Untitled - ZÃ¶ld PÃ³k AlapÃtvÃ¡ny

Az alábbi szöveg a képekkel gazdagon illusztrált, színes könyvben megjelent szöveggel 

tartalmilag azonos. 

Molnár Zs., Varga Z. (2006): Tiszai-Alföld. In: Fekete G., Varga Z. (szerk.): 

Magyarország tájainak növényzete és állatvilága. MTA Társadalomtudományi 

Központ, Budapest, pp. 103-150. 

A TISZAI ALFÖLD NÖVÉNYZETE ÉS ÁLLATVILÁGA 3.0 

Varga Zoltán (zoológia és botanika), Molnár Zsolt (botanika), Molnár Attila (botanika) és V. Sipos 

Julianna (botanika) 

2005. január 8. 

Bevezető gondolatok 

A tiszántúli táj lényegét igen találóan fogalmazta meg Tóth Albert, az Alföld lényének szeretőtisztelő 

kutatója: “Az alföldi tájjal és a pusztával kapcsolatos leggyakoribb tévedés egyhangúságának 

emlegetése. E táj lényege, karakterének legfőbb eleme rejtőzködő, nehezen feltáruló, változatos 

világa.” 

Az Alföld egykori természetes növényzetének nagyobbik része - a dombvidékekéhez hasonlóan - az 

elmúlt évezredekben az emberi élettér fokozatos bővülésével párhuzamosan eltűnt, helyét 

szántóföldek, városok vették át. A maradék természetközelibb növényzet is átalakult, fajkészlete, 

évszakos dinamikája alkalmazkodott a tájhasználat módjához. Az évezredekkel ezelőtti őserdők és 

őssztyeppek legelőerdőkké, kaszálókká, pusztai legelőkké váltak. Különösen igaz ez a Tiszai 

Alföldre! 

Bár a táj nagy része ma művelés alatt áll, a természetvédelmi területeken és az azokon kívül is 

fennmaradt kisebb-nagyobb “szigeteken” még csodálatos természeti világok tárulnak elénk, 

különösen, ha nyitottan, Látó emberként (sensu Wass Albert), a természet iránti teljes alázattal lépünk 

be e “szentélyekbe”. Mert szerencsére még sok ilyen szentély van, több, mint általában Európa 

“fejlettebb” felének síkságain. 

Ezen területek “értékét” elsősorban nem az adja, hogy az “őstermészet” “háborítatlanul fennmaradt” 

részei (hiszen legtöbbször nem azok), hanem az, hogy betekintést engednek az Alföld növényzetének 

múltjába, azaz népünk életterének múltjába. Jelenlegi tudásunk szerint ugyanis ezek a szentélyek a 

korábbi, a természeteshez közelebbi állapotú táj és vegetáció maradványai: Hír-Mondók - ameddig el 

nem pusztítjuk őket. Segítenek eldönteni, mi fontos, mi kevésbé a vegetációban, mely vegetációs 

változás igényel hosszú időt, melyik megfordíthatatlan? Napjaink természetbúvára sajnos arra 

kényszerül, hogy ezen, egyre pusztuló maradványok vizsgálatával és gyakran nem csekély 

képzelőerővel rekonstruálja az egykori, természetesebb táj képét, a vegetáció összetételét és fontosabb 

jellegzetességeit. A természetvédő pedig e foltok megőrzésében látja annak lehetőségét, hogy az 

egykori gazdagság maradékát utódainkra örökíthessük. 

E szentélyek hasonlóak műemlékeinkhez, várromjainkhoz - egyszeriek, megismételhetetlenek, 

hiszen hosszú fejlődés egyedi eredményei. A múltunkból őriznek egy-egy darabot, és ezért nem lehet 

őket helyettesíteni “gyönyörű szép” vetett gyepekkel, mesterséges víztározókkal, telepített 

“természetközeli” erdőkkel, parkokkal. Ezek sohasem lesznek ugyanolyanok. Lelkünkben biztosan 

nem. 

A Tiszai Alföld tája - 10-20 ezer évvel ezelőtt - az utolsó jégkorszak alatt nagyrészt sztyepp, illetve 

erdőssztyepp lehetett, a folyók mentén sűrűbb ligetekkel. A jégkor végével nagyobb tért nyertek a 

lombos fajok, a nyíres-erdeifenyves erdőssztyepp lett az uralkodó, mely a mogyorókorban klimatikus 

2

sztyeppé, illetve részben tölgyes erdőssztyeppé alakult (feltételezéseink szerint nagy fátlan foltokkal). 

A folyók mentén ekkor már zárt lombos ligeterdők lehettek. Az erdők kiterjedését a száraz klíma és 

mély talajvíz mellett már az újkőkori, rézkori-, bronzkori ember is akadályozhatta nomád 

legeltetésével, földművelésésével (Zólyomi 1953, Járai-Komlódi 1966, 1987, 2003, Medzihradszky 

1996). Az Árpád-korban, a legeltetés mellett az ún. fokgazdálkodás lehetett a legáltalánosabb 

gazdálkodási forma e tájban. Az árvizekeket igen tudatos módon - ásott csatornák, ún. fokok 

segítségével - szétterítették a réteken és erdőkben, majd az árvíz elvonulása után szintén igen 

tudatosan eresztették le az ártéri öblözetekből és a haltenyésztésre használt sok-sok tóból a vizet 

(Andrásfalvy 1973, 1976, Károlyi-Nemes 1975, Molnár G. 1992, 2002-2003). A fokgazdálkodás 14- 

17. századi pusztulása, a török harcok és a terjedő vízimalmok miatt a táj lényegesen mocsarasabb 

lett, mint valaha korábban. E mocsarakat és a Kárpátok-beli erdőirtások miatt növekvő árvizek káros 

hatásait igyekszik megszüntetni - valamint a búzatermő vidékek területét megsokszorozni - a 19. 

század közepén indult, de a mai napig is tartó folyószabályozás. Az árvizeket gátak közé szorították, a 

folyószabályozások miatt keletkezett belvizeket pedig csatornákkal és szivattyúkkal juttatták, juttatják 

a folyóba (Ihrig 1973). A legelők nagy részét felszántották. Úgy látszik, hogy a legelők felszántásának 

jó részét a nagybirtokok hajtották végre, hiszen a 20. század közepét a legtöbb gyep a kis- és 

középbirtokos szerkezetű településeken (Jászkun Hármas Kerület, Hajdú Kerület, mezővárosok és 

több királyi város, mint Debrecen) érte meg. A békési-csongrádi nagybirtokokon, Szabolcs 

nagybirtokain jóval kevesebb gyep maradt meg. Később még nagyobb, szocialista nagyüzemi táblákat 

hoztak létre. Az elmúlt évtizedekben a megcsonkított folyót újabb próbaltételek érték: több millió 

ember tisztítatlan szennyvize, sok száz gyár mérgező mellékterméke és a 2000. év telén a 

ciánszennyezés. A folyamat azonban nem ennyire negatív: egyre nagyobb területek kerülnek 

természetvédelmi oltalom alá, és a folyórehabilitációt követelők is egyre közelebb jutnak, hogy újból 

teret adhassanak a folyónak - ahol lehet. Remélhetően eljutunk oda, hogy a folyómedrek természetes 

mozgását ne mederelfajulásnak, az élő folyótól elszakított területet pedig ne mentett ártérnek 

nevezzük. 

E rövid történeti áttekintést azért tartottuk fontosnak, hogy lássuk: a tiszai táj igen mélyreható 

változásokon ment keresztül a múltban. Ami a természetes növényzetből maradt az részben a 

“véletlen műve”, részben a szélsőséges termőhelyeknek és egyes vegetációtípusok gyors regenerációs 

képességének köszönhető. A Tisza-völgy spontán fejlődésű puhafás ligeterdői, dús és fajgazdag 

növényzetű morotvái, nagy kiterjedésű szikes pusztái hazánknak és Európának kimagasló természeti 

értékei. 

A Tisza szabályozása előtt a következőképpen figyelmeztette Paleocapa olasz vízmérnök Széchenyi 

Istvánt: “Önök nem is sejtik, hogy milyen jövője van a Tiszavölgynek. Csak arra kell vigyázni, hogy 

ne fukarkodjunk az ártérrel, . . . , és ne szárítsuk ki az Alföldet, mert ebből olyan katasztrófák 

származhatnak, amelyeket semmilyen tudomány nem lesz képes orvosolni többé . . . és ha túlságosan 

lecsapoljuk, . . . kényszerítve leszünk öntözőcsatornákról gondoskodni azon a síkságon, amelyen az 

Úristen a világ legtökéletesebb öntözőművét építette meg.” 

A táj lelke: a Tisza 

A Tisza völgye az Alföld legmélyebb fekvésű részén helyezkedik el, ennek következtében a Tisza az 

Alföld szinte valamennyi vízfolyását egyesíti. A Dunától eltérően, nem két nagytáj határán folyik, 

hanem egy nagytáj kellős közepén. A Duna völgyétől a Kiskunság dunai eredetű hordalékkúpja 

választja el. Vízgyűjtőjének hazai részét három nagy hordalékkúp öt fontosabb részre tagolja. A 

Nyírség hordalékkúpja a felső-tiszai folyórendszer (Kraszna, Szamos, Túr) és a Körösök-Berettyó 

vízrendszere közé ékelődik. A Bükkalja hordalékkúpja a Sajó-Bódva-Hernád völgyeit választja el a 

Zagyva-Tarna vizeitől. Végül: az Alföld délkeleti zugában elterülő Maros-hordalékkúp a Marosvölgyet 

választja el a Körösök vízrendszerétől. Ezeknek a főbb vízgyűjtőknek a Tiszába való 

torkollásai egyúttal a Tisza-völgy szakaszokra tagolódását is meghatározzák, mivel a befolyó 

vízmennyiségek a folyó hidrológiai jellegét is megszabják. Fontos sajátosság továbbá, hogy a folyó 

felső és alsó szakaszán mindenekelőtt a balparti (Erdély felől érkező), a középső szakaszán viszont a 

jobbparti (az Északi-középhegység felől jövő) befolyások a meghatározók. Ha a Tisza-völgy 

3

vízgyűjtő-területeinek mennyiségi megoszlását áttekintjük, kitűnik, hogy annak csupán mintegy 20 

%-a esik az Északi-Kárpátok s a hozzá csatlakozó Északi-középhegység területére. Ugyanakkor a 

vízgyűjtő-terület mintegy 55 %-a Erdély, s ezen belül is döntően az Erdélyi-Szigethegység területére 

esik. A hozzánk érkező víz mennyisége és minősége tehát döntő mértékben a Tisza-balparti folyók 

vizein múlik. Ebből következik, hogy a Tiszától keletre van két viszonylag jó vízellátottságú 

vidékünk, amelyre terveket építhetünk: ez a Szatmár-Beregi-sík és a Körös-vidék. Velük szemben 

azonban van három, igen vízszegénnyé vált régiónk: a Nyírség, a Közép-Tiszavidék (ezen belül is a 

Hortobágy) és a Körös-Maros-köze. (Varga Zoltán) 

A Tisza mai “birodalma” az átlagosan 800 méter széles, ún. hullámtér, az egykori ártér gátak közé 

szorított területe. A gátakon kívül találjuk a mentett ártérnek nevezett területet. Ide a Tisza árvizei már 

nem jutnak el, megmaradt növényzetüknek napjainkban már nincs élő kapcsolata a folyóval. 

