennymoraj szól 


6 És sustorgog, árad, x forr s dübörög, 

mint tűz és víz ha vegyűl, 

a gőztajték s az egekre köp 

s rohamát ujrázza szűntelenűlx x, 

ugy tetszik, nem tud áradni ürűlni minthogyha vajudó gyötrelemmel 

s uj tengert vágyik a tengere szűlni. uj tengert vágynék szülni a tenger. 

minzthogyha vajudó gyötrelemmel 

új tengert vágynék szülni a tenger. 

7 De végre kiadja dühét, erejét; 

s a fehér habkör közepén 

ki|meg|nyilik, az ásító szakaékdék, lyuk (lyuk) 

feneketlenül és pokolfeketén 

és látni, a sok hullámhegy a kerge 

tölcsér viharába hogy zuhog le. 

8 Az ifju az égre tekint, mielőtt 

visszajő a dagály, 

iszony sikolt körülötte, de őt 

tovasöpörte a förgeteg ár, (az örvény tobasöpörte * már,) 

és rácsukódik a bátor uszóxra 

a titkos mély – nyom semmi róla. 

9 És csönd van a roppant víz felett 

s tompán zúg a szakadék 

s fut a szó és szájról-szájra remeg: 

„Hős szív, vezessen a kegyes ég!” 

És tompul a, tompul a messze zúgás, 

és döng a szivekben az iszonyú gyász. 

10 S dobnád le magát a koronát, 

mondván: aki hozza, azé 

s az lesz a király – lelkemben a vágy 

nem nyulna a büszke díj felé. 

Mit üvöltve beföd a mélye, az éji, 

jótét lélek ezt|el| nem meséli. 

11 Hajót eleget – xxxx |hogy| száma sincs – 

leszívtak a zord vizek, 

de roncs árboc csak és gerinc, 

xamiter e|a| mohó viz sír fölvetett. – 

DS már zúdul a, zúdiul az ár fenyegetve 

viharként mind közelebb-közelebbre. 

12 És sustorog, áread, forr s dübörög, 

mint tűz és bvíz ha vegyűl, 

a gőztajték s az egekre köp 

s rohamát ujrázza szüntelenűl: 


bömbölve 183 az éjsötét garqatból. 

13 De ím, a sötétből kiragyog egy 

kar és hát, hófehér,


Friedrich SCHILLER: 162 sor* 

A BÚVÁR 1054 

* kézzel 

1054 MS 4658/66.I.-VII. (gépírás; kézzel javítva) 

1055 ÖB.I.464-469; SV.70 

184 


A búvár 1055 

Der Taucher

„Ki mer lemerűlni, lovagjaim 


Beledobom arany serlegem, – ím, 


Aki felmutatja tűnt kupámat, 

az övé: jutalmúl hozta magának.” 

Igy szól a király, s a zord-meredek 

szirtről, mely messze ki= (kötőjel!) 


az üvöltő végtelenbe veti. 


a bősz tengerbe leszállni merészel?” 

S lovag és apród körötte mind 

hallja és nem felel; 

csak nézi, az örvény hogy kering 



„Hát senki se vág neki a xpokolnak?” 

De néma minden, ahogy az előbb; 

s egy szende fiú kilép 


már oldja-xdobja övét, köpenyét, 

és férfi és nő szinte büvölve (rövid ü!) 1056 

bámul a nagyszerü, ifju hősre. (rövid ü!) 

S hogy az a szirt peremére lép 


a forgatag, amit nyelt az imént, 




És sustorog, árad, forr s dübörög, 


a tajtékgőz, s az egekre köp 

s rohamát ujrázza szűntelenűl, 

minthogyha vajúdó gyötrelemmel 

új tengert vágyna szűlni a tenger. 

De végre kiadja dühét, erejét; 


lyuk nyílik, ásító szakadék, 

feneketlenül és pokolfeketén, (rövid ü!) 



Az ifju az égre tekint, mielőtt (rövid u!) 

fordúl a komor dagály: 


tovasöpörte a förgeteg ár, 

és rácsukódik a bátor uszóra (rövid u!) 


És csönd van a roppant víz felett 

s tompán zúg a szakadék 


„Hős szív, vezessen-óvjon az ég!” 

És tompul a, tompul a messze zúgás (rövid ü!) 


S dobnád le magát a koronát, 

mondván: aki hozza, azé 

s az lesz a király – lelkemben a vágy 

nem nyúlna a büszke díj felé. 

Mit üvöltve föd a mély, az éji, 

jótét lélek soha nem meséli. 

Hajót eleget – hogy száma sincs! – 


de csak xroncs árboc és gerinc, 

amit a falánk sír fölvetett. – 

S már zúdul a, zúdul az ár, fenyegetve, (rövid u!) 

viharként, mind közelebb-közelebbre. 

És sustorog, áread, forr s dübörög, 


a xx|ta|jtékgőz s az egekre köp 

s rohamát ujrázza szüntelenűl: 


bömbölve az éjsötét garatból. 

1056 

a következő sor »nagyszerü« szavához is lenyilazva. 

De ím, a sötétből kiragyog egy 

kar és hát, hófehér, 

gyorsan hasítja a vizet 

s evező karja most sem alél, 

„Ki mer lemerűlni, lovagjaim 


Beledobom arany serlegem, – ím, 


Aki felmutatja tűnt kupámat, 

az övé: jutalmúl hozta magának.” 

Igy szól a király, s a zord-meredek 

szirtről, mely messze ki- 


az üvöltő végtelenbe veti. 


a bősz tengerbe leszállni merészel?” 

S lovag és apród körötte mind 

hallja és nem felel; 

csak nézi, az örvény hogy kering 



„Hát senki se vág neki a pokolnak?” 

De néma minden, ahogy az előbb; 

s egy szende fiú kilép 


már oldja-dobja övét, köpenyét, 

és férfi és nő szinte büvölve 

bámúl a nagyszerü, ifju hősre. 

S hogy az a szirt peremére lép 


a forgatag, amit nyelt az imént, 






a tajtékgőz, s az egekre köp 

s rohamát ujrázza szűntelenűl, 

minthogyha vajúdó gyötrelemmel 

új tengert vágyna szűlni a tenger. 

De végre kiadja dühét, erejét; 


lyuk nyílik, ásító szakadék, 

feneketlenül és pokolfeketén, 



Az ifju az égre tekint, mielőtt 

fordúl a komor dagály: 


tovasöpörte a förgeteg ár, 

és rácsukódik a bátor uszóra 


És csönd van a roppant víz felett 

s tompán zúg a szakadék, 


„Hős szív, vezessen-óvjon az ég!” 

És tompul a, tompul a messze zúgás 


S dobnád le magát a koronát, – 

mondván: aki hozza, azé, 

s az lesz a király, – lelkemben a vágy 

nem nyulna a büszke díj felé. 

Mit üvöltve föd a mély, az éji, 

jótét lélek soha nem meséli. 

Hajót eleget – hogy száma sincs! – 


de csak roncs árboc és gerinc 

amit a falánk sír fölvetett, – 

S már zúdul a, zúdul az ár, fenyegetve, 

viharként, mind közelebb-közelebbre. 



a tajtékgőz s az egekre köp 

s rohamát ujrázza szűntelenűl: 


bömbölve az éjsötét garatból, 

De ím, a sötétböl 185 kiragyog egy 

kar és hát, hófehér, 

gyorsan hasítja a vizet 

s evező karja most sem alél,


A buvár. 1058 

1057 A két versszak kézzel elválasztva. 

1058 SzK.259-264 

1059 SKS.42-48 



186

„Daliák, apródok, hadd lám: egyitek 

E mélybe leszállni mer-é? 

Egy arany poharat torkába vetek, 

Im fekete szája már benyelé. 

Ki e poharat fölhozza nekem: 

Ám tartsa meg azt, a sajátja legyen!” 

Szólt a király – s magasárul a foknak, 

Mely a tenger végtelenére ki 

Széditve hajul, a charybdi toroknak, 

Arany poharát a mélybe veti. 

„No’ s kérdem ujonnan: ki lesz a merész, 

Hogy e mélybe leszállani kész?” 

S daliák s apródak serge körül, 

Mind hallja, de egy se felel. 

Tekintetük a bősz árba merül, 

Nem csábit egyet sem a drága kehely. 

S harmadszor is kérdi király ujolag: 

„Hát senki se mer, apród ,se’ lovag?” 

Még erre se kap választ a király: 

S mig áll a sok apród-nép huzakodva, 

Szelíden s merészen egy ifju kivál, 

Övet old, köpenyét oda dobja. 

S a nagy sokaság urhölgye, ura, 

Bámulva tekint a szép fiura. 

S hogy a bérc peremére kilép, 

S pillant a mélybe le onnan: 

Vizét a Charybdisz, bényelve imént, 

Most bőgve kiadja ujonnan. 

És távoli dörgés-zajként 

Omlik a bus mélységből a tajték. 

És sistereg és forr és buzog és fől 

Mint vizzel a tűz ha vegyül; 

Gőzölve az égig freccsen egész föl, 

Hab habra tolódik végtelenül. 

Nem fogyva ki mégse, ki mégse merülve, 

Mintha a tenger uj tengert szülne. 

De végre a bősz ár csillapodott – 

S a fehér tajték közepette 

Feketén ásit egy mély torok ott, 

Mintha a pokol-ürbe vezetne. 

S az iszonyu tölcsér forgatagán 

Torlódva rohan le hab hab után. 

S gyorsan, mielőtt megtérne az ár, 

Az ifju magát istennek ajánlja. 

Az iszony sikolyát csak hallani, már 

Elsöpré a vizek árja. 

S a bátor uszót – hogy forgatagát 

Bezárja az örvény – nem látni tovább. 

Csönd ül a vizen; csak a nagy mély 

Dübörög s zúg döreje lent. 

S rebegve ajakrul ajakra a hang kél: 

„Bátor szivü ifju, szerencse veled!” 

S tompábban üvölt lenn s tompábban az ár, 

Szorongva remegve várják: jön-e már? 

S a saját koronád’ dobnád oda bár 

S igérnéd, hogy ki kihozza, 

Viselje maga, legyen ő a király: 

Vágyam’ e nagy jutalom se vonzza! 

Mit rejt odalenn ez örvény mélye: 

Nincs élő lélek a ki elbeszélje! 

Hány büszke hajó, örvénybe sodorva, 

Bukott le s a mély benyelé; 

A hullám-sirból tört árbocza, orra 

Emelődik csak kifelé. 

– S erősben, erősben, mint vészfelhő, 

A tompa dörej mind egyre közelb jő. 

És sistereg és forr és buzog és fől 

Mint vizzel a tűz ha vegyül. 

Gőzölve csap árja az égig egész föl, 

Hab habra tolódik végtelenül. 

S mint égdörgés ha morajlik távol: 

Ugy önti a mélység, bőgve magából. 

És im – a sötét habok árjaibul 

Fölbukkan hattyufehéren: 

Egy kar s ragyogó nyak előre nyomul, 

Erővel evezve, serényen. 

„Oly bátor-e apródom, lovagom, 

Hogy ez örvénybe leszáll? 

Aranypoharam most én ledobom, 

Már el is nyelte a fekete száj. 

Ha valaki ezt felhozza, mutatja, 

Megtartsa. Övé marad, ez a jutalma. 

Igy szól a király, dobván a kehelyt 

A tenger mélyeibe. 

Ott bőg a Charybdis vad vize lent, 

A zord, meredek szirt lóg fölibe. 

„Hát lépjen elő hiveimnek a bátra! 

Ismét kérdem, ki merül le az árba?” 

Apród s a vitéz ott áll körüle, 

Csendben hallgatva szavát. 

És senki se készül szállani le, 

Megnyerni királya aranypoharát. 

És szól a király harmadszor, kérdve: 

„Hát senki se merne leszállni a mélybe?” 

És mind hallgat, mikép az elébb. 

Egy ifju, szelid, de ég a szeme 

– A földön már öve és köpenye – 

A késlekedők közül erre kilép. 

Bámulva tekint az udvar népe 

A pompás és deli, büszke legényre. 

És ahogy a sziklakupra kiáll 

És az örvénybe tekint: 

Mit míg az elébb elnyelt, a vizár 

Most zúg-búg visszazudulva megint. 

És mintha az ég távolba dörögne, 

Tajtékzik az örvény szörnyü özönje. 

És forr és zúg, zizzenve vadul, 

Mint vizzel a tüz, mikor összevegyül, 

A pára s a tajték égre zudul, 

És tódul a hullám végtelenül. 

Ki sohase fogyva, ürülve, merülve, 

Mint hogyha a tenger tengert szülne. 

De végre lenyugszik a zord, vad erő, 

S a tajtékból fekete, 

Tátongó, nagy rés tűnik elő, 

Alapja talán a pokol feneke. 

És látni: a tajtékzó tölcsérbe 

A hullámok sodródnak a mélybe. 

S az ifju hamar, mig nyugszik az ár, 

Istennek ajánlja magát, 

Az égre ijedtség jajszava száll, 

S az örvényben nem látni nyomát: 

A feje fölött a merész búvárnak 

Elzárul a torka az éji homálynak. 

S már csend van a tölcsérnek tükörén, 

A mélyben zúg zaja még. 

És a remegő nézők szava kél: 

„Nemesszivű ifju, te, védjen az ég!” 

És búg tompábban, búg a vizárja, 

És borzad a nép, hallgatva zajára. 

S dobnád koronádat a mélybe magát, 

S szólnál „Aki hozza elém, 

Országom adom neki s e koronát –” 

Nem óhajtnám a jutalmadat én. 

Arról, mit rejtenek üvöltve a mélyek, 

Nem szólhat boldogan élve a lélek. 

Itt mennyi hajó örvénybe került, 

Villámként mélybe zuhant: 

Fel, összezuzódva, a roncsa merült, 

A többi maradt mély sírban alant. 

És mind közelebbről búg a vizárja, 

Mint hogyha orkán zúgna a tájra. 

És forr és zúg, zizzenve vadul, 

Mint vizzel a tűz mikor összevegyül, 

A pára s a tajték égre zudul, 

És tódul a hullám végtelenül, 

És mintha az ég távolba dörögne, 

Tör, zúgva ki a vak mélyből üvöltve. 

Nézd, rés nyilik a vízár kebelén, 187 

S kar, mint a hattyu, fehér, 

S hószín nyak látszik a víz tükörén, 

Erővel evez, mig a parthoz elér.

+Vajda György Mihály: Schiller Der Taucher: részl.: 1953,132 


Die Bürgschaft 1060 

Zu Dionys, dem Tirannen, schlich 

Möros, den Dolch im Gewande, 

Ihn schlugen die Häscher in Bande. 

Was wolltest du mit dem Dolche, Sprich! 

Entgegnet ihm finster der Wüterich. 

„Die Stadt vom Tyrannen befreien!” 

Das sollst du am Kreutze bereuen. 

Ich bin,+ spricht jener, zu sterben bereit, 

Und bitte nicht um mein Leben, 

Doch willst du Gnade mir geben, 

Ich flehe dich um drey Tage Zeit, 

Bis ich die Schwester dem Gatten gefreit, 

Ich lasse den Freund dir als Bürgen, 

Ihn magst du, entrinn ich, erwürgen. 

Da lächelt der König mit arger List, 

Und spricht nach kurzem Bedenken: 

Drei Tage will ich dir schenken. 

Doch wisse! Wenn sie verstrichen die Frist, 

Eh du zurück mir gegeben bist, 

So muss er statt deiner erblassen, 

Doch dir ist die Strafe erlassen. 

Und er kommt zum Freunde: „der König gebeut, 

Dass ich am Kreutz mit dem Leben 

Bezahle das frevelnde Streben, 

Doch will er mir gönnen drey Tage Zeit, 

Bis ich die Schwester dem Gatten gefreit, 

So bleib du dem König zum Pfande, 

Bis ich komme, zu lösen die Bande. 

Und schweigend umarmt ihn der treue Freund, 

Und liefert sich aus dem Tyrannen, 

Der andere ziehet von dannen. 

Und ehe das dritte Morgenrot scheint, 

Hat er schnell mit dem Gatten die Schwester vereint, 

Eilt heim mit sorgender Seele, 

Damit er die Frist nicht verfehle. 

Da giesst unendlicher Regen herab, 

Von den Bergen stürzen die Quellen, 

Und die Bäche, die Ströme schwellen. 

Und er kommt an’s Ufer mit wanderndem Stab, 

Da reisset die Brücke der Strudel hinab, 

Und donnernd sprengen die Wogen 

Des Gewölbes krachenden Bogen. 

Und trostlos irrt er an Ufers Rand, 

Wie weit er auch spähet und blicket 

Und die Stimme, die rufende, schicket, 

Da stösset kein Nachen vom sichern Strand, 

Der ihn setze an das gewünschte Land, 

Kein Schiffer lenket die Fähre, 

Und der wilde Strom wird zum Meere. 

Da sinkt er ans Ufer und weint und fleht, 

Die Hände zum Zeus erhoben: 

O hemme des Stromes Toben! 

Es eilen die Stunden, im Mittag steht 

Die Sonne und wenn sie niedergeht, 

Und ich kann die Stadt nicht erreichen, 

So muss der Freund mir erbleichen. 

Doch wachsend erneut sich des Stromes Wuth, 

Und Welle auf Welle zerrinnet, 

Und Stunde an Stunde entrinnet, 

Da treibet die Angst ihn, da fasst er sich Muth 

Und wirft sich hinein in die brausende Flut, 

Und theilt mit gewaltigen Armen 

Den Strom, und ein Gott hat Erbarmen. 

Und gewinnt das Ufer und eilet fort, 

1060 MAS. 1799,176-182 

1061 DLS.94-98 

1062 SF.154-160 


A kezesség. 1061 

Zsarnok Dionyshez loppal osont 

Moeros, s tőrt rejte palástja. 

Rajt’ ütnek s a zsarnok kiáltja: 

„Mit akartál ezzel a tőrrel? Mondd!” 

„A zsarnoktól megmentni a hont, 

E tőrt számodra hegyeztem.” 

„Megbánod ezt a kereszten!” 

„Nem életet esdek színed előtt, 

Az élet előttem semmi. 

De ha tudsz kegyelmes lenni, 

Hugomért adj még három nap időt, 

Jegyesével amíg megesketem őt. 

Barátom lesz kezes értem. 

Őt öld meg, ha vissza nem tértem.” 

Elfojt a király egy csalfa mosolyt 

S vártatva szól: „De jegyezd meg: 

Harmad napig útnak eresztlek. 

De hogyha határidőd lefolyt 

S nem jösz meg, amint igérve volt, 

A keresztfán ő lakol érted. 

De téged bosszu nem érhet. 

És megjelen az hű barátja előtt, 

S szól: „Tőrt emelék a királyra, 

Keresztfa merényletem ára. 

De adott hugomért három nap időt, 

Jegyesével amíg megesketem őt, 

Te maradj kezesül a királynak, 

Míg visszatérve kiváltlak.” 

A hű társ szótlan öleli meg 

S megy túsznak. „Viszontlatásig!” 

Utjára indul a másik. 

S mire harmadik ízben pirkad a reg, 

Fordúl Syracusnak és az egek 

Kegyétől nincs amit kérjen 

Mint, hogy idején hazaérjen. 

De záporeső jő, szakadva szakad, 

Zuhan, ömlik a hegy zuhatagja, 

Folyam árad, egyre dagadva. 

S hogy vándorbotján arra halad, 

Az ár lesodorja a régi hidat 

S recsegő nagy boltive roppan 

És roncsa eltűnt a habokban. 

A parton a vándor tanácstalan áll. 

Kémlő szeme bárhova lásson, 

Riadót bármerre kiáltson, 

Túlpartra, hiába, csak sóhaj a száll, 

Ladikot, evezőst sehol se talál. 

Nincs komp, mely a bősz habon átvisz, 

S tengerré széled az árviz. 

És térdel, sír, szeme égre mered 

S kebléből tör az imádság: 

„Lohaszd a folyó dagadását! 

Délponton a nap! Az idő lesiet 

S ha megjön az esteli szürkület 

S Syracusba vissza nem értem, 

Barátom elveszen értem!” 

De nő a víz egyre, nem állja ki gát, 

Torlódik a hullám egymásra 

S nem áll meg az óra folyása. 

Egyéb menekvést semerre se lát, 

Elszántan a vízbe veti magát 

S erővel evezve uszik fenn, 

S irgalmaza néki egy isten. 

S a partra alig jut, megy szaporán 

188 


A’ kezesség. 1062 

Dénes tyrannhoz hogy mehessen 

Moeros, egy tőrrel leselkedik; 

’S azért az őrök lánczra vetik. 

„Mit akartál? tőröd mire lehessen?” 

Kérdezi a’ vad tyrann mérgesen. 

„Hazámat tőled szabaddá tenni.” 

„A’ kereszt-fán fogod béred’ venni.” 

„Jó, kész vagyok halálnak adót 

„Fizetni ’s feláldozni vérem’,” 

Feleli Moeros! „csak azt kérem: 

„Engedj csak még három napot, 

„Míg húgom férjének kezet adott: 

„Kezes leszen barátom érettem, 

„Ha nem jövök, gyilkold őt helyettem.” 

Hallja ezt a zsarnok ’s fene módra 

Mosolyg, majd álnokúl így felel: 

„Hm, légyen, szabadon mehess el, 

„Megengedem, de légyen tudtodra, 

„Ha itt nem termesz igérő szódra: 

„Úgy barátod lészen áldozatom, 

„És néked – vétkedet megbocsátom.” 

Barátjához megyen. „Rajta kapott 

„A’ király őrzője a’ tőrrel, 

„Ezért már éltemet vesztem el; 

„De még is engedtek három napot, 

„Mig hugom férjének kezet adott, 

„Kezesűl tégedet állítalak; 

„Menj, hidd, személyemmel kiváltalak.” 

Barátja ráborúl, – és hallgat, 

Ballag mint kezes a’ tyrannhoz. 

Ő pedig útazik húgához. 

’S harmadik hajnalra alig hasad 

Az idő, már annak férjet is ad. 

Most siet rebegve vissza felé, 

Hogy állhasson kimért pontra elé. 

Ekkor zápor esők indulnak fenn, 

Hegyekről új vizek erednek, 

A’ régiek mind nevekednek: 

’S midőn a’ hídhoz érkezik, épen 

Akkor szakadoz össze végképen, 

’S ropogása az egeket hajtja, 

Á’ mint hull egymásra boltozatja. 

Megrettenve a’ parton, majd elé 

Majd hátra szaladoz néz és les, 

Ott ott mentő csónakot keres; 

Szívszakadva kiált mindenfelé, 

De oh’ senki sem jő elé, 

Csak közelitni is hajó nem mer, 

’S jaj már az egész vidék egy tenger. 

Ekkor sír ’s az eget térdén kéri: 

„Karjaimat feléd emelem, 

„Mindenható Zeusz, kegyelem! 

„A’ te szent szemed kínom’ ismeri, 

„Nézd, egy óra a’ másikat éri, 

„Vég veszély fenyíti barátom’ fejét, 

„Oh! szakaszd ketté a’ víz’ erejét.” 

Ah hijában, ah! meg nem illeti 

Keserves kérése a’ nagy eget, 

Gyűlni lát még több felleget: 

’S már a’ kétségben-esés kergeti, 

Magát a’ sebes mély viznek veti; 

De a’ sok hab vissza-felé hányja, 

Mig végre egy nagy isten megszánja. 

Hála, végre bajjal a’ parton van, –

Und danket dem rettenden Gotte, 

Da stürzet die raubende Rotte 

Hervor aus des Waldes nächtlichem Ort, 

Den Pfad ihm sperrend, und schnaubet Mord 

Und hemmet des Wanderers Eile 

Mit drohend geschwungener Keule. 

Was wollt ihr? ruft er, für Schrecken bleich. 

Ich habe nichts als mein Leben, 

Das muss ich dem Könige geben! 

Und entreisst die Keule dem nächsten gleich: 

Um des Freundes Willen erbarmet euch! 

Und drey mit gewaltigen Streichen, 

Erlegt er, die andern entweichen. 

Und die Sonne versendet glühenden Brand, 

Und, von der unendlichen Mühe 

Ermattet, sinken die Knie: 

O hast du mich gnädig aus Räubershand, 

Aus dem Strom mich gerettet ans heilige Land, 

Und soll hier verschmachtend verderben, 

Und der Freund mir, der liebende, sterben! 

Und horch! da sprudelt es silberhell, 

Ganz nahe wie rieselndes Rauschen, 

Und stille hält er zu lauschen; 

Und sieh, aus dem Felsen, geschwät+zig, schnell, 

Springt murmelnd hervor ein lebendiger Quell, 

Und freudig bückt er sich nieder, 

Und erfrischet die brennenden Glieder. 

Und die Sonne blickt durch der Zweige Grün, 

Und malt auf den glänzenden Matten 

Der Bäume gigantische Schatten, 

Und zwey Wandrer sieht er die Strasse ziehn, 

Will eilenden Laufes vorüber fl+iehn, 

Da hört er die Worte sie sagen: 

Jetzt wird er ans Kreuz geschlagen. 

Und die Angst beflügelt den eilenden Fuss, 

Ihn jagen der Sorge Qualen, 

Da schimmern in Abendroths Strahlen 

Von ferne die Zinnen von Syrakus, 

Und entgegen kommt ihm Philostratus, 

Des Hauses redlicher Hüter, 

Der erkennet entsetzt den Gebieter: 

Zurück! du rettest den Freund nicht mehr, 

So rette das eigene Leben! 

Den Tod erleidet er eben.+ 

Von Stunde zu Stunde gewartet’ er 

Mit hoffender Seele der Wiederkehr, 

Ihm konnte den muthigen Glauben 

Der Hohn des Tirannen nicht rauben.+ 

Und ist es zu spät, und kann ich ihm nicht 

Ein Retter willkommen erscheinen, 

So soll mich der Tod ihm vereinen. 

Dess rühme der blutge Tirann sich nicht, 

Dass der Freund dem Freunde gebrochen die Pflicht, 

Er schlachte der Opfer zweye 

Und glaube an Liebe und Treue. 

Und die Sonne geht unter, da steht er am Thor 

Und sieht das Kreuz schon erhöhet, 

Das die Menge gaffend umstehet, 

An dem Seile schon zieht man den Freund empor, 

Da zertrennt er gewaltig den dichten Chor: 

Mich Henker! ruft er, erwürget, 

Da bin ich, für den er gebürget!+ 

Und Erstaunen ergreifet das Volk umher, 

In den Armen liegen sich beide, 

Und weinen für Schmerzen und Freude. 

Da sieht man kein Auge thränenleer, 

Und zum Könige bringt man die Wundermähr 

Der fühlt ein menschliches Rühren, 

Läßt schnell vor den Thron sie führen. 

* sic! 

* sic! 

Und blicket sie lange verwundert an, 

És áldja a mennyei mentőt. 

De járva a nagy sürü erdőt, 

Csoportban előtte terem a zsivány, 

Ki sarcot tőle kiáltva kiván, 

Dorongot emelve riasztja, 

Sietős utját megakasztja. 

„Mit akartok?” szól és melle liheg, 

Nincs semmim, mint ez az élet, 

Az is már a fejdelemé lett. 

Barátomon, óh könyörűljetek!” 

S megfogva husángját az elsőnek 

Hármat ledorongola sebten, 

Elszéled a többi ijedten. 

De égve tüzött a nap, s míg tovaszáll, 

Tikkad lehe, a feje kába 

És roskadoz, érezi lába. 

„Haramja kezéből ha kiragadál, 

A vízben utól ha nem ért a halál, 

Lehet-é, hogy szomj elepesszen 

S barátom, a hős szivü, vesszen?” 

De mi zeng? De mi cseng? Vagy álmodik ő? 

Ezüst hang szól közelében. 

Megáll, kutat és keres ébren. 

S ím szírthasadékból szép csevegő 

Forrás üditő vize buggyan elő, 

S a vándor a szirtre hajolva 

Az égő szomjat eloltja. 

Lehajlik a nap és árnya nő, 

Nagyítva festi sötéten 

A fákat, a lombot a réten. 

Két vándor az úton elébe jő, 

S míg meg sem állva, tovább siet ő, 

Meghallja szavuk’ – s szive retten: – 

„Ott függ most már a kereszten.” 

S a rettenet űzi. Futásnak ered 

S már látja a tengeröbölben 

Syracúsát távoli ködben, 

S Philistratos íme eléje siet, 

Ki otthon őrködik háza felett. 

Elsápad, urát meglátva, 

És: „Vissza, vissza!” kiáltja. 

„Késő! Barátod veszve van, 

Önnön életed kár odavetned! 

Már eddig a lelke kiszenvedt. 

Várt nap-nap után bizakodva, uram, 

S hitét, hogy megtérsz bizonyosan, 

Egy percig alá nem ásta 

A zsarnoki gúny kacagása.” 

„S ha késő, mentője ha nem leszek én, 

Ha miattam vesznie kellett, 

Jó, meghalok oldala mellett. 

De ne dicsekedjék zsarnoki kény, 

Hogy hitehagyó a baráti erény. 

Lásson kettőt a kereszten 

És higyjen a hű szeretetben.” 

S elér a kapúhoz s a bástyafokon 

A kereszt tövinél a barátja. 

Körűlte tömeg, szemetátva. 

Szorúl a hurok már ott a nyakon, 

Mikor áttör Moeros a sűrü soron: 

„Nézz, hóhér, erre!” kiáltja, 

„Megjött, a kezest ki kiváltja!” 

S a barát a barát kebelére dűl, 

Karukat egymás köre fonják 

S az öröm s bú könyeit ontják. 

S nincs szem, könyetlen, körbe körül. 

S Dionysnek a dolgot viszik hirűl, 

S rajt emberi érzet erőt vett 

S trónjához idézteti őket. 

És nézi csúdálva s kel ajkin e szó: 

189 

Hanem a’ ki segitette, 

Annak meg sem köszönhette; 

Most meg mint a’ fene dühödött kan, 

Reá egy vad zsivány csoport rohan, 

Vagyonát kéri, mint élte’ bérét, 

Vagy ha nincsen, veszesse hát vérét. 

„Mit akartok?” halaványon kiáltja: 

„Nékem semmim: csak egy életem, 

„Ezt is zsarnokomnak fizetem, 

„Különben elvész lelkem’ barátja.” 

’S ezzel az egyiknek botját rántja, 

És hármat agyon veri egymásra; 

A’ többiek erednek futásra. 

Sietne már, de a’ nap’ hévségén 

Lankadt ereje mint * csak fogy, 

Mig elbágyadva térdre rogy. 

„Oh! te, ki az őrök dühösségén 

„Által vittél ’s a’ nagy víz mélységén, 

„Barátomért ne hadd, hogy egészen 

„A’ szomjúság engem megemésszen.” 

És halld, csak halld, miféle bugyogás 

Hallik közelről a’ sziklánál? 

Oda siet, fülelve megáll. 

’S íme egy szép eszüst cserge forrás 

Kavicsok közt magának ágyat ás, 

’S a’ természet tiszta balzsamából 

Új erőt szí’ hűves forrásából. 

Halad már aranyban, a’ nap lefelé, 

’S a’ föld’ pázsitos szönyegére 

Mind mind hosszabb árnyékot mére. 

Ő is lépésit sürgeti elé, 

’S érvén két jövő útazó mellé 

Hallja őket egymástól kérdezni: 

„Ugy-e, mostan fogják felszegezni?” 

Repülnek lépési és jajban úsz 

Szíve, borzasztó félelmével, 

Oh! hála, látszik nap lementével 

Sok tornyával a’ fényes Szyrakusz. 

Elejébe lépik Philosztratusz, 

Régi hív szolgája házának, 

Ki, ekkép szól megismert urának: 

„Vissza uram! barátodnak vége. 

„Gondolkodjál magad javára, 

„Őtet már elvitték halálra. 

„Hogy eljössz te, annak reménysége 

„Mind végig nyugodt szívében ége, 

„’S a tyrann őtet bár hogy nevette, 

„Szívéből e’ reményt ki nem vehette.” 

„Nóha * késő így már, ’s ah én tehát 

„Barátom’ csak hűlve találom! 

„Úgy, egyesítsen vele halálom! 

„Ne vethesse a’ zsarnok, hogy szavát 

„Megszegte volna egy igaz barát, 

„Kettőnken öntse ki dühösségét 

„’S ismerje meg a’ szívnek hűségét.” 

Már a nap lehaladt ’s kapu elé 

A’ hogy ér, im a’ kereszt-fa kész, 

A’ tátogó nép bámulva néz, 

’S már húzzák is barátját felfelé. 

Ekkor rohanván barátja mellé, 

„Megállj! engem ölj hóhér!” kiáltja, 

„Itt vagyok helyette hű barátja.” 

Bámulás lepi a’ népet körül, 

Ők pedig egymást átölelik, 

’S hűségük könnyekkel szentelik: 

Minden érzékeny szív ezen örűl. 

A’ király meghallja, ’s maga is elhül, 

Jobb emberi érzés megragadja 

’S mind a’ kettőt magához hivatja. 

Nézi hűlve őket, egymás mellett,

Drauf spricht er: Es ist euch gelungen, 

Ihr habt das Herz mir bezwungen, 

Und die Treue, sie ist doch kein leerer Wahn, 

So nehmet auch mich zum Genossen an: 

Ich sey, gewährt mir die Bitte, 

In eurem Bunde der dritte. 

[…] 


A kezesség 1063 

Die Bürgsschaft 

„Mi volt a tőrnek célja mondd!” 

Bőszülten a zsarnok az ifjúra ront. 

„Megmenteni tőled a várost!” 

„A kereszten vár a halál most!” 

„Ti győztök, oh ritka barátok! 

Enyhűl szivem, enged az átok. 

A hűség még se mesébe való, 

És részese lenni boldogitó. 

Mától, kérlek, vegyetek be 

Mint harmadikat frigyetekbe.” 



Kúszván a királyi teremben, 

hogy a gazba Moeris a tőrét 

megmártsa, rajt érte az őrnép. 

– Minek itt ez a tőr a kezedben? – 

acsarog Dionys, a kegyetlen. 

– Megmenteni tőled a népet! 

– Ezért a kereszt lesz a véged! 

– A haláltól rég nem reszketek én, 

nem kérem, hogy élnem megengedd! 

– szól Moeris – de mégis kegyelmet, 

három napot adj, míg elmegyek én, 

mert jegyben jár kicsi hugom szegény, 

és élte sorát ellátom. 

Túszként marad itt a barátom. 

Gonoszul, gonoszul mosolyog a király, 

s szól aljas indoku szóval: 

– Amit kértél, megkapod, jól van. 

De tudd meg: e három nap, ha lejár, 

s itt nem vagy a trónus lábainál, 

elvész a kezes tehelyetted. 

Mig bőröd te megmentetted. 

Igy szól a baráthoz: – Királyi kemény 

itélet küld a halálba, 

a merénynek ez lesz az ára. 

De három napra elmegyek én, 

mig férjhezadom kicsi hugom, szegényt, 

kezesként te tedd fel az élted, 

s várj bizton, mig megjövök érted. 

Némán ölelé meg a jó barát, 

s elmegy, hol a tömlöc rá ásit, 

utjának indul a másik. 

S hogy a harmadik hajnal fénysugarát 

szétszórja, elhagyja az ifju arát, 

s hazaindul, nagy sietése, 

hogy a drága időt el ne késse. 

S im, rengeteg eső zúdul alá, 

hegyről az erek leomolnak, 

a vizek őrjöngve bomolnak, 

s hol a vándor vélte, hidat talál, 

az ár a hidat elhordta már 

s a beomlott boltozat íve 

dübörögve szakad be a vízbe. 

S igy lót-fut a parton vigasztalanul, 

s szanaszét, bármerre tekintsen, 

bármerre rivalljon és intsen, 

se sajka, se csónak: hasztalanul 

kiabálja a révészt a réven alul, 

aki átvigye, nincs sehol ember, 

s a patak már vadzaju tenger. 

És sirva lerogy, könyörögve beszél, 

kezét Jupiterhez emelve: 

„Ó szólj te a bősz elemekre! 

Száguldnak az órák, már itt van a dél, 

s ha az este leszáll, s nem szűn a veszély, 

mig a vár piacára nem értem, 

a barátom pusztul el értem.” 

Ám nőve növekszik – nem fékezi gát – 

a vad ár és hab habon forr át, 

reménytelen múlnak az órák. 

S mert űzi az aggály, elszánja magát, 

1063 

VS.134 

1064 

HAÖ.II.304-308 

1065 

Friedrich Schiller Versei. Szerk.: Eörsi István. Lyra Mundi. Európa 1977,240-245 

190 

Végre igy szól: „látom, veletek 

„Erény’ hatalma, meggyőztetek. 

„Lám, a’ hűség nem üres képzelet. 

„Vegyetek hát, oh kérlek, engemet, 

„Vegyetek engem is szívetekbe 

„Harmadiknak szent kötésetekbe.” 



Dionysioshoz Damon beosont, 

Köpenyében rejtve a tőrét: 

Jött és leteperte az őrség. 

Dúl-fúl a dühös zsarnok s nekiront: 

„Mért csempészted be a tőrt? Nosza, mondd!” 

„Hogy a város zsarnoka vesszen!” – 

„Lakolj meg ezért a kereszten!” – 

„Lásd, én a halált bátran fogadom, 

Nem fontos nékem az élet; 

Halld meg, mégis mire kérlek: 

Csak három napra eressz szabadon, 

Hajadon hugomat míg férjhez adom; 

A barátom jön kezesemnek; 

Ha megszököm, őt feszíttesd meg!” 

A király fondor cselből mosolyog, 

Kis időt vár, s válasza készen: 

„Három napot adhatok éppen; 

S tudd meg: ha lejárnak e röpke napok, 

Mielőtt magad újra kezembe adod, 

Meg kell neki halnia érted, 

S nem büntetem én a te vétked!” 

És ő megy a társáért: „E napon 

Keresztre itélt a király; őt 

Le akartam döfni, de rájött; 

Csak három napra ereszt szabadon, 

Hajadon hugomat míg férjhez adom; 

A te életed addig a zálog, 

Melyet hazatérve kiváltok.” 

Némán öleli hü társa, magát 

A király kényére bocsátja, 

S mehet útját járni barátja; 

Sietősen férjhez adja hugát, 

S harmadnapon, a hajnal sugarát 

Be se várván, útrakel ismét, 

Hogy a kért haladék le ne teljék. 

S ím, zápor ömöl szilajul, konokon, 

Zuhogókat zúdit a hegység, 

A folyó elhagyja a medrét. 

Bottal jön a vándor a parthomokon, 

Míg reccsen a híd, robogó habokon 

Száguld el a deszka, s a korhadt 

Pillérek az árba omolnak. 

S bolyg gyászosan egyre a part peremén; 

A vizet fürkészi merően, 

Hahózik aközben erősen; 

S nem juthat a túlsó partra szegény: 

Hogy sajka közelgjen, semmi remény, 

Kompján dehogy is jön a révész, 

Hullámhegyeket ver a szélvész. 

A partra leroskad, sírva fakad, 

Széttárul a karja könyörgőn: 

„Zeus, add, hogy az ár ne dühöngjön! 

Lásd, száll az idő, delelőn van a nap, 

S ha kihunynak a bús alkonysugarak, 

S itt rostokolok tehetetlen, 

Barátomat elveszitettem.” 

S nőnek a habok tarajos hegyei, 

A dühödt ár nem szelidül meg; 

Siető órák tovatűnnek. 

Őt gond üzi, merszét összeszedi,

[…] 

a folyóba szökik s a dühödt vizen át 

friss karja csapásait ontja, 

s egy istennek van rá gondja. 

S már partot is ér, repül tovább, 

s hálával száll fel a hangja. 

Ám rablók durva csapatja 

tör elő a bozót sürü lombjain át, 

hogy elállja a vándor útja sorát, 

gyilkot liheg: – Állj, eb a lelked! – 

s buzogányt fenyegetve emelget. 

– Mit akartok? – szól és arca fehér 

– Nincs semmim már, csak az éltem, 

és azt a királynak igértem! – 

S megfosztva a bottól, elsőt, kit elér: 

– Kegyelem, kegyelem a barátomért! – 

leüt hármat, szörnyü ütéssel, 

mig a többi a fák közt vész el. 

Ám ölt a Nap égő lángalakot, 

s tűzzel zuhogó sugarába 

az utasnak megrogy a lába: 

– Rablóktól aki menedéket adott, 

sima úttá tette a vad patakot, 

elnézi-e itt-rokkanásom, 

s hogy hal meg a kedves, a másom? 

És ime! Ezüsthangu csevegés! 

Locsogó csörgés kel az árnyból, 

már áll, fülel, éled a vándor. 

És nézd! Ama szirtből csacska, mesés, 

eleven forrás kél, kis vízesés, 

s medréhez boldogan dől le 

a kifáradt, hogy felüdülne. 

Ritkás lombok közt úszik a Nap 

és festi a fűre a szálfák 

oszlopnyi gigantikus árnyát. 

S az úton, látja, két vándor halad. 

S mig mellettük el zihálva szalad, 

felrémül egyiknek szavára: 

„Most, most szegezik fel a fára!” 

S a félelem szárnyat ad lába alá, 

gondtól sebesen fogy az ösvény, 

már csillog az esti vörös fény 

Syrakusa tarka sok háza falán, 

s kit az uton íme, szembetalál, 

Philostrat az, a háznak az őre, 

rémülve kiált jóelőre: 

„Csak vissza! Megmenteni nem tudod őt, 

mentsd meg legalább önnön élted, 

a halált most szenvedi érted. 

Percről percre szép hite nőtt, 

hogy még meglátja a visszajövőt, 

s a zsarnok gúnya, beszéde 

e remény gyökerét el nem érte.” 

„S ha százszor késő! Ha nem lehetek 

megmentő, várva és áldva, 

úgy egyesülünk a halálban. 

Ne mondja a véres szörnyeteg, 

baráti hűség hogy megtöretett, 

hulljunk el a hűségért ketten, 

de győzze meg tette és tettem.” 

S ott áll a kapun, mire megjön az est: 

iszonyún mered ott a keresztfa 

s környül, szemeit kimeresztve 

bámul a nép, a kötélen a test. 

Útját veszi arra, gyors egyenest. 

– Engem feszíts meg! – kiáltja – 

kiért jótállt, itt a barátja! 

S mig fogja a népet nagy ámulat, 

ott állnak egymást ölelve, 

gyötrelmes örömmel telve. 

Könny nélkül a téren egy szem se marad, 

s a hír sebesen a trónig szalad. 

S a szív mozdul a szörny kebelében, 

hivja őket trónja elébe. 

191 

Magát a morajló vízbe veti, 

Melyet izmos karjai szelnek, 

S kap az égtől is segedelmet. 

Kijutva a partra, tovább siet ő, 

Hálás ima hagyja el ajkát; 

Erdőn halad át, de haramják 

Bandája rohan a homályban elő, 

S elzárja a sürün átvezető 

Gyalogösvényt, pénzt követelve; 

Husángjuk ütésre emelve. 

„Mit akartok?” – szól; sápadt s nekiszánt: 

„Nincs más egyebem, csak az éltem, 

S azt én a királynak igértem!” 

Már nála a legközelebbi husáng. 

„Társamra halált hoz a gaz, ki ma bánt!” 

Hármat leterít keze nyomban, 

A többi remegve fut onnan. 

Majd hév nap okád a fejére tüzet, 

S ő tikkadozik, feje kába; 

Odavan, megroggyan a lába. 

„Rablók közt óvtad az életemet, 

Vízből segedelmed a partra vetett, 

S most meghalok itt elepedve, 

S társam feszitik ma keresztre!” 

De hallga! Mi nesz kel ezüstösen ott? 

Mi csörgedez úgy a közelben? 

Megáll, hogy a hangra füleljen, 

Egy sziklafalon, ime, ér fakadott, 

Csobogva szökellnek a csacska habok. 

Az utas fölibük lehajolva 

Felüdül, s kielégül a szomja. 

Zöld lombozaton néz által a nap, 

S ráfekszik a nyári mezőre 

A fa árnya, gigászira nőve; 

Két vándor rója amott az utat, 

Elibük vág s jól hallja szavukat, 

Mialatt léptét szaporázza: 

„Épp most feszitik fel a fára.” 

S a rémület űzi; futásnak ered, 

Hurcolva a kínt meg a gondot. 

Siracusai távoli tornyok 

Tűnnek fel az alkonyi fény közepett. 

S Philostratos, íme, elébe siet, 

Hű őre kicsiny vagyonának, 

Meglátja urát s belesápad: 

„Fuss vissza! Barátod, a hű, oda már, 

Épp most feszitik fel a fára. 

Menekülj, ne kövesd a halálba! 

Bár látta, amint az idő tovaszáll, 

S mulatott bizodalma fölött a király, 

Kétsége se volt aziránt, hogy 

Szavadat hiven állva, kiváltod.” 

„És hogyha kimúlt s közeledni se lát, 

Míg futva hozok segedelmet, 

Legyünk a halálban is egyek. 

Ne mondja kevélyen a zsarnoki vád: 

Megszegte az esküt a gyáva barát. 

Lásson vele fönn a kereszten 

És higgyen a hű szeretetben! „ 

Beront a kapun, s ime, a lebukó 

Nap még odatűz a keresztre; 

Bámész tömeg áll körülötte. 

Most húzza föl épp társát a bakó; 

Ám ott terem ó, s szava messzeható: 

„Fojts meg, te pribék, köteleddel, 

És társamat épen ereszd el! „ 

S ámul a tömeg, míg ők hevesen 

Egymás kebelére borulnak, 

S öröm és bú könnyei hullnak. 

Nem száraz a bámúlók szeme sem; 

És kap csodahírt a király sebesen; 

Meghatva rideg szive, érzi, 

S trónjához a párt megidézi.

Elnézi őket szótlanul. 

Majd szól: „A siker tiétek, 

Szívem béklyóba verétek. 

A hűség nem szó, mely a semmibe hull, 

Ismerjetek el hát társatokul! 

Kérésem ez egy: vegyetek be 




Zsarnok Dioníz termébe osont 

Dámon, elrejtve a tőrét: 

jött és leteperte az őrség. 

Dúl-fúl a dühös kényúr, s nekiront: 

„Mért csempészted be a tőrt? Nosza, mondd!” 

„Hogy a város zsarnoka vesszen!” 

„Lakolj meg ezért a kereszten!” 

„Lásd, én a halált bátran fogadom, 

nem fontos nékem az élet; 

halld meg, mégis mire kérlek: 

csak három napra eressz szabadon, 

hajadon hugomat míg férjhez adom; 

a barátom jön kezesemnek; 

ha megszököm, őt feszittesd meg!” 

A király fondor cselből mosolyog, 

kis időt vár, s válasza készen: 

„Három napot adhatok éppen; 

s tudd meg, ha lejárnak e röpke napok, 

mielőtt magad újra kezembe adod, 

meg kell neki halnia érted, 

s nem büntetem én a te vétked!” 

És ő megy a társáért: „E napon 

keresztre itélt a király; őt 

le akartam döfni, de rájött; 

csak három napra ereszt szabadon, 

hajadon hugomat míg férjhez adom; 

a te életed addig a zálog, 

melyet hazatérve kiváltok.” 

Némán öleli hű társa, magát 

a király kényére bocsátja, 

s mehet útját járni barátja; 

sietősen férjhez adja hugát, 

s harmadnapon, a hajnal sugarát 

be se várván, útra kel ismét, 

hogy a kért haladék le ne teljék. 

S ím, zápor ömöl szilajul, konokon, 

zuhogókat zúdit a hegység, 

a folyó elhagyja a medrét. 

Bottal jön a vándor a parthomokon, 

míg reccsen a híd, robogó habokon 

száguld el a deszka, s a korhadt 

pillérek az árba omolnak. 

S bolyg gyászosan egyre a part peremén; 

a vizet fürkészi merően, 

hahózik aközben erősen; 

s nem juthat a túlsó partra szegény: 

hogy sajka közelgjen, semmi remény, 

kompján dehogyis jön a révész, 

hullámhegyeket ver a szélvész. 

A partra leroskad, sírva fakad, 

széttárul a karja könyörgőn: 

„Zeus, add, hogy az ár ne dühöngjön! 

Lásd, száll az idő, delelőn van a nap, 

s ha kihunynak a bús alkonysugarak, 

s itt rostokolok tehetetlen, 

barátomat elveszitettem. 

S nőnek a habok tarajos hegyei, 

a dühödt ár nem szelidül meg; 

siető órák tovatűnnek. 

1066 KLV. I.411-416; SV.62 

1067 SBK.10-15 

1068 SB.22-28 

És néz, néz, mintha látna csodát, 

majd szól: – Sikerült a merénylet, 

hogy szívemet bevegyétek. 

Nem szél hordozza a hűség szavát, 

most én kérlek, vegyetek be tehát, 

számomra ha volna bocsánat, 

kettőtök harmadikának. 



Dionys zsarnok közelébe hatolt 

Mörus, a tőrt rejt a ruhája, 

Láncot ver az őrség rája. 

„E gyiloknak, mondd, mi célzata volt?”, 

A zsarnok zordonan így tudakolt. 

„Hogy a város kényura vesszen!” 

„Keserüld meg ezt a kereszten.” 

„Nem rettegek én a halál miatt, 

Vesztem könyörgeni nem hajt, 

Egy van csak, amit szívem óhajt: 

Három nap kéne nekem, mialatt 

Férjével összeadom hugomat, 

Barátom állna kezesnek, 

Ha megszököm, őt ölesd meg.” 

S a király alattomosan mosolyog, 

Felelettel várva darabkát: 

„Legyen így, haladékot adok hát. 

De halld, ha időd letelleni fog, 

tartson bár vissza akármi dolog, 

Barátod függ a bitófán, 

Te pedig nem bünhödöl aztán!” 

S barátját felkeresé legott: 

„A király keresztre veret, mert 

Merényre dugám el a fegyvert. 

Csak három nap haladékot adott, 

Hogy hugom nászánál legyek ott, 

Addig túszt kellene állnod, 

Míg megjövök, oldani láncod.” 

És átölelé a drága barát, 

Egy percre se tétovázik, – 

Útjára elindul a másik. 

S még harmadik éj nem virrada át, 

Már férjhez adá hajadon hugát, 

S aggódva indul haza, menten, 

Hogy pontos időre beérjen. 

S most zúdul alá rémséges öözn, 

Vad bérci siók lerohannak, 

Magasra csap árja folyamnak. 

S hogy könnyű boton part szélire jön, 

Leomlik a híd örvénygyürükön, 

S mennydörögve a boltozat ívét 

Hullámrohamok röpitik szét. 

Ide s tova fut tanácstalanul, 

Amennyire csak szeme kémlel, 

S valameddig a hangja ér el, 

Csónak nem evez ki, komp se vonul 

Biztos kikötő oltalma alul, 

Hogy átvigye, merre a vágya, 

S tenger leszen a folyam ágya. 

És sirva lerogy, karját epedőn 

Emelve Zeushoz az égre, 

„Ó szünne vihar dühe végre! 

Az óra repül, a nap delelőn, 

S ha majd lehanyatlik alkonyidőn, 

S ha a várost el nem értem, 

Barátom pusztul el értem!” 

De az ár még inkább megdagadott, 

Hab habra a mélybe sikamlik, 

Perc percre előre iramlik, 

192 

Elnézi a kettőt s szól a nagyúr: 

„Sikerült; ti legyőztetek engem, 

Megszűnt a harag kebelemben; 

Agyrém a hűség – hittem, de balul; 

Fogadjatok el hát társatokul! 

Ha lehet, kérlek; vegyetek be, 

Mint harmadikat, frigyetekbe.” 

[RÓNAY GYÖRGY]: 


Die Bürgschaft 

Dionűszosz, a zsarnok elébe osont 

Damón, köntös fedi tőrét; 

bilincsbe vetette az őrség. 

„Palástod alatt ez a tőr mire, mondd! – 

A zsarnok rá fenyegetve ront. 

„Megmenteni tőled a várost!” – 

„A kereszt vár érte reád most.” 

„A halálra kész vagyok, irgalom 

nem kell – így szól –, nem esengek! 

De ha nagylelkű leszel, engedj 

csak három napra még szabadon, 

amíg a húgom férjhez adom. 

Túsz lesz a barátom előtted: 

ha megszököm, öld, uram, őt meg.” 

Egy kissé eltöpreng a király, 

s azt mondja nevetve bőszen: 

„Három napot ím kapsz tőlem; 

de tudd meg: ez a haladék ha lejár, 

s akkorra te nem jössz vissza már, 

neki kell meghalnia érted; 

de te megmentetted az élted.” 

Barátjához megy: „Itélt amiatt 

a király, amit ellene tettem: 

kereszten kell vezekelnem. 

De még kegyesen három napot ad, 

hogy férjhez adjam a húgomat. 

Légy túsz, amig eljövök érted, 

s feloldom a köteléket. 

Némán megölelte a hű barát 

s a zsarnokhoz ment túszul. 

A másik azonnal elindul, 

s mire harmadszor kel a napvilág, 

már férjhez is adta ő a hugát. 

Siet haza; gond a szivében, 

hogy még idején odaérjen. 

Hanem akkor zápor ered meg, akár 

az özön, tajtékos a lejtő, 

patakok, folyamok vize megnő; 

s mikor eljut a partig végre már, 

harsogva ledönti a hídat az ár, 

hogy ívei döngve, ropogva 

zuhannak alá a habokba. 

Ott jár-kel ijedten a part fölött, 

ám a szeme bárhova kémlel, 

hívó szava bárhova ér el, 

nem lel ladikot, mely a kikötőt 

elhagyva a zord vizen átvigye őt; 

révész kompot nem irányít, 

s a vad ár tengerré válik. 

Leroskad a fölare, zokogva eseng, 

Zeuszhoz emelve a karját: 

„Fékezd meg az ár haragját! 

Sietnek az órák; nézd, odafent 

delelőn áll már a nap; ha lement, 

s én a városba nem értem, 

a barátom pusztul el értem.” 

De dühöng a vihar tombolva tovább, 

árad hab a habra omolva, 

s fut óra után el az óra.

Őt gond űzi, merszét összeszedi, 

magát a morajló vízbe veti, 

melyet izmos karjai szelnek, 

s kap az égtől is segedelmet. 

Kijutva a partra, továbbsiet ő, 

hálás ima hagyja el ajkát; 

erdön halad át, de haramják 

bandája rohan a homályban elő 

s elzárja a sűrűn átvezető 

gyalogösvényt, pénzt követelve, 

husángjuk ütésre emelve. 

„Mit akartok?” – szól –; sápadt s nekiszánt: 

„Nincs más egyebem, csak az éltem, 

s azt én a királynak igértem! 

Már nála a legközelebbi husáng. 

„Társamra halált hoz a gaz ki ma bánt!” 

Hármat leterít keze nyomban, 

a többi remegve fut onnan. 

Majd hév nap okád a fejére tüzet, 

s ő tikkadozik, feje kába; 

odavan, megroggyan a lába. 

Rablók közt óvtad az életemet, 

vízből segedelmed a partra vetett, 

s most meghalok itt elepedve, 

s társam szegezik ma keresztre!” 

De hallga! Mi nesz kel ezüstösen ott? 

Mi csörgedez úgy a közelben? 

Megáll, hogy a hangra füleljen. 

Egy sziklafalon, ime, ér fakadott, 

csobogva szökellnek a csacska habok. 

Az utas fölibük lehajolva 

felüdül, s kielégül a szomja. 

Zöld lombozaton néz által a nap, 

s ráfekszik a nyári mezőre 

a fa árnya, gigászira nőve; 

két vándor rója amott az utat, 

elibük vág, s jól hallja szavukat, 

mialatt léptét szaporázza: 

„Épp most szegezik föl a fára.” 

S a rémület űzi, futásnak ered, 

hurcolva a kínt meg a gondot. 

Syracusai távoli tornyok 

tűnnek föl az estsugarak közepett. 

S Philostratos, íme, elébe siet, 

hű őre kicsiny vagyonának, 

meglátja urát, s belesápad: 

„Fuss vissza! Barátod, a hű, oda már, 

épp most szegezik föl a fára. 

Menekülj, ne kövesd a halálba! 

Bár látta, amint az idő tovaszáll, 

s mulatott bizodalma fölött a király, 

kétsége se volt aziránt, hogy szavadat 

hiven állva, kiváltod.” 

„És hogyha kimúlt, s közeledni se lát, 

míg futva hozok segedelmet, 

legyünk a halálban is egyek. 

Ne mondja kevélyen a zsarnoki vád: 

megszegte az esküt a gyáva barát. 

Lásson vele fönn a kereszten, 

és higgyen a hű szeretetben!” 

Beront a kapun, s ime, a lebukó 

nap még odatűz a keresztre; 

bámész tömeg áll körülötte. 

Most húzza föl épp társát a bakó; 

ám ott terem ő, s szava messze ható: 

„Fojts meg, te pribék, köteleddel, 

és társamat épen ereszd el!” 

S ámúl a tömeg, míg ők hevesen 

egymás kebelére borulnak 

s öröm és bú könnyei hullnak. 

Nem száraz a bámúlók szeme sem, 

és kap csoda hírt a király sebesen; 

meghatva rideg szive, érzi, 

s trónjához a párt megidézi. 

A félelem űzi merni nagyot, 

Beugorva megúszni a nagy folyamot 

És vágja, hasítja erősen 

És íme: kegyelmes az Isten. 

És feljut a partra, ujra szalad, 

Hálát ad az isteni kegynek, 

Egyszerre csak erdei rejtek 

Sürüjéből elébe kidobban a vad, 

Utonálló és véreskezü had, 

Feltartja, riasztja a vándort, 

Forgatva feléje husángot. 

„Mit akartok?” megdöbbenve beszélt, 

„Nincs semmim más, csak az éltem 

És azt a királynak igértem.” 

Kirántja a fegyvert attól, kit elért: 

„Kiméljetek a barátomért!” 

Hármat leterít hatalmas eréllyel, 

Megijedve fut erre a többi széjjel. 

Perzselve alá a nap heve dűl 

S mérhetetlen fáradatába’ 

Kimerülten inog meg a lába. 

„Te, Ki megmentél rablók kezibül, 

Szent partra vivél folyam árja közül, 

Hagynád, hogy a kín elepesszen, 

És hívem, a drága, vesszen?” 

De hallga! Mi csörren ezüst szeliden? 

Egész a közelbe’ mi zaj van? 

Figyelni megáll az iramban. 

S ím a sziklából üdén, hidegen 

Forrás tör elő, csacsogó, eleven, 

S örömmel a földre aláhull 

És sajgó teste megújul. 

Zöld lombokon át nap vet tüzeket, 

S ragyogó hosszán a mezőnek 

Fák gígászi árnyai nőnek. 

Két vándort útja szembe vezet, 

S amint mellettük elsietett, 

Figyelmes lesz csak a szóra: 

„Most húzzák őt a bitóra.” 

És szárnyakat ölt fel lábaira 

Vad kínja a rettenetnek 

És látja – repülnek a percek –, 

Hogy rátüz az esthajnal sugara 

Syrakusa távoli ormaira, 

S kijő, hogy intse előre, 

Házának hív, öreg őre. 

„Csak vissza! Barátod már oda van, 

Egyedül saját magad óvd hát, 

Most szenvedi élte utolját. 

Megjöttödet egyre folytonosan, 

Bizakodva várta s bizonyosan, 

Nem törte hitét meg, a bátrat, 

A zsarnoki gúny s a gyalázat.” 

„S ha késő menteni életét, 

S meg nem lát üdvre találtan, 

Hát egyesülünk a halálban. 

De zsarnoki gőg nem hirdeti szét, 

Hogy a jó barát megszegte hitét, 

Kettőnket bárha megöljön, 

De lássa: hűség van a földön!” 

A nap lebukott. Elérve a cél. 

Előtte keresztfa mered fel, 

Körötte kiváncsi tömeggel. 

Már húzza magasba hívét a kötél, 

Sűrű népen átvág s szava kél: 

„Engem végezz ki, te hóhér! 

Akiért kezes vala, az kér!” 

S elfogja a népet az ámulat, 

Míg ők egymásra borulnak, 

S öröm és bú könnyei hullnak. 

Szemet ott nem látni szárazat, 

S a király hallván csuda-dolgukat, 

Hajlik szíve emberi jóhoz, 

S hivatja őket a trónhoz. 

193 

Őt űzi a féltés: összeszedi 

erejét, s magát a folyamba veti, 

a vizet bátran szeli karja, 

s könyörűl egy isten rajta. 

Hogy a partra kiér, tovamegy szaporán 

az egeknek hálát adva, 

de acsargó rablóbanda 

tör rá a sötét erdő vadonán, 

s elállja az útját marconán. 

Mind fütyköst és buzogányt hord, 

késlelteti újra a vándort. 

„Mit akartok – szól, sápadva riad –, 

nincs más egyebem, csak az éltem, 

és azt a királynak igértem!” 

Kezükből egy buzogányt kikap: 

„Könyörüljetek a társam miatt!” 

És hármat nyomban agyoncsap. 

A többiek megfutamodnak. 

Fölötte a nap lángolva ragyog, 

s neki fáradtsága oly nagy, 

már-már bágyadva leroskad. 

„Megvédett rablóktól a kegyed, 

hazámba az árvizen átvezetett, 

és most elepesszen a szomjam, 

s odavesszen a társam holtan!” 

De ezüst csobogás kél, hallga csak! 

Szelíd susogás a közelben. 

Fülel, úgy lesi némán, csendben. 

És lám csak, a szirtből csengve fakad 

buzgó forrással a csacska patak. 

Ő vígan hajlik a vízre, 

hogy esett testét felüdítse. 

A lombok zöldjén átsüt a nap, 

s ráfesti a rétre a szálfák 

megnyúlt, gigantikus árnyát. 

Két vándor az úton szembe halad. 

Elmegy mellettük, szinte szalad, 

és hallja, amint azt mondják: 

„A keresztre épp most vonják.” 

A szorongás szárnyakat ad neki még, 

nehéz gond kínjai őrlik; 

Szirakúza messzi tetőit 

csillantja már meg az alkonyi ég. 

Philosztratosz jön, háza derék 

őrzője az úton szemben, 

s ráismer urára ijedten. 

„Megállj! Kezesed most szenvedi bősz 

halálát! Már neki vége. 

Menekülj legalább te meg élve! 

Bizakodva percről percre erős 

lélekkel várta, hogy visszajössz, 

s nem törte meg őt e hitében 

a zsarnoki gúny-nevetés sem. 

„S ha késő is, ha nem lehetek 

már megmentője, hiába: 

menjünk együtt a halálba!” 

Ne vidítsa a zsarnoki szomju szivet: 

megtörte barát a baráti frigyet! 

Haljon két áldozat egyben, 

s ő higgyen a hű szeretetben!” 

A nap lebukik. A kapukhoz elér: 

a kereszt az égre mered már. 

Körötte sűrü tömeg vár. 

Felvonja barátját már a kötél. 

Ő áttör a népen s így beszél: 

„Várj, hóhér, itt vagyok! engem 

ölj meg, ne a túszt a helyemben!” 

Csodálat járja a népet át. 

Egymás kebelére omolnak 

ők, és sírnak s mosolyognak. 

Szem szárazon ezt nem állja tovább. 

A királynak elmondják a csodát. 

Egy mély érzés sziven éri, 

és őket a trónhoz idézi.

Elnézi a kettőt, s szól a nagyúr: 

„Sikerült; ti legyőztetek engem, 

megszűnt a harag kebelemben; 

agyrém a hüség –, hittem, de balul; 

fogadjatok el hát társatokul! 

Ha lehet, kérlek, vegyetek be, 

mint harmadikat, frigyetekbe.” 



Die Bürgschaft 

Zsarnok Dionyzoszhoz sietett 

Dámon, tógája alatt tőr; 

lefogta sok összefutott őr. 

„Az a tőr – mit akart vele gyors kezed?!” 

kérdi sötéten a Rettegett. 

„Hazám szabadítani tőled.” 

„Keresztfán hulljon a könnyed!” 

„Ha a sors igy akarta, meghalok,” – 

felel az ifjú, „de szivedben 

ha van irgalom, akkor, esengem, 

engedélyezz három napot 

hugomért, akit férjhez adok: 

a barátom, itt, kezesem lesz: 

ha szökném, őt vezekeltesd.” 

Mosolyog gonoszúl és szól a király, 

percnyit töprengve: „A három 

napot megadom; de határom 

ha nem kap vissza, utána már 

barátod vére fejedre száll: 

neki kell lakolnia érted, 

bár téged bosszu nem érhet. 

Megy a baráthoz a barát: 

„A király keresztre feszíttet 

merényletemért. De segíts meg: 

fukar kegye három napot ád, 

megtartani húgom lagziját: 

légy zálogom itt a királynak, 

mígnem, megjőve, kiváltlak.” 

Két hű társ szótlan ölelkezik; 

s ez megy, börtönbe, a másik 

siet – el! … És föl se sugárzik 

a határnap, a két fiatal kezeit 

szent eskü köti… A barát pedig 

indúl haza, félve, repesve: 

lábát megelőzi a lelke. 

De vihar jön, ég és hegymeredély 

árvízzel zúdul a síkra: 

felhőszakadás!… S amint a 

vándor, – botján, – a partra ér, 

roppantva rántja alá a mély 

a hidat, s tört boltjai ívét 

a habok menydörgve verik szét. 

Vigasztalanúl bolyong föl-alá 

az utas: keze int, szeme, szája 

kutat és kiált, de hiába – 

nincs csónak, amely bárhová 

túlpartra átszállítaná; 

sehol rév s komp, amely átvisz. 

S közben már tenger az árviz. 

S ö földre borúl és könnye szakad: 

„Parancsolj, Zeusz, a folyamnak, 

hogy apadjon!”… Látja, rohannak 

az órák… Lángol a, delel a nap, 

s ő fél: mire megjön az alkonyat, 

alig érheti el Szyrakúzát, 

s akkor – kivégzik a túszát! 

De a víz dühe nő s megujúlva tovább 

1069 ÖB.II.650-655 

1070 SKS.37-42 

1071 SKK.146-151 

* sic! 

S elnézi sokáig kettejüket 

Nem titkolt ámulatában, 

S szól végre: „Igazatok van! 

Megvallja, aki legyőzetett, 

Hogy a hűség nem hiu képzelet! 

Baráti szép frigyetekbe 

Még harmadikul vegyetek be!” 



Zsarnok Dionyziushoz osont 

Moeros, tőrt rejt a ruhája, 

És verik az őrök láncra. 

Rátámad a bősz, tekintete mord: 

„Tőrt rejtve, miért jöttél ide, mond!” – 

„Hogy a haza zsarnoka vesszen!” – 

„Megbánod majd a kereszten” – 

„A szörnyű halált bátran fogadom, 

És életemért nem is esdek, 

Irgalma ha van kebelednek, 

Csak három napra bocsáss szabadon, 

A húgomat addig férjhez adom. 

Hű társam a szavamat állja, 

Ha szökném, küld * a halálba.” 

Mosolyg gonoszul, majd szól a király, 

És rejtve szavában a szándék: 

»Három nap légyen ajándék 

De, hogyha a három nap tovaszáll, 

És téged ez óra ha messze talál, 

Halálszint ölt amaz érted, 

S téged nem sujthat ítélet. 

Moeros megy s szól: „Tudtodra adom, 

Halálra ítélt az úr engem, 

Mert törtem az élete ellen, 

Csak három napra bocsát szabadon, 

A húgomat addig férjhez adom. 

Mint kezesem a szavam álljad 

Megjöttöm bizva bevárjad.” 

És hű fele némán öleli át, 

És megy… már várja a börtön, 

Moeros meg elindula rögtön. 

S gyorsan már férjhez is adta hugát, 

Harmadszor látta a napsugarát, 

Aggódva siet, hazatérve 

Hogy érkezzék idejére. 

És hull az eső, véget nem is ér, 

Hegyről víz zúg a lapályra, 

És feldagad a folyam árja. 

Vándorbotján ott áll a szegény, 

Hol pusztul a híd örvény erején. 

A boltive dölt be ropogva, 

S dördűlve merült a habokba. 

A partmentét bebolyongva megyen, 

Búsan kémlelve a tájat, 

S bár esdve a hangja kiárad, 

Csónak nincsen távol s közelen, 

Vándort, hogy a kívánt partra vigyen. 

A révnél nincs sehol ember, 

És már a folyó vize tenger. 

Leroskad a parton, sóhaja kél, 

Zeushoz emel kezet égre: 

„Szűnjék a folyó dühe végre! 

Gyorsan fut az óra, ím itt van a dél, 

Ha elhal a nap s felváltja az éj, 

S célhoz ma nem ér utazásom, 

Halálszint ölt a barátom.” 

A víz dagad, ujra dühöng a folyam, 

194 

Egy ámult, hosszu tekintet után 

így szól: „Sikerült a nehéz tett: 

szivemet ti meggyőztétek. 

A hűség mégse rögeszme csupán. 

Vegyetek hát társatokúl ezután, 

s kérlek, tekintsetek engem 

mint harmadikat frigyetekben. 



Mőrósz a tyrann Dionyshoz osont, 

Tőrt rejtve ruhája, a sebosztót; 

De bilincsbe verék a poroszlók. 

»Minek ez a tőr, mit akarsz vele, mondd?« 

Szól bőszen a zsarnok. Az errre viszont: 

»Megmenteni tőled a várost! – « 

»Úgy vár a kereszt, a halál most!« 

S az szól: »A halált készen fogadom, 

Én életemért nem esengek; 

De ha kívánsz adni kegyelmet, 

Három napot engedj kérlek szabadon, 

A míg a hugomat jegyeséhez adom; 

Barátomat hagyom kezesnek, 

Ha szökni találok, ölesd meg!« 

Király ajakára kaján mosoly űl, 

S szól kis vártatva: »Legyen meg, 

Három nap, örülj a kegyemnek; 

De értsd meg a szót: mire éjbe merűl 

Harmadszor a nap, ide visszakerülj, 

Másként ő függ a keresztfán, 

De néked elengedem aztán«. 

S barátjához indul: »A zsarnok, a vad, 

Elitélt, s árát a merénynek 

A keresztfán fizetem én meg; 

De előbb három szabados napot ad, 

Míg férjhez adom hajadon hugomat, 

Oh légy te, maradj te a zálog, 

Míg eljövök, oldani zárod.« 

Némán kebelére borúl a barát, 

S átadja magát a tyrannak. 

Amaz megy, igyekszik ugyancsak, 

S míg harmadik hajnal hintné sugarát 

Átadja a férjnek az ifju arát, 

Siet aztán gondtele vissza, 

Idejét hogy el ne mulassza. 

Felhőszakadás jött, záporpatakok 

Zuhognak alá a hegyekből, 

Áradt a folyó a vizektől, 

S hogy eléri a vándor a bősz folyamot, 

Örvénybe a híd ép akkor zuhan ott, 

S recsegő, ropogó fala boltját 

A habok bömbölve sodorják. 

Bolyg föl s le a parton, s gondtelve sohajt; 

De hová kémlő szeme láthat, 

De hová hívó szava szállhat, 

A partrul az árnak egy sajka se hajt, 

Mely átvigye őt, hova szíve ohajt, 

nincs révész, hajtani kompot, 

Egy tenger özönje tolong ott. 

És térdre omolva könyekre fakad, 

Kezeit föl, Zeüszhöz emelve: 

»Vess féket e szörnyű elemre, 

Sietnek az órák, már délen a nap, 

S ha nem jutok el haza míg lehalad, 

A halálnak kínja, kegyetlen, 

Barátomat éri helyettem.« 

De a víz rohamát csak ujabb követi.

hullám hullámra özönlik, 

s uj óra jön, űzi a többit, – 

s ő, mert iszony edzi az akaratát, 

elszántan az árba veti magát 

s úszik, s alig meri hinni: 

egy isten partra segíti. 

Átjutva, siet, és hő imát 

rebeg, áldva a mennyei mentőt; 

de ahogy átvágja az erdöt, 

a bozót éjéből haramiák 

állják az utját és halált 

rikoltva husángot emelnek, – 

okai uj késedelemnek. 

„Mit akartok?!” Sápad az arca. „Ami 

vagyonom van, máris a másé, 

ez az árva test, a királyé!… 

Kegyelem!…” S dorongját tépi ki 

egyiküknek… „Őt kell menteni, 

a barátomat, óh, egek atyja!” 

Hármat leüt, – iszkol a banda. 

S perzselve tűz a nap, és neki már 

roggyan, kimerűlten, a térde, 

hisz úgy siet, annyi baj érte: 

„Uram, ha nem ölt meg imént a betyár, 

ha biztos partra vetett ki az ár, 

ne hagyd, hogy szomj elepesszen, 

s barátom, a hűszivü, vesszen!” 

De, hallga, mi csobban : ezüstszavu ér 

buggyan le a szirt magasából, 

egész közel, és im a vándor 

ámúlva nézi, a fürge, fehér 

kristályhab elébe csevegve hogy ér, 

s örvendve hajlik alá, hogy 

testében oltsa a lángot. 

S zölddel rácsozza a napot az ág 

megnyúlik a réteken át nagy, 

gigantikus árnya a fáknak; 

s két utas jön és megy tovább 

s ahogy mellettük ő tovavág, 

szót hallnia szörnyü amit kell : 

„Bizonyára most szögezik fel.” 

És lábát szárnyas gond emeli 

s szárnyas gond hajtja szivében; 

s felgyúlnak az alkonyi fényben 

Szyrakúza messze tornyai; 

s ím, ott jön elébe – felismeri! – 

Filomédesz, hű kapu-őre, 

s int máris: „Vissza!… Ne jőjj be!” 

Int: Vissza!… Örűlj neki, hogy legalább 

magad élsz: mentsd, a mi sajátod! 

Most ráng végsőt a barátod, 

de hitét, amellyel egész napon át 

rendíthetetlen várt reád, 

késésed meg nem alázta, 

sem a zsarnok gúnykacagása,” 

„Ha későn hoztam az életem, 

az övét hogy véle kiváltsam, 

egyesűljünk hát a halálban. 

A véres zsarnoknak ne legyen 

győzelme két hű férfi-sziven – 

Két áldozat? Ah, az is olcsó,. 

bizonyítani, hogy van adott szó!” 

Napnyugta… Dámon a kapuhoz ér: 

a kereszt magaslik előtte; 

szájtáti nép körülötte; 

barátját emeli már a kötél, 

s ő áttör a tömegen és beszél, 

kiált : „Itt, itt vagyok! Engem! 

ő csak túsz volt a nevemben!” 

És ámul a nép; s egymás fele nyíl 

négy hű kar, s búnak-örömnek 

könnyébe merűlnek a lelkek; 

s ahogy ők, mindenki nevetve sír, 

s röpűl a királyhoz a csoda-hír: 

Rá-rázudul a hab a habra, 

És tűnik az óra szaladva. 

Elszánva magát a folyóba rohan, 

Bár örvénylik s fodrozva suhan, 

Hullámokat átszel a karja, 

És győz, mert Isten akarja. 

Már kint van a parton s újra szalad, 

Egyet sóhajtva az égre, 

És íme kiugrik elébe, 

Rabló és gyilkos bandita-had, 

Mely lapul az erdő árnya alatt, 

S botját felemelve magasra, 

Őt gyors utján megakasztja, 

„Óh jaj, mit akartok?” Szót igy emel, 

„Nincs semmim más, csak az éltem, 

És ezt a királynak igértem! 

Barátomért, ti eresszetek el!” 

Egyiktől bunkóját veszi elé, 

Hármat lesújt a haragja, 

S a többi a tért odahagyja. 

A földre a napnak lángheve dől, 

Leroskad a vándor, s végre 

Búsan jajdul fel az égre: 

„Megvédtél rablók fegyveritől, 

Kihoztál örvény mélyeiből, 

Most szomj és hév elepesszen, 

És társam a hű odavesszen!” 

De mily csobogás hallatszik ide? 

Csitt, mi cseveg itt a közelbe? 

Megáll, hallgatja, figyelve, 

És látja, a szirt kebelebül üde 

Forrás tör elő. Szalad és izibe 

Vágyódva hajol le a vizbe, 

Gyötrő melegét hüvösitve. 

A hév nap csillog a lombokon át, 

S megnyult árnyékit a fáknak 

Ráfesti gyepére a tájnak. 

Ő meg röpkén szalad egyre tovább, 

És két vándort közelgeni lát, 

És hallja szavuk megijedve: 

„Ép most huzzák a keresztre.” 

Gyors lábán szárny az aggodalom, 

Meggyötri, kinozza a gondja… 

Villog Syrakusa sok orma, 

A napsugaras szép alkonyaton. 

Jó Philostrátusa jön az uton, 

Gondot visel otthon a házra, 

Rémülve tekint fel urára. 

„Térj vissza, te! Késő menteni már, 

Gondolj a saját életedre, 

Felvonták már a keresztre. 

Jöttödre sokáig várt szive bár, 

Bátor bizodalma nincs fogyatán; 

Erős hite kősziklája 

A zsarnok gunyjait állja” – 

„És késő érnék bárha oda, 

S nem válthatnám ki barátom, 

Hadd lássam tul a halálon, 

És zsarnok gőgje ne mondja soha, 

Hogy röpke a hűség esküszava. 

Kűldjön kettőt a keresztre, 

És higgyen a hű szeretetbe!” 

A várkapunál van napnyugatán, 

Kiváncsi tömeg közepette 

Meglátja magasba emelve, 

És látja szegényt a létrafokán. 

A sűrübe tör s mellette megáll: 

„Ne bántsd, hóhér, a halálra 

Készen vagyok én, a barátja!” 

Elámul a nép a keresztfa körül, 

S a pár forró ölelésben 

Sír keble bús örömében. 

És nem marad ott sem könnytelenül, 

Az Urhoz a hír szárnyalva repül, 

195 

Új hab tolul a lefutóra, 

És óra után fut az óra. 

Gond űzi, magát hamar összeszedi, 

Bátran a habok morajába veti, 

A sebes vizet osztja merészen. 

S irgalmas az isten a vészben. 

Elérve a partot odébb siet ő, 

S hálát ad az égi segélyért. 

Hogy az erdő mélye felé ért, 

Rablók hada törtet az árnybul elő, 

S elállja az útat a vért lihegő 

Vad nép. Nem léphet a vándor 

A rája emelt buzogánytól. 

»Az égre, mi kell?« sápadva riad, 

»Nincsen csak az éltem, eressz el! 

A királynak tartozom ezzel«. 

És ott hamar egy buzogányt kiragad: 

»Barátomért esdem irgalmatlanokat«. 

S hármat leterít vele ottan, 

Széjjelfut a többi riadtan. 

Fejére a napnak izzó tüze száll, 

S a kiállott fáradalomtól, 

Már térdei csuklanak olykor, 

»Rablók közül ah, kegyesen kihozál, 

Védelmed alatt nem vitt el az ár, 

S itt kell nyomorún elepednem, 

S neki hajh, meghalni helyettem!« 

De hallga, közel mi locsog, mi bugyog, 

Vizcsorgás tiszta morajja, 

Megy, és merről csörgeni hallja, 

És íme, a szirt kebeléből amott, 

Mormolva sebes patakocska buzog. 

És iszsza mohón, neki dőlve, 

Megujulnak tagjai tőle. 

Már lombokon által szűrődik a nap, 

S fényes mezején a határnak 

Órjásira nőnek az árnyak. 

Két vándor az úton ép szembe akad, 

S mellettök a mint szaporázva halad, 

Ily hangok ütik meg ijesztve: 

»Most fogják vonni keresztre«. 

Az aggodalom neki szárnyakat ád, 

Keserű gond űzi serényen 

S már látja az alkonyi fényben 

Távol Syrakúz falait s kapuját 

És szembe Philostratus éri urát, 

Hű gondviselője lakának, 

S már messze kiáltja urának: 

»Csak vissza, barátod megmentni nem érsz, 

Hát mentsd meg ön éltedet épen. 

A halált most szenvedi épen. 

Várt, várt bizalommal, és hitte ha élsz, 

Megmenteni őt idején haza térsz, 

Bátor bizalma hivednek 

A tyrann gúnyjára se tört meg!« – 

»Megmentni ha késő, mentője ha hát 

Már nem lehetek neki, báűtran 

Hadd egyesülünk a halálban. 

Ne hányja a zsarnok, hogy íme barát 

Gyáván a barátnak megszegte szavát, 

Két áldozat élete vesszen, 

De higyjen a hű szeretetben!« 

Már száll a nap, ő a városba terem, 

Ott áll a kereszt, körül állva 

Bámész sokaságtul a szálfa; 

S már látja, barátját húzzák kötelen, 

És áttör erővel a néptömegen: 

»Hóhér! – riad – engemet! oh várj, 

A kiért kezes ő, ime itt már! 

Elbámul a nép, s egymás kebelén 

A két hü barát szive könnyül, 

És sírnak a bútol, örömtül, 

És könny ragyog ott mindenki szemén, 

Gyorsan a királyig a hír szava mén,

azt is meghatja a hőstett 

s trónjához idézteti őket. 

És nézi, csodálva, sokáig, a két 

hű társat, s szól: „Ma ti engem 

legyőztetek, itt, a szivemben; 

látom, nem üres ábránd a hűség – 

és vonzza az ember szivét: 

kérlek tehát, vegyetek be, 

mint harmadikat, frigyetekbe.” 

És emberi érzete éled, 

Trónjához idézteti őket. 

[>108] JOHANN CHRISTIAN FRIEDRICH HÖLDERLIN: 

Abendphantasie. 1072 

Vor seiner Hütte ruhig im Schatten sitzt 

Der Pflüger, dem Genügsamen raucht sein Herd. 

Gastfreundlich tönt dem Wanderer im 

Friedlichen Dorfe die Abendglocke. 

Wohl kehren izt die Schiffer zum Hafen auch, 

In fernen Städten, fröhlich verrauscht des Markts 

Geschäft’ger Lärm; in stiller Laube 

Glänzt das gesellige Mahl den Freunden. 

Wohin denn ich? Es leben die Sterblichen 

Von Lohn und Arbeit; wechselnd in Müh’ und Ruh’ 

Ist alles freudig; warum schläft denn 

Nimmer nur mir in der Brust der Stachel? 

Am Abendhimmel blühet ein Frühling auf; 

Unzählig blühen die Rosen und ruhig scheint 

Die goldene Welt; o dorthin nimmt mich 

Purpurne Wolken! und möge droben 

In Licht u. Luft zerrinnen mir Lieb’ u. Leid! – 

Doch, wie verscheucht von thöriger Bitte, flieht 

Der Zauber; dunkel wirds und einsam 

Unter dem Himmel, wie immer, bin ich – 

Komm du nun, sanfter Schlummer! zu viel begehrt 

Das Herz; doch endlich, Jugend! verglühst du ja, 

Du ruhelose, träumerische! 

Friedlich und heiter ist dann das Alter. 

1072 DLB.110 

1073 HW.237-238 

1074 HVL.268 

1075 NH.73 

1076 HVH.45-46; HVM.44 

[BERNÁTH ISTVÁN]: 

Esteli ábránd 1074 

Abendphantasie 

Sokáig bámul ott a csodán, 

Majd szól: „Sikerült ime néktek, 

Szivem ti ma meggyőztétek. 

Nem látszat a hűség s röpke sem ám. 

Kérlek, hű társként nézve reám, 

Most engemet is vegyetek be, 


196 

S im az ember győz a tyrannban, 

S őket bevezetteti nyomban. 

Ámulva sokáig nyugtatja szemét 

Rajtok: »Ti legyőztetek, érzem, 

Meglágyul a szívem egészen, 

Hűség, szeretet, hát nem puszta beszéd, 

Oh, néktek egy új társ hadd nyújtsa kezét, 

Kérlek, kezem itt, vegyetek be, 

A harmadikúl frigyetekbe«. 

FRIEDRICH HÖLDERLIN: 

Abendphantasie 1073 

Vor seiner Hütte ruhig im Schatten sitzt 

Der Pflüger, dem Genügsamen raucht sein Herd. 

Gastfreundlich tönt dem Wanderer im 

Friedlichen Dorfe die Abendglocke. 

Wohl kehren itzt die Schiffer zum Hafen auch, 

In fernen Städten, fröhlich verrauscht des Markts 

Geschäft’ger Lärm; in stiller Laube 

Glänzt das gesellige Mahl den Freunden. 

Wohin denn ich? Es leben die Sterblichen 

Von Lohn und Arbeit; wechselnd in Müh und Ruh 

Ist alles freudig; warum schläft denn 

Nimmer nur mir in der Brust der Stachel? 

Am Abendhimmel blühet ein Frühling auf; 

Unzählig blühn die Rosen und ruhig scheint 

Die goldne Welt; o dorthin nimmt mich, 

Purpurne Wolken! und möge droben 

In Licht und Luft zerrinnen mir Lieb und Leid! – 

Doch, wie verscheucht von töriger Bitte, flieht 

Der Zauber; dunkel wird’s und einsam 

Unter dem Himmel, wie immer, bin ich – 

Komm du nun, sanfter Schlummer! zu viel begehrt 

Das Herz; doch endlich, Jugend! verglühst du ja, 

Du ruhelose, träumerische! 

Friedlich und heiter ist dann das Alter. 


Esti ábránd 1075 


Esti ábránd 1076

Kunyhója árnyán ül nyugovó paraszt, 

tűzhelynyi füst leng rá, ki szerényen él. 

Alkonyharangszó hívogatja 

kis falu csöndjin a vándorembert. 

A városokban, messze, lehorganyoz 

a tengerész is, boldogan elröpül 

a hars piaczaj, s halk lugasban 

drága barátok ebédje díszlik. 

Hová legyek? Bér s munka mi ösztönöz 

minden halandót, váltva nyüg – enyhülés 

közt boldogok. Nem csillapodhat, 

s mért, kebelemben a kín fulánkja? 

Tavasznak éke gyúl föl az est egén, 

megannyi rózsa és, s az arany világ 

békét sugároz szét. Te bíbor 

felleg, emelj oda túlra! ó ha 

fény s lég terén szétszállna a vágy s a kín! – 

Ám dőre szómra mintha a bűverő 

megtörne: éj jő, s mint eleddig, 

egymagam állok az ég alatt – szállj, 

hullj rám szelíden, álom! a szív soha 

be nem telik. De egyszer az ifjuság, 

a fölhevült álmú is elhágy! – 

Béke ragyog s derü rád, öregség! 


[Kunyhója…] 1077 

(gyorsírás) 

Kunyhója 

az árnyas estben ülve elégedetten 

szántóvető, hogy füstöl a tűzhelye, 

Kunyhója padján pihen az árnyban, 

A szántóvető és füstöl a tűzhelye 

(gyorsírás) 

hivogatva zendül 

zendül a a vándor elé a 

(gyorsírás) 

[>109] HÖLDERLIN: 

An die Parzen 1078 

Nur einen Sommer gönnt, ihr Gewaltigen! 

Und einen Herbst zu reifem Gesange mir, 

Daß williger mein Herz, vom süßen 

Spiele gesättiget, dann mir sterbe. 

Die Seele, der im Leben ihr göttlich Recht 

Nicht ward, sie ruht auch drunten im Orkus nicht; 

Doch ist mir einst das Heilge, das am 

Herzen mir liegt, das Gedicht gelungen: 

Willkommen dann, o Stille der Schattenwelt! 

Zufrieden bin ich, wenn auch mein Saitenspiel 

Mich nicht hinabgeleitet; einmal 

Lebt ich wie Götter und mehr bedarf’s nicht. 


A párkákhoz 1080 

An die Parzen 

Csak egy nyaraat még, ó ti hatalmasok! 

s egy őszt, hogy érjen végre be énekem, 

s játéka édes teljesültén 

már szivem is szivesen kilobban. 

Lelkem, míg élt, nem vívta ki szent jogát, 

így Orcus árnyán sewm pihen el soha – 

1077 

Ms: jelöletlen kéziratlapon a költő hagyatékából. 

1078 

HW.219 

1079 

E.II.187 

1080 

HVL.82 

1081 

FZB.117 

1082 

GAÖ.167 

Kunyhója árnyán csöndesen üldögél 

a gazda, békés tűzhelye füstje száll, 

s a vándor hallja: hívogatva 

szól a szelíd falu estharangja. 

Pihenni révbe tér a hajós is és 

a városokban távol a víg piac 

lármája elcsitul, terítve 

lombok alatt a baráti asztal. 

A velem mi lesz? Bér s munka az emberek 

pályája; nyugvás s fáradalom között 

mind boldogok; miért nem alszik 

épp csak az én szivem átka már el? 

Tavasz ragyog fel dúsan az est egén, 

rózsák ezerszám, és az arany világ 

derengve ring; ó, bíbor felhő, 

vígy oda át! hadd omoljon ott fenn 

szellőbe, fénybe a szerelem s panasz! – 

De mintha balga vágyam ijesztené, 

elszáll a szép varázs, sötét lesz, 

s újra magam vagyok a homályban. 

Jöjj hát te, édes álom! a szív sokat 

kiván, de végül elfut az ifjuság, 

a képzelődő, nyughatatlan! 

S béke, derű koszorúz, öregség. 

HÖLDERLIN: 

An die Parzen 1079 

Nur e i n e n Sommer gönnt, ihr Gewaltigen! 

und e i n e n Herbst zu reifem Gesange mir, 

daß williger mein Herz, vom süßen 

Spiele gesättigt, dann mir sterbe! 

Die Seele, der im Leben ihr göttlich Recht 

nicht ward, sie ruht auch drunten im Orkus nicht; 

doch ist mir einst das Heilge, das am 

Herzen mir liegt, das Gedicht, gelungen: 

Willkommen dann, o Stille der Schattenwelt! 

Zufrieden bin ich, wenn auch mein Saitenspiel 

mich nicht hinabgeleitet; einmal 

lebt ich wie Götter und mehr bedarfs nicht. 



An die Parzen 

Csak egy nyarat kérek, ti hatalmasok! 

Egyetlen őszt, mely énekem érleli, 

hogy szívem játékkal betelve 

boldogan vágyjon a gyors halálra. 

A lélek, mely míg élt, sose kapta meg 

jogát — az Orcusban sem pihenhet el; 

197 

Kunyhója árnyán csöndesen üldögél 

a pór, a jámbor tűzhelye füstölög, 

s a vándor hallja, hogy szelíden 

hívja a kis falu estharangja. 

Pihenni révbe tér a hajós is, és 

a városokban, távol, a víg piac 

lármája elcsitul; terítve 

lombok alatt a baráti asztal. 

A velem mi lesz? Bér s munka ad életet 

az embereknek; fáradozik s pihen 

s így boldog minden; mért nem alszik 

épp csak az én szivem ösztökéje? 

Az esti égen fölragyog a tavasz, 

rózsák virulnak, és az arany világ 

derengve ring: ó, bíbor felhő, 

vígy oda át, hadd omoljon ott 

fönn 

párába, fénybe a szerelem s a kín! – 

De, mintegy balga vágyam elől, a szép 

varázs elszáll, s magam vagyok, mint 

mindig, az ég beborul fölöttem. 

Hát jöjj el, csöndes álom! A szív sokat 

kiván: de végül, ifjukorom, kihűlsz, 

te képzelődő, nyughatatlan, 

s béke köszönt az öregséggel rád. 

[GYERGYAI ALBERT]: 

A Párkákhoz 1082 

Csak egy nyarat adjatok, Istenek, 

Egyetlen őszt még érett énekemhez, 

Hogy szívem aztán szép játékkal telten 

Könnyebben engedjen a halálnak. 

Ha lelkem itt nem élhet szent jogával, 

Az Orkuszban se leli meg nyugalmát,

s csak majd ha szárnyon száll, dicsően, 

szívbeli versem, a szent, az áldott, 

akkor köszöntlek, hangtalan Árnyvilág! 

S bár lantos ének hangja le nem kisér, 

békén leszek, mert éltem egyszer, 

mint a nagy istenek, és mi kell több? 



Csak egy nyarat s őszt, ti hatalmasok, 

érő dalom még hadd dalolom tovább, 

hogy édesen merütve dalba 

menjen e szív a halálba aztán. 

A lélek itt s most élni akarja szent 

jogát, nyugalmát orkuszi csendbe’ sem 

találja, hogyha néma. Oh csak 

egyszer a dal sikerüljön, egyszer, 

akkor jöhetsz már orkuszi némaság 

s lantszó ne szólj majd és ne kísérj tovább. 

Elégedett leszek s hiszem majd: 

istenek élete volt enyém itt. 



Hatalmasok! csak egy nyarat adjatok 

s egy őszt nekem még, éneket érlelőt, 

hogy szívem, édes játszodással 

telve, legyen kialudni készebb. 

Lélek, ha élve égi jogán alul 

maradt, alant sem nyughat az Orkuszon, 

de érne egyszer csak tökélyre 

szívem ölén ami szent: a versem, – 

jőjj, árnyvilágnak csöndje, köszöntelek! 

Megnyugszom, lantom át ha nem is viszem, 

mert percre bár, úgy éltem itt, mint 

istenek, és a szivem betellett. 



Csak egy nyarat még, óh ti Hatalmasok, 

s egy őszt az érett dalra, hogy a szivem 

az édes játékkal betelve 

kész legyen az örök elmulásra! 

Ha, míg élt, meg nem kapta igaz jogát, 

a léleknek csak kín s dac az Orkusz is; 

de hogyha egyszer, ami fontos, 

ha sikerült, ami szent, a versem: 

üdvözlégy akkor, Csönd, örök Árnyvilág! 

Megnyugszom, még ha nem követ is zeném 

a föld alá; úgy éltem egyszer, 

mint az olymposziak; s mi kell több? 


[Das angenehme dieser Welt …] 1091 

Das Angenehme dieser Welt hab’ ich genossen, 

Die Jugendstunden sind, wie lang! wie lang! verflossen, 

1083 HL.70-71 

1084 HGK.49 

1085 MDV.387 

1086 NH.75 

1087 HVM.+ 

1088 Ms 4657/219 (kézírás) 

1089 NIK.197 

1090 SzLV.172-173; ÖB.I.590 

1091 HD.189 

1092 E.II.209 

de hogyha végre sikerül, mi 

szívemen fekszik: a vers, a szentség, 

majd üdvözöllek, csönd hona, árnyékvilág! 

És megelégszem, még ha nem is kísér 

a lantzeném: egyszer úgy éltem, 

mint a nagy istenek — más nem is kell. 



An die Parzen 

Csak egy nyarat még s őszt, ti hatalmasok! 

Hadd érlelődjön tiszta dalom tovább 

s eltelve már édes zenével, 

majd kezesen megyek én a sírba. 

Ha éltében nem leli szent jogát 

a lélek, Orkusz sem nyugalom neki; 

de hogyha majd mi szívemen van, 

versem, a szent, sikerülne egyszer, 

jőjj akkor árnyak néma világa, te! 

Nyugodt leszek, bár mélybe le nem kisér 

a lant; de akkor már elég, hogy 

istenek élete volt egyém itt. 



An die Parzen 

Csak egy nyarat még, ó ti hatalmasok! 

s egy őszt, hogy érjen végre be énekem, 

s játéka édes teljesültén 

már szivem is szivesen kilobban. 

Lelkem, mig élt, nem vívta ki szent jogát, 

így Orcus árnyán sem pihen el soha – 

s csak majd ha szárnyon száll, dicsően, 

szívbeli versem, a szent, az áldott, 

akkor köszöntlek, hangtalan Árnyvilág! 

S bár lantos ének hangja le nem kisér, 

békén leszek, mert éltem egyszer, 

mint a nagy istenek, és mi kell több? 



198 

An die Parzen 

Csak egy nyarat még, óh, ti Hatalmasok, 

s egy őszt az érett dalra, hogy a szivem 






ha sikerült, ami szent, a versem: 

üdvözlégy akkor, Csend, örök Árnyvilág! 



mint az olymposziak… s mi kell több? 

HÖLDERLIN: 

[Das angenehme dieser Welt …] 1092 

Das Angenehme dieser Welt hab ich genossen, 

der Jugend Freuden sind wie lang! wie lang! verflossen. 

Ámde ha az, mi legszentebb szívemnek, 

A Költemény egésszé teljesül, 

Nyugodtan térek árnyékodba, Orkusz, 

És boldogan még akkor is, ha hárfám 

Hangjai nem kisérnek — Egyszer 

Istenként éltem, s több nem kell nekem. 



Csak egy nyarat még, ó ti Hatalmasok! 

S egy gazdag őszt rá, éneket érlelőt! 

Hogy édes játéktól aléltan 

Álljon el akkor e szív örökre! 

Ha el nem nyerte isteni jussait: 

Nem nyughat lelkem Orkus ölén sem el; 

De hogyha fölszakadt szivemből 

Szent dalom, az mely a mélyben érett: 

Köszöntlek akkor, néma, sötét világ! 

S nem zúgolódom, lantomat elvetem. 

Mint Isten éltem én is egyszer! 

Kaphat-e többet a földi ember? 


A párkákhoz 

(Hölderlin) 1088 

Csak egy nyarat még, óh ti hatalmasok, 

s egy őszt az érett dalra, hogy a szívem 






ha sikerűlt, amxi szent, a versem: 

Üdvöz-légy akkor, cseönd, örök árnyvilág! 



mint az olymposziak; s mi kell több?! 

= 

Ford: Szabó Lőrinc

April und Mai und Julius sind ferne, 

Ich bin nichts mehr, ich lebe nicht mehr gerne! 


Megértem én… 1093 

Megértem én mi édeset a föld megadhat 

Az ifjú órák rég! olyan rég! elcsorogtak 

Április május július beh távol 

Semmi vagyok már, válnék a világtól! 


E világ minden örömét… 1096 

E világ minden örömét magamba ettem. 

Az ifjúság már rég, mily rég tűnt el felettem… 

április, május, június is messze… 

semmi vagyok s élek halált keresve. 

[N.N.]: 

Örömét a világ… 1098 

Das Angenehme dieser Welt… 

Örömét a világ már mind megadta nékem, 

ifjú szép napjaim romokban rég, be régen! 

Április, május, július… csak emlék, 

semmi vagyok, bár életben se lennék. 


Hölderlin 

„A sárga házból” 1101 

Élveztem, ami csak kellemes |volt| e világban, 

rég, rég oda, ami öröm az ifjuságban, 

Április, április, május, junius tavsz tünöt meséi, – 

semmi |már nem| vagyok, már szivesen élek |nem szeretek élni.| 

= 

F. Szabó L. 


A végső időkből 1103 

Das Angenehme dieser Welt hab ich genossen 

Élveztem, ami kellemes volt e világban; 

rég oda, rég, ami öröm az ifjuságban! 

Április, május, június meséi… 

Semmi se vagyok, már nem vágyom élni. 


Des Morgens 1104 

Vom Taue glänzt der Rasen; beweglicher 

Eilt schon die wache Quelle; die Buche neigt 

Ihr schwankes Haupt und im Geblätter 

Rauscht es und schimmert; und um die grauen 

Gewölke streifen rötliche Flammen dort, 

Verkündende, sie wallen geräuschlos auf; 

Wie Fluten am Gestade, wogen 

Höher und höher die Wandelbaren. 

Komm nun, o komm, und eile mir nicht zu schnell, 

Du goldner Tag, zum Gipfel des Himmels fort! 

Denn offner fliegt, vertrauter dir mein 

Auge, du Freudiger! zu, solang du 

In deiner Schöne jugendlich blickst und noch 

Zu herrlich nicht, zu stolz mir geworden bist; 

1093 BHT.19 

1094 HVL.489 

1095 FT.437 

1096 HL.94 

1097 HGK.53 

1098 HVM.489 

1099 NH.115 

1100 K.I.541 

1101 Ms 4657/220 (kézírás) 

1102 SzLV.172 

1103 ÖB.I.605 

1104 HW.I.238-239 

1105 E.II.189 

April und Mai und Julius sind ferne, 

Ich bin nichts mehr, ich lebe nicht mehr gerne. 


Örömét a világ… 1094 

Örömét a világ már mind megadta nékem, 

ifjú szép napjaim romokban rég, be régen! 

Április, május, július… sok emlék, 

semmi vagyok, bár életben se lennék. 


Minden jót kikóstoltam… 1097 

Das angenehme dieser Welt… 

Minden jót kikóstoltam, mit adhat az élet. 

Az ifjú órák elfolytak, rég végetértek, 

április, május, június be messze, 

semmi vagyok s élek halált keresve. 


Az élet édességeit… 1099 

Az élet édességeit kiittam én már, 

az ifjuságom üdve messze, messze rég már. 

Április, május, július de távol! 

Semmi vagyok már, válnék a világtól. 

199 


A kellemest e világból kivettem.. 1095 

A kellemest e világból kivettem. 

Ifjúságom elmúlt. A lét kietlen. 

Április, május, június hová tűnt? 

Semmi vagyok. Nem élek már szivesen. 


Az élet édességeit 1100 

Das angenehme dieser Welt 

Az élet édességeit kiittam én már, 

az ifjuság öröme messze, messze rég már! 

Április, május, június be távol! 

Semmi vagyok már, válnék a világtól. 


A végső időkből 1102 

Élveztem, ami kellemes volt e világban; 

rég oda, rég, ami öröm az ifjuságban! 

Április, május, június meséi… 

Semmi se vagyok, nem akarok élni. 

HÖLDERLIN: 

Des Morgens 1105 

Vom Taue glänzt der Rasen; beweglicher 

eilt schon die wache Quelle; die Buche neigt 

ihr schwankes Haupt und im Geblätter 

rauscht es und schimmert; und um die grauen 

Gewölke streifen rötliche Flammen dort, 

verkündende, sie wallen geräuschlos auf; 

wie Fluten am Gestade, wogen 

höher und höher die wandelbaren. 

Komm nun, o komm, und eile mir nicht zu schnell, 

du goldner Tag, zum Gipfel des Himmels fort! 

Denn offner fliegt, vertrauter dir mein 

Auge, du Freudiger! zu, solang du 

in deiner Schöne jugendlich blickst und noch 

zu herrlich nicht, zu stolz mir geworden bist;

Du möchtest immer eilen, könnt ich, 

Göttlicher Wandrer, mit dir! – doch lächelst 

Des frohen Übermütigen du, daß er 

Dir gleichen möchte; segne mir lieber dann 

Mein sterblich Tun und heitre wieder 

Gütiger! heute den stillen Pfad mir. 


Reggel 1106 

Morgens 

Harmatnak éke csillog a pázsiton, 

fürgébb a forrás, bólogató fejét 

a bükk lecsüggesztvén susog, zúg, 

villan a lombja. A szürke felhők 

alját vöröslő láng szegi, hírthozó, 

hangot sem ad, csak egyre buzog fölebb, 

mint partra torló ár, úgy ömlik 

mind magasabbra a változó tűz. 

Jőjj, jőjj! s ne hagyj oly hirtelen el, mikor 

pályád, aranyló nappal, a csúcsra hág! 

tártabb szemem, s hívebb a fénye, 

boldogitó Nap! irántad addig, 

míg ifju órád szép tüzeként ragyogsz 

s nem fojtja pompád telje a lelkemet – 

Úgy hát eredj! bárcsak lehetnék 

isteni vándor, a pályatársad! 

Nevetsz, mivelhogy túl sokat áhitok, 

s magam tehozzád mérem: azért csak áldd 

meg véges emberségem, és vond 

csöndemet újra derűbe, Jóság! 

A fü|ű|vön|ben| harmat gyöngyei; ébred és 

szökik |szakad|szökik| a forrás; ejti szelíd fejét 

a lenge nyír és tündökölve 

zizeg a lombja; s amott a szürke 


Reggel 

(Hölderlin) 

(1770-1843) 1108 

du möchtest immer eilen, könnt ich, 

göttlicher Wandrer, mit dir! – doch lächelst 

Des frohen Übermütigen du, daß er 

dir gleichen möchte; segne mir lieber dann 

mein sterblich Tun und heitre wieder, 

Gütiger! heute den stillen Pfad mir! 

200 


A reggel 1107 

Harmatban izzi kszerte a gyöp, s a friss 

forrás fürgébben surran amott; a nyír 

karcsú fejével intve bókol, 

csillan a lomb, susog és a szürke 

felhők körűl rőt lángkoszorú lebeg, 

némán buzog föl, árad e hír-tüze 

és mint a parton habra hab, hág 

mind magasabbra a változékony. 

Jőjj végre, jőjj, de túl sebesen ne fuss, 

arany sugár az ég tetejére fel! 

mert nyíltabban kisér s hivebben 

két szemem, ó Ragyogó, amig így 

ifjú szépségben égsz s nem igazán le túl 

heves fenséged gőgje. De egyre futsz! – 

bár én is tudnék szállni véled, 

isteni vándor, előre! – ám te 

nevetsz a gyarlón, mert repesőn magát 

tehozzád mérné! – emberi művemet 

áldd meg csak inkább és derítsd fel 

csöndes utam ma is, ó Kegyosztó! 

felhők között már tűzkoszorú pirul |körűl már, rőt tüzek izzanak| |tűzkoszoru|láng|rőt|lángkoszorú pirúl remeg, 

hirdetve, hogy nő s árad a xxxx |némán, hogy tör elő a| fény; 

mint parti hullám, úgy özönlik 

mind magasabbra a xxx |szent| gomolygás. 

Jöjj hát, óh Nappal, jöjj, te arany s ne menj |szállj|, 

ne xxx |xxx|törj| tulgyorsan föl a zenitre, mert 

bátrabban és bizakodóbban 

mer szemem a mosolyodba nézni, 

amíg szépséged ifju tekintete 

még nem túl büszke, még nem oly isteni; 

persze, mehetnél |szállhatnál, persze|, égi vándor, 

magam is |veled én| magam is ! –| de te csak nevetxxx|sz a| 

vig vakmerőn, ki társnak ajánlkozik; 

áldd meg hát inkább kegyesen azt, amit a mai |azt, amit 

a földön végzek |nap többi müvét|a földön végzek| és ragyogd be 

aminx ez ma visz, |útamat, a mai| csendes ösvényt! 

= 



Reggel 1109 

A fűben harmat gyöngyei; ébred és 

szökik a forrás; ejti szelíd fejét 



1106 HVL.267 

1107 NH.69 

1108 Ms 4657/223.I-II. (kézírás) 

1109 UI.41.II.34 

1110 NIK.195 


Reggel 1110 




zizeg a lombja; s amott a szürke

felhők körül már lángkoszorú remeg, 

hirdetve némán hogy tör elő a fény; 


mind magasabbra a szent gomolygás. 

Jöjj hát, óh Nappal, jöjj, te arany s ne szállj, 

ne törj túlgyorsan fel a zenitre, mert 




még nem túlbüszke, még nem oly isteni; 

szállhatnál, persze, égi vándor, 

ha magam is …! – de te csak nevetsz a 

víg vakmerőn, ki társnak ajánlkozik; 

áldd meg hát inkább kegyesen a mai 

nap földi művét és ragyogd be, 

amin a sors visz, a csendes ösvényt! 


Reggel 1111 

Des Morgens 





felhők körűl már lángkoszorú remeg, 

hirdetve, némán, hogy tör elő a fény; 



Jőjj hát, óh Nappal, jőjj, te arany, s ne szállj, 






vihetnél, persze, égi vándor, 

engemet is!… – De te csak nevetsz a 



nap földi művét, és ragyogd be, 



[Geh unter, schöne Sonne…] 1112 

Geh unter, schöne Sonne, sie achteten 

Nur wenig dein, sie kannten dich, Heil’ge, nicht, 

Denn mühelos und stille bist du 

Über den Mühsamen aufgegangen. 

Mir gehst du freundlich unter und auf, o Licht! 

Und wohl erkennt mein Auge dich, Herrliches! 

Denn göttlich stille ehren lernt ich, 

Da Diotima den Sinn mir heilte. 

O du des Himmels Botin! wie lauscht ich dir! 

Dir, Diotima! Liebe! wie sah von dir 

Zum goldnen Tage dieses Auge 

Glänzend und dankend empor. Da rauschten 

Lebendiger die Quellen, es atmeten 

Der dunkeln Erde Blüten mich liebend an, 

Und lächelnd über Silberwolken 

Neigte sich segnend herab der Äther. 


Esti órán 1114 

Geh unter, schöne Sonne 

felhők körül már lángkoszorú remeg, 

hirdetve, némán, hogy tör elő a fény; 



Jőjj hát, óh Nappal, jőjj, te arany s ne szállj, 






víhetnél, persze, égi vándor, 

engemet is …! – De te csak nevetsz a 



nap földi művét és ragyogd be, 


HÖLDERLIN: 

Am abend 1113 

Geh unter, schöne Sonne, sie achteten 

nur wenig dein, sie kannten dich, heil’ge, nicht, 

denn mühelos und stille bist du 

über den Mühsamen aufgegangen. 

Mir gehst du freundlich unter und auf o Licht, 

und wohl erkennt mein Auge dich, Herrliches! 

Denn göttlich stille ehren lernt ich 

da Diotima den Sinn mir heilte. 

O du des Himmels Botin, wie lauscht ich Dir, 

Dir, Diotima! Liebe, wie sah von Dir 

zum goldnen Tage dieses Auge 

staunend und dankend empor. Da rauschten 

lebendiger die Quellen, es atmeten 

der dunkeln Erde Blüten mich liebend an, 

und lächelnd über Silberwolken 

neigte sich segnend herab der Äther. 

201 


Alkony 1115 

Nyugodj le, Szépség, szent Nap! A földi szem Szállj csak le, szép nap; rád se figyeltek ők, 

1111 

ÖB41.37-38; SzLV.173-174; ÖB.I.550-56 

1112 

HW. I.260 

1113 

E.156 

1114 

HVL.277 

1115 

NH.71

alig figyelt rád, mert nem is ismer: oly 

suhanva, zajgás nélkül értél 

reggel a fáradozók fölébe. 

Szemem barátkánt nézi, ha jössz, ha mégysz, 

és rangod is, te isteni fény, tudom! 

tisztelni csöndben megtanultam, 

hisz Diotima nevelte elmém. 

Ó! ég követje, szép Diotima! mint 

csüggtem terajtad, drága szerelmem, és 

szemem hogy ívelt rólad, égve 

s vágyva, a fény aranyáig! És a 

forrásmoraj nőtt, rám a sötét mező minden 

virága illatozón lehellt, 

s felhők ezüstjéből, mosollyal, 

áldva hajolt le reám az égbolt. 


Este 1116 

Am Abend 

Merűlj le, szép Nap! lelkük alig figyelt 

reád, hiszen nem értenek, égi láng: 

rab fáradalmaik fölött te 

csöndesen és szabadon suhansz el. 

Nekem vidám a kelted, a nyugtod, óh 

szent fény! szemem meglátta varázsodat, 

mert néma égi hódolatra 

orvosom, a szerelem tanított. 

Hogy ittam, mennyek hirnöke, hangodat, 

óh Diotíma! kedvesem! és e szem 

mily hálásan s ámúlva nézett 

rólad a dél aranyába! Rögtön 

élőbben zúgtak a vizek, a sötét 

föld sok virága csókosan üdvözölt 

s ezüstfelhők mögűl mosolygva 

áldva hajolt le reánk az éter. 


Hälfte des Lebens 1119 

Mit gelben Birnen hänget 

Und voll mit wilden Rosen 

Das Land in den See, 

Ihr holden Schwäne, 

Und trunken von Küssen 

Tunkt ihr das Haupt 

Ins heilignüchterne Wasser. 

Weh mir, wo nehm ich, wenn 

Es Winter ist, die Blumen, und wo 

Den Sonnenschein, 

Und den Schatten der Erde? 

Die Mauern stehn 

sprachlos und kalt, im Winde 

Klirren die Fahnen. 


Az élet fele 1123 

Sárga körtéivel csüng 

s vadrózsákkal befutva 

a tóba a part, 

ti szépséges hattyúk, 

és csóktól ittasan 

s nem ismertek föl, szent ragyogás, mivel 

fáradhatatlan s néma csöndben 

szállsz föl a fáradozók fölé te. 

Barátként nézem útadat én viszont 

s szemem megismer, Fény! hisz a mennyeit 

némán tisztelni megtanultam, 

míg Diotíma nevelte lelkem. 

Ó mint figyeltem égi követ, reád, 

rád Diotíma! drága, hogyan suhant 

az ámult s hálatelt tekintet 

rólad az ég aranyára! Szebben 

zsongott a forrás akkor, a tompa föld 

virága lágyan illatozott nekem 

s ezüst felhőkön át mosolygón, 

áldva borult le fölém az éter. 


Este 1117 

Am Abend 

Merűlj le, szép Nap! lelkük alig figyelt 

reád, hiszen nem értenek, égi láng: 

rab fáradalmaik fölött te 

csöndesen és szabadon suhansz el. 

Nekem vidám a kelted, a nyugtod, óh 

szent fény! szemem meglátta varázsodat, 

mert néma égi hódolatra 

orvosom, a szerelem tanított. 

Hogy ittam, mennyek hirnöke, hangodat, 

óh Diotíma! kedvesem! és e szem 

mily hálásan és ragyogva nézett 

rólad a dél aranyába! Rögtön 

élőbben zúgtak a vizek, a sötét 

föld sok virága csókosan üdvözölt 

s ezüstfelhők mögül mosolygva 

áldva hajolt le reánk az éter. 

HÖLDERLIN: 

Hälfte des Lebens 1120 

Mit gelben Blumen hänget 

und voll mit wilden Rosen 

das Land in den See, 

ihr holden Schwäne, 

und trunken von Küssen 

tunkt ihr das Haupt 

ins heilig nüchterne Wasser. 

Weh mir, wo nehm ich, wenn 

es Winter ist, die Blumen, und wo 

den Sonnenschein 

und Schatten der Erde? 

Die Mauern stehen 

sprachlos und kalt, im Winde 

klirren die Fahnen. 


Az élet felén 1124 

Sárga gyümölccsel 

és csupa lombbal 

csügg le a tóba 

táj meg a dombhát 

ó puha hattyúk 

1116 

HSz.53 

1117 

SzLV.174; ÖB.I.329 

1118 

ÉÉ.237 (Tartalomjegyzékben: Nyugodj le immár, szép nap.) 

1119 

HW.I.273 

1120 

E.158 

1121 

BHT.5 

1122 

HVL.461 

1123 

HVH.146 

1124 

FT.437 

1125 

HVH.147 

1126 

GAÖ.167 



Függ, csupa sárga körte 

s vadrózsa, tömérdek, 

tóba a tájék; 

ti szelíd hattyúk, 

csóktól megittasultan 

mártjátok fejetek 

isteni józanság habjaiba. 

Jaj nekem, jaj hol veszek majd ha 

télire fordul, virágot, s hol 

ezen a földön 

napfényt és árnyat? 

A falak állnak 

némán, nyirkosan, és a szélben 

zörögnek a szélkakasok. 

[GÖRGEY GÁBOR]: 


Sárga körtékkel és 

teli vadrózsával a domb 

belecsüng a tóba, 

ti, hamvas hattyúk, 

csókittasan 

202 

[TÓTFALUSI ISTVÁN]: 

Nyugodj le immár, szép Nap 1118 

Nyugodj le immár, szép Nap; alig becsül 

s nem ismer, ó Szent, téged a földlakó, 

mert könnyedén és fáradatlan 

kelsz fel a fáradozókra reggel. 

Baráti fény, ha nyugszol avagy ha kélsz, 

szemem megismer téged, ó Nagyszerü! 

S a menny csöndjét becsülni értem, 

mert Diotima betölti lelkem. 

Ó, égi küldött, csüggtem az ajkadon, 

én Diotímám! Édes! arany napok 

igézetére ámulattal 

nyílt köszönő szemem. Ó, a forrás 

Zúgása éledt rám a sötét vidék 

minden virága vágyakozón lehelt, 

s ezüst felhők felett mosolygón 

áldva hajolt le fölénk az éter. 



Sárga körtéivel csüng 

s vadrózsákkal befutva 


ti szépséges hattyúk, 

kik ittasan a csóktól 

merítitek 

fejetek a józanság szent vizébe. 

Jaj nekem, hol lelek 

virágot télen, és hol 

napsugarat 

s árnyékot a földön? 

Szótlan s rideg 

a fal, s csörgése hallik 

szélkakasoknak. 

[GYERGYAI ALBERT]: 

Életforduló 1126 

Sárguló körték 

S vadrózsák telje 

Árad a parton 

Ó szinte láttuk

merítitek 

fejetek a józanság szent vizébe. 

Jaj nekem, hol lelek 

virágot télen, és hol 

napsugarat 


Szótlan s rideg 

a fal, s csörgése hallik 

szélkakasoknak. 



Sárga körtékkel csügg be 

gazdagon vadrózsában 

a szárazföld a tóba 

s ti szelíd hattyúk 

csókoktól részeg 

fejeteket szent józan 

hűs vizekbe mártjátok. 

Jaj nekem! Hol vegyem 

télen a virágokat s hol 

majd a napsugarat 

s a földnek árnyékait. 

A falak szótlanul, 

csupaszon állnak 

s zászlók csörögnek a szélben. 

[JANCSIK PÁL]: 


Sárga körtékkel és vad 

rózsákkal rakva omlik 

a tóba a táj, 

ó, szende hattyúk, 

s ti csóktól részegen 


a szentjózan vízbe. 

Jaj nekem, hol lelek én, ha 

tél lezs, virágot és hol 

napsütést és 

árnyat a földön? 

A falak némán 

és hidegen állnak, a szélben 

csattog a zászló. 



Megrakva sárga gyümölccsel 

s vadrózsával telehintve 

hajlik a tóba a part, 

ti gyünyörű hattyuk! 

s csókoktól mámorosan 

merül fejetek a józan 

szent víz habjaiba. 

Jaj, honnan veszek én, ha 

majd jön a tél, virágokat, áldott 

napsugarat 


Szótalanul, ridegen 

állnak a falak, a szélben 

1127 HL.93 

1128 HV.148; HGK.52 

1129 N.1969.137 

1130 I.II.595-596 

1131 TK.I.275 

1132 KC.341 

1133 KC.341 

1134 KC.394 

1135 HV.149 

1136 NIK.198 

1137 HV.150 

1138 KDV.46; NLK.III.29 

kéjtől aléltan 

buktok a józan 

szűzi vizekbe. 

Jaj nekem hol veszem 

télen a rózsát 

a napot és az 

árnyat a földön? 

Néma rideg falak 

állnak a szélben 

pengnek a zászlók. 


Az élet felénél 1128 

A partról sárga körte 

és dús vadrózsa hajlik 

most a tó fölé 

s ti, szelíd hattyuk, 

csókoktól részeg 

fejeteket szent józan 

hűs vizekbe mártjátok. 

Jaj nekem! hol vegyem 

majd télen a virágokat, s hol 

a napsugarat 

s az árnyékot e földön? 

Néma falak 

hidegen állnak, szélkakas 

csörög a szélben. 



Már sárga körtéket ringat 

s piruló csipkebokrot 

a tómenti part, 

s ti kecses hattyúk 

csóktól ittas főtök 

merítitek a szent 

józanság vizébe. 

De jaj, hol lelek én 

tél jöttével virágot és hol 

napsütést majd a földön? 

Szótlan mered 

a zord fal, ércvitorlák 

sírnak a szélben. 



Sárga gyümölccsel hajlik 

és vadrózsával telten 

a part a tóba, 

ti boldog hattyuk, 

és csókoktól ittasan 

csobban meg fejetek 

a szentül józan vizben. 

Ó jaj, hol lelek én, ha 

tél lesz már virágot és 

napsugarat 



állnak és ridegen, a szélben 


az istenjózanságu vízbe. 

Ó jaj, hol találom én, ha 

tél van, a virágokat, hol 

a napfényt, 

s árnyékát a Földnek? 

Falak állnak 

hidegen, némán, a szélben 

csattog a szélkakas. 


Az élet feleútján 1129 

Sárga körték és 

csipkebogyók özönével 

csüng a tóra a táj. 

S hattyuk, ti, megszelidültek, 

csók-mámor után 

fürdetitek fejeteket áldott 

hüvösség habjaiba. 

Jaj, hol lelek én, tél 

jöttén virágokat, napsugarat, 

árnyék-játékot a földön? 

Állnak hidegen, némán 

a falak s csak a kémény 

bádog zászlaja sir. 



(Mit gelben Birnen…) 



a tómenti part, 









a zord fal, ércvitorla 

csörren a szélben. 

203 



Sárga körtével hajlik 



ti boldog hattyuk; 


hajtjátok fejetek 

a szentül józan vízbe. 

Jaj, hol veszem én, ha 

tél lesz már, a virágot és 

a napsugarat 

s az árnyékot a földön? 


állnak és ridegen, a szélben 

Csóktól részegen 

Merül fejetek 

A szent szűzi tóba. 

Jaj nekem honnan 

Veszek ha tél lesz 

Fényt és virágot 

S enyhítő aranyat? 

A néma tájban 

Kőfalak állnak 

S csüngnek a zászlók. 


Az élet feleútján 1130 

Sárga körték és 

csipkebogyók özönével 

csüng a tóra a táj. 

S hattyúk, ti, megszelídültek, 

csók-mámor után 

fürdetitek fejeteket áldott 

hűvösség habjaiba. 

Jaj, hol lelek én, tél 

jöttén virágokat, napsugarat, 

árnyék-játékot a földön? 

Állnak hidegen, némán 

a falak s csak a kémény 

bádog zászlaja sír. 





a tóra a part, 









a zord fal, ércvitorlák 

sírnak a szélben. 



(Hälfte des Lebens) 

Sárga körtével hajlik 



ti boldog hattyúk; 


csobban fejetek 

a szentül józan vízbe. 

Jaj, hol veszek én, ha 

tél lesz már, virágot és 

napsugarat 



állnak és ridegen, a szélben

csattognak a zászlók. jajgat a szélkakas. csikorog a szélkakas. jajgat a szélkakas. 


Az élet fele útján 1139 

Sárga virággal és vad 

rózsákkal rakva csüng le 

a part a tóba, 

ti nyájas hattyúk 

és részegen csóktól 

a józan és szent vízbe 

mártjátok fejetek. 

Jaj nékem, hol kapok én, ha 

tél jön, virágokat és hol 

napsugarat 

és árnyékot a földön? 

Falak merednek 

szótlan s hidegen a szélben 

csörögnek a zászlók. 

[SZABÓ LŐRINC] 



rózsákkal omlik 

a tóba a hegy; 

óh drága hattyúk, 

csókmámorosan 

merül fejetek 


Jaj nekem, hol kapok, ha 

tél lesz, virágokat és 

ragyogó napot 

és földi árnyat? 

Hidegen állnak 

a néma falak, a szélben 

csattog a zászló. 


Az élet dele 1140 

Sárgás körtéivel dől 

vad rózsákkal rakottan 

a tóba a táj; 

ti nyájas hattyúk, 

mámorban a csóktól 

hajtjátok a 

szentjózan vízbe a főtök. 

Jaj nékem, hol veszem, 

ha tél jön, a virágot és hol 

a napsugárt 

s árnyát is a földnek? 

Hideg falak 

állnak némán, a szélben 

zirren a zászló. 



Hälfte des Lebens 




óh drága hattyúk, 








Hidegen állnak 


zörög a szélkakas. 


Menschenbeifall 1148 

Ist nicht heilig mein Herz, schöneren Lebens voll, 

seit ich liebe? warum achtetet ihr mich mehr, 

da ich stolzer und wilder, 

wortereicher und leerer war? 

Ach! der Menge gefällt, was auf den Marktplatz taugt, 

und es ehret der Knecht nur den Gewaltsamen; 

an das Göttliche glauben 

die allein, die es selber sind. 


A siker 1150 

Menschenbeifall 

Szebb lét kelyhe szivem, s vágya magasztosabb 

most, hogy már szeretek. Locskaszvú, üres, 

nyers, rátarti koromban 

mért hogy többre becsültetek? 

1139 

IK.772 

1140 

HVM.113 

1141 

K.I.530 

1142 


1143 

Ez a három sor felnyilazva az ázhúzottakhoz.+ 

1144 

SzLV.173 

1145 

ÖB.I.116 

1146 

NKA.152-153 

1147 

TF.176 

1148 

B.111 

1149 

E.II.191 

1150 

HVL.88 

1151 

HVM.32 

1152 

HVA.12 

204 


Az élet dele 1141 

Sárgás körtéivel dől, 

vad rózsákkal rakottan 

a tóba a táj; 

ti nyájas hattyúk, 

csókittasan 

hajtjátok a 

szentjózan vízbe a főtök. 

Jaj nekem, hol veszem, 

ha tél jön, a virágot és hol 

a napsugarat 

s árnyát is a földnek? 

Hideg falak 

állnak némán, a szélben 

zirren a zászló. 



Sárga körtéket csüggeszt, 

vadrózsa-burjánzást vet 

a tóba a vidék. 

Ó, drága hattyúk, 

csóktól ittasult 

koponyátok bukjon 

józanító, szent vízbe. 

Jaj nekem, ha a tél jön, 

honnét vegyek virágot, 

napfényt, honnét 

árnyát e földnek? 

Szótlan falak állnak 

ridegen, a szélben 

megzörrennek az érckakasok. 


Az élet felén 

– Hölderlin xx (1770-1843) – 1142 




ti, drága hattyúk, 








Szótlan, hidegen 

állnak a falak, a szélben 



Hidegen állnak 1143 





Sárga körtéket csüggeszt, 

Vadrózsa-burjánzást vet 

A tóba a vidék. 

Ó, drága hattyúk, 

Csóktól ittasult 

Koponyátok bukjon 

Józanító, szent vízbe. 

Jaj nekem, ha a tél jön, 

Honnét vegyek virágot, 

Napfényt, honnét 

Árnyát e földnek? 

Szótlan falak állnak 

Ridegen, a szélben 

Megzörrennek az érckakasok. 

HÖLDERLIN: 

Menschenbeifall 1149 

Ist nicht heilig mein Herz, schöneren Lebens voll 

seit ich liebe? Warum achtetet ihr mich mehr, 

da ich stolzer und wilder, 

wortereicher und leerer war? 

Ach! der Menge gefällt, was auf den Marktplatz taugt, 

und es ehret der Knecht nur den Gewaltsamen; 

an das Göttliche glauben 

die allein, die es selber sind. 


Az emberek tetszése 1151 

Nem szentelt-e dicső létbe merült szivem 

most, mióta szeret? Több figyelem miért 

kísért, míg fecsegőbb, vad, 

gőgös volt s üresebb szavam? 


Az emberek tetszése 1152 

Nem szentelt-e dicső létbe merült szivem 

most, mióta szeret? Több figyelem miért 

kísért, míg fecsegőbb, vad, 

gőgös volt s üresebb szavam?

Míly vásárian is mérlegel a tömeg! 

Lám, szolgákban uruk kelt csak imádatot! – 

eszményért csak az ég, ki 

már eszményi magában is. 


Földi tetszés 

– Hölderlin (1770-1843) – 1153 

Nem szent, nem gyönyörűbb most a szivem, mikor 

tud szeretni? Miért volt zajosabb a taps, 

amikor szilaj és zord 

voltam, és fecsegő s üres? 

Óh! csak a piaci kell a tömegnek, x a 

szolgának csak az úr, aki belétipor; 

az hisz isteniben csak, 

aki maga is isteni. 


C.F. Meyer Sirályok (Hid) 

Hindu: 1.) Teremtés 

2.) Bhagandavgíta* 

[>115] HEINRICH VON KLEIST: 

Amphitryon 1155 

Zweiter Akt Fünfte Szene 

Jupiter. Die Vorigen. 

ALKMENE: 

Mein Herr und mein Gemahl! Vergönne mir, 

Dass ich dir kniend dieses Kleinod reiche. 

Ich lege treu mein Leben dir zu Füssen; 

Hast du mir diesen Stein, betracht ihn wohl, 

Mit eines fremden Namens Zug gegeben, 

So küss’ ich ihn vor Lust und wein’ auf ihn; 

Gabst du ihn nicht, und leugnest du ihn mir, 

Verleugnest ihn, so sei der Tod mein Los 

Und ew’ge Nacht begrabe meine Schmach. 

JUPITER: 

Mein schönes Weib! Werd’ ich den Stein ergreifen, 

Da solch ein Wert vor mir im Staube liegt? 

Erhebe dich. Was willst du? Fasse dich. 

ALKMENE: 

Mein zuversichtlich Wort hat dich beleidigt, 

Ich fühlte damals schuldlos mich und stark. 

Doch seit ich diesen fremden Zug erblickt, 

Will ich dem innersten Gefühl misstrauen: 

Ich glaub’s – dass mir – ein anderer – erschienen, 

Wenn es dein Mund mir noch versichern kann. 

JUPITER: 

Mein grosses Weib! Wie sehr beschämst du mich. 

Welch eine Lüg’ ist deiner Lipp’ entflohen? 

Wie könnte dir ein anderer erscheinen? 

Wer nahet dir, o du, vor deren Seele 

Nur stets des Ein- und Einz’gen Züge stehn? 

Du bist, du Heilige, vor jedem Zutritt 

Mit diamantnem Gürtel angetan. 

Auch selbst der Glückliche, den du empfängst, 

Entlässt dich schuldlos noch und rein, und alles, 

Was sich dir nahet, ist Amphitryon. 

ALKMENE: 

O mein Gemahl! Kannst du mir gütig sagen, 

Warst du’s, warst du es nicht? O sprich! du warst’s! 

JUPITER: 

Ich war’s. Sei’s wer es wolle. Sei – sei ruhig; 

Was du gesehn, gefühlt, gedacht, empfunden, 

War ich: wer wäre ausser mir, Geliebte? 

Wer deine Schwelle auch betreten hat, 

Mich immer hast du, Teuerste, empfangen, 

Und für jedwede Gunst, die du ihm schenktest, 

Bin ich dein Schuldner, und ich danke dir. 

ALKMENE: 

Nein, mein Amphitryon, hier irrst du dich. 

Jetzt lebe wohl auf ewig, du Geliebter, 

Auf diesen Fall war ich gefasst. 

JUPITER: 

1153 


1154 

ÖB.I.510 

* sic! 

1155 

KG.341-355 

1156 

KA.52-65; ÖB.I.274-290 

Ó! csak a piacit kedveli a tömeg, 

csak erőszakosat tisztel a szolganép, 

míg az isteniben nem 

hisz, csak az, aki isteni. 

205 


Földi tetszés 1154 

Menschenbeifall 

Nem szent, nem gyönyörűbb most a szivem, mikor 

tud szeretni? Miért volt zajosabb a taps, 

amikor szilaj és zord 

voltam, és fecsegő s üres? 

Óh! csak a piaci kell a tömegnek, a 

szolgának csak az úr, aki belétapos; 

az hisz isteniben csak, 

aki maga is isteni. 

Ó! csak a piacit kedveli a tömeg, 

csak erőszakosat tisztel a szolganép, 

míg az isteniben nem 

hisz, csak az, aki isteni. 


Jupiter és Alkmene 1156 

Mein Herr und mein Gemahl 

(„Amphitryon”, II. felv. 5. jel.) 

ALKMENE 

Férjem és uram! Eléd térdelek, 

s úgy nyujtom neked ezt a diadémot. 

Életemet lábad elé teszem; 

ha te adtad nekem ezt a követ, 

nézd meg jól, egy idegen név jelével, 

csókom és könnyem fog rá hullani; 

ha nem te adtad és letagadod, 

ha megtagadod, sorsom a halál lesz, 

és szégyenemet fedje örök éj. 

JUPITER (Amphitryonnak, Alkmene férjének alakjában): 

Gyönyörű asszony! Mért nyuljak a kőért, 

ha ily kincs fekszik előttem a porban? 

Nyugodj meg. Kelj föl s mondd meg, mit akarsz. 

ALKMENE 

Megsértettek túlbiztos szavaim. 

Akkor még ártatlannak és erősnek 

hittem magam, de látva ezt az írást, 

kételkedem saját szivemben is; 

elhiszem – hogy – más férfi – volt velem, 

ha még egyszer állítják ajkaid. 

JUPITER 

Nagyszerű asszony! Hogy megszégyenítesz! 

Milyen hazugság hagyta el a szád? 

Hogy lehettél volna más férfival? 

Ki közelíthet tehozzád, ha lelked 

mindig csak egyre függeszti szemét? 

Szent vagy te, és minden tolakodástól 

gyémánt öv védi tisztaságodat. 

Tisztán hagy el a boldog férfi is, 

akit befogadsz, és mindaz, ami 

hozzád közelít, mind Amphitryon. 

ALKMENE 

Jóságos férjem, ah, mondhatod-e, 

hogy nem te voltál? Óh, felelj! Te voltál! 

JUPITER 

Én voltam. Bárki volt. Légy – légy nyugodt. 

Mit szemed látott, szived, agyad érzett, 

én voltam: ki más, ha nem én, szerelmem? 

Bárki lépte is át küszöbödet, 

mindig énvelem voltál, drága hűség, 

és minden kegyért, amit neki adtál, 

adósként én mondok köszönetet. 

ALKMENE 

Nem, nem Amphitryon, nincs igazad. 

Isten veled most, kedvesem, örökre. 

Vártam: így lesz! 

JUPITER

ALKMENE: 

Leb wohl! Leb wohl! 

Alkmene! 

JUPITER: 

Was denkst du? 

ALKMENE: 

Fort, fort, fort – 

JUPITER: 

Mein Augenstern! 

ALKMENE: 

Geh, sag’ ich. 

JUPITER: 

Höre mich. 

ALKMENE: 

Ich will nichts hören, leben will ich nicht, 

Wenn nicht mein Busen mehr unsträflich ist. 

JUPITER: 

Mein angebetet Weib, was sprichst du da? 

Was könntest du, du Heilige, verbrechen? 

Und wär’ ein Teufel gestern dir erschienen, 

Und hätt er Schlamm der Sünd’, durchgeiferten, 

Aus Höllentiefen über dich geworfen, 

Den Glanz von meines Weibes Busen nicht 

Mit einem Makel fleckt er! Welch ein Wahn! 

ALKMENE: 

Ich schändlich Hintergangene! 

JUPITER: Er war 

Der Hintergangene, mein Abgott! I h n 

Hat seine böse Kunst, nicht dich getäuscht, 

Nicht dein unfehlbares Gefühl! Wenn er 

In seinem Arm dich wähnte, lagst du an 

Amphitryons geliebter Brust, wenn er 

Von Küssen träumte, drücktest du die Lippe 

Auf des Amphitryon geliebten Mund. 

O einen Stachel trägt er, glaub es mir, 

Den aus dem liebeglühnden Busen ihm 

Die ganze Götterkunst nicht reissen kann. 

ALKMENE: 

Dass ihn Zeus mir zu Füssen niederstürzte! 

O Gott! Wir müssen uns auf ewig trennen. 

JUPITER: 

Mich fester hat der Kuss, den du ihm schenktest, 

Als alle Lieb’ an dich, die je für mich 

Aus deinem Busen loderte, geknüpft. 

Und könnt’ ich aus der Tage fliehndem Reigen 

Den gestrigen, sieh, liebste Frau, so leicht 

Wie eine Dohl’ aus Lüften niederstürzen, 

Nicht um olymp’sche Seligkeit wollt’ ich, 

Um Zeus’ unsterblich Leben, es nicht tun. 

ALKMENE: 

Und ich, zehn Toden reicht’ ich meine Brust. 

Geh! Nicht in deinem Haus siehst du mich wieder. 

Du zeigst mich keiner Frau in Hellas mehr. 

JUPITER: 

Dem ganzen Kreise der Olympischen, 

Alkmene! – Welch ein Wort? Dich in die Schar 

Glanzwerfend aller Götter führ’ ich ein. 

Und wär ich Zeus, wenn du dem Reigen nahtest, 

Die ew’ge Here müsste vor dir aufstehn, 

Und Artemis, die strenge, dich begrüssen. 

ALKMENE: 

Geh, deine Güt’ erdrückt mich. Lass mich fliehn. 

JUPITER: 

Alkmene! 

ALKMENE: 

Lass mich. 

JUPITER: 

Meiner Seelen Weib! 

ALKMENE: 

Amphitryon, du hörst ’s! Ich will jetzt fort. 

JUPITER: 

Meinst du, dich diesem Arme zu entwinden? 

ALKMENE: 

Amphitryon, ich will’s, du sollst mich lassen. 

JUPITER: 

Und flöhst du über ferne Länder hin, 

Dem scheusslichen Geschlecht der Wüste zu, 

Bis an den Strand des Meeres folgt’ ich dir, 

Ereilte dich, und küsste dich, und weinte, 

Und höbe dich in Armen auf, und trüge 

Dich im Triumph zu meinem Bett zurück. 

ALKMENE: 

Nun dann, weil du ’s so willst, so schwör’ ich dir, 

Alkmene! 

ALKMENE 

Ég veled! 

Ég veled! 

JUPITER 

Mit akarsz? 

ALKMENE 

El, el, el innen! 

JUPITER 

Szemem csillaga! 

ALKMENE 

Hagyj! 

JUPITER 

Hallgass reám! 

ALKMENE 

Nem hallgatlak meg, nem akarok élni, 

ha nem bűntelen többé a szivem. 

JUPITER 

Mit mondasz, szép, imádott asszonypm? 

Mi lehetne, te, szentség, a te bűnöd? 

S jött volna bár a poklok fenekéről 

tegnap egy ördög, s szórta volna rád 

a bűn gennyesen tajtékzó iszapját, 

az én asszonyom fénylő kebelén 

egy foltot sem hagyott! Ne képzelődj! 

ALKMENE 

Hogy elbuktatott a gyalázatosság! 

JUPITER 

Ő bukott el, drágám! Őt csalta meg 

gonosz művészete, nem tégedet, 

nem a te csalhatatlan szivedet! 

Mikor azt hitte, hogy őt öleled, 

te Amphitryon kebelén pihentél, 

mikor csókról álmodott, ajkadat 

te Amphitryon ajkaira nyomtad. 

Óh, hidd meg, tövis tört bele, tövis, 

melyet sajgó és lángoló szivéből 

az ég minden művészete se húz ki. 

ALKMENE 

Sujtaná Zeus a lábaim elé! 

El kell szakadnunk egymástól örökre. 

JUPITER 

Engem a csók, amelyet neki adtál, 

erősebben kötött és köt tehozzád, 

mint minden vágy, mely benned értem égett. 

És ha a napok futó seregéből 

olyan könnyen lesujthatnám, te édes, 

mint egy szálló varjút, a tegnapot, 

nem az Olympus üdvéért, nem én, 

meg nem tenném Zeus örök életéért. 

ALKMENE 

Én meg örömest halnék tíz halált. 

Menj! nem maradok itt. Hellas egyetlen 

asszonyának se mutass meg ezentúl. 

JUPITER 

Az olympusiak egész körének, 

Alkmene! – Mit beszélsz! Az istenek 

társaságába viszlek tündökölni. 

S ha Zeus volnék, amikor odaérsz, 

az örök Héra felállna előtted 

s Artemis, a szigorú, hogy köszöntsön. 

ALKMENE 

Porig aláz a jóságod. Eressz. 

JUPITER 

Alkmene! 

ALKMENE 

Eressz! 

JUPITER 

Lelkem asszonya! 

ALKMENE 

Amphitryon, hallottad: elmegyek. 

JUPITER 

Azt hiszed, hogy kimehetsz e karokból? 

ALKMENE 

Amphitryon, el akarok, – eressz! 

JUPITER 

S ha menekűlnél, hét országon át 

a sivatag undok szörnyeihez, 

utánad mennék a nagy tengerig, 

elérnélek, és sirva csókolnálak 

s fölemelnélek s úgy vinne karom 

diadalmasan az ágyamba vissza. 

ALKMENE 

Nos, hát, mert úgy akarod: esküszöm, 

206

Und rufe mir der Götter ganze Schar, 

Des Meineids fürchterliche Rächer auf: 

Eh’ will ich meiner Gruft, als diesen Busen, 

Solang er atmet, deinem Bette nahn. 

JUPITER: 

Den Eid, kraft angeborner Macht, zerbrech’ ich 

Und seine Stücken werf ich in die Lüfte. 

Es war kein Sterblicher, der dir erschienen, 

Zeus selbst, der Donnergott, hat dich besucht. 

ALKMENE: 

Wer? 

JUPITER: 

Jupiter. 

ALKMENE: 

Wer, Rasender, sagst du? 

JUPITER: 

Er, Jupiter, sag’ ich. 

ALKMENE: 

Er, Jupiter? 

Du wagst, Elender –? 

JUPITER: 

Jupiter sagt ich, 

Und wiederhol’s. Kein anderer, als er, 

Ist in verflossner Nacht erschienen dir. 

ALKMENE: 

Du zeihst, du wagst es, die Olympischen 

Des Frevels, Gottvergessner, der verübt ward? 

JUPITER: 

Ich ziehe Frevels die Olympischen? 

Lass solch ein Wort nicht, Unbesonnene, 

Aus deinem Mund mich wieder hören. 

ALKMENE: 

Ich solch ein Wort nicht mehr –? Nicht Frevel wär’s –? 

JUPITER: 

Schweig, sag’ ich, ich befehl’s. 

ALKMENE: 

Verlorner Mensch! 

JUPITER: 

Wenn du empfindlich für den Ruhm nicht bist, 

Zu den Unsterblichen die Staffel zu ersteigen, 

Bin ich’s: und du vergönnst mir, es zu sein. 

Wenn du Kallisto nicht, die herrliche, 

Europa auch und Leda nicht beneidest, 

Wohlan, ich sag’s, ich neide Tyndarus, 

Und wünsche Söhne mir, wie Tyndariden. 

ALKMENE: 

Ob ich Kallisto auch beneid?’ Europa? 

Die Frauen, die verherrlichten, in Hellas? 

Die hohen Auserwählten Jupiters? 

Bewohnerinnen ew’gen Ätherreichs? 

JUPITER: 

Gewiss! Was solltest du sie auch beneiden? 

Du, die gesättigt völlig von dem Ruhm, 

Den einen Sterblichen zu Füssen dir zu sehn. 

ALKMENE: 

Was das für unerhörte Reden sind! 

Darf ich auch den Gedanken nur mir gönnen? 

Würd’ ich vor solchem Glanze nicht versinken? 

Würd’ ich, wär’ er’s gewesen, noch das Leben 

In diesem warmen Busen freudig fühlen? 

Ich, solcher Gnad’ Unwürd’g? Ich, Sünderin? 

JUPITER: 

Ob du der Gnade wert, ob nicht, kömmt nicht 

Zu prüfen d i r zu. Du wirst über dich, 

Wie er dich würdiget, ergehen lassen. 

Du unternimmst, Kurzsicht ge, ihn zu meistern, 

Ihn, der der Menschen Herzen kennt? 

ALKMENE: 

Gut, gut, Amphitryon. Ich verstehe dich, 

Und deine Grossmut rührt mich bis zu Tränen, 

Du hast dies Wort, ich weiss es, hingeworfen, 

Mich zu zerstreun – doch meine Seele kehrt 

Zu ihrem Schmerzgedanken wiederum zurück. 

Geh du, mein lieber Liebling, geh, mein Alles, 

Und find ein andres Weib dir, und sei glücklich, 

Und lass des Lebens Tage mich durchweinen, 

Dass ich dich nicht beglücken darf. 

JUPITER: 

Mein teures Weib! Wie rührst du mich? 

Sieh doch den Stein, den du in Händen hältst. 

ALKMENE: 

Ihr Himmlischen, schützt mich vor Wahn! 

JUPITER: 

és az istenek, az esküszegés 

szörnyű őrei, legyenek tanúim: 

síromba inkább, semhogy ez a szív, 

amig dobog, ágyadhoz közelítsen. 

JUPITER 

Örök jogomnál fogva széttöröm 

esküdet és a levegőbe szórom. 

Nem halandó ember látogatott meg, 

Zeus, a Mennydörgő, maga volt veled. 

ALKMENE 

Ki? 

JUPITER 

Jupiter. 

ALKMENE 

Ki? Mit mondasz, te örült? 

JUPITER 

Azt, hogy ő, Jupiter. 

ALKMENE 

Ő? Jupiter? 

Hogy mered, esztelen –? 

JUPITER 

Mondottam és most 

ujra mondom. Ö volt, senki más, 

aki ma éjjel megjelent előtted. 

ALKMENE 

Istentelen! Égieket merészelsz 

vádolni a gazsággal, ami történt? 

JUPITER 

Én, gazsággal? és az égieket? 

Vigyázz, meggondolatlan nő, vigyázz, 

ily szó többé el ne hagyja a szádat. 

ALKMENE 

Ily szó többé? – Nem gazság, ami történt? – 

JUPITER 

Hallgass, mondom, parancsolom. 

ALKMENE 

Megőrült! 

JUPITER 

Ha téged nem érdekel a dicsőség 

a halhatatlanok közé kerülni, 

engem érdekel: ha megengeded. 

Ha Kallistót, a felségest, soha, 

és Európát és Lédát sem irígyled, 

én, bevallom, irígylem Tyndarust 

s szeretném magamnak fiai mását. 

ALKMENE 

Hogy nem irigylem Kallistót? Európát? 

egész Hellas két dicső asszonyát? 

Zeus üdvözült kiválasztottjait, 

kik az örök éter-világ lakói? 

JUPITER 

Nem hát. Mit tudnál irigyelni bennük, 

mikor teljesen betölt a dicsőség, 

hogy előtted egy halandó hever?! 

ALKMENE 

Micsoda szörnyűségeket beszélsz! 

Szabad őreá csak gondolnom is? 

Nem sujtana porba akkora fény? 

Ha ő lett volna, érezném-e még 

e meleg szívben itt az életet? 

Én? A kegyére méltatlan? A bűnös?! 

JUPITER 

Vizsgálni, hogy méltó vagy-e reá, 

nem a te tiszted. Te csak eltüröd, 

amire méltat. Földi balgaság, 

tanitani próbálod őt, aki 

ismeri az emberek szivét? 

ALKMENE 

Jól van, jól, Amphitryon. Értelek, 

s szinte megríkat a nagylelküséged. 

Idevetetted, tudom, ezt a szót, 

hogy ábrándozzam, – de azért a lelkem 

mindig csak visszahull a fájdalomba. 

Hagyj el, drága kedvesem, mindenem, 

találj más nőt és légy boldog vele, 

én meg hadd sírjak a halálomig, 

hogy nem boldogíthatlak tégedet. 

JUPITER 

Drága asszonyom! Óh mennyire meghatsz! 

Nézd meg csak azt a követ a kezedben. 

ALKMENE (a diadémot nézve, melynek drágakövei a tegnapi A 

helyett most J betűt mutatnak): 

Szentséges isten, megbolondulok! 

JUPITER 

207

Ist’s nicht sein Nam’? Und war’s nicht gestern meiner? 

Ist hier nicht Wunder alles, was sich zeigt? 

Hielt ich nicht heut dies Diadem noch in 

Versiegeltem Behältnis eingeschlossen? 

Und da ich’s öffne, dir den Schmuck zu reichen, 

Find’ ich die leere Spur nicht in der Wolle? 

Seh’ ich’s nicht glänzend an der Brust dir schon? 

ALKMENE: 

So soll’s die Seele denken? JUPITER? 

Der Götter ew’ger, und der Menschen, Vater? 

JUPITER: 

Wer könnte dir die augenblickliche 

Goldwaage der Empfindung so betrügen? 

Wer so die Seele dir, die weibliche, 

Die so vielgliedrig fühlend um sie greift, 

So wie das Glockenspiel der Brust umgehn, 

Das von dem Atem lispelnd schon erklingt? 

ALKMENE: 

Er selber! Er! 

JUPITER: 

Nur die Allmächt’gen mögen 

So dreist, wie dieser Fremdling, dich besuchen, 

Und soleher Nebenbuhler triumphier’ ich! 

Gern mag ich sehn, wenn die Allwissenden 

Den Weg zu deinem Herzen finden, gern, 

Wenn die Allgegenwärtigen dir nahn: 

Und müssen nicht sie selber noch, Geliebte, 

Amphitryon sein, und seine Züge stehlen, 

Wenn deine Seele sie empfangen soll? 

ALKMENE: 

Nun ja. Sie küsst ihn. 

JUPITER: 

Du Himmlische! 

ALKMENE: 

Wie glücklich bin ich! 

Und o wie gern, wie gern noch bin ich glücklich! 

Wie gern will ich den Schmerz empfunden haben, 

Den JUPITER mir zugefügt, 

Bleibt mir nur alles freundlich, wie es war. 

JUPITER: 

Soll ich dir sagen, was ich denke? 

ALKMENE: 

Nun? 

JUPITER: 

Und was, wenn Offenbahrung uns nicht wird, 

So gar geneigt zu glauben ich mich fühle? 

ALKMENE: 

Nun? Und? du machst mir bang – 

JUPITER: 

Wie, wenn du seinen 

Unwillen – du erschrickst dich nicht – gereizt? 

ALKMENE: 

Ihn? Ich? Gereizt? 

JUPITER: 

Ist er dir wohl vorhanden? 

Nimmst du die Welt, sein grosses Werk, wohl wahr? 

Siehst du ihn in der Abendröte Schimmer, 

Wenn sie durch schweigende Gebüsche fällt? 

Hörst du ihn beim Gesäusel der Gewässer, 

Und bei dem Schlag der üpp’gen Nachtigall? 

Verkündet nicht umsonst der Berg ihn dir 

Getürmt gen Himmel, nicht umsonst ihn dir 

Der felszerstiebten Katarakten Fall? 

Wenn hoch die Sonn’ in seinen Tempel strahlt 

Und von der Freude Pulsschlag eingeläutet, 

Ihn alle Gattungen Erschaffner preisen, 

Steigst du nicht in des Herzens Schacht hinab 

Und betest deinen Götzen an? 

ALKMENE: 

Entsetzlicher! Was sprichst du da? Kann man 

Ihn frömmer auch, und kindlicher, verehren? 

Verglüht ein Tag, dass ich an seinem Altar 

Nicht für mein Leben dankend, und dies Herz, 

Für dich auch, du Geliebter, niedersänke? 

Warf ich nicht jüngst noch in gestirnter Nacht 

Das Antlitz tief, inbrünstig, vor ihm nieder, 

Anbetung, glüh’nd, wie Opferdampf, gen Himmel 

Aus dem Gebrodel des Gefühls entsendend? 

JUPITER: 

Weshalb w a r f s t du aufs Antlitz dich? – War’s nicht, 

Weil in des Blitzes zuckender Verzeichnung 

Du einen wohlbekannten Zug erkannt? 

ALKMENE: 

Nem az ő neve? Tegnap az enyém volt! 

Nem csodák sora követi-e egymást? 

Nem őríztem ma ezt a diadémot 

még abban a lepecsételt dobozban? 

s mikor fölnyitom, átadni az ékszert, 

helye nem volt-e üres a gyapotban? 

S nem ragyog-e mégis a kebleden? 

ALKMENE 

Hát el lehet képzelni? Jupiter? 

Istenek és emberek örök atyja? 

JUPITER 

Ki más tudná az érzés plllanatnyi 

aranymérlegét úgy megcsalni benned? 

Ki más lelkedet, az asszonyi lelket, 

mely annyi csáppal nyúl maga köré, 

és szived harangjátékát, amelynek 

zenéje mindjárt fölzeng ajkadon? 

ALKMENE 

Ő! Ő! Csak Ő! 

JUPITER 

Csak egy Mindenható 

törhet be hozzád oly vakmerően, 

s ilyen versenytárs diadal nekem! 

Örülök, ha bejuthatnak szivedbe 

a mindenható istenek, ha hozzád 

vágyik a Mindenüttjelenvaló: 

és nem kell-e még nekik is, szerelmem, 

ellopniok Amphitryon alakját, 

hogy a lelkedbe hatolhassanak? 

ALKMENE 

De! (Megcsókolja) 

JUPITER 

Mennyei nő! 

ALKMENE 

Oly boldog vagyok! 

s boldognak lenni még oly jó! olyan jó! 

Viselem örömmel a kínt, amit 

Jupiter nekem okozott, 

csak legyen minden megint úgy, ahogy volt. 

JUPITER 

Mondjam meg, amit gondolok? 

ALKMENE 

Nos? 

JUPITER 

És 

amit, ha égi jelet nem kapunk, 

szinte hinni is hajlandó vagyok? 

ALKMENE 

No, mit? Megijesztesz – 

JUPITER 

Mi lesz, ha 

felköltötted – no, ne félj, – a haragját? 

ALKMENE 

Én? Felköltöttem? 

JUPITER 

Él benned a képe? 

Érzed keze nagy művét, a világot? 

Látod őt az alkonyban, mikor 

a néma hokrokon átlobog a fénye? 

Hallod őt a susogó patakokban 

és ha csattog a buja csalogány? 

Nem hiába hirdetik őt neked 

az égostromló hegyek, nem hiába 

a sziklákon szétporló vízesés? 

Ha templomába beragyog a nap, 

és harsogó és lüktető örömmel 

őt magasztalja minden földi lény, 

te nem szállsz-e szived tárnáiba, 

hogy saját bálványod imádd? 

ALKMENE 

Szörnyű ember! Mit beszélsz? Lehet őt 

jámborabban, gyermekibben imádni? 

Húnyt már ki nap, hogy oltára előtt 

életemet, szivemet megköszönve, 

és téged, drágám, földre nem omoltam? 

Az imént is, az éj még csillagos volt, 

nem hullt-e porba előtte az arcom, 

mig fuldokló szivemből az ima 

áldozatként izzott az ég felé? 

JUPITER: 

Mért hullt porba az arcod? – Nem azért, 

Mert a villám gyors vonalaiban 

egy jólismert arc tündökölt feléd? 

ALKMENE 

208

Mensch! Schauerlicher! Woher weisst du das? 

JUPITER: 

Wer ist’s, dem du an seinem Altar betest? 

Ist er’s dir wohl der über Wolken ist? 

Kann dein befangner Sinn ihn wohl erfassen? 

Kann dein Gefühl, an seinem Nest gewöhnt, 

Zu solchem Fluge wohl die Schwingen wagen? 

Ist’s nicht Amphitryon, der Geliebte stets, 

Vor welchem du im Staube liegst? 

ALKMENE: 

Ach, ich Unsel’ge, wie verwirrst du mich. 

Kann man auch Unwillkürliches verschulden? 

Soll ich zur weissen Wand des Marmors beten? 

Ich brauche Züge nun, um ihn zu denken. 

JUPITER: 

Siehst du? Sagt’ ich es nicht? Und meinst du nicht, dass solche 

Abgötterei ihn kränkt? Wird er wohl gern 

Dein schönes Herz entbehren? Nicht auch gern 

Von dir sich innig angebetet fühlen? 

ALKMENE: 

Ach, freilich wird er das. Wo ist der Sünder, 

Des’ Huld’gung nicht den Göttern angenehm? 

JUPITER: 

Gewiss! Er kam, w e n n er dir niederstieg, 

Dir nur, um dich zu z w i n g e n, ihn zu denken, 

Um sich an dir, Vergessenen, zu r ä c h e n. 

ALKMENE: 

Entsetzlich! 

JUPITER: 

Fürchte nichts. Er straft nicht mehr dich, 

Als du verdient. Doch künftig wirst du immer 

Nur ihn, versteh, der dir zu Nacht erschien, 

An seinem Altar denken, und nicht mich. 

ALKMENE: 

Wohlan! Ich schwör’s dir heilig zu! Ich weiss 

Auf jede Miene, wie er ausgesehn, 

Und werd’ ihn nicht mit dir verwechseln. 

JUPITER: 

Das tu. Sonst wagst du, dass er wiederkömmt. 

Sooft du seinen Namenszug erblickst, 

Dem Diadem verzeichnet, wirst du seiner 

Erscheinung auf das innigste gedenken; 

Dich der Begebenheit auf jeden Zug erinnern; 

Erinnern, wie vor dem Unsterblichen 

Der Schreck am Rocken dich durchzuckt; wie du 

Das Kleinod von ihm eingetauscht; wer dir 

Beim Gürten hülfreich war, und was 

Beim Ortolan geschehn. Und stört dein Gatte dich, 

So bittest du ihn freundlich, dass er dich 

Auf eine Stunde selbst dir überlasse. 

ALKMENE: 

Gut, gut, du sollst mit mir zufrieden sein. 

Es soll in jeder ersten Morgenstunde 

Auch kein Gedanke fürder an dich denken: 

Jedoch nachher vergess’ ich Jupiter. 

JUPITER: 

Wenn also jetzt in seinem vollen Glanze, 

Gerührt durch soviel Besserung, 

Der ew’g’ Erschütterer der Wolken sich dir zeigte, 

Geliebte! sprich, wie würdest du dich fassen? 

ALKMENE: 

Ach, der furchtbare Augenblick! hätt ich 

Doch immer ihn gedacht nur beim Altar, 

Da er so wenig von dir unterschieden. 

JUPITER: 

Du sahst noch sein unsterblich Antlitz nicht, 

Alkmene. Ach, es wird das Herz vor ihm 

In tausendfacher Seligkeit dir aufgehn. 

Was du ihm fühlen wirst, wird Glut dir dünken, 

Und Eis, was du Amphitryon empfindest. 

Ja, wenn er deine Seele jetzt berührte, 

Und zum Olymp nun scheidend wiederkehrt, 

So wirst du das Unglaubliche erfahren, 

Und weinen, dass du ihm nicht folgen darfst. 

ALKMENE: 

Nein, nein, das glaube nicht, Amphitryon. 

Und könnt’ ich einen Tag zurücke leben, 

Und mich vor allen Göttern und Heroen 

In meine Klause riegelfest verschliessen, 

So willigt’ ich – 

JUPITER: 

Wahrhaftig? tät’st du das? 

ALKMENE: 

So willigt’ ich von ganzem Herzen ein. 

Ember! Iszonyú! Honnan tudod ezt? 

JUPITER 

Kit imádsz te ott az oltár elött? 

Azt talán, aki a felhők fölött van? 

Felfogja őt elfogúlt szellemed? 

Érzésed, amely megszokta a fészkét, 

mer szárnyat nyitni olyan repülésre? 

Nem Amphitryon, a kedvesed, az, 

aki előtt porban heversz? 

ALKMENE 

ah, én boldogtalan, hogy megzavarsz. 

Lehet vétkemi akaratlan is? 

Imádjam a fehér márványfalat? 

Kellett arc, hogy elképzelhessem Őt! 

JUPITER 

Látod? Mondtam! S nem gondolod, hogy őt 

sérti ez az imádat? Nem szeretné 

szép szívedet is? Vajjon nem szeretné 

érezni, hogy belülről i.s imádod? 

ALKMENE 

Ah, biztosan szeretné. Hol a bűnös, 

kinek imája nem kedves az égnek? 

JUPITER 

Úgy van! Ha lejött, azért jött le hozzád, 

hogy kényszerítsen rá gondolni és hogy 

bosszút álljon rajtad, te feledékeny. 

ALKMENE 

Iszonyú! 

JUPITER 

Ne félj. Csak annyira büntet, 

ahogy érdemled. De ezután csak Őrá, 

aki mat éjjel megjelent, csak Őrá 

gondolj az oltárnál, s ne énreám. 

ALKMENE 

Ugy lesz! Szent szóval esküszöm! Tudom, 

minden vonását, arckifejezését, 

és nem fogom összecserélni véled. 

JUPITER 

Ugy legyen. Máskép, megint idejön. 

Valahányszor meglátod a nevét 

a diadémon, gondoljon szived 

mélységes hálával a jelenésre; 

jusson eszedbe minden részlet, és 

a rémület, mely az Isten előtt 

minden tagodon átnyilalt; s az ékszer, 

melyet szereztél; gondolj rá, hogyan 

kapcsolta föl rád, s arra is, ami 

a rigónál törént. S ha megzavarna 

a férjed, kérd meg barátságosan, 

hogy egy órára hagyjon egyedül. 

ALKMENE 

Jó, jó, nem lesz kifogás ellenem. 

A reggel első órája ezentúl 

még gondolatban sem fordul feléd; 

de aztán – elfelejtem Jupitert. 

JUPITER 

Ha tehát most meghatva ennyi szép 

fogadalomtól, megjelenne teljes 

ragyogásában a felhők királya, 

mondd, kedvesem, hogy fogadnád az Istent? 

ALKMENE 

Iszonyú lenne! Bár mindig reá 

gondoltam volna az oltár előtt, 

ahol annyira hasonlít reád! 

JUPITER 

Eddig nem láttad halhatatlan arcát, 

Alkmene. Ah, szíved ezerszeres 

üdvben, gyönyörben olvad meg előtte. 

Parázs lesz majd, amit iránta érzel, 

és jég, amit Amphitryon iránt. 

Sőt, ha most megérintené a lelked, 

és búcsuznék, Illert várja az Olympus, 

megeshetik veled a hihetetlen, 

hogy sírsz, amiért nem mehetsz vele. 

ALKNENE 

Nem, óh nem, ezt ne hidd, Amphitryon. 

Ha újraélhetném a tegnapot 

és minden isten, minden hős elől 

bezárkózhatnám reteszes szobámba, 

azt kívánnám – 

JUPITER 

Azt tennéd? Igazán? 

ALKMENE 

Azt kívánnám hogy semmi se legyen. 

209

JUPITER für sich 

Verflucht der Wahn, der mich hieher gelockt! 

ALKMENE: 

Was ist dir? zürnst du? Kränkt’ ich dich, Geliebter? 

JUPITER: 

Du wolltest ihm, mein frommes Kind, 

Sein ungeheures Dasein nicht versüssen? 

Ihm deine Brust verweigern, wenn sein Haupt, 

Das weltenordnende, sie sucht, 

Auf seinen Flaumen auszuruhen? Ach Alkmene! 

Auch der Olymp ist öde ohne Liebe. 

Was gibt der Erdenvölker Anbetung, 

Gestürzt in Staub, der Brust, der lechzenden? 

E r will geliebt sein, nicht ihr Wahn von ihm. 

In ew’ge Schleier eingehüllt, 

Möcht’ er sich selbst in einer Seele spiegeln, 

Sich aus der Träne des Entzückens widerstrahlen. 

Geliebte, sieh! So viele Freude schüttet 

Er zwischen Erd’ und Himmel endlos aus; 

Wärst du vom Schicksal nun bestimmt, 

So vieler Millionen Wesen Dank, 

Ihm seine ganze Fordrung an die Schöpfung 

In einem einz’gen Lächeln auszuzahlen, 

Würd’st du dich ihm wohl – ach! ich kann’s nicht denken, 

Lass mich’s nicht denken – lass – 

ALKMENE: 

Fern sei von mir, 

Der Götter grossem Ratschluss mich zu sträuben. 

Ward ich so heil’gem Amte auserkoren, 

Er, der mich schuf, er walte über mich! 

Doch – 

JUPITER: 

Nun? – 

ALKMENE: 

Lässt man die Wahl mir – 

JUPITER: 

Lässt man dir –? 

ALKMENE: 

Die Wahl, so bliebe meine Ehrfurcht ihm, 

Und meine Liebe dir, Amphitryon. 

JUPITER: 

Wenn ich nun dieser Gott dir wär’ –? 

ALKMENE: 

Wenn du 

– Wie ist mir denn? Wenn du mir dieser Gott wärst 

– – Ich weiss nicht, soll ich vor dir niederfallen, 

Soll ich es nicht? Bist du’s mir? Bist du’s mir? 

JUPITER: 

Entscheide du. Amphitryon bin ich. 

ALKMENE: 

Amphitryon – 

JUPITER: 

Amphitryon, dir ja. 

Doch wenn ich, frag’ ich, dieser Gott dir wäre, 

Dir liebend vom Olymp herabgestiegen, 

Wie würdest du dich dann zu fassen wissen? 

ALKMENE: 

Wenn du mir, Liebster, dieser Gott wärst – ja, 

So wüsst’ ich nicht, wo mir Amphitryon wäre, 

So würd’ ich folgen dir, wohin du gehst, 

Und wär’s auch, wie Eurydike, zum Orkus. 

JUPITER: 

Wenn du nicht wüsstest, wo Amphitryon wäre. 

Doch wie, wenn sich Amphitryon jetzt zeigte? 

ALKMENE: 

Wenn sich Amphitryon mir – ach, du quälst mich. 

Wie kann sich auch Amphitryon mir zeigen, 

Da ich Amphitryon in Armen halte? 

JUPITER: 

Und dennoch könntst du leicht den Gott in Armen halten, 

Im Wahn, es sei Amphitryon. 

Warum soll dein Gefühl dich überraschen? 

Wenn ich, der Gott, dich hier umschlungen hielte, 

Und jetzo dein Amphitryon sich zeigte, 

Wie würd’ dein Herz sich wohl erklären? 

ALKMENE: 

Wenn du, der Gott, mich hier umschlungen hieltest 

Und jetzo sich Amphitryon mir zeigte, 

Ja – dann so traurig würd’ ich sein, und wünschen, 

Dass er der Gott mir wäre, und dass du 

Amphitryon mir bliebst, wie du es bist. 

JUPITER: 

Mein süsses, angebetetes Geschöpf! 

In dem so selig ich mich, selig preise! 

JUPITER (magában) 

Micsoda bolond ábránd csalt ide! 

ALKMENE 

Mi az? Haragszol? Megbántottalak? 

JUPITER 

Nern volna kedved, jámbor gyermekem, 

roppant létét megédesíteni? 

Megtagadnád tőle a kebledet, 

ha világrendező feje 

pihenni vágynék a pihéin? Óh 

szerelem nélkül sivatag az ég is! 

Mit ér a porbahullt népek imája 

a szivnek, amely enyhülésre vár? 

Őt szeressék, ne álomképüket: 

erre vágyik. Szent fátylai 

mögött egy lélek tükrét keresi, 

magát a könnyes elragadtatásban. 

Szerelmem, nézd: annyi örömöt áraszt 

ég s föld között a végtelenen át, 

s ha a te sorsod volna, hogy 

annyi millió lény köszönetét 

(mert csak ennyit követel a világtól) 

leródd neki egyetlen mosolyoddal, 

ugy-e, hogy – ugy-e – nem, óh nem lehet, 

ne mondd azt, – ne 

ALKMENE 

Távol legyen szivemtől 

lázongani az ég parancsa ellen. 

Ha ily szent tisztség válazsztottja lettem, 

Ő teremtett, rendelkezzék velem! 

De ha – 

JUPITER 

Nos? 

ALKMENE 

Ha én választhatok – 

JUPITER 

Akkor? 

ALKMENE 

Akkor Őneki adnám az imámat 

S a szivemet neked, Amphitryon. 

JUPITER 

És ha én volnék ez az istened? 

ALKMENE 

Ha te – Mi van velem? – Az istenem – 

– – Nem tudom, letérdeljek-e előtted, 

vagy ne? Istenem vagy? Vagy nem vagy az? 

JUPITER 

Dönts tehát. Én Amphitryon vagyok. 

ALKMENE 

Amphitryon – 

JUPITER 

Amphitryon, neked. 

De ha, kérdem, ha én volnék az Isten, 

és a szivemmel jöttem volna hozzád, 

mit mondanál most, felelj, mit csinálnál? 

ALKMENE 

Ha te, drágám, ha te volnál az isten, 

akkor nem volna Amphitryonom 

s akkor teveled mennék, várna bár 

Euridike balsorsával az Orcus. 

JUPITER 

Hogyha nem volna Amphitryonod. 

De ha Amphitryon most idejönne? – 

ALKMENE 

Ha Amphitryon – ah, te kínozol. 

Hogy jöhetne ide Amphitryon, 

mikor itt tartom, itt, a két karomban? 

JUPITER 

Pedig talán az Istent öleled 

s azt hiszed, hogy Amphitryon. 

Miért lepjen meg, amit érezel? 

Ha, mig itt ölelnélek én, az Isten, 

egyszerre csak jönne Amphitryon: 

felelj, hogy döntene a szíved? 

ALKMENE 

Ha te – Mi van velem? – Az istenem – 

– – Nem tudom, letérdeljek-e előtted, 

vagy ne? Istenem vagy? Vagy nem vagy az? 

JUPITER 

És ha én volnék ez az istened? 

ALKMENE 

Ha, mialatt te ölelnél, az Isten, 

egyszerre csak jönne Amphitryon, 

210

So urgemäss dem göttlichen Gedanken, 

In Form und Mass, und Sait’ und Klang, 

Wie’s meiner Hand Äonen nicht entschlüpfte! 

ALKMENE: 

Amphitryon! 

JUPITER: 

Sei ruhig, ruhig, ruhig! 

Es wird sich alles dir zum Siege lösen. 

Es drängt den Gott Begier, sich dir zu zeigen, 

Und ehe noch das Sternenheeres Reigen 

Herauf durchs stille Nachtgefielde zieht, 

Weiss deine Brust auch schon, wem sie erglüht. – 

[>116] LUDWIG UHLAND: 

Der Sommerfaden. 1157 

Da fliegt, als wir im Felde gehen, 

Ein Sommerfaden über Land, 

Ein leicht und licht Gespinst der Feen, 

Und knüpft von mir zu ihr ein Band. 

Ich nehm’ ihn für ein günstig Zeichen, 

Ein Zeichen, wie die Lieb’ es braucht. 

O Hoffnungen der Hoffnungsreichen, 

Aus Duft gewebt, von Luft zerhaucht! 


Ökörnyál 

– Ludwig Uhland (1787-1862) – 1160 

Nini, ahogy megyünk a réten, 

ökörnyál ring |száll| a|z| xxx |út| felett, 

fénylő, tündéri selyme szépen 

kezemhez köti kezedet. 

Mintha egy álom jönne véle, 

oly gyönyörü, amit igér. 

Óh remélni tudók reménye: 

illat sző s elhessent a szél! 

# F.: Szabó Lőrinc 

UHLAND: 

Der Sommerfaden 1158 

Da fliegt, als wir im Felde gehen, 

ein Sommerfaden über Land, 

ein leicht und licht Gespinst der Feen, 

und knüpft von mir zu ihr ein Band. 

Ich nehm ihn für ein günstig Zeichen, 

ein Zeichen, wie die Lieb es braucht. 

O Hoffnungen der Hoffnungsreichen, 

aus Duft gewebt, von Luft zerhaucht. 


Ökörnyál 1161 


ökörnyál száll az út felett, 


kezemhez köti kezedet. 

Mintha egy álom jönne véle, 

oly gyönyörű, amit igér. 


pára sző s elhessent a szél. 

211 

hát – szomorú volnék és azt kivánnám, 

hogy ő legyen az istenem, te meg 

maradj meg Amphitryonnak: hisz az vagy. 

JUPITER 

Édes, imádott gyermekem, 

akiben boldog, oly boldog vagyok! 

Mérték, forma, húr és zengé s szerint úgy 

megfelelsz az isteni gondolatnak, 

mint évmilliók óta egy müvem se! 

ALKMENE 

Amphitryon! 

JUPITER 

Nyugodtan, csak nyugodtan! 

Győzelmesen megoldódik a vég. 

Vágyik az Isten megjelenni néked, 

s mielőtt a forgó csillagsereg 

felvonul az éj csöndes mezején, 

szived is megtudja, hogy kit szeret. 



Da fliegt, als wir im felde gehen 


ökörnyál száll az út felett, 


kezemhez köti kezedet, 

mintha egy álom jönne véle, 

oly gyönyörű, amit igér. 


illat sző s elhessent a szél. 

[KERESZTURY DEZSŐ] 


Der Sommerfaden 

A mezők közt sétáltunk éppen, 

ökörnyál szállt az út fölött 

tündérfonálként a lágy fényben, 

s a Kedvessel összekötött. 

Mint jószerencsém várt jelére, 

tekintek rá szerelmesen. 

Ó, reménnyel telt szív reménye! 

illat sző, s a szél szétlehel. 

[>117] UHLAND: 

Heimkehr 1163 

UHLAND: 

Heimkehr 1164 


Hazatérés 1165 

O, brich nicht, Steg! du zitterst sehr. O brich nicht, Steg, du zitterst sehr! Ne törj le, palló, úgy remegsz, 

O, stürz’ nicht, Fels! du dräuest schwer. O stürz’ nicht, Fels, du dräuest schwer! Ne dűlj rám, szirt, úgy fenyegetsz, 

Welt, geh nicht unter, Himmel, fall nicht ein, Welt, geh nicht unter, Himmel, fall nicht ein, Világ, ne sűlyedj, ne szakadj le, mennyég, 

Eh’ ich mag bei der Liebsten sein! 

Eh ich mag bei der liebsten sein! 

Mielőtt a babámnál lennék. 


Útban a kedveshez 1166 

Oh, brich nicht, Steg! du zitterst sehr 

Híd, le ne törj; nagyon remegsz! 

Szirt, rám ne dőlj; ne fenyegess! 

Föld, meg ne indulj, ne szakadj le, menny, 

míg ott nem leszek, ahol kedvesem. 


Úton a kedveshez 1169 

O brich nicht, Steg, du zitterst sehr 

1157 UGW.I.46; UG.15 

1158 E.II.298 

1159 KDV.58; NKA.475 

1160 Ms 4657/436 (kézírás) 

1161 SzLV.181; NN.250-251 

1162 ÖB.I.349; NMH.59 

1163 UGW.I.68 

1164 KGL.158 

1165 BNK.63 

1166 KDV.475; NN.251; TK.297 

1167 Ms 4657/437 (kázírás) 

1168 SzLV.182 

1169 ÖB.I.336 


Uton a kedveshez 

– Ludwig Uhland (1787-1862) – 1167 

Ne törj el, le, palló! úgy remegsz! 

Várj, szörnyü szirt! hogy fenyegetsz! 

Égx s föld, egymásba ne zuhanjatok, 

míg a kedvesnél nem vagyok! 

# 

F.: Sz. L. 


Uton a kedveshez 1168 

Le ne törj, palló, úgy remegsz! 

Várj, szörnyű szirt! hogy fenyegetsz! 

Ég s föld, egymásba ne szakadjatok, 

míg a kedvesnél nem vagyok!

Le ne törj, palló, úgy remegsz! 

Várj, szörnyű szirt! hogy fenyegetsz! 

Ég s föld, egymásba ne szakadjatok, 

míg a kedvesnél nem vagyok! 

[>118] FRANZ GRILLPARZER: 

An eine matte Herbstfliege 1170 

Wanken dir die matten Füße? 

Ist der Flügel Schwung gelähmt? 

Traurig schleichst du an dem Fenster, 

Das sonst deine Spiele sah: 

Ach, der Sommer ist vergangen, 

Und der rauhe Winter nah! 

Doch sieh meine welken Kniee, 

Sieh das Antlitz totenbleich, 

Sieh der Augen mut’ges Feuer 

Von der Krankheit Hauch dahin: 

Ist denn schon mein H e r b s t gekommen, 

Eh’ mein S o m m e r noch erschien? 


Egy fáradt őszi légyhez 

– Franz Grillparzer – 1174 

Rogyadozik pici lábad? 

Béna szárnyad nem emel? 

Csak mászol az ablakon, mely Csak mászol xxx az ablakon, mely 

látta fürge életed: vignak látta életed: 

ah, oda a ragyogó nyár 

és a xxx |zord| tél közeleg! 

De nézz énrám, térdem inog, 

arcom mint a holtaké, 

nézd, szemeim xbátor tüze 

hervadt, beteg, odavan: 

tán előbb jött meg az őszöm, az én öszöm tán előbb jött, 

előbb jött, mint a nyaram? elöbb jött, mint a nyaram? 

(Ford. Szabó Lőrinc) 


Egy bágyadt, őszi légyhez 1177 

Roskadozik gyenge lábad? 

Bénult szárnyad nem emel? 

Mászol csak az ablakon, mely 

látta vidám életed: 


és a zord tél közeleg! 

De nézz engem: térdem inog, 

arcom, mint a holtaké; 

nézd, szemeim bátor tüze 


tán előbb jött az én őszöm, 

előbb jött, mint a nyaram? 

[>119] GRILLPARZER: 

Kuß 1179 

Auf die Hände küßt die Achtung, 

Freundschaft auf die offne Stirn, 

Auf die Wange Wohlgefallen, 

Sel’ge Liebe auf den Mund; 

Aufs geschlossne Aug’ die Sehnsucht, 


Egy fáradt |bágyadt|,| őszi légyhez An eine müde |matte| Herbstfliege 

– Franz Grillparzer 1171 – 1172 

Rogyadozik |Roskadozik| gyenge lábad? 


xxxx m|M|ászol |csak| az ablakon, mely 

vignak látta |boldog| életed: 

ahx, oda a ragyogó nyár 

és a zord tél közeleg! – 1173 

De nézz én^ rám, térdem inog, 

arcom|,| mint a holtaké; 

Nnézd, szemeim bátor tüze 


az én őszöm tán előbb jött, 


Forditotta Szabó Lőrinc 


Egy bágyadt, őszi légyhez 1178 

An eine matte Herbstfliege 

Roskadozik gyenge lábad? 


Mászol csak az ablakon, mely 

látta vidám életed: 

ah, oda ragyogó nyár 


De nézz engem: térdem inog, 

arcom, mint a holtaké; 

nézd, szemeim bátor tüze 


az én őszöm tán előbb jött, 



Grillparzer: 

Csók 1180 

Kezet csókol a tisztelet, 

a baráztság homlokot, 

arcot az öröm, a tetszés, 

szájat boldog szerelem; 

Csukott szemet az epedés, 

1170 

GRW.48 

1171 

»Grillparzer« a szöveg végére, a »Forditotta Szabó Lőrinc« helyére nyilazva. 

1172 

Ms 4657/596 (gépírás, autográf javításokkal és kiegészítésekkel) 

1173 

Versszak-tagolás kézírással jelölve. 

1174 


1175 

Ms 4657/597; Ms 4657/598 (gépírás) 

1176 

UI.42.II.518 

* 

sic! 

1177 

SzLV.183 

1178 

ÖB48.127; ÖB.II.425 

1179 

GRW.218 

1180 

Ms 4657/595 (gépírás, autográf aláírással) 

1181 

ÖB.II.37-38; NMH.62 

212 


Egy fáradt őszi légyhez 

– Franz Grillparzer – 1791-1872 1175 

Rogyadozik őici * lábad? 


Csak mászol az ablakon, mely 

vignak látta életed: 




Egy fáradt őszi légyhez 1176 

Rogyadozik pici lábad? 


Csak mászol az ablakon, mely 

látta vígnak életed: 



De nézz énrám, térdem inog, De nézz énrám, térdem inog, 



nézd, szemeim bátor tüze nézd, szemeim bátor tüze 



az én őszöm tán előbb jött, az én őszöm tán előbb jött, 





Csók 1181 

Der Kuss 

Kezet csókol a tisztelet, 

a barátság homlokot, 

arcot az öröm, a tetszés, 

szájat boldog szerelem;

In die hohle Hand Verlangen, 

Arm und Nacken die Begierde; 

Überall sonst hin Raserei! 

[>120] WILHELM MÜLLER: 

Die Griechen an die Freunde ihres Altertums 1182 

Sie haben viel geschrieben, gesungen und gesagt, 

Gepriesen und bewundert, beneidet und beklagt; 

Die Namen unsrer Väter, sie sind von schönem Klang, 

Sie passen allen Völkern in ihren Lobgesang; 

Und wer erglühen wollte für Freiheit, Ehr und Ruhm, 

Der holte sich das Feuer aus unserm Altertum, 

Das Feuer, welches schlummernd in Aschenhaufen ruht, 

Die einst getrunken haben hellenisch Heldenblut. 

Was hat eucht nun, ihr Völker, so scheu und bang gemacht? 

Der Geist, den ihr beschworen, er steigt aus tiefer Nacht 

Empor in alter Größe, und beut euch seine Hand – 

Erkennt ihr es nicht wieder, das freie Griechenland? 

Die Funken in der Asche, in der ihr oft gewühlt, 

Die Funken, deren Gluten ihr oft in euch gefühlt, 

Sie schlagen lustig lodernd zu hohen Flammen aus – 

Kleinmütige, ihr seht es und euch erfaßt ein Graus! 

O weh, so habt ihr, Freunde, mit Namen nur gespielt! 

Habt in die leeren Lüfte mit stolzem Pfeil gezielt! 

Die Zeit ist abgelaufen, es ist genug gesagt, 

Gerpriesen und bewundert, beneidet und beklagt. 

Was schwärmt ihr in den Fernen der grauen Heldenzeit? 

Kehrt heim, ihr Hochentzückten! – Der weg ist gar zu weit. 

Das Alt’ ist neu geworden, die Fern ist euch so nah, 

Was ihr erträumt so lange, leibhaftig steht es da, 

Es klopft an eure Pforte – ihr schließt ihm euer Haus – 

Sieht es denn gar so anders, als ihr es träumtet, aus? 


A görögök ókoruk barátaihoz 1184 

Die Griechen an die Freunde ihres Altertums 

Irtak sokat, daloltak, tenger szó ünnepelt, 

magasztalt és csodált és sajnált és irigyelt; 

a népek himnuszába atyáink nagy neve 

töretlenűl ragyogva illeszkedik bele: 

s bárkit fűtött szabadság, becsület, büszkeség, 

mind a mi ókorunkból gyujtotta szent tüzét, 

a zsarátnok alól, mely őrizte a lobot, 

és amely egykor annyi hős hellén vért ivott. 

Mi szorongat, mi bánt most, népek, benneteket? 

Kél a mélyből a szellem, akit idéztetek, 

ébred, a régi nagyság, s kezet nyujt – Óh, világ, 

nem ismered föl benne a szabad Graeciát? 

A hamufödte szikra, melyet szitottatok, 

a szikra, amely annyi szivet dobogtatott, 

lángját friss lobbanással egekig csapja fel, 

látjátok, kishitűek – és borzadály fog el! 

Nevek voltunk tehát csak? Óh, csak játszottatok? 

Az üres levegőbe szállt büszke nyilatok? 

Barátaink, kevés már a szó, mely ünnepel, 

magasztal és csodál és sajnál és irigyel. 

Miért a messzeség vonz, a hőskor távola? 

Térj haza a jelenbe, rajongók tábora! 

Uj lett az ó, a messze közeli s üdezöld, 

a hosszú álom íme tündöklő testet ölt, 

kaputokon kopogtat s csukva a házatok –: 

ugy különbözik attól, amit álmodtatok? 

[>121] ANNETTE VON DROSTE-HÜLSHOFF: 

Das Spiegelbild 1185 

Schaust du mich an aus dem Kristall 

Mit deiner Augen Nebelball, 

Kometen gleich, die im Verbleichen; 

Mit Zügen, worin wunderlich 

Zwei Seelen wie Spione sich 

Umschleichen, ja, dann flüstre ich: 

Phantom, du bist nicht meinesgleichen! 

1182 Gatza.I.219 

1183 SzLV.197-198 

1184 ÖB48.202; ÖB.II.726-727 

1185 DHW.84-85 

1186 E.II.313-314 

tenyeret a remegő vágy, 

Csukott szemet az epedés, 

kart, nyakat a megkivánás; tenyeret a remegő vágy, 

minden mást az őrület! 

kart, nyakat a megkivánás; 

55,nov.24. Forditotta: 

Szabó Lőrinc 

minden mást az őrület! 


A görögök ókoruk barátaihoz 1183 

Irtak sokat, daloltak, tenger szó ünnepelt, 

magasztalt és csodált és sajnált és irigyelt; 

a népek himnuszába atyáink nagy neve 

töretlenül ragyogva illeszkedik bele: 

s bárkit fűtött szabadság, becsület, büszkeség, 

mind a mi ókorunkból gyujtotta szent tüzét, 

a zsarátnok alól, mely őrizte a lobot, 

és amely egykor annyi hős hellén vért ivott. 

Mi szorongat, mi bánt most, népek, benneteket? 

Kél a mélyből a szellem, akit idéztetek, 

ébred, a régi nagyság, s kezet nyujt – Óh, világ, 

nem ismered föl benne a szabad Graeciát? 

A hamufödte szikra, melyet szitottatok, 

a szikra, amely annyi szivet dobogtatott, 

lángját friss lobbanással egekig csapja fel, 

látjátok, kishitűek – és borzadály fog el! 

Nevek voltunk tehát csak? Óh, csak játszottatok? 

Az üres levegőbe szállt büszke nyilatok? 

Barátaink, kevés már a szó, mely ünnepel, 

magasztal és csodál és sajnál és irigyel. 

Miért a messzeség vonz, a hőskor távola? 

Térj haza a jelenbe, rajongók tábora! 

Uj lett a szó, a messze közeli s üdezöld, 

a hosszú álom íme tündöklő testet ölt, 

kaputokon kopogtat s csukva a házatok –: 

ugy különbözik attól, amit álmodtatok? 

DROSTE-HÜLSHOFF: 

Das Spiegelbild 1186 

Schaust du mich an aus dem Kristall 

mit deiner Augen Nebelball, 

Kometen gleich, die im Verbleichen, 

mit Zügen, worin wunderlich 

zwei Seelen wie Spione sich 

umschleichen, ja, dann flüstre ich: 

Phantom, du bist nicht meinesgleichen! 

213

Bist nur entschlüpft der Träume Hut, 

Zu eisen mir das warme Blut, 

Die dunkle Locke mir zu blassen; 

Und dennoch, dämmerndes Gesicht, 

Drin seltsam spielt ein Doppellicht, 

Trätest du vor, ich weiß es nicht, 

Würd ich dich lieben oder hassen? 

Zu deiner Stirne Herrscherthron, 

Wo die Gedanken leisten Fron 

Wie Knechte, würd ich schüchtern blicken; 

Doch von des Auges kaltem Glast, 

Voll toten Lichts, gebrochen fast, 

Gespenstig, würd, ein scheuer Gast, 

Weit, weit ich meinen Schemel rücken. 

Und was den Mund umspielt so lind, 

So weich und hülflos wie ein Kind, 

Das möcht in treue Hut ich bergen; 

Und wieder, wenn er höhnend spielt, 

Wie von gespanntem Bogen zielt, 

Wenn leis es durch die Züge wühlt, 

Dann möcht ich fliehen wie vor Schergen. 

Es ist gewiß, du bist nicht ich, 

Ein fremdes Dasein, dem ich mich 

Wie Moses nahe, unbeschuhet, 

Voll Kräfte, die mir nicht bewußt, 

Voll fremden Leides, fremder Lust; 

Gnade mir Gott, wenn in der Brust 

Mir schlummernd deine Seele ruhet! 

Und dennoch fühl ich, wie verwandt, 

Zu deinen Schauern mich gebannt, 

Und Liebe muß der Furcht sich einen. 

Ja, trätest aus Kristalles Rund, 

Phantom, du lebend auf den Grund, 

Nur leise zittern würd ich, und 

Mich dünkt – ich würde um dich weinen! 

Bist nur entschlüpft der Träume Hut, 

zu eisen mir das warme Blut, 

die dunkle Locke mir zu blassen; 

und dennoch, dämmerndes Gesicht, 

drin seltsam spielt ein Doppellicht, 

trätest du vor, ich weiß es nicht, 

würd ich dich lieben oder hassen? 

Zu deiner Stirne Herrscherthron, 

wo die Gedanken leisten Fron 

wie Knechte, würd ich schüchtern blicken; 

doch von des Auges kaltem Glast, 

voll toten Lichts, gebrochen fast, 

gespenstig, würd, ein scheuer Gast, 

weit, weit ich meinen Schemel rücken. 

Und was den Mund umspielt so lind, 

so weich und hülflos wie ein Kind, 

das möcht in treuer Hut ich bergen; 

und wieder, wenn er höhnend spielt, 

wie von gespanntem Bogen zielt, 

wenn leis es durch die Züge wühlt, 

dann möcht ich fliehen wie vor Schergen. 

Es ist gewiß, du bist nicht ich, 

ein fremdes Dasein, dem ich mich 

wie Moses nahe, unbeschuhet, 

voll Kräfte, die mir nicht bewußt, 

voll fremden Leides, fremder Lust; 

gnade mir Gott, wenn in der Brust 

mir schlummernd deine Seele ruhet! 

Und dennoch fühl ich, wie verwandt, 

zu deinen Schauern mich gebannt, 

und Liebe muß der Furcht sich einen. 

Ja, trätest aus Kristalles Rund, 

Phantom, du lebend auf den Grund, 

nur leise zittern würd ich, und 

mich dünkt – ich würde um dich weinen! 


A tükörkép (Droste) 1187 

Ha a kristályból rám mered |a szemed| 

Ködgolyóval a szemed |ködfoltja rámnéz téveteg,|, 

mint üstökös, mely egyre sápad, 

s egymást kerülve két spion, 

két lélek, bujkál arcodon, 

akkor ijedten suttogom: (gyorsírás) 

Nem ismerlek, |Fantom, te csak|Tünj el, fantom,|Távozz tőlem, idegen árny vagy! 

Rémálmok szökevénye, csak 

azért jössz, hogy vérembe fagyj 

s xxx xxxxx ömöljön |s megőszüljön fekete fürtöm;| 

de ha derengő |tükrömböl|, kép, melyen 

kettős fény játszik kétesen, 

kilépnél, nem tudná szivem, 

hogy szeressen=e vagy gyülöljön. 

Csodálnám |Tisztelném|Csodálnám| homlokod, ahol 

mint szent |szent| trón előtt |mögött|mögött|így| robotol 

a jobbágy gondolatok ezre; 

de kísérteties szemed 1188 csaknem megtört, |és| xxxhideg, kisérteties bús szemed 

csaknem megtört, halott, ^hideg 

fellege |csilláma| elől reszketeg 

húznám a székem |zsámolyom| messze, messze. 

Ami gyámoltalan gyerek= 

ajkad körűl puhán lebeg, 

azt jó xxx |eltenném|xxx |boldog| örömnek; 

de aztán, amikor a szád 

xxxx |fesziti|, röpiti nyilát 

s halk gúny ráng vonásain át, 

mint zsandártól, futnék előled. 

Más vagy! nem én |biztos|! Más, idegen, – 

Nem én vagy! x biztos x iIdegen, 

sarum Mózesként levetem, 

xxx |s, úgy| vagyok |itt| a közeledben,: 

1187 Ms 4657/105.I-III. (kézírás) 

1188 áthúzás kihúzva 

214

erő vagy, melyről nem tudok, 

idegen |nem sejtett| kéj, gyönyörök, |kéjek és| kinok; 

irgalmáas ég, hova jutok, 

ha a te lelked alszik bennem! 

És mégis érzem, rokoni 

borzongás hogyan keveri |büvöli| 

ami ijesztett s ami |xxxx|össze| az ijesztőt s a vonzót: (gyorsírás) 

|óh, xx|ha most kilépnél |most előlépnél kilépnél, Jelenés, 

|és| a kristálykörből, ahol élsz, 

csak megrezzennék |alig reszketnék|csak megrezzennék| tőled, és 

azt hiszem – siratnám a sorsod. 



A tükörkép 1189 

Ha a kristályból a szemed 

ködfoltja rámnéz téveteg, 


s egymást kerűlve két spion, 

két lélek, bujkál arcodon, 

akkor ijedten suttogom: 

Távozz tőlem, idegen árny vagy! 

Rémálmokból kiszökve, csak 


s megőszüljön fekete fürtöm; 

de ha tükrömből, kép, melyen 



hogy szeressen-e vagy gyülöljön. 

Csodálnám homlokod, ahol 

mint szent trón mögött robotol 

a jobbágy gondolatok ezre, 

de kisérteties szemed 

csaknem megtört, halott-hideg 

csilláma elől reszketeg 

huznám zsámolyom messze, messze. 

Ami gyámoltalan gyerek- 


azt eltenném boldog örömnek, 


feszíti, röpíti nyilát 



Más vagy! nem én! Más, idegen – 

Sarum Mózesként levetem, 

s úgy vagyok itt a közeledben: 


nem sejtett kéjek és kinok, 

irgalmas ég, hova jutok, 

ha csakugyan te alszol bennem! 


borzongás hogyan bűvöli 

össze az ijesztőt s a vonzót: 

ha most kilépnél, Jelenés, 

a kristálykörből, melyben élsz, 

csak megrezzennék tőled, és 


[>122] DROSTE-HÜLSHOFF: 

Die Lerche 1191 

Hörst du der Nacht gespornten Wächter nicht? 

Sein Schrei verzittert mit dem Dämmerlicht, 

Und schlummertrunken hebt aus Purpurdecken 

Ihr Haupt die Sonne; in das Ätherbecken 

Taucht sie die Stirn, man sieht es nicht genau, 

Ob Licht sie zünde oder trink im Blau. 

Glührote Pfeile zucken auf und nieder 

Und wecken Taues Blitze, wenn im Flug 

Sie streifen durch der Heide braunen Zug. 

1189 SzLV.199-200 

1190 ÖB.I.551-552 

1191 DHW.117-119 

1192 VIA.IV.456 


A tükörkép 1190 

Das Spiegelbild 

Ha a kristályból a szemed 

ködfoltja rámnéz téveteg, 


s egymást kerűlve két spion, 

két lélek, bújkál arcodon, 

akkor ijedten suttogom: 

Távozz tőlem, idegen árny vagy! 

Rémálmokból kiszökve, csak 


s megőszüljön fekete fürtöm; 

de ha tükrömből, kép, melyen 



hogy szeressen-e vagy gyülöljön. 

Csodálnám homlokod, ahol 

mint szent trón mögött robotol 

a jobbágy gondolatok ezre, 

de kisérteties szemed 

csaknem megtört, halott-hideg 

csilláma elől reszketeg 

húznám zsámolyom messze, messze. 

Ami gyámoltalan gyerek- 


azt eltenném boldog örömnek, 


fesziti, röpiti nyilát, 



Más vagy! nem én! Más, idegen – 

Sarum Mózesként levetem, 

s úgy vagyok itt a közeledben: 


nem sejtett kéjek és kinok, 

irgalmas ég, hova jutok, 

ha csakugyan te alszol bennem! 


borzongás hogyan bűvöli 

össze az ijesztőt s a vonzót: 

ha most kilépnél, Jelenés, 

a kristálykörből, melyben élsz, 

csak megrezzennék tőled, és 


[IMECS BÉLA]: 

A pacsirta 1192 

Az éjjel fürge ébresztőjét hallod? 

A hajnalpírban elhalkuló hangot? 

A Nap bíbortakaróját lerázza, 

Felemeli fejét az éterárba, 

És elmerül benne – de itt alul, 

Ki tudja, felfrissül vagy lángra gyúl? 

Izzó nyilak fel és alá cikáznak, 

A harmatcseppbő1 szikrákat csiholnak, 

215

Da schüttelt auch die Lerche ihr Gefieder, 

Des Tages Herold seine Liverei; 

Ihr Köpfchen streckt sie aus dem Ginster scheu, 

Blinzt nun mit diesem, nun mit jenem Aug; 

Dann leise schwankt, es spaltet sich der Strauch, 

Und wirbelnd des Mandates erste Note, 

Schießt in das feuchte Blau des Tages Bote. 

„Auf! auf! die junge Fürstin ist erwacht! 

Schlaftrunkne Kämmrer, habt des Amtes acht; 

Du mit dem Saphirbecken, Genziane, 

Zwergweide du mit deiner Seidenfahne, 

Das Amt, das Amt, ihr Blumen allzumal, 

Die Fürstin wacht, bald tritt sie in den Saal!” 

Da regen tausend Wimpern sich zugleich, 

Maßliebchen hält das klare Auge offen, 

Die Wasserlilie sieht ein wenig bleich, 

Erschrockcn, daß im Bade sie betroffen; 

Wie steht der Zitterhalm verschämt und zage! 

Die kleine Weide pudert sich geschwind 

Und reicht dem West ihr Seidentüchlein lind, 

Daß zu der Hoheit Händen er es trage. 

Ehrfürchtig beut den tauigen Pokal 

Das Genzian, und nieder langt der Strahl; 

Prinz von Geblüte, hat die erste Stätte 

Er, immer dienend an der Fürstin Bette. 

Der Purpur lischt gemach im Rosenlicht, 

Am Horizont ein zuckend Leuchten bricht 

Des Vorhangs Falten, und aufs neue singt 

Die Lerche, daß es durch den Äther klingt: 

„Die Fürstin kömmt, die Fürstin steht am Tor! 

Frischauf, ihr Musikanten in den Hallen, 

Laßt euer zartes Saitenspiel erschallen, 

Und, florbeflügelt Volk, heb an den Chor. 

Die Fürstin kommt, die Fürstin steht am Tor!” 

Da krimmelt, wimmelt es im Heidgezweige, 

Die Grille dreht geschwind das Beinchen um, 

Streicht an des Taues Kolophonium 

Und spielt so schäferlich die Liebesgeige. 

Ein tüchtiger Hornist, der Käfer, schnurrt, 

Die Mücke schleift behend die Silberschwingen, 

Daß heller der Triangel möge klingen; 

Diskant und auch Tenor die Fliege surrt; 

Und, immer mehrend ihren werten Gurt, 

Die reiche Katze um des Leibes Mitten, 

Ist als Bassist die Biene eingeschritten; 

Schwerfällig hockend in der Blüte, rummeln 

Das Kontraviolon die trägen Hummeln. – 

So tausendarmig ward noch nie gebaut 

Des Münsters Halle, wie im Heidekraut 

Gewölbe an Gewölben sich erschließen, 

Gleich Labyrinthen ineinanderschießen; 

So tausendstimmig stieg noch nie ein Chor, 

Wie’s musiziert aus grünem Heid hervor. 

Jetzt sitzt die Königin auf ihrem Throne, 

Die Silberwolke Teppich ihrem Fuß, 

Am Haupte flammt und quillt die Strahlenkrone, 

Und lauter, lauter schallt des Herolds Gruß: 

„Bergleute auf! heraus aus eurem Schacht 

Bringt eure Schätze, und du, Fabrikant, 

Breit vor der Fürstin des Gewandes Pracht, 

Kaufherrn, enthüllt den Saphir, den Demant!” 

Schau, wie es wimmelt aus der Erde Schoß, 

Wie sich die schwarzen Knappen drängen, streifen 

Und mühsam stemmend aus den Stollen schleifen 

Gewalt’ge Stufen, wie der Träger groß; 

Ameisenvolk, du machst es dir zu schwer! 

Dein roh Gestein lockt keiner Fürstin Gnaden. 

Doch sieh die Spinne, rutschend hin und her, 

Schon zieht sie des Gewebes letzten Faden, 

Wie Perlen klar, ein duftig Elfenkleid; 

Viel edle Funken sind darin entglommen; 

Da kommt der Wind und häkelt es vom Heid, 

Es steigt, es flattert, und es ist verschwommen. – 

Die Wolke dehnte sich, scharf strich der Hauch, 

Die Lerche schwieg und sank zum Ginsterstrauch. 

Amikor fényük a pusztába olvad. 

Felborzolódnak a pacsirtaszárnyak 

A nappal hírnökének tollai; 

Szétnyílnak a rekettye ágai, 

Amint a hírnök kis fejét kidugja, 

S két szemével felváltva hunyorogva 

Küldi a kéklő messzeségen át 

Szózatának legelső szólamát: 

„Talpra! Hercegnőnk az ágyból kiszállott, 

Szolgálatra, ti álmos kamarások! 

Jöjj zafirserlegeddel, encián! 

S te, selyemzászlós, törpefűz, vidám, 

Munkára fel! S jöjjetek, többiek! 

A hercegnő már mindjárt itt lehet. 

Egyszerre rezdül ezer pilla, mind, 

Tágul a százszorszép bűvös szeme, 

A fürdő liliom félőn tekint, 

Hogy meglátták, édes e szégyene. 

Beporozza magát a törpefűz, 

Egy kis kendőt a szellőszárnyra tűz, 

Hogy ajándékul vegye át a fenség. 

Az encián a verőfénybe lép, 

Harmattal tölti tele serlegét, – 

Szolgálatában ő az első helyet 

Foglalja el úrnője ágya mellett. 

Az ég bíbora rózsaszínre sápad, 

Villámló fény cikázza át a tájat, 

Szétfoszlik az ezerredős lepel, 

És a pacsirta messze énekel: 

„A hercegnő jön, a kapun belépett, 

Rajta hát, udvari muzsikusok, 

Pengessétek csattogó húrotok. 

