ámpír- naplók

– Bonnie, van valami jelentőségük a tölgyfáknak? A nagymamád
mondott valaha bármit róluk?
– Nos, a druidák szent fának tartották őket. Az összes fát, de a
tölgyeket különösen. Úgy gondolták, a fák lelke erőt ad nekik.
Elena ezt csendben emésztgette. Amikor odaértek a hídhoz,
és kiszálltak a kocsiból, feszült pillantást vetett az út mellett álló
tölgyfákra. De az éjszaka tiszta volt, és furcsán nyugodt, még szellő
sem libbentette meg az ágakon maradt száraz, barna leveleket.
– Figyeljétek, nem láttok-e egy varjút – kérte Bonnie-t és
Mereditht.
– Varjút? – kérdezte Meredith élesen. – Mint Bonnie-ék házánál
aznap, amikor Jangce meghalt?
– Amikor Jangce meghalt. Igen. – Elena sebesen kalapáló szívvel
közelítette meg a Drowning patakot. A neve ellenére nem is
patak volt, hanem egy sebesen iramló folyó, vörös agyagparttal.
Felette állt a Wickery-híd, egy faépítmény, amelyet majdnem száz
évvel azelőtt építettek. Egykor elég erős volt ahhoz is, hogy kocsikat
elbírjon; most már csak a gyalogosok használták, vagyis szinte
senki, annyira kiesett az útból. Kopár, kihalt, barátságtalan hely,
gondolta Elena. Itt-ott hófoltokat látott a talajon.
Korábbi bátor kijelentései ellenére Bonnie lemaradozott. – Emlékeztek,
mi volt, amikor legutóbb átmentünk ezen a hídon? –
kérdezte.
Túlságosan is, gondolta Elena. Amikor legutóbb átkeltek rajta,
éppen kergette őket… valami… a temetőből. Vagy valaki, gondolta.
– Még nem kelünk át rajta – mondta fennhangon. – Először
ezen az oldalon nézünk be alá.
• 27 •