A tiszai táj különlegességei a természetes módon lefűződött vagy a folyószabályozáskor levágott 

morotvák, a Holt-Tiszák. Koruk, méretük, közvetlen táji környeztük eltérései miatt igen sokfélék. 

Egyesek ősmocsarak képét idézik tőzegpáfrányos úszólápjaikkal (Borics 1991), vízben álló, idős 

mocsárerdőikkel, a vizet vastagon beborító sulyom-, rucaöröm- és tavirózsamezőikkel, vízparti 

virágkákás, hídőrös, békabuzogányos, harmatkásás mocsaraikkal (Szalma et al. 2002, Szalma 2003). 

A másik véglet, amikor horgász- vagy halastóként, üdülőtóként használják őket. Ilyenkor a növényzet 

visszaszorul, jellegtelenedik, néhány méteres fajszegény partmenti nádasra, sásosra, harmatkásásra 

szorítkozik. 

Ahol még engedik, “mozog” a Tisza. A kanyarok külső ívén bontja a falat, szakadópartokat bont, 

belső ívén övzátonyokat, homokpadokat, palajokat épít. Jellemzőbb azonban az, hogy medre egyenes, 

a kanyarokban kőrakásokkal rögzített. A folyópart zónációja azonban még így is érdekes lehet. A 

folyómeder a vegetációs idôszak jelentôs részében vízborítás alatt áll, ezért a csak később szárazra 

kerülő parti sávban elsôsorban a gyors életciklusú, egyéves növények megtelepedésére van mód (Bagi 

1987). Először algák és mohák jelennek meg, majd apró termetű káka- és szittyófélék, pl. barna palka 

(Cyperus fuscus), fülemüleszittyó (Juncus articulatus), varangyszittyó (Juncus bufonius). Jellemzô faj 

itt még az iszapgyopár (Gnaphalium luteo-album), valamint a földre fekvő szárú henye pimpó 

(Potentilla supina) és henye káka (Schoenoplectus supinus) (Molnár V.-Pfeiffer 1999). Ha a 

vegetációs idôszak hossza megengedi, megjelenhetnek az ártéri nem ruderális gyomnövényzet, illetve 

a mocsárrétek fajai is, mint pl. a farkasfog (Bidens tripartita), a lóromfélék (Rumex spp.), a fehér 

tippan (Agrostis stolonifera), a Felső-Tisza mentén a palkasás (Carex bohemica) és a tátos 

(Chaenorhinum minus). 

A folyó medrének szabályozása, kiépítése miatt az őshonos parti növényzet azonban nagymértékben 

elpusztult, illetve még most is pusztul, hiszen az erőművek és duzzasztók miatt csökken a vízszint 

ingadozása, a víz sebessége, a folyó időlegesen mocsárszerűvé válik. Edényes növényfajok egész sora 

tűnt így el, vagy ritkult meg a Tisza mentén, sajnos néhány, mint a kunsági bükköny (Vicia biennis), a 

tekert csűdfű (Astragalus contortuplicatus), a háromporzós füzény (Lythrum tribracteatum), a henye 

vasfű (Verbena supina) országosan is közel áll már a kipusztuláshoz (Farkas 1999). Pusztulásukat 

részben közvetlenül okozták a vízügyi munkálatok, részben másodlagosan szorultak vissza, a 

bolygatások nyomán (is) felszaporodó inváziós növényfajok, az ún. özöngyomok miatt. 

Különleges élőhelyek a kubikok. A gátak építésekor e területekről hordták fel a kubikosok - 

irtózatos munka révén - a gátak anyagát. Ezen anyagnyerő gödröket azóta gyakran nem háborgatták, 

ezért bennük spontán fejlődhetett az ártéri növényzet. Egyesekben puhafás ligeterdők jöttek létre (a 

kubikgerendákon inkább már a keményfás erdők fajaival), másokban mocsári növényzet telepedett 

meg. Ha rendszeresen kiszáradnak, akkor felszínüket iszap- és gyomfajok nőhetik be, 

elszedresedhetnek, vagy száraz avarosak-iszaposak maradnak. Gyakran telepítenek a kubikokra 

botoló füzeseket. E fákat 10-20 évente csonkolják. A vesszőket a gátak megerősítéséhez használják, 

míg a még le nem vágott ágak a gátat védik a jégárak nyíró hatásától. Az idős botolófüzesek öreg 

fáikkal, hatalmas odvaikkal különleges élőhelyek. 

A gátak teljesen mesterséges élőhelyek. Domináns füveik zömmel vetettek: franciaperje 

(Arrhenatherum elatius), árva rozsnok (Bromus inermis), réti csenkesz (Festuca pratensis), réti perje 

(Poa pratensis). Zonációjuk igen jellegzetes: a gát talajától, égtáji irányultságától és szomszédságától 

függően vannak rajtuk mocsári, réti, sztyeppréti, sőt szikes, illetve lösz-félsivatagi jellegű részek is. 

4

Emiatt igen sokféle élőlénynek adnak menedéket a mai kultúrtájban, pl. réti iszalag (Clematis 

integrifolia), fényes borkóró (Thalictrum minus), kék iringó (Eryngium planum), sziki kocsord 

(Peucedanum officinale), erdei lednek (Lathyrus sylvestris), egyenes pimpó (Potentilla recta), taréjos 

tarackbúza (Agropyron pectinatum), heverő seprőfű (Kochia prostrata), seprűparéj (Bassia sedoides). 

A gátak építésekor a közép-és alsó-tiszai hullámtér legnagyobb részét még ártéri rétek borították 

(lásd a 19. századi II. és III. katonai felmérést). E rétek zömmel ártéri erdők kiirtása után keletkeztek 

több száz vagy több ezer évvel ezelőtt. Kisebb részük természetes eredetű is lehet, hiszen a vizes és 

száraz évek váltakozása egyes medencékben megakadályozhatták az erdő megtelepedését (Debreczy 

in Molnár és Kun 2000). A Felső-Tisza mentén, pl. Beregben azonban ekkor még nagy kiterjedésűek 

voltak a ligeterdők, kiirtásukra csak a folyószabályozás után került sor. A Tisza alsóbb szakaszait a 

18-19. században a galériaerdők helyett már zömmel irtáseredetű mocsárrétek kísérték, sőt gyakoriak 

voltak a teljesen erdőtlen szakaszok is. A megmaradt erdők nagy része füzes volt (kosárfonás). Ezen 

ártéri rétekből mára igen kevés maradt, legtöbbjük azóta szántóvá vagy nemes nyárassá vált. Az 

uralkodó ecsetpázsit (Alopecurus pratensis), korai sás (Carex praecox), édesgyökér (Glycyrrhiza 

echinata), kúszó boglárka (Ranunculus repens) és fekete nadálytő (Symphytum officinale) mellett 

jellemzőek a fényes kutyatej (Euphorbia lucida), a fényes borkóró (Thalictrum lucidum), a réti iszalag 

(Clematis integrifolia), a gyíkhagyma (Allium angulosum), a réti galaj (Galium rubioides), a réti 

ibolya (Viola pumila), természetesebb, fajgazdagabb helyeken a nyári tőzike (Leucojum aestivum), a 

sárga borkóró (Thalictrum flavum), a szürke aszat (Cirsium canum) és a festő zsoltina (Serratula 

tinctoria). A gyomosodást részben külső fajok felszaporodása, részben belső fajok uralomra jutása 

jelzi. Az előbbiekhez tartozik a gyalogakác (Amorpha fruticosa), a szúrós szerbtövis (Xanthium 

italicum), a gilisztaűző varádics (Tanacetum vulgare), utóbbiakhoz pl. a katáng (Cichorium intybus), a 

réti peremizs (Inula britannica), a lándzsás útifű (Plantago lanceolata), a pongyola pitypang 

(Taraxacum officinale) és a kaszanyűgbükköny (Vicia cracca). Az árterek ritkaságai a fajgazdag ártéri 

magaskórósok (pl. Tiszabábolna környékén). Ezekben él a hosszúlevelű veronika (Veronica 

longifolia), a debreceni torma (Armoracia macrocarpa) és a Tisza-parti margitvirág (Chrysanthemum 

serotinum). 

A Tisza puhafás ligetei hasonlítanak talán leginkább az elképzelt Tisza-menti őserdőkre. A fák 

különböző korúak, az idősebbek már kidőltek. A cserjeszint sűrű, az erdő szinte járhatatlan. A fákra 

liánok kúsznak, a kis tisztásokon ember-nem-járta mocsárszemek bújnak meg, a fákról szürke gémek 

rekedt hagja szól. Nagy problémát jelent azonban, hogy a növényfajok jelentős része nem őshonos, 

sőt egyesek özöngyomok (nagy erővel terjedő, tájidegen, ún. inváziós fajok). E fajok nemcsak 

gyakoriak, hanem az őshonos flórát ki is szorítják az általuk uralt területről. Ilyenek pl. a zöld juhar 

(Acer negundo), az amerikai kőris (Fraxinus pennsylvanica), a gyalogakác (Amorpha fruticosa), a 

süntök (Echinocystis lobata) (Mihály - Botta-Dukát 2004). E fajok általános kiirtása már nem 

lehetséges (igen elterjedtek és az árvizek “újravetik” őket), de egyes szentélyeinket, pl. a 

leggazdagabb rétjeinket meg kell tudnunk védeni tőlük. Például rendszeres kaszálással vagy időnkénti 

szárzúzózással (Forgách Balázs kísérletei a Körös-völgyben). Azt is többfelé tapasztaljuk (pl. Agócs 

József kutatásai a Bodrogközben), hogy a ligeterdő képes pl. a gyalogakác fölé nőni, és ezzel őt 

kiszorítani. Ilyenkor a türelem segíthet. 