Fátyolszárnyú nép, zengjen a karének, 

A hercegnő jön, a kapun belépett!” 

És inganak, zsonganak a fűszálak, 

A tücsök lába fordul hirtelen, 

Gyantát keres, harmatcseppnél terem, 

Vonójáról szerelmes nóta árad. 

Ciripel a derék cincér, a kürtös, 

A szúnyog ezüst húrjait cibálja, 

Triangulumnak sincs szebb muzsikája, 

A légy: tenorhang és egész kíséret. 

Beleszól a méh is, de mélyen zümmög, 

Amíg derekát virágporba mártja, 

Így fest mind élőbb színeket övére. 

Egy virágból a dongó nagybőgője 

Szaggatottan bömböl a levegőbe. 

Templomnak nem volt annyi csúcsos íve, 

Amennyi merész ívként összenőve, 

Ahogy labirintok véget nem érnek, 

Fonódott össze a sokrétű hangra: 

Mint egy ezertagú dalárda hangja 

Száll a magasba a pusztai ének. 

A királynő felül a trónusára, 

Feje körül sugárkorona lángol, 

Ezüst felhőszőnyegre lép a lába. 

Lenn zeng a puszta a hírnök dalától: 

„Hej, bányászok! Kincseket rejt a tárna, 

Tárjátok fel! Merítsd a napsugárba 

A hercegnő díszruháját, te gyáros; 

Kereskedő, adj zafirt, brilliánsot!” 

Nézd a nyüzsgést, ahogy a föld öléből 

A fekete apródok tolakodnak. 

Hogy vágnak neki a nehéz utaknak, 

Munkájuk nyomán erős lépcső épül! 

De hiába fárad a hangyanép, 

Nem nyeri el a hercegnő kegyét. 

Ám nézd a pókot, ide-oda lépve 

Szövi műve utolsó fonalát, 

Nézd a gyöngyfényű, kész tündérruhát, 

Felragyogó szikrákat szőtt beléje. 

Most kel fel a szélvész, a puszta küldte, 

Száll, csapkod, vergődik, s már elvonult – 

Eltűnt a felhő az örvénylő űrbe, 

A pacsirta elnémult és lehullt. 

216



(Droste) 

Az éj sarkantyús őre szól. Rekedten Szava 

harsan |hal el| száll szerte tova bar a kora szürkületben, 

|s xxx bibor| fejét ágyáról már xxxxx álomittasan 

|felkél| xxxx |emeli| ébren a nap; homlokát |kék-|arany 

éterbe tálba meriti, nem látni egészen, 

hogy fényt lobbant-e vagy iszik az égben. 

_____________________________________________ 

Rőt tűznyilak villannak föl-le, friss 

ezüstxxxx szikraxxx|kat vet| tőlük a harmat, 

animt * a p barna pusztán átsuhannak. 

|xxxxx |Megrázza| tollát rázza már a pacsirta is, 

a nappal livrés hírnöke, s mikor 

a rekettyéből félénken kikémlel, 

felváltva hunyorog a két szemével, – 

aztán rezdűl s megnyilik a bokor 

a parancsa |és dala|s szövege| első részét zengve már 

/ a nedves kékbe / röppen / a madár. 

„Fel, fel! Az ifju hercegnő föelébredt! 

Urak, hölgyek, |Vár a munka,|Hív a mező| álomszuszék cselédek, 

|te| te, zafirkancsós |x| encián, siess, 

selyemzászlós törpefűz, integess, 

fel, virágok, tarka mezei nép, 

hercegnönk mindjárt a terembe lép!” 

S |ime| egyszerre ezer pilla rezzen, 

árvácska |Százszorszép| szeme tündökölve néz szét, 

a liliom sápadt, – oly kellemetlen, 

hogy a tóban épp fürdőzésen érték; 

A rezgőfű egyetlen remegés! 

A kis fűz rizsport hint magára és 

selyemkendőjét feldobja a szélbe: 

úgye |repitsd| csak gyorsan a fenség kezébe! 

Hódolva tartja nyujtja harmatserlegét 

az encián, és ráragyog |rá| az ég: 

ő vérbeli herceg |ő|, ott térpdepelhet 

első helyen urnője ágya mellett. 

Rózsaszín váltja az ég bíborát, 

Kelet felől ragyogás xxxrő |villámló| fény töri át 

a függönyt ránca alól, s fent, valahol 

az ég|ben a| pacsirta megint dalol újra szól: 

„Jőn Jő a hercegnö, a kapuban áll, 

rajta, xx hárfások, zengjen a karének, 

zengjen a csarnok, rajta, xx |víg| zenészek, 

fátyolszárnyú nép, kezdj a dalba már, 

itt |Jön| a hercegnő, a kapuban áll!” 

S most egyszerre nekibuzdxúl a puszta, 

kifordítja lábszárát a tücsök, 

harmattal gyantáz s két füszál között 

szíve nótáját húzza, egyre húzza; 

szarvasbogarak komolyr kürtje szól, 

a kis muslica ezüst szárnya rebben 

s(a tringel se cseng ezüstösebben); 

légy is zümmög: diszkant és tenor; 

aztán, dereka gazdag csíkjait 

virágporral növelve |sárgitva|, mint komoly 

basszista, már a méh is dolgozik 

s nehézkesen , nehézkesen mozogva a zsibongó 

virágokban a nagybőgős, a dongó. 

Dóm még nem épűlt annyi ezer ívvel, 

ahogy a hanga zengő bokra ível, 

mert ág és galy egymást emeli, mint 

megannyi egybezsongó labirint; 

olyan zenét nem hallott még király, 

amilyet a zöld puszta muzsikál. 

A királynő most trónusára ül, 

lába x előtt ezüstfelhő a szőnyeg, 

sugárkorona a feje körűl 

s az égböl s mind hangosabban zeng a szárnyas ének: 

„Föl, bányászok! mutassátok a tárnák 

kincseit, gyáros, hozd el fénybemártott 

1193 Ms 4657/104.I-IV. (kézírás) 

1194 UI.41.I.447 

* sic! 

217 



Az éj sarkantyús őre szól. Rekedten 

harsan tova szava a szürkületben, 

s bíborágyáról álomittasan 

felkél a nap; homlokát kék-arany 

tálba meríti; nem látni egészen, 


Égő nyilak villannak föl-le, friss 

ezüstszikrákat vet tőlük a harmat, 

amint a barna pusztán átsuhannak. 

Megrázza tollát a pacsirta is, 




aztán rezdül s megnyílik a bokor 

s szövege első részét zengve már 

röppen a nedves kékbe a madár. 

«Fel! fel! Az ifjú hercegnő felébredt! 

Hív a munka, álomszuszék cselédek, 

te, zafírkancsós encián, siess, 



hercegnőnk mindjárt a terembe lép!» 

S íme egyszerre ezer pilla rezzen, 

Százszorszép szeme tündökölve néz szét, 

a liliom sápadt: oly kellemetlen, 


a rezgőfű egyetlen remegés! 



repítse gyorsan a fenség kezébe! 

Hódolva nyujtja harmatserlegét 

az encián, és ragyog rá az ég: 

vérbeli herceg ő, ott térdepelhet 

első helyen úrnője ágya mellett. 


Kelet felől villámló fény tör át 

a függöny ráncain, s fent, valahol, 

az égben a pacsirta újra szól: 

«Jön a hercegnő, a kapuban áll, 

rajta, hárfások, zengjen a karének, 

zengjen a csarnok, rajta, víg zenészek, 


jön a hercegnő, a kapuban áll!» 

S most egyszerre nekibuzdul a puszta, 


harmattal gyantáz, s két fűszál között 

szíve nótáját húzza, egyre húzza; 

szarvasbogarak komoly kürtje szól, 


(a triangel se cseng ezüstösebben); 

zümmög a légy is: diszkánt és tenor; 


virágporral sárgítva, mint komoly 

basszista, már a méh is dolgozik 

s nehézkesen mozogva a zsiborgó 


Dóm még nem épült annyi ezer ívvel, 


ág, galy és lomb egymást ringatja, mint 

megannyi egybezsongó labirint: 




lába alatt rózsafelhő a szőnyeg, 

sugárkorona a feje körül, 

s mind hangosabban zeng a szárnyas ének: 

«Föl, bányászok! mutassátok a tárnák 

kincseit, gyáros, hozd el fénybemártott

kelméidet, a xxxx hercegnő ruháját, 

kalmár, elő a zafirt, a gyémántot!” 

Nézd, hogy nyüzsög, árad a föld öle, 

hogy tolakszik a sok fekete apród: 

fáradságos xx robotuk utakat ró 

s lépcsőket vág a mélyből fölfele; 

szegény hangyákatanép, xxx xxx|meg|gyötör a munka 

s durva köved senki sem szereti! 

De nézd a pókot: xxx selymén föl s le futva 

hálója végső szálait szövi, 

gyöngxytiszta, illatos tünderruhát; 

sok nemes szikra ég ragyogva benne. 

S szél jön, xxx |leakasztja| x, s viszi tovább: 

száll, leng, és belevész a végtelenbe. 

A felhő xxxxxxx |már szétfoszlott, a pacsirta| 

elnémult és visszaszállt a bokorba 

xxxxxxxxxxxxxxxxxxxxxxxxxxx. 

# 


A felhők szétoszolt és a pacsirta 

a pacsirta szét |xxx| 

xx 

A felleg elszállt 

Felhő eltünt, elnémult a 

A felhő |már| szétfoszlott, és a pacsirta 

A felhő volt – nincs! a rekettyebokorba 

némán alánap 

elnémult és visszaszállt a 





s bíborágyáról álomittasan 

felkél a nap, homlokát kék-arany 

tálba meríti, nem látni egészen, 








felváltva hunyorog a két szemével, 




„Fel! fel! Az ifjú hercegnő felébredt! 


te, zafirkancsós encián, siess, 



hercegnőnk mindjárt a terembe lép!” 

S ime egyszerre ezer pilla rezzen, 



hogy a tóban épp fürdőzésen érték! 

A rezgőfű egyetlen remegés. 










a függöny ráncain, s fent valahol 

az égben a pacsirta újra szól: 

„Jön a hercegnő, a kapuban áll, 

rajta, hárfások, zengjen a karének, 

1195 

1196 

ÖB.I.68-71 

218 

kelméidet, a hercegnő ruháját, 

kalmár, elő a zafirt, a gyémántot!» 



fáradságos robotuk utakat ró 

s lépcsőket vág a mélyből fölfele: 

szegény hangyanép, meggyötör a munka 


De nézd a pókot: selymén föl s le futva 


gyöngytiszta, illatos tündérruhát: 


S szél jön, leakasztja s viszi tovább: 

száll, imbolyog s tűnik a végtelenbe. 

A felhő széjjelfoszlott, a pacsirta 

elnémult és visszahullt a bokorba. 



Die Lerche 



s biborágyáról álomittasan 

felkél a nap; homlokát kék-arany 

tálba meríti; nem látni egészen, 






a nappal livrés hirnöke, s mikor 






„Fel! fel! Az ifjú hercegnő felébredt! 


te, zafirkancsós encián, siess, 


fel, virágok tarka mezei nép, 

hercegnőnk mindjárt a terembe lép!” 

S ime egyszerre ezer pilla rezzen, 




a rezgőfű egyetlen remegés! 










a fügöny ráncain, s fent, valahol, 

az égben a pacsirta ujra szól: 

„Jön a hercegnő, a kapuban áll, 

rajta, hárfások, zengjen a karének,

zengjen a csarnok, rajta víg zenészek, 


jön a hercegnő, a kapuban áll!” 

S most egyszerre nekibuzdul a puszta, 


harmattal gyantáz, s két füszál között 

szíve nótáját húzza, egyre húzza, 



(a triangel se cseng ezüstösebben) 

zümmög a légy is: diszkánt és tenor: 


virágporral sárgítva, mint komoly 

basszista, már a méh is dolgozik, 

s nehézkesen mozogva a zsiborgó 




ág, gally és lomb egymást ringatja, mint 




A királynő most trónusára űl, 


sugárkorona a feje körűl, 








fáradságos robotuk utakat ró 






gyöngytiszta, illatos tündérruhát, 


S szél jön, leakasztja, s viszi tovább: 





Im Grase 1197 

Süße Ruh, süßer Taumel im Gras, 

Von des Krautes Arome umhaucht, 

Tiefe Flut, tief tief trunkne Flut, 

Wenn die Wolk am Azure verraucht, 

Wenn aufs müde, schwimmende Haupt 

Süßes Lachen gaukelt herab, 

Liebe Stimme säuselt und träuft 

Wie die Lindenblüt auf ein Grab. 

Wenn im Busen die Toten dann, 

Jede Leiche sich streckt und regt, 

Leise, leise den Odem zieht, 

Die geschloßne Wimper bewegt, 

Tote Lieb, tote Lust, tote Zeit, 

All die Schätze, im Schutt verwühlt, 

Sich berühren mit schüchternem Klang 

Gleich den Glöckchen, vom Winde umspielt. 

Stunden, flücht’ger ihr als der Kuß 

Eines Strahls auf den trauernden See, 

Als des ziehenden Vogels Lied, 

Das mir niederperlt aus der Höh, 

Als des schillernden Käfers Blitz, 

Wenn den Sonnenpfad er durcheilt, 

Als der heiße Druck einer Hand, 

Die zum letzten Male verweilt. 

1197 DHW.197-198 

1198 E.282-283 

1199 ÖB48.37 

zengjen a csarnok, rajta, víg zenészek, 


jön a hercegnő, a kapuban áll!” 

S most egyszerre nekibuzdúl a puszta, 


harmattal gyantáz, s két fűszál között 

szive nótáját húzza, egyre húzza; 



(a triangel se cseng ezüstösebben); 

zümmög a légy is: diszkánt és tenor; 


virágporral sárgitva, mint komoly 

basszista, már a méh is dolgozik, 

s nehézkesen mozogva a zsibongó 




ág, galy és lomb egymást ringatja, mint 






sugárkorona a feje körűl, 







hogy tulakszik a sok fekete apród: 

fáradságos robotuk útakat ró 






gyöngytiszta, illatos tündérruhát; 

sok nemes szikra ég ragyogva benne, 

S szél jön, leakasztja, s viszi tovább: 




DROSTE-HÜLSHOFF: 

Im Grase 1198 

Süße Ruh, süßer Taumel im Gras, 

von des Krautes Arom umhaucht, 

tiefe Flut, tief, tief trunkne Flut, 

wenn die Wolke am Azure verraucht, 

wenn aufs müde, schwimmende Haupt 

süßes Lachen gaukelt herab, 

liebe Stimme säuselt und träuft 

wie die Lindenblüt auf ein Grab. 

Wenn im Busen die Toten dann, 

jede Leiche sich streckt und regt, 

leise, leise den Odem zieht, 

die geschloßne Wimper bewegt, 

tote Lieb, tote Lust, tote Zeit, 

all die Schätze, im Schutt verwühlt, 

sich berühren mit schüchternem Klang 

gleich den Glöckchen, vom Winde umspielt. 

Stunden, flüchtiger ihr als der Kuß 

eines Strahls auf den trauernden See, 

als des ziehenden Vogels Lied, 

das mir niederperlt aus der Höh, 

als des schillernden Käfers Blitz, 

wenn den Sonnenpfad er durcheilt, 

als der heiße Druck einer Hand, 

die zum letzten Male verweilt. 

219 


Fűben 1199 

Im Grase 

Édes béke, te, a füvön, 

édes kábulat, illatok, 

mély özön, mély, ittas özön, 

mikor a felhő párolog, 

mikor édes gerlekacaj 

lengi körűl a bús fejet 

s mint hárs-szirmok a sírra, a 

drága hang susogva pereg. 

S mikor a szív halottai 

kelnek, a hullák benne, és 

halkan remeg a pilla s az 

ajak lélekzeni kész, 

mind a halott s ami kéj s ami mult, 

mind, amit omladék temet, 

mint harangok a szélben, úgy 

cseng és csengeti lelkedet. 

Óra, te, gyorsabb, mint a sugár, 

mely a tó gyászára esik, 

mint a huzó madár dala, 

mely a magasból gyöngyözik, 

mint a bogár villáma, mely 

a nap ösvényén átsiet, 

mint a szorító kéz melege, 

mely utolszor fogja kezed.

Dennoch, Himmel, immer mir nur 

Dieses eine mir: für das Lied 

Jedes freien Vogels im Blau 

Eine Seele, die mit ihm zieht, 

Nur für jeden kärglichen Strahl 

Meinen farbig schillernden Saum, 

Jeder warmen Hand meinen Druck, 

Und für jedes Glück meinen Traum. 


Fűben 1200 

Im Grase 

Édes béke, te, a füvön, 

édes kábúlat, illatok, 

mély özön, mély, ittas özön, 

mikor a felhő párolog, 

mikor édes gerlekacaj 

lengi körűl a bús fejet 

s mint hárs-szirmok a sírra, a 

drága hang susogva pereg. 

S mikor a szív halottai 

kelnek, a hullák benne, és 

halkan remeg a pilla s az 

ajak lélekzeni kész, 

mind a halott s ami kéj s ami mult, 

mind, amit omladék temet, 

mint a harangok a szélben, úgy 

cseng és csengeti lelkedet. 

Óra, te, gyorsabb, mint a sugár, 

mely a tó gyászára esik, 

mint a huzó madár dala, 

mely a magasból gyöngyözik, 

mint a bogár villáma, mely 

a nap ösvényén átsiet, 

mint a szorító kéz melege, 

mely utolszor fogja kezed. 

Nekem azonban, Ég, csak ezt, 

csak ezt, de mindig: mindenik 

égbetörő szabad dalért 

lelket, mely vele költözik, 

minden fakó sugár köré 

szegélyül szivárványomat, 

minden hő kézbe kezemet 

s minden gyönyörhöz álmomat. 


[›Die Judenbuche‹] 1201 

Wo ist die Hand so zart, daß ohne Irren 

Sie sondern mag beschränkten Hirnes Wirren, 

So fest, daß ohne Zittern sie den Stein 

Mag schleudern auf ein arm verkümmert Sein? 

Wer wagt es, eitlen Blutes Drang zu messen, 

Zu wägen jedes Wort, das unvergessen 

In junge Brust die zähen Wurzeln trieb, 

Des Vorurteils geheimen Seelendieb? 

Du Glücklicher, geboren und gehegt 

Im lichten Raum, von frommer Hand gepflegt, 

Leg hin die Waagschal – nimmer dir erlaubt! 

Laß ruhn den Stein – er trifft dein eignes Haupt! 


Itélet 1203 

Wo ist die Hand so zart, dass ohne Irren 

Van kéz, oly finom, hogy biztosan és szép 

rendben szétszedi az agy tévedését, 

és olyan erős, hogy nem is remeg, 

mikor a nyomorultra dob követ? 

Ki meri mérni vak dühét a vérnek, 

Dennoch, Himmel, immer mir nur 

dieses eine nur: für das Lied 

jedes freien Vogels im Blau 

eine Seele, die mit ihm zieht, 

nur für jeden kärglichen Strahl 

meinen farbigschillernden Saum, 

jeder warmen Hand meinen Druck, 

und für jedes Glück meinen Traum. 

Nekem azonban, Ég, csak ezt, 

csak ezt, de mindig: mindenik 

égbetörő szabad dalért 

lelket, mely vele költözik, 

minden fakó sugár köré 

szegélyűl szivárványomat, 

minden hő kézbe kezemet 

s minden gyönyörhöz álmomat. 

ANNETTE VON DROSTE-HÜLSHOFF: 

[Wo ist die Hand, so zart, daß ohne Irren…] 1202 

Wo ist die Hand, so zart, daß ohne Irren 

Sie sondern mag beschränkten Hirnes Wirren, 

So fest, daß ohne Zittern sie den Stein 

Mag schleudern auf ein arm verkümmert Sein? 

Wer wagt es, eitlen Blutes Drang zu messen, 

Zu wägen jedes Wort, das unvergessen 

In junge Brust die zähen Wurzeln trieb, 

Des Vorurteils geheimen Seelendieb? 

Du Glücklicher, geboren und gehegt 

Im lichten Raum, von frommer Hand gepflegt, 

Leg hin die Waagschal’ — nimmer dir erlaubt! 

Laß ruhn den Stein — er trifft dein eignes Haupt! — 


[Hol a kéz, oly finom, hogy sose téved…] 1204 

Hol a kéz, oly finom, hogy sose téved, 

gubancát bontva zavart agynak-észnek, 

és olyan biztos, hogy nem is remeg, 

mikor egy bús, torz létre dob követ? 



Zu: Droste-Hülshoff, Judenbuche, mottó 1205 

Uj szöveg! „Ö.B.” 

Hol a kéz, oly finom, hogy sose téved, 

gubancát bontva zavart agynak-észnek, 

és olyan biztos, hogy nem is remeg, 

mikor egy bus, torz létre dob követ? 


1200 

ÖB.II.76-77 

1201 

HDW.235 

1202 

DHJ.3 

1203 

ÖB.I.557 

1204 

NEM.467 (Szabó Lőrinc könyvtárának 2070489477 jelű kötetében ceruzával: »Hol a finom kéz, hogy szálazza szét / A korlátolt agy kurta 

tévelyét, / És az erős kéz, amely nem remeg, / Mikor a nyomunkra ver követ?«) 

1205 

10/78 jelű dossziéban: gépírás, autográf kiegészítésekkel. 

220

a nem-felejtett szót, az ifju lélek 

tolvaját, amely szívós gyökeret 

ver bele, s hajt előítéletet? 

Te, boldog ember, ki fényben születtél 

és jámbor kéz ápolt védence lettél: 

tilos ítélned, mérleghez ne nyulj! 

hagyd a követ, saját fejedre hull! i 

[>125] HEINRICH HEINE: 

Buch der Lieder – Junge Leiden – Lieder 

VIII 1206 

Anfangs wollt ich fast verzagen, 

Und ich glaubt’ ich trüg’ es nie, 

Und ich hab’ es doch getragen, – 

Aber fragt mich nur nicht, wie? 

[ENDRŐDI SÁNDOR]: 

[Oh, ez már elviselhetetlen!…] 1209 

Oh, ez már elviselhetetlen! 

Mondtam magamban untalan 

És aztán mégis elviseltem – 

Csak azt ne kérdjétek: hogyan? 

[NÉMETH ISTVÁN PÉTER]: 

[Úgy kezdődött, hogy erőm 

elhagyott…] 1213 

Úgy kezdődött, hogy erőm elhagyott. 

Nem is áltatttam magam semmivel. 

Mégis, mégis kibírtam valahogy. 

Ne kérdd, az ember hogy viseli el… 

[>126] HEINE: 

Buch der Lieder – Romanzen II 

Die Bergstimme. 1217 

Ein Reiter durch das Bergthal zieht, 

Im traurig stillen Trab’: 

Ach! zieh’ ich jetzt wohl in Liebchens Arm, 

Oder zieh’ ich in’s dunkle Grab? 

Die Bergstimm Antwort gab: 

In’s dunkle Grab! 

Und weiter reitet der Reitersmann, 

Und seufzet schwer dazu: 

So zieh ich denn hin in’s Grab so früh, – 

Wohlan im Grab ist Ruh. 

Die Stimme sprach dazu: 

Im Grab ist Ruh! 

Dem Reitersmann eine Thräne rollt 

Von der Wange kummervoll: 

Und ist nur im Grabe die Ruhe für mich, – 

So ist mir im Grabe wohl. 

Die Stimm’ erwiedert hohl: 

Im Grabe wohl! 

[BARÁT ÁRMIN]: 

Románcok 3. Visszhang. 1220 

1206 HHK.65 

1207 HDB.53. 

1208 HKE.45 

1209 HDE.29 

1210 HEA.40 

1211 ÖBII.353; HHV.II.12 

1212 HHV.14 

1213 NIH.+ 

1214 HKÖ.72 

1215 SzK.279 

1216 HVP.I.11 

1217 HHK.69 

1218 HG.32 

1219 BI.58 

1220 HDB.64-65 

1221 HDE.31-32 


tolvaját, amely szívós gyökeret 

ver bele, s hajt előitéletet? 

Te boldog, ki tiszta helyen születtél, 

és jámbor kéz ápolt védence lettél: 

el azt a mérleget, hozzá ne nyúlj: 

S hagyd a követ – saját fejedre hull! 


Dalok – 14. 1207 

Előbb szinte elcsüggedtem, 

Azt hivém: szivembe tép; 

S aztán mégis elviseltem, – 

Csak ne kérdjétek: mikép?… 


Szívem attól félt sok évig 1210 

Szívem attól félt sok évig, 

el nem bír ily szörnyű kínt; 

ám vitte a súlyt a célig, 

csak ne kérdezd tőle: mint? 

[SZÁSZ BÉLA]: 

Előbb a sors ellen 

kikeltem… 1214 

Előbb a sors ellen kikeltem: 

»Ezt elviselni nem lehet!« 

És aztán mégis elviseltem, 

De hogy hogyan – ne kérdjetek. 

221 


tolvaját, amely szivós gyökeret 

ver bele, s hajt előitéleztet? 

Te boldog, ki ztiszta helyen születtél 

és jámbor kéz ápolt védence lezttél: 

el azt a mérleget, hozzá ne nyulj! 

S hagyd a követ – saját fejedre hull! 

Forditotzta: Szabó Lőrinc 

1956 III 14. 


72. 1208 

Oh ez már elviselhetetlen! 

Mondtam magamban untalan. 

És aztán mégis elviseltem, 

Csak azt ne kérdjétek: hogyan? 


Csak ne kérdezd 1211 

Anfangs wollt ich fast verzagen 

Előbb nagyon fájt a lelkem; 

sírtam: minden oda van; 

aztán mégis elviseltem – 

Csak ne kérdezd, hogy: hogyan?! 

HEINE: 

Buch der Lieder – Romanzen 2 

Die Bergstimme 1218 

Ein Reiter durch das Bergtal zieht, 

Im traurig stillen Trab: 

„Ach! zieh ich jetzt wohl in Liebchens Arm, 

Oder zieh ich ins dunkle Grab?” 

Die Bergstimm’ Antwort gab: 

„Ins dunkle Grab!” 

Und weiter reitet der Reitersmann, 

Und seufzet schwer dazu: 

„So zieh ich denn hin ins Grab so früh, – 

Wohlan im Grab ist Ruh’!” 

Die Stimme sprach dazu: 

„Im Grab ist Ruh!” 

Dem Reitersmann eine Träne rollt 

Von der Wange kummervoll: 

„Und ist nur im Grabe die Ruhe für mich – 

So ist mir im Grabe wohl.” 

Die Stimm’ erwidert hohl: 

„Im Grabe wohl!” 


A visszhang 1221 


Először szinte… 1215 

[N.N.]: 

[Előbb szinte romba dőltem…] 1212 

Előbb szinte romba dőltem; 

sírtam: minden odavan; 

aztán mégis elviseltem – 

csak ne kérdezd, hogy: hogyan?! 

[URBÁN ESZTER]: 

Előbb már-már 

elcsüggedtem… 1216 

Anfangs wollt’ ich… 

Először szinte elcsüggedtem: Előbb már-már elcsüggedtem: 

Hogy már ez elviselhetetlen! elviselni nem lehet; 

Még is csak elviseltem végre. aztán mégis elviseltem. 

De mikép? – senki azt ne kérdje. Hogyan? Jobb nem kérdened. 





Egy ifju vágtat a völgy ölén, 

Sebére nincsen ír: 

„A kedves karja tárul elém, 

Vagy vár a puszta sír?” 

A visszhang visszasír: 

„A puszta sír!” 

És vágtat az ifju a völgyön át, 

Sohajtva, nyögve nagyot: 

„Hadd szálljak ifjan a sírba hát, 

A sír, a sír nyugodt!” 

A visszhang suttogott: 

„A sír nyugodt!” 

Az ifju arcán könny pereg, 

Mély bútól csillogó: 

„S ha nyugtot én csak ott lelek, 

Ugy nékem a sírba’ jó”. 

És tompán búg a szó: 

„A sírba’ jó!” 


A visszhang 1223

Lovas vonúl a völgyön át, 

Horgasztva bús fejét: 

„Ah, vár ölelésre kedvesem, 

Avagy vár-e a sírsötét?” 

Szól bérc visszhangjaként: 

„A sírsötét.” 

És léptet odébb a bús lovas, 

Sóhajtva elmereng: 

„Vár hát kora sír a mélybe’ lent, – 

Gyógyít a síri csend!” 

Szirt hangja visszacseng: 

„A síri csend!” 

A lovas arcán könycsepp pereg, 

Keserű bánatfolyó: 

„Ha a sírom ölébe’ pihenhetek, 

Ugy nékem a sír be jó!” 

Kong bérc felő1 a szó: 

„A sír be jó!” 

Lovag üget a völgyön át, 

Sebére nincsen ír. 

»Galambom karja vár-e rám, 

Vagy oh, a néma sír?« 

A bérczhang visszasír: 

– A néma sír! 

Tovább üget a bús lovag, 

Szava sohajba vesz: 

»Korán halok, de mit nekem! 

Menjünk! Ott béke lesz.« 

Halk visszhang zengedez: 

– Ott béke lesz. 

Arczára fénylő könny pereg, 

Mély bútól csillogó – 

»S ha nyugalmat csak ott lelek: 

Jó lesz a sírba, jó …« 

S fölbúg a bérczi szó: 

– A sírba jó. 

[>127] HEINE: 

Buch der Lieder – Junge Leiden – Romanzen X. 

Belsatzar. 1224 

Die Mitternacht zog näher schon; 

In stummer Ruh lag Babylon. 

Nur oben in des Königs Schloß, 

Da flackert’s, da lärmt des Königs Troß. 

Dort oben in dem Königssaal, 

Belsatzar hielt sein Königsmahl. 

Die Knechte saßen in schimmernden Reih’n, 

Und leerten die Becher mit funkelndem Wein. 

Es klirrten die Becher, es jauchzten die Knecht’; 

So klang es dem störrigen Könige recht. 

Des Königs Wangen leuchten Glut; 

Im Wein erwuchs ihm kecker Muth. 

Und blindlings reißt der Muth ihn fort; 

Und er lästert die Gottheit mit sündigem Wort. 

Und er brüstet sich frech, und lästert wild; 

Die Knechtenschaar ihm Beifall brüllt. 

Der König rief mit stolzem Blick; 

Der Diener eilt und kehrt zurück. 

Er trug viel gülden Geräth auf dem Haupt; 

Das war aus dem Tempel Jehovahs geraubt. 

Und der König ergriff mit frevler Hand 

Einen heiligen Becher, gefüllt bis am Rand’. 

Und er leert ihn hastig bis auf den Grund, 

Und rufet laut mit schäumendem Mund: 

Jehovah! dir künd’ ich auf ewig Hohn, – 

Ich bin der König von Babylon! 

Doch kaum das grause Wort verklang, 

Dem König ward’s heimlich im Busen bang. 

Das gellende Lachen verstummte zumal; 

Es wurde leichenstill im Saal. 

Und sieh! und sieh! an weißer Wand 

Da kam’s hervor wie Menschenhand; 

Und schrieb, und schrieb an weißer Wand 

Buchstaben von Feuer, und schrieb und schwand. 

Der König stieren Blicks da saß, 

1222 ÉD.81 

1223 SNK.212-213 

1224 HHK.93,95 

1225 BI.55-56 

1226 HDB.77-79 

1. Lovas üget a bércen át, 

– A ló oly csendbe lép – 

„Ah! kedvesemnek karja vár-e rám, 

Vagy tán a síri éj?” 

Viszhang szól, hangja mély: 

„A síri éj!” 

2. Tovább üget a bús lovag 

– Ajkán sóhaj szakad: 

„Mért kell a sírba szállnom ily korán? 

Mindegy! nyugalmat ad!” 

– A mélyből hang riad: 

„Nyugalmat ad!” 

3. Arcára bánat könye hull, 

Bánattól csillogó: 

„Csak sírom ád örök békét nekem? 

Úgy hát a sírba’ jó – – –!” 

– Tompán rábúg a szó: 

„A sírba jó!” 


Belsázár 1225 

Közelg az éjfél csöndesen; 

Már Bábel alszik és pihen. 

De hangos még a királyi vár; 

Ott nyüzsg a nép, ott cseng a pohár. 

Ott csillog a fény a termeken át; 

Belsázár tartja királyi torát. 

A szolgahad körötte ül; 

A tűzbor ömlik, a serleg ürűl, 

A kancsó csörren, a szolga mulat; 

Ez kedvre deríti a dölyfös urat. 

Hevűl a király, a vére forr; 

Tetézte, növelte a gőgöt a bor. 

A bűnös láng lobogva kigyúl; 

S ő Istent szidja, gyalázza vadúl. 

Gyalázza, szidja, növekszik a gőg; 

A szolganép helyeselve bőg. 

Majd int a büszke királyi fő; 

A szolga indul s visszajő. 

Sok drága edényt remegve hord: 

Az Urnak rablott kincse volt. 

S a király kacagva megragad 

Egy csordultig teli szent poharat. 

Fenékig üríti a drága kehelyt; 

S míg habzik az ajka, szitkokat ejt: 

„Mit nékem égi erőd, Jehova! 

Király vagyok én, Babylonnak ura!” 

A szó alig hogy hangzik el, 

Remegni kezd a királyi kebel. 

A víg kacagás, a lárma elűl; 

Lesz néma csend köröskörűl. 

És lám! és lám! fehér falon, 

Ugy rémlik, emberkéz oson: 

Csak ír, csak ír fehér falon 

Tüzes betűket s tűnik a nyom. 

Riadva néz a büszke úr; 

222 

Lovag megy a bérci völgy elé, 

Nyomán az út doobgva sír. 

– Vajh! kedvesem karja vár-e reám – 

Vagy hajh, a néma sír? 

S a bérchang visszasír: 

– A néma sir! 

S tovább megy ügetve a jó lovag, 

S mélán sohajtva szól: 

– Hadd szálljak a sirba hát korán, 

A sírban csend honol! 

S a visszhang válaszol: 

– Ott csend honol! 

És a lovag arcán könny görög, 

S búja oly megható! 

– S ha nyugtot a sir adhat csupán: 

A sirban lenni jó! 

És zeng a bérci szó: 

– A sirba jó! 


Románcok 11. Belzazár. 1226 

Közelg az éjfél; Babylon 

Utcáin néma nyogalom. 

Csak a királyi várba’ fenn 

Mulatnak a fáklyák fényiben. 

Királyi csarnok telve már, 

Királyi tort ül Belzazár. 

Az udvari nép pompázva feszít 

És borteli serleget sorra ürít. 

És csendül a serleg a szolgakörön; 

A büszke királynak e hang nagy öröm. 

Királynak arca lángban ég; 

Kedvét a bor csak szítja még. 

S a gőg ragadja őt vakon; 

És szidja az istent botorúl, szilajon. 

S ocsmány beszéd, mi belőle fakad! 

Tetszést üvölt a szolgahad. 

Most a király szemével int; 

Egy szolga fut s megjő megint. 

Bő kincset aranyból cipel fején; 

Jehova lakából rablott sok edény. 

S egy szent kelyhet, mi kezébe kerül, 

A király teletöltet szentségtelenűl. 

S fenékig üríti tüzes-mohón. 

És nyílik ajka tajtékozón: 

„Jehova! hatalmadon kacagok, – 

Én Babylon királya vagyok!” 

E szörnyű szó még el se szállt, 

Elfogja a rémület a királyt. 

Elnémul a lárma, kacagás se cseng; 

Kél a terembe’ síri csend. 

És nézd! És nézd! Fehér falon 

Mint hogyha ember írta vón; 

És ír és ír fehér falon 

Tüzes betüsort, aztán eloson. 

Ül a király és néz merőn,

Mit schlotternden Knien und todtenblaß. 

Die Knechtenschaar saß kalt durchgraut, 

Und saß gar still, gab keinen Laut. 

Die Magier kamen, doch keiner verstand 

Zu deuten die Flammenschrift an der Wand. 

Belsatzar ward aber in selbiger Nacht 

Von seinen Knechten umgebracht. 


Belsazár 1227 

Az éjfél mindent árnyba von: 

Nyugodtan alszik Babylon. 

Csak ottfenn, a királyi várban 

Nem alszanak. Ott vigadás van. 

Fény, zaj derítik csarnokát – 

Belsazár tart ott lakomát. 

Az asztaloknál czifra szolga-nép 

Üriti s tölti ujra serlegét. 

Cseng a pobár, ujjong a szolgahad: 

Zord gazdájuk, a király, így mulat. 

Vad szeme villog, arcza lángol, 

Feltüzeli az éji mámor, 

S úgy elragadja féktelen heve, 

Hogy ajkán gúny lesz az isten neve. 

Szitok, káromlás – zápormód szakad, 

És tetszést bőg reá a szolgahad. 

Kevély parancsot most szemével int: 

A szolga megy és visszatér niegint. 

Arany-edényeket rak egy halomba – 

Jehova templomából van rabolva. 

S szentségtelen kezekkel a király 

Egy szent kehelyt ragad, mely szinig áll. 

Fenékig iszsza tűz·borát 

S tajtékzó ajkkal igy kiált 

„Jehova! Megvetésem hitvány tárgya – 

Reád köszönti, Babylon királya!” 

De el se hangzott még a vad beszéd: 

Titkos borzongás fogta el szivét. 

A kaczagás is megszünt hirtelen, 

Mint sirbolt, csendes lett a nagy terem. 

S nézd, nézd! A febér falon ott 

Halkan egy emberkéz mozog. 

Izzó betüket ír a falra hosszan, 

Azután nyom nélkül letűnik onnan. 

Remegő térddel, holthalványra válva, 

Rémülten ül ott Babylon királya. 

S a szolgahad körötte megkövülve, 

Életjel nélkül, síri csendben ülve … 

Hivatnak mágust, bölcset, csillagászt: 

Egyik se fejti meg a lángirást. 

De Belsazárnak zsarnok életével 

Szolgái számoltak még aznap éjjel. 

1227 HKE.II.99-101 

1228 HDE.41-42 

1229 NKA. 507 

A térde reszket, az arca fakúl. 

Dermedve űl a szolgahad: 

Egy árva hangot ajka nem ad. 

A jósnép jő, de hiába siet: 

Nem fejti meg egy sem a lángbetüket. 

S Belsázárt holtan éri a regg: 

Megölte éjjel a szolgasereg. 


10. 

Belsazár. 1228 

Az éjfél mindent árnyba von: 

Nyugodtan alszik Babylon. 

Csak ott fenn a királyi várban 

Nem alszanak. Ott vigadás van. 

Fény, zaj derítik csarnokát – 

Belsazár tart ott lakomát. 

Az asztaloknál czifra szolga-nép 

Üríti s tölti ujra serlegét. 

Cseng a pohár, ujong a szolgahad: 

Zord gazdájuk, a király így mulat. 

Vad szeme villog, arcza lángol, 

Feltüzeli az éji mámor, 

S úgy elragadja féktelen heve, 

Hogy ajkán gúny lesz az isten neve. 

Szitok, káromlás – zápormód szakad 

És tetszést bőg reá a szolgahad. 

Kevély parancsot most szemével int: 

Szolga megy és visszatér megint. 

Arany-edényeket rak egy halomba – 

Jehova templomából van rabolva. 

S szentségtelen kezekkel a király 

Egy szent kelyhet ragad, mely színig áll. 

Fenékig iszsza tűz-borát 

S tajtékzó ajkkal így kiált: 

»Jehova! Megvetésem hitvány tárgya – 

Reád köszönti: Babylon királya!« 

De el se hangzott még a vad beszéd: 

Titkos borzongás fogta el szivét. 

A kaczagás is megszünt hirtelen, 

Mint sírbolt: csöndes lett a nagy terem 

S nézd, nézd! A fehér falon ott 

Lassan egy emberkéz mozog. 

Izzó betűket ír a falra hosszan, 

azután nyom nélkül letűnik onnan. 

Remegő térddel, holthalványra válva, 

Rémülten ül ott Babylon királya. 

S a szolgahad körötte megkövülve, 

Életjel nélkül, síri csendben ülve… 

Hivatnak mágust, b0lcset, csillagászt: 

Egyik se fejti meg a lángirást. 

De Belsazárnak zsarnok életével 

Szolgái számoltak még aznap éjjel. 

223 

Halálra fakúltan, reszketőn. 

Vacogva űl a szolgahad 

S elfogja néma iszonyat. 

Sok táltos jő, de hiába kutat, 

Sehogy sem érti a lángsorokat. 

És Belzazárral az udvari népek 

Még az éjjel végezének. 

[SZABÓ JÁNOS]: 

Belzacár 1229 

Éjfélre járt. Hallgatagon 

pihenni dőlt már Babilon. 

De fenn a fellegvárban még 

lobog a láng; lármáz a csőcselék. 

Ott fenn a trónteremben ád 

Belzacár ma királyi lakomát. 

Csillogva ül a fényes szolgasor, 

fogyó kupákban szikrázik a bor. 

Cseng a pohár, az udvaronc rivalg; 

élvezi a konok király a zajt. 

Orcája fénylik, lángbibor: 

növeli vad dölyfét a bor. 

Elönti vak, kérkedő indulat; 

átkozza vétkes szókkal az Urat. 

Orcátlan pöffeszt, szitkot szór vadul 

s a szolganyáj tetszést bőg válaszul. 

Kevély szeme parancsra lobban: 

rohan egy szolga, s megtér nyomban. 

Feje fölött sok aranyszert nyalábol: 

rabolt edény Jehova templomából. 

Most felragad a király fertezett 

keze egy szent, csorduló serleget. 

Mohón fenékig hajtja, s kárhozó 

tajtékos ajkán felcsattan a szó: 

„Csúffá lettél, Jehova, hallhatod, 

Babilonban a király én vagyok!” 

S az iszonyu szózat még el sem ül, 

szivére titkos bánat nehezül. 

A vad kacagás elnémul legott: 

halotti csend üli a csarnokot. 

S nézd, nézd, a fehér fal felett, 

mintha egy kéz jelenne meg! 

S ír, ír a fehér falra, nézd! 

Lángjegyeket ró, s elenyész. 

Csak ül, s mmeredten bámul a király, 

remeg a térde; — halotthalovány. 

Dideregve borzad a szolgahad; 

csak ül, csak néz; a hang ajkára fagy. 

Sok mágus jő, s mindannyinak titok: 

fenn a falon mi jel parázuslik ott. 

Még éj vala, s az udvari cselédek 

a király Belzacárral végezének.


|Heinrich| Heine Henrik: Kis változtatással jelent meg 

az Ö.B.-ban 

Az éjfél már közeledett. 

Csönd, béke Babylon felett. 

B E L Z A C Á R 1230 

Csak fent ragyogott-zengett a vár: 

Fáklyák, csatlósok, száz lakáxj. 

Ott Ffent! Vacsorát adott a királxy, 

Lakomát a királyi Belzacár. 

Díszben az ünnepi szolgasor; 

S szikrázott és ürűlt a xxx bor. 

Serleg csendűl, és nóta száll: 

Igy vigad a makacs király. 

A király szive izzik, arca ég, 

Pezsdül a borban a hetykeség. 

S vakon sodorja a gőg, a láz: 

Bűnös szava istent gyaláz. 

S hetvenkedik, káromkodik, 

Élvezve a szolgák tapsait. 

S szól a király, szeme gőgösen int: 

Lakáj pattan, ki, s jön megint. 

Rabolt kingarmada volt a fején: 

Jehxováé! templomi aranyedény! 

S gaz kézzel megragadva, egy 

Színigtöltött, szent serleget 

Mohón fenékig ürít a király, 

S habzó szájjal üvölti már: 

Terajtad, Jehova, csak kacagok – 

Én Babylon királya vagyok! 

De alighogy a szörnyű szó tovaszáll, 

Magába roskad a király. 

Eláll a nóta, ricsaj, hahota; 

Halotti csönd a palota. 

De nézd! de nézd! a fehér falon 

Mintha kéz…! És jelt jelre von: 

Jelt jelre írt a fehér falon: 

Lángbetűk!… Írt; s más |majd| semmi nyom! 

Dermedxten bámúl a király, 

Roggyan a lába, az arca halál. 

És megborzong a szolgahad, 

Megborzong s több hangot nem ad. 

Jöttek a mágusok – xész s hatalom 

Nem fejti a lángírást a falon! 

De Belzacárt még azon éjszaka 

Mmxegölte a xxx cselédhada. 



Belsaztar 

Az éjfél száll halk szárnyakon, 

Pihen és hallgat Babilon. 

De hangos a királyi vár, 

Lakomát most ad a király. 


1230 


1231 

HVP.I.14-16 

1232 

ÖB.II.464-466 

1233 

VIH.I.268-269 

1234 

K.I.717-719; HVV.11-13 



Belsazer 

Az éjfél már közeledett. 

Csönd, béke Babylon felett. 


fáklyák, csatlósok, száz lakáj. 

Ott fent! Vacsorát adott a király, 

lakomát a királyi Belzacár. 


s szikrázott és ürült a bor. 

Serleg csendül, és nóta száll: 

így vigad a makacs király. 

A király szíve izzik, arca ég, 

pezsdül a borban a hetykeség. 


bűnös szava istent gyaláz. 


élvezve a szolgák tapsait. 


lakáj pattan, ki, s jön megint. 

Rabolt kincset hozott a fején: 

Jehováét, templomi aranyedényt! 


színigtöltött, szent serleget 

mohón fenékig ürít a király, 

s habzó szájjal üvölti már: 

„Terajtad, Jehova, csak kacagok – 

én Babylon királya vagyok!” 


magába roskad a király. 


halotti csönd a palota. 

De nézd! De nézd! A fehér falon 

mintha kéz…! És jelt jelre von; 

jelt jelre írt a fehér falon: 

lángbetűk!… Írt; majd semmi nyom! 

Dermedten bámul a király, 

roggyan a lába, az arca halál. 


megborzong s több hangot nem ad. 

Jöttek a mágusok — ész s hatalom 

nem fejti a lángírást a falon! 

De Belzacárt még azon éjszaka 

megölte a cselédhada. 



Belsazar 

Az éjfél száll halk szárnyakon, 

pihen és hallgat Babilon. 

De hangos a királyi vár, 

lakomát most ad a király. 

224 



Belsazar 

Az éjfél már közeledett, 

csönd, béke Babylon felett. 


fáklyák, csatlósok, száz lakáj. 

Ott fent! Vacsorát adott a király, 

lakomát a királyi Belzacár. 


s szikrázott és ürűlt a bor. 

Serleg csendül és nóta száll: 

így vígad a makacs király. 

A király szive izzik, arca ég, 

pezsdül a borban a hetykeség. 


bűnös szava istent gyaláz. 


élvezve a szolgák tapsait. 


lakáj pattan, ki, s jön megint. 

Rabolt kincset hozott a fején: 

Jehováét, templomi aranyedényt! 


szinigtöltött, szent serleget. 

Mohón fenékig ürít a király, 

s habzó szájjal üvölti már: 

„Terajtad, Jehova, csak kacagok – 

én Babylon királya vagyok!” 


magába roskad a király. 


halotti csönd a palota, 

De nézd! De nézd! A fehér falon 

mintha kéz…! És jelt jelre von; 

Jelt jelre írt a fehér falon: 

lángbetűk!… Irt; majd semmi nyom! 

Dermedten bámul a király, 

roggyan a lába, az arca halál. 


megborzong s több hangot nem ad. 

Jöttek a mágusok –- ész s hatalom 

nem fejti a lángírást a falon! 

De Belzacárt még éjszaka 

megölte a cselédhada.

Száz fáklya, zaj, zenebona, 

Mulat a király udvara. 

Ül körben a ragyogó szolgahad, 

Csillognak a bortól a poharak. 

Ujjongnak a szolgák, cseng a pohár, 

Mert szereti hallani ezt a király. 

A király arca kipirul, 

A bortól hetyke lángra gyúl. 

S a láng vakon lobog bele, 

Az eget gyalázza bűnös dühe. 

Hetvenkedik és dühe magasba csap, 

Vele üvölt a szolgahad. 

A király büszkén rivall – siet 

A szolga, hozza a kincseket. 

S szikrázik arannyal a lakoma: 

Kifosztva Jehova temploma. 

A király szentségtörő keze 

Szent kelyhet emel színig tele. 

Fenékig üríti a poharát, 

S habot ver a szája, míg így kiált: 

Csak nevetek rajtad, Jehova – 

Én, Belzacár, Babilon ura! 

Az iszonyú szó alig hangzik el, 

Rá titkos döbbenet felel. 

Csak elhal a hahota hirtelen, 

Halotti csöndes a terem. 

De nézd, csak nézd, ó borzalom! 

Emberi kéz a fehér falon. 

És ír a fehér falon, ír az a kéz, 

Ír lángbetűt, aztán semmibe vész. 

A király belebámul a semmibe, 

Megroggyan a térde, fehér a szine. 

Dermedten ül a szolgahad, 

Csak ül, csak ül, hangot sem ad. 

Nem elég ide mágikus hatalom, 

Megfejteni lángírást a falon. 

De Belzacárt udvari cselédhada 

Megölte még az éjszaka. 

[>128] HEINE: 

Buch der Lieder – Lyrisches Intermezzo I 1235 

Im wunderschönen Monat Mai, 

Als alle Knospen sprangen, 

Da ist in meinem Herzen 

Die Liebe aufgegangen. 

Im wunderschönen Monat Mai, 

Als alle Vögel sangen, 

Da hab ich ihr gestanden 

Mein Sehnen und Verlangen. 


1. 

[Csodaszép május napján…] 1239 

1235 HHK.135 

1236 BK.191 

1237 BI.46 

1238 HDB.112 

1239 HDE.64 

1240 HVP.I.22 

Száz fáklya, zaj, zenebona, 

mulat a király udvara. 

Ül körben a ragyogó szolgahad, 

csillognak a bortól a poharak. 

Ujjongnak a szolgák, cseng a pohár, 

mert szereti hallani ezt a király. 

A király arca kipirul, 

a bortól hetyke lángra gyúl. 

S a láng vakon lobog bele, 

az eget gyalázza bünös dühe. 

Hetvenkedik és dühe magasba csap, 

vele üvölt a szolgahad. 

Kiált a király és hangja vad, 

a szolga szalad meg visszaszalad. 

Szikrázik arannyal a lakoma, 

kifosztva Jehova temploma. 

S a király szentségtörő keze 

szent kelyhet emel színig tele. 

Fenékig üríti a poharát, 

s habot ver a szája, míg így kiált: 

Csak nevetek rajtad, Jehova – 

én, Belzacár, Babilon ura! 

Az iszonyú szó alig hangzik el, 

rá titkos döbbenet felel. 

Csak elhal a hahota hirtelen, 

halotti csöndes a terem. 

De nézd, csak nézd, ó borzalom! 

Emberi kéz a fehér falon. 

És ír a fehér falon, ír az a kéz, 

ír lángbetüt, aztán semmibe vész. 

A király belebámul a semmibe, 

megroggyan a térde, fehér a szine. 

Dermedten ül a szolgahad, 

csak ül, csak ül, hangot sem ad. 

Nem elég ide mágusi hatalom 

megfejteni lángírást a falon. 

De Belzacárt udvari cselédhada 

megölte még az éjszaka. 


Lírai intermezzo 

Részletek – 1 1236 

Szép hó a május; mindenütt 

A bimbó nyilik, pattan; 

Szívembe a szerelmet is 

E hónapon fogadtam. 

Szép hó a május; mindenütt 

Édes madárdal csattan; 

Akkor történt, hogy vágyamat 

Önéki megvallottam. 

[PÁKOZDY FERENC]: 

Hogy jött a május, csodaszép… 1240 

Im wunderschönen Monat Mai… 

225 


A május jött, a szép, csodás… 1237 

A május jött, a szép, csodás, 

Zöldült a fának ága, 

S kinyílt az én szivemben 

Szerelem szép virága. 

A május jött, a szép, csodás, 

Madár dalolt az ágon; 

S megsúgtam néki akkor, 

Hogy őt, csak őt imádom. 


Gyönyörű májusban 1241 


Lirai intermezzo – 1. 1238 

Bűbájos május idején 

Bimbónyilás szakába’, 

Szivembe’ szirmot bontott 

A szerelem virága. 

Bűbájos május idején 

Dalos madár havába’, 

Egy égő vallomásba 

Csendült ki szívem vágya. 


Gyönyörü májusban 1242

Csodaszép május napján 

Minden virág virágzott, 

Szivemben ekkor kezdtek égni 

az első hajnal-álmok. 

Csodaszép május napján 

Dalolt minden madárka, 

Ekkor suttogtam el neki, 

Hogy meghalok utána. 

Hogy jött a május, csodaszép, 

s a bimbó mind kitárva, 

kinyílt az én szivemben is 

a szerelem virága. 

Hogy jött a május, csodaszép, 

s dalolt minden madárka, 

megmondtam valahára, 

szeretlek várva — vágyva. 

[RÓNAI MIHÁLY ANDRÁS]: 

A »Lirai intermezzó«-ból 1243 


A csoda-májusban 

– Im wunderschönen Monat Mai… – 

1244 

Im wunderschönen Monat Mai 

Gyönyörűszép május havában A csoda-májusban, mikor 

bimbó pattant az ágon, 

rügy pattant minden ágon, 

szívembe’ benn a szerelem akkor nyílt ki szivemben 

felkelt – s akkor, barátom, a nagy szerelmi álom. 

gyónyörűszép május havában 

– madár fütyölt a fákon! – 

megmondtam néki: várom, 

mert kell nekem s kivánom. 


Tündöklő május hajnalán 1247 

Tündöklő május hajnalán, 

Mikor minden virágban, 

Rászállt szivemre lágyan 

Nyíló szerelmi vágyam. 

Tündöklő május hajnalán 

Madár búg lomb-homályban, 

S a kedvesnek kitártam 

Nyíló szerelmi vágyam. 

[>129] HEINE: 

Buch der Lieder – Lyrisches Intermezzo II 1248 

Aus meinen Thränen sprießen 

Viel blühende Blumen hervor, 

Und meine Seufzer werden 

Ein Nachtigallenchor. 

Und wenn du mich lieb hast, Kindchen, 

Schenk’ ich dir die Blumen all’, 

Und vor deinem Fenster soll klingen 

Das Lied der Nachtigall. 


63. 1252 

Virág lesz könyemből, 

Melyet hullatok, 

Sóhajtásaimból 

Csalogánydalok. 

Ha szeretsz: virágim 

Neked nyíljanak 

S csalogánydal zengjen 

Ablakod alatt. 

A csoda-májusban, mikor 

madár szólt száz határon, 

akkor sírt föl előtte 

epedő vallomásom. 


Lírai intermezzo 

Részletek 2 1249 

Keserves könnyeimből 

Sok viruló virág fakad; 

És sóhajom csalogány – 

Madárdalokat ad. 

S ha te szeretsz, szép gyermek, 

Legyen tiéd mind a virág; 

És ablakodnál zengje 

A csattogány dalát. 


2. 

[Virág lesz könnyemből…] 1253 

Virág lesz könnyemből, 

Melyet hullatok, 

Sóhajtásaimból 

Csalogány-dalok. 

Ha szeretsz: virágim 

Neked nyíljanak 

S csalogánydal zengjen 

Ablakod alatt. 

[SZABÓ LŐRINC]: [SZÁSZ BÉLA]: 

1241 RGÖM. 

1242 RGÖ.285 

1243 UM.191 

1244 ÖB.I.44 

1245 HKÖ.74 

1246 SOV.85 

1247 WEM.II.438 

1248 HHK.135 

1249 BK.191 

1250 BI.54 

1251 HDB.113 

1252 HKE.39 

1253 HDE.65 

1254 NIH.53 (Aus meinen Tränen sprießen…) 

1255 UM.190 

Gyönyörű májusban, mikor 

Bimbó feselt a fákon, 

Akkor támadt szerelmem, 

Az én virágnyílásom. 

Gyönyörű májusban, mikor 

Madár dalolt az ágon, 

Akkor jött ajkaimra, 

Szerelmi vallomásom. 

226 


Május csodás havában… 1245 

Május csodás havában, 

Míg bimbók nyiltanak, 

A szerelem szívemben 

Akkor fakadt… 

Május csodás havában, 

Madárkák zengtenek, 

S akkor vallám neked meg 

Szerelmemet… 


Sok sűrü könnyeimből… 1250 

Sok sűrü könnyeimből 

Virág fakad, illatozó; 

És sóhajimból támad 

A bús pacsirtaszó. 

És hogyha szeretsz, oh, lányka, 

E virág mind, mind a tiéd; 

Es egyre hallod a zengő 

Pacsirták énekét. 

Gyönyörü májusban, mikor 

Bimbó feselt a fákon, 

Akkor támadt szerelmem, 

Az én virágnyilásom. 

Gyönyörü májusban, mikor 

Madár dalolt az ágon, 

Akkor jött ajkaimra, 

Szerelmi vallomásom. 


[Csodás szép május idején…] 1246 

Csodás szép május idején, 

Bimbónyilás korába’, 

Akkor nyilt ki szivembe’ 

A szerelem virága. 

Csodás szép május idején, 

Dalolt minden madárka, 

Akkor mondtam meg néki: 

Szivemnek mi a vágya. 



A könnyem záporából 

A virágok ezre fakad, 

S a szívem sóhajából 

Dalló fülmilehad. 

És hogyha szeretni tudnál, 

Virágom mind tied, 

S a fülmile ablakodnál 

Csattogjon dalt neked. 

[NÉMETH ISTVÁN PÉTER]: 1254 [RÓNAI MIHÁLY ANDRÁS]: 

A »Lirai intermezzó«-ból 1255 

Könnyeim medrében nő 

sok-sok virág, ott fakad; 

sóhajom felröppenő 

dalos csalogány-csapat. 

Még nem tudom, kellek-e 

Néked? Csokrot adhatok 

csak; s csalogány éneke 

verné közben ablakod… 

– Aus meinen Augen spriessen… – 

Virágot sírok néked, 

virágoskerteket, 

sóhajtok pinty-zenéket, 

madárkoncerteket. 

És ha szeretsz, te drága 

hát nyisd ki ablakod: 

tiéd a kert virága 

s a pintyőke-dalok.

Könnyeimből virágok 1256 

Aus meinen Tränen spriessen 

Könnyeimből virágok 

fakadnak, angyalom, 

S mint fülemile-kórus 

zendül a sóhajom. 

Ha szeretsz, ez a szív a tiéd lesz 

minden virágaival, 

és ablakod ostromolja 

a fülemile-dal. 

Könnyeimből szép virágzó… 1257 

Könnyeimből szép virágzó 

Rózsák csokra támad, 

Sóhajimból meg madár-szó, 

Egész csalogány-had. 

S hogy ha szeretsz, drága gyermek, 

Tiéd e virágok, 

S ablakodnál énekelnek 

Mind e csalogányok. 

[>130] HEINE: 

Buch der Lieder – Lyrisches Intermezzo XIII 1258 



O schwöre nicht und küsse nur, 

Ne esküdözz, csókolj te csak, 

Ich glaube keinem Weiberschwur! 

Nő-esküvés – üres szavak! 

Dein Wort ist süß, doch süßer ist 

Beszéded édes, ám nekem 

Der Kuß, den ich dir abgeküßt! 

Édesb a csókod, édesem! 

Den hab’ ich, und dran glaub’ ich auch, Enyém a csók, ebben hiszek, 

Das Wort ist eitel Dunst und Hauch. 

*** 

A szó – csak pára, képzelet. 

O schwöre, Liebchen, immerfort, 

Csak esküdj, esküdj, édesem, 

Ich glaube dir auf’s bloße Wort! 

Akármit mondasz, elhiszem! 

An deinen Busen sink’ ich hin, 

A kebeledre roskadok, 

Und glaube, daß ich selig bin; 

És azt hiszem, boldog vagyok; 

Ich glaube, Liebchen, ewiglich, 

Hiszem: örök szerelmed is, 

Und noch viel länger liebst du mich. 

Sőt: hogy szeretsz továbbra is. 


Ne esküdj 1261 

O, schwöre nicht 

Ne esküdj, ó, csókolj csupán, 

nő esküje nekem talány! 

Szived édes, de édesebb 

a csók, mit ajkadon lelek. 

Abban hiszek, az drága, jó, 

füst csak és pára mind a szó. 

Ó, esküdj, édes, szüntelen, 

minden szavadat elhiszem! 

Ha keblem kebleden dobog, 

azt hiszem, hogy boldog vagyok: 

Hiszem, hogy örökkön szeret, 

s még azután is, a szived. 

[>131] HEINE: 

Buch der Lieder – Lyrisches Intermezzo L 1263 

Sie saßen und tranken am Theetisch, 

Und sprachen von Liebe viel. 

Die Herren, die waren ästhetisch, 

Die Damen von zartem Gefühl. 

Die Liebe muß sein platonisch, 

Der dürre Hofrath sprach. 

Die Hofräthin lächelt ironisch, 

Und dennoch seufzet sie: Ach! 

Der Domherr öffnet den Mund weit: 

Die Liebe sey nicht zu roh, 

Sie schadet sonst der Gesundheit. 

Das Fräulein lispelt: wie so? 

Die Gräfin spricht wehmüthig: 

Die Liebe ist ein Passion! 

Und präsentiret gütig 

Die Tasse dem Herrn Baron. 

Am Tische war noch ein Plätzchen; 

1256 

ÖB.I.44; HVP.I.23; HVV.18; HHV.II.26 

1257 

HKÖ.74 

1258 

HHK.145 

1259 

HDB.118 

1260 

HKE.67 

1261 

ÖB.II.374-375 

1262 

HVP.I.29 

1263 

HHK.183,185 

1264 

HDB.138 

1265 

HVP.I.42 


Ne esküdj… 1262 

O, schwöre nicht… 

Ne esküdj — csókolj ahelyett, 

nő esküjének nem hiszek! 

Édes a szavad, kedvesem, 

édesb a csók, mit adsz nekem! 

Csókodnak hiszek, mert enyém; 

szavad csak illó tünemény. 

Ó, esküdj folyton, kedvesem, 

minden szavadat elhiszem! 

Hogyha kebledre hullhatok, 

úgy érzem, hogy boldog vagyok; 

úgy érzem, öröklééten át 

szeretsz, kedves — vagy még tovább. 



Asztal körül üléve teáztak, 

Szerelemről folyt aszó, 

Az urak mind esztetizáltak, 

A hölgy csupa álmodozó. 

„Platonice kell szeretni”, 

szólt a tanácsos úr. 

Neje gúnnyal akar nevetni, 

De hangja sohajba fúl. 

Most a kanonok nyit szájat: 

„Nem kell szeretni vadúl, 

Az egészségnek megárthat.” 

A kisasszony elpirúl. 

A grófnő búsan súgja: 

„Szeretni mi’ szenvedély!” 

S a csészét bájjal nyujtja 

Báró szomszédja felé. 

Lett volna ott hely tenéked, 

227 


115. 1260 

Csak csókolj s hagyd az esküket! 

Nem hiszek asszonyeskünek. 

Szavad édes, de csókod, a melyet 

Ajkadról szedek édesebb; 

Ez birtokom, igaz, való: 

Levegő, puszta hang a – szó. 

** * 

Csak esküdj, esküdj kedvesem, 

Minden szavadat elhiszem, 

Kebledre hullok, borulok 

S azt hiszem: boldog is vagyok, 

Hiszem, hogy szeretsz híven és nagyon 

Örökké, sőt tovább is, angyalom. 

[BRÓDY LÁSZLÓ]: 

A társaság teázott… 1265 

Sie saßen und tranken am Teetisch… 

A társaság teázott és beszélt is 

a szerelemről sokat ezalatt. 

Az urak minden érve az esztézis 

s a hölgyeké az érzelmi alap. 

A vén tanácsos úgy látta a dolgot: 

A plátói szerelem az a jó. 

A tanácsosné gúnyosan mosolygott 

és panaszosan sóhajtott fel: Ó! 

A kanonok úr letette a csészét: 

A nyers szerelem túlfűtött kazán. 

A szenvedélyt megsínyli az egészség. 

A pösze lány susogta: Igazán? 

A fínom grófné elmélázva búgja: 

A szerelem gyönyörnséget ád! 

És gondosan a báró úrnak újra 

betölt egy findzsa illatos teát. 

Egy szék üres volt, és ez volt a lényeg:

Mein Liebchen, da hast du gefehlt. 

Du hättest so hübsch, mein Schätzchen, 

Von deiner Liebe erzählt. 


113. 1266 

Itták a jó theát s beszéltek 

A szerelemről hosszasan 

Finom gyöngédséggel a hölgyek, 

Az urak – aesthetikusan. 

„A szerelem legyen plátói!” 

Hangzott a tanácsos szava. 

A tanácsosné mosolygott és 

Ajkáról elrebbent egy „Ah!” 

A kanonok nagy szájjal igy szólt: 

„A szerelem, ha durva, sért 

S könnyen megárt az egészségnek” 

A kisasszonyka várta „Miért” 

A grófné bús fohászszal mondá: 

„A szerelem csak szenvedély!” 

És azonnal egy újabb csésze 

Theát tett a báró elé. 

Az asztalnál még volt egy kis hely 

– Miért is nem voltál jelen? – 

Sok szépet regélhettél volna 

Szerelmedről, szép gyermekem! 


Izlett a tea… 1269 

Sie sassen und tranken am Teetisch 

Izlett a tea, s vitatárgynak 

Csemegéjük is, a szerelem. 

Az urak vadul esztetizáltak, 

A nők finoman, kecsesen. 

„Plátói legyen!” – követelte 

a tanácsos úr, a szikár. 

Nejének epe a lelke, 

De nyögell, hogy: „Holdsugár!” 

Kanonok-száj bömböli: „Nem kell 

túlnyersnek |vadnak| lennie, 

Másképp belerokkan az ember.” 

„Hogyhogy?” – bámul Licike. 

„Szeretni szomorú és szép” – u (rövid u!) 

A hangja remeg belé: 

Grófnőnk épp nyújtja a csészét 

A báró úr felé. 

Lett volna még a szalonban 

Egy hely: a tiéd, szivem. 

Pedig te tudtad volna, 

hogy mi a szerelem! 

[>132] HEINE: 

Buch der Lieder – Lyrisches Intermezzo 

LIV 1272 

Mein Wagen rollet langsam 

Durch lustiges Waldesgrün, 

Durch blumige Thäler, die zaubrisch 

S nem voltál, drága, velük. 

Szerelmedről csupa szépet 

Csacsogtál volna nekik. 


50. 1267 

Itták a jó theát s beszéltek 

A szerelemről hosszasan, 

Finom gyöngédséggel a hölgyek, 

Az urak aesthetikusan. 

»A szerelem legyen plátói!« 

Hangzott a tanácsos szava: 

A tanácsosné mosolygott és 

Ajkáról elrebbent egy »Ah!« 

A kanonok nagv szájjal így szólt: 

»A szerelem, ha durva, sért 

S könnyen megárt az egészségnek.« 

A kisasszonyka várta »Mért?« 

A grófné bús fohásszal mondá: 

»Csak passzió! csak röpke hév!« 

És azonnal egy ujabb csésze 

Theát tett a báró elé. 

Az asztalnál még volt egy hely 

– Miért is nem voltál jelen? – 

Sok szépet regélhettél volna 

Szerelmedről, szép gyermekem. 


Heine* 

IZLETT A TEA… 1270 



Csemegéjük is, a szerelem. 


A nők finoman, kecsesen. 


A tanácsos úr, a szikár. 


De nyögell, hogy: „Holdsugár!” 


Túlnyersnek|vadnak| lennie, (xxx) 

Másképp belerokkan az ember.” 


„Szeretni szomorú és szép” – |u (rövid u!) 


Grófnőnk épp nyújtja a csészét 

A báró úr felé. 


Egy hely: a tiéd, szivem. 


Hogy mi a szerelem! 

34 



Kocsim nagy lassan gördül 

Zöld erdők fái között 

És völgyeken át, hol a napfény 

Szabó Lőrinc fordítása 

én kedvesem, te nem voltál velem. 

Te mondtad volna el csak véleményed, 

megtudták volna, mi a szerelem! 

[KALÁSZ MÁRTON]: 

A társaság itta a teát… 1268 

A társaság itta a teát; csak 

téma volt nekik a szerelem. 

Az urak elesztetizáltak, 

a hölgyek hallgatták érzelmesen. 

Szép csakis a plátói érzés, 

vélte a száraz tanácsos úr. 

A tanácsosné kövérkés, 

s oly gúnyos, már sóhaja szúr. 

A kanonok kinyitva száját, 

csak árthat, szólt hangosan. 

S mindezt ne durván csinálják. 

A kisasszony susog: Ugyan? 

A grófné mélabúsan 

tűnődött, s nyújtotta át, 

nem szenvedély, csak a hús van, 

a bárónak a teát. 

Volt még egy hely az asztal 

körül, ha itt ülsz, kicsikém, 

s mesélsz, mindőnket vigasztal 

szép szerelmi regény. 

Kon Sz.L. 

1266 

HKE.65-66 

1267 

HDE.84-85 

1268 

HHL.20 

1269 

Ms 4666/208 (autográf javításokkal) 

* nem Sz.L. kézírása! 

1270 

Ms 4666/208 (ugyanaz a nyomdakép, mint a Salamon; ez: 34. lap) kézzel javítva; gyorsírás is!+ 

1271 

ÖB.I.334; HVV.31-32; HHV.II.33-34 

1272 

HHK. 

1273 

HDB.140-141 

1274 

HKE.81-82 

228 


Izlett a tea… 1271 



csemegéjük is, a szerelem. 


a nők finoman, kecsesen. 


a tanácsos úr, a szikár. 


de nyögell, hogy: „Holdsugár!” 


túlvadnak lennie, 

másképp belerokkan az ember.” 


„Szeretni szomoru és szép” – 


grófnőnk épp nyújtja a csészét 

a báró úr felé. 


egy hely: a tiéd, szivem. 


hogy mi a szerelem! 


139. 1274 

Kocsim lassadan tova-gördül 

S robog az erdei utakon át, 

Tündéri, virágos völgyben, a melyre

Im Sonnenglanze blüh’n. 

Ich sitze und sinne und träume, 

Und denk’ an die Liebste mein; 

Da grüßen drei Schattengestalten 

Kopfnickend zum Wagen herein. 

Sie hüpfen und schneiden Gesichter, 

So spöttisch und doch so scheu, 

Und quirlen wie Nebel zusammen, 

Und kichern und huschen vorbei. 

Füröszt virágözönt. 

És ülve, ábrándba merülve, 

Szeretőmön jár eszem; 

Három ködalak, vigan intve, 

Kocsim ablakán beköszön. 

S szökvést csupa fintor az arcuk, 

Gúnyos, félénk egyaránt – – 

Vihogón ködként keverednek 

S szétfoszlanak pára gyanánt. 

[NÉMETH ISTVÁN PÉTER]: 1275 [SZABÓ LŐRINC]: 

Friss erdei zöldön át 1276 

Lassún gördül postakocsink, 

fejem ablaknak döntöm. 

Lambra tűz a Nap, s mintha fény 

koccanna üveggömbön. 

Utam visz, de róla álmom 

Kedvesemig kanyarul. 

S döcc, három árnykép gyáván 

künt viháncol huncutul. 

Csak orrát nyomja üvegre, 

csúfol három fehérnép – 

s hess, mint a köd, mielőtt 

még erdőszélre érnénk. 

[>133] HEINE: 

Buch der Lieder – Lyrisches Intermezzo LVIII 1278 

Der Herbstwind rüttelt die Bäume, 

Die Nacht ist feucht und kalt; 

Gehüllt im grauen Mantel, 

Reite ich einsam im Wald. 

Und wie ich reite, so reiten 

Mir die Gedanken voraus; 

Sie tragen mich leicht und luftig 

Nach meiner Liebsten Haus. 

Die Hunde bellen, die Diener 

Erscheinen mit Kerzengeflirr; 

Die Wendeltreppe stürm’ ich 

Hinauf mit Sporengeklirr. 

Im leuchtenden Teppichgemache, 

Da ist es so duftig und warm, 

Da harret meiner die Holde - 

Ich fliege in ihren Arm. 

Es säuselt der Wind in den Blättern, 

Es spricht der Eichenbaum: 

Was willst du, thörichter Reiter, 

Mit deinem thörichten Traum? 


144. 1281 

A fákat őszi szél czibálja, 

Nedves, hideg az éjszaka; 

Az erdőn – szürke köpenyembe – 

Sebesen vágtatok tova. 

S a hogy igy vágtatok, hát vágtat 

A lelkem gondolatja mind: 

Könnyen s vigan röpitnek engem 

Oda, hol kedvesem lakik. 

1275 

NIH.23 

1276 

ÖB.II.53; HVV.33; HHV.II.34-35 

1277 

HVP.I.43 

1278 

HHK.191 

1279 

HDB.142-143 

1280 

BKS.22-23. 

1281 

HKE.85-86 

1282 

ÖB.I.377; HVV.34-35; HHV.II.35-36 

1283 

HKÖ.83-84 

1284 HDSz.23 

Mein Wagen rollet langsam 

Friss erdei zöldön át visz 

lassan a postakocsim, 

virágzó völgyeken át, hol 

szikrázik a nap meg a szín. 

Ülök, merengek, édes 

lánykámról álmodozom. 

S bókolva három árnykép 

köszön be az ablakon. 

A három alak csupa gyáva 

gúny, ugrál, fintorog, 

s ködörvénnyé kavarodva 

vihog és tovasuhog. 


Ősz halk szele 1282 

Der Herbstwind rüttelt die Bäume 

Ősz halk szele rázza a fákat, 

az éj nyirkos, hideg. 

Szürke köpenyben az árva 

erdőben léptetek. 

A lovast a ló, az álmát 

gondolatok viszik, 

röpülve emelnek a házhoz, 

hol a kedvesem lakik. 



Ősz szele rázza a fákat, 

Párás az éj s hideg; 

Köpenybe burkolódzva 

Az erdőn átügetek. 

S amint ügetek, ügetnek 

Előre a gondolatok; 

Gyors szárnyon a kedvesemnek 

Házához így jutok. 

Az ebek csaholnak, a szolgák 

Kezében a gyertya lobog; 

A lépcsőn sarkantyúmat 

Pengetvén felrobogok. 

A szőnyeges, fényes teremben 

Oly illatos, enyhe a lég, 

Ott várt epedőn a szépem – 

S karja közé repülék. 

Levelek közt suttog a szél most, 

Megszólal tölgyapó: 

„Botor lovag úr, ó mondd csak, 

Botor álmod vajj’ mire jó?” 

229 

Nap hinti le tűz-sugarát. 

Dobogó szivem halkan leborul 

Kedves, szelid álmaira; 

De ime most három lebegő árny 

Bekacsintgat a zárt kocsiba. 

Félénken s mégis gunyolódva 

Ugrálnak, – benevetnek – 

Ködként gomolygnak előttem 

S aztán sebesen tova lengnek … 


Friss erdei zöldön át… 1277 

Mein Wagen rollet langsam… 

Friss erdei zöldön át visz 

lassan a postakocsim, 

virágzó völgyeken át, hol 

szikrázik a nap meg a szín. 

Ülök, merengek, édes 

lánykámról álmodozom. 

S bókolva három árnykép 

köszön be az ablakon. 


Az őszi szél a fákat rázza … 1283 

Az őszi szél a fákat rázza, 

Az éj hideg, nyirkos nagyon; 

Magamba’ vágtatok az erdőn, 

És a köpenyt összébb vonom. 

És amint vágtatok, vágtatnak 

Előre gondolataim; 

Elvisznek kedvesem házához 

A könnyü szélnek szárnyain … 

Csupa gyáva gúny a három 

alak, ugrál, fintorog, 

s ködörvénnyé kavarodva 

vihog és tovasuhog. 

[BEREC KÁROLY]: 

Rázza a fákat… 1280 

Rázza a fákat az őszi szél, 

Nedves, hideg az éjszaka, 

Magánosan lovagolok 

Köpönyembe beburkolva. 

És a mint igy lovagolok, 

Gondolatim elől szállnak, 

S visznek légi könyüséggel, 

Küszöbéhez egy kis háznak. 

Ugat az eb s gyertyafénynyel 

Megjelennek a cselédek, 

Peng a sarkantyúm taréja, 

A mint sietve belépek. 

Ott a szőnyeges teremben 

Illatos lég és meleg van, 

Ott vár reám szép kedvesem… 

Hadd rohanok karjaiba! 

Susog a fák közt őszi szél… 

S a tölgy azt kérdezi halkal: 

Mit akarsz te balga lovag 

A te hiú álmaiddal? 

[ifj. SZÁSZ BÉLA]: 

37. 1284 

Az őszi szél a fákat rázza, 

Az éj hideg, nyirkos nagyon; 

Magamba’ vágtatok az erdőn, 

És a köpenyt összébb vonom. 

És a mint vágtatok, vágtatnak 

Előre gondolataim; 

Elvisznek kedvesem házához 

A könnyű szélnek szárnyain …

Ugatnak a kutyák; a szolgák 

Gyertyákkal jönnek mind elém; 

Rohanok fel a csigalépcsőn 

Zörgő sarkautyuimmal én. 

Világos, szőnyeges szobában 

Illatos lég van s jó meleg 

Ő vár reám itt – hadd repüljek, 

Szép lánykám, hadd öleljelek! 

Az éji szél süvöltve rázza 

A tögyfa-lombokat: 

„Mit akarsz bolond álmaiddal 

Te szegény, bolondos lovag? …” 

[>134] HEINE: 

Buch der Lieder – Die Heimkehr 

II 1285 

Ich weiß nicht, was soll es bedeuten, 

Daß ich so traurig bin; 

Ein Märchen aus alten Zeiten, 

Das kommt mir nicht aus dem Sinn. 

Die Luft ist kühl und es dunkelt, 

Und ruhig fließt der Rhein; 

Der Gipfel des Berges funkelt 

Im Abendsonnenschein. 

Die schönste Jungfrau sitzet 

Dort oben wunderbar, 

Ihr gold’nes Geschmeide blitzet, 

Sie kämmt ihr goldenes Haar: 

Sie kämmt es mit goldenem Kamme, 

Und singt ein Lied dabei; 

Das hat eine wundersame, 

Gewaltige Melodei. 

Den Schiffer im kleinen Schiffe 

Ergreift es mit wildem Weh; 

Er schaut nicht die Felsenriffe, 

Er schaut nur hinauf in die Höh’. 

Ich glaube, die Wellen verschlingen 

Am Ende Schiffer und Kahn; 

Und das hat mit ihrem Singen 

Die Lore-Ley gethan. 


84. 1289 

Nem tudom, mért vagyok bús, 

Mi bajom van nekem, 

Egy régi regedal zsong 

Körűlem szüntelen. 

Hűs lég, borongó alkony, 

Halkan a Rajna foly; 

A bércz lobog a napfény 

Végsd sugáritól. 

Ormán a legszebb lány ül 

– Soha ily csodát! – 

Aranyfésűvel bontja 

Lengő aranyhaját. 

Aranyfésüje csillog, 

Szilajon zeng dala: 

Észbontó és hatalmas 

Ennek a dallama! 

Hajós embert vad búval 

1285 HHK.207,209 

1286 FK.123 

1287 HDB.149-150 

1288 DJÖ.558-559 

1289 HKE.50-51 

1290 HDE.95-96 

1291 FK.123 

1292 HEA.39 

Kutyák csaholnak, inas jön, 

a gyertyaláng lobog, 

sarkantyúm peng, amint a 

csigalépcsőn felrohanok. 

Csupa illat és ragyogás a 

meleg szőnyegszoba, 

ott vár reám az édes – 

röpülök a karjaiba. 

Szél rezzenti a tar tölgy 

susogó galyait: 

„Bolond lovas, te, mit érnek 

bolondos álmaid?” 

[ALFÖLDI LÁSZLÓ]: 

Lorelei 1286 

Egy régi, szép mese 

Fülembe visszacseng. 

Régmúlt idők története 

Ki tudja mit jelent? 

A levegő hűvös, sötét, 

A Rajna lenn susog… 

Hegyek csúcsán már szerteszét 

Királyi bíborok. 

Egy asszony ül fenn, oly csodás! 

Aranyhaja ragyog, 

Mint aranyfésűje fokán 

Az esti csillagok. 

Fésüli, bontja szép haját, 

Éneke szárnyra kél, 

A dal, mint bűvös álmodás, 

Mint hegy csúcsán a fény. 

Merész hajót a Rajna árja – 

Vad fájdalom ragadja el, 

Csak feltekint a szirt falára 

És nem törődik semmivel. 

Hajós, s hajója lenn pihen, 

Ellepték gyors habok. 

S úgy gondolom, szép Lorelei 

Ezt tette a dalod. 


2. 1290 

Nem tudom, mért vagyok oly bús, 

De valami bánt – 

Egy régi rege bolygat 

Egész napon át. 

Hűs van. Közeleg az alkony. 

A Rajna nyugodt. 

Estfény boritja biborba 

A bérczi csucsot. 

Csodaszép lány űl odafenn 

S néz le a mélybe, 

Fésüli haja aranyát. 

Villog diadémje. 

Csillog a fésü, haja leng 

S fölzeng dala halkan; 

Soha szebbet, büvölőbbet 

Mint ez a dallam! 

Lenn a vizen a hajóst 

Ugatnak a kutyák, – a szolgák 

Faklyával várnak oda-lent, – 

Fölsietek a márvány-lépcsőn, 

A sarkantyú nyomomba’ peng. 

S a világos szőnyeg-teremben 

Minden oly meleg, illatos, 

Ott vár reám szivem szerelme, 

S én repülök karjába most – 

– S fölsír a szél, megreszket egy tölgy, 

S hallok sohajtó hangokat: 

»Mit akarsz dőre álmaiddal, 

Te dőre, ábrándos lovag?!« 

230 


Hazatérés – 2. 1287 

Én nem tudom, hogy mit jelentsen, 

Oly bús mért vagyok; 

Egy vén mese jár eszemben, 

Egyébre se gondolok. 

Az est hidegen sötétlik, 

A Rajna csöndbe’ foly; 

Hegy orma ragyogva fénylik 

Alkony sugáritól. 

Ott fenn a szépek szépe 

Üté fel trónusát, 

Szikrázik színarany éke, 

Fésüli arany haját. 

Fésűli arany fésűvel 

S hozzá cseng éneke; 

A dallam bűvös erővel 

És csábbal van tele. 

A hajóst kicsiny hajóban 

Vad fájdulom fogja el; 

Nem nézi, a zátony hol van, 

Csak néz a magasba fel. 

Végül belevész a habokba 

Hajós meg a csónaka; 

És gyászos vesztük’ okozta 

A Lorelei dala. 

Ugatnak a kutyák, – a szolgák 

Fáklyával várnak oda-lent, – 

Fölsietek a márvány-lépcsőn, 

A sarkantyú nyomomba’ peng. 

S a világos szőnyeg-teremben 

Minden oly meleg, illatos, 

Ott vár reám szívem szerelme, 

S én repülök karjába most – – – 

– S fölsír a szél, megreszket egy tölgy, 

S hallok sohajtó hangokat: 

»Mit akarsz dőre álmaiddal, 

Te dőre, ábrándos lovag?!«… 


Lorelei 1288 

Nem tudom, mit jelentsen, 

oly szomorú vagyok; 

egy régi mese mindig 

fejemben kavarog. 

Hűvös van és homály száll, 

a Rajna hömpölyög, 

a hegyet körbe fényli 

alkony-sugaru köd. 

A magas bíbor csúcson 

ül a gyönyörü lány, 

ékszere sziporkázik, 

és arca halovány. 

Fésüli arany fürtjét, 

és úgy dalol, dalol – 

különös, édes dallam 

fáj, sajog valahol. 

A hajós szívét fogja, 

mit fájdalom facsart, 

csak néz, néz a magasba – 

… Csattan a sziklapart. 

Csónakát hideg hullám 

nyeli a mélybe le. – 

Szép Loreley a gyilkos, 

és bűvös éneke. 

[GÉRECZ ATTILA]: 

Lorelei 1291 


A Loreley 1292 

Én nem tudom, hogy mit jelentsen; Nem tudja szivem, mire vélje 

Oly szomorú vagyok. 

e bút, mi ráterül; 

Egy ősi monda zúg fejemben, egy régi világ regéje 

Mely nyugton nem hagyott. zaklatja szüntelenül. 

Sötétedik, a Rajna hűs 

Szellőjü s folydogál. 

A hegytetőn ragyogva tűz 

Az esti napsugár. 

Ott fenn a szűzek csodaszépe 

Haját fésülgeti. 

Csillog megannyi aranyéke 

S aranyló fürtjei. 

Fésülködik s dalolgat ő. 

Fésűje színarany. 

A dal csodás; lenyűgöző 

Melódiája van. 

A kis hajón a tengerészre 

Párás az est levegője, 

a Rajna tükre sík; 

a kiugró bérctetőre 

búcsúzó fény esik. 

Ott tündöklik csodásan 

a legszebb földi lány, 

aranyék csillog hajában, 

nap lángol aranyhaján. 

Aranyból a fésű, amellyel 

dalolva bontja szét, 

ajkáról messzire zeng el 

az ének, s oly csodaszép. 

A könnyű bárka hajósát

Elbűvöl, megigéz; 

Nem látja ez a szirtet, 

Csak a magasba néz. 

S azt hiszem, hogy az örvény 

Embert, hajót benyel, 

Amért a Lorley olyan 

Csodásan énekel … 

[IGNOTUS]: 


Olyan borús a kedvem, 

Mi lelt ma, mi bajom, 

Mért mélázok szünetlen 

Egy régi bús dalon? 

Széjjelterül az alkony 

A Rajna hűs vizén, 

Az ormokon, a parton 

Lobog az esti fény. 

Tündérleányon csillog 

A napfény odaát, 

Kösöntyűs karja villog, 

Bontván aranyhaját. 

Aranyos a fésűje, 

Bánatos a szava, 

Szíveknek ébresztője 

Csodálatos dala. 

A csolnakost megejti 

Ez a szilaj zene, 

A zátonyt is felejti 

Káprázó két szeme. 

Oda se néz a vésznek, 

Viszi az ár tova, 

Így ront meg, így igéz meg 

A Loreley szava. 


Lorelei 1297 

Én nem tudom, ez mit jelentsen, 

oly bánatos vagyok, 

s mint kis mesék zsongnak lelkemben 

hajnali halk dalok. 

Már alkonyul. Hűs csend csobog 

a Rajna fodrain. 

A nap lement, rőt fény ragyog 

a hegyek ormain. 

A legszebb tőndér ott fenn, 

a szirt magas fokán, 

a nap, mint izzó ékszeren, 

csillog aranyhaján. 

Aranyfésűvel bontja szét 

a lágy zuhatagot, 

s egy dalt dúdol, egy drága, szép 

különös dallamot. 

A csónakost a fájó dal 

vad búval tölti el, 

nem törődik a zátonnyal, 

csak a dalra figyel. 

S míg ő a sziklafalra néz, 

a hullám összecsap, 

s a sajkát örvény zúzza szét 

Mély búba ragadja; 

Mit neki szikla meg örvény! 

Csak néz a magasba. 

Majd csónakot, embert – 

Hullám sodor le magával 

S mindezt a csodaszép Lorley 

Tette – dalával… 

Vad fájdalommal tör; 

Most sziklazátonyt sem vesz észre, 

Csak néz a csúcsra föl. 

Hajót s hajóst a vad folyó 

Elnyelt és elsodort. 

S ez – azt hiszem – a daloló 

Lorelei tette volt. 

[KOMJÁTHY JENŐ]: 

Loreley 1294 


Loreley 1295 

Nem tudom én, hogy mit jelentsen, Szomorú vagyok, szomorú. 

Oly szomorú vagyok; 

Pillámra bánat permetel. 

Régi rege jár eszemben, 

Régi meséből való bú 

A régi dajkadalok. 

szorítja a szívemet el. 

Esteledik, hüs az idő 

A Rajna hömpölyög, 

Fönn csillog a bérdi tető, 

Bíborba öltözött. 

Az ormon, a nap hova csillog, 

Ül a Szűz, nézd a csodát. 

Ékszere arany, ide villog, 

Fésűli arany haját. 

Fésűje arany s a tájra 

Zeng ajkiról a dal, 

Csodás a melódiája, 

Danája diadal. 

A hajóst lenn a hajóban 

Vad bú ragadja meg, 

Nem látja a szirtet a folyóban, 

Magasba néz s remeg 

Hűvösödik, és a sötét 

a Rajna vizére leszáll. 

Alkonyi csúcsok sövegét 

festi a kései sugár. 

Lányka ül ott a hegyen fenn. 

Halovány a hanyatló Nap 

is, arany haja hogy lebben. 

Csillámlik csatja a kontynak. 

Fésüje színarany ékszer.. 

A haj zuhatagja lehull. 

Dalát dúdolta elégszer, 

de hatalma örökkön új. 

Kis csónakjában a révész 

hallja a dalt szívéig. 

Mit neki szikla! – „Affelé mész, 

honnan a hangom örvénylik…!” 

Vagy vélte csupán hallani, 

míg odalett ő s a ladik. 

Kisimultak a víz fodrai, 

hol dallal ölő Loreley lakik. 


Loreley 1298 


A Loreley 

Ich weiss nicht, was soll es bedeuten 

1299 

Ich weiß nicht, was soll es bedeuten… 

Nem értem, a dal mit idéz föl, Nem értem, a dal mit idéz föl, 

s hogy oly bús mért vagyok: s hogy oly bús mért vagyok: 

egy régi, régi regétől 

egy régi, régi regétől 

nem szabadúlhatok. 

nem szabadúlhatok. 

Már hűvös az este; a Rajna 

nyugodtan folydogál; 

a hegycsúcs lángsugarasra 

gyult alkonypírban áll. 

Ott fent ül – ékszere csillog – 

a leggyönyörűbb leány; 

aranyhaja messzire villog 

arany fésűje nyomán. 

Aranyban aranylik a fésű, 

s közben a lány dalol; 

hatalmas zengedezésű 

varázs kél ajkairól. 

A hajósnak a kis ladikban 

szive fáj, majd meghasad; 

nem le, hol a zátony, a szirt van – 

fel néz, fel a csúcsra csak! 

Végül ladikot s ladikost a 

mélységbe nyel – úgye? – az ár… 

S hogy ez így lett, ő okozta 

1293 

RMM.194 

1294 

KJ.425 – A hagyatékból; az utolsó versszak hiányzik. 

1295 

NIH.103 

1296 

RN.146; NKA.497-198 

1297 

ROC.182 

1298 

ÖB.II.66-67; HVV.38-39; HHV.II.36-37 

1299 

HVP.I.51 

1300 

Gy.138-139 

231 

Már hűvös az este; a Rajna 

nyugodtan folydogál; 

a hegycsúcs lángsugarasra 

gyúlt alkonypírban áll. 

Ott fenn ül – ékszere csillog – 

a leggyönyörűbb leány; 

aranyhaja messzire villog 

aranyfésűje nyomán. 

Aranyban aranylik a fésű, 

s közben a lány dalol; 

hatalmas zengedezésű 

varázs kél ajkairól. 

A hajósnak a kis ladikban 

szíve fáj, majd meghasad; 

nem le, hol a zátony, a szirt van – 

fel néz, fel a csúcsra csak! 

Végül ladikot s ladikost a 

mélységbe sodorja az ár… 

S hogy ez így lett, ő okozta 

gyötrő vágy ejti rabul; 

bár útján szikla a korlát, 

csak felfele néz makacsul. 

A hajóst – így tartja a monda – 

hab nyelte végül is el; 

s mindezt dalával okozta 

a bűvös Loreley. 

[RÁBA GYÖRGY ]: 


Nem tudom, mit is jelentsen, 

Szomorú a szivem. 

Egy rege jár az eszemben, 

A múltat idézgetem. 

Hűvös az alkonyi óra, 

S halkan a Rajna zúg. 

Megcsillan a hegyek orma, 

A nap hint rá bucsút. 

A legszebb szűz ül a szirtfok 

Csúcsán, s a mélybe lát. 

Nyakán arany ékszere villog, 

Kibontja arany haját. 

Kibontja arany fésűvel, 

S hozzá egy dalt dudol, 

Bűvös dala telve tűzzel, 

Dallama szinte forr. 

A hajóst a kicsiny ladikban 

Vad fájdalom önti el. 

Már a zátonyra se pillant, 

Csupán a magasba figyel. 

Végül belevész a habokba 

A ladik s hajósa vele, 

Én azt hiszem, elsodorta 

A Loreley éneke. 


A Lore-ley 1300 

Én nem tudom mi lelt ma, 

Hogy oly szomorú vagyok. 

Egy régi, ősi regétől 

Nem szabadúlhatok. 

A lég hűs, alkonyat van, 

Halkan foly a Rajna le, 

A lemenő aranynapban 

Ragyog a bérc teteje. 

Ott fenn űl a legszebb szűz, 

Oly csoda-bájteli; 

Aranyruhája csillog, 

Aranyhaját fésüli. 

Fésüli arany fésüvel, 

S mellette dalt dalolgat, 

Oly csodás, hatalmas egy dalt, 

Mely megragad s szivig hat. 

A hajóst lenn a kis hajóban, 

Oly búval tölti a dal. 

Nem látja a sziklát, – föltekint, 

És mást se lát, se hall. 

Végre is elnyel, azt hiszem, 

A hab, embert s hajót… 

S mind ezt a Lore-Ley okozá,

szép Lorelei miatt. dalával a Loreley. dalával, a Loreley. Hogy oly bűbájosan dalolt! 


A Lore-ley. 1301 

Én nem tudom mi lelt ma, 

Hogy oly szomorú vagyok. 

Egy régi ős regétől 

Nem szabadúlhatok. 

A lég hűs, alkonyat van, 

Halkan foly a Rajna le. 

A lemenő arany napban 

Ragyog a bércz teteje. 

Ott fenn ül a legszebb szűz, 

Oly csoda-bájteli; 

Arany ruhája csillog, 

Arany haját fésüli. 

Fésüli arany fésűvel, 

S mellette dalt dalolgat, 

Oly hatalmas, csodás dalt, 

Mely megragad s szivig hat. 

A hajóst lenn a kis hajóban 

Oly búval tölti e dal; 

Nem látja a sziklát, föltekint, 

És mást se’ lát, se’ hall. 

Végre is elnyel, azt hiszem, 

A hab embert s hajót… 

S mind ezt a Lore-ley okozá, 

Hogy oly bűbájosan dalolt… 

[>135] HEINE: 

Buch der Lieder – Die Heimkehr V 1304 

Die Nacht ist feucht und stürmisch, 

Der Himmel sternenleer; 

Im Wald, unter rauschenden Bäumen, 

Wandle ich schweigend einher. 

Es flimmert fern ein Lichtchen 

Aus dem einsamen Jägerhaus’; 

Es soll mich nicht hin verlocken, 

Dort sieht es verdrießlich aus. 

Die blinde Großmutter sitzt ja 

Im ledernen Lehnstuhl dort, 

Unheimlich und starr, wie ein Steinbild, 

Und spricht kein einziges Wort. 

Fluchend geht auf und nieder 

Des Försters rotköpfiger Sohn, 

Und wirft an die Wand die Büchse, 

Und lacht vor Wuth und Hohn. 

Die schöne Spinnerin weinet, 

Und feuchtet mit Thränen den Flachs; 

Wimmernd zu ihren Füßen 

Schmiegt sich des Vaters Dachs. 


Az éj esős, viharzó… 1308 

Die Nacht ist feucht und stürmisch 

Az éj esős, viharzó, 

az ég csillagtalan; 

zúgó fák közt az erdőt 

járom némán s magam. 

1301 SzK.281 

1302 FK.124 

1303 HKÖ.5-6 

1304 HHK.211,213 

1305 BK.182 

1306 HDB.149-150 

1307 HDE.97-98 

1308 ÖB.I.373; HHV.II.38 

1309 HVP.I.53-54 

1310 HKÖ.4-5 

[SZATHMÁRY GYÖRGY]: 

Lorelei 1302 

Óh, nem tudom, hogy mire véljem, 

Hogy ily bús a szivem, 

Egy ősidőkbe tűnt mesét nem 

Feledhetek sosem. 

Sötétedik, s a hűvös szélben 

A Rajna csendesen 

Folyik, s az esti nap keményen 

Szikrázik a hegyen. 

Ott, fenn ül a legszebb leány a 

Csúcson; láthatsz csodát, 

Villámlik aranyos ruhája 

S fésüli aranyhaját. 

Fésülködik, arany a fésű 

És közben énekel 

S a dallam hatalmas zengésű 

Varázslatot lehel. 

S a dal, a kis ladikra ráront, 

S a halász szíve nehéz: 

Nem látja meg a sziklazátonyt, 

Csak a magasba néz. 

Én azt hiszem, halász és csónak 

Hullámba hull le, mely 

Elnyeli végül, így dalolgat 

Sírba a Lorelei. 


A hazatérés 

Részletek – 5. 1305 

Viharos, nedves éjjel 

Az ég csillagtalan; 

Az erdőn, zugó fák közt 

Járok csöndben, magam. 

Ragyogni látom távol 

A bús erdészlakot, 

De nem megyek feléje: 

Ma kellemetlen ott. 

Nagy bőrkarosszékén ül 

Szegény vak nagymama: 

Merev, hideg, szoborként, 

Nincs senkihez szava. 

A rőt erdészfiú föl 

S le káromkodva jár; 

Puskáját falra dobja 

S kacag dühébe már. 

S lenét a szép fonólány 

Könnyel nedvezte be – 

vonítva simul hozzá 

Az apja borzebe. 


Az éj esős, viharzó… 1309 

Die Nacht ist feucht und stürmisch… 

Az éj esős, viharzó, 

az ég csillagtalan; 

zúgó fák közt az erdőt 

járom némán s magam. 

232 


Én nem tudom, mitől van… 1303 

Én nem tudom, mitől van, 

Hogy lelkem úgy borong; 

Egy régi rege halkan 

Folyvást fülembe zsong. 

A lég hűs, már sötétül, 

A Rajna árnyba vész; 

A nyugvó nap tüzétül 

Ott fenn kigyúl a bérc. 

Egy szűz, a legszebb ül ott, 

Kit szem valaha lát, 

Arany boglára csillog, 

Fésüli arany haját. 

Arany fésüvel bontja, 

S mellé egy dalba fog, 

S olyan csodásan ontja 

A bűvös dallamot. 

Kis csolnakán a sajkást 

Szilaj vágy kapja meg; 

Nem néz örvényre, folyvást 

A bérc felé mered. 

Tudom, hogy csolnakával 

Hullámsír nyelte bé, 

S ezt bűbájos dalával 

A Loreley tevé. 



Zord és esős az éjjel, 


Viharos szél rázta nagy erdőn 

Szótalan’ járom utam. 

Egy gyönge fény mutatja 

A messzi vadászlakot; 

A fény oda el nem csábit, 

Szomorú világ van ott. 

Ott ül a vak nagyanyóka 

Nagy bőrszékben – alig él, 

Szoborszerü emberi bálvány, 

Egy árva szót se beszél. 

Az erdész rőt kamassza 

Káromkodik és dübörög, 

Puskáját vágja a szögre 

S gúnyos dühhel röhög. 

Fon sírva az erdész lánya, 

Kenderbe a könnye pereg; 

Ebük magát előtte 

Vinnyogva húzza meg. 


Az éj viharos, felhős… 1310 

Az éj viharos, felhős, 


Erdőben zúgó fák közt 

Bolyongok egymagam. 


5. 

[Esős, viharos éjjel…] 1307 

Esős, viharos éjjel, 

az ég csillagtalan. 

Zúgó erdőbe bolyongok 

Némán, magányosan. 

A távol vadászlakból 

Sugár cillog felém. 

Hejh, csúf világ van ottan, 

Oda nem vágyom én. 

Ott ül egy bőrzsöllyében 

A bús, vak nagyanya; 

Ott űl merő szoborként 

S nincs egyetlen szava. 

De annál jobban dúl-fúl 

Egy rőtszin vad alak, 

Puskáját falhoz vágja, 

Káromkodik, kaczag. 

Egy szép nő is van ottan 

Fon néha felhüpög, 

Lábánál meglapulva 

Apja kutyája nyög.

Fény tűz ki a messzi, magányos 

vadászlak ablakán; 

csak oda ne most, a világ ott 

éppen elég pogány! 

Bőrfotelében hátra 

dől a vak nagymama, 

szobormerev és ijesztő, 

s nincs egyetlen szava. 

Fel-alá dühöng az erdész 

káromkodó fia, 

flintáját vágja a falhoz 

s csakúgy zeng gúnykacaja. 

A szép lány fon; a len omló 

könnyétől harmatos; 

apjuk kutyája szükölve 

simúl a lábaihoz. 

[>136] HEINE: 

Buch der Lieder – Die Heimkehr VI 1311 

Als ich, auf der Reise, zufällig 

Der Liebsten Familie fand, 

Schwesterchen, Vater und Mutter, 

Sie haben mich freudig erkannt. 

Sie fragten nach meinem Befinden, 

Und sagten selber sogleich: 

Ich hätte mich gar nicht verändert, 

Nur mein Gesicht sey bleich. 

Ich fragte nach Muhmen und Basen, 

Nach manchem langweil’gen Gesell’n, 

Und nach dem kleinen Hündchen, 

Mit seinem sanften Bell’n. 

Auch nach der vermählten Geliebten 

Fragte ich nebenbei; 

Und freundlich gab man zur Antwort, 

Daß sie in den Wochen sey. 

Und freundlich gratulirt’ ich, 

Und lispelte liebevoll: 

Daß man sie von mir recht herzlich 

Vieltausendmal grüßen soll. 

Schwesterchen rief dazwischen: 

Das Hündchen, sanft und klein, 

Ist groß und toll geworden, 

Und ward ertränkt, im Rhein. 

Die Kleine gleicht der Geliebten, 

Besonders wenn sie lacht; 

Sie hat dieselben Augen, 

Die mich so elend gemacht. 


6. 1314 

Midőn utközben kedesemnek 

Családjával találkozám: 

Az apja, anyja, kis nővére 

Örvendve ismertek reám. 

Kérdezték: mint vagyok, hogy élek? 

És hozzá tették hirtelen, 

Hogy éppen semmit sem változtam, 

Csak sápadtabb lett a szinem. 

Én meg tudakozódtam tőlük 

Majd erről, majd meg arról is, 

Ezek között egy gyöngéd lényről: 

Kedves kis kutyájokról is. 

1311 HHK.213,215 

1312 BK.183 

1313 HDB.152-153 

1314 HDE.98 

1315 HKÖ.84-85 

1316 ÖB.I.319; HHV.II.39-40 

Fény tűz ki a messzi, magányos 

vadászlak ablakán; 

csak oda ne most, a világ ott 

éppen elég pogány! 

Bőrkarszékében hátra 

dől a vak nagymama, 

szobormerev és ijesztő, 

s nincs egyetlen szava. 

Fel-alá dühöng az erdész 

káromkodó fia, 

flintáját vágja a falhoz 

s csak úgy zeng gúnykacaja. 

A szép lány fon; a len omló 

könnyétől harmatos; 

apjuk kutyája szükölve 

simul a lábaihoz. 


A hazatérés 

Részletek 6 1312 

Midőn rózsám családját 

Találtam utamon, 

Kis húga s apja s anyja 

Megismert nyájasan. 

Elkérdezgettek rólam, 

De mondták ők is ám: 

Nem változtam nagyon meg, 

Csak arcom halavány. 

Kérdeztem én is nénit, 

Bácsit, pajtásokat, 

Meg azt a kiskutyát, mely 

Oly kedvesen ugat. 

Rózsám is kérdezém, ki 

Férjhez ment azalatt; 

Azt mondták: épen várja 

A gólyamadarat. 

Örömmel gratuláltam, 

S selypítve kedvesen 

Kértem: mondják meg néki: 

Szivből tiszteltetem. 

„Azóta megnőtt nagyra – 

Szólt közbe kishuga – 

És a Rajnába fuladt 

A kedves kiskutya.” 

Hasonlít kedvesemre, 

Kivált mikor nevet: 

A szeme olyan, mint az, 

Mely engem tönkretett. 

[N.N.]: 

Úton valék s szép kedvesemnek… 1315 

Úton valék s szép kedvesemnek 

Övéivel találkozám, 

Apa, anya s a kis hugocska 

Örömmel ösmertek reám. 

Kérdezték, hohgy magam hogy érzem, 

S hozzátevék mindjárt magok, 

Hogy egy csöppet sem változám meg, 

Csupán nagyn halvány vagyok. 

Kérdeztem a sok nénit, bácsit, 

Sok unalmas barátjukat, 

És kérdezém a kiskutyát is, 

Amely oly kedvesen ugat. 

233 

Kis fény pislog magános 

Vadászlakból felém; 

Engem nem csal magához, 

Bús helyről jő a fény. 

A vak nagyanya ott ül 

Bőrszékén mereven, 

Mogorva kőszoborként, 

És nincs egy hangja sem. 

Szitkozva fel s alá jár 

Az erdész rőt fia, 

A falra dobja a fegyvert 

S felharsog kacaja. 

A szép fonólány könnyez, 

Lenét könny pergi be; 

Nyöszörgve simul hozzá 

Apjának hű ebe. 



Utazáskor a kedvesemnek 

Családja akadt elém; 

Kis húga, az apja, anyja 

Mind jött mosolyogva felém. 

Az egészségem’ tudakolták 

S mondták nyomban azután: 

Nem változott semmise rajtam, 

Arcom fehér csupán. 

Tudakoltam a nénikéket 

S néhány fura más alakot 

S a kis kutyát, ki olyan 

Szelíden ugatott. 

És kedvesem’ is, aki asszony, 

Kérdém mellékesen; 

Éa ők mosolygva felelték, 

Babát szült nemrégiben. 

S mosolygva gratuláltam 

S mondám cukorédesen, 

Hogy én őt tiszta sziveinből 

Sok ezerszer tisztelem. 

Kis húga felkiáltott: 

„Kutyácskánk nagyra nőtt, 

Veszettség tört ki rajta 

S a vízbe dobtuk őt.” 

A húga az ő képmása, 

Kivált mikor nevet; 

Szempárja annak mása, 

Mely oly nyomorulttá tett. 


A drága család 1316 

Als ich auf der Reise 

Volt kedvesemékkel az útam 

s a perc hogy összehozott, 

Kis Pötty meg a néni s a bácsi 

nagyon melegen fogadott. 

Hogylétemet tudakolták, 

sőt azt mondták, szaporán, 

hogy egészen a régi vagyok, csak 

az arcom halovány. 

Én hölgyeket emlegettem, 

meg néhány únt alakot: 

Ki hogy van? És a kutyust, mely 

oly halkan ugatott.

Hát a nagyobb lány: – kérdezém – az 

Uj asszony? Hogy él? Boldogan? 

– Siettek értésemre adni, 

Hogy áldott állapotban van. 

Lelkemből gratuláltam hozzá 

S dadogtam illedelmesen, 

Hogy ő nagyságát sok ezerszer 

S igaz szívvel köszöntetem! 

A csacska lány most közbevágott: 

»Igaz, a kis kutya kimúlt: 

Nagy lett; azután megveszett és 

Ázután a Rajnába fúlt.« 

Oh, hogy hasonlít kedvesemhez 

E csöppség, amikor nevet! 

Ugyanily, ép ily szemek tettek 

Oly nyomorulttá engemet. 


A drága család 1317 

Als ich auf der Reise… 

Volt kedvesemékkel az útam 

s a perc hogy összehozott, 

Kis Pötty meg a néni s a bácsi 

nagyon melegen fogadott. 

Hogylétemet tudakolták, 

sőt azt mondták, szaporán, 

hogy egészen a régi vagyok, csak 

az arcom halovány. 

Én hölgyeket emlegettem, 

meg néhány únt alakot: 

Ki hogy van? És a kutyust, mely 

oly halkan ugatott. 

S kérdeztem az új menyecskét, 

mintegy véletlenűl, 

és örvendezve közölték, 

hogy nemsokára szül. 

Bűbájosan gratuláltam, 

bár ajkam remegett, 

úgy küldtem neki szívből 

fakadó üdvözletemet. 

Kis Pötty itt közbeszólt, hogy 

Kutyust, a halk ebet 

rég a Rajnába ölték, 

mert megnőtt s megveszett. 

Kis Pötty egészen a Drága, 

pláne, mikor nevet; 

szeme – akár az a kettő, 

amely úgy tönkretett. 

[>137] HEINE: 

Buch der Lieder – Die Heimkehr XXVII 

Was will die einsame Träne? 1320 

Was will die einsame Thräne? 

Sie trübt mir ja den Blick. 

Sie blieb aus den alten Zeiten 

In meinem Auge zurück. 

Sie hatte viel leuchtende Schwestern, 

Die alle zerflossen sind, 

Mit meinen Qualen und Freuden, 

Zerflossen in Nacht und Wind. 

Wie Nebel sind auch zerflossen 

1317 HVP.I.54-55 

1318 HKÖ.84-85 

1319 HDSz.24-25 

1320 HBL.131; HG.109-110 

1321 BK.186 

1322 HDB.167-168 

1323 HKE.71-72; HDE.108 

Mellesleg kérdezék felőle, 

Aki más férfi nője lett, 

S örömmel adták rá a választ, 

Hogy egy kis lánya született. 

Én is örömmel gratuláltam 

És azt susogtam csöndesen, 

Hogy: Kérem néki átaladni 

Legszívesebb üdvözletem. 

A kis hugocska közbeszóla: 

«A kis kutyát, a kedveset, 

Bele kellett a vízbe dobni, 

Mert hát szegényke megveszett.» 

– A kis lány ő-hozzá hasonlít, 

Akkor kivált, mikor nevet, 

– Szeme olyan, mint az a szem, mely 

Nyomorulttá tett engemet… 


Úton valék s szép kedvesemnek… 1318 

Úton valék s szép kedvesemnek 




Kérdezték, hogy magam’ hogy’ érzem, 

S hozzá tevék mindjárt magok, 


Csupán nagyon halvány vagyok. 



És kérdezém a kis kutyát is, 


Mellesleg kérdézék felőle, 








A kis hugocska közbeszóla: 

»A kis kutyát, a kedveset 


Mert hát szegényke megveszett.« 

A kis lány ő-hozzá hasonlít, 





A hazatérés 

Részletek 

29 1321 

Miért e magányos könnycsepp? 

Zavarja tekintetem 

A régi-régi időkből 

Maradt a szememen. 

Sok fényes testvérkéje 

Már mind-mind szertefolyott 

A búmmal és örömömmel, 

Mit az éj, meg a szél lemosa. 

A két kék csillag is már 

234 

S kérdeztem az új menyecskét, 

mintegy véletlenűl, 

és örvendezve közölték, 

hogy nemsokára szűl. 

Bűbájosan gratuláltam, 

bár ajkam remegett, 

úgy küldtem neki szívből 

fakadó üdvözletemet. 

Kis Pötty itt közbeszólt, hogy 

kutyust, a halk ebet 

rég a Rajnába ölték, 

mert megnőtt s megveszett. 

Kis Pötty egészen a Drága, 

pláne, mikor nevet; 

szeme – akár az a kettő, 

amely úgy tönkretett. 


40. 1319 

Uton valék s szép kedvesemnek 




Kérdezték, hogy magam’ hogy’ érzem, 

S hozzá-tevék mindjárt magok, 


Csupán nagyon halvány vagyok. 



És kérdezém a kis kutyát is, 


Mellesleg kérdézék felőle, 








A kis hugocska közbe-szóla: 

»A kis kutyát, a kedveset, 


Mert hát szegényke megveszett.« 

– A kis lány ő-hozzá hasonlít, 






Ez árva köny mit akarhat? 

Zavarja csak szemem. 

Mint mult idők tanúja 

Emlékbe’ maradt nekem. 

Volt sok ragyogó kicsi húga, 

De szétfolyt mind valahány, 

Ahogy örömöm s fájdalmam 

Szétfolyt az éj viharán. 

Mint ködgomolyag, szétfolytak 


123. 1323 

Mit akar e magányos könycsepp? 

Mit akar én velem! 

Ugy rémlik: a multból marad itt – 

Zavarja a szemem. 

Sok fénylő társa volt, a melyek 

Lefolytak arczomon: 

Az éj, a vihar tovamosta 

Örömöm s bánatom. 

Ködként oszoltak semmiségbe

Die blauen Sternelein, 

Die mir jene Freuden und Qualen 

Gelächelt in’s Herz hinein. 

Ach, meine Liebe selber 

Zerfloß wie eitel Hauch! 

Du alte, einsame Thräne, 

Zerfließe jetzunder auch. 


Mit akar ez a magános… 1324 

Was will die einsame Träne… 

Mit akar ez a magányos könnycsepp? 

hiszen fátyolos tőle szemem. 

A régi, síró időkből 

maradt meg szememen. 

Sok fénylő hugai voltak, 

kik elillantak mind 

üdvömmel, bánatommal, 

éjek, szelek szerint. 

S illantak, ködbe vesztek 

a kéklő csillagocskák, 

kik az üdvöt és az átkot 

szivembe mosolyosgták. 

Ah, régi, nagy szerelmem, 

elszálló lehelet, 

a régi, magános könnycsepp 

is utánad mehet. 


Magányos könny 1327 

Was will die einsame Träne? 

Magányos könny: mit akarhat? 

Parányi gyötrelem: 

régi idők maradéka 

zavarja a szemem 

Volt társa, sok s ragyogó, de 

lassan mind tocatűnt, 

tova, mint a derű meg a bánat, 

tova, éjbe, szélbe, mind. 

Ködként tovatűntek ők is, 

a kéklő csillagok, 

melyek egykor rám mosolyogták 

a derűt meg a bánatot. 

Ah, eltűnt, mint hiu pára, 

szivem forró tüze is! 

Könnycsepp, te, régi, magányos, 

tűnj el most már te is! 

[>138] HEINE: 

Buch der Lieder – Die Heimkehr XXIX 1329 

Das ist ein schlechtes Wetter, 

Es regnet und stürmt und schnei’t; 

Ich sitze am Fenster und schaue 

Hinaus in die Dunkelheit. 

Da schimmert ein einsames Lichtchen, 

Das wandelt langsam fort; 

Ein Mütterchen mit dem Laternchen 

Wankt über die Straße dort. 

Ich glaube, Mehl und Eier 

Und Butter kaufte sie ein; 

* sic! 

1324 HVP.I.62 

1325 HAÖ.II.329-330 

1326 RGM.499-500 

1327 HHV.II.45-46 

1328 HKÖ.8-9 

* sic! 

1329 HHK.241 

1330 HDB.169-170 

1331 HKE.54; HDE.111-112 

Előttem a ködbe hull, 

Amely a szívembe mosolyogta 

Azt az örömöt meg a bút. 

Ah! puszta lehelletként már 

Szerelmem is elfolyik – 

Te régi, magányos könnycsepp, 

Folyj el te is akkorig! 


Mit jelent… 1325 

Mit jelent ez a magános könnycsepp? 

hiszen fátyolos tőle szemem. 

A régi, síró időkből 

maradt meg szememen. 

Sok fénylő húgai voltak, 

kik elillantak mind 

üdvömmel, bánatommal, 

éjek, szelek szerint. 

S illantak, ködbe vesztek 

a kéklő csillagocskák, 

kik az üdvöt és az átkot 

szivembe mosolyosgták. 

Ah, régi, nagy szerelmem, 

elszálló lehelet, 

a régi, magányos könnycsepp 

is utánad mehet. 


Mit keres e magános könnycsepp 

… 1328 

Mit keres e magános könnycsepp 

Borús pillám alatt? 

E bús könnycsepp szememben 

Még a multból maradt. 

Volt neki sok csillogó társa, 

De elenyésze mind; 

Gyötrelmeim- s örömeimmel 

Az éjbe s a szélbe tűnt. 

Ködként foszoltak széllyel * 

A kéklő csillagok, 

Szívembe nem mosolygnak többé 

Örömet, bánatot. 

Ah, mint üres lehellet, 

Elszállt szerelmem is; 

Te régi, magános könnycsepp, 

Enyéssz el most már te is. 



Zimankós egy idő ez, 

Havazik, eső zuhog; 

Itt ülök az ablakomnál 

S a sötétbe bámulok. 

Felcsillan egy árva tüzecske, 

S előre imbolyog; 

Kicsi lámpással a kezében 

Egy anyóka ott csoszog. 

Lisztet, tojást vásárolt 

És bizonyára vajat, 

235 

A kéklő csillagok, 

Melyek a szívembe mosolygtak 

Örömet, bubánatot. 

Szerelmem is, mint pára 

Szétfolyt azóta rég! 

Te régi, te árva könny is, 

Szétfolyhatsz, mint buborék! 

Ama kék csillagok, 

Melyek szivembe nevetgéltek * 

Az üdvöt és a bánatot. 

És álomköd gyanánt oszolt el 

Maga szerelmem is: 

Te régi, bús, magányos könycsepp 

Oszolj el hát te is! 


Egy elmaradt könnyűtől 1326 

Egy elmaradt könnyűtől 

Nem bírok nézni sem. 

Rég tovatűnt napokból 

Tapad még szememen. 

Sok ragyogó testvére 

Szétfolyt, megsemmisült. 

A bánattal s örömmel 

Viharba, éjbe tűnt. 

S szétfolytak, mint a pára, 

Ama kék csillagok, 

Melyek rám mosolyogtak 

Örömet, bánatot. 

Mint pára és lehelet 

Szétfolyt szerelmem is. 

Te régi, elmaradt könny, 

Szétfolyhatsz már te is! 


90. 1331 

Bizony rút egy idő van, 

Eső, hó, fergeteg; 

Az ablak mellett ülök 

És kitegingetek. 

Ott egy kis fény csillámlik 

S lassan tovább mozog; 

Lámpájával az utczán 

Anyácska ballag ott. 

Azt hiszem: tojást lisztet, 

És vajat venni mén;

Sie will einen Kuchen backen 

Für’s große Töchterlein. 

Die liegt zu Haus im Lehnstuhl, 

Und blinzelt schläfrig in’s Licht; 

Die goldnen Locken wallen 

Über das süße Gesicht. 


Förtelmes idő 1332 

Das ist ein schlechtes Wetter 

Förtelmes idő! Viharzik, 

eső és hó szakad, 

áráván lesem ablakomból 

a kései árnyakat. 

Piciny fénypont ragyog fel 

és tovaimbolyog: 

lámpással anyóka megy ott: már 

hazafelé topog. 

Lisztet, tojást, vajat vett, 

s most gyúrni fog, azt hiszem, 

hogy nagy lányának édes 

süteménye legyen. 

Az, álmosan hunyorogva, 

otthon, fotelében ül; 

a drága arcot a fényben 

aranyhaj özönli körül. 

[>139] HEINE: 

Buch der Lieder – Aus der 

Harzreise. 

Prolog. 1334 

Schwarze Röcke, seidne 

Strümpfe, 

Weiße, höfliche Manschetten, 

Sanfte Reden, Embrassiren – 

Ach, wenn sie nur Herzen hätten! 

Herzen in der Brust, und Liebe, 

Warme Liebe in dem Herzen – 

Ach, mich tödtet ihr Gesinge 

Von erlognen Liebesschmerzen. 

Auf die Berge will ich steigen, 

Wo die frommen Hütten stehen, 

Wo die Brust sich frei erschließet, 

Und die freien Lüfte wehen. 


Wo die dunkeln Tannen ragen, 

Bäche rauschen, Vögel singen, 

Und die stolzen Wolken jagen. 

Lebet wohl, ihr glatten Säle! 

Glatte Herren, glatte Frauen! 


Lachend auf euch niederschauen. 

[OLÁH GÁBOR]: 

[Selyemszoknya és harisnya…] 1338 

Selyemszoknya és harisnya, 

Ölelések, szép beszédek, 

Fehér udvari mandszetták; 

ha szívetek volna nektek! 

Hogy süssön a nagy lányának 

Finom kalácsokat. 

A karszékében otthon 

A tűznél álmosan ül; 

Haja aranyfürtökben 

Leng édes arca körül. 


Förtelmes idő… 1333 

Das ist ein schlechtes Wetter… 

Förtelmes idő! Viharzik, 

eső és hó szakad, 

áráván lesem ablakomból 

a kései árnyakat. 

Piciny fénypont ragyog fel 

és tovaimbolyog: 

lámpással anyóka megy ott lent, 

hazafelé topog. 

Lisztet, tojást, vajat vett, 

s most gyúrni fog, azt hiszem, 

hogy nagy lányának édes 

süteménye legyen. 

Az, álmosan hunyorogva, 

otthon, karszékében ül; 

a drága arcot a fényben 

aranyhaj özönli körül. 


A Harzi útból – Prológ. 1335 

Díszkabát, selyemharisnya, 

Gazdag csipkehab fehérlik, 

Hízelgő beszédek árja – 

Oh, csak volna szívük nékik! 

Szív a keblükben s szerelmi 

Tűz melegje a szivekben – 

Ah, ez mind csak szenvelegni, 

Kínt hazudni tud szünetlen. 

A magas hegyekre vágyom, 

Hol a jámbor kunyhók állnak, 

Ott a keblemet kitárom, 

Hol a szabad szellők szállnak. 


Bársony fenyvesek körébe, 

Hol patak zug, cseng madárdal, 

Büszke hullám fut medrébe. 

Síma termek, isten áldjon, 

Síma hölgyek, síma urak! 


Hogy reátok lekacagjak. 


Utazás a Harzban. 1339 

Fekete rokk, selyem strimpfli, 

Ölelések, szép beszédek, 

Fehér udvari manchetták: 

Ha szívetek volna néktek! 

1332 

ÖB.I.378-379; H.1993, 48 

1333 

HVP.I.63 

1334 

HHK.335,337 

1335 

HDB.225 

1336 

HKE.70-71 

1337 

HDE.155-156 

* 

Háromsoros versszak! 

1338 

HU.7 

1339 

HKÖ.119 

1340 

ÖB.I.658; HVV.66-67; HVP.I.84-85; HVP.II. 7-8 

236 

Nagy leányának készül 

Azokból sütemény 

Ez csügett lámpájánál 

Honn a karszékben ül, 

Dús haja fénplőn folyja 

Szelid arczát kürül … 


122. 1336 

Fekete frakk, selyem uszály, 

Sima nyelvek könnyü bókja, 

Udvarias, ügyes bábok – 

Oh csak egy kis szivök volna. 

Szivök, szivök a kebelben 

S hév azerelem a szivökben; 

Ah, szerelmök s fájdalmaik 

Hazug dala megöl engem! 

Fel, a bérczre, a hegyekre! 

Hol bizalmas gunyhók vannak, 

S lengnek áldó, langy fuvalmak. * 

Fel a bérczre, a hegyekre! 

Hol vad szélvész fákat zúgat, 

Hol madár zeng, patak mormol 

És rohanó felhők zúgnak. 

Ég veletek: sima termek, 

Sima férfi s női bábok! 

A bérczekről majd lenézek 

S lekaczagok vigan rátok. 


Utazás a Harz-hegységben 

Die Harzreise 

Prológus 1340 

Frakkok, fehér kézelők… Hogy 

villog térd alatt a selymük!… 

Sima bókok, … ölelések – 

ah, csak szív is volna bennük! 


Prolog. 1337 

Fekete frakk, selyem uszály, 

Sima nyelvek könnyü bókja, 

Udvarias, ügyes bábok – 

Oh, csak egy kis szivök volna! 

Szívök, szívök a kebelben 

S hév szerelem a szivökben; 

Ah, szerelmök s fájdalmaik 

Hazug dala megöl engem! 


Hol bizalmas kunyhók vannak, 

Szabad szellők csókja érint 

S egész bensőm kiáradhat. 


Hol vad szélvész fákat zúggat, 

Hol madár zeng, patak mormol 

És rohanó felhők zúgnak. 

Ég veletek: sima termek! 

Sima férfi s női bábok! 

A bérczekről majd lenézek 

S lekaczagok vigan rátok.

[>140] HEINE: 

Buch der Lieder – Aus der Harzreise – 

Bergidylle. I. 1341 

Auf dem Berge steht die Hütte, 

Wo der alte Bergmann wohnt; 

Dorten rauscht die grüne Tanne, 

Und erglänzt der goldne Mond. 

In der Hütte steht ein Lehnstuhl, 

Ausgeschnitzelt wunderlich, 

Der darauf sitzt, der ist glücklich, 

Und der Glückliche bin Ich! 

Auf dem Schemel sitzt die Kleine, 

Stützt den Arm auf meinen Schooß; 

Aeuglein wie zwei blaue Sterne, 

Mündlein wie die Purpurros’. 

Und die lieben, blauen Sterne 

Schau’n mich an so himmelgroß, 

Und sie legt den Liljenfinger 

Schalkhaft auf die Purpurros’. 

Nein, es sieht uns nicht die Mutter, 

Denn sie spinnt mit großem Fleiß, 

Und der Vater spielt die Zither, 

Und er singt die alte Weis’. 

Und die Kleine flüstert leise, 

Leise, mit gedämpftem Laut; 

Manches wichtige Geheimniß 

Hat sie mir schon anvertraut. 

»Aber seit die Muhme todt ist, 

Können wir ja nicht mehr geh’n 

Nach dem Schützenhof zu Goslar, 

Dorten ist es gar zu schön. 

»Hier dagegen ist es einsam, 

Auf der kalten Bergeshöh’, 

Und des Winters sind wir gänzlich 

Wie begraben in dem Schnee. 

»Und ich bin ein banges Mädchen, 

Und ich fürcht’ mich wie ein Kind 

Vor den bösen Bergesgeistern, 

Die des Nachts geschäftig sind.« 

Plötzlich schweigt die liebe Kleine, 

Wie vom eignen Wort erschreckt, 

Und sie hat mit beiden Händchen 

Ihre Aeugelein bedeckt. 

Lauter rauscht die Tanne draußen, 

Und das Spinnrad schnurrt und brummt, 

Und die Zither klingt dazwischen, 

Und die alte Weise summt: 

1341 HHK.337,339 

1342 HDB.227-228 

1343 HKE.II.112-114; HDE.156-159 

Kebletekben szív s szerelem, 

Lángszerelem szívetekben: 

Ál-szerelmi fájdalomnak 

Dala ölne akkor engem. 

Föl, hegyekre szállok én fel, 

Jámbor kunyhók állnak ottan, 

Ott szabadon ver a szívem, 

Hűs szél is fúj szabadabban. 


Sötét fenyves lombja árnyal, 

Büszke felhők szállnak ott fenn, 

Patak csobog, zeng madárdal. 

Sima termek, sima urak, 

Sima nők: isten hozzátok! 


S kacagva nézek le rátok! 


A Harzi útból – Hegyi idill. 

1. 1342 

Áll a hegytetőn a kunyhó, 

Öreg bányász otthona; 

Zöld fenyőfa zúg amottan, 

Fénylik a hold sugara. 

Kunyhó mélyin vén karosszék, 

Csudaszépen faragott; 

Aki rajt’ ül, boldog mostan 

S ez a boldog – én vagyok! 

Zsámolyon ül a leányka, 

Rám támasztja karjait; 

Két kék csillag szemepárja, 

Szája bíborként virít. 

Kék caillagok kedves párja 

Mint menyország néz reám; 

Liljomujját a leányka 

Tartja bíbor ajakán. 

Nem, nem láthat most az anyja, 

Fürge rokkán robotol, 

Citerázik künn az apja, 

S mellé’ régi dalt dudol. 

És beszél a lányka súgva, 

Halkan ejtve minden szót; 

Mindent elmond szépen sorba, 

Már sok titkot rám bizott. 

„De mióta a jó néne 

Meghalt, el se járhatunk 

Goslarba a lövöldébe, 

Hol vigan telt sok napunk. 

Itt a pusztn hegytetőn fent 

Oly magányos életünk, 

Es ha jő a tél, egészen 

Hó alá temetkezünk. 

S oly borzasztó rá gondolni, 

Gyermekmódra félek ám, 

Ha a hegy gonosz manói 

Mozdúlnak az éjszekán.” 

Most elhallgatott a gyermek, 

Önszavától megriadt, 

Kis kacsója védekezve 

Két szemére rátapadt. 

Zúg a fenyves élesebben 

És a rokka búg, forog, 

S a citera zengve rezzen: 

Régi nótát cincorog: 

Csak volna szív a kebelben, 

s szerelem és vér a szívben – 

Ah, megöl a tettetett kín 

csengő-bongó rímeikben! 

Megyek én, föl, a hegyekbe, 

hol a meghitt kunyhók állnak, 

szabadon fuj ott a szellő, 

keblem ott szabadon árad. 


hol a sudár lúc sötétlik, 

csermely csobog, vadmadár zeng 

s büszke felhő zúg az égig. 

Agyő, termek, hölgyek, urak 

simasága, üres, álnok! 


onnan kacagok le rátok! 

237 


Hegyi idyll. 

I. 1343 

A vén erdész kunyhócskája 

Ottfenn áll a hegytetőn. 

Körülötte zúg a fenyves 

S holdfény árad reszketőn. 

A kunyhóban nagy karos szék, 

Csodaszépen faragott; 

Boldog, a ki most azon ül 

S ez a boldog – én vagyok. 

Zsámolyon ül a leányka 

Rám támasztva kis kezét; 

Ajka piros mint a rózsa, 

Csillagszeme tiszta kék. 

És e kék csillagszemekkel 

Bűbájosan néz reám; 

Fehér liljom-ujjacskája 

Hamisan csüng ajakán. 

Pedig anyja se hall, se lát, 

Csak rokkáján zakatol, 

Atyja meg csak cziterázik 

S egy régies dalt dalol. 

És a kis lány halkan suttog, 

Csak zúg, csak búg csendesen; 

Eddig is sok fontos titkot 

Mondott el már énnekem. 

– „De mióta néném meghalt, 

Életünk sem oly vidám: 

Nem mehetünk el Gozlárba; 

Oh csak ott szép igazán! 

Idefenn a hegyen minden 

Oly magányos, oly rideg! 

S télen át a nagy hó minket 

Valósággal betemet. 

És én olyan félénk vagyok, 

Mint a gyermek félek én: 

Gonosz hegyi manók járnak 

Itt az éjnek idején …” 

S megrémiti saját hangja, 

Sápadozva némul el; 

Betakarja kék szemeit 

Piczi kis kezeivel. 

Jobban zúg a fenyves ottkünn, 

Zúg a rokka kereke, 

Közbe-hangzik a czitera, 

Meg a nóta szövege:

»Fürcht’ dich nicht, du liebes Kindchen, 

Vor der bösen Geister Macht; 

Tag und Nacht, du liebes Kindchen, 

Halten Englein bei dir Wacht!« 


I. 1344 

Hegytetőn áll a kis hajlék, 

Öreg bányász lakja rég. 

Zöld fenyőknek lombja zúg ott, 

Aranyholdas ott az ég. 

Bent a házban egy csodás szép 

Faragott szék andalog; 

Aki ráül, hej, de boldog, 

S az a boldog én vagyok! 

Zsámolyszéken ül a kis lány, 

Az ölemben csöpp keze. 

Ajka mint a bíborrózsa, 

Kéklő csillag két szeme. 

E kedves pár kéklő csillag 

Mint az égbolt néz le rám, 

Liliom ujja pajkosan függ 

Híborrózsa ajakán. 

Ne félj, nem lát édes anyád, 

Szorgosan fon odaát, 

S régi nótát dudolászva 

Citerázik az apád. 

S halkan suttog a kis lányka, 

Fojtott hangon, csendesen, 

Mintha fontos titkok zárát 

Nyitná most fel énnekem. 

»Amióta néni mehalt, 

Nem mehetünk többet el 

A goslári játszótérre; 

Pedig be szép az a hely! 

Itt, a hideg hegytetőkön, 

Oly magános életünk! 

Télen meg a roppant hóban 

Csoda, hogy el nem veszünk. 

Lánylétemre félek ám én, 

Mint a gyermek, rettegek, 

Mikor éjjel kísértenek 

A rossz hegyi szellemek.« 

S önszavától megrettenve 

Abbahagyja hirtelen, 

Két kezét szemre csapja 

Az én félénk kedvesem. 

Kint erősen zúg a fenyves, 

Bent meg pergő rokkazaj; 

A citera közbe pendül, 

És zümmög a régi dal: 

»Mit félsz, drágám? Rossz 

szellemek 

Bűve rajtad úgyse fog! 

Éjjel-nappal tekörülted 

Tábort járnak angyalok.« 

[>141] HEINE: 

(Die Harzreise) 

II 1347 

„Nem bánthatnak, drága gyermek, 

Téged a rossz szellemek! 

Éjjel, nappal, drága gyermek, 

őrangyalok védenek!” 


Idill a hegyen 

1 1345 

Fent a hegyen áll a kunyhó 

öreg bányász otthona, 

körülötte zöld fenyő zúg 

s arany a hold sugara. 

A kunyhóban nagy karosszék, 

csoda-furcsán faragott; 

boldog, aki benne ülhet, 

s az a boldog én vagyok! 

A kislány a zsámolyán ül, 

és térdemre könyököl; 

ajka bibor rózsa, szeme, 

mint kék csillag, tündököl. 

És a két kék csillag oly nagy, 

mint a menny, ugy néz reám, 

s hamiskásan csügg a hószín 

ujj a rózsa bíborán. 

Nem, most nem lát meg az anyja: 

mást figyel, a rokkazajt; 

apja pedig citeráján 

nótát kisér, régi dalt. 

S halkan a kicsike, hangját 

fojtva, egyre csak susog; 

pedig elég sok, amit már 

titkaiból rám bizott. 

„De hogy a nagynéni meghalt, 

a goslari „Veterán” – 

fogadóba se mehettünk, 

pedig jó volt, szép, vidám. 

Itt viszont oly árva minden, 

oly hideg a rengeteg, 

és amig csak tart a tél, a 

hó egészen betemet. 

Gyerekmódra ijedős lány 

vagyok, folyton félek a 

manóktól, kik a hegyekben 

járnak-kelnek éjszaka.” 

S elhallgat a drága gyermek, 

saját szava rémiti, 

és két szemét betakarják 

pici, fehér kezei. 

S felzúg odakint a fenyves, 

bent a rokka kereke, 

s közbezümmög az öreg dal, 

a citerás éneke: 

„Ne féld, drága gyermek, ártó 

manók s árnyak tetteit! 

Rád, szép gyermek, éj-nap égi 

angyalsereg őrködik!” 



2. 1348 

1344 

HKÖ.149-150 

1345 

ÖB.I.658-660; HVV.68-69; (dúsabb központozással: HVP.II. 35-41) 

1346 

HVP.I.85-86; HVP.II.35-36 

1347 

R.36-38 

1348 

HDB.228-231 

1349 

HKE.II.114-117; HDE.159-160 

238 


Idill a hegyekben 

Bergidylle 

I 1346 

Fent a hegyen áll a kunyhó, 

öreg bányász otthona; 

körülötte zöld fenyő zúg 

s arany a hold sugara. 

A kunyhóban nagy karosszék, 

csoda-furcsán faragott; 

boldog, aki benne ülhet, 

s az a boldog én vagyok! 

A kislány a zsámolyán ül, 

és térdemre könyököl; 

ajka bibor rózsa, szeme 

mint kék csillag, tündököl. 

És a két kék csillag oly nagy, 

mint a menny, úgy néz reám, 

s hamiskásan csügg a hószín 

ujj a rózsa bíborán. 

Nem, most nem lát meg az anyja: 

mást figyel, a rokkazajt; 

apja pedig citeráján 

nótát kísér, régi dalt. 

S halkan a kicsike, hangját 

fojtva, egyre csak susog; 

pedig elég sok, amit már 

titkaiból rám bízott. 

„De hogy a nagynéni meghalt, 

a goslari „Veterán” 

fogadóba se mehettünk, 

pedig jó volt, szép, vidám! 

Itt viszont oly árva minden, 

oly hideg a rengeteg, 

és amíg csak tart a tél, a 

hó egészen betemet. 

Gyerek módra ijedős lány 

vagyok, folyton félek a 

manóktól, kik a hegyekben 

járnak-kelnek éjszaka.” 

S elhallgat a drága gyermek, 

saját szava rémíti, 

és két szemét betakarják 

pici, fehér kezei. 

S felzúg odakint a fenyves, 

bent a rokka kereke, 

s közbezümmög az öreg dal, 

a citerás éneke: 

„Ne féld, drága gyermek, ártó 

manók s árnyak tetteit! 

Rád, szép gyermek, éj-nap égi 

angyalsereg őrködik!” 

„Nem bántanak, kedves gyermek, 

Téged a rossz szellemek, 

Jó angyalok vigasztanak 

Tiszta álmaid felett!” 


(Hegyi idyll.) 

II. 1349

Tannenbaum, mit grünen Fingern, 

Pocht ans niedre Fensterlein, 

Und der Mond, der gelbe Lauscher, 

Wirft sein süßes Licht herein. 

Vater, Mutter schnarchen leise 

In dem nahen Schlafgemach, 

Doch wic beide, selig schwatzend, 

Halten uns einander wach. 

„Daß du gar zu oft gebetet, 

Das zu glauben wird mir schwer, 

Jenes Zucken deiner Lippen 

Kommt wohl nicht vom Beten her. 

Jenes böse, kalte Zucken, 

Das erschreckt mich jedesmal, 

Doch die dunkle Angst beschwichtigt 

Deiner Augen frommer Strahl. 

Auch bezweifl’ ich, daß du glaubest, 

Was so rechter Glauben heißt; 

Glaubst wohl nicht an Gott den Vater, 

An den Sohn und Heil’gen Geist?” 

„Ach, mein Kindchen, schon als Knabe, 

Als ich saß auf Mutters Schoß, 

Glaubte ich an Gott den Vater, 

Der da waltet gut und groß; 

Der die schöne Erd’ erschaffen, 

Und die schönen Menschen drauf, 

Der den Sonnen, Monden, Sternen 

Vorgezeichnet ihren Lauf. 

Als ich größer wurde, Kindchen, 

Noch viel mehr begriff ich schon, 

Und begriff, und ward vernünftig, 

Und ich glaub auch an den Sohn; 

An den lieben Sohn, der liebend 

Uns die Liebe offenbart, 

Und zum Lohne, wie gebräuchlich, 

Von dem Volk gekreuzigt ward. 

Jetzo, da ich ausgewachsen, 

Viel gelesen, viel gereist, 

Schwillt mein Herz, und ganz von Herzen 

Glaub ich an den Heil’gen Geist. 

Dieser rat die größten Wunder, 

Und viel größre tut er noch; 

Er zerbrach die Zwingherrnburgen, 

Und zerbrach des Knechtes Joch. 

Alte Todeswunden heilt er, 

Und erneut das alte Recht: 

Alle Menschen, gleichgeboren, 

Sind ein adliges Geschlecht. 

Er verscheucht die bösett Nebel 

Und das dunkle Hirngespinst, 

Das uns Lieb’ und Lust verleider, 

Tag und Nacht uns angegrinst. 

Tausend Ritter, wohlgewappnet, 

Hat der Heil’ge Geist erwählt, 

Seinen Willen zu erfüllen, 

Und er hat sie mutbeseelt. 

Ihre teuern Schwerter blitzen, 

Ihre guten Banner wehn; 

E’s, du möchtest wohl, mein Kindchen, 

Solche stolze Ritter sehn? 

Nun, so schau mich an, mein Kindchen, 

Küsse mich und schaue dreist; 

Denn ich selber bin ein solcher 

Ritter von dem Heil’gen Geist.” 

* sic! 

A fenyőfa zöld ujjával 

Zörget e kis ablakon, 

És a hold, e halk kiváncsi, 

Fényt lövel be pazaron. 

Apja, anyja a kamrában 

Horkolgatnak csöndesen; 

Ám mi boldog csacsogásban 

Egymást tartjuk éberen. 

„Hogy sok órád telt imába’, 

Vélem el nem hiteted, 

Ajkad keserű vonása 

Nem imák közt született. 

Ajkaidnak rideg ránca 

Mindig rémit engemet, 

Ámde félelmem’ feloldja 

Jámbor tiszta kék szemed. 

Azt se hinném, hogy szivedben 

Az igaz hit honra lel, – 

Atya, Fiu és Szentlélek 

Háromságba’ nem hiszel?” 

Ah, leánykám, már mint gyermek, 

Űlve jó anyám ölén, 

Az Atyának, Uristennek 

Jóságában hittem én! 

Ki teremté szép földünket 

S szép emberek ezreit, 

Napnak, holdnak, csillagoknak 

Megmutatta útjait. 

Aztán, hogy nagyobbra nőttem, 

Megértettem többet is, 

Megértettem okos fejjel 

S hittem a Fiúban is; 

A Fiúban, ki szeretve 

Szeretetre oktatott 

S kit jutalmul ünnön népe 

A keresztre juttatott. 

Érett korban, most, hogy ennyi 

Könyvet, népet ismerek, 

Túláradó szívem mélyén 

Szentlélekben is hiszek. 

Ez müvelt ám nagy csodákat 

S művel még nagyobbakat; 

Széttöri minden zsarnokságot 

És rabszolgaláncokat. 

Irt ad sok halálos sebre, 

Tartja ősidők jogát; 

Minden anyaszűlte ember 

Egyetlen nemes család. 

Sok gonosz ködöt eloszlat 

És sötét agyrémeket, 

Mik szünetlen ránk vigyorgnak, 

Rontva kedvet, életet. 

Van ezer páncéllovagja, 

Szentlélek vitéze mind, 

Ki parancsát végrehajtja, 

Ha a tett órája int. 

Drága kardjaik ragyognak, 

Szent zászlóik lengenek! 

Ugy-e, lánykám, kedved volna, 

Látni ily vitézeket? 

Nos, leányka, nézz meg engem, 

Csókolj meg és mit se félj; 

Tudd meg hát, hogy bennem ilyen 

Szentlélek lovagja él. 

239 

Zöld fenyőlomb verdesi a 

Kis kunyhónak ablakát 

S behullatja fehér fényét 

Szobánkba a holdvilág. 

Az öregek a azomszédos 

Kamrácskában alszanak, 

De mi ketten, mi nem alszunk, 

Elcsevegünk azalatt. 

„Hogy te sokat imádkoztál, 

Alig-alig hihetem: 

Ajkad körül az a rángás 

Mást beszél, mást mond nekem. 

Az a hideg, csúnya rángás 

Váltig ijeszt engemet. 

De azután megvigasztal 

Nyájas, jó tekinteted. 

Lásd, úgy rémlik, hogy szíved az 

Igaz hitről mitse’ tud. 

Mondd, hiszed az atya-istent, 

A szent lelket s a fiut?” 

– Kedves lánykám már mint gyermek 

Még anyámnak hű ölén, 

A nagy, és a jó Atyában 

Már akkor is hittem én. 

A szép föld az ő munkája, 

Szint’ úgy a föld népei, 

Napnak, holdnak, csillagoknak 

Járását ő mérte ki. 

Mikor aztán nagyobb lettem 

S kissé megnőtt az eszem – 

Hinni kezdtem a fiuban 

S istenemnek nevezem. 

Ő hirdette fennen, büszkén 

Ezt a nagy szót: szeretet! 

S az lett értte * a jutalma 

Az, hogy megfeszíttetett! 

Most, hogy végkép nagyra nőttem, 

S tudástól zeg a fejem – 

Hiszek a szent-lélekben is, 

Hiszek benne teljesen. 

Ez tett aztán nagy csodákat! 

S még eztán is tesz sokat! 

Lerontá a zsarnokságot, 

Széttörte a lánczokat. 

Minden sebet meggyógyított, 

Jognak, hitnek tért szerez; 

Egyenlővé lett az ember 

S most, a hány van, mind nemes. 

Üldözi a sötétséget, 

Meg a sötét agyakat: 

Ne fogják el tőlünk többé 

A ragyogó sugarat. 

Kiválasztott ezer vitéz 

Lovagot, hogy küzdjenek 

S hosszu harczra, diadalra 

Feltüzelte lelköket. 

Fennen villog drága kardjuk, 

Szép zászlójuk fenn lobog. 

Akarsz látni, kedves gyermek, 

Ilyen büszke lovagot? 

Nézz hát bátran a szemembe 

S adj agy csókot hirtelen: 

Én is lovagja vagyok a 

Szent-léleknek, gyermekem!


II. 1350 

Zöld fenyőfa-levél zörget 

Kis ablakunk üvegén, 

Nyájas fényét hinti ránk be 

A hold, ez a sárga kém. 

Apád, anyád bent az ágyon 

Horkolnak már csendesen; 

Még mi, boldogan csevegve, 

Egymást tartjuk éberen. 

»Hogy oly gyakran imádkoznál: 

Kötve hiszem, kötve én, 

E vonaglást nem imádság 

Vonta ajkad szögletén. 

E hideg, e rossz vonaglás 

Mindig rémít engemet; 

De elveri aggodalmam 

Sugárzó szelid szemed. 

Nem hiszem én, hogy te hinnéd, 

Mit parancsol drága hit: 

Atyaistent, Fiúistent, 

S a Szentlélek titkait.« 

Ó leánykám, már mint gyermek, 

Csüggvén anyám kebelén, 

Az erősen, jól kormányzó 

Atyaistent: hittem én. 

Ki teremté szép földünket, 

Rá szép embert alkotott; 

És vezérli futásán a 

Napot, holdat, csillagot. 

Hogy serdültem, kis leánykám, 

Jobban megnyílt a szemem, 

Jobban megnyílt, okosodtam: 

Szent Fiát is már hiszem. 

Hiszek drága egy Fiában, 

Ki az élő szeretet, 

Kit jutalmul az örök nép 

Keresztfára szegezett. 

Ma, felnőtten, sokat látva, 

Sokat tudva forr szivem, 

Forró szívvel, teljes szívből 

A Szentlelket is hiszem. 

A csodáknak volt csodája, 

Amit ő tett s még tevő; 

Zsarnok várát szerteszóró, 

Szolgajármot tördelő. 

Halálos nagy sebet gyógyít, 

Ősi törvényt újra költ: 

Nemes törzsnek tetvér tagja 

Mind, akit csak szült a föld. 

Rossz ködöt vert szerteszéjjel, 

Agyrémekkel vítt csatát, 

Melyek éjt-nap ránk vigyorgva 

Öröminket szaggaták. 

Kiválasztott a Szentlélek 

Ezer vértes lovagot, 

Kik betöltsék nagy parancsát, 

Kiket hőssé avatott. 

Drága kardjuk hogy villámlik! 

Szép zászlajuk, hogy lobog! 

Ej te kis lány, nem szeretnél 

Látni ilyen bajnokot? 

Nos, hát nézz rám, nézz, de bátran, 

És csókolj meg, kis hamis: 

1350 HKÖ.151-152 

1351 ÖB.I.660-662; HVV.70-73 

1352 HVP.I.87-89; HVP.II.36-38 


2 1351 

A fenyő zöld ujja koppan 

az alacsony ablakon, 

s szobánkba a hallgatag hold 

arany fénye beoson. 

A szülők halk horkolását 

átszüri a deszkarés; 

de bennünket üdvözítve 

ébren tart a csevegés. 

„Hogy az égbe sok imád szállt, 

hinnem egyre nehezebb; 

ajkad körül az a rángás, 

imától az nem ered. 

Az a hideg, csúnya rángás 

meg-megüt, de azután 

árnyat üzni két szemedből 

jámbor derű süt reám. 

Azt is kétlem, hogy hihetnél, 

ahogyan a tiszta tud – 

Mondd: hiszed az Isten-Atyát, 

a Szentlelket s a Fiút?” 

„Ah, kislányom, anyám karján 

játszva, piciny fiu még, 

hittem már az Isten-Atya 

bölcs, hatalmas erejét. 

Az ő műve ez a szép föld 

s rajta a szép emberek, 

ő mérte ki, napok, holdak 

s csillagok hogy lengjenek. 

Aztán, nőve, hogy világom 

mind kevésbé lett hamis, 

értő ésszel, s lelkesen, már 

hittem a Fiúban is; 

a szerelmes Fiúban, ki 

maga volt a szeretet, 

s kit jutalmul, mint szokás, a 

nép végül megfeszitett. 

Most, felnőve, hogy út és könyv 

annyi tömi már fejem, 

szivem mélye mondja, hogy a 

Szent Lélek az Istenem. 

Ő tette a fő-csodákat, 

de tesz majd még főbbeket, 

kényúrvárat összezúzott 

s szolga-jármot eleget. 

Ősi jogot ujit, oltja 

életünk sok lángsebét, 

egyenlő lett minden ember, 

egy, nemesi sarjadék. 

Riogatja a homályt és 

az agy képzelt rémeit, 

mely szerelmet s jót kajánul 

éj-nap torzzá nyomorít. 

Kiválasztott jó lovagot 

jó páncélban ezeret, 

s lánggal a szivükbe lobbant, 

hogy érette küzdjenek. 

Villognak a drága kardok: 

a hős zászló fenn lobog! 

Vágyol látni, drága lánykám, 

ilyen büszke lovagot? 

Nézz rám bátran, gyermekem, míg 

csókom ajkadon lobog, 

240 


II 1352 

A fenyő zöld ujja koppan 

az alacsony ablakon, 

s szobánkba a hallgatag hold 

arany fénye beoson. 

A szülők halk horkolását 

átszűri a deszkarés: 

de bennünket üdvözítve 

ébren tart a csevegés. 

„Hogy az égbe sok imád szállt, 

hinnem egyre nehezebb; 

ajkad körül az a rángás, 

imától az nem ered. 

Az a hideg, csunya rángás 

meg-megüt, de azután 

árnyat űzni két szemedből 

jámbor derű süt reám. 

Azt is kétlem, hogy hihetnél, 

ahogyan a tiszta tud – 

Mondd: hiszed az Atyaistent, 

a Szentlelket, s a Fiút?” 

„Ah, kislányom, anyám karján 

játszva, piciny fiú még, 

hittem már az Atyaisten 

bölcs, hatalmas erejét. 

Az ő műve ez a szép föld 

s rajta a szép emberek, 

ő mérte ki, napok, holdak 

s csillagok hogy lengjenek. 

Majd felnőve, hogy világom 

mind kevésbé lett hamis, 

értő ésszel, s lelkesen, már 

hittem a Fiúban is; 

a szerelmes Fiúban, ki 

maga volt a szeretet, 

s kit jutalmul, mint szokás, a 

nép végül megfeszített. 

Most, felnőve, hogy út és könyv 

annyi tömi már a fejem, 

szívem mélye mondja, hogy a 

Szent Lélek az Istenem. 

Ő tette a fő-csodákat, 

de tesz majd még főbbeket, 

kényúrvárat összezúzott 

s szolga-jármot eleget. 

Ősi jogot ujít, oltja 

életünk sok lángsebét, 

egyenlő lett minden ember, 

egy, nemesi sarjadék. 

Riogatja a homályt és 

az agy képzelt rémeit, 

mely szerelmet s jót kajánul 

éj-nap torzzá nyomorít. 

Kiválasztott jó lovagot 

jó páncélban ezeret, 

s lánggal a szivükbe lobbant, 

hogy érette küzdjenek. 

Villognak a drága kardok, 

a hős zászló fenn lobog! 

Vágyol látni, drága lánykám, 

ilyen büszke lovagot? 

Nézz rám bátran, gyermekem, míg 

csókom ajkadon lobog,

A Szentlélek szent lovagja 

Vagyok bizony magam is! 

[>142] HEINE: 

(Die Harzreise) 

III 1353 

Still versteckt der Mond sich draußen 

Hinterm grünen Tannenbaum, 

Und im Zimmer unsre Lampe 

Flackert matt und leuchtet kaum. 

Aber meine blauen Sterne 

Strahlen auf in hellerm Licht, 

Und es glüht die Purpurrose, 

Und das liebe Mädchen spricht: 

„Kleines Völkchen, Wichtelmännchen, 

Stehlen unser Brot und Speck, 

Abends liegt es noch im Kasten, 

Und des Morgens ist es weg. 

Kleines Völkchen, unsre Sahne 

Nascht es von der Milch, und läßt 

Unbedeckt die Schüssel stehen, 

Und die Katze säuft den Rest. 

Und die Katz’ ist eine Hexe, 

Denn sie schleicht, bei Nacht und Sturm, 

Drüben nach dem Geisterberge, 

Nach dem altverfallnen Turm. 

Dort hat einst ein Schloß gestanden, 

Voller Lust und Waffenglanz; 

Blanke Ritter, Fraun und Knappen 

Schwangen sich im Fackeltanz. 

Da verwünschte Schloß und Leute’ 

Eine böse Zauberin, 

Nur die Trümmer blieben stehen, 

Und die Eulen nisten drin. 

Doch die sel’ge Muhme sagte: 

Wenn man spricht das rechte Wort, 

Nächtlich zu der rechten Stunde, 

Drüben an dem rechten Ort: 

So verwandeln sich die Trümmer 

Wieder in ein helles Schloß, 

Und es tanzen wieder lustig 

Ritter, Fraun und Knappentroß; 

Und wer jenes Wort gesprochen, 

Dem gehören Schloß und Leut’, 

Pauken und Trompeten huld’gen 

Seiner jungen Herrlichkeit.” 

Also blühen Märchenbilder 

Aus des Mundes Röselein, 

Und die Augen gießen drüber 

Ihren blauen Sternenschein. 

Ihre goldnen Haare wickelt 

Mir die Kleine um die Händ’, 

Gibt den Fingern hübsche Namen, 

Lacht und küßt, und schweigt am End’ 

Und im stillen Zimmer alles 

Blickt mich an so wohlvertraut; 

Tisch und Schrank, mir ist, als hätt ich 

Sie schon früher mal geschaut. 

Freundlich ernsthaft schwatzt die Wanduhr, 

Und die Zither, hörbar kaum, 

Fängt von selber an zu klingen, 

Und ich sitze wie im Traum. 

„Jetzo ist die rechte Stunde, 

Und es ist der rechte Ort; 

1353 R.38-42 

1354 HDB.231-234 

1355 HKE.II.117-121; HDE.160-161 

mert magam is a Szent Lélek 

ilyen lovagja vagyok!” 



3. 1354 

Kint a fenyves sűrüjébe’ 

Bujdokol a holdsugár, 

Idebent a lámpa fénye 

Szinte végét járja már. 

Ámde kéklő csillagpárom 

Ontja fényét pazarul, 

Lánggal ég bíborvirágom 

És a kis leányka szól: 

„Törpék serge lopja egyre 

Szalonnánk’ és kenyerünk’, 

Telve még a szekrény este, 

Reggel semmit nem lelünk. 

Törpék serge ront a tejre, 

Tejfelünket elszedi, 

S mert a lábas nincs befedve, 

Torkos macskánk lát neki. 

És e macska bősz boszorkány, 

Mert az éj ha háborog, 

A lidérchegy puszta ormán 

A toronyhoz sompolyog. 

Egykor kastély állt az ormon, 

Benne vígság végtelen; 

Úri népek fáklyatáncot 

Jártak minden éjjelen. 

Egyszer aztán egy boszorkány 

Átkot szórt a vár fölé; 

Dísz és pompa így lett rommá, 

Baglyok költöztek belé’. 

Ám megmondta elhalt nénink: 

Hogyha a varázsigét 

Kellő órán ott kiejti 

Bárki, míg az éj sötét, 

A romokból ujra vár lesz, 

Termek újra fénylenek, 

S benne ujra táncra kelnek 

Nők, urak, apródsereg; 

S aki az igét kimondta, 

Kastély s népe mind övé, 

Dobpergés és kürtök hangja 

Hódolattal cseng felé’.” 

Meseképek így virulnak 

Rózsaajkak bíborán 

És fölöttük fények gyúlnak 

Kék csillagszem sugarán. 

A leányka két kezemre 

Fonja rá aranyhaját, 

Minden ujjamat becézve, 

Mindegyikre csókot ád. 

És a csendes kis fülkében 

Minden oly meghitt nekem; 

Asztalt, szekrényt, mintha régen 

Láttam vón, úgy ismerem. 

Kedvesen fecseg az óra, 

Hang rezdül a citerán, 

Önmagától, halkan zsongva, 

S mintha álom szállna rám. 

Most ütött a kellő óra, 

Kellő hely ez mindenkép’; 

241 

mert magam is a Szent Lélek 

ilyen lovagja vagyok!” 


(Hegyi idyll.) 

III. 1355 

Elbuvik a tiszta holdfény 

Künn az árnyas lomb alatt, 

És szobánkban a kis lámpa 

Szinte gyér világot ad. 

De az én kék csillagjaim 

Annál szebben fénylenek, 

És égnek a rózsa-ajkak, 

És a kis lány igy cseveg! 

„Pöttöny népség ellopkodja 

Szalonánk’ és kenyerünk; 

Este még a szekrénykében – 

S reggel semmit sem lelünk. 

Pöttöny népség jó tejünknek 

A szinét is leszedi 

S nyitva hagyván, a mi marad, 

Azt a macska megeszi. 

És a macska, az boszorkány: 

Éj-viharban elmegyen 

S ott nyávog a vártoronynál 

A fekete rémhegyen. 

Egykor egy szép vár volt ottan, 

Ragyogtak az ablakok, 

Szép lovagok szép hölgyekkel 

Fáklyatánczot jártak ott. 

Egy büvésznő várat s népet 

Elátkozott azután, 

Most ott minden düledék, rom 

S bagoly költ a rom fokán. 

De boldogult néne mondta: 

Ha valaki megjelen 

S a varázs-szót sötét éjjel 

Kimondja kellő helyen, – 

A romokból akkor ismét 

Fölépül a büszke lak, 

S szép lovagok szép hölgyekkel 

Tánczot járnak ujolag. 

Ki pedig a szót kimondta, 

Azé lesz a vár s a nép – 

Harsonák, dobok hirdetik 

Diadalmas erejét.” 

A kis rózsás ajakakról 

Regeképek rajzanak, 

És bűbájos égszinkék szem 

Hullat rájok sugarat. 

Dús hajával a szép gyermek 

Behálózza a kezem, 

Neveket ad ujjaimnak 

Csókol s hallgat hirtelen. 

S a kis szoba minden tárgya 

Oly meghitten néz felém; 

Úgy rémlik e szekrényt, asztalt 

Már valahol láttam én. 

Mélán ketyeg a vén óra – 

Citera is szól talán? 

Igen, igen! zeng magától … 

Mintha álom hullna rám. 

Ez most, ez a kellő idő! 

A kellő hely szinte ez,

Staunen würdest du, mein Kindchen, 

Spräch ich aus das rechte Wort. 

Sprech ich jenes Wort, so dämmert 

Und erbebt die Mitternacht, 

Bach und Tannen brausen lauter, 

Und der alte Berg erwacht. 

Zitherklang und Zwergenlieder 

Tönen aus des Berges Spalt, 

Und es sprießt, wie ’n toller Frühling, 

Draus hervor ein Blumenwald; 

Blumen, kühne Wunderblumen, 

Blätter, breit und fabelhaft, 

Duftig bunt und hastig regsam, 

Wie gedrängt von Leidenschaft. 

Rosen, wild wie rote Flammen, 

Sprühn aus dem Gewühl hervor; 

Lilien, wie kristallne Pfeiler, 

Schießen himmelhoch empor. 

Und die Sterne, groß wie Sonnen, 

Schaun herab mit Sehnsuchtglut; 

In der Lilien Riesenkelche 

Strömet ihre Strahlenflut. 

Doch wir selber, süßes Kindchen, 

Sind verwandelt noch viel mehr; 

Fackelglanz und Gold und Seide 

Schimmern lustig um uns her. 

Du, du wurdest zur Prinzessin, 

Diese Hütte ward zum Schloß, 

Und da jubeln und da tanzen Ritter, 

Fraun und Knappentroß. 

Aber ich, ich hab erworben 

Dich und alles, Schloß und Leut’; 

Pauken und Trompeten huld’gen 

Meiner jungen Herrlichkeit!” 


III. 1356 

Csendesen száll a szelid hold 

Zöld fenyők közt mind alább; 

Gyöngén lobog kis szobánkban 

A hunyorgó lámpaláng. 

De az én kis csillagaim 

Tündökölnek fényesen, 

Bíborrózsa szinte izzik; 

És szólt az én kedvesem: 

»Kenyerünkért, szalonnánkért 

Manó népség megrabol; 

Este még a szekrényben volt, 

Reggelre már nincs sehol. 

Törpe népség tejfelünket 

Megdézsmálja; és a tál, 

Melyben macskánk torkoskodik, 

Nagy fedetlen ottan áll. 

Ez a macska is hoszorkány. 

Viharos éj idején 

Szentgellérten nyargalászik, 

A romtorony tetején. 

Hajdanában vár állt ottan, 

Fegyvercsörgés, vigalom. 

Járta fent a fáklyatáncot 

Lovag, apród, hajadon. 

S egy rossz tündér elvarázsolt 

Várat, népet; nem maradt 

Bagolyfészkes romhalmaznál 

1356 HKÖ.153-155 

1357 ÖB.I.663-666; HVV.73 

1358 HVP.I.89-92; HVP.II.39-41 

S ajkam, azt hiszem, már mondja 

A kellő varázsigét. 

Látod lánykám, ím az éjjel 

Már a hajnalpírba vesz! 

Hangosabb az ér, a fenyves 

És a vén hegy ébredez. 

Citerák, törpék danája 

Hangzik most a szirtfalon 

S rajta mint tavasz csodája, 

Virág hajt ki pazaron. 

Óriás csodás virágok, 

Meseszéles levelek, 

S mind az égő vágyódások 

Illatterhétől remeg. 

Rózsák, mint vad lángok nyelve 

Törnek a gomoly közől; 

Liljomok kristálypillérként 

Szöknek a magasba föl. 

S a sok csillag, mint ezer nap, 

Egő vággyal úgy ragyog: 

S mind e fény a liljomoknak 

Tárt kelyhébe áradott. 

Ám mi ketten, kedves lányka, 

Még jobban megváltozánk; 

Ékszer, selymek drágasága 

S pompa, fény ragyog reánk. 

Te, te herceglányka lettél, 

Kastély lett kis fészketek, 

S járják ismét víg zenénél 

Nők, urak, apródsereg. 

S most enyém vagy, drága lányka, 

Kastély s népe mind enyém; 

Dobpergés és kürtök hangja 

Hódolattal cseng felém! 


3 1357 

Fedik már a néma holdat 

a fenyő zöld ágai, 

s lángját lámpánk a szobában 

alig-alig élteti. 

De mind szebb a fény, mit az én 

két csillagom kékje szór, 

s parázslik a piros rózsa 

és a kedves lányka szól: 

„Szalonnánkat, kenyerünket 

sunyi törpék eleszik, 

este őrzi még a szekrény, 

reggelre mind eltünik. 

Sunyi törpék a tejünket 

lefölözik, a fazék 

födetlenül ásít, és a 

macskáé a maradék. 

És a macska – az boszorkány, 

mert viharban kiszökik 

és az omló rém-toronyhoz 

gyüjti hegyi társait. 

Vár állt egykor ott: mulatság, 

fegyverek, bál, rózsalánc, 

lovag,- apród- s hölgyvilágot 

forgatott a fáklyatánc. 

De a várat és lakóit 

átok verte, rossz varázs: 

rombadőlt és benne most csak 

242 

És azt hiszem: ajkaimról 

A kellő szó ömledez, 

Nézd, leánykám, nézd hajnallik, 

Az éj szinte megremeg; 

Hangosabban zúg a fenyves, 

Ébredeznek a hegyek. 

Dalolnak a tréfás törpék, 

Cziterájuk’ hallom én; 

A völgyekből tüneményes 

Virágerdő ront elém; 

Csodás, merész, nagy virágok, 

Széles, buja levelek, 

Dús illattal, dús szinekkel, 

Melyek égnek, fénylenek; 

Izzó lángú, szilaj rózsák 

Villogtatják szirmukat, 

A liljomok oszlop-sora 

Ég felé tör hallgatag’. 

Csillaglángok, tűz-napokként, 

Égnek mozdulatlanúl 

S fényök árja a liljomok 

Óriás kelyhébe hull … 

De mi magunk, kedves gyermek, 

Még jobban megváltozánk: 

Vigan reszket körülöttünk 

Arany, selyem, pompa, láng. 

Te belőled herczegnő lett, 

E kunyhóból uri lak – 

És szép hölgyek, szép lovagok 

Tánczolnak itt ujolag. 

Én azonban meghóditám 

A várat és tégedet: 

Hirdessék hát dobok, kürtök 

Hóditó fenségemet! 


III 1358 

Fedik már a néma holdat 

a fenyő zöld ágai, 

s lángját lámpánk a szobában 

alig-alig élteti. 

De mind szebb a fény, mit az én 

két csillagom kékje szór, 

s parázslik a piros rózsa 

és a kedves lányka szól: 

„Szalonnánkat, kenyerünket 

sunyi törpék eleszik, 

este őrzi még a szekrény, 

reggelre mind eltünik. 

Sunyi törpék a tejünket 

lefölözik, a fazék 

födetlenül ásít, és a 

macskáé a maradék. 

És a macska – az boszorkány, 

mert viharban kiszökik 

és az omló rém-toronyhoz 

gyűjti hegyi társait. 

Vár állt egykor ott: mulatság, 

fegyverek, bál, rózsalánc. 

Lovag–, apród- s hölgyvilágot 

forgatott a fáklyatánc. 

De a várat és lakóit 

átok verte, rossz varázs: 

rombadőlt és benne most csak

Más egyéb az ég alatt. 

Szegény néni mondogatta: 

Bizonyos szót ha ki ejt, 

Az éj bizonyos szakában, 

Odafent bizonyos helyt: 

Fényes várrá válik újra 

Fent a régi barna rom, 

S vidím táncát járja benne 

Lovag, apród, hajadon. 

S aki azt a szót kimondja: 

Lesz a nép, a vár ura. 

Új urának hódolattal 

Perg a dob, szól trombita.« 

Ajakának rózsájából 

Regeképek nyílanak, 

S áradoznak szép szeméből 

Csillagos kék sugarak. 

Aranyhaját rácsavarja 

Kezemre a kisleány, 

Ujjamat becézi névvel, – 

Mosoly, csók… s csend azután. 

És a csendes kis szobában 

Minden bizalommal int; 

Asztal, szekrény, mintha régen 

Ismerősöm volna mind. 

Kedves kettyel jár az óra; 

Meg megpendül olykoron 

Magától a halk citera, 

Azt tudom, hogy álmodom. 

Most van itt a mondott óra! 

S a mondott hely itt van ám! 

Bámulnál, ha a varázsszót, 

Kisleány, kimondanám? 

Ha kimondom: hajnalodik, 

Rázkódik az éjszaka; 

Patak, fenyves hangosan zúg, 

Ébred a vén hegy maga. 

Citerazengés, törpék dala 

Hegymélységből tör elő, 

S mint csalárd tavasz: szavával 

Virágerdőt csal elő. 

Merész virág, csoda virág, 

Nagy levelű rózsatők, 

Illatozók, tarkák, fürgék, 

Fájdalomtól reszketők. 

Vadrózsák, mint piros lángok, 

Szikráznak a raj között; 

Kristály oszlop liliomok 

Feje égig felszökött. 

Hő sovárgással néznek el 

Napnyi nagy szép csillagok, 

Liliomok órjás kelyhét 

Özönli be sugarok. 

De mi ketten, drága gyermek, 

Nem változunk mégse, nem! 

Vidoran csillog körültünk 

Arany, fáklyafény, selyem. 

Te vagy, te vagy a királylány! 

Ez a kunyhó: ez a vár; 

Lovag, apród, hölgykoszorú, 

Benne vigad, táncot jár. 

Én meg téged, várat, népet 

Mind megvettem, mind enyém! 

Kürt zúg, dob perg hódolattal 

Ifjú urok ünnepén! 

uhu s denevér tanyáz. 

De az én jó nénikém még 

úgy tudta: csak mondja ki 

kellő helyen s éjidőben 

a kellő szót valaki, 

a vár rögtön ujraépül, 

vén termein fény fut át, 

s ujra táncba kezd a régi 

lovag–, apród- s hölgyvilág; 

s aki azt a szót kimondta, 

az lesz vár és nép ura, 

dob s harsona hódol ifju 

fenségének: glória!” 

Igy ébred a meseerdő, 

így idézi rózsaszáj, 

szemek kéklő csillagátó 

szikrázik a mesetáj. 

Arany gyűrűt csavar aztán 

kezemre a drága haj, 

szép nevet kap minden ujjam – 

s végül elül csók s kacaj. 

S oly meghitten néz reám a 

csöndes szívek otthona; 

szekrény s asztal – mintha rég már 

láttam volna valaha. 

Tik-tak: jámbor és baráti 

hang az óra a falon, 

s zendül a halk húr, magától – 

ülök… szinte álmodom… 

Itt a kellő óra és hely, 

itt van, súgja valami, 

s érzem, ajkam öntudatlan 

a kellő szót mondja ki. 

„Gyermekem, nézd, kint dereng már, 

és az éjfél megremeg! 

jobban zúg a lúc s a csermely 

s ébredez a szürke hegy. 

Citeraszót s törpe-dalt szűr 

a föld, minden rése zsong, 

s virágözön ömlik, árad, 

mint tavasz, vad és bolond; 

szirmok, büszke csodaszirmok, 

tarka csodalevelek 

illatoznak, hajladoznak, 

izgatottak, kéjesek. 

Rózsa gyúl a tömkelegből, 

s vörös lángként kilobog, 

liliomok törnek égig, 

karcsú kristályoszlopok. 

S izzó vágyban s nap gyanánt száz 

csillag néz le mindenütt, 

s liliomok roppant kelyhét 

csorditja fényözönük. 

De mi magunk, drága gyermek, 

még jobban átváltozunk; 

selyem–, arany- s fáklyalángtól 

káprázik a mámorunk. 

Tebelőled hercegnő lett, 

kunyhónk várrá vedlik át, 

s köröttünk víg táncba kezd a 

lovag–, apród- s hölgyvilág 

Én meg, én vagyok a szíved 

és a vár s a nép ura; 

dob s harsona hódol ifjú 

fenségemnek: glória!” 

243 

uhu s denevér tanyáz. 

De az én jó nénikém még 

úgy tudta: csak mondja ki 

kellő helyen s éjidőben 

a kellő szót valaki, 

a vár rögtön újraépül, 

vén termein fény fut át, 

s ujra táncba kezd a régi 

lovag, apród- s hölgyvilág; 

s aki azt a szót kimondta, 

az lesz vár és nép ura, 


fenségének: glória!” 

Így ébred a meseerdő, 

így idézi rózsaszáj, 

szemek kéklő csillagátó 

szikrázik a mesetáj. 

Arany gyűrűt csavar aztán 

kezemre a drága haj, 

szép nevet kap minden ujjam – 

s végül elül csók s kacaj. 

S oly meghitten néz reám a 

csöndes szivek otthona; 

szekrény s asztal – mintha rég már 

láttam volna valaha. 

Tik-tak: jámbor és baráti 

hang az óra a falon, 

s zendül a halk húr, magától – 

ülök… szinte álmodom… 

Itt a kellő óra és hely, 

itt van, súgja valami, 

s érzés, ajkam öntudatlan 

a kellő szót mondja ki. 

„Gyermekem, nézd, kint dereng már, 

és az éjfél megremeg! 

jobban zúg a lúc s a csermely 

s ébredez a szürke hegy. 

Citeraszót s törpe-dalt szűr 

a föld, minden rése zsong, 

s virágözön ömlik, árad, 

mint tavasz, vad és bolond; — 

Szirmok, büszke csodaszirmok, 

tarka csodalevelek 

illatoznak, hajladoznak, 

izgatottak, kéjesek. 

Rózsa gyúl a tömkelegből, 

s vörös lángként kilobog, 

liliomok törnek égig, 

karcsú kristályoszlopok. 

S izzó vágyban s nap gyanánt száz 

csillag néz le mindenütt, 

s liliomok roppant kelyhét 

csordítja fényözönük. 

De mi magunk, drága gyermek, 

még jobban átváltozunk; 

selyem–, arany- s fáklyalángtól 

káprázik a mámorunk. 

Tebelőled hercegnő lett, 

kunyhónk várrá vedlik át, 

s köröttünk víg táncba kezd a 

lovag–, apród- s hölgyvilág. 

Én, meg, én vagyok a szíved 

és a vár s a nép ura; 


fenségemnek: glória!”

[>143] HEINE: 

Neue Gedichte – Neuer Frühling 42 1359 

Verdroßnen Sinn im kalten Herzen hegend, 

Reis ich verdrießlich durch die kalte Welt, 

Zu Ende geht der Herbst, ein Nebel hält 

Feuchteingehüllt die abgestorbne Gegend. 

Die Winde pfeifen, hin und her bewegend 

Das rote Laub, das von den Bäumen fällt, 

Es seufzt der Wald, es dampft das kahle Feld, 

Nun kommt das Schlimmste noch, es regent. 

[>144] HEINE: 

Neue Gedichte – Verschiedene 

Seraphine 7 1362 

Auf diesem Felsen bauen wir 

Die Kirche von dem dritten, 

Dem dritten neuen Testament; 

Das Leid ist ausgelitten. 

Vernichtet ist das Zweierlei, 

Das uns so lang betöret; 

Die dumme Leiberquälerei 

EIat endlich aufgehöret. 

Hörst du den Gott im finstern Meer? 

Mit tausend Stimmen spricht er. 

Und siehst du über unserem Haupt 

Die tausend Gotteslichter? 

Der heil’ge Gott, der ist im Licht 

Wie in den Finsternissen; 

Und Gott ist alles, was da ist; 

Er ist in unsern Küssen. 


E szirten áll 1366 


E szirten áll a harmadik, 

Harmadik Új Szövetség: 

Kiszenvedett a szenvedés, 

templomunk nem betegség. 

Szétfoszlott a kétféleség 

Régi, gonosz varázsa; 

Megszűnt végre, megszűnt a test 

Suta sanyargatása. 

Ezer nyelvével zendíti, 

Isten – hallod–? – a tengert, 

Ezer istenfénnyel az éj, 

– Látod – mennyire megtelt! 

Ő az, a szentséges, az úr. 

Fény s árny egymásba villan; 

Az isten: minden, ami él: 

Ő van a csókjainkban. 

[>145] HEINE: 

Neue Gedichte – Verschiedene – Seraphine 

8 1367 

Graue Nacht liegt auf dem Meere, 

Und die kleinen Sterne glimmen. 

Manchmal tönen in dem Wasser 


Fázva s mogorván… 1360 

Verdrossnen Sinns 

Fázva s mogorván utazom, mogorva, 

hideg szív, a hideg szivek között; 

végét járja az ősz, fehér ködök 

burkolják a halott tájat lucsokba. 

Szél fütyűl, kapkod az út fája, bokra, 

a piros lomb lassan alázörög, 

az erdő sóhajt, tarló gőzölög; 

s rákezd az eső: most jön csak a rossza! 

[SÜDI LÁSZLÓ]: 

[E sziklán áll a harmadik…] 1363 

E sziklán áll a harmadik 

Szövetség templomának 

Alapja: új kötés, vele 

Megszünt a kín, a bánat. 

Mi oly soká bolondított: 

A kettősség hatása 

Megszűnt és elmaradt a test 

Bolond sanyargatása. 

Érzed istent a tengeren? 

Érzed ezernyi tenyerét? 

És látod-e fejünk felett 

Ezernyi éji fényét? 

A szent isten a fényben él 

S éppúgy homályainkban; 

És isten minden, ami van, 

Ő él a csókjainkban. 


163. 1368 

Szürke éj a tenger felett, 

Csillagok a halvány égen; 

A hullámból néha-néha 

1359 

HG.224 

1360 

ÖB.II.772; HVP.I.145: Verdroßnen Sinn…; H.1993, 77: Verdrossnen Sinn 

1361 

HHK.II.176 

1362 

HGD.71 

1363 

BLH.78-79 

1364 

ÖB.II.600-601; HVV.80-81 

1365 

HVP.I.150 

1366 

TTM.453-454 

1367 

HG.229-230 

1368 

HKE.98-99 

1369 

ÖB.II.199-200; HVV.111-112; H.1993, 81-82 

1370 

HVP.I.150-151 

244 


E szirten épül… 1364 


E szirten épül a harmadik, 

a harmadik Uj Szövetség 

temploma. Ah, kiszenvedett 

szenvedés-betegség! 

Szétfoszlott a Kétféleség 

régi, gonosz varázsa; 

megszűnt végre, megszűnt a test 

suta sanyargatása. 

Ezer nyelvével zenditi 

Isten – hallod–? – a tengert! 

Ezer istenfénnyel az éj 

– látod–? – mennyire megtelt! 

Ő az, a szentséges, az úr; 

fény s árny egymásba villan; 

az Isten: minden, ami él: 

Ő van a csókjainkban. 

[>143a] HEINE: 

XLII. [Ennuyé, morose, le cœur refroidi…] 1361 

Ennuyé, morose, le cœur refroidi, je parcours le 

monde également froid et chagrin. L’automne 

touche à son terme. Un brouillard enveloppe comme 

d’un linceul humide les paysages à demi morts. 

Les vents sifflent, fouettant de côté et d’autre 

les feuilles rouges et jaunes qui tombent des arbres. 

La forêt gémit, la bruyère est couverte d’une vapeur 

fumante. Voici le pire à présent: il pleut. 


Szürke éj a tengeren 1369 

Graue Nacht liegt auf dem 

Meere 

Szürke éj a tengeren; fény 

gyúl az apró csillagokban. 

Néha elbődül a hullám, 


E szirten épül… 1365 

Auf diesem Felsen bauen wir… 

E szirten épül a harmadik, 

a harmadik Új Szövetség 

temploma. Ah, kiszenvedett 

szenvedés-betegség! 

Szétfoszlott a Kétféleség 

régi, gonosz varázsa; 

megszűnt végre, megszűnt a test 

suta sanyargatása. 

Ezer nyelvével zendíti 

Isten – hallod–? – a tengert! 

Ezer istenfénnyel az éj 

– látod–? – mennyire megtelt! 

Ő az, a szentséges, az úr; 

fény s árny egymásba villan; 

az Isten: Minden, ami él: 

ő van a csókjainkban. 


Szürke éj a tengeren… 1370 

Graue Nacht liegt auf dem 

Meere… 

Szürke éj a tengeren; fény 

gyúl az apró csillagokban. 

Néha elbődül a hullám,

Lange hingezogne Stimmen. 

Dorten spielt der alte Nordwind 

Mit den blanken Meereswellen, 

Die wie Orgelpfeifen hüpfen, 

Die wie Orgelpfeifen schwellen. 

Heidnisch halb und halb auch kirchlich 

Klingen diese Melodeien, 

Steigen mutig in die Höhe, 

Daß sich drob die Sterne freuen. 

Und die Sterne, immer größer, 

Glühen auf mit Lustgewimmel, 

Und am Ende groß wie Sonnen 

Schweifen sie umher am Himmel. 

Zur Musik, die unten tönet, 

Wirbeln sie die tollsten Weisen; 

Sonnennachtigallen sind es, 

Die dort oben strahlend kreisen. 

Und das braust und schmettert mächtig, 

Meer und Himmel hör ich singen, 

Und ich fühle Riesenwollust 

Stürmisch in mein Herze dringen. 

[>146] HEINE: 

Neue Gedichte – Verschiedene – 

Seraphine 10 1371 

Das Fräulein stand am Meere 

Und seufzte lang und bang, 

Es rührte sie so sehre 

Der Sonnenuntergang. 

„Mein Fräulein! sein Sie munter, 

Das ist ein altes Stück; 

Hier vorne geht sie unter 

Und kehrt von hinten zurück.” 


A parton állt a kisasszony 1375 

A parton állt a kisasszony, 

sóhajtott réveteg, 

félénk szivét az alkony 

pírja hatotta meg. 

Kisasszony, mért is ámul? 

Ez régi színdarab; 

elöl lemegy, he hátul 

majd visszajő a nap. 


A parton állt… 1379 

Das Fräulein stand am Meere… 

A parton állt s merengve 

sóhajtozott a lány, 

szivét a naplemente 

hatotta meg talán. 

A kedvét ez ne szegje, 

kisasszony, higgye meg ön: 

itt elöl a nap lemegy, de 

ott hátul visszajön. 

[>147] HEINE: 

Neue Gedichte – Romanzen – Ein Weib 1380 

1371 HG.231 

1372 BI.20 

1373 BNK.78 

1374 HKE.17 

1375 HHV.156 

1376 K.I.736 

1377 NIH.80 

1378 HVR.93-94 

1379 HVP.I.152 

Dalhang sir fel hosszan, 

mélyen. 

Zizeg, zúg az északi szél, 

Fénylő habot játszva renget – 

És a habok, mint megannyi 

Orgonasíp, zengedeznek. 

Csodálatos, különös dal! 

Imaszerü s mégis oly vad – 

Merészen tör fel az égbe, 

Csapkodva a csillagokat. 

És ugy rémlik: a csillagok 

Nőnek, nőnek, hihetetlen’, 

Végül: rémes tüz napokként 

Keringenek a végtelenben. 

Dalolnak a zene mellé 

S daluk szava szerte szárnyal – 

Mint megannyi tüz-csalogány 

Sziporkázó sugárszárnynyal. 

Mily hatalmas harsogás ez! 

Égnek, földnek álma zendül – 

És szivemen a gyönyörök 

Zivatara zúg keresztül… 


Vigasz 1372 

Az ifju, szép kisasszony 

A tengerparton áll; 

És nézi, nézi búsan, 

Amint a nap leszáll. 

Mit búsul, szép kisasszony, 

Ezt rég csinálja ő; 

Emitt elől lenyugszik 

És hátul visszajő. 

[LATOR LÁSZLÓ]: 

A kisasszony állt a parton 1376 

Das Fräulein stand am Meere 

A kisasszony állt a parton 

búbánattal tele, 

szívét a rózsa alkony 

látványa nyügözte le. 

Kisasszony, ez ócska viccre 

kár igazán a könny: 

lemegy a nap emitt, de 

ott hátul visszajön. 


Egy nő 1381 

Ein Weib 

245 

zengve hosszan, vontatottan. 

Észak öreg szele és a 

vizek tánca sose fárad: 

mint orgona sípja, ugrál, 

mint orgona sípja, árad. 

Félpogány és félkeresztény 

ez a játék, ez az ének, 

fel-felcsap az égig: örvend 

a csillagok örömének. 

És a csillagözön egyre 

növekedve és kövéren 

nap-seregként vad gyönyörben 

rajzik-izzik a nagy égen. 

Őrült dalaik a lenti 

zeneörvénybe kavarják; 

nap-csalogányok köröznek: 

zeng a tündöklő magasság. 

S tenger és ég csattog és zúg, 

együtt viharzik a széllel, 

s érzem szívem, hogy telik meg 

óriások gyönyörével. 


XI. 1373 

A parton állt a kislány, 

Sohajtozott felette, 

A nap leszállt s e látvány 

Nagyon igénybe vette. 

Ne sírjon, drága szépem, 

’Sz csak móka, sőt örüljön: 

Elől lemegy most szépen 

S hátulról újra följön. 


[Sóhajtozott a lányka…] 1377 

Sóhajtozott a lányka 

rőtarany naplementen. 

E látványt hosszan kívánta, 

az meg hanyatlik menten. 

De, édes leányka, semmi vész! 

Ósdi trükk. Ne dőljön be! 

Hagyja ott most lemenni! És 

itt fog reggel nézni Önre. 


Egy nő 1382 

Ein Weib 

zengve hosszan, vontatottan. 

Észak öreg szele és a 

vizek tánca sose fárad: 

mint orgona sípja, ugrál, 

mint orgona sípja, árad. 

Félpogány és félkeresztény 

ez a játék, ez az ének, 

fel-felcsap az égig: örvend 

a csillagok örömének. 

És a csillagözön egyre 

növekedve és kövéren 

nap-seregként vad gyönyörben 

rajzik-izzik a nagy égen. 

Őrült dalaik a lenti 

zeneörvénybe kavarják; 

nap-csalogányok köröznek: 

zeng a tündöklő magasság. 

S tenger és ég csattog és zúg, 

együtt viharzik a széllel, 

s érzem, szívem hogy telik meg 

óriások gyönyörével. 


26. 1374 

A lányka sóhajtozva állt 

A tengerpart felett, 

Nagyon megindította őt 

A pompás naplemenet. 

Kisasszony, legyen ön vidám, 

A sóhaj mit sem ér: 

Itt elől most szépen lemegy 

S hátul majd visszatér. 


A parton állt… 1378 

A parton állt s merengve 

Sóhajtozott a lány; 

Szívét a naplemente 

Hatotta meg talán. 

A kedvét ez ne szegje, 

Kisasszony, higgye meg ön: 

Itt elöl a nap lemegy, de 

Ott hátul visszajön.

Sie hatten sich beide so herzlich lieb, 

Spitzbübin war sie, er war ein Dieb. 

Wenn er Schelmenstreiche machte, 

Sie warf sich aufs Bett und lachte. 

Der Tag verging in Freud’ und Lust, 

Des Nachts lag sie an seiner Brust. 

Als man ins Gefängnis ihn brachte, 

Sie stand am Fenster und lachte. 

Er ließ ihr sagen: »O komm zu mir, 

Ich sehne mich so sehr nach dir, 

Ich rufe nach dir, ich schmachte.« 

Sie schüttelt’ das Haupt und lachte. 

Um sechse des Morgens ward er gehenkt, 

Um sieben ward er ins Grab gesenkt; 

Sie aber schon um achte 

Trank roten Wein und lachte. 


92. Az asszony 1383 

Szerették egymást forró vonzalommal, 

– A lány csavargó volt, a férfi tolvaj, 

S ha ügyesen kifoszta egy zsebet, 

A lány az ágyra dőlve nevetett. 

Így teltek vígan, kedvben a napok, 

Míg éjjel keblén lágyan szúnyadott. 

De a férfi börtönbe vettetett. 

A lány utánna nézett, s – nevetett… 

A börtönből izentetett a lánynak: 

»Oh! jere hozzám, meghalok utánnad, 

Oh! jere hozzám, érted epedek!« 

– A lány a fejét rázta, s – nevetett… 

A férfit ötkor húzták a bitóra, 

Már sirba’ volt, mire hat lett az óra, 

És a mikor ütötte a hetet, 

A lány vörös bort ivott, s – nevetett… 


Asszony 1386 

Szerették egymást ők komolyan. 

A fiú tolvaj volt, a lány olyan. 

Csínyját fiúja ha tette, 

dőlt el a lány, s nevette. 

Napja víg kedv volt, friss szeszély. 

Fiúja keblén telt az éj. 

De törvény vasra verette, 

s az ablakból ő nevette. 

Izent a lánynak: – Jer, hiszen 

utánad sorvad el szivem, 

kívánlak, hívlak epedve. – 

Legyintett a lány, s nevette. 

Reggeli hatra lógott szegény. 

Hétre ott volt a sír fenekén. 

Nyolcra megjött a kedve: 

ivott a lány, s nevette. 

[>148] HEINE: 

Romanzero – 2. Buch – Lamentationen – An die 

Jungen 1388 

1380 HGD.86; DB.128; HL92 

1381 ÖB.II.377-378; H.1993, 110 

1382 HVP.I.177-178 

1383 HDSz.52 

1384 HKÖ.63 

1385 SzÖ.68-69 

1386 SzV.95 

1387 HHK.II.153 

1388 HG.428 

1389 E.II.320-321 

1390 GEV.163 

Egy test, egy lélek: ez így jó. 

Ő tolvaj volt, neje ringyó. 

Ha az ember nagy halat fogott, 

a nő az ágyra dőlt s kacagott. 

Telt napra-nap, ettek, ittak; 

éjjel közös ágyban aludtak. 

S mikor a férfi lebukott, 

a nő csak nézte és kacagott. 

Üzenet jött: „Vágyom utánad, 

magam vagyok, ide kivánlak, 

epedek érted, sorvadok” – 

A nő csak rázta fejét s kacagott. 

Hatkor dobták a kötélre, 

hétkor a sír fenekére; 

de a nő nyolckor már vígan ivott, 

vörösbort ivott és kacagott. 


Egy asszonyi állat. 1384 

Szerették egymást szívből, igazán: 

Egy betörő, – s egy csavargó leány. 

Ha az, horgára jó zsákmányt kapott, 

A lány az ágyra dőlt és – kacagott. 

A napok jó kedv és örömbe’ teltek, 

Éjente egymás kebelén pihentek. 

Hogy a fiút elcsipték, – amaz ott 

Az ablakból látván ezt – kacagott. 

Üzenteté a fiu a leánynak: 

»Jere be hozzám, epedek utánad – 

Jer a fogházba, híved sorvad ott…« 

A lány a fejét rázta s – kacagott. 

Hajnalba’ négykor húzták a fiút fel, 

Holttestét pontban ötkor hantolák el – 

És amikor ütötte a hatot: 

A lány piros bort szürcsölt s – kacagott. 

[>147a] HEINE: 

Une femme. 1387 

Ils s’aimaient tous deux tendrement; 

elle était voleuse et lui filou. Lorsqu’il 

commettait quelque coup de main, elle se 

jetait sur le lit et riait. 

Le jour se passait en joies et en 

bombances, la nuit elle reposait sur sa 

poitrine. Lorsyu’on le mena en prison, 

elle se mit à la fenêtre, et riait. 

Il lui écrivit: »Oh! reviens à moi, le 

soupire après ta présence, je t’appelle du 

fond du cœur, et je languis.« – 

Lorsqu’elle reçut la lettre, elle secoua la 

tête, et riait. 

Vers six heures du matin il fut pendu, 

à sept heures on le jeta dans la fosse; 

mais elle, une heure après, buvait du vin 

rouge et riait. 

HEINE: 

Jugend 1389 

246 

Egy test, egy lélek: ez így jó. 

Ő tolvaj volt, neje ringyó. 

Ha az ember nagy halat fogott, 

a nő az ágyra dőlt s kacagott. 

Telt napra-nap, ettek, ittak; 

éjjel közös ágyban aludtak. 

S mikor a férfi lebukott, 

a nő csak nézte és kacagott. 

Üzenet jött: „Vágyom utánad, 

cellám hideg, ide kivánlak, 

epedek érted, sorvadok” – 

a nő csak rázta fejét s kacagott. 

Hatkor dobták a kötélre, 

Hétkor a sír fenekére; 

de a nő nyolckor már vígan ivott, 

vörös bort ivott és kacagott. 


Asszony 1385 

Ein Weib 

Szerették egymást ők komolyan, 

A fiú tolvaj volt, a lány olyan. 

Csínyját fiúja ha tette, 

Dőlt el a lány s nevette. 

Napja víg kedv volt, friss szeszély. 

Fiúja keblén telt az éj. 

De törvény vasra verette, 

S az ablakból ő nevette. 

Izent a lánynak: „Jer, hiszen 

Utánad sorvad el szivem, 

Kívánlak, hívlak epedve” – 

Legyintett a lány s nevette. 

Reggeli hatra lógott szegény. 

Hétre ott volt a sír fenekén. 

Nyolcra megjött a kedve: 

Ivott a lány s nevette. 


A fiatalokhoz 1390

Laß dich nicht kirren, laß dich nicht wirren 

Durch goldne Äpfel in deinem Lauf! 

Die Schwerter klirren, die Pfeile schwirren, 

Doch halten sie nicht den Helden auf. 

Ein kühnes Beginnen ist halbes Gewinnen, 

Ein Alexander erbeutet die Welt! 

Kein langes Besinnen! Die Königinnen 

Erwarten schon kniend den Sieger im Zelt. 

Wir wagen, wir werben! besteigen als Erben 

Des alten Darius Bett und Thron. 

O süßes Verderben! o blühendes Sterben! 

Berauschter Triumphtod zu Babylon! 


Az ifjusághoz 1391 

Ha intene, csalna kacér aranyalma, 

Oda se pillant! Mit teneked… 

Ha surran a kopja, ha csörren a szablya: 

Előre! A hős szive meg se remeg. 

Ha bátor a kezdet, a föld belereszket: 

A nép leborul Nagy Sándor előtt. 

Ne habozz! Már lesnek, térdre is esnek, 

Sátradban várnak a hercegi nők. 

Szabad a rablás! Micsoda vad láz! 

Dárius trónja és nászágya vár. 

Viharzó romlás, virágzó bomlás: 

Babilon hódol – s vár a halál. 


Az ifjakhoz 1394 

An die Jungen 

Az arany-almák meg ne zavarják 

pályád és célod, ne hagyd magad. 

Ha csengő kard vág, ha nyil süvit át, 

a hősnek félni sosem szabad. 

A merész gyürkőzés már félig győzés, 

Nagy Sándor elé leborúl a világ! 

Kár hosszú tünődés: a királynők és 

győzelmi sátor vár terád. 

Akarunk, merünk! S örökül nyerünk, 

te Dárius ágya! Te ősi trón! 

S ha összeesünk, hát győzve veszünk, 

dicsőn, virulón benned, Babylon! 

[>149] HEINE: 

Romanzero Zweites Buch – Lazarus 2 

Rückschau 1395 

Ich habe gerochen alle Gerüche 

In dieser holden Erdenküche; 

Was man genießen kann in der Welt, 

Das hab’ ich genossen wie je ein Held! 

Hab’ Kaffee getrunken, hab’ Kuchen gegessen, 

Hab’ manche schöne Puppe besessen; 

Trug seidne Westen, den feinsten Frark, 

Mir klingelten auch Dukaten im Sack. 

Wie Gellert ritt ich auf hohem Roß; 

Ich hatte ein Haus, idi hatte ein Sdiloß. 

Ich lag auf der grünen Wiese des Glücks, 

Die Sonne grüßte goldigsten Blicks; 

Ein Lorbeerkranz umschloß die Stirn, 

Er duftete Träume mir ins Gehirn, 

Träume von Rosen und ewigem Mai – 

Es ward mir so selig zu Sinne dabei, 

So dämmersüchtig, so sterbefaul – 

Mir flogen gebratne Tauben ins Maul, 

1391 MV.484 

1392 HSz.80 

1393 ÖB.I.256; SzLV.202 

1394 HVP.I.430 

1395 HGD.315-316 

1396 BKS.110-111 

1397 HHL.93-94 

Laß Dich nicht kirren, laß Dich nicht wirren 

durch goldne Äpfel in Deinem Lauf! 

Die Schwerter klirren, die Pfeile schwirren, 

doch halten sie nicht den Helden auf. 

Ein kühnes Beginnen ist halbes Gewinnen, 

ein Alexander erbeutet die Welt! 

Kein langes Besinnen! Die Königinnen 

erwarten schon kniend den Sieger im Zelt. 

Wir wagen, wir werben! besteigen als Erben 

des alten Darius Bett und Thron. 

O süßes Verderben! o blühendes Sterben! 

berauschter Triumphtod zu Babylon! 


A fiatalokhoz 1392 

An die Jungen 

Csak félre ne csaljon, meg ne zavarjon 

utadra ha hull aranyalma, ne bánd! 

Kard csengjen a kardon, nyíl zengve suhanjon: 

a hős egyenest megy a célja iránt. 

Hol a kezdet bátor, a sors odapártol, 

kész préda az élet a győztes előtt. 

Indulj el, akárhol! Rád vár az a sátor 

s urukat térden lesik isteni nők. 

Rohanunk! szabadúlás! röpít iszonyú láz! 

Vén Dárius ágya, trónja vár! 

Óh gyönyörű múlás! óh mennyei hullás! 

Mámor, diadal babilóni halál! 


Visszapillantás 1396 

Minden illatot szagoltam 

E bájos földi konyhában. 

A világon mit csak lehet, 

Élveztem én az élveket: 

Kávét ittam, lepényt ettem, 

Sok szép bábbal enyelegtem; 

Hordtam mellényt s finom frakkot, 

Csörgetém az aranyakot. 

Mint Gellért, nagy lovon jártam, 

Házam volt és fellegváram, 

A szerencsének párnáján 

Heverve, szép nap sütött rám; 

A borostyán homlokomon 

Ringatott édes álmakon. 

Rózsák s örök tavasz felett 

Kéjelegve járt a képzelet. 

S álmaim míg szétkószáltak, 

Számba sült galambok szálltak. 

247 

Csak vissza ne hökkenj, tévútra ne zökkenj, 

Ha rád aranyalmák dús csábja nevet, 

Kardok vasa szökken, ellen nyila röppen, 

Nem ingadozol te, ha hős a neved. 

Mindig nyer a bátor, így küzdi ki Sándor 

Roppant birodalmát és kincset, özönt. 

Ne nézd te, mi gátol! Megnyílik a sátor, 

És benn a királynő térdelve köszönt. 

Vár rám elomlás és szent hatalom-láz, 

Vén Darius ágya és trónusa vár! 

Ó, isteni bomlás, kéjjel teli romlás, 

Ó, bábeli lakzin győzelm ihalál! 


A fiatalokhoz 1393 

An die Jungen 

Csak félre ne csaljon, meg ne zavarjon 

utadra ha hull aranyalma, ne bánd! 

Kard csengjen a kardon, nyíl zengve suhanjon: 

a hős egyenest megy a célja iránt. 

Hol a kezdet bátor, a sors odapártol, 

zsákmány a világ Nagy Sándor előtt. 

Vágj neki, akárhol! Rád vár az a sátor 

s urukat térden lesik isteni nők. 

Rohanunk, szabadúlás! röpít iszonyú láz! 

Vén Dárius ágya, trónja vár! 

Óh, tavaszi hullás! óh, égi kimúlás! 

Diadal Babilonban a vég, a halál! 


Visszanézve 1397 

Orrom alá jó illatot ontva 

kényeztetett e földi konyha; 

amit e tájt csak élvezni lehet, 

hősként álltam sok élvezetet. 

Kávét ittam, kuglófot ettem, 

futva szép babákat szerettem; 

selyem mellény, fekete frakk, 

muzsikáltattam a dukátokat. 

Mint Gellert, ültem magas lovon; 

kastély, szép lak volt otthonom. 

Hevertem boldogság fái alatt, 

aranylón nézett le rám a Nap; 

babér övezte homlokom, 

átillatozott álmaimon, 

álmom, a rózsa s a május örök, 

most érzékeimben ott sündörög 

sötét vágy, halálos lomhaság – 

csupa sültgalamb volt a világ,

Und Englein kamen, und aus den Taschen 

Sie zogen hervor Champagnerflaschen – 

Das waren Visionen, Seifenblasen – 

Sie platzten – jetzt lieg’ ich auf feuchtem Rasen, 

Die Glieder sind mir rheumatisch gelähmt, 

Und meine Seele ist tief beschämt. 

Ach, jede Lust, ach, jeden Genuß 

Hab’ ich erkauft durdi herben Verdruß; 

Ich ward getränkt mit Bitternissen 

Und grausam von den Wanzen gebissen; 

Ich ward bedrängt von schwarzen Sorgen, 

Ich nußte lügen, ich mußte borgen 

Bei reichen Buben und alten Vetteln – 

Ich glaube sogaar, ich mußte betteln. 

Jetzt bin ich müd’ vom Rennen und Laufen, 

Jetzt will ich mich im Grabe verschnaufen. 

Lebt wohl! Dort oben, ihr christlichen Brüder, 

Ja, das versteht sich, dort seh’n wir uns wieder. 



Rüchschau 

Minden szagát orromba hordta 

ez a pompás földi lacikonyha. 

Ami fűszerrel terítve a föld, 

hősként élveztem mind a gyönyört! 

Ittam kávét, ettem kalácsot, 

sok szép baba csókolt és imádott; 

selyemingem volt s frakkom, finom – 

s arany is bélelte a tarsolyom. 

Jártam lóháton, akár Gellert, 

házam, kastélyom övezte kert; 

heverésztem a boldogság mezején, 

aranymosolyával ölelt a fény; 

s babérkoszorúm illata 

agyamon mint álom szállt tova, 

mint rózsaálom, örök tavasz… 

S az üdv oly nagy volt, oly igaz, 

oly alkonyizű, döglusta kaland – 

repült a számba a sült galamb, 

s angyalkák jöttek, húzva – hipp-hopp! – 

zsebükből a pezsgőspalackot… 

Buborék volt mind, látomás csak – 

elpattantak. – Most itt citeráztat 

a nedves fűben a reuma, 

s lelkem a szégyenpír maga. 

