Terék Anna: Duna utca és lehet, én mégiscsak a Duna utcában ...

euróra váltott frankokra.
itt az örmények mind méterhosszú, mintás
ruhaanyagot árulnak, fekete, széles-kendős
asszonyoknak,
az arabok minden utcán széles szájjal nevetnek,
szőrös az arcuk, szép az arcuk,
s lapul a tekintetükben egy villanásnyi fény.
másnap is esett az eső,
futottunk a kölcsön-esernyő alatt,
futottunk végig a St. Michel boulevardon,
az építész mutatott egyszer balra, hogy
Ady egykor, ott
„kávézott”
valaha.
csattantak a tócsák a lábaink alatt,
nadrágunk magába szívta Párizs lemosásának
minden küzdelmét, az arcomon
folydogáltak az esős-könnycseppek
és aztán álltam a szélben,
hátha kifújja belőlem
a lelkemet is,
hogy ne kelljen sírni többet,
ne kelljen éjszaka felébredni,
hogy szabaduljak már meg
végre magamtól.
reszkettem a hidegtől,
csattogtak a fogak a számban,
vitte a hajamat a szél,
az arcomon
lassan, finom rétegben
fagyott meg a mosoly,
és nem mozdult a lelkem,
mintha belém lett volna
szögezve valahogy.
ahogy a blúzom alá
folytak a könnyeim,
bántam, hogy a mellemre tapasztja
a blúzomat a sírás,
fázott a bőröm, koptak a lehetőségeim
és csak nem akart kiszakadni belőlem
semmi.
aztán harmadnap,
Párizsban, én
szerelmes lettem
minden férfiba.
fekete hajukba, eszelős tekintetükbe,
szőrös arcukba, széles tenyerükbe.
a válluk kitakarta tekintetem elől
a várost, kék szemük