Állat-együtteseik a rendszeres elöntések miatt erős szelekciónak vannak alávetve, ezért a közösség a 

jelentős produktivitás ellenére csak mérsékelten fajgazdag, ám sajátos összetételű. Viszonylag 

változatos a lombkorona- és a cserjeszint rovar-együttesének fajösszetétele, idősebb állományokban a 

fatörzsszint állategyüttese is jelentős. A keményfás ligeterdőkkel sok közös komponensük van, 

különösen ha a cserjeszint és az epifiton vegetáció kellően fajgazdag. A domináns, állományalkotó 

fafajok (Salix, Populus) lombfogyasztó közössége változatos. Domináns csoportjai a levélbogarak (pl. 

a nyárfalevelészek: Melasoma populi, M. tremulae, a fűzlevelészek: M. caprea, M. collaris, M. 

vigintipunctata, M. saliceti, stb.), eszelények és ormányosok (pl. Byctiscus betulae, B. populi, 

Attelabus nitens, ill. Rhynchaenus populi, Rh. salicis, Phyllobius spp. stb.), több nagy termetű 

levéldarázs (Pseudoclavellaria amerinae, Cimbex femorata, C. lutea), a lepkék közül többtápnövényű, 

lombfogyasztó araszolók (Cabera exanthemata, Ennomos autumnarius, Biston 

betularius, B. stratarius, Lycia hirtaria, Colotois pennaria stb.), a főleg fűz- és nyárfán fejlődő 

5

púposszövők (Cerura vinula, Clostera anastomosis, C. pigra, Pheosia tremula, Notodonta tritophus, 

stb.), gyapjaslepke-félék (Leucoma salicis, Euproctis chrysorrhoea) és bagolylepkék (Acronycta 

megacephala, Sidemia ypsillon, Parastichtis suspecta, Xanthia spp., Agrochola humilis, A. lota, 

Catocala fraxini, C. nupta, C. elocata, C. electa stb.). A lombfogyasztók jórésze nagy elterjedésű 

euroszibériai faj (mint ahogy a tápnövényei is), viszont akad köztük néhány faunatörténeti 

szempontból is figyelemre méltó színezőelem, amilyen a védett magyar színjátszólepke (Apatura m. 

metis), amelynek DK-európai élőhelyeit hatalmas elterjedési hiátus választja el a faj nagy kiterjedésű 

kelet-ázsiai areájától (Amur-vidék, Mandzsuria, Korea, Japán, DNY-Kína stb.). A Tiszai-Alföldön a 

Tisza alsó folyásának fűzligeteire jellemző; északon Algyőig hatol. Jelentősebb elterjedésű a Duna 

alsó szakaszán (északon a Csepel-szigetig) és a Dráva mentén. Az puhafás ligetek idős fái ritka, 

pusztuló, fában fejlődő rovarfajok élőhelyei. Ilyen pl. a remetebogár (Osmoderma eremita) és a 

márványos virágbogár (Liocola lugubris); helyenként gyakori még néhány díszbogár (Dicerca aenea, 

Agrilus viridis, Anthaxia salicis stb.), a kis szarvasbogár (Dorcus parallelepipedus), a pézsmacincér 

(Aromia moschata) és több nyárfacincér-faj (Saperda carcharias, S. scalaris, S. octopunctata). (Varga 

Zoltán) 

A Tisza-menti ligeterdők kincsei a gémtelepek. A két tömeges faj a szürkegém (Ardea cinerea) és a 

bakcsó (Nycticorax nycticorax), de jelentős állományú a kiskócsag (Egretta garzetta) és a selyemgém 

(Ardeola ralloides) is. Kedvező fejlemény a kanalasgém (Platalea leucorodia) és nagykócsag 

(Casmerodius albus) fészkelő telepeinek kialakulása. A batla (Plegadis falcinellus) egyesével vagy 

kisebb csoportokban csatlakozik a gémtelepekhez. Csak távoli rokona az egyiptomiak kultikus 

madarának, a szent ibisznek. Sötét, röptében feketének tűnő, bronzos-zöldes színekben játszó tollazata 

miatt „fekete ibisz”-nek is mondják. Az ibisz-rokonságú madarak, mint a kanalasgém, a batla – 

ellentétben a gémekkel – mindig hosszan előrenyújtott nyakkal repülnek, akárcsak a gólyák. A 

ligeterdők ritka, óvatos, szinte „remete” életmódú madara a fekete gólya (Ciconia nigra). Mindig 

magányosan, rejtett, védett helyeken, általában méretes, idős nyárfákra építi meg hatalmas fészkeit. 

Egyre nagyobb, saját kolóniai vannak a falánk halevő, ma már nem védett nagy kárókatonának 

(Phalacrocorax carbo). Szórványos fészkelő a barna kánya (Milvus migrans), a nagyobb 

erdőfoltokban rendszeresen költ egerészölyv (Buteo buteo), kabasólyom (Falco subbuteo), sőt néha a 

kerecsen (Falco cherrug) is. Az odúlakó fajok közül rendszeres fészkelő a macskabagoly (Strix 

aluco), és többféle harkály is van bőven. Leggyakoribb az országosan elterjedt nagy fakopáncs 

(Dendrocopus major), de előfordul a közép fakopáncs (D. medius), és a madár-együttes délies jellegét 

mutató balkáni fakopáncs (D. syriacus balcanicus) is, amely a Balkánról, a Vaskapu felől a Duna és a 

Tisza mentén terjedve, a múlt század 30-as, 40-es éveitől vált gyakoribbá. Terjedőben van a nyárfákba 

hatalmas odvakat készítő, korábban inkább hegyvidéki madárnak számító fekete harkály (Dryocopus 

martius). Vízparti fűzfák lehajló ágaira fonja a nyárfapihékból, fűzfatermésekből, fűszálakból 

művészien szőtt fészkeit a függőcinege (Remiz pendulinus). Hajdanában a szegénysorsú gyermekek 

számára nagy kincs volt egy-egy meleg „cinegepapucs”. A felső-Tisza vidékének dús aljnövényzetű 

ligeterdeire a nagy fülemüle (Luscinia luscinia), a délebbire a halvány geze (Hypolais pallida) 

jellemző. Elterjedt rokonaitól, az országszerte fészkelő kis fülemülétől, illetve a kerti gezétől 

mindkettőt jellegzetes éneke különbözteti meg. (Varga Zoltán) 

A Tisza hullámterében keményfás ligeterdők már szinte egyáltalán nem maradtak. A megnövekedett 

árvízszint miatt a meglévőkben is megritkultak az erdei fajok, pl. a gyöngyvirág (Convallaria majalis). 

Legidősebb állományuk a tiszadobi “őserdő”, 300 év körüli öreg tölgyeivel és “égig érő” fekete 

nyáraival (sajnos gyepszintje gyomosodik) (Molnár 1996b). Az egész erdőt, rovar- és madárvilágát is 

tekintve ma a legszebb hullámtéri erdő a Bagiszegi-erdő. A mentett oldali keményfás erdők 

kiszáradóban vannak, vízigényesebb fajaik már kipusztultak, illeve a mélyedésekbe szorultak vissza. 

Mai érdekességeik a gyöngyvirág (Convallaria majalis), a Tallós-nőszőfű (Epipactis tallósi), az óriás 

csenkesz (Festuca gigantea), ritka a kígyónyelv (Ophioglossum vulgatum), a hölgypáfrány (Athyrium 

filix-femina), a ritkás és az erdei sás (Carex remota és sylvatica), a csalánlevelű harangvirág 

(Campanula trachelium), a magas gyöngyperje (Melica altissima), a madárfészek orchidea (Neottia 

nidus-avis) és a keleti kontyvirág (Arum orientale). 

A keményfa ligeterdők legtöbb állománya az Alföld folyóinak korábbi ún. magas árteri szintjén 

volt, jelenleg viszont már gyakran a hullámtéren kívül. Ezek az erdők korábban is csak rövidebb ideig 

6

voltak elárasztva. A keményfás ligeterdő – kedvező esetben – kiváló növésű, hosszú élettartamú 

fákból áll. Köztudott, hogy a kocsányos tölgy (Quercus robur) hosszú élettartamú, több száz éves kort 

megélhet, és az is, ahogy az erdészek mondják, hogy „szereti a lábvizet”. Ezért is mondják 

hagyományosan mocsártölgynek. Valóban, a kocsányos-tölgyesek a hajdani Alföld mocsaras vidékein 

igen elterjedtek lehettek, ahogyan ezt ma is láthatjuk néhány évszázados facsoport vagy őspark 

esetében, olyan vidékeken is, ahol ma már hiába keresnénk erdőt. A keményfás ligeterdő erősen 

záródó állományában a tölgy magasra nő, sudár törzsű, csakúgy mint a magyar kőris, amely a dombés 

hegyvidékeken elterjedt magas kőrist helyettesíti ezeken a termőhelyeken. 

A magyar kőris (Fraxinus angustifolia subsp. pannonica) az alföldi és alföld-peremi folyók 

vidékének jellemző fája, de megvan végig az Al-Duna mentén, a Dráva és a Száva síkvidéki 

szakaszain és a Fekete-tengerbe ömlő balkáni folyók nagy ligeterdeiben is. Hatalmas méretűre nő, 

törzse 80 éves korára eléri a 70-80 cm-es törzsátmérőt. Levelei keskenyebbek és élesebben 

fogazottak, mint a magas kőrisé, termése is karcsúbb. Rendszertani leírása, önállóságának bizonyítása 

magyar kutató, Simon Tibor professzor érdeme. A kocsányos tölggyel, a mezei- és a vénicszillel alkot 

elegyes állományokat, de mivel szélröptette terméseivel gyorsabban terjed, és csíraképessége is jó, 

termőhelyein jobban, gyorsabban újul, mint a tölgy. Ilyenkor szinte tiszta fiatalos állományokat 

alkothat. Ismeretes szárazságtűrő genetikai változata is. Éppen ezért komoly hiány, hogy ezt a fát az 

erdészeti üzemtervekben még ma is gyakran nem különböztetik meg a magas kőristől, holott eltérő 

termőhelyet jelez, és eddig nem is fordítottak rá kellő figyelmet az Alföld erdősítése szempontjából. 

Az is előnyös, hogy bár a kőris lombozatát több tápnövény-specialista lombfogyasztó eszi, a tömeges 

elszaporodásra hajlamos kártevők elkerülik, sőt némelyikre, pl. a gyapjaslepkére kifejezetten 

mérgező. Tapasztalati tény, hogy a kőris-elegyes kocsányos tölgy-telepítések jobban védhetők meg 

ennek a kártevőnek a tarrágásaival szemben, mint az elegyetlen tölgy-telepítések. Mivel a kőrises 

állományoknak sajátos rovar-együtteseik vannak, ezért a biológiai sokféleség megőrzése 

szempontjából igen jelentősek. (Varga Zoltán) 

Jó állapotú keményfa-ligeterdeink sajnos, egyre fogyatkoznak. A legszebb hazai erdők közé 

tartoznak. Sudár fáik, elegyes, fajgazdag lombkoronájuk, dús cserjeszintjük és ritka, védett 

növényekben bővelkedő gyepszintjük a hazai vegetáció igazi kincsestárává teszi őket. Az 

állományalkotó kocsányos tölgy, magyar kőris és mezei szil (Ulmus campestris) mellett jelentős 

elegyfa a fényeszöld levelű, parkokban is telepített vénicszil (Ulmus laevis), a jó termőhelyeken 

hatalmas törzsűre növő fehérnyár (Populus alba), a vadcseresznye (Cerasus avium), az alászorult alsó 

lombkoronát vagy magas cserjeszintet alkotó mezei juhar és tatárjuhar (Acer campestre, A. tataricum) 

és a vadalma (Malus sylvestris). Gyakran borostyán (Hedera helix), komló (Humulus lupulus) és 

vadszőlő (Vitis sylvestris) kúszik a lombok közé. Nincs még egy erdőtípus, talán csak a melegkedvelő 

tölgyeseké, ahol ennyi fajból állna a cserjeszint. Megvan benne a puhafásokban is tömeges veresgyűrű 

som mellett a nép által „feketegyűrűnek” mondott tatárjuhar („Feketegyűrű falevél, jaj de szép a 

huszárlegény…” szól a népdal!), a mogyoró (Corylus avellana), az egybibéjű- és a cseregalagonya 

(Crataegus monogyna, C. oxyacantha), a varjútövis- és a kutyabenge (Rhamnus cathartica, Frangula 

alnus), a kányabangita (Viburnum opulus), mindkét kecskerágó faj: a közönséges és a bibircses is 

(Eunymus europaeus, E. verrucosus). 