Mert, ah, ami kéj volt, ami öröm, 

drágán vettem: fanyar csömörön; 

keserűség ég a begyemben 

és poloskák martak kegyetlen, 

fekete gond őrölt, sok irtó 

gazdag pasi és sok vén szipirtyó 

előtt hazudoztam, kunyoráltam, 

sőt tán koldusnak is beálltam. 

Még lótni-futni? Sehogyse bírom! 

búvok a földbe: takarjon a sírom. 

Agyő! S, keresztény feleim: ott fenn, 

hát persze, au revoir a mennyben! 

[>150] HEINE: 

Romanzero – Zweites Buch – Lamentationen – Lazarus 7 

Unvollkommenheit 1400 

Nichts ist vollkommen hier auf dieser Welt. 

Der Rose ist der Stachel beigesellt; 

Ich glaube gar, die lieben holden Engel 

Im Himmel droben sind nicht ohne Mängel. 

Der Tulpe fehlt der Duft. Es heißt am Rhein: 

Auch Ehrlich stahl einmal ein Ferkelschwein. 

Hätte Lucretia sich nicht erstochen, 

Sie wär vielleicht gekommen in die Wochen. 

1398 

ÖB.II.800-801; HVV.177-178; H.1993, 219-220 

1399 

HVP.I.433-434 

1400 

HG.438-439 

1401 

HHL.95-96 

Kis angyalkák jöttek aztán, 

Zsebökben sampánit hozván. 

Képzelet s szappanbuborék! 

Szétpattant s most mint nyomorék, 

Itt fekszem a nedves gyepen, 

Szégyenkezve – köszvényesen! 

Ó! minden kéjt, minden élvet, 

Vennem bosszúságon kellett! 

Keserüséggel itattak… 

A poloskák összemartak; 

A sötét gond megmellesztett, 

Gyakran hazudnom is kellett. 

S kölcsönöznöm vén szatyroknál 

S holmi gazdag bitangoknál; 

Sőt a mi több – még úgy hiszem – 

Koldúltam és kéregetttem! 

Most már e lótás futásban 

Keservesen elfáradtam, 

És a fekete gyászpadon, 

Magam kifúni akarom; 

Ott fön majd, keresztyén bajtárs! 

– Persze hogy ott! – látjuk egymást! 



Rüchschau 

Minden szagát orromba hordta 

ez a pompás földi lacikonyha. 

Ami fűszerrel terítve a föld, 

hősként élveztem mind a gyönyört! 

Ittam kávét, ettem kalácsot, 

sok szép baba csókolt és imádott; 

selyemingem volt s frakkom, finom – 

s arany is bélelte a tarsolyom. 

Jártam lóháton, akár Gellert, 

házam, kastélyom övezte kert; 

heverésztem a boldogság mezején, 

aranymosolyával ölelt a fény; 

s babérkoszorúm illata 

agyamon mint álom szállt tova, 

mint rózsaálom, örök tavasz – 

s az üdv oly nagy volt, oly igaz, 

oly alkonyízű, döglusta kaland – 

repült a számba a sült galamb, 

s angyalkák jöttek, húzva – hipp-hopp! – 

zsebükből a pezsgőspalackot… 

Buborék volt mind, látomás csak – 

elpattantak. – Most itt citeráztat 

a nedves fűben a reuma, 

s lelkem a szégyenpír maga. 

Mert, ah, ami kéj volt, ami öröm, 

drágán vettem: fanyar csömöröm; 

keserűség ég a begyemben, 

és poloskák martak kegyetlen, 

fekete gond őrölt, sok irtó 

gazdag pasi és sok vén szipirtyó 

előtt hazudoztam, kunyoráltam, 

sőt tán koldusnak is beálltam. 

Még lótni-futni? Sehogyse bírom! 

Búvok a földbe: takarjon a sírom. 

Agyő! S, keresztény feleim: ott fenn 

hát persze, au revoir a mennyben! 

248 


Tökéletlenség 1401 

E világon semmi se tökéletes. 

A rózsa párjául tövist keres; 

a finom angyalkák is fönt az égben 

szeplősek, hírlik, valamiképpen. 

A tulipán szagtalan. Rajnai szó: 

„A lopott malac s a malaclopó.” 

Ha Lukrécia nem döf tőrt magába, 

szép terhével ül talán hitvesi ágyra. 

angyalkák jöttek, vállamra csaptak, 

nyakát szegtük a pezsgőspalacknak – 

látomás volt, szappanbuborék volt, 

elpattant, s fekszem, akár a félholt, 

reuma bénítja tagjaim, 

szégyen a lelkem s csupa kín. 

Jaj, minden vágyat s élvezetet 

kínnal éltem, csak így lehetett; 

ittam ürmös keserűséget, 

a poloskacsípés helye ma éget; 

szorongattak fekete gondok, 

tudták, hazudok, akármit mondok, 

dölyfös fiúcskák, löttyedt vén lubnyák, 

akármit adtak, koldusnak adták. 

Fáradt vagyok a sok rohanástól, 

megszusszanok a sírban vagy akárhol. 

Agyő, feleim! ájtatos fivérek, 

találkozunk, hisz a mennybe térek.

Häßliche Füße hat der stolze Pfau. 

Uns kann die amüsant geistreichste Frau 

Manchmal langweilen wie die Henriade 

Voltaires, sogar wie Klopstocks Messiade. 

Die bravste, klügste Kuh kein Spanisch weiß, 

Wie Maßmann kein Latein – Der Marmorsteiß 

Der Venus von Canova ist zu glatte, 

Wie Maßmanns Nase viel zu ärschig platte. 

Im süßen Lied ist oft ein saurer Reim, 

Wie Bienenstachel steckt im Honigseim. 

Am Fuß verwundbar war der Sohn der Thetis, 

Und Alexander Dumas ist ein Metis. 

Der strahlenreinste Stern am Himmelzelt, 

Wenn er den Schnupfen kriegt, herunterfällt. 

Der beste Äpfelwein schmeckt nach der Tonne, 

Und schwarze Flecken sieht man in der Sonne. 

Du bist, verehrte Frau, du selbst sogar 

Nicht fehlerfrei, nicht aller Mängel bar. 

Du schaust mich an – du fragst mich, was dir fehle? 

Ein Busen, und im Busen eine Seele. 



Unvollkommenheit 

Nem tökéletes ez a földi lét. 

A rózsa társként hordja tövisét. 

Sőt fent is, ahol az Úr ege kékűl, 

Az angyalkák sincsenek hiba nélkül. 

A lótusz szagtalan. Hír súgja, hogy: 

„Még Erényfi is lopott malacot!” 

Tőrt ha nem fog Lukrécia magára, 

dőlne talán, dőlt volna gyermekágyba. 

A büszke páva lába förtelem. 

A legszellemesebb nő hirtelen 

úgy untathat, mint Voltaire „Henriász”-a, 

sőt esetleg, mint Klopstock „Messiás”-a. 

A legjobb tehén se tud spanyolúl; 

latinul Massmann szintúgy. – Vékonyúl 

Canova márvány-Vénusza ülepben; 

Massmann orra meg lapos, mint a seggem. 

A hő dalban sok rím nem tiszta láng, 

ahogy mézben is akad méhfullánk. 

Lábsebtől fiát joggal óvta Thétisz, 

s az öreg Dumas – most derűlt ki – métisz. 

Az ég sátrának legszebb csillaga, 

ha náthát kap, lehull, és nincs nyoma, 

A legjobb almaborban dongaszag van, 

és sötét foltokat látni a napban. 

Tisztelt hölgyem, te, a tökély maga, 

belőled sem hiányzik a hiba. 

Rám nézel? És hogy mi kellene, kérded? 

Némi kebel, s kebledben némi lélek. 

[>151] HEINE: 

Romanzero – Zweites Buch – Lamentationen – Lazarus 10 

Salomo 1404 

Verstummt sind Pauken, Posaunen und Zinken. 

An Salomos Lager Wache halten 

Die schwertgegürteten Engelgestalten, 

Sechstausend zur Rechten, sechstausend zur Linken. 

Sie schützen den König vor träumendem Leide, 

Und zieht er finster die Brauen zusammen, 

Da fahren sogleich die stählernen Flammen, 

Zwölftausend Schwerter, hervor aus der Scheide. 

1402 

ÖB.II.758-759; H.1993, 224-225 

1403 

HVP.I.437-438 

1404 

HG.441 

1405 

E.II.320 

A büszke pávának csúf lába van. 

Elmés, gáláns némely hölgy ugyan, 

mint Voltaire Henriászán, unjuk magunkat, 

mi több, mint Klopstock Messiása, untat. 

Nem tud spanyolul a jámbor tehén, 

Massmann se latinul. – Alfelén 

Canova Vénusza csak síma márvány, 

Massmannt seggfejjé csiszolta az ármány. 

Édes dal végén savanyka rím, 

mint keserű fúlánk a méz ízein. 

Thetisz fia sarkára a nyíl sebet mér, 

s a jó Alexander Dumas félvér. 

Sok fénylő csillag a sátoros ég, 

de meghűl s tüsszenti szanaszét. 

Jó almaboron is érzed a dongát, 

s van, aki fekete foltot Napon lát. 

Ám, tisztelt hölgy, te se vagy folttalan, 

nem kellem a kellem, hol híja van. 

Nézel – s mi lenne, ha volna, e kellem? 

Szép kebel, de lélek e kebelben. 



Unvollkommenheit 

Nem tökéletes ez a földi lét. 

A rózsa társként hordja tövisét. 

Sőt fent is, ahol az Úr ege kékül, 

Az angyalkák sincsenek hiba nélkül. 

A lótusz szagtalan, Hír súgja, hogy: 

„Még Erényfi is lopott malacot!” 

Tőrt ha nem fog Lukrécia magára, 

dőlne talán, dőlt volna gyermekágyba. 

A büszke páva lába förtelem. 

A legszellemesebb nő hirtelen 

úgy untathat, mint Voltaire „Henriász”-a, 

sőt esetleg, mint Klopstock „Messiás”-a. 

A legjobb tehén se tud spanyolúl; 

latinul Maßmann szintúgy. – Vékonyúl 

Canova márvány-Vénusza ülepben; 

Maßmann orra meg lapos, mint a seggem. 

A hő dalban sok rím nem tiszta láng, 

ahogy mézben is akad méhfullánk. 

Lábsebtől fiát joggal óvta Thétisz, 

s az öreg Dumas – most derült ki – métisz. 

Az ég sátrának legszebb csillaga, 

ha náthát kap, lehull, és nincs nyoma. 

A legjobb almaborban dongaszag van, 

és sötét foltokat látni a napban. 

Tisztelt hölgyem, te, a tökély maga, 

belőled sem hiányzik a hiba. 

Rám nézel? És hogy mi kellene, kérded? 

Némi kebel, s kebledben némi lélek. 

249 

HEINE: 

Salomo 1405 

Verstummt sind Pauken, Posaunen und Zinken. 

An Salomos Lager Wache halten 

die schwertgegürteten Engelgestalten, 

sechstausend zur Rechten, sechstausend zur Linken. 

Sie schützen den König vor träumendem Leide, 

und zieht er finster die Brauen zusammen, 

da fahren sogleich die stählernen Flammen, 

zwölftausend Schwerter, hervor aus der Scheide.

Doch wieder zurück in die Scheide fallen 

Die Schwerter der Engel. Das nächtliche Grauen 

Verschwindet, es glätten sich wieder die Brauen 

Des Schläfers, und seine Lippen lallen: 

„O Sulamith! das Reich ist mein Erbe, 

Die Lande sind mir untertänig, 

Bin über Juda und Israel König – 

Doch liebst du mich nicht, so welk ich und sterbe.” 


Salamon 1406 

Már néma a tábor, hang se rezzen. 

A királyi sátron őrködének 

A kardövezte égi lények, 

Jobbról hatezren, balról hatezren. 

Elkergetik, űzik az éji lidércet. 

S ha lőn a klrálynak arca mogorva 

Az égi had kiröpíti sorra 

L.ángpaltosait, sok ezernyi ércet. 

De már a kardok visszahullnak, 

A rémes álmok szerteszórva, 

Az alvó arca sem mogorva 

S ajkára lágy szavak totulnak: 

„Oh, Sulamith! Van kincsem, ékem, 

Uralnak népek és fejedelmek, 

Királyát Júda s Izraelnek – 

De ha nem szeretsz, örökre végem!” 


Salamon 1409 

Salomo 

Dob, harsona már nem zeng ragyogó dalt. 

Ágyánál őrt Salamon királynak 

nehéz szablyákkal az angyalok állnak, 

jobbról hatezer s hatezer baloldalt. 

Erejük minden rossz álmokat elhajt 

s a királyi arcra ha ráncok ülnek, 

hüvelyükből rögtön kirepülnek 

az acéllángok, kétszer hatezer kard. 

De visszahullnak mind a hüvelybe 

az angyali kardok. Az éji rémkép 

eltűnik, az arc megint sima és szép 

s az alvó ajk susog esdekelve: 

„Óh, Szulamit! Szolgáim a népek, 

enyém a birodalom koronája, 

vagyok Izráel s Juda királya – 

de ha nem szeretsz, elhervadok érted.” 

[>152] HEINE: 

Romanzero – 2. Buch – Lamentationen – Lazarus 20 – 

Enfant perdu 1411 

Verlorner Posten in dem Freiheitskriege, 

Hielt ich seit dreißig Jahren treulich aus. 

Ich kämpfe ohne Hoffnung, daß ich siege, 

Ich wußte, nie komm’ ich gesund nach Haus. 

Ich wachte Tag und Nacht – ich konnt’ nicht schlafen, 

Wie in dem Lagerzelt der Freunde Schar – 

(Auch hielt das laute Schnarchen dieser Braven 

Mich wach, wenn ich ein bißchen schlummrig war). 

In jenen Nächten hat Langweil’ ergriffen 

Mich oft, auch Furcht (nur Narren fürchten nichts), 

1406 BI.57 

1407 HSz.7; +227-228 

1408 NIK.230 

1409 SzLV.202-203; ÖB.I.244-245 

1410 HVP.I.440 

1411 HGD.321; HL.63 

1412 BKS.106-107 

Doch wieder zurück in die Scheide fallen 

die Schwerter der Engel. Das nächtliche Grauen 

verschwindet, es glätten sich wieder die Brauen 

des Schläfers, und seine Lippen lallen: 

O Sulamith! das Reich ist mein Erbe, 

die Lande sind mir untertänig, 

bin über Juda und Israel König – 

doch liebst du mich nicht, so welk ich und sterbe. 


Salamon 1407 

[Salamo] 









De visszahullnak ím a hüvelybe 


eltűnik, az arc visszanyeri fényét 


– „Óh Szulamit! Szolgáim a népek, 


vagyok Izráel s Júda királya – 



Salamon 1410 

Salomo 

Dob, harsona már nem zeng ragyogó dalt, 

ágyánál őrt Salamon királynak 


jobbról hatezer s hatezer bal oldalt. 

Erejük minden rossz álmokat elhajt, 




De visszahullnak ím a hüvelybe 


eltűnik, az arc megint sima és szép, 


„Ó, Szulamit! Szolgáim a népek, 


vagyok Izráel s Juda királya – 


250 


Enfant perdu. 1412 

Egy veszett állomást a szabadságharcban, 

Harminc éven átal hiven kitartottam. 

Küzdék, bár ha tudtam, győztes nem lehetek 

S teljes egésségben haza nem mehetek. 

Éjt s napot viraaszték, soha nem alhattam, 

Miként barátaim a hadi sátorban. 

De e derék fiúk, mikor álmos valék, 

Hangos hortyogással álmom el is verék. 


Salamon 1408 









De visszahullanak ím a hüvelybe 


eltűnik, az arc megint sima és szép 


– »Óh Szulamit! Szolgáim a népek, 


vagyok Izráel és Juda királya – 

de ha nem szeretsz, elhervadok érted.«

Sie zu verscheuchen, hab’ ich dann gepfiffen 

Die frechen Reime eines Spottgedichts. 

Ja, wachsam stand ich, das Gewehr im Arme, 

Und nahte irgendein verdächt’ger Gauch, 

So schoß ich gut und jagt’ ihm eine warme, 

Brühwarme Kugel in den schnöden Bauch. 

Mitunter freilich mocht’ es sich ereignen, 

Daß solch ein schlechter Gauch gleichfalls sehr gut 

Zu schießen wußte – ach, ich kann’s nicht leugnen –, 

Die Wunden klaffen – es verströmt mein Blut. 

Ein Posten ist vakant! – Die Wunden klaffen – 

Der eine fällt, die andern rücken nach – 

Doch fall’ ich unbesiegt, und meine Waffen 

Sind nicht gebrochen – nur mein Herze brach. 



Enfant perdu 

Helytállok híven harminc hosszu éve, 

veszendő őr, szabadság harcosa. 

Tusázok győzelmet nem is remélve, 

tudtam, hogy épen nem jutok haza. 

Őrködtem éjjel-nappal, míg a társak 

szunnyadtak sátrukban seregesen – 

(ébren tartott e hősi hortyogás vad 

zaja, ha már-már leragadt szemem). 

Gyakran elért az unalom az éjben, 

s – csak bolond nem fél – féltem is kicsit; 

ezt hogy elűzzem, nosza fütyörésztem 

egy gúnyköltemény pimasz rímeit. 

Igen, fegyver a kézben, ébren álltam, 

s ha jött osonva gyanus jó barát, 

jól céloztam, és átjárta vidáman 

forró, tűzforró golyóm a hasát. 

Eközben persze megesett a harcban, 

hogy olykor egy ilyen galád alak 

szintén nagyon jól lőtt – minek tagadjam: 

száz sebem tátong – vérem elapad. 

Egy őrhely megürült! – Száz sebtől vérzek – 

a halott helyét betöltik tizen – 

veretlen hullok, fegyvereim épek, 

nem törtek össze – csupán a szivem. 

1413 HHV.II.238-239 

1414 EKA.263-264 

1415 UM.197 


Bár tudtam… 1416 

És ez éjszakákon, unalom s félelem 

(Csak a bolond nem fél) szállta meg kebelem. 

Hogy elriaszthassam e rossz vendégeket, 

Fütyörészni kezdtem gonosz gúnyverseket. 

Igen! ébren valék, fegyver a kezemben, 

És ha gyanús ember akadt a szemembe: 

Célba vettem biz én s amúgy hamarjába, 

Egy jó meleg golyót kergettem hasába. 

Olykor aztán hát, még az is megesett, 

Hogy az ilyen fickó engem is célba vett. 

Hiába mondanám: hogy rosszúl lőtt épen, – 

Mert a sebem tátog, s kiömlik vérem. 

Megvagyok sebezve, üres az állomás! 

Elesik az egyik, aztán követi más. 

Elesem e harcban, de le nem győzetve, 

Fegyvereim épek… csak szivem van törve! 



Bár tudtam: a győzelmet meg nem érem, 

s utolsó cseppig el fog folyni vérem, 

s a matrac-sírban ősz lesz a hajam: 

szabadságharcok elhagyott állását 

huszonhat évig védtem egymagam. 

Ott álltam éjjel-nappal őrt az ágyuk 

mellett a vártán bús zászlók alatt, 

barátaim jót szundítottak sátruk 

mélyén s mindig felkeltett hortyogásuk 

ha bóbiskolni kezdtem néhanap. 

Így töltöttem sok száz unalmas éjet 

és gyakran elfogott a félelem, 

(mert én is féltem: csak hülyék nem félnek) 

s hogy elkergessem, egy-egy gúnyos ének 

melódiáját kezdtem hirtelen. 

Gyakran jött rám a német tölgyek vágya, 

de álltam készen és lövésre várva, 

így védvén a szabad, frank kerteket, 

s ha egy bitang jött: kezem rút hasába 

egy tűzforró golyóbist kergetett… 

De volt úgy is, hogy oly bitang akadt, 

ki lőtt úgy is, mint én – és mit tagadjam? – 

nem egyszer volt a hosszú harc alatt, 

hogy a golyókból egyet én is kaptam; 

sebeim égnek, vérem elszalad. 

Új földrengéseket hiába várok, 

versenyt horkolnak az alvó polgárok, 

s tudom, hogy a frankfurti csalogányok 

dalát nem hallom meg már sohasem. 

De itt kitartok még az őrhelyen. 

És hogyha egy nap egy golyó megölt: 

akad majd száz, ki helyemet betöltse, 

mert dicstelenül nem hullok a földre, 

veretlen voltam s kardom nincs eltörve, 

csupán a szívem az, mely összetört. 

S a németek nagy örömére végre 

én, Heinrich Heine, feljutok az égbe, 

s ha igaz az, hogy néha rosszat tettem, 

úgy majd az Isten törvényt ül felettem, 

és megbocsát, mert ez a mestersége. 



251 


– Enfant perdu – 1415 

Bár tudtam: a győzelmet meg nem érem 

s utolsó cseppig el fog folyni vérem 

s a matrác-sírban ősz lesz a hajam – 

szabadságharcok elhagyott állását 

huszonhat évig védtem egymagam. 

Ott álltam éjjel-nappal őrt az ágyúk 

mellett a vártán, bús zászlók alatt, 

barátaim jót szundítottak sátruk 

mélyén s mindig felkeltett hortyogásuk, 

ha bóbiskolni kezdtem néhanap. 

Így töltöttem sok száz unalmas éjet 

és gyakran elfogott a félelem 

(mert én is féltem: csak hülyék nem félnek), 

s hogy elkergessem, egy-egy gúnyos ének 

melódiáját kezdtem hirtelen. 

… Új földrengéseket hiába várok, 

versenyt horkolnak az alvó polgárok, 

s tudom, hogy a frankfurti csalogányok 

dalát nem hallom meg már sohasem. 

De itt kitartok még az őrhelyen. 

És hogyha egy nap egy golyó megölt, 

akad majd száz, ki helyemet betöltse, 

mert, dicstelenül nem hullok a földre: 

veretlen voltam s kardom nincs eltörve – 

csupán a szívem az, mely összetört. 

[RÓNAI MIHÁLY ANDRÁS]: 

Enfant perdu 1418

Bár tudtam: a győzelmet meg nem érem, 

utolsó cseppig elfolyik a vérem, 

s a matracsírban ősz lesz a hajam: 

a szabadságharc elhagyott állását 

huszonhat éve védem egymagam. 

Szavaim fogynak, hallgatnak az ágyuk – 

állok a vártán tört zászlók alatt, 

barátaim jót szundítanak sátruk 

mélyén, de mindig felkölt hortyogásuk, 

ha bóbiskolni kezdek néhanap. 

Így töltöttem, hány napot már, hány éjet, 

és sokszor elfogott a félelem 

(mert én is féltem; csak hülyék nem félnek), 

s hogy felviduljak, egy-egy gúnyos ének 

melódiáját fújtam hirtelen. 

Az éj sötét volt és hosszú a strázsa: 

virrasztottam a néma kert felett, 

vidáman mindig, és lövésre várva, 

s ha ellenség jött, fegyverem hasába 

pár jelképes golyóbist kergetett. 

Ám megtörtént, hogy oly bitang akadt, 

ki lőtt oly jól, mint én, és – mit tagadjam? –, 

gyakran történt a hosszú harc alatt 

hogy a golyókból párat én is kaptam: 

sebeim égnek, vérem elszalad. 


Heine: 

Enfant Perdu 1419 

Szabadságharc elveszett őrszemére, 

Harminc év hű kitartás néz reám. 

Harcoltam, – hogy győzök, nem is remélve, 

S tudtam, nem látom épen a hazám. 

Éjé-nap őrködtem – Friss kórházi párna 

aAltatta társaim; engem sosem. 

(Igaz, hogy e jó fiúk hortyogása 

Fel-felköltött, ha lankadt a szemem.) 

Néha unalom fogott el az éjben 

S – (csak bolond nem fél!) – féltem egy kicsit. 

Rémeket űzni vígan fütyörésztem 

Egy-egy gúnydal szemtelen rímeit. 

Vitrrasztottam hát, fegyver a kezemben, 

S ha egy-egy gyanús alak arra járt, 

Jól megcéloztam, s a puskám ólma menten 

A becstelennek gyomrába talált. 

Néha persze előfordúlt saz is, hogy 

Egy-egy fickó, egy ilyen rosszngy alak|,| 

Szintén jól lőtt – Ah, mit rejtsem a titkot? – 

Sebem tátong – Vérem csakúgy szakad – 

Szabadságharcos őrszem, messzi poszton 

Jó harminc évig álltam a sarat. 

Nem vártam, hogy a diadalt is osztom, 

Tudtam, belőlem ép tag nem marad. 

Álltam a vártán, nem alkudva végkép, 

Mint sátra mélyén sok jó cimborám. 

(Ha szundítottam volna, e derék nép 

Bősz hortyogása horkant volna rám.) 

Sok rettegésben volt éjente részem 

(Csak bárgyu nem fél) s ölt az unalom. 

Hogy tovaűzzem, el-elfütyörésztem 

Pár hetyke rímmel csengő gúnydalom. 

Puskám a kézben, silbakoltam így én 

S ha láttam, hogy gaz ellen közeleg, 

Hitvány hasába ügyesen röpítém 

Jó patronom, mely friss volt és meleg. 

252 

Enfant perdu 

Álltam veszendő posztját viadalnak, 

szabadságharcban, harminc éven át. 

Víttam reménye nélkül diadalnak: 

hogy végem itt ér, tudtam én tehát. 

Volt persze úgy is, hogy némely gaz ellen, Megesett persze közben, óhatatlan, 

Mint céllövő, nem volt ügyetlenebb hogy akadt fráter… akadt biz, olyik, 

Nálam – nem szégyen, hogy tagadni kelljen –, ki lőtt úgy, mint én… S ó, mit is tagadjam: 

Vérem buzog, a testem csupa seb. 

tátong sebem már… vérem elfolyik… 

Egy seb a testem – új őrt vár a várta, 

Elhullt helyére új harcos akad. 

De legyőzetlen vérzek el – bevált a 

Fegyver – szivem volt csak, mi megszakadt. 



Szabadságharc elveszett őrszemére, 

harminc év hű kitartás néz reám. 

Harcoltam, hogy győzök, nem is remélve, 

S tudtam, nem látom épen a hazám. 

Éj-nap őrködtem. – Társaimra várt a 

hadisátor s az álom; rám sosen. 

(Igaz, hogy e jó fiúk horkolása 

fel-felköltött, ha lankadt a szemem.) 

Néha unalom fogott el az éjben 

s – (csak bolond nem fél!) – féltem egy kicsit. 

Rémeket űzni vígan fütyörésztem 

egy-egy gúnydal szemtelen rímeit. 

Virrasztottam hát, fegyver a kezemben, 

s ha egy-egy gyanús alak arra járt, 

jól megcéloztam, s a puskám ólma menten 

a becstelennek gyomrába talált. 

Néha persze előfordult az is, hogy 

egy-egy fickó, egy ilyen rongy alak 

szintén jól lőtt. – Ah, mit rejtsem a titkot? – 

Sebem tátong – Vérem csakúgy szakad – 

Egy őrhely megürűlt! – Vér hull a földre – 

Egy őrhely megürült! – Vér hull a földre – 

Egy hősr el tünt – A többi ott terem – 

egy őr eltünt – a többi ott terem. – 

De veretlenűl halok: ami törve, 

De veretlenül halok: ami törve, 

Az nem a fegyver – az csak a szivem. (rövid i!) az nem a fegyver – az csak a szívem. 


[>153] HEINE: 

Gedichte 1853-1854 – [Mich locken nicht 

die Himmelsauen…] 1421 

Mich locken nicht die Himmelsauen 

Im Paradies, im sel’gen Land; 

Dort find’ ich keine schönre Frauen, 

Als ich bereits auf Erden fand. 

[BOHUS REZSŐ]: 

Mezőivel nem csábit… 1422 

Mich locken nicht… 

Mezőivel nem csábit engem 

az édenkert, az üdv hona; 

annál, kit itt a földön leltem, 

az égnek sincs szebb asszonya. 

1416 

FT.455 

1417 

GEV.177-178 

1418 

HVP.I.450-451 

1419 

Ms 4658/233 (géparás autográf javításokkal); LN.80: 1. versszak 

1420 

LPW.211-212 

1421 

HGD.355 

1422 

HVP.I.468 

1423 

ÖB.II.854-855; HHV.II.295-296 

Nem alhaték. S tudtam, míg fennvirrasztok, 

szundít sátrán a bajtárs: léha had! 

(Hős hortyogásuk mindig felriasztott, 

ha bóbiskolni kezdtem néhanap.) 

S mert féltem én (csak az nem fél, ki balga), 

s mert hosszú volt az éj s az únalom – 

hát fütyörésztem, cifrázgatva – hallga! – 

pimasz rímekkel hetyke gúnydalom. 

Így voltam éber. Puskavégre vártam, 

gyanús fickó ha erre kullogott: 

jól célba vettem, s pókhasába bátran 

tüzes golyóbist küldtem én legott. 

Tátong sebem… Ha egy kidől a poszton, 

helyébe száz jő, hab rajt’ összecsap. 

De hősök sorsát veretlenül osztom: 

a kardom ép! Szivem tört össze csak. 


Nem hívnak az égi virányok 1423 

Mich locken nicht die Himmelsauen 

Nem hívnak az égi virányok, 

paradicsomok, édenek; 

vonzóbb nőkre ott se találok, 

mint aminők a földiek.

Kein Engel mit den feinsten Schwingen 

Könnt’ mir ersetzen dort mein Weib; 

Auf Wolken sitzend Psalmen singen, 

Wär’ auch nicht just mein Zeitvertreib. 

O Herr! Ich glaub’, es wär’ das beste, 

Du ließest mich in dieser Welt; 

Heil nur zuvor mein Leibgebreste 

Und sorge auch für etwas Geld. 

Ich weiß, es ist voll Sünd’ und Laster 

Die Welt; jedorh ich bin einmal 

Gewöhnt, auf diesem Erdpechpflaster 

Zu schlendern durch das Jammertal. 

Genieren wird das Weltgetreibe 

Mirh nie, denn selten geh’ ich aus; 

In Schlafrock und Pantoffeln bleibe 

Ich gern bei meiner Frau zu Haus. 

Laß mich bei ihr! Hör’ ich sie schwätzen, 

Trinkt meine Seele die Musik 

Der holden Stimme mit Ergötzen. 

So treu und ehrlich ist ihr Blick! 

Gesundheit nur und Geldzulage 

Verlang’ ich, Herr! O laß mich froh 

Hinleben noch viel schöne Tage 

Bei meiner Frau im statu quo! 

[>154] HEINE: 

Nachlese – Wo? 1424 

Wo wird einst des Wandermüden 

Letzte Ruhestätte sein? 

Unter Palmen in dem Süden? 

Unter Linden an dem Rhein? 

Werd ich wo in einer Wüste 

Eingescharrt von fremder Hand? 

Oder ruh ich an der Küste 

Eines Meeres in dem Sand? 

Immerhin! Mich wird umgeben 

Gotteshimmel, dort wie hier, 

Und als Totenlampen schweben 

Nachts die Sterne über mir. 

[>155] HEINE: 

Nachlese – Lotosblume 1428 

(An die Mouche) 

Wahrhaftig, wir beide bilden 

Ein kurioses Paar, 

Die Liebste ist schwach auf den Beinen, 

Der Liebhaber lahm sogar. 

Sie ist ein leidendes Kätzchen, 

Und er ist krank wie ein Hund; 

Ich glaube, im Kopfe sind beide 

Nicht sonderlich gesund. 

Sie sei eine Lotosblume, 

Bildet die Liebste sich ein; 

Doch er, der blasse Geselle, 

Vermeint der Mond zu sein. 

Die Lotosblume erschließet 

Ihr Kelchlein im Mondenlicht, 

Doch statt des befruchtenden Lebens 

Empfängt sie nur ein Gedicht. 

Nem pótolhatná őt a mennynek 

a legszebb szárnyu lénye sem; 

a hogy felhőn ülve zsoltárt zengjek, 

nem nagy mulatság énnekem. 

Uram! a legjobbnak találom, 

hogy itt a földön élni hagyj; 

ó, csak segits a nyavalyámon 

és valami kis pénzt is adj. 

Tudom, a világ saupa vétek 

és bűn, de megszoktam, hogy itt, 

e csúf siralomvölgyben élek 

és járom rögös útjait. 

Nem bánt a földi hajsza engem, 

hisz ritkaság, ha elmegyek; 

papucsban s hálóköpenyemben 

a nőmmel ülni szeretek. 

Hagyj véle engem! Bájos hangja, 

ha szól csacsogva, mint zene 

lelkem gyönyörben elringatja. 

Oly tiszta, hű a két szeme! 

Egészség s pénz az csak valóban, 

mit kérek, uram! Add tehát, 

hogy vígan éljek status-quoban 

a nőmmel még sok éven át! 

[BOHUS REZSŐ]: 

Hol? 1425 

Wo? 

Vándorlásom ha letellett, 

nyugtot majd a sír hol ad? 

Hárs tövén a Rajna mellett? 

Délen pálmafák alatt? 

Sivatagnak lesz homokja, 

hova idegen temet? 

Tengerpart fövénye fogja 

betakarni testemet? 

Mindegy! Isten ege testem 

betakarja itt vagy ott, 

a mint halotti mécs felettem 

éjjel csillagfény ragyog. 

1424 

HG.628; HL.95 

1425 

HVP.I.523; HHV.II.327-328 

1426 

FT.452 

1427 

ÖB.II.907-908 

1428 

HGD.364 

1429 

2000.XIII.VI.45 

1430 

FH.298 (a fordító nevének jelölése nélkül); FHH.387 

253 


Hol? 1426 

Hol vár fáradt vándorembert, 

végül is, hol vár a hant? 

Délvidéki pálmakertben? 

Rajna menti hárs alatt? 

Pusztaság lesz, hol majd engem 

idegen kéz temet el? 

Vagy homokban kell pihennem 

valamelyik tengeren? 

Mindegy. Fejem fölött ég lesz, 

bárhol fekszem, itt vagy ott, 

s éjjel síri mécsnek égnek 

fölöttem a csillagok. 


Lótuszvirág 1429 

Furcsa egy pár vagyunk mi 

így ketten, azó ami szó: 

a nő alig áll a lábán, 

és béna a hóditó. 

Kór bujkál a cicusban, 

kutyául van rég a lovag, 

és más sincs rendben nálunk, 

úgy értem, agyilag. 

Mert bármily közel a lelkük, 

hogy a másiknak mi lehet 

a lelke és az inge között, azt 

egyik se ismeri meg. 

Lótuszvirágnak szokta 

a nő képzelni magát. 

És mit hisz a sápadt fickó? 

Hogy ő a holdvilág. 

A holdnak tárja kelyhét 

A legselymesebbszárnyu angyal 

nem tesz túl feleségemen; 

s a felhök és az égi kardal – 

az se pont az én esetem. 

Legjobb volna, ha itt, e kertben 

hagynál engemet, ó, Uram; 

csak gyógyítsd meg előbb a testem, 

s dugj némi pénzt valahogyan. 

Tudom, hogy bűn és borzalom tölt 

mindent; de megszoktam, s tovább 

járkálnék még e siralomvölgy 

szennyes aszfaltútjain át. 

Meg aztán: alig mozdulok ki, 

nem sért hát e földi üzem; 

slafrokban s papucsban csoszogni 

a nőm körűl elég nekem. 

Hagyj mellette! Ha fecsegését 

hallgatom, lelkembe meleg 

álom csordítja lágy zenéjét, 

a szeme hűség s becsület! 

Egészséget, s ujra meg újra 

pénzsegélyt kérek csak! Be jó 

volna, ha szép hosszúra nyúlna 

nőm mellett ez a statusquo! 


Hol? 1427 

Wo? 

Sírt a vándor hol talál, ha 

megtöri a hosszu út? 

Álma fölött déli pálma, 

vagy a Rajna hársa zúg? 

Sivatagi kéz kapar rám 

homokot, ha nem leszek? 

Vagy egy tenger puha partján 

a fövényben pihenek? 

Mindegy! Ami környez, Isten 

szabad ege, itt vagy ott: 

mint halotti mécs, fölöttem 

lengenek a csillagok. 

[N.N.]: 1430 

Furcsa pár vagyunk mi ketten 

Bizonyisten, furcsa pár, 

Lábán alig áll a mátka 

A vőlegény béna már. 

A menyasszony bús cicuska 

A vőlegény beteg eb. 

Úgy vélem, hogy mindkettőnek 

Hiányzik egy kereke. 

A lány azt hiszi magáról, 

Hogy ő a lótuszvirág. 

A vőlegény meg, a jámbor, 

holdnak képzeli magát. 

Ím, a halvány holdvilágban 

Kinyíl a virágkehely: 

Életadó himpor helyett 

Jaj, csak egy verset nyel el.



Lotosblume (An die Mouche) 

Bizony, furcsák vagyunk mi, 

különös, gyönyörü pár, 

a nő alig áll a lábán, 

a legény meg béna már. 

Szomorú cicuska a lány és 

a fiú beteg kutya; 

úgy sejtem, egyik se szörnyen 

egészséges koponya. 

A lány lótuszvirágnak 

álmodja néha magát 

s azt véli a sápatag ifju 

hogy ő meg a holdvilág. 

Kelyhét kitárja a lótusz 

a holdra, kitárja szegény, 

de szikra helyett az ölébe 

nem hull csak e költemény. 

[>156] NIKOLAUS LENAU: 

Atlantica 3. 1435 

Wie fern, wie fern, mein Vaterland, 

Bist du mir nun zurück! 

Dein liebes Angesicht verschwand 

Mir, wie mein Jugendglück! 

Ich steh’ allein und denk’ an dich, 

Ich schau’ ins Meer hinaus, 

Und meine Träume mengen sich 

Ins nächtliche Gebraus. 

Und lausch’ ich recht hinab zur Flut, 

Ergreift mich Freude schier, 

Da wird so heimisch mir zu Muth, 

Als hört’ ich was von dir. 

Mir ist, ich hör’ im Winde gehn 

Dein heilig Eichenlaub, 

Wo die Gedanken still verwehn 

Den süßen Stundenraub. 

Im ungestümen Wogendrang 

Braust mir dein Felsenbach, 

Mit dumpfem, vorwurfsvollem Klang 

Ruft er dem Freunde nach. 

Und deiner Herden Glockenschall 

Zu mir herüberzieht, 

Und leise der verlorne Hall 

Von deinem Alpenlied. 

Der Vogel im Gezweige singt, 

Wehmütig rauscht der Hayn, 

Und jedes Blatt am Baume klingt 

Und ruft: gedenke mein! — 

Als ich am frenden Gränzenfluß 

Still stand auf deinem Saum, 

Als ich zum trüben Scheidegruß 

Umfing den letzten Baum, 

Und meine Zähre trennungsscheu 

1431 HSz.91 

1432 SzLV.202 

1433 ÖB.I.440; HVV.398 

1434 NMH.65; HVP.I.567 

1435 LWB.I.270-271 

1436 ÁLA.109-110 

1437 LM.132-133 

a lótusz, és éri a fény; 

de nem élet hull az ölébe, 

csupán egy költemény. 



No, mi vagyunk csak aztán 

az igazi furcsa pár, 

a nőt elfújja a szellő, 

s a legény soha talpra nem áll. 

Nyavalyás cicuska a nő és 

a legény beteg kutya 

s úgy sejtem, egyik se szörnyen 


A lány lótuszvirágnak 


s úgy véli a sápatag ifjú, 

hogy ő a holdvilág. 






Hazámhoz 1436 

Hol vagy, hazám, te drága táj? 

képed hogy elmaradt! 

Már messzeség takar s homály, 

mint ifjúságomat. 

Tengervízen túl kutatok 

s csak állok szótlanul, 

s a könny, amelyet hullatok, 

viharzó éjbe hull. 

Ha lenn a hullám tornyosul, 

zaját figyelgetem, 

s a lelkem szinte megvidul: 

te szólsz s üzensz nekem. 

A szélben tölgyzúgás szalad, 

szent erdőd jön közel, 

hol lelkem annyi gondolat 

s álom ringatta el. 

Az árban vadpatak zuhog, 

szilaj vized, hazám, 

zúgása vádat küld s zokog 

a jóbarát után. 

Nyájad kolompszavát a szél 

felém csendíti át, 

s a dalt is, mely halkan zenél: 

az Alpesek dalát. 

A bokrosban madárka szól, 

jaj búg a kerti fán, 

s minden levél cseng és dalol 

s üzen: gondolj reám! 

Álltam határ-folyód felett 

s csak néztem vissza rád, 

s utolsó kedves tölgyedet 

búcsúzva fogtam át. 

Szemembe búcsú-könny szökött, 

254 



Lotosblume 



a nőt elfujja a szellő, 

s a legény soha talpra nem áll. 

Nyavalyás cicuska a hölgy és 

lovagja beteg kutya, 



A nő lótuszvirágnak 


s úgy véli a férfi, a sápadt, 






[FELEKI SÁNDOR]: 

Hazámhoz. 1437 

Mily messze, messze vagy hazám! 

Földed nem láthatom. 

Úgy eltünt, mint ifjúkori 

Szerencsecsillagom. 

Rád gondolok, itt egyedül 

A parton állva kinn 

S az éji tengerzaj közé 

Szétszállnak álmaim. 

S öröm fog el, mélázva lent 

A háborgó vizen: 

A honi hangot hallom ott, 

Mely lelkemnek izen. 

Édes merengés ringaat el 

S mintha a szél zaján 

Szentséges, öreg tölgyeid 

Zugását hallanám. 

A habmorajban patakod 

Jajgatja panaszát, 

Hogy így el tudta hagyni őt 

A régi jó barát. 

Nyájad kolompja cseng felém 

És lágy sirámival 

Idáig reszket édesen 

A hegyvidéki dal. 

Madárka szól a lomb között, 

Sóhajt, sír a berek 

S azt zúgja minden falevél: 

Ne felejts engemet! – – 

Határfolyódat amikor 

Némán átléptem én 

És az utolsó fádat ott 

Búcsúzva ölelém, 

S kérgét a válás könnyivel 


A Mouche-hoz 

Für die Mouche 

II 


Lotusblume 



a lányt elfujja a szellő, 

s a fiu soha talpra nem áll. 

Nyavalyás cicuska a nő és 

a legény beteg kutya, 



A nő lótuszvirágnak 

álmodta néha magát, 

s úgy véli a sápatag ifju, 





csupán egy költemény.

In seine Rinde lief, 

Gelobt’ ich dir die ew’ge Treu 

In meinem Herzen tief. 

Nun denk’ ich dein, so 

sehnsuchtsschwer, 

Wo manches Herz mir hold, 

Und ströme dir ins dunkle Meer 

Den warmen Thränensold! 

[HAVAS ISTVÁN]: 

Hazámhoz. 1438 

(An mein Vaterland) 

Mily messze vagy, mily messze, hon, 

A távol eltakar! 

Eltüntél, mint a zsenge kor 

Nyíló rózsáival. 

Rád gondolnk egyedül, im, 

Szemem a tengeren, 

S pergeti álomképeim 

A zajló végtelen. 

Mindegyre figyelem az árt, 

Az öröm andalít; 

Hazám, a jókedv rám talált, 

És csengő hangjaid. 

Mintha zúgna tölgyfád, a szent, 

Hangos lombjaival, 

Míg gondolat, mint drága perc: 

Némán nyomába hal. 

Foly a zsongó tengermoraj, 

Mint honn a szirtpatak; 

Nekem szemrehányó sóhaj: 

Mért is elhagytalak! 

Legelő nyáj kolampszava 

Kong itt köröskörül, 

S visszhangozik néped dala 

A tünt Alpok közül. 

Üzenget a síró liget, 

Madárka esd a fán, 

Susogó lombok, levelek: 

Emlékezzél reám! 

Midőn ott álltam szótalan 

Határod partjain, 

S a végső fát vigasztalan 

Ölelték karjaim: 

Szemem kérgére hullatott 

Búcsúzó könnyeket, 

S örök hűséget fogadott 

A szívem teneked. 

Visz a vágy hozzád és nehány 

Szívhez, ki drága, jó … 

S a tengermélybe folydogál 

A forró könny-adó. 

[>157] LENAU: 

Atlantica – Seemorgen 1440 

Der Morgen frisch, die Winde gut, 

Die Sonne glüht so helle; 

Und brausend geht es durch die Flut. 

Wie wandern wir so schnelle! 

Die Wogen stürzen sich heran; 

Doch wie sie auch sich bäumen, 

Dem Schiff sich werfend in die Bahn, 

In toller Mühe schäumen: 

1438 LVH.54-55 

1439 ÖB.II.23-24 

1440 LWB.I.341 

1441 LM.130-131 

1442 LVH.53-54 

perdült s megállt a fán, 

s szívem hűséget esküdött 

örökre, szép hazám. 

Vágyam földedre visszavon, 

hol sok hívem szeret. 

Sötét tengerbe hullatom 

sok forró könnyemet. 


Hazámhoz 1439 

An mein Vaterland 

De messze, messze vagy, hazám, 

de rég elhagytalak! 

Tünt ifjuságom vagy talán: 

nem látom arcodat! 

Rád gondolok, ugy nézek a 

habzó tengerre ki, 

s fájó álmom az éjszaka. 

zugása keveri. 

De ha jól odafigyelek, 

szinte öröm fog el: 

meghitten csak ideremeg 

tőled valami jel. 

Ugy érzem, halk szeled suhog 

szent tölgyeid között 

s elfujják a gondolatok 

a percrabló időt. 

Hegyipatakod zengeti 

itt a parti dagályt, 

hangja vádol s a távoli 

barát után kiált. 

Idehallatszik nyájaid 

kolompja s visszacsal 

és halkan és elhalva itt 

zeng az alpesi dal. 

Lomb közt fütty, síp, madár zenél, 

sóhajt, sír a berek, 

azt sugja minden falevél, 

hogy: ne felejtselek! — 

A folyónál, határodon, 

mikor bucsuzva át- 

ölelte fájdalmas karom 

utolsó, néma fád, 

s éreztem, könnyem hogy csorog 

kérgére csöndesen, 

örök hűséget fogadott 

irántad a szivem. 

Óh, otthoni szivek! – Feléd 

visz sóvár bánatom! — 

És forrón szakad a sötét 

tengerbe könny-adóm. 


Reggel a tengeren. 1441 

Friss reggel, kedvező szelek, 

ragyog a nap parázsa. 

Zajgó hullámokat szelünk, 

Be gyors az utazás ma! 

Elénk torlódnak a habok, 

Ágaskodnak magosba, 

De hasztalan törnek felénk, 

Hajónk falát csapdosva. 

255 

Itatta bús szemem: 

megesküdtem, hozzád e szív 

Hogy mindig hű leszen. 

Most rád oly vágyva gondolok, 

Rád, hol sok szív szeret 

S bűnöm fizetve sírom a 

Tengerbe könnyemet. 


Reggel a tengeren. 1442 

(Seemorgen) 

A reggel friss, pompás a szél, 

A nap üdén szökik fel; 

Robogva a víz felszinén, 

Sietünk szédülettel. 

Táncol a hullám harsanón, 

S míg ágaskodva tör föl, 

Hogy úrrá legyen a hajón: 

Tajtékát szórja s bömböl.

Das Schiff voll froher Wanderslust 

Zieht fort unafzuhalten, 

Und mächtig wird von seiner Brust 

Der Wogendrang gespalten. 

Gewirkt von gold’ner Strahlenhand 

Aus dem Gesprüh der Wogen, 

Kommt ihm zur Seit’ ein Irisband 

Hellflatternd nachgeflogen. 

So weit nach Land mein Auge schweift, 

Seh’ ich die Flut sich dehnen, 

Die uferlose; mich ergreift 

Ein ungeduldig Sehnen. 

Daß ich so lang euch meiden muß 

Berg, Wiese, Laub und Blüthe! — 

Da lächelt seinen Morgengruß 

Ein Kind aus der Kajüte. 

Wo fremd die Luft, das Himmelslicht, 

Im kalten Morgenlärme, 

Wie wohl thut Menschenangesicht 

Mit seiner stillen Wärme! 


Reggel a tengeren 1443 

Friss hajnal, jó szél, tűz a nap, 

perzselve, tündökölve; 

a víz, mint kék ég előtt, hasad: 

hogy rohanunk előre! 

Zúdulnak elénk a habok, 

de dühük háboroghat, 

nem állítják meg a hajót, 

akárhogy acsarognak: 

feltartóztathatatlanul 

viszi azt úti láza 

s győzelmesen egyre nyomul 

a zengő tengerárba, 

míg a hullámpermet, arany 

sugárkéz-szőtte csipke, 

szivárványként és boldogan 

libeg-lobog mögötte. 

Ameddig látok, mindenütt 

víz mozog, parttalan, tág: 

a tenger; s íme, szíven üt 

valami nyugtalan vágy. 

Soká lesz, hogy látlak megint, 

hegy s rét virága, bokra! – 

S a kajütből egy gyermek int, 

jóreggelt mosolyogva. 

A hideg zajban, idegen 

ég s fény alatt haladva, 

csöndes melegével milyen 

öröm egy ember arca! 

Vidám vándorkedvvel siet, 

Útjában mit se késik. 

Hatalmas keble szétveti 

az ár előtörésit. 

És a szivárvány szalaga 

Magasan teng mögötte. 

Csillogó habból a napsugár 

Aranykeze kötötte. 

Ameddig csak téved szemem, 

Part nélkül végteteln a víz. 

Egy nyugtalan vágy lelkemet 

Elfogja s messze elvisz. 

Be rég hiányoztok, hazám 

Hegye, virága, lombja! – 

Im, egy fülkéből gyermek int, 

Jó reggelt rám mosolygva. 

Hol idegen a lég, a nap 

S hideg víznek zúg árja: 

Mily jól esik egy gyermekarc 

Csöndes, meleg sugára! 


Reggel a tengeren 1444 

Seemorgen 

Friss hajnal, jó szél, tűz a nap 

perzselve, tündökölve; 

a víz, mint kék ég előtt, hasad: 

hogy rohanunk előre! 

Zúdúlnak elénk a habok, 

de dühük háboroghat, 

nem állítják meg a hajót, 

akárhogy acsarognak: 

feltartóztathatatlanúl 

viszi azt úti láza 

s győzelmesen egyre nyomúl 

a zengő tengerárba, 

míg a hullámpermet, arany 

sugárkéz-szőtte csipke, 

szivárványként és boldogan 

libeg-lobog mögötte. 

Ameddig látok, mindenütt 

víz mozog, parttalan, tág, 

a tenger; s íme, sziven üt 

valami nyugtalan vágy. 

Soká lesz, hogy látlak megint, 

hegy s rét virága, bokra! – 

S a kajütből egy gyermek int, 

jóreggelt mosolyogva. 

A hideg zajban, idegen 

ég s fény alatt haladva, 

csöndes melegével milyen 

öröm egy ember arca! 

256 

Ámde hajónk, kit lelke hajt, 

Megy útján, vetekedve, 

S a lázadó hullámtarajt 

Hasítja büszke melle. 

Szikrákat, miket szór a hab, 

Sugárkéz fonja, fonja; 

Hajónkat szivárványszalag 

Ölelőn átkarolja. 

Földet, bár les, nem lát szemem, 

Csak parttalan víz-állást, 

S elömlik, érzem, szívemen, 

Türelmetlen sóvárgás. 

Rég vagyok már nélkületek, 

Hegy, völgy, rétek viránya – 

A bús bolyongót a keblére zárja. 

A fülkéből, ím, egy gyerek 

Jön s „jóreggelt” mond szája. 

Idegen itt az ég s lege; 

Zaja rideg a habnak, 

S hogy felgyujt mégis melege 

E drága emberarcnak! 

[>158] LENAU: 

Heidebilder – Die Heideschenke 1445 

LENAU: 

Heidebilder – Die Heideschenke 1446 


A pusztai csárda. 1447 

Ich zog durch’s weite Ungarland; 

Ich zog durchs weite Ungarland; 

A nagy Magyarhont jártam én 

Mein Herz fand seine Freude, 

Mein Herz fand seine Freude, 

S öröm szállt a szívembe, 

Als Dorf und Busch und Baum verschwand Als Dorf und Busch und Baum verschwand Hogy int a csöndes pusztaság 

Auf einer stillen Heide. 

Auf einer stillen Heide. 

S eltün falú, fa, cserje. 

Die Heide war so still, so leer, 

Am Abendhimmel zogen 

Die Wolken hin, gewitterschwer, 

1443 TTL.39-40 

1444 ÖB.II.529-530 

1445 LWB.I.27-31 

1446 LS.68-73 

1447 LVF.46-51 


Am Abendhimmel zogen 

Die Wolken hin, gewitterschwer, 

A puszta oly csöndes, kihalt 

És fent az esti égre 

Terhes felhősereg vonul,

Und leise Blitze flogen. 

Da hört’ ich in der Ferne was, 

In dunkler, meilenweiter; 

Ich legte ’s Ohr an’s knappe Gras: 

Mir war, als kämen Reiter. 

Und als sie kamen näherwärts, 

Begann der Grund zu zittern, 

Stets bänger, wie ein zages Herz 

Vor nahenden Gewittern. 

Hertobte nun ein Pferdehauf, 

Von Hirten angetrieben 

Zu rastlos wildem Sturmeslauf 

Mit lauten Geißelhieben. 

Der Rappe peitscht den Grund geschwind 

Zurück mit starken Hufen, 

Wirft aus dem Wege sich den Wind, 

Hort nicht sein scheltend Rufen. 

Gezwungen ist in strenge Haft 

Des Wildfangs tolles Jagen, 

Denn klammernd herrscht des Reiters Kraft 

Um seinen Bauch geschlagen. 

Sie flogen hin, woher mit Macht 

Das Wetter kam gedrungen, 

Verschwanden, ob die Wolkennacht 

Mit einmal sie verschlungen. 

Die Wolken schienen Rosse mir, 

Die eilend sich vermengten, 

Des Himmels hallendes Revier 

Im Donnerlauf durchsprengten; 

Der Sturm, ein wackrer Rosseknecht, 

Sein munt’res Liedel singend, 

Daß sich die Heerde tummle recht, 

Des Blitzes Geißel schwingend. 

Schon rannten sich die Rosse heiß, 

Matt ward der Hufe Klopfen, 

Und auf die Heide sank ihr Schweiß 

In schweren Regentropfen. 

Die Dämmerung brach nun herein, 

Da winkt’ von fernen Hügeln 

Mir zu schneeweißer Wände Schein, 

Die Schritte zu beflügeln. 

Es schwieg der Sturm, das Wetter schwand, 

Froh, daß es fortgezogen, 

Sprang über’s ganze Heideland 

Der junge Regenbogen. 

Die Hügel nahten allgemach, 

Die Sonne wies im Sinken 

Mir noch von Rohr das braune Dach, 

Ließ hell die Fenster blinken. 

Am Giebel tanzte wie berauscht 

Des Weines grüner Zeiger, 

Und als ich freudig hingelauscht, 

Hört’ ich Gesang und Geiger. 

Bald kehrt’ ich ein und setzte mich 

Allein mit meinem Kruge; 

An mir vorüber drehte sich 

Der Tanz in raschem Fluge. 

Die Dirnen waren frisch und jung, 

Und hatten schlanke Leiber, 

Gar flink im Drehen, leicht im Sprung; 

Die Bursche – waren Räuber. 

Die Hände klatschten und im Takt 

Hell klirrt’ des Spornes Eisen, 

Und leise Blitze flogen. 

Da hört ich in der Ferne was, 

In dunkler, meilenweiter; 

Ich legte ’s Ohr ans knappe Gras, 

Mir war, als kämen Reiter. 

Und als sie kamen näherwärts, 

Begann der Grund zu zittern, 

Stets banger, wie ein zages Herz 

Vor nahenden Gewittern. 

Hertobte nun ein Pferdehauf, 

Von Hirten angetrieben 

Zu rastlos wildem Sturmeslauf 

Mit lauten Geißelhieben. 

Der Rappe peitscht den Grund geschwind 

Zurück mit starken Hufen, 

Wirft aus dem Wege sich den Wind, 

Hort nicht sein scheltend Rufen. 

Gezwungen ist in strenge Haft 

Des Wildfangs tolles Jagen, 

Denn klammernd herrscht des Reiters Kraft, 

Um seinen Bauch geschlagen. 

Sie flogen hin, woher mit Macht 

Das Wetter kam gedrungen; 

Verschwanden — ob die Wolkennacht 

Mit einmal sie verschlungen. 

Doch meint ich nun und immer noch 

Zu hören und zu sehen 

Der Hufe donnerndes Gepoch, 

Der Mähnen schwarzes Wehen. 

Die Wolken schienen Rosse mir, 

Die eilend sich vermengten, 

Des Himmels hallendes Revier 

Im Donnerlauf durchsprengten; 

Der Sturm, ein wackrer Rosseknecht, 

Sein muntres Liedel singend, 

Daß sich die Herde tummle recht, 

Des Blitzes Geißel schwingend. 

Schon rannten sich die Rosse heiß, 

Matt ward der Hufe Klopfen, 

Und auf die Heide sank ihr Schweiß 

In schweren Regentropfen. 

Nun brach die Dämmerung herein, 

Mir winkt von fernen Hügeln 

Herüber weißer Wände Schein, 

Die Schritte zu beflügeln. 

Es schwieg der Sturm, das Wetter schwand; 

Froh, daß es fortgezogen, 

Sprang übers ganze Heideland 

Der junge Regenbogen. 

Die Hügel nahten allgemach; 

Die Sonne wies im Sinken 

Mir noch von Rohr das braune Dach, 

Ließ hell die Fenster blinken. 

Am Giebel tanzte wie berauscht 

Des Weines grüner Zeiger, 

Und als ich freudig hingelauscht, 

Hört ich Gesang und Geiger. 

Bald kehrt ich ein und setzte mich 

Allein mit meinem Kruge; 

An mir vorüber drehte sich 

Der Tanz im raschen Fluge. 

Die Dirnen waren frisch und jung 

Und hatten schlanke Leiber, 

Gar flink im Drehen, leicht im Sprung, 

Die Bursche waren — Räuber. 

Die Hände klatschten und im Takt 

Hell klirrt des Spornes Eisen; 

257 

Halk villámtól kisérve. 

Távolban, sok mérföldnyiről 

Mint hogyha dübörögne. 

Lovasok tán? A fülemet 

Ráillesztém a rögre. 

S a hogy közelebb értek ők, 

A föld reng egyre jobban, 

Mint zord vihar, közel ha jő 

S a szív reszketve dobban. 

Lófalka száguldoz felém, 

Csikósok a nyomukba’, 

Az ostorcsattogás között 

Gyorsabb rohamba futva. 

A pej meghorkan és vadul 

A földet szórja hátra, 

Nem hallja, hogy mint zúg a szél 

Es mint süvölt az átka. 

De csakhamar lecsillapul 

A pej vad harczi kedve, 

A lovas karja fékezi, 

Föléje kerekedve. 

Tovább rohannak, oda hol 

A felhő száll gomolygva. 

Eltüntek,- mint hogyha az ég 

Sebtén elnyelte volna. 

De most is, látom, hallom én 

S a lelkem’ tartja fogva: 

Patkó mint csattog, menydörög, 

Sörény mint leng lobogva. 

A felhők mint szilaj lovak 

Száguldtak egyre-másra 

Az égi boltozat fölött. 

S harsant a menny zugása. 

A szél, ez a derék csikós, 

Ajkán jókedvű ének, 

Suhintja villám-ostorát, 

Hogy fussanak a mének. 

Kiizzadtak már a lovak, 

Vágtatnak csöndesebben, 

Veritékük hull mint eső 

A földre sűrü cseppben. 

Im beköszönt az alkonyat 

S falaknak tiszta fénye 

A messzeségből int felém, 

Siessek már feléje. 

Vihar elül, a szél se zúg, 

S a kebelére zárván, 

A rónát által öleli 

A friss, vidám szivárvány. 

A dombok csak közelgenek; 

A nap már lemenőbe’ 

Az ablakokra hint le fényt 

S a barna nádtetőre. 

Mint részeg, tánczolt a tetőn 

Zöld czégér, bort jelezve. 

Örvendtem, nóta, hegedű 

Csengett fülembe messze. 

Az utam a csárdába vitt; 

Néztem boros pohárba. 

Köröttem tánczoló sereg, 

Vigan kerengve, járva. 

Fiatal karcsú mind a lány 

És fürge mint az árnyék. 

Könnyen bokázik és forog 

S a legény mind – betyárnép. 

A sarkantyú ütemre peng, 

Tenyér tenyérbe csattan.

Das Lied frohlocket und es klagt 

Schwermüthig kühne Weisen. 

Ein Räuber singt: „Wir sind so frei, 

„So selig, meine Brüder!” 

Am Jubeln seines Mund’s vorbei 

Schleicht eine Thräne nieder. 

Der Hauptmann sitzt, auf seinen Arm 

Das braune Antlitz senkend, 

Er scheint entrückt dem lauten Schwarm, 

Wie an sein Schicksal denkend. 

Das Feuer seiner Augen bricht 

Hindurch die finstern Brauen, 

Wie Nachts im Wald der Flamme Licht 

Durch Büsche ist zu schauen. 

Wächst aber Sang und Sporngeklirr 

Nun kühner den Genossen, 

Seh’ ich das leere Weingeschirr 

Ihn kräftig niederstoßen. 

Ein Mädlein sitzt an seiner Seit’, 

Scheint ihn als Kind zu ehren, 

Und gerne hier der Fröhlichkeit 

Des Tanzes zu entbehren. 

Auf ihren Reizen ruht sein Blick 

Mit innigem Behagen, 

Zugleich auf seines Kind’s Geschick 

Mit heimlichem Beklagen. — 

Stets wilder in die Seelen geigt 

Nun die Zigeunerbande, 

Der Freude süßes Rasen steigt 

Laut auf zum höchsten Brande. 

Und selbst des Hauptmanns Angesicht 

Hat Freude überkommen: 

Da dacht’ ich an das Hochgericht, 

Und ging hinaus, beklommen. — 


Am Himmel nur war Leben, 

Ich sah der Sterne strahlend Heer, 

Des Mondes Völle schweben. 

Der Hauptmann auch entschlich dem Haus: 

Mit wachsamer Geberde 

Rings horcht’ er in die Nacht hinaus, 

Dann horcht’ er in die Erde. 

Ob er nicht höre schon den Tritt 

Ereilender Gefahren, 

Ob leise nicht der Grund verrieth’ 

Ansprengende Husaren: 

Er hörte nichts; da blieb er steh’n, 

Um in die hellen Sterne, 

Um in den hellen Mond zu seh’n, 

Als möcht’ er sagen gerne: 

„O Mond im weißen Unschuldskleid! 

Ihr Sterne dort, unzählig! 

In eurer stillen Sicherheit, 

Wie wandert ihr so selig!” 

Er lauschte wieder: und er sprang 

Und rief hinein zum Hause, 

Und seiner Stimme Macht verschlang 

Urplötzlich das Gebrause. 

Und eh’ das Herz mir dreimal schlug, 

So saßen sie zu Pferde, 

Und auf und davon im schnellen Flug, 

Daß rings erbebte die Erde. 

Doch die Zigeuner blieben hier, 

Die feurigen Gesellen, 

Und spielten alte Lieder mir 

Rakoczy’s, des Rebellen. 

Das Lied frohlocket und es klagt 

Schwermütig kühne Weisen. 

Ein Räuber singt: »Wir sind so frei, 

So selig, meine Brüder!« 

Am Jubeln seines Munds vorbei 

Schleicht eine Träne nieder. 

Der Hauptmann sitzt, auf seinen Arm 

Das braune Antlitz senkend, 

Er scheint entrückt dem lauten Schwarm, 

Wie an sein Schicksal denkend. 

Das Feuer seiner Augen bricht 

Hindurch die finstern Brauen, 

Wie nachts im Wald der Flamme Licht 

Durch Büsche ist zu schauen. 

Wächst aber Sang und Sporngeklirr 

Nun kühner den Genossen, 

Seh ich das leere Weingeschirr 

Ihn kräftig niederstoßen. 

Ein Mädel sitzt an seiner Seit, 

Scheint ihn als Kind zu ehren, 

Und gerne hier der Fröhlichkeit 

Des Tanzes zu entbehren. 

Auf ihren Reizen ruht sein Blick 

Mit innigem Behagen, 

Zugleich auf seines Kinds Geschick 

Mit heimlichem Beklagen. — 

Stets wilder in die Seelen geigt 

Nun die Zigeunerbande, 

Der Freude süßes Rasen steigt 

Laut auf zum höchsten Brande. 

Und selbst des Hauptmanns Angesicht 

Hat Freude überkommen; — 

Da dacht’ ich an das Hochgericht 

Und ging hinaus, beklommen. 


Am Himmel nur war Leben; 

Ich sah der Sterne strahlend Heer, 

Des Mondes Völle schweben. 

Der Hauptmann auch entschlich dem Haus; 

Mit wachsamer Geberde 

Rings horcht’ er in die Nacht hinaus, 

Dann horcht’ er in die Erde, 

Ob er nicht höre schon den Tritt 

Ereilender Gefahren, 

Ob leise nicht der Grund verriet 

Ansprengende Husaren. 

Er hörte nichts, da blieb er stehn, 

Um in die hellen Sterne, 

Um in den hellen Mond zu sehn, 

Als möcht’ er sagen gerne: 

»O Mond im weißen Unschuldskleid! 

Ihr Sterne dort unzählig! 

In eurer stillen Sicherheit, 

Wie wandert ihr so selig!« 

Er lauschte wieder, — und er sprang 

Und rief hinein zum Hause, 

Und seiner Stimme Macht verschlang 

Urplötzlich das Gebrause. 

Und eh das Herz mir dreimal schlug, 

So saßen sie zu Pferde, 

Und auf und davon im schnellen Flug, 

Daß rings erbebte die Erde. 

Doch die Zigeuner blieben hier, 

Die feurigen Gesellen, 

Und spielten alte Lieder mir 

Rakoczys, des Rebellen. 

258 

Víg s mélabús a hetyke dal 

És hangzik szakadatlan. 

Szól egy betyár: Pajtásaim, 

Mily szép így a szabadba’! – 

S a mig dalol, a könnye hull, 

Szeméből felszakadva. 

Arczát kezébe hajtva ül 

A betyárság vezére. 

A lelke messze száll tova 

És sorsa jut eszébe. 

Szeme sűrű szemöldön át 

Tűz-fényét szórja széjjel, 

Mint erdő mélyén, lomb között, 

A láng felcsillan éjjel. 

De a hogy a sarkantyu peng 

S a dal vigabbra fordul, 

Az üres kancsót ellöki 

S ő is vígabb a bortul. 

Leányka ül az oldalán 

S mint atyját úgy beczézi, 

Mulatság, táncz nem kell neki, 

S csak nézi, egyre nézi. 

Kedvtelve köti le szemét 

A lányka üdesége. 

Majd fájó sejtés gyötri őt, 

Mi lesz a sorsa, vége? 

A czigánybanda mint vadabb, 

Csak húzza egyre jobban, 

A tomboló öröm tüze 

Mindíg magasbra lobban. 

A vezér arcza felderül, 

A bú felhői futnak – 

A vesztőhelyen járt eszem 

S búsan indultam útnak. 

A puszta oly csöndes kihalt, 

De éled fönt az égen. 

A hold körül csillagsereg 

Szór fényt a messzeségben. 

A vezér is kisompolyog 

Vigyázva, nagy titokba’ 

S a földre illesztvén fülét, 

Kémlelget félve, lopva, 

Kémlel, ha a veszély közelg, 

Hogy sebten tudja, lássa; 

A földön vaj’ nem hallszik-e 

Huszárok vágtatása? 

De mit se hall. Aztán megáll 

És föltekint az égre, 

A fénylő csillagok felé 

Mint hogyha így beszélne: 

„Fehér ruhájú szűzi hold 

S ti csillagmiriádok, 

Nyugodtan éltek s boldogan 

S ki sem leselg tirátok!” 

Ujból fülel s nagyot kiált 

A csárda rohanva, 

De hanja rögtön elveszett 

A lármas zűrzavarba’. 

S még hármat sem dobbant szivem, 

Már ültek a nyeregben. 

A föld reng, mint száguldanak 

Szélvésznél sebesebben. 

De a czigánynép ott maradt, 

E vig, tüzes legények. 

S a rebellis Rakóczyról 

Hangzott a régi ének.


Pusztai csárda. 1448 

Széles Magyarhont jártam én, 

Nagy boldogságban úszva, 

Hogy eltünt fa, bokor, falu 

S itt már a méla puszta. 

A puszta oly csendes kihalt 

És fent az esti égre 

Terhes felhősereg vonul, 

Halk villámtól kisérve. 

Távolba, sok mérföldnyiről, 

Minthogyha dübörögne. 

Lovasok tán? A fülemet 

Rányomtam a rögökre. 

S ahogy közelebb értek ők, 

A föld reng egyre jobban, 

Mint zord vihar, közel ha jő 

S a szív reszketve dobban. 

Lófalka száguldoz felém, 

Csikósok a nyomukba, 

Az ostorcsattogás között 

Gyorsabb rohamba futva. 

A pej meghorkan és vadul 

A földet szórja hátra. 

Nem hallja, hogy mint zúg a szél 

Es mint süvölt az átka. 

De csakhamar lecsillapul 

A pej vad harczi kedve. 

Szügyébe markol a lovas, 

Fölébe kerekedve. 

Száguldnak arra, hol sötét, 

Felhők egymásba folyva 

S eltünnek már is sebtiben, 

Sűrű felhőgomolyba. 

De mintha látnám, hallanám 

Még most is egyre, folyton, 

Sörény leng, patkó dübörög, 

Mint dörgés égi bolton. 

A felhők mint szilaj lovak 

Torlódtak fent magosba, 

Morajló száguldás között 

Egymást mind eltaposva. 

A szél, ez a derék csikós, 

Ajkán jó kedvű ének, 

Suhintja villám-ostorát, 

Hogy fussanak a mének. 

Kiizzadtak már a lovak, 

Vágtatnak csöndesebben, 

Veritékük hull, mint eső, 

A földre sűrű cseppben. 

Im beköszönt az alkonyat 

S falaknak tiszta fénye 

A távol dombról int nekem: 

Siessek már feléje. 

Vihar elül és szél se zúg 

S a kebelére zárván, 

A rónát által öleli 

A friss, vidám szivárvány. 

A dombok csak közelgenek. 

A nap már lemenőbe’ 

Kis ablakokra hint le fényt 

S egy barna nádtetőre. 

1448 LM.78-83 

1449 LVH.44-49 

1450 TTL.71-73 

1451 JGE.229-232 


A csárda. 1449 

(Die Heideschenke) 

Magyar földön jártomban, im, 

A csend mezében úszva, 

Túl a falvak s fák sorain: 

Jött cimborám, a puszta. 

Kitárult keble hallgatott; 

De a nyugtalan égen 

Morcos felhőzet hajtatott 

Villámok köntösében. 

Neszt hallottam, hang lüktetett 

Méhéből messzi ködnek. 

A röghöz nyomtam fülemet: 

Lovasok dübörögtek. 

S hogy jöttek egyre közelebb, 

Dobbant a föld határa, 

Lány szíveként, ki megremeg 

Az égzengés szavára. 

A mének szilaj csapatát 

Terelték gyors csikósok; 

És csattogtak mennykő gyanánt 

Kígyózó karikások. 

A pej nyalkán ellenkezett, 

Ágaskodott a porba’, 

S haraggal rúgta a szelet, 

Mely követé sikongva. 

Tüzes egy állat, féktelen, 

Node, csikós ül rajta! 

Lenyűgözé szép-csendesen, 

S gyöngén oldalba kapta. 

Elvágtattak. A fergeteg 

S a szél nyomukba bőgtek. 

Hajrá, éjsötét fellegek 

Elnyelték végül őket! 

De még soká láttam sötét 

Sörények lobogását, 

S úgy tetszett, hallom egyre még 

Patáik csattogását. 

A felhők is, mint a lovak, 

Szöktek, szikrákat rúgva; 

A felkavart égboltozat 

Lett dúló ménes útja. 

Csikósnak véltem a vihart, 

Aki dalt fúj vidáman; 

Falkát terelget, rendbe tart 

Rőt villámostorával. 

De lankadt fönt a ménsereg, 

Testéről a verejték 

Im, eggyéfolyva, csepereg … 

Eső hullatta cseppjét. 

Halkan leszállt az alkonyat, 

S túlnan intettek nékem 

Egy halomról fehér falak … 

Én persze, arra tértem. 

Elállt a szél, már nem esett; 

A nap a földre hágott. 

Gyöngyharmatos síkság felett 

Szivárvány íve lángolt. 

Közelbnek tünt a ház, halom, 

A nap húnyó sugára 

Táncot lejtett az ablakon 

S a nádtetőn, bokázva. 

259 

[JANKOVICH FERENC]: 

Pusztai csárda 1450 

Messzi Magyarhont jártam én; 

magára ismert szívem, 

midőn túl bokron, fán, tetőn 

csendes pusztára értem. 

Oly méla volt a csend s az űr, 

az alkonyi egekben 

vihartelt felhő nehezült, 

könnyű villámlás rebbent. 

Holmi moraj kelt, messzünen, 

mérföldes homály alján; 

a földre tapasztván fülem, 

lovasok jöttét hallám. 

S amint jöttek, közel-közel, 

úgy egyre riadtabban 

döngött a föld, – félénk kebel 

közelgető viharban. 

Iderobbant egy nyájnyi ló, 

csikósoktól üzetve, 

vad, prüszkölő, viharfuvó – 

s ostor cikázott, zengve. 

Földet kapálva, rúg, nyerít, 

száll a fekete ménló, 

szórja utána szitkait 

a szél, a szétiramló… 

Így rázza roppant fékeit 

az éj szilaj suhanca, 

mint akit vaskapocs szorit, 

ülvén lovasa rajta. 

Tovarepülnek arra ők, 

ahol a vihar fészkel: 

s fordulnak, épen eltünők, 

a felhődző, vad éjben… 

S neked még mindig úgy tünik, 

Mintha hallanád, látnád 

gyors paták dübögéseit, 

sötét sörények szálltát. 

Lovaknak látszó fellegek 

vágtatva sokasodnak, 

átszelik a zengő eget, 

úgy rugtatnak, nyihognak; 

Nyomukban – víg csikóslegény – 

a vihar űzi őket, 

kerengő nyájba, szép szerén, 

villám-ostorral dörget… 

Száguldtak a tüzes lovak, 

elhaló dobogással, 

hullajtva bő tajtékjukat, 

esőcseppként, a tájra. 

Ekkor beállt az alkony-est, 

a messzi halmokon, fent, 

fehérlő falak fénye rezg, 

szinte sietni serkent. 

Elnémult vihar, zivatar, 

s vidulva távozásán, 

a puszta téren áthajolt 

a fiatal szivárvány. 

A halmok dombja egyre nőtt, 

a nap, húnyóban, lobbant, 

villantva barna nádtetőt 

s tükröt, az ablakokban. 

[JUHÁSZ GÉZA]: 


A messze magyar földön át 

örömmel vándoroltam. 

Elnyelt a csöndes pusztaság 

falut, fát, cserjét sorban. 

A puszta csöndes volt, kihalt. 

Az esti égre gyültek 

a felhők; hozták a vihart 

Halk villámok repültek. 

Most a homályból, - hallga csak! 

mérföldekről, messzünnet, 

míg fülem gyér fűre tapadt, 

rémlett, lovasok jönnek. 

S ahogy robogtak közelebb, 

a föld rázkódni kezdett, 

mintha ránk zúg a fergeteg, 

s a szív szorongva reszket. 

Ménes rohan, mint a vihar, 

tajtékzó vágtatással, 

csikósok terelik szilaj 

karikás-kongatással. 

Gyorsan veri fö1 a gyepet 

a mén kemény patája; 

kidobja útból a szelet, 

ügyet se vet szitkára. 

Szoros kordába kényszerül 

a bolond vadló-vágta: 

hasán vaskapocs kétfelül 

lovasa erős lába. 

Neki, honnan a förgeteg 

zengve, gomolygva jött meg. 

S eltűntek, mintha fellegek 

éje nyelné be őket. 

Hosszan álltam a táj fölött, 

s hallani, látni véltem, 

patájuk hogy reng, mennydörög, 

s leng sörényük sötéten. 

Rémlett: a felhők paripák, 

egymásba kavarodnak, 

s az ég visszhangzó pagonyán 

dübögve átrobognak. 

A vihar: csikós, hetyke nép, 

szilaj nótát dúdolgat, 

terelni rendben ménesét 

villám-ostort suhogtat. 

Már testük forróvá rohant, 

a pata-lárma tompult, 

s tajtékjuk a pusztán alant 

nehéz csöppekbe széthullt. 

Immár az esthomály lering, 

s távol dombról elébem 

fehér falak csilláma int, 

s megszárnyasul a léptem. 

Némul a zaj, eltünt a baj, 

örvendez messzeszálltán, 

s pusztánkra csattan fiatat 

fényövvel a szivárvány. 

A domb mind közelebbre jött, 

a bukó nap kivillant, 

láttam a barna nádtetőt, 

s az ablak pírba csillant.

Mint részeg táncolt a tetőn 

A borcégér, a hetyke. 

Örvendtem, mert dal, hegedű 

hangzott belülről egyre. 

Utam hát a csárdába vitt. 

Ittam magamban árván. 

Köröttem táncoló sereg, 

Vidám nótára járván. 

Fiatal, karcsú mind a lány 

És fürge, mint az árnyék. 

Könnyen bokázik és forog 

S a legény mind – betyárnép. 

A sarkantyú ütemre peng, 

Tenyér, tenyérbe csattan. 

Víg s mélabús a nótaszó 

És hangzik szakadatlan. 

Szól egy betyár: Pajtásaim, 

Így élni szép, szabadba’! – 

S amíg dalol, egy könnye hull, 

Szeméből felszakadva. 

Arcát kezébe hajtva ül 

A betyárnép vezére. 

A lelke messze száll tova 

És sorsa jut eszébe. 

Szeme sűrű szemöldön át 

Tűz fényét szórja széjjel, 

Mint erdő mélyén, lomb között, 

Ha láng felcsillan éjjel. 

De ahogy a sarkantyú peng 

S a dal vigabbra fordul, 

Az üres kancsót ellöki 

S ő is vígabb a bortul. 

Hajadon ül az oldalán, 

S mint atyját úgy becézi. 

Mulatság, tánc nem kell neki 

S csak nézi, egyre nézi. 

Szeretve köti le szemét 

A lányka üdesége 

És gyötri némán, hogy mi lesz 

az ő gyermeke vége? 

A banda egyre szilajabb, 

Csak húzza, húzza jobban, 

A tomboló öröm tüze 

Mindig magasbbra lobban. 

A vezér arca felderül, 

A bú felhői futnak. 

A vesztőhelyen járt eszem 

S mélán indultam útnak. 

A puszta oly csöndes kihalt, 

De az égen világol 

Csillagsereg és teli hold 

S ezüstszín lesz a távol.. 

A vezér is kisompolyog. 

Vigyázva, nagy titokba’ 

Illeszti földre most fülét 

Kémlelget, félve-lopva. 

Kémlel, veszély ha közelít, 

Hogy sebten, tudja lássa 

A földön vaj’ nem hallszik-e 

Huszárok vágtatása? 

De mit se hall, aztán megáll 

És föltekint az égre, 

A fénylő csillagok felé 

Minthogyha így beszélne: 

„Ti csillagok, te tiszta hold 

Nem nyom titeket átok. 

Ti jártok nyugton, boldogan, 

F ent a kocsma cégérje hányt 

Bukfencet, mint a részeg; 

Szívem jókedvűn kalapált, 

Hegedű szólt meg ének. 

Befordultam. Egy icce bort 

Szürcsölve, csendben ültem. 

Bár bennem is tánc kedve forrt, 

Forrt vígan, mint körültem. 

Karcsú náddal versenyre kelt 

Dereka a leánynak; 

Hetykén fordult, fürgén szökelt 

A legény, a betyárhad. 

Tenyerök összecsap s peneg 

A sarkantyú ütemre, 

A dal víg, mégis kesereg, 

Fölsír valami benne. 

„Betyárélet gyöngyélet ám” … 

Kurjant az egyik fennen. 

Kemény a szó gőgajakán, 

Bár titkon könnye cseppen. 

Asztalfőn az öreg betyár 

Feje karjára omlott; 

A gond hollócsapatja szállt, 

Midőn sorsára gondolt. 

Éjszín szemöldöke mögül 

Ki-kitört vére lángja, 

Mint tűzfény a bokrok közül 

Erdőkben, éjszakába’. 

S láttam, hogy üres poharát 

Miképen vágta falnak … 

Nőtt, nőtt a zaj … A cimborák 

Szilaj kedvvel mulattak. 

Balján gyönyörű lányka ült, 

Ki őt szívébe zárta, 

Ki érte gyermekként hevült, 

Ki nem gondolt a táncra. 

A kecses lányra kedvtelőn 

Szeme sugarat ontott, 

S el csak akkor borult, midőn 

Jövendőjére gondolt. 

A szívekből szikrát csiholt 

A cigányok vonója; 

Csapig a kedv, már-mír kifolyt 

Dagadozó folyója. 

Elnéztem az öreg betyárt, 

Szeme vad fénybe fulladt … 

Fönt, fönt bitófa árnya szállt … 

Én meg: indultam útnak. 

A puszta álmos, néptelen, 

Ám eleven a mennybolt. 

Egy-egy beszédes méla szem 

A sok csillag, a telt hold. 

A vén betyár szintén kilép, 

Körültekint figyelve; 

A földhöz illesztvén fülét, 

Kémlelt az éji csendbe’. 

Nem hall-e messzi lépteket, 

Amik vesztökre törnek? 

Vall-e a föld, kit úgy szeret, 

Ha tán pandúrok jönnek!? 

Lélek se jött. Felállt, merőn 

A csillagnyájra nézett, 

A holdra ott az égmezőn, 

És kezdett ily beszédet: 

„Szép hold, szép és mocsoktalan, 

Te boldogabb vagy, hidd el, 

Mert nem bujkálsz fent úttalan 

Zöld gyaluforgács, részegül 

táncolt a tető ormán, 

s jobban figyelve: hegedű- 

s énekszó szállt ki hozzám… 

Betértem s megpihentem ott 

egy korsó ital mellett; 

előttem ropton-ropogott 

a tánc, viharzott, rengett. 

szép frissek voltak, ifjúak 

a karcsú testű lányok, 

s ugrósak, gyors mozgásúak 

köröttük — a betyárok. 

Taps csattogott, sarkantyúszó 

vasa csörgött a táncon; 

úgy vígadtak ujjongató 

s komor-szilaj danákon. 

„Ki szabadabb, mint a madár? 

Ki boldogabb minálunk?” – 

rikoltoz az egyik betyár 

s tekintete ellágyult. 

Kézbe támasztott barna fő – 

búváról-bánatáról 

töpreng, ülvén a bandafő 

a vigadóktól távol. 

Szemetűze úgy villog át 

a dús szemöld bozontján, 

mint éjten csillanó világ 

sötét erdő bozótján. 

De serkenti a cimborát 

sarkantyú-pengés, dalszó, 

fogja, kiissza italát, 

földre repül a kancsó. 

Mellette lányka, gyermeki 

tisztelettel tekint rá, 

tánc, vigalom se kell neki, 

legényszem nem ér hozzá. 

S az élvvel jártatja szemét 

a lány serdült alakján, 

úgy nézi, atya gyermekét, 

kit sorsa miatt fél, szán. 

De a hegedű nem pihen, 

húzzák a vad cigányok: 

őrjöngve tobzódó öröm 

csap fel, tűzvészi lángok. 

A fő arcán is átfutó 

öröm nagy fénye lobbant, – 

eszembe ötlött a bitó, 

fölkeltem, kiosontam. 

Künn méla volt a csend s az űr, 

az égen volt csak élet; 

csillag-sereg szállt, fényesül, 

s a telihold megébredt. 

Láttam a fő is kiosont; 

éberül, jobbra-balra 

figyelt az éjben,1ehajolt; 

fülét a földre tartva. 

Leste, fülheggyel, orv neszét 

sanda veszedelemnek: 

a föld megsúgja a veszélyt, 

ha pandúrlovak jönnek. 

De csend volt… Fölállt, tétován, 

az égbe magasodva, 

fölnézett, mintha szólna tán 

a tányérozó holdba: 

»Ó, hold, te patyolat-ruhás, 

ó, fent sereglő fények,. 

mi szép e csendes vonulás, 

260 

Ház ormán táncolt részegen 

a bornak zöld cégére, 

s vígan hegyeztem a fülem, 

nótás hegedűjére. 

Be is toppantam hamarost; 

s egyedül poharazva 

néztem, hogy örvénylik körém 

a tánc gyors forgatagja. 

Üde fiatal némberek, 

karcsú testű sudárok, 

mind könnyen pattog és pereg, 

a fickók meg: betyárok. 

Tenyér csattog, s taktusra peng 

sarkantyújuk taréja, 

merész dallam mély búja zeng, 

rikolt a hetyke réja. 

Dalt kezd egy: – „Élünk szabadon 

s boldogan, cimboráim.” 

De az ujjongó ajakon 

egy könny gördül alá, ím. 

Ott könyököl a kapitány, 

mereng barna orcája. 

Nem hajt a lármázókra, – tán 

rágondol a sorsára. 

Sötét szemöldöke alul 

löveli szemparázsát, 

mint éj vadonán tűz ha gyúl, 

s bokrok közül szikráz át. 

Nóta cseng, sarkanytú pereg, 

társ társát szilajítja, – 

ő meg a boros üvegét 

hevesen letaszítja. 

Mellette is ül egy leány, 

úgy néz rá, mint leánya, 

s kedvéért, látszik, a vidám 

táncörvényt se kivánja. 

A kapitány tekintete 

tetszőn szemléli báját, 

s titkon lánya balvégzete 

mardossa szíve táját. 

Húzza a cigány, tombol a 

lelkekben mind vadabban, 

a dáridó szép tébolya 

már máglya-ormig lobban. 

Magát a kapitányt is, ó, 

már a kedv elfutotta. 

Eszembe jutott a bitó, 

kisiettem szorongva. 

A puszta csöndes volt, halott; 

csupán az égen élet: 

sereggel izzó csillagok 

s a telt hold lengve fénylett. 

Most kisurrant a kapitány, 

a csöndet szimatolta, 

fülelt az éjbe, azután 

fülelt le is, a porba. 

Nem siet-e vajjon felé 

veszélyek sokasága? 

Lovaspandurt nem jelez-é 

a talaj dobogása. 

Semmit se hall. Hosszan megáll, 

s szeme a csillagokba, 

szeme a tele holdra száll, 

és mintha így motyogna: 

„Ó csillagoknak ezrei, 

s te szűzi tiszta hold ott, 

csöndes boldogságtokba, ti

Ki sem leselg ti rátok!” 

Felpattan és újból figyel, 

Majd dörgő lesz a hangja. 

Ott ben elül a dal, a zaj, 

S táncát mind abba hagyja. 

S még hármat sem dobbant szívem, 

Már ültek a nyeregben. 

A föld reng, száguld mind ahány 

Viharnál sebesebben. 

A cigány nép még ott maradt, 

E víg, tüzes legények 

S a rebellis Rakócziról 

Hangzott a régi ének. 

[RADÓ ANTAL]: 


Csillagseregeiddel!” 

Tágas Magyarország földjén jártam-keltem, 

S örömébe’ szinte repesett a lelkem, 

Amikor elhagytam füvet, fát meg falvat 

S láttam, hogy köröttem csendes puszta hallgat. 

Hallgatott a puszta, üres volt a puszta; 

Alkonyodó egét gyorsan átaluszta 

Vészvihartól vemhes sürü barna felleg – 

Meg-megdördült az ég, villám is lövellett. 

Egyszer csak, mikéntha zaj riadna távol, 

Mérföldnyi messzeség sötét homályából, 

Földre vetem magam, hallgatódzom jobban, 

Rémlik, hogy lovasnép paripája dobban. 

S amikor közelebb, közelebb érkeztek, 

Érzem, hogy a parlag egyre inkább reszket; 

Egyre inkább s inkább megreszket a parlag, 

Mint a szív, ha féli jöttét nagy viharnak. 

Végre jön a ménes; csikósok nyargalják, 

Őrült iramatban előre sarkalják; 

Mindannyi rikoltva a lovát csapkodja, 

Hosszú karikással nagyokat csattogva. 

Száguld a paripa ina-szakadtába’, 

Rúgja a port vadul patkózatlan lába; 

Oda se a szónak, vágtat szanaszéjjel, 

Győzve szalad versenyt a rohanó széllel. 

Mindhiába szalad: meg vagyon nyügözve 

Azt a kemény féket nem tépheti öszve; 

Megüli a legény, erős kézzel tartja, 

Mélyen a véknyába feszitve a sarka. 

Arrafelé mentek, hol sötét borúba’ 

Közelgett a szelek vészes háborúja, 

Azután eltüntek közte a felhőknek, 

Mintha csak a felhők nyelték vón’ el őket. 

De én még utánok soká nézelődtem: 

Azt hittem, hogy hallom, látom még előttem 

Iramló lábaik dörgő dobogását, 

Fekete sörényük lengő lobogását. 

Mintha a fellegek paripák volnának, 

Vad hajszájok közben egymásba folynának, 

Amint a mennyégnek viszhangos pusztáját 

Vészes rohanással száguldva bejárják. 

Vakmerő csikósuk, vihar őkigyelme, 

Mintha jókedvűen nótát énekelne: 

Kergeti, zavarja, »előré!«-t rikácsol; 

Fut is a ménes a villám-karikástól. 

A sok szilaj állat végre belefárad; 

Immár csak poroszkál, csak ügetve járhat. 

Le a pusztaságra, egyre erősebben, 

Hull a veritékök, nehéz esőcsepben. – 

1452 NÉK.53-57 

1453 ÖB.II.581-586 

De csitt! neszt hallott, felszökelt, 

A csárdába beszólva. 

A zsibajt ott elnyelte csend, 

Mintha elvágta volna. 

Szívem tán még hármat se vert, 

Már ültek a nyeregbe’… 

Föld rengett, tompa hang felelt 

Száguldó lépteikre. 

De a cigány, s nótája is, 

Velem maradt az éjbe, 

S tűzhúrja sírt a rebellis 

Nagy-Rákóczi nevére. 


A pusztai csárda 1453 

Die Heideschenke 

A széles magyar ég alatt 

jártam, vigan bucsúzván 

fától, falutól, s utamat 

kint róva már a pusztán. 

A puszta csöndes volt s kihalt; 

alkonyfelhők vonúltak, 

s itt-ott, jósolva zivatart, 

villám erei gyúltak. 

És jele rezzent – mi lehet? – 

valami messzi nesznek; 

a gyepre nyomtam fülemet: 

lovasok közelednek? 

És ahogy jöttek, a talaj 

lassan remegni kezdett, 

mind komorabban, mint vihar 

előtt a szív ha reszket. 

Pusztai ménes tört felém, 

száguldva, zúgva tombolt, 

s nyomában néhány vad legény 

durrogtatta az ostort. 

Fekete mének, gyors paták 

rúgják hátra a földet, 

tiporják a szél rohamát 

s dühébe dübörögnek. 

De fegyelemre kényszerűl 

a mén ficánkolása, 

a csikós lába úgy feszűl 

vaspántként a hasára. 

Arra zúgtak el, honnan a 

vihar hadai jöttek; 

nyomuk sincs – felhős éjszaka, 

nyelte magába őket. 

Fül s szem velük volt még tele, 

hallotta, szinte látta, 

pata hogy döng s mily fekete 

sörényük lobogása: 

felhőkké váltak a lovak, 

fent, gyors gomolyba gyűrten, 

a visszhangzó mennybolt alatt 

kavarogtak az űrben, 

mig a szél, fújva förgeteg 

csikósként a danáját, 

bontogatta fejük felett 

a villám karikását. 

Jól megizzadtak a lovak, 

lábuk robaja gyérült, 

nagy esőcseppekben szakadt 

a földre veritékük. 

ti bizton jártok-tértek.…« 

Megint fülelt – majd berohant, 

hatalmas hangja felszállt 

és kioltotta a zsivajt, 

mint a pislogó gyertyát. 

Hármat se dobbant tán szivem, 

már lovaikra kaptak, 

elszáguldtak szélsebesen, 

döngött a föld alattok. 

A pár cigány maradt csak itt, 

ezek most tovább húzták: 

s Rákóczi népét, harcait 

éltették tüzes nóták… 

261 

be bizton vándoroltok.” 

Ismét fülelt és már rohant, 

bekurjantott a házba, 

és bár hatalmas volt a hang, 

elnyelte szörnyű lárma. 

Hármat se vert szívem talán, 

már mindnyájuk lovon ült, 

föl, és tovaröppent szaporán, 

hogy rázkódott bele a föld. 

A cigánybanda tüzesen 

rárántva száraz fáját, 

ős lázadást húzott nekem: 

a Rákóczi nótáját.

Hivta már a napot az esti nyugalom, 

Engemet is hívott messziről egy halom; 

Halomról egy kis ház intett le fehéren, 

Szaporáztam léptem, hamarabb elérjem. 

Nincsen már egy hang se; már a vihar elűlt. 

Megszűnt a förgeteg, közben ki is derült. 

Széles örömében hét szinbe tarkállván, 

Fölszaladt az égre egy ifju szivárvány. 

Közelgett a halom meg a házikója, 

Lecsúszott a nap is hosszu nyugovóra, 

Küldött még egy sugárt a tető-gyékényre, 

Még a két ablakot tüzbe vonta fénye. 

Zöld cégért himbáltat a csárdának orma; 

Táncot jár a cégér, mintha részeg volna. 

Belülről muzsika, szilaj nóta csendült 

Beh jó dolga lehet, aki odabent ül! 

Befordultam én is a víg dáridóba, 

Leültem magamban a tágas ivóba; 

Körültem a csárdás szilajul kerengett, 

Hogy az egész ház is szinte-szinte rengett. 

Helyre lányok ropták, fiatalok, karcsuk, 

Perdültek, fordultak, kicsattant az arcuk; 

Kicsattanó arcuk mint a piros rózsa – 

Betyárgyerek vélök beh gyöngyen aprózza! 

Tapsol egyet-egyet, nagyot rikkant közbe, 

Taktusra veri a sarkantyuját öszve. 

Hogy’ ujjong a nóta, ha jarják a frissét, 

Hogy’ megsír szomorún, hogy’ vidul fel ismét! 

Most az egyik betyár énekbe fog újra: 

»Gyöngyélet ez, pajtás!« magas kedvvel fújja. 

De amíg ő fujja, rózsaszinü kedvbe’, 

Szomszédja pilláján könynek csillog nedve. 

Búsul a kapitány, szótalan az ajka, 

Napsütötte arcát karja fölé hajtja. 

Nem hallja, akármit zengenek a dalok, 

Élte nehéz során szomorun andalog. 

Néha-néha busa szemöldöke alul 

Kivillan nézése tüzesen és vadul, 

Mint amikor éjjel kietlen a pagony 

S pásztortüznek fénye tör át a galyakon. 

De ha a sarkantyú vidámabban pendül, 

Ha a betyárnóta szilajabban csendül: 

Rég üres kancsóját két kezébe kapja 

S nekikeseredve az asztalhoz csapja. 

Tejbemártott képü, gyönge fiatal lány, 

Melléje simulva, búsan ül a balján; 

Míg a többi mulat, míg a többi járja, 

Nézi csak a táncot, nem áhitós rája. 

Apja, a kapitány, szemét föl-fölveti, 

Ártatlan arcától búját elfeledi: 

Hej de ha aztán a jövendőre gondol, 

Meg’ elborul képe sajgó fájdalomtól. 

Még vadabbul húzza Fáraónak népe 

Betyárok fülébe, betyárok szívébe; 

Gyujtogat a jókedv egyre veszettebben, 

Égnek valamennyen édes őrületben. 

Kapitány szive is egyszerre csak tágult, 

Búfelejtő dalra maga is csak rágyujt… 

De nekem eszembe jutott a bitófa, 

S nem volt maradásom benn a dáridóba!. 

Hallgatott a puszta; azonközben éj lett. 

Csak a mennynek ölén, ott volt egy kis élet. 

Tele képpel a hold csendesen ballagott, 

Legeltetve nyáját, a tenger csillagot. 

Kapitány se maradt sokáig a házba’, 

Kisompolygott ő is, lassan, nagy-vigyázva. 

Rés-fülekkel figyelt ki a csöndes éjbe, 

Közben megjött az alkonyat: 

kis dombok integetnek 

messziről, és fehér falak, 

sürgetve, hogy siessek. 

Csend volt, oszlott a sűrü köd; 

s örvendve távozásán 

a sík fölé égnek szökött 

a fiatal szivárvány. 

A dombok megjöttek; tünő 

pírján az esti napnak 

kigyúlt a barna nádtető 

s lángot vetett az ablak. 

Szinte részegen lobogott 

fent a zöld csárda-cégér; 

füleltem: kik dalolnak ott 

tüzes cigányzenénél? 

S már bent is voltam, a sarok- 

padkán, egy icce mellett, 

és néztem, tánca hogy forog 

az ujabb förgetegnek. 

Friss volt a lány mind s fiatal, 

arc és termet sudár, szép: 

csakúgy perdűltek! S a duhaj 

legények? Vad betyárnép? 

Tenyér csattog, sarkantyu peng, 

ütemre, mint a nóta, 

ujjong a dal, majd sírva zeng, 

s szilajjá komorodva. 

Hang kurjant : „Fiúk, szabadok – ! 

Hej, ez aztán az élet!” 

De a száj felé könny csorog, 

mig viharzik az ének. 

A barna betyárkapitány, 

fejét öklére hajtva, 

néz, mintha itt se volna: tán 

a jövőjét kutatja. 

Sűrű szemöldöke mögűl 

szeme zordan parázslik, 

mint láng, ha éji fák közül 

az erdőből világít. 

De, ahogy magasabbra hág 

a kedv s dac gyúl a vérben, 

látom, a kiürűlt kupát 

földre söpri kevélyen. 

Hajadon ül az oldalán, 

gyermeki tisztelettel, 

de, bár vigat húz a cigány, 

tánc, nóta neki nem kell. 

Az apa szeme boldogan 

gyönyörködik a lányban, 

bár a gyönyörnek férge van: 

„Mi lesz, ha majd – magában…–?!” 

Mind szilajabban hegedűl 

a lelkekbe a banda 

és édes őrület derűl 

a sok keserü arcra. 

Még a vezér is enyhül; óh! 

bármily szigoru máskor: – 

eszembe sajdúlt a bitó 

és kiszöktem a házból. 

A puszta néma volt s halott, 

élet csak fent az égen; 

néztem a tenger csillagot 

s a nagy holdat az éjben. 

A kapitány is kiosont, 

járt-kelt, halkan körözve, 

fülelte, ott, messze, mi zsong, 

262

Azután letérdelt, fülét földre téve: 

Nem kell-e tartani közelgő veszélytől, 

Arra felé jövő lépések neszétől? 

Nem dobog-e a föld paripa-rohamtul? 

Nem jön-e nyomukban az üldöző pandur? 

Árva hang se hallszott se földon, se légbe’. 

Akkor oszt’ megállott, fölnézétt az égbe, 

Fel a sok csillagra, fel a szálló holdra, 

Bánatos-magában sorsát elgondolta: 

»Hej ti szép csillagok – mondhatta buvába’ – 

Hej te halavány hold, szép feher gubádba’! 

Biztos az ösvénytek, életetek boldog, 

Az ég országutján nyugton vándoroltok!« 

Még egyszer körülnéz, oszt’ egy pillanatban 

Hangos parancs-szóval az ivóba pattan. 

Ottbenn még danolnak, ottbenn most is járják, 

De hangja benyeli a zsibongó lármát. 

Alig térült-fordult, mind lovára hágott, 

Nyakukba vették a kerek pusztaságot; 

Kantár-megeresztve úgy tova-ugrattak – 

Megrengett a föld is, amerre rugtattak. 

De még a cigányok maradtak sokáig: 

Elhuzattam legszebb; legrégibb nótáik’, 

Miket már Rákóczi idejébe’ húztak – 

Régi-régi nóták, keservesek, búsak…. 

(Szabad fordítás.) 

[>159] LENAU: 

Heidebilder – Himmelstrauer 1454 

Am Himmelsantlitz wandelt ein Gedanke, 

Die düstre Wolke dort, so bang, so schwer; 

Wie auf dem Lager sich der Seelenkranke, 

Wirft sich der Strauch im Winde hin und her. 

Vom Himmel tönt ein schwermuthmattes Grollen, 

Die dunkle Wimper blinzet manches Mal: 

So blinzen Augen, wenn sie weinen wollen, 

Und aus der Wimper zuckt ein schwacher Strahl. 

Schon schleichen aus dem Moore kühle Schauer 

Und leise Nebel über’s Heideland, 

Der Himmel ließ, nachsinnend seiner Trauer, 

Die Sonne langsam fallen aus der Hand. 


Égi gyász 1456 

Az ég arcán egy gondolat magában: 

nagy, barna felleg, súlyos és komor; 

mint dúlt idegbeteg kórházi ágyban, 

szélben vergődve csapkod egy bokor. 

A menny morajt küld fáradtan heregve, 

sűrűn pislant pillája, színe gyász 

– szem pillog így, ha könnye már eredne –, 

belőle fáradt fénysugár cikáz. 

Hűs permeteg szitál a lápszegélyen, 

finom köd ül meg puszta parlagot; 

az ég a gyászán eltűnődve mélyen, 

kiejtette kezéből a napot. 

1454 LWB.I.33 

1455 LS.64 

1456 ÁLA.107 

1457 BNK.79 

1458 LM.72 

1459 LVF.31-32 

1460 LVH.43 

1461 K.II.5 


Égi bánat 1459 

és fülelt, le a földbe: 

hogy nem tör-e rájuk a baj, 

rém, ott, az árnyakon túl, 

s nem jelzi-e rezgő talaj, 

hogy rajtuk üt a pandúr. 

Semmi nesz. Megállott tehát, 

bámult a csillagokra; 

bámulta a hold udvarát, 

mintha azt mondta volna: 

„Ártatlan hold, te szűz, hideg, 

és csillagmilliók, ti, 

biztonságban be jó lehet 

ott fönt kört körre róni!” 

Megint figyelt – s pattant legott, 

bekiáltott a házba 

és szavára elhallgatott 

a hejehuja, lárma. 

S még hármat se vert a szivem, 

lovon mind, tovaszáguld, 

ill’ a berek – vészterhesen 

döngött a föld utánuk. 

A banda meg húzta tovább, 

szive tűz is, keserv is, 

s árnyként ébredt, nótáin át, 

Rákóczi; a rebellis! 

LENAU: 

Heidebilder – Himmelstrauer 1455 

Am Himmelsantlitz wandelt ein Gedanke, 

Die düstre Wolke dort, so bang, so schwer; 

Wie auf dem Lager sich der Seelenkranke, 

Wirft sich der Strauch im Winde hin und her. 

Vom Himmel tönt ein schwermutmattes Grollen, 

Die dunkle Wimper blinzet manches Mal, 

— So blinzen Augen, wenn sie weinen wollen, — 

Und aus der Wimper zuckt ein schwacher Strahl. — 

Nun schleichen aus dem Moore kühle Schauer 

Und leise Nebel über’s Heideland; 

Der Himmel ließ, nachsinnend seiner Trauer, 

Die Sonne lässig fallen aus der Hand. 


Az ég gyásza 1457 

Egy gondolat száll át az ég orcáján, 

Az a bús felleg, aggasztó, komor; 

Mint hánykolódik tébolyult az ágyán, 

Úgy hajladoz a szélben a bokor. 

Komor panasz dübörg alá az égrül, 

Haragtól bús sötét pillája ráng, 

– Igy rándul a szem, hogyha sírni készül – 

S kicsap belőle egy-egy gyönge láng. 

Hűs borzongás, a lápról settenkedve, 

Szitáló köd a síkra ballagott; 

Az ég kezéből, gyászán töprenkedve, 

Nagy bágyadtan kiejté a napot. 


Az ég gyásza. 1460 

(Himmelstrauer) 

263 


Égi bánat. 1458 

Mint gondolat, bolyong az égnek arcán 

A sötét felhő s oly bús, oly komor; 

Mint lelki beteg hánykolódik ágyán, 

Hányódik széltől rázva a bokor. 

Az égen hallszik tompa, bús dübörgés, 

Zordon szemöldje rándul néha már. 

A szem hunyorg így, ha sirásra készül 

S a pillákból cikáz egy gyér sugár. 

A lápról hűvös szellők lengedeznek 

És köd gomolyg a pusztaság felül. 

Az ég kiejti a napot kezéből, 

Míg bánatában lassan elmerül. 


Az ég gyásza 1461 

Himmelstrauer

Mint gondolat, bolyong az égi bolton 

A sötét felhő s oly bús, oly komor; 

Mint lelki beteg hányolódik * ágyán 

Hányódik, széltől rázva, a bokor. 

Az éjen tompa, bús dübörgés hallszik, 

Villámlik egyet, majd sötét marad. 

Igy rezg a szem, ha már sírásra készűl 

S csak néha küld egy bágyadt súgarat. 

A lápon hűvös szellők lengedeznek 

És köd gomolyg a pusztaság felül; 

Az ég kiejti a napot kezéből, 

Míg gyászos bánatában elmerül. 


Gyászos ég 

(Lenau) 1462 

Az ég arcán egy nehéz gondolat száll, 

az a felhő, az a vad és komor; 

mixent lelkibeteg, kire éji harc vár, 

hánykolódik a szélben a bokor. 

Az ég dörög, haragfekete bánat, 

meg-megrándúl sötét szemöldöke, 

– szem remeg így, mielőtt könnybe lábad – 

és néha villan a pillák köze. 

Az ég arcán bús gondolat lebeg, 

Baljóslatú felhő, sötét, komor. 

Mint álmatlan ágyán a nagybeteg, 

Hánykódik a szélverte fa s bokor. 

Elfojtott dörgés mordul oda fenn, 

Az ég pillája sűrün hunyorog, 

(Sírás előtt így pislogat a szem,) 

S nyomán fény sávja villan ki legott. 

A lápból nyirkos gőz emelkedik, 

A nagy Alföldre esti köd szakad, 

S az égnek, míg gyászán töprenkedik, 

Gondatlan kezéből kihull a Nap. 


Gyászos ég 1463 



mint lelki beteg, kire éji harc vár, 



meg-megrándul sötét szemöldöke, 



Most, mintha a láp hűs borzama * lenne, 

köd kél s a pusztán halkan átlobog; 

a fáradt égbolt, gyászán elmerengve, 


= 

Ford: Szabó Lőrinc 1465 

Most, mintha a láp hűs borzama kelne, 

a köd a pusztán halkan átlobog; 





Himmelstrauer 



mint lelkibeteg, kire éji harc vár, 






Most, mintha a láp hűs borzalma kelne, 




[>160] LENAU: 

Sehnsucht – Winternacht. 1468 

1. 

Vor Kälte ist die Luft erstarrt, 

Es kracht der Schnee von meinen Tritten, 

Es dampft mein Hauch, es klirrt mein Bart; 

Nur fort, nur immer fort geschritten! 

Wie feierlich die Gegend schweigt! 

Der Mond bescheint die alten Fichten, 

Die, sehnsuchtsvoll zum Tod geneigt, 

Den Zweig zurück zur Erde richten. 

Frost! Friere mir in’s Herz hinein, 

Tief in das heißbewegte, wilde! 

* 

sic! 

1462 


1463 

NIK.237 

1464 

SzLV.242 

* 

sic! 

1465 

Utólag, elnagyolt kézírással. 

1466 

ÖB.I.105-106 

1467 

SOV.111 

1468 

LWB.I.37 

1469 

LWB.I.106 

1470 

ÁLA.107-108 


Az ég gyásza. 1467 

Bús gondolatként az ég arculatján 

Felhő szállt ott, gyászos szinü, komor. 

Mint a beteg, lelkének borulatján, 

Hányódik a vad szélben a bokor. 

Dördűl az ég haragos, halk morajja, 

Sötét pillái megvonaglanak, 

Mint emberé, ha könybe tör ki jajja, 

Borús szemek meg-meg villámlanak. 

Hűs borongás kél a mocsár ködéből, 

Mely a sivár pusztán eláradott, 

Az ég, búján merengve, a kezéből 

Aláhullatja a halvány napot. 

LENAU: 

Sehnsucht – Winternacht 1469 

1. 

Vor Kälte ist die Luft erstarrt, 

Es kracht der Schnee von meinen Tritten, 

Es dampft mein Hauch, es klirrt mein Bart; 

Nur fort, nur immer fort geschritten! 

Wie feierlich die Gegend schweigt! 

Der Mond bescheint die alten Fichten, 

Die, sehnsuchtsvoll zum Tod geneigt, 

Den Zweig zurück zur Erde richten. 

Frost! Friere mir ins Herz hinein, 

Tief in das heißbewegte, wilde! 

264 

Az ég arcán egy gondolat: sötéten 

egy felhő száll át, gyászos és komor; 

mint nagybeteg ágyán a láz hevében, 


A menny bosszúsan, tompán fölmorajlik, 

nehéz pillái megvonaglanak – 

Így rebben a szem, ha sirásra hajlik, 

s fakó fény lobban a pillák alatt. 

A láp hidege a síkságra árad, 

a puszta fölött pára kavarog; 

az ég utánagondol bánatának, 

és kiejti kezéböl a napot. 





mint lelkibeteg, kire éji harc vár, 






Most, mintha a láp borzongása kelne, 





Téli éjjel 1470 

1 

A levegő dermedt-hideg, 

havat roppantva lép a lábam, 

szakállamban jég-szál zizeg; 

no, csak tovább a hó-magányban! 

Nagy, ünnepélyes némaság. 

Holdfény szitál a vén fenyőre, 

gallyát halálos szomjuság 

hajlítja vissza most a földre. 

Győzz, fagy, vad, forró szívemen, 

hogy már ne vergődjék s ne fájjon!

Daß einmal Ruh mag drinnen seyn, 

Wie hier im nächtlichen Gefilde! 

2. 

Dort heult im tiefen Waldesraum 

Ein Wolf; — wie’s Kind aufweckt die Mutter, 

Schreit er die Nacht aus ihrem Traum, 

Und heischt von ihr sein blutig Futter. 

Nun brausen über Schnee und Eis 

Die Winde fort mit tollem Jagen, 

Als wollten sie sich rennen heiß: 

Wach auf, o Herz, zu wildem Klagen! 

Laß deine Todten auferstehn, 

Und deiner Qualen dunkle Horden! 

Und laß sie mit den Stürmen gehn, 

Die frischer immer wehn von Norden! 

[DEÁK TAMÁS]: 

Téli éj 1471 

A levegő is megfagyott, 

a hó visongva tűri lábam, 

zötgő szakállú árny vagyok, 

ki menekül az éjszakában. 

Mi ünnepi a táj s a csend! 

Kék fénye hull a néma holdnak, 

az öreg fenyves elmereng, 

vágyódó gallyak lehajolnak. 

Hasítson fagy könyörtelen, 

forró és vad szivembe vájjon! 

– Hogy végre nyugalom legyen 

énbennem is, akár e tájon. 


Téli éjszaka. 1474 

(Winternacht) 

I. 

A levegő oly zord, fagyos. 

Csikorgó hóba lép a lábam; 

Lehem: gőz, bajszom: jégcsapos – 

De csak tovább, előre bátran! 

Csend, csend. Oly ünnepi a táj! 

A hold rátűz a vén fenyőkre, 

Míg ők – agg éltük terhe fáj! – 

Csüggedt ággal néznek a földre. 

Fagy, óh, hatolj be szívemig, 

E dúlt és lázas szívbe mélyen, 

Teremts ott csendet – mint ez itt 

Ebben a néma téli éjben! 

II. 

Farkas üvölt a hegy alól; 

Felsírja, mint a gyermek anyját: 

1471 TK.II.9-10 

1472 LM.22-23 

1473 GPV.606-607 

1474 LVH.27-28. 

1475 HTK.89,91 

1476 VIA.IV.426 

1477 K.II.8-9 

Daß einmal Ruh mag drinnen sein, 

Wie hier im nächtlichen Gefilde! 

2. 

Dort heult im tiefen Waldesraum 

Ein Wolf; — wie’s Kind aufweckt die Mutter, 

Schreit er die Nacht aus ihrem Traum 

Und heischt von ihr sein blutig Futter. 

Nun brausen über Schnee und Eis 

Die Winde fort mit tollem Jagen, 

Als wollten sie sich rennen heiß: 

Wach auf, o Herz, zu wildem Klagen! 

Laß deine Toten auferstehn, 

Und deiner Qualen dunkle Horden! 

Und laß sie mit den Stürmen gehn, 

Die frischer immer wehn vom Norden! 


Téli est. 1472 

I. 

A lég a fagytól dermedett, 

Csikorg a hó, lábam ha rálép. 

Szakállam dér, párát fuvok. 

Tovább csak, egyre csak tovább még. 

Mily csendes, ünnepi a táj! 

Fényt vet a hold a vén fenyőkre. 

Földig konyulnak galyaik, 

Vágynak pihenni mindörökre. 

Óh fagy, hadd üljön hideged 

Vad, fellobbant szivembe mélyen, 

Hogy béke legyen már belül, 

Mint itt e tájon, csendes éjen! 

II. 

Erdő mélyén farkas vonit 

S mint anyját kelti fel a kisded: 

Álmából fölveri az éjt 

S vár tőle húst, vérlepte frisset. 

Most kergetőznek a szelek, 

Hó s jég fölött őrült a hajsza, 

Hogy holtra űzzék magukat. 

Ébredj szivem szilaj panaszra! 

Támasszad fel halottaid 

Kinjaid sötét csapatját! 

Éjszak zord játszótársai, 

A viharok, el hadd ragadják! 

[KARDOS LÁSZLÓ]: 


1. 

Fagytól merev a lég, a rög, 

Roppan a hó, amerre járok, 

Szám gőzöl, szakállam zörög, 

Tovább, tovább, én meg nem állok! 

Mily ünnepélyes, néma táj! 

Süti a hold a vén fenyőket, 

Akire vágynak, a Halál, 

A rög felé húzza le őket. 

Fagy! Dermedj át a szívemen, 

Mely úgy vonaglik forrva, fájón! 

Hogy végre benn is csönd legyen, 

Akárcsak itt ez éji tájon! 

II 

Farkas vonít az erdei 

Sűrűn — mint anyját csecsemője, 

265 



I 

Fagyos-merev a lég, a rög, 

Roppan a hó, amerre járok, 

Szám gőzöl, szakállam zörög, 

Tovább, tovább, én meg nem állok! 

Mily ünnepélyes, néma táj! 

Süti a hold a vén fenyőket, 

Akire vágynak, a Halál, 

A rög felé húzza le őket. 

Fagy! Dermeszd át a szívemet, 

Mely lüktetőn és forrva lázad! 

Hogy végre hűs csönd ülje meg, 

Akárcsak itt ez éji tájat. 

II 

Farkas vonít az erdei 

Sűrűn — mint anyját csecsemője, 

Hogy benne végre csend legyen, 

mint itt, a dermedt éji tájon! 

2 

Farkas vonít, s a tar berek 

az éj nyugalmát felriasztja 

– mint anyját éhes kisgyerek –, 

sürgetné: lesz véres falatja ? 

Rohanva hó-pusztákon át, 

a szél fákat bőszülve zúgat, 

veszettre nyargalná magát, 

ébredj, szívem, sjajgasd ki búdat! 

S halottaid hadd keljenek, 

sok kínod is: bús éji horda, 

hadd kapják el viharszelek, 

észak zord népe hadd sodorja! 



1 

A fagytól a lég megmeredt, 

recseg-ropog a hó alattam, 

párám gőz, szakállam zörög, – 

de csak előre szakadatlan! 

Mily ünnepélyes hallgatás! 

A Hold alatt vén, görbe fenyvek 

halálsóváran, zúzmarás 

arccal a Föld felé merengnek. 

Oh fagy, dermedj szívembe már, 

ebbe a vulkánpoklu vadba! 

Hogy legyen nyugta végre már, 

mint itt az éjben, a szabadba! 

Ki üvölt az erdőn át? 

Egy farkas! – Mint anyját a gyermek, 

úgy sírja fel az éjszakát, 

kérve vérét az eledelnek! 

A jegen át és havon át 

szelek zúgnak őrült rohamba, 

egymást törve, mint katonák: 

ébredj, szivem, sóhajts kacagva! 

Rázd fel ezer halottadat 

és kínod fekete hordáit! 

Hadd kövessék a vészhadat, 

Észak zordon játék-csordáit! 

2 


Téli éjjel 1477 

Winternacht 

1 

A levegő dermedt-hideg, 

havat roppantva lép a lábam, 

szakállamban jég-szál zizeg; 

no, csak tovább a hó-magányban! 

Nagy, ünnepélyes némaság. 

Holdfény szitál a vén fenyőre, 

gallyát halálos szomjuság 

hajlítja vissza most a földre. 

Győzz, fagy, vad, forró szívemen, 

hogy már ne vergődjék s ne fájjon! 

Hogy benne végre csend legyen, 

mint itt, a dermedt éji tájon! 

2 

Farkas vonít, s a tar berek 

az éj nyugalmát felriasztja

Az alvó éjt álmaiból, 

S követeli véres falatját. 

A hómezőn sikong a szél 

Őrületes gyors vágtatása, 

A tombolás bősz versenyén 

Készülj, te is, szív, lázadásra! 

Rázd föl halottaidat s a 

Kínok csordáját hadd röpítse 

Tova az Észak-cimbora 

Eszeveszett üvöltözése! 


Szív az éjszakában 1478 

Winternacht 

I 

A levegő kristálymerev, 

megyek, a hó ropog alattam; 

a szó gőz, a szakál zizeg; 

tovább! tovább csak, szakadatlan! 

Mily ünnepélyes csönd a táj! 

A vén fenyves – hold fölötte – 

tán a halálba visszafáj, 

oly fáradtan roskad a földre. 

Fagy! dermedj át a szivemen, 

dermedj dúló tüzébe mélyen! 

Hogy végre bent is csönd legyen, 

mint itt, a halott téli éjben! 

2 

Farkas üvölt a sürün át; 

– mint anyját éhes csecsemője, 

felriasztja az éjszakát 

s véres koncát sürgeti tőle. 

Jég s hó fölött tombolva vad 

szelek zúgnak most, viharozva, 

tán hogy beleizzadjanak: 

ébredj föl, óh szív, vad panaszra! 

Ébredjenek halottaid, 

kín-hordák sötét raja, szárnyalj! 

Hadd tomboljanak ők is itt 

a zord északi cimborával! 

[>161] LENAU: 

Vermischte Gedichte – Der Räuber im 

Bakony* 1481 

Der Eichenwald im Winde rauscht, 

Im Schatten still der Räuber lauscht, 

Ob nicht ein Wagen auf der Bahn 

Fern rollt heran. 

Der Räuber ist ein Schweinehirt, 

Die Herde grunzend wühlt und irrt 

Im Wald herum, der Jäger steht 

Am Baum und späht. 

Er hält den Stock mit scharfem Beil 

In brauner Faust, den Todeskeil; 

Worauf der Hirt im Wurfe schnellt 

Sein Beil, das fällt. 

Wählt aus der Heerd’ er sich ein Stück, 

So fliegt die Hacke ins Genick, 

Und lautlos sinkt der Eichelmast 

Entseelter gast. 

Und ists ein Mensch mit Geld und Gut, 

So meint der Hirt: es ist sein Blut 

1478 HSz.75 

1479 SzLV.242 

1480 ÖB.I.143-144 

1481 LWB.II.253 

1482 BI.148 

1483 LM.183 

1484 FZB.11-12 

Az alvó éjet felveri 

S véres koncát zsarolja tőle. 

Hó s jég fölött zúgó szelek 

Őrjöngenek, iszonyú hajsza. 

Talán, hogy melegedjenek: 

Serkenj, szívem, dühödt panaszra! 

Serkenjenek halottaid 

És kínjaid, e zord, konok raj! 

S fussanak Észak durva-víg 

Kölykeivel, a viharokkal! 


Téli éjszaka 1479 

I 

A levegő jég és üveg, 


gőzt fúvok, szakállam zizeg; 

tovább, tovább csak, szakadatlan! 

Hogy hallgat az ünnepi táj! 

Holdfény hull az öreg fenyőkre, 

s mintha vonzaná a halál, 

úgy ejti ágát mind a földre. 

Dermedj át, fagy, a szivemen, 

hogy dúló, vad tüze megálljon 

és végre bent is csönd legyen, 

mint itt az éjszakai tájon. 

II 

Farkas vonít a sürün át; 

mint anyát éhes csecsemője, 

felüvölti az éjszakát 


A havon most őrjöngve zúg 

a szél föl s alá viharozva, 

talán hogy ne vacogjon úgy: 

ébredj, óh szivem, vad panaszra! 


kínok sötét serege, szárnyalj! 

Kavarogj és tűnj tova víg 

és zord északi cimboráddal! 


A bakonyi zsivány 1482 

A szélben zúg a tölgyezer, 

Az árny között zsivány neszel: 

Kutatva néz szekér után, 

Ha jönne tán. 

A rabló pénzsovár kanász, 

A nyáj röfögve futkorász 

És addig ő a tölgy alatt 

Figyel, kutet. 

Kezében tartotta a fokost, 

Mellyel halált kaálra oszt. 

Kit gyilkos érccel megdobott, 

Tüstént halott. 

Ha hizó kell a nyáj közűl, 

Az éles fejsze lerepűl. 

Ledől az állat szótlanúl 

S legott kimúl. 

S ha ember jő és pénze van, 

A pásztor így szól: „Épp olyan 

Az alvó éjet felveri 

S véres koncát zsarolja tőle. 

Hó s jég fölött zúgó szelek 

Őrjöngenek, iszonyú hajsza. 

Talán, hogy melegedjenek: 

Serkenj, szívem, dühödt panaszra! 

Serkenjenek halottaid 

És kínjaid, e zord, konok raj! 

S fussanak Észak durva-víg 

Kölykeivel, a viharokkal! 

266 

– mint anyját éhes kisgyerek –, 

sürgetné: lesz véres falatja? 

Rohanva hó-pusztákon át, 

a szél fákat bőszülve zúgat, 

veszettre nyargalná magát, 

ébredj, szívem, s jajgasd ki búdat! 

S halottaid hadd keljenek, 

sok kínod is: bús éji horda, 

hadd kapják el viharszelek, 

észak zord népe hadd sodorja! 


Téli éjszaka 1480 

Winternacht 

A levegő jég és üveg, 


gőzt fúvok, szakállam zizeg; 

tovább, tovább csak szakadatlan! 

Hogy hallgat az ünnepi táj! 

Holdfény hull az öreg fenyőkre, 

s mintha vonzaná a halál, 

úgy ejti ágát mind a földre. 

Dermedj át, fagy, a szivemen, 

hogy dúló, vad tüze megálljon 

és végre bent is csönd legyen, 

mint itt az éjszakai tájon. 

2 

Farkas vonít a sürün át; 

mint anyát éhes csecsemője, 

felüvölti az éjszakát 


A havon most őrjöngve zúg 

a szél föl s alá viharozva, 

talán hogy ne vacogjon úgy: 

ébredj, óh szivem, vad panaszra! 


kínok sötét serege, szárnyalj! 

Kavarogj és tűnj tova víg 

és zord északi cimboráddal! 


A bakonyi betyár** 1483 

Szélvész zúg át a tölgyesen, 

Árnyában betyár áll lesen: 

Az országútra mikor tér 

Utas, szekér? 

ő a disznóknak pásztora. 

A nyáj legelve jár tova 

S ő kémlelődve szerte néz, 

Zsákmányra kész. 

Figyeld az izmos, barna kart, 

Élesre fent fokost ha tart. 

Ha száll a balta és talál: 

Az kész halál. 

S ha választ a disznók közül, 

A balta felé röpül. 

A hízó roskad hangtalan 

És vége van. 

És hogyha gazdag arra tér, 

Szól: Ez is ugyanaz a vér. 

1 


A Bakony haramiája 1484 

Der Räuber im Bakony 

A szélben zúg a tölgyvadon, 

sötétjén rabló les: vajon 

merről robog e tájra már 

egy jó batár. 

A rabló – disznókat terel, 

s az mind a makkost túrja fel; 

kondásuk árnyas fát keres 

és egyre les. 

Barnult kezében nagy fokost 

szorít, ha ezzel sújt le most, 

s ha bármit gyorsan eltalál: 

az kész halál. 

Ha megkívánna néhanap 

egy süldőt: már nyakára csap; 

ledől a makkfi hangtalan 

és vége van. 

Ha pénzest üt le, így rebeg: 

„Az én vérem is ily meleg,

Nicht anders, auch nur roth und warm, 

Und ich bin arm. 

E vér, mint az, csak úgy bugyog 

S szegény vagyok. 

267 

Ez is csak piros és meleg 

S én éhezek! 

nem rosszabb, csak mohón sajog: 

szegény vagyok!” 

* Wald in Ungarn 

** Lenau e versét 1842. május 31.-én Stuttgartban olvasta fel először és a következő megjegyzéssel kisérte: A leggonoszabb rablók Magyarországon 

a disznópásztorok. Maguk előtt hajtják disznaikat s az útas mellett elballagnak. Hirtelen megfordulnak s az utas nyakának hajitják a 

baltát. Biztosan találnak, mert tölgyfákon gyakorolják a baltavetést. A disznók után is így vetik s egész pontosan találják azokat. (Niendorf: Lenau. 

138. oldal.) 

[JANKOVICH FERENC]: 

Bakonyi betyár 1485 


Erdőn a szél sziszegve jár, 

árnyék mögén les a betyár: 

messziről ki fordul be, vaj, 

a kocsival? 

Kanász, amúgy… Körötte csend. 

Csordája széled, túr, röffent 

az erdőn… Ő útnál-közel, 

mered s fülel. 

Barna öklében kurta nyél, 

s balta azon, – halálos él; 

bizony, könnyen oda talál, 

ahol a nyáj. 

Megyen a nyáj, forog a nyáj, – 

kirepül a balta – s talál! 

Némán fekszi meg a sürüt, 

akit megüt. 

S ha ember az, pénzes, batyus – 

piros, meleg vére kihull – s 

foga közt ez emígy morog – 

szegény vagyok! 




A tölgyesben szél dühe dúl. 

Az árnyékban betyár lapúl: 

lesi, nem jön-e távoli 

utas, kocsi. 

Egyébként kondás. Száz malac 

s disznó röfög a fák alatt 

s túr-fúr… De szótlan leskel a 

haramia. 

Barna öklében fokosa, 

villog, mint az istennyila, 

s amire röptében lecsap, 

az ott marad. 

Megkíván egy jó falatot? 

Baltája nyakszirtbe suhog 

s egy süldö némán dől vele 

a makkra le. 

S ha embert, pénzest, sújt vasa: 

„Annak is piros-meleg a 

vére… Én meg” – így háborog – 

„szegény vagyok!” 

[>162] LENAU: 

Vermischte Gedichte – Frühling. 1490 

Die warme Luft, der Sommerstrahl 

Erquickt mein Herz, erfüllt das Thal. 

1485 TTL.234-235 

1486 KLV.I.608 

1487 TTL.215-216 

1488 Ms 4657/683 (gépírás) 

1489 ÖB.I.540-541 

1490 LWB.I.227 

1491 LS.344-345 

1492 LM.306-307 


A bakonyi betyár 1486 

A tölgyest szél zizegteti, 

homályban a betyár lesi, 

nem tűnik-e föl egy szekér, 

mely erre tér? 

Kanász különben a betyár, 

a konda túr, röfögve jár 

az erdőn, ő a fa mögül 

les, s csupa fül. 


rajta a gyilkos baltaél: 

amire baltája lecsap, 

fűbe harap. 

Kiszemel egy disznót, repül 

a vas, s már nyakszirtjében ül, 

a makkos vendége lehull, 

s némán kimúl. 

S ha pénzes, batyus ember az, 

így szól a kanász: – Szent igaz, 

hogy ebből is csak vér bugyog, 

s szegény vagyok. 


A bakonyi betyár 1487 

A tölgyest szél zizegteti, 

homályban a betyár lesi, 

nem tűnik-e föl egy szekér, 

mely erre tér? 

Kanász különben a betyár, 

a konda túr, röfögve jár 

az erdőn, ő a fa mögül 

les s csupa fül. 


rajta a gyilkos baltaél: 

amire baltája lecsap, 

fűbe harap. 

LENAU: 

Vermischte Gedichte – Frühling 1491 

Die warme Luft, der Sommerstrahl 

Erquickt mein Herz, erfüllt das Thal, 

Kiszemel egy disznót, repül 

a vas s már nyakszirtjében ü1, 

a makkos vendége lehull 

s némán kimul. 

S ha pénzes, batyús ember az, 

így szól a kanász: szentigaz, 

hogy ebből is csak vér bugyog, 

s szegény vagyok. 


LENAU: Der Räuber im 

Bakony 


A tölgyesben szél dühe dúl. 

Az árnyékban betyár lapúl: 

lesi, nem jön-e távoli 

ux|t|as, kocsi. 

Ey|g|yébként kondás. Száz malac 

s disznó röfög a fák alatt 

s túr-fúr… De szótlan leskel a 

haramia. 

Barna öklében fokosax, 

villog, mint az istennyila, 

s amire röptében lecsap, 

az ott marad. 

Megkíván egyx jó falatot? 

Baltája nyakszirtbe suhog 

s egy süldő némán dől vele 

a makkra le. 


Tavasz. 1492 

Friss szellő, napfény völgy felett, 

Szívem dagadoz tőletek. 

S ha embert, pénzest, sújt vasa: 

„Annak is x|p|iros-meleg a 

vére…Én meg” – így háborogx – 

„szegény vagyok!” 


O Gott! wie deine Schritte tönen! 

In tiefer Lust die Wälder stöhnen; 

Die hochgeschwellten Bäche fallen 

Durch Blumen hin mit trunknem Lallen; 

Sein bräutlich Lied der Vogel singt, 

Die Knosp’ in Wonne still zerspringt; 

Und drüber goldner Wolken Flug: 

Die Liebe ist in vollem Zug. 

An jeder Stelle möcht’ ich liegen, 

Mit jedem Vogel möcht’ ich fliegen, 

Ich möchte fort und möchte bleiben, 

Es fesselt mich und will mich treiben. 

O Lenz, du holder Widerspruch! 

Dem Herzen wird so wohl, so bang, 

Umglüht, umrauscht von Frühlingsdrang, 

Es fühlt des Lenzens Widerspruch: 

Ersehnte Ruh und Friedensbruch, 

So heimathlich und ruhebringend, – 

So fremd, in alle Ferne dringend. 

Das Frühlingsleuchten, treu und klar, 

Erscheint dem Herzen wunderbar 

Ein stehngebliebner Freudenblitz, 

In Gottes Herz ein offner Ritz; 

Und wieder im Vorübersprung 

Ein Himmel auf der Wanderung; 

Ein irrer Geist, der weilend flieht 

Und bang das Herz von hinnen zieht. 

Ich wandle irr, dem Himmel nach, 

Der rauschend auf mich niederbrach; 

O Frühling! trunken bin ich dein! 

O Frühling! ewig bist du mein! 


Tavasz 

(Nicolaus Lenau, 1802-1850) 1493 

Csordultig tölti szivemet 

s a völgyet az arany meleg. 

Hogy zengnek a lépteid, Isten! 

Az erdő sóhajt mély gyönyörben, 

virágtól részegen szakad 

alá a megduzzadt patak, 

a bimbók kéje szinte pattog, 

madarak nászéneke csattog, 

fent aranyszárnyú fellegek: 

szerelmi diadalmenet! 

Mindenütt szeretnék heverni, 

minden madárral énekelni, 

menni szeretnék és maradni, 

lebilincselve is rohanni. 

Mint édesbús vágy, perzsel az 

izzó és ujjongó tavasz, 

érzem ellentmondásait: 

megnyugtat és nyugtalanít, 

oly otthonos és békevágyó 

s oly idegen és messzejáró! 

A fény ezer csodás szine 

lelkem tisztán ragyogja be: 

megállt örömvillám e tűz, 

rés, mely isten szivébe tűz, 

aztán viharzó lendület, 

égbolt, mely vándorútra megy, 

lidérc, mely maradozva száll, 

de bús szivünket viszi már. 

Lidérc, szállok az ég után, 

mely záporozva hull reám! 

Óh tavasz! szivem mámora! 

Tavasz, nem hagylak el soha! 

= 


[>163] LENAU: 

Vermischte Gedichte. Neue Folge – 

Beethovens Büste. 1497 

1493 Ms 4657/259.I.-II. (kézírás) 

1494 Ms 4657/291.I.-II. 

1495 NLK.236-237 

1496 ÖB41.33-34; ÖB.I.50-51 

1497 LWB.I.273-275 

1498 LM.326-328 

1499 ÖB.II.453-456 

O Gott! wie deine Schritte tönen! 

In tiefer Lust die Wälder stöhnen; 

Die hochgeschwellten Bäche fallen 

Durch Blumen hin mit trunknem Lallen; 

Sein bräutlich Lied der Vogel singt, 

Die Knosp in Wonne still zerspringt; 

Und drüber goldner Wolken Flug: 

Die Liebe ist in vollem Zug. 

An jeder Stelle möcht ich liegen; 

Mit jedem Vogel möcht ich fliegen, 

Ich möchte fort und möchte bleiben, 

Es fesselt mich und will mich treiben. 

O Lenz, du holder Widerspruch! 

Ersehnte Ruh und Friedensbruch, 

So heimatlich und ruhebringend, 

So fremd, in alle Ferne dringend. 

Das Frühlingsleuchten, treu und klar, 

Erscheint dem Herzen wunderbar, 

Ein stehngebliebner Freudenblitz, 

In Gottes Herz ein offner Ritz; 

Und wieder im Vorübersprung 

Ein Himmel auf der Wanderung; 

Ein irrer Geist, der weilend flieht 

Und bang das Herz von hinnen zieht. 

Ich wandle irr, dem Himmel nach, 

Der rauschend auf mich niederbrach; 

O Frühling! trunken bin ich dein! 

O Frühling! ewig bist du mein! 


Tavasz 

(Nicolaus Lenau, 1802-1850) 1494 




Az erdő sóhajt mély gyönyörben, 










lebilincselve is rohanni. 









megállt örömvillám e tűz, 

rés, mely isten szivébe tűz, 

aztán viharzó lendület, 

égbolt, mely vándorútra megy, 

lidérc, mely maradozva száll, 






= 



Beethoven mellszobra.* 1498 

268 


Tavasz 1495 




Az erdő sóhajt mély gyönyörben 










lenyűgözötten is rohanni. 









dermedt örömvillám e tűz, 

rés, mely Isten szivébe tűz, 

aztán viharzó szédület, 

égbolt, mely vándorutra megy, 

lidérc, mely tétovázva száll, 




Oh tavasz! szivem mámora! 


Uram, hogy cseng, ahova lépsz te! 

Erdőn mámor-sóhaj a légbe, 

Virág fürdik csermely-habokba, 

Vize csörg ittasan dadogva. 

Madárszívben násznóta kél, 

Kéjtől pattan bimbó-levél 

S aranyfelhő fent int nekem – 

Szerelem csókja mindenen. 

Ahány hely van, ott meg-megállnék, 

Minden madárral messze szállnék. 

Szívem úgy űz, meg itt maradna, 

Majd földre von, majd visz magasba. 

Szép ellentmondás, kikelet: 

Várt béke, de harc jön veled. 

Hív csendes otthon integetve 

És vágy űz távol idegenbe. 

Tavaszi fénylés, szép, szelíd, 

Feléd csodásan közelít. 

Örömfény vagy, itt hagyva még, 

Isten szívén nyílt hasadék, 

azután kék égbolt megint, 

Mely vándorol és letekint. 

Kóbor szellem, mely jön-siet 

S magával vonzza bús szived. 

Hogy rám szakadtál téveteg, 

Bolygok kábultan, ég, veled. 

Tavasz, tiéd szívem mámora! 

Enyém vagy s nem hagylak el már soha! 


Tavasz 1496 

Frühling 




Az erdő sóhajt mély gyönyörben 










lenyűgözötten is rohanni. 









dermedt örömvillám e tűz, 

rés, mely isten szívébe tűz, 

aztán viharzó szédület, 

égbolt, mely vándorútra megy 

lidérc, mely tétovázva száll, 







Beethoven mellszobra 1499 

Beethovens Büste

Traurig kehrt’ ich eines Abends 

In mein einsam düstres Zimmer, 

Ueberraschend drin entgegen 

Blinkte mir ein Freudenschimmer. 

Mit dem sichern Blick der Liebe 

Hatt’ ein Freund den Spalt getroffen, 

Wo des Unmuths düstre Zelle 

Blieb dem Strahl der Freude offen. 

Ha! ich fand des Mannes Büste, 

Den ich höchst als Meister ehre 

Nebst dem schroffen Urgebirge 

Und dem gränzenlosen Meere. 

Ein Gewitter in den Alpen, 

Stürme auf dem Ozeane, 

Und das große Herz Beethovens, 

Laut im heiligen Orkane, 

Sind die Wecker mir des Muthes, 

Der das Schicksal wagt zu fodern, 

Der den letzten Baum des Edens 

Lächelnd sieht zu Asche lodern. 

Kämpfen lern’ ich ohne Hassen, 

Glühend lieben und entsagen, 

Und des Todes Wonneschauer, 

Wenn Beethovens lieder klagen; 

Wenn sie jubeln, Leben schmetternd, 

Daß die tiefsten Gräber klüften, 

Und ein dionysisch Taumeln 

Rauschet über allen Grüften. 

Wenn sie zürnen, hör’ ich rasseln 

Menschenwillens heil’ge Speere, 

Und besiegt zum Abgrund, heulend, 

Flüchten die Dämonenheere. — 

Sanftes Wogen, holdes Rieseln; 

Sind des Weltmeers kühle Wellen 

Süß beseelt zu Liebesstimmen? 

Wie sie steigen, sinken, schwellen! 

Auf der glatten Muscheldiele 

Halten Nixen ihren Reigen, 

Keime künft’ger Nachtigallen 

Träumen auf Korallenzweigen. 

Horch! noch leiser! dem Naturgeist 

Abgelauschte Lieder sind es, 

Die er flüstert in das erste 

Träumen eines schönen Kindes; 

Die er spielt auf Mondstrahlsaiten, 

Ob dem Abgrund ausgespannten, 

Deren Rhytmen in der Erdnacht 

Starren zu Krystallenkanten; 

Und nach deren Zaubertakten 

Rose läßt die Knospe springen, 

Kranich aus des Herbstes Wehmuth 

Lüftet seine Wanderschwingen. — 

Ach, Coriolan! vorüber 

Ist das Ringen, wilde Pochen, 

Plötzlich sind’s die letzten Töne, 

Dumpf verhallend und gebrochen. 

Wie der Held im schönen Frevel 

Ueberstürmte alle Schranken, 

Dann — der tragisch Überwundne 

Stehn geblieben in Gedanken. 

Sinnend starrt er in den Boden, 

Sein Verhängniß will Genüge; 

Fallen fuß er, stummes Leiden 

Zuckt um seine edlen Züge. — 

Horch! Im Zwiespalt dieser Töne 

Klingt der Zeiten Wetterscheide, 

Jetzo rauschen sie Versöhnung 

Nach der Menschheit Kampf und Leide. 

Árva, rideg hajlékomba 

Egyik este hogy beléptem, 

Öröm fénye súgárzik ott 

Mosolyogva én elébem. 

Hű, baráti szeretetnek 

Szeme a rést megtalálta, 

hol a rossz kedv zord fülkéjén 

Beszállhat egy fénysugárka. 

Mert ott leltem annak szobrát, 

Kit imádok, mint nagy Mestert, 

Épp úgy, mint a bércóriáast 

S a végtelen, örök tengert. 

Zivatar az Alpesek közt, 

Vihar, oceánt csapdosva 

S Beethoven nagy szíve, melyből 

Szent dalorkán száll magosba: 

Ezek adnak nekem erőt, 

hogy a sorssal nézzek szemben 

S azt se bánom, ha porrá ég 

Mindegyik fa édenemben. 

Mi a szerete s lemondás, 

Érzem a Beethoven-dalba, 

S mi a harc, gyűlölség nélkül 

S mi a halál kéj-borzalma. 

Hogyha újjong életvígan, 

Megnyílik a hantok sora 

S keresztül zúg a sírokon 

Bacchus tüzes, vad mámora. 

Haragra ha gyúl, csattognak 

Emberfogta szent fegyverek 

S az örvénybe üvöltözve 

Menekül a démonsereg. – 

Más dala lágy ringás, csergés. 

Az oceán hűvös habját 

A szerelem hangjai tán 

Boldogságban elringatják? 

S kagyló szélén a tündérek 

Karcsú lába táncra dobban. 

Korallágon fülemilék 

Bontakoznak még álomban. 

A természet Szellemétől 

Ellesett halk dallam szállt most. 

Suttogja egy szép leánynak, 

Aki első álmot álmod. 

A dala, mely örvény felett vont 

holdsúgaras húron lebben, 

Földmélyében kristályosul 

Finom szélű jegecekben. 

Más nóta bűv-ütemére 

kinyílnak a rózsaszálak 

S darvak őszi bánat elől 

Szárnylebbenve tovaszállnak. – 

Coriolan! Hej, vége már 

Vad tusának, viadalnak 

S az utolsó dalakkordok 

Hirtelen tört hangba halnak. 

Ahány gát volt, szép bűnében 

A hős mind’ hogy törte össze, 

majd legyőzve, tragikusan, 

Megállt, némán lenyügözve. 

Elborongva néz a földre, 

Betelni kell a végzetnek. 

Buknia kell. Néma kinok 

Nemes arcán árnyat vetnek. 

Idők hatátrfordulója 

Tör a más-más dalból elő. 

Emberi harc és baj után 

Hangjuk most oly engesztelő. 

269 

Zord szobámba minap, árván, 

este, búsan hazatérve, 

meglepetés fogadott, jó 

meglepetés drága fénye. 

Egy barátom szeretete, 

biztos szeme megtalálta, 

fénysugárnak hol hagyott rést 

az a komor, néma zárka. 

Mellszobor állt bent : a férfi, 

a mester, kit legnagyobbként 

tisztelek, mint bércek ősét, 

mint a tenger végtelenjét. 

Alpok zivatara, harc, mit 

mennybolt, vihar s óceán vív 

s a szent orkánként dübörgő 

Beethoven, az óriás szív, 

szítja dacom, hogy nevetve 

nézzem dühét végzetemnek: 

hogy gyúl s hogy vész hantujába 

végső fája édenemnek. 

Csata az, mely sose gyűlöl, 

láng-szeretet és nyugodt sír 

s fájó kéje a halálnak, 

ha Beethoven dala fölsír; 

ha meg ujjong, élet csattog, 

ébrednek az ös halottak, 

s kripták fölött, részegülten, 

mint bacchusi had, robognak. 

Ha haragszik, akarat küzd: 

ember!… Vas csörg, lándzsa, dárda… 

És üvöltve, verve zúg a 

démonhad az alvilágba. – 

Édes ingás, hab-zsibongás, 

világtenger áramának 

lelke suttog szerelemről?… 

Hullám nő, hull, ó, hogy árad! 

Kagylófödte, síma parton 

táncos sellők játszadoznak, 

korall-ágon eljövendő 

csalogányok álmodoznak. 

Csönd! Halkabban!… A Természet 

szellemének ajka sóhajt: 

dalt súg egy szép gyermek első 

álmaiba, altatódalt; 

hegedűje holdsugárhúr, 

mélység fölé kifeszftett: 

üteme a földi mélyben 

kristályszögleteket illeszt, 

varázsütemére bimbót 

nyit a rózsa, s, íme, vándor 

szárnyra kelve daru lebben 

tova az ősz bánatából. – 

Coriolán! Véget ért a 

harc, a vad dölyf: belezörget 

a gyorskezü vég – utolsó 

hangok hullna.k, összetörtek! 

Hogy vert minden akadályt a 

szép gonosztett büszke hőse! 

Most meg – ott áll, elbukottan, 

tragikusan és tünődve. 

Töpreng és a földre bámul, 

romlását a sors akarja; 

buknia kell, néma kínban 

meg-megrándul nemes arca. – 

Figyelj! E sok hang-tusában 

idők fordulója zendül, 

az emberért küzdött és sírt, 

békét akar most, megenyhült.

In der Symphonieen Rauschen, 

Heiligen Gewittergüssen, 

Seh’ ich Zeus auf Wolken nahn und 

Christi blut’ge Stirne küssen; 

Hört das Herz die große Liebe 

Alles in die Arme schließen, 

Mit der alten Welt die neue 

In die ewige zerfließen. 

Szimfóniák zúgásában, 

Viharában Zeust látom, 

Felhőn mint jő s Krisztus vérző 

Homlokára csókot rányom. 

S érzem, hogy zár karjaiba 

A Szeretet mindent végre, 

Mint foly egybe ó s új világ 

Az örökös mindenségbe. 

* Lenau jóbarátja, Frank Gusztáv, lepte őt meg Beethoven mellszobrával. 

(3. vsz. vége: grenzenlos vagy gränzenlos az LS.-ben? – 7. vsz.: duie!+) 

[164] LENAU: 

Lyrische Nachlese – 

An einen Tyrannen. 1500 

Tyrann! des Blutes, welches in Schlachten du 

Vergossen kalt, das rauchte vom Henkerbeil, 

Das, deinen Qualen zu entrinnen, 

Strömte dein Sklave mit eigner Hand hin: 

D e s Blutes soll ein jeglicher Tropfen einst 

Vor deinem Aug’ in strafender Ewigkeit 

Aufschäumen, schwellen zum Vulkane, 

Der von den Seligen streng dich scheidet! 

Erwacht dann Sehnsucht heiß in der Seele dir 

Hinüber in die Thäler Elysiums, 

Willst überklimmen du die Höh’n, dann 

Schleudren sie dich in die Tiefe donnernd! 

Entgegen gleiße deinem entsetzten Blick 

Ein Schneegebirg von Menschenbeinen, hoch; 

Darüber bleich und unbeweglich 

Starre des Mondes bekümmert Antlitz. 

Dann stocke, schweige jenes Gebirg des Bluts, 

Herüberklinge deinem verlass’nen Ohr 

Das Wonnelied der Auserwählten, 

Säuselnd, unendliche Sehnsucht weckend. 

Doch plötzlich störe Kettengerassel dich, 

Und Sterbegewinsel, das durch die Lüfte klagt, 

Und heulend rolle dir die Windsbraut 

Schädellawinen vor deine Füße! 


LENAU: An einen Tyrannen * /”Lyrische 

Nachlese”/ 

Egy zsarnokhoz 1503 

Zsarnok! csatáid vére, s a vér, amely 

hóhérbárdodról párolog, és amit 

- halálba futni kínjaiktól – 

rabjaid ontanak önkezükkel: 

dagadjon égig s csöppjei büntető 

öröklétével töltse riadt szemed, 

forrjon, lobogjon s zárjon el, mint 

tűzhegy, a boldogok otthonától. 

Ha ébred akkor benned Elizium 

derűs völgyének vágya s akarsz a zord 

bércen túlhágni, vesse lábad 

Etnx|a| dörögve a mélybe vissza. 

Embercsontoknak hóhegye, égverő, 

vakítson, őrült, rémteli látomás, 

s fölötte sápadt-mozdulatlan 

dermedezéssel a Hold bus arca. 

Némuljon aztán mind ez a vér, a hegy, 

és járjon át a távoli, üdvözült 


Egy zsarnokhoz. 1501 

Zsaarnok, aki a vért nyugodtan ontád, 

Mely ott gőzölg a hóhérbárdokon, 

Miket suhintott rabszolgák csapatja, 

Hogy elkerüljék a kínozást: 

E vérnek minden csöppje egybegyűlve 

Szemed előtt forrjon majd büntetőn, 

Mint vulkán, mely a magas égbe tör fel 

S közted s a boldogok között határ! 

Ha lelked’ aztán égő vágy hevíti 

Elysiumnak völgyei után 

S a hegyeken átlépni ha kívánnál, 

Zuhanj a mélybe mennydörgés között! 

Fehéredjék rémült szened elébe 

Embercsontok magasló hóhegye, 

Reája sápatag és mozdulatlan 

Meredjen a szomorú arcú hold. 

Aztán a vérhegy álljon meg kihülve 

És hallja füled, hogy cseng túl amott 

Az üdvözültek boldog, szép imája, 

Ébresztve egy végtelen epedést. 

Majd hirtelen lánc-csörgés felzavarjon 

S halók jaja, mely sír a légen át 

És görgessen lábadhoz a vad orkán, 

Míg zúg, süvölt, koponyalavinát! 



An einen Tyrannen 

Zsarnok! csatáid vére, s a vér, amely 

hóhérbárdodról párolog, és amit 

- halálba futni kínjaiktól – 

rabjaid ontanak önkezükkel: 

dagadjon égig s csöppjei büntető 

öröklétével töltse riadt szemed, 

forrjon, lobogjon s zárjon el, mint 

tűzhegy, a boldogok otthonától. 

Ha ébred akkor benned Elízium 

derűs völgyének vágya s akarsz a zord 

bércen túlhágni, vesse lábad 

Etna dörögve a mélybe vissza. 

Embercsontoknak hóhegye, égverő, 

vakítson, őrült, rémteli látomás, 

s fölötte sápadt-mozdulatlan 

dermedezéssel a Hold bus arca. 

Némuljon aztán mind ez a vér, a hegy, 

és járjon át a távoli, üdvözült 

1500 LWB.I.218 

1501 LM.391-392 

1502 FZB.8-9 

* A főcím alá nyilazva. 

1503 Ms 4657/684 (írógéppel) (korábbi kézirat az ÖB.-nek előkészítve?) 

1504 ÖB.II.463-464 

270 

A zúgó szimfóniák szent 

viharában földre szállva 

Zeus közelít s nyomja csókját 

Krisztus vérző homlokára; 

hallgasd, roppant szíve mindent 

szeretetben hogy fog össze, 

a régi s az új világot 

hogy öleli az örökbe. 



An einen Tyrannen 

Te zsarnok! halld: a vér, mit ezer csatán 

csapoltál, mely bakód tenyerén tapad, 

melyet, hogy kínzásod kijátssza, 

sok rabod ont ki saját kezével. 

E sok-sok vércsepp forrjon öreg szemed 

előtt, s e büntetés örökös legyen, 

dagadjon vulkánná, rekesszen 

el szigorúan a boldogoktól! 

Ha majd szivedben vágy heve gyúl, amely 

Elízium szép völgyeihez visz el, 

ha ormokat megmászni készülsz: 

döngve, dörögve a mélybe vetnek. 

Riadt szemed vakítsa el éktelen 

halotti csontok domború hóhegye; 

fölötte sápadón, meredten 

nézze a hold komor-árnyas arca! 

Majd alvadjon meg akkor a vérhegy is, 

és elhagyott füledbe a kéj dala: 

a választottak hangja zengjen, 

végtelen vágyakat fakasztva! 

De téged lánc csörgése ijesszen, és 

halálnyögést fuvalljon a szél feléd, 

s üvöltve görgesse az orkán 

holt koponyák lavináját hozzád!

világ gyönyördalát kisérve 

valami végtelen és örök vágy. 

De hirtelen vad láncrobaj és halál- 

hörgés riasszon, égbecsapó sirám, 

bődűljön orkán, s lábaidhoz 

tört koponyák lavinája hulljon! 

[>165] LENAU: 

Johannes Ziska. 


LENAU 

Bilder aus dem Hussitenkriege. 1505 

I. 

Ruhig ist der Wald bei Trocznow 

In der abendlichen Stunde, 

Alle Wipfel sind so stille, 

Wie die Wurzeln tief im Grunde. 

In Gedanken naht ein Reiter, 

Um den Arm den Zaum geschlungen, 

Schlendernd senkt den Kopf sein Rappe 

In Gedankendämmerungen. 

Plötzlich hält der Reiter inne, 

Wie erwacht aus einem Traume, 

Schreitet ab, und zieht den Degen, 

Spricht an einem Eichenbaume: 

Hier an dieser festen Eiche 

Hat in einer Wetternacht, 

Ueberrascht von scharfen Wehen, 

Mutter mich zur Welt gebracht. 

Nur der Wald vernahm ihr Kreißen, 

Windsbraut war die Hebeamme, 

Und sie goß dem Kinde segnend 

Ueber’s Haupt die Blitzesflamme. 

Für Geschosse mich zu stärken 

Und ein hartes Heldenloos, 

Schlug der Hagel meiner Mutter 

In den schmerzgesprengten Schooß. 

Donner war mein erstes Hören, 

Sturm mein erster Athemzug; 

Als ein rauher Wettersäugling 

Nehm’ ich meinen Heldenflug. 

Huß! an dieser festen Eiche 

Schwör ich Rache deinem Tod; 

Huß! vom Blute deiner Schergen 

Wird es bald auf Erden roth. 

Huß! so reich aus ihren Adern 

Soll das Blut zu Boden laufen, 

Das’ es hundertmal dir könnte 

Löschen deinen Scheiterhaufen. 

Huß! vom Brandschutt ihrer Burgen 

Soll die Erde schwarz sich färben; 

Wo ich einen Priester treffe, 

Soll er fallen, soll er sterben. 

Rothgebeizt von Raucheswolken 

Soll des Himmels Aug’ sich trüben, 

Weil sie durften solchen Frevel 

Ihm in’s Angesicht verüben. 

Mir im Herzen brennt ein Funken, 

Huß! von deinem Todesfeuer, 

Unauslöschbar; wie der Frevel 

Sey die Rache ungeheuer. 

Mann des Lichtes, Mann der Freiheit, 

Bester, den die Welt getragen, 

Schnöd verrathen, hingerichtet! – 

Mordend will ich um dich klagen. 

1505 LWB.II.290- 

1506 LGR.499-518 

világ gyönyördalát kisérve 

valami végtelen és örök vágy. 

De hirtelen vad láncrobaj és halál- 

hörgés riasszon, égbecsapó sirám, 

bődüljön orkán, s lábaidhoz 

tört koponyák lavinája hulljon! 

LENAU: 

Johannes Ziska 

Bilder aus dem Hussitenkriege 1506 

1 

Ruhig ist der Wald bei Trocznow 

in der abendlichen Stunde, 

alle Wipfel sind so stille, 

wie die Wurzeln tief im Grunde. 

In Gedanken naht ein Reiter, 

um den Arm den Zaum geschlungen, 

schlendernd senkt den Kopf sein Rappe 

in Gedankendämmerungen. 

Plötzlich hält der Reiter inne, 

wie erwacht aus einem Traume, 

schreitet ab und zieht den Degen, 

spricht an einem Eichenbaume: 

„Hier an dieser festen Eiche 

hat in einer Wetternacht, 

überrascht von scharfen Wehen, 

Mutter mich zur Welt gebracht. 

Nur der Wald vernahm ihr Kreißen, 

Windsbraut war die Hebeamme, 

und sie goß dem Kinde segnend 

übers Haupt die Blitzesflamme. 

Für Geschosse mich zu stärken 

und ein hartes Heldenlos, 

schlug der Hagel meiner Mutter 

in den schmerzgesprengten Schoß. 

Donner war mein erstes Hören, 

Sturm mein erster Atemzug; 

als ein rauher Wettersäugling 

nehm ich meinen Heldenflug. 

Huß! an dieser festen Eiche 

schwör ich Rache deinem Tod; 

Huß! vom Blute deiner Schergen 

wird es bald auf Erden rot. 

Huß! so reich aus ihren Adern 

soll das Blut zu Boden laufen, 

daß es hundertmal dir könnte 

löschen deinen Scheiterhaufen. 

Huß! vom Brandschutt ihrer Burgen 

soll die Erde schwarz sich färben; 

wo ich einen Priester treffe, 

soll er fallen, soll er sterben. 

Rotgebeizt von Raucheswolken 

soll des Himmels Aug sich trüben, 

weil sie durften solchen Frevel 

ihm ins Angesicht verüben. 

Mir im Herzen brennt ein Funken 

Huß! von deinem Todesfeuer, 

unauslöschbar; wie der Frevel 

sei die Rache ungeheuer. 

Mann des Lichtes, Mann der Freiheit, 

Bester, den die Welt getragen, 

schnöd verraten, hingerichtet! – 

Mordend will ich um dich klagen. 

271

O wie still die Lüfte Böhmens 

Horchen meinem Racheschwören, 

Und die vaterländ’schen Blätter 

Wollen mein Gelübde hören. 

Leib und Seele will ich brauchen, 

Schwert und Flammen und Geschoß, 

Bis ich sterbe – hör’ es, Böhmen! 

Stille! stampfe nicht, mein Roß! 

II. 

Frühling, schönster Held auf Erben! 

Wonniglich sind deine Kriege 

Gegen starre Todesmächte, 

Wie holdselig deine Siege! 

Sieh, dort kommt ein Held, ein rauher, 

Deinem Walde zugeritten, 

Freudig tanzt der Staub zum Himmel 

Ueber seines Rosses Tritten. 

Heiße festlich ihn willkommen, 

Lenz, in deinen grünen Hallen, 

Laß ihm deine reinste Quelle 

Huldigend zu Füßen fallen; 

Sprenge Duft aus Blumenkelchen, 

Rühre deine süßen Flöten, 

Und entzünde Freudenfackeln, 

Pappeln an den Abendröthen; 

Bette Moos für seine Mannen, 

Tränk’ und füttre seine Rosse; 

Denn der Held, den du bewirthest, 

Frühling, ist dein Stammgenosse. – 

In die Buche holden Namen 

Ritze hier verliebtes Härmen, 

Daß ihn Blütenhauche küssen 

Und die Vöglein ihn umschwärmen; 

Ziska will den Namen „Freiheit”, 

Der sein Herz zu Thaten schwellt, 

Tief mit seinem Heldendegen 

Schneiden in das Mark der Welt. 

Seine Brautfahrt gilt der Freiheit, 

Rache ist die starre Rüstung, 

Die er trägt auf seinem Gange, 

Seine Werbung heißt Verwüstung. 

Ziska bringt als Morgengabe 

Seinen Leichenschatz ihr dar, 

Hussens Schatten sey der Priester; 

Flammen bauen den Altar. 

Frühling, sieh, von seinem Rappen 

Hat der Wilde sich geschwungen, 

Und er sucht ein kurzes Schlummern 

In des Waldes Dämmerungen. 

Seine Krieger rings am Boden 

Haben sich um ihn gelagert, 

Gierig weiden schon die Rosse, 

Müd, vom Schlachtenritt gemagert. 

Mahlzeit halten die Hussiten 

Fröhlich in der Abendskühle, 

Es versinken ihre Panzer 

In des Mooses weiche Pfühle. 

Vögel singen durch die Schatten, 

Locken Schlummer auf die Wimpern, 

Und melodisch säuselnd, rauschend, 

Im Gezweig die Lüfte klimpern. 

Ziska’s Auge blitzet schläfrig 

Durch’s Entspinnen eines Traumes 

Nach dem abendrothen Stamme 

Dort des alten Eichenbaumes; 

Zweifelnd mischen Aug’ und Seele 

Ihren Blick in Eins zusammen: 

Ist’s die Sonne? ist’s ein Blutstrom? 

O wie still die Lüfte Böhmens 

horchen meinem Racheschwören, 

und die vaterländischen Blätter 

wollen mein Gelübde hören. 

Leib und Seele will ich brauchen, 

Schwert und Flammen und Geschoß, 

bis ich sterbe – hör es, Böhmen! 

Stille! stampfe nicht, mein Roß! 

2 

Frühling, schönster Held auf Erben! 

Wonniglich sind deine Kriege 

gegen starre Todesmächte, 

wie holdselig deine Siege! 

Sieh, dort kommt ein Held, ein rauher, 

deinem Walde zugeritten, 

freudig tanzt der Staub zum Himmel 

über seines Rosses Tritten. 

Heiße festlich ihn willkommen, 

Lenz, in deinen grünen Hallen, 

laß ihm deine reinste Quelle 

huldigend zu Füßen fallen; 

sprenge Duft aus Blumenkelchen, 

rühre deine süßen Flöten 

und entzücke Freudenfackeln, 

Pappeln an den Abendröten; 

bette Moos für seine Mannen, 

tränk und füttre seine Rosse; 

denn der Held, den du bewirtest, 

Frühling, ist dein Stammgenosse. – 

In die Buche holden Namen 

ritze hier verliebtes Härmen, 

daß ihn Blütenhauche küssen 

und die Vöglein ihn umschwärmen; 

Ziska will den Namen „Freiheit”, 

der sein Herz zu Taten schwellt, 

tief mit seinem Heldendegen 

schneiden in das Mark der Welt. 

Seine Brautfahrt gilt der Freiheit, 

Rache ist die starre Rüstung, 

die er trägt auf seinem Gange, 

seine Werbung heißt Verwüstung. 

Ziska bringt als Morgengabe 

seinen Leichenschatz ihr dar, 

Hussens Schatten sei der Priester; 

Flammen bauen den Altar. 

Frühling, sieh, von seinem Rappen 

hat der Wilde sich geschwungen, 

und er sucht ein kurzes Schlummern 

in des Waldes Dämmerungen. 

Seine Krieger rings am Boden 

haben sich um ihn gelagert, 

gierig weiden schon die Rosse, 

müd, vom Schlachtenritt gemagert. 

Mahlzeit halten die Hussiten 

fröhlich in der Abendskühle, 

es versinken ihre Panzer 

in des Mooses weiche Pfühle. 

Vögel singen durch die Schatten, 

locken Schlummer auf die Wimpern, 

und melodisch säuselnd, rauschend, 

im Gezweig die Lüfte klimpern. 

Ziskas Auge blitzet schläfrig 

Durchs Entspinnen eines Traumes 

nach dem abendroten Stamme 

dort des alten Eichenbaumes; 

zweifelnd mischen Aug und Seele 

ihren Blick in eins zusammen: 

Ists die Sonne? ists ein Blutstrom? 

272

Steht dort eine Burg in Flammen? 

Und womit ihm Maienlüfte 

Ueberstreuen Bart und Locken, 

Weiß er nicht mehr im Entschlummern, 

Ob es Blüthen, Aschenflocken? 

Mann und Roß hier, schlummernd, weidend, 

Lenz, erquicke sie und stärke 

Sie zur heißen Heldenarbeit, 

Zu Dem blut’gen Frühlingswerke. 

Lenz, wie dich und deine Wonnen 

Stürme zur Nachtgleiche melden, 

Hat dein Bruder Geistesfrühling 

Sich vorausgesandt den Helden. 

Ziska ist erwacht; es duften, 

Klingen rings um ihn die Schatten, 

Gleich als wollten sie des Helden 

Zorn in weicher Lust bestatten; 

Doch zum Aufbruch schon gerüstet, 

Weckt er, stoßend in sein Horn, 

Aus des holden Lenzes Armen 

Seine Krieger, seinen Zorn. 

III. 

Wer zum heil’gen Kampf berufen, 

Ist glückselig dann zu preisen, 

Wenn vor sich er seinen Feind hat, 

Draufzuschlagen mit dem Eisen; 

Wer nicht streitet nur mit Worten, 

Die er zweifelnd muß vertrauen 

Windeslaunen, Wetterlaunen; 

Wer da weiß, wohin zu hauen. 

Ziska, wildbeherzter Böhme! 

Schwinge fröhlich Lanz’ und Keule! 

Bürgen sind dir deines Wirkens 

Ströme Bluts und Sterbgeheule. – 

Wieder hat er, Tod vergeudend, 

Einen Tag hindurch geschlagen, 

Möchte in der Macht und Kühle 

Weiter fechten mit Behagen. 

Vorwärts treibt er seine Schaaren 

Auf den nachtverhüllten Pfaden, 

Um der Freiheit, seinem Liebchen, 

Aufzuspielen Serenaden 

Mit der Feldschlacht, seiner Orgel, 

Die er weiß so stark zu greifen; 

Pfaffenvolk und Fürstenknechte 

Sind die gellen Orgelpfeifen. 

Doch es dunkelt tiefer immer 

Ein Gewitter in die Schlucht, 

Nur zuweilen über’s Thal weg 

Setzt ein Blitz in wilder Flucht. 

Hemmend lagert sich das Dunkel 

Um die Wagenburg, die Rosse, 

Die Geschirr’ im Winde rasseln 

Und die Bündel der Geschosse. 

Ziska spricht: „O wie so flüchtig 

Dieser schöne Blitz entfährt! 

Könnt’ ich doch hier an die Tanne 

Nageln ihn mit meinem Schwert! 

„Daß ich Gottes Welt befreie, 

Zahle heim die Racheschuld, 

Brüder, könnt euch doch das Feuer 

Leuchten meiner Ungeduld!” – 

Ha! ein Blitz, ein sonnenheller! 

Herrlich strahlen aus der Nacht 

Der Hussiten Schreckgestalten, 

Ziskas Herz in Freude lacht. 

Donner rollen, fernverhallend, 

steht dort eine Burg in Flammen? 

Und womit ihm Maienlüfte 

überstreuen Bart und Locken, 

weiß er nicht mehr im Entschlummern, 

ob es Blüten, Aschenflocken? 

Mann und Roß hier, schlummernd; 

weidend, 

Lenz, erquicke sie und stärke 

sie zur heißen Heldenarbeit, 

zu Dem blutgen Frühlingswerke. 

Lenz, wie dich und deine Wonnen 

Stürme zur Nachtgleiche melden, 

hat dein Bruder Geistesfrühling 

sich vorausgesandt den Helden. 

Ziska ist erwacht; es duften, 

klingen rings um ihn die Schatten, 

gleich als wollten sie des Helden 

Zorn in weicher Lust bestatten; 

doch zum Aufbruch schon gerüstet, 

weckt er, stoßend in sein Horn, 

aus des holden Lenzes Armen 

seine Krieger, seinen Zorn. 

3 

Wer zum heilgen Kampf berufen, 

ist glückselig dann zu preisen, 

wenn vor sich er seinen Feind hat, 

draufzuschlagen mit dem Eisen; 

wer nicht streitet nur mit Worten, 

die er zweifelnd muß vertrauen 

Windeslaunen, Wetterlaunen; 

wer da weiß, wohin zu hauen. 

Ziska, wildbeherzter Böhme! 

Schwinge fröhlich Lanz und Keule! 

Bürgen sind dir deines Wirkens 

Ströme Bluts und Sterbgeheule. – 

Wieder hat er, Tod vergeudend, 

einen Tag hindurch geschlagen, 

möchte in der Macht und Kühle 

weiter fechten mit Behagen. 

Vorwärts treibt er seine Scharen 

auf den nachtverhüllten Pfaden, 

um der Freiheit, seinem Liebchen, 

aufzuspielen Serenaden 

mit der Feldschlacht, seiner Orgel, 

die er weiß so stark zu greifen; 

Pfaffenvolk und Fürstenknechte 

sind die gellen Orgelpfeifen. 

Doch es dunkelt tiefer immer 

ein Gewitter in die Schlucht, 

nur zuweilen übers Tal weg 

setzt ein Blitz in wilder Flucht. 

Hemmend lagert sich das Dunkel 

um die Wagenburg, die Rosse, 

die Geschirr’ im Winde rasseln 

und die Bündel der Geschosse. 

Ziska spricht: „O wie so flüchtig 

dieser schöne Blitz entfährt! 

Könnt ich doch hier an die Tanne 

nageln ihn mit meinem Schwert! 

Daß ich Gottes Welt befreie, 

zahle heim die Racheschuld, 

Brüder, könnt euch doch das Feuer 

leuchten meiner Ungeduld!” – 

Ha! ein Blitz, ein sonnenheller! 

Herrlich strahlen aus der Nacht 

Der Hussiten Schreckgestalten, 

Ziskas Herz in Freude lacht. 

Donner rollen, fern verhallend, 

273

Aus des Himmels tiefster Brust, 

Dem Gewitter lauscht der Feldherr, 

Nachtgebannt, mit Neideslust: 

„Könnt’ ich fliegen wie die Wolken, 

Nachts in ungehemmter Eile! 

Könnt’ ich auf verschanzte Sünder 

Schießen meine Todeskeile!” – 

Festgekoppelt stehn die Rosse, 

Stampfend im Gewitterregen, 

Manche Streiter, schlachtermüdet, 

Schnarchen unter ihren Wägen; 

Andre lagernd im Gebüsche 

Singen Taboritenchöre; 

Ziska harrt des Morgengrauens 

Unter einer alten Föhre. 

IV. 

In des Donners Klängen lauschet 

Ziska der verwandten Seele, 

Als ein Mann ihm naht behutsam, 

Sprechend aus gedämpfter Kehle: 

„Welche Wonne muß durch’s große 

Herz dem Donnergotte wallen, 

Wenn er läßt die starke Stimme 

Jauchzend durch die Lüfte schallen! 

Welche Wonne in der Feldschlacht 

Glüht durch’s edle Heldenmark 

Einem Mann wie du, o Ziska, 

Der s o hart und ist s o stark! 

Aber süßre Wonne gibt es, 

Als sie wird dem Helden kund, 

Der, wie Wetter kalte Schloßen, 

Leichen hagelt auf den Grund: 

Süßre Wonne, Liebeswonne; 

Hat dein Herz ihr nie geschlagen, 

Als du einst am Königshofe 

Lebtest in beglückten Tagen? 

Königin Sophia sandte 

Mich zu dir und deinem Grimme, 

Daß ich in der Brust dir wecke 

Eine holde Friedensstimme; 

Königin Sophia sendet 

Einen Gruß dir und die Kunde: 

Isabella, die du liebtest, 

Trauert sich um dich zu Grunde. 

Als ich scheidend stieg zu Rosse, 

Sah ich noch die Edeldame 

Senkend ihr gebleichtes Antlitz, 

Still verzehrt von Liebesgrame. 

Eilend spornt’ ich meinen Renner, 

Denn die schönste Frau indessen 

Welket rasch und unaufhaltsam, 

Stirbt, wenn du sie hast vergessen. 

Kehre heim, dir ist vergeben; 

Laß des Glaubens milde Streiter, 

Nimm der Liebe sichern Himmel, 

Denn dir winkt vielleicht kein zweiter.” 

Also flüsternd sprach der Bote, 

Scheu sich schmiegend an die Föhre; 

Ihm entgegnet Ziska leise, 

Daß es kein Hussite höre: 

„O sie sterbe! als das reinste 

Opfer sey sie hingegeben 

Für die Freiheit, die ich opfre 

Jede Freude, all mein Leben. 

Isabella, Stern der Liebe, 

Sinke! – meinem Pfade muß 

Leuchten nur des Zornes Fackel; – 

Bring ihr meinen letzten Gruß! 

aus des Himmels tiefster Brust, 

dem Gewitter lauscht der Feldherr, 

nachtgebannt, mit Neideslust: 

„Könnt ich fliegen wie die Wolken, 

nachts in ungehemmter Eile! 

Könnt ich auf verschanzte Sünder 

schießen meine Todeskeile!” – 

Festgekoppelt stehn die Rosse, 

stampfend im Gewitterregen, 

manche Streiter, schlachtermüdet, 

schnarchen unter ihren Wägen; 

andre, lagernd im Gebüsche 

singen Taboritenchöre; 

Ziska harrt des Morgengrauens 

unter einer alten Föhre. 

4 

In des Donners Klängen lauschet 

Ziska der verwandten Seele. 

als ein Mann ihm naht behutsam, 

sprechend aus gedämpfter Kehle: 

„Welche Wonne muß durchs große 

Herz dem Donnergotte wallen, 

wenn er läßt die starke Stimme 

jauchzend durch die Lüfte schallen! 

Welche Wonne in der Feldschlacht 

glüht durchs edle Heldenmark 

einem Mann wie du, o Ziska, 

der so hart und ist so stark! 

Aber süßre Wonne gibt es, 

als sie wird dem Helden kund, 

der, wie Wetter kalte Schloßen, 

Leichen hagelt auf den Grund: 

Süßre Wonne, Liebeswonne; 

hat dein Herz ihr nie geschlagen, 

als du einst am Königshofe 

lebtest in beglückten Tagen? 

Königin Sophia sandte 

mich zu dir und deinem Grimme, 

daß ich in der Brust dir wecke 

eine holde Friedensstimme; 

Königin Sophia sendet 

einen Gruß dir und die Kunde: 

Isabella, die du liebtest, 

trauert sich um dich zugrunde. 

Als ich scheidend stieg zu Rosse, 

sah ich noch die Edeldame 

senkend ihr gebleichtes Antlitz, 

still verzehrt von Liebesgrame. 

Eilend spornt ich meinen Renner, 

denn die schönste Frau indessen 

welket rasch und unaufhaltsam, 

stirbt, wenn du sie hast vergessen. 

Kehre heim, dir ist vergeben; 

Laß des Glaubens milde Streiter, 

nimm der Liebe sichern Himmel, 

denn dir winkt vielleicht kein zweiter.” 

Also flüsternd sprach der Bote, 

scheu sich schmiegend an die Föhre; 

ihm entgegnet Ziska leise, 

daß es kein Hussite höre: 

„O sie sterbe! als das reinste 

Opfer sei sie hingegeben 

für die Freiheit, die ich opfre 

jede Freude, all mein Leben. 

Isabella, Stern der Liebe, 

sinke! – meinem Pfade muß 

leuchten nur des Zornes Fackel; – 

bring ihr meinen letzten Gruß! 

274

Doch nun raffe dich von hinnen, 

Eile, Bote, und entweiche, 

Weil du nanntest einen Namen, 

Der dich schützt vor meinem Streiche!” 

V. 

Gerne sehn wir schöne Spiegel 

Im Gemache schöner Frauen; 

Möge froh ihr holdes Antlitz 

Ihnen draus entgegenschauen! 

Hat ja selbst Natur, die ernste, 

Nichts so schön gemacht auf Erden, 

Wie den Spiegel, drin sie anschaut 

Ihre Züge und Gebärden. 

Sie betrachtet durch des reinen 

Menschenauges Zauberspiegel 

Ihrer Züge schöne Räthsel, 

Wie ein lächelnd Gottessiegel. 

Rings hinaus in alle W e i t e n 

Ist das Weltmeer hingegossen, 

Doch ein Ocean der T i e f e 

Ist das Auge, eng umschlossen. 

Welten schwimmen auf den Fluthen 

Dieses Meers an uns heran, 

In den ew’gen Geist hinunter 

Reicht der stille Ocean. 

Lieben kann ich Ungeschautes, 

Klang es hold mir; doch anbeten 

Werd’ ich nur, was schön und göttlich 

Vor das Auge mir getreten. 

Schauen ist die höchste Wonne; 

Weihe, wer das Licht verloren! 

Jedes Glück ist seinem Dunkel 

Wie ein Grüßen vor den Thoren; 

Jeder Schmerz wird doppelt heftig 

In der Brust dem Blinden schlagen, 

Weil die Mächte ihm des Lebens 

Jeden stillen Trost versagen. 

Weinen hört er die Entrückten, 

Lachen hört er sie beklommen, 

Doch der Wehmuth stilles Lächeln 

Und ihr Trost ist ihm genommen. 

Tiefer stürzt der Schmerz beim Anruf 

Gleich dem Hirsche, dem erschrocknen, 

In die Wildnis; doch das stumme 

Lächeln kann das Auge trocknen. 

Ziska hat gen Raby’s Mauern 

Seines Heeres Sturm gewendet, 

Als ein Pfeil ihm auch das zweite 

Auge trifft, er ist geblendet. 

Tiefer wird er nun betrauern 

Hussens Tod, des edlen Helden, 

Heißer, wilder, schreckenvoller 

Wird sein Zorn der Welt sich melden. 

VI. 

Ragend steht der blinde Führer 

Ziska dort auf seinem Wagen, 

Mit der Donnerstimme herrschend, 

Wie die heiße Schlacht zu schlagen. 

Steht ein Hauptmann ihm zur Linken 

Und ein andrer ihm zur Rechten, 

Schildern ihm den Ort getreulich, 

Wo es gilt, den Kampf zu fechten. 

Lager, Zahl und Zug der Feinde 

Melden sie, daß er befehle; 

Alles schaut er klar im Strahle 

Seiner lichten Feldherrnseele. 

In den Tagen, eh’ der Pfeilschuß 

Ihm geraubt das Augenlicht, 

Blickt’ er scharf dem Vaterlande 

In’s geliebte Angesicht; 

Doch nun raffe dich von hinnen, 

eile, Bote, und entweiche, 

weil du nanntest einen Namen, 

der dich schützt vor meinem Streiche!” 

5 

Gerne sehn wir schöne Spiegel 

im Gemache schöner Frauen; 

möge froh ihr holdes Antlitz 

ihnen draus entgegenschauen! 

Hat ja selbst Natur, die ernste, 

nichts so schön gemacht auf Erden, 

wie den Spiegel, drin sie anschaut 

ihre Züge und Gebärden. 

Sie betrachtet durch des reinen 

Menschenauges Zauberspiegel 

ihrer Züge schöne Rätsel, 

wie ein lächelnd Gottessiegel. 

Rings hinaus in alle Weiten 

ist das Weltmeer hingegossen, 

doch ein Ozean der Tiefe 

ist das Auge, eng umschlossen. 

Welten schwimmen auf den Fluten 

dieses Meers an uns heran, 

in den ewgen Geist hinunter 

reicht der stille Ozean. 

Lieben kann ich Ungeschautes, 

klang es hold mir; doch anbeten 

werd ich nur, was schön und göttlich 

vor das Auge mir getreten. 

Schauen ist die höchste Wonne; 

weihe, wer das Licht verloren! 

Jedes Glück ist seinem Dunkel 

wie ein Grüßen vor den Toren; 

jeder Schmerz wird doppelt heftig 

in der Brust dem Blinden schlagen, 

weil die Mächte ihm des Lebens 

jeden stillen Trost versagen. 

Weinen hört er die Entrückten, 

lachen hört er sie beklommen, 

doch der Wehmut stilles Lächeln 

und ihr Trost ist ihm genommen. 

Tiefer stürzt der Schmerz beim Anruf 

gleich dem Hirsche, dem erschrocknen, 

in die Wildnis; doch das stumme 

Lächeln kann das Auge trocknen. 

Ziska hat gen Rabys Mauern 

seines Heeres Sturm gewendet, 

als ein Pfeil ihm auch das zweite 

Auge trifft, er ist geblendet. 

Tiefer wird er nun betrauern 

Hussens Tod, des edlen Helden, 

heißer, wilder, schreckenvoller 

wird sein Zorn der Welt sich melden. 

6 

Ragend steht der blinde Führer 

Ziska dort auf seinem Wagen, 

mit der Donnerstimme herrschend, 

wie die heiße Schlacht zu schlagen. 

Steht ein Hauptmann ihm zur Linken 

und ein andrer ihm zur Rechten, 

schildern ihm den Ort getreulich, 

wo es gilt, den Kampf zu fechten. 

Lager, Zahl und Zug der Feinde 

melden sie, daß er befehle; 

alles schaut er klar im Strahle 

seiner lichten Feldherrnseele. 

In den Tagen, eh der Pfeilschuß 

ihm geraubt das Augenlicht, 

blickt’ er scharf dem Vaterlande 

ins geliebte Angesicht; 

275

All die Wälder, Ström’ und Buchten, 

Thalgewind’ und Bergesrücken 

Eilt’ er damals dem Gedächtniß 

Unauslöschlich einzudrücken. 

Und der Genius der Rache 

Weiß im Finstern zu erspähen 

Jedes Grundstück, wo am besten 

Feindesleichen hinzusäen. 

Dunkelt auch um Ziska’s Körper 

Tiefe, schimmerlose Nacht, 

Gängelt er doch mit dem Geiste 

Leicht sein wildes Kind, die Schlacht. 

Hüben lenkt die Nacht des Leibes, 

Drüben Geistesnacht die Krieger; 

Noch in keiner Schlacht bezwungen, 

Bleibt auch heute Ziska Sieger. 

Ha! wie lauscht dem Kampf der Blinde! 

Er erkennt im Sturm der Luft 

Jede Waffe an der Stimme, 

Wie herbei den Tod sie ruft. 

Wildharmonisch seinem Ohre 

Rauscht das Ringen zweier Heere, 

Waffen, Schlachtruf, Ziska’s Leiblied, 

Und im Hinsturz Mann und Mähre. 

Freudig hört er, wie die Knechte 

Sigismunds hinüberfahren, 

All die sächsischen Geschwader 

Sammt den ungrischen Hussaren. 

Und dem wilden blinden Ziska 

Geht im Heldenrausch der Ohren 

Doch die klare Feldherrnruhe 

Seines Geistes nie verloren. 

VII. 

Durstig zieht die Karavane 

Durch die Wüste, sucht die Quelle; 

Horch! da rauscht auf grüner Matte 

Die ersehnte, frische, helle! 

Nach dem süßen Brunnenklange 

Stürzen alle froh und eilig, 

Doch sie sollen hier nicht trinken, 

Denn es ist der Brunnen heilig. 

Auserwählte Männer nahmen 

Die Oase sich zu eigen, 

Niemand sonst, wie heiß er schmachte, 

Darf zum Quell die Lippen neigen. 

Wächter stehen vor der Quelle 

Reichen, gottvergoss’nen Wonnen; 

Doch der Wüstendurst ist mächtig, 

Schwerter klirren um den Bronnen. 

Und mit kampferhöhtem Durste 

Stürzen an den Quell die Sieger, 

Und sie trinken gierig, hastig, 

Wie das Blut der heiße Tiger. 

Mancher, schon vom Schwert getroffen, 

Schlürft noch einen vollen Zug, 

Um die Seele zu erfrischen 

Auf den weiten Scheideflug. 

Tigerhaft gereizten Durstes 

Schmachten Ziska’s Kampfgenossen 

Nach dem Kelch des Abendmahles, 

Den die Priester streng verschlossen. 

Furchtbar rufen sie den Priestern: 

„Habt ihr Christi Werk auf Erden, 

Uns das Sakrament verstümmelt, 

Sollt ihr selbst verstümmelt werden!” 

Jauchzend schwingen sie die Kelche, 

Nach der Schlacht auf offner Wiese, 

Mancher sterbend riecht im Weine 

all die Wälder, Ström und Buchten, 

Talgewind und Bergesrücken 

eilt’ er damals dem Gedächtnis 

unauslöschlich einzudrücken. 

Und der Genius der Rache 

weiß im Finstern zu erspähen 

jedes Grundstück, wo am besten 

Feindesleichen hinzusäen. 

Dunkelt auch um Ziskas Körper 

tiefe, schimmerlose Nacht, 

gängelt er doch mit dem Geiste 

leicht sein wildes Kind, die Schlacht. 

Hüben lenkt die Nacht des Leibes, 

drüben Geistesnacht die Krieger; 

noch in keiner Schlacht bezwungen, 

bleibt auch heute Ziska Sieger. 

Ha! wie lauscht dem Kampf der Blinde! 

Er erkennt im Sturm der Luft 

jede Waffe an der Stimme, 

wie herbei den Tod sie ruft. 

Wildharmonisch seinem Ohre 

rauscht das Ringen zweier Heere, 

Waffen, Schlachtruf, Ziskas Leiblied, 

und im Hinsturz Mann und Mähre. 

Freudig hört er, wie die Knechte 

Sigismunds hinüberfahren, 

all die sächsischen Geschwader 

samt den ungarischen Husaren. 

Und dem wilden blinden Ziska 

geht im Heldenrausch der Ohren 

doch die klare Feldherrnruhe 

seines Geistes nie verloren. 

7 

Durstig zieht die Karawane 

durch die Wüste, sucht die Quelle; 

horch! da rauscht auf grüner Matte 

die ersehnte, frische, helle! 

Nach dem süßen Brunnenklange 

stürzen alle froh und eilig, 

doch sie sollen hier nicht trinken, 

denn es ist der Brunnen heilig. 

Auserwählte Männer nahmen 

die Oase sich zu eigen, 

niemand sonst, wie heiß er schmachte, 

darf zum Quell die Lippen neigen. 

Wächter stehen vor der Quelle 

reichen, gottvergoßnen Wonnen; 

doch der Wüstendurst ist mächtig, 

Schwerter klirren um den Bronnen. 

Und mit kampferhöhtem Durste 

stürzen an den Quell die Sieger, 

und sie trinken gierig, hastig, 

wie das Blut der heiße Tiger. 

Mancher, schon vom Schwert getroffen, 

schlürft noch einen vollen Zug, 

um die Seele zu erfrischen 

auf den weiten Scheideflug. 

Tigerhaft gereizten Durstes 

schmachten Ziskas Kampfgenossen 

nach dem Kelch des Abendmahles, 

den die Priester streng verschlossen. 

Furchtbar rufen sie den Priestern: 

„Habt ihr Christi Werk auf Erden, 

uns das Sakrament verstümmelt, 

sollt ihr selbst verstümmelt werden!” 

Jauchzend schwingen sie die Kelche, 

nach der Schlacht auf offner Wiese, 

mancher sterbend zieht im Weine 

276

Blumen schon vom Paradiese. 

Mit dem Blut des Liebevollsten 

Will des Hasses Gluth sich laben; 

Drüben aber werden Todte 

Von Verstümmelten begraben. 

Wenn der lang und schwer Bedrückte 

Freiheit sucht, so haßt der Wilde 

Und zerbricht, wie andre Schranken, 

Auch des eignen Herzens Milde. 

VIII. 

O wie ward der Tob ein andrer, 

Als die Griechen ihn geschildert! 

Aus dem milden Götterboten 

Ist zum Schreckbild er verwildert. 

Als ein Genius, der die Reise 

Sterblichen verkünden soll, 

Seine Hand zur Wange haltend, 

Stand der Tod gedankenvoll; 

Oder zeigte, mildsymbolisch, 

Daß die Erdenlust zu Ende, 

Löschend die gestürzte Fackel, 

Kreuzt’ er drüber seine Hände. 

Leise trat sein Fuß die Psyche; 

Wie der Freund dem Freund ein Zeichen 

Leise gibt, vom Festgelage 

Ohne Störung fortzuschleichen. 

Schlaf und Tod als Zwillingsbrüder 

Standen oft auf e i n e m Bilde; 

Beiden, ach, so weit Verschiednen 

Gleiche Bildung gab die Milde. 

Zweifelhaft erschien der Genius, 

Fragen sollte der Beschauer: 

Ist’s der Schlaf und die Erholung? 

Ist’s das Sterben und die Trauer? 

Nur zuweilen ward gesondert, 

Und das herbre Bildniß trug, 

Daß der Blick den Tod erkenne, 

Falter, Kranz und Aschenkrug. 

Dort den Charos sieht der Grieche 

Noch in späten, rauhern Zeiten, 

Mit der dunkeln Schar der Seinen 

Ueber das Gebirge reiten; 

Ihm voraus die Jungen wandern, 

Alte kommen nachgeschlichen; 

Und gereiht am Sattel sitzen 

Zarte Kinder, frühverblichen. — 

Heiter kam er noch als Fiedler, 

Sein Gesinde trat den Reigen, 

Und zu Lust und Tanz von hinnen 

Rief sein Pfeifen, helles Geigen. – – 

Thanatos, ach, ward ein Krieger, 

Auf die Opfer Speere schwingend; 

Ein Athlet, auf glattem Boden 

Jeden Helden niederringend; 

Thanatos, der edle Genius, 

Ist zum Sensenmann verbauert, 

Mäht den Menschen, einen Grashalm, 

Der zur Erde niederschauert. 

Fischer, mit dem leisen Köder, 

Angelt er im Meer der Luft; 

Legt uns Schlingen als ein Vogler, 

Der mit falschen Stimmen ruft. 

Nur noch feindlich naht der Wilde, 

Drohend, in’s Verberben lockend, 

Auch dem Menschen wie ein Kobold, 

Irrwisch auf dem Halse hockend. 

Gräßlich naht uns mit der Sense, 

Schreck- und Vorbild, das Gerippe; 

Blumen schon vom Paradiese. 

Mit dem Blut des Liebevollsten 

will des Hasses Glut sich laben; 

drüben aber werden tote 

von Verstümmelten begraben. 

Wenn der lang und schwer Bedrückte 

Freiheit sucht, so haßt der Wilde 

und zerbricht, wie andre Schranken, 

auch des eignen Herzens Milde. 

8 

O wie ward der Tob ein andrer, 

als die Griechen ihn geschildert! 

Aus dem milden Götterboten 

ist zum Schreckbild er verwildert. 

Als ein Genius, der die Reise 

Sterblichen verkünden soll, 

seine Hand zur Wange haltend 

stand der Tod gedankenvoll; 

oder zeigte, wildsymbolisch, 

daß die Erdenlust zu Ende, 

löschend die gestürzte Fackel, 

kreuzt’ er drüber seine Hände. 

Leise trat sein Fuß die Psyche; 

wie der Freund dem Freund ein Zeichen 

leise gibt, vom Festgelage 

ohne Störung fortzuschleichen. 

Schlaf und Tod als Zwillingsbrüder 

standen oft auf einem Bilde; 

beiden, ach, so weit Verschiednen 

gleiche Bildung gab die Milde. 

Zweifelhaft erschien der Genius, 

fragen sollte der Beschauer: 

Ists der Schlaf und die Erholung? 

Ists das Sterben und die Trauer? 

Nur zuweilen ward gesondert, 

und das herbre Bildnis trug, 

daß der Blick den Tod erkenne, 

Falter, Kranz und Aschenkrug. 

Dort den Charon sieht der Grieche 

noch in späten, rauhern Zeiten 

mit der dunkeln Schar der Seinen 

über das Gebirge reiten; 

ihm voraus die Jungen wandern, 

Alte kommen nachgeschlichen; 

und gereiht am Sattel sitzen 

zarte Kinder, frühverblichen. — 

Heiter kam er noch als Fiedler, 

sein Gesinde trat den Reigen, 

und zu Lust und Tanz von hinnen 

rief sein Pfeifen, helles Geigen. – – 

Thanatos, ach, ward ein Krieger, 

auf die Opfer Speere schwingend; 

ein Athlet, auf glattem Boden 

jeden Helden niederringend; 

Thanatos, der edle Genius, 

ist zum Sensenmann verbauert, 

mäht den Menschen, einen Grashalm, 

der zur Erde niederschauert. 

Fischer, mit dem leisen Köder, 

angelt er im Meer der Luft; 

legt uns Schlingen als ein Vogler, 

der mit falschen Stimmen ruft. 

Nur noch feindlich naht der Wilde, 

drohend, ins Verberben lockend, 

auch dem Menschen wie ein Kobold, 

Irrwisch auf dem Halse hockend. 

Gräßlich naht uns mit der Sense, 

Schreck- und Vorbild, das Gerippe; 

277

Für ein mildes lächeln hat es 

Keine Wange, keine Lippe. – 

So in wechselnden Gestalten 

Macht der Tod die Erdenrunde; 

Heute aber geht im Heere 

Sigismunds die Schreckenskunde: 

„Weil den Ziska, schlachtermüdet, 

Leichter Schlummer überkommen, 

Hat der Tod, ihn zu ersetzen, 

Seine Rüstung umgenommen; 

Denn unwiderstehlich jeden, 

Der ihm naht im Schlachtgebraus, 

Winkt der schwarze Helmbusch Ziska’s 

In die ew’ge Nacht hinaus.” 

IX. 

Finster sitzt, abseit vom Heere, 

Ein Hussit im Walde dort, 

Einsam in des Baches Rauschen 

Murmelt er sein Trauerwort. 

Wachsend in der Flut die Waffen, 

Ruft er: „Heule, Bächlein, heule! 

Ziska liegt im zelte sterbend, 

Schwingt nicht Lanze mehr, noch Keule! 

Ziska liegt in seinem Zelte, 

Sterbend liegt er auf dem Grunde; 

Doch es ist kein Weibgeborner, 

Der ihm schlug die Todeswunde. 

Ha! wie kamen sie geritten, 

Einen Kampf mit ihm zu wagen, 

Hoch auf schwarzen, weißen Rossen; 

Alle hat er sie erschlagen. 

Ja, der Tod, der andre Männer 

Niederschmettert und zerschellt, 

Hat dem Ziska, dem Gewalt’gen 

Feig und tückisch nachgestellt. 

Heule, Bächlein, heult ihr Wälder, 

Aller Welt den Schmerz zu melden, 

Böhmen und der ganze Erdkreis 

Sind verwaist des größten Helden.” – 

Ziska tröstet die Betrübten, 

Die an seinem Lager trauern: 

„Brüder, heute werd’ ich sterben; 

Doch die Taten werden dauern. 

Denn es wird in späten Tagen 

Unsern Leid- und Kampf genossen 

Stärkend aus Hussitengräbern 

Trost und grüner Muth entsprossen. 

Darum sollt ihr meinem Tode 

Stark, nicht trüb und weich erscheinen; 

Habt ihr nicht gelernt von Ziska, 

Keinen Toten zu beweinen? 

Seid gehorsam, wackre Brüder, 

Meinem letzen Tagsbefehle: 

Nehmt mein Sterben, nehmt mein Scheiden 

Hin mit heitrer Kriegerseele. 

Hochzeit ist in diesem Zelte, 

Mit der Pest bin ich getraut; 

Furchtbar war Johannes Ziska, 

Furchtbar auch ist seine Braut. 

Mit der Rache heißen Träumen 

Hat kein Weib mein Bett getheilt, 

Sie allein, von deren Kusse 

Nimmer wird mein Herz geheilt. 

Daß ein Theil von mir noch immer 

In der Schlacht den Muth euch wecke, 

Spannet lustig auf die Trommel 

Meines Leibes kalte Decke. 

Ha! schon hör’ ich Schlachten brausen; 

für ein mildes lächeln hat es 

keine Wange, keine Lippe. – 

So in wechselnden Gestalten 

macht der Tod die Erdenrunde; 

heute aber geht im Heere 

Sigismunds die Schreckenskunde: 

„Weil den Ziska, schlachtermüdet, 

leichter Schlummer überkommen, 

hat der Tod, ihn zu ersetzen, 

seine Rüstung umgenommen; 

denn unwiderstehlich jeden, 

der ihm naht im Schlachtgebraus, 

winkt der schwarze Helmbusch Ziskas 

in die ewge Nacht hinaus.” 

9 

Finster sitzt, abseit vom Heere, 

ein Hussit im Walde dort, 

einsam in des Baches Rauschen 

murmelt er sein Trauerwort. 

Wachsend in der Flut die Waffen, 

ruft er: „Heule, Bächlein, heule! 

Ziska liegt im zelte sterbend, 

schwingt nicht Lanze mehr, noch Keule! 

Ziska liegt in seinem Zelte, 

sterbend liegt er auf dem Grunde; 

doch es ist kein Weibgeborner, 

der ihm schlug die Todeswunde. 

Ha! wie kamen sie geritten, 

einen Kampf mit ihm zu wagen, 

hoch auf schwarzen, weißen Rossen; 

alle hat er sie erschlagen. 

Ja, der Tod, der andre Männer 

niederschmettert und zerschellt, 

hat dem Ziska, dem Gewaltgen 

feig und tückisch nachgestellt. 

Heule, Bächlein, heult, ihr Wälder, 

aller Welt den Schmerz zu melden, 

Böhmen und der ganze Erdkreis 

sind verwaist des größten Helden.” – 

Ziska tröstet die Betrübten, 

die an seinem Lager trauern: 

„Brüder, heute werd ich sterben; 

doch die Taten werden dauern. 

Denn es wird in späten Tagen 

unsern Leid- und Kampf genossen 

Stärkend aus Hussitengräbern 

Trost und grüner Mut entsprossen. 

Darum sollt ihr meinem Tode 

stark, nicht trüb und weich erscheinen; 

habt ihr nicht gelernt von Ziska, 

keinen Toten zu beweinen? 

Seid gehorsam, wackre Brüder, 

meinem letzen Tagsbefehle: 

Nehmt mein Sterben, nehmt mein Scheiden 

hin mit heitrer Kriegerseele. 

Hochzeit ist in diesem Zelte, 

mit der Pest bin ich getraut; 

furchtbar war Johannes Ziska, 

furchtbar auch ist seine Braut. 

Mit der Rache heißen Träumen 

hat kein Weib mein Bett geteilt, 

sie allein, von deren Kusse 

nimmer wird mein Herz geheilt. 

Daß ein Teil von mir noch immer 

in der Schlacht den Mut euch wecke, 

spannet lustig auf die Trommel 

meines Leibes kalte Decke. 

Ha! schon hör ich Schlachten brausen; 

278

Fliehend geben sie die Sporen, 

Da den Feinden mein Vermächtniß 

Schrecken trommelt in die Ohren.” 

Also sprach er, wieder sinkt er 

In den Traum der Fieberhitze 

Tummelt mitten in der Feldschlacht 

Jene Keul’ und Lanzenspitze. 

Alle, die sein Arm getödtet, 

Tödtet er im neuen Strauß, 

Alle, die schon längst im Grabe, 

Müssen noch einmal heraus. 

Ja! heraus! heraus! Hussaren! 

Panzerdicke deutsche Reiter! 

Ziska kolbt euch eure Tage 

Kürzer und die Köpfe breiter. 

Reichen Schnee zur Erde nieder 

Ließ der Himmel Böhmens fallen, 

Daß der Feinde Blut in grellem 

Abstich möge drüber wallen. 

Ziska bohrt die Lanzenspitze 

Tief den Feinden in’s Gedärme, 

Daß vom Frost des harten Winters 

Sich das Eisen gütlich wärme. 

Der beglückte Wahn des Traumes 

Gab ihm seine Augen wieder, 

All die Pfaffen, Fürstenknechte 

Schaut er klar und haut sie nieder. 

Also träumt er, also kämpft er, 

Bis die letzte Kraft geschwunden, 

In der Schlacht ein Held verscheidend, 

Unversehrt, unüberwunden. 


Zsiska János 

xZiska János 1507 

(Képek a huszita háboruból) 

I. 

Nyugalomba rejtoi Trocnov xxxxxx 

erdejét az esti óra, 

mint a gyökér lent a mélyben, 

hallgat a fák xxxxx néma orma. 

Méla lovas jön; a karján 

gyeplőjének laza szára; 

gondolatok alkonyában 

xxx |bólogx| éjszin paripája. bólog 

Hirtelen megáll a lovas, 

xxx |halk| álmai tünedeznek, 

lelép, kardját vonja, és igy 

szólal meg egy tölgyfa mellett: 

„xItt, e büszke tölgy tövében, 

zivataros éjszakán, 

itt vajúdorrtt velem, itt szült 

e világra az anyám. 

Csak az erdő látta, hogy nyög, 

förgeteg szél volt a bába, 

villámfényt és tüzet az szórt 

ujszülött kis koponyámra 

Hogy golyókra máris edzzen 

s kalapálja sorsomat, 

a kín-tárta anya-ölbe 

sűrü jégeső szakadt. 

Mit elsőnek fülem és szám 

ivott, vész volt s mennydörej, 

vihar-anyám, csecsszopóját, 

hősi utra kapd ma fel. 

Husz! Halált kér a halálod, 

1507 Ms 4664/14.I-XXII. (gépírás, autográf javításokkal) 

fliehend geben sie die Sporen, 

da den Feinden mein Vermächtnis 

Schrecken trommelt in die Ohren.” 

Also sprach er, wieder sinkt er 

in den Traum der Fieberhitze, 

tummelt mitten in der Feldschlacht 

jene Keul und Lanzenspitze. 

Alle, die sein Arm getötet, 

tötet er im neuen Strauß, 

alle, die schon längst im Grabe, 

müssen noch einmal heraus. 

Ja! heraus! heraus! Husaren! 

