Terék Anna: Duna utca és lehet, én mégiscsak a Duna utcában ...

vonultak ki mind az állomásról,
mint egy csendben megállapodott
tüntetés, mert Párizsban
tüntet magában minden.
esténként felkelnek a fények,
kihúzza vállait minden lámpaoszlop,
a Szajna megpróbál visszafelé folyni,
vészjóslóan
ropognak az autók alatt a hidak,
s a napnyugtával együtt görbülnek meg
a tornyok s az aszfaltra karcolt minden
árnyéka a napnak.
vonultak ki mind a keleti vasútállomásról
az emberek és mi az építésszel,
a bejárat félköríve alatt csodálkoztam,
s féltem is kicsit,
mert a hírhedt fények pont
az autókból szűrődtek ki,
s túl nagy volt a csönd,
túl nagy a városhoz.
aztán a rue de Lafayette-en,
ahol a metró leágazott,
beleömlöttünk
Párizs gázolaj szagú
vérkeringésébe.
mintha ismeretlen kezek
ritmusra pumpálták volna a várost,
zuhogott benne minden hang,
robogtak a motrok és az autók,
és a föld alján robogtak a metrók,
fújta a hajunkat a szél,
csurgott a kanalizációba a víz,
ami az utcák szélét mosta,
mosta magával a rongyokat,
az újságpapírokat, s a csikkeket,
s a csikkek végéről a rúzsnyomokat.
még első este
elmetróztunk a torony alá.
szendvicset vacsoráztunk a torony alatt
körbe állított fapadokon,
s az építész elmesélte,
hogy mikor először járt Párizsban,
a huszas évei elején,
eljött akkor is ide,
az Eiffel torony
alá, lépésekben lemérte a területét,
kiszámította a súlyát,
kiszámolta, mert már akkor