A keményfás ligeterdők állategyütteseik alapján is a leggazdagabb erdők közé tartoznak. Míg az 

alföldi erdők általában csigákban eléggé szegények, ezekre az erdőkre a fajgazdagság jellemző, éppen 

olyan fajokban, amelyek nálunk nedvességigényük miatt hegy-és dombvidéki elterjedésűek. Gyakori 

a márványozott csiga (Bradybaena fruticum), a berki csiga (Arianta arbustorum), a redős- és a fényes 

orsócsiga (Laciniaria plicata, Cochlodina laminata); míg a maradványjellegű fajok között említett 

bánáti csiga (Chilostoma banaticum) és az ugarcsiga (Helix lutescens) elterjedése a Tiszai-Alföld 

keleti részére, a felső-Tisza-vidékre és a Körösök vízrendszerének területére korlátozódik. A folyó, 

mint terjedési folyosó itt is megnyilvánul: a Felső-Tisza mentén húzódik le az Alföldre a kárpáti kék 

meztelencsiga (Bielzia coerulans). Ahol sok csiga él, bőven vannak velük táplálkozó nagy 

futóbogarak is. Gyakori pl. a legnagyobb hazai futóbogár, a bőrfutrinka (Carabus coriaceus), a 

kékesfekete, lilás szárnyfedő-szegélyű kékfutrinka (C. violaceus), a fémfényű rezes és a ligeti futrinka 

7

(C. ullrichi, C. nemoralis). A lombfogyasztó hernyójú lepkék közül különösen fajgazdagok az 

araszolók, a sarlósszövők, a púposszövők, a gyapjaslepke-félék és a bagolylepkék. Ezeknek az éjjel 

rajzó lepke-csoportpoknak az együttes fajszáma egy-egy jó állapotú erdőben akár az 500-at is 

meghaladhatja. Az egyenletes páratartalommal és a légszennyeződés-mentességgel függ össze, hogy 

nagy tömegben élnek a zuzmófogyasztó hernyójú lepkék. Nappali aktivitású lepkefaj kevesebb van, 

néhány azonban említést érdemel. 

A farkasalmalepke (Zerynthia polyxena) a Kárpát-medencétől északi és nyugati irányban alig terjed 

tovább. A lepke fejlődéstörténetileg ősi csoport tagja, rokonsága már a harmadkor elején megvolt 

Európában. Ma Európában 3 faj él, mindegyik Európa déli részein. A távolabbi rokon fajok Ázsia 

keleti-délkeleti részein honosak. A lepke sajátos külsejű: csipkés szegélyű szárnya, zegzugos rajzolata 

nem hasonlít egyetlen más nappali lepkénkhez sem. Hernyója fekete végű narancssárga 

szemölcsökkel borított. Kizárólag a mérgező farkasalma-fajokon fejlődik, maga is tartalmazza a 

tápnövényből felvett méreganyagokat, ezért kellemetlen illatú. A lepke a ligeterdők szegélyén, 

nyiladékaiban fordul elő, de meglehet bármilyen egyéb üde élőhelyen, ahol tápnövénye dúsan 

tenyészik. Április végén, május elején jelenik meg. Röpte vitorlázó, nem túl gyors és nem is kitartó. 

Egyes alföld-peremi, hagymás-gumós kora tavasszal nyíló növényekben gazdag keményfás 

ligeterdőkben helyenként, ahol hernyójának tápnövényei, a keltike-fajok bőven tenyésznek, 

maradvány-jelleggel fordul elő a védett kis apollólepke (Parnassius mnemosyne). Régi adatok azt 

tanúsítják, hogy valaha a debreceni Nagyerdőn is megvolt, jelenleg azonban csupán három olyan, 

elszigetelt területet ismerünk, ahol ez a nálunk döntően hegy- és dombvidéki faj még megvan a 

Tiszai-Alföldön: Szatmár-Beregben (Cserköz-erdő), a Sajó mentén (Sajólád) és a Fekete-Körös 

mentén (több helyen is). 

Kőrises ligeterdeink fontos, védett faja a főként kőrisen fejlődő, bonyolult életciklusú díszes 

tarkalepke (Euphydryas maturna). A lepkék április vége - május közepe körül kelnek ki. Főleg a 

veresgyűrű som, a tatárjuhar és a fagyal virágain táplálkoznak. Nedvességet és ásványi sókat a 

nyirkos talajból szívogatnak. A párosodás az erdőszegélyen, magasabb lágyszárú növényeken, 

cserjéken, esetleg a fák alsó ágain történik. A megtermékenyült nőstény az erdő szélén álló kőrisek 

lehajló ágainak levélfonákjaira rakja petéit, akár 200 petét is egy csomóba. A fiatal hernyók eleinte a 

kőris ágvégein készítenek szövedéket. Ebből másznak ki a közeli levelekre, amelyeknek eleinte csak a 

bőrszövetét fogyasztják. Ahogy beköszönt a kánikula, a hernyók felfüggesztik a táplálkozást, és az 

erdő nyirkos, hűvös avarjába vonulnak, ahol ezt az időszakot társasan, szövedékben vészelik át. Itt is 

telelnek át, majd hóolvadás után újra táplálkozásba kezdenek. Többféle lágyszárú növényt 

fogyasztanak, főleg veronika fajokat. A bábozódásra érett hernyók április közepén-végén felmásznak 

a fák törzsére, és magukat fejjel lefelé a fakéreghez rögzítve bábbá alakulnak át. Mintegy kétheti 

nyugalom után kel ki a kifejlett lepke. Ennek a sajátos fejlődésmenetnek két fontos tanulsága van. Az 

egyik az, hogy egy ilyen összetett fejlődésmenetben meghatározó az élőhely szerkezete. A másik 

tanulság abból adódik, hogy a nőstény lepke nagyszámú petéit egy csomóba rakja le, és a fiatal 

hernyók is százával élnek egy-egy közös szövedékben. Ezért egy-egy petecsomó vagy hernyófészek 

pusztulása egyedek százainak pusztulását jelenti. Ilyen faj életében a tömeges elszaporodás is, és a 

katasztrofális egyedszámcsökkenés is törvényszerű. Sajnos, a díszes tarkalepke legtöbb európai 

népességénél az erdőgazdálkodás intenzívvé válása miatt éppen az utóbbi következett be. Éppen ezért 

csalóka látvány, ha ez a nagyon szép lepke még egyes helyeken, egyes években tömeges. A valóság 

az, hogy nagyon is sebezhető! 

A keményfa-ligetek madárfaunája különösen gazdag, sok a fészkelő faj, különösen azok, amelyek 

fészküket fák üregeiben készítik, pl. szürke küllő (Picus canus), kék galamb (Columba oenas), sokféle 

cinege, stb. Fajgazdagságuk másik forrása a dús cserjeszint; főleg itt tartózkodnak a poszáták és 

fűzikék, a berki tücsökmadár, az erdei szürkebegy, a vörösbegy és az ökörszem. A Felső-Tisza 

ligeterdeinek fontos faja a nagy fülemüle (Luscinia luscinia). Kiemelkedő jelentőségű az egész 

Európában kipusztulással fenyegetett rétisas (Haliaetus albicilla) és a fekete gólya (Ciconia nigra). 

(Varga Zoltán) 

8

A Hortobágy 

A folyószabályozáskor a Tiszántúl nagyobbik része “kinnrekedt”: elmaradtak az árvizek, a táj 

néhány évtized (olykor csupán néhány év) alatt kiszáradt. A mocsarak összeszűkültek, ugyanakkor a 

belvizes gyepek és szántók területe megnőtt, mert a gátak miatt a vizek maguktól nem tudtak többé a 

megszokott ereken és fokokon át a folyóba visszafolyni (Ihrig 1973, Szabolcs 1961). Óriási 

területeket szántottak fel, a dús füvű rétekből pedig sokfelé sziki legelők lettek (Biró 1999). 

A lecsapolások előtti növényvilágról keveset tudunk, mert e kort botanikusok még alig látták. 

Kitaibel máramarosi útjain azonban átutazott a Hortobágyon (Gombocz 1945). Megírja, hogy a 

Hortobágy-vidéki lakosság még a 18-19. század fordulóján is fogyasztotta a tátorján (Crambe tataria) 

megpirított, vaskos gyökereit, “mint a kalmükök”. (Az utolsó hortobágyi tátorján-adat Gunda Béla 

néprajz-professzortól, az etnobotanika kiváló művelőjétől származik, aki a második világháborút 

követő években Bagota-pusztán még látta.) Szikeseket Kitaibel Pestről jövet már a jászsági és hevesi 

oldalon is leírt, de Tiszafüred után a táj alapvetően szikes jellegét említi, és a szikesek fajait sorolja. E 

korból a székicsér gyakori előfordulását is megemlítette egy angol utazó (Townson 1793 in: Nyilas 

1999). A Hortobágy nagy része ekkoriban a mainál szoloncsákosabb, sok időszakos, sekély vízzel 

tarkított, de alapvetően szikes puszta lehetett már. Nincs cáfoló bizonyíték arra, hogy a kiterjedt, száz 

négyzetkilométeres nagyságrendű szikesedés a holocén folyamán valaha is szünetelt volna, sőt a 

holocén során több szikesedési és visszaszorulási korszakot feltételezhetünk (Somogyi 1965). 

