Anne Rice Lestat a vámpír - Első

– Lestat, a bűnt mindig jónak szokták érezni – szólt komolyan. – Nem látod? Mit gondolsz,
miért ítélte el mindig az egyház a színészeket? A színház Dionüszosztól, a bor istenétől
származik. Csak olvasd el Arisztotelésznél. Dionüszosz pedig kicsapongásra bírta az embereket.
Te jónak érezted, hogy ott állhatsz a színpadon, mert zabolátlan volt és buja, a szőlőrfürt
istenének örök szertartása – és pompásan mulattál, hogy truccolhatsz apáddal…
– Nem, Nicki. Nem és ezerszer is nem.
– Lestat, mi társak vagyunk a bűnben – mondta, és végre elmosolyodott. – Mindig azok
voltunk. Mindketten csúnyán és roppant szégyenletesen viselkedtünk. Ez köt össze bennünket.
Most rajtam volt a sor, hogy sebzetten és bánatosan nézzek. Az Arany Pillanat is
visszavonhatatlanul el fog múlni – hacsak nem történik valami.
– Ugyan már – szóltam hirtelen. – Vedd a hegedűdet, kimegyünk az erdőbe, ahol senkit sem
riaszt föl a zene. Megnézzük, van-e benne jóság.
– Te bolond vagy! – mondta ő. De azért nyakon fogta a bontatlan palackot, és legott indult az
ajtó felé.
Én a sarkában.
Amikor kijött a házukból a hegedűvel, azt mondta:
– Menjünk az égetőhöz! Oda nézz, félhold van, jó erősen süt! Eljárjuk az ördögtáncot, és
muzsikálunk a boszorkányok lelkéinek.
Kacagtam. Részeg lehettem, ha belementem a dologba.
– Újraszenteljük a helyet – erősködtem –, jó és tiszta muzsikával. Hosszú évek óta nem jártam
az égetőn.
A hold, mint Nicolas mondta, elég fényesen sütött, hogy látni lehessen az elszenesedett karók
baljós körét és a földet, melyen száz évvel a boszorkányégetés után sem nőtt semmi. Elkerülték
az erdő új sarjai. A szél szabadon járhatta a tisztást; odafönt, a sziklás meredélyhez tapadva
sötéten borongott a falu.
Enyhe borzongás futott végig rajtam, ámde árnyéka volt ez csak a rettegésnek, amit
gyermekfővel éreztem a borzasztó „elevenen sült meg” szavak hallatán, mikor elképzeltem azt a
szenvedést.
Nicky fehér csipkés topánja világított a fakó fényben. Húzni kezdett egy cigányos nótát, és
hegedülés közben körbetáncolta a tisztást.
Én egyelszenesedett, széles fatönkön ültem, és a palackból iszogattam. Szívem most is majd
megszakadt a zenétől. Mi a bűn, gondoltam, legfeljebb az, itt kell leélnem az életem, ezen a
rémes helyen. Azzal már sírtam is, némán és tapintatosan.
Egyszer csak ott volt Nicki, és vigasztalgatott, pedig én úgy éreztem,
is hallgatott el a zene. Ültünk egymás mellett, azt mondta, a világ tele van igazságtalansággal,
mi pedig, én és ő, foglyok vagyunk Franciaországnak ebben a szörnyű zugában, de egyszer még
kitörünk innen. Én pedig anyámra gondoltam a kastélyban, a hegy tetején, és annyira
elzsibbadtam a fájdalomtól, hogy a végén nem bírtam tovább, és Nicki megint rázendített, és
mondta, táncoljak és felejtsek el mindent.
Hát ezt tudod te, akartam mondani. Ez bűn? Hogy lehetne ez gonosz? Táncolt körbe-körbe, én
pedig mentem utána. A hangok úgy röpködtek a hegedűből, mintha aranyból lennének. Szinte
láttam a villanásukat. Jártam a nyomán, körbe-körbe, arra a sötétebb, szilajabb zenére, amelyet
most húzott. Szétcsaptam a szőrmés köpeny szárnyait, és hátravetett fejjel néztem a holdra.
Füstként gomolygott köröttem a zene, és az égető nem volt többé. Az égbolt ívelt csupán a
hegyek fölött.
Ettől kezdve még közelebb kerültünk egymáshoz.
Néhány éjszakával később valami egészen hallatlan dolog történt.