Panzerdicke deutsche Reiter! 

Ziska kolbt euch eure Tage 

kürzer und die Köpfe breiter. 

Reichen Schnee zur Erde nieder 

ließ der Himmel Böhmens fallen, 

daß der Feinde Blut in grellem 

Abstich möge drüber wallen. 

Ziska bohrt die Lanzenspitze 

tief den Feinden ins Gedärme, 

daß vom Frost des harten Winters 

sich das Eisen gütlich wärme. 

Der beglückte Wahn des Traumes 

gab ihm seine Augen wieder, 

all die Pfaffen, Fürstenknechte 

schaut er klar und haut sie nieder. 

Also träumt er, also kämpft er, 

bis die letzte Kraft geschwunden, 

in der Schlacht ein Held verscheidend, 

unversehrt, unüberwunden. 

xx 

279

tanum ez a büszke tölgy; 

Husz! Kipirul poroszlóid 

vérétől a messze föld. 

Husz! Csurogjon dús erükből 

vér százannyi, mint ami 

elegendő volna, máglyád 

vad lángjait oltani. 

Husz! Hadd hűljön váraiknak 

üszke-hamva feketére; 

kerűljön csak pap előmbe, 

vasat xxx |bele|, sirba véle! 

Füstgomolytól rőtre-cserzett 

szeme törjön meg az égnek, 

amiért megtörténhetett 

az a gazság, az a vétek. 

Máglyádról, Husz! szikra pattant 

a szivembe s égni repes, 

olthatatlan; mint a gazság, 

legyen bosszúnk rettenetes. 

Fény embere, szabadságlé, 

legnemesebb a világon, 

te, elárult, te, kivégzett! – 

Zokog értesd s öl a gyászom. 

Bosszú-esküm, hogy figyelik 

szép Csehország szelei, 

hazám lombja hogy akarja 

fogadalmam hallani! 

Testem-lelkem s kard s golyó s tüz 

egy célra tör, száll, lobog, – 

mind a sirig – halld, Csehország! 

Csönd! Paripám, ne dobogj!” 

Tavasz, fFöldünk drága hőse! 

Mikor hadra kelsz a dermedt 

halál ellen, be derűs, be 

boldog a te győzedelmed! 

Nézd, amott egy zord vitéz tart 

erdeidbe, jó lova 

patáiról égbe táncol 

a jókedvü út pora. 

Fogadd friss-zöld csarnokodban 

őt vidáman, Kikelet; 

hódolattal csörögjenek 

lába előtt a vizek elébe a csermelyek. 

Hintsd szét kelyhek illatárját, 

zendüljenek fuvoláid, 

gyúljon örxömfáklya: nyárfák, 

föl az ég rőt alkonyáigL; 

adj népének moha-ágyat, 

lovainak abrakot, 

hisz a hős, ki most eléd megy, 

Tavasz, a te rokonod! 

Drága nevet véssen itt a 

bükkbe bús szív, epedő, 

hogy madárdal csókja mossa 

s sziromittas levegő; 

Z|s|iskát más név, a „Szabadság”, 

vonzza, tettekkel becézni: 

a világ legbvelejébe 

ő azt vágyik belesvésni. 

Lánynézőbe ahhoz indul, 

vértje bosszú és komor gyász, 

fegyverzete csörg, ahogy xxx |lép| |xxx|, 

udvarlása csupa rontás. 

Hozományul hullakincsét 

nyujtja Ziska kedvesének, 

lángtenger rak neki oltárt; 

pap gyanánt Husz árnya ébred. 

II. 

280

Nézd, Tavasz, a Zord lováról 

most leugrott s önfeledten 

rövid álmot keres ímex 

a derengő rengetegben. 

Katonái szanaszéjjel 

körülötte heverésznek, 

s foga alatt fű ropog már 

a sok éhes harci ménnek. 

Vacsoráznak a husziták, 

hűvös estben tréfa szálldos, 

durva páncélt süxxppedezve 

ringat a jó moha-vánkos. 

Madárdal üt át az árnyon, 

álmot csal a húnyt szemekre, 

szellő jár-kél galy meg ág közt, 

dallamosan zugva-zengve. 

Álmát szőve Ziska lankadt 

szeme lassan a homály 

szövevényén tulx egy vén tölgy 

est-rőt törzxse fele száll; 

lélek és szem kételyében 

összefoly a játszi kép: 

nap az ott? vagy vérfolyam dől? 

vagy vár, amely lánggal ég? 

S amivel a szél behinti 

szakállát és fürtjeit, 

nem tudja már: pernyepelyhek 

vagy tán szirmok fürdetik? 

Szenderedőt, legelészőt, 

férfit, s lovat, Kikelet, 

óvj s erősits: véres tavasz 

várja őket s hősi tett. 

Kikelet, napéjegyenkor 

ahogy vihar jelzi jöttöd, 

testvéred, a szellem-tavasz, 

e férfiben jár előtted. 

Ziska kél; dal s illat üdvét (gyorsírás) 

küldi árny, azt ontja, zengi, 

mintha buja kéjbe vágynék |mintha a hős mord haragját| 1508 (2 sor gyorsírás) 

|a| hős |mord| haragját eltemetni; |kéjbe vágynék eltemetni.| 

de ő már kész: indul, kürtjét 

harsoogtatva kelti szép 

Kikeletnek karjaiból 

indulatát, s bosszuvágyát |haragját és| seregét. 

III/1. 1509 

Szent háborúk hőse akkor 

erejének üdvözűltje, 

mikor eljut ellenéhez 

hogy vasával általüsse; 

boldog, mert nem szóval küzd csak, 

szóval, amely tovavxágtat 

szél szeszélyén, szél fuvalmán; – 

boldog, aki odavághat. 

Ziska! Vad szív! Hős cseh! Lengesd 

vígan lándzsád, buzogányod! 

|Csak| Ssikeredet bizonyitja, 

ha halál hörg s vér s jaj árad. 

Halált osztva már egész nap 

vérben gázolt, ujra vérben, 

s most szeret|ne| még tovább is 

küzdeni a nyári éjben. 

Rejtek Uton hajtja népét, 

hőseit, a katonákat, 

hogy kedvese, a Szabadság, 

kapjon ujabb szerenádot. 

1508 

A két sornyi végleges változat a lap alján kézírással. 

1509 

A továbbiakban a gépelt lapok tetején a fejezet- és – ezeken belül – a lapszám párhuzamosan folytatódik. 

281

Keze alatt orgonája, 

a csatatér, szinte vijjog; 

papszolgák és trónlakájok 

bőgnek rajta, szörnyü sípok. (rövid ü!) 

De zivatar gomolyodik 

mind alább a szakadékba, 

csak egy-egy vad villám szeli 

át a völgyet néha-néha. 

Sáncké|n|t borul a homály a 

szekérvárra, a lovakra, 

vas golyó |nyilak,| csörg|ő| kötegekben, 

szélben zörög gyeplü, zabla. 

Ziska szól: „Be tünde fénnyel 

xxxfut a villám, röppenőn! 

Bár szögezné ide kardom, 

maradna itt e fenyőn! 

Boss|z|um én, hogy Isten földje 

szabad legyen, lerovom, 

testvérek, bár sütne máris 

elétek láng-lobogóm!” xxxx 

Hah! Villám! Mint nap az égről! 

Az éjből, mint szörnycsapat, 

ragyognak ki a husziták, 

Ziska szive fölkacag. 

Dörej tör s zúg tova, tíz, száz, 

dörej a menny kebeléből, 

éj-büvölten nézi Ziska 

s irigyen az égre néz föl: 

„Bár szállhatnék; égi felhők 

rohamával, féktelen! 

Bár lőhetném sánc mögé bujt 

bünösökre mennykövem!” 

Zápor szakad, pányva köti 

a kapáló lovakat; 

harc-nyütt harcos horkol itt-ott 

rakott szekere alatt; 

a fé|á|k közt meg, szerte, zeng a 

táboriták éneke; 

a vezér, vén luc tövében, 

ébren várja: veirrad-e. 

Mennydörgésben rokonára 

figyel Ziska büszke lelke. 

S hirnök szól rá a bozótból, 

óvatosan közeledve: 

„Mily gyönyör gyul a Téermészet 

Istenének nagy szivében, 

mikor erős hangja zengve 

átujjong a messzeségen! 

A csatában velejéig 

mily gyönyörre gyul a hős, 

a férfi, ki, mint te, Ziska, 

ugy gyülöl és oly erős! 

Van azonban édesebb kéj, 

mint amely a hősben ég, 

ki körül ugy hull a hulla, 

mint a zápor, mint a jég: 

édesebb! a szerelemé! 

Nem érezted még soha, 

mikor fénnyel övezett a 

király és az udvara? 

Haragodhoz a királyné, 

Sophia, küld ide engem, 

üdvösséges békehangot 

ébreszteni a szivedben; 

a királyné, Sophisa, küld, 

s mit hozok, a hir: igéret: 

Izabellát, kit szerettél, 

sirba viszi gyásza érted. 

IV./1. 

282

Mikor ide lóra szálltam, 

ő is ott volt, a nemes hölgy, 

sápadt arca földre csüggött, 

néma szive szinte megtört. 

Sarkantyúztam paripám, mert 

hervad az a lány, a legszebb, 

elhervad, feltarthatatlan, 

s belehal, ha elfelejtexd. 

Térj haza, kész a bocsánat; 

hagyd a hit vad katonáit, 

vedd egét a szerelemnek, 

mert ki tudja, lesz-e másik.” 

Luc mögűl így suttogott a 

meglapúló hirnök ajka; 

s felelt neki Ziska, halkan, 

hogy hxuszita meg ne hallja: 

„Haljon hát meg |bele|! Leggyönyörűbb 

áldozatom ő legyen: 

szent sSzabadság, neked adtam 

az örömöm, életem! 

Sziv csillaga, Izabella, 

tünj le! – Az én utamon 

csak haragonm világithat; 

vidd most neki a bucsuszóm! 

De most, hirnök, hordd az irhád, 

szökj, a szélnél sebesebben: 

a név, amit ajkad ejtett, 

csak az véd |óv| a kardom ellen!” 

Drága dísz szép asszonyoknak 

termében a szép tükör; 

mily öröm, ha ránk belőlük 

édes arcuk tündököl! 

A Természet is, komoly bár, 

legszebbnek a tükreit 

alkotta, hisz magát nézi, 

ha bennük gyönyörködik. 

Az emberszem varázstükre 

mosolygó pecsét gyanánt 

tárja elé vonásait, 

isteni sok szép talányt. 

Mindenfelé messze ér a 

világtükör|enger|, végtelen, 

de, a mélység óceánja, 

zárt, parányi gömb a szem. 

V/1. 

eE tengeren uszva árad nagy világok 

a mindenség ránk, felénk, úsznak felénkm és reánkm, 

örök szellem, tebeléd ér 

le a csöndes óceán! 

Láthatatlant is sezerettet 

édes hangja; de imádat 

ahhoz füz csak, ami égit, 

s istenit sa szemünk láttat. 

Látni: legfőbb gyönyörűség; 

jaj, ha élsz még, de vakon! 

Éjszakádban minden üdv csak 

kint zörget a kapukon; 

a fájdalom kétszer ugy fáj 

tőrével |kínjával| a vak szivxének; 

|hisz| megtagadja |vonja| tőle minden 

szelid vigaszát az élet. 

Sirás neki mind a messze, 

messszi kacaj neki gyász csak, 

nem hoz reá enyhülést a 

halkmosolyu, könnyü bánat. 

Kiálts rá a fájdalomra, 

s mint riadt őz, menekűl, 

a vadonba; míg a néma 

283

mosoly tán könnyet tröörűl. 

Hadát Ziska Ráby vára 

ellen vitte, vad rohamra, 

mikor másik félszemébe 

nyil csapott, s megvakitotta. 

Még mélyebben őrli a gyász, 

gyásza Husznak, hősi sorsnak; 

s még több okod lesz, világ, hogy 

haragjába beleborzadj! 

Oszlopként Magasan a szekerén átll 

vak Ziska, a bak felett, rettegett, 

mennydörögve dirigálja: 

hogy folyjék az ütközet. 

Jobbja felől egy kapitány, 

egy kapitány bal felől, 

a terepet magyarázzák 

s hogy a kocka merre dől. 

VI./1. 

Hogy áll s vonúl mennyi ellen, – 

mondják.|,| S|s| lesik a parancsát,|;| 

szemükkel az ő vezxéri 

lelkae mindent ragyogón biztosan lát. biztosan 

Szeme fényét amikor még 

az a nyil el nem rabolta, 

hazájának drága arcát 

|jól| rég agyába vésve hordta; 

|s| minden erdőt, vizet, öblöt, 

hegygerincet s völgykanyart 

szellemében olthatatlan 

látomásként |égő rajzként| |rajzként ma is| vissza|rejtve|tart. 

És a bosszú géniusza 

|a| sötétben is egyre kémlel, 

minden mezőt jól be|dúsan|vetni a mezőket 

gonosz hullák seregével ellenséggel, hulla-néppel. 

Ő vezeti, bár vak éj-szálltben, 

melyet sugár nem tör át, 

szellemének járszalagján 

vad gyermekét, a csatát. 

Itt a testi éj irányit, 

odaát a szellemi; 

mint soha még, Ziska csatát nem fog 

|nem fog| máma sem fog |csatát| veszteni. 

Hogy figyel |fülel| a vak a harcra! 

Hah! Zúgnak a fegyverek! Vas cseng xxxx |szeli a szelet!| 

Szinte látja kmind a harcról fegyvert, 

mely halállal fenyeget. 

Fülének vad összhang a két 

had gyürkőző rohanása, 

kedvenc dala, kürt, rohamjel 

s lovas és mén x zuhanása. 

Örvend, hallva, hogy dől Zissigmond 

hada vissza a határon, 

mind a szászságok, a lovasnép svandronokban, 

s a magyarok, a huszárok. 

Vad, vak Ziska! Bár fülén át 

gxyőzelem|,| s zord kéj, füröszti, 

szellemének xxx, hadvezéri 

nyugodalmát sose veszti. 

Tikkadoz a karaván az 

forrástalan elemésztő suivatagban; 

hallga! a zöld gyep alól friss 

kutfő |forrás| üde vize csobban! 

Rohan, ahová az édes 

hang hivja, az elgyötört nép, 

de nem ihat, mert a forrást kutat 

nagy tilalom őrzi: szentség! 

Kiválasztott férfiaknak 

birtoka lett az ozázis 

VII./1. 

284

s bármily szomj epessze, másnapk 

bün belőle egy pohár is. 

Őrök őrzik hát a kutat, forrást, 

a gyönyört, mit egek adtak; 

de a puszta szomja gyilkos, 

a kut körül penge csattog. 

Az győztest, ki áthevült, még 

jobban hivja most a friss víz, 

nagy bő kortyokban issza ajka, 

mint a forró vért a tigris. 

Nem egy, akit kard ütött le, 

nagyot szürcsöl még, hamar, 

hogy lelkét a hosszu útonra 

felüdítse az ital. 

Ily tigrisi, ingerűlt szomj 

hajtja lelkét most a hadnak 

k|K|ehelyre, Urvacsorára, 

mit a papok megtagadnak. 

Tombolnak is iszonyuan: 

„Megcsonkítjátok Urunk egy 

sákramentumát nekünk? Nos, 

mi titeket csonkitunk meg!” (rövid i!) 

Harc után a nyilt mezőn az 

áldott kelyhet lengetik, 

haldoklók a borban Édent 

érzik és virágait. 

Gyülölet s tűz, enyhülést rád 

a Legfőbb Sziv vére hoz csak; 

odaát meg halottaik 

temetik a csonkitottak. 

Ha szabadul, kit soká lánc 

fogott, gyülöl csak a xxx vad, 

sziv-jóságot ugy tör és más |s egyéb gátat| 

sorompót |úgy áttör| az indulat. 

VIII/1. 

Ó, be más lett a halál, mint 

egykor volt a gÖörögöknél! 

Ki nyájas volt, fenti hirnök, 

lelkünkben mint siri szörny él. 

Eltünődve, keze állán, 

utmutató, bejelentő, 

ugy állt rég az ember elé, 

mint baráti, drága nemtő; 

vagy, halk jelkép, azt mutatta, 

hogy vége a földi jóknak, 

kezei a megforditott 

fáklyán összekulcsolódtak. 

Lába jelt adott Psychének; 

mint barátnak int |igy| barát, 

hogy ideje észrevétlen 

elhagyni a lakomát. 

Álom s Halál, gyakran állt egy 

képen, testvér, két iker; 

elle|n|tétük ecset s véső 

egy jóságnak fogta fel. 

Kétes volt a géniusz, és a 

néző kérdés, ámulás: 

Ez az álom és üdűlés? 

ez a halál és a gyász; 

Néha váltak csak külön, s hogy 

jelezze a szomorut, 

lepkét * kapott a fájóbb kép 

s hamvvedret és koszorut. 

És Chárosznak * látja később 

a görög a komorabb 

* sic! 

* sic! 

285

korban, ahogy ksötét népe 

a hegyeken áthalad: 

előtte az ifjak, aztán 

az osonó öregek, 

s vele ülnek a nyeregben 

a korán-halt gyermekek. – 

Hegedüsként még vidáman 

jött s a népe táncra kelt, 

nyirettyűje, fuvolája 

még hívott és énekelt. – – 

Thanatlosból katona lett! 

Fegyvere a dárda, nyil; 

atléta: a sima földöjn 

minden viztézt földre bír; 

Thanatos, a nemes Angyal, 

paraszt váz lett, néma, zord csont, 

kaszájától sarjurendként 

dől az ember s földre-borzong. 

Halász: veti röpke horgát 

a levegő tengerébe; 

madarász, ki csali füttyel 

viszi népünk könnyüx lépre. 

Most ellenség, szörnyalak csak, 

ugy cibál a vészes uton; 

mint manó, vagy mint lidérxtüz * 

kuporog fent a nyakunkon. 

Rém- s előkép, borzadály a 

kaszája, ő maga csontváz, 

se ajka, se arca: képén 

ismeretlen a mosolygás. 

Igy|,| alakját váltva sürün, 

a Halál igy jár a földön; 

uj a hir is, mely ma Zsigmond 

seregében szerteröppen: 

„Mivelhogy a csatafáradt 

Ziskát xxxx köti |könnyü| álma, 

hogy pótolja, fegyverét a 

Halál öltötte magára; 

dühe sose volt ily ádáz: 

kit lát, annak csak int Z|s|iska 

sisakján a sötét forgőó, 

s örök éjbe utasítja.” 

Mordan, erdő rejtekében, 

ül, külön, egy huszita, 

gyász-szavával a pataknak 

együtt mormol |egybezsong a| moraja. 

Fegyvereit mossa és szól: 

„Sirj, patak, sirj! Ziska most 

nyög utolsót sátra mélyén; 

keze halált már nem oszt! többé 

Ziska fekszik sátra mélyén, 

haldolkolva hullt a földre, 

de nem asszony-szülte, aki 

szivébe a tőrt ütötte. 

Hah! Hogy jöttek, hogy robogtak, 

vakmerően rája törve, 

fehér ménen, feketéken; 

valamennyit sorra ölte. 

Az, a Halál, ki előtt más 

férfi, annyi, térdre hull, 

az törte meg a hatalmas 

Ziskát, gyáván, álnokul. 

Sírj, patak, sírj! Te is, erdő! 

* sic! 

* sic! 

* sic! 

IX/1. 

286

Sírj, világ, a bánatod bőgd: 

Csehország s a Föld ma veszti 

el apját, a legnagyobb hőst.” – 

Ziska, fekve, vígasztalja 

a szomorodottakat: |társait, a bús hadat:| 

„Testvérek, én pusztulok de 

amit tettünk, megmarad. 

Mert har|c-| és bajtársainknak, 

kiket nevel a jövő, 

kizöldel még sírjainkon 

a vígasz, a friss erő. 

Erőt adjon a halálom, 

félre, puha bú! Nem az 

Zsiska örök tanitása, 

hogy halottat ne siraxss? 

Ez a szavam az utolsó 

napiparancs: jó vitxézek, 

nézze végem, nézze sirom 

vidáman a hősi lélek! 

Nászi sátram ez a sártotr, 

pestis, a menyasszonyom, 

borzalom volt Ziska János, 

arája is borzalom. 

Bosszúm forró álmaival|ban| 

nem forrt össze nő velem, 

csak ő, kinek vad csókjából 

nem gyógyulok ki sosem. 

Hogy egy részem tovább zengje 

indulónkat, hadi nótánk, 

feszitsétek rá dobomra 

testem kihült takaróját. 

Hah! Hallom a csatazugást, 

sarkantyuzva menekülnek: 

hagyatékom iszonyatot 

dobol a sok gyáva fülnek.” 

Igy szólt, aztán visszadőlt a 

lázba: lázas álma rázta: 

jobbra-balra döf, csap és zúg 

lándsahegye, buzogánya. 

Akit megölt, uj csatában 

mindet ujra megöli; 

jőjjön mind: ki rég a sírban, 

megidézik szavai. 

Ki, elő! Ki mind, huszárok! 

Páncéllovas németek! 

Szélesebbre, laposabbra 

veri Ziska fejetek! 

A cseh ég jól behavazta 

a földet, hogy a fehérre 

mint rikitó ár ömöljön 

az ellenség piros vére. 

Lándsájával Ziska élő 

húsba fúr és beleket tép 

hogy xxxx a télbfenxxxx átfagyott vas 

jólesően melegedjék. 

Álma szent önkivület volt, 

kigyúlt tompa szemgolyója, 

a papokat s trónlakájt mind 

tisztán látja, kaszabolja. 

Igy álmodott, igy csatázott, 

mig volt benne szikra, szellem, 

hadak hőse mindhalálig, 

sérthetetlen, győzhetetlen. 


287

Nyugalomba rejti Trocnov 



hallgat a fák néma orma. 




bólog éjszín paripája. 


halk álmai tünedeznek, 

lelép, kardját vonja, és így 


„Itt, e büszke tölgy tövében, 


itt vajudott velem, itt szült 









sürü jégeső szakadt. 

Mit elsőnek fülem és szám 1512 



hősi utra kap ma fel. 



Husz! kipirúl poroszlóid 




elegendő volna máglyád 

vad lágngjait oltani. 



kerűljön csak pap előmbe, 

vasat bele, sírba véle! 





Máglyádról, Husz!, szikra pattant 




Fény embere, szabadságé, 


te, elárúlt, te, kivégzett! – 

Zokog érted s öl a gyászom. 

Bosszú-esküm hogy figyelik 

szép Csehország xxxx szelei, 

hazám lombja hogy akarja 


Testem-lelkem s kard s golyó s tűz 

egy célra tör, száll, lobog, – 


visszakérem! 

Sz.L. 552 sor 

LENAU: 

ZSISKA JÁNOS 1510 

(Képek a huszita háborúból) 

1510 

Ms 4664/15.I-XVIII. (gépírás autográf javításokkal) 

1511 

ÖB.II.501-521 

1512 

Ez a sor az I. lap alján kézzel áthúzva. 

I. 

288 


Zsiska János 1511 

Johannes Zischka: Bilder aus dem Hussitenkriege 

1 

Nyugalomba rejti Trocnov 



hallgat a fák néma orma. 




bólog éjszin paripája. 


halk álmai tünedeznek, 

lelép, kardját vonja, és így 


„Itt, e büszke tölgy tövében, 


itt vajúdott velem, itt szült 









sűrü jégeső szakadt. 

Mit elsőnek fülem és szám 



hősi útra kapd ma fel. 



Husz! kipirul poroszlóid 




elegendő volna máglyád 

vad lángjait oltani. 



kerüljön csak pap előmbe, 

vasat bele, sírba véle! 





Máglyádról, Husz! szikra pattant 




Fény embere, szabadságé, 


te, elárult, te, kivégzett! – 

Zokog érted s öl a gyászom. 

Bosszú-esküm, hogy figyelik 

szép Csehország szelei, 

hazám lombja, hogy akarja 


Testem-lelkem s kard s golyó s tűz 

egy célra tör, száll, lobog, –

mind a sírig – halld, Csehország! 


Tavasz, Földünk drága hőse! 









kebeledre, Kikelet; 


elébe a csermelyek. 

Hintsd szét kehlyek illatárját, 


gyúljon örömfáklya: nyárfák, 

föl az ég rőt alkonyáig; 






bükkbe bús szív, epedő, 



Zsiskát más név, a „Szabadság”, 

vonzza, tettekkel becézni: 1513 

a világ legvelejébe 

ő azt vágyik belevésni. 

Lánynézőbe ahhoz indúl, 


fegyverzete csörg, ahogy lép, 


Hozományúl hullakincsét 

nyujtja Zsiska kedvesének, 




most leugrott, s önfeledten 

rövid álmot keres íme 








durva páncélt süppedezve 

ringat a jó moha-vánkos. 




dallamosan zúgva-zengve. 

Álmát szőve Zsiska lankadt 


szövevényén túl egy vén tölgy 

est-rőt törzse fele száll; 






szakállát és fürtjeit, 

II. 

1513 Ez a két sor – a „Szabadság” idézőjele és a vessző nélkül –a III. lap alján, kézzel áthúzva. 

* sic! 

289 

mind a sírig – halld, Csehország! 


2 

Tavasz, Földünk drága hőse! 









kebeledre, Kikelet; 


elébe a csermelyek. 

Hintsd szét kehlyek * illatárját, 


gyúljon örömfáklya: nyárfák, 

föl az ég rőt alkonyáig; 






bükkbe bús sziv, epedő, 



Zsiskát más név, a „Szabadság”, 

vonzza, tettekkel becézni: 

a világ legvelejébe 

ő azt vágyik belevésni. 

Lánynézőbe ahhoz indul, 


fegyverzete csörg, ahogy lép, 


Hozományul hullakincsét 

nyujtja Zsiska kedvesének, 




most leugrott, s önfeledten 

rövid álmot keres íme 








durva páncélt süppedezve 

ringat a jó moha-vánkos. – 




dallamosan, zúgva-zengve. 

Álmát szőve Zsiska lankadt 


szövevényén túl egy vén tölgy 

est-rőt törzse fele száll; 






szakállát és fürtjeit,




férfit, s lovat, Kikelet, 

óvj s erősíts: véres tavasz 


Kikelet, napéj^egyenkor 



e férfoiben jár előtted. 

Zsiska kél; dal s illat üdvét 


mintha a hős mord haragját 

kéjbe vágynék eltemetni; 


harsogtatva kelti szép 


haragját és seregét. 


erejénekx üdvözültje, 

mikor eljut ellenéhez, 

hogy vasával általüsxse; 


szóval, amely tovavágtat 

szél szeszélyén, szél fuvalmán; – 

boldog, aki odavághat! 

Zsiska! Vad szív! Hős cseh! Lengesd 

vigan lándsáxd, buzogányod! 

Csak sikered bizonyítja, 



vérben gázolt, ujra vérben, 

s most szeretne még tovább is 


Rejtek úton hajtja népét, 







bőgnek rajta, szörnyü sípok. 





Sáncként borúl a homály a 


nyilak, csörgő kötegekben, 

szélbe|n| zörög gyeplü, zabla. 

Zsiska szól: Be 1514 tündex fénnyel 

fut a villám, röppenőn! 



Bosszúm én, hogy Isten földje 



elétek láng-lobogóm!” 

Hah: villám! Mint nap az égről! 



Zsiska szive fölkacag. 

Dörej tör s zúg tova, tíz, száz 


éj-bűvölten nézi Zsiska 

1514 Idézőjel megnyitása nélkül! 

III. 

290 




férfit, s lovat. Kikelet, 

óvj s erősíts: véres tavasz 


Kikelet, napéjegyenkor 



e férfiben jár előtted. 

Zsiska kél: dal s illat üdvét 


mintha a hős mord haragját 

kéjbe vágynék eltemetni: 


harsogtatva kelti szép 


haragját és seregét. 

3 


erejének üdvözültje, 

mikor eljut ellenéhez, 

hogy vasával általüsse; 


szóval, amely tovavágtat 

szél szeszélyén, szél fuvalmán: – 

boldog, aki odavághat! 

Zsiska! Vad szív! Hős cseh! Lengesd 

vígan lándzsád, buzogányod! 

Csak sikered bizonyítja, 



vérben gázolt, újra vérben, 

s most szeretne még tovább is 


Rejtek úton hajtja népét, 







bőgnek rajta, szörnyü sípok. 





Sáncként borul a homály a 


nyilak, csörgő kötegekben, 

szélben zörög gyeplü, zabla. 

Zsiska szól: „Be tünde fénnyel 

fut a villám, röppenőn! 



Bosszum én, hogy Isten földje 



elétek láng-lobogóm!” 

Hah: villám! Mint nap az égről! 



Zsiska szíve fölkacag. 

Dörej tör s zúg tova, tíz, száz 


éj-büvölten nézi Zsiska


„Bár szállhatnék; égi felhőkx 

rohamával, féktelen! 

Bár lőhetném sánc mögé bújt 

bűnösökre mennykövem!” 



harcnyűtt harcos horkol itt-ott 

rakott szekere alatt, 

a fák közt meg, szerte, zeng a 

táboritx|á|k éneke; 

a vezér, xxxxxxx vén lúc tövében, 

ébren várja: virrad-e. 


figyel Zsiska büszke lelke. 

S hirnök szól rá a bozótból, 

óvatosan közeledve: 

„Mily gyönyör gyúl a Természet 





mily gyönyörre gyúl a hős, 

a férfi, ki, mint te, Zsiska, 

úgy gyűlöl és oly erős! 



ki körűl úgy hull a hulla, 



Nem éerezted még soha, 







a királyné, Spophia, küld, 

s mit hozok, a hír igéret: 


gyásza sírba viszi érted. 




néma szive szinte megtört. 


hervad az a lány, a legszebb 

elhervad, föltarthatatlan, 

s belehal, ha elfelejted. 





Lúc mögűl így xxxxx suttogott a 

meglapúló hírnök ajka; 

s felelt neki Zsiska, halkan, 

hogy huszita meg ne hallja: 

„Haljon bele! Leggyönyörűbb 


szent Szabadság, neked adtam 


Szív csillaga, Izabella, 

tűnj le! – Az én utamon 

csak haragom világíthat; 

vidd neki a búcsuszóm! 

De most, hírnök, hordd az irhád, 

szökj, a szélnél sebesebben: 

IV. 

291 


„Bár szállhatnék; égi felhők 

rohamával féktelen! 

Bár lőhetném sánc mögé bujt 

bűnösökre mennykövem!” 



harcnyűtt harcos horkol itt-ott 

rakott szekere alatt; 

a fák közt meg, szerte, zeng a 

táboriták éneke; 

a vezér, vén lúc tövében, 

ébren várja: virrad-e. 

4 


figyel Zsiska büszke lelke. 

S hírnök szól rá a bozótból, 

óvatosan közeledve; 

„Mily gyönyör gyúl a Természet 





mily gyönyörre gyúl a hős, 

a férfi, ki, mint te, Zsiska, 

úgy gyülöl és oly erős! 



ki körül úgy hull a hulla, 



Nem érezted még soha, 







a királyné, Sophia, küld, 

s mit hozok, a hír ígéret: 


gyásza sírba viszi érted. 




néma szíve szinte megtört. 


hervad az a lány, a legszebb 

elhervad, föltarthatatlan, 

s belehal, ha elfelejted. 





Lúc mögűl igy suttogott a 

meglapuló hírnök ajka; 

s felelt neki Zsiska, halkan, 

hogy huszita meg ne hallja: 

„Haljon bele! Leggyönyörűbb 


szent Szabadság, neked adtam 


Szív csillaga, Izabella, 

tűnj le! – Az én útamon 

csak haragom világíthat; 

vidd neki a búcsuszóm! 

De most, hírnök, hordd az irhád, 

szökj, a szélnél sebesebben:


csak az óv a kardom ellen!” 







alkotta, hisz magát nézi 







világtenger, végtelen, 



E tengeren nagy világok 

úsznak felénk és reánk, 


le a csöndes óceán! 

Láthatatlant is szerettet 


ahhoz fűz csak, ami égit, 

istenit a szemünk láttat. 




kint zörget xx a kapukon; 

a fájdalom kétszer úgy fáj 

kínjával a vak szivének; 

hisz megvonja tőle minden 


Sírás neki mind a messze, 

messzi kacaj neki gyász csak, 


halkmosolyú, könnyü bánat. 




mosoly tán könnyet törűl. 

Hadát Zsiska Ráby vára 



nyíl csapott s megvakitotta. 





Magasan a szekerén áll 

vak Zsiska, a rettegett, 

mennydörögve dirigálja, 



egy kapitány bal felől: 

a terepet magyarázzák, 



mondják. S lesik a parancsát; 

szemükkel az ő vezéri 

lelke mindent biztosan lát. 


az a nyíl el nem rabolta, 


jól agyába vésve hordtax, 

|s| minden erdőt, vizet, öblöt, 

V. 

VI. 

292 


csak az óv a kardom ellen!” 

5 







alkotta, hisz magát nézi 







világtenger, végtelen, 



E tengeren nagy világok 

úsznak felénk és reánk, 


le a csöndes óceán. 

Láthatatlant is szerettet 


ahhoz fűz csak, ami égit, 

istenit a szemünk láttat. 




kint zörget a kapukon; 

a fájdalom kétszer úgy fáj 

kínjával a vak szivének; 

hisz megvonja tőle minden 


Sírás neki mind a messze, 

messzi kacaj neki gyász csak, 


halkmosolyu, könnyü bánat. 




mosoly tán könnyet törűl. 

Hadát Zsiska Raby vára 



nyíl csapott s megvakitotta. 





Magasan a szekerén áll 

vak Zsiska, a rettegett, 

mennydörögve dirigálja, 



egy kapitány bal felől: 

a terepet magyarázzák, 



mondják. S lesik a parancsát; 

szemükkel az ő vezéri 

lelke mindent biztosan lát. 


az a nyíl el nem rabolta, 


jól agyába vésve hordta, 

s minden erdőt, vizet, öblöt, 

6



xxxxxx |rajzként ma is| rejtve tart. 


a sötétben egyre kémlel, 

dúsan vetni a mezőket 

ellenséggel, hulla-néppel. 

Ő vezeti, bár vak éjben, 



vad gyermekét, a vcsatát. 

Itt a testi éj irányít, 


mint soha még, Zisiska nem fog 

csatát ma se veszteni. 

Hogy fülel a vak a harcra! 

Hah! Vas szeli a szelet! 

Szinte látja mind a fegyvert, 





s lovas és mén zuhanása. 

Örvend, hallva, hogy dől Zsigmond 


mind a szászok, svandronokban, 


Vad, vak Zsiska! Bár fülén át 

győzelem, zord kéj, füröszti, 

szellemének hadvezéri 



elemésztő sivatagban; 


forrás üde vize csobban! 


hang hívja, az elgyötört nép, 

de nem ihat, mert a kútat 



birtoka lett az oázis, 

s bármily szomj epessze, másnak 

bűn belőle egy oppohár is. 

öŐrök őrzik hát a forrást, 



a kút körűl penge csattog. 

A győztest, ki áthevűlt, még 

jobban hívja most a friss víz, 

bő kortyokban issza ajka, 




hogy lelkét a hosszu útra 

felüdítse xxxxx |az ital.| 



Kehelyre, Urvacsorára, 


Tombolnak is iszonyúan: 


sákramentumát nekünk? Nos, 

mi titeket csonkitunk meg!” 

Harc után a nyilt mezőn az 

áldott kKelyhet lengetik, 

* sic! 

VII. 

293 



rajzként ma is rejtve tart. 


a sötétben egyre kémlel, 

dúsan vetni a mezőket 

ellenséggel, hulla-néppel. 

Ő vezeti, bár vak éjben, 



vad gyermekét, a csatát. 

Itt a testi éj irányít, 


mint soha még, Zsiska nem fog 

csatát ma se veszteni. 

Hogy fülel a vak a harcra! 

Hah! Vas szeli a szelet! 

Szinte látja mind a fegyvert, 





s lovas és mén zuhanása. 

Örvend, hallva, hogy dől Zsigmond 


mind a szászok, svandronokban, 


Vad, vak Zsiska! Bár fülén át 

győzelem, zord kéj, füröszti, 

szellemének hadvezéri 



elemésztő sivatagban, 


forrás üde vize csobban! 


hang hívja, az elgyötört nép, 

de nem ihat, mert a kútat 



birtoka lett az oázis 

s bármily szomj epessze, másnak 

bűn belőle egy pohár is. 

Őrök őrzik hát a forrást, 



a kut körül penge csattog. 

A győztest, ki áthevült, még 

jobban hívja most a friss víz, 

bő kortyokban issza ajka, 




hogy lelkét a hosszu útra 

felüdítse az ital. 



Kehelyre, Urvacsorára, 


Tombolnak is iszonyúan: 


szakramentumát nekünk? 

Nos, mi titeket csonkitunk meg!” 

Harc után a nyílt mezőn az 

áldott Kelyhet lengetik, 

7

haldolklók a borban Édent 


Gyülőlet * s tűz, enyhülést rád 

a Legfőbb Szív vére hoz csak; 



Ha szabadúl kit soká lánc 

fogott, gyűlöl csak a vad, 

szív-jóságot s egyéb gátat 

úgy áttör az indulat. 

Óh, be más lett a halál, mint 

egykor volt a görögöknél! 

Ki nyájas volt, fenti hirnök, 

lelkünkben mint síri szörny él. 

Eltűnődve, keze állán, 

útmutató, bejelentő, 

úgy állt rég az ember elé, 



hogy vége a földi jóknak: 

kezei a megfordított 


Lába jelt adott Psychének: 

barátnak int így barát, 



Álom s Halál gyakran állt egy 

képen, testvér, két iker; 

ellentétük ecset s véső 


Kétes volt a Géniusz, és a 


Ez az álom és üdülés? 

Ez a halál és a gyász? 


jelezze a szomorút, 

leplet kapott a fájóbb kép 

s hamvvedret és koszorút. 

VIII. 

És Chárosznak látja később (NB.: Ez nem Cháron! Hanem egy középkori Chárosz!) 


korban, ahogy sötét népe 

a hegyeken áthalad; 



s vele ülnek a nyeregben 

a korán-halt gyermekek. 

Hegedűsként még vidáman 



még hívott és énekelt. – – 

Thanatosból katona lett! 

Fegyvere a dárda, nyíl; 

atléta: a sík porondon 

minden vitézt földre bír; 

Thanatos, a nemes Angyal 

paraszt Váz lett, néma, zord csont: 


dől az ember s földreborzong. 




viszi népünk könnyü lépre. 


úgy cibál a vészes úton; 

mint manó, vagy mint lidétrctűz 


Rém- s elő-kép, borzadály a 

294 

haldoklók a borban Édent 


Gyülölet s tűz, enyhülést rád 

a Legföbb Szív vére hoz csak; 



Ha szabadul kit soká lánc 

fogott, gyűlöl csak a vad, 

szív-jóságot s egyéb gátat 

úgy áttör az indulat. 

8 

Ó, be más lett a halál, mint 

egykor volt a görögöknél! 

Ki nyájas volt, égi hírnök, 

lelkünkben mint síri szörny él. 

Eltűnődve, keze állán, 

útmutató, bejelentő, 

úgy állt rég az ember elé, 



hogy vége a földi jóknak: 

kezei a megfordított 


Lába jelt adott Psychének: 

barátnak int így barát, 



Álom s Halál gyakran állt egy 

képen, testvér, két iker: 

ellentétük ecset s véső 


Kétes volt a Géniusz, s a 


ez az álom és üdűlés? 

ez a halál és a gyász? 


jelezze a szomorút, 

leplet kapott a fájóbb kép 

s hamvvedret és koszorút. 

És Cháronnak látja később 


korban, ahogy sötét népe 

a hegyeken áthalad: 



s vele ülnek a nyeregbe 

a korán-halt gyermekek. 

Hegedűsként még vidáman 



még hívott és énekelt. – 

Thanatosból katona lett! 

Fegyvere a dárda, nyíl; 

atléta: a sík porondon 

minden vitézt földre bír; 

Thanatos, a nemes Angyal 

paraszt Váz lett, néma, zord csont 


dől az ember s földreborzong. 




viszi népünk könnyü lépre. 


úgy cibál a vészes úton; 

mint manó, vagy mint lidérctűz 


Rém- s elő-kép, borzadály a




Igy, alakját váltva sűrűn, 

a Halál így jár a Földön; 

uj a hír is, mely ma Zsigmond 



Zsiskát köti könnyü álma, 




ki lát, annak csak int Zsiska 

sisakján a sötét forgó, 


Mordan, erdő sűrüjében 



egybezsong a moraja. 


„Sírj, patak, sírj! Zsiska most 


keze halált már nem oszt! 

Zsiska fekszik sátra mélyén, 

haldokolva hullt a földre, 


szivébe a tört ütötte. 








Zsiskát, gyáván, álnokul. 




el apját, a legnagyobb hőst.” 

Zsiska, fekve, cvígasztalja 

társait, a bús hadat: 

„Testvérek, én pusztulok, de 


Mert harc- és bajtársainknak, 


kizöldel még sirjainkon 

a vigasz, a friss erő. 


félre, puha bu! Nem az 


hogy haldoklót ne sirass? 


xxx|napi|parancs: jó vitézek, 

nézze végem, nézze sírom 


Nászi sátram ez a sátor, 

pestis a menyasszonyom, 

borzalom volt Zsiska János, 


Bosszúm forró álmaiban 






* sic! 

IX. 

295 




Igy, alakját váltva sűrün, 

a Halál igy jár a Földön; 

új a hír is, mely ma Zsigmond 



Zsiskát köti könnyü álma, 




ki lát, annak csak int Zsiska 

sisakján a sötét forgó, 


Mordan erdő sűrüjében 



egybezsong a moraja. 


„Sírj, patak, sírj! Zsiska most 


keze halált már nem oszt! 

Zsiska fekszik sátra mélyén, 

haldokolva hullt a földre, 


szívébe a tört ütötte. 








Zsiskát, gyáván, álnokúl. 




el apját, a legnagyobb hőst.” 

Zsiska, fekve, vígasztalja 

társait, a bús hadat: 

„Testvérek, én pusztulok de 


Mert harc- és bajtársainknak, 


kizöldel még sírjainkon 

a vígasz, a friss erő. 


félre, puha bú! Nem az 


hogy halottat ne sirass? 


napiparancs: jó vitézek, 

nézze végem, nézze sírom 


Nászi sátram ez a sátor, 

pestis a menyasszonyom, 

borzalom volt Zsiska János, 


Bosszúm forró álmaiban 






9

feszítsétek rá doxbomra 

testem kihűlt takaróját. 

Hah! Hallom a csatazúgást, 

sarkantyúzva menekülnek: 


dobol a sok gyáva fülnek!” 




lándzsahegye, buzogánya. 

Akit megölt, uj csatában 

mindet ujra megöli; 

jőjjön mind: ki rég a sírban, 



Páncéllovas némxetek! 


veri Zsiska fejetek! 



mint rikító ár ömöljön 


Lándsájával Zsiska élő 

húsba fúr és beleket tép, 

hogy a télben átfagyott vas 


Álma szent önkívület volt, 


a papokat s trónlakájt mond * 


Igy álmodott, így csatázott, 

míg volt benne szikra, szellem, 

hadak hőse mindhalálig, 



[>166] EDUARD [FRIEDRICH] MÖRIKE: 

Abreise 1515 

Fertig schon zur Abfahrt steht der Wagen, 

Und das Posthorn bläst zum letztenmale. 

Sagt, wo bleibt der vierte Mann so lange? 

Ruft ihn, soll er nicht dahinten bleiben! 

– Indes fällt ein rascher Sommerregen; 

Eh man hundert zählt, ist er vorüber; 

Fast zu kurz, den heißen Staub zu löschen; 

Doch auch diese Letzung ist willkommen. 

Kühlung füllt und Wohlgeruch den weiten 

Platz und an den Häusern ringsum öffnet 

Sich ein Blumenfenster um das andre. 

Endlich kommt der junge Mann. Geschwinde! 

Eingestiegen! – Und fort rollt der Wagen. 

Aber sehet, auf dem nassen Pflaster 

Vor dem Posthaus, wo er stillgehalten, 

Läßt er einen trocknen Fleck zurücke, 

Lang und breit, sogar die Räder sieht man 

Angezeigt und wo die Pferde standen. 

Aber dort in jenem hübschen Hause, 

Drin der Jüngling sich so lang verweilte, 

Steht ein Mädchen hinterm Fensterladen, 

Blicket auf die weiß gelassne Stelle, 

Hält ihr Tüchlein vors Gesicht und weinet. 

Mag es ihr so ernst sein a Ohne Zweifel; 

Doch der Jammer wird nicht lange währen: 

Mädchenaugen, wißt ihr, trocknen hurtig, 

Und eh auf dem Markt die Steine wieder 

Alle hell geworden von der Sonne, 

Könnet ihr den Wildfang lachen hören. 

1515 MWP.93 

* sic! 

1516 Ms 4666/199 

1517 NIK.248-249 


Postakocsi 

– Edward* Mörike (1804-1875) – 1516 

Kész a kocsi, menne már; utolsót 

fúj a postakürt. Hol az az ember, 

a negyedik? Hívjátok, siessen, 

ha nem akar végkép lemaradni! 

– Időközben könnyű nyári zápor 

szakad alá; egy-kettőre vége; 

épp hogy elveri az áthevült port; 

de ez a kis enyhülés is áldás. 

Hűvös jószag tölti be a tágas 

piacteret és köröskörül a 

a sok virágos ablak mind kitárul. 

Végre megjön a fiatalember. 

Beszállni! – S a kocsi tovagördül. 

De nini, ott, ahol állt, a nedves 

kövezeten, a posta előtt, egy 

tiszta, száraz folt maradt utána, 

hosszú, széles, még a négy kerék is 

látszik, és hogy a lovak hol álltak. 

Ott meg, abban a szép kicsi házban, 

ahol oly sokáig volt az ifjú, 

egy leány áll az ablak mögött és 

nézi a por fénylő négyszögét és 

kendőt emel a szeméhez és sír. 

Komolyan úgy fáj a szíve? Hogyne! 

De a nagy bú nem tart túlsokáig: 

hamar szárad, jól tudjuk, a lányszem, 

s még mielőtt fehér lesz a napban 

az egész piac, hallani fogjuk 

a kis vadóc vidám kacagását. 

296 

feszitsétek rá dobomra 

testem kihült takaróját. 

Hah! Hallom a csatazúgást, 

sarkantyúzva menekűlnek: 


dobol a sok gyáva fülnek!” 




lándzsahegye, buzogánya. 

Akit megölt, új csatában 

mindet újra megöli: 

jöjjön mind: ki rég a sírban, 



Páncéllovas németek! 


veri Zsiska fejetek! 



mint rikító ár ömöljön 


Lándzsájával Zsiska élő 

húsba fúr és beleket tép, 

hogy a télben átfagyott vas 


Álma szent önkívület volt, 


a papokat s trónlakájt mind 


Így álmodott, így csatázott, 

míg volt benne szikra, szellem, 

hadak hőse, mindhalálig, 



Postakocsi 1517 

Kész a kocsi, menne már; utolsót 









piacteret és köröskörül mind 

kitárul a sok virágos ablak. 

Végre szalad a fiatalember. 









egy szép lány áll az ablak mögött és 


kendőt nyomkod a szemére és sír. 


De a bánat nem tart túlsokáig: 

hamar szárad, tudjuk, a leányszem, 


a piactér, újra felcsilingel 

a kis vadóc vidám kacagása.


Elutazás 1518 

Kész a kocsi, menne már, utolsót 

fuj a postakürt. Hol az az ember, 







Hűvös jószág tölti be a tágas 

piacteret és köröskörül mind 



















a kis vadóc vidám kacagása! 

[>167] MÖRIKE: 

Agnes 1520 

Rosenzeit! wie schnell vorbei, 

Schnell vorbei 

Bist du doch gegangen! 

Wär mein Lieb nur blieben treu, 

Blieben treu, 

Sollte mir nicht bangen. 

Um die Ernte wohlgemut, 

Wohlgemut 

Schnitterinnen singen. 

Aber, ach! mir kranken Blut, 

Mir kranken Blut 

will nichts mehr gelingen. 

Schleiche so durchs Wiesental, 

So durchs Tal, 

Als im Traum verloren, 

Nach dem Berg, da tausendmal, 

Tausendmal 

Er mir Treu geschworen. 

Oben auf des Hügels Rand, 

Abgewandt, 

Wein ich bei der Linde; 

An dem Hut mein Rosenband, 

Von seiner Hand, 

Spielet in dem Winde. 


Auf eine Lampe 1523 

Noch unverrückt, o schöne Lampe, schmückest du, 

An leichten Ketten zierlich aufgehangen hier, 

Die Decke des nun fast vergeßnen Lustgemachs. 

Auf deiner weißen Marmorschale, deren Rand 

Der Efeukranz von goldengrünem Erz umflicht, 

Schlingt fröhlich eine Kinderschar den Ringelreihn. 

Wie reizend alles! lachend, und ein sanfter Geist 


Elutazás 1519 

Abreise 

Kész a kocsi, menne már, utolsót 




– Időközben könnyü nyári zápor 


ép hogy elveri az áthevűlt port; 



piacteret és köröskörűl mind 



Beszállni! – S a kocsi tovagördűl. 
















a kis vadóc vidám kacagása! 


Ágnes 1521 

Rózsa-ég, te tünde kép, 

tünde kép, 

eltüntél örökre! 

Ha ő értem égne még, 

élne még, 

kín most nem gyötörne. 

— 

Sarlóra dűl a kalász, 

a kalász, 

csendül a víg ének. 

Vérem gyötri ez a láz, 

ez a láz, 

óh be fáj az élet! 

— 

Hegyen át és völgyön át 

völgyön át 

bolygok álmodozva, 

hol esküje szent szavát 

szent szavát 

százszor szászszorozta. 

— 

Itt a zöld domboldalon 

siratom, 

hársfa mellé dőlve; 

hervadt virág hajamon, 

s szalagom 

játszva leng a szélbe… 1522 

MÖRIKE: 

Auf eine Lampe 1524 

Noch unverrückt, o schöne Lampe, schmückest du, 

an leichten Ketten zierlich aufgehangen hier, 

die Decke des nun fast vergeßnen Lustgemachs. 

Auf deiner weißen Marmorschale, deren Rand 

der Efeukranz von goldengrünem Erz umflicht, 

schlingt fröhlich eine Kinderschar den Ringelreihn. 

Wie reizend alles! lachend, und ein sanfter Geist 

1518 

RÉ.41.XII.20. (Ms 4666/195) 

1519 

ÖB.I.324-325 

1520 

MWP.51; MRW.II.384-390: L. HETSCH megzenésítése (énekhang zongorakísérettel) a Maler Nolten részleteként. 

1521 

ÉD.115 

1522 

1918. március 28. 

1523 

MWP.85 

1524 

E.342 

297

Des Ernstes doch ergossen um die ganze Form – 

Ein Kunstgebild der echten Art. Wer achtet sein? 

Was aber schön ist, selig scheint es in ihm selbst. 


Egy lámpára 

(Mörike, 1804-1875) 1525 

des Ernstes doch ergossen um die ganze Form – 

Ein Kunstgebild der echten Art. Wer achtet sein? 

Was aber schön ist, selig scheint es in ihm selbst. 


Egy lámpára 1526 

Még helyeden vagy, óh szép lámpa, és kecses Még helyeden vagy, óh szép lámpa, és kecses 

láncaidon lebegve most is díszited 


a már-már kiürült szoba mennyezetét. 


Fehér márványcsészéden, melyet zöld-arany Fehér márványcsészéden, melyet zöld-arany 

xx |xxx|érc|szalag| és borostyánkoszorú övez, xxxx érc-szalag és borostyánkoszorú övez, 

|vidám| gyermekhad eszterlánca fut köröskörül. vidám gyermekhad eszterlánca fut körűl. 

Gyönyörü az egész! vidám |nevet|, és mégis a Gyönyörű az egész! nevet, és mégis a 

komolyság szelleme leng xxxx |rajta| könnyedén – komolyság szelleme leng rajta könnyedén – 

i|x|gazi műremek. Ki törődik vele? 

igazi műremek. Ki törődik vele? 

xxxIme saját magában üdvözűl a szép. 

# 

Ford: Szabó Lőrinc 

Ime, saját magában üdvözűl a szép. 



Auf eine Lampe 

Még helyeden vagy: óh szép lámpa, és kecses 

láncaidon lebegve most is diszited 


Fehér márványcsészéden, melyet zöld-arany 

érc-szalag és borostyánkoszorú övez, 

vidám gyermekhad eszterlánca fut körűl. 

Gyönyörű az egész! nevet, és mégis a 

komolyság szelleme leng rajta könnyedén – 


Ime: saját magában üdvözűl a szép. 


Denk es, o Seele! 1529 

Ein Tännlein grünet wo, 

Wer weiß, im Walde, 

Ein Rosenstrauch, wer sagt, 

In welchem Garten? 

Sie sind erlesen schon, 

Denk es, o Seele, 

Auf deinem Grab zu wurzeln 

Und zu wachsen. 

Zwei schwarze Rößlein weiden 

Auf der Wiese, 

Sie kehren heim zur Stadt 

In muntern Sprüngen. 

Sie werden schrittweis gehn 

Mit deiner Leiche; 

Vielleicht, vielleicht noch eh 

An ihren Hufen 

Das Eisen los wird, 

Das ich blitzen sehe! 


Gondold meg, óh, lélek 1533 

Denk es, o Seele 

Lúc-csemete zöldel 

valahol egy erdőn, 

rózsabokor áll egy 

kertben valahol. 


Gondold el, ember! 1530 

Valahol kis fenyő 

zöldell az erdőn, 

rózsafa nő, vajon 

miféle kertben? 

Kinézte már a sors, 

gondold el, ember, 

hogy nemsokára sírodon 

nőjenek fel. 

Két kis fekete ló legel 

künn a réten. 

Frissen mennek haza, 

ugrálva, örülve. 

Majd lépésben viszik 

temetni tested; 

talán még mielőtt 

patán a patkó, 

amely ma villog, 

kopva lazulna! 

L 


„Örök Bar. II.-be, csere!” 

Sz.L. 

Gondold meg, óh, lélek 

Mörike 1534 

Lúccsemete zöldel 

valahol egy erdőn, 

rózsabokor áll egy 

kertben valahol. 

298 

[BINÉT MENYHÉRT]: 

Gondold csak, lélek! 1531 

Ki tudja, melyik erdőn 

zöldel a fácska 

és melyik kertbe hajt 

a rózsatő? 

amelynek sorsa, 

– gondold csak, lélek! – 

hogy egykor megfoganjon 

a siromon. 

Két fekete csikó 

legel a réten; 

cikkázva tartanak 

hazafelé. 

Lépésbe viszik majd 

a koporsómat – 

talán még mielőtt 

a patkó meglazul, 

melyet a gyors patákon 

szikrázni látok. 


Gondold meg lelkem… 1535 

Fenyőcske zöldel, 

Ki tudja, melyik erdőn, 

Rózsabokor, ki tudja, 

Hol, merre az a kert? 

1525 


1526 

Ms 1666/181 (nyomtatott szöveg) 

1527 

NIK.247-248 

1528 

ÖB.I.509 

1529 

MWP.96-97 

1530 

ÁLA.121 

1531 

BMV.97-98 

1532 

ÖB48.217 

1533 

ÖB.II.765 (ÖB48.-ban szöveg áthúzva, kézírással: „Ujra leforditottam! / SzL. 1956.XI.14.”) 

1534 

Ms 4657/775 (gépírás autográf kiegészítésekkel) 

1535 NÉK.70 



Még helyeden vagy, óh szép lámpa, és kecses 



Fehér márványcsészéden, melyet zöld-arany 

érc-szalag és borostyánkoszorú övez, 

vidám gyermekhad eszterlánca fut körül. 

Gyönyörű az egész! nevet, és mégis a 

komolyság szelleme leng rajta könnyedén – 


Ime: saját magában üdvözül a szép. 


Gondold meg, óh lélek! 1532 

Denk es, o Seele! 

Erdőben, valahol, 

zöldel egy kis fenyő, 

valahol egy kertben 

egy rózsabokor. 

Parancsuk az, 

gondold meg, óh, lélek, 

hogy sírodon verjenek gyökeret 

s ott nőjjenek. 

Két fekete csikó legel 

a mezőn, 

vigan ugrándazva siet 

haza, a város felé. 

Lépésben ők viszik majd 

a gyászkocsidat, 

talán, talán, mielőtt még 

leszakad patáikról 

a patkó, 

mely most szemembe villan!

Máris parancsuk, 


hogy sírod felett álljanak 

és nőjjenek. 



farát hányva-vetve 

tér haza este; 

lépésben halad majd, 

ha tetemed viszi, 

talán, talán mielőtt 

leszakad a 

patkójuk, 

mely most idevillog! 


Scherz 1536 

Máris parancsuk, 


hogy sirod felett álljanak 

és nőjjenek. 



farát hányva-vetve 

tér haza este; 

lépésben halad majd, 

ha tetemed viszi, 

talán, talán mielőtt 

lexxszaxkad 

patáikról a patkó, 

mely most idevillog! 

Einen Morgengruß ihr früh zu bringen, 

Und mein Morgenbrot bei ihr zu holen, 

Geh ich sachte an des Mädchens Türe, 

Öffne rasch, da steht mein schlankes Bäumchen 

Vor dem Spiegel schon und wascht sich emsig. 

O wie lieblich träuft die weiße Stirne, 

Träuft die Rosenwange Silbernässe! 

Hangen aufgelöst die süßen Haare! 

Locker spielen Tücher und Gewänder. 

Aber wie sie zagt und scheucht und abwehrt! 

Gleich, sogleich soll ich den Rückzug nehmen! 

Närrchen, rief ich, sei mir so kein Närrchen: 

Das ist Brautrecht, ist Verlobtensitte. 

Laß mich nur, ich will ja blind und lahm sein, 

Will den Kopf und alle beiden Augen 

In die Fülle deiner Locken stecken, 

Will die Hände mit den Flechten binden – 

»Nein, du gehst!« Im Winkel laß mich stehen, 

Dir bescheidentlich den Rücken kehren! 

»Ei, so mags, damit ich Ruhe habe!« 

Und ich stand gehorsam in der Ecke, 

Lächerlich, wie ein gestrafter Junge, 

Der die Lektion nicht wohl bestanden, 

Muckste nicht und kühlte mir die Lippen 

An der weißen Wand mit leisem Kusse, 

Eine volle, eine lange Stunde; 

Ja, so wahr ich lebe. Doch, wer etwa 

Einen kleinen Zweifel möchte haben 

(Was ich ihm just nicht verargen dürfte), 

Nun, der frage nur das Mädchen selber: 

Die wird ihn – noch zierlicher belügen. 


Tréfa 1538 

1536 

MWP.92-93 

1537 

Ms 4657/330.I-II. (kézírás) 

* 

Halvány ceruzaírás erősebben átírva. 

1538 

SzLV.201 

1539 

ÖB.I.317-318 

1540 

NKA.544-545 

1956 nov. 14. 


Neked nőnek bizony, 

Gondold meg lelkem ezt, 

Virulni fognak egyszer 

Sírod felett. 

Két fekete lovacska 

Legel a réteken, 

Vidám fickándozással 

Repülnek haza most, 

Majd lépkedve mennek 

Fekete koporsóddal 

Talán még mielőtt 

Patáikról lehull, 

Lehull a könnyű patkó, 

Mely cseng-bong, idevillan. 

299 


Tréfa 

Mörike 1537 

Jó korán * , hogy üdvözöljem és hogy 

rögtönözve nála reggelizzem, 

reggelire meghivjon a kedves, 

odalopózom az ajtajához, 

rányitok, x és az én karcsu fácskám 

tükre előtt nagy |áll és| buzgón mosakozik mosdik éppen. (áthúzott gyorsírás) 

A fehér homlok xx |xx| oh be szépen (áthúzott gyorsírás) 

rózsaarcról az ezüst víz! 

csöpög 

A Fehér homlokáról az ezüst viz Fehér homlokán de 

Oh De szépen csöpögött |csepegett|csepeg, csöpög| homlokáról, 

de szépen arcáról de szépen |rózsa piros arcán de szép| az ezüst víz! 

Bontva leng az édes hajx!|!| xxbontva leng! xx körötte 

a sok fürt! körötte 

kendők xx, ruhák puha |xxx|puha| lobogása. 

De Ő pedig hogy riadozik és| fél, és kerget s haragszik és| tilt! 

Hogy rögtön, de rögtön takarodjam! 

Csacsi, mondtam |szóltam|, ugyan ne csacsiskodj: 

jegyesek |mátkapár| vagyunk, menyasszonyom |a jegyesem| vagy. 

Hax Türj meg, és vak leszek, itt |magadnál|, és s béna leszek és vak, 

xx s Fejemet ,s a két s a |s a| két szemem világát 

bele belerejtem fürd 

betemetem sürü fürtjeidbe, hajad özönébe, 

fürtjeiddel két kezemxre fürtjeid bilincsét … 

megkötöm kezem a fürteiddel – 

Nem 

„Mégy, nincs alku!” 

x „Semmi alku. mégy!” 

„Rögtön mégy!” 

„Menj, de rögtön!” 

„Máris mégy!” /Hát áÁllits a sarokba,/ 

„Máris kint vagy!”/ 

„Ki, de rögtön!” 

háttal neked állok, |szivem,| rád se nézek! ott várok szerényen 

„Hát maradj csak |de| hagyj békén | 

"Ej, |Hát,| maradj, hát, |csak| ne zavarj |maradj ezentúl” – – – | többé pisszenést se!| 

S én ott |be|álltam csöndben |szótlan némán| a sarokban, némán, 

mint |a| gyerek, aki büntetést kapott, mert 

mert nem felelt jól az iskolában, 

pmukkanni se mertem és s csak az ajkam 

hűtöttem a fallal csókolózva , 

egy egy óxrán, egy teljes óra hosszat; 

úgy bizony, ugy éljek. Aki nem Ha pedig van, 

aki kételkedik a szavamban |aki kétli némiképp a dolgot, 

(igazán |igazán| nem haragszom meg érte), 

|hát| az forduljon |xx| magához a lányhoz,: 

az – még szebbet édesebbet |kedvesebbet| fog hazudni. 

= 


Tréfa 1539 

Scherz 

[TÓTFALUSI ISTVÁN]: 

Tréfa 1540

Jó korán, hogy üdvözöljem és hogy 

reggelire meghívjon a kedves, 


rányitok, és az én karcsu fácskám 

tükre előtt áll és mosdik éppen. 

Óh, de szépen csöpög homlokáról, 

piros arcán de szép az ezüst víz! 

Bontva leng az édes haj! körötte 

kendők, ruhák puha lobogása. 

Ő pedig hogy fél, s haragszik, és tilt! 


Csacskó, mondtam, ugyan ne csacsiskodj: 

mátkapár vagyunk, a jegyesem vagy! 

Tűrj magadnál, s béna leszek és vak, 

s fejemet s a két szemem világát 

betemetem hajad özönébe, 

kezemet kötöm a fürteiddel – 

„Ki, de rögtön!” Állíts a sarokba, 

háttal állok és várok szerényen! 

„Hát maradj, de többé pisszenést se!” 

S én beálltam némán a sarokba, 

mint a gyerek, aki büntetést kap, 

mert nem jól felelt az iskolában, 

mukkanni se mertem s csak az ajkam 

hűtöttem a fallal csókolózva 

egy óra, egy teljes óra hosszat; 

úgy bizony, úgy éljek. Ha pedig van, 

aki kétli némiképp a dolgot 

(igazán nem haragszom meg érte), 

hát forduljon magához a lányhoz: 

az – még kedvesebbet fog hazudni. 


Versuchung 1541 

Wenn sie in silberner Schale mit Wein uns würzet die Erdbeern, 

Dicht mit Zucker noch erst streuet die Kinder des Walds: 

O wie schmacht ich hinauf zu den duftigern Lippen, wie dürstet 

Nach des gebogenen Arms schimmernder Weiße mein Mund! 


Kísértés 1543 

Mikor ezüst tálon bort locsol az ízes eperre 

s megcukrozza a nyár erdei gyermekeit: 

óh, hogy vágyom az illatosabb ajkakra! be szomjú 

sóvárgás emel a hókarok íve felé! 

[>172] RICHARD WAGNER: 

Götterdämmerung 1545 

1541 

MWP.80 

1542 


* 

Ez a szó eltérő írással. 

1543 

Ms 1666/181 (nyomtatott szöveg) 

1544 

ÖB.I.317 

1545 

WGD.76-77 

1546 

WN.286-287 

1547 

WNL.344 

Jó korán, hogy üdvözöljem és hogy 

reggelire meghívjon a kedves, 


rányitok, és az én karcsu fácskám 

tükre előtt áll és mosdik éppen. 

Óh, de szépen csöpög homlokáról, 

piros arcán de szép az ezüst víz! 

Bontva leng az édes haj! körötte 

kendők, ruhák puha lobogása. 

Ő pedig hogy fél, s haragszik, és tilt! 


Csacskó, mondtam, ugyan ne csacsiskodj: 

mátkapár vagyunk, a jegyesem vagy! 

Tűrj magadnál, s béna leszek és vak, 

s fejemet s a két szemem világát 

betemetem hajad özönébe, 

kezemet kötöm a fürteiddel – 

„Ki, de rögtön!” Állíts a sarokba, 

háttal állok és várok szerényen! 

„Hát maradj, de többé pisszenést se!” 

S én beálltam némán a sarokba, 

mint a gyerek, aki büntetést kap, 

mert nem felelt jól az iskolában, 

mukkanni se mertem s csak az ajkam 

hűtöttem a fallal csókolózva 

egy óra, egy teljes óra hosszat; 

úgy bizony, úgy éljek. Ha pedig van, 

aki kétli némiképp a dolgot 

(igazán nem haragszom meg érte), 

hát forduljon magához a lányhoz: 

az – még kedvesebbet fog hazudni. 

300 


Kisértés 

(Mörike) 1542 

Jókor reggel üdvözölni lánykám 

és hogy reggelimet véle költsem, 

ellopóztam titkon ajtajához. 

Rányitottam: ott állt karcsu fácskám 

már a tükörnél, s mosdott serényen. 

Ó, mi drágán pergett homlokáról 

arcán, keblén végig a víz ezüstje! 

Édességes, dús haja kibontva! 

Incselkedve tárul szét ruhája! 

Ámde ő rebben, riad, befordul: 

„Tüstént” mondja, „tüstént vissza innen!” 

– Kis bolond – kiáltok, – kis bolondom, 

mátkajog ez, jegyesek szokása! 

Hagyj csak, béna s vak leszek majd, meglásd, 

arcomat s két szememet befúrom 

fürtjeid aranyló sátorába, 

és hajad lezs kezeim bilincse! – 

„Nem, csak menj!” – Hadd állok ott a zúgban, 

Hátat is forditok szégyenlősen! – 

„Ej, nem bánom, úgy békén leszek tán.” 

S engedelmesen sarokba álltam 

szégyenemre, mint a rossz diák, ha 

leckéjét nem tudja, s büntetést kap. 

Nem mukkantam s lángperzselte ajkam 

a fehér fal csókja hűsitette. 

S álltam ott egy teljes hosszu órát – 

Engem uccse, így esett. S ha bárki 

kételkedni kívánna szavamban 

(mit zokon se vennék jószerével) –, 

forduljon csak lánykámhoz magához, 

ő még bájosabban fog – hazudni. 

Mikor ezüst tálban bort önt |locsol| az |a| eper szagos eperre 

s meg|és * |cukrozza a nyár erdei gyermekeit,: 

óh hogy vágyom az illatosabb ajkakra! be szomjú 

sóvárgás emel x a hókarok íve felé! 

# 

ford. Sz. L. 


Kisértés 1544 

Versuchung 

Mikor ezüst tálban bort locsol az ízes eperre 

s megcukrozza a nyár erdei gyermekeit: 

óh, hogy vágyom az illatosabb ajkakra! be szomjú 

sóvárgás emel a hókarok íve felé! 

[BLUM TAMÁS]: 

Az istenek alkonya 1546 

III. felv. 2. jelenet 

[LÁNYI VIKTOR]: 


III. felv. 2. jelenet

Siegfried 

Brünnhilde – 

heilige Braut – 

wach’ auf! öff’ne dein Auge! 

Wer verschloss dich 

wieder in Schlaf? 

wer band dich in Schlummer so bang? – 

Der Wecker kam; 

er küsst dich wach, 

und aber der Braut 

bricht er die Bende: – 

da lacht ihm Brünnhilde’s Lust! – 

Ach! dieses Auge, 

ewig nun offen! – 

ach, dieses Athems 

wonniges Wehen! – 

Süsses Vergehen – 

seliges Grauen –: 

Brünnhild’ bietet mir – Gruß! – 

[RADÓ ANTAL]: 


3. felv. 

Siegfried 

Brünnhilde, 

ó, szent arám! 

Ébredj! Nézz ide, – nézz rám! 

Már megint, mondd, 

zárva szemed? 

Ki szenderített el, ó, szűz? 

Hisz csókom által’ 

felébredél, 

széttörte karom 

szent kötelékid, 

és rám mosolygott az üdv. 

Ah, ez a szempár 

nyitva örökre, 

ah! a lehellet 

áthatja lelkem. 

Édes az alvás – 

szállj le csak, alkony –: 

Brünnhild, elmegyek – el! 

(Meghal) 

[>173] WAGNER: 

Die Walküre 1550 

Der Augen leuchtendes Paar, 

das oft ich lächelnd gekos’t, 

wenn Kampfes-Lust ein Kuss dir lohnte, 

wenn kindisch lallend 

der Helden Lob 

von holden Lippen dir floss; – 

dieser Augen strahlendes Paar, 

das oft im Sturm mir geglänzt, 

wenn Hoffnungs-Sehnen 

das Herz mir sengte, 

nach Welten-Wonne 

mein Wunsch verlangte 

aus wild webendem Bangen: – 

zum letzten Mal 

letz’ es mich heut’ 

mit des Lebewohles 

letztem Kuss! 

Dem glücklicher’n Manne 

glänze sein Stern; 

dem unseligen Ew’gen 

muss es scheidend sich schliessen 

Denn so – kehrt 

der Gott sich dir ab: 

so küsset er die Gottheit von dir. 

1548 WI.70-71 

1549 SzG.143-144 

1550 WGW.83 

1551 WN.138 

1552 WWC.90-91 

SIEGFRIED 

Brünnhilde! Áldott arám! 

Jöjj hát! Ébredj fel ismét! 

Ki az, aki új álomba zárt? 

Ki rakta e béklyót reád? 

De itt vagyok, felkeltelek én, 

most újra rám vagy, ki voltál. 

Kacagj hát, Brünnhilde, rám! 

Ó, ezt a szempárt már sose húnyd le! 

Ó, ezt a sóhajt érezzem mindig! 

Édes elmúlás, 

áldott a végzet! 

Brünnhild üdvözöl így… 


Istenek alkonya. A haldokló Siegfried 1549 

Brünnhilde! 

Égi arám! 

Nézz rám, tűnjön el álmod! 

Ki zárt új 

álomba megint? 

Ki köt az éj béklyóiba? 

Felköltelek… 

Ébresszen e csók, 

pattantva megint béna bilincsed, 

már nevet Brünnhilde rám! 

Ah! ez a két szem, 

örök a fénye! 

Ah! ez a szent ajk, 

mennyei mámor! 

Haláligézet, 

borzongató üdv, 

Brünnhild’ szent szava hív! 

[BLUM TAMÁS]: 

A Walkür 1551 


Szemed hogy csillogott rám, 

ha néztem víg mosolyát, 

csaták után egy csókom érte. 

Még hallom gyermeki éneked, 

mit nékem daloltál csak. 

Szép szemedből áradt a fény, 

sok vészes harc viharán, 

s reménynek balzsama szállt a szívemre, 

s én végre éreztem szent nyugalmat – 

a zord félelmek szűntek. 

Ó, egyszer még, lássam szemed most, 

hogy lezsakít a búcsúperc. 

Egy boldog férfi nézheti majd, 

s a boldogtalan isten 

többé már sose látja. 

(fejét mindkét kezével átfogja) 

Terólad most így vonja el 

az isteni létet e csók! 

301 

SIEGFRIED 

Brünnhilde, 

égi arám! 

nézz rám, tűnjön el álmod! 

ujólag 

ki altatott el? 

ki zárta le ismét szemed? 

Hű ébresztőd 

fölcsókol ím, 

föloldja megint 

lelked bilincsét: 

rá boldog arcod nevet: 

Ah, ez a szempár! 

mindig ezt lássam, 

ah, ez a hév ajk 

bódit el engem! 

mámoros érzés, 

édes igézet! 

Brünnhild int felém: jöjj! 

(Meghal) 

[CSIKY GERGELY]: 

[Mennyit mosolyga reám…] 1552 

Mennyit mosolyga reám 

E fényes szem sugara, 

Ha csókomat 

Vevé jutalmúl, 

Midőn gagyogva 

Magasztalá 

Ez édes ajk a csatát; – 

E sugárzó drága szemet, 

Mely annyiszor ragyogott 

Reám, ha szivem 

A vágy perzselte, 

Világ gyönyöre 

Epeszte egyre, 

S vihar dult a kebelben: – 

E szép szemet 

Ajkaimról 

Legutószor éri 

Most a csók! 

A férfira hinti 

Majd sugarát; 

A boldogtalan isten 

Előtt fénye lezárul! 

Az isten 

Im elhagy, 

S az istenséget igy csókolja le!


A walkür 1553 


Két bűvös fénylő szemed, 

mit ajkam dédelgetett, 

ha harc után 

egy csókra vágytam, 

ha boldog gyermeki 

ajkaid 

dicsérték hőseimet, 

ez édes, szép szemeket, 

melyek gyakran csillantak rám, 

ha vágy s reménység 

epeszté a szívem, 

ha földi kéjre 

vágyakoztam 

a vad, gyötrelmes gyászból, – 

ez egyszer még 

búcsúzóul 

hadd érje csókom 

két szemed! 

Majd boldogit fényük 

egy eljövendőt, 

a boldogtalan isten 

búsan zárja le pilláid! 

(Két keze közé fogja Brünnhilde fejét) 

Igy fordul az Úr tőled el, 

a lelkét így csókolja le. 

[>174] THEODOR STORM: 

Beginn des Endes 1555 

Ein Punkt nur ist es, kaum ein Schmerz, 

Nur ein Gefühl, empfunden eben; 

Und dennoch spricht es stets darein, 

Und dennoch stört es dich zu leben. 

Wenn du es andern klagen willst, 

So kannst du’s nicht in Worte fassen. 

Du sagst dir selber: „Es ist nichts!” 

Und dennoch will es dich nicht lassen. 

So seltsam fremd wird dir die Welt, 

Und leis verläßt dich alles Hoffen, 

Bis du es endlich, endlich weißt, 

Daß dich des Todes Pfeil getroffen. 


A vég kezdete 1558 

Beginn des Endes 

Egy pont csak, alig fájdalom, 

csak egy érzés, múló, homályos; 

és mégis folyton közbeszól, 

és mégis mindig akadályoz. 

Panaszkodnál, s nem sikerül, 

nincs rá szavad elmagyarázni. 

„Semmi!” nyugtatod meg magad, 

s hiába, nem tudod lerázni. 

Oly furcsa, oly más a világ; 

hited lassan mind tovaszárnyal; 

s végül, végül rájössz, hogy a 

halál lőtt sziven a nyilával. 

1553 WNL.167-168 

1554 SzG.142-143 

1555 SSW.132-133 

1556 BNK.116 

1557 Ms 4657/416 (kézírás) 

1558 ÖB.I.591 

1559 NÉK.95-96 

1560 SSW.138; ZZ.III.101 

1561 BNK.112 

[>175] STORM: 

Begrabe nur dein Liebstes! 1560 


Wotan búcsúja. 1554 

E két szem lángsugarát, 

mit ajkam annyiszor ért, 

ha harc utáncsók lett a jutalmad 

és drága dalban 

a hősöket 

dícsérte gyermeki szád – 

szemeid iker-sugarát, 

mely vészben is vezetett, 

ha vágy s reménység 

perzselte a szívem 

és földi kéjre, 

gyönyörre vágytam 

a vad, iszonyú gyászból, 

e két szemet csukja le most 

örök álom és 

búcsúcsók. 


A vég kezdete 1556 

Csak egy kis pont, alig sajog, 

Egy kis nyomás, alighogy érzed; 

És mégis folyton közbe szól, 

Mégis zavarja folyton élted. 

Panaszra nyitnád ajkadat, 

És nem tudod szavakba fogni. 

Magadba’ mondod: „Semmi se!” 

És mégse hágy sehogy nyugodni. 

Oly különös lett a világ, 

Reményed mind fakóra vált el, 

Míg végre rájösz, megtudod, 

Hogy a halál nyila talált el. 


A vég kezdete. 1559 

Kis pont csupán, fájdalma sincs, 

Csalóka érzet, bú, szemérnyi 

És mégis folyton közbeszól 

És mégse hágy szeretni, élni. 

És ha másnak elpanaszlanád, 

Nincs rá szavad, hiába fested, 

Csak hajtod egyre: Semmiség! 

És mégis átnyilalja tested. 

Idegen lesz a nagy világ, 

Megéred álmaid leszálltát, 

Míg végre, végre megtudod, 

Hogy a halálnak nyila járt át. 

302 


Beginn des Endes 

A vég kezdete 

– Storm – 1557 

Csak egy pont, alig fájdalom, 

egy kis szúrás csak, alig nem is érzed; 

és mégis folyton közbeszól, 

és mégis xxmegváltozik az élet. 

Ha el akarod mondani, 

érzed, nincs rá szó, lehetetlen. 

„Semmi!” – mondod magadnak is, 

de azért ott ül a szívedben. 

Oly furcsán más lesz a világ, 

reményed sorra tovaszárnyal, 

s végül, végül rájössz, hogy a 

halál talált el a nyilával. 



Bár eltemesd a kedvest 1561

Begrabe nur dein Liebstes! Dennoch gilt’s 

Nun weiterleben; – und im Drang des Tages, 

Dein Ich behauptend, stehst bald wieder du. 

– So jüngst im Kreis der Freunde war es, wo 

Hinreißend Wort zu lauter Rede schwoll; 

Und nicht der Stillsten einer war ich selbst. 

Der Wein schoß Perlen im kristallnen Glas, 

Und in den Schläfen hämmerte das Blut; – 

Da plötzlich in dem hellen Tosen hört ich 

– Nicht Täuschung war’s, doch wunderbar zu sagen – 

Aus weiter Ferne hört ich eine Stille; 

Und einer Stimme Laut, wie mühsam zu mir ringend, 

Sprach todesmüd, doch süß, daß ich erbebte: 

„Was lärmst du so und weißt doch, daß ich schlafe!” 


Temesd csak el a kedvest! 1562 

Begrabe nur dein Liebstes! 

Temesd csak el a kedvestl Ámde most 

tovább kell élned; – és a napi kínban 

éned megóva új erőre kapsz. 

– Ezt mondták nemrég, barátok körében, 

hol hangossá dagadt az izgatott szó; 

s nem én voltam a leghallgatagabb. 

Kristálypohárban gyöngyözött a bor, 

s halántékomban kalapált a vér; 

de hirtelen a tülekvő morajban 

– nem agyrém volt, bár furcsa szólni róla – 

egy csöndet hallottam a messzeségből; 

s egy holtfáradt hang vergődve felém tört, 

de oly édesen zengett, hogy beleremegtem: 

„Miért zajongsz, hiszen tudod, hogy alszom!” 


Csak temesd el a legdrágábbat! 1564 


Csak temesd el a legdrágábbat! Élned 

kell ezután is; – és a küzdelemben 

helyt állva ismét magadra találsz. 

– Igy vélték a minap, baráti körben, 

ahol zajosra nőtt, dagadt a kedv; 

s magam se voltam éppen hallgatag. 

Gyöngyözött a bor a kristálypohárban, 

halántékunkban kalapált a vér; – 

s ekkor a vig zsivajban hirtelen 

– nem káprázat, de furcsa – valami 

némaságot hallottam messziről; 

s egy hang vergődött hozzám, síri-fáradt, 

de olyan édes, hogy beleremegtem: 

„Mért zajongsz úgy, mikor tudod, hogy alszom!” 

[>176] STORM: 

Der Zweifel 1565 

Der Glaube ist zum Ruhen gut, 

Doch bringt er nicht von der Stelle; 

Der Zweifel in ehrlicher Männerfaust, 

Der sprengt die Pforten der Hölle. 

[>177] STORM: 

Die Stadt 1567 

Am grauen Strand, am grauen Meer 

Und seitab liegt die Stadt; 

Der Nebel drückt die Dächer schwer, 

Und durch die Stille braust das Meer 

Eintönig um die Stadt. 

1562 K.II.108 

1563 Ms 4657/417 (kézírás) 

1564 ÖB.I.473 

1565 SSW.97; G.416 

1566 ÖB48.231; ÖB.II.820 

1567 SSW.62 

1568 FT.481 

1569 KAV.254 

1570 VIA.IV.477 

Bár eltemesd a kedvest, ámde kell, 

Hogy élj tovább s az élet sodra visz, 

Küzdesz vele s mint régen, úgy van minden. 

Igy voltarn én minap – baráti kör 

S vitánk heve ragadt hangos beszédre 

S bizony, nem voltam a legcsendesebb. 

Kristály kehelyben gyöngyözött a bor 

S halántékunkban lüktetett a vér. – 

És hirtelen e zajba hallok én 

– Nem volt csalódás, bár csudás dolog – 

A messze távolból egy síri csendet 

S egy küzködő hang szólott elhalón, 

De kedvesen, hogy megremegtem én: 

Mit lármázol, mikor tudod, hogy alszom! 

303 



Csak temesd el a legdrágábbat! 

– Storm – 1563 

Csak temesd el a legdrágábbat! Élned 

kell ezután is; – és a harc hevében |küzdelemben| 

helyt állva megint magadra találsz. 

– Igy szólt a tanács |vélték| a minap, baráti körben, 

körben, ahol nőtt s áradt a kedv, a szó; |hangossá| zajos xx nőtt, daxgadt a kedv; 

xx |és én |s magam| se voltam éppen hallgatag. 

|A| xbor gyöngyözött a kristálypohárakban, 

halántékom|unk|ban kalapált a vér; – 

s ekkor a friss zsivajban hirtelen 

– nem káprázat volt, de furcsa – valami 

némaságot hallottam messziről; 

s egy hang vergődött hozzám, síri=fáradt, 

de olyan édes, hogy beleremegtem: 

„Mért zajongsz úgy, mikor tudod, hogy alszom!” 

= 



A kétely 1566 

Der Zweifel 

Pihenni jó a hit, de nem visz, 

nem mozdít sehogyse tovább; 

a kétely komoly férfiököl, 

bezúzza a pokol kapuját. 


A város 1568 

A szürke part, a szürke tenger, 

és oldalvást a város, 

tetőin a köd súlyos terhe, 

a csenden átzubog a tenger, 

és oldalvást a város. 

[KÁROLYI AMY]: 

A város 1569 

A szürke víz, a szürke part 

mentében város él, 

tetőket súlyos köd takar; 

város körűl tenger-moraj 

egyhangúsága kél. 

[SZABÓ ENDRE]: 

A város 1570 

Szürke part, szürke tengerár 

És ott pihen a város — 

Görnyedt tetőin köd szitál, 

Csendjén átzúg a tengerár, 

Egyhangú ez a város.

Es rauscht kein Wald, es schlägt im Mai 

Kein Vogel ohn Unterlaß; 

Die Wandergans mit hartem Schrei 

Nur fliegt in Herbstesnacht vorbei, 

Am Strande weht das Gras. 

Doch hängt mein ganzes Herz an dir, 

Du graue Stadt am Meer; 

Der Jugend Zauber für und für 

Ruht lächelnd doch auf dir, auf dir, 

Du graue Stadt am Meer. 


A város 

– Theodor Storm – 1571 

Szürke tenger és szürke part 

s oldalt amott a város; 

nehéz köd nyomja a házakat, 

a csöndön át idedöng a part 

és hallgat a szürke város. 

Erdő nem zúg, madár dala 

tavasszal xsem gyönyörű; 

itt csak a recsegő |keményhangú| vadliba 

húz át itt ősszel éjszaka; 

a parton reszket a fű. 

Erdő nem zeng itt, rigó este 

nem szól, tavasszal nincs derű, 

ősszel a vadlúd keserű 

krúgással repül át felette, 

s a parton leng a hangafű. 

S mégis szívemmel csüggök rajtad, 

szürke város a tengeren, 

ifjúságom varázsát adtad, 

s révült mosollyal csüggök rajtad, 

szürke város a tengeren. 


A város 1572 

Die Stadt 

Mégis szeretlek, áldalak, 

Mégis szeretlek, áldalak, 

te szürke, parti város, 

te szürke, parti város, 

hisz ifjuságom őre vagy 

hisz ifjuságom őre vagy, 

minden ragyogása te vagy, te vagy, minden ragyogás te vagy, te vagy, 

te szürke, parti város. 

= 


te szürke, parti város. 

[>178] STORM: 

Es ist ein Flüstern 1575 

Es ist ein Flüstern in der Nacht, 

Es hat mich ganz um den Schlaf gebracht; 

Ich fühl’s, es will sich was verkünden 

Und kann den Weg nicht zu mir finden. 

Sind’s Liebesworte, vertrauet dem Wind, 

Dei unterwegs verwehet sind? 

Oder ist’s Unheil aus künftigen Tagen, 

Das emsig drängt sich anzusagen. 

[>179] STORM: 

Geh nicht hinein 1578 

Im Flügel oben hinterm Korridor, 

Wo es so jählings einsam worden ist; 

– Nicht in dem ersten Zimmer, wo man sonst 

Ihn finden mochte, in die blasse Hand 

Das junge Haupt gestützt, die Augen träumend 

Entlang den Wänden streifend, wo im Laub 

Von Tropenpflanzen ausgebälgt Getier 

Die Flügel spreizte und die Tatzen reckte, 

Halb Wunder noch, halb Wissensrätsel ihm 

– Nicht dort, der Stuhl ist leer, die Pflanzen lassen 

Verdürstend ihre schönen Blätter hängen; 

Staub sinkt herab; – nein, nebenan die Tür, 

In jenem hohen dämmrigen Gemach 

– Beklommne Schwüle ist drin eingeschlossen –, 

Dort hinterm Wandschirm auf dem Bette liegt 

Etwas – geh nicht hinein! Es schaut dich fremd 

1571 Ms 4657/415 (kézírással) 

1572 ÖB.I.124; SzLV.286 

1573 SOV.86 

1574 NÉK.95 

1575 SSW.139 

1576 MS 4657/422 

1577 ÖB48.251; ÖB.II.866 

1578 SSW.140-141 

1579 Ms 4657/420.I-II. (kézírás) 

Szürke tenger és szürke part 

s oldalt amott a város; 

nehéz köd nyomja a házakat, 

s csöndön át idedöng a part 

és hallgat a szürke város. 

Erdő nem zúg, madár dala 

tavasszal sem gyönyörű; 

csak a keményhangú vadliba 

húz át itt ősszel éjszaka; 

a parton reszket a fű. 


Es ist ein Flüstern 

Suttog az éj… 

– Th. Storm – 1576 

Suttog az éj, meg-meglegyint; 

álmomat már elvitte mind; 

valami, érzem, szólni szeretne, 

de nem hatolhat idegeimbe. 

304 

Erdő nem zúg, nem járja át 

a májust madárcsattogás; 

csak kemény hangú vadlibák 

szelik az őszi éjszakát, 

lobog a parti sás. 

Szívem mégis egész tiéd, 

te szürke városom, 

az ifjuság varázs-izét 

te őrized, tiéd, tiéd, 

te szürke városom. 


A város. 1573 

Szürkés temger, szürkés a táj, 

Távol nagy, nagy világ! 

Nehéz köd a városra száll, 

A csendbe’ zúg a tengerár, 

Minden egyformaság. 

Erdő nem zúg, madár dalát 

Tavasz nem hozza meg, 

Csak a vándorlúd vonul át, 

Bezúgva őszi éjszakát, 

S a parti fű remeg. 

Szivem mégis csak a tied, 

Én szürke városom, 

Ifjú korom varázsa fed, 

S örökre rád, csak rád nevet, 

Én szürke városom. 


Suttog az éj… 1577 

Es ist ein Flüstern 

Suttog az éj, meg-meglegyint; 

álmomat már elvitte mind; 

érzem, valami szólni szeretne, 

de nem hatolhat idegeimbe. 

Szerelem szavai, üzenetek, 

Szerelem szavai? Üzenetek, 

miket szétszórtak a szelek? 

melyeket szétszórtak a szelek? 

Vagy a jövő valami árnya,? Vagy a jövő valami árnya, 

|az| figyelmeztet xxx iszonyára? az figyelmeztet iszonyára? 

= SZ.L. 


Ne menj be 

(Th. Storm verse) 1579 

Erdeje nincs, rigó dalát 

nem zengi senkinek — 

Csak rikoltozó vadlibák 

Húznak az őszi éjen át 

S a parti fűz zizeg. 

Mégis: otthagytam szívemet, 

Én szürke városom, 

Ifjú varázs a víz felett, 

E mosoly ott, csak ott lebeg, 

Én szürke városom. 


A város. 1574 

Városka áll, bús, szürke, rőt 

A parton odafent, 

Nehéz köd nyomja a tetőt, 

A tenger mennydörögve bőg, 

S zajába vész a csend. 

Madár e tájt ritkán mulat, 

Nincs zúgó rengeteg, 

Csak őszi vándor vadludak 

Bontják visongva szárnyukat, 

S a parti fűz remeg. 

Mégis idehúz engemet 

E zord falak sora, 

Varázsod itten incseleg, 

E szürke, bús város felett, 

Lelkem bimbókora! 

Fent a folyosón az oldalszobában, 

hol hirtelen oly nagy lett a magány 

– nem az elsőben, xxx hol xxx |ifju fejét| 

sápadt fejét sápadt kezére hajtva máskor ült 

járt a fal|on|akon, amelyen trópusi lombok közt |növények között| 

növények |lombok| közt kitömött madarak állatok |messzi| 

nyujtogatták |szárnya| szárnyukat, szárnyukat s talpukat |szárnyas és talpas állatok| 

kitömött állatok nyujtogatták |nyujtózkodtak| kitömött állatok 

félig csodák, félig |és félig a| tudás rejtélyei neki, 

– nem ott; a szék üres, a sok növény 

szomjan csüggeszti szép leveleit; 

por xx hull rá; – nem ott, a szomszédos ajtó, 

abban a magas, xx sötétes szobában 

– szorongó |fullasztó| hőség benne – ott a nagy van a 

spanyolfal mögött valami – ne menj be! 

Idegenül tekint és rettenetesen

Und furchtbar an. 

Vor wenig Stunden noch 

Auf jenen Kissen lag sein blondes Haupt; 

Zwar bleich von Qualen, denn des Lebens Fäden 

Zerrissen jäh; doch seine Augen sprachen 

Noch zärtlich, und mitunter lächelt’ er, 

Als säh er noch in goldne Erdenferne. 

Da plötzlich losch es aus; er wußt es plötzlich 

– Und ein Entsetzen schrie aus seiner Brust, 

Daß ratlos Mitleid, die am Lager saßen, 

In Stein verwandelte – er lag am Abgrund; 

Bodenlos, ganz ohne Boden. – „Hilf! 

Ach Vater, lieber Vater!” Taumelnd schlug 

Er um sich mit den Armen; ziellos griffen 

In leere Luft die Hände; noch ein Schrei – 

Und dann verschwand er. 

Dort, wo er gelegen, 

Dort hinterm Wandschirm, stumm und einsam liegt 

Jetzt etwas; – bleib, geh nicht hinein! Es schaut 

Dich fremd und furchtbar an; für viele Tage 

Kannst du nicht leben, wenn du es erblickt. 

„Und weiter – du, der du ihn liebtest – hast 

nichts weiter du zu sagen?” 

Weiter nichts. 


Ne menj be 1580 


hol hirtelen oly nagy lett a magány, 

– nem az elsőben, hol ifjú fejét 

sápadt kezére hajtva máskor ült, 

mialatt szeme a falon merengett, 

melyen, trópusi növények között, 

nagyszárnyú és nagytalpú állatok 

álltak, kitömve, fél-csodák neki 

s félig már a tudás rejtelmei, 



por hull rá; – nem ott, a szomszédos ajtón 

túl, ott, ott, a nagy, homályos teremben 

-–hősége fullaszt, – a spanyolfalon túl, 

ott, az ágyon, van valami, – ne menj be! 

Idegenűl és irtózatosan 

néz rád! 

Csak néhány órával előbb 

szőke feje még ott pihent a párnán; 

már megsápadt a kíntól, mert az élet 

fonala hamar szakad; de szeme 

még édesen szólt, és néha mosolygott, 

mintha arany messziségekbe nézne. 

S egyszerre: éj; és ő egyszerre tudta 

– s olyan iszony kiáltott a szivéből, 

hogy a tanácstalan részvét az ágynál 

ülőket kővé változtatta: örvény 

süllyedt vele, feneketlen. – »Segíts, 

apám, óh édes apám!« Támolyogva 

hadonászott; keze céltalanul nyúlt 

az üres levegőbe; egy sikoly még – 

és aztán eltünt. 

Ott, ahol feküdt, 

most valami fekszik, – maradj! Ne menj be! 


néz rád; és napokig nem élsz, ha láttad. 

»És mást, – hiszen szeretted, – egyebet 

nem tudsz mondani, semmit?« 

Semmi mást. 

* sic! 

1580 NIK.261 

1581 Ms 4666/195 (UI.; kézzel a lapon: »1941 I 5«) 

1582 SzLV.287-288 

tekint reád! 

Csak pPár órá|val előbb|ja még ez még 

szőke feje a párnákon ott 

még ott pihent szöke feje a párnán; 

már megsápadt a kintól, mert az élet 



mintha arany messziségekbe látna néznex. 

S egyszerre: kialudt |éj|; és ő egyszerre tudta 

– s olyan rémület |iszony| kiáltott a szívéből, 

hogy az ágyánál ülőket 

hogy xx xxx a tehete tanácstalan részvét az ágynál 

ülőket kővé változtatta: örveny * 

süllyedt vele, feneketlen. – „Segítség, 

apám, óh édes apám!” Támolyogva 

hadonászott; / céltalan / kezei / nyúlt 

kaptak az üres levegőbe; egy sikoly még – 



xx a spanyolfal mögött, most szótla|n|xx magányban 

fekszik most valami – maradj! Ne menj be! 

Idegen xxx; rettenetes!x Napokig 

Idegenül néz rád és iszonyúan; 

és napokig nem fogsz élni, ha láttad. 

„És mást – hiszen szeretted, – egyebet 

nem tudsz mondani, semmit?” 

Semmi mást. 

= 



Ne menj be. 1581 


hol hirtelen oly nagy lett a magány 



mialatt szeme a falon merengett 









– hősége fullaszt, – a spanyolfalon túl, 


Idegenül és irtózatosan 

néz rád! 



már megsápadt a kíntól, mert az élet 





– s olyan iszony kiáltott a szívéből, 



süllyedt vele, feneketlen. – »Segíts, 

apám, óh édes apám!« Támolyogva 








»És mást, – hiszen szeretted, – egyebet 

nem tudsz mondani, semmit?« 

Semmi mást. 

305 



















néz rád! 











sülyedt vele, feneketlen. – „Segíts, 









„És mást, – hiszen szeretted, – egyebet 


Semmi mást.



Geh nicht hinein 

















néz rád! 











sülyedt vele, feneketlen. – „Segíts, 









„És mást, – hiszen szeretted, – egyebet 


Semmi mást. 

[>180] STORM: 

Hyazinthen 1584 

Fern hallt Musik; doch hier ist stille Nacht, 

Mit Schlummerduft anhauchen mich die Pflanzen. 

Ich habe immer, immer dein gedacht; 

Ich möchte schlafen, aber du mußt tanzen. 

Es hört nicht auf, es rast ohn Unterlaß; 

Die Kerzen brennen und die Geigen schreien, 

Es teilen und es schließen sich die Reihen, 

Und alle glühen; aber du bist blaß. 

Und du mußt tanzen; fremde Arme schmiegen 

Sich an dein Herz; o leide nicht Gewalt! 

Ich seh dein weißes Kleid vorüberfliegen 

Und deine leichte, zärtliche Gestalt. – – 

Und süßer strömend quillt der Duft der Nacht 

Und träumerischer aus dem Kelch der Pflanzen. 

Ich habe immer, immer dein gedacht; 

Ich möchte schlafen, aber du mußt tanzen. 

[GÁBOR ANDOR]: 

Jácintok 1587 

Ott zene szól; itt csend az éj ölén, 

Virág, fa álom-illatot lehell, 

Mindig, mindig reád gondoltam én. 

Aludnám, de neked táncolni kell. 

1583 ÖB.I.616-617 

1584 SSW.71 

1585 E.348 

1586 ÉÉ.366 

1587 GAM.220 

1588 NLK.V.35-36 

1589 K.II.103 

STORM: 

Hyazinthen 1585 

Fern hallt Musik; doch hier ist stille Nacht, 

mit Schlummerduft anhauchen mich die Pflanzen; 

ich habe immer, immer Dein gedacht, 

ich möchte schlafen; aber Du mußt tanzen. 

Es hört nicht auf, es rast ohn Unterlaß; 

die Kerzen brennen und die Geigen schreien, 

es teilen und es schließen sich die Reihen, 

und alle glühen; aber du bist blaß. 

Und du mußt tanzen; fremde Arme schmiegen 

sich an Dein Herz; o leide nicht Gewalt! 

Ich seh Dein weißes Kleid vorüberfliegen 

und deine leichte, zärtliche Gestalt. – – 

Und süßer strömend quillt der Duft der Nacht 

und träumerischer aus dem Kelch der Pflanzen. 

Ich habe immer, immer Dein gedacht; 

ich möchte schlafen; aber Du mußt tanzen. 

[SZABÓ GIZELLA]: 


Fern hallt Musik 

Ott zeneszó; itt sűrü csöndes éj. 

Szendergő szirmok lélegzete lüktet; 

ó, mindig, mindig rád gondoltam én; 

aludnék most, de téged táncba vittek. 

306 



Ott zene zúg; az éj itt nesztelen, 

a virágokból álom-illat száll fel: 

én mindig, mindig rád emlékezem, 

aludni vágynék, de neked a tánc kell. 

S a zene őrjöng, csepp nyugtot se hagy, 

a gyertyák égnek, és a vonók sírnak, 

táncos körök csukódnak össze s nyílnak, 

mindenki lángol; sápadt csak te vagy. 

S neked a tánc kell. Nyúlnak már utánad 

karok, szived fele; s te engeded! 

Látom fehér, ellibbenő ruhádat, 

és lepke-könnyü, gyöngéd termeted. 

És árad éji illat édesen, 

virágkelyhekből álmodóbban száll fel. 

Én mindig, mindig rád emlékezem, 

aludni vágynék, de neked a tánc kell. 

[PETRA-SZABÓ GIZELLA]: 


Hyacinthen 

Ott zeneszó; itt sűrü csöndes éj, 

szendergő szirmok lélegzete lüktet; 


aludnék most, de téged táncba vittek.

A tánc pihenned egy percig se hagy. 

A gyertyák égnek, a hegedűk sírnak, 

A sorok összezárulnak, kinyúlnak. 

Mindenki lángol, sápadt csak te vagy. 

És táncolnod kell. Idegen karok 

Fonódnak a szived köré… Ne türd! 

Fehér ruhád előttem kavarog; 

És gyöngéd alakod tovarepült… 

Az illat édesebb az éj ölén, 

Virág, fa bóditóbb álmot lehell. 

Mindig, mindig reád gondoltam én, 

Aludnám, de neked táncolni kell. 


Th. Storm: \ Jácintok 1590 / 11. old. 

Messzi | zene; itt xxxxx |éj és a csöndx;|éjjeli xxx|csillagok,|csak a| 

xxxxxxxxxxxxxxxxxxxxxxxxxxxxxxxx 

virágokxx álmodók |xxxx| altató illatax lüktet: 

folyton xrád xxxx gondoltam ma egész éjszaka; 

aludnom kéne, de neked|téged a táncxxba vittek. 

Vége Sose lesz vége, húzza a cigány; 

gyertyák lobognak, hegedű sikongat, 

válnak a párok s ujramegint xxegyberingnak, 

s mindenki fakó |láng|tűz:|; és |csak| te |vagy| halovány. 

S neked a tánc kell; |Táncba vittek; s most| idegen karok 

érn nyúlnak szívedhez, – vigyázz, meggyaláznak! – 

látom tovaszálló, |röppenő| habfehér ruhádat 

és xxxxx könnyü és törékeny alakod. – – 

És S édesebben döl az éj illata 

s a virágoké álmodóbban lüktet. 

Rád gondoltam ma egész éjszaka; 

aludnom kéne, de téged táncba vittek. 

1947 okt.17. Sz. L. 

[>181] STORM: 

In schwerer Krankheit 1592 

Nun schließ auch du die Augen zu, 

Geh Phantasie und Herz zur Ruh! 

Ein Licht lischt nach dem andern aus – 

Hier stand vordem ein Schauspielhaus. 

[>182] STORM: 

Junge Liebe 1594 

Aus eignem Herzen geboren, 

Nie besessen, dennoch verloren. 

Ihr Aug ist blau, nachtbraun ihr lockicht Haar, 

Ein Schelmenmund, wie jemals einer war, 

Ein launisch Kind; doch all ihr Widerstreben 

Bezwingt ihr Herz, das mir so ganz ergeben. 

Schon lange sitzt sie vor mir, träumerisch 

Mit ihren Beinchen baumelnd, auf dem Tisch; 

Nun springt sie auf; an meines Stuhles Lehne 

Hängt sie sich, schmollend ob der stummen Szene. 

,Ich liebe dichl” – „Du bist sehr interessant.” 

„Ich liebe dich!” – „Ach, das ist längst bekannt! 

Ich lieb Geschichten, neu und nicht erfunden – 

Erzählst du nicht, ich bin im Nu verschwunden.” – 

„So hör! Jüngst träumte mir” – „Das ist nicht wahr!” – 

„Wahr ist’s! Mir träumt’, ich sähe auf ein Haar 

Dich selbst straßauf und –ab in Prachtgewändern 

An eines Mannes Arm gemächlich schlendern; 

1590 MS 4657/419 (kézírás) 

1591 ÖB48.98; ÖB.II.345-346 

1592 SSW.245 

1593 ÖB48.213; ÖB.II.820 

1594 SSW.164 

1595 Ms 4657/418.I.-II. (kézírás) 

Már szünet nélkül járja mindahány; 

gyertyák lobognak, nyírettyű rikácsol, 

hol bomlik, hol ölelkezik a táncsor – 

és izzik mind, csak te vagy halovány. 

És táncolsz, táncolsz; jaj, szivedre mennyi 

idegen kar simúl – mért engeded! 

Látom fehér ruhád tovalebegni, 

látom törékeny könnyű termeted… 

Sűrűbben ontja illatát az éj, 

virágok részeg lélegzete lüktet; 




Sulyos betegségben 1593 

In schwerer Krankheit 

Húnyd le most te is a szemed, 

pibenj meg, szív és képzelet! 

Kialszik a lámpák sora – 

Itt egy szinház állt valaha. 

307 

Már szünet nélkül járja mindahány; 

gyertyák lobognak, nyirettyű rikácsol, 

hol bomlik, hol ölelkezik a tánc-sor – 

és izzik mind, csak te vagy halovány. 

És táncolsz, táncolsz, jaj, szivedre annyi 

idegen kar simul – mért engeded! 

Látom fehér ruhád tovasuhanni, 

látom törékeny, könnyü termeted… 

Sűrűbben ontja illatát az éj, 

mámoros kelyhek lélegzete lüktet; 





Hyacinthen 

Messzi zene; itt éj és csönd, csak a 

virágok álmodó illata lüktet: 

rád gondoltam ma egész éjszaka; 


Percnyi szünet se, húzza a cigány; 

gyertyák lobognak, hegedű sikongat, — 

válnak a párok s megint egyberingnak, 

s minden arc ég; csak te vagy halovány. 

Táncolni vittek; idegen karok 

nyúlnak szivedhez; vigyázz, meggyaláznak! 

látom könnyű, törékeny alakod, 

látom röppenő, habfehér ruhádat. – – 

S édesebben dől az éj illata 

s a virágoké álmodóbban lüktet. 

Rád gondoltam ma egész éjszaka; 


A szeme kék, a haja gesztenye, 

ajkán gúny, mint senkién sohase, 

szeszélyes lány; de bármennyire lázad, 

a szive csak csupa szerelem és alázat. 


Fiatal szerelem 

Hegy fiai(Th. Storm) (1817-1888) 1595 

/ Már rég / előttem ül, / álmodozik, 

az asztalról himbálja lábait; 

most felpattan|ugrik|; duzzog, hogy nem beszélek, 

de keze a xxxxxszékemxx támlájára téved. 

„Szeretlek!” – „ez |Ah| érdekes! csakugyan?” 

„Szeretlek!” – „Nem tudsz ujabbat, |Ez öreg dolog, fiam!xx, 

|s nincs| varázsa, xcsak uj s igaz szavaknak – 

Ha nem beszélsz, rögtön faképnél hagylak.” – 

„Hát jó|l van!| Álmodtam nemrég. |Azt álmodtam…|” – „Nem igaz!” 

„De igaz! Azt álmodtam, hogy te az 

utcán sétáltál, xxx |xxx|édes| fiatal lány, 

gyönyörü ruhában egy férfi karján;

Und dieser Mann” – „der war?” – „der war nicht ich!” – 

„Du lügst!” – „Mein Herz, ich sah dich sicherlich – 

Ihr senktet Aug in Auge voll Entzücken, 

Ich stand seitab, gleichgültig deinen Blicken.” 

„Der Mutter sag ich’s!” ruft das tolle Kind 

Und springt zur Tür. Da hasch ich sie geschwind, 

Und diese frevelhaften Lippen müssen, 

Was sie verbrochen, ohne Gnade büßen. 


Fiatal szerelem 1596 




szive csupa szerelem és alázat. 

Már rég előttem ül, álmodozik, 


most felugrik; duzzog, hogy nem beszélek, 

de keze székem támlájára téved. 

„Szeretlek!” – „Ah, érdekes! csakugyan?” 

„Szeretlek!” – „Az öreg dolog, fiam; 

s nincs varázsa csak új s igaz szavaknak… 

Ha nem mesélsz, rögtön faképnél hagylak!” 

„Hát jó! Kérlek, álmodtam… – „Nem igaz!” 

„De igaz! S azt álmodtam, hogy te az 

utcán sétáltál, édes, fiatal lány, 

gyönyörű ruhában, egy férfi karján, 

s az a férfi…” „Ki volt?” – „Ki? Hát: nem én!” 

„Hazudsz!” – „Bizisten, te jöttél felém, 

de egészen az ő szemébe vesztél, 

én ott álltam, rám se hederitettél.” 

„Anyuka!” – rohan kifelé a lány, 

de elkapom, még idejekorán, 

s ajkaim a bűnért, mit elkövettek, 

irgalmatlan csókokkal vezekelnek. 

[>183] STORM: 

Meeresstrand 1598 

Ans Haff nun fliegt die Möwe, 

Und Dämmrung bricht herein; 

Über die feuchten Watten 

Spiegelt der Abendschein. 

Graues Geflügel huschet 

Neben dem Wasser her; 

Wie Träume liegen die Inseln 

Im Nebel auf dem Meer. 

Ich höre des gärenden Schlammes 

Geheimnisvollen Ton, 

Einsames Vogelrufen — 

So war es immer schon. 

Noch einmal schauert leise 

Und schweiget dann der Wind; 

Vernehmlich werden die Stimmen, 

Die über der Tiefe sind. 

s az a férfi”- – „|Az| Ki volt?” – „Ki? |Hát:| nem én!” 

„Hazudsz!” – „Bizisten te jöttél felém, – 

|de| Aa xxxx|vel| nagyon |teljesen| az ő szemébe mélyedt vesztél, 

én ott |oldalt|ott| álltam. S engem észre se vettél x, rám se hederitettél.” 

„Anyukám!” kiált a bolond gyerek a |indul|rohan|kifelé a| leány, 

s fut kifelé xxxx |de elfogom|de elkapom, még xxx idejekorán 

elfogom és s a bűnért, mit elkövettek, 

ajkaim, könny ör 


a bűnért irgalmatlan |soká és irgalmatlan és soká|csókokkal| vezekelnek. 



Fiatal szerelem 1597 

Junge Liebe 




szive csupa szerelem és alázat. 

Már rég előttem ül, álmodozik, 


most felugrik; duzzog, hogy nem beszélek, 

de keze székem támlájára téved. 

„Szeretlek!” – „Ah, érdekes! csakugyan?” 

„Szeretlek!” – „Az öreg dolog, fiam, 

s nincs varázsa csak új s igaz szavaknak… 

Ha nem mesélsz, rögtön faképnél hagylak!” 

„Hát jó! Kérlek, álmodtam… – „Nem igaz!” 

„De igaz! S azt álmodtam, hogy te az 

utcán sétáltál, édes, fiatal lány, 

gyönyörű ruhában, egy férfi karján, 

s az a férfi…” „Ki volt?” – „Ki? Hát: nem én!” 

„Hazudsz!” – „Bizisten, te jöttél felém, 

de egészen az ő szemébe vesztél, 

én ott álltam, rám se hederitettél.” 

„Anyuka!” – rohan kifelé a lány, 

de elkapom, még idejekorán, 


irgalmatlan csókokkal vezekelnek. 


Tengerpart 1599 

A sirály partra röpül most 

és jön a szürkület; 

tükörként áll az alkony a 

nedves gázlók felett. 

A homokon szürke szárnyak 

settengnek csöndesen; 

álomszigetek feküsznek 

a ködben a tengeren. 

Az erjedő iszapnak 

figyelem titkos neszeit, 

árva madár sikongat – 

Igy volt ez, mindig így. 

Végsőt borzong a szél és 

elhallgat; a füled 

hallani kezdi a hangokat 

a mélységek felett. 

308 



Meeresstrand 

A sirály partra röpűl most 

és jön a szürkület; 

tükörként áll az alkony a 

nedves gázlók felett. 

A homokon szürke szárnyak 

settengnek csöndesen; 

álomszigetek feküsznek 

a ködben a tengeren. 

Az erjedő iszapnak 

figyelem titkos neszeit, 

árva madár sikongat – 

Igy volt ez, mindig így. 

Végsőt borzong a szél és 

elhallgat; a füled 

hallani kezdi a hangokat 

a mélységek felett. 



Meeresstrand 

Öböl felett sirály száll 

és félhomály oson; 

alkonyfény tükröződik 

a nedves zátonyon. 

Rebbennek szürke szárnyak 

a part-szegélyeken; 

ködben szigetek, mint álmok, 

hevernek a tengeren. 

Titokzatosan súg-suttog 

a forrongó iszap, 

hívó madár rikoltoz – 

öröktől, napra nap. 

Még egyszer halkan borzong 

és elnémul a szél; 

kibomlanak a hangok 

a mélység felszinén. 

[>184] STORM: [SZABÓ LŐRINC]: [SZABÓ LŐRINC]: 

1596 

SzLV.286-287 

1597 

ÖB.I.316-317 

1598 

SSW.62-63; B.348 

1599 

SzLV.288 

1600 

ÖB48.168 

1601 

K.II.98-99; TK.II.37: címe: Tengerpart / Ans Haff nun fliegt… 

1602 

SSW.81 

1603 

MS 4657/421 (kézírás) 

1604 

UI.41.II.560

O süßes Nichtstun 1602 O süsses Nichtstun 

Óh édes semmittevés 

O süßes Nichtstun, an der Liebsten Seite 

Zu ruhen auf des Bergs besonnter Kuppe; 

Bald abwärts zu des Städtchens Häusergruppe 

Den Blick zu senden, bald in ferne Weite! 

O süßes Nichtstun, lieblich so gebannt 

Zu atmen in den neubefreiten Düften; 

Sich locken lassen von den Frühlingslüften, 

Hinabzuziehn in das beglänzte Land; 

Rückkehren dann aus aller Wunderferne 

In deiner Augen heimatliche Sterne. 


Óh édes semmittevés 1605 

O süsses Nichtstun 

Óh édes-jó semmittevés, a kedves 

mellett a napos hegyormon heverni; 

lent a kisváros házain merengni 

s felröppenni a fodros fellegekhez! 

Óh édes semmittevés, megbüvölve 

inni a jó, feltörő szagokat; 

Menni, hová a tavasz csalogat, 

le a gyönyörű, napsütötte völgybe; 

s a messzi csodákból megtérni drága 

szép szemeid hazai csillagába. 

[>185] STORM: 

Und war es auch ein großes Schmerz 1606 

Und war es auch ein großer Schmerz, 

Und wär’s vielleicht gar eine Sünde, 

Wenn es noch einmal vor dir stünde, 

Du tätst es noch einmal, mein Herz. 

[>186] GOTTFRIED KELLER: 

Abendlied 1608 

Augen, meine lieben Fensterlein, 

Gebt mir schon so lange holden Schein, 

Lasset freundlich Bild um Bild herein: 

Einmal werdet ihr verdunkelt sein! 

Fallen einst die müden Lider zu, 

Löscht ihr aus, dann hat die Seele Ruh; 

Tastend streift sie ab die Wanderschuh, 

Legt sich auch in ihre finstre Truh. 

Noch zwei Fünklein sieht sie glimmend stehn, 

Wie zwei Sternlein innerlich zu sehn, 

Bis sie schwanken und dann auch vergehn, 

Wie von eines Falters Flügelwehn. 

Doch noch wandl ich auf dem Abendfeld, 

Nur dem sinkenden Gestirn gesellt; 

Trinkt, o Augen, was die Wimper hält, 

Von dem goldnen Überfluß der Welt! 

[>187] CONRAD FERDINAND MEYER: 

I. Vorsaal (6) – Schwarzschattende Kastanie 1611 

Schwarzschattende Kastanie, 

Mein windgeregtes Sommerzelt, 

Du senkst zur Flut dein weit Geäst, 

Dein Laub, es durstet und es trinkt, 

Schwarzschattende Kastanie! 

Im Porte badet junge Brut 

Mit Hader oder Lustgeschrei, 

Und Kinder schwimmen leuchtend weiß 

1605 

ÖB.I.472 

1606 

SSW.87 

1607 

ÖB48.108; SzLV.287; ÖB.II.372 

1608 

KSW.700-701 

1609 

SKM.132 

1610 

Jelöletlen kéziratlap a fordító könyvhagyatékában. 

1611 

MSW.25 

1612 


– Storm – 1603 

309 

Óh, édes semmittevés 1604 









Óh édes semmittevés, megbüvölve 

Óh, édes semmittevés, megbűvölve 



menni, hová a tavasz csalogat, 

menni, hová a tavasz csalogat, 

le a gyönyörü, napsütötte völgybe; 

le a gyönyörű, napsütötte völgybe; 



szép szemeid hazai csillagába! 

szép szemeid hazai csillagába. 



És bár fájt rettenetesen 1607 

Und war es auch ein grosser Schmerz 

És fájt bár rettenetesen, 

s lenne még talán bűn is éppen, 

volna rá megint módod, érzem, 

megint csak megtennéd, szivem. 


Esti dal 1609 

Szemeim, ti kedves ablakok, 

annyi édes látványt adtatok, 

képet képre bebocsássatok, 

lesztek úgyis egyszer majd vakok! 

Fáradt pilla csuklik kialudt 

fényetekre, nyugtot lel a dúlt 

lélek, vaksin a vándorsarut 

leoldja, sötét ládába jut. 

Két szikrát lát még, ha visszanéz: 

benső páros csillag, hunyni kész, 

megrebben a lángja, s elenyész, 

mint egy pillangószárny-rebbenés. 

Még bolyongni hív az esti rét, 

társam hunyó csillag-ékes ég; 

ó szemem, míg pillám győzi még, 

idd a föld arany fölöslegét. 


Feketeárnyú gesztenye 

C.F. Meyer 1612 

Feketeárnyú gesztenye, 

szélrázta sugári sátram, a 

vízigre csüggeszted ágaid, 

a lombod |leveled| szomjas és iszik, 

feketeárnyú gesztenye! 

A kikötőben ifjuság 

fürdik, birkózik és kacag 

és ragyog fehér |s ragyogó fehér| gyerekek 


[Szemeim, drága kis ablakok…] 1610 

Szemeim, drága kis ablakok, 

Oly rég és oly édesen lobog 

képre kép; úgy zúg be rajtatok: 

mégis be kell majd borúlnotok!

Im Gitter deines Blätterwerks, 


Und dämmern See und Ufer ein 

Und rauscht vorbei das Abendboot, 

So zuckt aus roter Schiffslatern 

Ein Blitz und wandert auf dem Schwung 

Der Flut, gebrochnen Lettern gleich, 

Bis unter deinem Laub erlischt 

Die rätselhafte Flammenschrift, 



Feketeárnyú gesztenye 1613 


szélrázta nyári sátram, a 

vízre csüggeszted ágaid, 

úgy iszik szomjas leveled, 


A nagy öbölben ifjuság 


s ragyogó fehér gyerekek 

úsznak lombod rácsai közt, 


S ha a tópart bealkonyúl 

és elzúg az esti hajó, 

piros lámpája ideges 

villámot vet, s mint összetört 

betűk, a rohanó vizen 

úgy fut a titkos lángirás, 

mig ki nem oltják lombjaid, 







leveled szomjas és iszik, 


A kikötőben ifjuság 

fürdik birkózik és kacag 


úsznak lombod rácsai közt, 


S ha tó és part bealkonyúl 


villám csap elő a piros 

lámpákból és mint összetört 

betűk, úgy fut a rohanó 

vizen, míg csak lombod ki nem 

oltja titkos lángjeleit, 


[>188] C. F. MEYER: 

I. Vorsaal (7) – Nachtgeräusche 1617 

Melde mir die Nachtgeräusche, Muse, 

Die ans Ohr des Schlummerlosen fluten! 

Erst das traute Wachtgebell der Hunde, 

Dann der abgezählte Schlag der Stunde, 

Dann ein Fischer-Zwiegespräch am Ufer, 

Dann? Nichts weiter als der ungewisse 

Geisterlaut der ungebrochnen Stille, 

Wie das Atmen eines jungen Busens, 

1613 

SzLV.320 

1614 

ÖB.I.561-562 

1615 

RÉ.1940.XI.30.,3 (Ms 4666/177) 

1616 

SMV.6 

1617 

MSW.365 

1618 

IK.788 

1619 


lombozat |lombod| árnyrácsai között, 

úsznak lombodnak rácsai közt, 


S ha tó és part bealkonyúl 


a piros lámpák |a piros lámpákból| 

villám csap elő a piros 

lámpákból és mint tört összetört 

betűk, ugy fut a rohanó 

vizen, mig lombjaid alattad ki nem |csak lombod ki nem 

ki nem xxxx |oltja| a rejtélyes |titkos| tüz |láng|irást, 


Sz. L. 



Schwarzschattende Kastanie 




úgy iszik szomjas leveled, 


A nagy öbölben ifjúság 



úsznak lombod rácsai között, 


S ha a tópart bealkonyúl 


piros lámpája ideges 

villámot vet, s mint összetört 

betűk, a rohanó vizen 

úgy fut a titkos lángírás, 

mig ki nem oltják lombjaid, 



Sötét árnyékú gesztenye. 1616 

Sötét árnyékú gesztenye, 

Szélrázta nyári sátorom, 

A vízre hajlik koronád, 

S lombod szomjasan issza azt, 

Sötét árnyékú gesztenye! 

A révben fürdik ifju nép, 

Civódva is, ujjongva is, 

S úszkál fehér gyermeksereg 

Lombsátrad fényrostélyzatán, 


S ha a tó s a part bealkonyul, 

S elzúg melletted esthajó: 

Vörös mécs fénye villan el 

A lebegő vízár fölött, 

Rezegve rajt, mint tört betük, 

Míg árnyékodban nem huny el, 



Éji hangok 1618 

Múzsa szólj a bús zenebonáról, 

mely csiklandja álmatlan fülünket! – 

Most az ebek kedves csaholása, 

aztán az órák zajos ütése, 

aztán a halászok párbeszéde, 

aztán? Semmi, csak a láthatalan, 

véghetetlen csönd szellemzenéje, 

mint a fiatal mell pihegése, 

310 


Az éj neszei 

– C.F. Meyer verse – 1619 

Mondd el, Múzsa, mily|en| nesze |zaj| özönlik 

az éjnek |éjszaka| az álmatlan fülébe? 

Előbb őrjel, kutyák ugatása, 

aztán órák számolt kondulása, 

aztán két halász suttog a parton, 

aztán? Már csak bizonytalanúl a 

töretlen csönd halk szellembeszéde, 

mint egy ifjú kebel pihegése,

Wie das Murmeln eines tiefen Brunnens, 

Wie das Schlagen eines dumpfen Ruders, 

Dann der ungehörte Tritt des Schlummers. 


Az éj neszei 1620 

Mondd el, Múzsa, milyen zaj özönlik 

éjszaka az álmatlan fülébe? 


aztán órák számolt kondulása, 

aztán két halász megy el a parton, 

aztán? Már csak bizonytalanúl a 

töretlen csönd halk szellembeszéde, 

mint egy ifjú kebel pihegése, 

mint egy mély kút lassú mormogása, 

mint evezők tompa csobbanása, 

aztán, hogy már nem hallod, az álom. 


Éji zaj 1623 

Múzsa, nékem szólj az éji zajról, 

Álmatlannak mely fülébe árad! – 

Most az éber házi eb csahol künn, 

Majd az óra üt, számláljuk egyre, 

Majd a parton két halász 

beszélget, 

Aztán? – Semmi, csak a nem 

zavart csönd 

Elmosódó szellemhangja lágyan, 

Mintleányszív lassú pihegése, 

Mint a mélykút tompa mormolása, 

Mint a lapátok loccsanása, végül 

Meg se hallott lépted, enyhe álom. 

[>189] C. F. MEYER: 

I. Vorsaal (9) – Der schöne Tag 1624 

In kühler Tiefe spiegelt sich 

Des Juli-Himmels warmes Blau, 

Libellen tanzen auf der Flut, 

Die nicht der kleinste Hauch bewegt. 

Zwei Knaben und ein ledig Boot – 

Sie sprangen jauchzend in das Bad, 

Der eine taucht gekühlt empor, 

Der andre steigt nicht wieder auf. 

Ein wilder Schrei: »Der Bruder sank!« 

Von Booten wimmelt’s schon. Man fischt. 

Den einen rudern sie ans Land, 

Der fahl wie ein Verbrecher sitzt. 

Der andre Knabe sinkt und sinkt 

Gemach hinab, ein Schlummernder, 

Geschmiegt das sanfte Lockenhaupt 

An einer Nymphe weiße Brust. 


A szép nap 1627 

Der schöne Tag 

Hűs mély tükrözi július 

meleg kékjét; szitakötők 

1620 

RÉ.1940.XI.30.,3 (Ms 4666/177) 

1621 

ÖB.I.108-109 

1622 

SMV.6 

1623 

NÉK.118 

1624 

MSW.28 

1625 

MAV.25 

1626 


1627 

ÖB48.191 

1628 

SzLV.317 

1629 

ÖB.II.697-698 

1630 

SMV.8 

mint a mély kút messze mormolása, 

mint a tompa evezőcsapások, 

mint az álom nesztelen jövése. 


Az éj neszei 1621 

Nachtgeräuschse 

Mondd el, Múzsa, milyen zaj özönlik 

éjszaka az álmatlan fülébe? 


aztán órák számlált kondulása, 

aztán két halász megy el a parton, 

aztán? Már csak bizonytalanúl 

a töretlen csönd halk szellembeszéde, 

mint egy ifjú kebel pihegése, 

mint egy mély kút lassu mormogása, 


aztán, mit már nem hallasz, az álom. 


Szép nap 1625 

Ragyog a víz hüvös szinén 

a forrón kéklő nyári ég, 

pillék libegnek a folyón, 

habot nem fodroz semmi szél. 

Gazdátlan csónak s két fiú – 

Vígan szökelltek fürdeni. 

Egyik lehülve fölbukik, 

a másik nem jön újra föl. 

Egy vad sikoly: «Öcsém befúlt!» 

Bárkák nyüzsögnek. Csáklya leng. 

A partra mentik egyiket, 

sápadt akár egy bűntevő. 

A másik csak merül, merül 

lassan forogva, szunnyadoz, 

s szelíden fürtös homloka 

egy nimfa tej mellére hull. 





311 

mint egy mély kút lassú mormogása, 


aztán, mit már nem hallod, az álom. 

= 

ford. Szabó Lőrinc 


Éji hangok. 1622 

Éji hangokat jelents, te Múzsa, 

Álmatlan fülébe áradókat! 

Házi ebek szokott ugatása, 

Majd az óra megszámolt ütése, 

Parton két halász beszélgetése. 

Aztán? Semmi más, csak elmosódó 

Szellemhangja meg nem zavart csendnek: 

Mint az ifju kebel pihegése, 

Mint a mély kút csendes mormolása, 

Mint az evező halk csobbanása, 

Végül álom meg se hallott lépte. 



A szép nap 

–C.F. Meyer – 1626 

Hűs mély tükrözi júnlius 

meleg kékje^xx|jét; szitakötők 

táncolnak a vizen, melyet 

nem tör meg semmi rezzenés. 

Két fiú s egy csen |facér| ladik – 

Fejest! – rikolt két ifju száj. 

Üdülten bukkan az egyik, egy gyerek, 

a másik odalent marad. 

Vad sikoly: bátyám „Eltünt az öcsém!” 

Már csónakok. Csáklyáznak. És Az 

partra viszik a egyik fiút partra viszik.: 

sápadt, mint gonosztevő. 

A másik szendereg, merűl 

s merűl, egyre alább=alább, 

fürtös feje békén pihen 

egy nixmfa fehér kebelén. 

okt.25. Ford. Szabó Lőrinc 







A szép nap. 1630 

A hűvös mély tükrözteti 

A forró nyár kéklő egét,

táncolnak a vízben, melyet 


Két fiú s egy facér ladik – 


Üdülten bukkan egy gyerek, 


Vad sikoly: „Eltűnt az öcsém!” 

Már csónakok. Csáklyáznak. Az 

egyik fiút partra viszik: 

sápadt, mint egy gonosztevő. 


s merűl, egyre alább-alább, 


egy nimfa fehér kebelén. 

[>190] C. F. MEYER: 

II. Stunde (26) – Das tote Kind 1631 

Es hat den Garten sich zum Freund gemacht, 

Dann welkten es und er im Herbste sacht, 

Die Sonne ging und es und er entschlief, 

Gehüllt in e i n e Decke weiß und tief. 







Vad sikoly: „Eltűnt az öcsém!” 




A másik szendereg, merül 




Jetzt ist der Garten unversehns erwacht, 

Die Kleine schlummert fest in ihrer Nacht. 

»Wo steckst du?« summt es dort und summt es hier. 

Der ganze Garten frägt nach ihr, nach ihr. 

Die blaue Winde klettert schlank empor 

Und blickt ins Haus: »Komm hinterm Schrank hervor! 

Wo birgst du dich? Du tust dir’s selbst zu leid! 

Was hast du für ein neues Sommerkleid?« 


A halott gyermek 


Barátja volt a kert. De azután 

elhervadt a kert s elhervadt a lány. 

(gyorsírás) Békén aludtak, xxx |közös|őszi| takaró 

fedte őket, xx és fehér |közös| téli hó. 

Most észrevétlen felébredt a kert. 

A kislány tovább alszik odalent. 

„Hol vagy?” – susogja folyton valami. 

Az egész kert csak őt, őt keresi. 







Vad sikoly : „Eltűnt az öcsém!” 









A halott leányka 1632 

Szerette már a kert, de őszre vált, 

Elszállt a nyár s a lány is tovaszállt, 

Elment a nap s elszenderedtek ők, 

A tél vont rájuk vastag szemfedőt. 

Lám most a kert felébredt hírtelen, 

De a kislány mély álomban pihen. 

„Hol van a társunk? Hol rejtözködik?” 

Minden virág így kérdezősködik. 

A kék futó benéz az ablakán: 

„Szekrény mögül csak bujj ki pajtikám! 

Hol késel annyit? Hisz magadnak árt! 

Gyere, mutasd a nyári új ruhád!” 


A halott gyermek 1634 

Das tote Kind 

A kék folyóka felkapaszkodik 

A kék folyóka felkapaszkodik 

s benéz a házba: „Ugyan, gyere |Jőjj már egy kicsit!| s benéz a házba: „Jöjj már egy kicsit! 

Hova bujtál? Ne szomorkodj tovább! 

Hova bujtál? Ne szomorkodj tovább! 

Mutasd, xxxxmilyen az uj nyári ruhád!” 

= 


Mutasd, milyen az uj nyári ruhád!” 


A halott leányka. 1636 

Testvére volt a kert viráginak, 

Velük virult el egy bús őszi nap, 

Szálló sugárral szenderegtek el, 

Rájuk borult a közös hólepel. 

S msot, hogy a kertben tavasz dala zeng, 

A kis leány alszik a sírba’ lent. 

„Hol vagy?” – zümmögi lomb, virág, madár – 

„Jöjj már közénk, a kert szorongva vár!” 

Felfut a repkény, lopva betekint: 

„Szekrény mögé bujtál el már megint? 

Ej, ej, neked is csak szomorúság! 

Mutasd, milyen az új nyári ruhád?” 

1631 MSW.57 

1632 BNK.134 

1633 Ms 4657/301 (kézírás) 

1634 ÖB.I.615 

1635 SMV.22-23 

1636 VN.116 

Barátja volt a kert. De azután 

elhervadt a kert s elhervadt a lány. 

Békén aludtak, őszi takaró 

fedte őket, majd közös téli hó. 

Most észrevétlen felébredt a kert. 

A kislány tovább alszik odalent. 

„Hol vagy?” – suttogja folyton valami. 

Az egész kert csak őt, őt keresi. 

312 

Libella száll a víz felett, 

Mit nem fodroz szellőcske sem. 

Gazdátlan csónak, két fiú. – 

Ujjongva vízbe ugranak, 

Egyik lehűlve felbukik, 

A másik már fel sem merül. 

Vad jajgatás: „Öcsém oda!” 

Csónaktól nyüzsg a víztükör. 

Hozzák a partra egyiket, 

Fakó, mint egy gonosztevő. 

A másik száll alá-alá, 

Lassan, mikép egy szunnyadó, 

Göndörfürtös szelíd feje 

Egy nimfa hókeblén pihen. 


A halott gyermek 1635 

Barátok lettek: a kert és a lány 

S lassan hervadtak el ősz évadán. 

A nap elment és mindkettő pihen, 

Együtt fedi fehér s mély hólepel. 

A kert nagyhirtelen felébredett, 

Mély áloméj fedi a gyermeket. 

„Hová bujtál?” Igy zümmög itt s amott, 

Egész kert róla, róla suttogott. 

Karcsú hajnalka mászik felfelé, 

S benéz: „Miért bújtál szekrény mögé? 

Hol rejtezel? Ez csak magadnak árt: 

Mutasd a szép, a nyári új ruhád!” 

[>191] C. F. MEYER: [SZABÓ LŐRINC]: [TOMPA LÁSZLÓ]:

II. Stunde (32) 

Lenzfahrt 1637 

Am Himmel wächst der Sonne Glut, 

Aufquillt der See, das Eis zersprang, 

Das erste Segel teilt die Flut, 

Mir schwillt das Herz wie Segeldrang. 

Zu wandern ist das Herz verdammt, 

Das seinen Jugendtag versäumt, 

Sobald die Lenzessonne flammt, 

Sobald die Welle wieder schäumt. 

Verscherzte Jugend ist ein Schmerz 

Und einer ewgen Sehnsucht Hort, 

Nach seinem Lenze sucht das Herz 

In einem fort, in einem fort! 

Und ob die Locke dir ergraut 

Und bald das Herz wird stille stehn, 

Noch muß es, wann die Welle blaut, 

Nach seinem Lenze wandern gehn. 

[>192] C. F. MEYER: 

II. Stunde (35) – Der verwundete Baum 1640 

Sie haben mit dem Beile dich zerschnitten, 

Die Frevler – hast du viel dabei gelitten? 

Ich selber habe sorglich dich verbunden 

Und traue: Junger Baum, du wirst gesunden! 

Auch ich erlitt zu schier derselben Stunde 

Von schärferm Messer eine tiefre Wunde. 

Zu untersuchen komm ich deine täglich 

Und meine fühl ich brennen unerträglich. 

Du saugest gierig ein die Kraft der Erde, 

Mir ist als ob auch ich durchrieselt werde! 

Der frische Saft quillt aus zerschnittner Rinde 

Heilsam. Mir ist, als ob auch ich’s empfinde! 

Indem ich d e i n e sich erfrischen fühle, 

Ist mir, als ob sich m e i n e Wunde kühle! 

Natur beginnt zu wirken und zu weben, 

Ich traue: Beiden geht es nicht ans Leben! 

Wie viele, s o verwundet, welkten, starben! 

Wir beide prahlen noch mit unsern Narben! 


A sebzett fa 1643 

Mély sebet hasitottak a szivedbe, 

gonosztevők, – mondd, nagyon fájt a fejsze? 

Köteléked gondos kezem csavarta, 

s bízom benne: Meggyógyúlsz, fiatal fa! 

Magam, szinte egyazon pillanatban, 

élesebb késtől mélyebb sebet kaptam. 

Nap-nap után megnézem a tiédet, 

s közben az enyém tűrhetetlen éget. 

Mohón szívod dús erejét a földnek 

s az mintha belém hatolna belőled! 

Zúzott kérgedből örök csodabalzsam, 

friss nedv csorg. S mintha átpezsdülne rajtam! 

Sebed nézve, hogy enyhül, forrva, küzdve, 

úgy érzem, mintha a magamé hűlne! 

A természet ható gyógyszere zsongat, 

hiszem: Mindketten túléljük a rosszat! 

Hány élet halt ily sebbe, mennyi tünt el! 

Mi ketten dicsekszünk még sebeinkkel! 

[>193] C. F. MEYER: 

II. Stunde (37) – Abendrot im 

1637 

MSW.63 

1638 

ÖB41.27; ÖB.I.40-41; SzLV.321 

1639 

EHK.635; TK.II.51: versszaktagolás nélkül! 

1640 

MSW.67 

1641 

MAV.39 

1642 

K.II.143 

1643 

SzLV.317-318 

1644 

ÖB48.215; ÖB.II.760-761 

1645 

MSW.69 

1646 

MAV.41 

1647 

K.II.143-144 

Tavaszi utazás 1638 

Lenzfahrt 

A napfény egyre tüzesebb, 

dagad a tó, megtört a jég, 

vitorla szántja a vizet, 

szivem vitorla-lázban ég. 

Kárhozott vándor mind, aki 

ifjúságáról lemaradt, 

mihelyt megint friss fény veri, 

mihelyt megint sziszeg a hab. 

Kín az eljátszott ifjuság 

s örökké hívnak kincsei, 

a szív lesi a tavaszát, 

csak azt lesi, csak azt lesi! 

És bár a hajam már havas, 

szivem, noha rajta az éj, 

ha kék a hullám, a tavaszt 

keresni ma is útra kél. 


Sebzett fa 1641 

A fejszéjükkel zúztak össze téged, 

gonosztevők! – nagy volt a szenvedésed? 

Ujjaim oly aggódva orvosoltak, 

s ifjú fa, bízom, meggyógyulsz maholnap. 

Nekem is, szinte ugyanakor épen, 

még élesebb kés szúrt szivembe mélyen. 

Meglátogattam bús sebed naponta, 

s azt hittem, belepusztulok bajomba! 

Te szívtad a föld erejét sováran, 

és mintha engem járna át az áram! 

Gyógyítva dőlt a kéregből a bő lé, 

és véle mintha én lennék erőssé! 

S míg rajtad forrad már a keserű seb, 

mintha az enyém tüze lenne hűsebb! 

Munkálni kezd és nőni kezd az élet; 

lám, nem halálos sem nekem, sem néked! 

Ily sebbel hány törzs dőlt meg és merült el! 

Mi ketten dicsekszünk még hegünkkel. 


A sebzett fa 1644 

Der verwundete Baum 

Mély sebet hasitottak a szivedbe, 

gonosztevők, – mondd, nagyon fájt a fejsze? 

Köteléked gondos kezem csavarta, 

s bízom benne: Meggyógyúlsz, fiatal fa! 

Magam, szinte egyazon pillanatban, 

élesebb késtől mélyebb sebet kaptam. 

Nap-nap után megnézem a tiédet, 

s közben az enyém tűrhetetlen éget. 

Mohón szívod dús erejét a földnek 

s az mintha belém hatolna belőled! 

Zúzott kérgedből örök csodabalzsam, 

friss nedv csorg. S mintha átpezsdűlne rajtam! 

Sebed nézve, hogy enyhűl, forrva, küzdve, 

úgy érzem, mintha a magamé hűlne! 

A természet ható gyógyszere zsongat, 

hiszem: Mindketten túléljük a rosszat! 

Hány élet halt ily sebbe, mennyi tünt el! 

Mi ketten dicsekszünk még sebeinkkel! 


Alkony, erdőben 1646 

313 


Erdei alkony 1647 

Tavaszi út 1639 

A nap mind forróbban tüzel, 

Tó duzzad, jég töredezik. 

Egy bárka vizet szánt közel, 

Szívem is vitorlát feszít. 

Szívet bús vágy bolyongtat, űz, 

Ha ifjúsága füstbe ment, 

Mihelyt a tavasz napja tűz, 

Tó vize gyűrűződve reng. 

Eljátszott szebb kor fájva hív, 

Beléd örök honvágyat olt – 

Hogy már csak azt esdi a szív, 

Csak azt a tavaszt, azt a kort. 

Így lehet hajad csupa hó, 

Szívednek – bár hűl is tüze – 

Amikor megkéklik a tó, 

Tavaszát kell keresnie. 


Sebzett fa 1642 

Der verwundete Baum 

Fejszéikkel roncsoltak össze téged, 

a gonosztévőkl – Nagy volt szenvedésed? 

Én magam kötöztelek be serényen. 

Fiatal fa, meggyógyulsz majd – reméltem. 

Veled egyszerre kaptam sebet én is, 

de mélyebbet, s élesebb volt a kés is. 

Míg vizsgálom naponta a tiédet, 

az enyém tüze tűrhetetlen éget. 

Te szívod a föld erejét sováran, 

és mintha engem járna át az áram. 

Gyógyitva dől a kéregből a bő lé, 

és vele mintha én lennék erőssé! 

S míg rajtad forrad már a keserű seb, 

mintha az enyém tüze lenne hűsebb! 

Éled az élet, elindul a munka: 

lám csak, nem halunk bele a bajunkba! 

Ilyen sebbel hány törzs dőlt meg s terült el! 

Mi mindketten dicsekszünk még hegünkkel.

Walde 1645 Abendrot im Walde 

In den Wald bin ich geflüchtet, 

Ein zu Tod gehetztes Wild, 

Da die letzte Glut der Sonne 

Längs den glatten Stämmen quillt. 

Keuchend lieg ich. Mir zu Seiten 

Blutet, siehe, Moos und Stein – 

Strömt das Blut aus meinen Wunden? 

Oder ist’s der Abendschein? 


Abendrot im Walde 

Alkonyat az erdőn 

– C.F. Meyer – 1648 

Az erdőbe menekültem, 

agyonhajszolt |űzött|, árva vad, 

a sima törzsekre éppen végső 

parazsát |végső parazsát| |pírját| öntötte a nap. 

Fák közé, erdőbe búttam, 

mint halálra űzve vad, 

míg a síma törzsek élén 

búcsúfénnyel ég a nap. 

Földre rogytam. Körülöttem 

vérzik, nézd, a moha, kő – 

Sebeimből dől a vérem? 

Vagy az alkony tüze nő? 


Alkonypir az erdőn 1649 


agyonűzött, árva vad, 

a sok sima törzsre végső 

pírját öntötte a nap. 

Fuldokom xxhelyen |Alig pihegek.| Köröttem Alig pihegek. Köröttem 

vérzik xx moha, |kő,| erdő, patak. 

moha vérzik, kő s patak. 

szakad a vér sebeimből xxxx |szakad| a vér? Sebeiből szakad a vér? 

Vagy ez csak az alkonyat? 

Ford. Sz.L. 

47 okt. 25. 

Vagy ez csak szín, alkonyat? 


Esthajnal az erdőn .1651 


Hajszolt, szegény vad vagyok, 

És az este bíborfénye 

Sima törzsön fellobog. 

Nyögve fekszem. Oldalamnál 

Vérzik, nézd a kő s moha. 

Vérem ez, sebemből árad, 

Vagy a napnak alkonya? 

[>194] C. F. MEYER: 

II. Stunde (38) – Jetzt rede du 1654 

Du warest mir ein täglich Wanderziel, 

Viellieber Wald, in dumpfen Jugendtagen, 

Ich hatte dir geträumten Glücks so viel 

Anzuvertraun, so wahren Schmerz zu klagen. 

Und wieder such ich dich, du dunkler Hort, 

Und deines Wipfelmeers gewaltig Rauschen – 

Jetzt rede du! Ich lasse dir das Wort! 

Verstummt ist Klag und Jubel. Ich will lauschen. 


Most te beszélj 1657 

Jetzt rede du! 

Napról napra meglátogattalak, 

drága erdő, fülledt ifjúkoromban. 

Rád bíztam képzelt boldogságomat, 

s való fájdalmam neked panaszoltam. 

Sötét mentsváram, újra itt vagyok 

s hallom zúgását a lombrengetegnek. 

Most te beszélj. Én átadom a szót. 

Kín s kedv elnémult. Én már csak figyellek. 

1648 Ms 4657/302 (kézírás) 

1649 SzLV.316 

1650 ÖB48.221; ÖB.II.775-776 

1651 SMV.28 

1652 SOV.68-69 

1653 NÉK.119-120 

1654 MSW.70 

1655 NKA.588-589 

1656 MAV.43 

1657 K.II.144 

1658 Ms 4657/316 (kézírás) 


Esthajnal az erdőn .1652 


Hajszolt, szegény vad vagyok, 

És az este bíbor fénye 

Törzsek mentén fellobog. 

Ott lihegek, oldalamnál 

Vérezik a kő, moha: 

Vérem ez, sebemből árad, 

Vagy az estnek bíbora? 

[CSERNA ANDRÁS]: 

Most szólj te már! 1655 

Naponta hozzád bódorogtam én, 

az ifjuság nyarában, drága erdőm, 

tenéked eldadogtam sok mesém, 

tengernyi bút és álmot elmerengőn. 

314 

Fák közé, erdőbe bújtam, 

holtra űzött árva vad, 

míg a sima törzsek élén 

búcsúfénnyel ég a nap. 

Földre rogytam. Körülöttem 

vérzik, nézd, a moha, kő – 

Sebeimből dől a vérem? 

Vagy az alkony tüze nő? 

Rejts el, mossst újra fölkerestelek, 

ölölj sötéten zsongó lombtarajban. 

Most szólj te már! Most monden szó tied! 

Hallgat jaj, vígság. Néma már az ajkam. 


Alkonypir az erdőn 1650 

Abendrot im Walde 

Az erdőbe menekűltem, 

agyonűzött, árva vad, 

a sok sima törzsre végső 

pírját öntötte a nap. 

Alig pihegek. Köröttem 

moha vérzik, kő s patak. 

Sebeiből szakad a vér? 

Vagy ez csak szín, alkonyat? 


Esti pír az erdőben. 1653 

Hozzád menekültem, erdő, 

Holtra űzött vad gyanánt; 

Szétfoly fáid sima kérgén, 

A hunyó nap szórta láng. 

Nyögve fekszem. Oldalamnál 

Moha és kő csupa vér – 

Sebeimből ömlik-é így? 

Vagy csupán az esti pír? 


Tiéd a szó 1656 

Naponta hozzád vitt a vándorút, 

drága erdő, az ifjuság nyarán át, 

neked mondtam el a valót: a bút, 

és az álmot: a boldogságom álmát. 

Most újra itt vagyok, hű menedék, 

s mély morajával újra zsong a lombár – 

Most te beszélj. Most már a szó tiéd! 

A szív elnémult. Én csak hallgatok már. 


Jetzt rede du 

Most beszélj te! 

– C.F. Meyer – 1658 

Minden napom |utam| Utam mindig| tehozzád vezetett, 

szép erdő, fülledt, ifjú napjaimban. 

Mennyi titkot gyóntam? veled |Folyton gyóntam és beszéltem neked, 

Áldott |képzelt| gyönyörben xx és valódi kínban. 

Lombrengeteged zugása hogy árad 

Most beszélj te! átadom |neked adom a szót| 

megint sötét kikötődben vagyok, 

lombtengered nagy zúgását kivánom – 

Most beszélj te! Neked adom a szót! 

Jó s rossz elnémúlt. Válaszodra |Csak figyelni|Hallgatózni|vágyom. 

Jó s rossz elmult. Mit tudsz? Hallani vágyom.


Beszélj most te! 1659 

Jetzt rede du! 

Utam mindig csak hozzád vezetett, 

szép erdő, fülledt, ifjú napjaimban. 

Folyton gyóntam és sugdostam neked 

képzelt gyönyörben és valódi kínban. 

S megint sötét kikötődben vagyok, 

s lombtengered zúg, mint hatalmas álom – 

Beszélj most te! Neked adom a szót! 

Jó s rossz elnémult. Tudásodra vágyom. 


Most te beszélj. 1661 

Erdő. fel-felkerestem rejteked 

Ködös korában ifjú éltemnek: 

Képzelt üdvöm, hogy elmondjam neked, 

Neked valódi bánatát szivemnek. 

Védő árnyékod újra keresem, 

– Elhallgatott a jaj s az örömének – 

Most te ebszélj: áhítattal lesem 

Zúgását lombjaid nagy tengerének. 

[>195] C. F. MEYER: 

II. Stunde (46) – Im Spätboot 1663 

Aus der Schiffsbank mach ich meinen Pfühl, 

Endlich wird die heiße Stirne kühl! 

O wie süß erkaltet mir das Herz! 

O wie weich verstummen Lust und Schmerz! 

Über mir des Rohres schwarzer Rauch 

Wiegt und biegt sich in des Windes Hauch. 

Hüben hier und wieder drüben dort 

Hält das Boot an manchem kleinen Port: 

Bei der Schiffslaterne kargem Schein 

Steigt ein Schatten aus und niemand ein. 

Nur der Steurer noch, der wacht und steht! 

Nur der Wind, der mir im Haare weht! 

Schmerz und Lust erleiden sanften Tod: 

Einen Schlummrer trägt das dunkle Boot. 


Késői hajón. 1666 

Fekszem itt a kis hajópadon, 

Lehűl végre forró homlokom! 

Édesen megenyhűl a szívem! 

Lágyan hallgat búm s az örömem. 

Kémény füstje fenn a légben leng, 

Lanyha szélben feketén kereng. 

A tó egy másik partinál, 

Kicsi révnél hajónk meg-megáll. 

Halvány fényt vet kicsiny mécsese, 

Egy árny száll ki, és be senki se. 

A kormányos ébren egymaga 

S lenge szellő halk fuvallata! 

Öröm elhal s el a bánatok, 

1659 

ÖB48.198; SzLV.320; ÖB.II.716 

1660 

SMV.28-29 

1661 

SOV.70 

1662 

NÉK.120 

1663 

MSW.80 

1664 


1665 

ÖB48.247; ÖB.II.859 

* 

sic! 

1666 

SMV.32-33 

= 

S megint sötét kikötődben vagyok 

s lombtengered úgy |mint| hatalmasan árad – álom 

Most beszélj te! Neked adom a szót. 

Jó s rossz elnémúlt. Válaszodra várok. Tudásodra vágyom. 

= 

okt 25 Sz.L. 


Most te beszélj! 1660 

Te, kedves erdő, jártam rejteked, 

Ködös korában ifjú életemnek, 

Képzelt üdvöm hogy elmondjam neked, 

És oly valódi bánatát szivemnek. 

Védő árnyékod újra keresem, 

– Elhallgatott a jaj s az örömének – 

Most te beszélj, áhítattal lesem 

Zúgását lombjaid nagy tengerének. 


Most te beszélj. 1662 

Bolyongásimnak, áldott rengeteg, 

Állandó célja bús ifjúkoromban, 

Hány álmodott üdvöt súgtam neked, 

És hány való keservet panaszoltam. 

Eljöttem újra, enyhadó vadon, 

Keresve zúgását lombrengetegnek – 

Most te beszélj! A szót én átadom! 

Búm s örömem elnémult. Hadd figyeljek. 


Im Spätboot 

Kései ladikon 


végignyúlok a ringó padon. 

Enyhül végre tüzes homlokom! 

Óh, mily édesen hül a szívem! 

Óh, hogy némúl kéj és gyötrelem! 

Fekete füst fölöttem a nad, * 

|ring a| könnyü szélben. ring Itt s oOdaát 

s itt, megint ott ott kis |apró| kikötő: 

megmegállunk egy-egy hid előtt: 

hajóslámpa int fénylik szűkösen, 

egy árnyék kiszáll, be senkisem. 

Már csak a kormányos áll s vigyázx! 

Hajamban csak a szél kaparász! 

Gyönyör és bú röppen, eltünik. 

Alvót visz az éjsötét ladik. 


315 


Kései hajón 1665 

Im Spätboot 

Végignyúlok a ringó padon. 

Enyhűl végre tüzes homlokom! 

Óh, mily édesen hűl a szivem! 

Óh, hogy némúl kéj és gyötrelem! 

Fekete füst köröttem a nád, 

könnyű szél ringatja. Odaát 

s itt s megint ott apró kikötők; 

meg-megállunk egy-egy híd előtt: 

hajóslámpa fénylik szűkösen, 

egy árny kiszáll, be már senki sem. 

A kormányos áll csak, és vigyáz! 

Hajamban csak a szél kaparász! 

Bú és öröm tűnik, mint a szó. 

Alvót visz az éjsötét hajó.

Alvót ringatnak sötét habok. 

[>196] C. F. MEYER: 

III. In den Bergen (81) – Die alte Brücke 1667 

Dein Bogen, grauer Zeit entstammt, 

Steht manch Jahrhundert außer Amt; 

Ein neuer Bau ragt über dir: 

Dort fahren sie! Du feierst hier. 

Die Straße, die getragen du, 

Deckt Wuchs und rote Blüte zu! 

Ein Nebel netzt und tränkt dein Moos, 

Er dampft aus dumpfem Reußgetos: 

Mit einem luftgewobnen Kleid 

Umschleiert dich Vergangenheit 

Und statt des Lebens geht der Traum 

Auf deines Pfades engem Raum. 

Das Carmen, das der Schüler sang, 

Träumt noch im Felsenwiederklang, 

Gewieher und Drommetenhall 

Träumt und verdröhnt im Wogenschwall. 

Du warst nach Rom der arge Weg, 

Der Kaiser ritt auf deinem Steg, 

Und Parricida, frevelblaß, 

Ward hier vom Staub der Welle naß! 

Du brachtest nordwärts manchen Brief, 

Drin römische Verleumdung schlief, 

Auf dir mit Söldnern beuteschwer 

Schlich Pest und schwarzer Tod daher! 

Vorbei! Vorüber ohne Spur! 

Du fielest heim an die Natur, 

Die dich umwildert, dich umgrünt, 

Vom Tritt des Menschen dich entsühnt! 


A régi híd 

Die alte Brücke 

– C.F. Meyer – 1670 

Ímved, mit ködös mult rakott, 

századok óta elhagyott; 

uj híd büszkélkedik odébb: 

te itt vársz. S mott jön-megy a nép! 

103. old. 

Az utat, mely rajtad futott, 

pipacsok lepik és gyomok lepik és |be s| pipacsok! 

Mohádat gyönggyel hímzi a 

lent zúgó Reuss káprázata: 

légszötte, fátyolos ruhát 

borít a nap, idő reád, 

s nem élet, a történelem 

álma jár szűk ösvényeden. 

A szirti viszhang még tovább 

álmodja a diák dalát, 

dobszó s nyerités álmodik 

a dörgő habban s eltünik. 

Utad Róma rossz utja volt; 

a Császár rajtad lovagolt; 

a sápadó Parricidát 

víz pora itt áztatta át! 

Vittél északra levelet, 

római ármányt, eleget, 

a nehéz zsoldos erre járt, 

prédát hurcolva s döghalált! 

1667 MSW.122-123 

1668 MB.252-253 

1669 RM.416-417; SM.400 

1670 Ms 4657/303 (kézírás) 




A régi híd 1668 

Te múltból villanó sugár, 

sok századéve állsz te már; 

fölötted új híd íve rezg: 

ott zeng az út! s te itt pihensz. 

Az út itt vén kövek között 

piros virágba öltözött 

és nedvesen mereng mohád 

hullám emelte fátylon át. 

Légből szövött ruhát lehell 

reád a múlt, s ösvényeden, 

a szűk uton csak álom jár 

élet helyett régóta már. 

A visszhangban remeg ma még 

egy dal, diák dalolta rég, 

s a nyerités, kürtharsogás 

zaját ringatja még a sás. 

Rómának erre vitt az út, 

a császár rajtad át vonult; 

s hogy Parricídát itt lelé, 

a víz tajtékkal szórta bé. 

Ha rajtad délről jött levél, 

lapján aludt csel és veszély, 

zsoldos jött zsákmánnyal tele, 

pestis jött s döghalál vele. 

Elmúlt! ez mind emlék ma már, 

s oly tiszta vagy, mint indaszál, 

mely rajtad zölddel fonja át 

az ember bűnös lábnyomát. 



– C.F. Meyer – 

Íved, mit közös mult rakott, 

száx|z|adok óta elhagyott; 

uj épitmény kerűlt föléd: 

te itt állsz. S ott jön-megy a nép! 

Az utat, mely rajtad haladt, 

gyom lepi és piros pipacs! 

Mohádat gyönggyel himzi a 

lent zúgó Reuss párázata: 

légszőtte, fátyolos ruhát 

terít a tűnt idő reád, 

s nem élet, – a történelem 

vonúl csak szűk ösvényeden. 

A sziklavisszhangnak latin 

diákdal zendűl szirtjein, 

a dörgő habban nyerités (rövid i!) 

s dobszó álmodik, s elenyész. 

Rómába vittél, Gonosz Út, 

lován a Császár itt vonúlt, 

s hogy megáztatta víz pora, 

I|i|tt sápadt el Parricida! 

Vittél Északra levelet, 




316 



Te multból villanó sugár, 

sok századéve állsz te már; 

fölötted új híd íve rezg: 

ott zeng az út! s te itt pihensz. 

Az út itt vén kövek között 

piros virágba öltözött 

és nedvesen mereng mohád 

hullám emelte fátylon át. 

Légből szövött ruhát lehell 

reád a múlt s ösvényeden, 

a szük uton csak álom jár 

élet helyett régóta már. 

A visszhangban remeg ma még 

egy dal, diák dalolta rég, 

s a nyerités, kürtharsogás 

zaját ringatja még a sás. 

Rómának erre vitt az út, 

a császár rajtad át vonult; 

s hogy Parricídát itt lelé, 

a víz tajtékkal szórta bé. 

Ha rajtad délről jött levél, 

lapján aludt csel és veszély, 

zsoldos jött zsákmánnyal tele, 

pestis jött s döghalál vele. 

Elmúlt! ez mind emlék ma már, 

s oly tiszta vagy, mint indaszál, 

mely rajtad zölddel fonja át 

az ember bűnös lábnyomát. 







te itt állsz. S mott jön-megy a nép! 
















I|i|tt sápadt el Parricida! 




prédát hurcolva s döghalált!

Vége Eltünt n íved, el, ha halt, ha ölt! 

Téged is visszanyert a Föld 

s dús zöld|d|el felejteti, hogy 

valaha ember taposott! 



Végső változat Nem jelent meg sehol! Sz.L. 



Íved, mit ködös mult rakott, 



te itt állsz. S ott jön-megy a nép! 
















Itt|itt| sápadt el Parricida! 





Végük! Multuknak nyoma sincs! 

A Természeté vagy megint, 

s gyom xxx törli el rajtad s virág 

az Ember bűnös lábnyomát! 


Az óhíd. 1676 

Ó-íved sok száz éve már, 

Szolgálaton hogy kívül áll. 

Feljebb új híd emelkedik, 

Sürgés amott! pihensz te itt. 

Az útat, mely rajtad megy át, 

Bozót fedi s vörös virág. 

Mohádra rászitál a köd, 

Mely Reuss-zúgásból gőzölög. 

Légszőtte lenge fátyolát 

A múlt idő borítja rád, 

S élet helyett álom megyen 

Mohlepte szűk ösvényeden. 

Diák carmenje újra él, 

A szirt falán visszhangja kél. 

Lónyihogás, kürtharsogás: 

Álmodva zsongja habzugás. 

Rajtad vad út Rómába vitt, 

Császárok is átkeltek itt, 

És Parricidát fúriák 

Itt űzték porzó ködön át! 


1673 


1674 

UI.42.II.122 

1675 

ÖB48.154-155; ÖB.II.569-570 

1676 

SMV.43-44 

1677 

NÉK.122-123 

Végük! m|M|ultuknak nyoma sincs! 




317 




Íved, mit ködös mult rakott, 


új híd büszklkedik odébb: 

te itt vársz. S ott jön-megy a nép! 

Az útat, mely rajtad futott, 

gyomok lepik és pipacsok! 




borít a nagy idő reád, 

s nem élet, a történelem 

álma jár szűk ösvényeden. 

A hegyi visszhang még tovább 

álmodja a diák dalát, 

dobszó s nyerítés álmodik 

a dörgő habban s eltünik. 

Utad Róma rossz újta volt, 

a Császár rajtad lovagolt, 

a sápadó Parricidát 

víz pora itt áztatta át! 





Eltünt mind! El, ha halt, ha ölt! 

Téged is visszanyert a Föld 

s dús zölddel felejti, hogy 

mennyi bűn lába taposott! 


Régi híd. 1677 

Vén híd, nehány századja már, 

Hogy íved használatlan áll; 

Fölötted út, járt híd vezet, 

S te a nyugalmat élvezed. 

Eltűnt, mely rajtad vitt, az út, 

Belepte vadviräg, bozót! 

Mohád a habzúgás közül 

Felszálló ködtől nedvesül. 

Légből szövött fátyolruhát 

Borít a multidő reád, 

S álom jár az élet helyett 

A keskeny hídösvény felett. 

A dal, mit egy diák dalolt rég, 

A visszhangban itt szunnyadoz még; 

Nyerítés, kürthang, vad rekedt, 

A habmorajban itt remeg. 

Rómába rajtad vitt az út, 

A császár délre itt vonult, 

S a bűntől sápadt Parricídát 

A habtajtékok itt boriták. 

Végük! x|M|ultuknak nyoma sincs! 

x|A| x|T|ermészeté vagy megint, 






Die alte Brücke 




itt állsz. S amott jön-megy a nép! 



Mohád gyönggyel hímezi a 





jár-kél csak szűk ösvényeden. 



a dörgő habban nyerités 





itt sápadt el Parricida! 





Végük! Multuknak nyoma sincs! 


s gyom törli el rajtad s virág 

az Ember bűnös lábnyomát!

És errre jött észak felé 

Rómából sok álnok levél, 

Zsákmányrakott zsoldos nyomán 

Rajtad bujkált a döghalál! 

Minden letűnt, nyomaveszett! 

A természet birtokba vett, 

Íved bozóttal elfedi, 

Ember nyomát feledteti! 

[>197] C. F. MEYER: 

III. In den Bergen (85) – Die Felswand 1678 

Feindselig, wildzerrissen steigt die Felswand. 

Das Auge schrickt zurück. Dann irrt es unstet 

Daran herum. Bang sucht es, wo es hafte. 

Dort! über einem Abgrund schwebt ein Brücklein 

Wie Spinnweb. Höher um die scharfe Kante 

Sind Stapfen eingehaun, ein Wegesbruchstück! 

Fast oben ragt ein Tor mit blauer Füllung: 

Dort klimmt ein Wanderer zu Licht und Höhe! 

Das Aug verbindet Stiege, Stapfen, Stufen. 

Es sucht. Es hat den ganzen Pfad gefunden 

Und gastlich, siehe, wird die steile Felswand. 


A szirtfal 1682 


Ellenségesen áll a szörnyü szirtfal. (rövid ü!) 

A szem meghátrál. Aztán tehetetlen 

tévelyeg rajta. Hol találna támaszt? 

xxx|Ott|! Egy szakadék fölött híd lebeg, mint 

vékony pókháló. Fentebb, a szegélyen, 

kőbevájt fokok: út! micsoda munka! 

Csaknem a csúcson kapu, kék oromzat: 

egy vándor kúszik fénybe és magasba! 

A szem összeköt lépcsőt, nyomot, útat. 

Keres. Már meglátta a teljes ösvényt, 

s íme – barátként csalogat a szirfal|tfa|l. 



Die Felswand 


Ellenségesen áll a szörnyü szirtfal. 


tévelyeg rajta: hol találna támaszt? 

Ott! Egy szakadék fölött híd lebeg, mint 







s íme – barátként csalogat a szirtfal. 

[>198] C. F. MEYER: 

IV. Reise (107) – Nach einem Niederländer 1687 

Rajtad jött Róma levele 

S római álnokság vele; 

Zsákmánnyal a dögvész magát 

Zsoldos had közt itt lopta át. 

Elmúlt a mult! Nyom nélkül el! 

A jó természet átölel; 

Bozótot zölden fonva rád, 

Letörli az ember nyomát. 


A szirtfal 

(Die Felswand) 

– C.F. Meyer – 1679 





Ellenségesen áll a szörnyü szirtfal. (rövid ü!) 





Ott! Egy szakadék fölött híd lebeg, mint xxx|Ott|! Egy szakadék fölött híd lebeg, mint 

vékony pókháló. Fentebb, a szegélyen, vékony pókháló. Fentebb, a szegélyen, 

kőbevájt nyomok |fokok|: s út x! micsoda munka! kőbevájt fokok: út! micsoda munka! 

Csaknem a csúcson kapu, kék oromzat: Csaknem a csúcson kapu, kék oromzat: 

egy vándor kúszik fénybe és magasba! egy vándor kúszik fénybe és magasba! 

A szem összeköt lépcsőt, nyomot, útat. A szem összeköt lépcsőt, nyomot, útat. 



s ime barátként hívogat a szirtfal. 


s íme – barátként csalogat 1681 a szirfal|tfa|l. 














s íme, barátként csalogat a szirtfal. 


A szirtfal. 1686 

Tépetten áll zordon fala aszirtnek. * 

A szem riad. Bolyong rajt, tévelyegve. 

Aggódva nézdeli, rá hol tapadjon. 

Ott! egy mélység fölött lengő hidacska! 

Pókszövevény! S az éles fordulónál 

Egy darabon nyomok vannak bevágva! 

A csúcs felé kéklő kapunyilás van. 

Ott vándor mászik a napos tetőre! 

A szem nyomot s lépcsőket összekapcsol. 

Kutat. A teljes ösvényt megtalálta, 

S ím nyájas lesz zordon fala a szirtnek. 

Der Meister malt ein kleines zartes Bild, Gyöngéd kis képet fest a mester, és 


Hollandi festmény után 1688 

(Nach einem Niederländer, 1510.) 

– C.F. Meyer – 1689 

1678 

MSW.128 

1679 


1680 


1681 

Ms 4675/229 sz. gyorsírásos lapon: gépírás töredék-szövegében a »hivogat« kézzel »csalogat«-ra javítva 

1682 


1683 

UI.42.II.122 

1684 

SzLV.318 

1685 

ÖB48.41; ÖB.II.82-83 

1686 

SMV.45 

* 

sic! 

1687 

MSW.166 

1688 

Gyorsírásos lapon (103) átírása: » Hollandi festmény |festő után| után« 

1689 


318 



Ellenségesen áll a szörnyű szirtfal. 


tévelyeg rajta: hol találna támaszt? 








s íme – barátként csalogat a szirtfal.

Zurückgelehnt, beschaut er’s liebevoll. 

Es pocht. »Herein.« Ein flämischer Junker ist’s 

Mit einer drallen, aufgedonnerten Dirn, 

Der vor Gesundheit fast die Wange birst. 

Sie rauscht von Seide, flimmert von Geschmeid. 

»Wir haben’s eilig, lieber Meister. Wißt, 

Ein wackrer Schelm stiehlt mir das Töchterlein. 

Morgen ist Hochzeit. Malet mir mein Kind!« 

»Zur Stunde, Herr! Nur noch den Pinselstrich!« 

Sie treten lustig vor die Staffelei: 

Auf einem blanken Kissen schlummernd liegt 

Ein feiner Mädchenkopf. Der Meister setzt 

Des Blumenkranzes tiefste Knospe noch 

Auf die verblichne Stirn mit leichter Hand. 

»Nach der Natur?« – »Nach der Natur. Mein Kind. 

Gestern beerdigt. Herr, ich bin zu Dienst.« 


Egy hollandi festmény után 

– C.F. Meyer – 1690 

hátradől és elnézi szeretettel. 

Kopognak. „Tessék.” Flamand úr, s vele 

egy tűzrőlpattant, megtermett |cicomás| leány: 

arca szinte kicsattan, oly piros. 

Suhogó selymek, ékszerragyogás. 

„Sietnénk, drága mester. Egy derék 

csibész ellopja a gyermekemet. 

Holnap esküsznek. Fesse le a lányom!” 

„Rögtön, uram! Csak egy ecsetvonást!” 

A két vendég az állványnál terem: 

finom lányfej szendereg a fehér 

párnán. A mester könnyű keze még 

xxxx |feltűzi a| sápadt homlokra xxx a (xxxx) 

virágfüzér legégőbb bimbaját. 

– „Model után?” – „Model után. A lányom. 

Tegnap temették. Kezdhetjük, uram.” 

= 



Hollandi festmény után 1691 

Gyöngéd kis képet fest a mester, és 


hátraxdől és elnézi csöndesen. 

hátradől és elnézi csöndesen. 

Kopognak. „Tessék.” Flamand úr s vele 

Kopognak. «Tessék.» Flamand úr, s vele 

egy tűzrőlpattant, cicomás leány: 







«Sietnénk, drága mester. Egy derék 




Holnap esküsznek. Fesse le a lányom!» 

„Rögtön, uram, csak egy ecsetvonást” 

«Rögtön, uram! Csak egy ecsetvonást!» 




fínom lányfej szendereg a fehér 



feltűzi a sápadt homlokra a 

feltűzi a sápadt homlokra a 



„Model után?” „Model után. A lányom. 

– «Model után?» – «Model után. A lányom. 



Tegnap temették. Kezdhetjük, uram.» 


Németalföldi kép után. 1693 

Finom kis kép, a mester festi ép’, 

Most hátradől s szeretve nézdeli. 

Kopognak im. „Tessék.” Egy vlém nemes 

Jól megtermett, pipiskés lány vele. 

A vértől arca majd kicsattanik. 

Suhog a selyme, csillog ékszere. 

„Sürgős a dolgunk, jó mester, mivel 

Derék fickó, ellopja gyermekem. 

A lakzi holnap. Fesd lányom’ te le!” 

„Uram, rögtön! Csak még ez egy vonás!” 

Állvány elé lép a jókedvü pár. 

Finom leányfej hószín vánkosán 

Alszik, s a mesternek könnyű keze 

A koszorú legszebb bimbaját 

Halotthalvány homlokra ráteszi. 

„Természet után?” „Úgy van. Gyermekem. 

Tegnap temettük. Kezdjük el, uram.” 

[>199] C. F. MEYER: 

IV. Reise (120) – Der Gesang des Meeres 1694 

Wolken, meine Kinder, wandern gehen 

Wollt ihr? Fahret wohl! Auf Wiedersehen! 

Eure wandellustigen Gestalten 

Kann ich nicht in Mutterbanden halten. 

Ihr langweilet euch auf meinen Wogen, 

Dort die Erde hat euch angezogen: 

Küsten, Klippen und des Leuchtturms Feuer! 

Ziehet, Kinder! Geht auf Abenteuer! 

1690 Ms 4657/747 (gépírás) 

1691 UI.42.II.122 

1692 ÖB48.81; ÖB.II.221 

1693 SMV.54 

1694 MSW.183 

1695 E.II.373 

1696 Ms 4657/743; 4657/744 (gépírás) 

C. F. MEYER: 

Der Gesang des Meeres 1695 

Wolken, meine Kinder, wandern gehen 

wollt ihr? Fahret wohl! Auf Wiedersehen! 

Eure wandellustigen Gestalten 

kann ich nicht in Mutterbanden halten. 

Ihr langweilet euch auf meinen Wogen, 

dort die Erde hat euch angezogen: 

Küsten, Klippen und des Leuchtturms Feuer: 

Ziehet, Kinder! geht auf Abenteuer! 

Segelt, kühne Schiffer, in den Lüften! 

319 


Egy hollandi után 1692 

Nach einem Holländer 


hátradől és elnézi csöndesen. 

Kopognak. „Tessék.” Flamand úr s vele 







„Rögtön, uram, csak egy ecsetvonást.” 



párnán. A mester könnyü keze még 

feltűzi a sáppadt homlokra a 


„Model után?” „Model után. A lányom. 



A tenger éneke 

– C.F. Meyer – 1696 

Gyermekeim, felhők, készülődtök? (rövid ü!) 

Jó szerencsét, majd csak visszajöttök! 

Most rohantok, vígan gomolyogva, 

nem hallgattok az anyai szóra. 

Hullámaim nektek unalom már, 

a föld vonz és ami messze, ott vár: 

szirtek, partok, őrtűz éji tornya! 

Rajta, fiúk! mindig uj kalandra!

Segelt, kühne Schiffer, in den Lüften! 

Sucht die Gipfel! Ruhet über Klüften! 

Brauet Stürme! Blitzet! Liefert Schlachten! 

Traget glühnden Kampfes Purpurtrachten! 

Rauscht im Regen! Murmelt in den Quellen! 

Füllt die Brunnen! Rieselt in die Wellen! 

Braust in Strömen durch die Lande nieder – 

Kommet, meine Kinder, kommet wieder! 


A tenger éneke 1697 

Gyermekeim, felhők, készülődtök? 


Most rohantok, vígan gomolyogva, 



a föld vonz és ami messze ott vár: 


Rajta, fiúk! mindig új kalandra! 

Vitorlát föl! Rajta! Égbe kelve, 

ormot hágva, völgy fölött lebegve! 

Száguldjatok villámló csatákba! 

Öltözzetek harcok bíborába! 

Zápor zúgjon! Kutak vize forrjon! 

Hullám hízzék, száz forrás csobogjon! 

Csapjatok szét, vad folyók, a pusztán – 

Aztán vissza, gyermekeim, hozzám! 

[>200] C. F. MEYER: 

IV. Reise (122) – Nicola Pesce 1700 

Ein halbes Jährchen hab ich nun geschwommen 

Und noch behagt mir dieses kühle Gleiten, 

Der Arme lässig Auseinanderbreiten – 

Die Fastenspeise mag der Seele frommen! 

Halb schlummernd lieg ich stundenlang, umglommen 

Von Wetterleuchten, bis auf allen Seiten 

Sich Wogen türmen. Männlich gilt’s zu streiten. 

Ich freue mich. Stets bin ich durchgekommen. 

Was machte mich zum Fisch? Ein Mißverständnis 

Mit meinem Weib. Vermehrte Menschenkenntnis. 

Mein Wanderdrang und meine Farbenlust. 

Die Furcht verlernt’ ich über Todestiefen, 

Fast bis zum Frieren kühlt’ ich mir die Brust – 

Ich b l e i b ein Fisch und meine Haare triefen! 


Nicola Pesce 

– C.F. Meyer – 1701 

Itt=ott már egy kerek félévet úsztam 

s most is tetszik e hűvös vízi hinta, 

hanyagul, |lebegni| igy, két karom széthajítva – 

A böjttel lelkem |A böjt pedig csak| vezekli a multam! 

sucht die Gipfel! ruhet über Klüften! 

brauet Stürme! blitzet! liefert Schlachten! 

traget glühnden Kampfes Purpurtrachten! 

Rauscht im Regen! murmelt in den Quellen! 

füllt die Brunnen! rieselt in die Wellen! 

braust in Strömen durch die Lande nieder – 

Kommet, meine Kinder, kommet wieder! 


A tenger éneke 1698 

Gesang des Meeres 

Gyermekeim, felhők, készülődtök? 


Most rohantok, vigan gomolyogva, 



a Föld vonz és ami messze, ott vár: 


Rajta, fiúk! mindig uj kalandra! 






Hullám hízzék, száz forrás buzogjon! 

Csapjatok szét, vad folyók, a pusztán –- 

Aztán vissza, gyermekeim, hozzám! 

Órákig szundikálok, míg kigyúltan 

dörg messze az ég; aztán felröpít a 

nagy, tornyos hullám. Jön a tánc. Ki bírja? 

Örülök. |S én bírom| még mindig| Eddig minden hínárból| Nincs csapda, melyböl ki nem| ki|szabadúltam. 

Mi tett hallá? A nőm s egy félreértés. 

Megnőtt emberismeret, s a kisértés: 

utazni, s látni pompás szineket. 

Nem ijeszt xxx halál, örvény és karambol, 

1697 UI.43.II.762 

1698 SzLV.319-320; ÖB.II.908 

1699 SMV.54-55 

1700 MSW.186 

1701 Ms 4657/312 (kézírás) 

320 






Hullám hízzék, száz forrás csobogjon! 

Csapjatok szét, vad folyók, a pusztán – 

Aztán vissza, gyermexxm|keim|, hozzám! 


A tenger éneke. 1699 

Felhőfiak, mentek vándorútra? 

Isten vigyen s hozzon vissza újra! 

Minduntalan változásra vágytok, 

Anyaaölben hogy is maradnátok. 

Már unalmas habjaim nótája, 

Csalogat a föld mosolygó tája: 

Erdők, szirtek, révpart esti fénye 

És kalandok csábító reménye. 


Vágyatoknak merész vitorlája, 

Vigyen csúcsra, zordon szirtvilágba! 

Tornyosodva villámütközetre, 

Öltözzetek bíboröltözetbe! 

Esőhullás, patak mormogása, 

Kútfejek-haboknak áradása, 

Viharzúgás legyen a munkátok! 

Aztán jertek! Visszavár anyátok!

félelmem száz halál fölött csatangol, 

fagyó |dermedő keblem már |xxx|már|szinte|már-már| jéghideg – 

Hal maradok,|Én hal vagyok,| Hal maradok,| a víz csurog a hajamból! 

# 



Nicola Pesce 

– C.F. Meyer – 1702 

Itt-ott már egy kerek féléve úsztam 


lebegni, így, két karom széthajítva – 

A böjt pedig csak vezekli a multam! 

Órákig szundikálok; de kigyúltan 

dördűl ax messze ég; és felröpít a 


Nincs csapda, melyből én nem szabadúltam! 

Mi tett hallá? A nőm, s egy félreértés. 

Megnőtt emberismeret, s a kisértés: (rövid i!) 

utazni s látni pompás szineket; 

Nem rémít halál, örvény és karambol, 

dermedő keblem már-már jéghideg – 

Hal maradok, és víz csurog hajamból! 


„Hal Miklós” 1704 






dördül a messze ég; és felröpít a 


Nincs csapda, melyből én nem szabadultam! 



utazni s látni pompás szineket. 




[>201] C. F. MEYER: 

IV. Reise (125) – Möwenflug 1706 

Möwen sah um einen Felsen kreisen 

Ich in unermüdlich gleichen Gleisen, 

Auf gespannter Schwinge schweben bleibend, 

Eine schimmernd weiße Bahn beschreibend, 

Und zugleich in grünem Meeresspiegel 

Sah ich um dieselben Felsenspitzen 

Eine helle Jagd gestreckter Flügel 

Unermüdlich durch die Tiefe blitzen. 

Und der Spiegel hatte solche Klarheit, 

Daß sich anders nicht die Flügel hoben 

Tief im Meer, als hoch in Lüften oben, 

daß sich völlig glichen Trug und Wahrheit. 

Allgemach beschlich es mich wie Grauen, 

Schein und Wesen so verwandt zu schauen, 

Und ich fragte mich, am Strand verharrend, 

Ins gespenstische Geflatter starrend: 

Und du selber? Bist du echt beflügelt? 

Oder nur gemalt und abgespiegelt? 

Gaukelst du im Kreis mit Fabeldingen? 

Oder hast du Blut in deinen Schwingen? 


1702 

Ms 4657/748; 4657/749 (gépírás) 

1703 

UI.42.II.122 

1704 

SzLV.319 

1705 

ÖB48.245; MAV.79: Nicola Pesce; ÖB.II.853 

1706 

MSW.125 

1707 

IK.787 

321 


Nicola Pesce 1703 

Itt-ott már egy kerek félévet úsztam 




Órákig szundikálok, míg kigyúltan 

dörg messze az ég; és felröpít a 

nagy, tornyos hullám. Jön a tánc: ki bírja? 

Nincs csapda, melyből én nem szabadultam. 

Mi tett hallá? A nőm s egy félreértés. 



Nem ijeszt halál, örvény és karambol, 


Hal maradok, s víz csurog a hajamból! 


„Hal Miklós” 1705 

Nicola Pesce 






dördűl a messze ég; és felröpít a 


Nincs csapda, melyből én nem szabadúltam! 








Sirályok 1707 

Fönn a gőgös, szürke szikla mellett 

víg sirályok csöndesen kerengtek, 

lengő szárnyon büszke lég-királyok, 

hófehér uton kevély sirályok, 

s lenn a mélyben, zöld tengerhabokban 

a vén sziklacsúcs bókolt nyugodtan 

és borzongtak a szárnyak fehéren 

és csatáztak villogón a mélyen. 

És a víz a kék ég sok hajósát 

oly hiven tükrözte lebegőben, 

hogy a vízben és a levegőben 

egybeolvadt álom és valóság. 

Megriadtam, most vettem csak észre, 

a Való s Visszfény milyen rokon 

s félve kérdtem ott a partokon, 

a szárnycsattogó zavarba nézve: 

És te ? Szárnyakon röpül-e tested? 

Vagy tükörkép vagy, csalóka festett? 

A lelked csak színes ködbe illan? 

Vagy tüzes vér forr-e szárnyaidban?


Keringő Röpködő sSirályok 

– C.F. Meyer verse – 1708 

Sirályokat láttam, nagy csapatban 

köröztek egy xx szirtet szakadatlan, (marginális gyorsírás) 

kifeszitett szárnyon és a szikla |kitárt szárnyon lebegtek, suhantak,| 

körül fehér ivet ivre irva |fehér ivben ragyogva zuhantak,| 

s a tengerben ugyanazt a szirtet 

láttam, és lent |ahogy| a zöld viztükörben 

szakadatlan egyforma körökben 

kitárt szárnyak fehér villáma keringett. 

És a tükör oly tiszta s igaz volt, 

hogy szárny nem mozdult kétféleképen 

hogy sexxxx lent, se fent a levegőben 

(marginális gyorsírás) szárny sohse mozdult szárny kétféleképen: 

|igazság|valóság|igazság| és csalás ugyanaz volt. 

Végül |Lassan| félni kezdtem: megbolondít 

hogy élet és látszat így hasonlít x, 

xxés csak néztem, ott, a parton állva, 

a kísérteties szárnyalásba: 

Hát te magad? Igazi a szárnyad? 

Vagy csak kép vagy, visszfény és utánzat? 

Mesét álmodsz? Varázs, ami itt van? 

Vagy – felelj! – vér van a szárnyaidban? 

= 



Keringő sirályok 1710 


köröztek egy szirtet szakadatlan, 

kitárt szárnyon lebegtek, suhantak, 

fehér ívben ragyogva zuhantak, 


láttam, ahogy a zöld víztükörben 


szárnyak fehér villáma keringett. 


hogy szárny nem mozdult kétféleképpen 

lent a vízben s fent a levegőben: 

igazság és csalás ugyanaz volt. 

Lassan félni kezdtem: megbolondít, 

hogy élet és képmás így hasonlít, 

és csak néztem, ott, a parton állva 

a kísérteties szárnyalásba: 




Vagy, felelj, vér van a szárnyaidban? 

[>202] C. F. MEYER: 

V. Liebe (130) – Das begrabene Herz 1713 

Mich denkt es eines alten Traums. 

Es war in meiner dumpfen Zeit, 

Da junge Wildheit in mir gor. 

Bekümmert war die Mutter oft. 

Da kam einmal ein schlimmer Brief. 

(Was er enthielt, erriet ich nie.) 

Die Mutter fuhr sich mit der Hand 

Zum Herzen, fast als stürb’ es ihr. 

Die Nacht darauf hatt’ ich den Traum: 

Die Mutter sah verstohlen ich 

Nach unserm Tannenwinkel gehn, 

Den Spaten in der zarten Hand, 

Sie grub ein Grab und legt’ ein Herz 

Hinunter sacht. Sie ebnete 

Die Erde dann und schlich davon. 

1708 Ms 4657/313 (kézírás) 

1709 NIK.269-270 

1710 UI.41.I.447 

1711 ÖB.I.184-185 

1712 SMV.56-57 

1713 MSW.199 

1714 MAV.41 

1715 Ms 4657/307 (kézírás) 

322 


Keringő sirályok 1709 


köröztek egy szirtet szakadatlan, 




láttam, ahogy a zöld viztükörben 




hogy szárny nem mozdult kétféleképpen: 

lent a vízben s fent a levegőben 

valóság és látszat ugyanaz volt. 




a kisérteties szárnyalásba: 






Kerengő sirályok 1711 

Möwenflug 


köröztek egy szirtet ssakadatlan, 




láttam, ahogy a zöld víztükörben 




hogy szárny nem mozdult kétféleképpen; 

lent a vízben s fent a levegőben 

valóság és látszat ugyanaz volt. 




a kisérteties szárnyalásba: 






Az eltemetett szív 1714 


Sirályröpülés. 1712 

Láttam, ahogy körben a sirályok 

Egy szirt körül szüntelenül szálltak, 

S kifeszített szárnyukon lebegve 

Fényes pályát írtak az egekre. 

S láttam ugyanakkor, hogy a mélyben 

Épen amaz egy szirt körül szálltak 

S villogtak a tenger zöld tükrében 

Egymást űző fáradhatlan szárnyak. 

Olyan tiszta volt a tükör fénye, 

S egy a két seregnek szárnyalása, 

Hogy alant s az egek magasába 

Egyezett a való és a képe. 

Mintha lassan borzongás megszállna, 

Látva mily rokon a lét s az árnya, 

S kérdezgettem, parton elidőzve, 

Kisértet röptét mereven nézve: 

És te magad? Valóság a szárnyad? 

Vagy tükörkép, csupa üres látszat? 

Játszi mese körberöpködésed? 

Vagy szárnyidban lüktet meleg véred? 


Az eltemetett szív 

(Conrad Ferdinand Meyer) 1715 

Minduntalan eszembe jut 

egy régi álom|mom|. Fiatal 

voltam még, vad és gondtalan. 

Anyám sokat szomorkodott. 

Egyszer csak jött egy rossz levél. 

Hogy mi volt benne, nem tudom, – 

anyám a melléhez kapott, 

mintha meghalna a szive. 

Az éjt álmodtam álmomat: 

láttam, amint anyám – fínom 

kezében ásó – csöndesen 

kertünk fenyőihez osont: 

egy gödröt áxsott s egy szivet 

tett bele. És ráhúzta a 

földet, és réx|lassan visszajött.


Az eltemetett szív 1716 

Das begrabene Herz 

Minduntalan eszembe jut 

egy régi álom. Fiatal 

voltam még, vad és gondtalan. 

Anyám sokat szomorkodott. 

Egyszer csak jött egy rossz levél. 

Hogy mi volt benne, nem tudom, – 

anyám a melléhez kapott, 

mintha meghalna a szive. 

Az éjt álmodtam álmomat: 

láttam, amint anyám – finom 

kezében kapa – csöndesen 

kertünk fenyőihez osont: 

egy gödröt ásott s egy szivet 

tett bele. És ráhúzta a 

földet, és lassan visszajött. 

[>203] C. F. MEYER: 

V. Liebe (137) – Der Blutstropfen 1717 

Zur Zeit der Lese war’s im Winzerhaus. 

Des Herdes goldne Flamme prasselte, 

Die Fensterscheiben überhauchten sich 

Und draußen scholl das Evoe geisterhaft 

Aus Nebeldämmer. Becher klangen. Jung 

Und Alt empfand die bacchische Gewalt. 

Mit einem zarten Schimmer röteten 

Selbst ihr die Wangen sich, die unser Gast 

Und dieser Erde Gast nicht lange war, 

Ein stilles, scheues, ungezähmtes Kind. 

Zum Reigen rief Lyäus. Jene schlich 

Sich weg. Ins Freie blickte sie hinaus 

Durchs Fenster. Dann beschrieb sie träumerisch, 

Die ganz sich unbeachtet Wähnende, 

Die Scheibe mit dem Finger. Weh! umstellt, 

Belauert wurde sie von einem Schwarm 

Und überfallen. Rasch in Trümmer schlug, 

Das Antlitz glutbedeckt, die Scheibe sie, 

Sich selbst verwundend. Dieses Tüchlein hier, 

Das als Reliquie mir im Schreine liegt, 

Fing, über die verletzte Hand gelegt, 

Das Quellen eines Tropfen Blutes auf, 

Der warm ihr eben erst im Herzen rann. 

Jung schwand sie hin, und kein Lebendger weiß, 

Was dort geschrieben auf der Scheibe stand – 

Als dieser bleiche Tropfen Bluts vielleicht. 


A vércsöpp 

– C.F. Meyer – 1719 

Szüretkor történt, a présházban. A 

tűzhelyünk arany lángja ropogott, 

az ablakokat pára vonta be 

s kint a kertben kisétetiesen 

csendűltek dalok s kupák. Ifju és (rövid u!) 

öreg érezte Bacchus erejét. 

Halvány pírban még ő is áthevűlt, 

vendxégünk, a lány, aki azután 

nem soká a föld vendége, a 

csöndes, félénk, fékezetlen gyerek. 

Lyaeus táncra hítt. Ő megszökött, 

s az ablakon át nézett kifelé, 

a szabadba. Aztán, mert egyedűl 

hitte magát, ujjával betüket (rövid ü!) 

írt az üvegre. Jaj! körötte már 

rajzott s rácsapott a leselkedőkY 

hada. Ő, arca láng, az üveget 

gyorsan bezúzta, s közben csupa seb 

1716 

ÖB.I.361 

1717 

MSW.209 

1718 

sic! In: NAK.24.I.343 (III. kötet, 1-5. szám) 

1719 

Ms 4657/745; 4657/746 (gépírás; cím: kézírás) 

1720 

UI.43.II.762 

1721 

ÖB48.118; ÖB.II.393 

[MOLNÁR GYULÁNÉ]: 

A vércsöpp 

Írta: Mayer Konrád Eerdinánd 1718 

Szüretkor a vincellérházba’ történt. 

Szikrákat szórt a láng a tűzhelyen, 

Az ablaktábla béhomályosult, 

Szellemhangként tört át a Évoé 

A ködhomályon. Cseng a sok pohár, 

Ifjú s öreg bachansi kedvre gyúlt, 

Rózsásabb lett egy halvány árnyalattal 

Vendégünk arca is, ki oly kevés 

Időt töltött körünkben és a földön, 

E kis vadóc, csöndes, félénk leányé! 

Lyäus táncra hív. Ő elsuhan, 

S az ablakon keresztül kitekint 

A ködbe. Aztán álmodozva ír 

(Úgy vélve, rája senki sem figyel) 

A párás ablaküvegen.. De jaj! 

Megleste és meglepte egy csapat. 

Az arca lángvörös lett, s hirtelen 

Szétzúzza most az ablaküveget, 

Magát sebezve meg. 

Kendőcske te, 

Bús emlékül kit szekrényembe zártam, 

Sebzett kezére nyomva felfogál 

Egy kis vércsöppecskét, emly még előbb 

Szívén keresztül forrón lüktetett. 

Elmult korán. Nincs élőlény, ki tudná, 

Mi volt fölírva ott az ablakon, 

Csupán e halvány kis vércsöpp talán. 


A vércsöpp 1720 





csendűltek dalok s kupák. Ifju és 


Halvány pírban még ő is áthevűlt, 

vendégünk, a lány, aki azután 




s az ablakon át nézett kifelé, 


hitte magát, ujjával betüket 


rajzott s rácsapott a leselkedők 


gyorsan bezúzta, s közben csupa seb 

323 

= Ford.: Szabó Lőrinc 


A vércsöpp 1721 

Der Bluttropfen 





csendűltek dalok s kupák. Ifju és 


Halvány pirban még ő is áthevűlt, 

vendégünk, a lány, aki azután 




s az ablakon át nézett kifelé 


hitte magát, ujjával betüket 


rajzott s rácsapott a leselkedők 


gyorsan bezúzta, s közben csupa seb

lett a keze. Zsebkendőm, ez, amit 

most ereklyének őriz a fiók, 

a sérült ujjra dobva felfogott 

egy csurrahó * vércsöppet, amely épp 

a szivéből érkezett melegen. 



a sérűlt ujjra dobva felfogott 

egy csurranó vércsöppet, amely épp 

a szivéből érkezett, melegen. 

Fiatalon halt meg, és hogy mi állt 


ott az ablaküvegre írva, azt 


senki ember – e vércsöpp tudja csak. 




A vércsepp. 1722 

A présházban történt szüretidőn, 

Aranyláng pattogott a tűzhelyen, 

Az ablakokra vastag pára szállt, 

A ködhomályban kívül évoé 

Hangzott, mikép kisértetek szava. 

Ittbenn vígan csendűlt meg a pohár, 

Győzött Bachus ifjak s öregeken. 

Kissé pirult még annak arca is, 

Ki vendégünk volt, s kis időre még 

E földnek a vendége is maradt. 

Csendes, félénk, kissé vad lányka volt. 

Boristen intett: Fel, víg táncra fel! 

Ő elsuhant s nézett az ablakon 

A ködbe ki. Aztán ábrándosan, 

– Azt gondolván, rá senki se ügyel, – 

Ujjával a párás üvegre írt. 

De jaj! meglepte és támadta őt 

Egy víg csapat. Az arca lángra gyúlt. 

Gyorsan táblát tört. Seb esett kezén. 

E kendő itt – ereklyém nékem ez, 

S őrzöm híven szekrényem rejtekén – 

Sebén egy cseppnyi vérét fogta fel, 

Mely még imént meleg szivébe folyt. 

Ifjan húnyt el, s nem tudja senki sem, 

A táblán ott mit írt egykor keze, – 

Csak e kicsiny, halvány vércsepp talán. 

[>204] C.F. MEYER: 

V. Liebe (138) – Stapfen 1723 

In jungen Jahren war’s. Ich brachte dich 

Zurück ins Nachbarhaus, wo du zu Gast, 

Durch das Gehölz. Der Nebel rieselte, 

Du zogst des Reisekleids Kapuze vor 

Und blicktest traulich mit verhüllter Stirn. 

Naß ward der Pfad. Die Sohlen prägten sich 

Dem feuchten Waldesboden deutlich ein, 

Die wandernden. Du schrittest auf dem Bord, 

Von deiner Reise sprechend. Eine noch, 

Die längre, folge drauf, so sagtest du. 

Dann scherzten wir, der nahen Trennung klug 

Das Angesicht verhüllend, und du schiedst, 

Dort wo der First sich über Ulmen hebt. 

Ich ging denselben Pfad gemach zurück, 

Leis schwelgend noch in deiner Lieblichkeit, 

In deiner wilden Scheu, und wohlgemut 

Vertrauend auf ein baldig Wiedersehn. 

Vergnüglich schlendernd, sah ich auf dem Rain 

Den Umriß deiner Sohlen deutlich noch 

Dem feuchten Waldesboden eingeprägt, 

Die kleinste Spur von dir, die flüchtigste, 

Und doch dein Wesen: wandernd, reisehaft, 

Schlank, rein, walddunkel, aber o wie süß! 

Die Stapfen schritten jetzt entgegen dem 

Zurück dieselbe Strecke Wandernden: 

Aus deinen Stapfen hobst du dich empor 

Vor meinem innern Auge. Deinen Wuchs 

Erblickt’ ich mit des Busens zartem Bug. 

Vorüber gingst du, eine Traumgestalt. 

Die Stapfen wurden jetzt undeutlicher, 

Vom Regen halb gelöscht, der stärker fiel. 

Da überschlich mich eine Traurigkeit: 


Lábnyomok 1724 

Stapfen 

Nagyon régen volt. Hazavittelek 

az erdőn át a szomszéd házba, melynek 

vendége voltál. Sűrű köd szivárgott, 

homlokodra húztad útikabátodd 

csuklyáját és néztél bizalmasan. 

Az ut megázott. Vándor talpaid 

világosan belesüppedtek a 

nedves erdei földbe. Jobbomon 

mentél, utadról beszélve. De még egy, 

mondtad, egy hosszabb most következik. 

S tréfáltunk, bölcsen eltakarva 

a gyors elválás arcát, s elköszöntél, 

ott, hol szilfák fölé nő a bérc. 

Kényelmesen mentem visszafelé, 

csöndben csodálva kedvességedet, 

félénk vadságodat, és boldogan 

reméltem, hogy viszontlátlak hamar. 

Elégedetten csavarogva, még 

tisztán láttam a nedves talajon 

lábnyomaid könnyü körvonalát: 

legkisebb nyomod mind, legillanóbb, 

s mégis te vagy: sétáló, utrakész lány, 

tiszta, sudár, vadóc, de óh mily édes! 

A lábnyomok most szembe jöttek az 

ösvényen hazafelé haladóval: 

s nyomaidból feltámadtál előttem, 

belső szemem előtt. Termetedet 

láttam és kebled gyöngéd ívelését. 

Mint álomalak, lebegtél tova. 

A sok nyom aztán bizonytalanabb lett, 

elmosta az erősödő eső. 

S ekkor egyszerre elszomorodtam: 

* 

sic! 

1722 

SMV.58-59 

1723 

MSW.210-211 

1724 

HSz.96 

1725 

ÖB.I.424-425; TK.II.49-50: címe: Lábnyomok / In jungen Jahren… 

324 



a sérűlt ujjra dobva felfogott 

egy csurranó vércsöppet, amely épp 

a szivéből érkezett, melegen. 






Stapfen 

Fiatal voltam. Hazavittelek 

az erdőn át a szomszéd házba, mely 

vendégűl látott. Enyhe köd szitált, 

fejedre húztad a csuklyát a szemed 

úgy mosolygott felém bizalmasan. 

Az ut nedves volt. Talpaid nyomát 

jól kirajzolta az erdei föld, 

oldalt, anogy lépegettél. Útad 

részleteit magyaráztad. De most, 

mondtad, most egy hosszabb következik. 

S tréfáltunk, rejtve okosan a gyors 

válás arcát, s elbúcsúztunk, a bérc 

alatt, ahol az a sok szilfa áll. 

Lassan indultam vissza az uton, 

édes szépségeden merengve és 

riadozásodon, s jókedvűen 

remélve, hogy látlak hamarosan. 

Boldogan igy lebzselve, még, az út 

szélén, az erdő ázott talaján, 

ott láttan talpaid körvonalát: 

parányi nyom volt csak és illanó, 

de a tiéd; te lépő, útrakész, 

lombsötét, karcsú tiszta, drága lány! 

A nyomok most szembejöttek velem, 

ahogy az ösvény hazafele vitt: 

te magad keltél ki lelki szemeim 

e1é belőlük. Láttam termeted 

és kebled gyöngéd rajzú vonalát. 

Jöttél s elmentél, szép álomalak. 

A nyomok aztán halványodtak és 

elmosódtak; erősebben esett. 

S egyszerre szomorú lett a szivem:

Fast unter meinem Blick verwischten sich 

Die Spuren deines letzten Gangs mit mir. 

[VARGHA GYULÁNÉ]: 


Ifjú koromba’ volt. Kisértelek 

Az erdőn át a szomszéd házaig, 

Hol szállva voltál. Sűrú * köd szitált 

S te, utazó=köpenykéd kámzsáját 

Fejedbe húzva, oly bizalmasan 

Néztél reám. Az út átnedvesült, 

S léptünk nyomát tisztán megláthatók 

A nedves földön. Te szélről menél, 

És elbeszélted utazásodat. 

Még egy utad lesz, – mondád – hosszu út. 

Aztán nevettünk, elfedezve arcunk 

Nagybölcsen, a közel válás elől. 

A szilfasorhoz érve, búcsuzánk. 

Mélázva jöttem vissza útamon, 

Kéjelgve mély varázsos lényeden, 

És félénk bájadon, s örülve már, 

Hogy nemsoká megint találkozunk. 

Vígan haladtam s ím az ösvényen, 

A nedves földbe nyomva láttam ott 

Kis lábad tisztán látható nyomát. 

Kicsinyke nyom, s az is mily elmuló, 

És lényed mégis: bolygó útrakész. 

Nyulánk és tiszta, sejtelmes, bűvös! 

Most szembe jöttek vélem a nyomok, 

Míg visszamentem a megjárt úton, 

S nyomodból tenmagad léptél elő 

Lelkem szemének. Láttam termeted, 

Szűz kebled tiszta, gyöngéd hajlatát. 

Eltűntél aztán, mint egy látomás. 

Majd elmosódtak már a lábnyomok 

Az egyre jobban hulló langy esőn. 

Mély bánat vett most lelkemen erőt: 

Szemem láttára hogy lett semmivé, 

Utolsó, együtt tett utunk nyoma. 

[>205] C. F. MEYER: 

V. Liebe (141) – Einer Toten 1727 

Wie fühl ich heute deine Macht, 

Als ob sich deine Wimper schatte 

Vor mir auf diesem ampelhellen Blatte 

Um Mitternacht! 

Dein Auge sieht 

Begierig mein entstehend Lied. 

Dein Wesen neigt sich meinem zu, 

Du bist’s! Doch deine Lippen schweigen, 

Und liesest du ein Wort, das zart und eigen, 

Bist’s wieder du, 

Dein Herzensblut, 

Indes dein Staub im Grabe ruht. 

Mir ist, wann mich dein Atem streift, 

Der ich erstarkt an Kampf und Wunden, 

Als seist in deinen stillen Grabesstunden 

Auch du gereift 

An Liebeskraft, 

An Willen und an Leidenschaft. 

Die Marmorurne setzten dir 

Die Deinen – um dich zu vergessen, 

Sie erbten, bauten, freiten unterdessen, 

Du lebst in mir! 

Wozu beweint? 

Du lebst und fühlst mit mir vereint! 

1726 

NAK.23.I.533 (I. évf. VI. sz.) 

* 

sic! 

1727 

MSW.215 

1728 

E.II.365 

1729 

SKM.35 

1730 


1731 

HSz.100 

csaknem szemem láttára multak el 

utolsó közös sétánk nyomai. 

C. F. MEYER: 

Einer Toten 1728 

Wie fühl ich heute Deine Macht, 

als ob sich deine Wimper schatte 

vor mir auf diesem ampelhellen Blatte 

um Mitternacht! 

Dein Auge sieht 

begierig mein entstehend Lied. 

Dein Wesen neigt sich meinem zu, 

Du bists! Doch deine Lippen schweigen, 

und liesest Du ein Wort, das zart und eigen, 

bists wieder du, 

Dein Herzensblut, 

indes dein Staub im Grabe ruht. 