Petőfi sorai a Hortobágyról 

"Hortobágy, dicső rónaság, te vagy az isten homloka. Megállok közepeden s körültekintek olly 

elragadtatással, millyet nem érez a schweizi az Alpesekben, millyet csak a beduin érez Arábia 

sivatagjaiban. Milyen szabadon lélekzem, mint tágul a keblem! Mennyivel hosszabb utat tesz itt a 

nap, mint máshol! Megmérhetlen a láthatár, s ollyan, mint egy kerek asztal, beborítva az ég 

világoskék üvegharangjával, mellyet egy felhőcske sem homályosít. ... Néhány lépésnyire az uttól 

csillog egy kis tó, szélén sötétzöld káka és világoszöld sás... Némán merengve űl az ősnyugalom e 

térségen, mint tűzhelye mellett karszékében a százéves aggastyán, ki az élet zajos napjait zajtalan 

szívvel gondolja át. Milly egyszerű a puszta és mégis milly fönséges! de lehet-e fönséges, a mi nem 

egyszerű?" Petőfi Sándor: Útirajzok, 1847. 

A folyószabályozás után bekövetkezett tájátalakulás olyan mérvű volt, hogy “mai ésszel” gyakran el 

sem tudjuk képzelni, hogy milyen vegetáció alakult ki milyen korábbi helyén (lásd: Biró 1999). A 

nézetek ezért gyakran ellentmondóak (lásd a részleteket - pl. Kerner, Borbás, Rapaics, Magyar, Boros, 

Soó és Bodrogközy véleményeit) - in: Molnár 1999, 2003, Sümegi et al. 2000): a Hortobágyot, illetve 

egyes részeit egyesek ősi pusztának, mások lecsapolt és elszikesedett ártérnek, mocsárnak vagy a 

lecsapolások miatt elszikesedett löszpusztának tekintik. Új eredmények alapján ugyanakkor az a 

legvalószínűbb, hogy a Hortobágy nagy részén a Tisza árvizeinek az elképzeltnél sokkal kisebb hatása 

volt a tájra, a puszta tavaszi vizei sokkal inkább összegyűlt helyi vizek (népi nevén föld árja), mint 

távolról jött árvizek (víz árja) voltak (Molnár 1999, 2003, Sümegi et al. 2000). 

Árvizek a Hortobágyon 

A Hortobágy folyón, egymás közelében, két helyen szakították át a jobbparti töltést 1999-ben, majd 

2000-ben. A Hortobágy-Berettyó alsóbb szakaszain ugyanis a vízfolyás már a töltés tetejét közelítette, 

és nemhogy a bőséges és már-már a településeket is veszélyeztető belvizek fogadója lett volna, hanem 

maga is kiönteni készült. A Hármas-Körös magas vízállása nem tette lehetővé a több tíz millió 

köbméter víz fogadását, emiatt az északról érkező belvíz eredetű árhullám egyetlen lehetséges 

elhelyezését a Hortobágyi Nemzeti Park mocsarai-rétjei jelentették. 

Az 1999. évi árasztás volt a nagyobb, ekkor legalább 40-50 millió köbméter víz öntött el kb. 8 000 

ha-nyi területet, tehát átlag 0,5-0,6 m magasságú vízoszloppal. (Ekkora vízmagasság a talaj telítése és 

a párolgás miatt természetesen nem alakult ki.) A 2000. évi árasztás ennél kisebb volt. 

9

Valamivel kisebb árasztásra már 1970-ben, 1971-ben és 1977-ben is sor került, nagyjából fele 

ekkora területen, gát átvágása nélkül, de az eljárás abban egyezett a mostanival, hogy Karcag, 

Püspökladány és Nádudvar határainak találkozásánál, Ágotánál akkor is ideiglenes árvízkapuval 

zárták el a medret. 

Az árasztás ahhoz az egykori természetes (nem is ritka) helyzethez hasonlíthatott legjobban, amikor 

a Hármas-Körös vízszintje előbb emelkedett meg, mint a Tiszáé, így a dél felé tartó erek, vízfolyások 

torkolatuktól kezdve felfelé haladva léptek ki a medrükből. 

Az árasztás eredményeképpen mindkét évben varázslatos madárvilág jelent meg vonulókéntfészkelőként 

egyaránt. A darvak, vadludak 1999. őszén új éjszakázó helyül választották a kiterjedő 

mocsárvilágot. 2000 nyár elején Nagyiván közelében a sztyeppék sekély mocsarainak jellegzetes 

fészkelője, a fehérszárnyú szerkő - sokszorosoan túllépve minden eddig valaha is róla feljegyzett 

fészkelő egyedszám nagyságot - ezer párt jócskán meghaladó telepet képezett. A madártani 

szenzációkat még hosszan sorolhatnánk... 

Jelentősen átalakultak az érintett terület élőhelyei. Az ürmös szikes gyepekről a tartós vízborítás 

kiölte a veresnadrág csenkeszt (Festuca pseudovina), helyét egyéves kétszikűek, a magyar kígyófarkfű 

(Pholiurus pannonicus), majd a mézpázsit (Puccinellia limosa) foglalta el. A rétekben mindenfelé 

megjelent a keskenylevelű gyékény (Typha angustifolia) , míg a mocsarak külső zónájában található 

csetkákás rétek (Eleocharis spp.) is ugyancsak kiterjedtek. Mintegy igazolva a folyószabályozás előtti 

szoloncsákosabb sziki viszonyokat, a csetkákás öv kifelé újonnan létrejött, széles, teljesen kopár, 

sókiválásos sávokkal érintkezett. Legbelül a nád kiritkult, vagy eltűnt, különösen ott, ahol korábban 

rendszeresen vágták. (Molnár Attila) 

A Hortobágy gazdag és egyedi sziki élővilága mindenképpen azt bizonyítja, hogy a szikesek már 

ősidők óta részei e tájnak, de valószínű, hogy a vízelvezetések előtt kisebb területre voltak beszorítva 

(pl. Varga-Sipos-Varga 1996, Varga 1999). A szikes mikrodomborzat méretei, a maradvány 

eróziószigetekből adódó eróziós távolságok is e szikesek több ezer éves voltának bizonyítékai, hiszen 

a padkák eróziója igen lassú folyamat (S. Csomós-Seregélyes 1990, Tóth-Novák 2003). 

A hidegtűrő, kontinentális elterjedésű fajok már a fiatalabb jégkorszakok zord klímájú löszpusztáin 

otthon lehettek. Ilyenek lehetnek mindenekelőtt a löszfalak és a kurgánok sajátos gyepeit alkotó, 

Belső-Ázsiában széles elterjedésű pusztai fajok, mint a taréjos búzafű (Agropyron pectinatum), a 

heverő seprőfű (Kochia prostrata), több üröm- ( Artemisia ) faj, néhány sótűrő növény (pl. a ballagófű 

- Salsola soda), valamint azok a löszgyepekben elterjedt fajok, amelyek elterjedése ma a dél-szibériai 

sztyeppeken és erdőssztyeppeken keresztül Mongóliáig húzódik (pl. a macskahere - Phlomis tuberosa, 

tejoltó galaj - Galium verum). Szintén a hideg-kontinentális késő-glaciális, korai posztglaciális 

fázisokra tehetjük a kontinentális (turáni) eredetű, de bennszülött pannon "kisfajokkal" vagy 

alfajokkal képviselt ürömpusztai vagy kifejezetten halofil elemek kialakulását, mint a magyar sóvirág 

(Limonium gmelini subsp. hungaricum), a sziki őszirózsa (Aster tripolium subsp. pannonicum). a 

magyar sziksófű (Salicornia herbacea subspp.), a pannon sóballa (Suaeda pannonica), a sziki üröm 

jellegzetes helyi alakjai (Artemisia santonicum subsp. monogynum és ssp. patens). 

Ugyanennek a hidegpusztai életközösségnek a tagjai azok a rovarfajok is, amelyek lárvái a fenti 

növényfajokra specializálódtak. Közöttük csak a Kárpát-medencében, illetve csak a Hortobágyon 

előforduló bennszülött alfajok és fajok is vannak, pl. Coleophora peisoniella, C. hungarica, Stenodes 

obliquana, Scrobipalpa semadensis, Holcophora statices molylepkefélék, Narraga tessularia kasyi 

araszolólepke, Saragossa porosa kenderesiensis és Discestra dianthi hungarica bagolylepkék. A 

hideg-kontinentális pusztai élővilághoz tartozik nagyszámú rágcsáló is, amelyek gazdag fosszilis 

leletanyagait ismerjük a hazai fiatalabb pleisztocénből. Közülük egyedül a legkisebb termetű 

ugróegér-féle, a csíkosegér (Sicista subtilis trizona) volt képes elviselni a változásokat, így - ha igen 

szórványosan is - de előfordul a Hortobágy vidékén. (V. Sipos Julianna - Varga Zoltán) 

az egy külön világ . . . (Egy év hangulatai és illatai a szikes pusztán) 

Amikor itten lëszáll a köd, mëg az este, . . . mëg az a végtelen csönd, . . . oszt akkor hatalmas nagy 

pelyhekben elkezd a hó hullani, . . . az egy külön világ. 

10

Akkor az is egy külön világ, amikor tavasszal mindezt fëlcseréli a napnak az az enyhe kis melege, 

amire ebbôl a kôkemény fôdbôl kis apró csíraként a fű elôbújik, és amikor a kamillának legelôször 

megérzik az illata . . . vagy magának a fűnek . . . ezt mëgin nem tudnám fëlcserélni semmivel. 

Akkor, amikor utána kihánnya a veresnadrág a kalászát, . . . oszt amikor az esti szellôbe a harmat lë 

száll, . . . oszt akkor megborzolja a pusztát, . . . oszt akkor annak a millió illatnak a keverékét hozza az 

embër felé, . . . nincs az a dezodor a világon, ami ezt túltenné, . . . ez mëgin egy külön világ. 

Akkor az is egy külön világ, amikor lesül a mezô, . . . oly kopár, hogy amikor leesik a tízfilléres 

vagy az a gombostű, mëglátni, úgy lesül, . . . oszt amikor erre a lesült mezôre mëgin leszáll a harmat,. 

. . oszt ennek a lesült mezônek az illata elôgyün . . . a megpuhult avarral, amit a harmat idéz elô, . . . 

annak mëgin van egy olyan varázslatos illata, hogy azt mëgin nem tudnám odaadni semmiért,. . . 

olyan, mint egy mesebeli álom, . . . hát ez mindég ilyen, . . . ez mindég ilyen. 

Gojdár István juhász, 50 éves, Kardoskúti-puszta, 1997. 

Az általában csak egyszerűen szikes pusztának nevezett területek növényzete nem egyöntetű: 

léteznek növényzetüket tekintve érdekesebb, változatosabb és egyhangúbb, jellegtelenebb területek 

(Molnár 1999, 2003). Őstörténeti adatok, történeti térképek, korabeli leírások stb. alapján egy új 

elképzelés kezd körvonalazódni. Úgy látjuk, hogy a karakteres puszták már a lecsapolások előtt is 

jórészt szikesek voltak, míg az egyhangúbb növényzetűek 150-200 évvel ezelőtt még a mainál sokkal 

bővízűbbek, a folyók árvizeihez jobban kapcsoltak voltak. 

