TARTALOM - Holmi

1120 • Bódis Kriszta: Kemény vaj
het. Mivel ragacsos étlapot hoznak ki neki azonnal ki is cserélteti, miközben a polgármester
tehát nyugodt szívvel bejelenti, hogy egy évtizednyi polkoljárás után ma már
új szelek fújdogálnak, és méltán hirdetjük a világnak, az újrakezdés városa lettünk, elnézést
de nem kértem jeget, mosolyog a pincérre Szelli és visszaviteti a százszázalékos
narancslevet, amibôl Gézájék a pult mögött káromkodva kiujjazzák a jégdarabokat.
Ragyogó az idô és jó a hangulat, próbál meg Szelli bevezetôt rögtönözni, de kijön a
százszázalékos narancslé egy juice feliratos új pohárban. Jelentôs áttörésre került sor
a munkahelyteremtésben, a városrehabilitáció területén, milyen szépen meg lehet fogalmazni
hogyan szorítanak ki minket, apám a Mangán kert korlátjának támaszkodik,
mi fagyit kapunk, azér ez régen nem volt, gondolja apám, nem beszéltek rólunk ilyen
hangon, de a központban most ezek a hangok erôsebbek, most másutt is ezek bújnak
elô, ezek kapnak hatalmat, olyan város teremtésén fáradozunk, mely vonzó az itt élôk
számára. „Adós költözz!”, olvasgatja Szelli a Híreket, „a város megelégelte, hogy bizonyos
bérlôk több millióval tartoznak, soha nem látott kiköltöztetési hullám vette kezdetét...
A fô gond tehát azokkal van, akik nem tudnak beilleszkedni a normális életvitelbe.
A kiköltöztetettekkel szemben nincs elhelyezési kötelezettség.”
Még jobban utálnak a városiak, hogy itt van a nyilvánosság, nem tudnak ezek az újságírók
semmit, azt írják, amit föntrôl mondanak nekik, ha meg nem mondanak nekik
semmit, akkor meg lusták is buták is, hogy utánajárjanak valaminek, vagy csak az
jár az eszükbe, hogy minél többen halgassák, olvassák, nézzék ôket, mert az hoz a konyhára
és csak a szenzációra mennek, abból is azt csinálnak mibe nincs, persze tisztelet
a kivételnek, kell a nyilvánosság, valahol csak kiderül az igazság is, és apám nem hagyja
annyiban. Munkából jövök, mondja. Maszekolok, hogy legyen egy kis pénz. Most
háznál bontok kéményt, most falazok, most ások. Ne mondják, hogy nem akarunk dolgozni.
Akarunk mi, csak nem olyan könnyû az. Ahogy kapom a munkát, úgy megyek.
Se segélyt nem kapok, se semmit, hogy megéljek. És a fáért, amit az erdôbôl hoz, megbünteti
a rendôr nem? Kérdezi a riporternô, bátor csakugyan, hogy be mert ide jönni,
tartja a kis mikrofonját, apám megvédi a többitôl, beszélni kell, beszélni, különben
hiába sikíttok, amikor titeket fognak kirakni, amikor rátok kerül a sor, amikor majd a
barakkokat simítják parkoló végett. Büntetést kell fizetni, ha nincs mibôl elvisznek, leültetnek.
De gondolkozzon el rajta, szól közbe anyám, nem tetszik neki ez a kis nôcske,
meg félti apámat, ki tudja megbolondul megint, ha elvinnék az embert, mibôl élnénk.
Csak ô keres. Ha meg fizetünk, akkor nem marad semmi, kamatos pénzt kell
fölvenni. És nem lenne egyszerûbb megvenni a fát? Kérdez tovább a riporternô, öszszébb
húzza a kabátját, ô is fázik. Esteledik már, vége a tavaszi, csalóka verôfénynek,
meg más itt a barakktelepen, mint odabent az újrakezdés városában. Egyszerûbb volna,
csak lenne mibôl. Válaszol most már anyám és a fôvárosi Szelli most mintha megértené,
a gyerekek köhögnek, szüntelen köhögés körülötte, és senki nem foglalkozik
azzal, hogy itt fagyoskodnak a gyerekek? Még olyanban sem segítenek, vált anyám
hangja is bizalmasabbra, hogy a gyerekek most betegek, pénzt nem hordtak, nincs mibôl
kiváltani a gyógyszert. Ha megyünk a családkisegítôbe, hogy váltsák ki, mert nagyon
beteg a gyerek, arcüreg, meg tüdôgyulladás, azt mondják nincs keret rá, vagy ha
egyszer kiváltják, többször nem. Ha nem lesz munka megyünk lopni, valamibôl el kell
tartani a családot, mondja apám és a riportból Szelli majd csak ezt vágja be, mert bedôlsz
te is ezeknek, csapkodja az asztalt a mûsor fôszerkesztôje, hát nem érted, Szelli
meg sírva fakad, hogy neki ebbôl elege van, bedôlsz ennek a maszlagnak, mert egy buta
liba vagy, ezeknek a városokon kívül kell maradnia, mi lesz a népességgel, ezek úgy