Mir ist, wenn mich Dein Atem streift, 

der ich erstarkt an Kampf und Wunden, 

als seist in Deinen stillen Grabesstunden 

auch Du gereift 

an Liebeskraft, 

an Willen und an Leidenschaft. 

Die Marmorurne setzten Dir 

die Deinen – um dich zu vergessen, 

sie erbten, bauten, freiten unterdessen; 

Du lebst in mir! 

Wozu beweint? 

Du lebst und fühlst mit mir vereint! 


Egy halott nőhöz (Einer Toten) 

– Meyer – 1730 

325 

szinte szemem láttára tüntek el 

utolsó közös sétánk jelei. 


Egy halott nőhöz 1731 

Einer Todten 


Egy halott nőnek 1729

Hogy érzem ma hatalmadat! 

Szinte pillád éjféli árnya 

vetűl a fehér |fénylő| papiromra a lámpa 

fénye alatt! 

Szemed mohón 

figyeli készülő dalom. 

Létnyed a létnyembe tapad, 

i|tett vagy! Némán néz a fakult arc, 

de ha xx egy gyöngéd, gyanus |különös| szóra bukkansz, 

az is te vagy, 

véred, tiéd, 

bár porodat sir őrzi rég. 

(gyorsírás) xxxxxxxx 

Ha lehelleted xxx |ér puhán| reám, 

kit annyi edző szenvedés vert, |Lelkem, mely sok harcban kemény lett, 

úgy érzemi, |hogy| közben téged is megérlelt (gyorsírás) 

lent a magány: 

jobban szeretsz, 

jobban akarsz, jobban követsz. 

Családod sirodra érc= 

urnát emelt – hogy elfelejtsen; 

közben örökölt s csókol nősült rendületlen; 

xxénbennem élsz! 

Sirassalak? 

Élsz és a szivem|nek fele vagy! 

= 


Egy halott nőhöz 1732 

Einer Toten 


Szinte pillád éjféli árnya 

vetűl fehér papíromra a lámpa 

fénye alatt! 

Szemed mohón 

figyeli készülő dalom. 

Lényed a lényembe tapad: 

itt vagy! Némán néz a fakult arc, 

s ha egy gyöngéd s különös szóra bukkansz, 

az is te vagy: 


bár porodat sír őrzi rég. 

Ha lehelleted ér puhán, 

lelkem, mely harcos és kemény lett, 

ugy érzi, hogy közben téged is érlelt 

lent a magány: 

jobban szeretsz, 

jobban akarsz, jobban követsz. 

Családod a sírodra érc– 

urnát emelt – hogy elfelejtsen; 

közben örökölt s nősült rendületlen; 

énbennem élsz! 

Sirassalak? 

Élsz és szivem melege vagy! 

[>206] C. F. MEYER: 

VIII. Genie (201) – Michelangelo und seine 

Statuen 1733 

Du öffnest, Sklave, deinen Mund, 

Doch stöhnst du nicht. Die Lippe schweigt. 

Nicht drückt, Gedankenvoller, dich 

Die Bürde der behelmten Stirn. 

Du packst mit nervger Hand den Bart, 

Doch springst du, Moses, nicht empor. 

Maria mit dem toten Sohn, 

Du weinst, doch rinnt die Träne nicht. 

Ihr stellt des Leids Gebärde dar, 

Ihr meine Kinder, ohne Leid! 

So sieht der freigewordne Geist 

Des Lebens überwundne Qual. 

Was martert die lebendge Brust, 

Beseligt und ergötzt im Stein. 

1732 MAV.99; ÖBII.472 

1733 MSW.331 

1734 Ms 4657/315 (kézírás) 

1735 Ms 4657/751; 4657/752 (gépírás) 


326 


Éjfél van és a pilládnak árnya 

szinte itt van, a papiron, a lámpa 

fénye alatt! 

Szemed mohón 

vigyázza készülő dalom. 

Lényed a lényemhez tapad, 

itt vagy! Az ajkad meg se szólal, 

de ha megtelsz egy gyöngéd s furcsa szómmal, 

a szó te vagy, 


bár porodat sir őrzi rég. 

Ha megérint lehelleted, 

engem, aki vassá verődtem, 

ugy érzem: te is értél ott a csöndben, 

kemény hited 

s erőd ma több, 

szenvedélyed erősödött. 

A tieid sirodra érc 

urnát emeltek – feledésnek; 

közben örököltek, csókoltak, éltek; 

te bennem élsz! 

Sirni? Minek? 

Élsz s amit érzek, érezed. 


Michelangelo és a szobrai (M. u. seine Statuen) 

– C.F. Meyer – 1734 

Rabszolga, kinyitod a szád 

de nem nyögsz. Ajkad szótalan. 

Töprengő, a te homlokod 

nem nyomja a nehéz sisak. 

Mózes, a szakálladba kapsz, 

de sose kell fölugranod. 

Mária, fiad temeted, 

sirsz, de a könnyed nem csorog. 

Fájdalom nélkül jelzitek 

a fájdalmat, gyermekeim! 

Szabadult szellem nézi így 

az élet legyűrt kínjait. 

Amítől megszakad a szív, 

az kőben szép és üdvözit. 


Michelangelo és a szobrai 

– C.F. Meyer – 1735 

Rabszolga, kinyitod a szád, 


Töprenxgő, a te homlokod 





sírsz, de a könnyed nem csorog. 






az kőben szép és üdvözít.

Den Augenblick verewigt ihr, 

Und sterbt ihr, sterbt ihr ohne Tod. 

Im Schilfe wartet Charon mein, 

Der pfeifend sich die Zeit vertreibt. 


Michelangelo és a szobrai 1736 














az kőben szép és üdvözít. 

Öröklétű pillanatok: 

halál nélkül haltok, ha kell. 

Rám Cháron vár a nád között, 

idehallom sípja dalát. 

[>207] C. F. MEYER: 

VIII. Genie (202) – Il Pensieroso 1740 

In einem Winkel seiner Werkstatt las 

Buonarroti, da es dämmerte; 

Allmählich vor dem Blicke schwand die Schrift … 

Da schlich sich Julianus ein, der Träumer, 

Der einzige der heitern Medici, 

Der Schwermut kannte. Dieser glaubte sich 

Allein. Er setzte sich und in der Hand 

Barg er das Kinn und hielt gesenkt das Haupt. 

So saß er schweigend bei den Marmorbildern, 

Die durch das Dunkel leise schimmerten, 

Und kam mit ihnen murmelnd ins Gespräch, 

Geheim belauscht von Michelangelo: 

»Feigheit ist’s nicht und stammt von Feigheit nicht, 

Wenn einer seinem Erdenlos mißtraut, 

Sich sehnend nach dem letzten Atemzug, 

Denn auch ein Glücklicher weiß nicht, was kommt 

Und völlig unerträglich werden kann – 

Leidlose Steine, wie beneid ich euch!«* 

Er ging und aus dem Leben schwand er dann 

Fast unbemerkt. Nach einem Zeitverlauf 

Bestellten sie bei Michelangelo 

Das Grabbild ihm und brachten emsig her, 

Was noch in Schilderein vorhanden war 

Von schwachen Spuren seines Angesichts. 

So waren seine Züge, sagten sie. 

Der Meister schob es mit der Hand zurück: 

»Nehmt weg! Ich sehe, wie er sitzt und sinnt 

Und kenne seine Seele. Das genügt.« 


halál nélkűl haltok, ha kell. 



s nádsípjával szórakozik. 


Michelangelo és szobrai 1737 



















* Eigene Worte Julians in einem von ihm vorhandenen Sonett. 

[>208] C. F. MEYER: 

VIII. Genie (209) – In der Sistina 1743 

In der Sistine dämmerhohem Raum, 

Das Bibelbuch in seiner nervgen Hand 

Sitzt Michelangelo in wachem Traum, 

Umhellt von einer kleinen Ampel Brand. 

1736 UI.42.II.122 

1737 MB.261 

1738 ÖB48.144; ÖB.II.522 

1739 SMV.67-68 

1740 MSW.332-333 

1741 ÖB48.145 

1742 ÖBII.524 

1743 MSW.350-351 

1744 E.II.370 

327 



Michelangelo és a szobrai 1738 

Michelangelo und seine Statuen 


















idehallom sípja szavát. 


Il pensieroso 1741 

Il Pensseroso 

Műhelye szögletében olvasott 

Michelangelo; már sötétedett 

s szeme előtt összefolyt a betű… 

Ekkor osont be az álmodozó 

Julián, az a Medici, aki 

tudta, mi a bú. Azt hitte, maga 

van csak. Leült, állát kezébe rejtve, 

s lecsüggesztette a fejét. Igy ült 

szótlanúl a márványszobrok között, 

melyek némán csillogtak a homályban, 

és mormogva beszélgctett velük; 

s titkon hallgatta Michelangelo. 

„Nem gyávaság, s nem is abból fakad, 

ha az ember, a végre vágyakozva, 

bizalmatlan földi sorsa iránt, 

hisz a boldog se tudja, mi jöhet 

s válhat tűrhetetlenné… Irigyellek 

benneteket, fájdalmatlan kövek!” 

Elment, majd, később, szinte észrevétlen 

eltűnt az életből. Telt az idő, 

s síremléket rendeltek neki 

Michelangelónál, s hozták, ami 

kép s emlék arca vanalaival 

még előkerült róla. Ilyenek 

voltak, mondták, a vonásai. A 

mester kezével mindent félretolt: 

„Nem kell! Láttam, hogy ült s gondolkozott, 

és ismerem a lelkét. Ez elég.” 

C. F. MEYER: 

Michel Angelo 1744 

In der Sistine dämmerhohem Raum, 

das Bibelbuch in seiner nervgen Hand 

sitzt Michel Angelo in wachem Traum, 

umhellt von einer kleinen Ampel Brand. 







Michel Angelo és szobrai. 1739 

Rabszolga, szádat megnyitod, 

De nem nyögsz, néma ajakad. 

Gondolkodó, nem érezi 

Sisak terhét a homlokod. 

Szakállad bár megmarkolod, 

Mózes, nem ugrasz még se fel. 

Halott fiadra, Mária, 

Bár sírsz, a könnyed nem pereg. 

Kínt ábrázoltok gyermekim, 

De nem gyötrődik szívetek. 

Élet leküzdött bánatát 

Így nézi, ki nem rabja már. 

Élő kebelt ami gyötör, 

Kőben gyönyört kelt s üdvözít. 

A percet örökítitek, 

S halál nélkül haltok ti meg. 

Vén Cháron meg a nád köztt 

Nótát sípolgat s vár reám. 


Il pensieroso 1742 

Il Pensieroso 

Műhelye szögletében olvasott 

Michelangelo; már sötétedett 

s szeme előtt összefolyt a betű… 

Ekkor osont be az álmodozó 

Julián, az a Medici, aki 

tudta, mi a bú. Azt hitte, maga 

van csak. Leült, állát kezébe rejtve, 

s lecsüggesztette a fejét. Igy ült 

szótlanúl a márványszobrok között, 

melyek némán csillogtak a homályban, 

és mormogva beszélgetett velük; 

s titkon hallgatta Michelangelo. 

„Nem gyávaság, s nem is abból fakad, 

ha az ember, a végre vágyakozva, 

bizalmatlan földi sorsa iránt, 

hisz a boldog se tudja, mi jöhet 

s válhat tűrhetetlenné… Irigyellek 

benneteket, fájdalmatlan kövek!” 

Elment, majd, később, szinte észrevétlen 

eltűnt az életből. Telt az idő, 

és síremléket rendeltek neki 

Michelangelónál, s hozták, ami 

kép s emlék arca vonalaival 

még előkerült róla. Ilyenek 

voltak, mondták, a vonásai. A 

mester kezével mindent félretolt: 

„Nem kell! Láttam, hogy ült s gondolkozott, 

és ismerem a lelkét. Ez elég.”

Laut spricht hinein er in die Mitternacht, 

Als lauscht’ ein Gast ihm gegenüber hier, 

Bald wie mit einer allgewaltgen Macht, 

Bald wieder wie mit seinesgleichen schier: 

»Umfaßt, umgrenzt hab ich dich, ewig Sein, 

Mit meinen großen Linien fünfmal dort! 

Ich hüllte dich in lichte Mäntel ein 

Und gab dir Leib, wie dieses Bibelwort. 

Mit wehnden Haaren stürmst du feurigwild 

Von Sonnen immer neuen Sonnen zu, 

Für deinen Menschen bist in meinem Bild 

Entgegenschwebend und barmherzig du! 

So schuf ich dich mit meiner nichtgen Kraft: 

Damit ich nicht der größre Künstler sei, 

Schaff mich – ich bin ein Knecht der Leidenschaft – 

Nach deinem Bilde schaff mich rein und frei! 

Den ersten Menschen formtest du aus Ton, 

Ich werde schon von härterm Stoffe sein, 

Da, Meister, brauchst du deinen Hammer schon, 

Bildhauer Gott, schlag zu! Ich bin der Stein.« 


|A sixtini kápolnában| 

Michelangelo a Sistinában 

– Conrad Ferdinand Meyer verse – 1745 

Homályba ködlik fel a kupola, 

lent Michelangelo merengve ül, 

ideges kezében a biblia, 

kis lámpa fénye lobogja körűl. 

Mintha vendége volna, hangosan 

beszél xaz éjfélbe valahová, 

mintha egy földöntúli hatalom, 

majd szinte mintha társa hallaná: 

„Nézd, Örök Létny, nagy vonalaimat, 

ötször formába zártalak vele, 

fénylő köpennyel boritottalak 

s testet adtam neked, mint az Ige. 

Napoktól mindig uj napok felé 

repűlsz és vad lángvihar a hajad, 

festményemen választottad elé 

ereszkedel s irgalmas=szivü vagy! 

Hitvány erőm ilyennek alkotott: 

hogy le ne győzzem művészetedet, 

gyúrj át képedre – vágy rabja vagyok – 

gyúrj át, hogy tiszta és szabad legyek! 

Sár adta első fiad anyagát, 

az enyém zordabb… Mester, vedd elő, 

ami itt kell: jőjjön a kalapács… 

Szobrász Isten, sujts! Én vagyok a kő!” 



A sixtusi kápolnában 1748 


lent Michelangelo töprengve ül, 

izmos kezében nyitott biblia, 

kis lámpa fénye lobogja körűl. 


beszél az éjfélbe valahová, 


majd szinte mintha ember hallaná: 

„Nézd, Örök Lény, nagy vonalaimat, 


fénylő palásttal borítottalak 

1745 


1746 

RÉ.40.VI.22. (Ms 4666/176) (autográf javításokkal) 

1747 

MB.262 

1748 

SzLV.318-319 

1749 

ÖB.I.504 

1750 

SMV.71-72 

Laut spricht hinein er in die Mitternacht, 

als lauscht ein Gast ihm gegenüber hier, 

bald wie mit einer allgewaltgen Macht, 

Bald wieder wie mit seinesgleichen schier: 

»Umfaßt, umgrenzt hab ich Dich, ewig Sein, 

mit meinen großen Linien fünfmal dort! 

Ich hüllte Dich in lichte Mäntel ein 

und gab dir Leib, wie dieses Bibelwort. 

Mit wehnden Haaren stürmst du feurig wild 

von Sonnen immer neuen Sonnen zu, 

für Deinen Menschen bist in meinem Bild 

entgegenschwebend und barmherzig Du! 

So schuf ich dich mit meiner nichtgen Kraft: 

Damit ich nicht der größre Künstler sei, 

schaff mich – ich bin ein Knecht der Leidenschaft – 

nach Deinem Bilde schaff mich rein und frei! 

Den ersten Menschen formtest du aus Ton, 

ich werde schon von härterm Stoffe sein; 

da, Meister, brauchst Du Deinen Hammer schon. 

Bildhauer Gott, schlag zu! Ich bin der Stein.« 


A sixtini kápolnában 1746 




kis lámpa fénye lobogja körül. 





»Nézd, Örök Lény, nagy vonalaimat, 


fénylő köpennyel |palásttal| borítottalak 


Napoktól mindig új napok felé 

repülsz és vad lángvihar a hajad, 


ereszkedel s irgalmas-szivü vagy! 


hogy le ne győzzem művészetedet, 

gyúrj át képedre – vagy rabja |szenvedély| vagyok – 


Sár adta az első ember anyagát, 


ami itt kell: jöjjön a kalapács… 

Sujts, Szobrász Isten!|, sujts!| Én vagyok a kő!« 


A Sixtusi kápolnában 1749 

In der Sixtina 











fénylő palásttal borítottalak 

328 


A sixtusi kápolnában 1747 











fénylő palásttal boritottalak 





ereszkedel s irgalmas szivü vagy! 


s hogy le ne győzzem művészetedet, 

gyúrj át képedre – szenvedély vagyok – 


Sár adta az első ember anyagát; 



Szobrász-Isten, sujts! Én vagyok a kő!” 


A Sistinában. 1750 

Sistina égmagas termében ül, 

Szentbibliáját fogja vaskeze, 

Nagy Michel Angelo és elmerül, 

Sugárt vet rá kicsinyke mécsese. 

Éjfélbe fennszóval beszél bele, 

Minthogyha vendég hallaná szavát, 

Aki ura, hatalmas Istene, 

Majd szinte véle egyrangú barát! 

„Örökvaló, meghatároztalak 

Nagy vonalimmal ötszörösen ott! 

Színes köpennyel felruháztalak







s hogy le ne győzzem művészetedet, 







[>209] C. F. MEYER: 

VIII. Genie (213) – Chor der Toten 1751 

Wir Toten, wir Toten sind größere Heere 

Als ihr auf der Erde, als ihr auf dem Meere! 

Wir pflügten das Feld mit geduldigen Taten, 

Ihr schwinget die Sicheln und schneidet die Saaten, 

Und was wir vollendet und was wir begonnen, 

Das füllt noch dort oben die rauschenden Bronnen, 

Und all unser Lieben und Hassen und Hadern, 

Das klopft noch dort oben in sterblichen Adern, 

Und was wir an gültigen Sätzen gefunden, 

Dran bleibt aller irdische Wandel gebunden, 

Und unsere Töne, Gebilde, Gedichte 

Erkämpfen den Lorbeer im strahlenden Lichte, 

Wir suchen noch immer die menschlichen Ziele – 

Drum ehret und opfert! Denn unser sind viele! 


Halottak kara 1753 

Conrad Ferdinand Meyer verse 







s hogy le ne győzzem müvészetedet, 








Halottak kara 1752 

Mi néma halottak örökre csatázunk, 

hatalmas a sírban a mi sokaságunk. 

Mi szántjuk a földeket és ti arattok, 

suhintva a rendet, emelve a sarlót, 

és mind, ami kezdet, örökbecsü munka, 

a földi kutakba ma átzubog újra, 

szívünk gyülöletje, szerelme szünetlen 

még lüktet a földön a lázas erekben 

s mit felkutatánk, a tudás hegyi ormán 

a földi futás közepette ma kormány 

s hódít a zenénk, a dalunk meg a képünk, 

babérkoszorúzva halottan is élünk, 

keressük a célt ma is, éjbe törődünk, 

mi sír miriádjai! Térdre előttünk! 


Halottak kórusa 1754 

Chor der Toten 

Nagyobb had a sír hada, mint a tiétek, Nagyobb had a sír hada, mint a tiétek, 

akik ma a földön, a tengeren éltek! 

akik ma a földön, a tengeren éltek! 

Az törte, mi törtük az ősi ugart ott, 

Az törte, – mi törtük az ősi ugart ott, 

ahol kasza villan, ahol ti arattok, 

ahol kasza villan, ahol ti arattok, 

és mind, ami vég, ami kezdet a multban, és mind, ami vég, ami kezdet a multban, 

forrásra találva a napra kibuggyan, 

forrásra találva a napra kibuggyan, 

s a régi szivek dühe, vágya szünetlen s a régi szivek dühe, vágya szünetlen 

lüktetve viharzik a földi erekben, 

lüktetve viharzik a földi erekben, 

és ami szabályt, igazat, kitaláltunk, 

és ami szabályt, igazat, kitaláltunk, 

irányt ma is az mutat, ami a mi világunk, irányt ma is az mutat, a mi világunk, 

s ha vers, szobor és zene vívja csatáját, s ha vers, szobor és zene vívja csatáját, 

a miénk ragyogva kiküzdi a pálmát, a miénk ragyogva kiküzdi a pálmát, 

most is csalogatnak az emberi célok – most is csalogatnak az emberi célok – 

Térdre, ha népüket öntik a sírok! 


Térdre, ha népüket öntik a sírok! 

[>210] C. F. MEYER: 

IX. Männer (221) – Das Weib des Admirals 1756 

Auf mondenhellem Lager wälzt ein Weib, 

Ein schlummerloses, sich: »O banger Pfühl! 

Auch du, mein sorgender Gemahl, du wachst! 

Wer dürfte schlafen? Horch, die Folter stöhnt … 

Erwürgte modern ohne Leichentuch, 

Sieh unser Linnen, Chatillon, wie fein! 

Gen Himmel schreit der Märtrer frommes Blut, 

Ich schreie, Herr, in deinen Armen mit! 

Mein Held, ich rede Zeugnis gegen dich 

Vor Gott, entrollest du dein Banner nicht!« 

Sie schweigt in düstrer Glut. Er sinnt und sagt: 

»Erwäge, Weib, die Schrecken, die du wählst! 

Dies Haus in Rauch und Trümmern! Dies mein Haupt 

Verfemt, dem Meuchelmord gezeigt – geraubt! 

Entehrt dies Wappen von des Henkers Hand! 

1751 MSW.355 

1752 IK.784 

1753 Ms 4657/750 (gépírás) 

1754 ÖB.I.703 

1755 SMV.72 

1756 MSW.374 

1757 ÖB48.142; ÖB.II.489 

1758 SMV.72-73 


Az admirális felesége 1757 

Das Weib des Admirals 

Nő hánykolódik holdas heverőn, 

álmatlan nő: Óh, bús párna! S te sem, 

töprengő férjem, te sem aluszol! 

Ki bírna most? A kínpad ide nyög… 

Megfojtottak rothadnak meztelen, 

s a mi vásznunk, chatillon, mily finom! 

A jámbor mártir-vér égre kiált, 

és vele én, a karjaid között! 

Óh, hősöm, ellened vallok az Úr 

előtt, hogyha nem bontasz lobogót!” 

Komor tűzben hallgat… A férj soká 

töpreng, és szól: „Nő, mérlegeld, mi vár! 

E ház romban, üszökben! Fejemen 

vérdij, s képzett orgyilkosok szeme! 

Hóhér becsteleníti cimerünk! 

329 

S adtam testet, mint az ige adott. 

Lengő hajjal, vadúl és tüzesen 

Egyik naptól újabb naphoz sietsz, 

De emberedhez ott a képemen 

Irgalmasan és nyájasan lebegsz! 

Silány erőmmel így festélek én, 

De hogy nagyobb művész ne én legyek, 

Alkoss, hisz zsarnokom a szenvedély, 

Képed nyomán szabadnak engemet! 

Agyagból vetted első embered, 

Bennem találsz keményebb anyagot: 

Ehhez kalapács is kell majd neked. 

Isten-szobrász, üss! A kő én vagyok.” 


Halottak kara. 1755 

Mi holtak, mi vagyunk az a nagy hadsereg, 

Milyet nem hordanak se föld, se tengerek. 

Türelem-ekével szántottuk földetek, 

Zizegő kalászok tengere tietek. 

Amiben fáradtunk, amibe kezdettünk, 

Élővíz kútfeje, csörgedez felettünk. 

Lelkünkben lángrakelt vonzalom, gyűlölet 

Lobogtat szüntelen halandó kebelet, 

Amit a tudásunk törvénybe foglala, 

Odafent vándorlók vezérlő csillaga, 

Élnek a képeink, szobraink… és a dal, 

Földiek versenyén mienk a diadal. 

Hódolat, áldozat! tőletek, emberek! 

Értetek harcolunk mi, örök hadsereg! 


Az admirális felesége. 1758 

Egy nő vergődik holdas éjjelen, 

Álmatalnúl gyötrődve vánkosán: 

„Aggódó férjem, ébren vagy te is, 

Nem is alhatsz, míg a kínpad jajong, 

S le nem takarva porlad a tetem. 

Coligny! Ágyneműnk, nézd, mily finom! 

Kegyes mártírvér égbe felkiált, 

S a kebleden kiáltok véle én! 

Bizonyságot teszek majd ellened 

Az Úr előtt, ha zászlót nem emelsz!” 

Komor csend… Majd a férj fontolva szól: 

„Gondold csak át a borzalmak sorát! 

Házunk romhalmaz! Üldözött vad én, 

Felbérelt gyilkosoknak áldozat! 

Hóhérkéztől gyalázva címerünk!

Du mit den Knaben bettelnd auf der Flucht! 

Wählst du dir solches? Nimm drei Tage Frist!« 

– »Drei Tage Frist? Sie sind vorbei. Brich auf!« 

[>211] C. F. MEYER: 

Huttens letzte Tage LXVI. – Das Kreuz 1759 

Heut ist der erste leidenvolle Tag, 

Da ich mich nicht vom Lager heben mag! 

Auf seiner Meeresinsel stöhnt’ und fleht’ 

Und wimmerte der wunde Philoktet; 

Mir geht das Jammern wider die Natur, 

Weit eher noch entführe mir ein Schwur. 

Doch beiß ich schweigend nur die Lippe mir; 

Denn als ein Christ und Ritter lieg ich hier. 

Fernab die Welt. Im Reiche meines Blicks 

An nackter Wand allein das Kruzifix. 

An hellen Tagen liebt in Hof und Saal 

Ich nicht das Bild des Schmerzes und der Qual; 

Doch Qual und Schmerz ist auch ein irdisch Teil, 

Das wußte Christ und schuf am Kreuz das Heil. 

Je länger ich’s betrachte, wird die Last 

Mir abgenommen um die Hälfte fast, 

Denn statt des einen leiden unser zwei: 

Mein dorngekrönter Bruder steht mir bei. 

[>212a] FRIEDRICH WILHELM NIETZSCHE: 

Das andere Tanzlied 1761 

3. 1762 

Eins! 

O Mensch, gib, acht! 

Zwei! 

Was spricht die tiefe Mitternacht? 

Drei! 

„Ich schlief, ich schlief – 

Vier! 

„Aus tiefem Traum bin ich erwacht! 

Fünf! 

„Die Welt ist tief – 

Sechs! 

„Und tiefer, als der Tag gedacht. 

Sieben! 

Tief ist ihr Weh, – 

Acht! 

Lust – tiefer noch als Herzeleid! 

Neun! 

„Weh spricht: Vergeh! 

Zehn! 

„Doch alle Lust will Eweigkeit –, 

Elf! 

– Will tiefe, tiefe Ewigkeit!” 

Zwölf! 

[FÉNYES SAMU]: 

Zarathustra 

Még egy táncdal 3. 1764 

Egy! 

Ember vigyázz, mig élsz! 

Kettõ! 

Te mélységes éjfél mit beszélsz? 

Három! 

„Aludtam. Csöndes éj! 

Négy! 

1759 MGW.V.105-106 

1760 ÖB.II.861-862 

1761 NCM.278 

1762 NCM.6.I.281-282 

1763 NZ.218 

1764 NZV.285-286 

1765 NZK.274 (Harmadik rész / A másik táncdal) 

1766 NZW.307-308 (Fejezetcím: Másik táncdal) 

Te s a fiúk: bujdosó koldusok! 

Vállalod? Gondolkozz három napig!” 

– „Háromig? Letelt. Veress indulót!” 

NIETZSCHE: 

Das andere Tanzlied 3 1763 

Eins! 

O Mensch! Gib acht! 

Zwei! 


Drei! 


Vier! 

Aus tiefem Traum bin ich erwacht: – 

Fünf! 

Die Welt ist tief, 

Sechs! 

Und tiefer als der Tag gedacht. 

Sieben! 

Tief ist ihr Weh – 

Acht! 

Lust – tiefer noch als Herzeleid: 

Neun! 

Weh spricht: Vergeh! 

Zehn! 

Doch alle Lust will Eweigkeit – 

Elf! 

– will tiefe, tiefe Ewigkeit!” 

Zwölf! 


A kereszt 1760 

„Huttens letzte Tage”: Das Kreuz 

Ma van az első fájdalmas napom, 

mikor nyugodtan fekszem ágyamon. 

Rút sebeit Filoktetész, szegény, 

folyton jajgatta Lemnosz szigetén. 

Nekem sosem ízlett a jaj, a gyász, 

akkor már inkább a káromkodás. 

De csak mardosom némán ajkamat: 

mint keresztény fekszem itt, s mint lovag. 

Kint: a világ. Itt csak azt láthatom, 

a Krisztus-képet a csupasz falon. 

Jó napokban se bent, se odaki, 

nem tetszettek a kín jelképei. 

De a kín is földi sor; tudta ezt 

Krisztus, s ezért lett üdvünk a Kereszt. 

Minél tovább szemlélem, ereje 

tünik a kínnak, majdnem a fele, 

mert Ketten hordjuk az Egy terheit: 

töviskoronás testvérem segit. 

[KURDI IMRE]: 

(A másik táncdal 3) 1765 

Egy! 

Ember! Éber legyél! 

Kettő! 

Mélyén az éj most így beszél: 

Három! 

Alvást hozott az éj –, 

Négy! 

330 

Te gyermekiddel koldusként futó! 

Három napig ne válassz! Végy időt!” 

„Három napig? Elmult. Fegyverre fel!” 

[WILDNER ÖDÖN]: 

(Másik táncdal) 1766 

Egy! 

Ember! Figyelj a szóra! 

Kettő! 

Mit mond az éjji óra? 

Három! 

Mélységes álmom 

Négy!

„Elszállt ime, a mélységes álom; – 

Öt! 

„Ez a világ mi mély! 

Hat! 

„A nappalnál is mélyebbnek látom, 

Hét! 

„Fájdalma mélyre nyuló –, 

Nyolc! 

„A gyönyör – még mélyebb, mint mit fájás takar: 

Kilenc! 

„A fájdalom maga szól: Lágy muló! 

Tiz! 

„Ám minden gyönyör öröklétet akar –, 

Tizenegy! 

„- mély, mély öröklétet akar” 

Tizenkettõ! 

NIETZSCHE: 

Um Mitternacht 1767 

E i n s ! O Mensch, gib, acht! 

Z w e i ! Was spricht die tiefe Mitternacht? 

D r e i ! „Ich schlief, ich schlief – 

V i e r ! „Aus tiefem Traum bin ich erwacht! 

F ü n f ! „Die Welt ist tief – 

S e c h s ! „Und tiefer, als der Tag gedacht. 

S i e b e n ! Tief ist ihr Weh, – 

A c h t ! Lust – tiefer noch als Herzeleid! 

N e u n ! „Weh spricht: Vergeh! 

Z e h n ! „Doch alle Lust will Eweigkeit –, 

E l f ! – Will tiefe, tiefe Ewigkeit!” 

Zwölf! 

[>212b] FRIEDRICH [WILHELM] NIETZSCHE: 

Also sprach Zarathustra 

Das Nachtwandler-Lied. 1770 

12 1771 

Oh Mensch! Gieb Acht! 


„Ich schlief, ich schlief –, 

„Aus tiefem Traum bin ich erwacht: – 

„Die Welt ist tief, 

„Und tiefer als der Tag gedacht. 

„Tief ist ihr Weh –, 

„Lust – tiefer noch als Herzeleid: 

„Weh spricht: Vergeh! 

„Doch alle Lust will Eweigkeit –, 

„ – will tiefe, tiefe Ewigkeit!” 


Éjféli dal 1774 

Ember! Vigyázz! 

Mit mond a zord éjféli gyász? 

„Aludtam, éj – 

álmomból keltem semmivé! 

Világa mély. 

És mélyebb, mint a nap hive! 

Kéj – mélyebb, mintha kín takar! 

Mély kínja fáj: 

Kín mondja: Szállj! 

Mi kéj: örökvalót akar. 

Mind mély örökvalót akar!” 

de álmom mélye már oda: – 

Öt! 

A világ, íme, mély, 

Hat! 

a nappal nem hinné soha. 

Hét! 

Fájdalma mély –, 

Nyolc! 

gyönyörben – még mélyebb a vágy: 

Kilenc! 

Fájsz? – Múlj! Ne félj! 

Tíz! 

De a gyönyör örökre vágy –, 

Tizenegy! 

– mély, öröklétű mélybe vágy! 

Tizenkettő! 


Az éjfél dala 1768 

Egy. Ember, ne félj! 

Kettő. Hallgasd, az éjfél mit beszél. 

Három. Aludtam, aludtam – 

Négy. Nagy mély álomból felriadtam. 

Öt. Mély a világ – 

Hat. Mélyebb, mint nappal gondolák. 

Hét. Fájdalma mély. – 

Nyolc. A kínnál mélyebb még a – kéj! 

Kilenc. Kín szól: Enyéssz! 

Tiz. Minden gyönyör csak élni kész, – 

Tizenegy. – örökre, mélyen élni kész! 

Tizenkettő! 

NIETZSCHE: 

Das trunkne Lied 1772 

O Mensch! Gib acht! 



aus tiefem Traum bin ich erwacht! 

Die Welt ist tief, 

und tiefer, als der Tag gedacht. 

Tief ist ihr Weh –, 

Lust – tiefer noch als Herzeleid! 

Weh spricht: Vergeh! 

doch alle Lust will Eweigkeit –, 

will tiefe, tiefe Ewigkeit!” 

Váltotta virradóra – 

Öt! 

Létünk mi mély! 

Hat! 

Nap nem gondolta volna! 

Hét! 

Fájdalma mélyre nyúl – 

Nyolc! 

Mélyebbre az örömvágy: 

Kilenc! 

Bú mondja: „Múlj!” 

Tíz! 

A kéj örökkön élni vágy – 

Tizenegy! 

Örökké élni vágy! 

Tizenkettő! 


Éjfélkor 1769 

Um Mitternacht 

Egy! Ember, vigyázz! 

Kettő! A mély éjfél mit magyaráz? 

Három! „Álmodtam és – 

Négy! „oszlik rólam a mély varázs! 

Öt! „A Lét nehéz! – 

Hat! „s több, mint a nappali tudás! 

Hét! „Fájdalma mély – 

Nyolc! „de kéje mélyebb, mint a jaj! 

Kilenc! „Jaj szól: Ne élj! 

Tiz! „S a kéj öröklétet akar – 

Tizenegy! „- mély, mély öröklétet akar!” 

Tizenkettő! 

[FÉNYES SAMU]: 

Zarathustra 1773 

Oh ember! Vigyázz mig élsz! 

Te mélységes éjfél mit beszélsz? 

„Aludtam. Csöndes éj! – 

„Álmodtam is, – ime az álom: 

„Ez a világ mi mély! 

„A nappalnál is mélyebbnek látom. 

„Fájdalma mélyre nyuló –, 

„A gyönyör mélyebb még, mint mit fájás takar; 

„A szenvedés maga szól: Légy muló! 

„Ám minden gyönyök oröklétet akar –, 

„– mély, öröklétet akar!” 

[HETÉNYI-HEIDLBERG ERNŐ]: 

Fuldokló ének. 1775 

[JUHÁSZ GYULA]: 1776 

Ó ember! Csak félj! 

Ó ember! Figyelj! 

Mit mond a nagy, a sötét éj? 

Mit beszél a mély éjfél? 

„Alszom, csak alszom, — 

A világ mély, 

„s ha ocsúdik álmom, a mély: — És mélyebb, mint a nappal gondolta… 

„a világ, az arcom, 

„a bánat, a kéj, — 

„oly borús, — oly bánatos: 

„a szív szól: Veszély! 

„de minden gyönyör élni akar, — 

„örökké, örökké élni akar!” 

(Imígyen szóla Zarathustra.) 

[KERESZTURY DEZSŐ]: [KURDI IMRE]: [N.N.]: 1779 [TATÁR SÁNDOR]: 

1767 

MDL.407 

1768 

BNK.166 

1769 

ÖB48.260; ÖB.II.905 

1770 

NCM.391: cím; szöveg: 400 

1771 

NCM.399 

1772 

E.432 

1773 

NZV.401-401 

1774 

FZL.207 

1775 

NV.37 

1776 

Idézi Juhász Gyula in: Nietzsche (Halála huszonötödik évfordulóján); a magyar fordítást jegyzetben adja, in: NT.320 

1777 

NIK.303; NLK.IV.12-13; KDV.67; NVH.71 

1778 

NZK.385 (Negyedik és egyben utolsó rész / Az alvajáró dala) 

1779 

Fülep Lajos idézi in: NT.269 

331

Az ittas ének 1777 

Das trunkne Lied 

Ember, figyelj! 

A titkos éjfél mit üzen. 

Éj szállt le rám. 

Mély álomból ocsúdtam fel. 

A világ mély; 

mélyebb, mint hittem éberen. 

Gyötrelme fáj, 

de kínjánál mélyebb a kéj. 

Kín szól: halál! 

De öröklétre vágy a kéj; 

mély öröklétre vágy a kéj. 


(A mámoros dal.) 1781 

Ember! Figyelj a szóra! 

Mit mond az éjji óra? 

Mélységes álmom 

Váltotta virradóra – 

Létünk mi mély! 

Nap nem gondolta volna! 

Fajdalma mélyre nyúl – 

Mélyebbre az örömvágy: 

Bú mondja: „Múlj!” 

A kéj örökkön élni vágy – 

Örökké élni vágy! 

[>213] NIETZSCHE: 

Der Herbst. 1782 

Dies ist der Herbst: der – bricht dir noch das Herz! 

Fliege fort! fliege fort! 

Die Sonne schleicht zum Berg 

und steigt und steigt 

und ruht bei jedem Schritt. 

Was ward die Welt so welk! 

Auf müd gespannten Fäden spielt 

der Wind sein Lied. 

Die Hoffnung floh – 

er klagt ihr nach. 


Fliege fort! Fliege fort! – 

Oh Frucht des Baums, 

du zitterst, fällst? 

Welch ein Geheimniß lehrte dich 

die Nacht, 

da eis’ger Schauder deine Wange 

die Purpur-Wange deckt? – 

Du schweigst, antwortest nicht? 

Wer redet noch? – – 


Fliege fort! fliege fort! – 

„Ich bin nicht schön 

– so spricht die Sternenblume –, 

„doch Menschen lieb’ ich 

„und Menschen tröst’ ich – 

„sie sollen jetzt noch Blumen sehn, 

„nach mir sich bücken 

„ach! und mich brechen – 

„in ihrem Auge glänzet dann 

„Erinn’rung auf, 

„Erinnerung an Schöneres als ich! – 

„ – ich seh’s, ich seh’s – und sterbe so!” – 


Fliege fort! fliege fort!* 

1780 KS.21 

1781 NZW.436 

1782 NGS.54-55 

1783 NG.6-7 

* Rosenlaui, Sommer 1874 

1784 ÖB48.54; ÖB.II.107-108 

1785 NVH.64-66 

(Az alvajáró dala) 1778 A másik táncdal / Az alvajáró- 

Ember! Éber legyél! 

Mélyén az éj most így beszél: 

Alvást hozott az éj –, 

de álmom mélye már oda: – 

A világ, íme, mély, 

a nappal nem hinné soha. 


gyönyörben – még mélyebb a vágy: 

Fájsz? – Múlj! Ne félj! 

De a gyönyör örökre vágy –, 

– mély, öröklétű mélybe vágy! 

„Ember, vigyázz! Remélj! 

A mélységes éjfél mit beszél? 

Aludtam és megvirradtam –, 

Mély álomból ébrenlétre: – 

A világ mi mély, 

És mélyebb mint a nappal vélte. 


Öröme – mélyebb, mint szenvedése: 

A szenvedés szól: enyészsz el! 

De mineden örömnek öröklét kell –, 

– mély, mély öröklét kell!” 

NIETZSCHE: 

Der Herbst 1783 



Die Sonne schleicht zum Berg 

und steigt und steigt 

und ruht bei jedem Schritt. 

Was ward die Welt so welk! 

Auf müd gespannten Fäden spielt 

der Wind sein Lied. 

Die Hoffnung floh – 

er klagt ihr nach. 

[SZABÓ LŐRINC]: [SZABÓ LŐRINC]: 


Fliege fort! Fliege fort! – 

Oh Frucht des Baums, 

du zitterst, fällst? 

Welch ein Geheimnis lehrte dich 

die Nacht, 

da eis’ger Schauer deine Wange 

die Purpurwange deckt? – 

du schweigst, antwortest nicht? 

Wer redet noch? – – 


Fliege fort! fliege fort! – 

„Ich bin nicht schön 

– so spricht die Sternenblume –, 

doch Menschen lieb ich 

und Menschen tröst ich – 

sie sollen jetzt noch Blumen sehn, 

nach mir sich bücken 

ach! und mich brechen – 

in ihrem Auge glänzet dann 

Erinn’rung auf, 

Erinnerung an Schöneres als ich: – 

– ich seh’s, ich seh’s – und sterbe so!” – 



332 

dal 1780 

Ember! Figyelj! 

A mély éjfél, halld, mit felel. 

„Aludtam, álmodék – 

Soká ébredtem újra fel: – 

Mi’ mély a lét, 

Nem is hinné a nappal el. 

Kínja nehéz –, 

De mélyebb az öröm, mit ád: 

Kín szól: Enyéssz! 

De minden öröm élni vágy –, 

Örökös öröklétre vágy!”

Az ősz 1784 

Der Herbst 

Ez itt az ősz: ha rád fúj – összetörsz! 

Menekűlj! menekűlj! – 

A nap lassan lopakodik 

a hegyre fel 

és minden lépésnél pihen. 

Hogy meghervadt a világ! 

Lankadt húrokon 

dalol a szél: 

elszállt a remény – 

azt siratja. 


Menekűlj! menekűlj! 

Óh, fa gyümölcse, 

remegsz, lehullsz? 

Milyen titokra tanított 

az éj, 

hogy jeges borzadály lepi 

arcodat, bíbor-arcodat? 

Hallgatsz, nem felelsz? 

Ki beszél még? – 



„Én nem vagyok szép, 

– mondja a csillagvirág – 

de szeretem az embert, – 

vigasztalom az embert – 

hadd lásson még most is virágokat, 

hajoljon utánam, 

ah! és szakitson le – 

szemében akkor 

valami régi gyúl, 

valami nálam-szebb emléke gyúl: 

– azt látom, azt, – és úgy halok meg.” 




Der neue Columbus 1786 

Freundin! – sprach Columbus – traue 

keinem Genueser mehr! 

Immer starrt er in das Blaue – 

Fernstes lockt ihn allzusehr! 

Fremdestes ist nun mir teuer! 

Genua – das sank, das schwand! 

Herz, bleib kalt! Hand, halt das Steuer! 

Vor mir Meer – und Land? – und Land? – – 

Stehen fest wir auf den Füßen! 

Nimmer können wir zurück! 

Schau hinaus: von fernher grüßen 

uns Ein Tod, Ein Ruhm, Ein Glück! 


Az uj Columbus 1789 

Der neue Columbus 

Barátnőm, – mondta Columbus, – 

ne higgy génuainak! 

A távoli, a kalandos, 

a messzi kék vonzza csak! 

Idegenbe üt az órám! 

Génua – rég tovahalt – 

Szív, légy hideg! Kéz, a kormányt! 

Előttem: víz – s part? – a part? – – 

1786 NG.24 

1787 SGK.313 

1788 ÖB48.261; ÖB.II.907 

1789 NVH.50 

Az ősz 1785 

Im deutschen November 


Menekűlj! menekűlj! – 

A nap lassan lopakodik 

a hegyre fel 

és minden lépésnél pihen. 

Hogy meghervadt a világ! 

Lankadt húrokon 

dalol a szél: 

elszállt a remény – 

azt siratja. 



Óh, fa gyümölcse, 

remegsz, lehullsz? 

Milyen titokra tanított 

az éj, 

hogy jeges borzadály lepi 

arcodat, bíbor-arcodat? 

Hallgatsz, nem felelsz? 

Ki beszél még? – – 



„Én nem vagyok szép, 

– mondja a csillagvirág – 

de szeretem az embert, – 

vigasztalom az embert – 

hadd lásson még most is virágokat, 

hajoljon utánam, 

ah! és szakítson le – 

szemében akkor 

valami régi gyúl, 

valami nálam-szebb emléke gyúl: 

– azt látom, azt, – és úgy halok meg.” 




– – – 

– nek 1787 

An – – 

– – 

Kolumbusz így szólt: – Barátném! 

genovaiban ne bízz! 

Kék égbe bámulva málén 

csak a messziségbe hisz! 

Várnak a nyílt tengerek! Fel! 

Messzetűnt már Genova. 

Veled közösen köszönt El 

Dorado s Amerika. 

Álljunk szilárdan a vártán! 

Visszaút már nincs nekünk. 

Nézd: ott kintről intve vár ránk 

Egy Halál, Egy Hír, Egy Üdv! 

333 


Az uj Columbus 1788 

Der neue Columbus 

Barátnőm, – mondta Columbus, – 

ne higyj génuainak! 

A távoli, a kalandos, 

a messzi kék vonzza csak! 

Idegenbe üt az órám! 

Génua – rég tovahalt – 

Sziv, légy hideg! Kéz, a kormányt! 

Előttem: víz – s part? – a part? – – 

Álljuk helyünket keményen! 

Nekünk vissza soha már! 

Nézz ki: messze egy remény int, 

egy dicsőség, egy halál!

Álljuk helyünket keményen! 

Nekünk vissza soha már! 

Nézz ki: messze egy remény int, 

egy dicsőség, egy halál! 


Die Sonne sinkt 1790 

1. 

Nicht lange durstest du noch, 

verbranntes Herz! 

Verheissung ist in der Luft, 

aus unbekannten Mündern bläst mich’s an 

– die grosse Kühle kommt… 

Meine Sonne stand heiss über mir im Mittage: 

seid mir gegrüsst, dass ihr kommt 

ihr plötzlichen Winde 

ihr kühlen Geister des Nachmittags! 

Die Luft geht fremd und rein. 

Schielt nicht mit schiefem 

Verführerblick 

die Nacht mich an?… 

Bleib stark, mein tapfres Herz! 

Frag nicht: warum? – 

2. 

Tag meines Lebens! 

die Sonne sinkt. 

Schon steht die glatte 

Fluth vergüldet. 

Warm athmet der Fels: 

schlief wohl zu Mittag 

das Glück auf ihm seinen Mittagsschlaf? 

In grünen Lichtern 

spielt Glück noch der braune Abgrund herauf. 


gen Abend gehts! 

Schon glüht dein Auge 

halbgebrochen, 

schon quillt deines Thaus 

Thränengeträufel, 

schon läuft still über weisse Meere 

deiner Liebe Purpur, 

deine letzte zögernde Seligkeit… 

3. 

Heiterkeit, güldene, komm! 

du des Todes 

heimlichster süssester Vorgenuss! 

– Lief ich zu rasch meines Wegs? 

Jetzt erst, wo der Fuss müde ward, 

holt dein Blick mich noch ein, 

holt dein G l ück mich noch ein. 

Rings nur Welle und Spiel. 

Was je schwer war, 

sank in blaue Vergessenheit, 

müssig steht nun mein Kahn. 

Sturm und Fahrt – wie verlernt er das! 

Wunsch und Hoffen ertrank, 

glatt liegt Seele und Meer. 

Siebente Einsamkeit! 

Nie empfand ich 

näher mir süsse Sicherheit, 

wärmer der Sonne Blick. 

– Glüht nicht das Eis meiner Gipfel noch? 

Silbern, leicht, ein Fisch 

schwimmt nun mein Nachen hinaus… 


Nyugszik a nap. 1793 

1790 NCM.6.III.393-395 

1791 E.II.384-385 

1792 NVH.93-95 

NIETZSCHE: 

Die Sonne sinkt 1791 

1. 


Die Sonne sinkt. 

Schon steht die glatte Flut vergüldet. 

Warm atmet der Fels: schlief wohl zu Mittag 

das Glück auf ihm seinen Mittagsschlaf? 

In grünen Lichtern 

spielt Glück noch der braune Abgrund herauf. 


Gen Abend gehts! 

Schon glüht dein Auge halbgebrocken, 

schon quillt deines Taues Tränengeträufel, 

schon läuft still über weiße Meere 

deiner Liebe Purpur, 

deine letzte zögernde Seligkeit… 

2. 

Heiterkeit, güldene, komm! 

du des Todes 

heimlichster, süßester Vorgenuß! 

– Lief ich zu rasch meines Wegs? 

Jetzt erst, wo der Fuß müde ward, 

holt dein Blick mich noch ein, 

holt dein G l ü c k mich noch ein. 

Rings nur Welle und Spiel. 

Was je schwer war, 

sank in blaue Vergessenheit, – 

müßig steht nun mein Kahn. 

Sturm und Fahrt – wie verlernt er das! 

Wunsch und Hoffen ertrank, 

glatt liegt Seele und Meer. 

Siebente Einsamkeit! 

Nie empfand ich 

näher mir süße Sicherheit, 

wärmer der Sonne Blick. 

– Glüht nicht das Eis meiner Gipfel noch? 

Silbern, leicht, ein Fisch, 

schwimmt nun mein Nachen hinaus… 

Die Sonne sinkt 


Száll a nap 1794 

– Nietzsche – 

334 

HAJNAL GÁBOR: 

Leáldozik a nap 1792 

Die Sonne sinkt 

1 

Már nem sokáig szomjazol, 

te kiégett szivem! 

Igéret van a levegőben, 

ismeretlen szájakból fúj felém 

– a nagy hüvösség közeleg … 

Forrón állt fölöttem napom a délben: 

köszöntelek, hogy ide jöttök 

ti hirtelen szelek 

ti délutáni hűvös szellemek! 

A lég megy·tisztán és idegenül. 

Nem az éjszaka sandít 

sunyin felém 

csábító tekintetével?… 

Maradj erős, bátor szivem! 

ne kérdezd, hogy miért! – 

2 

Életem nappala! 

leáldozik a nap. 

Az arany áradat 

simán megállt. 

Melegen lélegzik a szikla: 

délben a boldogság talán 

rajta aludta délutáni álmát? 

Zöld mécsesekben 

boldogságot villant fel még a barna mélység. 


az este közeleg! 

félig megtörten izzik 

már a szemed, 

serkenő harmatodból 

gyöngyözik már a könny, 

fehér tengeren csöndben siet 

szerelmed bíbora 

utolsó tétova üdvösséged… 

3 

Jőjj, aranyló derű! 

te, a halál 

titkos, édes közelgő gyönyöre! 

– Túl,gyorsan jártam utamon? 

Csak most, hogy elfáradt már a lábam, 

tekinteted még egyszer utolér, 

boldogságod még egyszer utolér. 

Csak hullám és játék köröttem. 

Ami rég nehéz volt, 

elmerült a kék feledésbe, 

henyén megáll most csónakom. 

Vihart és utazást is – elfelejt! 

Elsüllyedt a vágy s a remény, 

elsimult a lélek s a tenger. 

Te hetedik magány! 

Sose éreztem én 

édesebb biztonságot közelemben, 

melegebbnek a nap tekintetét. 

– Izzik még csúcsaim jege? 

Könnyedén, mint hal és ezüstösen 

úszik csónakom kifelé… 


A nap lehull. 1795

1. 

Soká már nem szomjazol, 

megégett szív! 

Enyhülést lehel a lég, 

rejtőzött szájakból fuvalom kél, 

— a nagy hűvösség jő … 

Napom tüzelve állt felettem délben: 

legyetek üdvözölve jövendő 

hirtelen szelek, 

ti: a délután hűvös szellemei! 

A levewgő idegen és tiszta. 

Nem sunyít-e rám 

kerítő szemmel 

az éjszaka? 

Maradj erős, bátor szívem! 

S ne kérdezd: miért? — 

Életem világa! 

a nap letünt. 

Aranyként csillog 

a hült parázs. 

2. 

A szikla hőt lehel: 

nem álmodott-e 

boldog álmokat ma délben? 

a moha zöld fénye 

a barna mélyben erről mesél. 

Életem világa! 

közeleg az este! 

Tekinteted már csak 

törve izzik, 1796 

már ömlik a könnyed, 

a harmatpatak, 

már messzi fut a fehér térben 

piros szerelmed, 

halkan még tiltakozva utólszor… 

3. 

Vidámság, aranyos, jöjj! 

te aki a halál 

titkos és édes előíze vagy! 

— Utam túl hamar jártam volna meg? 

Csak most, hogy lábam már fáradt, 

ér utól áldott tekinteted, 

ér utól a b o l dogság. 

Körülöttem játszi hullámverés. 

Ami gondot jelentett: 

a kék feledésbe merült, — 

a sajkám immár indulásra kész. 

Távot s a vihart állni fogja! 

Vágy és remény merül, 

de síma a tenger s a lélek. 

Tökéletes magány! 

Sosem éreztem 

közelebb az édes biztonságot, 

mely napnál melegebb. 

— A csúcsok jege nem izzik-e már? 

Mint ezüsthal, könnyedén, 

siklik immár a sajkám … 


Ecce homo. 1797 

1. 

(petit cursiv) Nicht lange durstest du noch 

Nem epedsz már soká, 

üszkös szivem! 

Csupa igéret a levegő, 

ismeretlen szájak lehe fuj; 

– jön a nagy hüvösség!… (rövid ü!) 

Forrón állt fölöttem délben a nap: 

köszöntelek, jövevény, 

hamar szelek, 

délután hűvös szellemei! 

Idegen és tiszta a szél. 

Nem az éj 

sandít reám 

ferde csáb-tekintetével?… 

Erős szivem, maradj erős! 

Ne kérdezd: miért? – 

2. 

(petit cursiv) Tag meines Lebens 


Száll a nap. 

Máris aranylik 

a sima tenger. 

Melegen lélegzik a szirt: 

rajta aludta talán 

déli álmát a boldogság? 

Zöld fényeivel még boldogan 

villog föl a barna szakadék. 


Esteledünk! 

Félig törten 

izzik már a szemed, 

harmata buggyan már 

könny-permetegednek, 

fut némán, fehér tengerek fölött, 

szerelmed bibora, 

/tétova, / végső, / üdvös|d| véged… 

3. 

(Petit cursiv) Heiterkeit, guldene, komm! 

Derű, arany csoda, jőjj! 

Legtitkosabb, legédesebb 

elő-gyönyöre te a halálnak! 

– Túlgyorsan futottam érkeztem? 

Csak most, hogy elfáradt a láb, 

ér még utol a szemed, 

ér utól a boldogságod. 

Köröskörül csak hullám és játék. 

Ami csak nehéz volt, 

elmerült a kék feledésbe, 

|a| /csónakom / tétlenül áll/. 

Vihar és ut – hogy leszokott róluk! 

Vágy s remény vizbe fult, 

tenger s lélek tükörsima. 

Hetedik magány! (cursiv!) 

sose éreztem 

közelebbnek xxxxxxx édes biztonságot, 

melegebbnek a nap szemét. 

– Nem izzik még csucsaim gleccsere? 

Könnyü ezüsthal: 

most indul a sajkám… 


|Nietzsche| 

NIETZSCHE: 

Ecce Homo 1798 

[BARÁNSZKY-JÓB LÁSZLÓ]: 

Ecce homo 1799 

I. 

Éltem világa! 

A nap lehull! 

A sima ár 

Aranyba olvad immár, 

Párát vet a szirt. 

Talán az Üdv aludta 

Hideg szivén szikrázó déli álmát? 

A barna mélység 

Zöld színbe játszó üdvét hajtja ránk. 

Éltem világa! 

Alkony felé már, 

Szemed tüze 

Megtörve félig, 

Buzog dús harmatod 

Könnypermetegje, 

Szétfut a halk, fehér vizeken, 

Szerelmed bíbora, 

Utolsó tétova üdvöd… 

II. 

Már nem soká szomjuhozol 

Agyongyötört szívem! 

Igéret van a levegőben, 

Nagyismeretlen mélyekbül lehel, 

Jön, itt a nagy Hűvösség… 

Napom izzón állt delem fölött, 

Ah érzem áldón halk lépésteket, 

Ti hirtelen szelek, 

Ti délutánok hűs szellemei. 

Új életet hoz a tiszta szellő, 

Barna, ezerárnyú, 

Bűvös szemével 

Nem az éj hunyorg rám? 

Légy csak erős, bátor szívem 

S ne kérdd: miért? 



1793 

NV.25,27,29,31,33,35 

1794 

Ms 4658/269.I-II. (gépírás autográf javításokkal). A »Die Sonne sinkt« német cím a kihúzott »Nietzsche« helyére nyilazva; nyomdatechnikai 

utasítások kézzel utólag. A II. levél hátlapján írógéppel: »Nietzsche: Száll a nap«. 

1795 

VN.176-177 

1796 

NV.31 

1797 

NGS.83 

1798 

E.II.383 

1799 

N.1984/7.1052 

1800 

FZL.207 

335

Ja! Ich weiß, woher ich stamme! 

Ungesättigt gleich der Flamme 

glühe und verzehr’ ich mich. 

Licht wird alles, was ich fasse, 

Kohle alles, was ich lasse: 

Flamme bin ich sicherlich! 



Jól tudom, hogy hol születtem! 

Mint a láng, fölemésztettem 

önön * testem; tűz ragyog. 

Fénylő fény lesz, mihez érek, 

szürke hamu, mitől térek: 

Bizony mondom, láng vagyok! 


Rímek 


Már tudom, ki volt az ősöm! 

Mint szilaj láng kergetőzöm, 

izzom, önmagam iszom. 

Fény lesz, amit útba ejtek, 

pörnye, amit ott felejtek: 

láng vagyok én, láng bizony! 



Én tudom, ki volt a nemtőm! 

Mint a láng, magam-veszejtőn 

égek enyhülettelen. 

Fény lesz, amit megragadtam, 

Szén az, amit odahagytam: 

láng vagyok kétségtelen. 



Ecce Homo 

Úgy van! Tudom, honnét jöttem! 

Telhetetlen láng-gyönyörben 

égek, izzok, pusztulok. 

Fény lesz mind, amihez érek, 

szén, amiből már nem kérek: 

úgy van, úgy van, láng vagyok! 



Már tudom, 

hogy honnan jöttem, 

éhesen, mint 

láng, ha röppen; 

Vonz emésztő tűzköröm. 

Merre érek, csóva lobban, 

1801 NV.17 

1802 NV.17 

1803 T.1922/6.5 

1804 J.1989/4.377 

* sic! 

1805 IK.799 

1806 MN.1941.V.13.9 

1807 UI.1943.I.641 

1808 SG.98 

1809 SG.98-99 

1810 SG.99 

1811 SGK.312 

1812 ÖB48.139; ÖB.II.453 

1813 NVH.21 

1814 NLK.V.9 

1815 NLK.V.9 

1816 FK.124 

1817 FK.124 

1818 VN.175 

1819 NEK.172 

1820 UI.1924.I.65 

Ja! Ich weiß, woher ich stamme! 

Ungesättigt gleich der Flamme 

glühe und verzehr ich mich. 

Licht wird alles, was ich fasse, 

Kohle alles, was ich lasse: 

Flamme bin ich sicherlich! 



Jól tudom, hogy hol születtem! 

Mint a láng, fölemésztettem 

önön testem; tűz ragyog. 

Fénylő fény lesz, mihez érek, 

szürke hamu, mitől térek: 

Bizony mondom, láng vagyok! 

[KÓTZIÁN KATALIN]: 


Tudom, hogy honnan származom! 

Lángokkal égek lobogón, 

Égek, s magam égetem. 

Fénnyé válik, mit megfogok, 

Szén marad, ha nem lobbanok: 

Láng vagyok kétségtelen! 



Én tudom, honnét eredtem! 

Mint a lángot, enyhületlen 

Elemészt a lángolás. 

Fény lesz, mit kezembe rejtek, 

Szén az, amit eleresztek: 

láng vagyok én, semmi más. 



Ja! Ich weiss… 

Már tudom, hogy honnan jöttem, 

éhesen, mint láng, ha röppen, 

vonz emésztő tűzköröm. 

Ahol járok, csóva lobban, 

láng vagyok én, eküszöm! 



Jól tudom, honnét szakadtam! 

Mint a tűz, láng szakadatlan 

Ég a lelkem s elragyog. 

Fény lesz mind, amibe kaptam, 

Rőt üszök mind, amit hagytam, 

Úgy van, úgy van, láng vagyok! 

Igen, tudom, honnan jöttem! 

Mint a láng, örök gyönyörben 

Izzok, emésztem magam. 

Fénnyé válik minden bennem, 

Hamu marad csak helyettem: 

Láng vagyok bizonyosan! 

336 

Jól tudom, miből születtem! 

Lelkem, mint a telhetetlen 

Láng, magát falón ragyog. 

Fény lesz, bármihez csak érek, 

Holt üszök, mit elvetélek, – 

Semmi kétség: láng vagyok. 

[KOLNAI AURÉL]: 


[KOMJÁTHY ALADÁR]: 


Tudom én, mi sorsok űznek! Ím, hát értem származásom. 

Lángjaként vad vágyu tűznek Telhetetlen izzó lángon 

Izzom s önmagam veszejtem. Önemésztőn hamvadok. 

Bármihez ha nyúlok: fény lesz, Fény lesz mindaz, mihez érek. 

Bármit elbocsátok: szén lesz, Szén csak az, mihez nem érek: 

Tűz vagyok, láng minden sejtem! Láng vagyok én, az vagyok. 

[SEBESI ERNŐ]: 


Igen! Tudom a származásom, 

A világ engem lángnak lásson. 

Lobogva magam fölemésztem, 

Villogó fény lesz, mihez érek 

S amit elejtek, kormos kéreg, – 

Mert láng csakugyan minden részem! 



Már tudom, honnét eredtem! 

Mint a láng, oly enyhületlen 

égek s emésztem magam. 

Mit megfogok, csupa fény lesz, 

mit elhagyok, csupa szén lesz: 

láng vagyok én biztosan. 



Ja! Ich weiss… 

Már tudom, hogy honnan jöttem, 

éhesen, mint láng, ha röppen, 

vonz emésztő tűzköröm, 

Ahol járok, csóva lobban, 

láng vagyok én, eküszöm! 



Jól tudom, honnét szakadtam! 

Mint a tűz, láng szakadatlan 

Ég a lelkem s elragyog. 

Fény lesz mind, amibe kaptam, 

Üszök minden, amit hagytam, 

Úgy van, úgy van, láng vagyok! 



Már tudom, honnan eredtem! 

Mint a láng, oly enyhítetlen 

Égek s emésztem magam. 

Mit megfogok, csupa fény lesz, 

Mit elhagyok, csupa szén lesz: 

Láng vagyok én biztosan. 



Ecce homo 

Ugy van! Tudom, honnét jöttem! 

Telhetetlen láng-Gyönyörben 

égek, izzok, pusztulok. 

Fény lesz mind, amihez érek, 

szén, amiből már nem kérek: 

úgy van, úgy van, láng vagyok! 



Már tudom, 

hogy honnan jöttem, 

éhesen, mint 

láng, ha röppen; 

Vonz emésztő tűzköröm. 

Merre érek, csóva lobban, 

Szén marad futó nyomomban! 

Láng vagyok én, eküszöm! 



Igen, tudom, hol van hazám! 

Örökszomjún, miként a láng, 

Emésztődve izzom… 

Fény lesz minden, mit megfogok, 

Szén lesz minden, mit otthagyok: 

Láng vagyok én bizton!

Szén marad futó nyomomban! 

Láng vagyok én, eküszöm! 


Ecce Homo! 1821 

Igen, tudom, hol van hazám. 

Örök-szomjan, miként a láng 

Emésztődöm izzón. 

Fény lesz minden, mit megfogok, 

Szén lesz minden, mit otthagyok: 

Láng vagyok én bizton! 


Mitleid hin und her. 1822 

1. Vereinsamt. 

Die Krähen schrei’n 

und ziehen schwirren Flugs zur Stadt: 

bald wird es schnei’n, – 

wohl Dem, der jetzt noch – Heimat hat! 

Nun stehst du starr, 

schaust rückwärts, ach! wie lange schon! 

Was bist du Narr 

vor Winters in die Welt entflohn? 

Die Welt – ein Thor 

zu tausend Wüsten stumm und kalt! 

Wer das verlor, 

was du verlorst, macht nirgends Halt. 

Nun stehst du bleich, 

zur Winter-Wanderschaft verflucht, 

dem Rauche gleich, 

der stets nach kältern Himmeln sucht. 

Flieg’, Vogel, schnarr’ 

dein Lied im Wüstenvogel-Ton! – 

Versteck’, du Narr, 

dein blutend Herz in Eis und Hohn! 

Die Krähen schrei’n 


bald wird es schnei’n, – 

weh Dem, der keine Heimat hat! 

2. Antwort. 

Daß Gott erbarm’! 

D e r meint, ich sehnte mich zurück 

in’s deutsche Warm, 

in’s dumpfe deutsche Stuben-Glück! 

Mein Freund, was hier 

mich hemmt und hält, ist d e i n Verstand 

Mitleid mit d i r ! 

Miteid mit deutschem Quer-Verstand! 

[BARDÓCZ ÁRPÁD]: 

Elhagyottan 1825 

Varjak lesik, 

hogy kint az éjt hogy alszod át: 

nézd, hó esik – 

jó most, ha van meleg szobád! 

Botod veszed, 

Oly bús vagy és oly elhagyott! 

Min jár eszed? 

Vigyázz, az út csonttá fagyott! 

Nézd, mennyi gaz, 

Az úton még elvesztenek! 

De menj, igaz, 

NIETZSCHE: 

Vereinsamt 1823 

Die Krähen schrein 


bald wird es schnein – 

wohl dem, der jetzt noch Heimat hat! 

Nun stehst Du starr, 

schaust rückwärts, ach, wie lange schon! 

Was bist Du, Narr 

vor Winters in die Welt entflohn? 

Die Welt – ein Tor 

zu tausend Wüsten stumm und kalt! 

Wer das verlor, 

was Du verlorst, macht nirgends halt. 

Nun stehst Du bleich, 

zur Winter-Wanderschaft verflucht, 

dem Rauche gleich, 

der stets nach kältern Himmeln sucht. 

Flieg, Vogel, schnarr 

dein Lied im Wüstenvogelton! – 

Versteck, Du Narr, 

dein blutend Herz in Eis und Hohn! 

Die Krähen schrein 


bald wird es schnein, 

weh dem, der keine Heimat hat! 

[BERDE MÁRIA]: 

Magad-maradva 1826 

Károgva száll 

Varjú a városnak tova, 

Fönt hóra áll – 

Jó most, kinek van otthona. 

S te állsz, bolond, 

És visszabámulsz nagy mezőt, 

Világba, mondd, 

Miért szöktél a tél előtt? 

Világ: küszöb, 

Siket, zord pusztákhoz vezet, 

S nincs nyugta több, 

1821 WL.196. darab 

1822 NGS.126-127 

1823 E.426 

1824 BNK.167 

1825 BÁ.46-47 

1826 BVM.289-290 (keletk.: 1916.I.-III.; megj.: Magyar Szó, 1919.23) 

1827 FZL.206 

337 


Elárvultan 1824 

A varju károg 

s a város háztetőit szállja: 

Hó nemsokára – 

be jó, kinek most van hazája. 

Állasz meredten 

s csak nézel, rég már, egyre hátra. 

Szegény eszetlen, 

most tél előtt mért méssz világba? 

Világ: kitárult 

kapu ezer vadon pusztára! 

Ki úgy elárvult, 

miként te, annak nincs megállta. 

Halványan állasz 

tél vándorává számüzetve. 

Füstoszlop: szállasz 

mind hűvösebb légrétegekbe. 

Puszták dalába 

kezdj, vad madár, a hosszu útra! – 

Rejtsd el, te kába, 

vérző szived a fagyba, gúnyba. 

A varju károg 

s a város háztetőit szállja: 

Hó nemsokára – 

jajj annak, kinek nincs hazája. 


Elhagyottan 1827 

Elsurranó 

Varjúcsapat riog tova; 

Kint hull a hó. 

Boldog, kinek van otthona! 

Bús múltban él 

Szemed, s a járt úton borong. 

Mért futsz a tél 

Elől világgá, vak bolond? 

E nagy világ: 

Kapu – száz pusztaság felé. 

Ki ott kivág,

Neked már nincs mit vesztened. 

A lábaid 

Fagyos rögökbe üsd, csak üsd, 

S a vágyaid 

Szálljanak égre, mint a füst. 

Keringj, madár, 

Légy ott fönn dús prédára kész – 

Bolond, be kár, 

Hogy szíved gúnyba, fagyba vész! 

Varjak lesik, 

hogy kint az éjt hogy alszod át: 

nézd, hó esik – 

jó most, ha nincs meleg szobád! 


Elhagyatva 1828 

Abschied 

A varjuraj 

város felé surrog tova: 

hó lesz hamar – 

boldog, kinek van otthona. 

Sötéten állsz, 

s hátra meredsz – mióta már! 

Mondd: merre szállsz 

a tél elől, bolond madár?! 

Feléd havas 

sivár puszták ásítanak. 

Nem nyughat az, 

ki oly kifosztott, mint te vagy. 

Sors átka ver: 

téli bolyongással gyötör, 

füst vagy, amely 

mind hidegebb egekbe tör. 

Károgd siket 

pusztákba hörgő gyászdalod! 

Vérzik szived? 

Dacba, jégbe takarhatod! 

A varjuraj 

város felé surrog tova: 


jaj, akinek nincs otthona! 


Nach neuen Meeren. 1831 

Dorthin – will ich; und ich traue 

mir fortan und meinem Griff. 

Offen liegt das Meer, in’s Blaue 

treibt mein Genueser Schiff. 

Alles glänzt mir neu und neuer, 

Mittag schläft auf Raum und Zeit –: 

nur d e i n Auge – ungeheuer 

blickt mich’s an, Unendlichkeit! 

1828 

NIK.303: német cím nélkül; NVH.68-69 

1829 

ÖB48.16; ÖB.II.22 

1830 

H.1996/7,964-965 

1831 

NGS.96 

1832 

E.II.384 

1833 

MB.299 

Kinek, mi néked elveszett. 

Fakón állsz, mint 

Ki téli útra kárhozál, 

A füst szerint, 

Mely mind zordabb egekbe száll. 

Madár, sikongd 

Puszták madárjaként a dalt! 

Szíved, bolond, 

Vérzőn jég s gúny elá takard! 

Károgva száll 

Varjú a városnak tova, 

Fönt hóra áll – 

Jaj, kinek nincs most otthona! 


Elárvultan 1829 

Vereinsamt 

Varjak. Hahó! 

Mind város felé kavarog! 

Indúl a hó — 

Örűlj, ha van még otthonod! 

Szived szorong, 

s bámulsz, vissza, rég, s mily merőn! 

Kellett, bolond, 

világgá futnod télidőn? 

A nagy világ 

jégsivatagok kapuja! 

Kire, mi rád, 

az szakad, nem áll meg soha. 

Köd s fagy lep el, 

téli országút átka vár; 

füst vagy, amely 

mind hidegebb egekbe száll. 

Zúgd, varju, mondd 

zord sivatag-madár-imád! — 

Ásd, rejtsd, bolond, 

vérző szived jég s gúny alá! 

Varjak. Hahó! 

Mind város felé kavarog: 

Indúl a hó — 

Jaj neked, ha nincs otthonod! 

NIETZSCHE: 

Nach neuen Meeren 1832 

Dorthin – will ich; und ich traue 

mir fortan und meinem Griff. 

Offen liegt das Meer, ins Blaue 

treibt mein Genueser Schiff. 

Alles glänzt mir neu und neuer, 

Mittag schläft auf Raum und Zeit –: 

nur d e i n Auge – ungeheuer 

blickt michs an, Unendlichkeit! 

338 

Vajon nyugalmat lelhet-é? 

Ős átok űz 

Hogy télből télbe vándorolj: 

Így száll a szűz 

Egek felé a füstgomoly. 

Repülj madás, 

Rikolts halálmadári dalt! 

S hadd rejtse már 

Gúny s jég szived, mely rég kihalt! 

Elsurranó 

Varjúcsapat riog tova; 

Kint hull a hó. 

Most jaj, kinek nincs otthona! 

[TATÁR SÁNDOR]: 

A szabad szellem 1830 

Búcsú 

„A varjuraj 

a város felé húz tova; 


boldog, kinek van otthona! 

Csak állsz, s szemed 

a visszautat kémleli. 

Úgy kell neked; 

bolond, ki ősszel vág neki! 

Lásd, a világ: 

kapu, száz pusztát rejteget! 

Hol várna rád 

nyugalom?! Végleg elveszett. 

Állsz sápatag – 

A tél sorsűzte vándora, 

mint füst kutat 

hideg egeket s száll tova. 

Rikoltsd, madár, 

pusztát-fölkárogó dalod! – 

Szived, ha fáj, 

jégbe-gúnyba burkolhatod. 

A varjuraj 

a város felé húz tova; 


jaj, akinek nincs otthona!” 

Válasz 

Hogy?! Istenem! 

Hogy visszavágyom, azt hiszi, 

hogy fáj szivem; 

német langymeleg kell neki! 

Tévedsz s nagyon! 

A részvét az, mi visszaránt: 

a szánalom 

német fonák elméd iránt! 


Új tengerek felé 1833 

Oda tartok – és hiszek már 

Magamban s koromban is. 

Genovai hajón kék ár: 

Nyílt tenger hulláma visz. 

Minden új fényben ragyog fel. 

Időn, téren Dél pihen – 

Csak – irtózatos szemeddel 

TE nézel rám, végtelen.



Nach neuen Meeren 

Oda tartok; tudom végre, 

ki vagyok, mit ér karom. 

Nyílt a víz, a messzeségbe 

sodródik kalózhajóm. 

Minden új fényben ragyog fel, 

időn, téren Dél pihen –: 

csak – irtózatos szemeddel 

Te nézel rám, Végtelen. 


Uj tengerekre 1838 


Oda! — s úgy lesz! És ezentúl 

utam kezem szabja ki. 

Nyilt, uj, kék tengerre indúl 

hajóm, a génuai. 

A táj egyre glóriásabb, 

Dél alszik Időn-Teren —: 

már csak a te óriás-nagy 

szemed néz rám, Végtelen! 


Sils-Maria. 1841 

Hier saß ich, wartend, wartend, – doch auf Nichts, 

jenseits von Gut und Böse, bald des Lichts 

genießend, bald des Schattens, ganz nur Spiel, 

ganz See, ganz Mittag, ganz Zeit ohne Ziel. 

Da, plötzlich, Freundin! wurde Eins zu Zwei – 

– und Zarathustra gieng an mir vorbei… 

[HETÉNYI-HEIDLBERG ERNÕ]: 

Sils-Mária 1844 

Csak ültem, s vártam, vártam – semmire, 

túl Jón s Rosszon, álmok fényire, 

ámulva, majd az árnyak kényire, 

a céltól napokra s majd évnyire. 

Hirtelen, kedves, k e t t ő lett e g y b ő l – 

– s Zarathustra vált ki a ködből… 


Sils-Maria 1847 

– Nietzsche – 

Itt ültem, vártam, vártam – semmire, 

Jón és Rosszon tul, a fény gyönyöre 

üditett, majd az árnyék, csupa dél, 

s tó, és játék, s idő, de semmi cél. 



Oda – akarok ma; én már 

csak szimatomban bízom. 

Nyílt tengerek kék ölén száll 

jó genovai hajóm. 

Rám új fény tűz, egyre újabb, 

Téren, Időn nap delel –: 

csak a te – irdatlanul-nagy 



Uj tengerekre 1839 




Nyilt, új, kék tengerre indúl 






S ekkor, barátnőm, Ketté vált az Egy – 

s láttam: előttem Zarathusztra megy… 





csak szimatomban bízom. 



Új s új fényre gyúlva minden, 


csak te nagy-véghetetlen 



Új tengerekre 1840 




Nyilt, új kék tengerre indúl 








Itt üldögélek, várva – semmire, 

túl jón és rosszon, fény vagy árny bir-e 

Uj elvet adni; játék ez csak itt, 

tó, dél az idő, mely céltalan vakit. 

De im’ barátnőm, percre perc szemel – 

és Zarathustra ment előttem el… 



Itt ültem, s vártam, vártam – semmire, 

túl jón s rosszon, a táj fényeire 

s árnyaira, merő játék, merő 

tó és dél, merő céltalan idő. 

S az Egy Kettővé lett egy perc alatt – 

s Zarathustra előttem elhaladt. 

1834 

NLK.IV.10; KDV.67 

1835 

SG.103-104 

1836 

SG.104 

1837 

SGK.314 

1838 

ÖB48.263; ÖB.II.914 

1839 

VT.328 

1840 

NVH.28 

1841 

NGS.96 

1842 

FZL.207 

1843 

NV.15 

1844 

NV.15 

1845 

VT.329 

1846 

NVH.29 

1847 

Ms 4658/268 (gépírás autográf javítással; jobb felső sarokban »—« jel piros irónnal bekarikázva) 

339 





csak szaglásomban bizom. 



Rám új fény tűz, egyre újabb, 


csak a te – irdatlanul-nagy 



Sils-Mária. 1843 

Csak ültem, s vártam, vártam — semmire, 

túl Jón és Rosszon, álmok fényire, 

ámulva, majd az árnyak kényire, 

a céltól napokra s majd évnyire. 

Hirtelen, kedves, k e t tő lett e g yből — 

— s Zarathustra vált ki a ködből … 



Sils-Maria 

Itt ültem, s vártam, vártam – semmire, 

túl jón s rosszon, a táj fényeire 

s árnyaira, merő játék, merő 

tó és dél, merő céltalan idő. 

S az Egy Kettővé lett egy perc alatt – 

s Zarathustra előttem elhaladt. 

[>220] NIETZSCHE: [BAKÓCZI KÁROLY]: [HETÉNYI-HEIDLBERG ERNŐ]: [JUHÁSZ GYULA]:

Sternen-Moral. 1848 Csillagmorál 1849 Csillag-erkölcs. 1850 Csillagtörvény 1851 

Vorausbestimmt zur Sternenbahn, 

was geht dich, Stern, das Dunkel an? 

Roll’ selig hin durch diese Zeit! 

Ihr Elend sei dir fremd und weit! 

Der fernsten Welt gehört dein Schein: 

Mitleid soll Sünde für dich sein! 

Nur Ein Gebot gilt dir: sei rein! 


Csillag-erkölcs 1852 

Sternenmoral 

Kit rendelt csillag-pálya vár, 

mit neked, csillag, a homály? 

Zúgj át üdvözülten a mán! 

Nézz túl idegen nyomorán! 

Fényhazád a nagymesszi ég; 

ne tűrd meg a részvét bünét! 

Parancsod csak egy: tiszta légy! 


Ecce homo. Wie man wird, wie man ist 

Warum ich so klug bin 7 1855 

An der Brücke stand 

jüngst ich in brauner Nacht. 

Fernher kam Gesang: 

goldener Tropfen quoll’s 

über die zitternde Fläche weg. 

Gondeln, Lichter, Musik – 

trunken schwamm’s in die Dämmrung hinaus … 

Meine Seele, ein Saitenspiel, 

sang sich, unsichtbar berührt, 

heimlich ein Gondellied dazu, 

zitternd vor bunter Seligkeit. 

– Hörte Jemand ihr zu? … 


Velence 1858 

A hídon álltam 

tegnap a barna éjben. 

Távoli ének támadt: 

arany cseppként gurult 

messze a reszkető vizen. 

Gondola, fény, zene – 

ittasan szállt ki az alkonyatba… 

Lelkem, e láthatatlanul 

illetett lant hangtalan, 

magános gondoladalt dudolt 

tarka örömtől reszketőn. 

– Figyelt-e valaki rá?… 


Velence 1861 

Venedig 

1848 

NGS.83 

1849 

BNK.166 

1850 

NV.19 

1851 

JG.II.441 

1852 

ÖB48.249; ÖB.II.863; NVH.22 

1853 

FK.124 

1854 

WL. 567. & 862. db. 

1855 

NMC.6.III.288-289 

1856 

NV.45 

1857 

EHH.46-47 

1858 

MB.299 

1859 

ÖB48.41 

1860 

ÖB.II.82 

1861 

NVH.111 

1862 

EHH. 52-53 (1. kiadás) 

Csillag, ki van már szabva pályád, 

sötétség mit tartozna hát rád? 

Időn, teren át járj töretlen, 

siralmuk néked ismeretlen. 

Egy messzi más világé fényed, 

bűn vón a részvét, nem erényed. 

Csak egy parancs, mi illet téged: 

Tartsd tisztán lényed! 

[SZATHMÁRI GYÖRGY]: 

Csillagerkölcs 1853 

Csillag! Utad kimérve rég! 

Mit számít néked a sötét? 

Gördülj hát napjainkon át, 

Nyomort ne láss, rohanj tovább! 

Idegen ég fénylő hazád; 

A részvét bűn – kerüld ki hát! 

Parancsod egy: a tisztaság! 

340 

Megszabott utad végtelenség, 

csillag; mit bánt téged a sötétség? 

Gördülj tovább korunk felett! 

Bánatunkat észre se vedd! 

Távol világé a fényed! 

Ha sajnálsz, bűn; egy a lényeg: 

Tiszta légy! — kötelességed! 


Csillagmorál 1854 

A sors jelölte csillagpályád, 

A sötétséget mit is bánnád? 

Röpülj e korszakon keresztül; 

Gyötrelmeim, szív, meg se rezdülj! 

Ragyogsz legmesszibb világokra… 

Törvényed egy: Légy mindig tiszta! 


Velence 1856 

A hídon álltam 

nem régen, egy barna éjszakán. 

Távolból ének szállt 

s aranyos cseppek tüntek 

a reszkető felületről. 

Gondola, fény, zene 

úszott és a homályba elmerült… 

Lelkem, e húros hangszer, 

dalol, titkon megérintve 

csendes szerenádot ád, 

s reszket a tarka boldogságtól. 

– Van-e, ki hallgat rád?… 


Velence 1859 

Venedig 

A hidon álltam a 

minap a barna éjben. 

Ének zendűlt messziről: 

arany cseppek esője futott 

végig a remegő vizen. 

Gondolák, fények, zene – 

részeg ringás vitt ki a homályba … 

Lelkem tündöklő gyönyöre 

láthatatlan ujjak alatt 

titokzatos gondola-dalt 

dalolt, repeső cimbalom. 

– Hallgatta valaki?… 


Velence 1862 


Velence 1863 

Sorsod csillagpályára szánt, 

Mit bánod, csillag, a homályt. 

Törj át az árnyon hidegen, 

Számodra gyásza idegen! 

Sugaradé a messzeség, 

Nálad a részvét gyengeség, 

Törvényed egy: Szűz fényben égj! 

[HORVÁTH GÉZA]: 

7 1857 

A hídon álltam a 


Ének zendült messziről: 











Velence 1860 

Venedig 

A hidon álltam a 












[VARRÓ ISTVÁN]: 

Miért vagyok olyan okos 7. 1864













[>222] DETLEV VON LILIENCRON: 

Auf einem Bahnhofe 1865 

Aus einer Riesenstadt verirrt’ ich mich 

Auf einen weit entlegnen kleinen Bahnhof. 

Ein Städtchen wird vielleicht von hier erreicht 

Von Männern, die vom Morgen an viel Stunden 

Am Pult, in Läden und Kanzlei gesessen, 

Und nun den Abend im Familienkreise 

Den Staub abschütteln wollen vom »Geschäft«. 

Ein glühend heißer Sommertag schloß ab. 

Es war die Zeit der Mitteldämmerung. 

Der neue Mond schob wie ein Komma sich 

Just zwischen zwei bepackte Güterwagen. 

Im Westen lag der stumme Abendhimmel 

In ganz verblaßter milchiggelber Farbe. 

Und diesem Himmel stand wie ausgeschnitten 

Ein Haufen Schornsteintürme vor der Helle. 

Aus allen Schloten qualmte dicker Rauch, 

Erst grad’ zur Höh’, dann wie gebrochen bald, 

Beinah im rechten Winkel, einem Windzug 

Nachgebend, der hier Oberhand gewonnen. 

In wunderlich geformten Öfen dort, 

Die offne Stellen zeigten, lohte ruhig, 

Ganz ruhig, ohne jeden Flackerzug, 

Ein dunkelblauer starker Flammenmantel… 

Und aus der großen Stadt klang dumpf Geräusch, 

Ein brodelnd Kochen, das ich einmal schon 

Gehört, als vor Paris wir Deutschen ruhten, 

Indessen drinnen die Kommune sich 

Im Höllenlärme blutige Wangen wusch. 

Das fiel mir ein in diesem Augenblick. 

Und wie auch damals, kam ein Bild von neuem: 

Scharf, wie geputztes Messing blank, erglänzte 

Hoch über allem Zank der Jupiter. 

Und heut wie einst: Der Jupiter stand oben, 

Von allen Sternen er allein zu sehn, 

Und schaute auf den ewigen Erdenkampf, 

Der mir so wüst in dieser Stunde schien – 

Und wie bezwungen sprach ich vor mich hin 

Mit leiser Lippe: Zwanzigstes Jahrhundert. 

Um mich war’s leer; ein letzter Zug hielt fertig, 

Die letzten Arbeitsmüden zu erwarten. 

Ein Bahnbeamter mit knallroter Mütze 

Schoß mir vorbei mit Eilgutformularen. 

Sonst nichts – nur oben stand der Jupiter. 

Die blauen Flammen lohten geisterhaft, 

Und aus der Stadt her drang verworrner Ton. 

[>223] LILIENCRON: 

Aus der Kinderzeit. 1868 





végig a remegő vízen. 


részeg ringás vitt ki a homályba. 










végig a remegő vízen. 


részeg ringás vitt ki a homályba… 







Egy pályaudvaron 1866 

Egy milliós városból valahogy 

egy messzi kis állomásra kerültem. 

Innen indulhat haza a sok ember, 

ki reggel óta órákon keresztül 

pultnál, boltban és irodában ül 

és ilyenkor reméli, hogy családi 

körben lerázza az »üzlet« porát. 

Forró nyári napot zárt le az est, 

az átmenet a nap s az éj között. 

Két megrakott teherkocsi közé 

mint vessző-jel, tolakodott az újhold. 

A néma, esti ég nyugat felé 

egész sápadtan, tejsárgán derengett. 

Ebbe az égbe, a háttér elé, 

gyárkémények sora meredezett. 

Minden kürtőből vastag füst gomolygott, 

előbb fölfelé, aztán szinte teljes 

derékszögben megdőlve, ahogy a 

szél vitte, amely fent uralkodott; 

s a csodálatos alakú kohókon, 

az ablakok mutatták, csendesen, 

egész csendesen valami erős 

és sötétkék lángpalást lobogott. 

S a nagyvárosból, forrva, bugyborogva, 

tompa zaj zúgott; Páris főtt, zihált így, 

emlékszem, amikor mi, németek, 

előtte álltunk, s bent pokoli zajban 

a Kommün mosta véres arcait. 

S most is elém tűnt a kép, amely akkor: 

élesen, mint csiszolt réz, tündökölt 

minden harcok felett a Jupiter. 

Ma, mint egykor: fent volt a Jupiter. 

Csak ő fénylett a csillagok közűl 

s nézte a földi csatát, melyet oly 

sivárnak éreztem e pillanatban. 

És ajkaimról szinte megigézve 

rebbentek a szavak: Huszadik század! 

Köröttem senki; egy kész vonat a 

munka végső fáradtjaira várt. 

Tűzvörös sapkában egy vasutas 

loholt tova gyorsáruiratokkal. 

Más semmi. Csak ott fent a Jupiter. 

A kék láng ijesztően lobogott 

és messze tompán morajlott a város. 


A gyermekkorból 1869 

Aus der Kinderzeit 

In alten Briefen saß ich heut vergraben, Nyakig ültem ma régi levelek közt 

1863 EHH. (2. kiadás) 

1864 NZV.52-53 

1865 LA.258 

1866 NIK.306-307 

1867 ÖB.I.122-124 

1868 LA.189 

1869 ÖB48.226; ÖB.II.792-793 

341 

A hídon álltam minap, 

barna volt az éjszaka; 

énekhang jött messziről 

aranycseppek tenyerén. 

Ám a remegő sikon 

világ, zene, gondola – 

Mámorosan uszott ki a hajnalhasadásba. 

Húros játék-lelkem, 

látatlan illetve, 

gondoladalt játszott 

titokban hozzája – 

boldog remegésben. 

– Hallgatta valaki? 


Egy pályaudvaron 1867 

Auf einem Bahnhof 

Egy milliós városból valahogy 

egy messzi kis állomásra kerültem. 

Innen indulhat haza a sok ember, 

ki reggel óta órákon keresztűl 

pultnál, boltban és irodában ül 

és ilyenkor reméli, hogy családi 

körben lerázza az „üzlet” porát. 

Forró nyári napot zárt le az est, 

az átmenet a nap s az éj között. 

Két megrakott teherkocsi közé 

mint vessző-jel tolakodott az ujhold. 

A néma, esti ég nyugat felé 

egész sápadtan, tejsárgán derengett. 

Ebbe az égbe, a háttér elé, 

gyárkémények sora meredezett. 

Minden kürtőből vastag füst gomolygott, 

előbb fölfelé, aztán szinte teljes 

derékszögben megdőlve, ahogy a 

szél vitte, amely fent uralkodott; 

s a csodálatos alakú kohókon, 

az ablakok mutatták, csendesen, 

egész csendesen valami erős 

és sötétkék lángpalást lobogott. 

S a nagyvárosból, forrva, bugyborogva, 

tompa zaj zúgott; Páris főtt, zihált így, 

emlékszem, amikor mi, németek, 

előtte álltunk, s bent pokoli zajban 

a Kommün mosta véres arcait. 

És ma is emlékszem a régi képre: 

élesen, mint csiszolt réz, tündökölt 

minden harcok felett a Jupiter. 

Ma, mint egykor: fent volt a Jupiter, 

csak ő fénylett a csillagok közűl 

s nézte a földi csatát, melyet oly 

sivárnak éreztem e pillanatban. 

És ajkaimról szinte megigézve 

rebbentek a szavak: Huszadik század. 

Köröttem senki; egy kész vonat a 

munka végső fáradtjaira várt. 

Tűzvörös sapkában egy vasutas 

loholt tova gyorsárúiratokkal. 

Más semmi. Csak ott fent a Jupiter. 

A kék láng ijesztően lobogott 

és messze tompán morajlott a város.

Als einer plötzlich in die hand mir fiel, 

Auf dem die Jahresziffer mich erschreckte, 

So lange war es her, so lange schon. 

Die Schrift stand groß und klein und glatt und kraus 

Und reichlich untermischt mit Tintenflecken: 

„Mein lieber Fritz, die Bäume sind nun kahl, 

Wir spielen nicht mehr Räuber und Soldat, 

Türk hat das rechte Vorderbein gebrochen, 

Und Tante Hannchen hat noch immer Zahnweh, 

Papa ist auf die Hühnerjagd gegangen. 

Ich weiß nichts mehr. Mir geht es gut. 

Schreib bald und bleibe recht gesund. 

Dein Freund und Vetter Siegesmund.” 

„Die Bäume sind nun kahl,” das herbe Wort 

Ließ mich die Briefe still zusammenlegen, 

Hab Hut unb Handschuh mir und Rock und Stock 

Und drängte mich hinaus in meine Haide. 

[>224] LILENCRON: 

Der Blitzzug 1870 

Quer durch Europa von Westen nach Osten 

Rüttert und rattert die Bahnmelodie. 

Gibt es die Seligkeit schneller zu kosten? 

Kommt er zu spät an im Himmelslogis? 

Fortfortfort fortfortfort drehn sich die Räder 

Rasend dahin auf dem Schienengeäder, 

Rauch ist der Bestie verschwindender Schweif, 

Schaffnerpfiff, Lokomotivengepfeif. 

Länder verfliegen, und Städte versinken, 

Stunden und Tage verflattern im Flug, 

Täler und Berge, vorbei, wenn sie winken, 

Traumbilder, Sehnsucht und Sinnenbetrug. 

Mondschein und Sonne, noch einmal die Sterne, 

Bald ist erreicht die beglückende Ferne, 

Dämmerung, Abend und Nebel und Nacht, 

Stürmisch erwartet, was glühend gedacht. 

Dämmerung senkt sich allmählich wie Gaze, 

Schon hat die Venus die Wache gestellt. 

Nur noch ein Stündchen! Dann nimmt sich die Straße, 

Trennt, was sich hier aneinander gesellt: 

Reiche Familien, Bankiers, Kavaliere, 

Landrat, Gelehrter, ein Prinz, Offiziere, 

„Damen und Herren”, ein Dichter im Schwarm, 

Liebliche Kinder mit Spielzeug im Arm. 

Nun ist das Dunkel dämonisch gewachsen, 

In den Coupes brennt die Gasflamme schon. 

Fortfortfort fortfortfort, glühende Achsen, 

Schrillt ein Signal, klingt ein wimmernder Ton? 

Fortfortfort fortfortfort, steht an der Kurve, 

Steht da der Tod mit der Bombe zum Wurfe? 

Halthalthalthalthalthalthalthalthaltein — 

Ein andrer Zug fährt schräg hinein. 

Folgenden Tags, unter Trümmern verloren, 

Finden sich zwischen verkohltem Gebein, 

Finden sich schuttüberschüttet zwei Sporen, 

Brennscheren, Uhren, ein Aktienschein, 

Geld, ein Gedichtbuch: „Seraphische Töne”, 

Ringe, ein Notenblatt: „Meiner Camöne”, 

Endlich ein Püppchen, im Bettchen verbrannt, 

Dem war ein Eselchen vorgespannt. 


Gyorsvonat. (Liliencron) 1872 

Végig Európán, tiporva a távolt, 

Vágtat a gyors a határokon át. 

Baj, ha lekési a mennyei 

Aki nem úgy rohan, öröme nem lesz? 

Csak ha repűl, jut egébe a vágy? 

Kattog a, kattog a, kattog a sínek 

mikor egy olyan kerűlt a kezembe, 

amelynak az évszáma megijesztett, 

olyan régi volt, olyan régi már. 

Kis betűk s nagyok dülöngéltek a 

sárgult lapon, s közbűl sok tintafolt: 

„Kedves Fricim, a fák megkopaszodtak, 

nem lehet rabló-pandúrt játszani, 

Türknek a jobb mellső lába kitört 

s még mindig fáj Anna néni foga. 

Papa fogolylesen van. Egyebet 

nem tudok. Jól érzem magamat. Irj 

hamarosan. Minden jót. Szerető 

barátod s unokaöcséd, Zsiga.” 

„A fák megkopaszodtak,” a fanyar szó 

letétette velem a sok papírt, 

botot, kalapot adott a kezembe, 

kabátot rám, s kihajtott a mezőre. 


Az expressz A Gyorsvonat Der Blitzzug (Liliencron) 1871 

Végig Európán, tiporva a távolt, 

Vágtat a gyors a határokon át. 

Baj, ha lekési a mennyei pehelyt? I 

Ugyis eléri! De jobb hamarább? 

Kattog a, kattog a, kattog a sinek 

Mámoros érc-erein a vasének 

Tünik a bestia farka, a füst 

Bömböl a gép, tovavillan a fütty. 

Tünnek a városok, usznak a tájak, 

Óra: nap igy suhan, igy röpül el, 

Völgy hegy után alig int s ime már csak 

Álom, szemre csalóka lepel. 

Csillagok és nap, _____ a hold kél 

És vele megjön a boldogitó cél, II 

Alkonyat, este, köd, éjszaka, – vágy 

Füti a várakozás viharát. 

Fátyolosan jön az est, sürü hullám, 

Vénusz, az ég szelid őre, ragyog, 

Még csak egy óra s eloszlik az utcán 

Amit a sors ide összehozott: 

Börzekirály, katona, a tanácsnok, III 

Francia, poeta, pap, uri családok 

Hölgyek-urak elegáns serege, 

S lány gyerek és pici baba vele. 

Itt van az éjszaka, demoni tenger 

Sorba emelkednek a gáz szemei 

Kattog a, kattog a, kattog a tenger, 

Vészjel üvölt? Hova? Sir valami? IV 

Kattog a, kattog a, nem a halál vár, 

Bombavető, az ő, ut kanyaránál? 

Állni, megállni, csikordul a fék. 

Két vonat egymást vágja szét. metszi 

Másnap a roncsok, a por, hamu, csont közt 

Elkeveredve mi minden akad: 

Tőzsde tabella, revolver a rongy közt 

Kolnivas, óra, nyakék, ügyirat, V 

Pénz, gyürü, verskötet: „Angyali Ének”, 

Bicska, noteszlap: „a mennyei nőnek,” 

S végül elégve a romok alatt 

A baba-ágy megett a csacsi fogat. 


Az expresszvonat 1873 

Zengve iramlik a keleti expressz 

fél Európa határain át. 


Csak ha repűl, jut egébe a vágy? 

Kattog a, kattog a, kattog a sínek 

mámoros érc-erein a vas-ének, 


Az expresszvonat 1874 

Der Blitzzug 

Zengve iramlik a keleti expressz 

fél Európa határain át. 


Csak ha repül, jut egébe a vágy? 

Kattog a, kattog a, kattog a sinek 


1870 

G.459-460 

1871 

Ms 4674/192: (három gyorsírásos kéziratlap átirata) 

1872 

Ms 4674/192: (három gyorsírásos kéziratlap átirata; kézírással: »Az expressz | Gyorsvonat | Der Blitzzug / (Liliencron)«) 

1873 

SzLV.323-324 

1874 

ÖB.I.540-541 

342


foszlik a bestia farka, a füst, 

bömböl a gép, tovavillan a fütty. 

Futnak a városok, úsznak a tájak, 

óra, nap így marad, így suhan el; 

völgy hegy után alig int s ime már csak 

tünt mese, melyet az álom emel. 

Csillagok és nap, új alkony, a hold kél, 

ébred a, közel a boldogitó cél, 

szürkület, este, köd… És csupa láz 

és csupa mámor a várakozás. 

Fátyolosan jön az éj, sürü hullám, 

Vénusz, az ég szelid őre, ragyog. 

Még csak egy óra s eloszlik az utcán, 

amit a sors ide összehozott: 

börzekirály, katonák, a tanácsnok, 

gróf, a poéta, pap, úri családok, 

hölgyek-urak elegáns serege 

s lánygyerek és pici baba vele. 

Már a köd iszonyu, démoni tenger, 

gyúlnak a gáz rohanó szemei. 

Kattog a, kattog a, izzik a tengely – 

Vészjel üvölt? Nyöszörög valami? 

Kattog a, kattog a… Nem a Halál vár 

(bomba kezében) az út kanyaránál? 

Állni! megállni! csikordul a fék! – 

Két vonat egymást vágja szét. metszi 


összekeverve mi minden akad: 

tőzsdetabella, revolver a rongy közt, 

hajfodor, óra, nyakék, ügyirat, 

pénz, gyürü, verskötet: „Angyali Ének”, 

bicska, noteszlap: „.. a mennyei nőnek,” 

s végül, elégve, a babakocsi 

és belefogva a kis csacsi. 


Die neue Eisenbahn 1875 

Der Schädel ruft: „Ich bin Ambassadeur, 

Ich bin Baron, und ich vermittelte 

Den Frieden zwischen Dänemark und Holland. 

Wer rüttelt meines Marmorsarges Wände? 

Wer sprengt den Deckel? Auferstehungstag? 

Gemeines Lumpenvolk, Leibeigene 

Entreißen meiner Brust das blaue Band, 

Das blaue Band des Elefantenordens. 

Und meines Königs, Friederich des Fünften, 

Des gütigen, des gnädigen Herren Bild, 

Auf Elfenbein gemalt, an meinem Herzen, 

Mir von ihm selbst geschenkt in launiger Stunde, 

Sie rauben es mir weg! Halunkenpack!” 

Doch von der Eisenbahn die Arbeiter, 

Enteignet hat der Staat die Grabkapelle, 

Verhöhnen das Geschrei des alten Schädels. 

Von ihnen einer schenkt das Könibsbild 

Der Pockenlise in der Bretterbude, 

Die Schnaps ausschenkt und Schlafstellen vermietet. 

Und mit dem Bild als Schmuck erscheint sie dann 

Am Sonntag mit den Arbeitern zum Tanz. 



Den Frieden zwischen Dänemark und Holland.” 

Das hilft ihm nichts. Die halbbetrunknen Männer 

Erhöhen ihn auf eine Seitenleiste 

Des Sandwagens, der hin und her karriolt. 

Dann dient den plumpen Fäusten er als Ball. 




Das hilft ihm nichts. Denn, müde, werfen sie 

Zu einer toten Katz ihn in den Schmutz. 







Csillagok és nap, új alkony, a hold kél, 



















Két vonat egymást vágja szét. 








és belefogva a kis csacsi. 

1875 

G.462-463 

1876 

Ceruzával készült gyorsírásos szöveg átirata a »6«, »8, »11« jelű lapokon. 

343 


Az uj vasut. (Liliencron) 1876 

Szól a koponya: „Nagykövet vagyok, 

Báró vagyok és én közvetitettem 

A dán-holland béketárgyalást. 

Ki rázza sirom márványfalait? 

Fedelét ki robbantja? Végítélet? 

Hitvány jobbágyok, rongyos csőcselék hada 

Tépi le rólam a kék szalagot 

Az elefántrend kék selyemszalagját. 

És királyomnak, V. Frigyesnek, 

A nagy és jóság fenséges urának 

Elefántcsontra festett drága képét, 

Mellyel ő maga ajándékozott meg. 

Elrabolják szivemről! Csőcselék!” 

De a vonat munkásai (a sirt 

Kisajátitotta az állam) a vén 2 

Koponya szitkait csak nevetik. 

De a vasutat rakó kubikusok 

(A sirt kisajátitotta az állam) 

Nevetik a vén csont rikácsolását. 

Egyikük a király képét a szeplős (a csendes) ___ 

____ adja, aki snapszot árul 

________ s ágyhelyet ad ki bérbe, 

Munkásokkal táncolni a lány. 

Szól a koponya: Nagykövet vagyok, 

Báró vagyok és én közvetítettem 

A dán-holland béketárgyalást.” 

Hiába. A pálinlás férfiak 

Fölmagasztalják, föl a lőcsre 

A homokszállítókocsi oldalán 

Goromba kezek kugliznak vele. 

Szól a koponya: „Nagykövet vagyok, 

Báró vagyok és én közvetítettem 

A dán-hollandi béketárgyalást” 

Hiába. Mert meg _____ és odadobják 







Csillagok és nap, uj alkony, a hold kél, 



















Két vonat egymást vágja szét. 








és belefogva a kis csacsi.

Der Schädel schreit: „Ich bin Ambassadeur, 



Das hilft ihm alles nichts. Ihn überschreit 

Der erste Pfiff der neuen Eisenbahn. 


Az uj vasút (D. von Liliencron) 1877 

Szól A koponya |szól|: „Nagykövet vagyok, 

báró vagyok és én közvetitettem 

vaxlamikor a dán-hollandi békét. 

Ki rázza |bontja| sírom márvány falait? 

Ki tépi |rázza| a födelét? Feltámadás? 

Hitvány jobbágyok xrongyos csőcseléke 

tépi le mellemröl a szalagot, 

az elefánt-rend diszes kék szalagját. 

ÉS * királyomnak, ötödik Frigyesnek 

/jóságos/, kegyes/ uram|nak|az| képét, melyet ivorra 

festett |arc|képét, xmelyet egy derűs 

órában ő maga adott nekem adományozott, 

le tépik a szivemről! A bitan Nyomorultak!” 

De a vasuti munkások x, (az állam 

|a sírboltot rég| ki sajátitotta), x 

nevetnek a vén lármás, vén koponyán dühén. 

/aA király képét / eEgyikük a szeplős 

Lizinek adja, aki a faházban 

snapszot xxárul és ágyhelyeket ád ki, 

az meg keblére tűzi feltűzi x és xxúgy jelenik meg 

a munkásokkal vasárnap a bálon. 

A koponya szól: „Nagykövet vagyok, 


valamikor a dán-hollandi békét.” 

Kár a szóért. |De hiába.| A részeg xxxx emberek 

feltűz feltűzik a lőcsre tűzik felmagasztosítják|lják| a homokkocsi 

kocsilőcsére, ott kiséri a fuvart. 

A homokkocsin Aztán vad kezek tekéznek vele. 




Kár szavalni. |De hiába.| Megúnják s odadobják 

egy döglött macskáahoz mellé a szemétbe. 

A koponya bőg: „Nagykövet vagyok, 



Mind Hiába minden. Túlsüvíti az első Első füttyszavával 

füttyével túlsüvölti |kínját 1879 | az uj vasút. 

# 


Az uj vasút 1880 

Die neue Eisenbahn 



a dán-hollandi béketárgyalást. 

Ki bontja sírom márványfalait? 

Ki rázza födelét? Föltámadás? 

Hitvány jobbágyok rongyos csőcseléke 

rántja le mellemről a szalagot, 

az Elefánt-rend díszes kék szalagját. 

És királyomnak, ötödik Frigyesnek, 

jóságos, kegyes uramnak ivorra 

festett arcképét, melyet egy derűs 

órában ő maga adott nekem, 

letépik a szivemről! Nyomorultak!” 

De a vasúti munkások – az állam 

a sírboltot rég kisajátitotta – 

nevetnek a vén koponya dühén. 

1877 


1878 

SzLV.325-326 

* 

sic! 

1879 

Későbbi betoldás. 

1880 

ÖB.I.519-520 

Az árokba egy döglött macska mellé. 

A koponya szól: „Nagykövet vagyok, 4 

Báró vagyok és én közvetitettem 

a dán-hollandi béketárgyalást.” 

Minden hiába. __________ ügyét 

Az uj vonat első füttyszavával. 

xxx F. Szabó L. 


Az uj vasút 1878 



a dán-hollandi béketárgyalást. 

Ki bontja sírom márványfalait? 

Ki rázza födelét? Föltámadás? 

Hitvány jobbágyok rongyos csőcseléke 

tépi le mellemről a szalagot, 

az Elefánt-rend díszes kék szalagját. 

És királyomnak, ötödik Frigyesnek, 

jóságos, kegyes uramnak ivorra 

festett arcképét, melyet egy derűs 

órában ő maga adott nekem, 

letépik a szivemről! Nyomorultak!” 

De a vasúti munkások – az állam 

a sírboltot rég kisajátitotta – 

nevetnek a vén koponya dühén. 

Egyikük a király képét a Szeplős 


snapszot árul és ágyhelyeket ad ki, 

az meg feltűzi és úgy jelenik meg 





De hiába. A részeg emberek 

felmagasztalják a homokkocsi 

lőcsére, ott kiséri a fuvart. 

Aztán vad kezek tekéznek vele. 




De hiába. Megúnják s odadobják 

egy döglött macska mellé a szemétbe. 




Hiába minden. Első füttyszavával 

túlsüvíti az uj vasut. 

344

Egyikük a király képét a Szeplős 


snapszot árul és ágyhelyeket ad ki, 

az meg feltűzi és úgy jelenik meg 





De hiába. A részeg emberek 

felmagasztalják a homokkocsi 

lőcsére, ott kiséri a fuvart. 

Aztán vad kezek tekéznek vele. 




De hiába. Megúnják s odadobják 

egy döglött macska mellé a szemétbe. 




Hiába minden. Első füttyszavával 

túlsüvíti az uj vasut. 


Für und für 1881 

Im ersten matten Dämmern thront 

der blasse, klare Morgenmond. 

Der Himmel zeigt ein kühles Blau, 

der Wind knipst Perlen ab vom Tau. 

Der Friede zittert: ungestüm 

reckt sich der Tag, das Ungetüm, 

Und schüttelt sich und brüllt und beißt 

und zeigt uns so, was Leben heißt. 

Die Sonne hat den Lauf vollbracht, 

und Abendröte, Mitternacht. 

Im ersten matten Dämmer thront 

der blasse, klare Morgenmond. 

Und langsam frißt und frißt die Zeit 

und frißt sich durch die Ewigkeit. 


Mindig tovább 

– Liliencron – 1884 

(kézzel: Für /szakadás) 

Az első fényben fázva bolyg 

a sápadó reggeli hold. 

Az ég szine hideg acél, 

harmatgyöngyöket ráz a szél. 

A béke reszket: Szörnyedek, 

kél a nappal, a szörnyeteg, 

LILIENCRON: 

Für und für 1882 

Im ersten matten Dämmern thront 

der blasse klare Morgenmond. 

Den Himmel färbt ein kühles Blau, 

der Wind knipst Perlen ab vom Tau. 

der * Friede zittert: Ungestüm 

reckt sich der Tag, das Ungetüm, 

und schüttelt sich und brüllt und beißt 

und zeigt uns so, was leben heißt. 

Die Sonne hat den Lauf vollbracht, 

und Abendröte, Mitternacht. 

Im ersten matten Dämmer thront 

der blasse klare Morgenmond. 

Und langsam frißt und frißt die Zeit 

und frißt sich durch die Ewigkeit. 

Áthúzott variánsok: 

Igy rágja az idő magát 

lassan az örökléten át. 

és rág az idő és magát 

az öröklétbe rágja át. 

És rág, rág az idő: magát 

rágja az örökléten át. 


Lassankint |Apránkint| Lassanként Für und Für 

(Liliencron) 1883 


a sápadó ke reggeli hold. az égen a reggeli 

Az ég színe hideg acél, 

harmatgyöngyöket ráz a szél. 

A béke reszket: Szörnyedek, 

kél a nappal, a szörnyeteg, 

ráng, bőg, villognak fogai, 

így mutatja, hogy élni mi. 

Útját bevégezte már a nap 

s lett este, éjfél s virradat. 

| aAz első fényben fázva bolyg 

a sápadó reggeli hold. Igy rágja az idő magát 


xxxxxxxxxxxx |S így rágja az idő magát| 

s lssan az öröklétben |s lassan az örökléten át.| (gyorsírás) 

és rág az idő és magát 

= az öröklétbe rágja át 

Ford. Szabó Lőrinc És rág, rág az idő = magát 

rágja az örök léten át. 

És rág az idó, egyre rág, 

az örökléten rágja át magát A perc az örökléten át 

xxx xxx xxx igy rágja keresztűl magát 

mindig tovább 

1881 

DGA.287 

1882 

E.418 

1883 

MS 4658/134 (kézírás; utólag áthúzva) 

* 

sic! 

1884 

Ms (gépírás); autográf megjegyzés: »(A vége még nem kész!) // Und langsam frisst und frisst die Zeit / und frisst sich durch die Ewigkeit«; 

mellette gyorsírásos szöveg 

345

áng, bőg, villognak fogai, 

így mutatja, hogy élni mi. 

Utját végezte már a nap 

s lett este, éjfél, virradat. 


a sápadó reggeli hold. 

S így rágja az idő magát 



Gestorbene Liebe 1885 

És rág az idő, egyre rág, 

az örökléten rágja át magát. 

A perc az örökléten át 

igy rágja keresztűl magát. 

In nackter Wüste ruht ein Löwenpaar, 

Das gelbe Fell vom gelben Land abhebend. 

Im Schlafe dehnen sich die trägen Glieder. 

Erwachend, leckt bedächtig ein das andre, 

Und streckt und reckzt sich, gähnt, und schläft von neuem. 

Ein zweiter Leuenherr zeigt sich in Fernen. 

Er nähert sich, er stockt, als die Genossen 

Er unbekßmmert vor sich liegen sieht. 

Nun peitscht sein Schweif, nach Katzenart, die Erde, 

Er reißt den Rachen auf wie eine Torfahrt, 

Und Donner rollt ihm aus dem heißen Schlunde. 

Er kauert sich, und knurrt, und äugt hinüber. 

Schwerfällig wird das Ehepärchen munter, 

Schwerfällig kommt es endlich auf die Beine. 

Der zweite Nobel holt zum Sprunge aus, 

Und springt, und springt dem Weibchen an die Seite. 

Das Weibchen dann trabt mit dem Seladon 

Gemütlich einem Felsendache zu. 

Das Männchen stutzt, will brüllen, schweigt, 

Und legt sich wieder nieder: Lat ehr lopen. 


In einer großen Stadt 1888 

Es treibt vorüber mir im Meer der Stadt 

Bald der, bald jener, einer nach dem andern. 

Ein Blick ins Auge, und vorüber schon. 

Der Orgeldreher dreht sein Lied. 

Es tropft vorüber mir ins Meer des Nichts 

Bald der, bald jener, einer nach dem andern. 

Ein Blick auf seinen Sarg, vorüber schon. 


Es schwimmt ein Leichenzug im Meer der Stadt, 

Querweg die Menschen, einer nach dem andern. 

Ein Blick auf meinen Sarg, vorüber schon. 



(In einer großen Stadt) 

Egy nagy városban 

– Liliencron – 1890 

Jönnek, jönnek |Dobja elém| a város tengerén, 

majd ezt, majd amazt, sorra, szakadatlan. 

Összenézünk |Két szem összenéz| és a kép |kép| |már| elsuhan |tovafut|. 

Kintornás darálja dalát. |Valahol egy kintorna szól.| 

Merül a csepp|ként| a semmi tengerén x 

majd ez, majd amaz, sorra, szakadatlan. 

Koporsójára nézek, s elsuhan |tovafut| 


Gyászmenet ring a város tengerén, 

emberek keresztezik szakadatlan. 

A koporsómra néznek, s elsuhan |tovafut.| 

1885 DLL.194 

1886 ÖB48.112 

1887 ÖBII.380-381 

1888 G.464; E.413 

1889 FZL.208 

1890 Ms 4657/269 (kézírás) 

1891 ÖB48.183 


Elhalt szerelem 1886 

346 

Gestorbene Liebe 

Oroszlánpár a csupasz sivatagban, 

sárga foltak a sárga homokon. 

Lomhán terül el álmában a két társ. 

Majd ébred: lassan végignyalja egymást, 

ásít, nyujtózik s aluszik megint. 

Messzi uj hím tűnik fel. Közelebb jön, 

és látva a házaspár gondtalan 

heverészését, hirtelen megáll. 

Farkával macskamód veri a földet, 

szája nyílik, mint egy kapubejárat, 

s forró torkából mennydörgés repűl ki. 

S leguggol, morog, s átszemez, oda. 

Nehézkesen ébred a két hitestárs, 

nehézkesen fölkászálódik. A 

második úr ugrásra készül, ugrik, 

s máris a nőstény oldalán terem. 

A nőstény aztán vígan elüget 

egy barlang felé az uj szeladonnal. 

A férj hökken, bődülne, mégse bőg, 

és visszafekszik: Isten hírivel! 


Egy nagy városban 1889 

Itt surran el a város tengerén 

a sok-sok ember, egy után a másik. 

Egymás szemébe néznek – és tovább… 

S a verkli sír-rí rokkanásig. 

Lehull a szürke semmi tengerébe 

emez, amaz az egy után a másik. 

Koporsójára nézünk – és tovább… 


S itt úszik el a város tengerében 

a gyászmenet, egyik után a másik. 

A koporsóra néznek – és tovább… 




In einer grossen Stadt 

Dobja elém a város tengere 


Két szem összenéz, s a kép tovafut. 

Kintornás darálja dalát. 

Merül cseppként a semmi tengerén 


Koporsójára nézek, s tovafut. 




A koporsómra néznek, s tovafut. 


Elhalt szerelem 1887 

Gestorbene Liebe 

Oroszlánpár a csupasz sivatagban, 

sárga foltak a sárga homokon. – 

Lomhán terűl el álmában a két társ. 

Majd ébred: lassan végignyalja egymást, 

ásít, nyujtózik s aluszik megint. 

Messzi uj hím tűnik fel. Közelebb jön, 

és látva a házaspár gondtalan 

heverészését, hirtelen megáll. 

Farkával macskamód veri a földet, 

szája nyílik, mint egy kapubejárat, 

s forró torkából mennydörgés repűl ki. 

S leguggol, morog, s átszemez, oda. 

Nehézkesen ébred a két hitestárs, 

nehézkesen fölkászálódik. A 

második úr ugrásra készül, ugrik, 

s máris a nőstény oldalán terem. 

A nőstény aztán vígan elüget 

egy barlang felé az uj szeladonnal. 

A férj hökken, bődülne, mégse bőg, 

és visszafekszik: Isten hírivel!


Spatak, 1947 

okt. 11. 



In einer grossen Stadt 

Dobja elém a város tengere 


Két szem összenéz, s a kép tovafut. 


Merül cseppként a semmi tengerén 


Koporsójára nézek, s tovafut. 




A koporsómra néznek, s tovafut. 



Märztag 1893 

Wolkenschatten fliehen über Felder, 

Blau umdunstet stehen ferne Wälder. 

Kraniche, die hoch die Luft durchpflügen, 

Kommen schreiend an in Wanderzügen. 

Lerchen steigen schon in lauten Schwärmen, 

Überall ein erstes Frühlingslärmen. 

Lustig flattern, Mädchen, deine Bänder, 

Kurzes Glück träumt durch die weiten Länder. 

Kurzes Glück schwamm mit den Wolkenmassen, 

Wollt’ es halten, mußt’ es schwimmen lassen. 


Március 1896 

Gyors árnyakkal húznak el a felhők, 

kék párában állnak messzi erdők. 

Darvak vonnak az égre barázdát, 

jöttüket krúgatva magyarázzák. 

Zengő rajban pacsirtacsapat száll, 

mindenütt lármázik a tavasz már. 

Szalagod, lány, vígan leng a szélben, 

rövid öröm álma száll a réten. 

Rövid öröm szállt – oly messzi! égi! 

Nyúltam érte, nem tudtam elérni. 


Säntis 1898 

Hundertmal ans Fenster tret ich 

In die Straßen weit zu schauen, 

Immer, immer noch vergebens: 

Ach, in aller Welt wo bleibt er, 

1892 ÖBII.678 

1893 LIG.109 

1894 E.419 

1895 Ms 4657/270 (kézírás) 

1896 UI.41.II.34 

1897 ÖB41.28; ÖB.I.42 

1898 LA.198 

1899 ÖB48.173; NMH.74 

1900 SzLV.324-325 

1901 ÖB.II.659-660 



LILENCRON: 

Märztag 1894 

Wolkenschatten fliehen über Felder, 

blau umdunstet stehen ferne Wälder. 

Kraniche, die hoch die Luft durchpflügen, 

kommen schreiend an in Wanderzügen. 

Lerchen steigen schon in lauten Schwärmen, 

überall ein erstes Frühlingslärmen. 

Lustig flattern, Mädchen, deine Bänder, 

Kurzes Glück träumt durch die weiten Länder. 

Kurzes Glück schwamm mit den Wolkenmassen, 

wollt es halten, mußt es schwimmen lassen. 


Március 1897 

Märztag 

Gyors árnyakkal szaladnak a felhők, 

kék párában állnak messzi erdők. 

Darvak húznak az égre barázdát, 

útjukat krúgatva magyarázzák. 





Rövid öröm szállt – oly messzi! égi! 

Nyultam érte, nem tudtam elérni. 


Säntis 1899 

Säntis 

Százszor az ablakhoz lépek, 

végignézek a nagy utcán, 

de hiába, csak hiába: 

Ah, hol lehet, hol maradhat 


Säntis 1900 




Ah, hol lehet, hol maradhat 

347 


Március 

Liliencron (1844-1909) 1895 

Gyors árnyakkal szaladnak a felhők, 

kék párában állnak messzei X erdők. 

Darvak vonnak az égre barázdát, 

jöttüket rikoltva magyarázzák. 





Rövid öröm szállt, oly messzi! égi! 

Nyúltam érte, nem tudtam elérni. 

# 



Säntis 1901 

Säntis 




Ah, hol lehet, hol maradhat

Bleibt ber Bernhardinerhund? 

Endlich, endlich um bie Ecke 

Patscht auf würdevollen Tatzen, 

Patscht, die Fahne hängen lassend, 

Patscht ein gelb und weiß gefleckter 

Ernster Bernhardinerhund. 

az a szentbernáthegyi? 

Végre befordúl a sarkon, 

tele talpán csakúgy csattog, 

csattog, bojtját leeresztve, 

csattog egy rőt- s fehér-foltos 

komoly szentbernáthegyi. 

Neben ihm, mit leichten Schritten, És mellette könnyedén és 

Schreitet, sommerlich gekleidet, könnyü, nyári öltözékben 

Eine junge, zarte Schöne, 

egy gyönyörü ifju nő jön: 

Und ihr Händchen führt am Halsband az vezeti kis kezével 

Ihren Bernhardinerhund. 

azt a szentbernáthegyit. 

Halb im Zimmer steht das Mädchen, Itt a lány már a szobámban, 

Und wir halten uns umschlungen. ölelkezünk, csókolózunk. 

Zwischen uns drängt seine Schnauze, Farkcsóválva, korholóan 

Wedelnd, hechelnd, jener ernste dugja orrát közibénk a 

Treue Bernhardinerhund. 



Schöne Junitage 1902 

Mitternacht, die Gärten lauschen, 

Flüsterwort und Liebeskuß, 

Bis der letzte Klang verklungen, 

Weil nun alles schlafen muß – 

Flußüberwärts singt eine Nachtigall. 

Sonnengrüner Rosengarten, 

Sonnenweiße Stromesflut, 

Sonnenstiller Morgenfriede, 

Der auf Baum und Beeten ruht – 


Straßentreiben, fern, verworren, 

Reicher Mann und Bettelkind, 

Myrtenkränze, Leichenzüge, 

Tausendfältig Leben rinnt – 


Langsam graut der Abend nieder, 

Milde wird die harte Welt, 

Und das Herz macht seinen Frieden, 

Und zum Kinde wird der Held – 



Szép júniusok 1905 

Éjfél csöndje, néma kertek, 

két száj suttog, összeér, 

majd a végső nesz is elhal 

és már csak az álom él – 

A túlsó partról zeng a csalogány. 

Rózsalugas nyári zöldje, 

napfehérre gyult folyó, 

napfénycsöndes, boldog reggel, 

virágokkal lankadó – 


Kint vad utca, messzi zúgás, 

Krőzus, koldus, emberek, 

ezer élet tarkasága, 

lakodalom, gyászmenet – 


Lassan ránkszürkül az este, 

szelídül a zord erő 

s megnyugszik a lázadó szív 

s újra gyermek lesz a hős – 

1902 

E.416 

1903 

UI.43.I.181 

1904 


1905 

RÉ.1941.VI.28. (Ms 466/194) 

1906 

ÖB.I.77 

1907 

RÉ.1941.VI.28., 3 (Ms 4666/194) 


Végre befordul a sarkon, 



csattog egy rőt- s fehér-foltos, 


És mellette könnyedén és 

könnyű, nyári öltözékben 


az vezeti kis kezével 


Itt a lány már a szobámban, 

ölelkezünk, csókolózunk. 

Farkcsóválva, korholóan 

dugja orrát közibénk a 


[HARSÁNYI ZSOLT]: 

Szép júniusi napok 1903 

Éjfél. Hallgatnak a kertek. 

Suttogásra csók felel, 

Míg a végső szó is elhal, 

Mert most már aludni kell. 

A túlsó parton fülemüle szól. 

Napsugárzöld rózsaágyak, 

Napsugárfehér folyó, 

Napsugárhalk reggel csendja, 

Fára, gyepre símuló, – 


Mesze ködlő utcalárma. 

Gyzdag úr. Kolduskölyök. 

Mirtuszlomb. És gyászkíséret. 

Tarka élet hömpölyög. 


Lassan leszürkűl az alkony. 

A világ lágy, enyhe lett. 

És a szív megbékül szépen, 

És a hős most kisgyerek, 




Schöne Junitage 





A folyón túl csattog a csalogány. 












szelidül a zord erő, s 

megnyugszik a lázadó szív 

s ujra gyermek lesz a hős – 

348 


Végre befordúl a sarkon, 



csattog egy rőt- s fehér-foltos, 


És mellette könnyedén és 

könnyü, nyári öltözékben 


az vezeti kis kezével 


Itt a lány már a szobámban, 

ölelkezünk, csókolózunk. 

Farkcsóválva, korholóan 

dugja orrát közibénk a 



Szép júniusok 

Liliencron (1844-1909) 1904 







napfehérre gyúlt folyó, 

napfénycsöndes, boldog¦reggel, 



Kint vad utca, tompa |messzi| zúgás, 





Lassan lekszürkül az este, 



s ujra gyermek lesz a hős – 


# 








A tulsó partról zeng a csalogány. 














s újra gyermek lesz a hős –

A túlsó partról zeng a csalogány. A folyón túl csattog a csalogány. A tulsó partról zeng a csalogány. 

[>232] RICHARD DEHMEL: 

Begegnung 1908 

Ich sah dich schon. 

Im Sonnenschein 

beim Roggenfeld am Wiesenrain 

stand wilder Mohn; 

die Kelche blühten blutrot breit, 

den Schoß voll blauer Dunkelheit, 

und jäh aus einer Knospe quoll 

ihr glühendes Seelchen, unruhvoll. 

So sah ich Dich, du knospiges Kind, erglühn, 

gestern im Feld am stillen Fichtenhain, 

als im Vorübergehn mein Blick dich küßte; 

mit allen Adern schienst du aufzublühn, 

so scheu und rein, 

als ob ich um Verzeihung bitten müßte. 

War’s ein Erglühn? War’s nur ein Widerschein? 

das Rot des roten Sommerkleids um dich? 

das Abendrot, das fern verglomm im Tann? 

War’s ein Erglühn, das erste war es dann, 

das deine jungen Schläfen so beschlich; 

so bang, so schwer sahst du mich an, 

so fast voll Angst zurück nach mir, 

als du verschwandest sacht im dichten 

Gewühl der silbergrünen Fichten. 

Doch meine Seele folgte dir, 

dein blautief Auge blieb in mir. 

Ich sah dich schon, 

du flüchtendes Kind: 

heiß durch den Roggen strich der Wind 

und bebend neigte sich der Mohn. 

Ich hab eine rote Blüte verwehn, 

zwischen den Halmen zerflattern sehn, 

und habe den Blättern nachgeträumt; 

und immer ist mir noch, ich schaue 

in ihren Kelch, der glutumsäumt 

sich jäh vertieft’ ins Dunkle, Blaue… 


Találkozás 1911 

Begegnung 

Már láttalak. 

A napverte rozsban, a tág 

mezőn, vadúl nőtt a virág, 

Szirma vérvörösen tüzelt, 

öle sötétkék dalra kelt 

s egy kis bimbónak hirtelen 

kicsordúlt lelke édesen. 

Igy láttalak, bimbó-lány, izzva, míg 

tegnap, a mezőn, halk fenyők alatt, 

két szemem végigcsókolt elmenőben. 

Ugy nyíltak elém minden ereid, 

te tiszta, mintha bocsánatodat 

illett volna miatta kérnem. 

Mi izzott fel? Ruhád viszfénye? Vad, — 

nyárpiros ruhád pirossága tán? 

A lúc mélyén hamvadó esti pír? 

Ha felizzás volt, első volt, mely ily 

riadttá gyújtotta homlokodat; 

sulyosan néztél föl, reám, 

s lassan, utánam, mialatt 

eltakart a fenyves, a béke, 

ezüstzöld ágak szövedéke. 

De lelkem tovább követett, 

bennem maradt mélykék szemed. 

Már láttalak, vadóc leány: 

szél lángolt a rozs aranyán 

1908 DGW.II.25 

1909 HEA.117-118 

1910 Ms 4657/549 (gépírás; autográf javításokkal) 

1911 ÖB.II. 363-364 




A nap sütött, 

s a rét szélén, a rozs között 

pipacs fakadt; 

pirosan égtek kelyhei, 

ölük homállyal volt teli, 

míg egy bimbóban, legalul, 

kis lélek mozgott nyugtalanul. 

Így láttalak pirulni, zsenge gyerek, 

hogy megcsókolt futó tekintetem 

a mezőn tegnap, a fenyves tövében; 

bőröd alatt kigyúltak az erek, 

szemérmesen, 

mintha elnézést kellett volna kérnem. 

Pír volt, vagy csak visszfény játszott velem? 

nyári ruhád piros színe talán? 

a fenyők közt kialvó esti fény? 

Ha igaz pír volt e tünemény, 

az első volt halántékod haván; 

oly szorongva néztél felém, 

oly ijedt voltál, oly zavart, 

ahogy magába zárta kedves 

alakodat a sűrü fenyves. 

Lelkem követte utadat, 

mélykék szemed velem maradt. 

Már láttalak, 

szökevény gyerek: 

a rozsba forró szél sepert, 

s ingatta a pipacsokat. 

A sárguló szárak közt tovaszállt 

egy foszladozó piros virág, 

s elálmodozott láttán szemem; 

s mintha most is kelyhébe nézne, 

melynek parazsa hirtelen 

mélyül titkos homályba, kékbe… 

349 


R. Dehmel: Begegnung 



A napverte rozsban, a tág 

mezőn, vadúl nőtt a virág, 

Szirma vérvörösen tüzelt, 

öle sötétkék dalra kelt 

s egy kis bimbónak hirtelen 

kicsordúlt lelke xxxx édesen. 

Igy láttalak, bimbó-lány, izzva, míg 

tegnap, a mezőn, halk fenyők alatt, 

két szemem végigcsókolt elmenőben. 

Ugy nyuíltak elém minden ereid, 

te tiszta, mintha bocsánatodat 

illett volna miatta kérnem. 

Mi izzott fel? Ruhád viszfénye? Vad, 

nyárpiros ruhád pirossága rtán? 

A lúc mélyén hamvadó esti pír? 

Ha felizzás volt, elsxő? volt, mely ily 

riadttá gyújtotta homlokodat; 

xxx|suly|osan néztél föl, reám, 

s lassan, utánam, mialatt 

eltakart a fenyves, a béke, 

ezüstzöld ágak szövedéke. 

De lelkem tovább követett, 

bennem maradt mélykék szemed. 

Már láttalak, 

vadóc leány: 

szél lángolt a rozs aranyán 

s remegve ringott a pipacs. 

Láttam, a fű közt, a rozson át 

hogy hullt szét egy piros virág; 

álmomban tovább lobogott; 

s most is, mintha kelyhébe néznék, 

látom: izzó ölére hogy 

mélyűl rá gyorsan a sötétkék … 


s remegve ringott a pipacs. 

Láttam, a fű közt, a rozson át 

hogy hullt szét egy piros virág; 

álmomban tovább lobogott; 

s most is, mintha kelyhébe néznék, 

látom: izzó ölére hogy 

mélyűl rá gyorsan a sötétkék … 

[>233] DEHMEL: 

Bergpsalm 1912 

Der Sturm hat seine Schlangen losgelassen. 

In langen Windungen zischt Gras und Rohr 

und keucht der See ans Land; die silberblassen 

zerwühlten Weiden seufzen laut empor. 

Empor, empor! Dort, wo die Kiefern sausen, 

auf kahler Höhe will ich einsam stehn 

und meine ferne Heimat dämmern sehn 

und hören, was die dunkeln Wolken brausen. 

Ihr grauen Pilger über mir: wohin?! 

O könnt ich m i t euch, ziellos, ohne Stocken, 

dies dumpfe Sehnen ohne Maß und Sinn 

ausschütten in den Sturm wie Nebelflocken! 

O meine Heimat! Silbern grüßt der Fluß 

und glänzt zum Himmel aus dem Blau der Bäume, 

und aus dem Zauberwald der Kinderträume 

winkt klar der Mutter Blick und Kuß. 

Was weinst du, Sturm? – Hinab, Erinnerungen! 

dort pulst im Dunst der Weltstadt zitternd Herz! 

Es grollt ein Aufschrei von Millionen Zungen 

nach Glück und Frieden: Wurm, was will dein Schmerz! 

Nicht sickert einsam mehr von Brust zu Brüsten 

wie einst die Sehnsucht, nur als stiller Quell; 

heut stöhnt ein V o l k nach Klarheit, wild und gell, 

und Du schwelgst noch in Wehmutslüsten? 

Siehst du den Qualm mit dicken Fäusten drohn 

dort überm Wald der Schlote und der Essen? 

Auf deine Reinheitsträume fällt der Hohn 

der Arbeit! fühl’s: sie ringt, von Schmutz zerfressen! 

Du hast mit deiner Sehnsucht bloß gebuhlt, 

in trüber Glut dich selber nur genossen; 

schütte die Kraft aus, die dir zugeflossen, 

und du wirst frei vom Druck der Schuld! 

Und blutig glüht es um die zackigen Türme, 

ein Dornenkranz umflammt die Stirn der Stadt, 

ein goldner Fächer scheucht die Wolkenstürme, 

hernieder strahlt ein Sonnenpalmenblatt. 

O Herz der Weltstadt, du Millionenstimme, 

die gell nach Brot vor Seelenhunger schreit: 

still quillt’s wie Heilandsblut durch diese Zeit, 

die L i e b e quillt aus deinem Grimme! 

Den Kelch des Schweißes seh ich geistverklärt, 

das Kreuz der Mühsal blütenlaubumflattert! 

Was lachst du, Sturm? – Im Rohr der Nebel gärt, 

die Kiefer knarrt und ächzt, mein Mantel knattert: 

Empor aus deinem Rausch! Mitleid, glüh ab! 

Laß dir die Kraft nicht von Gefühlen beugen! 

Hinab! laß deine Sehnsucht Taten zeugen! 

Empor, Gehirn! Hinab, Herz! Auf! hinab! 


Hegyi zZsoltár a hegyen 

– Richard Dehmel – 1914 


Hegyi zsoltár 

In langen Wogen zischen 

(Dehmel) 1913 

Elszabadúltak a vihar kigyói. 

Vonagló kör ivben sir a fű, a nád 

s nyög partra a tó; dúlt lelkem zogkogni 

hallja a fűz sápadtezüst szavát. 

Föl, oda, föl! ahol a fenyveserdők, 

hadd álljak a bérc kopár magasán, 

hadd lássam messze derengő hazám 

s halljam, mit zúgnak a fekete felhők. 

Hová, ti szürke vándorok felettem? 

Bár mehetnék veletek, céltalan, 

hogy mint ti csavargó hóförgetegben, 

én is vadúl kiönthetném, magam! 

Óh messzi hazám! A folyó megint 

fölezüstlik kék fák közűl a mélyrből 

s a gyermekálmok varázserdejéből 

xxx |anyám| szeme és csókja int. 

Mit sirsz, vihar? — xxx |Szállj alá|, tünj el, emlék! 

A világváros szive dobog ott! 

békét s boldogságot követel egy nép. 

egy nép fáj: Féreg, mi a te kínod?! 

szivtől szivhez már nem árván menekszik, 

mint egykor, a vágy, a csöndes patak; 

xxx milliókból xxx |nyög| fényért vad harag, 

s neked már a bánat kéje tetszik? 

Nézd, kürtőkből s kohókból égbe nyúlva 

hogy nőnek a füst vastag öklei! 

Vezeklésedre csap |csak nevet| a munka gúnyja; 

érezd, hogy küzd, míg a mocsok eszi x! 

Eddig csak a gyönyörvány izgatott, 

bús tűzben már |csak| magad xxx |gyönyöre| voltál; 

öntsd ki az erőt, xxxx mellyel gazdagodtál, 

s elmúlik a bűntudatod! 

(gyorsírás) 

És vér gyúl a tornyokon, tövisek rőt 

koszorúja a város homlokán, 

aranylegyező hajtja el a felhőt, 

s mint pálmalevél tűz a nap nekem le rám. 

Óh világváros szíve, millió jaj, 

kenyérért a lelked éhsége kiált: 

Megváltó=vér árad korunkon át, 

dühöd is szeretetet óhajt! 

Szellemmé tisztúl a salak előttem, 

a munka keresztjén virág lobog! 

Mit nevetsz, vihar? – A nád zúg a ködben, 

köpenyem csattog, a fa ny csikorog: 

Ki mámorodból! Részvét, hűlj le! mMár! 

/ Éérzés / erődet / többé meg ne törje! 

Szállj le! vágyad legyen tettek szülője! 

xxxxxxxxxxxxxxxxxxxxxxxxxxxxxxx 

Föl, értelem! Sziv, szállj le! Föl! Le! Szállj! 

# 


(gyorsírás) 


HEGYI ZSOLTÁR 

(SZABÓ LŐRINC FORDITÁSA) 1915 


Hegyi zsoltár 1916 

Elszabadúltak a vihar kigyói. Elszabadultak a vihar kígyói. Elszabadúltak a vihar kígyói. 

1912 

E.439 

1913 

Ms 4657/84.I-III. (kézírás) 

1914 


1915 

Ms 4666/166: R.É. 1941.IV.12.,3 (a vers legitimitása: e lapon „Az ébredő egyház. Írta: Dr. Makkai Sándor v. erdélyi püspök, egyetemi tanár”)+ 

1916 

NIK.308-309 

* 

sic! 

350

Nagy hullámokban sír a fű, a nád 

és nyög partra a tó; hallom zokogni 

a sápadtezüst füzesek dalát! 

Föl, oda! Ott zúgnak a fenyveserdők, 

hadd álljak a bérc kopár magasán: 

lássam, hogy dereng távoli hazám, 

halljam, hogy mit zúgnak a fekete felhők. 

Hová felettem |ott fent, ti| szürke vándorok? 

Bár repülhetnék, mint ti, kavarogva, 

hogy e vad vágyat, tompa |üres| bánatot 

beleöntsem ködnek mint ködöt a viharba! 

Óh hazám! A folyó ezüstje mint 

üdvözlet ragyog a kék messzeségből 


anyam * szeme és csókja int. 

Mit sirsz, vihar? — Szakadj le, könnyes emlék! 

A világváros szive lüktet ott! 

Milliók száj zúg nyugalmat, szerencsét — 

Mit akar itt, féreg, a te kinod? 

A vágy ma már nem társtalan menekszik 

szivtől szívhez, mint csöndes kis patak; 

egy nép keresi most az igazat 

s neked a kínok kéje tetszik? 

Látod, kohók s kürtők fölé kinyúlva 

hogy nőnek a füst vastag öklei? 

Tiszta vágyadra csak nevet a munka! 

érezd: ő küzd, bár a mocsok eszi! 

A vágy teveled csak szajhálkodott, 

bús tűzben csak magad gyönyöre voltál; 

öntsd ki erődet, mellyel gazdagodtál, 

s megszűnik a bűntudatod! 






a sápadtezüst füzesek dalát. 




halljam, hogy zúgnak a fekete felhők. 

Hová ott fent, ti szürke vándorok? 


hogy e vad vágyat, tompa bánatot 

beleöntsem, mint ködöt, a viharba! 




anyám szeme és csókja int. 

Mit sirsz, vihar? — El innen, könnyes emlék! 


Milliók kérnek nyugalmat, szerencsét — 



1917 SzLV.341 

1918 ÖB.I.543-544 







halljam, mit zúgnak a fekete felhők. 





Oh, hazám! A folyó ezüstje mint 




Mit sírsz, vihar? – El innen, könnyes emlék! 

A világváros szíve lüktet ott! 

Milliók kérnek nyugalmat, szerencsét – 



szívtől szívhez, mint csöndes kis patak; 

egy n é p keresi most az igazat 




Tiszta álmodra csak nevet a munka! 

érezd: ő küzd, míg a mocsok eszi! 


bús tűzben csak magad gyönyöre voltál: 



S íme, a város homloka felett rőt 

töviskoszorú gyúl, az alkonyat, 

aranylegyező űzi el a felhőt 

s mint pálmalevél ragyog rád a nap. 

Oh, világváros szive, millió hang, 

kenyérért lelked éhsége kiált: 

új Megváltó-vér önti el a mát, 

dühöd is s z e r e t e t e t óhajt! 

A verejték kelyhe átszelleműl, 

virágba szökken a robot keresztje! 

Nevetsz, vihar? – Köd zúg a nád körűl, 

nyög a fenyő, szél kap a köpenyembe: 

Ki mámorodból! Részvét, hűlj ki! Már 

ne tűrd, hogy érzés rontsa szent erődet! 

Szállj le! Vágyadat kövessék a tettek! 

Föl, ész! repülj! Szív, szállj le! Föl! Le! Szállj! 



351 

Bergpsalm 








halljam, hogy zúgnak a fekete felhők. 









Mit sirsz, vihar? — El innen, könnyes emlék! 


Milliók kérnek nyugalmat, szerencsét — 









halljam, mit zúgnak a fekete felhők. 









Mit sírsz, vihar? — El innen, könnyes emlék! 

A világváros szíve lüktet ott! 

Millió száj kér nyugalmat, szerencsét — 



szívtől szívhez, mint csöndes kis patak; 






érezd: ő küzd, bár a mocsok eszi! 


bús tűzben csak magad gyönyöre voltál; 







Óh világváros szíve, millió hang, 


uj Megváltó-vér önti el a mát, 







ne tűrd, hogy érzés rontsa szent erődet! 


Föl, ész! repülj! Szív, szállj le! Föl! Le! Szállj!












S ime, a város homloka felett rőt 



s mint pálmalevél tűz le a nap. 










ne tűrd, hogy érzés gyöngítse erődet! 


Föl, ész! repülj! Szív, szállj le! Föl! Le! Szállj! 


Die ganze Welt 1919 

Wo hängt der größte Bilderbogen? 

Beim Kaufmann, Kinder! ungelogen! 

Man braucht blos draußen stehn zu bleiben, 

kuckt einfach durch die Ladenscheiben, 

da sieht man ohne alles Geld 

die ganze Welt. 

Man sieht die braunen Kaffeebohnen; 

die wachsen, wo die Affen wohnen. 

Man sieht auf Waschblau, Reis und Mandeln 

Kameele unter Palmen wandeln, 

und einen Ochsen ganz bepackt 

mit Fleischextrakt. 

Man sieht auch Zimt apfelsinen, 

und Zuckerhüte zwischen ihnen. 

Man sieht auf rot lackierten Blechen 

Matrosen mit Chinesen sprechen; 

und manchmal steht ein bunter Mohr, 

der lacht, davor. 

Am Eingang aber lehnt ’ne Leiter 

mit Hasen, Hühnern und so weiter. 

Und manchmal hängt an ihren Sprossen 

ein großer Hirsch, ganz totgeschossen; 

dann kommt so’n kleiner Hundemann 

und schnuppert dran. 


Drohende Aussicht 1922 

Der Himmel kreist, dir schwankt das Land, 

vom Schnellzug hin und her geschüttelt 

saust Ackerrand um Ackerrand, 

ein Frösteln hat dich wachgerüttelt: 

die Morgensonne kommt. 

Mühsam entstiebt dem Nebelzelt 

ein Krähnvolk, herbstlich abgemagert, 

1919 

DGW.II.308 

1920 

ÖB48.197; SzLV.340 

1921 

ÖB.II. 711-712 

* 

sic! 

1922 

DGW.I.157 

1923 

E.443 

1924 


























ne türd, hogy érzés rontsa szent erődet! 


Föl, ész! repülj! Szív, szállj le! Föl, Le! Szállj! 


Az egész világ 1920 


Az isten képeskönyve hol van? 

A boltban, gyerekek, a boltban! 

Csak meg kell állani előtte 

és rögtön visszanéz belőle, 

ingyért néz rögtön vissza rád 


Ott van a barna bab, a kávé, 

hazája a majomkirályé, 

s látni az indigót, a kéket, 

pálmák közt sétáló tevéket 

s ökröt, mely egyetlen csomag 

húskivonat. 

Látni narancsot, hófehér rizst, 

süvegcukrot, banánt, s fahéjt is, 

piros pléheken tarka néger 

tárgyal matrózok főnökével, 

és néha még egy vigyori 

kis kinai. 

Kint meg egy létra. Rajta tyúk lóg, 

nyulak és fürjek és egyéb jók, 

sőt egy-egy nagy szarvas, egészen 

agyonlőve … és hogyha éppen 

jön Bodri, hát az csupa orr, 

úgy szimatol! 

DEHMEL: 

Drohende Aussicht 1923 

Der Himmel kreist, dir schwankt das Land, 

vom Schnellzug hin und her geschüttelt 

saust Ackerrand um Ackerrand, 

ein Frösteln hat dich wachgerüttelt: 


Mühsam entstiebt dem Nebelzelt 

ein Krähnvolk, herbstlich abgemagert, 

352 


Az egész világ 1921 


Az isten képeskönyve hol van? 

A boltban, gyerekek, a boltban! 

Csak meg kell állani előtte 

és rögtön visszanéz belőle, 

ingyért néz rögtön vissza rád 


Ott van a barna bab, a kávé, 

hazája a majomkirályé, 

s látni az indigót, a kéket, 

pálmák közt sétáló tevéket 

s ökröt, mely egyetlen csomag 

húskivonat. 

Látni narancsot, hófehér rizst, 

süvegcukrot, banánt, s fahéjt is, 

piros pléheken tarka néger 

tárgyal matrózok főnökével, 

és néha még egy vigyori 

kis kinai. 

Kint meg egy létra. Rajta tyúk lóg. * 

nyulak és fürjek és egyéb jók, 

sőt egy-egy nagy szarvas, egészen 

agyonlőve … és hogyha éppen 

jön Bodri, hát az csupa orr, 

úgy szimatol! 


Fenyegető kilátás 

– Richard Dehmel – 1924 

|Zúg| Aaz ég, / a föld / ing / veled, 

ahogy a gyorsvonat dobálja, 

mesgyék s utak keringenek, 

dideregve ébredsz a tájra: 

közel a virradat. 

Az őszi ködből porszemek, 

sovány varjak rajzanak égig,

indes sich dick aufs Düngerfeld 

der Frührauch der Fabriken lagert; 


Schwarz schiebt sich durch den grauen Flor 

ein langer Zug von Schlackenbergen, 

Schornstein an Schornstein schnellt empor, 

schreckhafte Hüter neben Särgen; 


Vom Horizont her nahn mit Hast 

und einen sich zwei Straßendämme, 

von Apfelbäumen eingefaßt, 

schon blaß beglänzt die knorrigen Stämme; 


Jäh folgt zum andern Himmelssaum 

dein Blick den fruchtberaubten Zweigen, 

und plötzlich siehst du Baum an Baum 

sein brandrot glühendes Laub dir zeigen: 

der Tag ist da! 


A gyorsvonatból 

(Richard Dehmel) 1925 

A föld kanyarg, az ég kering; 

a gyorsvonat fut, zakatol, zsong; 

a táj szédűlve körbe ring 

s a hűs szellő szivedbe borzong: 

közelg a virradat. 

– 

Bús varjait az őszi köd 

a szürkületbe belerázza; 

lapos, üres tarlók fölött 

terjeng a gyárak füstje-gyásza; 


– 

Sötét házsor elnyúlva tör 

feléd; s a kőtömbök szegélyén 

– sírok között sok síri őr – 

felszökken ezer nyurga kémény; 


– 

Két messzi töltés közelit 

és gyors iramban egybe¦nyargal; 

az almafákra már szelíd 

fénycsíkokat festett a hajnal; 


– 

– És most az égi, kék teren 

pillantásod keletre villan, 

mikor a fák közt hirtelen 

szemedbe tűzkorona willan: * 

a nap! a Nap! 

= 

(gyorsírás) Szabó Lőrinc 


Drückende Luft 1929 

Der Himmel dunkelte noch immer; 

ich fühlte tief bis in mein Zimmer 

der fahlen Wolken vollen Schoß. 

Die Esche drüben drehte schwer 

die hohe Krone um sich her; 

zwei Blätter trieben wirbelnd los. 

Laut tickte durch die schwüle Stube, 

1925 


1926 

NIK.307 

1927 

SzLV.340-341 

1928 

ÖB.I.136 

* 

sic! 

1929 

DGW.II.31 

1930 

E.II.394-395 

1931 

KLE.323-324 

indes sich dick aufs Düngerfeld 

der Frührauch der Fabriken lagert; 


Schwarz schiebt sich durch den grauen Flor 

ein langer Zug von Schlackenbergen, 

Schornstein an Schornstein schnellt empor, 

schreckhafte Hüter neben Särgen; 


Vom Horizont her nahn mit Hast 

und einen sich zwei Straßendämme, 

von Apfelbäumen eingefaßt, 

schon blaß beglänzt die knorrigen Stämme; 


Nun folgt zum andern Himmelssaum 

dein Blick den fruchtberaubten Zweigen, 

und plötzlich siehst du Baum an Baum 

sein brandrot glühendes Laub dir zeigen: 

der Tag ist da! 


Fenyegető kilátás 1926 

Zúg az ég, ing a föld veled, 






sovány varjak rajzanak égig, 

míg a trágyaföldek felett 

gyárak kora füstje sötétlik; 


Salakhegyek a szürkülő 

fátyolon át, fekete sávok; 

kémények ugranak elő, 

koporsóőrző óriások; 


Száguldva jön két magasút 

a horizontról, s egybevágtat, 

almafák kettős sora fut, 

már rőtlenek a bütykös ágak; 


Szemed róluk most hirtelen 

átcsap a másik láthatárra 

s belevakulsz a gyümölcstelen 

fák tűzpiros káprázatába: 

felkelt a nap! 

DEHMEL: 

Drückende Luft 1930 

Der Himmel dunkelte noch immer; 

ich fühlte tief bis in mein Zimmer 

der fahlen Wolken vollen Schoß. 

Die Esche drüben drehte schwer 

die hohe Krone um sich her; 

zwei Blätter trieben wirbelnd los. 

353 










mig a trágyaföldek felett 

gyárak kora füstje sötétlik: 








a horizontról s egybevágtat, 








feljött a nap! 

míg a trágyaföldek felett 

gyárak kora füstje sötétlik; 








Tikkasztó lég 1931 

Tompult az égbolt fénye folyton; 

Szobám fölött dadogva, folytón 

Csüngtek fakószín fellegek. 

Amott a kőris lassu-lomhán 

Egyet csavart nagy aszu lombján, 

S egy kis levél-pár ellebeg. 


a láthatárról |horizontról| s egybevágtat, 


már villannak |rőtlenek| a bütykös ágak; 


Szemed a tar fákkal az ég 

keleti peremére siklik 

s egyszerre minden maradék 

lomb rőtpiros parázsban izzik: 

felkelt a nap! 

# 





fák tüzpiros káprázatába: 

feljött a nap! 



Drohende Aussicht 








mig a trágyaföldek felett 

gyárak kora füstje sötétlik 








a horizontról, s egybevágtat, 








feljött a nap!

wie durch die stille Totengrube 

der Holzwurm ticken mag, die Uhr. 

Und durch die Türe hinter mir 

klang dünn und schüchtern ein Klavier 

über den Flur. 

Der Himmel lastete wie Schiefer; 

ihr Spiel klang immer trauertiefer, 

ich sah sie wohl. 

Dumpf rang der Wind im Eschenlaub, 

die Luft war grau von Glut und Staub 

und seufzte hohl. 

Und blasser tönten durch die Wände 

die tastenden verweinten Hände, 

sie saß und sang; 

sang sich das Lied, in sich gebückt, 

mit dem sie mich als Braut entzückt; 

ich fühlte, wie ihr Atem rang. 

Die Wolken wurden immer dumpfer, 

die wunden Töne immer stumpfer, 

wie Messer stumpf, wie Messer spitz; 

und aus dem alten Liebeslied 

klagten zwei Kinderstimmen mit – 

da fiel der erste Blitz. 


Tikkadt lég 1932 

Az égbolt egyre csak sötétlett, 

szobánkban is egész sötét lett, 

jöttek fakó, bő fellegek. 

És súlyosan forgott a kőris, 

lázongott ez a csöndes őr is 

és két levélke röpkedett. 

A fülleteg szobám aszú 

csöndben, mint kriptán ver a szú, 

lármázott a tiktakos óra. 

Ajtóm mögött halk-tétova 

hangon szólt ki a zongora 

a folyosóra. 

Az ég szürkült, mint a pala 

és sírt a zongora dala, 

játszott a nőm. 

A szél a kőrisfát gyötörte 

s kavargón szállt a por, a pörnye 

a levegőn. 

Bukdácsoló, síró kezecskék 

a hangot sápatag keresték 

és reszketeg, 

az asszony búsan azt dalolta, 

mint egykor, vőlegénykoromba 

s éreztem, pihegett. 

A felhőkön az éj borong át, 

a hangok tompák, egyre tompák, 

mint kések, tompák, élesek, 

a régi nászi dalra csend ült, 

s belőle két gyermekhang csendült – 

akkor villámlott és esett. 


Nyomasztó légkör 1935 

1932 IK.807-808 

1933 Ms 4657/86.I-II. (kézírás) 

1934 HSz.79 

1935 NIK.308 

1936 SzLV.342; ÖB.I. 374 

Laut tickte durch die schwüle Stube, 

wie durch die stille Totengrube 

der Holzwurm ticken mag, die Uhr. 

Und durch die Türe hinter mir 

klang dünn und schüchtern ein Klavier 

über den Flur. 

Der Himmel lastete wie Schiefer; 

ihr Spiel klang immer trauertiefer, 

ich sah sie wohl. 

Dumpf rang der Wind im Eschenlaub, 

die Luft war grau von Glut und Staub 

und seufzte hohl. 

Und blasser tönten durch die Wände 

die tastenden, verweinten Hände, 

sie saß und sang; 

sang sich das Lied, in sich gebückt, 

mit dem sie mich als Braut entzückt; 

ich fühlte, wie ihr Atem rang. 

Die Wolken wurden immer dumpfer, 

die wunden Töne immer stumpfer, 

wie Messer stumpf, wie Messer spitz; 

und aus dem alten Liebeslied 

klagten zwei Kinderstimmen mit – 

da fiel der erste Blitz. 


Nyomasztó levegő 

– Dehmel – 1933 

Az égbolt még egyre |mindjobban| komorlott; 

szinte |a| szobám is|ba| x gomolygott 

a fakó felhők mély öle. 

Kint a nagy kőris xxxx |hangosan| 

forgott-csikorgott, xxx |sulyosan;| 

hogy szállt két aláperdült két levele. 

Két levél pörgött zúgva le. 

Hangosan a xxx |fülledt| szobán.|át,| 

mint szú, mely a sír némaságát 

rezzenti, órám ketyegett. 

S xfélve zendült egy zongora 

a harmadik szobában a 

hátam megett. 

Palaként nehezült az égxxbolt; 

Ő játszott, játéka sötét volt; 

láttam, hogy őŐ. 

A szél xx xxxx s a dúlt lomb küzködött, 

porszürkén izzott és nyögött 

a levegö. 

És sápadtabban zengve nyúltak 

a falon át a könnyes ujjak; 

xŐ xxx |xxx| s dalolt, 

megtörten dúdolta magának, 

amit mint jegyese |úgy| szerettem, 

xxxxxxxxxxxxxxxxxxxxx 

azt dalolta |dalolta| most összetörten; 

xxxxxxxxxxxxxxxxxxxxx 

éreztem, xxx |szinte| fuldokolt. 

A felhő egyre komorabb lett; 

a sebzett hang tompább s vadabb lett, 

mint kés, éles s mint kés |és| |meg|kopott; 

s mig zengett xx multunk éneke, 

két gyermekhang sírt föl vele – – 

sS a villám lecsapott. 



Nyomasztó légkör 1936 

Drückende Luft 

354 

Szobámban, mintha néma, tikkadt 

Sír férge percegtetne, tik-takk, 

Az álmos óra zsogva járt, 

S hallottam, halkan, túl az ajtón 

Zendülni véknyan és sohajtón 

Egy zongorát. 

Rámsúlyosult a puha égbolt, 

Játszott a Kedves, dala mély volt, 

S én láttam őt a falon át. 

Tombolt a szél a tompa lombban, 

Nyögött az ón lég ontva jobban 

Hevét, porát. 

A sáppadó, kisírt kezecskék 

A hangot lankatag keresték – 

Ott űlt s egy dalt dudolt. 

E dallal szőtt hajdanta, szende 

Mátkám, tündéri szerelembe – 

Hangjába halk bu volt. 

A fülleteg felleg egyre lomhább, 

A fáradt dallam egyre tompább, 

Éles meg tompa, mint a kés; 

S a régi dalból két kis árva 

Gyerekhang sírdogál ki fájva – 

S most végre: villám s dörrenés. 


Fülledt levegő 1934 

Drückende Luft 

Az égbolt egyre csak borongott; 

egész szobámig begomolygott 

a fakó felhők bő öle. 

A nagy kőris amott gyötörten 

koronáját rengette körben; 

két levél pörgött zúgva le. 

Hangosan a fülledt szobán át, 

mint szú ha a sir némaságát 

zavarja, órám ketyegett. 

És halkan szólt egy zongora 

félénk és óvatos szava 

ajtóm megett. 

Pala az ég, nehéz borúban; 

Ő játszott, egyre szomorúbban, 

tudtam: ez Ő. 

A szél lombban küzködött, 


a levegő. 

És sápadtabban zengve nyultak 


roskadva várt 

s dalolt egy régi dalt, amely, 

egykor szivem büvölte el; 

éreztem, melle hogy zihált. 

A felhő lomha, egyre lomhább, 

a sok sebzett hang egyre tompább, 

mint kés, ha döf, mint kés, ha tép; 

s mig zengett multunk éneke, 

két gyermekhang sirt föl vele — 

és megdördült az ég.

Az égbolt mindjobban komorlott; 

szinte a szobámban gomolygott 


Kint a nagy kőris súlyosan 

forgott-csikorgott, zordonan; 

pörögve szállt két levele. 




S félve zendült a zongora 



Palanehéz volt már az égbolt; 

Ő játszott, s játéka sötét volt, 

láttam, hogy Ő. 

A szél s a dult lomb küszködött, 


a levegő. 

És sápadtabban zengve nyúltak 


és ő dalolt; 

mit mint jegyese úgy szerettem, 

azt dúdolta most összetörten: 

éreztem, szíve fuldokolt. 



mint kés, éles, mint kés, kopott; 

s mig zengett multunk éneke, 

két gyermekhang sírt föl vele — 

s a villám lecsapott. 


Furchtbar schlimm 1937 

Vater, Vater, der Weihnachtsmann! 

Eben hat er ganz laut geblasen, 

viel lauter als der Postwagenmann. 

Er ist gleich wieder weitergegeangen, 

und hat ywei furchtbar lange Nasen, 

die waren gany mit Eis behangen. 

Und die eine war wie ein Schornstein, 

die andre ganz klein wie’n Fliegenbein, 

daarauf ritten lauter, lauter Engelein, 

die hielten eine großemächtige Leine; 

und seine Stiefel waren wie Deine. 

Und an der Leine, da ging ein Herr, 

ja wirklich, Vater, wie’n alter Bär, 

und die Engelein machten hottehott; 

ich glaube, das war der liebe Gott. 

Denn er brummte furchtbar mit dem Mund, 

ganz furchtbar schlimm! ja wirklich! und – 

„Aber Detta, du schwindelst ja; 

das sind ja wieder lauter Lügen!” 

Na, was schad’t denn das, Papa? 

Das macht mir doch so viel Vergnügen! 

„So? — Na ja.” 


Egészen szörnyű 1940 

Furchtbar schlimm 

Az égbolt mindjobban komorlott; 

szinte a szobámban gomolygott 


Kint a nagy kőris súlyosan 

forgott-csikorgott, zordonan; 

pörögve szállt két levele. 




S félve zendült a zongora 



Palanehéz volt már az égbolt; 

Ő játszott, s játéka sötét volt, 

láttam, hogy Ő. 

A szél s a dúlt lomb küszködött, 


a levegő. 

És sápadtabban zengve nyultak 


és ő dalolt; 

mit mint jegyese úgy szerettem, 

azt dúdolta most összetörten; 

éreztem, szíve fuldokolt. 



mint kés, éles, mint kés, kopott; 

s míg zengett multunk éneke, 

két gyermekhang sírt föl vele — 

s a villám lecsapott. 

1937 DH.67 

1938 IK.810 

1939 Ms 4657/547; 4657/548 (gépírás; autográf javításokkal) 

1940 ÖB.II.712 


Gyerek-gügyögés 1938 

A Mikulás, apa, apuska! 

Most trombitált, de oly erősen, 

még a postás se tud úgy, ő sem. 

De aztán elment innen ujra. 

Két hosszú-hosszú orra volt, 

jégcsap lógott az orra végén, 

az egyik nagy volt, mint a kémény, 

másik pici, picurka volt 

s rajta sok angyal lovagolt. 

Kezükben egy csodás zsineg, 

cipőjük épp, mint a tied. 

Aztán egy ember a zsinegre 

ugrott, mint egy nagy, csúnya medve. 

S hancuroztak az angyalok; 

a jó Istenke jött amott. 

És haragudott, igazán 

megszeppentem; úgy ám, apám – 

„De Detta ez mégse való, 

mit hazudozol össze itt?” 

Hát kinek árt, apám, a szó 

s nekem – nekem oly jól esik! 

„Vagy úgy ? – Na jó.” 

355 


Richard Dehmel a Furchtbar schlimm 

Egészen szörnyű 1939 

Apu, apu, a Mikulás! 

Mekkorát kürtölt, hogy tutúlt, 

postakocsinál hangosabban! 

Röpűlt vele a havas út. 

Orra kettő! Rajta csodás, 

bor|z|asztó hosszú jégagyar van. 

Egyik, mint kémény, óriás; 

másik, mint légy lxába, pici. 

S xx|lej|tőjén az ég angyalai 

lovagoltak; csizmáik pedig 

épp amilyenek a tieid. 

Mackót vezetett, madzagon, 

s az egy öregúr volt, úgy bizony, 

mert az angyalka mind szalutált: 

Istenke volt az, arra járt! 

S szörnyű volt, ahogy dörmögött, 

egészen szörnyű; s háta mögött – 

„De, Detta, csibész, te, álmodozó, 

megint füllentett a képzeleted!” 

Ugyan, mit árt |apu, mi| az a pirinyó, 

mikor nekem oly nagy élvezet! 

|”| Vagy úgy? – Na jó.” 


Apu, apu, a Mikulás! 

Mekkorát kürtölt, hogy tutúlt, 

postakocsinál hangosabban! 

Röpűlt vele a havas út. 

Orra kettő! Rajta csudás, 

borzasztó hosszu jégagyar van. 

Egyik, mint kémény, óriás; 

másik, mint légy lába, pici. 

S lejtőjén az ég angyalai 

lovagoltak; csizmáik pedig 

épp amilyenek a tieid. 

Mackót vezetett, madzagon, 

s az egy öregúr volt, úgy bizony, 

mert az angyalka mind szalutált: 

Istenke volt az, arra járt! 

S szörnyű volt, ahogy dörmögött, 

egészen szörnyű; s háta mögött — 

„De, Detta, csibész, te, álmodozó, 

megint füllentett a képzeleted!” 

Ugyan, apu, mi az a pirinyó, 

mikor nekem oly nagy élvezet! 

„Vagy ugy? — Na jó.” 


Predigt ans Großstadtvolk 1941 

Ja, die Großstadt macht klein. 

Ich sehe mit erstickter Sehnsucht 

durch tausend Menschendünste zur Sonne auf; 

und selbst mein Vater, der sich zwischen den Riesen 

seines Kiefern- und Eichen-Forstes 

wie ein Zaubermeister ausnimmt, 

ist zwischen diesen prahlenden Mauern 

nur ein verbauertes altes Männchen. 

O laßt euch rühren, ihr Tausende! 

Einst sah ich euch in sternklarer Winternacht 

zwischen den trüben Reihen der Gaslaternen 

wie einen ungeheuern Heerwurm 

den Ausweg aus eurer Drangsal suchen; 

dann aber krocht ihr in einen bezahlten Saal 

und hörtet Worte durch Rauch und Bierdunst schallen 

von Freiheit, Gleichheit und dergleichen. 

Geht doch hinaus und seht die Bäume wachsen: 

sie wurzeln fest und lassen sich züchten, 

und jeder bäumt sich anders zum Licht. 

Ihr freilich, ihr habt Füße und Fäuste, 

euch braucht kein Forstmann erst Raum zu schaffen, 

Ihr steht und schafft euch Zuchthausmauern — 

so geht doch, schafft euch Land! Land! rührt euch! 

vorwärts! rückt aus! — 


Prédikáció a nagyváros népéhez 1943 

Predigt ans Groszstadtvolk 

Úgy van, a nagyváros kicsinyít. 

Ezrek gőzölgésén keresztűl 

fuldoklik szemem a Nap felé; 

és apám, aki 

varázslóként jár-kél óriás 

tölgyeseiben, fenyveseiben, 

e kérkedő falak közt 

még ő is csak egy parasztos öreg. 

Hadd nyúljak a szivetekhez, Ezrek! 

Csillagos, téli éjben valaha 

a gázlámpák komor sorai közt 

úgy láttam: iszonyú hadisárkány gyanánt 

ki akartok törni inségetekből; 

de aztán egy bérelt terembe bujtatok 

és füstön, sörpárán át szavak harsantak 

szabadságról, egyenlőségről és ilyesmikről. 

Óh, ki innen, s nézzétek, hogy nőnek a fák: 

gyökerük erős, szökkenthetőek, 

1941 BM.344, 346 

1942 Ms 4657/87 (kézírás) 

1943 ÖB48.185 

1944 ÖB.II.682 

356 


Prédikáció a nagyvárosi néphez 1942 – Dehmel – 

Predigt ans 

Großstadtvolk 

|Ugy van!| A nagyváros megkicsinyít |megkicsinyít. Igen!| 

A Szemem felett |Szemem| Ezer emberpárán meg ezer ember 

emberi gőzölgésén át xx | keresztül | A fuldoklik a Nap felé; 

s még apám is, aki fenyvese, tölgyese 

óriásai közt varázsló= magán 

varázslómesterkéntnek látszott, nő, 

e dicsekvő falak közt 

csak |egy| parasztos öreg bácsi xx. 

xx |H|add nyúljak a szivetekhez, |ti| Ezrek! 

Csillagos |tiszta| téli éjszakán valaha 


|ugy láttam,| iszonyú hadisárkány gyanánt 

|ki| akartok ki törni nyomoruságotokból; 

de aztán |bebujtatok| egy megfizetett terembe bújtatok 

és füstön, sör=párán át hars |x| szavak harsogtak felétek 


|Óh| Menjetek |végkép|menjetek ki| és nézzétek, hogy nőnek a fák,: 

xxxxxxxx |De| hát ki innen |Hát ki innen,| xxx |dugványozni| lehet őket, |és a| gyökerük erös, 

s mind másképp tör a fény felé. 

|Tinektek| xxxx xxx | De Nektek xx |azonban| van lábatok, öklötök, 

|xxx| nincs szükségetek erdészre, hogy teret nyisson elétek, 

|meg| álltok és fegyházfalakat xxx |épittek| magatoknak – 

xxxen |menjetek| xxx |hát|, szerezzetek földet! földet! mozduljatok! 

elöre! indúlj! xx kivonulás! – 


Prédikáció a nagyváros népéhez 1944 

Predigt ans Groszstadtvolk 

Úgy van, a nagyváros kicsinyít. 

Ezrek gőzölgésén keresztűl 

fuldoklik szemem a Nap felé; 

és apám, aki 

varázslóként jár-kél óriás 

tölgyeseiben, fenyveseiben, 

e kérkedő falak közt 

még ő is csak egy parasztos öreg. 

Hadd nyúljak a szivetekhez, Ezrek! 

Csillagos, téli éjben valaha 


úgy láttam: iszonyú hadisárkány gyanánt 

ki akartok törni inségetekből; 

de aztán egy bérelt terembe bujtatok 

és füstön, sörpárán át szavak harsantak 


Óh, ki innen, s nézzétek; hogy nőnek a fák: 

gyökerük erős, szökkenthetőek,


De nektek van lábotok, öklötök, 

erdész nélkül is teret nyittok magatoknak, 

álltok és fegyházfalakat emeltek — 

menjetek hát, földért! földért! mozduljatok! 

előre! kivonulás! — 


A nagyvárosok népéhez 1945 

Bizony, a nagyváros kicsinnyé tesz. 

Fuldokló vágyakozással tekintek 

ezernyi ember gőzén át a nap felé; 

s még az apám is, ki a roppant erdőségek 

fenyő- és tölgyóriásai között 

úgy él, mint egy nagy varázsló, 

itt, e hivalkodó falak közt 

parasztos öreg emberke csupán. 

Ó, mozduljatok ti ezrek! 

Csillagos téli éjen láttam egykor, 

ahogy a hályogos gázlámpák során 

mint egy szörnyű százlábú kad kúsztatok, 

a nyomorúság kiútját keresve; 

aztám bebotorkáltatok egy rossz lebujba, 

hol füstön és gőzön át papolták nektek, 

hogy szabadság, egyenlőség, meg más ilyesmi. 

Menjetek inkább! nézzétek, hogy nőnek kinn a fák: 

erős a gyökerük, törzsük nevelhető, 

s mind másképp ágaskodik a féybe. 

De nektek lábatok van, öklötök van, 

erdész sem kell, hogy helyet csináljon — 

ti magatoknak ácsoltok börtönt; 

hát rajta, menjetek, teremtsetek térséget inkább! 

előre! törjetek ki! 

[>239] OTTO ERICH HARTLEBEN: 

[Denkst du daran, wie du zum erstenmal…] 1946 

Denkst du daran, wie du zum erstenmal 

aus deiner Heimatberge düstrem Forst, 

aus dunklem Tannengrün des hohen Harzes 

als Knabe niederschautest in die Ebne? – 

Die Welt ist bunt! so riefst du jauchzend aus. 

Da dehnten sich die farbigen Felderstreifen 

vor dir hinab wie Blätter eines Fächers, 

entfaltet an den runden, sanften Hügeln – 

und also farbig rings die weite Welt! 

Und reichlicher und dreimal leuchtender, 

als drinnen in den schwarzen Tannenwäldern 

schien drüberhin das Sonnengold zu gluten… 

Die Welt ist bunt! – O wär sie bunt geblieben. 




álltok és fegyházfalakat emeltek — 

menjetek hát, földért! földért! mozduljatok! 

előre! kivonulás! 


Emlékszel még…? 1947 

Denkst du daran… 

Emlékszel még, hazai hegyeid 

komor rengetegéből, a magas Harz 

sötét fenyőzöldjéből, mint gyerek, 

hogy néztél alá először a síkra? 

Tarka világ! ujjongott a szived. 

A szántóföldek szines csíkjai 

legyező gyanánt nyíltak szét szemedben 

véges-végig a kerek dombokon – 

szín volt, tündökölt a messze világ! 

S gazdagabban, háromszor gazdagabban, 

mint bent, fekete fenyveid alatt, 

izzott odaát a nap aranya… 

Tarka világ! – Óh, maradt volna tarka. 

[>240] RICARDA HUCH: 

[Da wo der frühen Falter gelbes Lodern…] 1948 


Hol kora lepkék… 1949 

Da wo der frühen Falter gelbes Lodern 

Hol kora lepkék sárga lobogása 

Um wild Gestrüpp am Bergeshange zückte, villogta tele a bérci bozótot 

Und Bäche quollen durch verjährtes Modern, s a korhadt ágak közt annyi patak omlott, 

Verweilten wir, die Glückes Last erdrückte. ott jártunk, vad boldogságunkba zárva. 

Wie von des Meisters Hand entfesselt Erz, 

Goß sich die Kraft der Sonne auf uns nieder, 

Sie stürzte rot durch unser schlagend Herz 

Und wuchs die goldne Haut um unsre Glieder. 

Nun ist mir so, als ob dort oben bliebe, 

Den Elementen kund und zugesellt, 

Unsterblich eins: das Strahlenbild der Liebe, 

Indessen wir, Staub ohne Sinn und Dauer, 

Der vor der Stunde blinden Schlag zerfällt, 

Hinunterstiegen in das Tal der Trauer. 

És vert a nap roppant ereje, mintha 

ércét egy mester öntené reánk, 

rőten rohant verő szívünkön át, 

és mint arany bőr, nőtt rá tagjainkra. 

S most úgy érzem, itt lent már tovatűnt, 

de ott fent ragyog, ős kép, valami 

örök-egy: a szerelem csillaga, 

mialatt mi, por gyarló fiai, 

kiket a perc is elfuj, lassan a 

gyász völgyébe aláereszkedünk. 

357 


Hol kora lepkék… 1950 

Hol kora lepkék sárga lobogása 

villogta tele a bérci bozótot 

s korhadt ágak közt annyi patak omlott, 

ott jártunk, vad boldogságunkba zárva. 

És vert a nap roppant ereje, mintha 

ércét egy mester öntené reánk, 

rőten rohant verő szívünkön át, 

és mint arany bőr, nőtt rá tagjainkra. 

S most úgy érzem, itt lent már tovatünt, 

de ott fent ragyog, ős kép, valami 

örök-egy: a szerelem csillaga, 

mialatt mi, por gyarló fiai, 

kiket a perc is elfúj, lassan a 

gyász völgyébe aláereszkedünk. 

[>241] R. HUCH: [SZABÓ LŐRINC]: [SZABÓ LŐRINC]: 

1945 

VIA.VI-2.316 

1946 

HA.22 

1947 

ÖB48.162; SzLV.343 (a német cím nélkül); ÖB.II.588 

1948 

RH.250 

1949 

UI.43.II.339 

1950 

KN.190

[Musik bewegt mich, daß ich dein gedenke…] 1951 Zene zendül… 1952 Zene zendül 1953 

Musik bewegt mich, daß ich dein gedenke, 

So will auch Meer und Wolke, Berg und Stern, 

Wie andrer Art als du, dir noch so fern, 

Daß ich zu dir das Herz voll Andacht lenke. 

Kein edles Bild, das nicht mein Auge zwinge, 

Von dir zu träumen, kein beseelter Reim, 

Der nicht zu dir Erinnern führe heim – 

Geschwister sind sich alle schönen Dinge. 

[>242] R. HUCH: 

[Uralter Worte kundig kommt die Nacht…] 1954 

Uralter Worte kundig kommt die Nacht; 

Sie löst den Dingen Rüstung ab und Bande, 

Sie wechselt die Gestalten und Gewande 

Und hüllt den Streit in gleiche braune Tracht. 

Da rührt das steinerne Gebirg sich sacht 

Und schwillt wie Meer hinüber in die Lande. 

Der Abgrund kriecht verlangend bis zum Rande 

Und trinkt der Sterne hingebeugte Pracht. 

Ich halte dich und bin von dir umschlossen, 

Erschöpfte Wandrer wiederum zu Haus; 

So fühl ich dich in Fleisch und Blut gegossen, 

Von deinem Leib und Leben meins umkleidet. 

Die Seele ruht von langer Sehnsucht aus, 

Die eins vom andern nicht mehr unterscheidet. 


Ős szavakat mormolva jön az éj 1957 

Ős szavakat mormolva jön az éj; 

a dolgok páncélkapcsait megoldja 

s egyforma barnát borítva a harcra, 

minden öltönyt s alakot kicserél. 

Lassan megmozdul a kőhegy s a mély 

sikság fölé özönlik; vágyakozva 

kúszik föl a szakadék, égi pompa 

itatja szemét, csillagfény, fehér. 

Egymást öleljük, én s te, összeforrva, 

itthon megint, kimerült vándorok; 

húsban s vérben érezlek, rád-omolva, 

s húsod, életed köröttem lobog. 

Hosszú vágyát piheni ki a lélek 

s nem érez külön se engem, se téged. 

[>243] R. HUCH: 

[Wie eines Königs Hand Berührtes adelt…] 1959 

Wie eines Königs Hand Berührtes adelt 

Und tilgt vom Henker selbst den Blutgeruch, 

In Ehre wandelnd seines Amtes Fluch, 

Daß köstlich wird, was man zumeist getadelt, 

So, wenn du stürbest, würde Tod mir teuer, 

Vor allen Göttern nun erflehter Gast, 

Des Name wie des Teufels sonst verhaßt, 

Mir Feind und Fratze war und Ungeheuer. 

Das Leben, dem noch immer Früchte reifen, 

1951 RH.251 

1952 UI.43.II.524 

1953 KN.188 

1954 DG.240 

1955 Ms 4657/652 (gépírás) 

1956 UI.43.II.339 

1957 KN.191 

1958 ÖB48.87; ÖB.II.322 

1959 RH.247 

1960 UI.43.II.339 

1961 KN.189 

Zene zendül s rögtön eszembe juttat, 

de azt akarja csillag, este, hegy 

s tenger is, bár egyik sem egy veled, 

hogy szívemmel feléd zarándokoljak. 

Nincs nemes kép, mely ne lopná meséjét 

álmomba rólad, s lelkes, drága rím, 

mely ne hozzád vinné emlékeim — 

Egymás testvére minden, ami szépség. 


Ricarda Huch (1864) 


Ős szavakat mormolva jön az éj: 


s egyforma barnát boritva a harcra, 

minden öltönyt s alakox|t|skicserél. 


sikság fölé özönlik; vágyakozva 

kuszik föl a szakadék, égi pompa 


Egymást öleljük, én |x|s te, összeforrva, 


husban s vérben érezlek, rád-omolva, 

s husod, életed köröttem lobog. 

Hosszu vágyát piheni ki a lélek 


358 



Ős szavak titkát mormolja az éj 1958 

Uralter Worte kundig kommt die Nacht 

Ős szavak titkát mormolja az éj: 


s egyforma barnát borítva a harcra 


Lassan megindul a kőhegy s a mély 

síkság fölé özönlik; vágyakazva 

kúszik föl a szakadék, s égi pompa 


Egymást öleljük, ketten, összeforrva, 


húsban és vérben hívlak, rád-omolva, 


Hosszú vágyát piheni most a lélek 



Ahogy királyi érintés… 1960 

Ahogy királyi érintés varázst ad 

s a hóhér vérszagát is elveszi 

és átkos tisztjét nemessé teszi, 

hogy dicső lesz, amit addig gyaláztak, 

úgy, ha meghalnál, szeretném a romlást 

s a halál lenne istenem, örök, 

pedig gyűlöltem, mint az ördögöt 

s ellenségem volt, szörny és összeomlás. 

Az életet, noha örűlni unszol 

Zene zendűl s rögtön eszembe juttat, 

de azt akarja csillag, este, hegy 

s tenger is, bár egyik sem egy veled, 

hogy szivemmel feléd zarándokoljak. 

Nincs nemes kép, mely ne lopná meséjét 

álmomba rólad, s lelkes, drága rím, 

mely ne hozzád vinné emlékeim — 

Egymás testvére minden, ami szépség. 



Ős szavakat mormolva jön az éj; 


s egyforma barnát borítva a harcra, 



síkság fölé özönlik; vágyakozva 

kúszik föl a szakadék, égi pompa 


Egymást öleljük, én s te, összeforrva, 


húsban s vérben érezlek, rád-omolva, 


Hosszú vágyát piheni ki a lélek 



Ahogy királyi érintés… 1961 

Ahogy királyi érintés varázst ad 

s a hóhér vérszagát is elveszi 

és átkos tisztjét nemessé teszi, 

hogy dicső lesz, amit addig gyaláztak, 

úgy, ha meghalnál, szeretném a romlást 

s a halál lenne istenem, örök, 

pedig gyűlöltem, mint az ördögöt, 

s ellenségem volt, szörny és összeomlás. 

Az életet, noha örülni unszol,

Das noch zu Festen hoch die Fackel hält, 

Ich hießes schal, zum Possenspiel entartet, 

Das schöne Leben! froh es abzustreifen, 

Dem Purpur gleich, der unbeachtet fällt, 

Wenn auf dem Hochzteitsbett die Liebe wartet. 

[>244] MAX DAUTHENDEY: 

Die Amseln haben Sonne getrunken 1962 

Die Amseln haben Sonne getrunken, 

Aus allen Gärten strahlen die Lieder, 

In allen Herzen nisten die Amseln, 

Und alle Herzen werden zu Gärten 

Und blühen wieder. 

Nun wachsen der Erde die großen Flügel 

Und allen Träumen neues Gefieder, 

Alle Menschen werden wie Vögel 

Und bauen Nester im Blauen. 

Nun sprechen die Bäume in grünem Gedränge 

Und rauschen Gesänge zur hohen Sonne, 

In allen Seelen badet die Sonne, 

alle Wasser stehen in Flammen, 

Frühling bringt Wasser und Feuer 

Liebend zusammen. 


Napfényt ittak a feketerigók 1965 

Napfényt ittak a feketerigók, 

És minden kert a dalukat fújja, 

Minden szívben rigók fészkelnek, 

És kertekké válnak a szívek 

S virulnak újra. 

Nagy szárnyakat növeszt a föld is, 

Álmok jönnek frissen, pihésen, 

Minden ember szeme madár lesz, 

Fészket rak égi kékben. 

Fák zsúfolt zöldje surrog, zsongva 

És tolongva nyelik a napfényt, 

S e tűz a lelkeket kibontja, 

Vizek csillognak színaranyként, 

A tavasz csóvát vet libegve, 

Lángot ringat csobogva. 

[>245] STEFAN GEORGE: 

[Mein garten bedarf nicht luft und nicht wärme …] 1966 

Mein garten bedarf nicht luft und nicht wärme • 

Der garten den ich mir selber erbaut! 

Und seiner vögel leblose schwärme 

Haben noch nie einen frühling geschaut. 

Von kohle die stämme • von kohle die äste 

Und düstere felder am düsteren rain • 

Der früchte nimmer gebrochene läste 

Glänzen wie lava im pinien-hain. 

Ein grauer schein aus verborgener höhle 

Verrät nicht wann morgen wann abend naht 

Und staubige dünste der mandel-öle 

Schweben auf beeten und anger und saat. 

Wie zeug ich dich aber im heiligtume 

– So fragt ich wenn ich es sinnend durchmass 

In kühnen gespinsten der sorge vergass – 

Dunkle grosse schwarze blume? 

1962 WDL.421 

1963 LH.1970,810 

1964 ÖB.II.60 

1965 TDL.138 

1966 GW.I.47 

1967 ÖB48.134; ÖB.II.445 

s van gyümölcse s fáklyája még vakít, 

buta játéknak mondanám, legyen bár 

szent s gyönyörű! s lesöpörném magamról: 

hullhat a bíbor, nem bánja, akit 

nászágyába maga a Szerelem vár. 

[HORVÁTH BÉLA]: 

Ma napsugarat ittak a rigók 1963 

Ma napsugarat ittak a rigók 

És minden kert felől ragyognak a dalok, 

És fészket raknak minden szívben a rigók 

És minden szív virágos kertté változik, 

Mely hervadatlanul virágozik. 

Nagy szárnyai a földnek 

És álmaink új tollúi kinőnek 

S az embersk a madaraknak 

Nyomában fészket az egekbe raknak. 

Zöld lombjaikban beszélnek a fák 

És fölcsapnak a napig a dalok 

S a napsugár minden lélekben megmerül, 

Nagy lángban állnak a vizek, 

Mert a tavasznak nagy szerelmén 

A tűz a vízzel elvegyül. 


Nem kér hőt és levegőt a kertem… 1967 

Mein garten bedarf nicht luft und nicht wärme 

Nem kér hőt és levegőt a kertem, 

a kert, kezeim müve és gyönyöre, 

s élettelen madarai egyetlen 

tavaszt se láttak még sohase. 

Szénből a fatörzs, szénből van az ága; 

s a komor mesgyén komor mezők; 

roskad a gyümölcs és mint a láva 

ragyog a pinia-liget előtt. 

Rejtett barlangból, szürke áram, 

dereng ki a reggel, az este; és 

mandula-olajok pára-porában 

ázik virágágy s gyep s vetés. 

De te mikor nyitsz, üdvöm adósa, 

– kérdeztem, a szentély fái alatt 

álmokba felejtve gondjaimat – 

sötét, nagy, fekete rózsa? 

[>246] GEORGE: [SZABÓ LŐRINC]: 

359 

s van gyümölcse, s fáklyája még vakít, 

buta játéknak mondanám, legyen bár 

szent s gyönyörű! s lesöpörném magamról: 

hullhat a bibor, nem bánja, akit 

nászágyába maga a Szerelem vár! 


Berúgtak a rigók… 1964 

Die Amseln haben… 

Berúgtak a rigók a naptól, 

minden kertből sütnek a dalaik, 

rigófészek a szív, valamennyi, 

és csupa kert a szív, valamennyi, 

s ujra virít. 

Nagy szárnyai nőnek a földnek 

s uj tollakat kap minden álom, 

madár az ember, valamennyi, 

s fészket rak az égben, a kékben. 

Zöld tolongás a fák beszéde, 

énekük zúg az isteni naphoz, 

fényben fürdik a lélek, valamennyi, 

s lángot vet valamennyi tócsa: 

a tavasz a tüzet és vizet 

szeretetben összehozza.

Jahrestag 1968 Évforduló Jahrestag 

St. George 1969 

O schwester nimm den krug aus grauem thon • x Fogd szürke agyagkorsódat, hugom, 

Begleite mich! denn du vergassest nicht és kisérj mert te nem felejtetted el, xxx? |S x jöjj velem! hisz emlékszel, reá milyen |kegyes| évre-év| 

Was wir in frommer wiederholung pflegten. xxx hogy évről-évre mint szoktunk 

Heut sind es sieben sommer dass wirs hörten áldozást fogadtunk éévről-évre | hogy megtartjuk a kegyes|fogadalmatx.| 

Als wir am brunnen schöpfend uns besprachen: m|M| van hét nyara, hogy x|a|mikor a kútnál 

Uns starb am selben tag der bräutigam. kútnál merítettünk, megtudtuk hallottuk a hirt: 

Wir wollen an der quelle wo zwei pappeln egy nap haltak meg vőlegényeink. 

Mit einer fichte in den wiesen stehn 

A f orrásból, a két nyárfa között ahol a réten a 

Im krug aus grauem thone wasser holen. fenyők között az a két nyárfa áll, 

hozzunk|uk| vizet szürke |haza| agyagkorsónkban vizét. 

# 


Évforduló 1970 

Jahrestag 

Fogd szürke agyagkorsódat, hugom, 

s jőjj velem, hisz emlékszel, évre-év 

hogy megtartjuk a kegyes fogadalmat. 

Ma hét nyara, hogy amikor a kútnál 

merítettünk, meghallottuk a hírt: 

egy nap pusztúltak vőlegényeink. 

A f orrásból, ahol a réten a 

fenyők között az a két nyárfa áll, 

hozzuk haza agyagkorsónk vizét. 

[>247] GEORGE: 

Der tag des hirten 1971 

Die herden trabten aus den winterlagern. 

Ihr junger hüter zog nach langer frist 

Die ebne wieder die der fluss erleuchtet • 

Die froh-erwachten äcker grüssten frisch • 

Ihm riefen singende gelände zu • 

Er aber lächelte für sich und ging 

Voll neuer ahnung auf den frühlingswegen. 

Er übersprang mit seinem stab die furt 

Und hielt am andern ufer wo das gold 

Von leiser flut aus dem geröll gespült 

Ihn freute • und die bunten vielgestalten 

Und zarten muscheln deuteten ihm glück. 

Er hörte nicht mehr seiner lämmer blöken 

Und wanderte zum wald zur kühlen schlucht • 

Da stürzen steile bäche zwischen felsen 

Auf denen moose tropfen und entblösst 

Der buchen schwarze wurzeln sich verästen. 

Im schweigen und erschauern dichter wipfel 

Entschlief er während hoch die sonne stand 

Und in den wassern schnellten silberschuppen. 

Er klomm erwacht zu berges haupt und kam 

Zur feier bei des lichtes weiterzug • 

Er krönte betend sich mit heilgem laub 

Und in die lind bewegten lauen schatten 

Schon dunkler wolken drang sein lautes lied. 


Flurgottes trauer 1974 

So werden jene mädchen die mit kränzen 

In haar und händen aus den ulmen traten 

Mir sinnbeschwerend und verderblich sein. 

Ich sah vom stillen haus am hainesrand 

Die grünen und die farbenvollen felder 

Zur sanften halde steigen und den weissdorn 

Der blüten überfluss herniederstreuen: 

Als sie des weges huschend mich gewahrten • 

Verhüllte dinge raunten und dann hastig 

Und lachend mir entflohn trotz meiner stimme • 

Trotz meiner pfeife weichem bitte-tone. 

Erst als ich an dem flachen borne trinkend 

1968 GW.I.65 

1969 Ms 4657/141 (kézírás) 

1970 ÖB48.99; ÖB.II.349 

1971 GW.I.66-67 

1972 ÖB48.141 

1973 ÖB48.141; ÖB.II.466-467 

1974 GW.I.67 

1975 Ms 4657/148 (kézírás) 


A pásztor napja 1972 

Telelőiket elhagyták a nyájak. 

Ifju pásztoruk nagy szünet után 

megint leszállt a fényesvizü síkra; 

ébredő szántóföldek üdvözölték, 

zengő terepek szóltak rá, de ő csak 

mosolygott magában: uj sejtelem 

vezette uj tavasza utjain. 

Átugrotta nagy botjával a gázlót 

és túlnan megállt: tetszett neki az 

arany, amit a halk víz kimosott 

az omladékból, s a sok tarka állat 

és kagyló szerencsét jósolt neki. 

Nem hallotta már nyája bégetését, 

s az erdőbe ment, a hűs szakadékhoz: 

ott patakok zuhantak meredek 

szirtek között, melyeken moha nő 

s a bükk fekete gyökérzete fut 

Lomb csöndjében és zizegése közben 

aludt, amig magasan állt a nap, 

s száz ezüstpikkely villant a patakban. 

Hogy ébredt, felkúszott a hegytetőre, 

s hogy tűnt a fény, ott volt az ünnepen: 

imádkozott, haján szent lombfüzér, 

s már sötét felhők ingó és tolongó 

sűrűje felé szállt derűs dala. 

360 


A pásztor napja 1973 

Der tag des hirten 

Telelőiket elhagyták a nyájak. 

Ifju pásztoruk nagy szünet után 

megint leszállt a fényesvizü síkra; 

ébredő szántóföldek üdvözölték, 

zengő terepek szóltak rá, de ő csak 

mosolygott magában: uj sejtelem 

vezette tavaszának útjain. 

Átugrotta nagy botjával a gázlót 

és túlnan megállt: tetszett neki az 

arany, amit a halk víz kimosott 

az omladékból, s a sok tarka állat 

és kagyló szerencsét jósolt neki. 

Nem hallotta már nyája bégetését, 

s az erdőbe ment, a hűs szakadékhoz: 

ott patakok zuhantak meredek 

szirtek között, melyeken moha nő, 

s a bükk fekete gyökérzete fut. 

Lomb csöndjében és zizegése közben 

aludt, amíg magasan állt a nap, 

s száz ezüstpikkely villant a patakban. 

Hogy ébredt, felkúszott a hegytetőre, 

s hogy tűnt a fény, ott volt az ünnepen: 

imádkozott, haján szent lombfüzér, 

s már sötét felhők ingó és tolongó 

sűrűje felé szállt derűs dala. 


|Mezei| Mezőisten gyásza 

(St. George) 1975 

Tehát a lányok, akik hajukon 

s |és| kezükben koszorúval a szilfák 

közül kiléptek |mögül kiléptek,| megbántanak és 

megront|romlásba| visznek. Az erdőszéli házból 

néztem, hogy futnak fel xxxx |a| színes és zöld 

a szelid xxxx |mezők, a| lejtőn s a galagonya 

hogy önti földre dus virágözönét: 

mikor arra siexxx |siettxxx|sietve| észrevettek, 

rejtélyeket suttogtak s azután 

|10)| nevetve megszöktek, bár hívtam őket 

és furulyám is puhán esdekelt. 

Csak amikor a sekély kút vizéből|en|

Mir widerschien mit furchen auf der stirn 

Und mit verworrnen locken wusst ich ganz 

Was sie sich zischend durch die lüfte riefen 

Was an der felswand gellend weiterscholl. 

Nun ist mir alle lust dahin am teiche 

Die angelrute auszuhalten oder 

Die allzuschwache weidenflöte lockend 

Mit meinem finger zu betupfen • sondern 

Ich will den abend zwischen grauen nebeln 

Zum Herrn der Ernte klagen sprechen weil er 

Zum ewigsein die schönheit nicht verlieh. 


A faun szomorúsága 1976 


és kezükben koszorúval a szilfák 

mögül kiléptek, csak bántanak és 

megrontanak. Az erdőszéli házból 

néztem, hogy futnak a zöld és szines 

mezők a lejtőn s a galagonya 

hogy önti földre virágözönét: 

mikor arra sietve észrevettek, 

valamit súgtak-búgtak s azután 

nevetve megszöktek, bár hívtam őket 

s furulyám is édesen esdekelt. 

Csak mikor a sekély forrás vizében 

elémt tünt ráncos arcom, s fürtjeim 

csimbókja, akkor tudtam meg egészen, 

hogy mit vihogtak felém s élesen 

mi visszhangzott tovább a sziklafalról. 

Nincs többé kedvem a horgászbotot 

tartani a tó partján, vagy a gyönge 

fűzfasípot csalogató dalért 

illegetni ujjammal; ehelyett, 

mihelyt leszáll az est, panaszt teszek 

az Aratás Urának, hogy ha már, 

örökkévaló, miért nem vagyok szép? 


Zwiegespräch im schilfe 1979 

Warum nach dem mittagserwachen wo schönste 

gesänge mir werden 

Wo weinrote winden um zirpende goldene 

stengel sich schmiegen 

Und kreise von zartestem glanz die verwobenen 

sträucher umflimmern 

Enttauchest du wieder den wellen vor mir 

meine freuden belauschend? 

– Dies ist auch die stunde wo zwischen den 

wächsernen lilien zu rudern • 

Auf ihren gebreiteten blättern als kähne 

zu schaukeln mir lieb ist • 

Den leib überflossen vom blendenden scheine 

der oberen erden – 

Dann hebe dich näher • ich werde die reize 

des ufers dir zeigen. 

– Nicht ist uns gemeinschaft • was sprächen die blumen 

wenn sich meine arme • 

Die hellen • mit deiner gebräunten und härenen 

schulter vermischten? 

So suche dir andere plätze zum spiele • denn 

diese gefilde 

Sind unsres geschlechtes besitze so lang 

ein gedächtnis mir dämmert. 

– Und wir sind hier ewig gewesen • wir die wir 

1976 UI.41.I.447 

1977 NIK.312 

1978 ÖB.I.230-231 

1979 GW.I.68 

elémtűnt szembenéztem visszanéztem magamra 

megláttam elémtünt ráncos homlokom |arcom| és kusza|s fürtjeim| 

hajam csimbókja, akkor tudtam meg egészen, 

hogy mit vihogtak felém és mi volt az én |élesen| sikoltva 

mi |ami| visszhangzott tovább a sziklafalról. (3 sor gyorsírás) 

Most már nincs semmi |Oda a| kedvem, a horgászbotot 

tartani a tó partján, vagy a túl halk |gyöngéde| 

fűzfasípot ujjammal tapogatni, 

hogy megszólaljon; hangja csalogasson xxább este |xx| szürke 

szürkülő ködben ha szürkül az est, 

szürk ha leszáll|hat| az este 

|inkább, ha leszáll| 

az esti köd, panaszkodni|t| teszek 

az Aratás Urának, hogy ha halhatatlan |nem adta| 

mért nem 

öröklétemhez a szépséget is, |azt, hogy szép legyek|?! Ford. Szabó Lőrinc 


Mezőisten szomorúsága 1977 





néztem, hogy futnak a zöld és színes 


hogy ejti földre virágözönét: 

mikor arra sietve észrevettek; 




Csak amikor a sekély kút vizében 

megláttam ráncaimat s fürtjeim 

csimbókját, akkor tudtam meg egészen, 




tartani a tó partján vagy a gyönge 

fűzfasípot csalogató dalért 

illegetni ujjammal, ehelyett, 


az Aratás Urának, hogy ha már 

örökkévaló, miért nem vagyok szép? 

361 


Mezőisten szomorusága 1978 

Flurgottes trauer 





néztem, hogy futnak a zöld és szines 


hogy ejti földre virágözönét: 

mikor arra sietve észrevettek, 




Csak mikor a sekély forrás vizében 

megláttam ráncaimat s fürtjeim 

csimbókját, akkor tudtam meg egészen, 




tartani a tó partján vagy a gyönge 

füzfasípot csalogató dalért 

illegetni ujjammal, ehelyett, 


az Aratás Urának, hogyha már 

örökkévaló, – miért nem vagyok szép?

unsterblich und schön sind 

Dies messer (du siehst es) womit ich die saftigen 

zweige mir schäle 

Und tönende hörner mir schneide es wird 

bis ans heft meine brust 

Verwundend durchbohren • ich sinke hinab mit der 

scheidenden sonne. 

– Du wirst es nicht • denn es missfiele mir wenn 

mit dem düsteren blute 

Den klaren mirteueren spiegel du trübtest der 

lieblichen quelle. 


George : Párbeszéd a nádasban (Zwiegespräch im schilf * ) 1980 

Dél-szender után, amikor gyönyörű |legszebb| dalaim sikerűlnek 

s zizegő xxlevelek aranyán pirosan csavarúl a folyondár 

és|s| karikázva a bokrokat ily remegő ragyogás szövi egybe, 

mért buksz föl elém örömömre leselgve ma is vizedből |a habokból|? 

– Mert ez az az óra, mikor viaszos liliomban evezni, 

s ladikszerüen terülő levelekre pihennem olyan jó; 

testem zajja? vakitó ragyogással ölelik a fenti világok… 

Gyere, meg|hadd|mutatom, gyere, nézd, milyen gyönyörűek |édesek erre| a partok. 

– Nincs semmi közös a szivünkben; ijedne a tó s a virág, ha 

szőrös, fekete karod e sima váll idegen gyönyörére fonódnék. 

Menj máshova játszani hát; ez a föld, ez a táj a mi fajtánk 

ős birtoka, igy tudom én s ugyanígy az apám s nagyapám is. 

– S mi mindig e partokon, itt, |viszont örök ura vagyunk|, mi, haláltalanok s gyönyörűek |csodaszépek|… 

xx Ez a kés (– ugye, látod?), amelyxx a vizes galyakat fuvolává 

hámozza=faragja, tövig szalad iszonyodó kebelembe 

és átüti a szivemet; lehanyatlom az alkonyi nappal. 

– Nem teheted azt; miert csak bosszantana, hogy sürü vérrel 

mxxxod? |zavarod|, amit úgy szeretek, e vízek ragyogó, sima tükrét. 

47 okt 15 Ford. Szabó Lőrinc 


Párbeszéd a nádasban 1981 

Zwiegespräch im schilfe 

Délszender után, amikor legszebb dalaim sikerűlnek 

s zizegő levelek aranyán pirosan csavarúl a folyondár 

s karikázva a bokrokat ily remegő ragyogás szövi egybe, 

mért buksz föl elém örömömre leselgve ma is a habokból? 

– Mert ez az az óra, evezni mikor viaszos liliom közt 

s ladikszerüen terülő levelekre pihennem olyan jó; 

testem vakitó sugarakkal ölelik a fenti világok… 

Gyere, hadd mutatom, gyere, nézd, milyen édesek erre a partok. 

– Nincs semmi közös a szivünkben; ijedne a tó s a virág, ha 

szőrös, fekete karod e puha váll gyönyörére fonódnék. 

Menj máshova játszani hát; ez a föld, ez a táj a mi fajtánk 

ős birtoka, így tudom én s ugyanígy az apám s nagyapám is. 

– Mi viszont örök ura vagyunk, mi, haláltalanok s csodaszépek… 

Ez a kés (ugy-e látod?), amely a vizes galyakat fuvolává 

hámozza-faragja, tövig szalad iszonyodó kebelembe 

és átüti a szivemet; lehanyatlom az alkonyi nappal. 

– Nem teheted azt; mert csak bosszantana, hogy sürü vérrel 

zavarod, amit úgy szeretek, e vizek ragyogó, sima tükrét. 


Der Herr der Insel 1982 

* sic! 

1980 Ms 4657/151 (kézírás) 

1981 ÖB48.26; ÖB.II.51-52 

1982 GW.I.69 

362 


A sziget ura 

(George) 1983

Die fischer überliefern dass im süden 

Auf einer insel reich an zimmt und öl 

Und edlen steinen die im sande glitzern 

Ein vogel war der wenn am boden fussend 

Mit seinem schnabel hoher stämme krone 

Zerpflücken konnte • wenn er seine flügel 

Gefärbt wie mit dem saft der Tyrer-schnecke 

Zu schwerem niedrem Flug erhoben: habe 

Er einer dunklen wolke gleichgesehn. 