A szikesedés kora és a természetes vízutánpótlás módja alapján az alábbi pusztatípusokat 

különböztetjük meg: Ôsi szikes puszták azok a puszták, melyek a lecsapolások elôtt (és több ezer éve 

is) nagy területen voltak szikesek, vízháztartásuk a lecsapolások után jelentôsen nem változott meg. 

Növényzetük karakteres, ártéri jellegük általában nincs. Szikes mikrodomborzatuk gazdag (ezek az 

ún. padkás szikesek), az eróziós szigetek közti távolságból becsülve legalább több ezer évesek. 

Vegetációmozaikjuk kontrasztos mintázatú. A táji flórakészlet gazdag, a sziki specialista fajok 

gyakoriak, a löszgyepek nagy területeket boríthatnak és általában fajgazdagok. A fák növekedése 

rossz. A vízrendezések előtti térképeken gyakran legelőként vannak jelezve, az ott feltüntetett 

mocsarak – pusztán alakjukról – ma is felismerhetők, jelentős zonációs átrendeződés ezeken a 

helyeken a vízrendezés után tehát nem történt. Ilyen “ősszikesek” tehát a folyóktól távolabb vagy az 

árvizektől domborzati okokból elszigeteltebb (pl. övzátonysor folyóval átellenes oldalán, ahova az 

árvizek csak kis áteresztőképességű fokokon jutottak be) időszakos ártéri területeken lehettek 

leginkább. 

Másodlagosnak tekintjük azokat a csak részben (illetve csak 60-80 cm-es mélységnél mélyebben) 

szikes talajú pusztákat, melyek a folyószabályozások és belvízrendezések következtében alakultak ki 

egykor nem vagy csak igen kis foltokban szikes, rendszeresen elöntött, réti és mocsaras ártéri 

területekbôl. Növényzetük eléggé jellegtelen, ártéri jellegük gyakran kifejezett, jellemzőek az ártéri 

felszíni földtani formák (holtágak, övzátonyok). A vegetációmozaik elmosódottabb mintázatú, a táji 

flórakészlet szegényes, a specialista fajok ritkák (leginkább csak az ún. sziki kocsordos gyepekre 

szorítkoznak), a löszgyepek általában ritkák és jellegtelenek, elsősorban rétek kiszáradása során 

képződtek (kivételt képeznek a folyóháti löszgyepek gyakran fajgazdag maradványai). A csenkeszes 

és ecsetpázsitos gyepekben a zavarástűrô generalisták a meghatározóak. A fák növekedése közepes. 

Létezik egy harmadik - sajnos egyre gyakoribb - típus is: a lecsapolt, kilúgzódó ősi szikes puszta. 

Egykor típusos ősi szikes puszták lehettek, de a csatornázás okozta talajvízszint-süllyedés miatt a sók 

lefelé vándorolnak, így a felsőbb talajrétegek fokozatosan kilúgzódnak. A szikesség csökkenésével a 

kisebb versenyképességű sziki specialistákat egyre inkább harcosabb generalisták szorítják ki, a gyep 

jellegtelenedik. E típus jellemzője, hogy a padkateteji ürmöspuszta cickórós legelővé alakul, a padkák 

közti vakszikes-szikfokos síkok elürmösödnek, így ezek a karakteres szikes élőhelyek fokozatosan 

eltűnnek a tájból. 

11

Ősi szikes puszta növényzetének változásai hosszú aszályt követő rendkívül vizes években 

A másodlagos szikes pusztákkal szemben az elsődleges puszták sokkal stabilabbak. Bár a 

sófelhalmozódás viszonylag gyorsan lejátszódó talajtani folyamat, az ezzel ellentétes kilúgzás 

nagyságrendekkel lassúbb, mert a talajoldat sócsökkenése a hidraulikus vízvezetőképesség drasztikus 

csökkenésével jár együtt. Ily módon a szikesek “konzerválják” magukat. 

Az utóbbi két évtized szélsőséges időjárása (Tóth 2000) azonban betekintést engedett az elsődleges 

szikes puszta növénytársulásainak "mozgásterébe". A 15 éves aszályos periódust (átlag 150-250 mm 

csapadékhiány, az 550 mm éves csapadékátlaghoz képest) követő 2 igen csapadékos év után 

(átlagosan 200-300 mm csapadéktöbblet) vizsgáltuk egyes állományok növényzetének fajkészleti 

elmozdulását (Molnár 2003). A megfigyelt változások egy része "triviálisan" várható volt, más része 

kevésbé. Ami lényeges: valódi átalakulásokról van szó, nem a hipotetikus szukcessziós séma egyes 

lépéseiről. 

Az elmúlt években sok helyen megfigyelhető fura fajkombinációk is a gyors közelmúltbeli 

változásokra utalnak: pl. az ürmöspusztán a hosszabb vízborítás miatt elhalt csenkesz-zsombékocskák 

között túlélő ürömtövek közé betelepült mézpázsit és ecsetpázsit. 

A legfontosabb változások 

A vakszikek összezsugorodtak, ritkásabbak, üdébbek lettek, felszaporodtak bennük a szikerek fajai. 

A szikerek növényzetét felcserélte a szikfokok mézpázsitosa, a szikfokok közben üdébbek és 

magasabbak lettek, felszaporodott bennük a csetkáka. A szikes ecsetpázsitosok nagy része változatlan 

maradt vagy üdébb lett, egy részükben felszaporodott a fehér tippan (Agrostis stolonifera) vagy a 

zsióka (Bolboschoenus maritimus), máshol teljesen elavarosodtak (a kaszálás elmaradása miatt a 

megelőző évi fű belerohadt a tavaszi vízbe). A mocsarak üdébbek lettek, domináns fajaik nem 

változtak, de kiszáradóból visszaalakultak típusos állománnyá. 

Az ürmöspuszták nagy része változatlan maradt, de az egynyári fajok száma és borítása csökkent, az 

állomány olykor elcsenkeszesedett és avarossá vált. Egyes mélyebb részeken megjelentek a szikfokok 

fajai. A löszgyepek állományai alig változtak, de a nem legeltetett részeken hosszú füvűek és 

avarosak lettek, szép "magaskórós" jellegű rétsztyeppé váltak. A marhával egykor túllegeltetett 

részeken elhatalmasodott a réti ecsetpázsit (Alopecurus pratensis), a tejoltó galaj (Galium verum), a 

közönséges és a deres tarackbúza (Agropyron repens, A. intermedium). 

A szikes-mocsaras lapályok közti árvízmentes hátakon egykor nagy kiterjedésű löszpuszták voltak. 

Ezek maradványai az apró zárványlöszgyepek a kunhalmokon, az ereket kísérő hátakon, a pusztai kis 

dombocskákon, az ún. laponyagokon (Tóth 1985). Bár e foltokat igen megviselte az évezredes 

legeltetés, flórájuk még most is sokat őriz a régi világból. A Hortobágyon ilyen faj a macskahere 

(Phlomis tuberosa), a közönséges borkóró (Thalictrum minus), a kunkorgó árvalányhaj (Stipa 

capillata), a magyar szegfű (Dianthus pontederae), a bakfű (Betonica officinalis), a méreggyilok 

(Vincetoxicum hirundinaria), máshol a vetővirág (Sternbergia colchiciflora), a kései pitypang 

(Taraxacum serotinum), a magyar kutyatej (Euphorbia pannonica). 

A szikes-mocsaras lapályok közti hátakon egykor nagy kiterjedésű löszpuszták voltak. Ezek 

maradványai a pusztai apró zárványlöszgyepek a kunhalmokon, az ereket kísérő hátakon, a pusztai kis 

dombocskákon, az ún. laponyagokon (Tóth 1985). A talaj itt csak a mélyebb rétegekben sós réti 

csernozjom. Bár e foltokat igen megviselte az évezredes legeltetés, flórájuk még most is sokat őriz a 

régi világból. Gyepszintjükben, az érintetlenebb állapotú állományokban a taposást, trágyázást 

kevéssé tűrő pusztai csenkesz (Festuca rupicola) az uralkodó. A legeltetett, taposott, esetenként 

korábban szántott területeken visszaszorul, és a szálas perje (Poa angustifolia), a csillagpázsit 

(Cynodon dactylon), a taposástűrő aljfüvek és sások váltják fel. A Hortobágyon a kunkorgó 

árvalányhaj (Stipa capillata), csupán helyenként fordul elő, főként a Hortobágy peremein. A legelt 

gyepekből általában hiányzik, mivel a pásztorok „tűzzel-vassal” irtották. Repítőszálas termései 

parányi dárdaként fúródnak a legelő jószág bőrébe, könnyen elgennyedő sebeket okozva. A 

Hortobágyon fontos löszpusztai faj a macskahere (Phlomis tuberosa), a közönséges borkóró 

12

(Thalictrum minus), a magyar szegfű (Dianthus pontederae), a bakfű (Betonica officinalis), a 

méreggyilok (Vincetoxicum hirundinaria), máshol a vetővirág (Sternbergia colchiciflora), a kései 

pitypang (Taraxacum serotinum), a magyar kutyatej (Euphorbia pannonica). 

A löszlegelők gyepéből hiányzanak az érzékenyebb fajok. Az érzékenyebb löszpusztai fajok helyét 

a taposást, a nitrogén-dúsulást, a talaj tömörödését elviselő fajok veszik át, pl. az ezüstös pimpó 

(Potentilla argentea), a fehér here (Trifolium repens), a szarvaskerep (Lotus corniculatus), a tövises 

iglice (Ononis spinosa), a tejoltó galaj (Galium verum), a fehér tisztesfű (Stachys germanica). Az 

igényesebb fajok közül ideig-óráig megmarad a tarka koronafürt (Coronilla varia), a koloncos 

legyezőfű (Filipendula vulgaris), a kakukkfüvek (Thymus spp.), stb. Trágyázás hatására a 

nitrogéntűrő gyomfajok szaporodnak el, pl. az útszéli zsázsa (Cardaria draba), az apró szulák 

(Convulvulus arvensis), a fehér mécsvirág (Melandryum album). Ha a legeltetés-taposás tartósan 

erősödik, akkor a veresnadrág csenkesz tömegessé válásával a gyep átalakulhat füves szikes pusztává. 

(V. Sipos Julianna - Varga Zoltán) 

Sekély vizek, mocsarak, rétségek a Hortobágyon 

A Tisza és mellékfolyói évezredeken keresztül szinte az egész Alföldet végigkalandozták. 

Árvizeikkel a „maguk képére” formálták a tájat. Gyakori mederváltozásaik holtágakat hagytak maguk 

után, és a folyószabályozások, -kanyar-levágások eredményeként is holtágak sora jött létre. Az 

egykori mocsárvilág, amelyről még a 19. század második felének legfelvilágosultabb elméi is úgy 

vélték, hogy rajtuk keresztül aligha lehetne Pesttől Debrecenig vasutat építeni, a Tisza gyermeke volt, 

és a Tisza szabályozásával szűnt meg. A hajdani vadvizek, a mocsárvilág legnagyobb, az eredeti képet 

leginkább közelítő darabjait a Hortobágyi Nemzeti Park őrizte meg. Ezek a területek nemzetközi 

értékű, világszinten számon tartott vízivad-élőhelyek, a vonuló madarak tömegeinek nélkülözhetelen 

állomásai. Ezért a Tiszai-Alföld mocsarainak, rétségeinek életét a Hortobágy élőhelyeinek példáján 

mutatjuk be. 

