bálnák nyomában - Holmi

724 • Bagi Zsolt: Klasszicizmus és modernitás
Kérdés, hogy nem éppen ezáltal válik-e valóban nagykorúvá a gondolkodás, haladja
meg végképp az eredet metafizikáját.
Mindenesetre látnunk kell, hogy Bellori nagyon messze van egy ilyen belátástól.
Számára az idea csupán egy absztrakcióként értett ideáció nyomán jön létre, és teljesen
egyetérthetünk itt Riegl ítéletével, aki ezt Panofskyval szemben éppenséggel a természetutánzás
alapjain álló idealizmusként azonosítja. 20 Létezik azonban a klasszicizmusnak
olyan elméleti és gyakorlati rétege, ahol a konstruktivista álláspont valóban megjelenik,
méghozzá minden „naturalisztikus mag” nélkül.
Jellemzô, hogy Panofsky egy „tág értelemben vett konceptualizmus” címkéjével intézi
el Descartes reprezentációelméletét. Ez a maga kantiánus nézôpontjából, egy kopernikuszi
fordulat utáni nézôpontból talán jogos lehet. Csakhogy a kopernikuszi fordulat
felfüggesztésével a karteziánus „konceptualizmus” már sokkal összetettebbnek
mutatkozik, és feltárja azt a problémamezôt, amely Kant színrelépésével már elfedôdött.
Az érzékelési idea karteziánus elmélete ugyanis nem erôltethetô be egy mégoly tág értelemben
vett konceptualizmus keretei közé sem. Igaz ugyan, hogy a geometria velünk
született ideái alapozzák meg a látás descartes-i modelljét, ám a látás matematikája nem
azonos a „tiszta matematikával”. A kettô között a különbség a perspektíva konstrukciójában
áll. Míg a tiszta matematikai fogalmak valóban eleve adottak (önmagában valók
vagy velünk születettek), addig az érzékelési ideák megkonstruálandóak. Azaz a kérdés
még csak nem is az, mennyiben elôzménye a karteziánus konceptualizmus a kanti
transzcendentálfilozófiának, hanem hogy mennyiben haladja azt meg konstruktivizmusában.
„Karteziánus reprezentáció”: ez a címke az, amellyel a klasszikus képelméletet meg
szokás bélyegezni. Bûnös a szubjektum és az objektum szétválasztásában, a „karteziánus
színház” létrehozatalában, az érzékelés hamis geometriai modelljében, az ábrázolás valamiféle
konzervatív és utánzáselvû elgondolásában, a hierarchikus és deduktív reprezentációs
rendszer megteremtésében. Nem tagadjuk e vádak mindegyikének jogosságát,
de vajon jól értjük-e a karteziánus reprezentációelméletet, ha ezekre a pontokra
egyszerûsítjük azt? Eltekinthetünk-e például attól, hogy az a legautentikusabb és legharcosabb
karteziánusok számára sem volt egyértelmû. Jól értjük-e az idea „objektív
realitását”, ha azt mimézisként határozzuk meg, Descartes-nak a hasonlóságot illetô
explicit kritikája ellenére? Vagy ha „karteziánus színházról” beszélünk, az ideát reprezentatív
létezônek tekintve, noha a legfontosabb filozófiai vita a kartezianizmuson belül – Arnauld
és Malebranche között – éppenséggel az idea természetét tette kérdésessé? 21
Arnauld kategorikusan cáfolta a karteziánus színház elméletét, és az ideát spontaneitásként,
a lélek elsô aktivitásaként határozta meg. Talán mondanunk sem kell, a reprezentáció
értelme alapjaiban változik meg, ha azt (konstruktív) aktusként és nem jelként
definiáljuk.
Konstruktivitásként leírni a reprezentáció klasszikus elméletét vajon nem anakronizmus?
Nem tévedünk itt olyan terepre, amely az avantgarde egy – mára amúgy is meghaladott
– fogalmát erôlteti az akadémiai festészet szent tehenére? Megítélésünk szerint
ez a lehetôség csak akkor állna fenn, ha a konstrukció fogalmát az avantgarde-ból vennénk
át. Ez azonban koránt sincs így. Minket éppenséggel a konstrukció klasszikus fogalma
érdekel, úgy, ahogy azt Poussin és Descartes – egymástól függetlenül, mégis ugyanannak
a klasszikus rációnak engedelmeskedve – kidolgozta. A konstruktivizmus általában
jellemzô a modernitásra, nem csupán egy irányzatára. Értelmezésünk szerint a klasszicizmusban
hozzák azt létre (túlságosan is konstruktivizmusellenes lenne, ha azt állítanánk:
ott születik meg), de az általában vett modernitás racionalitásának részévé válik.