Anne Rice Lestat a vámpír - Első

Igen, épségben megérkeztünk, éjjel-nappal tartó utazás után, a Cité szigetén volt lakásunk,
kimondhatatlanul boldognak éreztük magunkat, Párizs pedig olyan meleg volt és gyönyörű és
pompázatos, hogy azt el sem lehet képzelni!
Bárcsak én ragadhattam volna tollat, hogy magam írhassak neki!
Bárcsak én mondhattam volna el, milyenek ezek a büszke paloták, koldusoktól, házalóktól,
nemesektől nyüzsgő, tekervényes, ódon utcák, három– és négyemeletes házak a népes körutakon!
Bárcsak lefesthettem volna anyámnak a fogatokat, az aranyos-üveges dübörgő batárokat,
amint utat törnek maguknak a Pont Neufön vagy a Notre-Dame hídján, és elhúznak a Louvre, a
Palais Royal mellett!
Bárcsak bemutathattam volna az embereket, a hímzett harisnyás, ezüst sétapálcás urakat, kik
pasztellszín topánban lábalják a sarat, a selyem és muszlin abroncsszoknyájukban ringó,
felgyöngyözött parókájú hölgyeket, Marié Antoinette királynét, amint vakmerőn végigsétál a
Tuileriák kertjén!
Anyám persze évekkel a születésem előtt látta már mindezt. Élt Nápolyban, Londonban és
Rómában is az apjával.
De én azt szerettem volna elmesélni, amit tőle kaptam: hogy milyen érzés hallani a Notre-
Dame kórusát, befurakodni Nicolas-val a dugig tömött kávéházakba, szóba elegyedni régi
diáktársaival egy angol kávé mellett, felöltözni Nicolas elegáns ruháiba – rám tukmálta őket –,
megállni a Comédie Frangaise rivaldája előtt, és imádattal tekinteni föl a színészekre.
Most azonban azt írtam meg, ami talán a legfontosabb: annak a Cité szobának a címét, melyet
otthonunknak neveztünk, és a jó hírt:
„Elszegődtem tanulni egy igazi színházhoz, és meglehetős kilátásom van rá, hogy hamarosan
fel is lépek.”
Azt elhallgattam, hogy hat emeletet kell megmásznunk a szobánkig, hogy ablakaink alatt
férfiak és asszonyok rikácsolnak és verekednek a sikátorban, a pénzünk máris elfogyott, mert
nekem látnom kellett minden balettet és drámát; az intézmény, melynél dolgozom, rozzant kis
bulvárszínház s egy grádiccsal jobb a vásári deszkaemelvénynél, nekem pedig az a dolgom, hogy
segítsek öltözködni a színeszeknek, jegyet áruljak, felsöpörjek, és kidobjam a hőbörgőket.
De én újra a paradicsomban éreztem magam, és Nicolas szintúgy, noha egyetlen tisztességes
zenekar sem akarta szerződtetni, így tehát a színház kis malacbandájában szólózott, míg én
dolgoztam, ha pedig végképp le voltunk égve, kiállt hegedülni a bulvárra, én pedig kalapoztam.
Nem voltunk szégyenlősek!
Minden este rohanva vettük a lépcsőket egy palack olcsó borral és egy finom, puha, párizsi
veknivel, ami ambrózia volt az auvergne-i kenyérhez képest. Egyetlen faggyúgyertyánk fényében
a padlás a legpompásabb helynek tűnt, ahol valaha megfordultam!
Mint már mondtam, a fogadó kivételével szinte nem is láttam faburkolatú szobát. Ennek a
szobának bevakolták a falait és a plafonját! Igazi párizsi volt! Fényezett deszkapadló volt benne,
sőt még egy parányi kis kandalló is, új kürtővel és igazi huzattal!
Mit számított, ha göcsörtös szalmazsákon háltunk, és a szomszédság verekedésére riadtunk
álmunkból! Párizsban ébredtünk, kart karba öltve csellengtünk az utcákon és a sikátorokban
órákon át, beleselkedtünk ékszerekkel, asztalneművel, kárpitokkal, szobrokkal tömött, hihetetlen
gazdagságú üzletekbe. Élveztem én még a büdös húspiacokat is, meg a város zörgésétdübörgését,
az ezernyi napszámos, klerikus, iparos fáradhatatlan nyüzsgését, a beláthatatlan
sokaság jövés-menését.
Nappal szinte el is felejtettem a fogadói látomást és a sötétséget, addig, amíg meg nem láttam
egy otthagyott hullát valamelyik mocskos sikátorban, vagy oda nem cseppentem egy nyilvános
kivégzésre a Grève téren, s mindig odacseppentem egy nyilvános kivégzésre a Grève téren, hogy