Des tages sei er im gehölz verschwunden • 

Des abends aber an den strand gekommen • 

Im kühlen windeshauch von salz und tang 

Die süsse stimme hebend dass delfine 

Die freunde des gesanges näher schwammen 

Im meer voll goldner federn goldner funken. 

So habe er seit urbeginn gelebt • 

Gescheiterte nur hätten ihn erblickt. 

Denn als zum erstenmal die weissen segel 

Der menschen sich mit günstigem geleit 

Dem eiland zugedreht sei er zum hügel 

Die ganze teure stätte zu beschaun gestiegen • 

Verbreitet habe er die grossen schwingen 

Verscheidend in gedämpften schmerzeslauten. 


A sziget ura 1984 

Halászok mesélik, hogy messze délen 

egy olajos, fűszeres szigeten, 

hol drágakő szikrázik a homokban, 

volt egy madár, amely a földön állva 

csőrével magas törzsek koronáját 

szét tudta verni; s ha bíborcsiga- 

szinű szárnyait nehéz, alacsony 

repülésre nyitotta: hát akár 

egy sötét felhő, egészen olyan volt. 

Napközben, mondták, az erdőbe bújt, 

esténkint pedig kisétált a partra 

s az algaszagú és sós szélben oly 

édesen dalolt, hogy a delfinek, 

a dal barátai, mind odaúsztak 

az aranytollas és szikrás vizekben. 

Igy élt, ősidők óta, és csak a 

hajótöröttek látták, senki más. 

Mert amikor az emberek fehér 

vitorláit először vitte jó szél 

a sziget partjaira, birodalmát 

még egyszer belátni a dombra hágott, 

s azt mondják, széttárta nagy szárnyait 

és tompán sírva, jajgatva kimúlt. 


Die lieblinge des volkes 

Der ringer 1986 

Sein arm – erstaunen und bewundrung – rastet 

An seiner rechten hüfte • sonne spielt 

Auf seinem starken leib und auf dem lorbeer 

An seiner schläfe • langsam wälzet jubel 

Sich durch die dichten reihen wenn er kommt 

Entlang die grade grünbestreute strasse. 

Die frauen lehren ihre kinder hoch – 

Erhebend seinen namen freudig rufen 

Und palmenzweige ihm entgegenstrecken. 

Er geht • mit vollem fusse wie der löwe 

Und ernst • nach vielen unberühmten jahren 

Die zierde ganzen landes und er sieht nicht 

Die zahl der jauchzenden und nicht einmal 

Die eltern stolz aus dem gedränge ragen. 

1983 Ms 4657/133 (kézírás) 

1984 Sz.175 

1985 ÖB.I.149-150 

1986 GW.I.72 

1987 Ms 4666/169 (mint /168; »2*« ív-jelzés) 

Régi halászmese |Halászok mesélik|, hogy messze délen, 

egy szigeten, hol fűszeres, olajos szigeten, 




szét tudta verni; s ha bíborcsiga– 

színű szárnyait nehéz, alacsony 

röpülésre széttárta: mint sötét |xxx xxx| hát akár 


Napközben, mondták, az erdőbex bujt, 

de esténkint kitipeogott |pedig kisétált| a partra 

és xxx a sóízü, mon 

s xxxxx |az alga^|szagú és sós xxx szélben oly 

oly édesxen dalolt, hogy a delfinek, 


az arany tollas-szikrás 

|a lángtollas,| aranyszikrás-pikkelyes vizekben. 

|Igy élt,| őŐs idők óta, x xx csak akit 

Xx hajótörés éxrt, az láthatta, más nem. 


vitorlái először értek épen szálltak épen 

épségben az éden felé, ő drága |hon| bírodalmát 

megnézni végig bexx végigtermxxxre? |még egyszer áttekintse|, felhágott a dombra, 



= 



A sziget ura 1985 

Der herr der insel 

Halászok mesélik, hogy messze délen 

egy olajos, fűszeres szigeten, 




szét tudta verni; s ha bíborcsigaszínű 

szárnyait nehéz, alacsony 

repülésre nyitotta: hát akár 


Napközben, mondták, az erdőbe bújt, 

esténkint pedig kisétált a partra 

s az algaszagú és sós szélben oly 

édesen dalolt, hogy a delfinek, 


az aranytollas és szikrás vizekben. 

Igy élt, ősidők óta, és csak a 

hajótöröttek látták, senki más. 


vitorláit először vitte jó szél 

a sziget partjaira, birodalmát 

még egyszer belátni a dombra hágott, 




A NÉP KEDVENCEI 

A BAJNOK 

ÍRTA: STEFAN GEORGE (1867-1933 –) 1987 

A karja – csoda és álmélkodás – 

jobb csipőjén nyugszik, nap játsza be 

erős testét s a babérkoszorút 

halántékán; ujjongás hömpölyög 

át a tömött sorokon, amikor 

végigmegy a zölddel beszórt nagy úton. 

Gyerekeiket föltartják magasra 

a nők, tanítva, hogy nevét kiáltsák 

s pálmaágakat nyujtsanak feléje. 

Ő megy, tele talppal|on|, mint az oroszlán, 

és komolyan; sivár évek után 

egész országa dísze, s meg se látja 

a tombolók számát, s hogy szülei 

mily büszkén merednek ki a tömegből. 

SZL. 

Hármaskönyv, Szabó Lőrinc 

363


A nép kedvencei 

Die Lieblinge des Volkes 

1 

A bajnok 1988 

Der ringer 

A karja, csoda és álmélkodás, 

jobb csípőjén nyugszik, nap játsza be 

erős testét s a babérkoszorút 

halántékán; ujjongás hömpölyög 

át a tömött sorokon, amikor 

végigmegy a zölddel beszórt nagy úton. 

Gyerekeiket föltartják magasra 

a nők, tanitva, hogy nevét kiáltsák 

s pálmaágakat nyujtsanak feléje. 

Ő megy, tele talpon, mint az oroszlán, 

és komolyan; sivár évek után 

egész országa dísze, s meg se látja 

a tombolók számát, s hogy szülei 

mily büszkén merednek ki a tömegből. 


Die lieblinge des volkes 

Der saitenspieler 1989 

Wie er das krause haupt mit weissem ringe • 

Die schmalen schultern mit dem reichen kleide 

Geschmückt hervortrat und die laute schlug • 

Zuerst erzitternd in der scheu der jugend: 

Darob erwärmen sich auch strenge greise. 

Wie er auf wangen banges rot entzündet • 

Wie dem vor ungewohntem gruss geneigten 

Von manchem busen köstliches gehäng 

Und spangen niederfielen: des gedenkt man 

Soweit des heilgen baumes frucht gedeiht. 

Die mädchen sprechen eifrig unter sich • 

Verschwiegen duldend schwärmen alle knaben 

Vom helden ihrer wachen sternennächte. 


A nép kedvencei 

Die Lieblinge des Volkes 

2 

A hárfás 1991 

Der saitenspieler 

Ahogy fürtjein fehér koronával, 

keskeny vállán a dús palást diszével 

s ifjú szemérmében még megremegve 

előlépett és lantjába kapott: 

láng futott át az öregeken is. 

Ahogy bús pírt gyujtott az arcokon, 

ahogy aztán meghajolt a szokatlan 

tapsok előtt s karcsatok s drága függők 

zuhogtak rá: azt nem felejtik el, 

amerre csak gyümölcsöt hoz a szent fa. 

Buzgón suttognak maguk közt a lányok, 

a fiúk mind némán tűrve rajongnak 

csillagos éjszakáik héroszáról. 


Im unglücklichen tone dessen von… 1992 

Löset von diesem brief sanft den knoten • 

Empfanget ohne groll meinen boten • 

Denket er käme von einem toten! 

Als ich zuerst euch traf habt ihr gesprochen: 

›Dort haust ein wurm der jeden feind verachtet‹ 

Zu seinen klüften bin ich flugs gesprengt • 

Nach heissem ringen hab ich ihn erstochen • 


A NÉP KEDVENCEI 

A HÁRFÁS 

ÍRTA: STEFAN GEORGE (1867-1933)– 1990 

Ahogy fürtjein fehér koronával, 

keskeny vállán a dús palást diszével 

s ifju szemérmében még megremegve 

előlépett és lantjába kapott: 

attól a zord vének is áthevültek |láng futott át az öregeken is|. 

Ahogy bús pirt gyújtott az arcokon, 

ahogy aztán meghajolt a szokatlan 

tapsok előtt s karcsatok s drága függők 

zuhogtak rá: azt nem felejtik el, 

amerre csak gyümölcsöt hoz a szent fa. 

Buzgón beszélnek maguk közt a lányok, 

a fiúk mind némán tűrve rajongnak 

csillagos éjszakáik héroszáról. 

Hármaskönyv, Szabó Lőrinc 


Ismeretlen dalnok boldogtalan modorában 1993 

Im unglücklichen tone dessen von… 

Törd levelemről csendben a pecsétet, 

tűrd jöttét híved hirnökének, 

gondold, hogy talán már nem élek. 

Találkoztunk s te megálltál előttem: 

„Egy vad sárkány él ott a nagy hegyeknél”. 

Vágtattam rögtön küzdeni vele, 

forró harcban kardom szivébe döftem. 

1988 

ÖB.I.481-482 

1989 

GW.I.72 

1990 

Ms 46666/168 (számozatlan könyvlap, autográf javításokkal és jegyzetekkel) 

1991 

ÖB.I.482 

1992 

GW.I.87 

1993 

ÖB.I.245-246 

364

Doch seitdem blieb mein haar versengt – 

Worob ihr lachtet. 

›Ich hätte gern den turban des korsaren‹ 

So scherztet ihr – ich folgte blind 

Und bin aufs meer in lärm und streit gefahren • 

Mit meinem linken arme musst ich’s büssen • 

Den turban legt ich euch zu füssen • 

Ihr schenktet ihn als spielzeug einem kind. 

Ihr saht wie ich mein glück und meinen leib 

In eurem dienst verdarb • 

Euch grämte nicht in fährden mein verbleib • 

Ihr danktet kaum wenn ich in sturm und staub 

Euch ruhm erwarb 

Und bliebet meinem flehen taub. 

Nun leid ich an einer tiefen wunde • 

Doch dringt euer lob bis zur lezten stunde • 

Schöne dame • aus meinem munde. 


[Komm in den totgesagten park und schau…] 1994 

Komm in den totgesagten park und schau: 

Der schimmer ferner lächelnder gestade • 

Der reinen wolken unverhofftes blau 

Erhellt die weiher und die bunten pfade. 

Dort nimm das tiefe gelb • das weiche grau 

Von birken und von buchs • der wind ist lau • 

Die späten rosen welkten noch nicht ganz • 

Erlese küsse sie und flicht den kranz • 

Vergiss auch diese letzten astern nicht • 

Den purpur um die ranken wilder reben 

Und auch was übrig blieb von grünem leben 

Verwinde leicht im herbstlichen gesicht. 


Stefan George 1997 

Jöjj a holtnakhitt parkba és tekints szét: 

távoli partok sugármosolya, 

tiszta felhők váratlan kékje a 

tóra s utakra önti fénye kincsét. 

Vedd azt a mély sárgát; a puha szürke 

amott puszpáng és nyír; a szél nem ült el; 

Kései rózsát is rejt még az út; 

szaki tépd le, csókot rá, s kösd a koszorút. 

Az utolsó őszirózsát se hagyd ki, 

a vadszőllőt s a bíbor kacsokat 

s ami a zöld életből megmaradt, 

sződd bele az ősz arcát megmutatni. 



Jőjj a holtnakhitt parkba 2000 

Komm in den totgesagten park und schau 

Jőjj a holtnakhitt parkba és tekints szét: 





puszpáng és nyír; a szél langyosra hűlt le; 

kései rózsát is rejt még az út; 

tépd le, csókot rá, s kösd a koszorút. 

1994 GW.I.121 

1995 NIK.312; ÁLA.124 

1996 SVV.88 

* sic! 

1997 Ms 4657/145 (kézírás) 

1998 Ms 4666/191 

De rúttá pörkölt a tüze – 

amin nevettél. 

„Milyen a kalóz turbános fej-éke?” 

Szeszélyed sorsom mondta ki. 

Tenge·rre szálltam, álltam harcot, orkánt; 

félkaromat otthagytam érte, 

de lábadhoz tettem a turbánt; 

te egy gyermeknek adtad játszani. 

Láttad, hogy mentem tönkre, mialatt 

szolgáltalak. 

Téged nem bántott, hogy mi lesz velem; 

csak bólintottál, hogy porban s viharban 

neved a csillagokba irtam, 

s nem hallgattál meg sohasem. 

Most mély seb lüktet az oldalamban, 

de téged csak magasztal ajkam, 

szép hölgy, míg élek, minden pillanatban. 


Szüret után 1995 

Most jöjj a holtnak mondott parkba, ím: 

mosolygó partok villó messzeségig, 

a park taván és tarka útjain 

a tiszta felhők ritka kékje fénylik. 

Szedj tarka lombot, ad sárgát a nyír, 

szürkét a puszpáng, langy szellőcske sír. 

A késett rózsák szirmából, ha jut, 

szakíts, csókold meg és fonj koszorút. 

Az őszirózsa se maradjon ott 

meg a vadszőlő bíbor levele. 

Mind ami színt a nyár meghagyott, 

az őszi képbe halkan fond bele. 


Jőjj a holtnakhitt parkba… 1998 

Írta: STEFAN GEORGE (1867-1939 * ) 

Jőjj a holtnak hitt parkba és tekints szét: 





puszpáng és nyír; a szél langyosra hült le; 


tépd le, csókold meg, s kösd a koszorút. 

I. 





Fordította: Szabó Lőrinc 

* sic! 

1999 RÉ.1941.VI.28.,3 (Ms 4666/194) George életének évszámai itt is tévesen: 1867-1939! 

2000 ÖB.I.112 

365 


Őszi csokor 1996 

most * jöjj a parkba, mondják: már halott, 

s nézd: rádnevet a messze part sugára. 

Kristályos fellegraj kék lánggal ott 

az útra csillan és a park tavára. 

Szedj tarka lombot: sárga nyírlevél 

s lágyszürke bukszus rezdül, sír a szél; 

rózsát is látsz még, egy-két szomorut: 

csókold meg, törd le s fond a koszorút. 

Az őszirózsa rád hívón tekint, 

s ha vadszőlők bíborát is beleszőtted, 

mi dús színét kibontja még előtted: 

zárd halkan e haldokló képbe mind! 


Jőjj a holtnakhitt parkba… 1999 

Jőjj a holtnak hitt parkba és tekints szét: 





puszpáng és nyír; a szél langyosra hült le; 


tépd le, csókld meg s kösd a koszorút. 


a vadszőllőt és bíbor kacsokat 


sződd bele az ősz arcát megmutatni.






[Wir schreiten auf und ab im reichen 

flitter…] 2001 

Wir schreiten auf und ab im reichen flitter 

Des buchenganges beinah bis zum tore 

Und sehen aussen in dem feld vom gitter 

Den mandelbaum zum zweitenmal im flore. 

Wir suchen nach den schattenfreien bänken 

Dort wo uns niemals fremde stimmen scheuchten • 

In träumen unsre arme sich verschränken • 

Wir laben uns am langen milden leuchten 

Wir fühlen dankbar wie zu leisem brausen 

Von wipfeln strahlenspuren auf uns tropfen 

Und blicken nur und horchen wenn in pausen 

Die reifen früchte an den boden klopfen. 


Ősz 

– Stefan George ( ) – 2004 

Föl s le járunk sugarak özönében 

a bükksornak csaknem a kapujáig 

s elnézzük a rácsnál, hogy kint a réten 

a mandulafa másodszor virágzik. 

Van még árnyéktalan pad. Ugye, jó itt? 

Idegen hangtól sziv itt sohse rezzen. 

Álmodó karunk összekulcsolódik. 

Felüdülünk a tündöklő szinekben. 



Sétálgatunk a táncoló sugárban, 

a bükkfasorban fel s alá a rácsig. 

A rácsozott kapun túl, a határban 


Kémlelgetjük árnyéktalan padunk, 

hol hang nem zavarhatott meg és merész szem. 

Karunk egymásba elmerengve kulcsol, 

sütkérezünk az enyhe napsütésben. 

Örvendezünk, ha néha bükkfalombból 

fényzápor önt el, halk szellő ha moccan, 

s csak akkor pillantunk fülelve olykor, 

ha egy-egy érett makk a földre koccan. 

366 

4 


Föl s le járunk 2005 

Hálásan érezzük, hogy mint eső, mint 


szelíd zápor, fény szakad, szinte csobban, szelid zápor, fény csurog, szinte csobban, 

s csak akkor nézünk fel, mikor időnkint s csak akkor nézünk fel, mikor időnkint 

az érett gyümölcs halkan földre koppan. 




[Nun säume nicht die gaben zu erhaschen…] 2007 

Nun säume nicht die gaben zu erhaschen 

Des scheidenden gepränges vor der wende • 

Die grauen wolken sammeln sich behende • 

Die nebel können bald uns überraschen. 

Ein schwaches flöten von zerpflücktem aste 

Verkündet dir dass lezte güte weise 

Das land (eh es im nahen sturm vereise) 

Noch hülle mit beglänzendem damaste. 

Die wespen mit den goldengrünen schuppen 

Sind von verschlossnen kelchen fortgeflogen • 

Wir fahren mit dem kahn in weitem bogen 

Um bronzebraunen laubes inselgruppen. 


Ne késs elfogni 2010 

Nun säume nicht die gaben zu erhaschen 

Ne késs elfogni forduló előtt a 

távozó pompa végső adományát; 

az égen felhők szürke raja száll át 

2001 GW.I.122 

2002 ÁLA.125-126 

2003 LLK.235 

2004 Ms 4657/142 (kézírás) 

2005 SzLV.348 

2006 ÖB.I.322 

2007 GW.I.124 

2008 ÁLA.127 

2009 Ms 4657/149 (kézírás) 

2010 ÖB.113 






Idegen hangtól szív itt sose rezzen. 





Most már tapadj a búcsúzó csodára, 

ne késs, pompázó kincseit ne vesd meg, 

a szürke felhők sűrűn integetnek, 

a ködök itt lephetnek nemsokára. 

Kuszált ágról még halk füttyszó vigasztal, 

hogy egy utolsó jóság most a tájra 

(még mielőtt a tél bezúzmarázza) 

leplet borít csillogtató damaszttal. 

Nem száll a szirmok pikkelyes kis őre, 

a zöld-arany darázs csukott virághoz. 

A csónakunk nagyot körözve szálldos 

holt lombok bronz szigetje közt előre. 

8 


Le s fel járunk 2003 

Le s fel járunk a bükkök közt a fényben, 

káprázatos a teljes ragyogás itt, 

a rácson túl a réten, nézd, fehéren 

a mandula most másodszor virágzik. 

A kerti padot még aranyba vonja 

a nap, a fák közt csend és mély varázs van. 

Közös álmunk karunkat összefonja, 

megenyhülünk a gazdag villogásban. 

Oly jó így tudni, hogy a fény a fáról 

ránk csordul, porzik fényes patakokban. 

S csak hallgatunk, csak nézünk, ha aláhull 

egy ért gyümölcs áz ágról, s földre koppan. 


Föl s le járunk 2006 

Wir schreiten auf und ab im reichen flitter 






Idegen hangtól szív itt sose retten. 




szelid zápor, fény csurog, szinte csobban, 

s csak akkor nézünk fel, mikor időnkint 



St. George : Nun säume nicht… 2009 

Ne késs elfogni forduló előtt a 

távozó pompa végső adományát; 

az égen felhők szürke raja száll át 

s ködben végződhet ez a vízi séta. 

Mielőtt a viharok megfagyasztják, 

a dúlt lombból madarak fuvolája 

hirdeti, hogy a végső kegy a tájra 

még ráadja csillogtató damasztját. 

A darazsak aranypikkelyü népe 

a csukott kelyhekből mind tovaröppent; 

halk csónakban ringunk és messzi körben 

bronzbarna szigetcsoportok elébe. 

Ford. Szabó Lőrinc

s ködben végződhet ez a vízi séta. 

Mielőtt a viharok megfagyasztják, 

a dúlt lombból madarak fuvolája hirdeti, 

hogy a végső kegy a tájra 

még ráteríti csillogó damasztját. 

Zöld darazsak aranypikkelyü népe 

s csukott kelyhekből mind tovaröppent; 

halk csónakban ringunk és messzi körben 

bronzbarna szigetcsoportok elébe. 


[Gemahnt dich noch das schöne bildnis dessen…] 2011 


St. George: Gemahnt dich noch … 2012 

Gemahnt dich noch das schöne bildnis dessen A szép arckép emlékeztet-e arra, 

Der nach den schluchten-rosen kühn gehascht • aki a szirtről rózsákat szedett 

Der über seiner jagd den tag vergessen • 

|s| xx zsákmánytát¦gyüjtve nem gondolt a napra 

Der von der dolden vollem seim genascht? 

és meglopta a mézdús fürtöket? 

Der nach dem parke sich zur ruhe wandte • 

Trieb ihn ein flügelschillern allzuweit • 

Der sinnend sass an jenes weihers kante 

Und lauschte in die tiefe heimlichkeit. . 

Und von der insel moosgekrönter steine 

Verliess der schwan das spiel des wasserfalls 

Und legte in die kinderhand die feine 

Die schmeichelnde den schlanken hals. 


A szép arckép 2013 

Gemahnt dich noch das schöne bildniss dessen 

A szép arckép emlékeztet-e arra, 

aki a szirtről rózsákat szedett 

s zsákmányát gyüjtve nem gondolt a napra 

és meglopta a mézdús fürtöket? 

S aki aztán a nagy parkban pihent meg, 

ha túlmessze csalta egy büszke szárny, 

és a tó partján ülve elmerengett 

s leste, mit súg a titkos esti árny… 

S mohos szigetét a hattyú feledte, 

a vízesés nem vonzotta tovább, 

s az ő finom gyermekkezébe tette, 

cirógatni, karcsú nyakát. 


[Es lacht in dem steigenden jahr dir…] 2014 

Es lacht in dem steigenden jahr dir 

Der duft aus dem garten noch leis. 

Flicht in dem flatternden haar dir 

Eppich und ehrenpreis. 

Die wehende saat ist wie gold noch • 

Vielleicht nicht so hoch mehr und reich • 

Rosen begrüssen dich hold noch • 

Ward auch ihr glanz etwas bleich. 

Verschweigen wir was uns verwehrt ist • 

Geloben wir glücklich zu sein • 

Wenn auch nicht mehr uns beschert ist 

Als noch ein rundgang zu zwein. 

S aki aztán a nagy parkban pihent meg, 

ha túl messzi csalta egy büszke szárny, 

és a tó partján ülve elmerengett 

s leste, mit súg a titkos esti árny… 

S mohos xxxx |szigetét| a hattyú feledte, 

a vízesés nem vonzotta tovább, 

s az ő finom gyermek-kezébe tette, 

hizelgő és |cirógatni,| karcsú nyakát. 



George: (Es lacht in dem steigenden Jahr 

dir) 2015 

A nyárnak az őszbe kacag most 

halk illata és zamata. 

Fonja be lenge hajad most 

repkény s veronika. 

A rét füve aranyözön még, 

bár színe kopott valamit. 

A rózsa is áldva köszönt még, 

csak tüze sápadozik. 

367 


STEFAN GEORGE KÉT VERSE 

Szabó Lőrinc fordításában 

A NYÁRNAK AZ ŐSZBE KACAG 

MOST… 2016 







A rózsa is áldva köszönt még, 


Ne mondd ki a tilosat, és csak 


hidd, hogy szived ennek xx örűl, 

hidd, hogy szived ennek örűl, 

bár, ami jut, az egész csak 


egy séta a xxkert körűl. 

– 

egy séta a ház körűl. 


[SZABÓ LŐRINC]: [VÉGH GYÖRGY]: 

2011 GW.I.133 

2012 Ms 4657/132 (kézírás) 

2013 ÖB.I.103 

2014 GW.I.153 

2015 Ms 4657/131 (kézírás) 

2016 Ms 4666/170 (RÉ., 3. l.) 

2017 ÖB.I.310-311

A nyárnak az őszbe kacag most 2017 

Es lacht in dem steigenden jahr dir 







A rózsa is áldva köszön még, 



hidd, hogy szived ennek örűl, 


egy séta a ház körül. 


[Der hügel wo wir wandeln liegt im schatten •…] 2019 

Der hügel wo wir wandeln liegt im schatten • 

Indes der drüben noch im lichte webt • 

Der mond auf seinen zarten grünen matten 

Nur erst als kleine weisse wolke schwebt. 

Die strassen weithin-deutend werden blasser • 

Den wandrern bietet ein gelispel halt • 

Ist es vom berg ein unsichtbares wasser 

Ist es ein vogel der sein schlaflied Iallt? 

Der dunkelfalter zwei die sich verfrühten 

Verfolgen sich von halm zu halm im scherz. . 

Der rain bereitet aus gesträuch und blüten 

Den duft des abends für gedämpften schmerz. 


Hol járunk, árnyék borult már 2022 

Hol járunk, árnyék borult már a dombra, 

de túl a lankán fényben még a gyep. 

Mint felhőrongy, a hold fehér korongja 

a dajkáló mezők fölött lebeg. 

Távolba int az út és sápad egyre, 

halk neszt hall most a vándor és megáll. 

Tán láthatatlan vizek a hegyekben, 

vagy altatódalt próbál egy madár? 

Két éji pille – túl korán – csapongva 

száll, kavarog a fűvek közt le-fel, 

a gyalogút fojtott fájdalomra 

lombból, virágból illatot kever. 


A domb, melyen sétálunk 2025 

Der hügel wo wir wandeln liegt im schatten 

A domb, melyen sétálunk, csupa árnyék, 

míg az odaát még fényben remeg, 

friss-zöld füve fölött a holdvilág még 

csak mint kis fehér felhőfolt lebeg. 

A távolban már sápadnak az útak, 

suttogás szól a vándorra: megállj! 

A hegy láthatatlan vizei zúgtak? 

Altatódalt gügyögött egy madár? 

Két éji lepke, mely korán felébredt, 

virágok közt kergetőzik tovább… 

2018 VM.180 

2019 GW.I.162 

2020 HGK.79 

2021 SVV.85 

2022 LLK.237 

2023 Ms 4657/128 (kézírás) 

2024 Ms 4666/170 (RÉ., 3. l.) 

2025 SzLV.348; NMH.82 

Rádkacagnak még 2018 

Rádkacagnak még a hanyatló évben 

a kertből halkan az illatok. 

Veronika fonódik észrevétlen 

hajadba, ahogy a szélben lobog. 

Ha nem is olyan gazdag és magas már, 

a vetés még olyan, mint az arany, 

s ha sápadtabbak is a virradatnál, 

a rózsák rádköszönnek nyájasan. 

Hallgassuk el, mi meg van tiltva nékünk, 

s fogadjuk meg, hogy boldogok leszünk – 

ha többé már nem is szabad megérnünk, 

hogy találkozzon újból a kezünk. 


A domb, ahol mi járunk 2020 

(Der Hügel wo wir wandeln) 

A domb, ahol mi járunk, csupa árnyék, 

a másik szembe velünk csupa fény, 

a hold zöld, gyengéd pázsitot talál még 

s mint kicsi lebegő felleg, fehér. 

A messzi út titokzatosra sápad, 

a vándort megállitja susogás, – 

a hegyi forrás halk dallama száll, 

vagy altatódalát zengi egy madár? 

Két éji lepke repdes ott sietve 

s vidáman fűszálról fűszálra száll… 

Bokorból s sziromból hozza a mesgye 

az est illatát, mely sajogva fáj. 


George: Der hügel wo wir … 2023 


mig az odaát még fényben remeg, 





A hegy láthatatlan vízei zúgtak x 

vagy altatódalt gügyög egy madár? 

368 


Alkonyi sétán 2021 

Hol kószálunk, a dombra árny hajolt, 

távol a mélybe most zuhant a nap. 

Zöld fényben ázó égbolton a hold 

úgy leng, mint hófehér felhődarab. 

Sugár bolyong még lent a ház-soron, 

a vándort szíven fogja könnyü nesz. 

Gyémánt vizet buktat le egy orom, 

vagy egy madár búgó sírása ez? 

Két barna lepke, fürge játszi pár 

a réten kergetőzve illan át; 

a tompa fájdalomra hinti már 

az est, bokrok s virágok illatát. 


STEFAN GEORGE KÉT VERSE 

Szabó Lőrinc fordításában 

A DOMB, MELYEN SÉTÁLUNK… 2024 


míg az odaát még fényben remeg, 





A hegy láthatatlan vizei zúgtak? 

Altatódalt gügyögött egy madár? 

Kéjt éji lepke, mely korán felébredt, 

Két éji lepke, mely korán felébredt, 



A tompa kínra a bokrok s a rétek 

A tompa kínra a dombok s a rétek 

már készitik az este illatát. 

= 


már készítik az este illatát.

Halk bánatunkra a dombok s a rétek 

már készítik az este illatát. 


Der teppich 2026 

Hier schlingen menschen mit gewächsen tieren 

Sich fremd zum bund umrahmt von seidner franze 

Und blaue sicheln weisse sterne zieren 

Und queren sie in dem erstarrten tanze. 

Und kahle linien ziehn in reich-gestickten 

Und teil um teil ist wirr und gegenwendig 

Und keiner ahnt das rätsel der verstrickten. . 

Da eines abends wird das werk lebendig. 

Da regen schauernd sich die toten äste 

Die wesen eng von strich und kreis umspannet 

Und treten klar vor die geknüpften quäste 

Die lösung bringend über die ihr sannet! 

Sie ist nach willen nicht: ist nicht für jede 

Gewohne stunde: ist kein schatz der gilde • 

Sie wird den vielen nie und nie durch rede 

Sie wird den seltnen selten im gebilde. 

[KÁLLAY MIKLÓS]: 

A szőnyeg 2027 

Itt embert, állatot s növényt fon egybe 

nem kért kötés a selymes rojtkeretben, 

kék holdak s csillagok díszébe rejtve 

e kúsza tánc tart kábán és meredten. 

Kopasz vonal vág dús hímű ivekbe, 

rész részbe olvad s boglyas bogba réved, 

s ki sejti, mily talányt takar remegve? 

De ím a mű egy este csak megéled 

s rezdülnek borzongón a holt faágak, 

s a szűk rajzok s körök béklyózta lények 

az oldott bojtokból tisztán kiválnak, 

kitárva mind, mi bennük ritka lényeg. 

De nem ha várod, nem minden szokott 

órán bomlik ki, nem közkincs a népnek, 

soknak sosem nyít, * szólni sem szokott, 

csak ritka látja ritkán néma képnek. 


Sz.L. forditása 

DER TEPPICH. 2029 


Az élet szőnyege 2030 

Itt ember, állat s inda fonja össze 

Itt ember, állat s inda fonja össze 

furcsa csokrát selyemrolytos |rojtos| keretben|;| furcsa csokrát selyemrojtos keretben, 

hócsillagok s kék sarlók fényt fürösztve 

hócsillagok, kék sarlók fényt fürösztve 

s szikrázva állnak halk táncba meredten. 

s szikrázva állnak halk táncba meredten. 

Sok puszta sáv tör himzett, dus taván át, 

néhol megáll, – zavart és visszás kép lett – 

s nem sejti senki a himzés talányát… 

De egy estén a mü életre ébred. 

Halk mozgás száll a 2031 

Halk mozgás száll a halott ágra, képre 

s csikok, körök kanyarba szött csudája 

kusza bojtojk közül tisztán kilépve 

amit vártok: a megfejtést kitárja: 

nem ahogy akarod;nem jö el érted 

szürke órán;nem céhek titka, kincse|;| 

a népnek uj,örökre meg-nem-értett 

s a keveseknek is csak ritka kincse. 

1918/19 Stephan George. 


Herzensdame 2033 

In enger gasse winkelreichem düster 

Lief aus der kirche angsterfüllt der küster 

Und rief den frommen frauen seiner pfarre 

Dass jezt das gnadenbild nach oben starre 

Dass seine lippen redend offen stünden. . 

Sie kamen denkend ihrer lezten sünden 

Sie warfen sich zu boden vor dem wunder – 

Auch die gerechten zitterten jetzunder. 

Es wurde nacht und tief erschauernd wallten 

Sie aus dem tor.. nur sie in weissen falten 

Die als die erste kam und deren name 

Getreue ist und schöne herzensdame 

Sie hatte nur das zeichen wahr gesehen 

Sok puszta sáv tör hímzett, dús taván át, 

néhol megáll, – zavart és visszás kép lett – 

s nem sejti senki a hímzés talányát… 

De egy estén a mű életre ébred. 

Halk mozgás száll a halott ágra, képre 

s csíkok, körök kanyarba szőtt csodája 

kusza bojtok közül tisztán kilépve 

amit vártok: a megfejtést kitárja! 

Nem ahogy akarod: nem jő el érted 

szürke órán: nem céhek titka, kincse! 

A népnek új, örökké meg-nem-értett 

s a keveseknek is csak ritka kincse. 2032 


Szív=Asszony x (Herzensdame) 

– Stefan George 2034 

A sekrestyés a templomból kifutván 

rémülten hadarta a zegzug utcán x 

az asszonyoknak, a plébániának, 

hogy a szentkép ajkai nyitva állnak 

és hogy a szeme, arca fölfelé néz… 

S azok siettek az oltár elé és 

bűneikre gondolva leborúltak — 

Még az igaz szivek is elszorúltak. 

2026 

GW.I.190 

2027 

NIK.313 

2028 

IK.814-815 

* 

sic! 

2029 

MS 4658/230 (gépírás, autográf javításokkal és kiegészítésekkel) 

2030 

ÉD.136; közli Mattyasovszky Erzsébet 

2031 

halvány gépírás 

2032 

1919. január 20. 

2033 

GW.I.194 

2034 

Ms 4657/153 (kézírás; strófák vízszintes vonalakkal elválasztva) 

Éj lett, s távoztak, töprengve kuszáltan… 

Egyedűl őaz, aki fehér ruhában 

elsőnek jött meg, akit a csodálat 

Hűségnek hív és szép Sziv=Asszonyának, 

csak az látta, mosolyog |meg,| az volt |xxx|a jel| mit jelentett, 

369 


A szőnyeg 2028 

Itt kavarognak emberek, növények 

és keveregnek selyemrojt-keretben, 

kék sarlókon fehér csillagok égnek 

s minden lebűvölt, dermedt táncba retten. 

Kopasz vonalak vége dús cikornya 

s ellentmondó a rajzok furcsa teste. 

Nincs senki, aki e rejtélyt feloldja, 

de az egész felébred egyszer este. 

Akkor borzongnak a halotti ágak, 

miket körök, ívek zártak be folyvást, 

a bogzott bojt elé nyiltan kiállnak 

és végre hozzák az igaz megoldást. 

Nem szóra és nem minden percben éppen, 

a durvák mitse látnak itt e mintán, 

sokaknak sose szólanak beszédben, 

csak keveseknek szólnak képbe, ritkán.

Ganz often war es nur vor ihrem flehen – 

Sie schritt mit leicht geneigtem haupt in blauer 

Verzückung und in wunderbarer trauer. 


Szívünk asszonya 2035 


rémülten hadarta a zegzug utcán 




Azok siettek az oltár elé, és 

bűneikre gondolva leborultak. — 

Még az igaz szivek is elszorultak. 

Éj lett, s távoztak, töprengve, kuszáltan… 

Csak az az egy, aki fehér ruhában 

elsőnek érkezett s kit a csodálat 

Hűségnek hiv a szép Szívünk Asszonyának, 

csak az látta jól, a jel mit jelentett, 

válasz csak az ő hivásának intett. 

Fejet hajtva kék elragadtatásban 

ment haza és égi szomoruságban. 


Die maske 2037 

Hell wogt der saal vom spiel der seidnen puppen. 

Doch eine barg ihr fieber unterm mehle 

Und sah umwirbelt von den tollen gruppen 

Dass nicht mehr viel am aschermittwoch fehle. 

Sie schleicht hinaus zum öden park • zum flachen 

Gestade • winkt noch kurz dem mummenschanze 

Und beugt sich fröstelnd übers eis.. ein krachen 

Dann stumme kälte • fern der ruf zum tanze. 

Keins von den artigen rittern oder damen 

Ward sie gewahr bedeckt mit tang und kieseln. . 

Doch als im frühling sie zum garten kamen 

Erhob sich oft vom teich ein dumpfes rieseln. 

Die leichte schar aus scherzendem jahrhundert 

Vernahm wol dass es drunten seltsam raune. . 

Nur hat sie sich nicht sehr darob gewundert 

Sie hielt es einfach für der wellen laune. 


Stefan George Die Maske 

Az álarcosnő 2039 

Selymes babák: fény s árny |tánc| ring x a teremben. 

De egy rizspor alá rejtette lázát 

s közel láttax a bolond egyvelegben 

a hamvazószerda nagy változását. 

Kiszökik a zord parkba; a kietlen 

parthoz; visszaint a komédiának 

s a jég fölé hajlik… Valami reccsen… 

Majd hideg csönd… Bent már uj zene árad. 

Sok csinos párból észre egy se vette 

a hiányzót, kit sás s kavics födött el… 

De, hogy tavasszal kimentek a kertbe, 

a vízből gyakran halk panasz nyögött fel. 

A multató évszázad könnyü népe (rövid ü!) 

sejtette, hogy sír a tó furcsa mélye… 

De egy se vette nagyon a szivére: (rövid i!) 

azt hitte, csak a hullámok szseszélye. 

2035 

SZERB ANTAL (szerk.): Száz vers 

2036 

ÖB.I.559-560 

2037 

GW.I.194-195 

2038 

IK.814 

2039 

Ms 4657/573; 4657/574 (gépírás, autográf javításokkal) 

2040 ÖB.II.829-830 

|válasz| |xxx| xátott csak az ő könyörgésének |imájának| intett — 


ment lépkedett az égi szomoruságban. 



Szivünk asszonya 2036 

Herzensdame 


rémülten hadarta a zegzug utcán 




Azok siettek az oltár elé, és 

bűneikre gondolva leborúltak — 

Még az igaz szivek is elszorúltak. 

Éj lett, s távoztak, töprengve, kuszáltan… 

Csak az az egy, aki fehér ruhában 

elsőnek érkezett s kit a csodálat 

Hűségnek hiv a szép Szivünk Asszonyának, 

csak az látta jól, a jel mit jelentett, 

válasz csak az ő hívásának intett — 


ment haza és égi szomoruságban. 


Az álarcos hölgy 2038 

A termen illeg a sok-sok selyembáb. 

De az ő lázát némán födi rizspor. 

Lelkében látja a hamvazószerdát, 

a bús zsivaj körötte bárhogy is forr. 

Kimegy a puszta parkba, a bokorban 

röviden int még a farsangi bálnak, 

didergve dől a jégre… zengve roppan. 

Csend, néma fagy, benn táncra muzsikálnak. 

A pípes lovag urak és a hölgyek 

nem is látták a hináros mederbe… 

De hogy tavasz lett és a kertbe jöttek, 

a tó feléjük sóhajtott remegve. 

Hallották. És a könnyűvérű század 

nem kérdte, mi e tompa, morajos dal… 

Tovább fecsegtek, vígan dudorásztak 

tréfálva a tréfálkozó habokkal. 

370 


Az álarcosnő 2040 

Die Maske 

Selymes babák: fény s tánc ring a teremben. 

De egy rizspor alá rejtette lázát 

s közel látta a bolond egyvelegben 

a hamvazószerda nagy változását… 

Kiszökik a zord parkba; a kietlen 

parthoz; visszaint a komédiának 

s a jég fölé hajlik. Valami reccsen. 

Majd hideg csönd. Bent már uj zene árad. 

Sok csinos párból észre egy se vette 

a hiányzót, kit sás s kavics födött el… 

De, hogy tavasszal kimentek a kertbe, 

a vizből gyakran halk panasz nyögött fel. 

A mulató évszázad könnyü népe 

sejtette, hogy sír a tó furcsa mélye… 

De egy se vette nagyon a szivére: 

azt hitte, csak a hullámok szeszélye.


Rom-Fahrer 2041 

Freut euch dass nie euch fremdes land geworden 

Der weihe land der väter paradies 

Das sie erlöst vom nebeltraum im norden 

Das oft ihr sang mehr als die heimat pries. 

Dort gaukelt vor euch ein erhabnes ziel 

Durch duft und rausch in marmor und paneelen 

Dort lasset ihr vom besten blute viel 

Und ewig fesselt eure trunknen seelen 

Wenn auch verderbenvoll der schöne buhle .. 

Wie einst die ahnen denen dürftig schien 

Die kalte treue vor dem fürstenstuhle: 

Wunder der Welt! und sänger Konradin! 

Durch euer sehnen nehmt ihr ewig teil 

An froher flucht der silbernen galeeren 

Und selig zitternd werfet ihr das seil 

Vor königshallen an den azur-meeren. 


Juli-schwermut 2044 

An Ernest Dowson 

Blumen des sommers duftet ihr noch so reich: 

Ackerwinde im herben saatgeruch 

Du ziehst mich nach am dorrenden geländer 

Mir ward der stolzen gärten sesam fremd. 

Aus dem vergessen lockst du träume: das kind 

Auf keuscher scholle rastend des ährengefilds 

In ernte-gluten neben nackten schnittern 

Bei blanker sichel und versiegtem krug. 

Schläfrig schaukelten wespen im mittagslied 

Und ihm träufelten auf die gerötete stirn 

Durch schwachen schutz der halme-schatten 

Des mohnes blätter: breite tropfen blut. 

Nichts was mir je war raubt die vergänglichkeit. 

Schmachtend wie damals lieg ich in schmachtender flur 

Aus mattem munde murmelt es: wie bin ich 

Der blumen müd • der schönen blumen müd! 


Forditottam valamikor George „Krieg” c. 

nagy versét is. 

„Nyugat” 

STEFAN GEORGE: JULIUS. 2046 

Nyári virágok illata dől ma is: 

nyerslehű vetésben pici szulák, 

perzselt sövény mentén te hívsz ma, 

s a kert büszke szezáma idegen. 

A feledésből álom kél: a gyerek 

kalászos róna szüz rögein pihen, 

nyár-izzásban, meztelen aratók és 

fényes sarló s apadt korsó között. 

Darázs hintázott álmosan a dalos 

délben s pirúló homlokomat a füvek 

gyönge árny-ernyőjén keresztül 

pipacs verte: nagy csöppek, csupa vér. 


Róma-járók 2042 

Örvendj: számodra ma sem idegen föld 

a drága föld, apáink édene, 

mely, hogy rajta észak ködálma megtört, 

fölszállt dalukban honunk fölibe. 

Fenséges cél káprázik ott eléd 

fénymámorban, kőben, faburkolatban, 

hagyd ott adódat, jó, bő véredét, 

s örökre köt és egyre ittasabban 

– bár meg is ronthat – a szép ifju csábja, 

mint sok ősödet, itthon már akin 

fakúlt a hideg trónhűség varázsa: 

Világcsoda! és dalnok Konradin! 

Sóvár lelked örökké ott lebeg, 

ezüst gályák víg vitorláin, ott száll, 

és repeső szívvel vetsz kötelet 

az azúrparti királycsarnokoknál. 

371 


St. George: Júliusi bánat 2045 

Virágos nyár, még gazdag az illatod: 

fanyar vetés-szag kél, s te, piciny szulák, 

a száraz karfán te nyúlsz ki utánam, 

nem kell többé szezám és büszke kert. 

Felejtett álom ébredez: a gyerek 

a búzaföldek szűz rögein pihen, 

körötte munka, meztelen aratók és 

apadt korsó és tündöklő kasza. 

Álmos darázs-raj dongta a dél dalát 

s az ő kipxirult homlokára a 

kalászok gyöngye árny=rácsán keresztűl 

nagy vércsöppekben hullott a pipacs. 


Róma-járók 2043 

Rom-fahrer 

Örvendj: számodra ma sem idegen föld 

a drága föld, apáink édene, 

mely, hogy rajta észak ködálma megtört, 

fölszállt dalukban honunk fölibe. 

Fenséges cél káprázik ott eléd 

fénymámorban, kőben, faburkolatban, 

hagyd ott adódat, jó, bő véredét 

s örökre köt és egyre ittasabban 

– bár meg is ronthat – a szép ifju csábja… 

mint sok ősödet, itthon már akin 

fakúlt a hideg trónhűség varázsa: 

Világcsoda! és dalnok Konradin! 

Sóvár lelked örökké ott lebeg, 

ezüst gályák víg vitorláin, ott száll, 

és repeső szívvel vetsz kötelet 

az azúrparti királycsarnokoknál. 

Ami enyém volt, sohase múlik el. 

Szomjan, mint akkor, fekszem a szomju mezőn, 

|s ajkaxm| a bágyadtan suttogja: xxxx |de| fáraszt 

a sok virág, a sok-sok szép virág. 

— 



Júliusi bánat 2047 

Juli-schwermut 

Virágos nyár, még gazdag az illatod: 

fanyar vetés-szag kél, s te, piciny szulák, 

a száraz karfán te nyúlsz itt utánam, 

nem kell többé szezám és büszke kert. 

Felejtett álom ébredez: a gyerek 

a búzaföldek szűz rögein pihen, 

körötte munka, meztelen aratók és 

apadt korsó és tündöklő kasza. 

Álmos darázsraj dongta a dél dalát 

s az ő kipirult homlokára a 

kalászok gyöngye árny-rácsán keresztül 

nagy vércsöppekben hullott a pipacs. 



Szomjun fekszem, mint akkor, a szomju mezőn, Szomjan, mint akkor, fekszem a szomju mezőn, 

s némán mormolja az ajkam: hogy gyötör 

s ajkam bágyadtan suttogja: de fáraszt 

a sok virág, a sok-sok szép virág! 

a sok virág, a sok-sok szép virág. 

Forditotta: SZABÓ LŐRINC. 1928? – 27? 

2041 GW.I.199 

2042 MB.309 

2043 ÖB48.144; ÖB.II.522-523 

2044 GW.I.211 

2045 Ms 4657/146 (kézírás) 

2046 Ms 4666/167 (nyomtatott lap, autográf megjegyzésekkel) 

2047 ÖB.I.62-63


Feld vor Rom 2048 

An Ludwig von Hofmann 


Táj |Mezőség| Róma előtt 

– Stefan George – 2049 

Von höhen maassen wir die abendgegend Magaslatról mértük az esti tájat, 

Der welten trümmer sich im glanze regend felragyogó romjait a világnak, 

Wir treten in die fluren öd und streng 

itt üres és zord mezőség körít, 

Von nah und fern ein hauch macht bang und eng. borzong a kép, búsít és elszorít. 

Denn mussten wir vor aufgehäuftem prunke 

Vor grosser gruft glorreichem säulenstrunke 

Weniger weinen? und was war uns seit 

Der kronen zier • der völker herrlichkeit! 

Wir fühlen scheidend: säen oder roden 

Verwehrt den schmerzlichen der stolze boden. . 

Sieh! weit in wolken schein des ewigen tors 

Und blut- und veilchenfalten eines flors 

Auf wehem grün der welligen ebne fliegend 

Frascati bleicher an den berg sich schmiegend. . 

Noch einmal halt an diesem hügel still 

Pflückend die schattenlilie asphodill. 


Mezőség Róma előtt 2051 

Magaslatról mértük az esti tájat, 

felragyogó romjait a világnak; 


borzong a kép, búsít és elszorít. 

Mert fölhalmozott pompa és felejtett 

nagy sírbolt dicső oszloptörzse mellett 

kevésbbé sírtunk? s utódod mi, te 

koronák éke, népek gyönyöre? 

Búcsúzva érezzük: hogy vesse, irtsa, 

a szorongót a föld, a büszke, tiltja… 

Nézd! az örök kapu, felhőn gyúlva ki, 

s egy fátyol vér- s ibolyaráncai 

a lanka fájó zöldjén átlebegve, 

Frascati fakóbban símúl a hegyre… 

Állj még e dombon, s tépd, menvén tovább, 

az aszfodélosz árnyliliomát. 


Südliche bucht 2053 

An Ludwig von Hofmann 

An grünen klippen laden selige gärten 

Wo blumen sich mit blauen wogen mengen 

Und frühe winde zart und glühend sprengen 

Um den Gebundnen die metallnen härten. 

In lila-himmel streuen berge funken – 

Hier lockt die dämmerung der safirgrotte 

Dort in verklärte fernen zieht die flotte. . 

Ihn hat ein schauer jung geküsst und trunken 

Dass er berührt vom spiel gewiegter hüfte 

Den einen namen seufze sage singe. . 

Und starker odem in dem zauberringe 

Wie wein und honig meer und tempelgrüfte 

Hat ihm in traumes ruhe-reich verholfen. . 

Wo er in lied und segen der zypresse 

Sein kaltes land und steiles werk vergesse 

Langsam sich lösend vor den purpurgolfen. 

2048 

GW.I.212 

2049 

Ms 4657/576 (gépírás, autográf javításokkal; utólag áthúzva) 

2050 

Ms 4657/577; Ms 4657/578 (gépírás, autográf javításokkal) 

2051 

MB.308 

2052 

ÖB48.47; ÖB.II.96 

2053 

GW.I.212-213 

2054 

MB.307 

2055 

ÖB48.34; ÖB.II.70 

372 


Mezőség Róma előtt 




nagy sírbolt dicső oszloptörzse mellett nagy sírbolt dicső oszloptörzse mellett 

kevésbbé sírtunk?|,| xxxxxxxxxx |s utódod mi, te| kevésbbé sírtunk? s örököd |utódod| mi, te, 

xxxxxxxxxxxxxx |koronák éke, népek gyönyöre?| koronák éke, népek gyönyöre? 






felragyogó romjait a világnak, 









Frascati sápadt|fakóbb|an símúl a hegyre… Fracscati fkakóbban símúl a hegyre… 

Állj még e dombon, s tépd, menvén tovább, Állj még e dombon, s tépd, menvén tovább, 






Mezőség Róma előtt 2052 

Feld vor Rom 


felragyogó romjait a világnak, 

itt most üres, zord mezőség körít; 


De fölhalmozott pompa és felejtett 

nagy sírbolt dicső oszloproncsa mellett 

kevésbbé sírtunk? s utódod mi, te, 

koronák éke, népek gyönyöre? 






Frascati fakóbban símúl a hegyre… 

Állj még e dombon, s tépd, menvén tovább, 



Déli öböl 2054 

Zöld szirteken dús kertek integetnek, 

hol virágokra kék hullám repes föl, 

s korai enyhe és izzó szelektől 

pattogzik érc-gúzsa a Megkötöttnek. 

Hegyek szikráznak mélylila egekbe – 

itt zafirbarlang árnya csábit, ott a 

dicsőült távlatokba fut a flotta… 

Őt egy borzam ifjúvá üditette, 

s most csipők táncát nézve csak a titkolt 

nevet, csak azt sóhajtja, mondja, zengi… 

S hogy a varázskör ereje belengi, 

mint bor s méz, tenger és templomi sírbolt, 

köréje álom-megnyugvás csukódik… 

s ő dalban és ciprustól áldva néma 

jéghonát s szirt müvét felejti, és a 

biboröblök közt lassan felocsúdik. 


Déli öböl 2055 

Südliche bucht 

Zöld szirteken dús kertek integetnek, 

hol virágokra kék hullám repes föl 

s korai enyhe és izzó szelektől 

pattogzik érc-gúzsa a Megkötöttnek. 

Hegyek szikráznak mélylila egekbe – 

itt zafirbarlang árnya csábit; ott a 

dicsőült messzeségbe fut a flotta… 

Egy borzam Őt ifjúvá üditette, 

s most csipők táncát nézve csak a titkolt 

nevet, csak azt sóhajtja, mondja, zengi… 

S hogy a varázskör ereje belengi, 

mint bor s méz, tenger és templomi sírbolt, 

köréje álom-megnyugvás csukódik… 

s ő dalban és ciprustól áldva néma 

jéghonát s szirt müvét felejti, és a 

biboröblök közt lassan felocsúdik.


Morgenschauer 2056 

Lässt solch ein Schmerz sich nieten 

Und solch ein hauch und solch ein licht? 

Der morgen sich gebieten 

Der fremd und selig in uns bricht? 

Wie durch die seele zogen 

Die pfade – dann durch das gefild. 

Gelinde düfte sogen 

Dann gossen sie sich schnell und wild. 

Trüb wie durch tränen schwimmen 

Der baum • das haus das uns empfängt. 

Ein weisses festtag-glimmen 

Der kirschenzweig der überhängt 

Ein rauschendes geflitter 

Entzückt und quält – macht schwer und frei . . 

Ein schwanken süss und bitter 

Ein singen sonder melodei . . 


Das zeitgedicht 2059 

Ihr meiner zeit genossen kanntet schon 

Bemaasset schon und schaltet mich – ihr fehltet. 

Als ihr in lärm und wüster gier des lebens 

Mit plumpem tritt und rohem finger ranntet: 

Da galt ich für den salbentrunknen prinzen 

Der sanft geschaukelt seine takte zählte 

In schlanker anmut oder kühler würde • 

In blasser erdenferner festlichkeit. 

Von einer ganzen jugend rauhen werken 

Ihr rietet nichts von qualen durch den sturm 

Nach höchstem first • von fährlich blutigen träumen. 

›Im bund noch diesen freund!‹ und nicht nur LECHZEND 

Nach tat war der empörer eingedrungen 

Mit dolch und fackel in des feindes haus. . 

Ihr kundige las’t kein schauern • las’t kein lächeln • 

Wart blind für was in dünnem schleier schlief. 

Der pfeifer zog euch dann zum wunderberge 

Mit schmeichelnden verliebten tönen • wies euch 

So fremde schätze dass euch allgemach 

Die welt verdross die unlängst man noch pries. 

Nun da schon einige arkadisch säuseln 

Und schmächtig prunken: greift er die fanfare • 

Verlezt das morsche fleisch mit seinen sporen 

Und schmetternd führt er wieder ins gedräng. 

Da greise dies als mannheit schielend loben 

Erseufzt ihr: solche hoheit stieg herab! 

Gesang verklärter wolken ward zum schrei!. . 

Ihr sehet wechsel • doch ich tat das gleiche. 

Und der heut eifernde posaune bläst 

Und flüssig feuer schleudert weiss dass morgen 

Leicht alle schönheit kraft und grösse steigt 

Aus eines knaben stillem flötenlied. 


Vers a jelenkorhoz 2061 

Das zeitgedicht 

Ismertetek már, kortársaim, és meg- 

mértetek s szidtatok – tévedtetek. 

Míg lármásan s mohón rohantatok 

az életben vad ujjal és esetlen: 

én kenetittas herceg számba mentem, 

ki lágyan ringatózva ütemez, 

hűvös meltóságban vagy karcsu kecsben, 

sápadtan, égin, ünnepélyesen. 

2056 

GW.216-217 

2057 

GH.95-96 

2058 

Ms 4666/167 (nyomtatott szöveg, 241. sz. lapon) 

2059 

GW.I.227-228 

2060 

GPV.621-622 

2061 

ÖB48.152; ÖB.II.539-540 

2062 

VAP.612-613 


Reggeli borzongás 2057 

Rögzíthetsz ily kínt szeggel, 

ily fényt? ily leheletet? 

Üdvözült, furcsa reggel 

belénk hogyan szökkenhetett? 

Mint lelken át, haladtak 

ösvények – majd a réten át. 

Lágy illatok nyalogattak 

s gyorsan, vadul folytak tovább. 

Mint könnyön át, fa hintáz, 

s a ház, mely minket befogad. 

fehér ünnepnap-izzás 

lengő cseresznyeág alatt. 

Megejt s gyötör – elejt és 

fölemel villódzás-moraj… 

Édes-keserü lengés 

melódia-nélküli dal… 


A kordal 2060 

Kortársaim, ti már ismertetek, 

mértetek, szidtatok – tévedtetek. 

Midőn a lét zajában s vad hevében 

lomha lábbal törtetek s nyers ököllel: 

a kenetittas fejedelem voltam, 

ki halkan ringva számlált taktusára 

karcsú keccsel s hideg királyisággal, 

egy halvány földöntúli ünnepen. 

Egy egész ifjuság zord napjait 

ti nem tudtátok a kínt át a vészen 

a bérc felé, a szörnyű véres álmot. 

„Köztünk még e barát!” – s nem csak epedve, 

de tett után nyomult a lázadó 

tőrrel s fáklyával az ellen lakába… 

Ti nem láttatok borzadályt s mosolyt, 

vak voltatok, mit rejt a lenge fátyol. 

Majd kicsalt a sipos a csodahegyre 

mézes szerelmi lángokkal s oly furcsa 

kincseket tárt elétek, hogy unottá 

lett a világ, mit tegnap még dícsértetek. 

S hogy némelyik árkádi-mód susog már 

s nyalkán díszlik: ő kapja trombitáját, 

bevágja a rongy húst sarkantyujával 

s csattogva ront megint az ár közé. 

Mert kancsin ezt az agy hősnek dícséri, 

sóhajtok: ily nagyság szállt alá! 

A Szent felhők dala rikácsba fúlt!… 

Ti változást láttok: s csak azt tevém. 

És aki ma érctrombitába fú 

s híg tüzet vagdos, tudja jól, hogy holnap 

csapongva száll minden szépség, erő, 

nagyság egy fiú csöndes sípdalából. 

373 


Vers a jelenkorhoz 2062 

Ismertetek már, kortársaim, és meg- 

mértetek s szidtatok – tévedtetek. 

Míg lármásan s mohón rohantatok 

az életben vad ujjal és esetlen: 

én kenetittas herceg számba mentem, 

ki lágyan ringatózva ütemez, 

hűvös meltóságban vagy karcsu kecsben, 

sápadtan, égin, ünnepélyesen. 


HAJNALI BORZONGÁS 2058 

Ki rögzít meg, lehellet? 

S ily bánatot ki? s ennyi fényt? 

s hajnalt, amelynek 

üdve idegen tör belénk? 

Mintha lelken szaladna 

át az ösvény, – és elvonúl. 

Lágy illatok dagadnak, 

aztán ömlenek gyors-vadúl. 

Könnyzavarta homály: ház, 

odamegyünk; s úsznak a fák; 

fehér ünnep-sugárzás 

fölöttünk a cseresznye-ág; 

Szétvillanó zsibongás 

gyújt s bánt, – lankaszt és égbe hí… 

Édes-keserű ingás, 

dallamtalan dal hangjai…

Zord művéből egy egész ifjuságnak 

semmit se tudtatok; s kínról, rohamról 

a legfőbb oromra; vész-álmaimról. 

„Még e barát is velük!” s nemcsak a 

tettvágy vitte tőrrel a lázadót 

s fáklyával az ellen lakába… Értők, 

nem láttatok borzadályt; nem mosolyt; 

vakok, egy fátyol mögé sejteni. 

Aztán a csodahegyre csalt hizelgő, 

szerelmes hangjaival a sipos: 

oly idegen kincseket mutatott, hogy 

kiábrándított magasztalt világa. 

S hogy néhány már arkádiázva suttog 

s göthösen pompázik: ő harsonát fog, 

sarkantyúját a reves húsba vágja 

s harsogva ismét a tömegbe tör. 

Hogy sanda vénség erre férfias!-t mond, 

felsóhajttok: mily fenség szállt alá! 

rikoltás a dicsfelhők éneke!… 

Ti változni láttok, én egy maradtam. 

S ki most serkentő trombitába fúj 

s folyékony tüzet szór szét, tudja: holnap 

könnyen szépség, nagyság s erő lehet 

egy fiú csöndes fuvoladala. 


Goethe-Tag 2063 

Wir brachen mit dem zarten frührot auf 

Am sommerend durch rauchendes gefild 

Zu Seiner stadt. Noch standen plumpe mauer 

Und würdelos gerüst von menschen frei 

Und tag – unirdisch rein und fast erhaben. 

Wir kamen vor sein stilles haus • wir sandten 

Der ehrfurcht blick hinauf und schieden. Heute 

Da alles rufen will schweigt unser gruss. 

Noch wenig stunden: der geweihte raum 

Erknirscht: sie die betasten um zu glauben. . 

Die grellen farben flackern in den gassen • 

Die festesmenge tummelt sich die gern 

Sich schmücktden Grossenschmückend und ihn fragt 

Wie er als schild für jede sippe diene – 

Die auf der stimmen lauteste nur horcht • 

Nicht höhen kennt die seelen-höhen sind. 

Was wisst ihr von dem reichen traum und sange 

Die ihr bestaunet! schon im kinde leiden 

Das an dem wall geht • sich zum brunnen bückt • 

Im jüngling qual und unrast • qual im manne 

Und wehmut die er hinter lächeln barg. 

Wenn er als ein noch schönerer im leben 

Jezt käme – wer dann ehrte ihn? er ginge 

Ein könig ungekannt an euch vorbei. 

Ihr nennt ihn euer und ihr dankt und jauchzt – 

Ihr freilich voll von allen seinen trieben 

Nur in den untren lagen wie des tiers – 

Und heute bellt allein des volkes räude… 

Doch ahnt ihr nicht dass er der staub geworden 

Seit solcher frist noch viel für euch verschliesst 

Und dass an ihm dem strahlenden schon viel 

Verblichen ist was ihr noch ewig nennt. 


GOETHE-NAP 2065 

Írta: STEFAN GEORGE (1867-1939 * ) 

Kora hajnalban párás nyárutói 

mezőn át mentünk az Ő városába. 

Még embertől szabadon állt a lompos 

2063 

GW.I.229-230 

2064 


2065 

ÖB.I.513-514 

* 

sic! 

2066 

RÉ.1941.V.24., 3 (Ms 4666/193) tévesen: »1867-1939«! 

2067 

ÖB.I.513-514 

** 

sic! 

Zord művéből egy egész ifjuságnak 

semmit se tudtatok; s kínról, rohamról 

a legföbb oromra; vész-álmaimról. 

„Még e barát is velük!” s nemcsak a 

tettvágy vitte tőrrel a lázadót 

s fáklyával az ellen lakába… Értők, 

nem láttatok borzadályt; nem mosolyt; 

vakok, egy fátyol mögé sejteni. 

Aztán a csodahegyre csalt hizelgő, 

szerelmes hangjaival a sípos: 

oly idegen kincseket mutatott, hogy 

kiábrándított magasztalt világa. 

S hogy néhány már arkádiázva suttog 

s göthösen pompázik: ő harsonát fog, 

sarkantyúját a reves húsba vágja 

s harsogva ismét a tömegbe tör. 

Hogy sanda vénség erre férfias!-t mond, 

felsóhajttok: mily fenség szállt alá! 

rikoltás a dicsfelhők éneke!… 

Ti változni láttok, én egy maradtam. 

S ki most serkentő trombitába fúj 

s folyékony tüzet szór szét, tudja: holnap 

könnyen szépség, nagyság s erő lehet 

egy fiú csöndes fuvoladala. 


George : Goethe-nap 2064 

(két sor áthúzott gyorsírás) 

Kora hajnalban párolgó xxxxxxxx |párás nyárutói| 

|mezőn át| mentünk xxxxxx az Ő városába. 


fal s a dísztelen állvány, |–| földietlen 

tiszta volt a nap és csaknem magasztos. 

Elértünk néma házához|t|; hódolattal 

néztünk föl rá s búcsúztunk. Ma, mikor 

minden kiált, nem szól üdvözletünk. 

Pár óra még: a szent hely megcsikordul: 

akik tapintanak, hogy higyjenek… 

Rikoltó szinek lobognak az utcán; (négy sor áthúzott gyorsírás) 

tolong az ünneplő tömeg, amely 

szeret díszelegni a Nagy diszében 

s pereputtya pajzsát keresi benne – 

a leghangosabb hangot hallja csak 

s nem ismer lelki magasságokat. 

Mit tudtok a dús álomról s a dalról, 

ti álmélkodók! Kín már a gyerekben, 

ki a falon megy, a kúthoz hajol; 

kín s nyugtalanság az ifjúban; és kín 

a férfiban, bánat, melyet mosoly föd. 

Ha most élve s még szebben megjelennék – 

ki tisztelné? fel nem ismert királyként 

haladna el soraitok előtt. 

Tiétek volt, ujjong felé |hozzá| a hála – 

Igen, ösztöne részesei vagytok, 

de csak alsóbb minőségben, mint az állat – 

És ma csupán a koszos nép ugat… 

De nem sejtitek, hogy Ő, aki por lett, 

még mindig mily sokat rejt számotokra 

s hogy rajta, a tündöklőn, csak xxxx |megfakult| 

megsápadt már mit |sok minden, amit| öröknek neveztek. 



Goethe-nap 2066 


mezőn át mentünk az Ö városába. 


374 


Goethe-nap 2067 

Goethe-tag 


mezőn át mentünk az Ö városába. 

Még embertől szabadon állt a lompos

fal s a dísztelen állvány, – földietlen 


Elértük néma házát; hódolattal 





Rikoltó színek lobognak az utcán; 


szeret diszelegni a Nagy díszében 



s nem ismer lelki magassságokat. ** 



ki a Falon megy, a Kúthoz hajol; 

kín s nyugtalanság az ifjúban; és kín 

a férfiban, bánat, melyet mosoly fed. 

Ha most, élve s még szebben, megjelennék – 

ki tisztelné? Fel nem ismert királyként 











szeret díszelegni a Nagy díszében 







kín a nyugtalanság az ifjúban; és kín 



ki tisztelné? Fel nem ismert királyként 


Tiétek volt, ujjong hozzá a hála. – 

Tiétek volt, ujjong hozzá a hála. – 

Igen, ösztönei részesei vagytok, 


csak alsóbb minőségben mint az állat – csak alsóbb minőségben mint az állat – 




De nem sejtitek hogy Ő, aki por lett, 

még mindig mily sokat rejt számotokra még mindig mily sokat rejt számotokra 

s hogy rajta, a tündöklőn, megfakult 


sok minden, amit öröknek neveztek. 

Fordította: Szabó Lőrinc 



Nietzsche 2068 

Schwergelbe wolken ziehen überm hügel 

Und kühle stürme – halb des herbstes boten 

Halb frühen frühlings… Also diese mauer 

Umschloss den Donnerer – ihn der einzig war 

Von tausenden aus rauch und staub um ihn? 

Hier sandte er auf flaches mittelland 

Und tote stadt die lezten stumpfen blitze 

Und ging aus langer nacht zur längsten nacht. 

Blöd trabt die menge drunten • scheucht sie nicht! 

Was wäre stich der qualle • schnitt dem kraut! 

Noch eine weile walte fromme stille 

Und das getier das ihn mit lob befleckt 

Und sich im moderdunste weiter mästet 

Der ihn erwürgen half sei erst verendet! 

Dann aber stehst du strahlend vor den zeiten 

Wie andre führer mit der blutigen krone. 

Erlöser du! selbst der unseligste – 

Beladen mit der wucht von welchen losen 

Hast du der sehnsucht land nie lächeln sehn? 

Erschufst du götter nur um sie zu stürzen 

Nie einer rast und eines baues froh? 

Du hast das nächste in dir selbst getötet 

Um neu begehrend dann ihm nachzuzittern 

Und aufzuschrein im schmerz der einsamkeit. 

Der kam zu spät der flehend zu dir sagte: 

Dort ist kein weg mehr über eisige felsen 

Und horste grauser vögel – nun ist not: 

Sich bannen in den kreis den liebe schliesst. . 

Und wenn die strenge und gequälte stimme 

Dann wie ein loblied tönt in blaue nacht 

Und helle flut – so klagt: sie hätte singen 

Nicht reden sollen diese neue seele! 


2068 GW.I.231-232 

2069 P.27-28 

2070 Ms 4657/150.I-II. (kézírás) 



Írta Stefan George 

Mélysárga felhők húznak át a dombon 

s hűvös viharok, ősz s koratavasz 

futárai félig… Tehát, e fal 

zárta a Mennydörgőt, ki egymaga 

volt a por és füst társ-ezrei közt? 

Itt küldte lapos dombvidéktre és holt 

városra végső, tört villámait 

s ment leghosszabb éjbe a hosszu éjből. 

Bambán üget lent a tömeg. Ne bántsd! 

Puhánynak mi a kés? írtás a gyomnak? 

Egy ideig még jámbor csönd legyen; 

előbb pusztúljon a barom: dicséri 

s beszennyezi s hízik tovább a rothadt 

gőzben, mely Őt megfojtani segített! 

S akkor: felragyogsz az idők előtt, mint 

a többi vezér, véres koronáddal. 

Te, Megváltó! s legmegváltatlanabb – 

Mily sors és súly nyomott, hogy sose láttad 

a vágyak országának mosolyát? 

Nyugalom s építés öröme nélkül 

isteneket emeltél, dönteni? 

Megölted a legközelebbvalót 

magadban, hogy vágyva reszkess felé 

és átsikoltsd a magány kínjait. 

Későn jött, aki könyörögve mondta: 

– Nincs már több út gleccserek s iszonyú 

sasok fészkei közt, most: vissza kell 

vonúlni a szeretet gyürüjébe… 

S ha aztán a szigorú s meggyötört hang 

himnuszként száll kék égbe s ragyogó 

zuhatagba, – sírjunk: óh, mért beszélt 

ez az új lélek, mért nem énekelt! 

375 










szeret diszelegni a Nagy diszében 





ti álmélkodók! Kin már a gyerekben, 


kín s nyugtalanság az ifjuban; és kín 



ki tisztelné? fel nem ismert királyként 


Tiétek volt, ujjong hozzá a hála – 


csak alsóbb minőségben, mint az állat – 

s ma csupán a koszos nép ugat… 


még mindig mily sokat rejt számotokra 



George 


Ez a végső forma, nem a 

Pandorabeli! 



s hűvös viharok — fél=ősz s fél=tavasz 

hirnökei… Ez tehát, ez a fal 

zárta körűl a Mennydörgőt, aki 

por= és füst=ezrek közt egymaga volt? 

Lapos dombokra s holt városra innen 

küldte végső, tompa villámait 

s nagy éjére itt jött a legnagyobb éj. 

Lent bambán lohol a tömeg; ne bántsd! 

Puhánynak mi a kés? irtás a gyomnak? 

Egy darabig még jámbor csönd legyen, 

|s| pusztuljon elöbb a barom: dícséri 

s beszennyezi s hízik tovább a rothadt 


S akkor: fölragyogsz az idő előtt, mint 



Mily sors és súly nyomott, hogy sohse láttad 


Nyugalom s épités öröme nélkül 



magadban, hogy vágyva reszkess feléje 

és feljajdulj a fájdalmas magányban. 


Ott már nincs út glecserek s iszonyú 

sasok fészkei közt, – most vissza kell 

vonúlni a szeretet gyűrüjébe… 


himnuszként zeng kék éjbe s ragyogó 

zuhatagba, – sirjunk: óh, mért beszélt 

ez az uj lélek, mért nem énekelt! 

= Ford. Szabó Lőrinc


Nietzsche 


s hűvös viharok – fél-ősz s fél-tavasz 

hirnökei… Ez tehát, ez a fal 

zárta körül a Mennydörgőt, aki 

por- és füst-ezrek közt egymaga volt? 

Lapos dombokra s holt városra innen 

küldte végső, tompa villámait 

s nagy éjére itt jött a legnagyobb éj. 

Lent bambán lohol a tömeg; ne bántsd! 

Puhánynak mi a kés? irtás a gyomnak? 

Egy darabig még jámbor csönd legyen 

s pusztuljon előbb a barom: dicséri 

s beszennyezi, s hízik tovább a rothadt 


S akkor: felragyogsz az idő előtt, mint 



Mily sors és suly nyomott, hogy sohse láttad 


Nyugalom s épités öröme nélkül 



magadban, hogy vágyva reszkess utána 

és feljajdulj a fájdalmas magányban. 


Ott már nincs út glecserek s iszonyú 

sasok fészkei közt, – most vissza kell 

vonúlni a szeretet gyürüjébe… 


himnuszként zeng kék égbe s ragyogó 

zuhatagba, – sírjunk: óh, mért beszélt 

ez az uj lélek, mért nem énekelt! 


Leo XIII. 2072 

Heut da sich schranzen auf den thronen brüsten 

Mit wechslermienen und unedlem klirren: 

Dreht unser geist begierig nach verehrung 

Und schauernd vor der wahren majestät 

Zum ernsten väterlichen angesicht 

des Dreigekrönten wirklichen Gesalbten 

Der hundertjährig von der ewigen burg 

Hinabsieht: schatten schön erfüllten daseins. 

Nach seinem sorgenwerk für alle welten 

Freut ihn sein rebengarten: freundlich greifen 

In volle trauben seine weissen hände· 

Sein mahl ist brot und wein und leichte malve 

Und seine schlummerlosen nächte füllt 

Kein wahn der ehrsucht · denn er sinnt auf hymnen 

An die holdselige Frau · der schöpfung wonne · 

Und an ihr strahlendes allmächtiges kind. 

›Komm heiliger knabe! hilf der welt die birst 

Dass sie nicht elend falle! einziger retter! 

In deinem schutze blühe mildre zeit 

Die rein aus diesen freveln sich erhebe. . 

Es kehre lang erwünschter friede heim 

Und brüderliche bande schlinge liebe!‹ 

So singt der dichter und der seher weiss: 

Das neue heil kommt nur aus neuer liebe. 

Wenn angetan mit allen würdezeichen 

Getragen mit dem baldachin – ein vorbild 

Erhabnen prunks und göttlicher verwaltung – 

ER eingehüllt von weihrauch und von lichtern 

Dem ganzen erdball seinen segen spendet: 

So sinken wir als gläubige zu boden 

Verschmolzen mit der tausendköpfigen menge 

Die schön wird wenn das wunder sie ergreift. 

2071 ÖB.I.514-515 

2072 GW.236-237 



Részlet! 

XIII. Leo 


Hogy kalmárképpel s nemtelen csörögve 

udvaroncok pöffeszkednek a trónon: 

tiszteletsóvár s az igazi fenség 

előtt borzongó szellemünk ma a 

Háromszor-koronáshoz|zott|, a valóban 

Fölkent arcához fordúl, aki száz 

évével az örök várból tekint 

reánk: szépen teljesült élet árnya. 

Stb. 

376 

Ford.: Szabó Lőrinc


Der widerchrist 2074 

›Dort kommt er vom berge • dort steht er im hain! 

Wir sahen es selber • er wandelt in wein 

Das wasser und spricht mit den toten.‹ 

O könntet ihr hören mein lachen bei nacht: 

Nun schlug meine stunde • nun füllt sich das garn • 

Nun strömen die fische zum hamen. 

Die weisen die toren – toll wälzt sich das volk • 

Entwurzelt die bäume • zerklittert das korn • 

Macht bahn für den zug des Erstandnen. 

Kein werk ist des himmels das ich euch nicht tu. 

Ein haarbreit nur fehlt • und ihr merkt nicht den trug 

Mit euren geschlagenen sinnen. 

Ich schaff euch für alles was selten und schwer 

Das Leichte • ein ding das wie gold ist aus lehm • 

Wie duft ist und saft ist und würze – 

Und was sich der grosse profet nicht getraut: 

Die kunst ohne roden und säen und baun 

Zu saugen gespeicherte kräfte. 

Der Fürst des Geziefers verbreitet sein reich • 

Kein schatz der ihm mangelt • kein glück das ihm weicht. . 

Zu grund mit dem rest der empörer! 

Ihr jauchzet • entzückt von dem teuflischen schein • 

Verprasset was blieb von dem früheren seim 

Und fühlt erst die not vor dem ende. 

Dann hängt ihr die zunge am trocknenden trog • 

Irrt ratlos wie vieh durch den brennenden hof. . 

Und schrecklich erschallt die posaune. 


(Ez a szöveg a végleges, nem a 

Pandorabeli!) 

George: Az Ellenkrisztus 2076 

„Ott áll a hegyen; jön a ligeten át; 

láttuk: bor a víz, ha akarja; szavát 

a halottak is értik a sirban.” 

Tudnák csak, éjszaka hogy kacagok; 

megjött az idöm, kxxxx |és kész| a horog 

és telik a, roskad a háló. 

A bölcs, a bolond, rohan, árad a nép, 

fákat kiszakítva, tiporva vetést 

tör utat diadalmenetemnek. 

Mindent, mit az ég meg|csak| igér|t|, megadok; 

Hajszálny a csalás, de ki látja, mikor 

érzékeitek veri vakság? 

Megadom, ami ritka, nehéz, ahelyett 

a Könnyüt: arany ez a sár s tietek 

ez az uj zamat, illat, e fűszer – 

és amit a nagy próféta se mert, 

megmondom a titkot: a munka helyett 

hogy éltet a késaz, ami megvan. 

A Férgek Ura ma hazát alapít; 

kincs s pálma övé; s ha van maradék: 

pokolba a lázadozókkal! 

Ujjongtok az ördögi l|L|átszat 2078 előtt, 

pazarolva a vért meg a régi velőt 

s a nyomort csak a vég szeme látja. 

2074 

GW.I.258 

2075 

P.311 

2076 


2077 ÖB.I.656-657 

2078 

Későbbi javítás. 

377 


Az Antikrisztus 2075 

Írta Stefan George 


láttuk, bor a víz, ha akarja; szavát 

a halottak is értik a sirban.” 


megjött az időm, kint vár a horog, 


A bölcs, a bolond, – nyargal ma a nép, 

erdőt kiszakítva, tiporva vetést 


Mindent, mit az ég megigér, megadok; 

hajszálnyi csalás, de ki látja, mikor 



a Könnyüt; arany ez a sár s tietek 

ez az uj zamat, illat, e fűszer. 

És amit a nagy próféta se mert: 

Tanultok – eke, borona sose kell – 

szipolyozni nagy, ősi erőket. 

A Férgek Ura ma hazát alapít, 



Ujjongtok az ördögi Látszat előtt, 

pazarolva a vért meg a régi velőt, 

s a nyomort csak a vég szeme látja. 

Nyalod akkor üres vályúimat, óh 

futsz, csorda, De lángol az udvar, az ól, 

s megdördül a Kürt, az Itélet. 


Az Antikrisztus 2077 

Der Widerchrist 


láttuk: bor a víz, ha akarja; szavát 

a halottak is értik a sírban.” 


megjött az időm; és kész a horog 


A bölcs, a bolond rohan, árad a nép, 

fákat kiszakítva, tiporva vetést 


Mindent, mit az ég csak igért, megadok; 

hajszál a csalás, de ki látja, mikor 



a Könnyüt; arany ez a sár s tietek 

ez az uj zamat, illat, e fűszer – 

és amit a nagy próféta se mert, 

megmondom a titkot: a munka helyett 

hogyan éltet a kész, ami megvan? 

A Férgek Ura ma hazát alapít; 



Ujjongtok az ördögi Látszat előtt, 

pazarolva a vért, meg az ősi velőt, 

s a nyomort csak a vég szeme látja.

Nyalod akkor üres vályúimat, óh 

Nyalod akkor üres vályúimat, óh, 

|futsz,| csorda, de lángol az udvar, az ól… 

futsz, csorda!… De lángol az udvar, az ól; 

S megdördül a kürt, az itélet. 


s megdördül a kürt, az itélet. 


[Betrübt als führten sie zum totenanger…] 2079 

Betrübt als führten sie zum totenanger 

Sind alle steige wo wir uns begegnen 

Doch trägt die graue luft im sachten regnen 

Schon einen hauch mit neuen keimen schwanger. 

In dünnen reihen ziehen bis zum schachte 

Erfüllt mit falbem licht die welken hecken 

Wie wenn sich viele starren hände recken 

Und jede eine zu umschlingen trachte. . 

Der seltnen vögel klagendes gefistel 

Verliert sich in den gipfeln kahler eichen • 

Nur ein geheimnisvoll lebendiges zeichen 

Umfängt den schwarzen stamm: die grüne mistel. 

Dass hier vor tagen wol verlockend schaute 

Ein kurzer strahl aus nässe-kaltem qualme 

Verraten auf dem grund die blassen halme: 

Das erste gras. . und zwischen dürrem kraute 

In trauergruppen dunkle anemonen. 

Sie neigen sich bedeckt mit silberflocken 

Und hüllen noch mit ihren blauen glocken 

Ihr innres licht und ihre goldnen kronen 

Und sind wie seelen die im morgengrauen 

Der halberwachten wünsche und im herben 

Vorfrühjahrwind voll (auerndem verderben 

Sich ganz zu öffnen noch nicht recht getrauen. 


Búsak, ahol találkozunk 2081 


Búsak, ahol találkozunk, a mesgyék 

s az út mind mintha temetőbe vinne, 

de a szürke ég csirákkal telítve 

már csöndes új csókokat permetez szét. 

Gyér sorokban vonulnak a derengve 

nyíló szakadékig a tar sövények, 

mintha sok-sok dermedt kéz nyúlna égnek 

és mind társat és ölelést keresne… 

Néha madarak síró füttye zeng fel 

s vész bele kopár tölgyek sudarába, 

csak a fagyöngy zöld bokra fogja át a 

fekete törzset, mint élő, szines jel. 

Hogy itt nemrég ködök és zivatar közt 

fénye villant egy-egy hívó sugárnak, 

elárulják a sápadt, pici szálak, 

az első fű … és a zörgö avar közt 

gyászcsoportokban a sötét kökörcsin. 

Fejük lehajtva állnak és harangjuk, 

bár arany korona ragyog alattuk, 

csupa pehely és ezüstös tükörszín: 

olyanok, mint lelkek, melyek a síri 

álom tüntén csak félig vannak ébren, 

s a rontó, nyers, koratavaszi szélben 

még nem nagyon mernek egész kinyílni. 


[Da waren trümmer nicht noch scherben…] 2083 

Da waren trümmer nicht noch scherben 

Da war kein abgrund war kein grab 

Da war kein sehnen war kein werben: 

Wo eine stunde alles gab. 

Von tausend blüten war ein quillen 

Im purpurlicht der zauberei. 

Des vogelsangs unbändig schrillen 

Durchbrach des frühlings erster schrei. 

2079 GW.I.267 

2080 Ms 4657/140.I-II. (kézírás) 

2081 ÖB41.23 

2082 ÖB.I.34-35 

2083 GW.I.272 

2084 Ms 4657/152 (kézírás) 


George: Betrübt, als führten sie … 2080 


s az út mind mintha xxxxx |temetőbe| vinne, 

de a szürke ég csirákkal telitve 

már csöndes uj csókokat permetez szét. 

Gyér sorokban vonúlnak a derengve 




Néha madarak síró füttye zeng fel 


csak a fagyöngy zöld xxx bokra fogja át a 

xxx |fekete| törzset, mint élő, szines jel. 




az első fű… és a zörgő avar közt 



bár xxx aranykorona ragyog alattuk, 

csupa pehely és ezüstös tükörszín,: 

s olyanok, mint lelkek, melyek a síri 

xxxxxxxxhajnalán |álom tüntén,|xxx|csak| xxx |félig| vannak ébren 


még alig |nem nagyon| mernek egészen kinyílni. 



Búsak, ahol találkozunk 2082 



s az út mind mintha temetőbe vinne, 

de a szürke ég csirákkal telítve 

már csöndes új csókokat permetez szét. 

Gyér sorokban vonulnak a derengve 




Néha madarak síró füttye zeng fel. 


csak a fagyöngy zöld bokra fogja át a 

fekete törzset, mint élő, szines jel. 




az első fű … és a zörgő avar közt 



bár arany korona ragyog alattuk, 

csupa pehely és ezüstös tükörszín: 

olyanok, mint lelkek, melyek a síri 

álom tüntén csak félig vannak ébren, 


még nem nagyon mernek egész kinyílni. 


Da waren trümmer nicht noch scherbein 2084 

Semmi rom és semmi cserép és 

Nem csupán nem volt, sövény és semmi 

|sír s| örvény nem volt semmi ott, 

semmi xxxsóvárgás, és semmi kérés. – 

egy óra mindent megadott 

Bíbor fényben , hüvös |Ezer virág bíbor| varázzsal 

buggyant, |x| ezer s ezer |ezer| virág hava |lett a táj szava, fényhaváas; 

/ harsogó / féktelen / madárdalt 

tört át a |közt| rikkanxx |fel| tavasz. 

378

Das war ein stürzen ohne zäume 

Ein rasen das kein arm beengt – 

Ein öffnen neuer duftiger räume 

Ein rausch der alle sinne mengt. 


Semmi rom és semmi cserép… 2085 

Da waren trümmer nicht noch scherbein 

Semmi rom és semmi cserép és 

sír s örvény nem volt semmi ott, 

semmi sóvárgás, semmi kérés: 

egy óra mindent megadott! 

Ezer virág bíbor varázzsal 

buggyant, s a táj lett fényhavas. 

Féktelen harsogó madárdal 

közt rikkantott fel a tavasz. 

Ömlés volt, melynek soha mása, 

őrjöngés, amilyen soha, 

uj illat-egek tárulása, 

érzékek kevert mámora. 


Landschaft I 2086 

Des jahres wilde glorie durchläuft 

Der trübe sinn der mittags sich verlor 

In einem walde wo aus spätem flor 

Von safran rost und purpur leiden träuft. 

Und blatt um blatt in breiten flecken fällt 

Auf schwarze glätte eines trägen bronns 

Wo schon des dunkels grausamer gespons 

Ein knabe kühlen auges wache hält. . 

Und durch die einsamkeiten stumm und taub 

Senkt langsam flammend sich von ast zu ast 

Ins schwere gelb des abends goldner glast – 

Dann legt sich finstrer dunst in finstres laub. 

Nachtschatten ranken • flaumiges gebräm • 

Um einen wall von nacktem blutigen dorn • 

Gerizte hände dringen matt nach vorn. . 

Dass in das dickicht nun der schlummer käm!. . 

Da bricht durch wirres grau ein blinken scheu 

Und neue helle kommt aus dämmerung. 

Ein anger dehnt auf einem felsensprung 

Weithin. . nur zieht durch der violen streu 

Die reihe schlanker stämme • speer an speer • 

Von silber tlimmert das gewölbte blau • 

Ein feuchter wind erhebt sich duftend lau… 

Es fallen blüten auf ein offen meer. 

George 


Tájkép 2088 

Él=e még benned, Kedves, az október 

s kóborlásunk s víg rabságunk a fák 

között, mikor a lobogó cinóber 

bokrokon s a fémzöld fenyvesen át 

fákat látogattunk, két néma vendég, 

civódva, szétválva, szerelmesen, 

míg az ágak is a jövőt figyelték, 

2085 ÖB.II.334 

2086 GW.I.296 

2087 Ms 4657/155 (kézírás) 

2088 Ms 4657/154.I-II. (kézírás) 

2089 NIK.311 

xxxxxxxxxx 

|Ömlés| zuhanás volt, melynek soha mása, 

|nyilása|uj,| illat pazar |illatos|pazar| x egek nyilása; minden |táxxlása,| nyilása 

Minden érzéks |illat| kevert |xxx| minden érzékek kevert| mámora. 

George 

X 29 Sz.L. 


Der 7. Ring, 130. 

Tájkép I. St. George 2087 

Landschaft I. 

Az év xxx vad glóriájánt xx xxxxát |nézi a| 

bús lélek, mely, délben, |egy| rengeteg 

erdőbe tévedt, ahol permeteg 

sáfrány hull, rozsda és lomb bíbora. 

Széles foltokban esőz xxxx |a csalit| 

xxxxxxxxxxx xxxx széles foltjait 

egy fekete forrásra, mely sima, fekete, 

s ahol már a homály kegyetlen jegyese, 

egy hüvösszemű fiú örködik… 

És a magányon át némán csöndesen |nesztelenűl| 

gyúl ágról-ágra xxxxxxxx |mély| |és süllyed kusza| 

(gyorsírás áthúzva) 

nehéz sárgába az est xxxxx |aranya –| 

Majd sötét lombba sötét pára ül. 

Éj-árnyak, bolyhos prém, nyujtózkodók, 

ölelnek egy vérző tövisfalat; 

sebzett kézxx tapogatja az utat… 

Bár szenderülne végre a bozót! … 

xxx Dúlt |xxx| szürkén ekkor félénk fény tör át 

s ujra derengni kezd a félhomály. 

Széles pázsittal nyúlik egy sziklaszál… 

De az ibolyás réten karcsu fák 

dárdás dárdás sorfala |törzsei| állnak sorfalat; 

az ívelt kék ezüstösen ragyog; 

kedves szél lebbent |emel| langyos illatot… 

Nyilt tengerre virágzása|ok| zuhog hullanak. 

= 47 X 29. Ford Szabó Lőrinc 


Tájkép 2089 

Él-e még benned, Kedves, az október 






míg az ágak is a jövőt figyelték, 

379

az álorn dalát, mely majd megjelen – 

Előbb egy patak fürge kacagása 

volt a vezetőnk a mélységen át, 

de megszökött a halk homály alá s a 

zokogását nem hallottuk tovább 

s e csavargás nekünk annyira tetszett, 

hogy eltévedtünk… a fény elborúlt… 

És aztán egy szamócás esti gyermek 

mondta meg, hol a sűrűben az út: 

az omlós ösvény fölé néma lomb hullt, 

egymást óvtuk, hogy fogózz és vigyázz, 

és végül a ritkuló ágakon túl 

elénk tárúlt a völgy s a messzi ház – 

az álom dalát, mely majd megjelen – 






hogy eltévedtünk… a fény elborult… 






elénk tárult a völgy s a messzi ház – 

Az utolsó fától karunk a félig 


mohos törzset ölelve bucsuzott… 

mohos törzset ölelve búcsuzott… 

S virágos út vitt a gyönyörü célig 


és ég és föld színaranyban uszott. 




Tájkép I. 2090 

Landschaft I.: Des jahres wilde glorie durchläuft 

Az év vad dicsfényén végigfut a 

bús lélek, mely, délben, egy rengeteg 



Széles foltokban esőz a csalit 

egy forrásra, mely sima s fekete, 

s ahol már a homály zord jegyese, 

egy hűvös-szemű fiú örködik… 

És a magányon át nesztelenűl 

gyúl ágról-ágra és süllyed kusza, 

nehéz sárgába az est aranya – 




sebzett kéz tapogatja az utat… 

Bár szenderüne végre a bozót! … 

Dúlt szürkén ekkor félénk fény tör át 

s újra derengni kezd a félhomály. 

Széles gyeppel nyúlik egy sziklaszál… 


dárdás törzsei állnak sorfalat; 


nedves szél emel langyos illatot… 

Nyilt tengerre virágok hullanak. 


Landschaft II 2092 

Lebt dir noch einmal • Liebe • der oktober 

Und unser irrgang unsre frohe haft 

Wie wir durch laubes lohenden zinnober 

Und schwarzer fichten grünmetallnen schaft 

Den und den baum besuchten • stumme gäste • 

Getrennten gangs in liebevollem zwist 

Und jedes heimlich horchte im geäste 

Dem sang von einem traum der noch nicht ist – 

Erst eines baches hüpfendes gekicher 

Uns in der tiefe noch als führer galt 

Der uns enteilte leiser dämmerlicher 

Bis uns sein schluchzen unbemerkt verhallt 

Und diese wandrung uns so sehr entzückte 

Dass uns der weg – dass uns das licht verliess 

2090 ÖB48.40 

2091 ÖB.II.81 

2092 GW.I.297 

2093 ÖB.I.115-116 


Tájkép 2091 

Landschaft I.: Des jahres wilde glorie durchläuft 

Az év vad dicsfényén végigfut a 

bús lélek, mely, délben, egy rengeteg 



Széles foltokban esőz a csalit 

egy forrásra, mely sima s fekete, 

s ahol már a homály zord jegyese, 

egy hűvös-szemű fiú őrködik… 

És a magányon át nesztelenűl 

gyúl ágról-ágra és süllyed kusza, 

nehéz sárgába az est aranya – 




sebzett kéz tapogatja az utat… 

Bár szenderülne végre a bozót!… 

Dúlt szürkén ekkor félénk fény tör át 

s újra derengeni kezd a félhomály. 

Széles gyeppel nyúlik egy sziklaszál… 


dárdás törzsei állnak sorfalat; 


nedves szél emel langyos illatot… 

Nyilt tengerre virágok hullanak. 


Tájkép 2093 

380 

Landschaft 

Él-e még benned, kedves, az október 






Míg az ágak is a jövőt figyelték, 

az álorn dalát, mely majd megjelen – 






hogy eltévedtünk… a fény elborúlt…

Und dann ein kind das spät noch beeren pflückte 

Uns durch gestrüpp die rechte richtung wies: 

Wir auf dem mürben und verhangnen steige 

Uns vorwärts bahnten tastend und gemach 

Und endlich durch die immer lichtern zweige 

Das tal sich offen tat mit fernem dach – 

Die arme schlingend um die moosige schwiele 

Wir abschied nahmen von dem lezten stamm… 

Dann gings durch blumen hin zum schönen ziele 

Und luft und land in lautrem golde schwamm. 


Litanei 2094 

Tief ist die trauer die mich umdüstert • 

Ein tret ich wieder Herr! in dein haus. . 

Lang war die reise • matt sind die glieder • 

Leer sind die schreine • voll nur die qual. 

Durstende zunge darbt nach dem weine. 

Hart war gestritten • starr ist mein arm. 

Gönne die ruhe schwankenden schritten • 

Hungrigem gaume bröckle dein Brot! 

Schwach ist mein atem rufend dem traume • 

Hohl sind die hände • fiebernd der mund.. 

Leih deine kühle • lösche die brände • 

Tilge das hoffen • sende das licht! 

Gluten im herzen lodern noch offen • 

Innerst im grunde wacht noch ein schrei.. 

Töte das sehnen • schliesse die wunde! 

Nimm mir die liebe • gib mir dein glück! 


[Ich bin der Eine und bin Beide…] 2098 

Ich bin der Eine und bin Beide 

Ich bin der zeuger bin der schooss 

Ich bin der degen und die scheide 

Ich bin das opfer bin der stoss 

Ich bin die sicht und bin der seher 

Ich bin der bogen bin der bolz 

Ich bin der altar und der fleher 

Ich bin das feuer und das holz 

Ich bin der reiche bin der bare 

Ich bin das zeichen bin der sinn 

Ich bin der schatten bin der wahre 

Ich bin ein end und ein beginn. 

2094 GW.I.305-306 

2095 Ms 4657/147 (kézírás) 

2096 ÖB48.256; ÖB.II.892-893 

* sic! 

2097 Ez a négy sor a lapszélről a vers végére nyilazva. 

2098 GW.I.359 

2099 ÁLA.130 

2100 NIK.314; NKA.635 






elénk tárult a völgy s a messzi ház – 


mohos törzset ölelve búcsuzott… 




Litánia (George) 2095 

Roskad a gyászon |Mély szomorúság| 

fekete bánat. |xxle köröttem;| 

Ujra bedűlxx |behív a| Színed előtt vagyok 

Színed elé jövök |Szenvedek| 

xxxx |házad|, Uram! ujra, Uram! 

Nagy utazás tört, |Iszonyu |Keserü| út tört, sok 

|fáradalom tört.| 

üres a tárház |szekrény,| 

tele a kín. 

Az epedö nyelv 

borodat esdi 

Nagy csata volt, és 

béna a kar. 

Inog a lábam, 

adj nyugodalmat. 

Törxd tőled a kenyered úgy |éh inyemnek| 

morzsa kenyér, esdi még! |szent kenyered!| 

Szívem pihegve |alig ver| 

hivom az álmot 

kezeim asznak, |lázas a száj…| 

Égi hüvösség 

égi oltsd a xxd az üszköt 

xxx |Irtsd| a reményt és 

|küldd le a fényt!, 

Parazsak égnek lelkem áxx A lélek aljám * x 

lobog a láng még, 

Legbxelül éber 

még a sikoly… 

Öld meg a vágyat; 

csukd be! 

Vxédd a szerelmet; 

üdvödet add! 2097 


„Vagyok az egy…” 2099 

Vagyok az Egy s vagyok a Kettő 

Vagyok a fa s a tűz-elem 

Vagyok az íj s vagyok a vessző 

Vagyok a jel s az értelem 

Vagyok az öl s vagyok az ágyék 

Vagyok a hüvely és a kés 

Vagyok a test s vagyok az árnyék 

Vagyok az áldozat s döfés 

Vagyok a látás és a látó 

Vagyok a dús és semmiség 

Vagyok az oltár és imádó 

Vagyok a kezdet és a vég. 

381 

XI.29 Sz.L. 


Kinyilatkoztatás 2100 

Vagyok: kettő és egy vagyok. 

Vagyok a nemző és az öl, 

vagyok a szablya és a tok, 

vagyok az ágy s ki rája dől. 

Vagyok az íj, s vagyok a nyíl, 

vagyok: ki kérdez és felel, 

vagyok: ki boldog és ki sír, 

vagyok az értelem s a jel. 

Vagyok a tűz s a száraz ág, 

vagyok a látó és a kép, 

vagyok az árny s a napvilág, 

vagyok: a kezdet és a vég. 


Litánia 2096 

Litanei 

Mély szomorúság 

köde köröttem; 

oltalom ujra 

a házad, Uram!… 

Iszonyu ut, sok 

fáradalom tört; 

üres a szekrény; 

csordul a kín. 

Az epedő nyelv 

borodat esdi; 

nagy csata volt, és 

béna a kar. 

Inog a lábam, 

adj neki támaszt; 

törd éh inyemnek 

szent kenyered! 

Szivem szorongva 

hivja az álmot; 

kezeim aszva; 

Lázas a száj… 

Szállj az üszökre 

borogatásként; 

irtsd a reményt; gyúlj, 

égi világ! 

A lélek alján 

lobog a láng még; 

legbelül éber 

még a sikoly… 

Öld meg a vágyat; 

csukd sebem ajkát! 

Vidd a szerelmet; 

üdvödet add!


George: Ich bin der Eine … 

„A Szövetség Csillagából” 2101 


Vagyok az egy s vagyok a kettő 2102 

Ich bin der Eine und bin Beide 

Vagyok az Egy s vagyok a Kettő Vagyok az Egy s vagyok a Kettő 

vagyok a hüvely és a tőr 

vagyok a hüvely és a tőr, 

vagyok a szülő és a nemző 

vagyok a szülő és a nemző, 

vagyok a hóhér s akit öl 

vagyok a hóhér s akit öl, 

vagyok a kép s vagyok a látás 

vagyok a kép s vagyok a látás, 

vagyok az ijj és a nyila 

vagyok az ijj és a nyila, 

vagyok az oltár s az imádás 

vagyok az oltár s az imádás, 

vagyok a tűz s vagyok a fa 

vagyok a tűz s vagyok a fa, 

vagyok a szegény és a gazdag 

vagyok a szegény és a gazdag, 

vagyok a lényeg és a váz 

vagyok a lényeg és a váz, 

vagyok jel és tudás az agynak 

vagyok jel és tudás az agynak, 

egy vég vagyok s egy indulás. 


vég vagyok én és indulás. 


[Aus purpurgluten sprach des himmels 

zorn…] 2103 

AUS PURPURGLUTEN SPRACH DES HIMMELS ZORN: 

Mein blick ist abgewandt von diesem volk. . 

Siech ist der geist! tot ist die tat! 

Nur sie die nach dem heiligen bezirk 

Geflüchtet sind auf goldenen triremen 

Die meine harfen spielen und im tempel 

Die opfer tun. . und die den weg noch suchend 

Brünstig die arme in den abend strecken 

Nur deren schritten folg ich noch mit huld – 

Und aller rest ist nacht und nichts. 


[Die ihr die wilden dunklen zeiten nennt…] 2105 

Die ihr die wilden dunklen zeiten nennt 

In eurer lughaft freien milden klugen: 

Sie wollten doch durch grausen marter mord 

Durch fratze wahn und irrtum hin zum gott. 

Ihr frevler als die ersten tilgt den gott 

Schafft einen götzen nicht nach Seinem bild 

Kosend benamt und greulich wie noch keiner 

Und werft ihm euer bestes in den schlund. 

Ihr nennt es EUREN weg und wollt nicht ruhn 

In trocknem taumel rennend bis euch allen 

Gleich feig und feil statt Gottes rotem blut 

des Götzen eiter in den adern rinnt. 


[Ihr baut verbrechende an maass und grenze…] 2108 

Ihr baut verbrechende an maass und grenze: 

›Was hoch ist kann auch höher!‹. doch kein fund 

Kein stütz und flick mehr dient. . es wankt der bau. 

Und an der weisheit end ruft ihr zum himmel: 

›Was tun eh wir im eignen schutt ersticken 

Eh eignes spukgebild das hirn uns zehrt?‹ 

Der lacht: zu spät für stillstand und arznei! 

Zehntausend muss der heilige wahnsinn schlagen 

Zehntausend muss die heilige seuche raffen 

Zehntausende der heilige krieg. 


A „Szövetség csillagából” 2110 

Der stern des bundes 

Ihr baut verbrechende… 

2101 Ms 4657/138 (kézírás) 

2102 ÖB.I.683 

2103 GW.I.360 

2104 Ms 4658/128 (kézírás) 

2105 GW.I.360-361 

2106 Ms 4657/134 (kézírás) 

2107 ÖB.I.681-682 

2108 GW.I.361 

2109 Ms 4657/135 (kézírás) 

2110 ÖB.I.682 


Aus purpurgluten sprach… 

George „A szövetség csillagából” 2104 

Bíborfelhőkből szólt az ég haragja: 

Szemem elfordúlt már ettől a néptől… 

Kór szellemek! a tett halott! 

Csak akik arany háromevezősön 

a szent vidékre menekültek és 

hárfáimon játszanak s templomomban 

áldoznak… s akik még utat keresve 

vágyakozva nyúlnak az est elé, 

csak azok útját figyeli kegyem – 

s a többi éj és semmiség. 



382 




George: „Die ihr die wilden…” 

„A Szövetség Csillagából” 2106 

Die ihr die wilden… 

Sötét s vad idők, – mondja hazugúl 

Sötét s vad idők, – mondja hazugúl 

szabad, szelid |okos| és xxx |szelid| korotok: szabad, okos és szelíd korotok: 

pedig azokban kinpad, vad halál, 

pedig azokban kínpad, zord halál, 

s fintor s őrület mind istent akart. 

fintor s őrület mind Istent akart. 

Káromlók, csak ti irtjátok ki az istent, 

káromlók, csak ti irtjátok ki Őt! 

Bálványotok nem az Ő képe=mása, 

Bálványotok nem az Ő képe-mása, 

Méz a neve, szörnyű, mint egy se volt, 

neve édes, szörnyű, mint egy se volt, 

|és| legjobb kincsetekkel xxxx tömitek etetitek. s legjobb kincsetekkel etetitek. 

A TI útatok, mondjátok, s hideg 

A ti utatok! – mondjátok, s hideg 

önkívületben xxxx |mind úgy| nyargalásztok, önkivületben mind ugy nyargalásztok, 

hogy az Isten piros vére helyett a 

hogy az Isten piros vére helyett a 

xx bálvány gennye ring hitvány eretekben. 

ford. Szabó Lőrinc 

bálvány gennye ring hitvány eretekben. 


George „A Szövetség csillagából” 2109 

Épitkeztek, s xx bűn a xxx |határ|, a méret: 

„A nagy lehet nagyobb is!” – de alap, léc, 

támasz már nem segít…. a xxx |mű| inog. 

S hogy az ész kifogy, fölsírtok az égre: 

„Mit tegyünk, hogy az omjainkba ne fuljunk, 

hogy agyrémünk ki ne szivja agyunkat?” 

Az nevet: késő gyógyulni, megállni! 

Tizezret sujt majd a szent őrület, 

tizezret visz el még a szent ragály, 

tizezreket a szent háború. 

Ford. Szabó Lőrinc

Épitkeztek, s bűn a határ, a méret. 

„A nagy lehet nagyobb is!” – de alap, léc, 

támasz már nem segít…. a mű inog. 

S hogy az ész kifogy, felsirtok az égre: 

„Mit tegyünk, hogy az omlás meg ne fojtson, 

hogy ki ne szívja agyunkat az agyrém?” 

Az nevet: késő gyógyulni, megállni! 

Tizezret sujt majd a szent őrület, 

tizezret visz el még a szent ragály, 

tizezreket a szent háború. 


[Einer stand auf der scharf wie blitz und stahl…] 2111 

George: 

Einer stand auf der scharf wie blitz und stahl 

Die klüfte aufriss und die lager schied 

Ein Drüben schuf durch umkehr eures Hier. . 

Der euren wahnsinn so lang in euch schrie 

Mit solcher wucht dass ihm die kehle barst. 

Und ihr? ob dumpf ob klug ob falsch ob echt 

Vernahmt und saht als wäre nichts geschehn. . 

Ihr handelt weiter sprecht und lacht und heckt. 

Der warner ging. . dem rad das niederrollt 

Zur leere greift kein arm mehr in die speiche. 




Einer stand auf… 

Jött Egy, ki mint villám s acél, vadúl 

feltépte a szakadékot, s a tábort 

kettéosztotta és Itt lett az Ott… 

Őrültek vagytok! – üvöltötte, addig 

s oly erővel, hogy torka megrepedt. 

S ti? Bölcsek, balgák, talmik s igazak, 

ugy éreztétek, hogy semmi se történt… 

Csak tárgyaltok, nevettek, sokasodtok, 

Az Intő elment… A semmi zúgó 

kerekét már meg nem állitja senki. 


[Bangt nicht vor rissen brüchen wunden 

schrammen…] 2114 

Bangt nicht vor rissen brüchen wunden schrammen • 

Der zauber der zerstückt stellt neu zusammen. 

Jed ding wie vordem heil und schön genest 

Nur dass unmerkbar neuer hauch drin west. 

Was schon genannt ist liegt gefällt umher 

DER leer gehäus – ein stumpfes waffen DER: 

Die eingereihten und die rückgewandten… 

Bringt kranz und krone für den Ungenannten! 


Goethes lezte * Nacht in Italien 2117 

Welch ein schimmer traf mich vom südlichen meer? 

Fichten seh ich zwei ihre schwarzen flügel 

Recken ins stetige blau der nacht und dazwischen 

Silbern in ruhigem flimmern ein einziger stern. 

Aus den büschen tritt nun das Paar.. vor dem Bild 

Mitten im laub-rund • leuchtender marmor wie sie • 

Tun sie noch immer umschlungen den grossen schwur. 

Mächtig durch der finsteren bräuche gewalt 

Heben sie nun ihre häupter für herrschaft und helle. 

Staunend hört ihren heldengesang die verklärung 

Ewiger räume • dann trägt ihn der duftige wind 

Über das schlummernde land und die raunende see. 

2111 GW.I.267 

2112 


* 

sic! 

2113 

ÖB.I.682 

2114 

GW.I.263 

2115 


2116 

ÖB.I.683 

* sic! 

2117 GW.I.401-403 

383 


Einer stand auf 

A Szövetség csillagából 2112 

Jött Egy, ki mint villám s acél, vadúl 

feltépte a szakadékot s a tábort 

kettéosztotta és Ittetek Ott lett … 

Őrűltek vagytok, üvöltötte, addig 

s oly erővel, hogy torka megrepedt. 

S ti? Bölcsek, balgák, talmik s igazak, 

úgy éreztétek, hogy semmi se történt… 

Csak tárgyaltok, nevettek, xxx sokasodtok. 

Az intő elment… A semmibe zúgó 

kerék|et| * xxxx már meg nem állítja senki. 



Bangt nicht vor … 

George: A Szövetség csillagából 2115 




Bangt nicht vor rissen… 

Ne riasszon szakadás; seb, törés, heg; Ne riasszon szakadás; seb, törés, heg; 

össze is rak a varázs, hogyha szétszed. össze is rak a varázs, hogyha szétszed. 

Minden, mint volt, szép és ép lesz megint, Minden, mint volt, szép és ép lesz megint, 

csak uj a lélek, mely benne kering. csak uj a lélek, mely benne kering. 

Minek neve van, pusztulásra vár, Minek neve van, pusztulásra vár, 

ez üres héj, – az csorba kard ma már: ez üres héj, az csorba kard ma már: 

a felhasználtak s a visszavetettek… a felhasználtak s a visszavetettek… 

Koszorút ide s trónt a Névtelennek! 


Koszorút ide s trónt a Névtelennek!

Abschied reisst durch die brust – von dem heiligen boden 

Wo ich erstmals wesen wandeln im licht 

Sah und durch reste der säulen der Seligen reigen. . 

Ich den ihr preisend ›herz eures volkes‹ genannt 

›Echtesten erben‹: hier hab ich vor armut gezittert • 

Hier ward erst mensch der hier wiederbegonnen als kind. 

Durch die nebel schon hör ich euch schmälende stimmen: 

›Hellas’ lotus liess ihn die heimat vergessen‹… 

O dass mein wort ihr verstündet – kein weiseres frommt euch – 

›Nicht nur in tropfen • nein traget auch fürder in strömen 

Von eurem blute das edelste jenseit der berge • 

Anteil und sinn euch solang ihr noch unerlöst‹. 

Euch betraf nicht beglückterer stämme geschick 

Denen ein Seher erstand am beginn ihrer zeiten 

Der noch ein sohn war und nicht ein enkel der Gäa 

Der nicht der irdischen schichten geheimnis nur spürte 

Der auch als gast in ambrosischen hallen geweilt 

Der dort ein scheit des feuers stahl für sein volk 

Das nun sein lebenlang ganz nicht mehr tastet in irre 

Der in die schluchten der grausigen Hüterinnen 

Die an den wurzeln im Untersten sitzen • sich wagte 

Die widerstrebenden schreienden niederrang 

Ihnen die formel entreissend mit der er beschwört… 

Solch einer ward euch nicht und ich bin es nicht. 

Früh einst – so denkt es mir – trug ein bewimpeltes schiff 

Uns in das nachbarlich rheinische rebengeländ. . 

Hellblauer himmel des herbstes besonnte die gaue 

Weisse häuser und eichen-kronige gipfel. . 

Und sie luden die lezten trauben am hügel 

Schmückten mit kränzen die bütten • die festlichen winzer • 

Nackte und golden gepuzte mit flatternden bändern. . 

Lachend mit tosendem sange beim dufte des mostes 

Also stürmte die strasse am tiefgrünen strom 

Purpurnes weinlaub im haare der bacchische zug. 

Dort an dem römischen Walle • der grenze des Reichs • 

Sah ich in ahnung mein heimliches muttergefild. 

Unter euch lebt ich im lande der träume und töne 

In euren domen verweilt ich • ehrfürchtiger beter• 

Bis mich aus spitzen und schnörkeln aus nebel und trübe 

Angstschrei der seele hinüber zur sonne rief. 

Heimwärts bring ich euch einen lebendigen strahl • 

Dränge zutiefst in den busen die dunkleren flammen • 

Euch ein verhängnis solang ihr verworren noch west. 

Nehmt diesen strahl in euch auf – o nennt ihn nicht kälte! – 

Und ich streu euch inzwischen im buntesten wechsel 

Steine und kräuter und erze: nun alles • nun nichts. . 

Bis sich verklebung der augen euch löst und ihr merket: 

Zauber des Dings – und des Leibes • der göttlichen norm. 

Lange zwar sträuben sich gegen die Freudige Botschaft 

Grad eure klügsten • sie streichen die wallenden bärte • 

Zeigen mitfingern in stockige bücher und rufen: 

›Feind unsres vaterlands • opfrer an falschem altar‹… 

Ach wenn die fülle der zeiten gekommen: dann werden 

Wieder ein tausendjahr eurer Gebieter und Weisen 

Nüchternste sinne und trotzigste nacken gefüge 

Ärmlicher schar von verzückten landflüchtigen folgen 

Sich bekehren zur wildesten wundergeschichte 

Leibhaft das fleisch und das blut eines Mittlers geniessen • 

Knieen im staube ein weiteres tausendjahr 

Vor einem knaben den ihr zum gott erhebt. 

Doch wohin lockst du und führst du • erhabenes Paar?. . 

Sind es die schatten der sehnsucht • lieblich und quälend?. . 

Säulenhöfe seh ich mit bäumen und brunnen 

Jugend und alter in gruppen bei werk und bei musse 

Maass neben stärke.. so weiss ich allein die gebärden 

Attischer würde. . die süssen und kräftigen klänge 

Eines äolischen mundes. Doch nein: ich erkenne 

Söhne meines volkes – nein: ich vernehme 

Sprache meines volkes. Mich blendet die freude. 

Wunder hat sich erfüllt von marmor und rosen… 

Welch ein schauer des ungebahnten erbebt? 

Welch ein schimmer traf mich vom südlichen meer? 


Goethe utolsó éjszakája Itáliában 

384

– George – 2118 

Micsoda fényt lőtt rám |Hogy szikrázik rám| |Milyen csillámod ért,| a déli tenger? 

Két lúc nyujtja fekete szárnyait az 

éj állandó kékjébe; s közöttük 

egy nyugodt |ezüst csillag| csillag ezüst? |nyugodt| magánya ezüstlik. 

Most kilép a Pár… a lomb=karéj 

Szobra előtt;|:| a márvány ragyog, akár ők: 

ölelkezve mondják a nagy esküt. Hatalmas fejük a szokott sötétből 

Sötét szokások|ból| erejét |fejüket| legyűrve át uralkodni, ragyogni szegik most. 

fejük gyxxx |xxxx| |győztes| fénybe emelik most (4 sor gyorsírás) 

Hős dalukat csodálja az örök tér 

tündöklése, majd szagos szél viszi 

alvó föld |xxx| s tenger¦moraja |alvó táj s a tengermoraj| fölött. 

Jajdul a búcsu – a szent földtől, ahol 

elém tűntek a fény istenei 

s oszlopromokon át az Üdvözült Tánc… 

„Népetek szive”, „legigazibb örökös”, 

mondtáxxx|tok|: s itt koldusként vaxcogtam; 

ujra gyermek, csak itt lettem ember. – 

A ködön át |mögül már| hallom már |hon| gyaláztok: |hallom /a gáncsot / már/:| 

„Hellász büszkén |lótusza…| feledte hazáját!”… 

Boldogabb törzseknek titeket nem 

|ért a| sorsa: csók hHajnalauk Látnokot szült, 

Gea fiát még, nem unokáját, 

unoka helyett Gea fiát még! 

|Bölcsebb nincs, – bár engem értenétek!: 

„Ne csöppenkint, folyamként zuhogjon 

Hegyen túlra java véretek még; 

megváltatlanok: ez a részetek.”| 2119 

Boldogabb sors titeket nem ért: más 

|más| törzseknek a hajnala Látnokot szült, 

unoka helyett Gea fiát még 

xxx s abban |az sejtette|s abban| nemcsak a földi titka sejlett, 

aAz az ambroziás csarnokban is járt, 

aAz lopott |csent| tűzzel gazdagitotta a népét, 

mely, amig él, nexm vakon tévelyeg most, már. 

aAz lehatolt szakadékaiba a szörnyű 

Őr=Anyáknak, a Gyökerekhez, a Mélybe, 

|s| |s| az a a sikoltók tiltakozxást legyürxxve (leküzdve 

elrabolt képletükkel varázs 

varázstól most a |el|rablott képletükkel varázsol 

Ilyenetek nem xx |volt| s bennem se g tett 

Ilyenetek nincs; s én az? sem |nem az| vagyok az. 

George: Goethe 2120 

4) 

Valaha, rég – kép szól! – lobogós hajó 

vitt a szomszéd rajnai szüretre… 

Kékarany ősz napozta a tájban az ormok 

tölgykoronáit, a fehér házakat… 

Fürtök utolját vitte épp a dombon 

s koszorús puttonyt a népi ünnep, 

meztelen és aranyban, és szalagokkal… 

Must szaga, hars dal, boldog kacagás: 

rőtve? venyigedíszben igy rohant a mélyzöld 

folyamnál a bacchusi menet: ott, a 

római Falon, a Birodalom határán római Falnál, a birodalmi Mesgyén 

sejtettem meg titkos anyaföldem. 

* 

6) Zúgnak ugyan soká a Jó Hir ellen 

éppen a legokosabbjaitok; szakálluk 

simogatva avas könyvekre mutatnak: 

„Idegen oltár kell neki, áruló…” 

Ah, az idő teljében Uraitoknak 

s Bölcseiteknek megint ezer évig 

hajlik józansága, dacos nyaka egy 

csapat kóbor rajongó elé, 

legvadabb csodát vall, testileg éli 

húsát=vérét egy Közvetitőnek, 

|s| porban térdel még egy ezredévig 

egy istenitett fiú előtt. 

* 

Stefan George: 


385 


Goethe utolsó éjszakája Itáliában 2122 

2118 

Ms 4657/144.I-III. (kézírás) 

2119 

Ez a négy sor a lap aljáról idenyilazva. 

2120 

Az Ms 4657/144.III. nem az előző két lap folytatása; vlsz. egy korábbi variáns tisztázata – kisebb javításokkal –, számozott versszakokkal, de 

számozatlan lapon. 

2121 

Ms 4657/575.I-III. (gépírás, autográf javításokkal) 

2122 MB.303-305


1.) xxxxxxxxxxxxxxx |Micsoda fényt lőtt rám a déli| tenger? 


éj állandó kékjébe; s közötgtük 

egy ezüst |nyugodt| csillag fáradt |ezüst| magánya. 

Most kilép a Pár… a lomb-karéj 

Szobra előtt: a márvány ragyog, akár ők: 

ölelkezve mondják a nagy esküt. 

Hatalmas fejük a szokott sötétből 

uralkodni, szikrázni szegik most. 



alvó táj és tengermoraj felett. 

2.) Jajdul a búcsu |–| a szent földtől, ahol 

elém tüntek a fény istenei 

s oszlop-roncsokon át az Üdvözült Tánc… 


mondtátok: s itt koldusként vacogtam: 

ujra gyermek, csak itt lettem ember. 

A köd mögül hallom már a gáncsot: 

„Hellász lótuszán honát feledte”… 

/B|b|ölcsebb / n|N|incs/, – bár /engem / értenétek /!: !: 

„Ne csöppenkint, xxxxxxx |tovább is folyamként| 

xxxxxxxxxxxxxx |zúgjon java véretek a Hegyen túl;| 

megváltatlanok: ez a xxxx |tisztetek|.” 

3.) Titeket |Benneteket| nem ért a boldogabb sors: 

más törzseknek a hajnala Látnokot szült, 

unoka helyett Gaea fiát még Gaeának: 

Abban nemcsak a földi titka sejlett, 

Az az ambroziás csarnokban is járt, 

Az csent tüzzel gazdagitotta népét, 

mely, amig él, nem vakon tévelyeg most |már|. 

Az lehatolt szakadékaiba a szörnyü 

Őr-Anyáknak, a Gyökerekhez, a Mélybe, 

s a sikoltó tiltakozást leküzdve 

elrabolta képletüket s varázsol… 

Ilyenetek xxxx nem volt; s én nem vagyok az. 

4.) …… |Közbeszurni!| 

5.) Köztetek éltem, álmok és dalok közt, 

s dómjaitokban, mint alázatos hit, 

míg köd-csipkék s –cikornyák közűl 

lelkem sikolya át nem vitt a napra. 

Egy eleven sugarat hazaviszek, 

a sötétebb lángokat lefojtom, 

végzetetek, mig zavar maradtok. 

xxxxxxxxxxxxxxx |Fogadjátok be – óh, nem hideg tűz! –| 

s addig érc, növény s kő tarkaságát 

szórom elétek: a mindent, a semmit… 

mig csak nem nyil szemetek, a Tárgy – s a 

Test varázsát látni; az isteni fékét. normát. 

6) …… (Még nincs meg!) 

De te hova csalsz, hova vezetsz, dicső Pár?… 

Vágyam árnyai vonzanak gyötörnek?… 

Oszlop-udvar… fák s xxxx |kutak| körül 

öregek-ifjak, munkában s pihenve, 

mérték s erő… / én tudom / tehát / csak 

Micsoda fényt lőtt rám a déli tenger? 



ezüstben remeg egy árva csillag. 


Szobra előtt; a márvány ragyog, akár ők: 






alvó táj és tengermoraj fölött. 



s oszloproncsokon át az Üdvözült Tánc… 


mondtátok: s itt koldusként vacogtam; 




Nincs bölcsebb, – bár engem értenétek: 

„Ne csöppenkint, tovább is folyamként 

zúgjon java véretek a Hegyen túl; 

megváltatlanok: ez a tisztetek.” 

A ti sorsotok nem a boldogoké: 


unoka helyett fiát még Gaeának: 



Az csent tűzzel gazdagitotta népét, 

mely, amig él, nem vakon tévelyeg már. 

Az lehatolt szakadékaiba a szörnyű 




Ilyenetek nem volt; s én nem vagyok az. 

Valaha, rég – kép szól – lobogós hajó 


Kék-arany ősz napozta a tájban az ormok 


Fürtök utolját rakta épp a dombon 


meztelen és aranyban s szalagokkal… 


venyigedíszben így rohant a mélyzöld 


római Falnál, a birodalmi Határon 


Köztetek éltem, álmok és dalok közt, 


míg köd-csipkék s cikornyák közűl 





Fogadjátok be – ó, nem hideg tűz! – 


szórom elétek: a mindent, a semmit… 

míg csak nem nyíl szemetek, s a 

Test varázsát látni, az isteni Fékét. 

Zúgnak ugyan soká a Jó Hir ellen 









húsát-vérét egy Közvetitőnek, 

s porban térdel még egy ezredévig 

egy istenitett fiú előtt. 


Vágyam álmai vonzanak gyötörnek?… 

Oszlop-udvar… fák s kutak körűl 


mérték s erő… tehát én tudom csak 

386

Attika méltóságát… az aeol száj 

édes erejét. De nem: a npépem 

fiait látom – de nem: a népem 

szava zendül. Vakít az öröm. 

Teljesült a márvány- s rózsa-csoda… 

Micsoda borzalma remeg uj utaknak? 

Micsoda xxxxxxxx |fényt lőtt rám a| déli tenger? 




Goethes lezte nacht in Italien 























zugjon java véretek a Hegyen túl; 








mely, amig élt, nem vakon tévelyeg már. 






Valaha, rég, – kép szól, – lobogós hajó 





s koszorus puttonyt a népi ünnep, 



venyigedíszben igy rohant a mélyzöld 






mig köd-csipkék s cikornyák közűl 





Fogadjátok be – óh, nem hideg tűz! – 


szórom elétek: a mindent, a Tárgy – s a 


Zugnak ugyan soká a Jó Hir ellen 



2123 ÖB48.148-150 

2124 ÖB.II.533-535 


édes erejét. De nem: a népem 


szava zendűl. Örömöm vakít. 






387 

Goethes lezte nacht in Italien 























zugjon java véretek a Hegyen túl; 








mely, amig élt, nem vakon tévelyeg már. 






Valaha, rég, – kép szól, – lobogós hajó 








venyigedíszben igy rohant a mélyzöld 






mig köd-csipkék s cikornyák közűl 





Fogadjátok be – óh, nem hideg tűz! – 


szórom elétek: a mindent, a Tárgy – s a 


Zugnak ugyan soká a Jó Hir ellen 


simogatva avas könyvekre mutatnak:







husát-vérét egy Közvetitőnek, 


egy egy istenitett fiú előtt. 


Vágyam álmai vonzanak, gyötörnek… 









Micsoda borzama remeg uj utaknak? 



Der krieg 2125 

Wie das getier der wälder das bisher 

Sich scheute oder fletschend sich zerriss 

Bei jähem brand und wenn die erde bebt 

Sich sucht und nachbarlich zusammendrängt: 

So in zerspaltner heimat schlossen sich 

Beim schrei DER KRIEG die gegner an. . ein hauch 

Des unbekannten eingefühls durchwehte 

Von schicht zu schicht und ein verworrnes ahnen 

Was nun beginnt… Für einen augenblick 

Ergriffen von dem welthaft hohen schauer 

Vergass der feigen jahre wust und tand 

Das volk und sah sich gross in seiner not. 

Sie kamen zu dem Siedler auf dem berg: 

›Liegst du noch still beim ungeheuren los?‹ 

Der sprach: dies frösteln war das edelste!. . 

Was euch erschüttert ist mir lang vertraut • 

Lang hab ich roten schweiss der angst geschwizt 

Als man mit feuer spielte. . meine tränen 

Vorweg geweint. . heut find ich keine mehr. 

Das meiste war geschehn und keiner sah. . 

Das trübste wird erst sein und keiner sieht. 

Ihr (asst euch pressen von der äussern wucht. . 

Dies sind die flammenzeichen • nicht die kunde. 

Am streit wie ihr ihn fühlt nehm ich nicht teil. 

….Wem das gewissen drohe 

Mit eigner oder fremder schande drucke 

Empfindet deine worte wol als rohe. 

Dem ohngeachtet halt dich frei von schmueke 

Und ganz eröffne des von dir geschaute 

Lass es geschehn dass wen es beisst sich jueke. 

Wenn auch beschwerlich werden deine leute 

Beim ersten kosten • wird lebendige zehrung 

Man draus entnehmen wenn men sie vardeute. 

Dante • Göttliche Komödie • Himmel XVII 

Nie wird dem Seher dank. . er trifft auf hohn 

Und steine • ruft er unheil – wut und steine 

Wenn es hereinbrach. Angehäufte frevel 

Von allen zwang und glück genannt • verhehlter 

Abfall von Mensch zu Larve heischen busse. . 

Was ist IHM mord von hunderttausenden 

Vorm mord am Leben selbst? Er kann nicht schwärmen 

Von heimischer tugend und von welscher tücke. 

Hier hat das weib das klagt • der satte bürger • 

Der graue bart ehr schuld als stich und schuss 

Des widerparts an unsrer söhn und enkel 

Verglasten augen und zerfeztem leib. 

SEIN amt ist lob und fem • gebet und sühne • 

Er liebt und dient auf seinem weg. Die jüngsten 

2125 GW.I.410-415 

2126 Ny.1921.I V . 866 - 870 







husát-vérét egy Közvetítőnek, 


egy egy istenitett fiú előtt. 


Vágyam álmai vonzanak gyötörnek?… 











388 


A háború 2126 

(Stefan George költeménye. 1917.) 

»…Akiknek lelke vérzik, 

kiket maguk vagy mások bűne is fedd, 

szavaidat bizony durvának érzik. 

Ne légy hazug, ne adj helyt semmi dísznek 

és minden látomásod tárd egész ki, 

hadd vakargassa rühét, aki viszket! 

Mert beszéded súlyos, – gyógyit, és mi 

keserves első kóstolásra: élő 

táplálék lesz annak, ki megemészti.« 

Miként az erdők vadja, mely kerülte 

vagy vicsorogva tépte, – hirtelen 

tűzvészre és ha megindul a föld, 

összeverődik s egymást keresi: 

úgy fogtak össze az ellenfelek 

a HÁBORÚ!-sikolyra, széthasadt 

hazánkban… Egység, ismeretlen érzés, 

lengett be minden réteget, s zavart 

sejtés: mi jön most? … Egy percre a nép, 

vílág-nagy borzadálytól megragadva 

feledte gyáva éveit, szennyt s lomot, 

s nyomorában nagynak látta magát. 

Fölkeresték a hegyi Remetét: 

„E szörnyű sorsban nyugodtan maradsz?” 

S Ő szólt: legnemesebb e rémület volt! 

Rég ismerem, mi lelketekbe rendűl, 

vért izzadott félelmem, amikor 

tűzzel játszottak… Elsírtam előre 

könnyeimet, – s most egyet sem találok. 

A legtöbb megtörtént s nem látta senki. 

A legszomorúbb jön s nem látja senki. 

Ti csak nyögitek a külső bilincset… 

Ezek a lángjelek, de nem a Hír. 

Nem veszek részt a harcban veletek. 

(Dante: Isteni színjáték, Paradicsom: XVII.) 

Hálát sosem kap a Látnok… kövek 

s gúny a jutalma, ha vészt lát, – kövek 

s düh, hogyha eljött. Garmadába gyűlt bűn 

– a neve kényszer s boldogság –: az Ember 

Lárva-hullása vezeklést kiván. 

Mit bánja Ő, hogy százezreket ölnek, 

ha az Életet ölik? Nem rajonghat 

zengve honi erényt s idegen ármányt. 

Ősz fürt, siró nő, s a telthasu polgár 

vétkesebb mint az ellen: a szurony 

s golyó, mely fiaink és unokáink 

roncs-testére s üveg-szemébe vág. 

Az Ő tiszte dicséret és ítélet, 

ima s engesztelés: szolgál s szeret,

Der teuren sandt er aus mit segenswunsch. . 

Sie wissen was sie treibt und was sie feit. . 

Sie ziehn um keinen namen – nein um sich. 

IHN packt ein tiefres grausen. Die Gewalten 

Nennt er nicht fabel. Wer begreift sein flehn: 

›Die ihr die fuchtel schwingt auf leichenschwaden • 

Wollt uns bewahren vor zu leichtem schlusse 

Und vor der ärgsten • vor der Blut-schmach!‹ 

Stämme Die sie begehn sind wahllos auszurotten 

Wenn nicht ihr bestes gut zum banne geht. 

Zu jubeln zlemt nicht: kein triumf wird sein • 

Nur viele untergänge ohne würde. . 

Des schöpfers hand entwischt rast eigenmächtig 

Unform von blei und blech • gestäng und rohr. 

Der selbst lacht grimm wenn falsche heldenreden 

Von vormals klingen der als brei und klumpen 

Den bruder sinken sah • der in der schandbar 

Zerwühlten erde hauste wie geziefer. . 

Der alte Gott der schlachten ist nicht mehr. 

Erkrankte welten fiebern sich zu ende 

In dem getob. Heilig sind nur die säfte 

Noch makelfrei versprizt – ein ganzer strom. 

Wo zeigt der Mann sich der vertritt? das Wort 

Das einzig gilt fürs spätere gericht? 

Spotthafte könige mit bühnenkronen • 

Sachwalter • händler • schreiber – pfiff und zahl. 

Auch in verbriefter ordnung grenzen: taumel • 

Dann drohnde wirrsal.. da entstieg gestüzt 

Auf seinen stock farblosem vororthaus 

Der fahlsten unsrer städte ein vergessner 

Schmuckloser greis. . der fand den rat der stunde 

Und rettete was die gebärdig lauten 

Schliesslich zum abgrundsrand gebracht: das reich 

Doch vor dem schlimmren feind kann er nicht retten. 

›Fehlt dir der blick für solch ein maass von opfern 

Und kraft der allheit?‹ Diese sind auch drüben. 

Das nötige werk der pflicht bleibt stumpf und glanzlos 

Und opfer steigt nicht in verruchter zeit. . 

Menge ist wert • doch ziellos • schafft kein sinnbild • 

Hat kein gedächtnis – Was fragt sich der Weise? 

Sie troff im schwatz von wolfahrt • menschlichkeit 

Und hebt nun an das greulichste gemetzel. 

Nach speichel niedrigster umwerbung: geifer 

Gemeinsten schimpfs!. . und was sich eben hezt 

Umkröche sich geschmiegt wenn sich erhöbe 

Furchtbar vor ihm das künftige gesicht. 

Und was schwillt auf als geist! Solch zart gewächs 

Hat fernab sein entstehn… Wie faulige frucht 

Schmeckt das gered von hoh-zeit auferstehung 

In welkem ton. Wer gestern alt war kehrt nicht 

Jezt heim als neu und wer ein richtiges sagt 

Und irrt im lezten steckt im stärksten wahn. 

Spricht Aberwitz: ›Nun lernten wir fürs nächste‹ 

Ach dies wird wiederum anders!.. dafür rüstet 

Nur vollste umkehr: schau und innrer sinn. 

Keiner der heute ruft und meint zu führen 

Merkt wie er tastet im verhängnis • keiner 

Erspäht ein blasses glühn vom morgenrot. 

Weit minder wundert es dass soviel sterben 

Als dass soviel zu leben wagt. Wer schritthielt 

Mit dem Jahrhundert darf heut spuk nur sehn. 

Der hilft sich • kind und narr: ›Du hasts gewollt‹ 

Alle und keiner – heisst das bündige urteil. 

Der lügt sich • schelm und narr: ›Diesmal winkt sicher 

Das Friedensreich.‹ Verstrich die frist: müsst wieder 

Ihr waten bis zum knöchel bis zum knie 

Im most des grossen Keltrers. . doch dann schoss 

Ein nachwuchs auf • der hat kein heuchel-auge: 

Er hat das schicksalsauge das der schreck 

Des ehernen fugs gorgonisch nicht versteint. 

In beiden lagern kein Gedanke – wittrung 

Um was es geht… Hier: sorge nur zu krämern 

Wo schon ein andrer krämert. . ganz zu werden 

Was man am andren schmäht und sich zu leugnen 

›Ein volk ist tot wenn seine götter tot sind‹ 

Drüben: ein pochen auf ehmaligen vorrang 

Von pracht und sitte • während feile nutzsucht 

Bequem veratmen will. . im schooss der hellsten 

Áldása kisér drága ifjakat… 

Tudják mi hajtja és mi védi őket: 

nem külső célért mennek, – magukért! 

Mélyebb iszony fogja meg Őt, Erőket 

nem mond mesének. Ki érti szavát? –: 

„Ti, kik pallost lengettek hullarendek 

fölött, – óvjatok a túlkönnyü végtől 

s mi legrosszabb: a Vér gyalázatától!” 

Erre kész törzsek mind irtassanak ki, 

ha legjobb kincsük nem pusztúl bele. 

Ujjongni nem kell: nem lesz győzelem, 

csak sok dicstelen pusztulás… A gyártó 

kézből kiszökik s önhatalmulag 

őrjöng az ólom–, bádog–, cső- és kötélszörny. 

Kacag, ha régi hamis hősregéket 

hall zengeni, ki testvérét ragacsként 

lehullni látta s a gyalázatossan 

szétturkált földben lakott, mint a féreg… 

A harcok ős Istene már nem él. 

Beteg világok láza ég halálrra 

a tombolásban. Csak mocsoktalan 

kiontott nedv a szent, – egész folyó. 

Hol van a Férfi, aki helyt áll? a Szó, 

mely ment, ha jó a későbbi ítélet? 

Sok korcs király, színpadi koronák, 

kufárok, ügyvivők és irnokok, – 

mind csupa-szám! Elkönyvelt rendben is: 

ingás, majd vészes zűrzavar... De ekkor, 

botjára dűlve, egyik legfakóbb 

városunk szürke kültelki lakából 

jött egy ottfeledt agg, percnyi tanáccsal 

megmentve, mit a hangos hadonászók 

végül majd megöltek: – a birodalmat... 

De ő sem menthet meg a gonoszabbtól. 

„Nem látod az Áldozatot s az Egység 

ős Erejét ?” Ez megvan odaát is. 

A kényszer tette tompa s fénytelen 

s átkos időkben nem kél áldozat... 

Érték a nép, de céltalan: nem alkot 

jelképet, és felejt. – Mit vár a bölcs? 

Jólét s emberség csöpögött a locska 

tömegből, s most vad mészárlásba kezd. 

Alacsony hízelgés nyála után: 

undok szitok tajtékja! s mi ma egymást 

hecceli: egymáshoz csúszna, ha látná 

irtózatos arcával a jövőt. 

És mi pöffeszkedik, mint szellem? Ily szent 

növény itt nem terem… Rothadt gyümölcs 

a hervatag szó, mely föltámadásról 

s nagy időkről beszél. Nem lesz ma új, 

ki tegnap ó volt; ki e g y igazat mond 

s a végén téved: az a legbolondabb. 

A Balgaság szól: „Holnapra tanúltunk.” 

Az is máskép lesz! nem véd, csak a teljes 

megfordulás: látás s belső megértés. 

Ki ma kiált s azt hiszi, hogy vezér – 

nem tudja, hogy balsorsban tévelyeg; nem 

sejt egy se hajnalt, sápadt pirkadást. 

Kisebb csoda, hogy meghal annyi, mint hogy 

annyi mer élni. Aki az idővel 

lépést tartott, ma csak kisértetet lát. 

E z így segít (gyermek s bolond): „Te kezdted.” 

Mindenki s senki – szól a kész itélet. 

A z hazudik (gaz s bolond): „Most bizonnyal 

a Békeország int.” Száll az idő: s ti 

bokáig-térdig gázolhattok újra 

a nagy Taposó mustjában… De akkor 

új sarj virul már: szeme nem hizelgés, 

a szeme sors-szem, melyeet vas szokottság 

gorgó-iszonya meg nem kövesít. 

Két tábor, s nincs egy eszme, – csak szimat: 

miről van szó?… Itt: gond, nyerni, hol más 

nyerészkedik… azzá lenni egészen, 

mit a másikban szidnak, s letagadni 

hogy holt a nép, ha istenei holtak. 

O t t: pompa, szokás s egykori kiváltság 

rút hencegése, míg kényelmesen 

akar a bírvágy kiszuszogni… nincs fény 

389

Einsicht kein schwacher blink • dass die Verpönten 

Was fallreif war zerstören • dass vielleicht 

Ein ›Hass und Abscheu menschlichen geschlechtes‹ 

Zum weitren male die erlösung bringt. 

Doch endet nicht mit-fluch der sang. Manch ohr 

Verstand schon meinen preis auf stoff und stamm • 

Auf kern und keim. . schon seh ich manche hände 

Entgegen mir gestreckt • sag ich: o Land 

Zu schön als dass dich fremder tritt verheere: 

Wo flöte aus dem weidicht tönt • aus hainen 

Windharfen rauschen • wo der Traum noch webt 

Untilgbar durch die jeweils trünnigen erben. . 

Wo die allblühende Mutter der verwildert 

Zerfallnen weissen Art zuerst enthüllte 

Ihr echtes antlitz. . Land dem viel verheissung 

Noch innewohnt – das drum nicht untergeht! 

Die jugend ruft die Götter auf. . Erstandne 

Wie Ewige nach des Tages fülle. . Lenker 

Im sturmgewölk gibt Dem des heitren himmels 

Das zepter und verschiebt den Längsten Winter. 

Der an dem Baum des Heiles hing warf ab 

Die blässe blasser seelen • dem Zerstückten 

Im glut-rausch gleich.. Apollo lernt geheim 

An Baldur: ›Eine Weile währt noch nacht • 

Doch diesmal kommt von Osten nicht das Licht.‹ 

Der kampf entschied sich schon auf sternen: Sieger 

Bleibt wer das schutzbild birgt in seinen marken 

Und Herr der zukunft wer sich wandeln kann. 

* Egyedül jogosított magyar fordítás. Az eredeti Georg Bondinál jelent meg Berlinben. 



(1917) 

„….Lelkiismerete |Akiknek lelkiismerete| vérzik, 

Mottószerűen, kiket maguk vagy mások bűne is fed,d, 

pet. ritka szavaidat talán durvának érzik. 

De ne hazudj, ne adj helyt semmi dísznek 

és minden látomásod tárd egész ki; 

csak vakargassa rühét, aki voiszket! 

(rövid i!) Mert beszéded, sulyos bár, gyógyit, és mi 

keserves első kóstolásra, élő 

táplálék annak, aki megemészti.” 

(Dantex: Isteni színjáték, Paradicsom: XVII.) 

Mint az erdei vad, mely társait 

vicsorogva kerűlte-marta, gyors 

tűzvészben, vagy ha megrexxx|szket| a föld, 

egymást híva szomszédként összebú: 

úgy zárkózott fel dúlt hazxánk a nagy 

kiáltásra, hogy HÁBORÚ… Az egység 

ismeretlen xxxx |érzülete| csapott át 

minden rétegen, s zavart sejtelem, 

hogy most mi jön… Világnagy borzadályban 

egy pillanatra felejtette gyáva 

évei vackát s lim-lomát a nép 

s a szükségben nagynak látta magát. 

Felkeresték a hegyi Remetét: 

„Téged nyugton hagy ez a szörnyü sors?” (rövid ü!) 

Ő szólt: ez a borzongás vloult a legszebb!… 

Mi belétek rendűlt, én rég tudom; 

rőt verejtékkel vert ki a szorongás, 

míg a tűzzel játszottak… könnyeim 

előre elsírtam… mosst nincsenek. 

Megtörtént a legtöbb s nem látta senki… 

Jön a legszomorúbb s nem látja senki… 

Benneteket csak a külsö teher nyom… 

Ezek a lángjelek; de nem a Hír. 

Harcatokhoz, mert ilyen, nincs közöm. 

Sose kap hálát a Látnok… Guny és kő (rövid u!) 

éri, ha romlást kiált, – kő s düh, hogyha 

a vész megjött. A bűnhalmaz (nekik 

2127 Ms 4657/572.I-V. ( Gépírás, autográf javításokkal.) 

2128 ÖB.II.872-877 

2129 

összehúzva! 

a legtisztább belátásban se: hogy már 

hullásra érett, mit az Átkozottak 

szétdúlnak, s gogy talán egy „Ember-Undor” 

fog újra, másodszor, megváltani. 

De dalomat nem átok végzi. Néhány, 

fül érti már, ha törzset s anyagot 

magvat s csirát dicsérek… Látom: itt-ott 

kéz int felém, ha szólok: óh Hazám, 

– túlszép, hogy idegen sarok tapodjon – 

hol a füzesből síp zeng, a ligetben 

szélhárfa zúg s az Álom él, a néha 

hűtlen fiaktól elpusztíthatatlan… 

Hol a virágzó Anya a vadon szét- 

hullt, fehér Fajnak először mutatta 

meg igazi arcát… Hazám, sok ígéret 

lakik még benned, – ez tart és emel. 

Az ifjuság hoz Létrejött s Örök 

Isteneket, a Nap telje után... A 

vész ura sceptrumát nyilt ég urának 

adja s elűzí Leghosszabb Telünket. 

Az Üdv Fáján csüggő ledobta sápadt 

lelkek sápadt szinét, miként a lázban 

Szétdarabolt... Titkon Baldúrra hajlik 

Apollo: «Egy darabig tart az éj még, 

de nem keletről jön meg most a fény.» 

Eldőlt a harc a csillagokon; Az győz, 

kínek várában a palladium s a 

Jövő Ura, aki változni tud. 

A költő hozzájárulásával fordította: SZABÓ LŐRINCZ* 

390 



(1917) 

„Akiknek lelkiismerete vérzik, 

kiket maguk vagy mások bűne is fedd, 

szavaidat talán durvának érzik. 

De ne hazudj, ne adj helyt semmi dísznek 

és minden látomásod tárd egész ki; 

csak vakargassa rühét, aki viszket! 

Mert beszéded, sulyos bár, gyógyit, és mi 

keserves első kóstolásra, élő 

táplálék annak, aki megemészti.” 

(Dante: Isteni színjáték, Paradicsom: XVII.) 

Mint az erdei vad, mely társait 

vicsorogva kerűlte-marta, gyors 

tűzvészben, vagy ha megreszket a föld, 

egymást híva szomszédként összebú: 

úgy zárkózott fel dúlt hazánk a nagy 

kiáltásra, hogy HÁBORÚ… Az egység 

ismeretlen érzülete csapott át 

minden rétegen, s zavart sejtelem, 

hogy most mi jön… Világnagy borzadályban 

egy pillanatra felejtette gyáva 

évei vackát s lim-lomát a nép 

s a szükségben nagynak látta magát. 

Felkeresték a hegyi Remetét: 

„Téged nyugton hagy ez a szörnyü sors?” 

Ő szólt: ez a borzongás volt a legszebb!… 

Mi belétek rendűlt, én rég tudom; 

rőt verejtékkel vert ki a szorongás, 

mig a tűzzel játszottak… könnyeim 

előre elsírtam… most nincsenek. 

Megtörtént a legtöbb s nem látta senki… 

Jön a legszomorúbb s nem látja senki… 

Benneteket csak a külsö teher nyom… 

Ezek a lángjelek; de nem a Hír. 

Harcatokhoz, mert ilyen, nincs közöm. 

Sose kap hálát a Látnok… Guny és kő 

éri, ha romlást kiált, – kő s düh, hogyha 

a vész megjött. A bűnhalmaz (nekik

kényszer s üdv!), a titkon Lárvára váltott 

Ember züllése vezeklést kiván… (rövid i!) 

Mit Őneki, hogy százezreket ölnek, 

ha magát az éÉletet? Nem rajonghat, 

honi virtust zengve s idegen ármányt… 

Síró nőzt, hasas polgárt s ősz szakállt itt 

jobban vadol, mint puskás-szuronyos 

ellenfelet, fiaink s unokáink 

szétrongyolt teste,üveges szeme. 

Dicséret s megtorlás, ima s vezeklés 

a dtisztje; szeret s szolgál. A legifjabb 

híveket az ő áldása kisérte… (rövid i!) 

Azok tudják, mi hajtja s védi őket… 

Nem hírnévért indúlnak – magukért!… 

Őbele mélyebb iszony kap. Hatalmak 

neki nem mesék. Ki érti, ha esd, hogy: 

„Hullarendeken palloslengetők, ti, 

mentsetek meg, óh, a túlkönnyü végtől (rövid ü!) 

s a legrosszabbtól, amely Vért gyaláz!” 

Irtassék ki a törzs, amely ilyet tesz, 

vagy átok éri legjobb kincseit. 

Szégyen ujjongani: nincs, aki győzzön, 

pusztulás lesz csak, sok és dicstelen… 

Szökik a gyártó kézböl s maga őrjöng 

az ólom–, bádog–, cső- és póznaszörny. 

Bőszen |Vadúl| kacag, ki egykori hamis 

hősregéket hall; s aki pépcsomóként 

látta omlani testvérét s a rútúl 

szétdúlt földben féregként lakozott… 

A régi Hadisten többé nem él. 

Beteg világok láza hűl ki a 

tombolásban. A mocsoktalan 

fröcskölt nedv szent csak már – egész folyam. 

Hol a Férfi, aki helyt + 2129 áll? a Szó, mely 

érvényes a jövő széke előtt? 

Papirkoronás bábúk, vicc-királyok, 

ügyvivők, kalmár s irnok – pfű, be sok! 

A pecsételt renden belül is: ingás; 

majd bősz zavar… Ekkor, botjára dőlve, 

legfakóbb városunknak dísztelen 

kültelkéről, jött, coicomátlan, egy 

felejtett agg: tudta a perc tanácxsát 

s megóvta; mit a hangos hadonászók 

majdnem sírba vittek: a birodalmat… 

De ő sem menthet attól, ami rosszabb. 

„Nem látod az áldozatot, az eEgyütt 

nagy erejét?” AEz megvan odaát is. 

Tompa s fénytelenv a kényszerü tett (rövid ü!) 

s aljas korban nem száll oltári füst… 

A tömeg? Érték. De nincs célja: semmi 

jelkép s emlékezet. – Mit vár a bölcs? 

Jólét! – fecsegték; és: emberiesség! 

És a legszörnyűbb mészárlásba kezdtek… 

Legalja hizelgés nyála után 

tajtékzó szitok! S ami most uszúl, 

ölelkezni csúsznék, ha rámeredne 

irtózatos arcával a jövő. 

S mi pöffeszkedik, szellemként? E gyöngéd 

növény távolabb nő… Poshadt gyümölcs-íz 

a hervatag fecsegés nagy időkrő,l, 

feltámadásról. A tegnapi ócska 

nem lesz ma uj, s aki egyszer talál, 

de végűl téved, az a legbolondabb. 

Eszelősség szól: „mMost majd okosabban.” 

Ah, az megint másképp lesz! Csak a teljes 

fordulat segít: látomás, sugallat. 

Ki ma szól s úgy véli, hogy vezet, egy sem 

érzi, mily balsors falazta be; egy sem 

lát bármi hajnalt előizzani. 


annyi mer élni. Aki századunkkal 


Öncsalás szól, naiv s bolond: „Te kezdted.” 

Mind és egy sem – így az igaz itélet. 

Hazugság szól, csibész s bolond: „nNo, most jön 

az Örök Béke.” De múljon a perc: 

bokáig-térdig gázolhattok ujra 


kényszer s üdv!), a titkon Lárvára váltott 

Ember züllése vezeklést kiván… 

Mit őneki, hogy százezreket ölnek, 

ha magát az Életet? Nem rajonghat, 

honi virtust zengve s idegen ármányt… 

Síró nőt, hasas polgárt s ősz szakállt itt 

jobban vádol, mint puskás-szuronyos 

ellenfelet, fiaink s unokáink 

szétrongyolt teste, üveges szeme. 

Dicséret s megtorlás, ima s vezeklés 

a tisztje; szeret s szolgál. A legifjabb 

híveket az ő áldása kisérte… 

Azok tudják, mi hajtja s védi őket… 

Nem hírnévért indúlnak – magukért!… 

Őbele mélyebb iszony kap. Hatalmak 

neki nem mesék. Ki érti, ha esd, hogy: 

„Hullarendeken palloslengetők, ti, 

mentsetek meg, óh, a túlkönnyü végtől 

s a legrosszabbtól, amely Vért gyaláz!” 

Irtassék ki a törzs, amely ilyet tesz, 

vagy átok éri legjobb kincseit. 

Szégyen ujjongani: nincs, aki győzzön, 

pusztulás lesz csak, sok és dicstelen… 

Szökik a gyártó kézböl s maga őrjöng 

az ólom–, bádog–, cső- és póznaszörny. 

Vadúl kacag, ki egykori hamis 

hősregéket hall; s aki pépcsomóként 

látta omlani testvérét s a rútúl 

szétdúlt földben féregként lakozott… 

A régi Hadisten többé nem él. 

Beteg világok láza hül ki a 

tombolásban. A mocsoktalan 

fröcskölt nedv szent csak már – egész folyam. 

Hol a Férfi, aki helytáll? a Szó, mely 

érvényes a jövő széke előtt? 

Papírkoronás bábúk, vicc-királyok, 

ügyvivők, kalmár s irnok – pfű, be sok! 

A pecsételt renden belül is: ingás; 

majd bősz zavar… Ekkor, botjára dőlve, 

legfakóbb városunknak dísztelen 

kültelkéről, jött, cicomátlan, egy 

felejtett agg: tudta a perc tanácsát 

s megóvta; mit a hangos hadonászók 

majdnem sírba vittek: a birodalmat… 

De ő sem menthet attól, ami rosszabb. 

„Nem látod az áldozatot, az Együtt 

nagy erejét?” Ez megvan odaát is. 

Tompa s fénytelen a kényszerü tett 

s aljas korban nem száll oltári füst… 

A tömeg? Érték. De nincs célja: semmi 

jelkép s emlékezet. – Mit vár a bölcs? 

Jólét! – fecsegték; és: emberiesség! 

És a legszörnyűbb mészárlásba kezdtek… 

Legalja hizelgés nyála után 

tajtékzó szitok! S ami most uszúl, 

ölelkezni csúsznék, ha rámeredne 

irtózatos arcával a jövő. 

S mi pöffeszkedik, szellemként? E gyöngéd 

növény távolabb nő… Poshadt gyümölcs-íz 

a hervatag fecsegés nagy időkről, 

feltámadásról. A tegnapi ócska 

nem lesz ma uj, s aki egyszer talál, 

de végül téved, az a legbolondabb. 

Eszelősség szól: „Most majd okosabban.” 

Ah, az megint másképp lesz! Csak a teljes 

fordulat segít: látomás, sugallat. 

Ki ma szól s ugy véli, hogy vezet, egy sem 

érzi, mily balsors falazta be; egy sem 

lát bármi hajnalt előizzani. 


annyi mer élni. Aki századunkkal 


Öncsalás szól, naiv s bolond: „Te kezdted.” 

Mind és egy sem – így az igaz itélet. 

Hazugság szól, csibész s bolond: „No, most jön 

az Örök Béke.” De múljon a perc: 

bokáig-térdig gázolhattok ujra 


391

uj sarj virúl, s szeme nem hízeleg: 

szeme a végzeté, nem dermed az 

érxc-rendelés Gorgó-réme előtt. 

Két tábor, s egy Gondoltaat se – szimat csak: 

miről van szó?… Itt: kalxxmárkodni, hol 

már más a kalmár… az lenni egészen, 

amit másokban szidnak, s letagadni, 

hogy isteneivel meghal a nép. 

Ott: pompa, szokás s egykori előrang 

kérkedése, míg sírig kényelemre 

vágyik az olcsó bírvágy… semmi gyémánt- (kötőjel!) 

szem sem gyanítja, hogy a Megvetettek 

azt dúlják, ami férges; s hogy talán 

„az emberi faj gyülölt undora” 

fog ujra, másodszor, megváltani. 

De énekem nem átok végzi. Volt fül, 

mely értett már, ha törzset s anyagot 

magvatx s csirát dicsértem… Látom: itt-ott 

kéz nyúl ki, ha azt mondom: drága Föld, 

túlszép; te, semhogy idegen tiporjon: 

hol síp szól a füzesből, ligetekben 

szélhárfa zúg; hol a zsongást, az Álmot 

nem irthatják semmi hűtlen utódok… 

hHol virágözön-Anyánk legelőször (kötőjel!) 

tárta egész arcát az elvadúlt 

fehér Faj elé… Föld; még sok ígéret (rövid i!) 

lakik benned – épp ezért jmegmaradsz! 

Isteneket szólít az ifjuság… (rövid u!) 

Örököt s éÉbredőt – betelt a Nap… 

Jogarát a Vihar a Fénynek adja 

s elhárítja a lLeghosszabb tTelet. 

Ki az Üdv Fáján függxx, |le|dobta sápadt 

lelke sápadtságát; s a mámor izzó 

Daraboltja is… Apolló titokban 

Baldurhoz hajol: „Rövid már az éj, 

de most a fényt nem Kelet üzeni.” 

Eldőlt a harc a csillagokon: az győz, 

ki védszobrát mesgyéin belül őrzi 

s a jövö Ura, ki változni tud. 

Stefan George. 


Der dichter in zeiten der wirren 2130 

Dem Andenken des Grafen Bernhard Uxkull 

Der Dichter heisst im stillern gang der zeit 

Beflügelt kind das holde träume tönt 

Und schönheit bringt ins tätige getrieb. 

Doch wenn aus übeln sich das wetter braut 

Das schicksal pocht mit lauten hammerschlägen 

Klingt er wie rauh metall und wird verhört. . 

Wenn alle blindheit schlug • er einzig seher 

Enthüllt umsonst die nahe not. . dann mag 

Kassandra-warnen heulen durch das haus 

Die tollgewordne menge sieht nur eins: 

Das pferd • das pferd! und rast in ihren tod. 

Dann mag profeten-ruf des stammgotts groll 

Vermelden und den trab von Assurs horden 

Die das erwählte volk in knechtschaft schleppen: 

Der weise Rat hat sichreren bericht 

Verlacht den mahner • sperrt ihn ins verlies. 

Wenn rings die Heilige Stadt umzingelt ist 

Bürger und krieger durcheinander rennen 

Fürsten und priester drin sich blutig raufen 

Um einen besenstiel indes schon draussen 

Das stärkste bollwerk fällt: er seufzt und schweigt. 

Wenn der erobrer dann mit raub und brand 

Hereinstürmt und ins joch zwingt mann und weib 

Ein teil wutschäumend seine eigne schuld 

Abwälzend auf den andren lädt • ein teil 

Entbehrungsmüd sich um die brocken balgt 

Die ihm der freche sieger vorwirft • johlend 

Und tanzend sich betäubt • am riste leckt 

Der tritt und schlägt: Er fernab fühlt allein 

Das ganze elend und die ganze schmach. 

Geh noch einmal zum berg zu deinen geistern 

2130 GW.I.416-418 

2131 Ms 4657/130.I-V. (kézírás) 

uj sarj virúl, s szeme nem hízeleg: 

szeme a végzeté, nem dermed az 

érc-rendelés Gorgó-réme előtt. 

Két tábor, s egy Gondolat se – szimat csak: 

miről van szó?… Itt: kalmárkodni, hol 

már más a kalmár… az lenni egészen, 

amit másokban szidnak, s letagadni, 

hogy isteneivel meghal a nép. 

Ott: pompa, szokás s egykori előrang 

kérkedése, míg sírig kényelemre 

vágyik az olcsó bírvágy… semmi gyémánt- 

szem sem gyanítja, hogy a Megvetettek 

azt dúlják, ami férges; s hogy talán 

„az emberi faj gyülölt undora” 

fog ujra, másodszor, megváltani. 

De énekem nem átok végzi. Volt fül, 

mely értett már, ha törzset s anyagot 

magvat s csirát dicsértem… Látom: itt-ott 

kéz nyúl ki, ha azt mondom: drága Föld, 

túlszép; te, semhogy idegen tiporjon: 

hol sip szól a füzesből, ligetekben 

szélhárfa zug; hol a zsongást, az Álmot 

nem irthatják semmi hűtlen utódok… 

hol virágözön-Anyánk legelőször 

tárta egész arcát az elvadúlt 

fehér Faj elé… Föld; még sok igéret 

lakik benned – épp ezért megmaradsz! 

Isteneket szólít az ifjuság… 

Örököt s Ébredőt – betelt a Nap… 

Jogarát a Vihar a Fénynek adja 

s elhárítja a Leghosszabb Telet. 

Ki az Üdv Fáján függ, ledobta sápadt 

lelke sápadtságát; s a mámor izzó 

Daraboltja is… Apolló titokban 

Baldurhoz hajol: „Rövid már az éj, 

de most a fényt nem Kelet üzeni.” 

Eldőlt a harc a csillagokon: az győz, 

ki védszobrát mesgyéin belül őrzi 

s a jövö Ura, ki változni tud. 

392 


A költő a zűrzavarok korszakaiban 

– Stefan George verse – 2131 

A költő, mondják, csendesebb korokban 

szárnyas gyermek, ki szelid álmokat zeng 

és meg|és|szépiti a nap üzem |a munkás| xxxxxxx köznapotxxx... 

De ha viharokt forralnak a bajok 

és xxx s hangos pőröllyel kopg|tat| a sors, 

mint zord érc zeng s nem hallják |értik| a szavát … 

Ha mindenkit vakság vert, ő, a látnok, 

hiába hirdeti, hogy jön a vész, 

felverheti Kaszandraként a házat, 

a tömeg örjöng, s / csak / egy kell / csak neki: 

a xx ló, a ló! s rohan a pusztulásba. 

Sikolthat a jós, hogy haragszik a 

Törzs istene s hogy üget már Aszúr 

/ rabláncra fűzni / a választott népet /: 

a bölcs Tanács másképen értesült, 

nevet a jóson, börötnbe veti. 

Ha a Szent Várost ostrom övezi 

s egymást tiporja |xxxx| és polgár és katona összecsap 

s bent egymást ölik papok s fejedelmek, 

egy seprűnyélért, mig kint már a legfőbb 

bástya megdől: ő sóhajt s nincs szava. 

Mikor aztán tűzzel-vassal beront 

a hódító s férfit=nőt leigáz, 

az egyik rész a saját bűneit 

tajtékzó dühvel a másikra tolja, 

s a nyomortörte másik a ripők, 

győztes morzsáiért tülekszik és 

kurjongó táncba kábúl |s| nyalja a 

lábat, mely rúg s tipor, – Ő xxxx érzi csak 

xxxx egymaga |xxx| érzi | a teljes nyomort és gyalázatot.| a gyalázatot. 

Menj föl megint a hegyi szellemeidhez,

Und bring uns tröstlicheren spruch der löse 

Aus dieser trübsal!. . also spricht ein greis… 

Was soll hier himmels stimme wo kein ohr ist 

Für die des plansten witzes? was soll rede 

Vom geiste wo kein allgemeiner trieb ist 

Als der des trogs? wo jede zunft die andre 

Beschimpfend stets ihr leckes boot empfiehlt 

Das kläglich scheiterte • heil sucht in mehrung 

Ihr lieben tandes? wo die klügsten fabeln 

Vom frischen aufbau mit den alten sünden 

Und raten: macht euch klein wie würmer dass euch 

Der donner schont der blitz euch nicht gewahrt… 

Der ganze stamm der lebenden der hinfuhr 

Durch lange irrsal wird vor seinen götzen 

Die ihn in staub und niedrigkeit geworfen 

So oft sie lügen immer weiter räuchern 

Hat seines daseins oberstes gesetz 

Hat was ihm den bestand verbürgt vergessen 

Glaubt an den Lenker nicht • baraucht nicht den Sühner 

Will sich mit list aus dem verhängnis ziehn. 

Noch härtre pflugschar muss die scholle furchen 

Noch dickrer nebel muss die luft bedräun. . 

Der blassest blaue schein aus wolkenfinster 

Bricht auf die Heutigen erst herein wenn alles 

Was eine sprache spricht die hand sich reicht 

Um sich zu wappnen wider den verderb – 

Gleichviel ob rot ob blau ob schwarz die fahlen 

Verschlissnen fahnenfetzen von sich schüttelt 

Und tag und nacht nur an die Vesper denkt. 

Der Sänger aber sorgt in trauer-läuften 

Dass nicht das mark verfault • der keim erstickt. 

Er schürt die heilige glut die über-springt 

Und sich die leiber formt • er holt aus büchern 

Der ahnen die verheissung die nicht trügt 

Dass die erkoren sind zum höchsten ziel 

Zuerst durch tiefste öden ziehn dass einst 

Des erdteils herz die welt erretten soll. . 

Und wenn im schlimmsten jammer lezte hoffnung 

Zu löschen droht: so sichtet schon sein aug 

Die lichtere zukunft. Ihm wuchs schon heran 

Unangetastet von dem geilen markt 

Von dünnem hirngeweb und giftigem flitter 

Gestählt im banne der verruchten jahre 

Ein jung geschlecht das wieder mensch und ding 

Mit echten maassen misst • das schön und ernst 

Froh seiner einzigkeit • vor Fremdem stolz • 

Sich gleich entfernt von klippen dreisten dünkels 

Wie seichtem sumpf erlogner brüderei 

Das von sich spie was mürb und feig und lau 

Das aus geweihtem träumen tun und dulden 

Den einzigen der hilft den Mann gebiert. . 

Der sprengt die ketten fegt auf trümmerstätten 

Die ordnung • geisselt die verlaufnen heim 

Ins ewige recht wo grosses wiederum gross ist 

Herr wiederum herr • zucht wiederum zucht • er heftet 

Das wahre sinnbild auf das völkische banner 

Er führt durch sturm und grausige signale 

Des frührots seiner treuen schar zum werk 

Des wachen tags und pflanzt das Neue Reich. 


A KÖLTŐ A ZÜRZAVAROK IDEJÉN 

Írta: STEFAN GEORGE 2132 

A Költő, mondják, csöndesebb korokban 

szárnyas gyermek, ki szelíd álmokat zeng 

és szépséget hoz a nap üzemébe. 

De ha vihart forralnak a bajok 

és sors kalapál a harangokon: 

mint durva érc cseng és senki se hallja… 

Ha mindenkit vakság ver, Ő, egyetlen 

látó, hiába int közel vészt: 

Kaszandraként átüvöltheti a 

házat: egyet lát csak a megveszett 

tömeg: a Ló! s rohan a pusztulásba. 

Hirdeti a jós isten haragját 

s hogy Asszúr nyargaló hordái a 

kiválasztott népet rabságba hajtják: 

28? 

2132 Ms 4666/167 (nyomtatott szöveg autográf bejegyzésekkel) 

2133 NIK.314-3 16 

s hozz vígaszosabb igét, az kiment majd 

a gyászból!- szól egy aggastyán… Minek 

ide mennyei hang, ha nincs fül a 

leglaposabb élcére sem? minek 

ide szellem, ha nincs más közös ösztön, 

csak a vályúé? s egymást szidva minden 

céxh csak a maga lékelt csónakát 

ajánlja a zátonyon és s drága xxxxkat |xxxx| üdvözülni 

|xxxx|kacatát| gyarapitja? xxxxxxxx régi bűnből 

regél |fecseg| uj épitést az okos is 

és int: zsugorodj féreggé, hogy a 

vihar kíméljen, villám meg ne lásson… 

Az élők egész törzse xxxnyit 

Annyit tévelygett |már|, hogy |a| bálványait 

A melyek |porba|, leverték, valahányszor xxxx 

Hazudni|ak, fogunk |ixxx|ujra| tömjénezni fogja: 

elfeledte léte legfőbb parancsát, 

xxx ami xxxxxxxxxx |alkatát bíztosítja, nem hisz| 

xxxxx Kormányzót|ban és| Vezekeltetőben, 

furfanggal akar sorsából kibujni. 

Törjék az ugart még zordabb ekék, 

nyomják az eget még sűrűbb ködök … 

A sötét éjbőla leghalványabb 

kék is csak akkor tűz a Maiakra, 

ha mindxx|az|, ami egy |nyelvű|nyelvet beszél,|kezet fog|, 

és a romlás ellen fegyverkezik – 

ha lerázza a fakult lobogók 

vörös, kék, vagy fekete rongyait 

és éjj=nap csak a Vecsernyére gondol. 

A kKöltő pedig őrzi a velőt és 

csírát, hogy ne rothadjon, meg ne fuljon, 

szitja a szent tüzet, amely tovaszökken 

s életet gyujt; ősök könyveiből 

ő hozza a biztos ígéretet: 

a legfőbb cél választottjaira 

még puszták mélye vár |sok|sivatag xxx vár xxx még|, hogy xxx |a világhoz| 

|megváltva egykor e| földrész szíve … megváltsa a világot. 

S ha a nyomorban |mikor a kinban| a végső remény 

kihúnyni fenyeget: ő látja |sejti| már 

a derűsebb jövöt. Ő xxxx tudja, hogy 

xxx hig ábrándoktól, csömörös piactól 

és s a csillogás mérgétől szüzen itt van az 

xx uj nemzedék, mely embert s dolgot ujra 

igaz mértékkel mér, szép és komoly, 

idegen előtt büszke, magahívő: 

nem jár a gőg pökhendi szirtjein s az 

xxx ál=testvériség sekély mocsarában, 

kiköpte a langyosat, s álmodó 

és tűrő munkájából megszülixx 

az egyetlent, aki segit, a Férfit … 

Ez láncot robbant? |majd láncot tör|, rendet söpör a 

Romokxx helyére|ra, |és| hazaviszi a kóbort (gyorsírás) 

az örök jogba, hol a nagy megint nagy, 

Ur az ur xx, parancs a parancs, igaz 

jelképet tűz a népi lobogóra: 

a hajnal szörnyű vészjelein át 

hiveit a nappalba vezeti 

s megalapítja az Uj Birodalmat. 



A költő a zűrzavar korában 2133 


szárnyas gyermek, ki szelíd álmokat zeng 

és szépíti a munkás köznapot. 


s hangos pőröllyel kopogtat a sors, 

mint zord érc zeng s nem értik a szavát. 




a tömeg őrjöng s egy kell csak neki: 

a ló, a ló! s rohan a pusztulásba. 


törzs istene s hogy üget már Aszúr 

a választott népet rabláncra fűzni: 

393

a bölcs Tanácsnak jobb tudása van, 

kacag a jóson és cellába csukja. 


s egymást tiporja polgár s katona 

s vérig birkóznak papok s fejedelmek 

egy seprőnyélért s kint már a legerősebb 

bástya ledőltmár: sóhajt s hallgat ő. 

S mikor aztán a hóditó rabolva 

és gyújtogatva beront és igába 

kényszerít férfit-nőt: saját hibáit 

az egyik rész a másikra keni 

s a nyomortörte másik a ripők 


újjongó táncba kábul s nyalja a 

lábat, mely üt s tapos: Ö érzi csak 

a teljes nyomort és gyalázatot. 

Menj ismét a hegyre, szellemeidhez, 

és hozz vígasztalóbb igét, amely 

megvált a rosszból! … mondja egy öreg… 

Minek ide az égi hang, ha nincs fül 

a leglaposabb élcére sem? minek 

szellem, ha nincs más általános ösztön, 

csak a teknőé? ha a céhek egymást 

szidva lékes csónakukat kínálják 

a siralmas zátonyon? negédes 

silányság kell több? s üdvnek? régi bűnből 

regél friss építést az okos is, 

s azt mondja: lapulj féreggé, hogy a 


Az élők egész törzse, mely sokáig 

tévelygett, mindig tömjénezi majd 

bálványait, akik, ha hazudott, 

mindig porba s alacsonyságba sujtják: 


állandósága zálogát: Vezérben 

nem hisz, elveti a Szabaditót 

s balsorsából furfanggal vágy kijutni. 

Még erősebb ekék szántsák a földet, 

még sűrűbb köd fenyegesse egünket… 

Felhősötétből a leghalványabb 

kék is csak akkor süt a Maiakra, 

ha minden, ami egy nyelvet beszél, 

kezet fogva védekezik a romlás 

ellen, s lerázva fakult lobogók 

fekete, kék és vörös rongyait, 

éjjel-nap csak a Vecsernyére gondol. 


nevet a jóson, börtönbe veti. 


és a polgár s katona összecsap 

s bent egymást ölik papok s fejedelmek 

egy seprűnyélért, míg kint már a legfőbb 



a hódító s férfit-nőt leigáz, 


tajtékzó dühvel a másikra tolja 



kurjongó táncba kábul s nyalja a 

lábat, mely rúg s tipor, – Ö érzi csak 


Menj föl megint hegyi szellemeidhez 

s hozz vigaszosabb igét, az kiment majd 

e gyászból! – szól egy aggastyán… Minek 





céh csak a maga lékelt csónakát 

ajánlja a zátonyon, s üdvözülni 

kacatát gyarapítja? régi bűnből 

fecseg új építést az okos is 



Az élők egész mai törzse annyit 

tévelygett már, hogy a bálványait, 

amelyek porba verték, valahányszor 

hazudnak, újra tömjénezni fogja: 


ami alkatát biztosítja, nem hisz 

Kormányzóban és Vezekeltetőben, 

furfanggal akar sorsából kibújni. 


nyomják az eget még sűrűbb ködök… 

A sötét éjből a leghalaványabb 


ha mindaz, aki egynyelvű, kezet fog 



vörös, kék vagy fekete rongyait 

és éj-nap csak a Vecsernyére gondol. 

De gyászkorokban a Költő vigyáz, 

A Költő pedig őrzi a velőt és 

hogy ne rothadjon csira és velő; 

csirát, hogy ne rothadjon, meg ne fúljon, 

szent tüzet szít, amely keresztülugrik 

szítja a szent tüzet, mely tovaszökken 

és formálja a testeket: az ősök 


könyveiből biztos igéretet hoz: 

ő hozza a biztos ígéretet: 

a legfőbb cél választottjainak 


sivatagon kell áthaladniok, hogy 

sok sivatag vár még, hogy a világot 

a földrész szíve megválthassa egykor 

megváltsa egykor e földrész szive… 

a világot. S ha a végső remény 

S mikor a kínban a végső remény is 

kihunyni fenyeget: ő sejti már 

kihúnyni fenyeget: ő sejti már 

a derüsebb jövöt. Ő tudja, hogy 

a derűsebb jövöt. Ő tudja, hogy 

kéjenc piac, pókhálós készülődés 

híg ábrándoktól, csömörös piactól 

s mérges csillogás lázától szüzen 

s csillogó mérgétől szűzen, az aljas 

s rossz évek bűvöletében megedzve 

évek tüzében acélozva, itt az 

felnőtt már egy Új Sarj, amely igaz 

új nemzedék, mely embert s dolgot újra 

mértékkel mér embert s dolgot, komoly 


s szép, örül, hogy páratlan, Idegen 


előtt büszke, távol a szemtelen gőg 

nem jár a pökhendi gőg szirtjein s az 

szirtjeitől s pajtáskodás-mocsarától: 

ál-testvériség sekély mocsarában, 

kiköpte, ami korhadt, gyáva, langyos, 


hogy szent álom, tett és tűrés megteremtse és türelmes munkából megszüli 

az egyetlen Férfit, aki segít … 

az egyetlent, aki segít, a Férfit… 

Ez tör le láncot, söpör rendet a 

Az majd láncot tör, rendet söpör a 

romokra, visszaüzi a futókat 

romokra, hazaveri a bitangot 

az igazságba, hol a nagy megint nagy, 


az úr úr, a fegyelem fegyelem: jó 

úr az úr, parancs a parancs, igaz 



a hajnal szörnyű vészjelein és 

a hajnal szörnyű vészjelein át 

viharán át ő vezet el az éber 

híveit a nappalba vezeti 

nap művéhez és Új Hazát teremt. 

s megalapítja az Új Birodalmat. 

Forditotta: SZABÓ LŐRINC 

(Budapest) 

George 2 verse: 

valmelyik Hármaskönyv! 

394


A költő a zürzavar korában 2134 

Der dichter in zeiten der wirren 


szárnyas gyermek, ki szelid álmokat zeng 

és szépíti a munkás köznapot. 


s hangos pöröllyel kopogtat a sors, 

mint zord érc zeng s nem értik a szavát… 




a tömeg örjöng s egy kell csak neki: 

a ló, a ló! s rohan a pusztulásba. 


törzs istene s hogy üget már Aszúr 

a választott népet rabláncra füzni: 


nevet a jóson, börtönbe veti. 


és polgár és katona összecsap 

s bent egymást ölik papok s fejedelmek 

egy seprünyélért, míg kint már a legfőbb 



a hódító s férfit-nőt leigáz, 


tajtékzó dühvel a másikra tolja 



kurjongó táncba kábul s nyalja a 

lábat, mely rúg s tipor, – Ö érzi csak 


Menj föl megint hegyi szellerneidhez 

s hozz vigaszosabb igét, az kiment majd 

e gyászból! – szól egy aggastyán… Minek 





céh csak a maga lékelt csónakát 

ajánlja a zátonyon, s üdvözülni 

kacatát gyarapítja? régi bűnből 

fecseg új építést az okos is 


vihar kiméljen, villám meg ne lásson… 

Az élők egész mai törzse annyit 

tévelygett már, hogy a bálványait, 

amelyek porba verték, valahányszor 

hazudnak, ujra tömjénezni fogja: 


ami alkatát biztosítja, nem hisz 

Kormányzóban és Vezekeltetőben, 

furfanggal akar sorsából kibujni. 


nyomják az eget még sürübb ködök… 

A sötét éjböl a leghalványabb 


ha mindaz, aki egynyelvű, kezet fog 



vörös, kék vagy fekete rongyait 

és éj-nap csak a Vecsernyére gondol. 

A Költő pedig őrzi a velőt és 

csirát, hogy ne rothadjon, meg ne fuljon, 

szítja a szent tüzet, mely tovaszökken 


ő hozza a biztos igéretet: 


sok sivatag vár még, hogy a világot 

megváltsa egykor e földrész szive… 

S mikor a kínban a végső remény is 

kihunyni fenyeget: ő sejti már 

a derüsebb jövöt. Ő tudja, hogy 

híg ábrándoktól, csömörös piactól 

s a csillogás mérgétől szüzen, 

aljas évek tüzében acélozva itt az 

új nemzedék, mely embert s dolgot újra 

2134 ÖB.I.690-692 

395



nem jár a pökhendi gőg szirtjein s az 

ál-testvériség sekély mocsarában, 


és türelmes munkából megszüli 

az egyetlent, aki segít, a Férfit… 

Az majd láncot tör, rendet söpör a 

romokra, hazaveri a bitangot 


úr az úr, parancs a parancs, 

igaz jelképet tűz a népi lobogóra: 

a hajnal szörnyű vészjelei közt 

az éber nappal művéhez vezet 

s megalapítja az Uj Birodalmat. 


Sprüche an die toten 2135 

Wenn einst dies geschlecht sich gereinigt von schande 

Vom nacken geschleudert die fessel des fröners 

Nur spürt im geweide den hunger nach ehre: 

Dann wird auf der walstatt voll endloser gräber 

Aufzucken der blutschein. . dann jagen auf wolken 

Lautdröhnende heere dann braust durchs gefilde 

Der schrecklichste schrecken der dritte der stürme: 

Der toten zurückkunft! 

Wenn je dieses volk sich aus feigem erschlaffen 

Sein selber erinnert der kür und der sende: 

Wird sich ihm eröffnen die göttliche deutung 

Unsagbaren grauens.. dann heben sich hände 

Und münder ertönen zum preisederwürde 

Dann flattert im frühwind mit wahrhaftem zeichen 

Die königsstandarte und grüsst sich verneigend 

Die Hehren • die Helden! 

Ha egykor e népnek a gyáva bukásban 

eszébe jut ujra mi volt s mire küldték: 

feltárul előtte ugy, hogy bele xborzong, 

az isteni intés… Kar tiszteleg akkor 

és s száj zengi a méltót, az érdemet… Akkor 

majd igazi jellelxxxx csattog fel a szélben 

legfőbb lobogónk és úgy hódol a büszke 

hHősök sSeregének! 

= 

396 


A HALOTTAKHOZ. 2136 

(1928?) 

Ha a fiatalság gyalázata végén 

ledoba nyakáról kényura bilincsét 

s gyomrát nem emészti csak becsület éhe: 

millió-millió sír szent temploma mélyén 

föllüktet a vérjel… és fellegek útján 

hadak dübörögnek a réteken átzúg 

iszonyak iszonya a harmadik orkán: 

jönnek a halottak! 

Ha egykor e nép a gyáva tunyaságból 

riadva megérti mi volt s mire küldték: 

megnyílik előtte nagy-szörnyü paranccsal 

az isteni intés… fölnyúl millió kéz 

s zengi millió száj dícséreted, Érdem; 

s büszke ragyogással hajlik meg a szélben 

a királylobogó, míg elmennek előtte 

a Hősök, a Szentek! 


(2 sor gyorsírással) 

A halottakhoz 

– Stefan George verse – 2137 


A halottakhoz 2138 

An die Toten 

Ha egykor e nép majd gyalázata végén 

Ha egykor e nép majd gyalázata végén 

ledobja nyakáról jobbágysága |a kényur| xxxxx igáját ledobja nyakáról a kényur igáját 

s csak |a| becsületvágyxxx ég a zsigerében: 

és csak becsületvágy ég a zsigerében: 

roppant temetőink szentélyein akkor 

roppant temetőink szentélyein akkor 

fellüktet a vérjel… aAz egeken akkor 

fellüktet a vérjel… Az egeken akkor 

hadak dübörögnek s átzúg a mezőn az 

hadak dübörögnek s átzúg a mezőn 

iszonyok iszonya a harmadik orkán: 

az iszonyok iszonya a harmadik orkán: 

A rRégi hHalottak! 

a régi halottak! 

[>288] CHRISTIAN MORGENSTERN: 

Fisches Nachtgesang 2139 

− 

∪ ∪ 

− − − 

∪ ∪ ∪ ∪ 

− − − 

∪ ∪ ∪ ∪ 

− − − 

∪ ∪ ∪ ∪ 


Hal éji éneke 2140 

∪ 

− − 

∪ ∪ ∪ 

− − − − 

∪ ∪ ∪ 

− − − − 

∪ ∪ ∪ 

− − − − 

2135 

GW.I.455 

2136 

Ms 4666/167-II (340 sz. nyomtatott lap autográf bejegyzéssel) 

2137 


2138 

ÖB.I.689 

2139 

MGG.27 

2140 

MBG.34 

2141 

V.4719/252/13 (levél hátlapja; Szabó Lőrinc kézírása) 

2142 ÖB.II.702 

Ha egykor e népnek a gyáva bukásban 

eszébe jut ujra mi volt s mire küldték: 

megnyilik előtte ugyhogy beleborzong 

az isteni intés… Kar tiszteleg akkor 

s száj zengi a méltót, az érdemet… Akkor 

majd igazi jellel csattog fel a szélben 

legfőbb lobogónk és úgy hódol a büszke 

Hősök Seregének! 


Morgenstern 


∪−∪− 

∪− ∪−∪− 

∪− ∪−∪− 

∪∪− ∪∪− 

∪∪− ∪∪− 

∪− ∪−∪− 

∪− ∪−∪− 


Hal éji éneke 2142 

Fisches Nachtgesang 

− 

∪ ∪ 

− − − 

∪ ∪ ∪ ∪ 

− − − 

∪ ∪ ∪ ∪ 

− − − 

∪ ∪ ∪ ∪

− − − 

∪ ∪ ∪ ∪ 

− − − 

∪ ∪ 

∪ ∪ ∪ 

− − − − 

∪ ∪ ∪ 

− − 


ÖB.II. 

4 

HAL ÉJI ÉNEKE 


- 

(Szedő urnak! Ebben a paversparódiában az a vicc, hogy a hal, 

néma lévén, nem tud beszélni. Igy aztán szövegtelen éneket 

„énekel”, vagyis csak a xxxxxxx rövid és hosszu szótagok jeleitl, 

a félköröket és a hossuzu vizszintes vonalakat közli a humorista. 

Üdvözlettel: Szabó Lőrinc.) * 

[>289] MORGENSTERN: 

Das Hemmed 2144 

Kennst du das einsame Hemmed? 

Flattertata, flattertata. 

Ders trug, ist baß verdämmet! 


Es knattert und rattert im Winde. 

Windurudei, windurudei. 

Es weint wie ein kleines Kinde. 

Windurudei, windurudei. 

Das ist das einsame 

Hemmed. 


Az ing 2147 

Az ing magányos, megkopott… 

Flatteratata, flatteratata. 

Ki hordta — rég elkárhozott! 

Flatteratata, flatteratata. 

Ugy pattog és csattog a szélben: 

vindurudej, vindurudej. 

És sir, mint egy gyermek az éjben. 


Ilyen a magányos 

ing. 


Das æsthetische Wiesel 2150 

Ein Wiesel 

saß auf einem Kiesel 

inmitten Bachgeriesel. 

Wißt ihr, 

weshalb? 

Das Mondkalb 


Az Akinek-Nem-Inge 2145 

Ismered Akinek-Nem-Ingét? 

Recseropa, recseropa. 

Rád véve átok tekingét! 

Recseropa, recseropa. 

Szélben tekereg, nyekereg. 

Sugibugi, sugibugi. 

Zokog, mint egy kicsi gyerek. 

Sugibugi, sugibugi. 

Ő az Akinek-Nem- 

Inge. 


Zu: ÖB.II. 

AZ ÜMÖG 

Das Hemmed 2148 

Esméred az árva üngöt? 

X Hahó, libegő, lobogó. 

Aki hordta, pokolra züllött! 

Libegő, lobogó, hahó. 

Itt zokog a, ropog az éjben. 

Dudori szél, dudori szél. 

Sír, ahogy a kis cselédem. 

Dzudori szél, dudori szél. 

Igy dalol az árva 

ümög. 

MORGENSTERN 


A széplélek nyérc 2151 

Egy nyérc 

ült, alatta érc, 

mellette patak, felette bérc. 

Sejted 

okát? 

A brokát 

2143 

Ms 4657/773 (gépírás; a versszöveg kézzel; lapszélen kézzel: »4«) 

* 

A magyarázat kézzel zárójelbe téve. 

2144 

MGG.64 

2145 

MBG.37-38 

2146 

MBG.36 

2147 

MHH.49,51 

2148 

Ms 4657/772 (gépírás; lapszélen kézzel: »2«) 

2149 

ÖB.II.703 

2150 

MGL.36 

2151 

MBG.58 

2152 

MBG.57 

2153 

MHH.69,71 

397 

2 

∪− ∪− 

∪− 


Az ing 2146 

Az ing magányos, megkopott… 


Ki hordta — rég elkárhozott! 


Úgy pattog és csattog a szélben: 


És sír, mint egy gyermek az éjben. 


Ilyen a magányos 

ing. 


Az ümög 2149 

Das Hemmed 

Esméred az árva üngöt? 

Hahó, libegő, lobogó. 

Aki hordta, pokolra züllött! 

Libegő, lobogó, hahó. 

Itt zokog a, ropog az éjben. 


Sír, ahogy a kis cselédem. 


Igy dalol az árva 

ümög. 

[HÁRS LÁSZLÓ]: 

Az esztétikus menyét 2152 

Egy menyét 

leültette menyét 

s csak nézte a henyét. 

Mért tett 

így ő? 

A holdünő 

− − − 

∪ ∪ ∪ ∪ 

− − − 

∪ ∪ 

− 


A menyét mint esztéta 2153 

Egy menyét 

hegyezte a fülét: 

– mellette patak zenélt. 

Tudjátok 

miért? 

A holdbirka

verriet es mir 

im stillen: 

Das raffinier- 

te Tier 

tats um des Reimes willen. 

Zu: ÖB.II. 


A középvonaltól 3 

jobbra-balra! 

A költői menyét 

Das aestetische Wiesel 2154 

Patak kövére dobta köpenyét 

és ráültette a menyét 

a menyét. 

De hát 

miért? 

A vigyori hold, 

pszt, a titkokkal kipakolt 

s csakhamar megtudta a partx|,| 

hogy az agya= (kötőjel!) 

fúrt besittia 

mindössze rímelni akart. 

MORGENSTERN 


Der Schaukelstuhl auf der verlassenen Terrasse 2156 

Ich bin ein einsamer Schaukelstuhl 

und wackel im Winde, 

im Winde. 

Auf der Terrasse, da ist es kuhl, 

und ich wackel im Winde, 

im Winde. 

Und ich wackel und nackel den ganzen Tag. 

Und es nackelt und rackelt die Linde. 

Wer weiß, was sonst wohl noch wackeln mag 

im Winde, 

im Winde, 

im Winde. 


Hintaszék a magányos teraszon 2158 

Én magányos hintaszék vagyok 

és mozgok a szélben, a szélben. 

És hidegek már a teraszok, 

de én mozgok a szélben, a szélben. 

És naphosszat lötyögök, zötyögök én. 

És arrább recseg és ropog a hárs. 

Ki tudja lötyög-e, zötyög-e még 

a szélben, a szélben tán más… 

élben a holdborj rejtett 

csendben kiadta: 

A fejre nem ejtett 

nyérc ej, tett 

ilyet a rímnek miatta. 


A költői menyét 2155 

Das aestetische * Wiesel 

Patak kövére dobta köpenyét 

és ráültette a menyét 

a menyét. 

De hát 

miért? 

A vigyori hold, 

pszt, a titokkal kipakolt 

s csakhamar megtudta a part, 

hogy az agya- 

fúrt bestia 

mindössze rímelni akart. 

azonnal meg- 

értette: 

ez a megrög- 

zött dög 

csakis a rímért tette. 


A hintaszék az elhagyott teraszon 2157 

Én, az árva, magános hintaszék, 

ringok a szélben, 

a szélben. 

Kint a teraszra hűvöst hint az ég, 

s ringok a szélben, 

a szélben. 

Ringok s ingok hév nyaran s hív telen, 

amint kering a lenge csend a szilben, 

s nem is tudok mást, mi így ring, hirtelen, 

a szélben, 

a szélben, 

a szélben. 


ÖB.II. 

HINTASZÉK AZ ELHAGYOTT TERASZON 

Der Schaukelstuhl auf der verlassenen Terrasse 7 2159 

Magányos hintaszék vagyok 

és ringok a szélben, 

a szélben. 

A terrasz hideg és vacog 

s én ringok a szélben, 

a szélben. 

És ingok-bingok s száz komor 

zaj recseg a hárs sürüjében. (2x rövid ü!) 

Ki tudja, mi inghat még valahol 

a szélben, 

a szélben, 

a szélben 

MORGENSTERN 

elárulta 

csak azért — 

Ravaszul 

a csengő 

tiszta rimek kedvéért. 


Hintaszék az elhagyott teraszon 2160 

Der Schaukelstuhl auf der verlassenen Terrasse 

Magányos hintaszék vagyok 

és ringok a szélben, 

a szélben. 

A terasz hideg és vacog 

s én ringok a szélben, 

a szélben. 

És ingok-bingok s száz komor 

zaj recseg a hárs sürüjében. 

Ki tudja, mi inghat még valahol 

a szélben, 

a szélben, 

a szélben 

[>292] MORGENSTERN: [GYŐREI ZSOLT]: [KERESZTURY DEZSŐ]: 

2154 

Ms 4657/768 (gépírás; kézzel: függőleges vonal; felette: »A középvonaltól jobbra-balra!«); a lapon kézzel: 3 – íráslépe: már az ÖB. szerint 

2155 

ÖB.II.701 

* 

sic! 

2156 

MGG.38 

2157 

MBG.60 

2158 

MHH.73,75 

2159 

Ms 4657/774 (gépírás; lapszélen kézzel: »7«) 

2160 

ÖB.II.703-704 

2161 

MGG.54 

2162 

MBG.91-92 

398

Der Lattenzaun 2161 A léckerítés 2162 A léckerités 2163 

Es war einmal ein Lattenzaun, 

mit Zwischenraum, hindurchzuschaun. 

Ein Architekt, des dieses sah, 

stand eines Abends plötzlich da — 

und nahm den Zwischenraum heraus 

und baute draus ein großes Haus. 

Der Zaun indessen stand ganz dumm, 

mit Latten ohne was herum. 

Ein Anblick gräßlich und gemein. 

Drum zoh ihn der Senat auch ein. 

Der Architekt jedoch entfloh 

nach Afri- oder Ameriko. 


Zu: ÖB.II. 

A LÉCKERITÉS 2164 

Der Lattenzaun 

Volt egyszer egy léckerités; (rövid i!) * 

lécei közt megannyi rés. 

XDe meglátta egy épitész 

s odament, este, a csibész — 

s a sok résből, mit kiszedett, 

magának házat épitett. 

A kerités csak állt bután, 

léce réstelen valahány. 

Siralmas kép! Gyász! Kész Mohács! 

El is kobozta a Tanács. 

S az épitész? Lelt uj hazát! 

Afri= avagy Amerikát. (kötőjel!) 


A rácskerítés 2167 

Rácskerítés állt egyszer itt, 

s rések tarkázták léceit. 

Megpillantotta este tájt 

egy építész, ki erre járt. 

A rácsból egy-egy rést kivett, 

s belőlük házat épített. 

A kerítés meg állt sután, 

rés nélkül minden léc után. 

Szörnyű látvány volt így a rács, 

le is bontatta a tanács. 

S a tolvaj ellépett – az ám, 

túl Afri–, sőt Amerikán. 


Das Nasobêm 2168 

Auf seinen Nasen schreitet 

einher das Nasobêm. 

von seinem Kind begleitet. 

Es steht noch nicht im Brehm. 

MORGENSTERN 

A kerítés léce között 

látni hagyott számos közöt. 

Egy építész, lépve közel, 

gondolt egyet e sok közzel. 

Kilopta bűnös eszközökkel, 

s házat emelt ez közökkel. 

A kerítés állt, mint a gügye, 

csőd a köz-biztonság ügye. 

Szegény a végéhez közeledt, 

s ehhez a Tanácsnak köze lett. 

A zseni fusson, ha mer a kába, 

Afra – vagy tán – Amerikába. 


A léckerités 2165 


Volt egyszer egy léckerités; 

lécei közt megannyi rés. 

De meglátta egy épitész 

s odament, este, a csibész — 

s a sok résből, mit kiszedett, 

magának házat épitett. 

A kerités csak állt bután, 

léce réstelen valahány. 

Siralmas kép! Gyász! Kész Mohács! 

E1 is kobozta a Tanács. 

S az épitész? Lelt uj hazát! 

Afri- avagy Amerikát. 


Az orrszervű 2169 

Orrán jár, ha fölkel, 

az orrszervű, az agyrém, 

nyomában egy kölkkel. 

Nem írja a nagy Brehm. 

2163 

NKA. 

2164 

Ms 4657/769 (gépírás; lapszélen: »5«) 

2165 

ÖB.II.702-703 

2166 

SzÖ.70 

* 

»rövid i!« lehúzva az »épitész«, »épitett«-hez is. 

2167 

SzV.145 

2168 

MGG.72 

2169 

MBG.125 

2170 

MBG.123 

2171 

MBG.122; MHH.129,131 

399 

Volt egyszer egy léckerités, 

lécei közt átlátni: rés. 

Egy építész ezt látta ott: 

egy este ott termett; legott 

kiszedte a lécközöket, 

s belőlük házat épitett. 

A kerités ott állt bután, 

rés nélkül, lécekkel csupán. 

Rettentő látvány, kész csapás: 

fel is számolta a Tanács. 

A mérnöknek meg szökni jó: 

Afri- vagy tán Amerikó. 

[HÁRS LÁSZLÓ+]: 

Az orofánt 2170 

Tulajdon orrán lépdel 

az orofánt elém, 

szájában kisdedével 

s még nem tud róla Bréhm. 


A rácskerítés 2166 


Rácskerítés állt egyszer itt 

S rések tarkázták léceit. 

Egy építész úgy este tájt 

Meglátta, mikor erre járt – 

S hol rács volt: egy-egy rést kivett 

S belőlük házat épített. 

A kerítés meg állt sután, 

Rés nélkül a sok rács után. 

Látványnak szörnyű volt a rács. 

El is törölte a tanács. 

S a tolvaj ellépett – bizony 

Túl Afri–, sőt Amerikón. 

[HETÉNYI HEIDLBERG ERNŐ]: 

Az ormánylábú 2171 

Csupán ormányán járkál 

e furcsa élőlény 

s nem csoda, hogy nem láttál 

hasonlót soha még.

Es steht noch nicht im Meyer. 

Und auch im Brockhaus nicht. 

Es trat aus meiner Leyer 

zum ersten Mal ans Licht. 

Auf seinen Nasen schreitet 

(wie schon gesagt) seitdem, 

von seinem Kind begleitet, 

einher das Nasobêm. 

[MOLNÁR IMRE]: 

A nózibém 2172 

Das Nasobem 

A nóziját tiporja, 

ha jár a nózibém, 

mögötte méla borja. 

Nem írja még a Brehm. 

Még a Meyer sem írja, 

Brockhaus sem emliti. 

Először lantom húrja 

szerez hírt–fényt neki. 

A nóziját tiporja, 

(miként már emlitém), 

mögötte méla borja, 

ha jár a nózibém. 


Geiß und Schleiche 2175 

Die Schleiche singt ihr Nachtgebet, 

die Waldgeiß staundend vor ihr steht. 

Die Waldgeiß schüttelt ihren Bart, 

wie ein Magister Hochgelahrt. 

Sie weiß nicht, was die Schleiche singt, 

sie hört nur, daß es lieblich klingt. 

Die Schleiche fällt in Schlaf alsbald. 

Die Geiß geht sinnend durch den Wald. 

[KATONA TAMÁS]: 

Gyík és kecske 2178 

Geiss und Schleiche 

A vak gyík estimája zeng. 

A kecske hallja, s elmereng. 

A kecske, mint egy bölcs, csak áll, 

csak állán rezzen a szakáll. 

Nem tudja, mit dalol a gyík, 

csak annyit tud, hogy jólesik. 

Álomba hull a gyík, a vak. 

Tünődve baktat el a bak. 


[Mekmek az erdőben 

bolyong…] 2181 

Mekmek az erdőben bolyong. 

A Sikló esti imát jajong. 

Mekmek nem érti a szép szavakat, 

Nem írja a Pallas, 

s nem a Révai, 

küldik csak, mit hallasz, 

hazug szám révei. 

Orrán jár, ha fölkel 

(legyen kanca vagy mén), 

nyomában egy kölkkel, 

az orrszervű, az agyrém. 

S még nem tud semmit róla 

nagylexikon, se kis, 

mivel egyetlen szóra 

most lett, s a kölyke is. 

S azóta orrán lépdel 

(mint mondtam már s ez tény), 

szájában kisdedével 

az orofánt felém. 


Zu: ÖB.I. II. 193 (Cros: "Füstölt hering" után sorban, 7 darab vers!) 

Az Orxrobém (Orrobém) 

Orrán, feszítve, lépked 

föl=alá az Orrobém. (kötőjel!) 

A fia: díszkiséret. (rövid i!) * 

Nem tud róla a Brehm. 

Nem tud róla a Meyer. 

Nem Brockhaus s kRévai. 

Lantomból a nap, az ájer 

e percben csalta ki. 

Fia a díszkiséret 

(miként már emlitém): 

föl=alá, feszítve, lxépked 

orrán az Orrobém. 

2172 

MAÉ.54-55 

2173 

Ms 4657/771 (gépírás; lapszélen kézzel: »1.«) 

2174 

ÖB.II.700 

* 

(rövid i!) lehúzva: díszkiséret, emlitém szavakhoz. 

2175 

MGL.91 

2176 

MBG.159 

2177 

MHH.143,145; MBG.158 

2178 

MAÉ.64 

2179 


2180 

V.4719/252/13 (kézírás; 1952.X.28.) 

* 

sic! 

2181 

V.4719/252/13 (gépírás, 8) 


Gyík és kecske 2176 

A gyík imádkozott este, 

eléállt a kecske s leste. 

A vadkecske ámul, csak áll, 

mint tanáron, leng a szakáll. 

Nem sejti, az miről vallhat, 

csak valami szépet hallhat. 

S hogy alva a gyík eldőle, 

Merengve tért az erdőre. 

Das Nasobem (Értelmetlen szó!) 2173 


– Morgenstern – 2179 

400 

CH. MORGENSTERN 

Mek-Mek az erdőben bolyong. 

A sikló halk ávét esti imát jajong. esti imát 

Mek-Mek nem érti a szép szavakat; 

de zenéjük szivére hat. 

Virrasszon a sikló? Nem bolond. 

Mek-mek * elmélázva |mélán tovább| bolyong. (mélázva tovább) 

(mélán tovább) 

Sz.L. 1952 X 26 

Nem ismerte őt Brehm se – 

s a Meyer lexikon 

nem foglalkozik véle 

egyetlen oldalon. 

Az én agyam szülötte 

az ormánylábú vad, 

és furcsa jötte–mente, 

mert ormányán szalad. 


Az orrobém 2174 

Das Nasobem 

Orrán, feszítve, lépked 

föl-alá az Orrobém. 

A fia: díszkiséret. 

Nem tud róla a Brehm. 

Nem tud róla a Meyer. 

Nem Brockhaus s Révai. 

Lantomból a nap, az ájer 

e percben csalta ki. 

Fia a díszkiséret 

(miként már emlitém): 

föl-alá, feszítve, lépked 

orrán az Orrobém. 


A kecske és a sikló 2177 

A sikló imádkozik este, 

csodálkozva néz a kecske. 

S, mint komoly öreg tanár a 

hegyes szakállát megrázza. 

Nem tudja mit dalol a sikló, 

de érzi, hogy ez igy szép, igy jó. 

— A sikló most elalszik mélyen 

s a kecske tovább megy az éjben. 


[Mekmek az erdőben bolyong…] 

– Morgenstern – 2180 

Mekmek az erdőben bolyong. 

A Sikló esti imát jajong. 

Mekmek nem érti a szép szavakat, 


Virrasszon a Sikló? Nem bolond! 

Mekmek mélán tovább bolyong.


Virrasszon a Sikló? Nem bolond! 

Mekmek mélán tovább bolyong. 


Das Auge der Maus 2182 

Das rote Auge einer Maus 

lugt aus dem Loch heraus. 

Es funkelt durch die Dämmerung… 

Das Herz gerät in Hämmerung. 

»Das Herz von wem?« Das Herz von mir! 

Ich sitze nämlich vor dem Tier. 

O Seele, denk an diese Maus! 

Alle Dinge sind voll Graus. 


Erster Schnee 2185 

Aus silbergrauen Gründen tritt 

ein schlankes Reh 

im winterlichen Wald 

und prüft vorsichtig, Schritt für Schritt, 

den reinen, kühlen, frischgefallenen Schnee. 

Und deiner denk ich, zierlichste Gestalt. 


Első hó. 2188 

Ezüstös mélyekbül kilép, 

A fák alatt 

Megáll egy deli őz. 

Vigyázva nézi, amint áthalad, 

A frissen hullott hópihét. 

S rád gondolok te édes, graciőz. 

[>297] (RICHARD VON SCHAUKAL:) 

[Und soll dich Glockenton geleiten…] 2189 

„Und soll dich Glockenton geleiten 

auf deinem letzten Lebensgang, 

wohlan! so lasst die Gläser läuten 

zu hellem, frohem Festgesang!” 

[>298] ERNST WILHELM VON SCHOLZ: 

Brunnen-Inschrift 2191 

Ich bin der Erde kühles Blut. 