A Hortobágy vízi élőhelyeinek életközösségei aszerint jöttek létre, hogy milyen az a víztípus, amely 

otthont ad nekik. Természetes eredetű, kiterjedt nyíltvizes élőhelyek leginkább a Hortobágy déli 

részének nagy mocsaraiban vannak. Vízszintjük nagy mértékű évszakos és többéves ingadozásokat 

mutat, az ún. szemisztatikus víztípusba tartoznak. Mivel feltöltődésük a nyíltvizes jelleg 

megszűnésével jár, kiszáradásuk pedig világviszonylatban is elsőrangú madár-fészkelő és átvonuló 

területek károsodását okozná, ezért vízszintjüket a Nemzeti Park időszakos árasztással szabályozza. 

Ilymódon jelentős kiterjedésűek maradhatnak azok az élőhelyek, ahol a hínárnövényzet változatos 

megjelenésű társulásokban fejlődik ki. Főleg a nyílt vizek nádas szegélyein húzódik meg a szerény 

külsejű, alig néhány fajból álló békalencse-békatutaj-hínár és a vízipáfrány társulás. Állományalkotó 

faja, a rucaöröm (Salvinia natans). Európa-szerte megritkult, ezért rajta van a veszélyeztetett európai 

növények listáján. Hortobágyi állománya ezért nemzetközi viszonylatban is jelentős. Ugyanez 

mondható el a sulyomról (Trapa natans), amelynek tőlünk északra már nincsenek jelentősebb 

állományai. A sulyom hőigényes növény, szüksége van a sekély vizek nyári felmelegedésére. Ez 

korlátozza jelenlegi elterjedésének északi határát. Amikor mintegy 7000 éve Európa éghajlata a 

jelenleginél melegebb volt, a sulyom egészen Skandinávia déli részéig felhatolt. Kemény héjú, külső 

hatásoknak ellenálló termései, mint a jégkorszak-utáni éghajlati optimum jelzői találhatók meg az 

akkori tavi üledékekben. Gyakran kíséri a sulymosokat a rence-békalencse-hínár, amely az állandó 

vízű árkokban, csatornákban is megtelepszik. A Hortobágy jellemző képéhez tartozik a sekély 

vizekben sárgálló rencék tömege, amelyet rendszerint fehér virágú víziboglárkák szőnyege tarkít. Az 

elárasztások révén erősen terjedőben van, és sokhelyütt a nyílt víztükör eltűnésével fenyeget a szinte 

minden más vízi növényzetet is kiszorítani képes kolokán-békatutaj-hínár. 

13

A kolokán (Stratiotes aloides) agresszív növény, amely főként a tápanyagban dús (eutróf) vizekben 

szaporodik el. Éles peremű, szúrós levelei csokrokban nőnek. Nem kellemes dolog kolokánosban 

mezitláb járkálni, könnyen lehet kellemetlen sérüléseket összeszedni. Ezért is hívja a nép a kolokánt 

„ebherélő-fűnek”. Kellemesebb közeg a kolokános egyes nagy termetű szitakötők számára. Ha 

kiemelünk néhány kolokán-csomót, nagy esélyünk van arra, hogy a benne tanyázó apró vízi rovarok 

tömege mellett néhány méretes szitakötő-lárva is szemünk elé kerül. Ezek ragadozó állatok, nemcsak 

más vízi rovarokat, hanem halivadékot is bőven fogyasztanak. A kolokán-„csokrok” a kedvelt 

tartózkodási helyei két nagy termetű szitakötő, a nádi acsa (Anaciaeschna isosceles) és a zöld acsa 

(Aeshna viridis) lárváinak. Előbbi faj alföldi sekély vizeinkben általánosan elterjedt, kifejlett egyedei 

sárgás-barnás színűek, a korán átmelegedő mocsaras vizekben már május-június fordulójára 

kifejlődnek. A másik faj nálunk sajátos életmódja miatt elég sokáig lappangott. Nappal bent a 

víztükör felett vadászik, vagy a vízi növényzet között pihen, és este felé indul el szúnyogokra 

vadászni. Ilyenkor a mesterséges fény is vonzza. Első hazai példánya úgy került elő, hogy egy 

nősténye, nyilván a kolokánban gazdag Bodrog-holtágaktól, berepült a sárospataki vár udvarára, ahol 

egy csekély fényerejű lámpánál az akkori egyetemi hallgató Dévai Györgynek (ma a Debreceni 

Egyetem ökológus professzora) sikerült megfognia. Később többfelé megtalálták, a Hortobágyon is, 

és azon kívül: a Bodrog holtágainál, a Beregi-síkon a majdnem-álló vizű Csaronda-folyás mentén. 

(Varga Zoltán) 

Inkább csak a nagyobb nyílt vizekben alakul ki a tündérfátyol-hínár és a tündérrózsahínár. 

Látványos, a táj képét meghatározó növénytársulások. Mivel a hortobágyi vizek tulajdonságai is igen 

változatosak, sokrétűek, ezért az említett növénytársulások is időnként egymásba ékelődő kisebbnagyobb 

mozaikfoltokként jelennek meg. A vízjárásnak megfelelően az egyes fajok gyakorisága is 

erősen ingadozik. Ritkának vélt fajok hirtelen tömegessé válnak, majd a körülmények változtával újra 

meggyérülnek. Jó példa erre a mételyfű, amely régente az Alföld mocsaraiban tömeges volt. A nagy 

lecsapolások, ármentesítések idején csaknem kipusztult, újra közönségessé vált viszont, amikor az 

Alföld egyes vidékeit rizsföldekkel rakták tele. Állandó, gyakori fajjá vált a hortobágyi rizsföldek 

kazettáiban is. Napjainkban újra alig néhány állományáról tudunk. 

Az erősen ingadozó vízszintű, ún. asztatikus vizek kettős jellegűek. Korábban a nyári aszály idején 

kiszáradó, évről-évre újratöltődő időszakos (temporarius) vizek lehettek a legjellemzőbbek a 

Hortobágyra. Növényzetük zömmel mocsári-mocsárréti jellegű, sokszor kopár foltokkal tarkított. 

Ezek lehetnek természetes eredetű amorf kovasav kiválásos vakszik-foltok az ingadozó nedvességű 

mocsár-peremeken, de lehetnek a mocsár környékének legeltetésével létrejött másodlagosan kopár 

partszakaszok is. A másik típus az egészen rövid ideig „élő” alkalmi, ún. efemer vizeké. Mivel ezek 

az erodált felső talajszintű mélyedésekben jönnek létre (szikfokok, szíkerek, fenekek), itt a 

sófelhalmozódásos réteg a felszínen vagy annak közvetlen közelében van. Ez a tény, az erős 

párolgással, a sekély víz gyors eltűnésével együtt olyan szélsőséges viszonyokat teremt, amelyet 

viszonylag kevés növényfaj visel el. Az ilyen szikes fenekeken különféle iszaptársulások és a 

kiszáradt tófenekekre, laposokra jellemző sótűrő (halofiton) asszociációk, a sziksófű, a sóballa, a 

budavirág társulásai jönnek létre. 

Aki a Hortobágyon bárhonnan és bárhová keresztülhalad, rögtön feltűnhet neki a rengeteg nádas. 

Elegyetlen nádasok a nagyobb vizek mentén vannak, a legtöbb állományt viszont a vízmélység 

függvényében helyenként gyékény, tavi káka és sziki káka és virágkáka is tarkítja. Gyakori a sárga 

nőszirom, a hídőr és a békabuzogány. Főleg az iszapos partszegélyeken láthatjuk az éles levelű zsióka 

állományait. A szikes mocsár növényzetéből magasra kiemelkednek az európai szinten védett 

kisfészkű aszat barnás-bíbor fészekvirágzatai, amelyek elérhetik a két méteres magasságot. 

Nagy kiterjedésűek, változatos összetételűek a sziki mocsárrétek. Üde, viszonylag jobb minőségű 

talajon a harmatkásás sziki rét alakul ki. Benne a réti harmatkása mellett tömeges a réti ecsetpázsit, a 

hernyópázsit és a tarackos tippan. Jellemző fajai a különböző boglárkafélék, a menták és a 

keskenylevelű lósóska. Erősebben szikes talajon már többféle, a talajviszonyoktól függő jellegű 

mocsárrét alakul ki. A közepesen szikes (II. o) viszonyokat jelzi a tarackos tippan társulása, benne a 

feliszapolt részeken tömegességével jellemző a gombos ecsetpázsit és a mocsári csetkáka. Színes 

14

virágai közül gyakoribbak a vesszős fűzény, a közönséges lizinka és az orvosi nadálytő, de helyenként 

sok menta és sziki őszirózsa is tarkítja. Erősebben szikes (III. o.) viszonyokat jelez a hernyópázsit, és 

ez növényzetének összetételén is meglátszik. Sok benne a sóvirág, mellette domináns a réti őszirózsa, 

a mézpázsit, sőt a sziki üröm is. Kissé magasabb szinten, a mocsárrétekkel folytonos átmenetekben 

találhatjuk az ecsetpázsitos sziki réteket. Kevésbé szikes termőhelyeken az ecsetpázsit egyöntetű 

állományokat alkot, másutt a harmatkásás vagy a tippanos mocsárrét fajaival tarkítva, réti kányafűvel, 

boglárkákkal, mentákkal. Szikesebb talajú állományaiban az ecsetpázsit háttérbe szorul, ezekre a réti 

őszirózsa és a sóvirág tömeges, színes szőnyegszerű előfordulása nyomja rá a bélyegét. A sziki rét 

másik fontos átmenetét a füves puszták, gyepek felé látjuk. Gyakoriak, különösen enyhe legeltetés 

esetén a növényzet olyan változatai, ahol a cickafark, az apró herefélék (az un. bodorkák), a réti 

peremizs és a villás boglárka jelenik meg, jelezve a szukcessziós változást. (V. Sipos Julianna - Varga 

Zoltán) 

A Hortobágy vízivilága és rétségei a természetjáró számára főként mint madárélőhelyek ismertek. 

