Terék Anna: Duna utca és lehet, én mégiscsak a Duna utcában ...

szerette a statikát,
hogy mekkora súly nehezedik
a torony alatt a földre.
s meg is állapította, hogy
a párizsi talaj a Szajna mellett
pont annyit bír el,
mint a sima (nem víz melletti) föld topolyán.
és néztük az ívelő torony-lábakat,
számoltuk reménytelenül – mint
csillagokat, hogy
hány szögecset tettek bele,
s bántam, hogy sosem volt annyi
türelmem, hogy én is építész legyek.
és esni kezdett ránk az eső,
próbált lemosni rólunk és
a fehér városról, mindent,
de semmit sem tudott lemosni,
mert csak szívtuk magunkba
– Párizs és mi ketten –
az útközben lefelé kihűlt esőt.
másnap a Montmartre-ra mentünk,
a fehér templom lábánál
gránátalmát vettünk.
a fekete árus megfogta a kezem
és mormolt valamit vigyorogva.
mosolyogtam, a szélben
a fogaimra tapadtak a hajszálaim.
a szoknyámban töröltük meg az almákat
és
halkan vájtuk ki a belüket,
néztem az egyenes, fekete
tetőkkel fedett látóhatárt,
a kockakövet,
a füstölgő kéményeket,
a szélben billegő antennákat,
a galambokat, ahogy vitte őket a szél.
néztünk
lefelé a fehér városra,
és végeláthatatlan volt a város
és végeláthatatlannak tűnt még az a
hátralévő pár nap, amit
sétálásra szántunk ketten,
végeláthatalanul kanyarodtak a
domboldal utcái.
itt csak a festők beszéltek több nyelven
a piacon, nyár illata volt itt fent az ősznek.
mindenki mondta, hogy gulás-paprika-jó napot,
mindenki az arcunkra pályázott és
a zsebünkben lapuló,