ámpír- naplók

– Fáradt vagyok – mondta halkan. – Lehet, hogy mégis megbetegedtem.
Szerintem elmegyek aludni.
Meredith éles pillantást vetett rá. – Éppen arra gondoltam, Miss
Gilbert – fordult Judith nénihez –, hogy esetleg itt maradhatnánk
éjszakára Bonnie-val. Hogy Elena ne legyen egyedül.
– Milyen jó ötlet – válaszolta Judith néni örömmel. – Ha a szüleitek
nem bánják, én örülnék neki.
– Hosszú lenne a visszaút Herronba. Szerintem én is maradok
– jelentette ki Robert. – Majd alszom a kanapén. – Judith néni ellenkezni
kezdett, hogy rengeteg vendégszoba van, de Robert nem
engedett. Azt mondta, a kanapé pont jó lesz.
Miután kinézett a kanapéról az előszobába, ahol tisztán látszott
a bejárati ajtó, Elena kővé dermedve ült tovább. Ezt jól kitervelték,
vagy legalábbis ugyanaz az ötletük támadt. Gondoskodnak róla,
hogy ne hagyhassa el a házat.
Amikor kis idő múlva kisétált a fürdőszobából vörös selyemkimonójában,
az ágyán ülve találta Mereditht és Bonnie-t.
– Hát, üdv, Rosencrantz és Guildenstern – mondta keserűen.
Bonnie, aki eddig depressziósnak tűnt, most láthatóan megriadt.
Kételkedve pillantott Meredithre.
– Tudja, kik vagyunk. Úgy értette, szerinte a nagynénje kémjei
lettünk – nyugtatta meg Meredith. – Elena, tudnod kellene, hogy
ez nem így van. Egyáltalán nem bízol bennünk?
– Nem tudom. Kellene?
– Igen, mert mi a barátaid vagyunk. – Mielőtt Elena megmozdulhatott
volna, Meredith leugrott az ágyról, és becsukta az
ajtót. Majd Elena felé fordult. – Most az egyszer hallgass meg,
te kis idióta. Igaz, hogy nem tudjuk, mit gondoljunk Stefanról.
De ez a te hibád. Mióta összejöttetek, kizársz minket mindenből.
• 19 •