A MENNYORSZÁG VÁRHAT

miközben legszívesebben a föld alá bújtam volna szégyenemben,
akkor vele akarom leélni az életem!
Elszakadtam az alvó Dan arcának látványától, majd összehajtogattam
és az éjjeliszekrényre tettem a listát. A teendők várhatnak, legalábbis
pár percig, amíg elintézek valamit. Óvatosan kimásztam az
ágyból, és a szemközti ruhásszekrény felé vettem az utamat. Kicipzáraztam
a terjedelmes vízálló zsákot, amelyben ott lapult álmaim
menyasszonyi ruhája. Rengeteg ruhát próbáltam fel Annával és Jessszel,
a két legjobb barátnőmmel, mire eldöntöttem, melyiket vegyem
meg. Fehér ruha szóba sem jöhetett, mert abban túl sápadt lettem
volna a hosszú, fekete hajammal és világos bőrömmel. A tapadós ruhák
is hamar kihullottak a rostán – ha az ember nem botsáska, minden
apró hurkát felnagyítanak. De aztán rábukkantunk a tökéletes
ruhára – törtfehér volt és pánt nélküli, nem túl szoros fűzőrésszel és
széles, abroncsos szoknyával, amelyet parányi, ízléses gyöngyök díszítettek.
Sem túl egyszerű, sem túl puccos - tökéletes.
– Lucy! – szólalt meg Dan. – Mit csinálsz?
Becsaptam a szekrényajtót, és megpördültem a tengelyem körül.
– Ugye nem láttad? Ugye nem láttad a menyasszonyi ruhámat?
Dan magára húzta a paplant, és álmosan nézett rám.
– De igen.
– Nem igaz! – Hirtelen gombóc nőtt a torkomban.
– Persze, hogy nem láttam, te kis butus! – vigyorgott Dan. – Megtiltottad,
hogy kinyissam azt az ajtót. Nem emlékszel?
Hát persze, hiszen saját kezűleg celluxoztam fel a szekrényre a
„Ha Kinyitod, Meghalsz!” feliratot.
– Akkor meg miért mondtad, hogy láttad? – néztem Danre gyanakvóan.
• 14 •