Hier schöpft von meiner klaren Flut, 

wo sie aus Dunkel kommt und quillt 

und rauschend eure Krüge füllt. 

Ihr hört, indes ihr schöpft, mein Wort: 

ihr tragt nicht Wasser mit euch fort; 

den Schatten meines ewigen Fließens, 

den Nachhall meines Sich-Ergießens 

habt ihr in euren schweren Krügen. 

Ihr trinkt – da faßt euch Sehnsucht an, 

der keine Wanderfahrt genügen 

und die kein Sturm verlöschen kann. 

Ihr trankt das Fließen, trankt die Zeit: 

2182 

MP.117 

2183 

Ms 4657/770 (?) (gépírás; lapszélen kézzel: »6.«) 

2184 

ÖB.II.701 

2185 

B.171 

2186 

ÖB48.64 

2187 

ÖB.II.139 

2188 

VN.247 

2189 

SHD.57 

2190 

SH.62 

2191 

EG.62 

2192 

E.II.421 

2193 

BNK.224 


ÖB.II. 6 

Az egér szeme 2183 

Das Auge der Maus 

Egy egér tűzpitros szeme 

leskel a lyukból kifele. 

Szikra gyúl a homályon át… 

Pőröly döng a szívtájon át. 

„Kinek szive döng,?” Az enyém. 

Hisz rám néz az állat! felém! 

Lelkem, gondolj szegényre: fájj! 

Minden csupa borzadály. 

MORGENSTERN 


Első hó 2186 

Erster Schnee 

Ezüstszürke háttérből karcsu őz 

jön, téli fák alatt, 

az erdőn, és puhán 

lépegetve, míg itt-ott elidőz, 

óvatosan vizsgálja a havat. 

S te jutsz eszembe, gyönyörű leány. 


[Csak hadd zokogja a harangszó…] 2190 

»Csak hadd zokogja a harangszó 

sírod fölött, hogy meghalunk: 

föl! föl! koccintsuk messzehangzó 

s vidám énekre poharunk!« 

SCHOLZ: 

Brunneninschrift 2192 

Ich bin der Erde kühles Blut. 

Hier schöpft von meiner klaren Flut, 

wo sie aus Dunkel kommt und quillt 

und rauschend eure Krüge füllt. 

Ihr hört, indes ihr schöpft, mein Wort: 

ihr tragt nicht Wasser mit euch fort; 

den Schatten meines ewigen Fließens, 

den Nachhall meines Sich-Ergießens 

habt ihr in euren schweren Krügen. 

Ihr trinkt – da faßt euch Sehnsucht an, 

der keine Wanderfahrt genügen 

und die kein Sturm verlöschen kann. 

Ihr trankt die Flut der ewigen Zeit: 

401 


Az egér szeme 2184 

Das Auge der Maus 

Egy egér tűzpiros szeme 

leskel a lyukból kifele. 

Szikra gyúl a homályon át… 

Pőröly döng a szívtájon át. 

„Kinek szíve döng?” Az enyém. 

Hisz rám néz az állat! Felém! 

Lelkem, gondolj szegényre: fájj! 

Minden csupa borzadály. 


Első hó 2187 

Erster Schnee 

Ezüstszürke háttérből karcsu őz 

jön, téli fák alatt, 

az erdőn, és puhán 

lépegetve, mig itt-ott elidőz, 

óvatosan vizsgálja a havat. 

S te jutsz eszembe, gyönyörű leány. 


Kútfelírás 2193 

II. 

Az anyaföldnek hűs vére vagyok. 

Merjetek bátran örök vizembül, 

itt, hol a mélyből fakadva bugyog 

s korsótok töltve zenére zendül. 

Amíg meríttek, szózatot szólok: 

nem víz az, ami tölti korsótok; 

örök folyások jelképes árnyát, 

hulló véremnek visszhangos árját 

ti-magatokkal hazahordjátok. 

Isszátok s egyben vágy szakad rátok, 

mit világjárás ki nem elégít, 

vihar zúgása is ki nem békít. 

Örök időknek árját isszátok,

mein ist die tiefste Trunkenheit. mein ist die tiefste Trunklenheit. ezt a legmélyebb iszákosságot. 


Kútfelirat 2194 

A föld hűvös vére vagyok, 

örök özönlés: igyatok: 

forrásom sötéten kicsap 

s telezúgja korsótokat. 

S közben lelkem így énekel: 

nem vizet visztek bennem el; 

vándorkedvem sötét varázsa, 

örök zuhogásom hivása 

csobog nehéz korsóitokban. 

Isztok és vágy gyúl bennetek, 

mely útra csábít szakadatlan 

s nem oltja semmi fergeteg. 

Áramló időt ittatok: 

a legmélyebb mámor vagyok. 

[>299] SCHOLZ: 

Erinnerungen 2196 


Kútfelirat 2195 

Brunneninschrift 

A föld hüvös vére vagyok, 

örök özönlés: igyatok: 

forrásom sötéten kicsap 

s telezúgja korsótokat. 

S közben lelkem így énekel: 

nem vizet visztek bennem el; 

vándorkedvem sötét varázsa, 

örök zuhogásom hivása 

csobog nehéz korsóitokban. 

Isztok és vágy gyúl bennetek, 

mely útra csábít szakadatlan 

s nem oltja semmi fergeteg. 

Áramló időt ittatok: 

a legmélyebb mámor vagyok. 

Ein stilles Zimmer. Bilder an der Wand 

von Menschen, Jahreszeiten, Meer und Land. 

Jugend und Liene Bilder. Abendlicht 

fällt über Bücherrücken auf die Hand 

einsamen Manns, dessen Gesicht 

Dämmerung hüllt. Uhrschritt läuft durch das Schweigen. 

Der Einsame hebt grüßend seine Hand. 

Doch eh’ sich noch die Bilder zu ihm neigen, 

wird auch schon er zum Bilde an der Wand. 

[>300] SCHOLZ: 

Stützerbach 2199 

Mit dem Abend senkte sich mein Weg 

wie der Bach hinab ins Tal. 

Häuser schimmern durch den Duft 

letzter Sonne. Laue Luft 

wärmt empor. Von kühlen Höhn 

steig ich nieder. 

Und der weite Frieden klingt 

rings umher in Glocken, 

Räderknarren, Sensendengeln, 

klingt in summenden Menschenreden 

zu mir auf und will mich locken. – 

Spät dann kommst du, Kühle, mir 

von den überschrittenen Bergen 

nach ins stillgewordene Tal, 

drin ich Rast fand; kommst durch Wiesen, 

übers Mühlwehr, hebst den Vorhang 

meines Fensters wehend auf. — 


Stüzerbach 2202 

Stüzerbach 

Utam, mint a patak, az estével együtt 

szállt a völgybe. 

Házak csillognak az alkony 

páráin át. Langyos levegő 

húz fölfele. Hüvös ormokról 

ereszkedem alá. 

2194 SzLV.364 

2195 ÖB.I.593 

2196 EG.63 

* sic! 

2197 Ms 4657/375 (kézírás) 

2198 ÖB.I.620 

2199 MDL.III.451-452 

2200 E.II.424 

2201 SzLV.364 

2202 ÖB48.158-159; ÖB.II.578 


Emlékek 

– Wilhelm von Scholtz * (sz. 1874) – 2197 

Magányos szoba. Képek a falon: 

föld, tenger, évszakok, barát, rokon. 

Fiúk és nők képei. Esti fény 

hull be könyvek hátára, s átoson 

egy férfi villanó kezén. 

Az arc homályban. Tiktak, óra lépked. 

A férfi fölnéz s int hallgatagon. 

De még vissza se köszönnek a képek 

s már képpé dermed ő is a falon. 


Balatonföldvár, 1941 szept. 1. 

SCHOLZ: 

Rennstieg-Wanderung, Stützerbach 2200 

Mit dem Abend senkte sich mein Weg 

wie der Bach hinab ins Tal. 

Häuser schimmern durch den Duft 

letzter Sonne. Laue Luft 

wärmt empor. Von kühlen Höhn 

steig ich nieder. 

Und der weite Frieden klingt 

rings umher in Glocken, 

Räderknarren, Sensendengeln, 

klingt in summenden Menschenreden 

zu mir auf und will mich locken. – 

Spät dann kommst du, Kühle, mir 

von den überschrittenen Bergen 

nach ins stillgewordene Tal, 

drin ich Rast fand, kommst durch Wiesen, 

übers Mühlwehr, hebst den Vorhang 

meines Fensters wehend auf. — 

402 


Emlékek 2198 

Erinnerungen 

Magányos szoba. Képek a falon: 

föld; tenger, évszakok, barát, rokon. 

Fiúk s lányok képei. Esti fény 

hull be könyvek hátára, s átoson 

egy férfi villanó kezén. 

Az arc homályban. Tiktak, óra lépked. 

A férfi fölnéz s int hallgatagon. 

De még vissza se köszönnek a képek 

s már ő is képpé sápad a falon. 


Stüzerbach 2201 

Utam, mint a patak, az estével együtt 

szállt a völgybe. 

Házak csillognak az alkony 

páráin át. Langyos levegő 

húz fölfele. Hüvös ormokról 

ereszkedem alá. 

És köröskörül a nagy béke 

cseng, harangokból, 

kocsinyikorgásból, kaszafenésből, 

zümmögő emberi szóból 

felcseng hozzám és csalogat. – 

Késő éjjel azután utánam jössz, hüvösség, 

csúcsjáró ösvényeimről 

az elcsöndesült völgybe, ahol 

pihenőre találtam; réteken át jössz, 

a malombástya felett, libbenve emeled 

ablakom függönyét.

És köröskörűl a nagy béke 

cseng, harangokból, 

kocsinyikorgásból, kaszafenésből, 

zümmögő emberi szóból 

felcseng hozzám és csalogat. – 

Késő éjjel azután utánam jössz, hüvösség, 

csúcsjáró ösvényeimről 

az elcsöndesült völgybe, ahol 

pihenőre találtam; réteken át jössz, 

a malombástya felett, libbenve emeled 

ablakom függönyét. 

[>301] HUGO VON HOFMANNSTHAL: 

Ballade des äusseren Lebens 2203 

Und Kinder wachsen auf mit tiefen Augen, 

Die von nichts wissen, wachsen auf und sterben, 

Und alle Menschen gehen ihre Wege. 

Und süße Früchte werden aus den herben 

Und fallen nachts wie tote Vögel nieder 

Und liegen wenig Tage und verderben. 

Und immer weht der Wind, und immer wieder 

Vernehmen wir und reden viele Worte 

Und spüren Lust und Müdigkeit der Glieder. 

Und Straßen laufen durch das Gras, und Orte 

Sind da und dort, voll Fackeln, Bäumen, Teichen, 

Und drohende und totenhaft verdorrte… 

Wozu sind diese aufgebaut? und gleichen 

Einander nie? und sind unzählig viele? 

Was wechselt Lachen, Weinen und Erbleichen? 

Was frommt das alles uns und diese Spiele, 

Die wir doch groß und ewig einsam sind 

Und wandernd nimmer suchen irgend Ziele? 

Was frommts, dergleichen viel gesehen haben? 

Und dennoch sagt der viel, der »Abend« sagt 

Ein Wort, daraus Tiefsinn und Trauer rinnt 

Wie schwerer Honig aus den hohlen Waben. 


A külső élet balladája 2205 

S nő mély nézésü szemmel sok gyerek, 

De mit se tud, csak nő és meghal újra 

S tapossák útjukat az emberek. 

Fanyar gyümölcs kiérik megpuhulva 

S éjjel lehull, megannyi holt madárka 

S meg is romlik alig nehány nap mulva. 

És egyre fú a szél és egyre járja 

a sok beszéd, mit szavalunk s szavalnak, 

öröm s bágyadtság folyton egymást váltja. 

S a földet útak szeldelik és falvak 

hevernek szerte, sok fa, lámpa, tér, 

virágzó városok és már kihaltak … 

Miért építtetének? és miér’ 

nem egyformák? s mért vannak oly sokan? 

Bú és öröm cseréje is mit ér? 

Mi végre jók? Hiszen mi csak vakon 

s örök magányba’ járjuk a világot, 

nem törjük a fejünket célokon? 

Mi haszna van, ki ebből annyit látott … 

S mégis, ki mondja „e s t e”, nagy szót ejtett, 

melyből mély értelem foly s édes átok, 

miként a mézet ontják lépes sejtek. 

2203 

HOW.23 

2204 

DLB.233 (Abdruck nach dem Text in Blätter für die Kunst, 1896) 

2205 

BNK.220 

2206 

GUG.63 

HUGO VON HOFMANNSTHAL: 

Ballade des äusseren lebens 2204 

Und kinder wachsen auf mit tiefen augen 

Die von nichts wissen, wachsen auf und sterben 

Und alle menschen gehen ihre wege, 

Und süsse früchte werden aus den herben 

Und fallen nachts wie tote vögel nieder 

Und liegen wenig tage und verderben, 

Und immer weht der wind und immer wieder 

Vernehmen wir und reden viele worte 

Und spüren lust und müdigkeit der glieder 

Und strassen laufen durch das gras, und orte 

Sind da und dort, voll fackeln bäumen teichen 

Und drohende, und totenhaft verdorrte… 

Wozu sind diese aufgebaut? und gleichen 

Einander nie? und sind unzählig viele? 

Was wechselt lachen weinen und erbleichen? 

Was frommt das alles uns und diese Spiele 

Die wir doch groß und ewig einsam sind, 

Und wandernd nimmer suchen irgend ziele? 

Was frommt’s, dergleichen viel gesehen haben?: 

Und dennoch sagt der viel der abend sagt, 

Ein wort daraus tiefsinn und trauer rinnt 

Wie schwerer honig aus den hohlen waben. 



És mélyszemű új gyermekek fogannak, 

Felnőnek és a létet holtig élik 

És minden ember más-más útra ballag. 

A zöld gyümölcs mind édesebbre érik 

S mint a holt madárka földre hull egy éjjel 

És másnap ott van megromolva félig. 

És egyre fú a szél és szerteszéjjel 

Száll sok szavunk és halljuk más szavát 

S ránk bágyadás hull váltakozva éjjel. 

S a rét füvén utak szaladnak át 

És szerte falvak, fáklyák, tócsa-partok, 

Tar ágak, mind megannyi néma vád. 

Mi célra mindez? s mért van számtalan sok, 

De úgy, hogy mindig más alakban intsen? 

Könny és mosoly: mily titkokat takartok? 

Mit ér ez nekünk? sok játéka, minden, 

Akik – nagy magányos vándorok, – 

Csak bolygunk és utunknak célja nincsen? 

Mit ér, ha lelkünk mindent vágyva néz? 

És mégis oly sok azt mondhatni: „Este” – 

Egy szó, amelyből bú és gyász csorog, 

Mint lépviaszból sűrű, tiszta méz. 

403



Ballade des äusseren Lebens 

És lassan felnő sok mély szemű gyermek, 

semmit sem tudva nő s elél halálig, 

s az emberek mind más-más útra lelnek. 

A zöld gyümölcs is mézédesre válik, 

s úgy hull le éjjel, mint a holt madárka, 

s pár nap után megromlik, szertemállik. 

A szél csak fú, s mi más szavára várva 

egyre beszélünk s elmondunk pár titkot; 

a gyönyör és ernyedtség egymást váltja. 

A füvön utak futnak át, és itt-ott 

fák, falvak, tavak, fáklyák – rémitőek 

s holt-szárazak, miket a vész kiirtott… 

Mi célra lett? Mind másféleképp nő meg, 

mit változtat így, ezerféle színben, 

sorsán a sírónak vagy nevetőnek? 

Mit ér e sok játék és véle minden 

nekünk, kik mint magányos vándorok 

csak bolygunk, és utunknak célja nincsen? 

Ha látunk is sok ilyet: mivel ér föl? 

De sokat mond, ki ennyit mondhat: „Este”, 

e szóból áhitat és gyász csorog, 

mint sűrű méz a lép sok üregéből. 




És gyermekek nőnek fel mély szemekkel 

semmit sem tudva nőnek és kihalnak, 

és ezt az utat járja minden ember. 

S édes gyümölccsé érik a fanyar mag, 

s halott madárként éjidőn lehullva 

ott fekszik, s megrohasztja pár cudar nap. 

És mindig fú a szél, és mindig újra 

s özönnel hallunk s mondunk furcsa szókat, 

és zsibbadoz tagjaink kéje-búja. 

A réten utak futnak, szerte sok vak 

falucska, csupa tócsa, fáklya, lombok – 

fenyegetők s halálosan aszottak… 

Mért építették őket? S nem hasonlók 

egymáshoz? És nem érnek soha véget? 

Mért sáppadok, mért sírok, mért mosolygok? 

S mindez mit ér, s e játékok mit érnek? 

Felnőttünk már, örök magányosok, 

céltalan vándorai csak a térnek? 

Mi hasznunk ennyi és megannyi képből? 

S mégis sokat mond, ki azt mondja: „Este.” 

Szavából mélység és gyász úgy csorog, 

mint sűrű méz az öblös sejtü lépből. 

[>302] HOFMANNSTHAL: 

Der Schiffskoch, ein Gefangener, 

singt: 2212 

2207 

FZB.23-24 

2208 

KLE.327 

2209 

SzA.97-99 

2210 

K.II.290-291; VAP.645-646 

2211 ÖB.II.793-794 

2212 

HOW.54 

2213 

FZB.30-31 

2214 

ÖB.II.722 

2215 

VIA.VI-2.325 



És gyermekek nőnek fel mély szemekkel, 

Semmit sem tudva nőnek és kihalnak, 

És ezt az utat járja minden ember. 


S halott madárként éjidőn lehullva, 

Ott fekszik, s megrohasztja pár cudar nap. 


S özönnel hallunk s mondunk furcsa szókat, 

És zsibbadoz tagjaink kéje-búja. 

A réten utak futnak, szerre sok vak 

Falucska, csupa tócsa, fáklya, lombok — 

Fenyegetők s halálosan aszottak… 

Mért épitették őket? S nem hasonlók 

Egymáshoz? És nem érnek soha véget? 

Mért sáppadok, mért sirok, mért mosolygok? 



Céltalan vándorai csak a térnek. 




Mint sűrü méz az öblös sejtű lépből. 




És gyermekek nőnek fel, a szemük mély, 

semmit sem tudnak, nőnek s belehalnak, 

és minden ember megy a maga útján. 

S édes gyömölccsé érik sok fanyar mag 

s éjjel, mint halott madár, földre ernyed 

s fekszik néhány napig és összerothad. 

S mindig fújnak a szelek és lebegnek 

s mindig észlelünk és fecsegjük ezt-azt 

s kéjre gyúlnak s elfáradnak a testek. 

S útak szelik a mezőket s a giz-gazt 

s falu van itt-ott, s fáklya, tó, fa, s érzem, 

ijeszt némelyik és halálra szikkadt. 

Mi célra épűlt mindez? és miért nem 

egyforma soha? s mért van annyi más még? 

mi a cél a könny- és kacajcserében? 

Mit ér mindez, mire jó ez a játék, 

mikor nagyok s örök-árvák vagyunk 

és nem int útközben se cél, se szándék? 

Mit ér, hogy sokat láthattunk efélét?… 

S mégis, aki „esté-”t mond, sokat az mond: 

bölcseségünk csurrantja s bánatunk, 

mint üres lép a méhkas sűrü mézét. 


A rab hajószakács így szól 2213 

Der Schiffskoch, ein Gefangener, 

404 



És gyermekek nőnek fel mély szemekkel, 

semmit sem tudva nőnek és kihalnak, 

és ezt az utat járja minden ember. 


s halott madárként éjidőn lehullva, 

ott fekszik, s megrohasztja pár cudar nap. 


s özönnel hallunk s mondunk furcsa szókat, 

és zsibbadoz tagjaink kéje-búja. 

A réten utak futnak, szerre sok vak 

falucska, csupa tócsa, fáklya, lombok — 

fenyegetők s halálosan aszottak… 

Mért épitették őket? S nem hasonlók 

egymáshoz? És nem érnek soha véget? 

Mért sáppadok, mért sirok, mért mosolygok? 



céltalan vándorai csak a térnek. 




mint sűrű méz az öblös sejtű lépből. 


A fogoly hajószakács énekel 2214 

Der Schiffkoch, ein Gefangener, 

[VÁMOSI PÁL]: 

Egy fogoly hajószakács 

énekli 2215

Weh, geschieden von den Meinigen, 

Lieg ich hier seit vielen Wochen; 

Ach und denen, die mich peinigen, 

Muß ich Mahl- um Mahlzeit kochen. 

Schöne purpurflossige Fische, 

Die sie mir lebendig brachten, 

Schauen aus gebrochenen Augen, 

Sanfte Tiere muß ich schlachten. 

Stille Tiere muß ich schlachten, 

Schöne Früchte muß ich schälen 

Und für sie, die mich verachten, 

Feurige Gewürze wählen. 

Und wie ich gebeugt beim Licht in 

Süß- und scharfen Düften wühle, 

Steigen auf ins Herz der Freiheit 

Ungeheuere Gefühle! 

Weh, geschieden von den Meinigen, 

Lieg ich hier seit wieviel Wochen! 

Ach und denen, die mich peinigen, 

Muß ich Mahl- um Mahlzeit kochen! 


Erlebnis 2216 

Mit silbergrauem Dufte war das Tal 

Der Dämmerung erfüllt, wie wenn der Mond 

Durch Wolken sickert. Doch es war nicht Nacht. 

Mit silbergrauem Duft des dunklen Tales 

Verschwammen meine dämmernden Gedanken, 

Und still versank ich in dem webenden, 

Durchsichtgen Meere und verließ das Leben. 

Wie wunderbare Blumen waren da 

Mit Kelchen dunkelglühend! Pflanzendickicht, 

Durch das ein gelbrot Licht wie von Topasen 

In warmen Strömen drang und glomm. Das Ganze 

War angefüllt mit einem tiefen Schwellen 

Schwermütiger Musik. Und dieses wußt ich, 

Obgleich ichs nicht begreife, doch ich wußt es: 

Das ist der Tod. Der ist Musik geworden, 

Gewaltig sehnend, süß und dunkelglühend, 

Verwandt der tiefsten Schwermut. 

Aber seltsam! 

Ein namenloses Heimweh weinte lautlos 

In meiner Seele nach dem Leben, weinte, 

Wie einer weint, wenn er auf großem Seeschiff 

Mit gelben Riesensegeln gegen Abend 

Auf dunkelblauem Wasser an der Stadt, 

Der Vaterstadt, vorüberfährt. Da sieht er 

Die Gassen, hört die Brunnen rauschen, riecht 

Den Duft der Fliederbüsche, sieht sich selber, 

Ein Kind, am Ufer stehn, mit Kindesaugen, 

Die ängstlich sind und weinen wollen, sieht 

Durchs offne Fenster Licht in seinem Zimmer – 

Das große Seeschiff aber trägt ihn weiter 

Auf dunkelblauem Wasser lautlos gleitend 

Mit gelben fremdgeformten Riesensegeln. 


Élmény 2218 

Erlebnis 

Az alkony völgye ezüstszürke köddel 

volt már tele, mint amikor a hold 

felhőkön át szivárog. Ámde nem volt 

még éj. A sötét völgy ezüst ködével 

elszállt derengő gondolatom is. 

Lemerültem az átlátszón szövődő 

tengerbe, és elhagytam életem. 

Milyen csodás, sötéten izzó kelyhű 

virágok nyíltak itt! Kuszált növények, 

melyek közt mint sárgásvörös topázfény, 

2216 HOW.19 

2217 ÁLA.142-143 

* sic! 

2218 FZB.20-21 

2219 GH.175-176 

2220 ÖB48.213; ÖB.II.756-757 

spricht singt 

Otthonomtól messze vetve, 

sírva sínylem ezt a létet; 

s hajh, azoknak, kik gyötörnek, 

főzök egyre dús ebédet. 

Szép halak, melyek imént még 

itt vergődtek lent a földön, 

tört szemekkel néznek – annyi 

állatot kell így leölnöm. 

Jámbor állatot kell ölnöm, 

szép gyümölcsöt hámozgatnom, 

s gőgös ellenségeimnek 

ritka fűszert válogatnom. 

S míg kezem a lámpafénynél 

fájva dúskál illatokban, 

szívemen a szent szabadság 

roppant sóvárgása dobban. 

Otthonomtól messze vetve, 

sírva sínylem ezt a létet. 

S hajh, azoknak, kik gyötörnek, 

főzök egyre dús ebédet. 

405 

Jaj, már azt se tudva, hogy hol a 

hazám, és hol az enyémek, 

ah, hány hete főzöm ostoba 

kínzóimnak az ebédet. 

Rőtuszonyú, törtszemű hal, 

mit háló csak foghat-önthet, 

mennyi néz rám dermedezve: 

sorra le kell ölnöm őket. 

Halk, szelíd nép: ölöm öket! 

Szép gyümölcsöt szeletelnem, 

s nekik, akik csak lenéznek, 

tüzes fűszert kell szereznem. 

S míg nehéz s vad illatokban 

vájok, lámpámhoz hajolva, 

bús szivemet a szabadság 

roppant álma ostromolja. 

Jaj, már azt se tudva, hogy hol a 

hazám, és hol az enyémek, 

ah, hány hete főzöm ostoba 

kinzóimnak az ebédet! 


Élmény 2217 

Az alkonyat ezüstös-ősz köde 

lengett a völgyön, mint ha fellegen 

holdfény szűrődik. Nem volt éj pedig. 

Az alkonyat ezüstös-ősz ködében 

elmosódott a halvány gondolat, 

s az átlátszó tengeren elmerülve 

elhagytam halkan ezt az életet. 

Milyen sötéten ízzó * és csodás 

virágok voltak ott! Növénybozót, 

amelyen át egy sárga-rőt topázfény 

meleg sugárban áramlott felém 

telítve méyl és búskomor zenével. 

S én tudtam, tudtam bár fel nem fogom: 

ez a Halál. Az vált olyan sovárgó, 

édes, sötéten izzó, mély zenévé, 

mely búskomorsággal rokon. 

S csodálatos: 

egy névtelen honvágy sírt hangtalan 

a lelkem mélyén, sírt az életért, 

mint az sír, aki alkonyat felé 

egy sárgaaszín vitorlás nagy hajón, 

sötéten kéklő nagy tengervizen 

szülővárosa mellett elhalad. 

Utcáit látja, hallja kútjait, 

orgona-illat száll felé, s magát 

a parton látja, mint kisgyermeket, 

sírásra álló, bús gyermekszemekkel, 

fényt lát szobája tárult ablakában – 

s a nagy tengerhajó csak száll vele, 

sötétkék tenger tükrén hangtalan 

viszik a sárga, óriás vitorlák. 


Élmény 2219 

Ezüstszürke illattal telt szinültig 

az alkonyuló völgy, mintha a hold 

felhőn szitál át. Nem volt éj pedig. 

Ezüstszürke illatával a völgynek 

derengő gondolatom egybeolvadt, 

s elmerülve az áttetsző, zsibongó 

tenger mélyén, az életből kiléptem. 

Csodálatos virágok nyíltak ott, 

sütét tüzű kelyhekkel! Buja sűrű, 

min sárgásrőt fény tört át hunyorogva, 

Ó, az enyéimtől messze 

Hetek óta itt heverek, 

Jaj, a kínzóimnak egyre 

Húst sütök és habot verek. 

Bíboruszonyos szép halat 

Hoztak nékem elevenen, 

Megtört szemmel néz most énrám, 

Szelíd lényt ölt le a kezem. 

Csendes lényt ölt le a kezem, 

Ővégettük, kik lenéznek, 

Szép gyümölcsök bőrét veszem, 

S tüzét Kelet fűszerének. 

S itt a lángnál, ahol minden 

Édes, erős ízzel teli, 

Kélnek bennem a szabadság 

Óriási érzései. 

Ó, az enyéimtől messze 

Hetek óta itt heverek! 

Jaj, a kínzóimnak egyre 

Húst sütök és habot verek! 


Élmény 2220 

Erlebnis 

Ezüstszürke pára töltötte a 

derengő völgyet, mint mikor a hold 

felhőkön szivárog át. De nem éj volt. 

Az ezüstszürke völgy páráiba 

veszett az én ködlő tudatom is, 

s némán merített az üvegszerű 

kavargás: elhagytam az életet. 

És csodálatos virágok fogadtak, 

sötéten-izzó kelyhek! Meleg árban 

mintha topázok vörös-sárga fénye

mint meleg hullám tört keresztül, mindent 

betöltött már a bánatos zene 

mély árama. És már régóta tudtam, 

bár nem értettem, ámde tudva tudtam: 

ez a halál. Ez lett hatalmas, édes, 

sötéten izzó, sóvárgó zenévé, 

és ez a mély búval rokon. 

De furcsa! 

Lelkemben némán sírt a névtelen 

honvágy, a volt életre vágyott, úgy sírt, 

mint sírhat az, ki óriási, sárga 

vitorlás tengeri hajóval este 

a sötétkék vízen ott halad el 

szülővárosa mellett. S látja már 

az utcákat, és hallja, hogy csobog 

a kút, beszívja orgonák szagát, és 

ott látja lent a parton önmagát, 

már szinte sírni kész, riadt szemekkel, 

a tárt ablakon át meglátja régi 

szobájában a lámpafényt – azonban 

a testes hajó már továbbviszi, 

sötétkék vízen némán ring a sárga, 

furán szabott, roppant vitorla szárnyán. 


Vorfrühling 2221 

Es läuft der Frühlingswind 

Durch kahle Alleen, 

Seltsame Dinge sind 

In seinem Wehn. 

Er hat sich gewiegt, 

Wo Weinen war, 

Und hat sich geschmiegt 

In zerrüttetes Haar. 

Er schüttelte nieder 

Akazienblüten 

Und kühlte die Glieder, 

Die atmend glühten. 

Lippen im Lachen 

Hat er berührt, 

Die weichen und wachen 

Fluren durchspürt. 

Er glitt durch die Flöte 

Als schluchzender Schrei, 

An dämmernder Röte 

Flog er vorbei. 

Er flog mit Schweigen 

Durch flüsternde Zimmer 

Und löschte im Neigen 

Der Ampel Schimmer. 


Durch kahle Alleen, 

Seltsame Dinge sind 

In seinem Wehn. 

Durch die glatten 

Kahlen Alleen 

Treibt sein Wehn 

Blasse Schatten 

Und den Duft, 

Den er gebracht, 

Von wo er gekommen 

Seit gestern Nacht. 

2221 HOW.17-18 

2222 E.II.408-409 

HOFMANNSTHAL: 

Vorfrühling 2222 


durch kahle Alleen 

seltsame Dinge sind 

in seinem Wehn. 

Er hat sich gewiegt, 

wo Weinen war, 

und hat sich geschmiegt 

in zerrüttetes Haar. 

Er schüttelte nieder 

Akazienblüten 

und kühlte die Glieder, 

die atmend glühten. 

Lippen im Lachen 

hat er berührt, 

die weichen und wachen 

Fluren durchspürt. 

Er glitt durch die Flöte 

als schluchzender Schrei, 

an dämmernder Röte 

flog er vorbei. 

Er flog mit Schweigen 

durch flüsternde Zimmer 

und löschte im Neigen 

der Ampel Schimmer. 


durch kahle Alleen, 

seltsame Dinge sind 

in seinem Wehn. 

Durch die glatten 

kahlen Alleen 

treibt sein Wehn 

blasse Schatten 

Und den Duft, 

den er gebracht, 

von wo er gekommen 

seit gestern nacht. 

melegen, mint topázé. Az egészet 

egy búskomor zene mély áradása 

öntötte el. És ez, már tudtam én, 

bár meg nem foghattam, de tudtam azt, 

hogy ez a halál. Zenévé lett, hatalmas 

sóvárgássá, édes sötét tüzekké, 

mint a legmélyebb mélabú. 

S be furcsa! 

Nevezhetetlen honvágy zokogott fel 

az élet után bennem csöndben, úgy sírt, 

ahogy az sír, aki egy nagy hajón, 

órjási sárga vitorlákkal este 

a sötétkék vizen saját szülő- 

városa előtt elsuhan. Belát az 

utcákba, hallja, hogy zsong a szökőkút, 

érzi a bodza illatát, s magát is 

látja a parton, nagy gyerekszemekkel, 

melyek féltükben sírnának, s a tárt 

ablakon át szobájában a fény is – 

de már viszi tovább a nagy hajó 

a sötétkék vizen csöndben suhanva, 

rajt órjássárga, különös vitorlák. 


Kikelet 2223 

Vorfrühling 

A szél a tar fasorok 

közé belehel, 

be sok furcsa dolog 

suhan vele el. 

Ahol tovatáncolt: 

könny gyöngyözött; 

vadul viháncolt 

kusza haj között. 

Lerázta egy este 

az akácpihéket, 

s hütötte, legyezte, 

ki lázban égett. 

Mosolyba révedt 

víg ajkakon, 

a bús, puha rétet 

járta vakon. 

A flóta dalába 

halk jajt lihegett, 

megcsapta a kába 

esti eget. 

Aztán, íme, újra 

szobák fele vágott, 

és sorba kifújta 

a lámpavilágot. 

A szél a tar fasorok 

közé belehel, 

be sok furcsa dolog 

suhan vele el. 

A fák leványadt, 

puszta során 

hajt szaporán 

pár lenge árnyat. 

Sok ősi titkot, 

friss illatot, 

mit nappal itt-ott 

felszívhatott. 

406 

[KENYERES KOVÁCS MÁRTA]: 

Koratavasz2224 

Tavaszi szél nyargal 

a fasorokon át, 

fújja-fújdogálja 

csodálatos dalát. 

Könnyeket fölszárít, 

fölvidít, simogat, 

összefonja újra 

a szétzilált hajat. 

Lerázza a fákról 

az első virágot, 

megvigasztalja azt, 

ki sokat kiállott. 

Nevető ajkakat 

érint meg futtában, 

pompás, puha mezőt 

vad, szilaj vágtában. 

Fölsóhajt a flóta, 

ha rajta átszalad. 

Vöröslik az alkony, 

amerre csak halad. 

Csöndesen repül be 

a nyitott ablakon, 

eloltja a tüzet 

titkon, hallgatagon. 

Tavaszi szél nyargal 

a fasorokon át, 

fújja-fújdogálja 

csodálatos dalát. 

A fasorok között, 

a kopár fák alatt, 

egyre űzi, hajtja 

a sápadt árnyakat. 

És az illatot is, 

melyet onnan hozott, 

hol reggeltől estig 

vígan tovafutott. 

tört volna át egy erdőn. Az egészet 

bánatosan hullámzó, mély zene 

töltötte. És egyet tudtam, noha 

nem fogtam föl, tudtam: ez a halál. 

Az vált zenévé, roppant vágyban és 

édesen és sötéten-izzva, mint a 

legmélyebb bánat rokona. 

De, furcsa: 

égő honvágy sírt bennem hangtalan 

az élet után, sírt, ahogyan az sír, 

aki, este, nagy, tengeri hajón, 

óriás, sárga vitorlákkal a 

város, a szülővárosa előtt 

elhalad a mélykék vizen. Előtte 

az utcák, és kutakat hall, szagolja 

az orgona illatát, és magát is 

látja a parton, ámult gyermeket, 

ki sírni vágyik, s látja a szobáját 

s a fényt benne a tárt ablakon át – 

de a nagy tengerjáró elviszi, 

némán, s viszik, mélykék vizen, a sárga, 

idegenszerű, óriás vitorlák. 


Kora tavasz 2225 

A szél tovalebben 

a puszta fasorba, 

s titkot visz a csenden 

az éjbe sodorva. 

Amerre ma sírnak, 

eltáncol a szellő 

és balzsamos írnak 

hajunkba lehell ő. 

Lerázta az ákác 

szirmát, ki se feslett, 

hűtötte az ádáz 

lázat, mi heves lett. 

A puszta, a szűzi 

allén tovaszárnyal, 

az árnyakat űzi 

és játszik az árnnyal, 

körötte az éji 

rét illata repdes, 

suttogva kiséri 

s az éjszaka csendes. 

Érinti lehével 

a víg nevetőket, 

bolyongja az éber 

és puha mezőket. 

A fuvola ajkán 

sírt-rítt dala lágyan 

és látta a halvány 

alkonyt, bibor ágyban. 

Szobánkba beszállva 

halk dalt rebeg, édest, 

ing-ring a homályba, 

kioltva a mécsest. 

[LÁNYI VIKTOR]: [SZABÓ LŐRINC]: [SZABÓ LŐRINC]: [VAJTHÓ LÁSZLÓ]: 

2223 FZB.19-20 

2224 KKM.20-21 

2225 NIK.326; ÖM.30-31 

2226 UI.43.I.680 

2227 UI.41.II.34

Kikelet 2226 Koratavasz 2227 Koratavasz 2228 

Fut a tavasz szele 

Tarlott fasoron. 

Mi minden megy vele, 

Ahogy eloson! 

Ahol sírtak, ott 

Lengett lagymatag 

És símogatott 

Kuszált hajakat. 

Ákácvirágot 

Bőven aratott, 

Hűsen megáldott 

Sok fáradt tagot. 

Ajkakról lelopta 

A nevetést, 

Bebarangolta 

A vetést. 

Rikatott halkkal 

Bús fuvolát, 

Látta a hajnal 

Bíborát. 

Halk szobák csöndjében 

Végig szállott, 

Elfútta gyöngéden 

A mécsvilágot. 

Fut a tavasz szele 

Tarlott fasoron, 

Mi minden megy vele, 

Ahogy eloson. 

A kopár, 

Tarlott fasoron 

Szerte oson 

Nyomán a homály. 

S az illat is mind 

Szerte lebeg, 

Mit a mult éj óta 

Összeszedett. 

Tavaszi szél szalad 

a fasoron át, 

különös dolgokat 

hoz s visz tovább. 

Ahol ellebegett, 

ott sírt valaki, 

kusza fürtöket 

dultak kezei. 

Leverte az ákác- 

virágot a porba, 

a tüzes zihálást 

hűsen borogatta. 

Száj nevetett 

s ő odahajolt, 

éber s puha réteket 

átszimatolt. 

Mint jaj zokogott a 

sípból az előbb, 

tovalobogott a 

rőt alkony előtt. 

Némán lobogott a 

betegszobán át 

és meghajolva 

elfujta a lámpát. 





Át a sápadt 

fák során 

száll nyomában, 

ezer árny 

és a szag, 

mit fölszedett, 

mióta az éjjel 

útnak eredt. 


Vor Tag 2230 

Nun liegt und zuckt am fahlen Himmelsrand 

In sich zusammgesunken das Gewitter. 

Nun denkt der Kranke: »Tag! jetzt werd ich schlafen!« 

Und drückt die heißen Lider zu. Nun streckt 

Die junge Kuh im Stall die starken Nüstern 

Nach kühlem Frühduft. Nun im stummen Wald 

Hebt der Landstreicher ungewaschen sich 

Aus weichem Bett vorjährigen Laubes auf 

Und wirft mit frecher Hand den nächsten Stein 

Nach einer Taube, die schlaftrunken fliegt, 

Und graust sich selber, wie der Stein so dumpf 

Und schwer zur Erde fällt. Nun rennt das Wasser, 

Als wollte es der Nacht, der fortgeschlichnen, nach 

Ins Dunkel stürzen, unteilnehmend, wild 

Und kalten Hauches hin, indessen droben 

Der Heiland und die Mutter leise, leise 

Sich unterreden auf dem Brücklein: leise, 

Und doch ist ihre kleine Rede ewig 

Und unzerstörbar wie die Steme droben. 

Er trägt sein Kreuz und sagt nur: »Meine Mutter!« 

Und sieht sie an, und: »Ach, mein lieber Sohn!« 

Sagt sie. – Nun hat der Himmel mit der Erde 

Ein stumm beklemmend Zwiegespräch. Dann geht 

Ein Schauer durch den schweren, alten Leib: 

Sie rüstet sich, den neuen Tag zu leben. 

Nun steigt das geisterhafte Frühlicht. Nun 

Schleicht einer ohne Schuh von einem Frauenbett, 

2228 ÖB41.21-22; ÖB.I.32-33 

2229 VN.251-252 

2230 HOW.39-40 

2231 FZB.21-22 

Vorfrühling 


a fasoron át 



Ahol ellebegett, 

ott sírt valaki, 

kusza fürtöket 

dúltak kezei. 

Leverte az ákác- 

virágot a porba, 

a tüzes zihálást 

hűsen borogatta. 

Száj nevetett 

s ő odahajolt, 

éber s puha réteket 

átszimatolt. 

Mint jaj zokogott a 

sípból az előbb, 

tovalobogott a 

rőt alkony előtt. 

Némán lobogott a 

betegszobán át 

és meghajolva 

elfujta a lámpát. 





Át a sápadt 

fák során 

ezer árny 

száll nyomában, 

És a szag, 

mit fölszedett, 

mióta az éjjel 

útnak eredt. 

407 

Tavaszelő. 2229 

Tavaszi szél zsong 

Tar fasoron, 

Sok furcsa mesét mond, 

Amint eloson. 

Hintálta magát, 

Hol könny fakadott, 

Laengette a lágy, 

Dult hajfonatot. 

Csókolva letépett 

Akáclevelet, 

Kipirult képet 

Hűsitgetett. 

Mind vele járnak 

Tar fasoron, 

Sok vértelen árnyat 

Rejtve oson. 

Ajkat, mosolyt 

El nem feledett, 

Bekóborolt 

Rónát, ligetet. 

A lágy fuvolát 

Jajjal telesirta 

S szállt ringva tovább 

Az alkonyi pírba’. 

Zsongó ivű boltok 

Titkába bevágott 

S röptében eloltott 

Fényt, lámpavilágot. 


Napkelte előtt 2231 

Vor Tag 

A zivatar a sápadt ég legalján 

magába fúlva fekszik és vonaglik. 

A beteg érzi: „Nappal; most elalszom.” 

S lezárja forró pilláit. A borjú 

az istállóban erős orrcimpáit 

a hűs hajnalba nyújtja. Most a néma 

vadonban a tavalyról ittmaradt 

lágy avarágyáról a vén csavargó 

úgy mosdatlanul feltápászkodik, 

és hetykén követ dob a vadgalambra, 

mely, lassan, álomittasan repül, 

de önmagát is utálja, miközben 

a kő a földre hull. A víz rohan, 

mintha az elszállt éj után szaladna, 

s közömbösen, vadul a mély sötétbe 

vetné magát, miközben fönt az égen 

a Megváltó beszél a Szűzanyával 

a keskeny hídon, halkan – ó, be halk 

e párbeszédük, és mégis örök 

és ronthatatlan, mint a csillagok. 

A Megváltó, keresztjével a vállán 

így szól: „Anyám!” és most ő szól: „Te kedves 

fiam!” – És ekkor Ég és Föld között 

elhalkult, fojtott párbeszéd van. Aztán 

a súlyos, öreg testen is bizsergés 

fut át. Már készül, hogy új napján éljen. 

Kisértetes derengés. Valaki

Läuft wie ein Schatten, klettert wie ein Dieb 

Durchs Fenster in sein eigenes Zimmer, sieht 

Sich im Wandspiegel und hat plötzlich Angst 

Vor diesem blassen, übernächtigen Fremden, 

Als hätte dieser selbe heute nacht 

Den guten Knaben, der er war, ermordet 

Und käme jetzt, die Hände sich zu waschen 

Im Krüglein seines Opfers wie zum Hohn, 

Und darum sei der Himmel so beklommen 

Und alles in der Luft so sonderbar. 

Nun geht die Stalltür. Und nun ist auch Tag. 


Virradat előtt 2232 

A sápadt ég-alján most rogy le s ráng 

az önmagába roskadt zivatar. 

A beteg sóhajt: „Virrad! Végre alszom!” 

És forró pilláját lehunyja. Most a 

pajtában az üsző nagy orrlika tágul 

friss levegőért. Most a néma erdőn 

tavalyi lágy lombágyról a csavargó 

mosdatlanul tápászkodik s pimasz 

kézzel kap fel s hajít el egy követ 

az álmosan szálló galamb után, 

s ömaga borzad el, mikor a kő 

tompán a füldre dobban. Most a csermely 

úgy vágtat, mintha az elillant éj után 

már hullna a sötétbe, részvétlen, vadul, 

s hideg lehelletűn, míg odafent 

a Megváltó és Anyja súgva, halkan 

beszélget a hidacskán: halkan, ámde 

kis társalgásuk örökkévaló, 

s mint fent a csillagok, romolhatatlan. 

Viszi keresztjét s ennyit mond: „Anyám.” 

Ő ránéz, és – „Ó, jaj, kedves fiam!” – 

szól. – Most zajlik az Égnek a Földdel 

néma-nyomasztó párbeszéde. Majd 

súlyos, vén testén borzongás fut át: 

fölkészül rá, hogy az új napnak éljen. 

A hajnal most lebben, szellem gyanánt. 

Valaki meztiláb oson egy női ágyból, 

mint árny, rohan, mint tolvaj mászik át 

az ablakon saját szobájába, benéz a 

tükörbe és elborzad hirtelen 

e sápadt, álomkóros idegentől, 

mintha a jó fiúcskát, aki volt, 

ma éjjel ez gyilkolta volna meg 

s kéz-mosni jönne most, áldozatának 

kis korsajában, csúfságul talán, 

s ezért volna az ég olyan nyomasztó 

s a levegőben minden oly gyanús. 

A pajta nyílik. S végre megvirrad. 

[>306] RAINER MARIA RILKE: 

Das Karussell 2234 

Jardin du Luxembourg 

MIT einem Dach und seinem Schatten dreht 

sich eine kleine Weile der Bestand 

von bunten Pferden, alle aus dem Land, 

das lange zögert, eh es untergeht. 

Zwar manche sind an Wagen angespannt, 

doch alle haben Mut in ihren Mienen; 

ein böser roter Löwe geht mit ihnen 

und dann und wann ein weißer Elefant. 

Sogar ein Hirsch ist da, ganz wie im Wald, 

nur daß er einen Sattel trägt und drüber 

ein kleines blaues Mädchen aufgeschnallt. 

Und auf dem Löwen reitet weiß ein Junge 

und hält sich mit der kleinen weißen Hand, 

dieweil der Löwe Zähne zeigt und Zunge. 

Und dann und wann ein weißer Elefant. 

2232 GH.177 

2233 ÖB.II.604-605 

2234 RSW.I.530-531 

2235 RV.148 

mezítláb surran el egy női ágytól, 

mint árnyék fut, s a tárt ablakon át 

úgy tolvaj módon szobájába mászik; 

tükrébe néz, és hirtelen megrémül 

az álmos arcú, sápadt idegentől, 

mintha ez ölte volna meg ma éjjel 

a jó fiúcskát, aki éppen ő volt, 

s most jön, hogy szinte gúnnyal mossa meg 

kezét az áldozat kis bögréjében, 

s az ég ezért szorongató, s a légben 

ezért olyan szokatlan, furcsa minden. 

Az istálló kinyílt. És itt a reggel. 


Napkelte előtt 2233 

Vor Sonnenaufgang 

Magába roskadt és ráng és remeg most 

a fakó ég alján a zivatar. 

„Virrad: elalszom!” – szól most a beteg 

s lecsukja forró pilláit. Erős 

cinipáival most szaglász jászla mellől 

a hűs reggelbe a borjú. Az erdőn 

a tavalyi és puha avarágyból 

mosdatlan most búj elő a csavargó, 

és az első kővel leütni próbál 

egy álmosröptű galambot: de borzad 

maga is, hallván, mily sulyosan és 

tompán hull le a kő. Most megiramlik 

s mintha, részvétlen, hidegen s vadúl, 

bele kivánnék omlani a víz 

a szökevény éj sötétjébe; míg, ott, 

fent, a kis hídon, Krisztus és az Anyja 

halkan beszélget, halkan, halkan, és 

ez a pár szavuk mégis oly örök 

s ronthatatlan, mint a csillagok ott fent. 

Keresztjét viszi a Fiú, s: „Anyám!”, 

mondja; s az ránéz és „Kedves fiam!”, 

feleli. – Most szorongó párbeszédbe 

kezd a néma ég és föld. Vén, nehéz 

teste lassan átborzong azután: 

nekikészűl élni az uj napot. Most 

nő a kisérteties kora-fény. Most 

fiú lép, mezitláb, egy női ágyból, 

árnyként szalad, tolvajként mászik az 

ablakon át a szobájába, látja 

magát a fali tükörben s ijeszti 

az a fakó és züllött idegen: 

ma éjjel az talán megölte a 

jó fiút, aki ő volt, s most kezét 

mosni, mintegy gúnyból, áldozatának 

korsajához jön, – óh, talán azért 

olyan szorongó fent az ég s azért 

oly különös minden a levegőben. 

S most nyílik az istálló. S itt a nap! 

[SZABÓ EDE]: 

A körhinta 2235 

Jardin du Luxembourg 

Tetővel forog s körbe penderül 

árnyéka is, sok tarka, szép lova 

pár percig fut, ám hona tétova 

világ: habozva, lassan elmerül. 

Bár egyik-másik kocsit húz, reánk 

oly tüzesen néz mind, oly lelkesülten; 

bősz, rőt oroszlán száguld közelükben 

s fel-felbukkan egy fehér elefánt. 

S lám, szarvas is jő, erdő vadonán 

futhatna így, de rajta nyerge súlya: 

rászíjjazva kis kékruhás leány. 

Ott fehér fiú: oroszlánon ülve, 

forró kis keze a sörénybe szánt, 

az oroszlán vicsorog, lóg a nyelve. 

S fel-felbukkan egy fehér elefánt. 

408

Und auf den Pferden kommen sie vorüber, 

auch Mädchen, helle, diesem Pferdesprunge 

fast schon entwachsen; mitten in dem Schwunge 

schauen sie auf, irgendwohin, herüber – 

Und dann und wann ein weißer Elefant. 

Und das geht hin und eilt sich, daß es endet, 

und kreist und dreht sich nur und hat kein Ziel. 

Ein Rot, ein Grün, ein Grau vorbeigesendet, 

ein kleines kaum begonnenes Profil –. 

Und manchesmal ein Lächeln, hergewendet, 

ein seliges, das blendet und verschwendet 

an dieses atemlose blinde Spiel… 

Lóháton szállnak körbe-körbe újra, 

még lányok is, mind nagyobbacska, mint a 

lovon rugózó gyerekhad; a hinta- 

pörgésből égre néznek, messze, túlra – 

s fel-felbukkan egy fehér elefánt. 

Tűnik, rohan mind, csakhogy véget érjen, 

kering, forog és fut céltalanul. 

Vörös, zöld, szürke fény egy-egy arcélen, 

kis vázlat-arcon, mely árnyba borul. 

S elvétve mosoly, boldog, ahogy éppen 

felénk fordul, vakít s pazar hevében 

e játék mély, vak örvényébe hull. 


Rilke A körhinta Das Karussell (1173) (gyorsírás) 2236 

(gyorsírás) 

Teteje forgó A / tető / forgó / árnyéka körül 

Árnyéka fut-fut a xxkép tarka lóállomány, 

az a világ, mely soká tétován 

őgyeleg még, mielőtt elmerűl. 

Bár némelyik kocsit húz, csupa láng 

a sörényük és lobog a szemük; 

egy bősz, piros oroszlán fut velük 

a és időnként egy fehér elefánt. 2237 

Sőt egy szarvas is, mint odahaza |erdők ura,| csak| 

az erdőben, csak most nyerget visz és 

csak most nyereg van rajta 

xxx most nyerget xxx hord rajta és axxx xxx xxx |a hátán s szijjai| 

kislány kapaszkodik |tartanak| a szíjjak egy kék | szijjaiba xxleányt tartanak 

egy rácsatolt kék kislányt tartanak. és szorítanak. 

S az oroszlánon egy fehér fiú 

lovagolxx nyargal, beteg fehér |izgatott kis| |lovas| gyanánt; 

míg az oroszlán bőg és szája fú. 

És időnkint egy fehér elefánt. 

És |S elsuhannak| a lovakon suhannak előttünk, 

|és|xx xx| A lányok xx nagyok |nagyok xx már| fehér ruhában, 

(hogy jönnek ide?) ; itta xxx |kör| mámorában 

fölnéznek, valahova, el fölöttünk – 


|x|S / az egész / fut / xx xxxx és sürgeti a végét, 

s kering xs forog xx, s nincs célja. Mint a nyíl Mint szalag, 

Piros zúg tova zúg |xx| |nyulik| xxx |egy| egy folt, mély piros, zöld, szürke, mélykék, 

egy kis, alighogy hon+ meg?|meg|kopott profilokat |s profil, mely kezdödött és elszaladt. 

S néha egy mosoly, xxxx |játék üdve,| békét 

xxxx |s álmot| sugárzó,: attól kedves xxxx és szép 

|e lélekszakasztó,| xx vak forgatag. 

VIII.29. Ford. SZ. L. 


Körhinta 2238 

A tető forgó árnyéka körül 

futkároz a tarka lóállomány, 


őgyeleg még, mielőtt elmerül. 


a sörényük, és lobog a szemük; 


és időnkint egy fehér elefánt. 

Sőt egy szarvas is, erdők ura; csak 

most nyerget hord és óvó szijjai 

egy rácsatolt kék kislányt tartanak. 



Körhinta 2239 

Das Karussel 

A tető forgó árnyéka körűl 

futkároz a tarka lóállomány, 


őgyeleg még, mielőtt elmerűl. 


a sörényük, és lobog a szemük; 


és időnkint egy fehér elefánt. 

Sőt egy szarvas is, erdők ura; csak 

most nyerget hord és óvó szijjai 

egy rácsatolt kék kislányt tartanak. 


2236 


2237 

Az utolsó sor utólag. 

2238 

SzLV.369 

2239 

ÖB48.196-197 (a vers alatt: Jardin de Luxembourg); ÖB.II.708-709; RV.146-147 

409

nyargal, izgatott fehér hős gyanánt, 



És lovaikon vágtatnak előttünk, 

s közöttük lányok, világos ruhában, 

már-már túlnagyok; s a kör mámorában, 

átnéznek rajtunk, föl és el felettünk – 


S az egész fut és kergeti a végét, 

kering, forog, s nincs célja. Mint szalag 

nyúlik egy-egy folt, piros, szürke, mélykék, 

s profil, mely kezdődött és elszaladt. 

S néha egy mosoly, játék üdve, békét 

s álmot sugárzó: tőle boldog és szép 

ez az egész, hajszás, vak forgatag. 

Jardin de Luxembourg 

[>307] RILKE: 

Der neuen Gedichte anderer Teil 

Der Balkon 2240 

Neapel 

Von der Enge, oben, des Balkones 

angeordnet wie von einem Maler 

und gebunden wie zu einem Strauß 

altemder Gesichter und ovaler, 

klar im Abend, sehn sie idealer, 

rührender und wie für immer aus. 

Diese aneinander angelehnten 

Schwestem, die, als ob sie sich von weit 

ohne Aussicht nacheinander sehnten, 

lehnen, Einsamkeit an Einsamkeit; 

und der Bruder mit dem feierlichen 

Schweigen, zugeschlossen, voll Geschick, 

doch von einem sanften Augenblick 

mit der Mutter unbemerkt verglichen; 

und dazwischen, abgelebt und länglich, 

langst mit keinem mehr verwandt, 

einer Greisin Maske, unzugänglich, 

wie im Fallen von der einen Hand 

aufgehalten, während eine zweite 

welkere, als ob sie weitergleite, 

unten vor den Kleidem hängt zur Seite 

von dem Kinder-Angesicht, 

das das Letzte ist, versucht, verblichen, 

von den Stäben wieder durchgestrichen 

wie noch unbestimmbar, wie noch nicht. 


Az erkély 

– R.M. Rilke – 2242 

Mint xxx festőxxx|előtt|, a keskeny erkély 

rendezésében úgy sorakoznak:|,| 

|s| xhervxatag csokorrá kötözött 

x ovális arcukkal, fenxt, a xxxx |gazdag| 

esti fényben ideálisabbak, 

meghatóbbak s szinte örökök. 

Egymáshoz támasztva ez a két lány, 

két nővér, ki sorsa se xxxx |aki már ún talán| 

xxxxxxxxxxxxxxxxxxx |átvágyódni sorsa szakadékán,| 

támaszkodik, magányhoz magány; 

s öccsük, aki csupa merev ildom, 

csönd és zárkózottság, csupa sors, 

de szelid tekintetű, ha gyors 

szemed az anyához méri titkon; 

nyargal, izgatott fehér hős gyanánt, 



És lovaikon vágtatnak előttünk, 

s közöttük lányok, világos ruhában, 

már-már túlnagyok; s a kör mámorában, 

átnéznek rajtunk, föl és el felettünk – 


S az egész fut és kergeti a végét, 

kering, forog, s nincs célja. Mint szalag 

nyúlik egy-egy folt, piros, szürke, mélykék, 

s profil, mely kezdődött és elszaladt. 

S néha egy mosoly, játék üdve, békét 

s álmot sugárzó: tőle boldog és szép 

ez az egész, hajszás, vak forgatag. 


A balkon 2241 

Nápoly 

Magasan, a balkon szűk terében, 

szinte egy festőtől rendezetten, 

s akárcsak csokorba kötve, pár 

vénülő, tojásdad arc lebeg fenn, 

eszményibben a világos estben, 

meghatón s mintegy örökre már. 

A két nővér, egymáshoz hajolva, 

nagy-messziről ahogy mintha tán 

meddőn egymás felé vágyakozna, 

összehajlik: magányhoz magány; 

s a fivér, begombolkozva, átkos 

végzetével, ünnepélyesen, 

de egy lágy pillantás hirtelen 

hasonlóvá teszi az anyához; 

és közbül, kiélten, hosszukásan, 

már rég rokontalanul, 

egy vénséges vén nő maszkja, zártan, 

ahogy egy kéz, mielőtt lehull, 

megtámasztja, míg egy másik, ernyedt, 

mintha hervadtabban csúszna lejjebb, 

úgy csüng a ruhák előtt a gyermek 

arca mellett odalenn, 

s ez az űzött, sárga arc a végső, 

rácsok csíkja szabdalja fel, és ő 

elmosódik, szinte léttelen. 

Mint festő elé, a keskeny erkély 

rendezésében úgy sorakoznak 

s hervatag csokorrá kötözött 

ovális arcukkal, fent, a gazdag 




Az erkély 

Nápoly 

– R.M.Rilke – 2243 

Egymáshoz támasztva az a két lány, 

két nővér, aki már ún talán 

át vágyódni léte szakadékán, 


|s itt| xaz öccsük, xxx csupa merev ildom, 


bxár szelid tekintetű, ha gyors 

szemed xx anyjáhozval xxxx |összeveti| titkon; 

2240 

digibib 80716-80717 

2241 

RV.195 

2242 

Ms 4658/57.I-II. (gépírás; kézzel javítva és áthúzva. – Bizonyára téves számozás: a „mutatván a gyermeket…” sorok kétszer Ms 4658/58.II.!) 

2243 Ms 

4657/368 (kézírás) 

410

s közbül, nyűtten s nyurgán, senkinek sen * 

rokonként már, egy öreg|=| 

asszony maszkja, kifürkészhetetlen, 

melyet felfogott estében egy 

kéz, mialatt, minthogyha leszúsznék, 

lent, s oldalt, a ruháknál, egy uj s épp 

olyan lóg, egy másik megxxx|fakult| kép, 

mutatván a gyermeket, 

aki a végső|,| xxx |még csak| próba, vázlat, 

áthúzták vonalai a rácsnak, 

mint foltját egy ködnek, semminek. 


Az erkély 

– R.M. Rilke – 2244 

Mint xxx festőxxx |előtt|, a keskeny erkély 

rendezésében úgy sorakoznak:|,| 

|s| x|h|ervx|a|tag csokorrá kötözött 






két nővér, ki sorsa se xxxx |aki már ún talán| 







s közbül, nyűtten s nyurgán, senkinek sen|m| 

rokonaként már, egy öreg= 











Az erkély 2246 


rendezésében úgy sorakoznak 





Egymáshoz támasztva az a két lány, 


átvágyódni léte szakadékán, 


és az öccsük, csupa merev ildom, 


bár szelid tekintetű, ha gyors 



Nápoly 

s közbül, nyűtten s nyultan, senkinek sem 

rokonaként, egy öreg 


amit, mert már majdnem leesett, 

s közbül, nyűtten s megxxx |nyultxxan,| senkinek sem 

xxxxxxxx |rokonaként,| egy öreg 


amit, hogy már majdnem leesett, 

xxxxx xxxx |fölfogott a fél-kéz|, mig a másik, 

hervadtabb, lecsúszva, a ruhákig 

ér, le, oda, hol uj arc világít, 


a végső arc, még csak próba, vázlat, 


mint foltját egy ködnek, semminek. Ford. Szabó Lőrinc 

411 


Az erkély 

– R.M. Rilke – 2245 

Mint egy festőnek |előtt|, a keskeny erkély 

rendezésében úgy sorakoznak: 

|s| xhervxxx|atag| csokorrá kötözött 





két nővér, |a|ki sorsa se xxxx |már ún talán| 







s közbül, nyűtten s nyurgán, senkivel sen * 

rokonként már, egy öreg= 








áthxúzták vonalai a rácsnak, 





rendezésében ugy sorakoznak 





Egymáshoz támaszkodva a két lány, 












most a fél-kéz támaszt, mig a másik, 

hervadtabb, lecsuszva, a ruhákig 




Der Erker 


rendezésében ugy sorakoznak 





Egymáshoz támaszkodva a két lány, 












most a fél-kéz támaszt, mig a másik, 

hervadtabb, lecsuszva, a ruháig 

* sic! 

2244 Ms 4658/58.I-II. (gépírás: a 4657/368 másolata; kézzel javítva és áthúzva [II.: kissé jobbra kijjeb a lendületes vonal]) 

2245 Ms 4658/59.I-II. (gépírás: mint 4658/58; kézzel javítva és áthúzva.) 

* 

sic! 

2246 MB.316-317 

2247 SzLV.368 

2248 ÖB48.217-218 ; ÖB.II.766-767 ; RV.196 : versszaktöréssel a 3-4. sor közt

most a félkéz támaszt, mig a másik, 

hervadtabb, lecsúszva, a ruhákig 

ér, le, oda, hol uj arc világit, 




mint ami még nincs vagy nem lehet. 

[>308] RILKE: 

Der Panther 2249 

Im Jardin des Plantes, Paris 

SEIN Blick ist vom Vorübergehn der Stäbe 

so müd geworden, daß er nichts mehr hält. 

Ihm ist, als ob es tausend Stäbe gäbe 

und hinter tausend Stäben keine Welt. 

Der weiche Gang geschmeidig starker Schritte, 

der sich im allerkleinsten Kreise dreht, 

ist wie ein Tanz von Kraft um eine Mitte, 

in der betäubt ein großer Wille steht. 

Nur manchmal schiebt der Vorhang der Pupille 

sich lautlos auf –. Dann geht ein Bild hinein, 

geht durch der Glieder angespannte Stille — 

und hört im Herzen auf zu sein. 


A párduc 2252 

A párizsi állatkertben 

A vonuló rácsoktól pillantása 

oly fáradt, hogy már nem fog semmit át. 

Úgy látja: ez az ezer rács világa, 

s az ezer rács mögött nincsen világ. 

Puha járás, rugalmas, ernyedetlen, 

a legeslegkisebb kört rója csak: 

erőtánc ez a pont körül, amelyben 

kábultan áll egy roppant akarat. 

Csak néha megy föl némán a pupillák 

függönye. Ekkor egy kép belehull, 

a tagok megfeszült csöndjén süvít át, 

s a szívben elhal szótlanul. 



Der Panther 

Szeme az elvonuló rúdsorokba 

már belefáradt, semmit sem fog át. 

Úgy érzi, mintha ezer rács forogna 

s a rácson túl egy világot se lát. 

Erős lábával lágyan, szinte játszva 

mozog, de mégis szűk körben marad, 

mint oly központ körül az erők tánca, 

hol kábultan áll egy nagy akarat. 

A szem függönye néha félrerezdül 

s kinyílik. – Egy kép éppen belefér; 

a teste feszült csöndjén fut keresztül 

s a szívben elhal, véget ér. 


A párduc 

– Rainer Maria Rilke – 2258 

ér, le, oda, hol új arc világit, 

mutatván a gyermeket: 

az a végső arc, csak próba, vázlat, 

áthuzták vonalai a rácsnak, 


Nápoly 



Tekintetét a nagy rács összetörte, 

s csak ezt a fáradtságot érzi még. 

Mintha ezer rács lenne csak körötte 

és ezer rácson túl a semmiség. 

Könnyű járása, dacos sima lépte, 

mely mindig szűkülőbb körben halad, 

olyan, mint erők tánca körbe lépve, 

melyben elkábult egy nagy akarat. 

Csak néha mozdul a pupilla fátyla, 

némán. Egy kép akkor szemébe fut, 

s teste feszült magányát összejárva 

elnyugszik, ha szívébe jut. 



A rács menti járástól úgy kifáradt 

a nézése, hogy már semmit se lát: 

mintha mindenütt vasrácsok volnának, 

s ezer rács mögött nem lenne világ. 

Az acéltalpon a puha lépések 

a legkisebb körben járják e vad, 

szenvedélyes balettet, és középen 

áll az elkábult, roppant akarat. 

Olykor egy kép csúszik bele a renyhén 

nyíló szemhéj homályán át, akár 

a függönyön; átfut tagjai csendjén, 

szívéhez ér s megáll. 


[Szemét a rácsok tovasuhanóban…] 2256 

Szemét a rácsok tovasuhanóban 

Elnyütték – benne minden összefoly, 

Úgy érzi már, hogy rács egy millió van, 

S millió rács mögött világ sehol. 



Der Panther 

412 

ér, le, oda, hol új arc világit, 

mutatván a gyermeket: 


áthuzták vonalai a rácsnak, 


Nápoly 

[CSERNA ANDRÁS]: 


(A párizsi állatkertben) 

Pillantása merev, rácsok sorától 

tekinteni is lusta és nehéz. 

Úgy érzi: rá ezernyi rács fokáról 

és ezer rács mögül a semmi néz. 

Puha lépte görcsös-merevre válva 

a legszűkebb körben topog-szalad: 

ez az erő egy pont körüli tánca, 

s a tengelye a révült akarat. 

Pupilla-függönyét felrántja, ritkán, 

hangtalan. – Ekkor egy kép beragyog, 

végigrezeg feszült inak nyugalmán, 

szívéig ér – és meghal ott. 

[FARKASFALVY DENES]: 


Páris, a „Jardin des Plantes”-ban 

Szeme a rács forgó futását nézi 

s úgy elfáradt, hogy már semmit se lát, 

s amíg ezernyi rúdját nézi. érzi: 

csak rács van, s nincs a rács mögött világ. 

Az izmos járás halk-puha lépésben 

a legparányibb körpályán halad, 

erők kerengő tánca, hol középen 

kábultan áll egy roppant akarat. 

De néha néma függönyét széttárja 

a szembogár: egy kép most feltűnik, 

belép, a test feszült csendjét bejárja 

s a szívhez érve megszűnik. 



Jardin de Plantes. Paris 

Rohant a sok rúd és úgy meggyötörte 

szemét, hogy rá ködös homály szökött. 

Ezer rudat lát felmeredni körbe 

s már nincs világ ezernyi rúd mögött. 

Ha lép, hajlékony, könnyü teste ring és 

az út a legszűkebb körben halad; 

az erő tánca e kínos keringés: 

középen bénult, süket akarat. 

Csak néha rebben halkan a pupillán 

a puha függöny. – Rajt egy kép befut, 

a tagok csöndjén átüt, mint a villám, 

s meghal, mihelyt a szívbe jut. 

Szeme a rácsok futásába veszve Szeme a rácsok futásába veszve Tekintetét a rácsok vonulása 

2249 RSW.I.505 

2250 CV.127 

2251 NKA.652 

2252 . 140; RV.128-129 

2253 FT.578 

2254 FD.84 

2255 FZB.63-64 

2256 LU. ? 

2257 RV.128 

2258 Ms 4657/367 (kézírás) 

2259 ÖB.II.187-188; RV.127-128 

2260 UH.1997/11.46 

[TATAR SANDOR]: 


A párizsi Jardin des Plantes-ben

ugy kimerült, hogy már semmit se lát. 

Úgy érzi, mintha rács ezernyi lenne 


Puha lépte acéllá tömörűl 

s a legparányibb körbe fogva jár: 

az erő tánca ez egy pont körűl, 

melyben egy / nagy / ájúlt /, akarat áll. 

Csak néha megy |fut| fel a pupilla néma Csak néha fut fel a pupilla néma 

függönye. Ekkor egy kép beszökik, 

függönye. Ekkor egy kép beszökik, 

átvillan a feszült tagokon xx és a 

átvillan a feszült tagokon és a 

szívben egyszerre |ér — és ott| megszünik. szívbe ér — és ott megszünik. 

= 


Balatonföldvár, 1941 VIII.31. 

Csak néha megy fel a pupilla leple 

hangtalan. Ekkor egy kép beszökik 

s a tagok feszült csöndjén átsietve 

a szívben megszünik. 

# 

F.: Sz.L. 

[VAJTHO LASZLO]: 


(Jardin des Plantes, Paris) 

Szemét a rács verődő vak homálya 

Ellankasztá, hogy már se hall, se lát. 

Úgy érzi: tenger vasrúd körülállja, 

S ezer vasrúd mögött nincs más világ. 

Nyulánk testének hosszú, sima lépte, 

Mely apró körbe’ lézeng, mint a rab: 

Fáradt erőtánc, egy hely közepébe’, 

És benne teng egy kábult akarat. 

A szembogár ha néha-néha rezdül, 

Egy kép suhan be rajta hirtelen 

S bolyong a test feszült csendjén keresztül 

S megszünik élni a bús szívbe’ lenn. 

úgy kimerűlt, hogy már semmit se lát. 

Ugy érzi, mintha rács ezernyi lenne 


Puha lépte acéllá tömörűl 

s a legparányibb körbe fogva jár: 

az erő tánca ez egy pont körűl, 

melyben egy ájúlt, nagy akarat áll. 

2261 

VN.219 

2262 

RSW.I.482 

2263 

CV.123 

2264 

KKM.23 

2265 

RV.109 

2266 

K.II.324; RV.110 

* 

sic! 

2267 

Ms 4658/61 (írógéppel; betoldások kézzel) – nem ez a későbbi a "tartsam" miatt? 

413 

elfárasztotta, hogy már mást se lát. 

Mindenütt csak az ezer rácsot látja, 

s a rácsok között nincsen is világ. 

Bár járásában ősi puhaság van, 

a legparányibb kört róhatja csak; 

az erő tánca ez, s középpontjában 

kábultan áll egy nagy-nagy akarat. 

Néha megy föl a függöny a pupillán 

csupán – épp hogy egy kép belefér, 

átüt a tagok csöndjén, mint a villám, 

és megszünik, mihelyt a szívbe ér. 

[>309] RILKE: 

Liebes-Lied 2262 


Szerelmes dal 2263 



WIE soll ich meine Seele halten, daß 

Mit is tegyek szívemmel, hogy terád A lelkemet vissza hogyan is tarthatnám, 

sie nicht an deine rührt? Wie soll ich sie 

ne gondoljak? Más dolgokkal hogyan hogy ne érintse a tiéd? Hogy is vonhatnám el 

hinheben über dich zu andern Dingen? 

törődjem én, hogy lényed elfeledjem? tőled, egyéb dolgok felé? 

Ach gerne möcht ich sie bei irgendwas 

Ó, lelnék bár egy csöndes jó tanyát, Pedig míly szívesen elrejteném 

Verlorenem im Dunkel unterbringen 

mely elhagyottan áll, mely ismertlen, sötétben, valami elvesztett dolognál, 

an einer fremden stillen Stelle, die 

sötétbe rejtőznék ott boldogan, 

egy csendes, hideg helyen, annál, 

nicht weiterschwingt, wenn deine Tiefen schwingen. és hallgatnék, csak mély örvényed zengjen. mely nem száll veled, ha mély lelked szárnyal. 

Doch alles, was uns anrührt, dich und mich, De egymáshoz von minden érzelem Mert minden, mi kettőnket megérint, 

nimmt uns zusammen wie ein Bogenstrich, 

kettőnket, mint vonó a hangszeren összevon minket, mint mikor vonó érint 

der aus zwei Saiten eine Stimme zieht. 

két húrt, mely szólani együtt akar. két húrt, melyekből csak egy hangot csal. 

Auf welches Instrument sind wir gespannt? Milyen hangszernek vagyunk húrjai? Melyik az a hangszer, melyen mi feszülünk? 

Und welcher Geiger hat uns in der Hand? 

S ki az, ki így tud rajtunk játszani? És melyik művész keze játszadozik velünk? 

O süßes Lied. 

Ó, drága dal! 

Ó édes dal. 

(Rilke) 


Szerelmes dal 2265 

Mint tartsam az én lelkem, hogy ne érjen 

a te lelkedhez? Mint emeljem innen 

más dolgokhoz fölötted, észerevétlen? 

jaj, csak lehetne a homályba vinnem, 

rég elveszett magányba, a sötétben, 

hol elhagyottan néma-tompa csend ül 

s nem zeng a táj, ha mélyem mélye pendül. 

De az, ami megérint téged, engem, 

már egybefog veled s titkom kizengem, 

[NEMES NAGY ÁGNES]: 

Szerelmes vers 2266 

Liebeslied 

Hogy tartsam lelkemet, hogy lelkedet 

ne érintse? Hogyan emeljem át 

más tárgyakat érinteni feletted? 

Bár lelnék néki néma rejteket, 

hol párjaként valami Elveszettnek 

idegen csöndbe zárnám, mely tovább 

nem rezdül, hogyha mélyeid rezegnek. 

Mégis, mi minket ér, egybefogó 

egy mozdulattal ér, mint a vonó, 


R.M. Rilka * Liebeslied 


Miképp fogjam |tartsam| a lelkem, hogy sose 

érintse a tiédet? Hogy emeljem 

át, fölötted, más dolgokhoz? Szeretném 

valami sötét zugba rejteni, 

dugott, halk helyre,mely, ha mélyeid 

zendűlnek, nem zeng együtt teveled?. 

De minden minden, ami kettőnket megérint, 

egybefog, mint a hegedűvonó, 

mely két húrból egy hangot csal elő.

a két iker húr egy hangot fuval. 

Milyen hangszerrre vonták szíveinket? 

S milyen játékos tart kezébe minket? 

Ó, égi dal. 


R.M. Rilka* Liebeslied 


Miképp fogjam a lelkem, hogy sose 




dugott, halk helyre,mely, ha mélyeid 

zendűlnek, nem zeng együtt teveled?. 

De minden minden, ami kettőnket megérint, 


mely két húrból egy hangot csal elő. 

Micsoda szerszám, amin feszülünk? (rövid ü!) 

S micsoda hegedűs tart a kezében? 

Óh, édes dal. 

(Rimetelen forditás) 

mikor két húron egy hangot zenéltet. 

Mily hangszerre vagyunk feszítve ketten? 

Mily hang vagyunk mily játékos kezekben? 

Ó édes ének. 


[>310] RILKE: 

Orpheus. Eurydike. Hermes 2270 

DAS war der Seelen wunderliches Bergwerk. 

Wie stille Silbererze gingen sie 

als Adern durch sein Dunkel. Zwischen Wurzeln 

entsprang das Blut, das fortgeht zu den Menschen, 

und schwer wie Porphyr sah es aus im Dunkel. 

Sonst war nichts Rotes. 

Felsen waren da 

und wesenlose Wälder. Brücken über Leeres 

und jener große graue blinde Teich, 

der über seinem fernen Grunde hing 

wie Regenhimmel über einer Landschaft. 

Und zwischen Wiesen, sanft und voller Langmut, 

erschien des einen Weges blasser Streifen, 

wie eine lange Bleiche hingelegt. 

Und dieses einen Weges kamen sie. 

Voran der schlanke Mann im blauen Mantel, 

der stumm und ungeduldig vor sich aussah. 

Ohne zu kauen fraß sein Schritt den Weg 

in großen Bissen; seine Hände hingen 

schwer und verschlossen aus dem Fall der Falten 

und wußten nicht mehr von der leichten Leier, 

die in die Linke eingewachsen war 

wie Rosenranken in den Ast des Ölbaums. 

Und seine Sinne waren wie entzweit: 

indes der Blick ihm wie ein Hund vorauslief, 

umkehrte, kam und immer wieder weit 

und wartend an der nächsten Wendung stand, – 

blieb sein Gehör wie ein Geruch zurück. 

Manchmal erschien es ihm als reichte es 

bis an das Gehen jener beiden andern, 

die folgen sollten diesen ganzen Aufstieg. 

Dann wieder wars nur seines Steigens Nachklang 

und seines Mantels Wind was hinter ihm war. 

Er aber sagte sich, sie kämen doch; 

sagte es laut und hörte sich verhallen. 

Sie kämen doch, nur wärens zwei 

die furchtbar leise gingen. Dürfte er 

sich einmal wenden (wäre das Zurückschaun 

nicht die Zersetzung dieses ganzen Werkes, 

das erst vollbracht wird), müßte er sie sehen, 

die beiden Leisen, die ihm schweigend nachgehn: 

Den Gott des Ganges und der weiten Botschaft, 

die Reisehaube über hellen Augen, 

* sic! 

2268 

Ms 4658/62 (írógéppel: Durchschrift; betoldások kézzel) 

2269 

ÖB.I.340 

2270 

RSW.I.542-545; RG.71-74; RGA.81-84; MD.616-619 

2271 DF.241-243 

414 



Liebeslied 

Micsoda szerszám, amin feszülünk? (rövid ü!) 



(Rimetelen forditás) 

Miképp fogjam a lelkem, hogy sose 




dugott, halk helyre, mely, ha mélyeid 

zendűlnek, nem zeng együtt teveled. 

De minden, ami most kettőnket érint, 


mely két húrból egy hangot csal elő. 

Micsoda szerszám, amin feszülünk? 



[RAB ZSUZSA]: 

Orpheusz, Eurüdiké, Hermész 2271 

A lelkek furcsa bányamélye volt az. 

Ők hárman, mint a hallgatag ezüstérc, 

homályát áterezték. Gyökerek közt 

fakadt a vér, s rohant az emberekhez; 

a lenti éjben izzott, mint a porfír. 

Más nem piroslott. 

Sziklák meredtek, 

testetlen fák. A semmiben hidak feszültek, 

s ott volt a roppant, hályog-tükrü tó, 

medrére víze úgy nehezedett, 

mint nyári rétre esőterhes felhő. 

És a szelíd mezők közt felderengett 

az Egyetlen-út halottfehér sávja, 

akár egy hosszu-hosszu gyolcs-szalag. 

Ott jöttek ők, az Egyetlen-uton. 

Elől a karcsu férfi, bő köpenyben, 

némán haladt, gyorsan, türelme-fogytán. 

Rágatlan nyelte lépteit az út, 

nagy falatokban. A köpeny-redők közt 

csüggött keze, nehéz ökölbe zártan, 

feledte már az íves, könnyü lantot, 

amely baljához nemrég úgy simult, 

mint olajághoz gyönge rózsainda. 

S a lelke szinte kétfelé szakadt: 

tekintete, mint fürge eb, iramlott 

előre, vissza; elloholt megint, 

s megállt egy-egy kanyarban tétován, 

a hallása meg hátraszimatolt: 

úgy tetszett, néha vissza-visszaér 

a csöndesen mögötte lépdelőkhöz, 

akik követnék felkanyargó útján. 

Aztán megint csak lépte kondulása, 

meg a köpenye-csapta szél kisérte. 

Így szólt magában: jönnek biztosan. 

Végül kimondta, s utána a visszhang. 

Jönnek mögötte mind a ketten, 

halotti csöndben. Hogyha visszanézne 

csak egyszer (s ezzel le nem rontaná 

művét, melyet még meg nem épitett 

halandó ember), láthatná is őket. 

Két néma árnyék nesztelen követte. 

A hír s az útak istene az egyik. 


den schlanken Stab hertragend vor dem Leibe 

und flügelschlagend an den Fußgelenken; 

und seiner linken Hand gegeben: sie. 

Die So-geliebte, daß aus einer Leier 

mehr Klage kam als je aus Klagefrauen; 

daß eine Welt aus Klage ward, in der 

alles noch einmal da war: Wald und Tal 

und Weg und Ortschaft, Feld und Fluß und Tier; 

und daß um diese Klage-Welt, ganz so 

wie um die andre Erde, eine Sonne 

und ein gestirnter stiller Himmel ging, 

ein Klage-Himmel mit entstellten Sternen –: 

Diese So-geliebte. 

Sie aber ging an jenes Gottes Hand, 

den Schritt beschränkt von langen Leichenbändern, 

unsicher, sanft und ohne Ungeduld. 

Sie war in sich, wie Eine hoher Hoffnung, 

und dachte nicht des Mannes, der voranging, 

und nicht des Wegtrs, der ins Leben aufstieg. 

Sie war in sich. Und ihr Gestorbensein 

erfüllte sie wie Fülle. 

Wie eine Frucht von Süßigkeit und Dunkel, 

so war sie voll von ihrem großen Tode, 

der also neu war, daß sie nichts begriff. 

Sie war in einem neuen Mädchentum 

und unberührbar; ihr Geschlecht war zu 

wie eine junge Blume gegen Abend, 

und ihre Hände waren der Vermählung 

so sehr entwöhnt, daß selbst des leichten Gottes 

unendlich leise, leitende Berührung 

sie kränkte wie zu sehr Vertraulichkeit. 

Sie war schon nicht mehr diese blonde Frau, 

die in des Dichters Liedern manchmal anklang, 

nicht mehr des breiten Bettes Duft und Eiland 

undjenes Mannes Eigentum nicht mehr. 

Sie war schon aufgelöst wie langes Haar 

und hingegeben wie gefallner Regen 

und ausgeteilt wie hundertfacher Vorrat. 

Sie war schon Wurzel. 

Und als plötzlich jäh 

der Gott sie anhielt und mit Schmerz im Ausruf 

die Worte sprach: Er hat sich umgewendet –, 

begriff sie nichts und sagte leise: Wer? 

Fern aber, dunkel vor dem klaren Ausgang, 

stand irgendjemand, dessen Angesicht 

nicht zu erkennen war. Er stand und sah, 

wie auf dem Streifen eines Wiesenpfades 

mit trauervollem Blick der Gott der Botschaft 

sich schweigend wandte, der Gestalt zu folgen, 

die schon zurückging dieses selben Weges, 

den Schritt beschränkt von langen Leichenbändern, 

unsicher, sanft und ohne Ungeduld. 

[RAB ZSUZSA]: 

Orpheusz. Eurüdiké. Hermész 2272 

A lelkek furcsa bányamélye volt az. 

Ők hárman, mint a hallgatag ezüstérc, 

sötétjét áterezték. Gyökerek közt 

fakadt a vér s rohant az emberekhez; 

a lenti éjben izzott, mint a porfir. 

Más nem piroslott. 

Sziklák meredtek, 

testetlen fák. A semmiben hidak feszültek, 

s ott volt a roppant, hályog-tükrü tó, 

medrére víze úgy nehezedett, 

mint nyári rétre esőterhes felhő. 

És a szelíd mezők közt felderengett 

az Egyetlen-út halottfehér sávja, 

akár egy hosszú-hosszú gyolcs-szalag. 

2272 NKA.655-659 

2273 RV.168-171 

Sugárzó szemén úti sisak árnya. 

Előretartva vitte karcsu botját, 

szárnyakkal repdesett erős bokája. 

És balján hallgatag vezette őt, 

kit úgy szerettek, hogy érette egy lant 

többet sírt minden halottsiratóknál 

és panaszból egy világot teremtett, 

másik világot, s arra völgyet, erdőt, 

utat, mezőt, folyót és állatot, 

és e panasz-világ körül, akár 

földünk körül, egy másik nap kerengett, 

s egy másik néma ég borult fölé — 

panasz-égbolt, eltorzult csillagokkal. 

Ő jött, kit úgy szerettek. 

Az isten balján szótlanul haladt, 

léptét halotti leplek lassitották, 

ment tétován, szelíd-türelmesen. 

Olyan volt, mint egy áldott Egy-reménység. 

A férfival, ki ott haladt előtte, 

nem gondolt; sem a felkanyargó úttal. 

Már egyedül volt. És halotti volta 

csordultig telitette. 

Mint gyümölcsöt a méz és a sötétség, 

itatta át a maga nagy halála, 

pedig még föl se fogta, olyan új volt. 

Egy új szüzesség burka védte már; 

érinthetetlen volt. Szemérme, mint 

a virág gyenge szirma este, csukva, 

s keze a más-kéz meleg ölelését 

úgy elfeledte, hogy a könnyü isten 

szellő-szelíd, kísérő kézfogása 

bántotta, mint egy buja mozdulat. 

Ő már nem az volt, az a szőke nő, 

kinek nevét a költő lantja zengte, 

ki volt az ágyon illatozó ámbra, 

csöndes sziget, azé a férfié. 

Ő már leomlott, mint a hosszu haj, 

átadatott, mint földeknek a zápor, 

szétosztatott, mint százszoros ajándék. 

Ő már gyökér volt. 

S mikor hirtelen 

hátravonta az isten, s fájdalommal 

kiáltott fel: „Hát mégis visszafordult!” – 

ő mit sem értve, halkan kérdte: ki? 

Messze, ahol az út a földre felvisz, 

ott állt valaki; elváltozott arcát 

senki meg nem ismerte volna. Nézte, 

amint az ösvény mezők-szegte sávján 

megáll az isten, aztán szomorúan 

megfordul, hallgatag követve őt, 

ki visszaindult már azon az úton. 

Léptét halotti leplek lassitották, 



Orpheusz. Eurüdiké. Hermész 2273 

A lélek csodás tárnamélye volt ez. 

Néma ezüstércként vonultak ők, 

homályát áterezve. Gyökerek közt 

buggyant a vér, az emberekbe ömlő, 

s mint nehéz bíbor, csillant a homályban. 

Egyéb rőtszínü semmi. 

Kőszál meredt 

és élettelen erdők. Űrre vert 

hidak s ama nagy vaksi-szürke tó, 

mely úgy borult mély feneke fölé, 

mint táj fölé esőtől terhes égbolt. 

S mezők közt lágyan, méla türelemben 

az egyetlen út halvány csíkja látszott, 

mint egy ledobott, hosszu lepedő. 

415

Ott jöttek ők, az Egyetlen-uton. 

Elől a karcsú férfi, bő köpenyben, 

némán haladt, gyorsan, türelme-fogytán. 

Rágatlan nyelte lépte az utat, 

nagy falatokban. A köpenyredők közt 

csüggött keze, nehéz ökölbe zártan, 

feledve már az íves, könnyü lantot, 

amely baljához nemrég úgy simult, 

mint olajághoz gyönge rózsainda. 

S a lelke szinte kétfelé szakadt: 

tekintete, mint fürge eb, iramlott 

előre, vissza; elloholt megint, 

s megállt egy-egy kanyarban tétován, 

a hallása meg hátraszimatolt: 

úgy tetszett, néha vissza-visszaér 

a csöndesen mögötte lépdelőkhöz, 

akik követnék felkanyargó útján. 

Aztán megint csak lépte kondulása, 

meg a köpenye-csapta szél kisérte. 

Így szólt magában: jönnek biztosan. 

Végül kimondta, s utána a visszhang. 

Jönnek mögötte mind a ketten, 

halotti csöndben. Hogyha visszanézne 

csak egyszer (s ezzel le nem rontaná 

művét, melyet még meg nem épitett 

halandó ember), láthatná is őket. 

Két néma árnyék nesztelen követte. 

A hír s az útak istene az egyik. 

Sugárzó szemén úti sisak árnya. 

Előretartva vitte karcsu botját, 

szárnyakkal repdesett erős bokája. 

És balján hallgatag vezette őt, 

kit úgy szerettek, hogy érette egy lant 

többet sírt minden halottsiratóknál 

és panaszból egy világot teremtett, 

másik világot, s arra völgyet, erdőt, 

utat, mezőt, folyót és állatot, 

és e panasz-világ körül, akár 

földünk körül, egy másik nap kerengett, 

s egy másik néma ég borult fölébe – 

panasz-égbolt, eltorzult csillagokkal. 

Ő jött, kit úgy szerettek. 

Az isten balján szótlanul haladt, 

léptét halotti leplek lassitották, 


Olyan volt, mint egy áldott Egy-reménység. 

A férfival, ki ott haladt előtte, 

nem gondolt; sem a felkanyargó úttal. 

Már egyedül volt. És halotti volta 

csordultig telitette. 

Mint gyümölcsöt a méz és a sötétség, 

itatta át a maga nagy halála, 

pedig még föl se fogta, olyan új volt. 

Egy új szüzesség burka védte már; 

érinthetetlen volt. Szemérme, mint 

a virág gyenge szirma este, csukva, 

s keze a más-kéz meleg ölelését 

úgy elfeledte, hogy a könnyü isten 

szellő-szelíd, kisérő kézfogása 

bántotta, mint egy buja mozdulat. 

Ő már nem az volt, az a szőke nő, 

kinek nevét a költő lantja zengte, 

ki volt az ágyon illatozó ámbra, 

csöndes sziget, azé a férfié. 

Ő már leomlott, mint a hosszu haj, 

átadatott, mint földeknek a zápor, 

szétosztatott, mint százszoros ajándék. 

Ő már gyökér volt. 

S mikor hirtelen 

hátravonta az isten, s fájdalommal 

kiáltott fel: „Hát mégis visszafordult!”, 

ő mit sem értve, halkan kérdte: ki? 

Messze, ahol az út a földre felvisz, 

ott állt valaki; elváltozott arcát 

senki meg nem ismerte volna. Nézte, 

amint az ösvény mezők-szegte sávján 

megáll az isten, aztán szomorúan 

S ez egyetlen uton, ott jöttek ők. 

Elől, kék köpenyben a karcsu férfi, 

ki némán s nyugtalan meredt az útra. 

Rágás nélküli roppant falatokban 

nyelte az utat lépte; két keze 

súlyosan csüggött válla hajlatából, 

ím, mit se tudva már a könnyü lantról, 

amely baljához szinte odanőtt, 

mint olajágak közé rózsaindák. 

S érzékei mintegy kettéhasadtak: 

míg pillantása kutyaként szökellt 

előre, visszatért, s megint elől 

ott várta már a közeli kanyarnál — 

hallása, mint az illat, elmaradt. 

Olykor úgy tűnt neki: eléri szinte 

ama másik kettőnek lépteit, 

kiknek követniök kellett az úton. 

Majd újra csak önnön lépései 

s a köpenye-vert szél hangzott mögötte. 

De csak nyugtatta magát: jönnek ők; 

s mondta fennhangon is, hogy hallaná. 

És jöttek is, de oly rettenetes 

halkkal járdalt e kettő. Ó, csak egyszer 

megfordulhatott volna (csak ne lenne 

ez egy pillantás veszte ama műnek, 

mely fel se épült még), meglátta volna 

a két Halkat, kik hallgatag követték: 

az út s a nagy küldetés istenét, 

sugár szeme fölött úti sisakkal, 

teste elébe tartott könnyü botját, 

s két bokáján szárnyát csattogtató; 

és annak balkarjára dőlve: őt. 

Az Úgy-Szeretettet, hogy több sirám 

siratók ajkán nem kelt, mint e lanton; 

hogy egy egész világ kelt siralomból, 

melyben még egyszer ott volt minden: út, 

völgy és liget, föld, állat és folyó; 

s hogy e sirám-világ köré egészen 

úgy, akárcsak a másik föld köré, 

nap és csöndtelt, csillagos ég borult, 

siralom-égbolt, torzult csillagokkal –: 

ezt az Úgy-Szeretettet. 

Ám az csak ment az isten balkezénél, 

nagy, lengő leplekkel lassítva léptét, 

ingatag, lágyan és türelmesen. 

Magában volt, mint egy magos reménység, 

és nem gondolt elől a férfival 

sem az úttal, mely az életbe vitt fel. 

Magában volt. És halottaiban 

mintegy beteljesülve. 

Mint gyümölcsöt homályló, dús zamat, 

oly csordultig tölté őt nagy halála, 

az új – hogy semmit fel nem foghatott. 

Uj szüzességét élte önfeledt 

s érinthetetlen; neme összezárult, 

mint zsenge bimbó kelyhe alkonyatra, 

s a karja már úgy elszokott a násztól, 

hogy még a könnyü isten végtelen 

lágyan legyintő érintése is 

gyötörte őt, mint ami túl bizalmas. 

Többé már nem volt az a szőke asszony, 

ki felcsendült rég a költő dalában, 

többé már nem az ágy kincses szigetje 

és többé nem e férfi birtoka. 

Lazán bomlott ki már, mint hosszu haj, 

és mint megeredt zápor, úgy zuhogva, 

és kiterítve, mint sokféle holmik. 

Immár gyökér volt. 

És amint hirtelen 

az isten megragadta s fájdalommal 

hangjában így szólt: Vége, hátranézett –, 

fel sem foghatta s halkan kérdte: Ki? 

De fönn a fényes kapuban sötéten 

valaki állott, felismerhetetlen 

arccal. Csak állt ott s látta még, amint 

a keskeny ösvényen a küldetés 

istene, mély búval tekintetében, 

némán fordul, hogy az árnyat kövesse, 

ki el is indult vissza már az úton, 

416

megfordul, hallgatag követve őt, 

ki visszaindult már azon az úton. 

Léptét halotti leplek lassitották, 



Rainer Maria Rilke: 

Orpheus, Eurydike, Hermes 2274 

Lelkek bányája volt az, csodabánya. 

Hallgatag ezüst|=|erekként haladtak 

át a sötétjén. Gyökerek közűl 

onnan indúlt a vér az emberekhez, 

s nehéz porfírként rőtlött a homályban. 

Egyéb piros nem volt. 

Csak szikla volt 

s léttelen erdők. És hidak az űrben 

és az a szürke, /vak, / nagy / tó, amely 

úgy levbegett a messzi mély fölött, 

mint egy esős táj égboltozata. 

Türelmes és lankás mezők között 

csak halvány csík volt az egyetlen út, 

odadobott, hosszú, fehér szalag. 

És ezen az egy úton jöttek ők. 

Elől kék köpenyben a karcsu férfi: 

türelmetlen s némán kémlelt előre. 

Léptei meg-se-rágott falatokban 

ették az utat; keze sulyosan 

s csukva csüngött a ráncos tunikából, 

és nem tudott többé a könnyü lantról, 

mely a baljába már úgy belenőtt, 

mint olajágba a rózsxx|aka|csok. 


míg látása, kutyaként, megelőzte 

és fordúlt, jött és ujra elszaladt 

s úgy várt rá a következő kanyarnál, – 

hallása, szag gyanánt, visszamaradt. 

Néha úgy érezte, hogy hátraér 

ama másik kettőig, kiknek őt 

egész oda, föl, követnie kellett. 

Aztán meg mintha csak lépte követte 

volna a lépcsőn s lengő köpenye. 

De azért jönnek, gondolta magában, 

és ki is mondta, és elhalt a szó. 

Mégiscsak jönnek, |—| s bizony, az a kettő 

szörnyű halkan lépkedett. Ha csak egyszer 

megfordúlhatna (s ha nem rontaná le 

ezzel az egész művét, amelyet 

most hoz létre), láthatná őket, a 

két Halkat, aki némán követi: 

az Utak s a Messze Hír istenét, 

– fénylő szeme fölött vándorsisak, 

karcsú botot visz a teste előtt 

s madárszárnyak csapdosnak a bokáin; 

s az Isten balján, kit vezet: a nőt. 

Azt, kit Ugy-Szeretett, hogy Érte többet 

sírt a lantja, mint száz siratóasszony; 

hogy világ lett a jajából: az élet 

ujjászületett benne: völgy meg erdő, 

még egyszer, út, rét, folyó, falu, állat; 

és hogy e jaj-világ kxörűl, akár a 

másik Föld körül, Nap járt körben és 

csillagos, csöndes, uj égbolt keringett, 

uj, panasz-égbolt, torzúlt csillagokkal – : 

ez volt, kKit-Ugy-sSzeretett. 

A nő pedig ment az isten kezén, 

hosszú hullapólyákban tipegett, 

bizonytalan, szelíden s nem sietve. 

Magába merűlt, mint egy terhes asszony, 

s nem gondolt a férfira, ki elől ment, 

és nxem az útra, mely vitte, föl, élni. 

Magába merűlt. És az, hogy halott, 

teljesen telitette. 

Mint gyümölcsöt a méz és a sötét, 

2274 Ms 4658/60.I-IV. (gépírás – van hosszú ő!; kézzel javítva) 

2275 ÖB.II.784-787 

nagy, lengő leplekkel lassítva léptét, 

ingatag, lágyan és türelmesen. 

417 


Orpheus, Eurydike, Hermes 2275 

Orpheus, Eurydike, Hermes 

(1953. II. 6.-VI.14.) 

Lelkek bányája volt az, csodabánya. 

Hallgatag ezüst-erekként haladtak 

át a sötétjén. Gyökerek közül 

onnan indúlt a vér az emberekhez, 

s nehéz porfírként rőtlött a homályban. 

Egyéb piros nem volt. 

Csak szikla volt 

s léttelen erdők. És hidak az űrben 

és az a szürke, vak, nagy tó, amely 

úgy lebegett a messzi mély fölött, 

mint egy esős táj égboltozata. 

Türelmes és lankás mezők között 

csak halvány csík volt az egyetlen út, 

odadobott, hosszú, fehér szalag. 

És ezen az egy úton jöttek ők. 

Elöl kék köpenyben a karcsu férfi: 

türelmetlen s némán kémlelt előre. 

Léptei meg-se-rágott falatokban 

ették az útat; keze súlyosan 

s csukva csüngött a ráncos tunikából, 

és nem tudott többé a könnyü lantról, 

mely a baljába már úgy belenőtt, 

mint olaj-ágba a rózsakacsok. 


míg látása, kutyaként, megelőzte 

és fordúlt, jött és ujra elszaladt 

s úgy várt rá a következő kanyarnál, — 

hallása, szag gyanánt, visszamaradt. 

Néha úgy érezte, hogy hátraér 

ama másik kettőig, kiknek őt 

egész oda, föl, követnie kellett. 

Aztán meg mintha csak lépte követte 

volna a lépcsőn s lengő köpenye. 

De azért jönnek, gondolta magában, 

és ki is mondta, és elhalt a szó. 

Mégiscsak jönnek, s bizony, az a kettő 

szörnyű halkan lépkedett. Ha csak egyszer 

megfordúlhatna (s ha nem rontaná le 

ezzel az egész művét, amelyet 

most hoz létre), láthatná őket, a 

két Halkat, aki némán követi: 

az Utak s a Messze Hír Istenét, 

— fénylő szeme fölött vándorsisak, 

karcsú botot visz a teste előtt 

s madárszárnyak csapdosnak a bokáin; 

s az Isten balján, kit vezet: a nőt. 

Azt, kit Úgy-Szeretett, hogy Érte többet 

sírt a lantja, mint száz siratóasszony; 

hogy világ lett a jajából: az élet 

ujjászületett benne: völgy meg erdő, 

még egyszer, út, rét, folyó, falu, állat; 

és hogy e jaj-világ körül, akár a 

másik Föld körül, Nap járt körben és 

csillagos, csöndes, uj égbolt keringett, 

uj, panasz-égbolt, torzúlt csillagokkal — 

ez volt. Kit-Úgy-Szeretett. 

A nő pedig ment az Isten kezén, 


bizonytalan, szelíden s nem sietve. 

Magába merült, mint egy terhes asszony, 

s nem gondolt a férfira, ki elől ment, 

és nem az útra, mely vitte, föl, élni. 

Magába merűlt. És az, hogy halott, 

teljesen telitette.

úgy betöltötte nagy halála, mely 

olyan uj volt, hogy nem foghatta föl. 

Uj lányságban volt, és érinthetetlen; 

nemisége becsukódott, ahogy 

a fiatal virág estefelé, 

s keze úgy elszokott a szerelemtől, 

hogy még a könnyű isten végtelen halk 

érintése is, mely vezette, bántó 

bizalmaskodásként hatott reá. 

Nem a szőke xnő volt már, aki néha 

megzendűlt a Költő dalaiban, 

nem a bő ágy illata, szigete 

s nem ama férfi tulajdona többé. 

Már felbomlott, mint hosszú hajak, és 

másé lett, mint a leesett eső, 

és mint százszoros készlet, elfogyott. 

Már gyökér volt. 

S amikor hirtelen 

megállitotta s felsíró szavxával 

azt mondta az isten, hogy: Hátranézett! – 

nem értett semmit s halkan mondta: Ki? 

S messze, a fénylő kijárat előtt, 

sötéten állt valaki: lehetetlen 

volt ráismerni. Állt, és nézte, a 

réti ösvény csíkján szomoruan 

hogy fordúlt meg, s némán, a Messzei Hír 

istene, követvén az alakot, 

ki már ment, vissza, az iménti úton: 

hosszu hullapólyákban tipegett, 

bizonytalan, szelíden, s nem sietve. 

[>311] RILKE: 

Spätherbst in Venedig 2276 


(1953 II.6- VI. 14.) 

NUN treibt die Stadt schon nicht mehr wie ein Köder, 

der alle aufgetauchten Tage fängt. 

Die gläsernen Paläste klingen spröder 

an deinen Blick. Und aus den Gärten hängt 

der Sommer wie ein Haufen Marionetten 

kopfsüber, müde, umgebracht. 

Aber vom Grund aus alten Waldskeletten 

steigt Willen auf: als sollte über Nacht 

der General des Meeres die Galeeren 

verdoppeln in dem wachen Arsenal, 

um schon die nächste Morgenluft zu teeren 

mit einer Flotte, welche ruderschlagend 

sich drängt und jäh, mit allen Flaggen tagend, 

den großen Wind hat, strahlend und fatal. 


Késő ősz Velencében 2279 

Spätherbst in Venedig 

A város nem a felbukó napoknak 

vízszínen sodródó csalétke már. 

Az üvegpaloták csengése zordabb 

tekintetedre. S úgy lóg ki a nyár 

a kertekből, mint fejjel le, unottan, 

legyilkolt bábok halmaza. 

De a mélyben, vén csontvázvadonokban 

akarat támad: mintha éjszaka 

éber arzenálban az admirális 

2276 RSW.I.609-610 

2277 CV.129 

2278 TK.II.108 

2279 KLV.II.237; K.II.336; RV.200 

2280 Ny.1921.I.714 

2281 MB.312 

Mint gyümölcsöt a méz és a sötét, 

úgy betöltötte nagy halála, mely 

olyan uj volt, hogy nem foghatta föl. 

Uj lányságban volt, és érinthetetlen; 

nemisége becsukódott, ahogy 

a fiatal virág estefelé, 

s keze úgy elszokott a szerelemtől, 

hogy még a könnyű Isten végtelen halk 

érintése is, mely vezette, bántó 

bizalmaskodásként hatott reá. 

Nem a szőke nő volt már, aki néha 

megzendült a Költő dalaiban, 

nem a bő ágy illata, szigete 

s nem ama férfi tulajdona többé. 

Már felbomlott, mint hosszú hajak, és 

másé lett, mint a leesett eső, 

és mint százszoros készlet, elfogyott. 

Már gyökér volt. 

S amikor hirtelen 

megállította s felsíró szavával 

azt mondta az Isten, hogy: „Hátranézett!” — 

nem értett semmit s halkan mondta: „Ki?” 

S messze, a fénylő kijárat előtt, 

sötéten állt valaki: lehetetlen 

volt ráismerni. Állt, és nézte, a 

réti ösvény csíkján szomoruan 

hogy fordúlt meg, s némán, a Messzi Hír 

istene, követvén az alakot, 

ki már ment, vissza, az iménti úton: 


bizonytalan, szelíden, s nem sietve. 



Nem vonz többé a város, mint csalétek, 

mely megfog minden újabb nappalon. 

Az üvegfalú paloták, ha nézed, 

tisztábban csengenek. S a nap nagyon 

fáradtan, mint a bábuk, meghajolva, 

fejjel előre, függ a kerteken. 

De ősi csontvázerdőkből magosba 

száll föl a szándék: még ma éjjelen 

megkettőzteti gályáit a tenger 

tábornoka s a fegyvertárakat, 

hogy bekátrányozza már holnap reggel 

a levegőt hadával, mely sietve, 

ragyogva törtet evezőt merítve, 

heves szélben lengő zászlók alatt. 



A városon az ősz szomoru titka, 

alig akad öröm horgára már. 

Oly érdesen cseng az üvegkalitka, 

ha rátekintsz. S a kertekből a nyár 

úgy csüng ki, mint sok-sok halotti bábu 

egymásra hányt, legyilkolt csapata. 

De a mélyből, az erdők vadonábul 

egy vágy liheg: minthogyha éjszaka 

a tengernagy megduplázná a gályát 

418 

[JÁNOSHÁZY GYÖRGY]: 


Nun treibt die Stadt schon nicht… 

Nem szökdel most a város, mint csalétek, 

mely elfog minden felbukó napot. 

Keményebben csendülnek, hogyha nézed, 

az üvegpaloták. S fáradt, halott 

marionetthalomként csüng a kertek 

öléből tört nyakkal a nyár. 

De lázad még a vágy hajdani berkek 

csontvázában: az éber Arsenal 

homályán a tengernagy a hajókat 

kettőzze meg az éj óráiban, 

hogy már a hajnalt kátrányozza holnap 

a flotta, mit sok fürge evezője 

röpít dús lobogóival előre 

a szélvészben, büszkén s fatálisan. 



A városon az ősz szomorú titka, 





egymásrahányt, legyilkolt csapata. 


egy vágy liheg: mint hogyha éjszaka 

a tengernagy megduplázná a gályát

gályáit megduplázná hirtelen, 

hogy a hajnalt kátrányszag töltse máris, 

míg evezve torlódik a hajóraj, 

mely most virradva lengő lobogókkal, 

nagy széllel fut ki, fénylőn s vészesen. 



A városon az ősz szomoru titka, 





egymásra hányt, legyilkolt csapata. 


egy vágy liheg: mint hogyha éjszaka 

a tengernagy megduplázná a gályát 

az éber arzenálban és acél 

kedvvel kátrányozná a lég dagályát, 

reggel pedig indulna a hajóraj 

sok evezővel, minden lobogóval 

s fujná a fény, a végzet és a szél. 


Őszutó Velencében 2284 


A város többé nem kóbor csalétek, 

mely, ahogy nap napra kél, egyre fog. 

Üvegesebben csendűlnek felétek 

a paloták. A kertekből halott 

bábúkként lóg, fejest s halomba döntve, 

a nyár. A mélységből pedig 

parancs nyúl föl, vén erdő-vázak ökle: 

mintha a tengernagynak hajnalig 

kettőznie kéne gályáit az éber 

arzenálban, hogy az első selyem 

szellőt már töltse kátrányos izével 

flottájának, mely, evezve-tolongva, 

majd, zászlait a kelő napba bontva, 

megindúl, fénylőn és végzetesen. 

[>312] THEODOR DÄUBLER: 

Die Buche 2286 

Die Buche sagt: Mein Walten bleibt das Laub. 

Ich bin kein Baum mit sprechenden Gedanken, 

Mein Ausdruck wird ein Ästeüberranken, 

Ich bin das Laub, die Krone überm Staub. 

Dem warmen Aufruf mag ich rasch vertraun, 

Ich fang im Frühling selig an zu reden, 

Ich wende mich in schlichter Art an jeden. 

Du staunst, denn ich beginne rostigbraun! 

Mein Waldgehaben zeigt sich sommerfroh. 

Ich will, daß Nebel sich um Äste legen, 

Ich mag das Naß, ich selber bin der Regen. 

Die Hitze stirbt: ich grüne lichterloh! 

Die Winterspflicht erfüll ich ernst und grau. 

Doch schütt ich erst den Herbst aus meinem Wesen. 

Er ist noch niemals ohne mich gewesen. 

2282 RV.200-201 

2283 Ms 4658/391 (kézírás) 

2284 ÖB48.55 

2285 ÖB.II.110 

2286 ME.111-112 

2287 SO.112; SL.333 

2288 Ms 4657/82 (kézírással) 

az éber arzenálban és acél 




s fújná a fény, a végzet és a szél. 


Rilke: Késő ősz |Őszutó| Velencében 2283 


amely, ahogy nap napra kél, egyre fog. 


a paloták. A kertekböl halott 

419 

az éber Arzenálban és acél 




s fújná a fény, a végzet és a szél. 

bábúkként |lóg|, fejest és s halomba döntve, 


örök idő-xxxatak xxxxx pxxxxx ökle 

|parancs kel, xxx |nyúl föl, vén| erdövádak? nyúl föl, vén erdő-vázak xxxxökle: 

nyúlik föl:mintha a tengernagynak |tengernagynak| holnap hajnalig 

és még ma 

x kettőznie kéne gályáit az éber 


szellőxt már löttag/ja+ |telítse| kátrányos ízével 

telítse, majd flottájának, mely, evezve=tolongva, 


nagy szél megindúl, fénylőmn és végzetesen. 

= 


Őszutó Velencében 2285 



mely, ahogy nap napra kél, egyre fog, 


a paloták. A kertekből halott 

bábúkként lóg, fejest s halomba döntve, 


parancs nyúl föl, vén erdő-vázak ökle: 

mintha a tengernagynak hajnalig 

kettőznie kéne gályáit az éber 


szellőt már töltse kátrányos izével 

flottájának, mely, evezve-tolongva, 


megindúl, fénylőn és végzetesen. 


A bükk 2287 

És szól a bükk: Lombomban létezem. 

Beszédes bölcsesség bennem nem ébred: 

burjánzó ágbozótommal beszélek. 

A por fölött a lomb az életem. 

Fölszabadulok az első melegen. 

Int a tavsz: szólni kezdek derűsen, 

mindenkihez egyformán egyszerűen. 

S bámulsz, mily rozsdabarna kezdetem! 

Erdőben csupa nyár-öröm vagyok. 

Ködöt idézek, ágaimra szállót; 

eső vagyok: nedvességet kívánok? 

Elhal a hőség, s zöldem fölragyog. 

Szürkén vállalom téli tisztemet. 

De előbb az őszt lényemről lerázom. 

Nélkülem nem volt még ősz a világon. 


Die Buche 1876 

A bükk 

– Theodor Däubler – 2288 

A bükk mondja: Az én munkám a lomb. 

Fa vagyak, nem gondolattal beszélek. 

Kifejezésem ágasbogas élet, 

a lomb vagyok, a por fölött a dóm. 

Hivó melegre gyors szivem felel, 

megzendülök a tavaszi derűben, 

s mindenkihez szólok, és egyszerűen. 

Ámúlsz, hogy rozsdabarnán kezdem el! 

Mint erdőm jelzi, nyárbarát vagyok. 

Jólesik, ha rám ködök telepednek; 

magam is eső, szeretem a nedvet. 

A hő meghal: én zölden lobogok. 

Komoly munkában töltöm a telet. 

De lényem előbb szétöntöm az őszbe. 

Szineimet még sose nélkülözte:

Da werd ich Teppich, sammetrote Au. S most szőnyeg leszek, rőtbársony berek. szőnyege vagyok, bársonyrőt liget. 

Sárospatak, 1947 okt 10/11. Ford. Szabó Lőrinc 


A bükk 2289 

A bükk mondja: Az én munkám a lomb. 

Fa vagyak, nem gondolattal beszélek. 

Kifejezésem ágas-bogas élet, 





Ámulsz, hogy rozsdabarnán kezdem el! 



magam is eső, szeretem a nedvet, 




Szineimet még sose nélkülözte: 

szőnyege vagyok, bársonyrőt liget. 

[>313] DÄUBLER: 

Winter 2291 

Geduldig ist der Wald, 

Behutsamer der Schnee, 

Am einsamsten das Reh. 

Ich rufe. Was erschallt? 

Der Widerhall macht Schritte. 

Er kehrt zurück zu seinem Weh: 

Das kommt heran wie leise Tritte. 

Er findet mich in meiner Mitte. 

Warum hab ich den Wald gestört? 

Vom Schnee ward nichts gehört. 

Hat sich das Reh gescheut? 

Wie mich das Rufen reut. 


Tél 2294 

A fák türelmesek. 

A hó óvatosabb. 

Az őz, az árva csak! 

Kiáltok. Mi remeg? 

Hangom visszhangja lépked. 

Kínomhoz visszatapogat, 

s az jön, jön, halkan, mint a léptek. 

Rám lel magamban, ahol élek. 

Erdőt zavarni mire jó? 

Mit sem hallott a hó. 

De az őz megriadt? 

Bánom már szavamat. 

[>314] HERMANN HESSE: 

Ahnungen 2297 

Manchmal tut mir leid, daß ich dies Leben 

Eines Steppenwolfes allzu spät begonnen. 

Hätt ich jünger schon mich ihm ergeben, 

Wär es eine Quelle vieler Wonnen. 

Manchmal ahn ich hinter all dem Wust, 

Hinter Hüllen, die noch fallen müssen, 


A bükk 2290 

420 

Die Buche 

A bükk mondja: Az én rnunkám a lomb. 

Fa vagyok, nem gondolattal beszélek. 

Kifejezésem ágas-bogas élet, 





Ámulsz, hogy rozsdabarnán kezdem 



magam is eső, szeretem a nedvet. 




Szineimet még sose nélkülözte: 

szőnyege vagyok; bársonyrőt liget. 


Tél 2292 

A fák türelmesek. 

Óvatosabb a hó. 

Legárvábbak az őzek. 

Kiáltok: Hahó! 

A visszhang feldobog. 

Elhalva visszatér. 

Mint halk lépés topog. 

A szívemhez ér. 

2289 

SzLV.370 

2290 ÖB.II.442 

ÖB48.132; 

2291 

ME.119 

2292 

KKM.28 

2293 

MÖV.137 

2294 

OKA.249 

2295 

Ms 4657/545; 4657/546 (gépírás; autográf javításokkal) 

2296 

ÖB.II.139 

2297 

HK.67 

2298 

HH.328-329 

Az erdő csendjét mért zavartam? 

A havat fel nem kavartam 

Az őzet megriasztottam? 

De sajnálom, hogy kiáltottam. 


Theodor Däubler Winter 

T é l 2295 

[MÁRAI SÁNDOR]: 

Tél 2293 

Most türelmes az erdő 

és jóságos a hó, 

az őz halk árnya lengő. 

Fölrikoltok: Hahó!… 

A visszhang visszalépdel, 

A bánat várja már, 

súlytalan, könnyű lépttel 

sétál egy madár. 

Az erdőt mért zavartam? 

A hó aludt már mélyen, 

Az őz elfut riadtan, 

Ki bocsátja meg nékem? 


Tél 2296 

Winter 

Erdpő halk rejteke. 

Erdő halk rejteke. 

MHó, még óvatosabb. 

Hó, még óvatosabb. 

|Leg|Áárvább az őzike. 

Legárvább őzike. 

Kiáltok. Mi riad? 

Kiáltok, mi riad? 

A viszhang könnyü lépte (rövid ü!) A visszhang könnyü lépte 

a fájó fák alatt 

a fájó fák alatt 

most sajdúl, visszaérve, 

most sajdúl, visszaérve, 

a szivem közepébe. 

a szivem közepébe. 

A|z| bozót |erdő| megrobajlott. 

Az erdő megrobajlott. 

A hó semmit se hallott. 

A hó semmit se hallott. 

Őzike messze jár. 

Őzike messze jár. 

Kiáltottam. Be kár! 

Kiáltottam. Be kár! 


HERMANN HESSE: 

Gewissen 2298 

Manchmal tut mir leid, daß ich dies Leben 

Eines Steppenwolfes allzu spät begonnen. 

Hätt’ ich jünger schon mich ihm ergeben, 

Wär’ es eine Quelle vieler Wonnen. 

Manchmal ahn’ ich hinter all dem Wust, 

Hinter Hüllen, die noch fallen müssen,

Einer grenzenlosen Freiheit Lust, 

Einer kühlen Zukunft fernes Grüßen: 

Sehe lachend mich die Wand durchstoßen, 

Die mich noch vom Sternenraume trennt, 

Und hinübertreten zu den großen 

Sündern, deren Tat kein Wort mehr nennt, 

Sehe mich vom Volk ans Kreuz geschlagen, 

Dorngekrönt aus frommer Masse ragen, 

Sehe Sonn und Sterne näher kommen, 

Fühle mich ins Weltall hingenommen. 

Aber diese kühlen Sternenräume, 

Diese Schauer der Unendlichkeit 

Sind ja leider nur geliebte Träume! 

Niemals hab ich wahrhaft mich befreit, 

Niemals hab ich dieser bangen Gassen 

Bürgervolk im vollen Ernst verlassen, 

Habe nur genascht vom Göttertrank! 

Darum lieg ich oft so tief im Staube, 

Kniee ratlos und von Leid zerrissen, 

Sitze auf der Armesünderbank, 

Höre angsterfüllt auf mein Gewissen, 

Dessen Stimme ich doch nicht mehr glaube. 


Hermann Hesse: Ahnungen 

Sejtelmek 2299 

Néha fáj, hogy úgy megkésve kezdtem 

ezt a rétifarkas-sorsot életemben. 

Ha ifjabban adom a fejem rá, 

örömmé vált volna, gazdagabbá. 

Mert, mögötte mindx e limlomoknak, 

leplek mögött, melyek még omolnak, 

határtalan szabadságot érzek, 

hűs jövőd, friss üdvöd, messzi Élet: 

látom, omlik a nagy fal xxxx köröttem, 

mely a csillagtértől különít, 

s hogy éledek a nagy bűnösökben, 

kiknek ki se mondják tetteit, 

látom, a nép hogy feszít a fára, 

jámbor hogy néz töviskoronámra, 

látom, csillag s nap mind közelebb jön ég 

s befogad a világvégtelenség. 

De ezek a hűs csillagvilágok, 

e borzongó csillag-végtelen, 

sajnos, mindezek csak drága álmok! 

Tényleg, sose hagytam el a létnek 

bús utcáin a polgári xxxx népet: 

|az| Ég nektárát csak néha|meg|lopom! 

Ezért sírok, porban, térdemen, 

tanácstalanx és kétségbeesve 

ezért ülök vezeklőpadon: 

hallgatok xxxxx a lelkiismeretre, 

melynek ígéjét már nem hiszem. 


[>315] HESSE: 

Alpenpass 2302 

Durch viele Täler wandernd kam ich her, 

Nach keinem Ziele hin steht mein Begehr. 

Hinschauend seh’ ich an der Ferne Rand 

Italien, meiner Jugendjahre Land, 

Indes vom Norden mir herüber schaut 

Das kühlere Land, wo ich mein Haus gebaut. 

Ich schaue still mit wunderlichem Schmerz 

Zu meinem Jugendgarten südenwärts 

Und winke grüßend mit geshwungenem Hut 

Dem Norden zu, wo nun mein Wandern ruht. 

Einer grenzenlosen Freiheit Lust, 

Einer kühnen Zukunft fernes Grüßen: 

Sehe lachend mich die Wand durchstoßen, 

Die mich noch vom Sternenraume trennt, 

Und hinübertreten zu den großen 

Sündern, deren Tat kein Wort mehr nennt, 

Sehe mich vom Volk ans Kreuz geschlagen, 

Dorngekrönt aus frommer Masse ragen, 

Sehe Sonn und Sterne näher kommen, 

Fühle mich ins Weltall hingenommen. 

Aber diese kühlen Sternenträume, 

Diese Schauer der Unendlichkeit 

Sind ja leider nur geliebte Träume! 

Niemals hab’ ich wahrhaft mich befreit, 

Niemals hab’ ich dieser bangen Gassen 

Bürgervolk im vollen Ernst verlassen, 

Habe nur genascht vom Göttertrank! 

Darum lieg ich oft so tief im Staube, 

Kniee ratlos und von Leid zerrissen, 

Sitze auf der Armesünderbank, 

Höre angsterfüllt auf mein Gewissen, 

Dessen Stimme ich doch nicht mehr glaube. 


Hermann Hesse: Ahnungen 


Néha fáj, hogy úgy |oly| megkésve kezdtem 




Mert, mögötte mindx e limlomoknak, 




látom, omlik a nagy fal xxxx köröttem, 






látom, csillag s nap mind közelebb jön ég 





Tényleg, sose hagytam el a létnek 

bús utcáin a polgári xxxx népet: 

|az| Ég nektárát csak néha|meg|lopom! 


tanácstalanx és kétségbeesve 


hallgatok xxxxx a lelkiismeretre, 

melynek ígéjét már nem hiszem. 



Alpesi szoros 2303 

Alpenpass 

Sok völgy kanyara hozott fel ide, 

nem vágyom többé már semerre se. 

A láthatár szegélyén édes árny, 

Itália int, egykori hazám, 

északról meg egy másik drága táj, 

a hidegebb föld, hol a házam áll. 

Szomorúan kószálnak szemeim 

dél iránt, ifjúságom kertjein, 

s kalaplengetve köszöntöm északot, 

mely a vándornak megnyugvást adott. 

2299 

Ms 4657/613 (nyomtatott szöveg autográf javításokkal) 

2300 

Ms 4657/614 (Durchschrift; gépírás kézzel javítva; kleine Abänderung) 

2301 

ÖB.I.446 

2302 

HH.224 

2303 

ÖB48.43; ÖB.II.86 

421 



Ahnungen 

Néha fáj, hogy oly megkésve kezdtem 




Mert, mögötte mind e limlomoknak, 




látom, omlik a nagy fal köröttem, 






látom, csillag s nap mind közelebb ég 





Tényleg sose hagytam el a létnek 

bús utcáin a polgári népet: 

az Ég nektárát csak meglopom! 


tanácstalan és kétségbeesve 


hallgatok a lelkiismeretre, 

de az ígéjét már nem hiszem.

Und brennend geht es durch die Seele mir: 

Ach, meine Heimat ist nicht dort, nicht hier! 

[>316] HESSE: 

Bei der Toilette 2304 

So viele Jahre lebt’ ich fern der Welt, 

Fremd diesem Markt der Weiber ind Genüsse, 

Wild, ungepflegt, auf mich allein gestellt, 

Bruder der Bäume, Freund der Seen und Flüsse. 

Jetzt lern’ ich Abende damit vertun, 

Frisur, Krawatte, Hemd und Haut zu pflegen, 

Im Smoking auszugehn und blanken Schuh’n, 

Am Boy vorbei, der Tanzmiusik entgegen. 

Im Spiegel seh’ ich lächelnd mein Gesicht, 

Ein wenig müd, ein wenig grauer, blercher, 

Ein wenig böser auch und faltenreicher. 

Einst war das Auge klar, die Stirne licht, 

Wange und Lippe lachender und weicher, 

Da braucht’ ich Puder und Pomade nicht. 

Nun, altes Männlein, kämme hübsch den Scheitel, 

Rasier dich gut und schlüpf ins Abendhemd! 

All dein Bemühn ist doch vermutlich eitel, 

Du bleibst in dieser Welt doch immer fremd. 

Und einmal wird der Wald zurück dich reißen, 

Der Bach, der Regen, Sterne, Berge, Seen, 

Du wirst den hübschen Plunder von dir schmeißen 

Und noch einmal die alten Wege gehn, 

Wirst wieder wandern, schweifen, schauen dürfen, 

Den Becher Einsamkeit zu Ende schlürfen 

Und sterben in der Wildnis ungesehn. 


Hermann Hesse Bei der Toilet|te| 

Öltözés közben 2306 

Sok-sok évig nem vonzott a világ, 

/ gyönyör / nem hívott / a nők piacára, 

xxxxxxxxxxxx / éltem, a fák / rendetlenűl s vadon / 

testvére, tavak és folyók barátja. 

Most egyéb gond tölti estéimet, 

xxxxxxx nyakkendő, ing, xxx bőr |és haj| ápolása, haj és bőr 

szmokigngba búvok, lakkcipőt veszek, 

boy hajlong, s csábít a tánctermi lárma. 

Tűzkörben látom: arcom mosolyog, 

kicsit őszűlt, sápadtabb s komorabb lett, 

kicsit ráncosabb, kicsit gonposzabb lett. 

E szem s homlok fényt sxugárzott s erőt, 

arc s ajk pvigabb volt s puhább, sose kellett 

a jókedvéhez púder és kenőcs. 

No, öreg fiú, bújj estélyi ingbe, 

borotvád jól vitt, fésűld koponyád! 

Igyekezeted nyilván hiu: mint e (rövid u!) 

cécó, idegen néked e világ. 

Az erdő egykor ujra visszacsábit, 

patak, exxsőx, hegy, xxxx csillag|ok| xxxx s p|t|at|v|ak, 

dobod magadról csinos cicomáid 

s ujra járod régi útjaidat: 

ujra csavarogsz, két szemed vidíthat 

és ha magányod serlegét lkiittad, 

vadon födi jeltelen sírodat. 

[>317] HESSE: 

Morgen nach dem Maskenball 2308 

És a szivembe égő kín hasít: 

óh, nincs nekem hazám sem ott, sem itt! 


Hermann Hesse Bei der Toilette 

422 



/ gyönyör / nem hívott / a nők piacára, 

xxxxxxxxxxxx / éltem, a fák / rendetlenűl s vadon / 



xxxxxxx nyakkendő, ing, xxx bőr |és haj| ápolása, haj és bőr 

szmokigngba búvok, lakkcipőt veszek, 

boy hajlong, s csábít a tánctermi lárma. 

Tűzkörben látom: arcom mosolyog, 

kicsit őszűlt, sápadtabb s komorabb lett, 

kicsit ráncosabb, kicsit gonposzabb lett. 

E szem s homlok fényt sxugárzott s erőt, 

arc s ajk pvigabb volt s puhább, sose kellett 




Igyekezeted nyilván hiu: mint e (rövid u!) 


Az erdő egykor ujra visszacsábit, 

patak, exxsőx, hegy, xxxx csillag|ok| xxxx s p|t|at|v|ak, 


s ujra járod régi útjaidat: 


és ha magányod serlegét lkiittad, 

vadon födi jeltelen sírodat. 



Gewissermaßen hattest du ja recht. Hát némileg neked volt igazad. 

2304 

HH.335-336 

2305 

Ms 4657/607 (gépírás, kézzel javítva) 

2306 

Ms 4657/608 (gépírás [az Ms 1657/607 másolata], kézzel javítva) 

2307 

ÖB.I.445-446 

2308 

HK.69 

* sic! 

2309 

Ms 4657/609; Ms 4657/610 (gépírás, autográf javításokkal) 



Bei der Toilette 


nem hívott gyönyör a nők piacára, 

rendetlenűl s vadon éltem, a fák 



nyakkendő, ing, bőr és haj ápolása, 

szmokingba búvok, lakkcipőt veszek, 

boy hajlong, s csábit a tánctermi lárma. 

Tűzkörben látom, arcom mosolyog – 

kicsit őszült, sápadtabb s komorabb lett, 

kicsit ráncosabb, kicsit gonoszabb lett. 

E szem s homlok fényt sugárzott s erőt, 

arc s ajk vígabb volt s puhább, sose kellett 




Igyekezeted nyilván hiú: mint e 


Az erdő egykor ujra visszacsábít, 

patak, eső, hegy, csillagok s tavak, 


s újra járod régi útjaidat: 


és ha magányod serlegét kiittad, 

erdő födi jeltelen sírodat. 


Hermsnn* Hesse Morgen nach dem Maskenball 

Reggel az álarcosbál után 2309

Dein dummes Auto knattert um die Ecke, 

Indes ich dasteh und die Lippen lecke – 

Pfui Teufel, schmeckt die Morgensonne schlecht. 

So blind hast du gewühlt in meinen Haaren, 

So wild und irr gebrannt an meinem Munde! 

Und jetzt, Lolo, bist du davongefahren, 

Ein zahmes Huhn mit seinem Eheknecht; 

Betrogen steh ich in der Morgenstunde, 

Sie hat was anderes als Gold im Munde – – 

Nun ja, gewissermaßen hast du recht. 

Gewissermaßen wünsch ich dir das Beste: 

Daß du und er in eurem Fiat-Wagen 

Die Hälse brechen und daß eure Reste 

Ein Hund beschnüffle… Was ich wollte sagen: 

Bleib mir gewogen! Werde mir gestohlen! 

Ich geh nach Haaus. Der Teufel soll dich holen. 


Reggel az álarcosbál után 2310 

Morgen nach dem Maskenball 

Hát, némileg, neked volt igazad. 

Buta autód elrobogott a sarkon 

s én most itt állok és szívom az ajkam – 

Pfuj, de rosszízű a reggeli nap! 

Még érzem, tíz ujjad őrjöngve tépáz, 

még itt lángolsz, tébolyúltan, a számon; 

aztán, Loló, egyszerűen odébállsz, 

szelíd tyúk, s viszed férji rabodat. 

Megcsaltatok: aranyat lelni keltem 

s még nyelved is elvesztette a nyelvem – 

De, némileg, neked van igazad. 

Némileg hát a legjobbat kivánom: 

fordúljatok fel Fiat-kocsitokban 

s szaglásszon kutya, téged s a barátom, 

két csöndes hullát… Na, még mit akartam? 

Tarts meg szivedben! Fenének se kell. 

Indulok, haza. Ördög vigye el! 

[>318] HESSE: 

Der Steppenwolf 2311 

Ich Steppenwolf trabe und trabe, 

Die Welt liegt voll Schnee, 

Vom Birkenbaum flügelt der Rabe, 

Aber nirgends ein Hase, nirgends ein Reh! 

In die Rehe bin ich so verliebt, 

Wenn ich doch eins fände! 

Ich nähm’s in die Zähne, in die Hände, 

Das ist das Schönste, was es gibt. 

Ich wäre der Holden so von Herzen gut, 

Fräße mich tief in ihre zärtlichen Käulen, 

Tränke mich voll an ihrem hellroten Blut, 

Um nachher die ganze Nacht einsam zu heulen. 

Sogar mit einem Hasen wär ich zufrieden, 

Süß schmeckt sein warmes Fleisch in der Nacht – 

Ist denn alles und alles von mir geschieden, 

Was das Leben ein wenig heiterer macht? 

An meinem Schwanz ist das Haar schon grau, 

Auch kann ich gar nimmer deutlich sehen, 

Schon vor Jahren starb meine Frau. 

Und nun trab ich und träume von Rehen, 

Trabe und träume von Hasen, 

Höre den Wind in der Winternacht blasen, 

Tränke mit Schnee meine brennende Kehre, 

Trage dem Täufel zu meine arme Seele. 

[VIDOR MIKLÓS]: 

2310 ÖB.I.444 

2311 HE.85 

2312 Ms 4657/611; 4657/612 (gépírás autográf javítások) 

2313 ÖB.I.443 

Buta autód elrobogott a sarkon, 

én meg itt állok és szívom az ajkam – 

Pfuj, de rosszízű a reggeli nap! 

Még érzem, tíz ujjad őrjöngve tépáz, 

még itt lángiolsz, tébolyúltan, a száxxxmon; 

aztán, l|L|olo, egyszerűen xodébállsz, 

szelíd tyúk|,| s viszed férji rabodat; 

Megcsaltatok: aranyat lelni keltem 

xxés nyelved is elvesztette a nyelvem – – 

De némileg neked van igazad. 

Némileg hát a legjobbat kivánom|:|xxxxxxxxxxxxxxxx (rövid i!) 

fordúljatok fel Fiat-kiocsitokban 

s szaglásszon kutya, téged s a barátom, 

két csöndes hullát… Na, még mit akartam? 

Tarts meg szivedben! Fenének se kell. 

Indulok, haza. Ördög vigyen el! 

423 



Hermann Hesse Steppenwolf 

Réti farkas 2312 

Réti farkas, ügetek, ügetek, 

a világ hóval tele. 

Varjú repűl a nyír felett, 

és sehol nyúl, sehol őzike. 

Szerelmes vagyok az őrzikékbe; 

jönne csak egy! 

Nincs a világon édesebb, 

mint ha enyhűl pracli s fog éhe. 

mire gondoltam, mint senki soha 

Hogy becéznélek, drágica! 

Finom combodba falna vad éhem, 

piros vér lenne gyönyörüségem, (rövid ü!) 

majd bőgnék egész éjszaka. 

Sőt egy nyuszi is áldás lehetne: 

be édes ilyenkor a hús, a meleg – 

De hát, jaj, minden odaveszett|lett|, 

amitől derűl¦sorsomnak a kedve?! 

Farkam xxxx |szürkül| már és kopott: xxxxxxxxxxxxx 

jó látásom ködösre fordúlt, 

szeretett nőm több éve elhúnyt, 

ügetek hát, s őzeket álmodok, 

ügetek, s nyulak vágyxxx|képe| köröttem, 

süvölt a szél a téli ködben, 

torkom tüzét hó borogatja, 

viszem árva lelkem a pokolba. 



Rétifarkas 2313 

Steppenwolf 

Rétifarkas, ügetek, ügetek, 

a világ hóval tele. 

Varjú repűl a nyír felett, 

és sehol nyúl, sehol őzike. 

Szerelmes vagyok az őzikébe; 

jönne csak egy! 

Nincs a világon édesebb, 

mint ha enyhűl pracli s fog éhe. 

Hogy becéznélek, drágica! 

Finom combodba falna az éhem, 

piros vér lenne gyönyörüségem, 

majd bőgnék egész éjszaka. 

Sőt egy nyuszi is áldás lehetne: 

be édes ilyenkor a hús, a meleg — 

De hát, jaj, minden odalett 

amitől derűl sorsomnak a kedve?! 

Farkam szürkűl már és kopott, 

jó látásom ködösre fordúlt, 

szeretett nőm több éve elhúnyt, 

ügetek hát, s őzeket álmodok, 

ügetek, s nyulak vágyképe köröttem, 

süvölt a szél a téli ködben, 

torkom tüzét hó borogatja, 

viszem árva lelkem a pokolba.

Pusztai farkas 2314 

Puszták farkasa, vágtatok csak, 

hó alatt a világ, 

varjú röppen, a nyír leroskad, 

de nem látok egv nyulat, egy őzgidát! 

ó, az őzet már hogy kivánom, 

csak egy utamba jönne! 

Oly lágyan kapnám fogra-körömre, 

ennél szebb nincs is a világon! 

Úgy bánnék vele, féltve, enyhén, 

mélyen marnék combja husába, 

égőpiros vérét vedelném 

s beleüvöltenék az éjszakába. 

De már egy nyúllal is beérném, 

az éjben lágy husa oly édes – 

hát minden elhagy, ami szép még, 

amitől élet lesz az élet? 

Bundám is őszül már s szememben 

a képek néha összefolynak, 

jó párom rég elveszítettem, 

futok s őzekről álmodom csak 

s nyulakról – és vágtatok egyre, 

téli éj szele bőg fülembe, 

parázsló gégém hóval törltöm 

s viszem az ördögnek árva lelkem. 

[>319] HESSE: 

Vergebens hab ich allen Cognac — 2315 

Vergebens hab ich allen Cognac ausgesoffen, 

Kaum daß ich eine Stunde schlief! 

Die brennenden Augen wie Wunden offen, 

Lieg ich verdammt und schlaflos, lese den Brief, 

Den meine Geliebte mir gestern geschrieben, 

Fluche dem Leben, fluche dem törichten Lieben, 

Schmeiße wüst durcheinander Trochäen und Jamben, 

Trage dennoch im Herzen Hölderlins tiefe Musik, 

Sehe fern leuchten der Jugend begeisterte Lampen, 

Starre blind in des Schicksals irrsinnigen Blick. 

Vater, Mutter, möge euch Gott verzeihn, 

Daß ihr dieses Menschen Geburt geduldet! 

Oh, und auch ich habe roh das Schlimmste verschuldet, 

Armen Kindern den Fluch des Lebens zu leihn! 

Nur durch Mord und Blut ist das gutzumachen, 

Triff mit dem Messer im eigenen Herzen den Feind! 

Höre der blutigen Götter grausames Lachen, 

Reiß an der Sonne, die dennoch brutal weiterscheint! 

Auf der Schmerzen glühenden Felsen geschmiedet, 

Hör ich mein Blut, wie es bös in den Schläfen siedet, 

Wie es geil und gierig nach neuen Leiden verlangt, 

Wie es trotz allem feig vor dem Tode bangt. 


Hermann Hesse: Vergebens hab ich alle 

Hiába ittam ki a konyakot… 2317 

Hiába ittamxx ki a konyakot, az egészet, 

alvásom egy óra ha lett! 

xxxx |Lázas| szemeim, mint nyitott sebek, égnek, 

kárhozottanúl xx éberen |fekszem és| olvasom a levelet, 

mellxyel a xxxx |kedvesem| még tegnap|ról| lepett meg 

átkozom az életet, átkozom a hülye szerelmet, 

xxxxxxx|feldúlom| a trocxxheusok és jambusok xxx gagyogását, 

noha szivemben marad Hölderlin, a mély zene, 

látom messziről a fiatalok lámpáinak lelkes ragyogását 

s vakon meredek rád, sors tébolyúlt szeme! 

Apám, anyám, a nagy égx bocsássa meg, 

hogy tűrtétek születését nyomxorúlt fiatoknak! 

Óh, s bizony én is elkövettem a leggonoszabbat, 

továbbadtam szegény gyemekeimnek az átkot, az életet! 

Vér és gyilkosság nélkül ez a bűn jóvátehetetlen, 

döfd le saját szivedben az ellenségedet! 

Hallod a kegyetlen kacagást a véres istenekben? 

Üsd le a napot! s mert túlélnek, a fényjeleket! 

Fájdalmak izzó sziklájára láncoltan érzem, 

2314 VIA.VI-2.347 

2315 HK.42 


2317 Ms 4657/606 (gépírás [mint 605] autográf javításokkal) 

2318 ÖB.I.445 

424 


Hermann Hesse: Vergebens hab ich allen Cognac 


Hiába ittamxx ki a konyakot, az egészet, 

alvásom óra ha lett! 

xxxx |Lázas| szemeim, mint nyitott sebek, égnek, 

kárhozottanúnl xx éberen |fekszem és| olvasom a levelet, 

mellxyel a szerelem |kedvesem| még tegnap|ról| lepett meg 

átkozom az életet, átkozom a hülye szerelmet, 

xxx|fel|xxxxdúlom| a trochbeusok és jambusok xxx gagyogását, 


látom messziről a fiatalok lámpáinak lelkes ragyogását, 


Apám, anyám, a nagy égx bocsássa meg, 

hogy tűrtétek születését nyomyorúlt fiatoknak! 

Óh, s bizony én is elkövettem a leggonoszabbat: 


Vér és gyilkosság nélkül ez a bűn jóvátehetetlen; 




Fájdalmak izzó sziklájára láncoltan érzem, 

hallom, halántékomban mily gonoszúl forrxxx a vérem, 

mily kéjesen-mohón kivánx|ja| mindig az uj kínokat, 

a halállal szemközt|ben| mégis szomorú, |s| gyáva marad. 




Vergebens hab ich allen Gognac getrunken… 

Hiába ittam ki a konyakot, az egészet, 

alvásom órányi ha lett! 

Lázas szemeim, mint nyitott sebek, égnek, 

kárhozottúl éberen fekszem, és olvasom a levelet, 

mellyel még tegnapa szeretőm lepett meg. 

Átkozom az életet, átkozom a hülye szerelmet, 

feldúlom a trocheusok és jambusok gagyogását, 


látom messziről a fiatalok lámpáinak lelkes ragyogását, 


Apám, anyám, a nagy ég bocsássa meg, 

hogy tűrtétek születését nyomorúlt fiatoknak! 

Óh, s bizony én is elkövettem a leggonoszabbat: 


Vér és gyilkosság nélkül ez a bün jóvátehetetlen; 




Fájdalmak izzó sziklájára láncoltan érzem;

hallom, halántékomban mily gonoszúl forrxxx a vérem 

hallom, halántékomban mily gonoszan forr a vérem, 

mily kéjesen-mohón kivánx|ja| mindig az uj kínokat, 

mily kéjesen-mohón kivánja mindig az új kinokat, 

s a halállal szemközt|ben| mégis szomorú, |s| gyáva marad 


a halállal szemben mégis szomorú és gyáva marad. 

[>320] HERMANN CLAUDIUS: 

Lied vom Leben 2319 

Herr, ich bin meinem Fleische ergeben, 

lieg gern bei meiner Frauen, 

mag mich gern am vollen Humpen erbauen, 

hab keine Hand, Herr, an der die Heller kleben. 

Ich habe die grimme Not um mich her — wohl. 

Sie ist in meinem Becher Weines 

der unerbittliche Rest. 

Aber dennoch ist mir jede volle Stunde Lebens 

ein Fest. 

Ach Du lässest deinen Äquator glühen, Herr, 

zwischen Pol und Pol! 

Ich habe manchen Bettler 

von meiner Armut fürstlich gespeist, 

hab ihm nicht nur billig mein Sehnen 

auf Papier geschrieben; dazu meine Tränen. 

Aber, Herr, ohne Freude bin ich verwaist, 

Gott, Du bist die Freude tief innen. 

Wenn es anders ist, Herr, heb mich von hinnen, 

wer Du auch seist! 

[>321] H. CLAUDIUS: 

Stubenlegende 2322 

Herrgott tritt in in die Stuben mein. 

Geht vor ihm her ein heller Schein. 

Tritt an mein Pult. Die Kritzelei’n 

betrachtet er und lächelt fein. 

Und wendet sich und hebt die Hand 

längs Bild und Bücher an der Wand. 

Streicht leise über das Klavier. 

Es ist mir so, als tön es schier. 

Ein Melodie gar sonderlich. 

Beethovens Maske reget sich. 

Ist es nur wwenig, ist’s doch viel. 

Mein Kind horcht auf von senem Spiel. 

Mein Weib befällt ein Schrecken lind. 

Durchs Zimmer weht ein Hauch und Wind. 

Die Wände werden hoch und Weit. 

Ein Ruch von Himmelsseligkeit 

geht um wie Engelsfittich sacht. 

Da hat das Kindlein aufgelacht 

recht kuckuckshart nach seiner Art 

und unfromm fast und ungelahrt. 

Die Stuben mein 

ist wieder klein 

um Kind, Mann, Weib und Kritzelei’n. 

[>322] HANS CAROSSA: 

Der alte Brunnen 2325 

Lösch aus dein Licht und schlaf! Das immer wache 

Geplätscher nur des alten Brunnens tönt. 

Wer aber Gast war unter meinem Dache, 

Hat sich stets bald an diesen Ton gewöhnt. 

Zwar kann es einmal sein, wenn du schon mitten 

Im Traume bist, daß Unruh’ geht ums Haus, 

Der Kies beim Brunnen knirscht von harten Tritten, 

2319 

EG.70 

2320 


2321 

ÖB.I.588 

2322 

EG.70-71 

2323 

ÖB.I.644-645 

2324 

ÖB.I.644-645 

2325 

C.62-63 

* 

sic! 

2326 



xxxxxxxxxxx 

Dal az életről 

– Hermann Claudius (sz. 1878–) – 2320 

Uram, rab vagyok, hús vagyok, esendő, 

szeretem az asszonyom ágyát, 

a tele kupa íze zengve jár át, 

nem ragad, Uram, kezemhez a pengő. 

Látom köröskörül a nyomort, – tudom, mi van. 

Serleg boromban ez a 

könyörtelen maradék. 

De azért minden tele óra nékem 

igaz gyönyörüség. 

Sarok és Sarok közt teneked is izzik 

egyenlitőd, Uram! 

Szegénységemből fejedelmien 

megvendégeltem |elláttam| nem egy koldusomat, 

nemcsak vágyam irtam neki papírra, 

olcsón könnyezve, sírva. 

De öröm nélkül, uram, a lelkem árva marad; 

xxxlegbelül te öröm vagy, Isten. 

Ha másképp van, Uram, szólíts el innen, 

akárki vagy! 



Legenda a szobában 2323 

Úristen a szobámba lép. 

Körötte fényglória ég. 

Mellém jön. Nézi, mit irok. 

Krikszkraksz. Csöndesen mosolyog. 

Elfordul. Keze szeliden 

végigleng képen, könyveken. 

Megsimítja a zongorát. 

A húrokon zengés fut át. 

Furcsa dallamok csengenek. 

Beethoven maszkja megremeg. 

Nem sok, de azért nagy a jel. 

Játszó kisfiam fölfigyel. 

Az anyja szinte megijed. 

Szobánk zúgó szél tölti meg. 

Tágulnak, nőnek a falak. 

Angyalszárnyakkal legyező 

szent sejtelem a levegő. 

Ekkor a gyerek felkacag, 

kakukkolva, úgy, ahogyan 

szokott, nyersen és hangosan. 

S megint csak a 

perc otthona, 

család és krikszkraksz a szoba. 

425 


Dal az életről 2321 

Lied vom Leben 

Uram, rab vagyok, hús vagyok, esendő, 

szeretem az asszonyom ágyát, 

a tele kupa íze zengve jár át, 

nem ragad, Uram, kezemhez a pengő. 

Látom köröskörül a nyomort, – tudom, mi van. 

Serleg boromban ez a 

könyörtelen maradék. 

De azért minden teljes óra nékem 

igaz gyönyörüség. 

Sarok és Sarok közt Teneked is izzik 

Egyenlítőd, Uram! 

Szegénységemből fejedelmien 

elláttam nem egy koldusomat, 

nemcsak vágyam irtam neki papírra, 

olcsón könnyezve, sírva. 

De öröm nélkül, Uram, a lelkem árva marad; 

legbelül te öröm vagy, Isten. 

Ha tévedek, Uram, szólíts el innen, 

akárki vagy! 


Legenda a szobában 2324 

Stubenlegende 

Uristen a szobámba lép. 

Körötte fényglória ég. 

Mellém jön. Nézi, mit irok. 

Krikszkraksz. Csöndesen mosolyog. 

Elfordúl. Keze szeliden 

végigleng képen, könyveken. 

Megsimítja a zongorát. 

A húrokon zengés fut át. 

Furcsa dallamok csengenek. 

Beethoven maszkja megremeg. 

Nem sok, de azért nagy a jel. 

Játszó kisfiam fölfigyel. 

Az anyja szinte megijed. 

Szobánk zúgó szél tölti meg. 

Tágúlnak, nőnek a falak. 

Angyalszárnyakkal legyező 

szent sejtelem a levegő. 

Ekkor a gyerek felkacag, 

kakukkolva, úgy ahogyan 

szokott, nyersen és hangosan. – 

S megint csak a 

perc otthona, 

család és krikszkraksz a szoba. 


A regi * kút 

– Carossa – (1878) 2326 

Olts lámpát s aludj! Már csak |Régi,| örök-éber 

kutunk vize csörgedez |vize csörög csak| odakint. 

Kit vendégnek |szálláson| nálam talált |hozzám| hozott |nálam talált| az éjjel, 

ezt a |e| hangot |még| hamar megszokta mind. 

Meglehet ugyan, hogy mire elalszol, 

csikordúlnak a kavicsos utak, 

nyugtalanság járja körül |kerüli meg| a házat,

Das helle Plätschern setzt auf einmal aus, 

Und du erwachst, – dann mußt du nicht erschrecken! 

Die Sterne stehn vollzählig überm Land, 

Und nur ein Wandrer trat ans Marmorbecken, 

Der schöpft vom Brunnen mit der hohlen Hand. 

Er geht gleich weiter, und es rauscht wie immer. 

O freue dich, du bleibst nicht einsam hier. 

Viel Wandrer gehen fern im Sternenschimmer, 

Und mancher noch ist auf dem Weg zu dir. 


A régi kút 2327 

Der alte Brunnen 

Olts lámpát s aludj! Régi, örök-éber 

kutunk vize csörög csak odakint. 

Kit szálláson nálam talált az éjjel, 

e hangot még hamar megszokta mind. 

Meglehet ugyan, hogy mire elalszol, 

csikordúlnak a kavicsos utak, 

nyugtalanság járja körül a házat, 

az ezüst csörgés egyszerre kihagy, 

s te felébredsz – de azért ne ijedj meg! 

Minden csillag hibátlan őrködik 

s csak egy vándor áll a medence mellett, 

merít és a tenyeréből iszik. 

Mindjárt tovább megy. S fölzeng az örök hang 

Óh, örülj, hogy nem árva a vidék. 

Sok vándor halad a csillagos éjben 

és némelyik még úton van feléd. 

[>323] CAROSSA: 

Heimliche Landschaft 2328 

Reich verstreute Tempeltrümmer 

Glühen gelb im Sonnenbrand. 

Ginsterbüsche zwischen Säulen 

Ziehen Gold aus heißem Sand. 

Edle Schmetterlinge zieren 

Marmorhaupt und Marmorschoß; 

In des Gottes Achselhöhle 

Wuchert blühend grünes Moos. 

Eine silbergraue Schlange 

Liegt zerbrochen starr im Staub; 

Kinder knieen zu ihr nieder, 

Decken sie mit Walnußlaub. 

Und schon steigen aus dem Boden 

Harte Käfer scharenweis, 

Toten Leib zurückzutragen 

In der Wesen heißen Kreis. 

[>324] ANTON WILDGANS: 

Tiefer Blick 2331 

Oh, du kannst einsam sein, daß Gott erbarm’ 

Und es dich mitten in dem Fliegenschwarm 

Der Menschen jäh befällt wie Scham und Grauen! 

Und manchmal mußt du vor den Spiegel gehn 

Und voller Angst nach deinem Bilde sehn, 

Um in ein Antlitz, das dich kennt, zu schauen. 

Und Freunde kannst du haben, Weib und Kind 

Und so allein sein wie ein Baum im Wind, 

2327 

ÖB.I.110-111 

2328 

C.I.53 

2329 Ms 4657/53 

(kézírás) 

2330 ÖB41.53; ÖB.I.80 

* 

sic! 

2331 

WIG.45 

2332 

ÁLA.140-141 

2333 

BNK.241-242 

az ezüst csörgés egyszerre kihagy, 

|s| te felébredsz – de azért ne ijedj meg! 

Minden csillag hibátlan örködik 

s csak egy vándor áll a medence mellett, 

s vizet merit és a tenyeréből iszik. 

Mindjárt tovább megy. S ujra zeng a forrás |S fölzengxx az örök hang.| 

Óh örülj, hogy nem árva a vidék!. 

Sok vándor halad a csillagos éjben 

és némelyik még uton van feléd. 



Titkos táj 

– H. Carossa – 2329 

Templomok dús omladéka, 

rajta izzó, sárga nap. 

Oszlopok közt tűz-rekettye 

húz a földból aranyát. * 

Kőfejekröl kőölekre 

ritka lepke röppen át. 

Márvány isten hónaljában 

bujazöld moh üt tanyát. 

A porban egy összezúzott 

ezüstkígyó teteme; 

víg gyerekhad térdel hozzá 

s friss levéllel födi be. 

És jön már jön,-jön fel a földböl 

kemény bogarak hada: 

visszakéri a halottat 

az élet tűz=árama. 



Mély tekintet 2332 

Ó, élhetsz árván itt az ég alatt, 

s magányod, mint a szégyen, megragad 

légyként zsibongó ember-tömkelegben. 

S keresned kell tükörben képedet, 

míg az egyetlen arcot megleled, 

amely előtt te nem vagy ismeretlen. 

S lehet barátod, nőd és gyermeked, 

s lehetsz oly árva, mint vadrét felett 

426 


Titkos táj 2330 

Heimliche Landschaft 

Templomok dús omladéka, 

rajtuk izzó, sárga nap. 

Oszlopok közt tűz-rekettye 

szív a földből aranyat. 

Kőfejekről kőölekre 

ritka lepke röppen át. 

Márványisten hónaljában 

bujazöld moh üt tanyát. 

A porban egy összezúzott 

ezüstkígyó teteme; 

víg gyerekhad térdel hozzá 

s friss levéllel födi be. 

És már jön-jön fel a földből 

kemény bogarak hada: 

visszakéri a halottat 

az élet tűz-árama. 


Pillantás a mélybe 2333 

Ó, lehetsz egyedűl, hogy jaj neked, 

emberek dongó raja közepett 

a rémség hírtelen lelkedbe téphet; 

s gyakran tükör előtt leled magad 

s kutatva nézed tennen arcodat, 

hogy láss egy embert, aki ismer téged. 

S lehet barátod, nőd és gyermeked, 

mégis, mint fa, ki szélben didereg

Der zitternd steht auf namenloser Heide; 

Und mit den Freunden hast du viel verbracht, 

Und mit dem Weibe schläfst du jede Nacht, 

Und jedes Kind ist deiner Seele Weide. 

Sie aber fassen deine Rede kaum, 

Als sprächest du aus einem irren Traum, 

Der nicht Bewandtnis hat in ihrem Leben; 

Zu deiner Freude sind sie fremd und kühl, 

Für deine Drangsal ohne Mitgefühl, 

Neugier ist alles, was sie zögernd geben. 

Da wirst du selbst dir mählich unbekannt 

Und wie ein minderer Komödiant, 

Der jede Miene einlernt und Gebärde; 

Nur manchmal hörst du’s rauschen innerlich 

Und hältst erschrocken inne: Bin das ich?! – 

So einsam kann man sein auf Gottes Erde. 


Fürkésző |Mély| tekintet 2334 

– Anton Wildgans – 

Oly árva lehetsz, hogy jaj, jaj neked, 

s kiráz |elfog| az undor és a rémület 

s bár légyként rajzik körötted az ember, 

néha csak az segít, hogy odaállsz 

a tükröd elé: és |ott| végre találsz, 

csak ott találsz valakit, aki ismer. 

Lehetnek barátaid, nőd, fiad, 

és talán mégis magányos fa vagy, 

mely szeles pusztán dideregve reszket – 

s barátoké a napjaid sora 

s a nővel alszol minden éjszaka 

és lelked xxxxxxxxxxxx |szemefénye| az a gyermek. 

De ők nem |alig| értik meg, hogy mit beszélsz, 

egy őrűlt álma, amiről mesélsz, 

nem rokona sehogy az életüknek – 

örömödhöz mind hüvös, idegen, 

szorongásodra részvét nem terem 

és már kiváncsiságuk is ritka ünnep. 

Végűl nem ismersz magadra te sem, 

betanulod a kéz, az arc s a szem 

ripacs-játékát s ismétled örökkön – 

x|Néha| megzendűl benned egy igaz 

hang és megriadsz: „Én, én vagyok az?”… 

Ilyen árva is lehetsz még a földön! 

= 


[>325] WILDGANS: 

Österreichisches Lied 2336 

(Für Männerchor und großes Orchester in Musik 

gesetzt und dem Wiener Männergesangverein gewidmet 

1929 von Richard Strauß) 

Wo sich der ewige Schnee 

Spiegelt im Alpensee, 

Sturzbach am Fels zerstäubt, 

Eingedämmt Werke treibt, 

Wo in der Berge Herz 

Dämmert das Eisenerz, 

Hammer Gestein zerstampft, 

Zischsend die Schmelzglut dampft, 

Wo durch der Ebene Gold 

Silbern der Strom hinrollt, 

Ufer von Früchten schwillt, 

Hügelan Rebe quillt, 

Wurzelheil, Kraft im Mark, 

Pflichtgewillt, duldensstark, 

Einfach und echt von Wort 

Wohnen die Menschen dort. 

2334 

Kétlapos kézírás. 

2335 ÖB.I.554-555 

2336 

WIG.190 

2337 Ms 4658/343 

(gépírás autográf javításokkal) 

a reszkető fa, mit szél szárnya ver meg. 

S barát sok jó napot szerzett talán, 

és nőddel alszol minden éjszakán, 

s lelked gyönyörűsége tán a gyermek. 

De ők alig értik beszédedet, 

minthogyha alva szólnál, réveteg, 

szót, melynek életükben nincs alapja. 

Ha örvendsz, állnak messze, hűvösen, 

s fájdalmaddal nem érez senki sem, 

s ha ad, csak a kíváncsiságot adja. 

S leszel saját magadra nézve más, 

mint egy haszontalan komédiás, 

ki arcjátékát mástól kérte kölcsön. 

De zúgó mélyed néha hallhatod, 

s megállsz riadva: „Hát ez én vagyok?” 

Van ily magány is istenadta földön. 

427 


Mély tekintet 2335 

Tiefer Blick 

Oly árva lehetsz, hogy jaj, jaj neked, 

s elfog az undor és a rémület 

s bár légyként rajzik körötted az ember, 

néha csak az segít, hogy odaállsz 

a tükröd elé: ott végre találsz, 

csak ott találsz valakit, aki ismer. 

Lehetnek barátaid, nőd, fiad, 

és talán mégis magányos fa vagy, 

mely szeles pusztán dideregve reszket – 

s barátoké a napjaid sora 

s a nővel alszol minden éjszaka 

és lelked szemefénye az a gyermek. 

De ők alig értik, hogy mit beszélsz, 

egy őrült álma, amiről mesélsz, 

nem rokona sehogy az életüknek – 

örömödhöz mind hűvös, idegen, 

szorongásodra részvét nem terem 

és kiváncsiságuk is ritka ünnep. 

Végül nem ismersz magadra te sem, 

betanulod a kéz, az arc s a szem 

ripacs-játékát s ismétled örökkön – 

Néha megzendül benned egy igaz 

hang és megriadsz: „Én, én vagyok az?”… 

Ilyen árva is lehetsz még a földön! 


Osztrák dal 

– Anton Wildgans –2337 

Itt, ahol örök hó 

tükre a hegyi tó 

s szétporló zuhatag 

duzzad s hajt malmokat 

s derengve büszke bérc 

szivében zeng az érc 

s pőröly zúz szoirteket 

s gőzkohó forr s sziszeg, 

hol ezüst csik arany 

sikságon a¦folyam 

s a gyümölcs ágat tör 

s szöllő csap dombra föl: 

itt erő, egészség 

él, türő, tiszta nép, 

áldozó akarat, 

emberek, igazak. 

Itt ész és verejték, 

föld s város: szövetség, 

s bármi a sors, a baj, 

nevetlen pusztán, állhatsz oly magányba’; 

élvezheted barátság kéjeit, 

a nővel töltheted az éjeid’ 

s az a gyerek lehet szived bálványa. 

De náluk szód megértést nem talál, 

mintha zavart álomból szólanál, 

amelynek nincs köze az életünkhöz, 

a te örömöd nékik idegen, 

bajodra néznek hűvös hidegen 

kíváncsiság csupán, mit lelkük tükröz. 

Magadnak ismeretlen végre léssz, 

csak betanulsz, mint kisrendű szinész, 

minden taglejtést s arcjátékot gyáván; 

s ha bensőd, olykor mégis megzajog, 

döbbenve kérded: Hát ez én vagyok? – 

Oly egyedűl lehetsz az ég világán.

Pflügerschweiß, Städtefleiß 

Hat da die rechte Weis’, 

Was auch Geschick beschied, 

Immer noch blüht ein Leid. 

Österreich heißt das Land! 

Da er’s mit gnädiger Hand 

Schuf und so reich begabt, 

Gott hat es liebgehabt! 

[>326] WILHELM KLEMM: 

Schlacht an der Marne 2338 

Langsam beginnen die Steine sich zu bewegen und zu reden. 

Die Gräser erstarren zu grünem Metall. Die Wälder, 

Niedrige, dichte Verstecke, fressen ferne Kolonnen. 

Der Himmel, das kalkweiße Geheimnis, droht zu bersten. 

Zwei kolossale Stunden rollen sich auf zu Minuten. 

Der leere Horizont bläht sich empor. 

Mein Herz ist so groß wie Deutschland und Frankreich zusammen, 

Durchbohrt von allen Geschossen der Welt. 

Die Batterie erhebt ihre Löwenstimme 

Sechsmal hinaus in das Land. Die Granaten heulen. 

Stille. In der Ferne brodelt das Feuer der Infanterie, 

Tagelang, wochenlang. 


A marnei csata 2340 

Írta Wilhelm Klemm 

Lassan mozogni kezdenek a kövek és beszélni. 

Zöld ércbe mered a fű. Erdők, alacsony, 

sürü rejtekek, falják a messze hadoszlopokat. 

Hasadni fenyeget az ég, a mészfehér titok. 

Két kolosszális óra Hömpölyög pillanatokká. 

Fölpuffad az üres láthatár. 

Szívem nagy, két haza fér bele: francia–német. 

Minden lövedék engem fur át. 

Az üteg, oroszlán, 

hatszor belehördül a tájba. Üvölt a gránát. 

Csönd. Távol bugyorog a gyalogsági tűz, 

napokon át, heteken át. 

2338 ME.45 

2339 MNL.133 

2340 P.28 

2341 ÖB.I.695 

2342 ÉD.86-87 

[>327] JAKOB KNEIP: 

Winternacht 

még mindig él a dal. 

Ausztriax! – istened, 

ki adta világod, 

biztosan szeretett, 

hogyha igy megáldott! 

Forditotta: Szabó Lőrinc. 

[PÁKOZDY FERENC]: 

A marne-i csata 2339 

Lassan moccanni és beszélni kezd a kő is. 

A fű zöld fénnyé merevül. Az erdők, 

alacsony, szoros rejtekek, messzi zászlóaljat falnak. 

Az ég, a mészfehér titok, repedni készül. 

Két roppant óra percekké göngyölődik. 

Felfuvódik a puszta szemhatár. 

Szivem oly nagy, mint Némethon s Frankhon együtt, 

átjárja a világ minden lövedéke. 

Az üteg hat ízben küldi a tájra 

oroszlánhangját. Víjjog a gránát. 

Csend. Távol a gyalogság tüze forr, 

Naphosszat, héthosszat. 


A marnei csata 2341 

Schlacht an der Marne 

Lassan mozogni kezdenek a kövek és beszélni. 

Zöld érccé dermed a fű. Messze hadoszlopokat 

falnak az erdők alacsony, sürü rejtekei. 

Repedni fenyeget az ég, a mészfehér titok. 

Két kolosszális óra gördűl-kopik pillanatokká. 

Puffad az üres láthatár. 

Szivem nagy, két haza fér bele: francia–német. 

Minden lövedék engem fúr át. 

Az üteg, oroszlán, 

hatszor belehördűl a tájba. Üvölt a gránát. 

Csönd. Távol a gyalogsági tűz bugyborog, 

napokon át, heteken át. 


[A téli éj…] 2342 

A téli éj 

homályos álma volt tán? 

A házon béke árnya, 

az ablakok bezárva; 

szél sír a kéményodúban, 

vihartetőn s a zsindelyen 

bújkál: klipp-klapp, klipp-klapp, – úgy surran, 

mint macska, nesztelen – – 

S a szélben hó porzik le ablakinkra 

furcsán ropogva; 

és néha mintha 

félve susogna 

s valaki kint az éjben járna-kelne. 

– – – 

És ismét csend lesz. – 

… Iszonyú – – 

– 

. . Mi volt ez? Mit jelent ez? 

Kutyánk lassan felásított. 

Egy ajtó nyílik… Párafelleg – 

Istenem, itt tán imádkoznak? 

– – – 

Imádkoznak! 

Egyetlenem, vajjon hol lellek?… 

– A szél üvölt az udvartorokban; 

kutyánk ásít megint unottan. 

Hogy borzadok – – 

428

[>328] STEFAN ZWEIG: 

Hymnus an die Reise 2343 

Schienen, die blauen Adern aus Eisen, 

Durchrinnen die Welt, ein rauschendes Netz. 

Herz, rinn mit ihnen! Raff auf dich, zu reisen, 

Im Flug nur entfliehst du Gewalt und Gesetz. 

Im Flug nur entfliehst du der eigenen Schwere, 

Die dir dein Wesen umschränkt und erdrückt. 

Wirf dich ins Weite, wirf dich ins Leere, 

Nur Ferne gewinnt dich dir selber zurück! 

Sieh! bloß ein Ruck, und schon rauscht es von Flügeln, 

Für dich braust eine eherne Brust, 

Heimat stürzt rücklings mit Hängen und Hügeln 

Ein Neues, es wird dir neuselig bewußt. 

Die Grenzen zerklirren, die gläsernen Stäbe, 

Sprachen, die fremden, sie eint dir der Geist 

Unendlicher Einheit, da er die Schwebe 

Der vierzehn Völker Europas umkreist. 

Und in dem Hinschwung von Ferne zu Fernen 

Wächst dir die Seele, verklärt sich der Blick, 

So wie die Welt im Tanz zwischen Sternen 

Schwingend ausruht in großer Musik. 

Himnusz az utazáshoz 

– Stefan Zweig – 2345 

Kék erek, érc-sinek özöne csap szét, 

a Földet utak dala zengi körűl. 

Csapj ki te is, szivem! Int a magass ég: 

csak az szsabad, úr csak az, ki repűl! 

Csak a szárny szabadít ki saját nehezéked 

bilincseiből, hogy légy, aki vagy. 

Húzzon a távol, az üdv! Le a féket! 

Magadba a messze vihet haza csak! 

Egy lendület és már zúgnak a szárnyak, 

a vas=kebel érted üvölt, zakatol, 

süllyed s tovaszáll hegye-völgye hazádnak, 

uj lelked uj üdvre talál valahol. 

Törik a határok üvegkeritése, 

a közös sors végtelen álma vezet, 

a nyelveket egy szellem megigézte: 

Európa tizennégy nemzete: egy! 

S míg így szállsz: lelked óriásra 

nő és szemedben tisztul a fény, 

ahogy a Föld csillagközi tánca 

repülve pihen a nagy zenén. 


Hogy borzadok – – 

Anyám? 

Anyám? 

– S most bent egy hang imát zokog : 

„Adj, néki, óh Uram, nyugalmat!” – – – 

STEFAN ZWEIG: 

Hymnus an die Reise 2344 

SCHIENEN, die blauen Adern aus Eisen, 

Durchrinnen die Welt, ein rauschendes Netz. 

Herz, rinn mit ihnen! Raff auf dich, zu reisen, 

Im Flug nur entfliehst du Gewalt und Gesetz. 

Im Flug nur entfliehst du der eigenen Schwere, 

Die dir dein Wesen umschränkt und erdrückt. 

Wirf dich ins Weite, wirf dich ins Leere, 

Nur Ferne gewinnt dich dir selber zurück! 

Sieh! bloß ein Ruck, und schon rauscht es von Flügeln, 

Für dich braust eine eherne Brust, 

Heimat stürzt rücklings mit Hängen und Hügeln. 

Ein Neues, es wird dir neuselig bewußt. 

Die Grenzen zerklirren, die gläsernen Stäbe, 

Sprachen, die fremden, sie eint dir der Geist 

Unendlicher Einheit, da er die Schwebe 

Der vierzehn Völker Europas umkreist. 

Und in dem Hinschwung von Ferne zu Fernen 

Wächst dir die Seele, verklärt sich der Blick, 

So wie die Welt im Tanz zwischen Sternen 

Schwingend ausruht in großer Musik. 


Himnusz az utazáshoz 2346 

Kék erek, érc-sinek özöne csap szét, 

a Földet utak dala zengi körűl. 

Csapj ki te is, szivem! Int a magass ég: 

csak az szabad, úr csak az, ki repűl! 

Csak a szárny szabadít ki saját nehezéked 

bilincseiből, hogy légy, aki vagy. 

Húzzon a távol, az üdv! Le a féket! 

Magadba a messze vihet haza csak! 

Egy lendület és már zúgnak a szárnyak, 

a vas-kebel érted üvölt, zakatol, 

süllyed s tovaszáll hegye-völgye hazádnak, 

uj lelked uj üdvre talál valahol. 

Törik a határok üvegkeritése, 

a közös sors végtelen álma vezet, 

a nyelveket egy szellem megigézte: 

Európa tizennégy nemzete: egy! 

S míg így szállsz: lelked óriásra 

nő és szemedben tisztul a fény, 

ahogy a Föld csillagközi tánca 

repülve pihen a nagy zenén. 

[>329] ERNST STADLER: 

Fahrt über die Kölner Rheinbrücke bei Nacht 2347 

Der Schnellzug tastet sich und stößt die Dunkelheit entlang. 

Kein Stern will vor. Die ganze Welt ist nur ein enger, nachtumschienter Minengang, 

Darein zuweilen Förderstellen blauen Lichtes jähe Horizonte reißen: Feueerkreis 

Von Kugellampen, Dächern, Schloten, dampfend, strömend… nur sekundenweis… 

Und wieder alles schwarz. Als führen wir ins Eingeweid der Nacht zur Schicht. 

Nun taumeln Lichter her… verirrt, trostlos vereinsamt… mehr.. und sammeln sich… und werden dicht. 

Gerippe grauer Häuserfronten liegen bloß, im Zwielicht bleichend, tot — etwas muß kommen… o, ich fühl es schwer 

Im Hirn. Eine Beklemmung singt im Blut. Dann dröhnt der Boden plötzlich wie ein Meer: 

Wir fliegen, aufgehoben, königlich durch nachtentrissne Luft, hoch übern Strom. O Biegung der Millionen Lichter, stumme Wacht, 

Vor deren blitzender Parade schwer die Wasser abwärts rollen. Endloses Spalier, zum Gruß gestellt bei Nacht! 

2343 ZSS.145 

2344 ZA.29 

2345 Ms. 

2346 

2347 

ME.127 

429

Wie Fackeln stürmend! Freudiges! Salut von Schiffen über blauer See! Bestirntes Fest! 

Wimmelnd, mit hellen Augen hingedrängt! Bis wo die Stadt mit letzten Häusern ihren Gast entläßt. 

Und dann die langen Einsamkeiten. Nackte Ufer. Stille. Nacht. Besinnung. Einkehr. Kommunion. Und Glut und Drang 

Zum Letzten, Segnenden. Zum Zeugungsfest. Zur Wollust. Zum Gebet. Zum Meer. Zum Untergang. 


ÉJSZAKAI UTAZÁS A KÖLNI RAJNA-HIDON ÁT 2348 

Fahrt über die Kölner Rheinbrücke bei Nacht 

A gyorsvonat tapogatózik és átveri a homályt. 

Csillag nem jön. Ma az egész világ éj-pántos, földbevájt 

szük tárna, amelybe néha liftnyilások kék ragyogása szakit riadó horizontokat: 

gömblámpák tüzköre, tetők, gyárkémények és árad a füst… csak egy-egy pillanat… 

S minden fekete megint. Talán az éj beleibe futunk; amig 

hirtelen |egyszerre| fény támolyog elő… siralmas, téveteg magányban… egyre több… és gyül… és sürüsödik. 

Szürke házfrontok vázai, meztelenül, sápadtan derengve, holtan – valaminek jönnie kell!… óh, itt nehezül, érzem, a sulya, jaj, 

agyamban. Szorongás dalol a vérben. És hirtelen, mint tenger, dördül a talaj: 

repülünk, fölemelxve, királyian, át az éj-szaggatta levegőn, magasan a folyó fölött. Óh, millió fény hajlása, néma katonák, 

és villogó parádéjuk elött * sulyosan hömpölyögnek lefelé a vizek. Diszszázad éxji tisztelgésre! xtovább! 

Mint rohanó fákj|ly|ák! Mennyi öröm! Kék tengeren tisztelgő hajók! Ünnep, csillxxagok százai! 

Ragyogó szemek tolonganak, nyüzsögve! Egész addig, ahol vendégüket eleresztik a város végső házai. 

És aztán a hosszu magányok. Meztelen partok. Csönd.Éjszaka. Eszmélés. Magunkbaszállás. Gyónás. És viharok akarata-tüze ráz, 

hogy jőjjön a végső, perzselő. A nemzés ünnepe. A gyönyör. Az ima. A tenger. A pusztulás. 

ERNST STADLER 


Éjszakai utazás a kölni Rajna-hidon át 2349 

Írta Ernst Stadler 


Csillag nem jő. Ma az egész világ éjpántos, földbevájt 

szűk folyosó amelybe néha liftnyílások kék ragyogása szakít riadó horizontokat: 

gömblámpák tűzköre, tetők, kémény, és árad a füst… csak egy-egy pillanat… 

S minden fekete megint. Talán az éj beleibe futunk; amíg 

egyszerre fény támolyog elő… siralmas, téveteg magányban… egyre több… és összegyűl… és sűrűsödik. 

Szürke házfrontok vázai, meztelenűl, derengésben derengve, holtan – valaminek jönnie kell!… Óh, itt nehezül, érzem, a súlya, jaj, 

agyamban. Szorongást dalol a vér. És hirtelen, mint tenger, meg dördül a talaj: 

repülünk, fölemelve, királyian át az éjszakgatta levegőn, magasan a folyó fölött. Óh, millió fény hajlása, néma katonák, 

és villogó parádéjuk előtt súlyosan zuhognak alá a vizek. Diszszázad éji tiszteletadásra! tovább! 

Mint rohanó fáklyák! Mennyi öröm! Kék tengeren tisztelgő hajók! Ünnep, csillagok százai! 


És aztán a hosszú magányok. Meztelen partok. Csönd. Éjszaka. Eszmélet. Megértés. Áldozás. És viharok akarata-tüze ráz, 

hogy jőjjön a végső, perzselő. A nemzés ünnepe. A gyönyör. Az ima. A tenger. A pusztulás. 


Éjszakai utazás a kölni Rajna-hidon át 2350 

Fahrt über die Kölner Rheinbrücke bei Nacht 


Csillag nem jön. Ma az egész világ éj-pántos, földbevájt 

szűk tárna, amelybe néha liftnyilások kék ragyogása szakit riadó horizontokat: 

gömblámpák tüzköre, tetők, gyárkémények és árad a füst… csak egy-egy pillanat… 

S minden fekete megint. Talán az éj beleibe futunk; amíg 

egyszerre fény támolyog elő… siralmas, téveteg magányban… egyre több… és gyűl… és sűrűsödik. 

Szürke házfrontok vázai, meztelenűl, sápadtan derengve, holtan – valaminek jönnie kell!… Óh, itt nehezűl, érzem, a sulya, jaj, 

agyamban. Szorongás dalol a vérben. És hirtelen, mint tenger, dördűl a talaj: 

repülünk, fölemelve, királyian át az éj-szaggatta levegőn, magasan a folyó fölött. Óh, millió fény hajlása, néma katonák, 

és villogó parádéjuk előtt sulyosan hömpölyögnek lefelé a vizek. Diszszázad éji tisztelgésre! tovább! 

Mint rohanó fáklyák! Mennyi öröm! Kék tengeren tisztelgő hajók! Ünnep, csillagok százai! 


És aztán a hosszú magányok. Meztelen partok. Csönd. Éjszaka. Eszmélés. Magunkbaszállás. Gyónás. És viharok akarata-tüze ráz, 

hogy jöjjön a végső, perzselő. A nemzés ünnepe. A gyönyör. Az ima. A tenger. A pusztulás. 

[>330] RENÉ SCHICKELE: 

Grossstadtvolk 2351 

2348 

Ms 4658/75 (gépírás; kézzel javítva) – az ÖB-változathoz+ 

* 

ö / ő? 

2349 

P.31 

2350 

ÖB.I.520-521; VV.444-445 

2351 

ME.187-188 

430

Ja, die Großstadt macht klein. . 

O laßt Euch rühren, ihr Tausende. . 

Geht doch hinaus und seht die Bäume wachsen: 

sie wurzeln fest und lassen sich züchten, 

und jeder bäumt sich anders zum Licht. 

Ihr freilich, ihr habt Füße und Fäuste, 

Euch braucht kein Forstmann erst Raum zu schaffen, 

Ihr steht und schafft euch Zuchthausmauern – 

so geht doch schafft Euch Land! Land! rührt Euch! 

vorwärts, rückt aus – 

Richard Dehmel 

„Predigt ans Großstadtvolk.” 

Nein, hier sollt Ihr bleiben! 

in diesen gedrückten Maien, in glanzlosen Oktobern. 

Hier sollt Ihr bleiben, weil es die Stadt ist, 

wo die begehrenswerten Feste gefeiert werden 

der Macht und die blass machenden Edikte erlassen werden 

der Macht, die wie Maschinen – ob wir wollen oder nicht – uns treiben. 

Weil von hier die bewaffneten Züge hinausgoworfen werden 

auf mordglänzenden Schienen, 

die alle Tage wieder 

das Land erobern. 

Weil hier die Quelle des Willens ist, 

aufschäumend in Wogen, die millionen Nacken drücken, 

Quelle, die im Takte der millionen Rücken, 

im Hin und Her der millionen Glieder 

bis an die fernsten Küsten brandet – 

Hier sollt Ihr bleiben! 

in diesen bedrückten Maien, in glanzlosen Oktobern. 

Niemand soll Euch vertreiben! 

Ihr werdet mit der Stadt die Erde Euch erobern. 


Nagyvárosi nép 2352 

– René Schickele – 

Ugy van, a nagyváros kicsinyít! 

Richard Dehmel 

Nem, itt a helyetek! 

|itt,| fénytelen borujában októbereknek, nyomasztó tavaszoknak. 

ezekben a nyomasztó májusokban, ezekben a fénytelen októberekben. 

Itt a helyetek, mert a város az, 

ünneplik legkivánatosabb ünneplik 

a Hatalomnak, és kiadják sápasztó rendeleteit |ediktumait| 

a Hatalomnak, amelyek 

– tetszik, nem tetszik – gépekként hajtanak |visznek| bennünket. 

Mert innen sajáxt |xx| gyilkosan villogó sínekre 

a fölfegyverzett vonatokat, 

amelyek xxx –napra-nap újra 

meghódítják a vidéket. 

Mert itt xxx xxx tör elő az akarat forrása 

forrása itt habzik hullámban|má|, melyek millió nyakat-görbit, |átcsap a népen,| 

|a| forrás, mely millió hát ütemében, 

milliónyi tag 

a legmesszibb partokixg csap átcsap – 

Itt a helyetek! 

fénytelen borujában októbereknek; nyomasztó tavaszoknak. 

október a nyomasztó májusban, a fénytelen októberekben. 

Ne menjetek! 

|Meghódítjátok| A Föld városait városait magatoknak! 

# 


Nagyváros népe 2353 

Groszstadtvolk 

Úgy van, a nagyváros kicsinyít… 

Hadd nyúljak a szívetekhez, Ezrek!… 

Ki innen, s nézzétek, hogy nőnek a fák: 

gyökerük erős szökkenthetőek, 

s mind máskép tör a fény felé. 



álltok és fegyházfalakat emeltek – 

menjetek hát földért! földért! mozduljatok! 

előre! kivonulás! 

Richard Dehmel: 

„Prédikáció a nagyváros népéhez” 

Nem! itt a helyetek! Nem! itt a helyetek! 

2352 Ms 4657/373 (kézírás) 

2353 ÖB48.186 

2354 ÖB.II.683 

431 


Nagyváros népe 2354 

Groszstadtvolk 

Úgy van, a nagyváros kicsinyít… 

Hadd nyúljak a szívetekhez, Ezrek!… 

Ki innen, s nézzétek, hogy nőnek a fák: 

gyökerük erős szökkenthetőek, 

s mind máskép tör a fény felé. 



álltok és fegyházfalakat emeltek – 

menjetek hát földért! földért! mozduljatok! 

előre! kivonulás! – 

Richard Dehmel: 

„Prédikáció a nagyváros népéhez”

itt, fénytelen borújában októbereknek, fojtott májusoknak! 

Itt a helyetek, mert a városban 

ünneplik legkivánatosabb ünnepeit 

a Hatalomnak, és itt bocsájtják ki sápasztó ediktumait 


– tetszik, nem tetszik – gépekként hajtanak bennünket. 

Mert a gyilkosan-csillogó sineken 

innen dobják ki a fölfegyverzett vonatokat, 

amelyek az országot 

napra-nap meghódítják. 

Mert itt van az akarat forrása, 

itt habzik föl millió nyakat letörő hullámban, 

forrás, mely millió hát ütemében, 

millió és millió tag mozdulatában 

a legtávolabbi partokig zúdul – 


itt, fénytelen borújában októbereknek; fojtott májusoknak! 

El ne űzzön senki! 

A várossal a Földet hódítjátok meg Magatoknak! 

[>331] ALBERT STEFFEN: 

[In die Büsche und die Bäume…] 2355 

In die Büsche und die Bäume 

an dem Rande unseres Weges, 

den wir einst zur Schule gingen, 

waren Bücher eingebaut. 

Eines, das beinah vermodert, 

lös ich aus der Tannenborke. 

Manuskript vom Lebensbaume, 

sagt mein toter Kamerad. 

Und ich les ein altes Schicksal. 

Warum geh ich diese Pfade 

und gerad zu diesen Lehrern? 

frag ich den gestorbnen Freund. 

Und er haucht an meine Stirne: 

Weil du selber eingeschrieben, 

was du einmal werden möchtest. 

Deshalb wisse, wer du warst. 

[>332] GOTTFRIED BENN: 

Der junge Hebbel 2357 

[1913] 

Ihr schnitzt und bildet: den gelenken Meißel 

in einer feinen weichen Hand. 

Ich schlage mit der Stirn am Marmorblock 

die Form heraus, 

meine Hände schaffen ums Brot. 

Ich bin mir noch so fern. 

Aber ich will Ich werden! 

Ich trage einen tief im Blut, 

der schreit nach seinen selbsterschaffenen 

Götterhimmeln und Menschenerden. 

Meine Mutter ist eine so arme Frau, 

daß ihr lachen würdet, wenn ihr sie sähet, 

wir wohnen in einer engen Bucht, 

ausgebaut an des Dorfes Ende. 

Meine Jugend ist mir wie ein Schorf: 

eine Wunde darunter, 

da sickert täglich Blut hervor. 

Davon bin ich so entstellt. 

Schlaf brauche ich keinen. 

Essen nur so viel, daß ich nicht verrecke! 

Unerbittlich ist der Kampf, 

und die Welt starrt von Schwertspitzen. 

Jede hungert nach meinem Herzen. 

Jede muß ich, Waffenloser, 

in meinem Blut zerschmelzen. 

2355 SAW.100 

2356 ÖB48.212; ÖB.II.755 

2357 GBG.59 

2358 ME.30 

2359 N.1967/7.992 


Mult és jelen 2356 

In die Büsche und die Bäume 

Az út mentén, amely egykor 

iskolánkba vitt, bozót s fa 

ágaiban, levelében 

könyv rejtőzött mindenütt. 

Öregedve tördelem ma 

egy lúc korhadt kérge-lapját. 

– Az életfa kézirata! – 

sugja halott cimborám. 

Betűzöm a régi sorsot. 

– Miért éppen ez az út vonz? 

Miért épp ez a tanítás? – 

kérdem hű halottamat. 

Szellő lehell homlokomra: 

– Magad irtad ide egykor 

jövőd vágyát; jó hát tudnod, 

hogy mi voltál valaha! 

GOTTFRIED BENN: 


[1920] 

Ihr schnitzt und bildet: den gelenken Meißel 

in einer feinen weichen Hand. 

Ich schlage mit der Stirn am Marmorblock 

die Form heraus. 

Meine Hände schaffen ums Brot. 

Ich bin mir noch sehr fern. 

Aber ich will Ich werden! 

Ich trage einen tief im Blut, 

der schreit nach seinen selbsterschaffenen 

Götterhimmeln und Menschenerden. – 

Meine Mutter ist eine so arme Frau, 

daß ihr lachen würdet, wenn ihr sie sähet, 

Wir wohnen in einer engen Bucht, 

ausgebaut an des Dorfes Ende. 

Meine Jugend ist mir wie ein Schorf: 

eine Wunde darunter. 

Da sickert täglich Blut hervor. 

Davon bin ich so entstellt. – 

Schlaf brauche ich keinen. 

Essen nur so viel, daß ich nicht verrecke! 

Unerbittlich ist der Kampf 

und die Welt starrt von Schwertspitzen. 

Jede hungert nach meinem Herzen. 

Jede muß ich, Waffenloser, 

in meinem Blut zerschmelzen. 

itt, fénytelen borújában októbereknek, fojtott májusoknak! 

Itt a helyetek, mert a városban 

ünneplik legkivánatosabb ünnepeit 

a Hatalomnak, és itt bocsájtják ki sápasztó ediktumait 


– tetszik, nem tetszik – gépekként hajtanak bennünket. 

Mert a gyilkosan-csillogó sineken 

innen dobják ki a fölfegyverzett vonatokat, 

amelyek az országot 

napra-nap meghódítják. 

Mert itt van az akarat forrása, 

itt habzik föl millió nyakat letörő hullámban, 

forrás, mely millió hát ütemében, 

millió és millió tag mozdulatában 

a legtávolabbi partokig zúdul – 


itt, fénytelen borújában októbereknek; fojtott májusoknak! 

El ne űzzön senki! 

A várossal a Földet hódítjátok meg Magatoknak! 

432 


Az ifjú Hebbel 2359 

Ti fúrtok-faragtok: a fürge vésőt 

forgatja fínom, puha kezetek. 

Én homlokommal vágom ki a márvány- 

tömbön a formát, 

két kezem kenyérért alkot. 

Magamtól még távol vagyok. 

Ám én Én akarok lenni! 

Mélyen hordok véremben valakit, 

ki a maga-alkotta isten-ország 

s emberi föld után kiáltoz. 

Oly szegény asszony az édesanyám, 

ha meglátnátok, csak nevetnétek; 

a falu végén, összetákolt 

keskeny fészerben lakunk. 

Ifjuságom, mint valami var: 

mély seb alatta, 

rajta naponta vér szivárog. 

Ilyen torz azért vagyok. 

Nem kell nékem alvás. 

Étel is csak annyi, hogy éhen ne vesszek. 

Kérlelhetetlen a harc, 

és a világ csupa kard-hegy, 

Mind-mind a szivemre éhes, 

s nekem kell, fegyvertelennek, 

véremben szétolvasztanom őket.


AZ IFJ|Ú| HEBBEL 


Te faragsz és mintázol: ügyes a véső 

és finom és fehér a kéz. 

Én homlokommal ütöm ki a márvány= (kötőjel!) 

tömbböl az alakot. 

Kezem kenyérért dolgozik. 

Még messze vagyok magamtól. 

De az akarok lenni: az Én, 

akit véremben hordozok és 

aki maga-teremtette emberföldjét 

és isten^ egeit követeli. – 

Olyan szegény asszony az anyám, 

hogy nevetnél, ha meglátnád. 

A falu végén lakunk, 

szűk, kis öbölben. 

Ifjúságom iszonyu ótvar: (rövid u!) 

alatta seb. 

Minden nap vér szivárog alóla. 

Attól torzultam el így. 



Írta Gottfried Benn 

Te faragsz s alakítsz: ügyes a véső 


Én homlokommal ütöm ki a márvány- 

tömbből az alakot. 


Még messze vagyok magamtól, 

de az akarok lenni: az Én, 


aki követeli maga-teremtett 

emberföldjét és istenegeit. 


hogy nevetnél, ha látnád. A falu 

végén lakunk, 

szűk kis öbölben. 

Ifjúságom iszonyu ótvar: 

alatta seb. 


Attól torzúltam el így. 

Aludni? nem kell! 


Ennem? csak hogy meg ne gebedjek! 


Könyörtelen a harc 


s / a világ / kardokkal meredezik/. 

s kardoktól meredezik a világ. 

Valamennyi az én szivemre éhes. 

Mindegyik a szívemre éhes. 

Valamennyit, Fegyvertelen, 

Mindegyiket, Fegyvertelen, 

a véremben kell megolvasztanom. 

GOTTFRIED BENN 


[>333] BENN: 

Mann und Frau gehn durch die Krebsbaracke 2363 

[1912.III.] 

Der Mann: 

Hier diese Reihe sind zerfressene Schöße 

und diese Reihe ist zerfallene Brust. 

Bett stinkt bei Bett. Die Schwestern wechseln stündlich. 

Komm, hebe ruhig diese Decke auf. 

Sieh: dieser Klumpen Fett und faule Säfte 

das war einst irgendeinem Mann groß 

und hieß a u c h Rausch und Heimat. – 

Komm, sieh auf diese Narbe an der Brust. 

Fühlst du den Rosenkranz von weichen Knoten? 

Fühl ruhig hin. Das Fleisch ist weich und schmerzt nicht. – 

Hier diese blutet wie aus dreißig Leibern. 

Kein Mensch hat so viel Blut. – 

Hier dieser schnitt man 

erst noch ein Kind aus dem verkrebsten Schoß. – 

Man läßt sie schlafen. Tag und Nacht. – Den Neuen 

sagt man: Hier schläft man sich gesund. – Nur sonntags 

für den Besuch läßt man sie etwas wacher. – 

Nahrung wird wenig noch verzehrt. Die Rücken 

sind wund. Du siehst die Fliegen. Manchmal 

wäscht sie die Schwester. Wie man Bänke wäscht. – 

Hier schwillt der Acker schon um jedes Bett. 

Fleisch ebnet sich zu Land. Glut gibt sich fort. 

Saft schickt sich an zu rinnen. Erde ruft. – 


Férj és feleség |Férj és nő|Férj és feleség| átmegy a rák-barakon (Gottfried Benn) 2365 

A férj: 

Ez a sor itt szétrágott ölek, és 

ez a | másik |sor| xxmálló | néhány|oszló| mellek. Ágy bűzlik ágy 

2360 

Ms 4657/506 (gépírás; autográf javításokkal) 

2361 

P.29 

2362 

ÖB.II.537-538 

2363 

GBG.28 

2364 

ME.53-54 

2365 


433 



Der junge Hebbel 

Te faragsz és mintázol: ügyes a véső 


Én homlokommal ütöm ki a márvány- 

tömbböl az alakot. 


Még messze vagyok magamtól. 

De az akarok lenni: az Én, 


aki maga-teremtette emberföldjét 

és istenegeit követeli. — 


hogy nevetnél, ha meglátnád. 

A falu végén lakunk, 

szűk, kis öbölben. 

Ifjúságom iszonyu ótvar: 

alatta seb. 


Attól torzultam el így. 




s kardokkal meredezik a világ. 

Valamennyi az én szivemre éhes. 

Valamennyit, Fegyvertelen, 


BENN: 

Mann und Frau gehn durch die Krebsbaracke 2364 

[1920] 

Der Mann: 

Hier diese Reihe sind zerfallene Schöße 

und diese Reihe ist zerfallene Brust. 

Bett stinkt bei Bett. Die Schwestern wechseln stündlich. 

Komm, hebe ruhig diese Decke auf. 

Sieh, dieser Klumpen Fett und faule Säfte, 

das war einst irgendeinem Mann groß 

und hieß auch Rausch und Heimat. 

Komm, sieh auf diese Narbe an der Brust. 

Fühlst du den Rosenkranz von weichen Knoten? 

Fühl ruhig hin. Das Fleisch ist weich und schmerzt nicht. 

Hier diese blutet wie aus dreißig Leibern. 

Kein Mensch hat so viel Blut. 

Hier dieser schnitt man 

erst noch ein Kind aus dem verkrebsten Schoß. 

Man läßt sie schlafen. Tag und Nacht. – Den Neuen 

sagt man: hier schläft man sich gesund. – Nur sonntags 

für den Besuch läßt man sie etwas wacher. 

Nahrung wird wenig noch verzehrt. Die Rücken 

sind wund. Du siehst die Fliegen. Manchmal 

wäscht sie die Schwester. Wie man Bänke wäscht. 

Hier schwillt der Acker schon um jedes Bett. 

Fleisch ebnet sich zu Land. Glut gibt sich fort. 

Saft schickt sich an zu rinnen. Erde ruft.

|bűzlik ágy| mellett. A nővér óránkint cserél. 

Gyere s |Jöjj,| vesd föl |emeld| nyugodtan a takarót. 

Látod: ez a csomó zsír és rothadó nedv 

egykor egy férfi boldogsága volt nagy volt egy férfinak 

s úgy is hívták, hogy mámor és haza. – 

Jöjj, nézzd ezt a heget a mellen. Érzed 

a rózsakoszorút a puha csomók rózsakoszorúját? 

|Csak| tTapint * |csak| rá nyugodta. A hús puha s nem érez. – 

E nőnek szinte harminc teste vérzik. 

Emberben ennyi vért? Soha! 

Ennek előbb még 

gyereket vágtak ki rákos hasából. – 

Altatják őket. Éj-nap. – Az ujaknak 

azt mondják: ez a gyógyálom. – Vasárnap, 

vizitkor, kissé ébrebbek lehetnek. |enyhébb az adag.| 

Táplálék? már alig kell |itt|alig-alig fogy.|Nem, már alig xx|fogy|. A hátuk 

sebes. Látod , a legyekxx|et|. A nővér 

le|meg|mossa őket. |néha lemos, Ahogy |Amint|ahogy| padokat mosnak. 

Itt már a föld |sír| ring az ágyak |minden ágy| körül. 

A xxx |hús| sárrá terül. Illan a |A| hő elillan tünik. 

A nedv csörgedezni kezd |cörged|Nedvek csörgedeznek szét.| Hív a föld. – 

== 

X 30 Sz.L. 


Férj és feleség átmegy a rákbarakon 2366 

A férj: 


ez a sor oszló mell. Ágy bűzlik ágy 

mellett. A nővér óránkint cserél. 

Hajtsd fel nyugodtan ezt a takarót. 

Látod: e kupac zsír és rothadó nedv 

egykor nagy volt egy férfinak 

s úgy is hívták, hogy mámor és haza. — 

Jőjj, nézd ezt a heget a mellen. Érzed 

a puha csomók rózsakoszorúját? 

Csak tapints rá. A hús puha s nem érez. — 


Emberben ennyi vért? Soha. — 


gyereket vágtak ki rákos hasából. — 


azt mondják: ez a gyógyálom. — Vasárnap, 

vizitkor, kissé enyhébb az adag. 

Táplálék? Nem, már alig fogy. – A hátuk 

sebes. Látod a legyeket. A nővér 

néha lemos. Ahogy padokat mosnak. — 

Itt már a sír ring minden ágy körűl. 

A hús sárrá terűl. A hő tünik. 

Nedvek csörgedeznek szét. Hív a föld. 

[>334] GEORG HEYM: 

Das Fieberspital 2368 

I 

Die bleiche Leinwand in den vielen Betten 

Verschwimmt in kahler Wand im Krankensaal. 

Die Krankheiten alle, dünne Marionetten, 

Spazieren in den Gängen. Eine Zahl 

Hat jeder Kranke. Und mit weißer Kreide 

Sind seine Qualen sauber aufnotiert. 

Das Fieber donnert. Ihre Eingeweide 

Brennen wie Berge. Und ihr Auge stiert 

Zur Decke auf, wo ein paar große Spinnen 

Aus ihrem Bauche lange Fäden ziehn. 

Sie sitzen auf in ihrem kalten Linnen 

* sic! 

2366 ÖB48.190 

2367 ÖB.II.694-695 

2368 HDS.166-167 

2369 HKV.20-21 


Férj és feleség átmegy a rákbarakon 2367 

Mann und Frau gehn durch die Krebsbaracke 

A férj: 


ez a sor oszló mell. Ágy bűzlik ágy 

mellett. A nővér óránkint cserél. 

Hajtsd fel nyugodtan ezt a takarót. 

Látod: e kupac zsír és rothadó nedv 

egykor nagy volt egy férfinak 

s úgy is hívták, hogy mámor és haza. — 

Jőjj, nézd ezt a heget a mellen. Érzed 

a puha csomók rózsakoszorúját? 

Csak tapints rá. A hús puha s nem érez. — 


Emberben ennyi vért? Soha. — 


gyereket vágtak ki rákos hasából. — 


azt mondják: ez a gyógyálom. — Vasárnap, 

vizitkor, kissé enyhébb az adag. 

Táplálék? Nem, már alig fogy. – A hátuk 

sebes. Látod a legyeket. A nővér 

néha lemos. Ahogy padokat mosnak. — 

Itt már a sír ring minden ágy körűl. 

A hús sárrá terűl. A hő tünik. 

Nedvek csörgedeznek szét. Hív a föld. 


A láz kórháza 2369 

Das Fieberspital 

I 

Kórteremben a csupasz fal az ágyak 

Lepedőszínével összefolyik. 

Mint árnyalakok, ide-oda járnak 

A folyosón a bajok. Mindegyik 

Betegnek száma van. S rendre fölírva 

Fehér krétával szenvedései. 

Dörög a láz. Akár a hegynek pírja, 

Lángol a benseje. Nézegeti 

A plafont, melyen néhány pók cibál nagy 

Hasából hosszú, vézna fonalat. 

Fölvont térdekkel ülnek és zihálnak 

434

Und ihrem Schweiß mit hochgezognen Knien. 

Sie beißen auf die Nägel ihrer Hand. 

Die Falten ihrer Stirn, die rötlich glüht, 

Sind wie ein graugefurchtes Ackerland, 

Auf dem des Todes großes Frührot blüht. 

Sie strecken ihre weißen Arme vor, 

Vor Kälte zitternd und vor Grauen stumm. 

Schon wälzt ihr Hirn sich schwarz von Ohr zu Ohr 

In ungeheurem Wirbel schnell herum. 

Dann gähnt in ihrem Röcken schwarz ein Spalt, 

Und aus der weißgetünchten Mauerwand 

Streckt sich ein Arm. Um ihre Kehle ballt 

Sich langsam eine harte Knochenhand. 

Hűs ágyukon s verítékük szakad. 

Körmüket harapdálják szüntelen. 

Piros homlokukon a ránc olyan, 

Mint szürke barázda a földeken, 

Ahol a halál reggele fogan. 

Hosszan kinyújtják fehér karjukat, 

Vacogva s némán iszonyodva, míg 

Agyvelejük feketén leszakad 

S örvénylőn tántorog fültől fülig. 

Majd hátukon nyílik nagy hasadék, 

Egy kar a fehér fal mögül kinyúl, 

Nyakukra fonja kemény csontkezét, 

S a lélegzetük lassan elszorul. 


Lázkórház (Georg Heym) 2370 

A fehér |xxx|sápadt| lepedő |t xx| xxxx| ágyon Az ágysorok sok sápadt lepedőjét 

a betegszoba |a kopár falak| magukba xnyelik. 

A betegségek hada vézna xxx, |tipegö nép| xxxx lettek 

|Kint|xxx| a folyosón sétálnak |sétálnak|. Mindegyik 

|beteg| számot visel |kapxx|. x S krétajelek |betük|, fehérek, 

jegyzik hibátlan szépen. |a| szenvedéseiket |a * | gyötrelmeiket. 

xxxx|A láz| mennydörög. És mintha |Mint| |nagy| hegyek, égnek 

a beleik. És szemükxx fölmered 

a plafonra, ahol tűlábú pókok 

húznak x hasukból |hosszú| szálakat|t|. 

Fehér vásznakban s vér |Térdük felhúzva ülnek| és lecsorgott 

s térdük |verejtékükben| izzadtságban fehér |hideg| vásznuk alatt. 

Körmüket harapdálják. Vörösen 

xxx izzó rőt homlokuk xxx xxx |és mély| ráncaik 

melyen a halál hajnala virít 

szürkebarázdás szántóföld, melyen 

már a halál nagy hajszála virít. 

Fehér karjuk kinyujtják, borzadály 

xxx és némaxxx, attól foguk vacog |némítja őket xxx s a foguk vacog.| 

Agyuk fül s fül közt feketén hánykolódva már 

|valami| roppant örvényben forog,| 

iszonyú, roppant |valami roppant| fekete |szédült| és sötét |örvényben forog. 2371 | 

Aztán hátukba fekete lyuk ásít |Aztán sötét lyuk fúrja hátukat,| 

|s a fehérxxre| meszelt falból kinyul 

|valami kar.| kinyúl egy kar |lassan| x ktTorkukra rászorúl. 

egy kemény |szigorú| csontkéz, és ott marad. 

Ford.: 

1947 X 30 Szabó Lőrinc 


Lázkórház 2372 


Az ágysorok sok sápadt lepedőjét 

a kopár falak magukba nyelik. 

A betegségek, vézna, tipegő nép, 

a folyosón sétálnak. Mindegyik 

beteg számot kap. S krétabetűk, fehérek, 

jegyzik szépen a gyötrelmeiket. 

