ámpír- naplók

– Ez az – suttogta Elena. – Gyerünk, Stefan.
A fiú szempillája megrebbent, és Elena éledező reménnyel érezte,
hogy az ujjai viszonozzák a szorítást. Stefan még egyet nyelt.
– Igen. – Elena megvárta, hogy a fiú szeme megrezzenjen, és lassan
kinyíljon, mielőtt hátradőlt volna. Majd a fél kezével matatni
kezdett a pulóvere magas nyakán, és lehajtogatta az útból.
A fiú sötét szemei kábák voltak és súlyosak, de makacsabbak,
mint valaha. – Nem – mondta Stefan rekedten suttogó hangon.
– Muszáj, Stefan. A többiek visszafelé tartanak, és egy ápolónő
is van velük. Ebbe bele kellett egyeznem. És ha nem leszel elég jól
ahhoz, hogy meggyőzd őket, hogy nem kell kórházba menned…
– Elena nem fejezte be a mondatot. Maga sem tudta, mit találna
egy orvos vagy laboráns Stefan vizsgálata során. De azt igen, hogy
Stefan tudja, és fél tőle.
De a fiú csak még megátalkodottabb képet vágott, és elfordult.
– Nem tehetem – suttogta. – Túl veszélyes. Már így is… túl sokat
ittam… tegnap.
Lehetséges, hogy még csak egy nap telt volna el azóta? Olyan
volt, mintha egy éve történt volna. – Belehalnék? – kérdezte Elena.
– Stefan, válaszolj! Belehalnék?
– Nem… – Stefan hangja dacos volt. – De…
– Akkor muszáj megtennünk. Ne vitatkozz velem! – Elena fölé
hajolt, és miközben megfogta a kezét, megérezte a fiú túláradó
szomját. Elképesztette, hogy egyáltalán megpróbált tiltakozni.
Olyan volt, mint egy éhező, aki egy nagy vacsora előtt állva képtelen
levenni a szemét a gőzölgő tálakról, de nem hajlandó enni.
– Nem – mondta Stefan ismét, és Elenán végigömlött a tehetetlenség
érzése. Stefan volt az egyetlen ismerőse, aki éppen olyan
makacs tudott lenni, mint ő.
• 43 •