Az úszóhínárnak is megvannak a maga jellegzetes madár-lakói. Itt építik úszó fészkeiket a vöcskök, 

közülük a Nemzeti Parkban mind a négy hazánkban költő faj előfordul. A legnagyobb és legfeltűnőbb 

a búbos vöcsök (Podiceps cristatus), többnyire a nagyobb, nyílt vizű tavakon tartózkodik. A 

növényzettel dúsan benőtt helyeket kedveli a feketenyakú vöcsök (Podiceps nigricollis) és a kis 

vöcsök (Tachybaptes ruficollis). Utóbbi időkben még a korábban ritkának tartott vörösnyakú vöcsök 

(Podiceps griseigena) is viszonylag nagy mennyiségben költ, elsősorban a Kunkápolnási mocsár és a 

halastavak hinarasaiban. Szintén a hínármezők lakója a kecses röptű, feketesapkás, fehér arcú 

fattyúszerkő (Chlidonias hybridus), amely telepesen fészkel a nagylevelű tündérrózsa-hínáron és a 

kolokánosokban. Ebből a fajból a legjelentősebb európai állomány a Hortobágy mocsaraiban és 

halastavain költ. Szintén telepesen, de az állandóbb vízállású, zsombékos mocsárréteken fészkel egy 

másik nagyon vonzó külsejű rokonfaj, a fehérszárnyú szerkő (Chlidonias leucopterus). Avas 

nádasokban költ egyetlen fészkelő vadlúd-fajunk, a nyári lúd (Anser anser), de ez az otthona a 

nagykócsagnak (Casmerodius albus), a vörös gémnek (Ardea purpurea), a rejtett életmódú 

bölömbikának (Botaurus stellaris) és a mindössze rigónagyságú pocgémnek (Ixobrychus minutus) is. 

Szinte alig hihető, hogy a bölömbika, ez a közepes méretű gémféle milyen messzehangzó, nagytestű 

emlősállatra emlékeztető hangot adhasson ki. Légzsákjai jólfejlett rezonátorokként működnek, amikor 

a „felségterületén” őrködő hím jelenlétét jelzi. Színezete szinte megkülönböztethetelen az avas nádtól, 

ezért alig-alig kerül szem elé, inkább csak olyankor, amikor az egyik nádas-szigettől egy másikhoz 

repül át. A rejtőzködés „nagymestere” azonban mégse ő, hanem a törpe- vagy pocgém, amely a 

nádszálak között kinyújtózva-felmeredve megmozgatta a nép névadó fantáziáját. Főleg a nagy 

halastavak nádasaiban hatalmas telepekben költ az ibiszfélék rokonságába tartozó kanalasgém 

(Platalea leucorodia). A mocsarak gyakori fészkelője a szárcsa (Fulica atra), a vízityúk (Gallinula 

chloropus), a guvat (Rallus aquaticus), a kis vízicsibe (Porzana parva), több vadréce és nádi 

énekesmadár. Utóbbiak közül talán a legszebb, legérdekesebb a barkós cinege (Panurus biarmicus), 

amely Móra Ferenc jóvoltából a torokgyíkot legyőző „cinege-királyként” vonult be irodalmunkba 

(Kincskereső kis ködmön). A nép az egyszerű tollazatú nádi sármányt (Emberiza schoeniclus) „csak” 

nádiverébnek hívja, jól ismeri viszont a hangosan cserregő nádirigót (Acrocephalus arundinaceus) és 

a hangjuk alapján jól megkülönböztethető énekes- és cserregő nádiposzátát (Acrocephalus palustris, 

A. scirpaceus). A nádirigót természetesen jól „ismeri” a kakukk (Cuculus canorus) is, hiszen 

Alföldünkön a kakukk legtöbbször a nádirigót szemeli ki leendő fiókái nevelőanyjaként). A fentiek 

gyakori, elterjedt fajok. Velük együtt azonban számos, Európa-szerte kipusztulástól fenyegetett faj 

lakja a zsombékos mocsárréteket. Ez az otthona a réti fülesbagolynak (Asio flammeus), a pettyes és a 

törpe vízicsibének (Porzana porzana, P. pusilla) és a sárszalonkának (Gallinago gallinago). 

Természetvédelmi szempontból a legfontosabb a csíkosfejű nádiposzáta (Acrocephalus paldicola). 

Nagy elterjedésű, európai-nyugat-szibériai faj, azonban állománya egész Európában csökkenő. 

Hortobágyi állománya viszont az utóbbi években szinte egyedülálló módon megerősödött, és jelenleg 

az európai állomány zömét alkotja. Ritkán kerül szem elé, mert leginkább a nagy kiterjedésű, 

magasfüvű hernyópázsitos réteket lakja. Hasonló élőhelyeken költ a sitke, a nádi tücsökmadár és a 

foltos nádiposzáta is. 

15

A hortobágyi vizek, mocsarak nemcsak nemzetközi rangú madár-fészkelőhelyek, de döntő 

fontosságúak a madarak vonulása, átvonulás közbeni megpihenése és telelése számára is. Aki már 

látott vadlúd-húzást a Hortobágyon, vagy megfigyelhette a több ezres csapatban vonuló darvakat, 

annak ez a látvány örökre az emlékezetében marad. A tömeges fajok, mint a nagylilik és a vetési lúd 

mellett ritkábbak is rendszeresen felbukkannak, ilyen mindenekelőtt a kislilik, a hangjáról „gege”- 

lúdnak is hívott rövidcsőrű lúd (Anser brachyrhynchos) és a vörösnyakú lúd (Branta ruficollis). Ezek 

a madarak hatalmas tömegekben költenek az északi tundrákon. Ősszel és tavasszal az időszakos 

vizeket, kiöntéseket a vonuló parti madarak leírhatatlan tömegei lepik el. Tavasszal a változékony 

színezetű pajzsos cankók (Philomachos pugnax) hímjei már készülnek a nászra. A nyakukat, 

begyüket borító tollpajzs szinte minden nászruhás hímnél más és más színű. Felajzott kis kakasként 

esnek egymásnak, ám ebben a viadalban több az erőfitogtatás, mint a tényleges küzdelem. Aztán 

ahogy az idő melegszik, a cankók zöme továbbáll, de mindig maradnak átnyaraló és költő párok is. 

Sokféle téli vendég is megfordul a hortobágyi tavaknál: búvárok, rablósirályok, a nagytermetű tengeri 

sirályok némelyike és a főleg hallal táplálkozó, de a dögre is rájáró réti sas. A sasok rendszerint a 

halastavak környékén táplálkoznak, ahol mindig akad elhullott hal, éjszakai nyugovóra pedig a 

kisebb-nagyobb „szárnyék” erdőkbe vonulnak. 

A hortobágyi mocsarak emlékezetes sajátsága a békakoncert. Igaz, nem sok békafaj él a 

Hortobágyon, de ami megél, óriási tömegekben tenyészik. A nyílt vizű tavak tele vannak a szakember 

számára is nehéz feladatot adó „zöld” békákkal. Közülük leggyakoribb a tavi béka (Rana ridibunda), 

de bőven van kisebb rokona (R. lessonae), és állandósult hibridjük, a kecskebéka (R. esculenta) is. 

Tavasszal a mocsári béka (Rana arvalis) tömegei keresik fel a nyílt vizű mocsarakat, mint 

szaporodóhelyeket. A hímek ilyenkor kékes csillogású „nászruhát” öltenek. A mocsarak az ívóhelyei 

a jobb minőségű gyepekben előforduló barna ásóbékának (Pelobates fuscus) is. Megfigyelték, hogy 

ezek a békák a kékvércse (Falco vespertinus) fontos táplálékát képezik. Talán a legnagyobb tömeget 

mégis a jellegzetes hangú unkák adják. A Hortobágyon, mint az alföldi mocsarakban másutt is, a 

Duna vízrendszerének síksági részére jellemző vöröshasú unka (Bombina bombina) honos. A 

sárgahasú unka (Bombina variegata) innen hiányzik, de az Alföld északkeleti részén előfordulnak 

hibridjeik, mivel ez a két faj szaporodás tekintetében még nem teljesen különült el egymástól. 

A nagy mocsarak vízivilágában élő gazdag, változatos rovaregyüttes tagjai a gyökerező- és 

úszóhínár-fajokon élő levélbogarak. Lárváik a nád és a sások gyöktörzsében élnek, s a víz alatt a 

gyöktörzsekben levő légtartó üregekből jutnak oxigénhez. Más fajok a tündérrózsa-hinár fajaihoz 

kötöttek, pl. a hinarasokban gyakori vastagcombú sásbogár (Donacia crassipes). A víz felszínén úszólebegő 

vízi növények levelein számos levélbogár tartózkodik; ezek egyúttal szitakötők kedvelt 

pihenő- és párzóhelyei is. A nagy hortobágyi mocsarak szitakötő-faunájának számos nagy termetű 

faja van, ilyen pl. az egyik legnagyobb hazai faj, az óriás szitakötő (Anax imperator), a már említett 

nádi acsa és zöld acsa, a gyakori acsa (Aeshna affinis) és a lapos szitakötő (Libellula depressa). 

Különösen nyár végén-ősz elején gyakoriak a tócsa-szitakötők (Sympetrum spp.) fajai. Az úszóhínár 

kedvező búvóhely a ragadozó életmódú rovarlárvák (pl. szitakötők) és a ragadozó vízi poloskák (pl. 

vízi skorpió – Nepa cinerea, botpoloska – Ranatra linearis, hanyattúszó poloskák – Notonecta spp.) 

számára. A jól úszó vízi rovarok közül is sok faj főként a hinarasokban tartózkodik, mivel táplálékot 

és búvóhelyet egyaránt talál. Ilyenek az algafogyasztó búvárpoloskák (Sigara, Corixa spp.). Szintén 

algafogyasztók a hinarasokban tömeges víztaposóbogarak (Haliplidae.). A csíkbogaraknak mind a 

lárvái, mind a kifejlett alakjai ragadozók, leggyakoribb a nagy búvárbogár (Cybister laterimarginalis), 

a kisebb fajok közül a barázdás csíkbogár (Acilius sulcatus), a pettyes csíkbogár (Rhantus punctatus) 

és a közönséges paránycsíkbogár (Bidessus geminus). Szintén gyakoriak a csíborfélék nagy testű fajai, 

pl. az óriáscsíbor (Hydrous piceus) és a nagy csíbor (H. aterrimus). Elterjedt hiedelem, hogy az alföldi 

vizekben fürdőzők kellemetlen szúrásokat a „csíboroktól” kaphatnak. Valóban vannak is a csíborok 

lábain hegyes sarkantyúk, de ezekkel csak azt tudják megszúrni, aki óvatlanul fogja meg őket. 

Tényleg kellemetlenül szúr viszont a hátonúszó poloska, amelyet a nép sokfelé „víziméh”-nek is 

nevez. 

A nádas-gyékényes az állatközösségek szempontjából összetett élőhelytípus. Mint jelentős 

növénytömegnek, fajgazdag, a növény belsejében fejlődő, ún. endofág együttese van. Ennek 

jellegzetes tagjai a nádban és a nagy harmatkásában, egyes vízparti növényekben (nyílfű, hídőr) 

fejlődő levélbogarak (Donacia spp.) lárvái, továbbá egyes lepkehernyók. