TARTALOM - Holmi

1108 • Bódis Kriszta: Kemény vaj
ágyúval sem lehetne fölébreszteni, Ágika meg én rázom fel minden reggel nevetgélve,
hogy le ne bukjon, az meg mérges, de hajjaj, pedig hálás lehetne inkább, és borotválkozás
közben, ahogy néz a tükörbe, dünnyög, fogadkozik, morog, de jön a fuvallat,
és nem lehet ellenállni, éjfélkor mintha elvágták volna, feldôl, mint aki meghótt.
Hallom igazgatóbácsi hangját, diszkréció, diszkréció, beavatkozás, nonszensz, hallom,
rezeg bele a tejszínüveg, pisilnem kell, és félek, nagyon félek, fohászkodom édes
Istenem hallgass meg engem, Istenünk, Szûzmária hallgass meg engem, Szentlélek Jóisten
hallgass meg engem, Istenem hallgass meg engem, és akkor meglátom, kibontakozik
az árnyékból, ô is az ügyeletest figyeli. Simon. Hozzám lép, átölel, de olyan hevesen,
hogy kiszakad belôlem a sóhaj, az elragadtatás sóhaja, és csókol, drágám, gyönyörûségem,
illatos tündérem, gyere, gyere, szeretlek gyönyörûm és nyögdécselek, sóhajtozok,
jajgatok a boldogságtól, csókolom, ölelem, harapom és vetkôztetem, Simon
végre, szerelmem, a plafonig nyújtózkodó datolyapálma melletti bôrfotelbe dôlünk,
csak ez a fonnyadozó dézsányi dzsungel választ el az ügyeletestôl, Uram isten, Jézusom.
Igazgatóbácsi átkarolja a vállam és vezet befelé, mint a fürdôben, olyan szag van, és
a doktorúr köpenyesen, gondterhelten áll elôttem. Vécén volt, kérdezi és végigmér,
intek, hogy nem, na akkor menjen.
Kimegyek, érzem, hogy néznek, most nem szólnak egymáshoz, mikor visszaérek akkor
látom meg a széket a fehér huzatban. Édes istenem hallgass meg engem, nem vagyok
boszorkány, én nem, facsarom ki a szavakat, nem tud beszélni, mondom, mentegetôzik
igazgatóbácsi, de elsápad ettôl a hangtól, a sátán hangja.
Úgy ahogy rám találnak, szerelemtôl iszamosan, tépett ruhában hoznak el, igazgatóúr
a saját kocsijában, saját telefonról rendez le mindent, most nem hányok, mint mikor
idehoznak, elalszom és Simonról álmodok, még rajtam a szaga, arra ébredek, hogy
valami lezuhan a hasamba, gyûrûzik bennem, a lábam közül egyre fölfelé, a gyönyörûség.
Le kell vetkôzni, teljesen csupaszon, ebbe belehalok, fölmászom arra az iszonyú
székre, föl a lábakat, úgy, hideg csatok.
Na nézzük, és én behunyom a szemem, érzem a hideg, nedves, nagy ujjakat, látod,
ez itt a klitorisz, nagyajkak, kisajkak, és itt van, sajnos az, amire gondolunk, át van szakítva,
nonszensz, nonszensz, úgyhogy ezt jobban meg kell vizsgálnunk, látsz onnan?
nyugodtan gyere, elképesztô, de te is hibás vagy azt tudod, ugye, hihetetlen, ezeknek
a vérükben van, egy helyrôl jöttek, el sem tudod képzelni micsoda fertô, mind erkölcsileg,
mentálhigénijailag, higénijailag, ezek ott tizenegyévesen már szülnek, tizenhétéves
fiúknak kölykük van, itt hiába kapják meg az elôírt adagokat ezek túljártak az
eszünkön, ki gondolta volna, az a mocskos kölyök is, az a Simon, maga az ördög és akkor
a halántékom felé forrón csordulnak a könnyek, bele a fülembe, a nyakamba, felcsuklom,
a vasdurung felnyársal, szétnyitják bennem, sikoltok, nyugalom, kislányom,
ez ezzel jár, a mocskos disznaja, lihegi a doktorúr, most nézd meg.
Visszafelé az elsô ülésen ülök, igazgatóbácsi keze a combomon, ritkán vált, akkor elveszi.
Ô veszi meg személyesen az irigátort egy városi patikában, megállunk, kiszállunk,
néznek nagyon a patikárius némberek, aztán adják a kis tejszínüvegszerû tartájt, a rózsaszín
gumicsôvel, végén a vékony, hosszú, enyhén elôrehajló micsodával és bent
igazgatóbácsi segít, mint József beöntésénél, megmutatják hogy kell feldugni, fölülrôl
öntik bele a kamillát, átmosnak minden este, de nem jó, valamit elkapok akkor már,