A láz mennydörög. Mint nagy hegyeik, égnek 

a beleik. És szemük fölmered 

a plafonra, ahol tűlábu pókok 

húznak hasukból hosszú szálakat. 

Térdük felhuzva ülnek és lecsorgott 

izzadságban hideg vásznuk alatt. 


izzó homlokuk és mély ráncaik 


már a halál nagy hajnala virít. 


Lázkórház 2373 


Az ágysorok sok sápadt lepedőjét 

a kopár falak magukba nyelik. 

A betegségek, vézna, tipegő nép, 

a folyosón sétálnak. Mindegyik 

beteg számot kap. S krétabetűk, fehérek, 

jegyzik szépen a gyötrelmeiket. 

A láz mennydörög. Mint nagy hegyeik, égnek 

a beleik. És szemük fölmered 

a plafonra, ahol tűlábu pókok 

húznak hasukból hosszú szálakat. 

Térdük felhuzva ülnek és lecsorgott 

izzadságban hideg vásznuk alatt. 


izzó homlokuk és mély ráncaik 


már a halál nagy hajnala virít. 

2370 

Ms 4657/197 (kézírás; versszakok függőleges vonalakkal összehúzva) 

* 

sic! 

2371 

»örvényben forog« az előző sorból idenyilazva. 

2372 

ÖB48.189 

2373 

ÖB.II.693-694 

435

Fehér karjuk kinyújtják, borzadály 

némítja őket s a foguk vacog. 

Agyuk fül s fül közt hömpölyögve már 

iszonyú, sötét örvényben forog. 

Aztán sötét lyuk fúrja hátukat, 

s a fehérremeszelt falból kinyúl 

valami kar. Torkukra rászorúl 

a szigorú csontkéz, és ott marad. 

[>335] G. HEYM: 

Der Affe 2374 

I 

Er zittert oben hoch auf dem Kamel 

In einem roten Rock auf seinem Brette. 

Er klettert schnell herab auf den Befehl 

Und schleift am Fuße nach die dünne Kette. 

Er hüpft auf einem Bein. Er schlägt behende 

Das Tamburin und bläst auf der Schalmei. 

Dann geht er ab den Kreis und streckt die Hände 

Nach Pfennigen aus, und dankt wie ein Lakai. 

In seinem Auge rollt ein Feuer, weiß 

Kalt wie ein Frosch, und seine Stirn gerinnt 

In viele Runzeln, wie ein Greis 

Uralt, und wie ein neugebornes Kind. 

[>336] G. HEYM: 

Die Dämonen der Städte 2377 

Sie wandern durch die Nacht der Städte hin, 

Die schwarz sich ducken unter ihrem Fuß. 

Wie Schifferbärte stehen um ihr Kinn 

Die Wolken, schwarz vom Rauch und Kohlenruß. 

Ihr langer Schatten schwankt im Häusermeer, 

Und löscht der Straßen Lichterreihen aus. 

Er kriecht wie Nebel auf dem Pflaster schwer 

Und tastet langsam vorwärts Haus für Haus. 

Den einen Fuß auf einen Platz gestellt, 

Den anderen gekniet auf einen Turm, 

Ragen sie auf, wo schwarz der Regen fällt, 

Panspfeifen blasend in den Wolkensturm. 

Um ihre Füße kreist das Ritornell 

Des Städtemeeres mit trauriger Musik, 

Ein großes Sterbelied. Bald dumpf bald grell 

Wechselt der Ton, der in das Dunkel stieg. 

Sie wandern an dem Strom, der schwarz und breit 

Wie ein Reptil, den Rücken gelb gefleckt 

Von den Laternen, in die Dunkelheit 

Sich traurig wälzt, die schwarz den Himmel deckt. 

Sie lehnen schwer auf einer Brückenwand 

Und stecken ihre Hände in den Schwarm 

Der Menschen aus, wie Faune die am Rand 

Der Sümpfe bohren in dem Schlamm den Arm. 

Einer steht auf. Dem weißen Monde hängt 

Er eine schwarze Larve vor. Die Nacht, 

Die sich wie Blei von finstern Himmel senkt, 

Drückt tief die Häuser in des Dunkels Schacht. 

Der Städte Schultern knacken. Und es birst 

Ein Dach, daraus ein rotes Feuer schwemmt. 

Breitbeinig sitzen sie auf seinem First 

Und schrein wie Katzen auf zum Firmament. 

In einer Stube voll von Finsternissen 

Schreit eine Wöchnerin in ihren Wehn. 

Ihr starker Leib ragt riesig aus den Kissen, 

2374 HDS.199 

2375 ÖB48.180; ÖB.II.671 

2376 HKV.153; K.II.424-425 

2377 HDS.186-187 ME.14-15 

2378 HKV.16-18; K.II.420 

Fehér karjuk kinyújtják, borzadály 

némítja őket s a foguk vacog. 

Agyuk fül s fül közt hömpölyögve már 

iszonyú, sötét örvényben forog. 

Aztán sötét lyuk fúrja hátukat, 

s a fehérremeszelt falból kinyúl 

valami kar. Torkukra rászorúl 

a szigorú csontkéz, és ott marad. 


A majom 2375 

Der Affe 

Odafent ül és reszket, a tevén, 

piros kabátban, deszka-nyerge hátán. 

A parancsra lemászik könnyedén 

és vékony láncát húzza a bokáján. 

Féllábon ugrál. Majd zenél: öreg 

tamburát ver, és fuvolája dalt zsong. 

Végül tányéroz s a filléreket 

sorra köszönve lakájmódra hajlong. 

Szemében fehér tűz gyúl és rohan, 

és hideg, mint egy béka; mély redők 

zsugorítják az arcát: most olyan, 

mint egy őslény és mint egy ujszülött. 


A városok démonai 2378 

Die Dämonen der Städte 

Csörtetnek éji városokon át, 

mik kuporognak a lábuk alatt. 

A füstös, kormos fellegek – zilált 

tengerész-szakáll – lepik állukat. 

Nagy árnyékuk leng a házak fölött 

és kioltja az utcák fényeit. 

Lomhán kúszik a járdán, mint a köd, 

eltapogat küszöbtől küszöbig. 

Egyik lábuk egy téren mocorog, 

másik térdel egy torony tetején. 

Így merednek, míg az eső suhog, 

pánsipot fújva vihar idején. 

Dörög a ritmus a lábuk körül, 

a városé, szomorú a zene, 

gyászdal. Hol tompán, hol kegyetlenül 

ömlik a dallam a homály fele. 

Folyóhoz érnek, amely szélesen, 

csúszómászóként – háta sárga csík – 

a lámpasor alól a végtelen 

sötétségbe hánykolódva folyik. 

Egy híd falának vetik hátukat, 

megkavarják az embertömeget, 

mint faunok, kik mocsárnál állanak 

s iszap zöldjébe fúrják kezüket. 

Föláll az egyik. Hold hava elé 

fekete lárvát rak. Az éjszaka, 

mely ólomként süllyed a föld felé, 

házakat nyom ön-vájataiba. 

A városok válla megroppan. Egy 

háztetőn pirosan fölcsap a láng. 

Szétvetett lábbal fönt sötétlenek 

s mint macskák, vinnyognak az ég iránt. 

Egy szobában, csupa éji homály, 

vajúdó nő kínjában nyöszörög, 

erős teste a párnákból kiáll, 

436 

[SZÉKELY MAGDA]: 

A majom 2376 

Der Affe 

I 

Egy deszkán didereg fenn, a teve 

Hátáról virít kis piros kabátja. 

Szólitják, és már kúszik lefele, 

A lánc csörögve húzódik utána. 

Féllábon ugrál. Dobot ver parancsra, 

S a dudát fújja, aztán körbejár, 

garasért kunyorál kinyújtott mancsa, 

Köszönget, hajlong, akár egy lakáj. 

Valami tűz ég fehéres szemén 

Hüllő-hidegen, és szeme fölött 

Ezernyi ránc: mint hosszúéltű vén, 

Olyan, s olyan is, mint egy újszülött.

Um den herum die großen Teufel stehn. 

Sie hält sich zitternd an der Wehebank. 

Das Zimmer schwankt um sie von ihrem Schrei, 

Da kommt die Frucht. Ihr Schoß klafft rot und lang, 

Und blutend reißt er von der Frucht entzwei. 

Der Teufel Hälse wachsen wie Giraffen. 

Das Kind hat keinen Kopf. Die Mutter hält 

Es vor sich hin. In ihrem Rücken klaffen 

Des Schrecks Froschfinger, wenn sie rückwärts fällt. 

Doch die Dämonen wachsen riesengroß. 

Ihr Schläfenhorn zerreißt den Himmel rot. 

Erdbeben donnert durch der Städte Schoß 

Um ihren Huf, den Feuer überloht. 


Georg Heym 


Városok éjét járják, amelyek 

feketén lapulnak |bujnak| lábak |lábaik| alatt. 

Fekete füst= s szénkorom-fellegek 

mint matrózszakáll lepik állukat. 

Hosszú árnyuk háztengerben inog 

s kioltja az utcák lámpasorát. 

A flaszteren |kövön| sulyos ködként kavarog 

s /házról-házra, /lassan/ xxx |topog| tovább. 

Féllábuk|at| egy téren megvetik |terpeszkedik|, 

a másik egy toronyra térdepel: 

igy merednek, föl,– fönt eső esik, 

s pPán-sipjuk a viharban énekel. 

Lábuknál a várostenger zsibong: 

körtánc, szomorú zene zúgja nagy 

gyászdalát. sSüvit vagy tompán jajong: 

s váltakozik, ahogy |x hangot vált, ahogy ez| magasba csap. 

A folyónál |járnak|, x széles, és komor 

hüllő partján, a fénnyel=pettyezett 

hát mentén; mentek még |a ködös ködöt| sötétbe foly |xxxx|locsol, 

és |még| feketébe vonja |s az tovább feketíti| az eget. 

Egy-egy hidfőhöz dőlnek sulyosan 

az emberrajba nyutják karjukat, 

láp-parti faun-nép, mely kiváncsian 

sárba tur, lesni, |lesi karjával,| mit rejt az iszap. 

Egyik feláll. A fehér holdxxxxx + 2381 elé 

sötét, feketébb fekete lárvát akaszt. Komorabb 

ólomsuly az ég és mélyebb sötét 

aknájába xxxx |nyomja| a házakat. 

Roppan Reccsen a városok válla. Törik 

a tető, és viszi |és máris| rőt tűz |láng| önti el. 

Ormokra ülnek, lábuk szétvetik, 

s mint macskák nyávognak az égre fel. 

Egy sötét szobában egy vajudó nő 

rettenetes xxxx jajgatása üvölt. 

Szörny teste, párnxxáin, dagadva túlnő, 

körötte állnak a nagy ördögök. 

Vajudóxxx padxxot markol az ököl. 

|Az| Orditásá+ 2382 tól inog-leng |a| szoba inog. 

Jön a magzat. Hosszant tátong az öl 

s vérezve el|s elválasztja|válik |el| a magzata |a véres magzatot.| 

Zsiráffá nyúlóxxxx ördög|i|=+ 2383 nyakak! 

A gyermeknek nincs feje. Emeli |Az anya| 

az anya |emeli.| Hanyatt dől.Végigszalad |Eldől. Hátán átszalad| 

hátán a borzadály békaujjxxborzalma. 

2379 

Ms 4657/196.I.-III. (kézírás) 

* sic! 

2380 

Ms 4657/616.I-III. (gépírás, kézzel javítva) 

2381 

különírás jele!+ 

2382 

egybehúzva!+ 

2383 egybehúzva! 

s ágya körül óriás ördögök. 

Reszkető kézzel megkapaszkodik. 

Dülöng a szoba a jajszó alatt. 

S jön a gyümölcs. Az öl pirosodik 

s a gyümölcstől vérzőn kettészakad. 

Az ördögök nyaka szörnyen kinyúlik, 

nincs feje a gyereknek. Magasan 

tartja az anyja. Hátában megugrik 

az iszony békája, s ő elzuhan. 

De a démonok már hatalmasak. 

Szarvuk kettéhasítja az eget. 

Földrengést hajt a városok alatt 

patájuk, rajta lángok kéklenek. 

437 


Georg Heim* : 1887-1912 



feketén bújnak meg lábuk alatt. 

Fekete füst- s szénkoromfellegek 

mint matróz-szakáll lepik állukat. 

Hoss|z|ú árnyuk háztengeren inog 


a|A| kövön nehét|z| ködként kavarog 

s házról-házra, lassan mászik tovább. 

Féllábuk egy téren terpeszkedik, 


így merednek, föl; fönt eső esik, 

s Pán-sípjuk a vihax|r|ban énekel. 



gyászdalát. Süvít vagy tompán jajong 

a hangváltásuk, ahogy föl- ^lecsap. 

A folyónál járnak, széles, komor 

hüllő patrtján, a fénnyel-pettyezett 

hát mentén; az sötét ködöt locsol, 

mely tovább feketíti az eget. 

Egy-egy hídfőnek|höz| dőlnek, súlyosan, 

s az emberrajba nyújtják kat|r|jukat, 


lesi karjával, mit rejt az iszap. 

Egyik feláll. A fehér hold elé 

fekete lárvgát akaszt. Komorabb 

ólomsúk|l|y az ég és mélyebb sötét 

aknájába nyomja a házakat. 

Városok válla reccsen. Betörik 

a tető, és vörös láng önti el. 



Egy sötét szobxában egy vajudó nő (rövid u!) 

irtózatos jajgatása üvölt. 

T|t|este /p|P|át|r|xnáin/, kidagadva, túlnő; 

most kxöré állnak a nagy ördögök. 

Vajúdó-padot markol az ököl. 

Az üvöltéstől a szoba inog. 

Mindjárt xxx|meg|lesz! Hosszant tátong az öl 

s elválasztja a va|é|res magzatot. 

Zsiráffá nyúlnak az ördög-nyakak. 

A gyermeknek nincs feje. Az anya 

emeli. Eldől. Hátán xxxxx átszalad 

a xxxxx |rémület| békaújjborzama. **

De a démonok: egy-egy góliát. 

Szarvuk vörösre tépi az eget. 

Földrengés dördül a városon át 

patáikxx, mely lángban |tűztől| sistereg. 

SZL. 

Bp 1956 XII 19 



Die Dämonen der Städte 


feketén bújnak meg lábuk alatt. 

Fekete füst- s szénkoromfellegek 

mint matróz-szakáll lepik állukat. 

Hosszú árnyuk háztengeren inog 


A kövön nehéz ködként kavarog 

s házról-házra, lassan mászik tovább. 

Féllábuk egy téren terpeszkedik, 


így merednek, föl; fönt eső esik, 

s Pán-sípjuk a viharban énekel. 



gyászdalát. Süvít vagy tompán jajong 

a hangváltásuk, ahogy föl-lecsap. 

A folyónál járnak, széles, komor 

hüllő partján, a fénnyel-pettyezett 

hát mentén; az sötét ködöt locsol, 

mely tovább feketíti az eget. 

Egy-egy hídfőhöz dőlnek, súlyosan, 

s az emberrajba nyújtják karjukat, 


lesi karjával, mit rejt az iszap. 

Egyik feláll. A fehér hold elé 

fekete lárvát akaszt. Komorabb 

ólomsúly az ég és mélyebb sötét 

aknájába nyomja a házakat. 

Városok válla reccsen. Betörik 

a tető, és vörös láng önti el. 



Egy sötét szobában egy vajudó nő 

irtózatos jajgatása üvölt. 

Párnáin teste kidagadva, túlnő; 

most köré állnak a nagy ördögök. 

Vajúdó-padot markol az ököl. 

Az üvöltéstől a szoba inog. 

Mindjárt meglesz! Hosszant tátong az öl 

s elválasztja a véres magzatot. 

Zsiráffá nyúlnak az ördög-nyakak. 

A gyermeknek nincs feje. Az anya 

emeli. Zuhan. Hátán átszalad 

a rémület békaújjborzalma. 

De a démonok: egy-egy góliát! 


Földrengés dördűl a városon át 

patáiktól, mely tüzben sistereg. 

De a démonok: egy-egy góliát! 


Földrengés dördűl a vár^oson át 

patáiktól, mely tűzxxx|ben| sistereg. 

438 

Ftorditotta: Szabó Lőrinc 

[>337] G. HEYM: 

Die Professoren 2385 


Georg He ym * (1887-1912) 

A professzorok 2386 


A professzorok 2387 

Die Professoren 

Zu vieren sitzen sie am grünen Tische, Az zöld asztalnál ülnek, négyesével, A zöld asztalnál ülnek, négyesével, 

** sic! 

2384 ÖB.I.125-126 

2385 HDS.157 

* sic! 

2386 Ms 4657/615 (géppírás) 

2387 ÖB.II.695-696

Verschazt in seines Daches hohe Kanten. 

Kahlköpfig hocken sie in den Folianten, 

Wie auf dem Aas die alten Tintenfische. 

Manchmal erscheinen Hände, die bedreckten 

Mit Tintenschwärze. Ihre Lippen fliegen 

Oft lautlos auf. Und ihre Zungen wiegen 

Wie rote Rüssel über den Pandekten. 

Sie scheinen manchmal ferne zu verschwimmen, 

Wie Schatten in der weißgetünchten Wand. 

Dann klingen wie von weitem ihre Stimmen. 

Doch plötzlich wächst ihr Maul. Ein weißer 

Sturm 

Von Geifer. Stille dann. Und auf dem Rand 

Wiegt sich der Paragraph, ein grüner Wurm. 

[>338] G. HEYM: 

Ophelia 2388 

I 

Im Haar ein Nest von jungen Wasserratten, 

Und die beringten Hände auf der Flut 

Wie Flossen, also treibt sie durch den Schatten 

Des großen Urwalds, der im Wasser ruht. 

Die letzte Sonne, die im Dunkel irrt, 

Versenkt sich tief in ihres Hirnes Schrein. 

Warum sie starb? Warum sie so allein 

Im Wasser treibt, das Farn und Kraut verwirrt? 

Im dichten Röhricht steht der Wind. Er scheucht 

Wie eine Hand die Fledermäuse auf. 

Mit dunklem Fittich, von dem Wasser feucht 

Stehn sie wie Rauch im dunklen Wasserlauf, 

Wie Nachtgewölk. Ein langer, weißer Aal 

Schlüpft über ihre Brust. Ein Glühwurm scheint 

Auf ihrer Stirn. Und eine Weide weint 

Das Laub auf sie und ihre stumme Qual. 

II 

Korn. Saaten. Und des Mittags roter Schweiß. 

Der Felder gelbe Winde schlafen still. 

Sie kommt, ein Vogel, der entschlafen will. 

Der Schwäne Fittich überdacht sie weiß. 

Die blauen Lider schatten sanft herab. 

Und bei der Sensen blanken Melodien 

Träumt sie von eines Kusses Karmoisin 

Den ewigen Traum in ihrem ewigen Grab. 

Vorbei, vorbei. Wo an das Ufer dröhnt 

Der Schall der Städte. Wo durch Dämme zwingt 

Der weiße Strom. Der Widerhall erklingt 

Mit weitem Echo. Wo herunter tönt 

Hall voller Straßen. Glocken und Geläut. 

Maschinenkreischen. Kampf. Wo westlich droht 

In blinden Scheiben dumpfes Abendrot, 

In dem ein Kran mit Riesenarmen dräut, 

Mit schwarzer Stirn, ein mächtiger Tyrann, 

Ein Moloch, drum die schwarzen Knechte knien. 

Last schwerer Brücken, die darüber ziehn 

Wie Ketten auf dem Strom, und harter Bann. 

Unsichtbar schwimmt sie in der Flut Geleit, 

Doch wo sie treibt, jagt weit der Menschenschwarm 

Mit großem Fittich auf ein dunkler Harm, 

Der schattet über beide Ufer breit. 

Vorbei, vorbei. Da sich dem Dunkel weiht 

Der westlich hohe Tag des Sommers spät. 

Wo in dem Dunkelgrün der Wiesen steht 

Des fernen Abends zarte Müdigkeit. 

** 

sic! 

2388 

HDS.160-162; ME.62-63 

* 

sic! 

2389 

Ms 4657/617.I-III. (írógép; kézzel javítva) 

* sic! 

magas födelek védsánca mögött, 

kopaszon, vén fóliánsok között: 

tintahalak, melyeknek dög az étel. 

Olykor kezek tűnnek föl, tinta-ocsmány 

nyulványok. Ajkuk náha ** hangtalan 

tátog. És lengő nyelvük úgy suhan 

a Szabályzaton, mint egy vörös orrmány. 

Olykor mintha mind elmosódna, messze, 

suhanó árnyak a meszelt falon. 

Szavuk ilyenkor mintha tovaveszne. 

De szájuk, ím, nagyra nő. Dühe lángol, De szájuk, ím, nagyra nő. Dühe lángol, 

fehér hab. Aztán csönd. S az asztalon fehér hab. Aztán csönd. S az asztalon 

a Paragrafus zöld fénye ficánkol. 


a Paragrafus zöld fénye ficánkol. 


Georg Heym /1997 * –1912/ 

Ophelia 2389 

Haja vízipatkányfiókafészek 

és gyűrűs keze az áron lebeg, 

úgy sodorja árnyai közt az élet, 

az őserdő, mely a vízben lebeg. 

439 

|I.| 

A búcsúzó nap néha föllobog 

s mélyen agya dobozába merűl. 

Mért halt meg? Mért uszik oly egyedűl 

a vízben, mely páfrányt visz és gyomot? 

A nádsűrűben áll a szél. Keze 

felrezzenti a denevéreket. 

Komor szárnyuk lucskosan s fekete 

füst gyanánt áll a vizfolyás felett, 

éji felhő gyanánt. A szép halott 

keblén fehér ángolna siklik át. 

Homlokán fénybogár. És fűz susog, 

rásírja lombját s néma bánatát. 

Heym, Ophelia, másdik * rész. 

- 2 – 

II. 

Búzatáblák. Rőt izzadxx|ás| x a dél. 

Sárga szelek közt alszik rét s xxx mező. 

Ő jön. Halk madár, elszenderedő. 

Hattyú borúl rá, két szárny, hófehér. 

x Két szemhehéja két zárt, kék virág. 

S mig fény csattan a kaszák ércein, 

örök sírjában ő egy karmazsin 

csók örök álmát álmodja tovább. 

És ring, tovább. Oda, hol partig ér 

a városi zaj. Hol gátak között 

xxx|fut| a szűk folyó. Még soká dörög 

a messzi visszhang. Utca, szenvedély 

kiséri. S tornyok és harangzene. 

Gépzúgás. Harc. Hol az ablakon 

tompa alkonypír gyúl ki nyugaton, 

és roppant daru óriás vaskeze 

fenyeget, mint xx zsarnok, mint uj Moloch, 

szolgái közt, kik körűltérdelik. 

És még tovább, a nehéz hidakig, 

melyek láncba igézik a folyót. 

•/• 

Heym, Ophelia – 3 – második rész. 

Az úszó nem látszik, viszi az ár. 

De bárhol ring, vad gond riasztja fel 

a népet, nagyszárnyú madár, amely 

magas födelek védsánca mögött, 

kopaszon, vén fóliánsok között: 

tintahalak, melyeknek dög az étel. 

Olykor kezek tűnnek föl, tinta-ocsmány 

nyúlványok. Ajkuk néha hangtalan 

tátog. És lengő nyelvük úgy suhan 

a Szabályzaton, mint egy vörös ormány. 

Olykor mintha mind elmosódna, messze, 

suhanó árnyak a meszelt falon. 

Szavuk ilyenkor mintha tovaveszne. 

|•/•| Forditotta: Szabó Lőrinc

Der Strom trägt weit sie fort, die untertaucht, 

Durch manchen Winters trauervollen Port. 

Die Zeit hinab. Durch Ewigkeiten fort, 

Davon der Horizont wie Feuer raucht. 


Heym, Ophelia, másdik * rész. 

– 2 – 2390 

II. 

Búzatáblák. Rőt izzadxx|ás| x a dél. 

Sárga szelek közt alszik rét s xxxmező. 



x Két szemxehéja két zárt, kék virág. 




És /ring, / tovább/. Oda, hol partig ér 


xxx|fut| a szűk folyó. Még soká dörög 


kiséri. S tornyok és harangzene. 

Gépzúgás. Harc. Hol |ott, hol| az ablakox|n|xx 

tompa alkonypír gyúl ki nyugaton, 

xs roppant daru óriás vaskeze 

fenyeget, mint x zsarnok, mint uj Moloch, 

szolgái közt, kik körűltérdelik. 


melyek láncba igézik |kötözik| a folyót. 

•/• 

Heym, Ophelia – 3 – második rész. 




sötét árnyával a két partra száll. 

xxxx |De ő| ring, tovább. Mert xxx szoürkűlni bvágy 

a nyárutó ünnepi alkonya 

s a sötétzöld rét már mutatja a 

távoli este gyöngéd bánatát. 

xxxxxxxxxxxxxxxxxxxxxxxxxx 

Ring a folyón a merűlő halott, 

ring, sok gyászos kikötőn s télen át. 

* sic! 

2390 Ms 4657/618.I-II. (írógép; kézzel javítva) 

2391 ÖB.II.844-845 

2392 HKV.60-62 


xxxx |De ő| ring, tovább. Mert xxx szürkűlni bvágy 




xxxxxxxxxxxxxxxxxxxxxxxxxx 

Ring a folyón a merülő halott, 


Az időn, le. xxxxxxxxxxxxxxxx |Az örökléten át,| 

mely köröttxxx|e| füstöl és lobog. 

Szabó Lőrinc forditása 


Ofélia 2391 

440 

Ophelia 

1 

Haja vízipatkányfiókafészek 

és gyűrűs keze az áron lebeg, 

úgy sodorja árnyai közt az élet, 

az őserdő, mely a vízben lebeg. 

A búcsúzó nap néha föllobog 

s mélyen agya dobozába merűl. 

Mért halt meg? Mért úszik oly egyedűl 

a vízben, mely páfrányt visz és gyomot? 

A nádsürüben áll a szél. Keze 

felrezzenti a denevéreket. 

Komor szárnyuk lucskosan s fekete 

füst gyanánt áll a vízfolyás felett, 

éji felhő gyanánt. A szép halott 

keblén fehér ángolna siklik át. 

Homlokán fénybogár. És fűz susog, 

rásírva lombját s néma bánatát. 

2 

Búzatáblák. Rőt izzadás a dél. 

Sárga szelek közt alszik rét s mező. 



Két szemhéja két zárt, kék virág. 




És tovább ring. Oda, hol partig ér 


fut a szűk folyó. Még soká dörög 


kíséri. S tornyok és harangzene. 

Gépzúgás. Harc. Ott, hol az ablakon 

tompa alkonypír gyúl ki nyugaton 

s roppant daru óriás vaskeze 

fenyeget, mint zsarnok, mint uj Moloch, 

szolgái közt, kik körültérdelik. – 


melyek láncba kötözik a folyót. 





De ő ring, tovább. Mert szürkülni vágy 




Ring a folyón a merülő halott, 


Le, az időn. Az örökléten át, 

mely körötte füstölög és lobog. 

[TÓTH JUDIT]: 

Ofélia 2392 

Ophelia 

I 

Hajában vizipatkány kölyke fészkel, 

Lebegve úszik, sodró ár alatt, 

Mint uszonyokkal, billeg két kezével, 

A mélyben őserdők áramlanak. 

A végső nap is éjszakára vált 

Agyának mélyén, nem virrad soha. 

Miért halt meg? Miért szállt egymaga 

Vízre? Itt nem lel, csak füvet, hinárt. 

A nádban áll a szél. Fel-felriad 

Pár denevér, tajtéktól nedvesek, 

Szárnyuk sötét, az árny, az éj dagad, 

Állnak, mint füstcsomók a víz felett. 

Vagy éji felhők. Fürge, hófehér 

Angolna ül mellén. Bogár vakít 

A homlokán, a fűz bőréhez ér, 

S pergeti fájdalmára lombjait. 

II 

Mag, vetések, izzadt dél, sűrű nyár. 

A mezőn elpilledtek a szelek. 

Viselhet hattyúszárny-szemfödelet, 

Hisz aludni akart – alélt madár. 

Kék szemhéja lezárult csöndesen. 

Hallotta, hogy dalolnak a kaszák, 

S egyetlen csóknak adta át magát 

Siri álmában, békén, végtelen. – 

Előre hát! Ahol a városok 

Moraja átcsap, s gátakig rohan 

A gazdag víz, dörögve, hangosan 

Csattog a visszhang, örvénylik, forog, 

Utcazaj közt harangot hallani, 

Gépzúgást, harcot. S este, napnyugat 

Vad fényén feldagasztják árnyukat 

A toronydaruk roppant karjai. 

Vad homloku kényúr, bősz hatalom, 

Moloch, körötte néger szolgahad, 

S kínból, átokból kovácsolt hidak, 

Mint láncok húznak át a folyamon. 

Láthatatlan úszik az ár alatt, 

S az emberraj hessenti fekete 

Sas-szárnyú gondját, hessenti vele, 

Mindkét parton, amerre elhalad. 

Előre! A késő nap egyenest 

A sötétségnek adja át magát, 

Mély zöldben állnak a mezők, a fák, 

Lassan pilled a késő-nyári est. 

Viszi az ár mély buktatók között, 

Teleken, nyarakon át bujdokol, 

Örökkévaló időkben, ahol 

A szemhatár, mint máglya füstölög.

Az időn, le. xxxxxxxxxxxxxxxx |Az örökléten át,| 

|a|mely köröttxx|e| füstöl|ög| és lobog. 

Szabó Lőrinc forditása 

[>339a] G. HEYM: 

Robespierre 2393 

(Erster durchgeführter Entwurf) 

Er meckert vor sich hin wie eine Ziege, 

Blaß, der Mund ist offen. ‹Weiß› (unl. Wort) er kaut. 

Der Todesschweiß perlt ‹ihm› auf der Stirn. 

Aus zwei Wagensprossen hängt sein nacktes Bein. 

Bei jedem Stoß fliegt er vom Wagen auf. 

Die Arme rasseln dann wie Schellen. 

Dann jauchzt das Volk. Und Mütter heben 

Die Kinder auf zu ihm, die lustig lachen. 

Man kitzelt seinen Fuß. Er merkt es nicht. 

Der Mund verzerrt sich, seine Zähne glänzen. 

Man wartet daß er schreie, man hört keinen Laut. 

Da sieht er das Schafott. Das Fallbeil glänzt. 

Die Augen quellen aus den Höhlen weit. 

Dumpf schlägt der Schädel auf das Wagenstroh. 



Robespierre 

Mekeg magában. Szekér derekába 

Mered. A nyálat ajkán átlöki, 

Majd horpadt arccal visszaszürcsöli. 

Kilóg a hasitékon csupasz lába. 

Minden zökkenő a magasba dobja. 

Karján a láncok szólnak, mint a csengők. 

A virgonc kölykök, akiket a felnőtt 

Tömeg fölemel, nevetik sikongva. 

Lábát csiklandják. Észre sem veszi. 

Megáll a szekér. Szeme fönnakad, 

Ahogy a vesztőhelyet figyeli. 

Tört homlokáról veríték szakad. 

Száját a félelem szétfeszíti. 

Várják a sikolyt. Egy hangot nem ad. 

[>340a] GEORG TRAKL: 

Im Winter 2398 

(1. Fassung) 

Wenn der Schnee ans Fenster fällt, 

Lang die Abendglocke läutet, 

Vielen ist der Tisch bereitet 

Und das Haus ist wohlbestellt. 

Mancher auf der Wanderschaft 

Kommt ans Tor auf dunklen Pfaden. 

Seine Wunde voller Gnaden 

Pflegt der Liebe sanfte Kraft. 

O! des Menschen bloße Pein. 

Der mit Engeln stumm gerungen, 

Langt von heiligem Schmerz bezwungen 

Still nach Gottes Brot und Wein. 

441 

[>339] G. HEYM: 


Er meckert vor sich hin. Die Augen starren 

Ins Wagenstroh. Der Mund kaut weißen Schleim. 

Er zieht ihn schluckend durch die Backen ein. 

Sein Fuß hängt nackt heraus durch zwei der Sparren. 

Bei jedem Wagenstoß fliegt er nach oben. 

Der Arme Ketten rasseln dann wie Schellen. 

Man hört der Kinder frohes Lachen gellen, 

Die ihre Mütter aus der Menge hoben. 

Man kitzelt ihn am Bein, er merkt es nicht. 

Da hält der Wagen. Er sieht auf und schaut 

Am Straßenende schwarz das Hochgericht. 

Die aschengraue Stirn wird schweißbetaut. 

Der Mund verzerrt sich furchtbar im Gesicht. 

Man harrt des Schreis. Doch hört man keinen Laut. 


Georg Heym (1887-1912) 


Magában mekeg. Szeme tébolyúlté: 

szalmába réved. xFehér hab a nyála, 

azt szívja be, nyeli-rágja a szája. 

Csupasz lábát rács lógatja, a kordé. 

Minden döccenő feldobja. A karján 

bilincsként csörren ilyenkor a lánca. 

Körötte száz gyermek hejehujája, 

kiktet tömeg fölé tart az anyja: hadd lám! 

Talpát csiklandják, észre sem veszi. 

A kocsi felnézmegáll. Ő felnéz s amint 

meglátja a nyaktilót, kiveri 

a verejték. Arca ölt hamuszínt. 

Szája szörny finotorban kezd ránfgani. 

Várják, |hogy| üvöltxxx. De egy g|h|angja sincs. 

[ERDÉLYI Z. JÁNOS]: 

Télen II. 2399 

Im Winter 

(Téli este, 1. változat) 

Ablakra ha jull a hó 

hosszan zengő estharanggal, 

sok vendéget vár az asztal, 

és a hajlék enyhadó. 

Vándorlásból némelyik 

sötét úton ér a házba. 

Kegyes sebhelye vigyázza 

szeretet lágy fényeit. 

Puszta kín az emberé! 

Némán küzdvén angyalokkal, 

legyőzetve fájdalommal, 

nyúl bor és kenyér felé. 




Robespierre 

Magában mekeg. Szeme tébolyúlté: 

szalmába réved. Fehér hab a nyála, 

azt szívja be, nyeli-rágja a szája. 

Csupasz lábát rács lógatja, a kordé. 

Minden döccenő feldobja. A karján 

bilincsként csörren ilyenkor a lánca. 

Körötte száz gyermek hejehujája, 

kit tömeg fölé tart az anyja: hadd lám! 

Talpát csiklandják észre sem veszi. 

A kocsi áll már. Ő felnéz s amint 

meglátja a nyaktilót, kiveri 

a verejték. Arca ölt hamuszínt. 

Szája szörny fintorban kezd rángani. 

Várják: üvöltsön: De egy hangja sincs. 

[JOÓS ERNŐ]: 

(…) 2400 

Sebeit kegyelettel ápolja 

Odaadó gyengéd szeretet. 

Oh! te puszta emberi kín. 

Némán harcol az angyallal, 

Szent fájdalom szorongatja, de óhajtja 

Szótalanul, Isten kenyerét és borát. 

[>340] GEORG TRAKL: [ERDÉLYI Z. JÁNOS]: [HÁRS ERNŐ]: 

2393 

HDS.89 

2394 

HDS.90 

2395 

HKV.53 

2396 

Ms 4657/619 (gépírás; kézzel javítva) 

2397 

ÖB.II.679-680 

2398 

TD.I.383 

2399 

TMO.249 

2400 

HDN.68 

2401 

TD.I.102 

2402 

TMO.79-80

Ein Winterabend 2401 

(2. Fassung) 

Wenn der Schnee ans Fenster fällt, 

Lang die Abendglocke läutet, 

Vielen ist der Tisch bereitet, 

Und das Haus ist wohlbestellt. 

Mancher auf der Wanderschaft 

Kommt ans Tor auf dunklen Pfaden. 

Golden blüht der Baum der Gnaden 

Aus der Erde kühlem Saft. 

Wanderer tritt still herein; 

Schmerz versteinerte die Schwelle. 

Da erglänzt in reiner Helle 

Auf dem Tische Brot und Wein. 

[JOÓS ERNŐ]: 

Egy téli est 2404 

Ablakpárkányra hull a hó, 

Hosszan kong az est harangja, 

Terített asztal vár a népre, 

Mindennnel el van látva a ház. 

Vannak akik vándorútról 

Zord ösvényről fordulnak be. 

Aranyban fürdik a kegyelem fája 

Nedvét szívja hűvös földből. 

Félénken tér be a vándor; 

Kővé lett a küszöb a jajtól. 

Ott ragyog tiszta fényben 

Az asztalon kenyér és bor. 

Da sagt der Landmann: Es ist gut. 

Ihr Abendglocken lang und leise 

gebt noch zum Ende frohen Mut. 

Ein Vogelzug grüßt auf der Reise. 

Es ist der Liebe milde Zeit. 

Im Kahn den blauen Fluß hinunter 

wie schön sich Bild an Bildchen reiht – 

das geht in Ruh und Schweigen unter. 

Téli este 2402 

Ein Winterabend 

(2. változat) 

Ablakra ha hull a hó 

hosszan zengő estharanggal, 

sok vendéget vár az asztal, 

és a hajlék enyhadó. 

Vándorlásból mindegyik 

sötét úton ér a házba, 

kegyelem-fa arany ága 

issza föld hűs nedveit. 

A vándor halkan betér; 

küszöbre kövül a bánat. 

Tiszta ragyogásban állnak 

asztalon bor és kenyér. 

[RÁBA GYÖRGY]: 


Ha az ablak csupa hó, 

S a harangszó lassan elhal, 

Roskadásig telt az asztal, 

S az egész ház csilló. 

A kapuhoz közelít, 

Ki a sötét ösvényt járta. 

A kegyelem arany-ága 

Hideg földből kivirít. 

Vándor lép be lábhegyen: 

Útja, mint a kín, kemény volt. 

Az asztalon a kenyér s bor 

Sugárzik szép fényesen. 

És szól a gazda: ez derék. 

Ti estharangok, halkan-hosszan 

adjatok a véghez is víg kedélyt. 

Madárraj int elindulóban. 

Ez a szeretet lágy kora. 

Kéklő folyó sodorta sajkán 

mi szépen jő képek sora – 

nyugalmas hallgatásba tartván. 

442 


Ha ablakba hull a hó 

s hosszan cseng az est harangja, 

megterítettek sokakra, 

s a ház ellátása jó. 

Egy-egy vándor érkezik 

sötét útról kapujába. 

A kereszt, virágban állva, 

mélyből gyűjti nedveit. 

Megkövesült fájdalom 

a küszöb. Belép a vándor. 

Szeplőtlen fényben világol 

kenyér s bor az asztalon. 



Ein Winterabend 

Ha indul a hófuvás, 

nagy jel zeng az estharanggal, 

sok vendéget vár az asztal 

s menedék és kincs a ház. 

Mindenütt jár valaki, 

hozzák sötét éji útak. 

A keresztfán lángra gyúlnak 

a föld hűvös nedvei. 

Vándor lép be; fájdalom 

kövesedik a küszöbre. 

S bor és kenyér tündökölve 

ragyog fel az asztalon. 

[>341] TRAKL: 

Verklärter Herbst 2407 

[ERDÉLYI Z. JÁNOS]: 

Megdicsőült ősz 2408 


Gyönyörű ősz 2409 

Gewaltig endet so das Jahr 

Hatalmas véget ér az év, Hatalmasan jön az év vége: 

mit goldnem Wein und Frucht der Gärten. arany borral, gyümölccsel áldoz. a fák gyümölcse, aranyló bor, 

Rund schweigen Wälder wunderbar Körben az erdők csöndje szép, s az erdőség körötted: kóbor 

und sind des Einsamen Gefährten. bennük lel társra a magányos. magányod társa, menedéke. 


Tündöklő ősz 2411 

Hatalmasan zárul az év, 

arany borral, kerti gyümölccsel. 

Erdőborította vidék 

kisér csodájával, a csönddel. 

A gazda mondja: ez derék. 

Óh, halk és elnyult estharangszó, 

adj a véghez is friss erőt. 

Vándormadár szól a magasból. 

A szív most jóságot tanúl. 

A kék folyón aláevezve 

nézem, kép képhez hogy simúl – 

2403 HEH.129 

2404 HDN.68,106 

2405 RN.164 

2406 ÖB.I.142; GTV.118 

2407 TD.I.37 

2408 HHÉ.18 

2409 FT.590 

2410 HEH.129 

2411 SzLV.378 

2412 ÖB.I.133; GTV.55 

2413 TDMR.205 


Tündöklő ősz 2412 

Verklärter Herbst 

Hatalmasan zárúl az év, 

arany borral, kerti gyümölccsel. 

Erdőboritotta vidék 

kisér csodájával, a csönddel. 

A gazda mondja: ez derék. 

Óh, halk és elnyult estharangszó, 

adj a véghez is friss erőt. 

Vándormadár szól a magasból. 

A szív most jóságot tanúl. 

A kék folyón aláevezve 

nézem, kép képhez hogy simúl – 

A gazda így szól: minden jól van. 

Az estharang oly hosszan, lágyan 

bong, hogy felvidulsz. Madárszárnyak 

integetnek elutazóban. 

Áldozz a szende szerelemnek! 

Egy csónak a folyón lecsorgat, 

útján festménybe olvad majd eltűnik. 

Megtért a csendhez. 



Ha ablakba hull a hó 

s hosszan cseng az est harangja, 

megterítettek sokakra, 

s a ház ellátása jó. 

Egy-egy vándor érkezik 

sötét útról kapujába. 

A kereszt, virágban állva, 

mélyből gyűjti nedveit. 

Megkövesült fájdalom 

a küszöb. Belép a vándor. 

Szeplőtlen fényben világol 

kenyér s bor az asztalon. 


Átszellemült ősz 2413 

Az év most roppant révbe ér, 

Gyümölcs-súllyal, arany borokkal, 

Erdők csodás csendje a tér, 

Vonul magányos vándorokkal. 

Szól a földmíves: Így elég. 

Estharangok lassú szavával 

Add még bátor derűnk, te vég. 

Búcsút int egy vándor madárraj. 

Szeretni jő szelíd idő. 

A kék folyón sajkádnak útja 

Csöpp képet képre hív elő.

Hallgatva borúl ránk az este. Hallgatva borúl ránk az este. Ezt mind a néma csönd lehúzza. 

[>342] FRANZ WERFEL: 

An den Leser 2414 

Mein einziger Wunsch ist, dir, o Mensch verwandt zu sein! 

Bist du Neger, Akrobat, oder ruhst du noch in tiefer Mutterhut, 

Klingt dein Mädchenlied über den Hof, lenkst du dein Floß im Abendschein, 

Bist du Soldat, oder Aviatiker voll Ausdauer und Mut. 

Trugst du als Kind auch ein Gewehr in grüner Armschlinge? 

Wenn es losging, entflog ein angebundener Stöpsel dem Lauf. 

Mein Mensch, wenn ich Erinnerung singe, 

Sei nicht hart, und löse dich mit mir in Tränen auf! 

Denn ich habe alle Schicksale durchgemacht. Ich weiß 

Das Gefühl von einsamen Harfenistinnen in Kurkapellen, 

Das Gefühl von schüchternen Gouvernanten im fremden Familienkreis, 

Das Gefühl von Debutanten, die sich zitternd vor den Souffleurkasten stellen. 

Ich lebte im Walde, hatte ein Bahnhofsamt, 

Saß gebeugt über Kassabücher, und bediente ungeduldige Gäste. 

Als Heizer stand ich vor Kesseln, das Antlitz grell überflammt, 

Und als Kuli aß ich Abfall und Küchenreste. 

So gehöre ich dir und Allen! 

Wolle mir, bitte, nicht widerstehn! 

O, könnte es einmal geschehn, 

Daß wir uns, Bruder, in die Arme fallen! 

WERFEL: 

An den Leser 2415 

Mein einziger Wunsch ist, Dir, o Mensch verwandt zu sein! 

Bist Du Neger, Akrobat, oder ruhst Du noch in tiefer Mutterhut, 

Klingt Dein Mädchenlied über den Hof, lenkst Du Dein Floß im Abendschein, 

Bist du Soldat oder Aviatiker voll Ausdauer und Mut. 

Trugst Du als Kind auch ein Gewehr in grüner Armschlinge? 

Wenn es losging, entflog ein angebundener Stöpsel dem Lauf. 

Mein Mensch, wenn ich Erinnerung singe, 

Sei nicht hart und löse Dich mit mir in Tränen auf! 

Denn ich habe alle Schicksale durchgemacht: Ich weiß 

Das Gefühl von einsamen Harfenistinnen in Kurkapellen, 

Das Gefühl von schüchternen Gouvernanten im fremden Familienkreis, 

Das Gefühl von Debutanten, die sich zitternd vor den Souffleurkasten stellen. 

Ich lebte im Walde, hatte ein Bahnhofsamt, 

Saß gebeugt über Kassabüchern und bediente ungeduldige Gäste. 

Als Heizer stand ich vor Kesseln, das Antlitz grell überflammt, 

Und als Kuli aß ich Abfall und Küchenreste. 

So gehöre ich Dir und Allen! 

Wolle mir, bitte, nicht widerstehn! 

Oh könnte es einmal geschehn, 

Daß wir uns, Bruder, in die Arme fallen! 

2414 ME.239 

2415 WFG.10 

2416 SzA.152 

2417 MÖV.125-126 

2418 K.II.477-478 

[MÁRAI SÁNDOR]: 

Az olvasóhoz 2417 

443 



Egyetlen kívánságom az, hogy, ember, rokonod legyek! 

Légy néger, vagy erőművész, pihenj a csendes anyaölbe még, 

udvart zengessen lány-dalod, vagy alkonyfényben tutajod vezesd, 

vagy légy katona, repülő, csupa kitartás, hősiség. 

Mint gyermek, hordoztál te is puskát zöld hevederben, 

ha elsütötted, megkötött dugó repült ki hirtelen. 

Ha emberekről dalolok, ember, 

ne légy rideg, de könnyezésben olvadj fel velem. 

Mert végigéltem minden sorsot. Tudom én 

az árva hárfaművésznő a fürdő-zenekarban mit érez, 

s mit az idegen családi körben a nevelőnőcske szegény, 

s a kezdők, kik reszketve állnak a sugó üregéhez. 

Erdőn is éltem, vasúti tiszt valék, 

görbedtem kasszakönyv felett, s a vendégekkel bajom épp elég volt. 

Mint fűtő álltam a kazán előtt, azt hittem, a szemem kiég, 

s mint kuli, szemetet majszoltam s hulladékot. 

Igy tartozom mindenkihez s tehozzád! 

Ellenállni ne akarj hát nekem! 

Ó, bár megérnők egyszer idelenn, 

hogy testvérek, egymás karjába rogynánk! 


Az olvasohóz 2418 

An den Leser

Egyetlen vágyam, ó ember, valahogy rokonod lehessek, 

lehetsz néger vagy akrobata, szunnyadhatsz még az anyaméhben, 

lánykadalod udvar felett leng, vagy tutajod hajtod az estbe, 

katona lehetsz vagy pilóta s szárnyalhatsz bátran fönn a légben. 

Volt neked is puskád gyermekkorodban, zöld karszíjjal ékes, 

s ha elpukkadt, kötött dugót lökött csöve a levegőbe? 

Emberem, ha emléket zeng dalom e távoli és édes 

időről, ne légy komor, olvadj föl velem egy csöpp könnybe! 

Mert én már minden sorsot végigéltem. És jól ismerem 

magányos hárfásnő mit érez, Ila ott ül a fürdőhelyek 

zenekarában s elfogódott nevelőnők az idegen 

családi körben és színész, ha súgólyuk előtt hebeg. 

Erdőben éltem s vasúti hivatalom volt. Pénztárkönyvek 

fölött görnyedtem s kiszolgáltam ideges vendégeket, 

voltam fűtő s kazán előtt álltam, míg arcom lángvörösre 

izzott s voltam kuli és ettem konyhamáradlékot és szemetet! 

Így tartozom hozzád s Mindenkihez! 

Kérlck, ne akarj dacolni velem, 

Ó, ha egyszer lehetne, emberem, 

válladon, mint egy testvér vállán pihenni meg! 



An den Leser 

Egyetlen vágyam, hogy rokonod legyek, óh Ember! 

Ha néger vagy, ha akrobata, vagy ha még az anyaöl mélye őriz, 

ha cselédnótád zeng az udvaron át, ha tutajod vezeted az alkonyatban, 

ha katona vagy, vagy aviatikus, csupa kitartás és bátorság. 

Te is hordtál gyerekkorodban zöldszalagos puskát a válladon? 

Mikor elsült, hozzákötött vessző repült ki a csövéből. 

Embertársam, mikor emlékeinkről énekelek, 

ne légy kemény és oldódj könnyekké velem együtt! 

Mert én minden sorsokat végigcsináltam. Tudom, 

mit éreznek a fürdőzenekarok magányos hárfásnői, 

mit éreznek idegen családi körben a félénk guvernántok, 

mit éreznek a debütánsok, amikor remegve odaállnak a súgólyuk elé. 

Éltem erdőkben, voltam vasúti tisztviselő, 

ültem pénztárkönyvek fölé görnyedve, és szolgáltam ki türelmetlen vendégeket. 

Álltam, fűtőként, kazánok előtt, arcomon a láng rikító visszfénye, 

és ettem mint kuli hulladékot és konyhai maradékot. 

A tied vagyok hát, és mindenkié! 

Ne tiltakozz, kérlek, ellenem! 

Oh, bár hozná úgy egyszer a jószerencse, 

hogy, testvér, egymás karjaiba hullunk! 

[>343] WERFEL: 

Ich habe eine gute Tat getan 2420 

Herz frohlocke! 

Eine gute Tat habe ich getan. 

Nun bin ich nicht mehr einsam. 

Ein Mensch lebt, 

Es lebt ein Mensch, 

Dem die Augen sich feuchten, 

Denkt er an mich. 

Herz, frohlocke: 

Es lebt ein Mensch! 

Nicht mehr, nein, nicht mehr bin ich einsam, 

Denn ich habe eine gute Tat getan, 

Frohlocke, Herz! 

Nun haben die seufzenden Tage ein Ende. 

Tausend gute Taten will ich tun! 

Ich fühle schon, 

Wie mich alles liebt, 

Weil ich alles liebe! 

Hinström ich voll Erkenntniswonne! 

Du mein letztes, süßestes, 

Klarstes, reinstes, schlichtestes Gefühl! 

2419 ÖB48.17; ÖB.II.25-26 

2420 ME.146-147 

2421 WFG.19-21 

Egyetlen vágyam, ó ember, rokonnak lenni veled! 

Légy néger, akrobata, vagy pihenj anyád ölén még, 

lánykahangod csengjen az udvaron, vezesd tutajod alkonyi ár felett, 

légy katona, repülő, csupa kitartás és merészség. 

Hordtál te is gyerekkorodban zöld szíjas puskát válladon? 

Ha elsült, a rákötött dugó kipattant hirtelen. 

Embertestvér, ha emlékedről szól dalom, 

ne légy rideg, oldódj föl közös könnyekben velem! 

Mert én átéltem minden sorsot. Tudom, mit éreznek szegény, 

magányos hárfáslányok a szalonzenekarokban, 

a félszeg nevelőnők idegen otthon ölén, 

s kezdők a színpadon, a súgólyukhoz húzódva izgatottan. 

Dolgoztam vasútnál, erdőben is éltem, 

görnyedtem számlakönyvek fölé, kiszolgáltam türelmetlen 

vendégeket, 

fűtőként álltam kazánok előtt, tűztől izzott a képem, 

voltam kuli, faltam hulladékot és szemetet. 

Társad vagyok! Mindenki társa! 

Ne zárd be előttem szívedet! 

Ó, ha egy-testvér emberek 

mind összeborulnánk valahára! 

WERFEL: 

Ich habe eine gute Tat getan 2421 

Herz, frohlocke! 

Eine gute Tat habe ich getan. 

Nun bin ich nicht mehr einsam. 

Ein Mensch lebt, 

Es lebt ein Mensch, 

Dem die Augen sich feuchten, 

Denkt er an mich. 

Herz, frohlocke: 

Es lebt ein Mensch! 

Nicht mehr, nein, nicht mehr bin ich einsam, 

Denn ich habe eine gute Tat getan. 

Nun haben die seufzenden Tage ein Ende. 

Tausend gute Taten will ich tun! 

Ich fühle schon, 

Wie mich alles liebt, 

Weil ich alles liebe! 

Hinström ich voll Erkenntniswonne! 

Du mein letztes, süßestes, 

Klarstes, reinstes, schlichtestes Gefühl: 

Wohlwollen! 

444

Wohlwollen! 

Tausend gute Taten will ich tun. 

Schönste Befriedigung 

Wird mir zuteil: 

Dankbarkeit! 

Dankbarkeit der Welt. 

Stille Gegenstände 

Werfen sich mir in die Arme. 

Stille Gegenstände, 

Die ich in einer erfüllten Stunde 

Wie brave Tiere streichelte. 

Mein Schreibtisch knarrt, 

Ich weiß, er will mich umarmen. 

Das Klavier versucht mein Lieblingsstück zu tönen, 

Geheimnisvoll und ungeschickt 

Klingen alle Saiten zusammen. 

Das Buch, das ich lese 

Blättert von selbst sich auf. 

……………………………………….. 

Ich habe eine gute Tat getan. 

Einst will ich durch die grüne Natur wandern, 

Da werden mich die Bäume 

Und Schlingpflanzen verfolgen, 

Die Kräuter und Blumen 

Holen mich ein, 

Tastende Wurzeln umfassen mich schon, 

Zärtliche Zweige 

Binden mich fest, 

Blätter überrieseln mich, 

Sanft wie ein dünner, 

Schütterer Wassersturz. 

Viele Hände greifen nach mir, 

Viele grüne Hände, 

Ganz umnistet 

Von Liebe und Lieblichkeit 

Steh ich gefangen. 

Ich habe eine gute Tat getan, 

Voll Freude und Wohlwollens bin ich 

Und nicht mehr einsam 

Nein, nicht mehr einsam. 

Frohlocke, mein Herz! 


Jót tettem 2422 

Írta Franz Werfel 

Szívem kacagj! 

Jót tettem, valamit. 

Már nem vagyok árva. 

Él valaki, 

egy ember él, 

akinek szeme könnybe lábad, 

ha rám gondol. 

Szívem kacagj: 

él valaki! 

Nem vagyok már, nem vagyok árva, 

mert jót tettem, valamit, 

újjongj, szivem! 

Most végre a sóhajos napoknak. 

Ezer jótettet akarok! 

Már érzem, 

hogy szeret minden 

mert én is mindent szeretek! 

Fölold a megismerés gyönyöre! 

Te, legvégső, legédesebb, 

legtisztább, legfénylőbb, legegyszerűbb 

érzésem: jóakarat! 

Ezer jótettet akarok. 

Legszebb kielégülés 

lesz az enyém: 

Hála! 

Néma tárgyak 

omolnak a karjaimba, 

néma tárgyak, akiket egy 

beteljesedett órában 

2422 P . (II.25.)29- 3 1 

445 

Tausend gute Taten will ich tun. 

Schönste Befriedigung 

Wird mir zuteil: 

Dankbarkeit, 

Dankbarkeit der Welt. 

Stille Gegenstände 

Werfen sich mir in die Arme. 

Stille Gegenstände, 

Die ich in einer erfüllten Stunde 

Wie brave Tiere streichelte. 

Mein Schreibtisch knarrt, 

Ich weiß, er will mich umarmen. 

Das Klavier versucht mein Lieblingsstück zu tönen, 

Geheimnisvoll und ungeschickt 

Klingen alle Saiten zusammen. 

Das Buch, das ich lese, 

Blättert von selbst sich auf. 

Ich habe eine gute Tat getan. 

Einst will ich durch die grüne Natur wandern, 

Da werden mich die Bäume 

Und Schlingpflanzen verfolgen. 

Die Kräuter und Blumen 

Holen mich ein, 

Tastende Wurzeln umfassen mich schon, 

Zärtliche Zweige 

Binden mich fest, 

Blätter überrieseln mich, 

Sanft wie ein dünner, 

Schütterer Wassersturz. 

Viele Hände greifen nach mir, 

Viele grüne Hände, 

Ganz umnistet 

Von Liebe und Lieblichkeit 

Steh ich gefangen. 

Ich habe eine gute Tat getan, 

Voll Freude und Wohlwollens bin ich 

Und nicht mehr einsam, 

Nein, nicht mehr einsam. 

Frohlocke, mein Herz!

megsímogattam, mint derék állatokat. 

Iróasztalom recseg, 

tudom, meg akar ölelni. 

Kedvenc darabomat próbálja játszani a zongora, 

titokzatosan és ügyetlenül 

zengenek össze a húrok. 

A könyv, melyet olvasok, 

magától föllapozódik. 

……………………………………………… 

Jót tettem, valamit. 

Megyek majd, egyszer, a zöld természeten át, 

s követni fognak a fák 

meg a kúszónövények. 

Gyom és virág 

utólér, 

tapogatózó gyökerek ölelnek máris, 

zsenge ágak 

kötöznek erősen, 

levelek csörgedeznek reám 

szeliden, mint 

gyér-könnyű vízesés. 

Sok-sok kéz kap felém, 

sok-sok pici zöld kéz, 

kedvesség és szeretet 

szövevényeiben 

állok, rabulejtve. 

Jót tettem, valamit, 

szívem csupa öröm és jóakarat, 

s már nem vagyok árva, 

nem, nem vagyok árva. 

Újjongj, szívem! 

[>344] JOHANNES R. BECHER: 

Die Lichter 2423 

Ihr sagt: Die Lichter brennen, 

Siehst du das Leuchten nicht? 

Ich kann kein Licht erkennen, 

Mir scheint nicht euer Licht. 

Ihr sagt: Sich unsere Lichter, 

Wie hell scheint unsere Zeit! 

Ich sehe nur Gesichter, 

Gehüllt in Dunkelheit. 

Ihr prahlt: Wie herrlich strahlen 

Scheinwerfer durch die Nacht! 

Ich sage: Euer Prahlen 

Hat uns kein Licht gebracht. 

Mit aber tausend Kerzen 

Rühmt ihr den Sieg des Lichts… 

Ich sehe in den Herzen 

Die Finsternis des Nichts. 


Becher: A fények 2425 

Hang szól: fény földön-égen, 

nNem látod tüzüket? 

Fényt sehol; énfelém nem 

ragyog a fényetek. 

Hnang szól: nézd, a mi fényünk, 

korunk világa kél! 

Elém csak elsötétült 

arcokat hoz az éj. 

Gőg szól: csóvák sarokként, 

küllőzik az eget! 

Én: nekünk nem hozott fényt 

a kérkedésetek. 


Becher: A fények 2424 

Ujjongtok|sz|: mennyi fény egy egész |az égben| földön-|égen| Taps:? (gyorsírás) 

Nem látod tüzüket? 

Fényt sehol, énfelém nem 

csak ragyog a fényetek. 

Ujjongtok|sz|: |nézd| a mi fényünk! (gyorsírás) 

xxxx |Időnk,| xxxx |xxxx|tűz napja| kél! Korunk 


Arcokat hoz |hoz| az éj. 

Ti: fényszórók, Ssarokként, (gyorsírás) 

Küllőzik az eget! 


a kérkedésetek. 

Gyertyák ezrei, lángok 

győzelmi ünnepe… 

Én szivetekbe látok,: 

a sötét semmibe! 

= 

2423 BW.370 

2424 Ms 4658/356 (kézírás) 

2425 Ms 4658/357 (gépelt szöveg) 

2426 Ms 4658/358 (gépírás; nem a 4658/357. másodpéldánya!) 

2427 BH.124 


BECHER: 

A fények 2426 




rRagyog a fényetek. 

Hang szól: nézd, a mi fényünk, 

Korunk világa kél! 


aArcokat hoz az éj. 

Gőg szól: csóvák, sarokként, 

kKüllőzik az eget! 


A kérkedésetek. 

446 


A fények 2427 




Ragyog a fényetek. 

Hang szól: nézd, a mi fényünk, 

Korunk világa, kél! 


Arcokat hoz az éj. 

Gőg szól: csóvák, sarokként, 

Küllőzik az eget! 


A kérkedésetek.


győzelmi ünnepe… 

Én szivetekbe látok, 

A sötét semmibe. 

Ford.: Sz.L. 

[>345] BECHER: 


Er war ein Mensch, ein Mensch wie du und ich, 

Nicht gut noch schlecht, er lebte still für sich, 

Doch manchmal war es ihm, als wäre er 

Kein Mensch mehr, und da wollte er nicht mehr 

So weiterleben wie bisher. 

Und dieser Mensch, der nicht unmenschlich war, 

Er sah, daß jeder Mensch war in Gefahr, 

Gezwungen von der Zeit Unmenschlichkeit, 

Sich zu verlieren in der Dunkelheit – 

Und sieh: er machte sich bereit. 

Er legte ab von sich, was ihn beschwert, 

Nicht allzu viel fand er des Lebens wert, 

Und eines Tags, als hell die Sonne schien, 

Trat er vor das Gericht der Menschen hin, 

Die hatten kaum die Zeit für ihn. 

Des Aufruhrs sprach ihn schuldig das Gericht, 

Er aber sah dabei ins Sonnenlicht, 

Und als er sterben mußte, zeigte sich 

Ein Kreuz, und auch das Licht der Sonne wich – 

Er war ein Mensch wie du und ich … 

[>346a] BECHER: 

Es nahen andre Zeiten… 2432 

Es nahen andre Zeiten, wiederholen 

Sollt ihr den Satz: es nahen andre Zeiten. 

Steht damit auf und legt euch damit schlafen. 

Denkt stets daran: es nahen andre Zeiten. 

Geschäfte werden nicht mehr übernommen. 

Die alten Waren bleiben unverkäuflich. 

Und bietet ihr euch an, so w erden Türen, 

Verschlossene, antworten: Andre Zeiten. 

Was zögert ihr? Ihr selbst seid abgelaufen. 

Trüb ist das Wetter, und es herrscht Geheimnis. 

Die Rechnung stimmt nicht, Unbekannte Größen 

Erscheinen und verwirren die Berechnung. 

Die Völker wandern. In den kleinen Orten 

Auch fern der Bahn wird eilends aufgebrochen. 

Auf, mach dich fertig, denn es heißt: Nimm Abschied! 

Und selten ist der Ruf: Auf Wiedersehen… 

Ihr, die ihr sitzt, wie ewig festgesessen, 

Und hofft euch unbekümmert fortzusetzen, 

Die Zeiten, die euch nahen, überdauernd: 

Laßt alle Hoffnung schwinden – andre Zeiten. 

O andre Zeiten. Spärlich mit Vergleichen 

Helft ihr euch aus, bald fehlen die Vergleiche. 

Nicht deine Zeit, nicht meine ist gekommen. 

Es nahen andre Zeiten. Andre Zeiten. 

Ihr, die ihr euch verbrüdert mit dem Kriege 

Und meint, vielleicht erzwingt er euch die Rückkehr – 

Wohin zurück? In eine neue Fremde 

Kehrt ihr zurück, verbannt zum zweiten Male. 

2428 BGG.601 

2429 Ms 4658/353 (gépírás, autográf javításokkal) 

2430 BH.129 

2431 Versszakválasztó vonal kézzel behúzva.+ 


Győzelmi ünnepe… 

Én szivetekbe látok, 




J.R. Becher: Ecce Homo 2429 

Volt egy ember, mint te meg én, olyan, 

se jó, se rossz, s csak élt, magányosan, 

de néha rezdült benne valami, 

hogy már nem ember, s kezdte vallani, 

hogy nem jók voltak utjai. 

Ez az ember nem volt embertelen, 

látta: mindenkin mily veszedelem 

az embertelenség, mely xa konok 

korban a földre rákomorodott – 

s ő töprengett s szólt: kész vagyok. 

Levetette, mi már terhére vált, 

értéket, élni, nem sokat talált, 

a egy nap, hogy sxxxylött|tündökölt| az ég tüze, 

birái elé kellett lépnie, 

röviden végeztek vele. 

2432 BW.216 

2433 Ms 4663/8.I-II. (gépírás; vlsz. Ms 4663/6-tal. »Szabó L.« a fordító kézírásával)+ 

447 


Győzelmi ünnepe… 

Én szívetekbe látok, 




Volt egy ember, mint te meg én, olyan, 

Se jó, se rossz, csak élt, magányosan, 

De néha rezdült benne valami, 

Hogy már nem ember, s kezdte vallani, 

Kimondták, hogy bünös és lázadó, 

csak a fényt itta szeme, a mohó, 

s mikor halnia kellett, egy arany 

kereszt tünt fel, s a fény tünt |bujt a fény komoran –| 

---------------------------------------------------- 2431 

Kimondták, hogy bűnös és lázadó. 

Csak a fényt itta szeme, a mohó. 

S mikor halnia kellett, egy arany 

Kereszt tűnt fel, s bújt a fény komoran – 

Ember volt, mint én s te, olyan. 

Ember volt, mint én s te, olyan. 


Hogy nem jók voltak útjai. 

Ez az ember nem volt embertelen, 

Látta: mindenkin mily veszedelem 

Az embertelenség, mely a konok 

Korban a földre rákomorodott – 

S töprengett és szólt: kész vagyok. 

Levetette, mi már terhére vált, 

Élő értéket nem sokat talált, 

Egy nap, hogy ragyogott az ég tüze, 

Bírái elé kellett lépnie, 

Röviden végeztek vele. 

[>346] ES NAHEN ANDERE ZEITEN 2433 

Es nahen andre Zeiten, wiederholen 

Sollt ihr den Satz: es nahen a|n|dre Zeiten. 

Steht damit auf und legt euch damit schlafen. 

Denkt stets daran: es nahen andre Zeiten. 

Was zögert ihr? Ihr selbst seid abgelaufen. 

Trüb ist das Wetter, und es herrscht Geheimnis. 

Die Rechnung stimmt nicht. Unbekannte Grössen 

Erscheinen und verwirren die Berechnung. 

Ihr, die ihr sitzt, wie ewig festgesessen, 

Und hofft, euch unbekümmert fortzusetzen, 

die Zeiten, die euch nahen, überdauernd: 

Lasst alle Hoffnung schwinden – andre Zeiten. 

O andre Zeiten. Spärlich mit Vergleichen 

Helft ihr euch aus, bald fehlen die Vergleiche. 

Nicht „diese” Zeit, nicht „jene” ist gekommen. 

Es nahen andre Zeiten. Andre Zeiten. 

Ihr, die ihr euch verbrüdert mit dem Kriege 

Und meint, vielleicht erzwingt er euch die Rückkehr – 

Wohin zurück? In eine neue Fremde 

Kehrt ihr zurück, verbannt zum zweiten Male. 

Szabó L.

Es gilt kein Prahlen mehr. Von den Verdiensten, 

Den längst verjährten, will man nichts mehr wissen, 

Und ungehört verhallt, was in den Grüften 

Orakelt noch, sich traurig überlebend… 

Nur wer es weiß: es nahen andre Zeiten 

Und schaffen uns noch rätselhafte Wesen – 

Nur wer vermag, auch von sich selbst zu lassen 

Und das Verbrauchte aus sich auszuscheiden – 

Nur wer auch mitverlor bei den Verlusten 

Und auch ein Teil war im gewaltigen Sterben – 

Nur wer auszieht aus seiner eigenen Fremde 

Und sucht und weiß, er war sich selbst mißraten – 

Nur wer den Weg dorthin nimmt, wo die Seinen 

Versammelt sind, und ohne vorzudrängen 

Kehrt er dort ein, wo er sich wiederfindet 

Und Eingang findet in des Volkes Mitte – 

Der reicht hinüber in die andren Zeiten, 

Der geht entgegen ihnen, wie auf Bergen 

Steht er und schaut ringsum der Völker Dämmern – 

Der singt das Lied vom großen Anderswerden. 


[Var.] 

J.R: Becher: Más idők közelednek 2434 

Más idők közelednek, mondd el ismét, 

mondd el százszor: más idők közelednek! 

Ezzel ébredj és ezzel térj aludni. 

Sose felejtsd: más idők közelednek. 

Mit késlekedtek? Lejárt az időtök. 

Az ég komor és minden csupa rejtély. 

Rossz a számitás. Sok ujszerü tétel 

jelentkezik és nyúl számaitokba. 

Ti, kik ültök, mintha rendíthetetlen, 

és gondtalanúl folytatást reméltek, 

túlélve az időt, mely jön, jön egyre: 

Adjátok föl a reményt – más idő jön. 

Óh, más idő. Gyenge párhuzamokba 

Kapaszkodtok, de a párhuzam elfogy. 

Nem „ennek” jött el a perce, s nem „annak”. 

Más idők közelednek. Más idő jön. 

Nem segit már kérkedés. Érdemekre, 

elévültekre, nem lesz aki adjon, 

s tanútlan zeng el, ami kriptamélyben 

magát búsan túlélve, jósigét mond. 

% 



[Csak aki tudja: más idő jön…] 2435 

Es gilt kein Prahlen mehr. Von den Verdiensten, 

Den längst verjährten, will man nicht mehr wissen, 

Und ungehört verhallt, was in den Grüften 

Orakelt noch, sich traurig überlebend… 

Nur wer es weiss: es nahen andre Zeiten 

Und schaffen uns noch rätselhafte Wesen – 

Nur wer vermag, auch von sich selbst zu lassen 

Und das Verbrauchte aus sich auszuscheiden – 

Nur wer den Weg dorthin nimmt, wo die Seinen 

Versammelt sind, und ohne vorzudrängen 

Kehrt er dort ein, wo er sich wiederfindet 

Und Eingang findet in des Volkes Mitte – 

Der reicht hinüber in die andren Zeiten, 

Der geht entgegen ihnen, wie auf Bergen 

Steht er und schaut ringsum der Völker Dämmern – 

Der singt das Lied vom grossen Anderswerden. 


[Var.] 

MÁS IDŐK KÖZELEDNEK 

ä- J.R.Becher verse – 2436 


mMondd el százszor: más idők keletkeznek. 

Ébredj vele és vele térj aludni. 



Az ég komor és minden csupa rejtély. 

A|Téves a| számitás. xxxxxxxxxxxxxx |Uj mennyiségek| 

jJelentkezik|nek| s xxnyúl|nak| számaitokba. 


éÉs gondtalanúl folytatást reméltek, 

Túlélve az időt, mely jön, jön egyre: 

Adjátok föl a reményt – más idő jönx. 


2434 

Ms 4663/10.I. (kézírás »Vizsgálati eredmények« formanyomtatvány hátlapján; »[Var.]« idegen kézírással) 

2435 

Ms 4663/10.II. (egyértelműen első fogalmazvány »Vizsgálati eredmények« formanyomtatvány hátlapján; az »I.« jelű lapnak csupán tartalmi 

folytatása!) 

2436 

Ms 4663/13.I-II. (gépírás kockás lapokon autográf javításokkal; »[Var.]« idegen kézírással) 

448

xxxx 

Csak aki tudja: más idő jön, és xxx hogy 

|Az| még rejtek titkos |rejtett| lények formálják jövőnket, – 

csak aki képes meg|meg tud|válni |ön|magától 

|s| xx|axxmit| xx elhasználtat, kikülöníti – 

csak aki oda tart, hol az övéi 

gyülekezek már, és, nem tolakodva, 

betér ott, hol ujra |megint| magára lelhet, 

|és| xx bejáratot lel |kaput talál| a nép sűrüjébe – 

az ér át |átjut|át| a közeledő időkbe: x 

aki |aki| elébük megy, mint hegyen |ormokon| |mint hegyen| állva nézi, 

néz maga köré a tengernyi népre – |nézi, a sok| x népex hogy derengxx körötte – 

a dalát dalolja |és zeng dalt zeng| a nagy |roppant| fordulatxxról. 

és dalát zengi a nagy Fordulatnak. 

s rázendít |s rágyujt| a nagy Másként Lesz |Másképpen=Lesz| Sz.L. |énekére|dalára.| 


Más idők közelednek 2437 


Mondd el százszor: más idők keletkeznek.+ 

Ébredj ezzel, és ezzel térj aludni. 



Az ég komor, és minden csupa rejtély. 

Téves a számítás. Új mennyiségek 

Jelentkeznek s nyúlnak számaitokba. 


És gondtalanul folytatást reméltek, 

Túlélve az időt, mely jön, jön egyre, 

Adjátok föl a reményt – más idő jön. 



Nem „ennek” jött el a napja s nem „annak”. 


Nincs mit kérkedni többé. Érdemekre, 

Elévültekre, nem lesz, aki adjon, 

S tanútlan zeng el, ami kriptamélyben, 

Magát búsan túlélve, jós-igét mond. 

Csak aki tudja: más idő jön, és hogy 

Számunkra ma még titkos lényeket hoz – 

Csak aki meg tud válni önmagától 

És amit elhasznált, kikülöníti – 

Csak aki oda tart, ahol övéi 

Gyülekeznek már, és, nem tolakodva, 

Betér ott, hol megint magára lelhet 

És kaput talál a nép sűrűjébe – 

Az jut át a közeledő időkbe: 

Aki elébük megy, mint hegyen állva 

Nézi, a sok nép hogy dereng körötte – 

Aki rágyújt a nagy Máskép dalára. 

[>347a] BECHER: 

Zeit der Verbannung 2438 

Zeit der Verbannung! Heimatlose Zeiten! 

Da wir ersehnten nur die eine Zeit: 

Wann nahst du Zeit, um uns heimzugeleiten! 

Zeit fern der Heimat! Bittere Ewigkeit! 

Wie sich die Jahre in uns heimwärts sehnten. 

Zeitlosigkeit, die Zeit zu sein sich sehnt! 

2437 

BH.24 

2438 

BGG.364-369 

2439 Ms 4663/7 I.-III. 

(gépírás, kézírásos javításokkal. »Szabó L.«: a fordító kézírásával)+ 

449 


Nem „ennek” jött el a napja s nem „annak”. 


Többé nincs mit kérkedni. Érdemekre, 

eElévültekre, nem lesz, aki adjon, 

S tanútlan zeng el, ami kriptamélyben, 

magát búsan túlélve, jósigét mond. 

Csak aki tudja: más idő jön, és hogy 

Még rejtett lények formálják jövőnket – 

Csak aki meg tud válni önmagától 

és amit elhasznált, kikülöníti – 

Csak aki oda tart, ahol övéi 

gGyülekeznek már, és, nem tolakodva, 

Betér ott, hol megint magára lelhet 

És xxx|kapu|t talál a nép sűrüjébe – 

aAz jut át a közeledő időkbe: 

Aki elébük megy, mint hegyen állva 

nézi, a sok nép hogy dereng körötte – 

Aki rágyújt a nagy Másképp dalára. 



HEIMATLOSE ZEITEN 2439 

Zeit der Verbannung! Heimatlose Zeiten! 

Da wir ersehnten nur die eine Zeit: 

Wann nahst du Zeit, um uns heimzugeleiten! 

Zeit fern der Heimat! Bittere Ewigkeit! 

Wie sich die Jahre in uns heimwärts sehnten. 

Zeitlosigkeit, die, Zeit zu sein, sich sehnt! 


Und ein Jahrzehnt glich endlosen Jahrzehnten… 

Zeit der Verbannung! Ewiges Jahrzehnt! 

O Tal der letzten Mühen! Berg der Leiden! 

Ein Wandern heimatwärts jahraus, jahrein. 

Ein Abschiednehmen, Von=sich=selber=Scheiden, 

O wehes Lied: es muß geschieden sein… 

Sind wir vielleicht nicht wieder irrgegangen? 

Gib, Heimat, daß ich einst dich wiederseh! 

Zeitloses, namenloses Heimverlangen. 

Des zwanzigsten Jahrhunderts Odyssee… 

Der Volksfeind hat uns aus dem Reich verstoßen, 

Damit im Nichts sich unsere Spur verlier. 

Die Heimat wandert mit den Heimatlosen, 

All unsere Wege führten hin zu ihr. 

Der Volksfeind hat uns außer Lands getrieben, 

Damit er ungestört sein Handwerk treibt. 

Ihn tödlich hassen heißt: die Heimat lieben. 

Und einverleibt für immer: Deutschland bleibt. 

Für alle Zeiten bleibt ihr unvergessen, 

Euch grüßt der Dichter, freie Deutschlandschar! 

Die Nachwelt wird sich stets entsinnen dessen, 

Daß Deutschland auch ein „Freies Deutschland” war. 

Ihr nahmt auf euch der Bürden allerschwerste, 

Als sich der Deutsche von den Deutschen schied. 

Dir, Deutschlandschar, gebührt der Platz, der erste, 

In jedem neuen, freien Deutschland=Lied. 

Ihr, die ihr habt dem Unheil widerstanden, 

Als es im Wehn der Fahnen und im Glanz 

Der Fackeln und der leuchtenden Girlanden 

Fanfarenschmetternd rief zum Totentanz, 

Sie, die in all den Lagern und den Hallen 

Der Folterkeller, als noch Sieg Heil schrie 

Der Henkersknecht, sind vor der Zeit gefallen – 

Wir waren Künder – Helden: waren sie!... 

Nun winkst du wieder aus dem Zeitverwehen 

Im Abendlicht, du ferne Granzstation, 

Und eine Glocke schwingt: Auf Wiedersehen! 

Schwingt fort in mir, der Heimat Glockenton – 

Und war der Himmel wolkenhaft bezogen, 

Entschwand daraus der Sonne letztes Licht, 

Erblüht im Traum, am hohen Himmelsbogen, 

Der Heimat himmlisches Vergißmeinnicht. 

Dein Wort, o Deutschland, gab mir seinen Segen 

Und wurde, heimatfern, der Heimat Wort. 

Ein kleiner Ort, am Bodensee gelegen, 

Ward meiner Träume heiliger Wallfahrtsort. 

Dort kehrten meine Heimatträume ein, 

Um sich an all dem Guten zu erlaben, 

In Mutters Handschrift stand: „Gedenke mein!” 

Auf einer jeden der Erinnerungsgaben. 

Erwachsner ging ich nochmals in die Lehre 

Und setzte mich als Schüler auf die Bank. 

Lern neu das Gute und begreif das Schwere! 

Und sage jedem Genius Lob und Dank, 

Der dir den Weg der Wahrheit hat gewiesen! 

Wie reich begnadet bist du! Welch Geleit 

Von hohen Genien, und, beschirmt von diesen, 

Wird auch zur Heimat: heimatlose Zeit. 

Dir, Heimat, galt all unser Tun und Trachten. 

Du spieltest in uns wie ein Märchenspiel, 

Und nächtlich war es oft, daß sich entfachten 

Die Höhenfeuer auf dem Hohentwiel. 

Und durch das Dunkel blickend in die Zeiten, 

Sah ich den Krieg in einer nahen Frist. 

Die Zeit der Heimkehr gilt es zu erstreiten! 

Erkenn, daß deine Zeit gekommen ist! 

Vier Galgen sind vereint in einem Zeichen 

Und geben diesem Zeichen einen Sinn, 

Vier Galgen, die mit ihren Armen reichen 

Nach jeder Richtung, deuten darauf hin: 

Ein Schandmal ist im Deutschen Reich erstanden, 

Treibt mitten in das Herz uns seinen Pfahl, 

Das Hakenkreuz erstand in deutschen Landen 

Als Schandmal und vierfaches Galgenmal. 

Und ein Jahrzehnt glich endlosen Jahrzehnten… 

Zeit der Verbannung! Ewiges Jahrzehnt! 

O Tal der letzten Mühen! Berg der Leiden! 

Ein Wandern heimatwärts jahraus, jahrein. 

Ein Abschiednehmen, Von-sich-selber-Scheiden, 

O wehes Lied: es muss geschieden sein… 

Sind wir vielleicht nicht wieder irrgegangen? 

Gib, Heimat, dass ich einst dich wiederseh! 

Zeitloses, namenloses Heimverlangen. 

Des zwanzigsten Jahrhunderts Odyssee… 

Nun winkst du wieder aus dem Zeitverwehen 

Im Abendlicht, du ferne Granzstation, 

Und ein Glocke schwingt: Auf Wiedersehen! 

Schwingt fort in mir, der Heimat Glockenton – 

Und war der Himmel wolkenhaft bezogen, 

Entschwand daraus der Sonne letztes Licht, 

Erblüht im Traum, am hohen Himmelsbogen, 

Der Heimat himmlisches Vergissmeinnicht. 

Dein Wort, o Deutschland, gab mir seinen Segen 

Und wurde, heimatfern, der Heimat Wort. 

Ein kleiner Ort, am Bodensee gelegen, 

Ward meiner Träume heiliger Wallfahrtsort. 

Dort kehrten meine Heimatträume ein, 

Um sich an all dem Guten zu erlaben, 

In Mutters Handschrift stand: „Gedenke mein!” 

Auf einer jeden der Erinnerungsgaben. 

450

Und Galgen, Galgen standen an den Wegen, 

Und aus dem braunen Schlamm wuchs Stamm an Stamm. 

… Man muß die Axt an diese Wurzel legen! … 

Armstreckend steht ihr wie ein Galgen stramm .. 

Ein neues Deutschlandlied hab ich gesungen 

In meines Volkes schwerster Sterbensnot, 

Um Deutschlands Seele haben wir gerungen 

Mit unseres Herzens letztem Aufgebot. 

Alltäglich wandte ich mich an die Meinen 

Und habe an die nahe Zeit gemahnt, 

Oh, meine Heimat, ich muß dich beweinen, 

Denn in mir ist die Zeit vorausgeahnt. 

Beim Erntedankfest, mitten in dem Reigen, 

Erschien der Krieg und las die Botschaft vor – 

„Freut euch des Kriegs” – er bringt euch bald zum Schweigen, 

Und auf Fanfaren folgt ein Totenchor … 

Als uns der Geist der Schwermut übermannte, 

Und dunkel schwang der Heimat Glockenton, 

War es ein heiliger Verbannter: Dante, 

Er, seiner Heimat unverlorener Sohn, 

Der führte uns durch des Jahrhunderts Schluchten, 

Und zeigte uns in unserer Gegenwart 

Die Hölle der Verruchten und Verfluchten – 

Er führte uns auf unserer Höllenfahrt. 

Ich sah sie: die zum ewigen Nichts Verdammten, 

Sah sie: vom eigenen Höllenbrand versengt, 

Sah: die im eigenen blutigen Schlamm Verschlammten, 

Sah: all die Nichtigkeit ins Nichts gesprengt – 

Und eine Ehre schien es – welche Ehre! –, 

Verbannt zu sein aus diesem Höllenreich! 

Da traf den Höllenspuk der grauen Heere 

Im Osten schon der erste Todesstreich. 

Ein Feuersturm. Als mir die Heimat brannte, 

Da brannte Haß sich unverlöschbar ein. 

Euch, die ich als die Schuldigen erkannte, 

Wird diese Schuld niemals vergeben sein. 

Wenn einst das Brandgewölke längst verrauchte, 

Bleibt diese Schuld für alle Zeit bestehn, 

Und bleibt der Haß! Und bleibt der glutdurchhauchte 

Gesang und seines Atems feurig Wehn – 

Wie es vorzeiten hieß: daß Rächerinnen 

Verfolgten den Verbrecher, um die Schmach 

Zu tilgen, und er konnte nicht entrinnen – 

So folgt, ihr Strophen, jedem Volksfeind nach! 

Mag er geschickt sich tarnen oder fliehen, 

Kein Reueschluchzen und kein Gotterbarm 

Wird ihn dem Haß und dem Gericht entziehen, 

Bis ihn aufnimmt der eigene Galgenarm … 

Ein jedes Wort geschah in Deutschlands Namen. 

In Deutschlands Namen rief ich Deutschland an: 

„Hier stehe ich, ich kann nicht anders, Amen!” 

Und dieses Wort sie mussten lassen stahn… 

Zeit der Verbannung! Deine Zucht und Strenge 

Hat mich gesegnet mehr denn heimgesucht. 

In einem Aufbruch strahlender Gesänge 

Hast du verwandelt mich, Jahrzehnt der Zucht! 

Jedweder, der uns jemals beigestanden, 

Sei hier bedankt! und noch nicht Danks genug! 

Ein jeder, bei dem Unterkunft wir fanden, 

Zieht mit in unserem heimatlichen Zug. 

Wir aber danken euch nicht nur im stillen, 

Der beste Dank wird dadurch dargebracht, 

Daß unsere Sehnsucht und daß unser Willen 

Erlöst vom Traum sich, und wird Macht! wird Macht! 

Ruhm euch und Dank, ihr Helden von Iliaden, 

Wie sie erstritt noch kein Gesrhlerht zuvor! 

Euch danken wir es, gure Kameraden, 

Daß unsere Spur sich nicht im Nichts verlor. 

Wenn wir dereinst die Grenze überschreiten, 

Dann mag es sein, daß mancher Mann erfährt: 

Er ist im Land geblieben, schon vor Zeiten 

War er für alle Zeiten heimgekehrt. 

Zeit der Verbannung! War, um heimzukehren, 

So tief wie nie, uns diese Zeit gesandt, 

Und waren wir beladen mit dem Schweren 

Als uns der Geist der Schwermut übermannte, 

Und dunkel schwang der Heimat Glockenton, 

War es ein heiliger Verbannter: Dante, 

Er, seiner Heimat unverlorener Sohn, 

Der führ|t|e uns durch des Jahrhunderts Schluchten, 

Und zeigte uns in unserer Gegenwart 

Die Hölle der Verruchten und Verfluchten – 

Er führte uns auf unserer Höllenfahrt. 

Ein jedes Wort geschah in Deutschlands Namen. 

In Deutschlands Namen rief ich Deu|t|schland an: 

„Hier stehe ich, ich kann nicht anders, Amen! 

Und dieses Wort sie mussten lassen stahn… 

Zeit der Verbannung! Deine Zucht und Strenge 

Hat mich gesegnet mehr, denn heimgesucht. 

In einem Aufbruch strahlender Gesänge 

Hast du verwandelt mich, Jahrzehnt der Zucht! 

Zeit der Verbannung! War, um heimzukehren, 

So tief wie nie, uns diese Zeit gesandt, 

Und waren wir beladen mit dem Schweren, 

451

Und wurden über ein Jahrzehnt verbannt, 

Auf daß ein neues Reich in uns erstehe, 

Das gegen jedes Unheil sei gefeit, 

Und Friede, Friede sei und Recht geschehe! 

Zeit, fern der Heimat! Hohe Heimkehr=Zeit! 


[Var.] 

HAZÁTLAN IDŐK 

– J. R. Becher verse – 2440 

Hazátlan idő! A száműzetésé! 

Azt vártuk csak, az egyetlen időt: 

Mikor jössz, idő, hazakerülésé?! 

Hazátlan mult! Keserűen-örök! 

Hogy hívott haza, ami messze megvolt! 

Időtlenség, |mely| időért epedő! 

És egy évtized tenger évtized volt… 

Száműzött idő! Örök évtized! 

Óh, csikorgások völgye! Kínok orma! 

Vándorút haza, folyton, évre-év. 

Búcsú: manunktól válni! Szív dalolta 

a fájó dalt: mindenre vár a vég… 

Csak nem tévedtünk megint hamis útra? 

Adsz viszontlátást, adsz még, óh, haza?! 

Honvágy időtlen s névtelen borúja. 

Huszadik-századi Odisszea… 

S most ujra intesz az időtelenből, 

távoli, esti határállomás, 

s egy kis harang – |„|Viszontlátásra!|”| – csendűl, 

honi harangszó, nem-szűnő varázs – 

s noha egünk szürkülő pára födte 

s a húnyó napot itta percre perc, 

az álmok magasán kinyílt belőle 

a haza, mint mennyei nefelejts. 

Megáldott a szavad, óh, Németország, 

s a hontól messze a hon szava lett. 

Egy falu intett a. Bódeni-tónál 

zarándok-álomnak szent fényjelet. 

Minden hazai álmom oda tért, 

hogy minden jóban üdülést találjon. 

„Gondolj rám!” – anyám írása beszélt 

minden emléken, minden pici tárgyon. 

Mikor lelkünk a ború megrohanta 

és sötétűlt a hon harangszava, 

egy szent száműzött állt elémbe: Dante, 

hazájának nem-tékozló fia, 

a század xxxxxxxxxxxx |szakadékán ő hozott| át 

és jelenlétünkben mutatta meg 

a becstelenek s átkozottak poklát – 

pokoljárásunkban ő vezetett. 

Szó nem volt, csak Németországért; más nem. 

Mindig az Ő nevében hívtam Őt: 

„Itt vagyok, másként nem tehetek, ámen!” – 

s|S| e szót mem lehetett megtörniök. 

Hazátlan idő! Szigorod s fegyelmed 

áldóbb kéz volt, mint sújtó. Mennyire 

kicseréltél sugárzó énekeknek 

indúltakor, szigor évtizede! 

Hazátlan idő! Mély, mint soha egy se, 

hazajöttünkért volt ez az idő, 

s egy évtizednél tovább számkivetve 

azért roskasztott roskasztó erő, 

hogy építsük lelkünk uj birodalmát, 

melyet rontás nem bírhat soha le, 

s hogy béke, béke legyen és igazság! 

Hazátlan mult! Üdv, itthon ideje! 



In wirren Bildern 2442 

Und wurden über ein Jahrzehnt verbannt, 

Auf dass ein neues Reich in uns erstehe, 

Das gegen jedes Unheil sei gefeit, 

Und Friede, Friede sei und Recht geschehe! 

Zeit fern der Heimat! Hohe Heimkehrzeit! 


Hazátlan idők 2441 

Hazátlan idő! A számüzetésé! 

Azt vártuk csak, az egyetlen időt: 

Mikor jössz, idő, hazakerülésé?! 

Hazátlan múlt! Keserűen-örök! 

Éveink honvágya mind nehezebb volt. 

Időtlenség, mely időért eped! 

És egy évtized tenger évtized volt… 

Száműzött idő! Örök évtized! 

Óh, fáradalmak völgye! Kínok orma! 

Vándorút haza, folyton, évre-év. 

Búcsú: manunktól szakadni! Sajogva 

Zengte a dal a válás kényszerét… 

Csak nem tévedtünk megint hamis útra? 

Adsz viszontlátást, adsz még, óh, haza?! 

Honvágy időtlen s névtelen borúja. 

Huszadik-századi Odisszea… 

S most újra intesz az időtelenből, 

Távoli, esti határállomás, 

S egy kis harang – „Viszontlátásra!” – csendül, 

Honi harangszó, nem-szünő varázs – 

S noha egünk szürkülő pára födte 

S a húnyó napot itta percre perc, 

Az álmok magasán kinyílt belőle 

A haza, mint mennyei nefelejts. 

Megáldott a szavad, óh, Németország, 

S a, hontól messze a hon szava lett. 

Egy falu intett a. Bódeni-tónál 

Zarándok-álomnak szent fényjelet. 

Minden hazai álmom oda tért, 

Hogy minden jóban üdülést találjon. 

„Gondolj rám!” – anyám írása beszélt 

Minden emléken, minden pici tárgyon. 

Mikor lelkünk a ború megrohanta 

és sötétült a hon harangszava, 

Egy szent száműzött állt elémbe: Dante , 

Hazájának nem-tékozló fia, 

A század szakadékán ő hozott át 

És jelenlétünkben mutatta meg 

A becstelenek s átkozottak poklát – 

Pokoljárásunkban ő vezetett. 

Szó nem volt, csak Németországért; más nem: 

Mindig az Ő nevében hívtam Őt: 

„Itt vagyok, másként nem tehetek, ámen!” – 

S e szót mem lehetett megtörniök. 

Hazátlan idő! Szigorod s fegyelmed 

Áldóbb kéz volt, mint sújtó. Mennyire 

Kicseréltél sugárzó énekeknek 

Indultakor, szigor évtizede! 

Hazátlan idő! Mély, mint soha egy se, 

Hazajöttünkért volt ez az idő, 

S egy évtizednél tovább számkivetve 

Azért roskasztott roskasztó erő, 

Hogy építsük lelkünk új birodalmát, 

Melyet rontás nem bírhat soha le, 

S hogy béke, béke legyen és igazság! 

Hazátlan mult! Üdv, itthon ideje! 

IN WIRREN BILDERN 2443 

2440 

Ms 4663/12.I-III. (gépírás kockás lapokon, autográf javításokkal; »[var.]« idegen kézírással)+ 

2441 

BH.52-53 

2442 

Ms 4663/9 I. 

2443 

Ms 4663/9.I. (gépírás; vlsz. MS 4663/6-tal; »Szabó L.« a fordító kézírásával)+ 

452 


Wer bin ich, da die Welt sich umgestaltet 

Und vielgeliebtes in mir niederbrach? 

Vielleicht ist mein Gedicht schon längst veraltet 

Und in mir tönt nur ein Vergangenes nach?! 

Was bin ich wider all den Trug und Schrecken? 

Bleib ich mit meinen Versen nicht allein? 

Spiel ich nicht darin mit mir selbst Verstecken 

Und hoffe vor mir selbs gefeit zu sein? 

In wirren Bildern seh ich mir geraten 

All das, was nimmer mir gelungen war: 

Ich nehme teil an kühnen Heldentaten 

Undd bin ein Held in einer Heldenschar. 

Ich höre es verkünden alle Sender 

Und sie vereinen sich zu Symphonien: 

Der Volksbefreier kam und der Vollender, 

Der Völker Wille aufersteht durch ihn – 

Ich schreite aufgerichtet ihm zur Seite 

Und wie das Volk ihn hochträgt beim Empfang, 

Da ist’s, als stiege rings des Volkes Weite 

In mir empor und würde ein Gesang… 


J. R. Becher: Zavaros képekben 2444 

Mi vagyok, most, hogy sok, amit szerettem, 

ledől és átalakul beszakadt bennem xxxx / a világ? / újúl / 

Vajon nem avúlt el már rég a versem? 

Nem az elhaló mult zeng bennem tovább? 

Törhetnek bátran annyi szörnyre, cselre? 

Lehetne Versem máshoz is |nem csupán énnekem öröm? 

Nem magammal bújócskázom=e benne? 

Nem önmagam elől rejtőzködöm? 

Zavaros képekben vergődni látom 

mindazt, amixm nem sikerűlt soha: 

hőstettekben veszek részt, hős csatákon, 

és hős vagyok, hős-sereg harcosa. 

Hallom, száz adó hogy zengi, s nem=enyésző 

szimfóniává nőnek a szavak: 

megjött a Szabadító, a Bevégző, 

éled általa a népakarat – 

Emelt fővel állok az oldalára 

s ahogy a nép viszi őt föfelée, 

úgy érzem, mintha a nép óceánja 

áradna bennem, s dalba kezdene… 

Franklinékhoz! Sz. L. 


Zavaros képekben 2446 


Beszakadt bennem, s újúl a világ? 

Vajon nem avúlt el már rég a versem, 

Nem a haló mult zeng bennem tovább? 


Versemhez nem csak nekem van közöm? 

Nem magammal bújócskázom-e benne? 



Mindazt, amim nem sikerült soha: 

Hőstettekben veszek részt, hős csatákon, 

És hős vagyok, hős-sereg harcosa. 

Hallom, száz adó hogy zeng, s nem-enyésző 

Szimfóniává nőnek a szavak: 

Megjött a Szabadító, a Bevégző, 

Éled általa a népakarat – 


Wer bin ich, da die Welt sich umgestaltet 

Und Vielgeliebtes in mir niederbrach? 

Vielleicht ist mein Gedicht schon längst veraltet 

Und in mir tönt nur ein Vergangenes nach?! 

Was bin ich wider all den Trug und Schrecken? 

Bleib ich mit meinen Versen nicht allein? 

Spiel ich nicht darin mit mir selbst Verstecken 

Und hoffe vor mir selbs gefeit zu sein? 

In wirren Bildern seh ich mir geraten 

All das, was nimmer mir gelungen war: 

Ich nehme teil an kühnen Heldentaten 

Und bin ein Held in einer Heldenschar. 

Ich höre es verkünden alle Sender 

Und sie vereinen sich zu Symphonien: 

Der Volksbefreier kam und der Vollender, 

Der Völker Wille aufersteht durch ihn – 

Ich schreite aufgerichtet ihm zur Seite 

Und wie das Volk ihn hochträgt beim Empfang, 

Da ist’s, als stiege rings des Volkes Weite 

In mir empor und würde ein Gesang… 

453 


ZAVAROS KÉPEKBEN 

– J. R. Becher verse – 2445 


bBeszakadt bennem, s újúl a világ? 

Vajon nem avúlt el már rég a versem, 

Nem a haló mult zeng bennem tovább? 


Versemhez nem csak nékem van közöm? 

Nem magammal bújócskázom-e benne? 



mMindazt, amim nem sikerűlt soha: 

hHőstettekben veszek részt, hős csatákon, 

éÉs hős vagyok, hős-sereg harcosa. 

Hallom, száz adó hogy zeng, s nem-enyésző 

sSzimfóniává nőnek a szavak: 

mMegjött a Szabadító, a Bevégző, 

Éled általa a népakarat – 


s|S| ahogy a nép viszi őt xxxx föfele, 

ú|Ú|gy érzem, mintha a nép óceánja 

á|Á|radna bennem s dalba kezdene… 


2444 Ms 4663/11 (kézírás »Vizsgálati eredmények« formanyomtatvány hátoldalán; a bal margón áthúzott gyorsírásos jegyzetek) 

2445 Ms 4663/14 (gépírás kockás lapon, autográf javításokkal) 

2446 BH.36

S ahogy a nép viszi őt föfele, 

Úgy érzem, mintha a nép óceánja 

Áradna bennem s dalba kezdene… 


Vom unscheinbaren Tun 2447 

Das unscheinbare Tun, 

Im Alltag vergehend, 

Ein leises Wort, 

Zum Trost geflüstert – 

Eine Handreichung 

Ohne Aufhebens, 

Eine dem Heimatlosen 

Bereitete Lagerstatt – 

Ein dem Hungernden 

Vorgesetztes Mahl, 

Lächelnd, 

Vom eignen Mund 

Abgespart – 

Dem Frierenden 

Wärme von eigner Wärme – 

Platz an deinem Herde 

Denen, die obdachlos sind – 

Ein verstehender Blick 

Den Irrenden, 

Und denen, die verzweifeln, 

Hoffnung und Halt – 

Ein menschliches Kleid 

Den in Lumpen Gehüllten, 

Und der Mutter des Gefallenen 

Ein Sohn, 

An Sohnes Statt – 

Mit den Kindern spielen, 

Die das Spielen verlernt haben, 

Lernend mit allen denen, 

Die lernen wollen – 

Und denen, die nichts mehr wollen 

Und die an nichts mehr glauben, 

Ein Freund, 

Ein guter Wille, eine neue Sehnsucht: 

Das ist mehr wert 

Als alle Taten, 

Die uns gerühmt werden – 

Das ist es, 

Was die Welt zusammenhält, 

Und daß wir noch 

Einen festen Grund haben – 

Darum will ich preisen 

Den anständigen Menschen 

Und singen ein hohes Lied 

Des Menschlichseins – 

Nichts läßt uns hoffen – 

Als dies: 

Daß der Mensch 

Zum Menschen wird. 


J.R.Becher: A jelentéktelen cselekedetről 2449 

A mindennapba vesző, 

Jelentéktelen cselekedet, 

Egy vigaszul suttogott, 

halk szó – 

Hűhónélküli 

kKéznyujtás, 


J. Becher A jelentéktelen cselekedetről 2448 

A mindennapba vesző 

jelentéktelen cselekedet, 

Egy vígaszúl suttogott 

halk szó – 


kéznyujtás, 

pihentető |vetett| ágy 

a hontalannak, – 

saját szánktól 

/ megvonta / mosolyogva / 

étek, 

melyet az étel mit odateszünk 

elébe teszünk |az éhező| elé – 

a fázónak 

saját melegünk melege, 

hely tűzhelyednél 

a hajléktalanoknak – 

megértő tekintet 

a tévelygők számára |nek|, 

s az elérakott számára 

s remény és támasz – 

emberi ruha 

a rongybaburkoltnak, 

s fiúnak lenni 

fiú helyett 

az elesett anyja oldalán – 

játszani gyerekekkel 

akik elfelejtették a játszást, 

/ tanulva gondolkodni / mindazokkal /, 

akik tanulni akarnak – 

és azoknak |számára|, akik már |nem akarnak| semmit nem akarnak 

és akik |már| semmiben nem |hisznek semmiben,| 

barátxx lenni|nak|, 

jóakaratnak lenni, uj vágynak: 

ez többet ér 

mint mindaz a tett, 

amit dicsőitenek előttünk – 

ez az, 

ami a világot összetartja, 

és hogy legyen még 

szilárd föld |van| a talpunk alatt – 

ezért magasztalom én 

A tisztességes embert, 

és xxxx és xxxalolom ezért dalolom 

E szent ének Énekét – 


A jelentéktelen cselekedetről 2450 

A mindennapba vesző, 

Jelentéktelen cselekedet, 

Egy vigaszúl suttogott, 

halk szó – 


Kéznyujtás, 

2447 BGG.679-680 

2448 Ms 4658/354 (kéthasábos kézírás /kéziratos fogalmazvány – tompa ceruzával) 


2450 BH.130-131 

454

vVetett ágy, 

aAz / hontalannak / ott / – 

sSaját szántolktol 

mMosolyogva megvont 

Étek, Mit odateszünk 

Az éhező elé – 

A fázónak 

Saját melegünk melege, 

Hely tüzhelyednél 

A hajléktalanoknak – 

Megértő tekintet 

A tévelygőknek 

sS remény és támasz 

aA kétségbeesettek számára – 

Emberi ruha 

A rongybaburkoltnak, 

S az elesett anyja oldalán 

fiunak lenni 

a fia helyett – 

Gyerekekkel játszani, 

Akik elfelejtették a játékot, 

Együtt tanulva mindazokkal, 

Akik tanulni akarnak – 

éÉs azok számára, akik nem akarnak már semmit, 

éÉs akik /már / nem hisznek / semmiben, 

Barátnak, 

Jóakaratnak lenni, új vágynak:X 

Ez többet ér, 

Mint mindaz a tett, 

Mit dicsőítenek előttünk – 

Ez az, 

aAmi a világot összetartja, 

éÉs hogy még 

Szilárd föld legyen a talpunk alatt – 

Ezért magasztalom én 

aA tisztességes embert, 

És ezért dalolom az emberiesség 

Énekének Énekét – 

Nem nyujt reményt 

Semmi, – csak ez: 

Az, hogy emberré 

Válik az ember. 

Ford.: Sz.L. 

[>350] GEORG BRITTING: 

Im Tiroler Wirtshaus 2451 

Als erster kommt der Hahn. 

Er kräht im Tau sein Frühsignal 

beim Röhrenbrunnenwasserfall — 

und nicht viel später dann 

orgelt die brumme Kuh 

ihr drähnendbraunes, schnallendes, 

von der Holzwand widerhallendes, 

wiesenblumes Muh. 

Dann schlagen Türen auf und zu, 

dann spritzt der erste Tropfen Licht 

mir mitten ins Gesicht. 

Ich fahr empor im Nu, 

tief aus der weiß und roten Polsterruh, 

tief in die schwarzen Nagelschuh. 

2451 LA6.165 

2452 ÖB48.42 

2453 SzLV.379 

2454 ÖB.II.84 

Vetett ágy 

Az otthontalannak – 

Saját-szánktól 

Mosolyogva megvont 

Étek, 

Mit odateszünk 

Az éhező elé – 

A fázónak 

Saját melegünk melege, 

Hely tűzhelyednél 

A hajléktalanoknak – 

Megértő tekintet 

A tévelygőknek, 

S remény és támasz 

A kétségbeesettek számára – 

Emberi ruha 

A rongybaburkoltnak, 

S az elesett anyja oldalán 

Fiúnak lenni 

A fia helyett – 

Gyerekekkel játszani, 

Kik elfelejtették a játékot, 

Együtt tanulva mindazokkal, 

Akik tanulni akarnak – 

És azok számára, akik nem akarnak már semmit, 

És akik nem hisznek már semmiben, 

Barátnak, 

Jóakaratnak lenni, új vágyaknak: 

Ez többet ér, 

Mint minden tett, 

Melyet dicsőítenek előttünk – 

Ez az, 

Ami a világot összetartja, 

És hogy még 

Szilárd föld legyen a talpunk alatt – 

Ezért magasztalom én 

A tisztességes embert, 

És ezért dalolom az emberiesség 

Énekének Énekét – 

Nem nyújt reményt 

Semmi, – csak ez: 

Az, hogy emberré 

Válik az ember. 


Tiroli szállodában 2452 

Im Tiroler Wirtshaus 

A kakas kezdi: a 

kútszivattyuvizesés 

mellett kukorékol, és 

aztán, mint orgona, 

– brumm! – visszhangzón bőditi 

deszkafalam oldalához 

zengőbarna, vadvirágos 

bánatát a búboci. 

Aztán ajtók, ablakok; 

aztán, mintha csöppnyi vízzel, 

az első fény szemen spriccel. 

Pattanok, 

s a csíkos dunyha mély álmábál – uccu, hopp! – 

mély bakkancsomba huppanok. 

[SZABÓ LŐRINC]: [SZABÓ LŐRINC]: 

455

Tiroli szállodában 2453 Tiroli szállodában 2454 

Im Tiroler Wirtshaus 



kútszivattyuvízesés 

kútszivattyuvízesés 












Pattanok, 

s a csíkos dunyha mély álmábál – uccu, hopp! – 

mély bakancsomba huppanok. 

[>351] JOSEF WEINHEBER: 

Durch Bauernland 2455 

Ein Streifen Mais, ein Streifen Klee, 

Kartoffelfurchen je und je, 

und Acker braun und Acker rot, 

im gelben Mittag reift das Brot, 

der Wiesenweg gebändert weiß, 

ein Streifen Klee, ein Streifen Mais, 

der Jogl zieht am Strick das Kalb, 

und Acker rot und Acker falb, 


im hohen Hafer äst das Reh, 

die reifen Mandeln Reih an Reih, 

ein Leiterwagen nahebei, 

und Wegerich und Rittersporn, 

im gelben Mittag rauscht das Korn, 

die Weiden an dem Wasserbug 

beschatten kühl den Schnitterkrug, 

und Acker falb und Acker schwarz, 

im lichten Forste riecht das Harz, 

mit Ochsen schwer, der Bauer dran, 

geht um die Hufe das Gespann, 

geschobert liegt das Heu zuhauf, 

Rebhühner stehen knatternd auf, 

ein Kirchturm, ein paar Höfe weit, 

und wieder nichts als Einsamkeit, 

ein Streifen Mais, ein Streifen Klee, 


und Acker hier und Acker dort, 

und an und um und immerfort… 


Josef Weinheber Durch Bauernland 

Paraszti^földön át 2458 

Csík tengeri, csík lóhere, 

krumpliföldek mindenfele, 

mező, barna, mező|,| piros, 

sárga délben érik a rozs, 

s xs |út,| fehér xxik |szalag|, mezei, 

csík lóhere, csík tengeri, 

s kötélen bxu?atos? |a makacs| tinó, 

s mező, barna, mező, fakó, 

s krumpliföldek mindenfele, 

zabban szálaz az őzike, 

s érő mandula sorai 

s mellettük egy lajtoskocsi, 

s útilapu és szarkaláb, 

sárga dél gyúl a rozson át, 

s fűz tövén vízben xxx |hűsöl| a 

kaszások kitty-kotty-korsaja, 

s mező, fakó, mező, sötét, 

gyér lúctisztáson gyanta ég, 

s nehéz ökrökkel, körbe, mint 

2455 WW.192 

2456 OKA.294 


2458 Ms 4658/104 (gépírás – Durchschrift, kézzel javítva) 

2459 ÖB.II.532-533 








Pattanok, 

s a csíkos dunyha mély álmából – uccu, hopp! – 

mély bakkancsomba huppanok. 

[GÖRGEY GÁBOR]: 

Parasztföldeken 2456 

Kukorica és lóhere, 


vörös föld barna földet ér, 

nő sárga délben a kenyér, 

fehér az ösvény szalaga, 

lóhere és kukorica, 

ballag kötélen a tinó, 

hol vörös szántó; hol fakó, 


magas zabföldön őz legel, 

érett mandulák sorai, 

mellette oldalaskocsi, 

utilapu és szarkaláb, 

dél sárgítja a gabonát, 

pihen a parti füzfa-árny 

az aratók hűs korsaján, 

fakó s fekete földszalag, 

fényes erdőből gyantaszag, 

paraszt üli az ökröket, 

lassan járják a földeket, 

boglyákba rakva széna vár, 

fogolycsapat csattogva száll, 

torony, pár udvar, semmi több, 

s csak magány, mely mindent kitölt, 

kukorica és lóhere, 


kifogyhatatlan földeken 

utazik a szem végtelen… 


Parasztföldön át 2459 

Csík tengeri, csík lóhere, 


mező, barna, mező, piros, 


s út, fehér szalag, mezei, 


s kötélen a makacs tinó, 




s érő mandulák sorai 


s útilapú és szarkaláb, 

sárga dél gyul a rozson át, 

s fűz tövén vízben hűsöl a 





456 


Josef Weinheber Durch Bauernland 

Paraszti^földön át 2457 

Cs|í|k tengeri, cs|í|k lóhere, 


mező, barna, mező|,| piros, 


s xs |út,| fehér xxik |szalag,| mezei, 


s kötélen bxu?atos? |a makacs| tinó, 




s érő mandula sorai 


s útilapu és szarkaláb, 

sárga dél gyúl a rozson át, 

s fűz tövén vízben xxx |hűsöl| a 





fogata, a pearaszt kering, 

széna hordásra^ készen áll, 

túzokok lomha raja száll, 

s itt xxx pár tanya, ott egy totrony, 

aztán megint csak unalom, 

csík tengeri, csík lóhere, 

krumpliföldek mindenfele 

xs mezőlk errébb, mezők alább 

s örökké xxxx |mindig, mindig ez| a világ… 


fogata, a pearaszt kering, 

fogata, a paraszt kering, 

széna hordásra^ készen áll, 

széna hordásrakészen áll, 



s itt xxx pár tanya, ott egy totrony, 

s itt pár tanya, ott egy torony, 







xs mezőlk errébb, mezők alább fentebb s mezők fentebb, mezők alább 

s örökké xxxx |mindig, mindig ez| a világ… 


s mindig, mindig ez a világ… 

[>352] WEINHEBER: 

Einsame Zwiesprach 2460 

Kannst du zürnen, wenn ich dich frage, 

wo du wärest ohne mich? 

Du wagtest mich erst am sechsten Tage: 

Ich schuf mit e i n e m Gedanken dich. 

Und mit e i n e m Gedanken 

tilge ich dein Sein; 

reiße ich Bund und Schranken 

zwischen dir und mir wieder ein. 

Siehe, du mußtest ruhen, 

als das Werk du beendet in mir. 

Ich baue in Sehnsucht und Liebe 

noch immer an dir. 

Und darum nur bist du stärker 

und überragest mich: 

Weil meine Sehnsucht und Liebe 

größer ist als ich. 


Jahraus — Jahrein 2463 

Dieweil der Mond und Mod entglitt, 

ging einer wie ein Schatten mir, 

jahraus, jahrein und immerzu, 

durch Morgentau und abendruh. 

Vom Kind zum Greis, wie ist do bald 

die Zeit dahin, dass Wort verhallt, 

und alles fließt, und gar nichts bleibt, 

die Frucht, die fällt, der Baum, der treibt, 

das Haus, der Turm, der Schmerz, das Glück, 

das geht hinab und sinkt zurück, 

und endlich ists mit dir so weit, 

da war es nur eun Stäubchen Zeit, 

und eh du es noch recht bedacht, 

so ist es schon für immer Nacht. 

Für immer Nacht? Da stockst du schon. 

Du kommst zurück in deinem Sohn, 

der geht den Weg von Anfang an, 

und tut die Werk, die du getan, 

und freut und fürchtet, hofft und sinnt 

und gibt es weizter an sein Kind, 

und hinter ihm mit leisem Schuh, 

jahraus, jahrein und immerzu, 

die Uhr zur Hand, bereit zum Schnitt, 

geht einer wie ein Schatten mit. 

[>354a] WEINHEBER: 

»Der« Kaktus 2466 

Grauer Ziegelschutt mit Scherb und Stein 

nährt mir träg die Ohnmacht meiner Galle. 

Meines Fleisches ständigem Verfalle, 

2460 

WW.19 

2461 


2462 

ÖB.I.642 

2463 

WSW.II.327-328 

2464 


2465 

ÖB.I.595 

2466 

WSW.I.587: „Abdruck nach Arbeiter-Zeitung” 1932.I.13. 

2467 WW.127 


Josef Weinheber Einsame Zwiesprache 

Magányos párbeszéd 2461 

Haragszol, ha kérdem, vagy-e 

nélkülem? és mi vagy? 

Létem hatnapi munkád érdeme; 

tiéd bennem: xx xxxxx |egy gondolat|. 

Hiszen egy másik gondolattal 

talán kiirtalak: 

sorompónk és kötelékünk 

egymásban megszakad. 

Lám, te pihentél, befejezve 

velem a művedet. 

Bennem téged ma is épít 

a vágyó szeretet. 

457 


Magányos párbeszéd 2462 

Einsame Zwiesprache 

Haragszol, ha kérdem, vagy-e 

nélkülem? és mi vagy? 

Létem hatnapi munkád érdeme; 

tiéd bennem: egy gondolat. 

Hiszen egy másik gondolattal 

talán kiirtalak: 

sorompónk és kötelékünk 

egymásban megszakad. 

Lám, te pihentél, befejezve 

velem a művedet. 

Bennem téged ma is épít 

a vágyó szeretet. 

S nálam csak azért vagy erősebb, 

S nálam csak azért vagy erősebb, 

azért sokkal nagyobb, 

azért sokkal nagyobb, 

mert bennem több a szeretetvágy, 

mert bennem több a szeretetvágy, 

mint én vagyok. 


mint én vagyok. 


Évről-évre 

– (Josef Weinheber)x (sz. 1892) – 2464 

Míg teltek holdad napjai, 

mint árnyék kísért valaki, 

évről évre és szüntelen, 

hűs éjben, napos reggelen. 

A gyermek szétnéz s már öreg, 

fut az idő, szó elremeg, 

és minden folyik és elbukik, 

makk, mely x hull, fa, mely rügyezik, 

minden hanyatlik, ház, torony, 

és sápad, öröm, fájdalom, 

és végűl igy jársz te is, és 

porszemxxxx |idő| volt az egész, 

s mire ráeszmélsz igazán, 

xxx örök éj vagy és üres árny. 

Örök éj? Máris mint remélsz ujra élsz, x xxxx 

hisz a fiadban visszatérsz, 

az ujrakezdi utadat, 

s munkádat, mely xxxx|félben|maradt, 

s fél, xx örül, tünődik s remél 

s fiában ismét visszatér, – 

s óráját nézve s nesztelen 

évről-évre és szüntelen, 

s mindig készen suhintani, 

xxx árnyként követi x valaki. 

Balatonföldvár Ford. Szabó Lőrinc 

1941. aug. 29. 


Kaktus 2467 

Grauer Ziegelschutt mit Scherb und Stein 

nährt mir träg die Ohnmacht meiner Galle. 

Meines Fleisches ständigem Verfalle 


Évről évre 2465 

Jahraus-jahrein 

Míg teltek holdad napjai, 

mint árnyék kísért valaki, 

évről évre és szüntelen, 

hűs éjben, napos reggelen. 

A gyermek szétnéz, s már öreg, 

fut az idő, szó elremeg, 

és minden folyik és bukik, 

makk, mely hull, fa, mely rügyezik, 

minden hanyatlik, ház, torony, 

és sápad, öröm, fájdalom, 

és végül így jársz te is, és 

porszem idő volt az egész, 

s mire ráeszmélsz igazán, 

örök éj vagy és üres árny. 

Örök éj? Máris ujra élsz, 

hisz a fiadban visszatérsz, 

az ujrakezdi útadat, 

s munkádat, mely félben maradt, 

s fél, örűl, tűnődik s remél, 

s fiában ismét visszatér; – 

s óráját nézve s nesztelen 

évrő1 évre és szüntelen, 

s mindig készen suhintani, 

árnyként követi Valaki.

Wucherung von Stachel, Dorn und Kralle, 

muß ein Tropfen Jauche Letzung sein. 

Wie die Sonne quälend auf mich sticht, 

treibe ich verzweifelnd, wild und schwelend, 

rote Blüten, meine Not verhehlend, 

rote Blüten groß aus all dem Elend 

in das grelle, brennpunktscharfe Licht. 

Gott, der sonst doch gnädigschnellen Blitz, 

weiche Wolke schuf für seine Bäume, 

meidet meine fruchtlos bitter’n Träume, 

blind dafür, wie meine Ohnmacht schäume, 

schuldbewußt vor solchem Schöpfungswitz. 

Also treib ich knorrig und gebleicht 

Dorn zu Dornen, daß ich mich erfülle, 

Blüt auf Blüten endlos in die Stille 

dieser meiner Gartenhausidylle, 

die verdammt der Hölle gleicht. 


Josef Weinheber Kaktus 

Kaktusz 2468 

Szürke, gyér kő= s téglatörmelék (kötőjel!) 

táplálja tehetetlen epémet. 

Egyre sorvad húsomból az élet 

és üdvnek vesz egy csöpp trágyalét. 

Míg tűivel szurdogál a nap, 

gyötrelmem, ez az őrűlt varázsló, 

száz rőt tölcsért, száz rőten virágzó, 

nagy tölcsért nyit rajtam a parázsló, 

gyúpont=éles fényözön alatt. (kötőjel!) 

Isten felhő s villám gyors kegyét 

teremtette fáinak; de engem 

elkerűl: bűnvádnak érzi bennem 

a teremtés bizarr ötletét. 

Tüske tüskén, bütyök, orr, 

hogy sorsom beteeljesítsem, 

így virítok itt szelíden: 

saját sziklakertidillem, 

mely – akpárcsak a pokol! 



Kalendarium 2469 

Es schneit und schneit den Jänner lang. 

Dem Kind in dunkler Stube 

ist vor der Stille bang. 

Was raunt im Rohr? Schoh Februar. 

Ein alter geht zur Kirche 

in seinem weißen Haar. 

Schwermütiger Regen, kommt der März. 

Was kann die erste Blume 

gegen das müde Herz? 

Windschwanke Birken im April. 

Schon weiß der Kanbe zu lächeln, 

wenn er weinen will. 

Amsel im Flieder und wieder Mai. 

Ewig — im leuchtenden Abend 

stehen und schwören die Zwei. 

Und waldiger Juni, wartend schwül. 

Die tausendsternigen Nächte 

weisen dem Manne ein Ziel. 

Ähren im Juli. Der Mohn überm Rain. 


2469 WSW.524-525 

2470 Ms 4657/458.I.-II. (kézírás) 

2471 Jelölve: e versszak és a következő sorrendje felcserélendő. 

muß ein Tropfen Jauche Letzung sein. 

Wie die Sonne quälend auf mich sticht, 

treibe ich verzweifelnd, wild und schwelend, 

rote Blüten, meine Not verhehlend, 

rote Blüten groß aus all dem Elend 

in das grelle, brennpunktscharfe Licht. 

Gott, der sonst doch gnädigschnellen Blitz, 

weiche Wolke schuf für seine Bäume, 

meidet meine fruchtlos bittern Träume, 

schuldbewußt vor solchem Schöpfungswitz. 

Also treib ich knorrig und gebleicht 

Dorn zu Dornen, daß ich mich erfülle, 

Blüt auf Blüten endlos in die Stille 

dieser meiner Gartenhausidylle, 

die verdammt der Hölle gleicht. 


Kaktusz 

Szürke, gyér kő- s téglatörmelék 

táplálja tehetetlen epémet. 

Egyre sorvad húsomból az élet 

és üdvnek vesz egy csöpp trágyalét. 

Míg tűivel szurdogál a nap, 

gyötrelmem, ez az őrűlt varázsló, 

száz rőt tölcsért, száz rőten virágzó, 

nagy tölcsért nyit rajtam a parázsló, 

gyúpont-éles fényözön alatt. 

Isten felhő s villám gyors kegyét 

teremtette fáinak; de engem 

elkerűl: bűnvádnak érzi bennem 

a teremtés bizarr ötletét. 

Tüske tüskén, bütyök, orr, 

hogy sorsom beteljesítsem, 

így virítok itt szelíden: 

saját sziklakertidillem, 

mely – akárcsak a pokol! 

Január, csupa, csupa hó. 

Homályos szoba, gyermek, 

a csönd irtóztató. 

Mi susog a nád közt? Február. 

Őszhajúu öreg ember 

folyton templomba jár. 

Komor, vad esők, március. 

Mit ér az uj virág, ha 

a sziv mindig borús? 

Szél-lenge nyirfák, április. 

Mosolyog már a gyermek, 

még ha pityereg is. 

Május; rigófütty; orgona nyit. 

Két örök árny az égő 

alkonyban esküszik. 

Erdős juniús, fullatag. 

A csillagos éjszaka nagy célt 

mutat a férfinak. 

2471/ Mennykő a tág augusztuson át. 

458 


Kalendárium 

– Josef Weinheber – 2470

Tief horcht das Weib in die Segnung 

seines Leibes hinein. 

Ein Donnerschlag durch den weiten August. 

Der Grübler wird sich mit Grauen 

seiner Grenzen bewußt. 

Septemberhimmel, ein Schwalbenzug. 

Heim will der Wandrer: Die Erde 

ist nicht mehr groß genug. 

Die Gärten verbluten, Oktober, im Wind. 

O daß der Trunkene sich endlich 

auf seinen Abgrund besinnt. 

Novembernebel. Ein Rabe schreit. 

Der Lauschende flieht betroffen 

vor seine Einsamkeit. 

Vom Himmel flockt’s Dezemberlind: 

Und Friede den Menschen auf Erden, 

die guten Willens sind. 


Weinheber: Kalendarium 

Kalendárium 2472 

Január, csupa hó, csupa hó az est. 

A sötét szoba hallgat, 

a gyermek félni kezd. 

Mi suttog a nád közt? Február. 

A vattaxxxx|haju| bácsi 


Bánatos esők, március. 

xxxxxxxxxxxxxxx Mit ér az uj virág, ha 

xxxxxxxxxxxxxxx a szív mégis borús? 

Szél-lenge nyírfák, április. 

Mosolyog a f|i|úcska, 


Május, rigófütty, orgona nyit. 

„XÖrökké!” – gyúl az alkony 

és két árny esküszik. 

Erdős juniús, fiullatag. 



Juliusban kalász, pipacs. 

Titok mzozdúl az asszony 

nehéz szive alatt. 

Szeptemberi ég, fecskék rajai. 

Hazavágyik a vándor: a Föld már 

nem elég nagy neki. 

Októberi szél, elbvérzik a kert. 

Szállna végre magába, 

aki csak ünnepelt! 

Mennykő a tág augusztuson át. 2474 

Korlátaira eszmél 

a bölcs és nézi magát. reméli 

November. Holló károg elő. 

Siet magánya elől a 

ködben a figyelő. 

Határaira |Korlátaira| eszmél 

az agg |a bölcs| s így nézi magát. / 

Julius|xx|ban| kalász, pipacs. 

Áldott xxxx Terhébe hallgatózva |Titkok szorulnak az asszony 

a nő csupa áhitat. áldott szíve alatt./ 


Hazavágyik a vándor: a föld már 


Elvérzik a szélben október, a kert. 

Bár szállna magába a részeg, 

aki csak ünnepelt. 

Noxvember. Holló károg elő. 

Magánya elől riadtan 

fut a ködben a figyelő. 

December. Az ég langy pelyhe szakad. 

És béke mindennek a földön, 

ami emberi jóakarat. 



Kalendárium 2473 

Kalendarium 

Január, csupa hó, csupa hó az est. 

A sötét szoba hallgat, 

a gyermek félni kezd. 

Mi suttog a nád közt? Február. 

A vattahaju bácsi 


Bánatos esők, március. 

Mit ér az uj virág, ha 

a szív mégis borús? 

Szél-lenge nyírfák, április. 

Mosolyog a fiúcska, 


Május, rigófütty, orgona nyit. 

„Örökké!” – gyúl az alkony 

és két árny esküszik. 

Erdős juniús, fullatag. 



Juliusban kalász, pipacs. 

Titok mozdúl az asszony 

nehéz szíve alatt. 

Mennykő a tág augusztuson át. 

Korlátaira eszmél 

a bölcs és nézi magát. 


Hazavágyik a vándor: a Föld már 


Októberi szél, elvérzik a kert. 

Szállna végre magába, 

aki csak ünnepelt! 

November. Holló károg elő. 

Siet magánya elől a 

ködben a figyelő. 

Decebmber. Az ég langy pelyhe szakad. December. Az ég langy pelyhe szakad. – 

Béke mindennek a földön 

Béke mindennek a földön 

és emberi jóakarat. 

Josef Weinheber 

és emberi jóakarat. 

[>356] WEINHEBER: [SZABÓ LŐRINC]: 

2472 

Ms 4658/99.I-II. (gépírás, autográf javításokkal) 

2473 

ÖB.II.914-915 

2474 

Ez a verszszak a 8. elé nyilazva. 

459

Novelle in Briefen 2475 Josef Weinheber 

Novella levelekben 2476 

I. 

I. 

Geliebter, aus dem Sarge meiner Ehe, 

Kedvesem, a házasságom koporsó, 

aus meiner grauen, schmachbedeckten Nacht benne gyalázat, szégyen s éj körítx. 

grüß ich dein Haupt, das sich im Traume sehe, la|Lá|ttam arcodat (ah, az álom oly jó!), 

dein flammendes Haupt, das mir das Herz entfacht. lángoló hajad, arcod élni hív! 

Erfühl es, wie ich hier zugrunde gehe, 

|Óh| É|é|rezd|,| át, hogy tesz tönkre itt az olcsó 

erwacht zum Schmerz und nie ans Ziel gebracht. gyötrődés, |a|mely |x| v|c|élhoz sose |nem| segít. 

Wie dieser Brief… Er brenne und verwehe! 

Mint ez a levél… Legyen lángba-omló! 

Schon stirbt die Glut. Nun ist es wieder Nacht. OPernyéje húny már. S ujra éj borít. 

II. 

Und wieder ist es Nacht. Auf irren Sohlen 

schlich ich mich leise aus dem Schlafgemach. 

Er, der an Leib und Liebe mich bestohlen, 

gelassen schläft er unterm gleichen Dach. 

So sammle ich den Haß wie glühende Kohlen 

auf meinem Haar… Wann ist ein Ende, ach! 

Ich werde beten, mir die Bibel holen, 

daß es vorbeigeh. Ich bin sterbensschwach. 

III. 

Die Bibel hilft nicht mehr mir armen Weibe. 

Wie dem Ertrinkenden der Strohhalm, gibt 

die Stunde mir Hoffnung, wo ich an dich schreibe. 

O wärst du nah, den keine Ferne trübt, 

bevor ich auf dem bittern Wege bleibe. 

Von tausend Pfeilen ist mein Herz durchsiebt, 

ich lebe nicht, ich schwebe nur, ich treibe. 

Fühl, wie mein letzter Tropfen Blut dich liebt. 

IV. 

Und wieder Nacht. Ich taumle fast vor Schwäche. 

Ich muß mich eilen, dir mein Leid zu klagen. 

Die düstre Andacht dieser Selbstgespräche, 

wie lang noch wird sie mich des Werks entschlagen? 

Kich fühle, wie ich innerlich zerbreche. 

Es stillt nicht mehr, es heimlich auszusagen. 

Die Nacht verlangt, daß ich dein Antlitz räche. 

Er liegt und schläft – O nie mehr wird es tagen. 

V. 

Du warst so schön, so traumhaft wie das Leben, 

das mir zu leben nicht bewilligt war. 

Ich warte auf dich – und fühl mit Beben, 

auf meiner Strirn dein kühles Lippenpaar. 

Unendlich will ich dir die Seele geben, 

unendlich küssen dein erträumtes Haar. 

Ist dies denn Mord? Er liegt und schläft daneben. 

Ich folge deiner Stimme wunderbar. 

VI. 

Ich habe mir die Pulse aufgeschnitten. 

Ich schreibe diesen Brief mit letzter Kraft. 

Ich habe, nicht mehr von der Furcht umstritten, 

die Tat zu tun mich endlich aufgerafft. 

Er liegt und schläft. Ich habe viel gelitten. 

Ich gleite still aus meines Kerkers Haft. 

Ich gehe zu dem unbekannten Dritten. 

Ich fliehe in die große Leidenschaft. 


Novella levelekben 2477 

Novelle in Briefen 

1 

Kedvesem, a házasságom koporsó, 

benne gyalázat, szégyen s éj körít. 

Láttam arcodat (ah, az álom oly jó!), 

lángoló hajad s arcod élni hív! 

Óh, érezd, hogy tesz tönkre itt az olcsó 

gyötrődés, amely célhoz nem segít. 

Mint ez a levél… Legyen lángba-omló! 

Pernyéje húny már. S megint éj borít. 

2 

2475 WSW.542-544 

2476 Ms 4658/101.I-II.; Ms 4657/102.I-II. (gépírás; autográf javításokkal) 

2477 ÖB.II.180-181 

II. 

S megint éj borít. Halkan kiosontam 

hálónk küszöbén, ingó talpakon. 

Ő, testem-lelkem tolvaja, nyugodtan 

alszik: xxxx neki |ez a ház| nyugalom. 

Én parazsat g|gy|űjtök fejemre, onnan, 

amit gyűlölök… Lám, xxx |Ah, vég,| messzi rom! 

Tán könnyít a bibliában lapoznom, 

hogy múljék a rossz. xxxx |xxx|Tovább| nem birom. (rövid i!) 

III. 

A biblia már nem segít, szegény nőt. 

De, mint fuldoklónak a szalmaszál, 

míg írok, adhatsz támaszt, némi végsőt. 

Óh, kit nem szennyez messziség, homály, 

kísérd te a keserű útra térőt! 

Szivem, ezerszer xátlőtt szita, fáj. 

Érted ég bennem minden pici vá|é|rcsöpp. 

Nem élek, csak lebegek, visz az ár. 

IV. 

S megint éj. Roskaszt testem gyöngesége. 

Sietnem kell elsírni panaszom. 

Meddig tartóztat áhítata-kéje 

e zord monológoknak? Nem tudom. 

Érzem, szivem hogy zúzza szenvedélye. 

Kevés már, hogy titokban suttogom. 

Arcodért bossuzút kér romlásom éje. 

Ő fekszik s alszik. Lesz még holnapom ? 

V. 

Szép voltál, mint az álom, mint az élet, 

milyet |amelyet| élnem soha meg nem adatott. 

Rád vártam – s most két hűvös ajkat érzekx 

remegve;: a homlokom csókolod. 

Végtelen tárúl elébed a lélek, 

végtelen csókom arcod|hajad|ra lobog. 

Ölök vele? Ő fekszik, |s| alszik. Én meg 

hangod csodája felé indulok. (rövid u!) 

VI. 

Ereimet felvágtam. Soraimhoz 

vá|é|gső nyugalom ad végső erőt. 

Nem vacogtat a tett, nem már a nyirkos 

félelem: ami most jön, már örök. 

Ő fekszik s alszik. Sok volt, sok, a kín s rossz! 

Hűl cellám |a börtön| a szökőxxx rab mögött. 

Megyek az ismeretlen Harmadikhoz. 

A nagy szenvedélybe menekülök. (rövid ü!) 

460 


S megint éj borít. Halkan kiosontam 

hálónk küszöbén, ingó talpakon. 

Ő, testem-lelkem tolvaja, nyugodtan 

alszik: neki ez a ház nyugalom. 

Én parazsat gyűjtök fejemre, onnan, 

amit gyűlölök… Ah, vég, messzi rom! 

Tán könnyít a bibliában lapoznom, 

hogy múljék a rossz. Tovább nem birom. 

3 

A biblia már nem segít, szegény nőt. 

De, mint fuldoklónak a szalmaszál, 

mig írok, adhatsz támaszt, némi végsőt, * 

Óh, kit nem szennyez messziség, homály, 

kisérd te a keserű útra térőt! 

Szivem, ezerszer átlőtt szita, fáj. 

Érted ég bennem minden pici vércsöpp. 

Nem élek, csak lebegek, visz az ár. 

4 

S megint éj. Roskaszt testem gyöngesége. 

Sietnem kell elsírni panaszom. 

Meddig tartóztat áhítata-kéje 

e zord monológoknak? Nem tudom. 

Érzem, szivem hogy zúzza szenvedélye. 

Kevés már, hogy titokban suttogom. 

Arcodért bosszút kér romlásom éje. 

Ő fekszik s alszik. Lesz még holnapom ? 

5 

Szép voltál, mint az álom, mint az élet, 

amelyet élnem meg nem adatott. 

Rád vártam – s most két hűvös ajkat érzek 

remegve: a homlokom csókolod. 

Végtelen tárúl elébed a lélek, 

végtelen csókom hajadra lobog. 

Ölök vele? Ő fekszik s alszik. Én meg 

hangod csodája felé indulok. 

6 

Ereimet felvágtam. Soraimhoz 

végső nyugalom ad végső erőt. 

Nem vacogtat a tett, nem már a nyirkos 

félelem: ami most jön, már örök. 

Ő fekszik s alszik. Sok volt, sok, a kín s rossz! 

hűl a börtön a szökő rab mögött. 

Megyek az ismeretlen Harmadikhoz. 

A nagy szenvedélybe menekülök. 


Pro domo 2478 

Ich will nicht die Menschheit beglücken. 

Ich will keine Engel züchten. 

Ich will keine Himmel stürzen. 

Ich will die Kunst. 

Das nackte Weinen ist häßlich. 

Das trunkene Stammeln ist häßlich. 

Das Bild der Landschaft ist gottlos 

ohne die Form. 

Jede Bewegung ist böse. 

Gott ist die ewige Ruhe. 

Am tiefsten ergreift der Tote. 

Das Werk sei starr! 

Nur eine Tugend dem Künstler: 

Er warte, bis er Mann ist. 

Die Knaben spielen und lärmen. 

Kunst ist schweigsam und hart. 

WEINHEBER: 

Pro domo 2479 

Ich will nicht die Menschheit beglücken. 

Ich will keine Engel züchten. 

Ich will keine Himmel stürzen. 

Ich will die Kunst. 

Das nackte Weinen ist häßlich. 

Das trunkene Stammeln ist häßlich. 

Das Bild der Landschaft ist gottlos 

ohn die Form. 

Jede Bewegung ist böse. 

Gott ist die ewige Ruhe. 

Am tiefsten ergreift der Tote. 

Das Werk ist starr! 

Nur eine Tugend dem Künstler: 

Er warte, bis er Mann ist. 

Die Knaben spielen und lärmen. 

Kunst ist schweigsam und hart. 

461 


Pro domo 2480 

Pro domo 

Nem akarom boldogítani az emberiséget. 

Nem akarok angyalokat tenyészteni. 

Nem akarok eget ostromolni. 

Művészetet akarok. 

Utálatos a meztelen sírás. 

Utálatos a részeg dadogás. 

A táj képe istentelen 

a forma nélkül. 

Minden mozdulat gonosz. 

Isten az örök nyugalom. 

A halott ragad meg legmélyebben. 

A mű legyen merev. 

A művész egyetlen erénye: 

kivárni, hogy férfi legyen. 

A siheder játszik és zajong. 

A müvészet hallgatag és kemény. 

[358] WERNER BERGENGRUEN: [SZABÓ LŐRINC]: [SZABÓ LŐRINC]: 

* 

sic! 

2478 

WA.105-106 

2479 

WSW.II.97-98 

2480 

ÖB.I.495-496 

2481 

BVF.55 


2483 

ÖB.II.74

Stimmen des Abends 2481 Werner Bergengruen Stimmen des Abends 

Esti hangok 2482 


Stimmen des Abends 

Gedämpfter Wohllaut rieselt durch den Abend. Fojtott zenék esti permete pásztáz; 

Fojtott zenék esti permete pásztáz; 

Der Gott im Rohr 

már ébred a 

már ébred a 

Erweckt, das Schweigende mit Klang begabend, nádban az isten: szól a némaság száz 

nádban az isten: szól a némaság száz 

Sich Chor um Chor. 

kis kórusa. 

kis kórusa. 

Der Wind im Schilf verwachsner Festungsgräben 

Raunt unbeeilt, 

Indes an zart gestimmten Silberstäben 

Die Grille feilt. 

Nun heben die gelassenen Fontänen 

Aus dumpfem Schwall 

Uraltes Gleichmaß unbewegter Tränen 

Im Tropfenfall. 

Und schwand im schwarzen Blau der Wolkenballen 

Der letzte Streif, 

Wird auch dem Liebesruf der Nachtigallen 

Die Stunde reif. 



Stimmen des Abends 

Fojtott zenék esti permete pásztáz: 

már ébred a 

nádban az isten: szól a némaság száz 

kis kórusa. 

Benőtt sánc-árok sásain a lusta 

szellő neszel, 

s ezüstbe-hangolt fák ágai közt a 

tücsök reszel. 

Nyugodt szökőkút erősíti, tompa 

könnyei szép 

egyensulyában mozdulatlan ontva, 

ős ütemét. 

S mire egy-kékbe sötétül a felhő 

s az esti pír, 

fölcsattog a csalogányban az első 

teljes idill. 

[>359] BERGENGRUEN: 

Totenspruch auf einen Vogel 2485 

O winziges Geschick! O Feder, die ich fand 

salzweiß, doch blutbefleckt, im Parkweg auf dem Sand! 

bleib, Wandrer, stehen. Nein, – geh weiter, doch gemach, 

denk nur sekundenlang dem kleinen Vogel nach. 

O federleichter Tod! O furchtbares Gewicht, 

die Schale dieser Welt belastend zum Gericht. 

Ein Großes ist nicht groß, ein Kleines ist nicht klein. 

Es kann kein Erdenmaß vor Gottes Antlitz sein. 

Ich hob die Feder auf, ihr Schaft war schlank gespitzt. 

ich hab den Totenspruch mit ihm in Sand geritzt. 

In Sand, der vogelschnell von jedem Tritt zergeht, 

den jeder Atemzug des stillsten Tags verweht. 

Gefiele Gott dem Herrn ein Ewiges auf Erden, 

so ließ er diesen Sand gewiß zu Marmor werden. 

Er aber will, es sei vor ihm und uns ein Nu: 

Sand, Schrift und Marmorstein, der Vogel, ich und du. 


Werner Bergengruen : Totenspruch auf einen Vogel 

Sírfelirat |Halotti beszéd| egy madárra|ól 2487 

Óh, icipici sors! Óh, toll, te, sófehér, 

vérfoltos, mit |melyet| a park útján hány a szél! 

Állj meg, vándor. De nem, – menj; csak tűnődj el egy 

2484 + (nem ÖB.48.! – ha nincs meg, kivenni!) 

Benőtt sáncárok sásain a lusta 

szellő neszel 

s ezüstbehangolt fák ágai közt a 





ős ütemét. 

S mire egy-kékbe sötétűl a felhő 



teljes idill. 



Werner Bergengruen : Totenspruch auf einen Vogel 

462 

Benőtt sánc-árok sásain a lusta 

szellő neszel 

s ezüstbe-hangolt fák ágai közt a 





ős ütemét. 

S mire egy-kékbe sötétül a felhő 



teljes idill. 

Sírfelirat |Halotti beszéd| egy madárraól 2486 


vérfoltos, mit |melyet| a park útján hány a szél! 


másodpercig az itt kimúlt madár felett. 

Óh, törékeny halál! Óh, te, iszonyu súly, 

mely, itélet gyanánt, létünkre súlyosúl. 

Bizony, nem nagy a nagy, nem kicsi a kicsi: 

tűnnek Isten előttx a föld mértékei. 

xxxxx xxxxxx |Fölvettem a pihét,|, kemény xx tű a hegye, 

betűket karcolok a homokba vele. 

Madárgyors villanást nem él túl ez a por, 

rajza a legnagyobb szélcsöndben szétomol. 

Mert aAkarna |csak| az Ur földi dolgot öröknek, 

márvánnyá válna most e darabja a földnek. 

De Ő |ő| úgy látja, hogy jobb, ha, neki s magunknak: 

por, kő, betű, x madár, xxxx |én s te egy| perc xxx |vagyunk| csak. 



Halotti beszéd egy madár fölött 2488 

Totenspruch auf einen Vogel 


vérfoltos, melyet a park útján hány a szél! 


2485 

EG.220 

2486 

Ms 4657/510 (írógéppel; autográf javításokkal; bizonnyal korbbi a 509-nél: 13. sor: »csak« ceruzával) 

2487 

Ms 4657/509 (gépírás autográf javításokkal; vlsz. az 510 után készült szövegváltozat+) 

2488 ÖB.II.909



Óh, törékeny halál! Óh, te, iszonyu súly, (rövid u!) 

Óh, törékeny halál! Óh, te, iszonyu suly, 

mely, itélet gyanánt, létünkre súlyosúl. 

mely, itélet gyanánt,1étünkre súlyosúl. 



tűnnek Isten előttx a föld mértékei. 

tűnnek Isten előtt a föld mértékei. 

xxxxx xxxxxx |Fölve+ttem a pihét,|, kemény xx tű a hegye, Fölvettem a pihét, kemény tű a hegye, 



Madárgyors villanást nem él túl ez a por, 

Madárgyors villanást nem él túl ez a por 

rajza a legnagyobb szélcsöndben szétomol. 

rajza a teljes szélcsöndben is szétomol. 

Mert aAkarna |csak| az Ur földi dolgot öröknek, 

Akarna csak az úr földi dolgot öröknek, 



De Ő |ő| úgy látja, hogy jobb, ha, neki s magunknak: 

De ő úgy látja, hogy jobb, ha, neki s magunknak: 

por, kő, betű, x madár, xxxx |én s te egy| perc xxx |vagyunk| csak. 


por, kő, betű, madár s én s te egy perc vagyunk csak. 

[>360] RUDOLF HENZ: 

Baum im Hof 2489 

Er hat nie weiter gesehn, als auf vier graue Hauswände 

Und um seinem Stamm ein Stück Erde bräunlich und rund. 

Zum quadratischen Himmel hebt er die schwankenden Hände, 

Seine Füße stoßen sich an den Hofmauern wund. 

Doch liebt er die Steine und schätzt die zerblätterte Mauer. 

Nie sehnt er sich, blaue und grüne Weite zu sehn. 

Manchmal nur spürt er wie Fieberschauer 

Blütenschwaden aus nahen Frühlingsalleen. 

Aus grauen Höhlen Lichter und Lachen und Rennen, 

Toben der Hämmer. Aus Schmutz eines Knaben erlösender Schwung 

Stickt und betäubt seine Blätter. Doch wenn die entzündeten brennen, 

Wirft er das Laub in den Wind, wiegt er sich nackend und jung. 

O Sonne am Morgen und Abend und Tag, o in Nächten 

Tänze der Sterne, du leise fliegender Mond! 

Rausch in Stürmen und Schnee, Geheimnis des Nebels! 

Alle Tage und Stunden von Wundern belohnt. 

O jährliches Blühn, du süße Gewohnheit, Früchte zu tragen. 

Du tägliches Wachsen ohne Furcht und Gewalt. 

Und er meint in nahen, noch reiferen Tagen 

Müßte sein Wipfel über die Dächer ragen. – 

Er lächelt über die Sagen von Garten und Wald. 


Fa az udvaron 

– Rudolf Henz 2491 – 

Még sohasem látott az udvar szürke falán túl, 

a föld barna kis kupac a törzse körűl. 

Ingó kezével a négyszögü ég fele indúl, 

s lábát szigoru kő sebzi könyörtelenűl. 

Mégis szereti a hámló falakat meg a házat. 

Kék-zöld semmibe nem csalogatja a vágy. 

Csak néha olt bele valami tavaszi lázat 

a közeli fasorból a sok virág. 

Szürke odúkból fény, rohanás, gyerek ujjong, 

vad kalapács, piszok, egy szép mozdulat üdve... De ha 

fojtó nyara tán szélben karikázik a gyúlt lomb, 

fiatalon, csupaszon táncol az őszben a fa. 

Óh nap tüze! hajnal! dél, óh este! ti, táncos 

csillagok! és te, hold, nesztelenűl repülő! 

Mámor a vihar! a hó! és a köd mennyi varázst hoz! 

Hogy osztja csodáit a kincses idő! 

Óh kivirágzó év! óh termés drága szokása! 

Óh nőni! békés, teremtő napok! 

Küzd a fa és reméli, hogy ha felnőtt, 

a tetők fölé ér... És a kert s az erdők 

meséire gondol és mosolyog. 

2489 AO.129; HRG.9 

2490 HR.11 

2491 + 

2492 

2493 KGM.85 (részlet) 


[>361] KUBA: [SZABÓ LŐRINC]: 

R. HENZ: 

Baum im Hof 2490 

Er hat nie weiter gesehn, als auf vier graue Hauswände 

Und um seinem Stamm ein Stück Erde bräunlich und rund. 

Zum quadratischen Himmel hebt er die struppigen Hände, 

Seine Füße stoßen sich an den Hofmauern wund. 

Doch liebt er die Steine und schätzt die zerblätterte Mauer. 

Nie sehnt er sich, blaue und grüne Weite zu sehn. 

Manchmal nur spürt er wie Fieberschauer 

Blütenschwaden aus nahen Frühlingsalleen. 

Aus grauen Höhlen Lichter und Lachen und Rennen, 

Toben der Hämmer, aus Schmutz eines Knaben jauchzender Schwung 

Stickt und betäubt seine Blätter. Doch wenn die entzündeten brennen, 

Wirft er das Laub in den Wind, wiegt er nackt sich und jung. 

O Sonne am Morgen, am Abend, am Tag, o in Nächten 

Tänze der Sterne, du leise fliegender Mond! 

Rausch in Stürmen und Schnee, Geheimnis des Nebels! 

Alle Tage und Stunden von Wundern belohnt. 

Du jährliches Blühn, du süße Gewohnheit, Früchte zu tragen. 

Du sicheres Wachsen ohne Furcht und Gewalt. 

Und er träumt, in nahen, noch reiferen Tagen 

Müßte sein Wipfel über die Dächer ragen 

Und lächelt über die Sagen von Garten und Wald. 

463 


Fa az udvaron 2492 

Még sohasem látott az udvar szürke falán túl, 

a föld barna kis kupac a törzse körűl. 

Ingó kezével a négyszögü ég fele indúl, 

s lábát szigoru kő sebzi könyörtelenűl. 

Mégis szereti a hámló falakat meg a házat. 

Kék-zöld semmibe nem csalogatja a vágy. 

Csak néha olt bele valami tavaszi lázat 

a közeli fasorból a sok virág. 

Szürke odúkból fény, rohanás, gyerek ujjong, 

vad kalapács, piszok, egy szép mozdulat üdve… De ha 

fojtó nyara tán szélben karikázik a gyúlt lomb, 

fiatalon, csupaszon táncol az őszben a fa. 

Óh nap tüze! hajnal! dél, óh este! ti, táncos 

csillagok! és te, hold, nesztelenűl repülő! 

Mámor a vihar! a hó! és a köd mennyi varázst hoz! 

Hogy osztja csodáit a kincses idő! 

Óh kivirágzó év! óh termés drága szokása! 

Óh nőni! békés, teremtő napok! 

Küzd a fa és reméli, hogy ha felnőtt, 

a tetők fölé ér… És a kert s az erdők 

meséire gondol és mosolyog.

Gedicht vom Menschen 

Gibst du mir, geb ich dir 2493 

D A S Schweißtuch rötet sich – 

o rötet sich 

und wird sich röten 

am Quell, der nie versiegt, 

bis daß das Tuch, zu schwer, ein Tuch zu sein, 

zur Fahne wird und – fliegt. 

Einst wird der rote Tod 

die schwarzen Mörder töten. 

Dereinst 

wird alles gut und menschlich sein, 

vorerst jedoch im Lichte 

der Golddukaten blaßt 

das helle Tageslicht. 

Monarchen werden fett 

in Fraß und Mast. 

Herr Fugger mästet ihren Bauch, 

nur – seinen eigenen nicht. 

Sie – machen Pomp und Staat, 

doch er 

macht Weltgeschichte. 

… Und er bleibt schlank dabei, 

spielt mit der Wetterwolke, 

der goldne Spiclball springt und 

fliegt und fällt 

am Volk vorbei, 

dem nie ein Fang gelingt, 

das seine Hungerhände ganz 

vergeblich offen hält. 

Und eine lange Nase wächst dem 

Narrenvolke. 

[>362] KUBA: 


Schwer ist’s, zu wachsen 2495 

TIEF sich vor Allah 

der arme Fellache neigt, 

bittet um Regen. 

Indien bittet den 

heiligen Buddha um Reis. – 

Ob der arabische Laubfrosch zu Allah steigt – 

Wallstreet addiert, 

Onkel Sammy berechnct leis: 

Dürre – plus Hunger – plus Dollar – plus Segen 

Halbmond plus Christenkreuz, 

Wotan plus Winnetou, 

Drachmen plus Shilling. 

Preußischer Adel plus englische Lordship 

plus Titel und Stand – 

Bankkrach und Pleite – 

Europa spielt Blindekuh. 

Sam hält die Vorderhand, 

Sam hält die Hinterhand. 

Sammy frißt alles – 

O well, he’s quite willing: 

Deutsche Patente und 

persisches Naphthalin, 

Dung und Gehirne, 

Rutherfords Weisheit 

und finnisches Wolfram 

und schwedisches Chrom. 

Sammy frißt alles: 

Monarchen in Karmoisin, 

‘I’empel in Japan, 

den Heiligen Stuhl in Rom. 

Enkelsohn Gottes und ewige Birne. 

2494 Ms 4666/53 (gépírás) 

2495 KGM.114-115 (részlet) 

2496 Ms 4666/53.I-II. (gépírás) 

Részlet KUBA: Dal az emberről c. művéből 2494 

(80. oldal) 

Veritéktől vérzik a kendő – 

óh, vérzik 

s vérezni fog 

örök forrásán, míg csak 

– saját súlyát nem bírva tovább – 

zászló nem lesz s föl nem repűl. 

A vörös halál egykor megöli 

a fekete gyilkosokat. 

Egykor 

jó lesz minden és emberi, 

egyelőre anonban 

elsápad a nap aranya 

a dukátok fénye előtt. 

Uralkodók 

hiznak a vályuk előtt. 

Herr Fugger hízlalja pocakukat, 

de – a sajátját nem! 

Azok – pompázva feszítenek, 

ő meg 

világtörténelmet csinál. 

… És közben karcsu marad, 

játszik a viharfelhővel: 

az arany labda ugrik és 

repül és messze kerűli 

estében a népet, amelynek 

sose sikerűl elkapnia 

s így egész fölöslegesen 

nyújtogatja tenyerét. 

És felkopik álla 

a hülye népnek. 

464 

x 



Részlet KUBA: Dal az emberről c. művéből 2496 

(106. oldal) 

Földig hajol Allah előtt a szegény 

fellah, 

ugy kér esőt. 

Rizst kér a szent 

Buddhától India. 

Hogy eljut-e Allah elé az arab levelibéka –? 

A Wallstreet összegez; 

Samu bácsi számol és motyog: 

Aszály – több éhség – több dollár – több áldás. 

Félhold plussz Krisztuskereszt, 

Wotan plusz Winnetou, 

drachma plusz shilling, 

porosz junker plusz angol lordship: 

plussz cím és pozíció! 

Bankomlás és csőd – 

Európa szembekötősdit játszik. 

Sammy keze itt, 

Sammy keze ott – 

Sammy mindent fölzabál; – 

Oh, he is quite willing: 

Német szabadalmakat és 

perzsa naftalint, 

trágyát és agyvelőt, 

Rutherford tudományát, 

svéd chrómot és 

finn wolframot. 

Samu bácsi mindent fölzabál: 

uralkodókat karmazsinban, 

japán templomokat, 

a Szentszéket Róma közepén. 

Isten unokáját és örök villanykörtét.

Sammy frißt alles! 

Nur eins steht ihm nicht zu Kauf, 

eins ist zu teuer: 

Marx’ »Kapital«, 

dein eignes Porträt, Onkel Sam, 

jedem zur Ansicht. 

Sauf Whisky, sauf Erdöl, sauf – 

Blutschweiß mit Soda. 

Das Wort, das von Osten kam, 

brennt wie die Fahne des Volkes, 

wie flüssiges Feuer! 

[>363] KUBA: 


»Eh«, wird Stalin sagen 2497 

HITLER am Berghof. 

Sah er nach Norden, 

war alles sein – und arm geworden. 

Südwärts – 

schenkten besiegte Länder 

nichts 

als Haß und Wein. 

Sah er nach Westen, 

sah er die See, 

sah er die festen Küsten Englands, 

sah Dovers Kreideklippen, 

weiß wie Schnee. 

Trübte die Strähne Haar seinen Blick? 

spürt er die Zähne der Wappentiere, 

Tatzen und Klauen in seinem Genick? 

Nur Rußlands Weiten 

war’n eitel – Korn. 

Gen Ostland reiten – und in die Seiten 

von Speck stieß er dem Bären 

den Sporn. 

IM Namen der Menschheit, 2501 

im Namen des mächtigen Lebens, 

Soldaten, hört: 

Auf russischen Straßen 

sucht ihr den Heimweg 

nach Deutschland vergebens. 

Stolz und empört, 

Sowjetland, in Freude und Aufruhr 

unbändig, zähmt kein Gendarm. 

Es trommelt der Osten 

millionenhändig: 

Alarm. 

Und wenn 

die Sowjets trommeln, 

dann falln die Schlägel schnell, 

hart – wie der Huf die Steppe prägt, 

rasch wie der Draht die 

Botschaft trägt: 

Wenn Moskau einen Wirbel schlägt, 

Soldat, du Narr, 

so stürme noch diese Straße, 

noch diesen armen zerbrochenen Wald. 

Im Land der Zwiebeltürme, 

im dürren Grase 

lehrt man dich sterben 

und – du stirbst bald. 2499 

Samu mindent zabál, 

csak egyhez nem fűlik a foga, 

csak egy túldrága neki: 

Marx műve, a Tőke, – 

saját arcképed, Samu bácsi, 

bárki ellenőrizheti. 

Vedelj whiskyt, vedelj petrolt, vedelj – 

kiizzadt vért szódaspriccerben. 

A szó, mely Keletről üzent, 

ég, mint a népi zászló, 

mint folyékony tűz. 



Dal az emberről 2498 

Ötödik * rész: 

„Hát,” mondja majd Sztalin 

Mottó: 

Katona, te, bolond, 

rohamozd hát meg még ezt az utcát, 

még ezt az összetört, szegény erdőt. 

A hagymakupolák országában 

majd leckét kapsz a halálból 

és – nemsokára meghalsz. 2500 

KUBA: „Dal az emberről” 

VI. rész: 

„Hát,” mondja majd Sztalin (kapitális) 

1. 

A BERGHOF Hitlere! Ha 

Északra nézett, 

minden övé volt – és szegény lett 

Ha Délnek, 

hol győztek a vad seregek, 

nem dőlt feléje, csak 

bor s gyűlölet. 

S ha Nyugatra, a tenger fele: 

ott a 

britt * erőd sziklapartjaiba, 

Dover fehér krétaajkaiba 

botlott a tekintete. 

Hajtincse zavarta meg a szemét? 

Azt hitte: a címerállatok 

foga-körme a tarkójába tép? 

Csak a végtelen orosz haza 

volt csupa – gabona. 

Föl hát! Keletre! – s Hitler a Medve 

szalonnás oldalába vágta-verte 

sarkantyuját. 

AZ EMBERISÉG nevében, 

a Hatalmas Élet nevében, 

Katonák, figyelem: 

Az orosz országutakon 

sehol szemernyi nyom 

vissza, Berlin fele. 

Dac, büszke s féktelen! Soha 

zsandárhad nem töri a 

felháborodott Szovjetuniót. 

A milliókezű Kelet 

dobolja már ellenetek 

a riadót. 

S mikor a Szovjeterő 

dobol, mint förgeteg 

pereg a dobverő: 

kopog, ahogy a 

sztyeppén a pata, 

keményen, s gyorsan, ahogy a 

drótban az üzenet: 

2497 

KGM.85 

2498 

Ms 4666/52 (az Ms 4666/51 kéziratos – sűrűn javított – fordítás írógéppel készült tisztázata) 

* 

sic! 

2499 

KGM.161 

2500 

A 2. kéziratlapon. 3. kéziratlap: Megjegyzés: ld. a kommentárokban. 

* 

sic! 

2501 

KGM.164 

465 

2.

dann weh dem Trommlfell. 

So hat es nie gewittert! 

So schwefelgelb noch nie. 

Und wie ein Blitz zersplittert 

des Sommers Agonie – 

da alles trübe schien – 

da schlug der Welt die Stunde 

und fiel aus reifem Munde die Botschaft 

von Stalin. 

DAS ist der mit 2502 

Straßenfegerbart – 

Augen schiefgestellt. 

Das ist Rußland! 

Fremd in seiner Art – ferne 

in der Welt. 

Wüster Traum im Westen – 

Stern und Laus. 

Quadrisch aufgebaut 

tritt sein Name in die Nacht hinaus. 

Und der Morgen graut – 

Sommersonntagmorgen –, 

als die Sonne stieg, 

war sie rot, 

und all ihr Rotes schrie: 

Krieg! 

Ostwärts 

auf knirschenden Raupenbändern 

raste das Heer. 

Schwarz stieg 

der Staub an den Himmelsrändern, 

dunkel und schwer rollte dem Heere 

ein Rauch entgegen, der roch nach 

Brot. 

Hunger im Anmarsch! 

Es trieb verwegen ein Aufgebot 

flinker Kosaken, die schnelle ritten, 

im Staub dahin. 

Und ihre gnadlosen Säbel schnitten 

wie ohne Sinn. 

Dann aber rollte Sowjetland heran 

und wie die See, 

die man nicht halten und dämmen kann, 

die Rote Armee. 

… Und wich zurück. 

Und wich und wich zurück! 

Den liberalen Herren in London stockte 

der faule Atem, 

und das braune Biest frohlockte 

und fraß den Weg nach Moskau 

Stück für Stück. 

Und das grift an. 

Und das stieß vor! Im 

Rennen und im Rammen 

fiel Kiew und Smolensk. 

Nach vorne trug der Michel seine Nase, 

aber hinten schlug, 

wie ein empörtes Meer, 

die Sowjetflut zusammen. 

O Rußland, Rußland, 

welcher Maßstab mißt die Tiefe 

deiner Menschen, deine Weite – 

Gen Ostland reiten! 

Ja – so reite doch, 

so reite, bis du nicht weißt, 

was vorn und hinten ist. 

Ob das nicht Teufel sind? 

Ist das die Hölle schon? 

Trau nicht dem Busch im Wind, 

nicht dem gestorbnen Tank – 

Oh, dieser Horizont 

2502 KGM.166-168 

* sic! 

Ha Moszkva pergeti dobjait, 

a dobhártya reped. 

Soha ily viharjeleket! Az ég 

ily sárgakén nem volt soha még. 

A miként a haldokló nyarat, 

mely már-már kiapadt, 

villámnak kell frissitenie: 

ütött a Világ Órája, s im, 

érett szájából hullt Sztalin 

Üzenete. 

IHOL Ő! Szakálla 

utcát söpör – 

a szeme ferde. 

RUSSZIJA! 

Idegenszerü – tán a 

Föld véghatára. 

Nyugat torz álmaiban – 

csillag s tetű. 

Mint kvadráttömbök épülete, 

tör ki az éjbe a neve. 

És szürkül a reggel 

– nyárvasárnapi reggel – 

de hogy fölszállt a nap, 

már rőtre gyult a háboru, 

és minden rőtje 

azt bőgte: Háború! 

Hernyótalpain Keletnek 

zúdult csikorogva 

a sereg. 

Fekete por 

szegte körűl az eget. 

Sötét, nehéz füst 

gomolygott a hadak elé, 

és mint a kenyérszag, olyan. 

Éhségroham! 

466 

3. 

Gyorslovu, fürge közáktömeget * 

hajtott maga előtt, amely 

fölverte a port 

s könyörtelen szablyáival 

szinte esztelenűl kaszabolt. 

De felhömpölygött a Szovjethaza, 

s mint tengerek, 

gátolhatatlan, parttalan 

a Vörös Hadsereg. 

…ÉS VISSZAVONÚLT. 

És ujra meg ujra visszavonúlt! 

Londonban a liberális urak 

rothadt lélegzete elakadt belé, 

s ujjongás gyúlt a barna fenevadba, 

ahogy útját egyre vágta-falta 

előre, Moszkva felé. 

Zúgott a roham. 

S tért nyert! Recsegve- 

ropogva, vizen-tüzön át 

elesett Kiev, el Szmolenszk. 

Misi csak ment az orra után, 

de mögötte, 

mint háborgó öröm, 

összecsapott a Szovjetóceán. 

Óh, Oroszország, Oroszország, 

Mely mérce méri embereid 

mélységét, tereidet – 

Előre! Keletre! – Robogj, 

robogj csak: majd belekábúl 

agyad, s nem tudja azt se, hogy 

mi az elől, mi a háború! 

Nem ördögök ezek itt? 

Az ez már, a pokol? 

Hazudik a szélvert bokor, 

a döglött tank hazudik – 

betegít ez a láthatár, 

mit a szív annyira ún.

macht dir das Herze krank. 

Ein totes Kinderauge ist die Sonne, 

voller Hohn. 

Wohnt nicht in jedem Haus 

der Tod in Weiberhaar? 

Denn voll Gefahr 

sind Rußlands junge Frauen, 

und Rußlands alte Leute machten grauen 

den General, 

der schrie: »So geht und räuchert sie aus.« 

Hellauf die Flamme bricht 

durchs Strohdach – 

und Geruch versengten Fleisches 

und von frisch gebacknen Broten 

weht durch berauschte Träume. 

… und das Lächeln dieser Toten. 

Dies grimme Lächeln 

im verkohlten Angesicht… 

DEUTSCHLAND wird vor seinem 2503 

Richter stehn! 

»Eh«, wird Stalin sagen 

und am Barte drehn, 

»guten Weizen bauten wir im letzten Jahr, 

als es aber Zeit zu ernten war, 

habt ihr uns die Ernte 

totgeschlagen.« 

»Und«, wird Stalin sagen 


»gutes Licht gab uns Dnjeprostroi, 

machte Dörfer helle und 

die Menschen neu. 

Habt ihr uns den Riesen 


»Und«, wird Stalin sagen 


»traurig Rußland seine Lieder sang. 

Als das Russenlied schon 

hell und fröhlich klang, 

habt ihr uns die Sänger 


Dann wird Stalin 

seine Rechnung reichen: 

Dies für Feuerschaden – 

dies für Vieh und Korn. 

Dies – für Dnjeprostroi, 

doch Rußlands Qual und Zorn 

könnt ihr nun 

und nimmermehr begleichen. 

E I N Regen kam, 2504 

fiel schräg hernieder, 

stand vor Moskau und fiel 

viele, viele Tage. 

Und Leningrad war eine schöne Sage 

von Dächern hinter einer 

Regenwand. – 

Dann gab die Erde nach, 

ward glatt und weich – 

und hielt die Füße fest, 

die schnell nach Moskau wollten. 

Und hielt die Tanks – 

und düber rollten, rollten 

die Wolken über Stalins 

Regenreich. 

Da sah ein Schütze traurig 

auf die Zeh, die schmutzig 

durch die Stiefelspitze guckte. 

Zog seinen Schnupfen hoch, 

verschluckte sich und spuckte 

2503 KGM.169 

2504 KGM.170 

Gyermeki hulla szeme a nap 

és csupa gúny. 

Nem les minden házban valami 

halál – a nők hajában? 

Mert küzdenek, ravaszúl, de bátran, 

Oroszország fiatal asszonyai, 

s Oroszország vénei előtt 

a tábornok borzadva üvölt: 

„Gyujtsátok rájuk a tetőt!” 

Ragyogva üt ki a szalma- 

padláson a láng – 

és pörkölt hús szaga és friss 

kenyér szaga leng át 

részeg álmokat. 

… s a halottak mosolyognak. 

Óh, ez a sötét mosoly a 

megszenesült hullaarcon … 

5. 

NÉMETORSZÁG majd odaáll a 

bírái elé. 

„Hát,” mondja majd Sztalin 

S állát simogatják ujjai, 

„szép búzát vetettünk tavaly, 

de, hogy aratni akart a kar, 

ti 

agyonvertétek az aratást.” 

„És,” mondja majd Sztalin 

s állát simogatják ujjai, 

„Dnyeptrosztroj bő fényt szállitott, 

falvakba világot, emberekbe 

életet gyujtani. 

Ti 

agyonvertétek az óriást.” 

„És,” mondja majd Sztalin 

s állát simogatják ujjai, 

„búsan szólt az orosz ének. 

De, hogy már kezdett boldogan 

s vidáman zengeni, 

ti 

agyonvertétek a dal-varázst.” 

Aztán a számlát 

nyujtja Sztalin: 

„Ezt tűzért, koromért, 

ezt búzáért, baromért, 

Ezt meg Dnxeptrosztrojért,” – 

de hogy Oroszország mit szenvedett, 

azt – és a haragját – soha 

ki nem egyenlíthetitek. 

ESŐ jött, 

ferdén csapott, 

Moszkva előtt makacskodott 

sok-sok napon át, 

s az esőfal mögött 

tetők szép legendája volt 

Leningrád. 

És engedett a föld, 

sima lett és puha – 

és beleragadt 

a Moszkvába törő akarat. 

A tankok álltak, álltak, 

s fölöttük egyre szálltak 

a sztalini 

Eső-Ország fellegei. 

467 

6. 

Búsan, mogorván 

nézte egy lövész, a nagyujja hogy 

kukucskál a csizmája orrán. 

Torkára szívta a náthát, 

cigányútra nyelt, és köpött,

und sprach: 

»Bald gibt es Schnee.« 

Da sprach der Grenadier zum Schützen: 

»Du – laß keinen Goldfasanen 

diese Weisheit hören. – 

Schweig! Und stopf Stroh in deine 

Stiefelröhren.« 

Der Schütze schwieg und dachte: 

Schnee – und Frost dazu. 

D A S Barometer fiel – 

kam Schnee, kam Eis 

und fragte nicht nach Hitlers 

Goldfasanen. 

Die Toten an den Galgen 

und die Fahnen der Mörder auf den Masten 

klirrten leis – 

als Moskau donnernd aus den 

Ufern trat und sein Salut schoß 

um die Sonnenwende. 

Du rote Sonne, blende und verschwende 

dein heißes Licht an diesen 

Sowjetstaat. 

Viel Wärme braucht es, eh die 

Träne taut. 

Und wenn die Feinde und die Fröste weichen, 

gibt diese Erde Leichen frei und nichts 

als Leichen. 

Ach Kalk und Schmutz und 

Knochen ohne Haut. 

Die Made kam 

und biß und fraß sich fett. 

Dem Räuber brach der Frost die 

Räuberklauen. 

Nun liegt er da – die wollnen Tücher 

der erfrornen Frauen ums 

klappernde Skelett. 

WARD Frühling, und das Barometer stieg. 2505 

Der Michel – 

mußte weiter um sich knallen. 

Mit Hungerzähnen 

und mit Totenkrallen schlug 

Leningrad zurück 

und führte 

Krieg. 

… Und wieder steigt der Staub. 

Und wieder ziehn die Heere 

ostwärts unter Rückenschüssen. 

Und fürchten sich – und müssen! Müssen! 

Müssen! 

Man weiß von Maidanek und ahnt Lublin, 

der Schütze fragte: 

»Ist es wirklich wahr?« 

Der Grenadier sah prüfend in die Runde 

und flüsterte: 

»Die Hunde – diese Hunde!« 

Und jener: 

»Und du sagst – mit Frauenhaar?« 

Und dieser: »Schweig! 

Und lade dein Gewehr – 

Trink Rum und schweig und schieß 

und schweig und lade… 

Du trägst das Kreuz! 

Erwarte keine Gnade, 

von Deutschland nicht und nicht 

von Rußland her.« 

* sic! 

2505 KGM.172 

és szólt: 

„Nemsoká havazik.” 

A gránátos visszadörmögött: 

„Csak aranyfácán előtt ki ne köpd 

a bölcsességedet. – 

Hallgass! És szalmát 

a csizmaszárba!” 

A lövészben némúlt a gondolat: 

„Hó – és utána fagy.” 

468 

7. 

A BAROMÉTER esett – 

hó jött, jég jött 

és nem,* érdeklődött Hitler 

aranyfácánjai iránt. 

A bitókon a halottak 

s a zászlók a gyilkosok árbocain 

halkan zörögve forogtak – 

mikor Moszkva mennydörögve 

kilépett partjaiból s a napfordulót 

össztűzzel üdvözölte. 

Vakíts, óh vörös nap, s pazarold a 

fényt, fényedet 

a Szovjethatalomra! 

Sok meleg kell, amig 

fölenged a könny. 

S ha távoznak fagyok és hadak, 

hulla lesz csak és semmi más, 

amit ez a föld visszaad. 

Óh, mész csak és piszok és 

lenyúzott csont. 

Jött a kukac 

és falt, be a húsba tapadt. 

A fagy letörte a fenevad 

fene körmeit. 

Ni, elterűl – 

s megfagyott nők gyapjukendői 

a vacogó csontváz körűl! 

8. 

TAVASZODOTT, a barométer emelkedett. 

Misi mit tehetett: 

tovább durrogtatott maga körül. 

De Leningrád 

éh fogaival, halott karmaival 

visszaütött és 

csak hadakozott tovább. 

… És szállt megint a por. 

S a hátulról-lőtt hadseregek 

megint vonúlnak, a cél: Kelet! 

Félnek – de: parancs! Parancs! 

Parancs! 

Tudnak Majdanekről és sejtik Lublint. 

„Csakugyan igaz?” – 

kérdezte a lövész. 

A gránátos szeme körbe járt 

s hangja suttogva szállt: 

„A kutyák! – ezek a kutyák!” 

S amaz: 

„S azt mondod – női hajjal?” 

S ez: „Pofa be! 

Tölts 

Idd a rumot, hallgass, tüzelj, 

pofa be, tölts … 

Keresztet kaptál, 

ne várj irgalmat 

se Németországtól, 

se Oroszországtól. „ 

9. 

(Tartalmi jelzés: A német felmorzsolódás a malomkövek 

között.) 

10. 

(Tartalmi jelzés: A sztyeppe ellentámadása.) 

11. 

(Tartalmi jelzés: „Jön az orosz!” „Tovább a rothadt

[>364] [WILL VESPER]: 

Dichter unbekannt: 2506 

An eine freudenreiche Statt 

tät er mich bescheiden, 

da die Blumen und das Gras 

standen blühend beide. 

Da kam ich, wie er mich bat. 

Da geschah mir Leides. 

Lodircundeie! Lodircundeie! 



Nur eine kann mir Freude geben. 

Ihr Leib ist allen Glückes Schrein. 

Ach Gott, und sollt ich immer leben, 

und immer, immer bei ihr sein, 

so freut ich mich der lieben Tage. 

Mir ist, seh ich die Herrin an, 

als ob hier alles Rosen trage. 


Német népdalok -3- 

C. 1000-1200 

Csak egy kislány van… 2511 

Csak egy kislány van: jaj, de szép, szép! 

Teste örömök édene. 

Istenem, hogyha mindig élnék, 

és mindig-mindig csak vele: 

szivem örökké csak dalolna! 

Ugy érzem, ha rám mosolyog, 

mintha mindenütt rózsa nyílna! 



Aus dem Hohelied in Minneliedern 

1. 2513 

Nun tu mir auf meine Taube. 

Du leuchtest wie eine zarte Rose im Laube. 

Laß mich nahe bei Dir ruhn, 

bis des Tages Licht heraufsteigt, 

und wieder bis die Nacht sich neigt. 

Was du willst, will ich Dir tun. 

Mit Deinem Dufte zieh mich an. 

Ich laufe zu Dir, als ich kann. 


Gyönyörűszép a liget 2507 

An eine freudenreiche Statt 

Gyönyörűszép a liget 

– mondta – így, tavasszal. 

Együtt virít és nevet 

a virág a gazzal. 

A lány is ott volt: szeretett. 

Ott esett a nagy baj! 

Ladilárom, ladilom! 

kapitalizmus ellen!”) 

12. 

(„Németország, köss békét! Egy szövetségben kellene állnod az 

egész igaz Emberiséggel!”) 

13. 

(„És micsoda szövetségben!” Dicső hangok e múltból; a jelen 

szörnyüségei. „Békét, békét, Németország!”) 

14. 

(„Bünöztél eleget, az ostor most rád csap vissza! Bünös vagy, 

és koldus, mint még soha!”) 

Vége a hatodik résznek. 

(Dichter unbekannt) 

Des Glückes Schrein 2510 

Nur eine kann mir Freude geben. 

Ihr Leib ist alles Glückes Schrein. 

Ach Gott, und sollt ich immer leben, 

und immer, immer bei ihr sein, 

so freut ich mich der lieben Tage. 

Mir ist, seh ich die Herrin an, 

als ob hier alles Rosen trage. 


Gyönyörűszép a liget 2508 

Gyönyörűszép a liget 

– mondta – így, tavasszal. 

Együtt virít és nevet 

a virág a gazzal. 

Odamentem, szeretett. 

Ott esett a nagy baj! 

Ladilárom, ladilom! 



Csak egy kislány van… 2512 

Nur eine kann mir freude geben… 


Csak egy kislány van: jaj, de szép, szép! 

Teste örömök édene. 

Istenem, hogyha mindig élnék, 

és mindig-mindig csak vele: 

szivem örökké csak dalolna! 

Ugy érzem, ha rám mosolyog, 

mintha mindenütt rózsa nyílna! 


Ismeretlen német költő 

a XIII.-XIV. sz.-ból 


Nyisd ki ajtód, szép galambom. 

Friss rózsa gyul át arcodban a lombon. 



Nun tu mir auf, meine Taube… 


Nyisd ki ajtód, szép galambom. 

Friss rózsa gyul át arcodban a lombon. 

Melletted a vánkoson, 

Melletted a vánkoson, 

mig csak meg nem reggeledik mig csak meg nem reggeledik 

s ujra be nem esteledik, 

s ujra be nem esteledik, 

amit akarsz, akarom. 

amit akarsz, akarom. 

Érzem édes jószagod. 

Érzem édes jószagod. 

Mindjárt hozzád szaladok. 


Mindjárt hozzád szaladok. 

[>367] Anonym: 2516 [SZABÓ LŐRINC]: 2517 

Es grüsset Euch viel tausendmal 

Der Herr der Berge: Rübezahl! 

Sokszor köszönt és idevár 

A hegyek ura: Rübezahl! 

2506 

E.II.8 

2507 

ÖB.I.212 

2508 


2509 

E.II.9 

2510 

http://www.sternennacht.com/sternennacht/mittelalter_gedichte.html. 

2511 

Ms 4658/7 (írógéppel; közös lapon a Lenne enyém… c. verssel) 

2512 

ÖB.I.213 

2513 

E.II.63 

2514 

Ms 4658/2 

2515 

ÖB.I.213 

2516 

SzG.40/41 

2517 

SzG.40/41 

469



Ich weiß mir ein Maidlein, gar hübsch und fein, 

bei ihm wollt ich gern schlafen, 

es wohnet nit fern von jenem Rhein, 

zu Fuße wollt ich hin laufen. 

Ach Gott, und wär der Rhein so klein, 

daß ich ihn möcht erschwimmen! 

Und wann ich an das Maidlein gedenk, 

so muß mein Rößlein springen. 

Darum so gäb ich Harnisch und Pferd, 

dazu ein ungrischen Gülden, 

daß ich mit dem Maidlein möcht reden genug 

nach meines Herzens Willen. 

Am letzten und da ich bei ihr war, 

da bot sie mir zu trinken 

aus einem verguldten Becherlein, 

tät freundlich mich anwinken. 


Ismeretlen német költők -2- 

a XV.-XVI. sz.-ból 

Tudok egy kislányt 2521 

Tudok egy kislányt, friss, csinos, 

szeretnék hálni véle. 

A Rajnától nem messze lakik, 

elmennék gyalog is érte. 

Csak volna a Rajna olyan kicsi, hogy 

át tudnék úszni rajta! 

Ha eszembe jut, a lovamat 

ugratnom kell miatta. 

Odaadnám vértemez|t|, lovamat, 

oda ezt a magyar forintot, 

ha elmondhatnám neki mind, 

amit a szivem suttog. 

Hogy nála jártam legutóbb, 

aranyozott kupában 

jó bort adott, és még soká 

integetett utánam… 




[Ich schlaf, ich wach, ich geh, ich steh…] 2523 

Ich schlaf, ich wach, ich geh, ich steh, 

ich kann Dein nicht vergessen; 

mich deucht, daß ich Dich allzeit seh, 

Du hast mein Herz besessen. 

Wie hübsch sein Dein Gebärden! 

Für Dir hab ich doch gar kein Ruh 

auf dieser Welt und Erden. 


Alszom, kelek… 2525 

Alszom, kelek, állok, mefgyek, 

soha el nem felejtelek, 

2518 E.II.71 

2519 DLV.280-283 

2520 NKV.331 

2521 Ms 4658/4 (gépírás) 

2522 ÖB.I.214 

2523 E.II.69 

2524 NIK.78 

2525 Ms 4658/5 

2526 ÖB.I.214-215 

97. Hüt du dich! 2519 [KALÁSZ MÁRTON]: 

Ismerek egy gyönyörű lányt 2520 

Ich weiß mir ein meidlein hübsch und fein, Ismerek egy gyönyörű lányt, 

– – hüt du dich! 

bújnék finom karjaiba, 

sie kan wol falsch und fremdlich sein, ott lakik a Rajna iránt, 

hüt du dich, vertraw ir nicht, 

gyalog is elmennék oda. 

sie narret dich. 

Volna olyan keskeny a víz, 

hogy átúszhatnám, istenem! 

Ha csak eszembe jut a lány, 

lovamat tüstént nyergelem. 

2. Sie hat zwei euglein, sie sind braun, 

hüt du dich! 

sie sech dich nicht an durch ein zaun, 


sie narret dich! 

3. Sie gibt dir ein krenzlein wolgemacht, 

hüt du dich! 

für einen narren wirstu geacht, 


sie narret dich! 


Tudok egy kislányt 2522 

Ich weisz ein Maidhen, ver hübsch und fein 

Ismeretlen német költő, XV–XVI. sz. 

Tudok egy kislányt, friss, csinos, 

szeretnék hálni véle. 

A Rajnától nem messze lakik, 

elmennék gyalog is érte. 

Csak volna a Rajna olyan kicsi, hogy 

át tudnék úszni rajta! 

Ha eszembe jut, a lovamat 

ugratnom kell miatta. 

Odaadnám vértemet, lovamat, 

oda ezt a magyar forintot, 

ha elmondhatnám neki mind, 

amit a szivem suttog. 

Hogy nála jártam legutóbb, 

aranyozott kupában 

jó bort adott, és még soká 

integetett utánam. 


Ismeretlen költők a XVI–XVII. századból 

III. 2524 

Se alva, se ébren, se állva, se járva 

én téged nem felejtelek. 

Ugy tetszik, minden időbe látlak, 

szivem birtokba vetted. 

Mily szép vagy, drágaságom! 

Miattad nyugtom sohasem lesz 

a földön, e kerek világon. 


Alszom, kelek… 2526 

Ich schlaf, ich wach, ich geh, ich steh 

(Német népdal, XV.–XVI. sz.) 

Alszom, kelek, állok, megyek, 

soha el nem felejtelek, 

470 

Hogy kibeszélhessem vele 

egyszer kedvemre magamat, 

adnám lovam és fegyverem, 

mellé egy magyar aranyat. 

Nemcsak lovam és fegyverem, 

csizmám, sarkantyúm is talán: 

elgondoltam magamban én, 

milyen gyönyörű ez a lány. 

Minap, hogy nála jártam is, 

aranykupát asztalra tett, 

tüzes borral megitatott, 

mosolyogva édesgetett.

és mindig ott vagyok veled: 

és mindig ott vagyok veled: 

ura vagy a szivemnek. 

ura vagy a szivemnek, 

Mozgásod szinte látom! 

mozgásod szinte látom! 

Miattad nincs nyugtom sehol 

Miattad nincs nyugtom sehol 

e földön s e világon. 


e földön s e világon. 

[>370] [Will VESPER] 


[Wen zwei Herzenliebe…] 2527 

Wen zwei Herzenliebe 

an einem Tanze gan, 

die laßen ihr Äugelin schießen, 

sie sehent einander an. 

Sie laßent ihr Äugelin schießen, 

recht als ihn nit darum sei. 

Sie gedenken in ihren Sinnen: 

und läg ich Dir nahe bei. 

[>371a] ARNIM—BRENTANO: 

Ständchen. 2531 

Liegst du schon in sanfter Ruh 

Und thust dein schwarzbraun Aeuglein zu, 

Und die zarte Gliederlein 

Wohl in ein Federbett gewickelt ein. 

Wälder, Felder schweigen still, 

Und niemand ist der mit mir sprechen will, 

Alle Flüß haben ihren Lauf, 

Und niemand ist, der mit mir bleibet auf. 

Heut hab ich die Wach allhier, 

Schönste vor deiner verschloßnen Thür, 

Sonn und Mond, dazu das Firmament, 

Schaun wie mein junges Herz vor Liebe brennt. 

Hörst du nicht die Seufzer schallen, 

Schönste vor deinem Schlafkämmerlein fallen, 

Stehest du nicht auf und lässest mich nicht ein, 

Wie könntest du so unbarmherzig seyn. 

Harfenklang und Saitenspiel, 

Hab ich lassen spielen so oft und viel, 

Ich hab es lassen spielen so oft und viel, 

So daß mir keine Saite mehr klingen will. 

Berg und Hügel auch dieses Thal, 

Schreien über mich auch hunderttausendmal, 

Froh wollt ich seyn, wenns dir und mir wohlgeht, 

Obschon mein treues Herz in Trauren steht. 

Gute Nacht, gute Nacht! Frau Nachtigall 

In dem Thal, tausendmal, überall, 

Grüße sie aus meinem Herzensgrund, 

Aus meinem Herzen, mit deinem Mund. 

Hörst du wohl den Schuß hier fallen, 

Schönste vor dem Schlafkämmerlein schallen, 

Ach warum ließest du mich nicht herein, 

Konntest ach so unbarmherzig seyn. 

Geht es dir wohl, so denke an mich, 

Geht es dir übel, so kränket es mich 

Froh wollt ich seyn, wenns dir und mir wohlgeht, 

Obgleich mein treues Herz in Blute steht. 


Ismeretlen német költő a XII. sz.-ból: 

Lefeküdtél, kedvesem 2533 

Liegst du schon in sanfter Ruh 

2527 E.II.67 

2528 EG.60 

2529 Ms 4658/5 

2530 ÖB.I.215 

2531 KWK.II.214-215 

2532 E.105 

2533 ÖB.I. 340-340 

[Will VESPER] 


[Wo zwei Herzenliebe…] 2528 

Wo zwei Herzenliebe 

an einem Tanze gan, 

die laßen ihr Äugelin schießen, 

sie sehent einander an. 

Sie laßent Äugelin schießen, 

recht als ihn nit darum sei. 

Sie gedenken in ihren Sinnen: 

und läg ich dir nahe bei. 

471 


Mikor két szerelmes 2529 

Mikor két szerelmes 

vidám táncba megy, 

szemük összevillan 

s az a két szem egy. 

Szemük összevillan 

s gondolatuk egy; 

azt gondolják: „Bárcsak 

fekhetném veled!” 

[>371] DICHTER UNBEKANNT: 

[Liegst du schon in sanfter Ruh …] 2532 

Liegst Du schon in sanfter Ruh 

und tust Dein schwarzbraun Äuglein zu, 

unb die zarte Gliederlein 

wohl in ein Feberbett gewickelt ein. 

Wälder, Felder schweigen still, 

und niemand ist, der mit mir sprechen will, 

alle Flüß haben ihren Lauf 

und niemand ist, der mit mir bleibet auf. 

Heut hab ich die Wach allhier, 

Schönste, vor Deiner verschloßnen Tür, 

Sonn und Mond, dazu das Firmament 

schaun, wie mein junges Herz vor Liebe brennt. 

Harfenklang und Saitenspiel 

hab ich lassen spielen so oft und viel, 

ich hab es lassen spielen so oft und viel, 

so daß mir keine Saite mehr klingen will. 

Gute Nacht, Gute Nacht! Frau Nachtigall 

in dem Tal, tausendmal, überall, 

grüße sie aus meinem Herzensgrund, 

aus meinem Herzen, mit deinem Mund 

Gute Nacht! Gute Nacht! Frau Nachtigall 

in dem Tal, tausendmal, überall, 

grüße sie aus meinem Herzensgrund, 

aus meinem Herzen, mit deinem Mund. 


Mikor két szerelmes 2530 

Wen zwei Herzenliebe 

(Ismeretlen német költő, XV–XVI. 

sz.) 

Mikor két szerelmes 

vidám táncba megy, 

szemük összevillan 

s az a két szem egy. 

Szemük összevillan 

a gondolatuk egy; 

azt gondolják: „Bárcsak 

fekhetném veled!”

Lefeküdtél, kedvesem, 

álom ül fekete szemeden, 

szép tagjaid fedi jó 

tollas ágyban gyönyörű takaró. 

Erdőn-mezőn csendes éj 

és énhozzám senki már nem beszél, 

folyók folynak csendesen 

és énvelem nem virraszt senki sem. 

Egyedül én őrködök, 

mert tilos, kedves, a küszöböd, 

nap és hold és hozzá a nagy ég 

nézi, ifju szivemben a vágy hogy ég. 

Húros hárfám nem dalol, 

félretettem annyiszor, annyiszor, 

félre bizony, annyiszor, de annyiszor, 

hogy a húrja már sohse, de sohse szól. 

Aludj hát! Jójszakát! Zengj tovább, 

csalogány, te zengj a völgyön át, 

köszöntse őt szivem melege, 

szivemből a te szád éneke! 

[>372] [Will VESPER] 

Dichter unbekannt 2534 

Hab ich Lieb, so hab ich Not. 

Meid ich Lieb, so bin ich tot. 

Nun eh ich Lieb um Leid wollt lan, 

eh will ich Lieb in Leiden han. 


Népköltészet a XV-XVI sz. 

Ha szeretek, szenvedek 2536 

Ha szeretek, szenvedek. 

Ne szeressek? Elveszek! 

Mielőtt hát elveszek, 

szenvedtetem szivemet. 

Szabó Lőrinc forditása NÉMET NÉPDAL (XV.-XVI. sz.) 

(petit cursiv!) 

OTTO JULIUS BIERBAUM 

Letzte Musterung 2535 

»Hab ich lieb, so hab ich not, 

Meid ich lieb, so bin ich tot, 

Nun ee ich lieb durch leid wolt lan, 

Ee will ich lieb in leiden han.« 


Ismeretlen német költők -1- 

a XV.-XVI. sz.-ból 





szenvedtetem |gyötretem| szivemet. 

2534 EG.60 

2535 http://www.gutenberg.aol.de/bierbaum/musterng/musterng.htm+ 

2536 Ms 4658/6 (írógéppel; kézzel javítva; kurzív: betoldások) 

2537 Ms 4658/5 (írógéppel; 3 vers egy lapon: Ha szeretek, szenvedek; Mikor két szerelmes; Alszom, kelek…) 

2538 ÖB.I.215 

472 



Hab ich Lieb, so hab ich Not 

(Ismeretlen német költő, XV–XVI. sz.) 




gyötretem a szivemet.

[>373] RICHARD DEHMEL: 

Die Verwandlungen der Venus 

Venus Perversa 2539 

Dort sitz nieder! sieben Kreuze 

zwischen uns! und gönn mir’s: sei nicht Tier! 

Sondern ich suche andere Reize: 

Dich: komm, liebe dich vor mir! 

Dich nur, Dich! nur deine verschmachtenden Blicke 

und deine zuckende Scham und deine scheuen 

Seufzer gönn mir – ja, entzücke 

mich mit Deinen Rasereien! 

Oh du, wenn die Knospen deiner welken 

Brüste unter deinen tastenden Fingern 

wieder schwellen wie in jüngern 

Nächten – oh, dies Schwelgen – 

gönn mir’s, gönn mir’s! Meine eigenen Freuden 

sind mir Schaum, der bitter ist – 

aber Du, wenn Du so stöhnst und glühst, 

will ich mich an Deiner Wildheit weiden: 

wie du gleich enttäuschten Bräuten 

deine einsame Sehnsucht stilltest, 

deine heimlichen Seligkeiten 

mit berauschten Händen fühltest – 

fühlst – stillst – – 

Seele, bricht dein Blick? 

Oh du, laß mich diesen Blick genießen! 

dies Verröcheln von Lippen bis zu Füßen! 

recke dich nicht so starr zurück – 

Ekelt dich? – Ah –: witterst du nun den reifen 

Menschen? bist du satt der Kuhnatur?! 

Und wir schaudern: wir begreifen 

den Triumph der Unnatur. 

——————— 

Wohin fliehn nach solchen Wonnen? 

Damals lernt’ich die Ekstasen 

der entbehrungssüchtigen Nonnen 

würdigen, und das geistige Rasen 

derer, die vor lauter Brünsten 

nach der reinen Inbrunst schreien, 

während sie mit Marterkünsten 

bis zum Rausch ihr Fleisch kasteien. 

Warlich, wenn der Heiligen Einer 

jetzt vor meinem Bett erschiene, 

brünstiger als ich rang keiner! 

Und mit eingeweihter Miene 

dürft ich ihm die Hände reichen: 

Komm, hier kannst du ruhig beten. 

Mußte doch selbst sie mir weichen, 

die Versucherin der Asketen […] 

[>374] JAKOB WASSERMANN: 

[Ich träumte dich…] 2541 

Ich träumte dich in blühenden Narzissen, 

in einer Landschaft zwischen Sonn und Mond 

so wie Diana zärtlich hingerissen, 

die sich mit ihrem Lächeln selbst belohnt. 

Der Erdwelt selig dienende Vertraute, 

gabst du dich ihr mit Aug und Herzschlag hin, 

und als dem Traum gewisser Tag erblaute, 

waarst du im Frühstrahl meine Führerin. 

Das macht dich schön, das Tun und Immer-Tun, 

die stolze Abkehr von verjährten Leiden, 

das Sträuben gegen träge Dunkelheiten, 

das Stets-Verschwenden und das Nirgends-Ruhn. 

So bist du mir geheimnislos entfaltet, 

in jeder Form zwiefach und wahr gestaltet. 

2539 DGW.I.307 

2540 BE.141-142 

2541 WKD.349 

2542 WKH.276 

2543 WKD.349-350 

2544 WKH.276 

[>375] J. WASSERMANN: 

[Daß ich als Schwester…] 2543 

Kétes hitelűek: 

473 


Venus perversa. 2540 

Ülj le! Hét kereszt közöttünk! 

Fő, hogy állatmódra nem szabad! 

Lelkem már más ingerek fölött csüng: 

magadat szeresd előttem, magadat! 

Magadat csak! Vonagló szemérmed, 

kéjvizes szemed, csukló nyögésed: 

ez kell nékem! – végső kéjnek: 

látni magányos őrjöngésed. 

Óh te, hogyha újjad alatt melled 

bimbaja, már fonnyatag, 

földagad, mint valaha szerelmed 

régi éjein dagadt – 

bús tobzódás! – evvel hagyj betellni! 

Magam kéje keserű öröm. 

Hadd legyen vad gyönyöröm 

a te bús vadságodon legelni! 

amint csillapitod elhagyott 

araként magányos vágyaid, 

s mámoros kézzel kutatgatod 

tested titkos boldogságait. 

Mostan – édes – – 

tekinteted megtörik, 

Óh, szemem megtört szemed hadd issza! 

Rezzenés fut lábtól ajkakig – 

Ne húzódj oly vadul vissza! 

Undorodsz? Az unt tehénség 

jobban tetszett? – – 

S borzalom szalad 

rajtunk át: ha bús fajunkra vénség 

borul majd: a szerelemből ez marad!… 


[Nárciszok rétjén …] 2542 

Nárciszok rétjén álmodtalak, édes, 

áldott vidéken hold és nap között, 

Diánakánt, ki gyöngéd s szenvedélyes 

mosolyának díszébe öltözött. 

Meghitt szolgája vagy a földi létnek, 

szemed és szíved-verése övé, 

s hogy az álomból a nappal kikéklett, 

vezetőm lettél a hajnal felé. 

Ez szépít meg, az örök munka, és 

a büszke dac, múlt kínok megvetése, 

az, hogy nem merülsz a lomha sötétbe, 

a mindig-adás, sose-pihenés. 

Igy nyíltál meg nekem minden alakban 

kétszeresen és igazán magadban. 


[Hogy ily későn…] 2544

Daß ich als Schwester dich so spät erkannte, 

Als geisterhafte Freundin mir erwählt, 

Mit Namen meiner Seele dich benannte 

Und mit der deinen erst im Herbst vermählt: 

Das ist wie Strafe und zu wissen bitter, 

denn meine Jahre haben raschen Sturz 

als eines Vogels Flug im Vorgewitter 

und gnadenlos ist mir der Abend kurz. 

Graut deiner Jugend nicht vor meinen Narben? 

Vergällt nicht mein Oktober deinen Mai? 

Die Straße hinter mir ist Wüstenei, 

an Bord der deinen stehen Blüt und Garben. 

Dennoch: mein Inneres hat kein Sturm beschädigt 

und was uns bindet, ist des Jahrs entledigt. 

[>376] J. WASSERMANN: 

[Stein, den ich hebe…] 2545 

Stein, den ich hebe, was verschweigst du mir? 

Ich such dich, Gott, und sehe kein Gesicht. 

Und Sonne Mond und Sterne Baum und Tier, 

warum erscheint ihr und ich faß euch nicht? 

Unud du, beseelt Geschaffne, Zwillingsgeist, 

an meine Brust Geschmiegte: bist dus auch? 

ist denn der Schall, dem du den Namen leihst, 

nicht bloß Vokalrausch und Gespensterhauch? 

Und ist das Mitdirsein und Mitdirschreiten 

nicht Bild von hingeträumten Wirklichkeiten? 

und muß dein schlagend Herz, dies liebe Leben, 

nicht weltenweit von mir im Dunkel schweben? 

Kein Nein, kein Ja. Da bleiben Engel stumm. 

Das Du ist ewiges Mysterium. 

[>377] FRANZ WERFEL: A mű menekül 2547 

Franz Werfel 

A Nyugatnak 

Minden mű ellenáll keményen, 

Hiszen tudod: 

A mű nem akar megszületni. 

2545 WKD.350 

2546 WKH.277 

2547 Ny.1932.I.511; a fordító[k] neve nincs feltüntetve 

2548 UM.403-404 

Ellenkezett Isten kezében 

az ég, a föld… 

A létet nem kivánja semmi. 

Minden aludt pólyás melegben 

S tiltakozott, fáradt gyerek, 

Mikor ébresztve jött az Isten. 

Amit kezünk s agyunk kigondol 

Épp így akar kisiklani 

Tapogatózó ujjainkból. 

474 

Hogy ily későn láttam meg, hogy hugom vagy 

s szellemtársammá most választalak, 

s noha lelkem lelkeddel összeolvadt, 

egyesülésünk im őszre maradt: 

büntetés ez a keserű bizonyosság, 

mert pár évem már gyorsabban bukik, 

mint a madár, ha felhők ostromolják, 

és az estém kegyetlenül rövid. 

Gyermek, nem borzadsz forradásaimtól? 

Nem mérgezi őszöm tavaszodat? 

Én mögöttem az út már sivatag, 

a tied széle csupa kéve, bimbó. 

Mindegy: a vihar bent nem ártott nékem 

s ami minket köt, túl van minden éven. 


[Felemelt kő…] 2546 

Felemelt kő, mit hallgatsz el előttem? 

Kereslek. Isten, és arc nincs sehol. 

S állat és fa, nap, hold s csillag fölöttem, 

Mért jelensz meg, ha képed szétomol? 

S te, lelkes lény, ikerszellem, aki 

keblemhez símulsz: vagy-e igazán? 

A zengés, mely nevedet mondja ki, 

nem hangmámor és kísértet csupán? 

S hogy itt vagyunk, együtt haladva, lépve, 

nem álmodott valóság puszta képe? 

A nem kell dobogó hevével szivednek 

világmessze éjszakában lebegned? 

Nincs válasz. Itt némák az angyalok. 

A másik, a Te, öröknagy titok. 

[BABITS MIHÁLY – ILLYÉS GYULA – SZABÓ LŐRINC]: 

A mű menekül 2548 

Minden mű ellenáll keményen, 

Hiszen tudod: 

A mű nem akar megszületni. 

Ellenkezett Isten kezében 

az ég, a föld… 

A létet nem kívánja semmi. 

Minden aludt pólyás melegben 

S tiltakozott, fáradt gyermek, 

Mikor ébresztve jön az Isten. 

Amit kezünk s agyunk kigondol, 

Épp így akar kisiklani 

Tapogatózó ujjainkból.

[>378] […]: 

[Rosestock, Holderblüh…] 2549 

Rosenstock, Holderblüh! 

Wann I mein Dirnderl sieh, 

lacht mer vor lauter Freud 

’Herzl im Leib. 

2 

Gsichterl wie Milch und Blut, 

’s Dirnderl ist gar so gut, um und um dockerl-nett, 

wenn i ’s no hätt! 

3 

Armerl so kugelrund, Lippe so frisch und g’sund, 

Füßerl so hrutig g’schwind, tanzt wie der Wind. 

4 

Wenn i ins dunkelblau, funkenhell Äugerl schau, mein 

i, i seh in mei Himmelreich nei. 


Wilhelm Tell 

2552 

Lied des Fischerknaben2664F 

FISCHERKNABE singt im Kahn. Melodie des 

Kuhreihens. 

Es lächelt der See, er ladet zum Bade, 

Der Knabe schlief ein am grünen Gestade; 

Da hört er ein Klingen, 

Wie flöten so süß, 

Wie Stimmen der Engel 

Im Paradies. 

Und wie er erwacht in seliger Lust, 

Da spielen die Wasser ihm um die Brust. 

Und es ruft aus der Tiefe: 

Lieb Knabe, bist mein! 

Ich locke den Schläfer, 

Ich zieh ihn herein! 

2549 

DV.194 

2550 

Közli Révész Ágnes in: ÉD.47 

2551 

ÉD.47 

2552 

SWT.I.1135 

2553 

DLS.5 

2554 

A fordítás tényét közli Dienes Kató: ÉD.50 

Utalások: 

Rózsafa, bodzafa, 

nézz már rám, 

szép lánykám, 

lángol a szívemben 

a szerelem… 

[SZABÓ LŐRINC]:2662F 

[379] [SZABÓ LŐRINC]: 

2551 

Hűtlenség2663F 

Dalom kicsiny, dalom szerény, 

sok drága kincs volt az enyém. 

Dalolni is alig merem, 

hogy elhagyott a kedvesem. 

Szívemben ég a fájdalom, 

véget is ér kicsiny dalom. 

475 

2550 

2553 

[DÓCZI LAJOS]2665F : [SZABÓ LŐRINC]:2666F 

HALÁSZGYEREK (Dalol sajkájában.) 

Mosolyogva kinál fürdővel a tó-hab, 

Zöld partja fölött a fiút alatatólag, 

S hall csengetyű-pengést, 

Szelíd furulyát, 

Mint angyali zengést 

Az édenen át. 

S hogy boldog örömben felérez megint, 

Hab folyja körül, keblére legyint, 

S szó hallik a mélyből: 

Enyém vagy gyerek! 

Az alvó belém dől… 

A mélybe veled! 

2554

Textus - Szabó Lőrinc

You also want an ePaper? Increase the reach of your titles

Delete template?

Save as template?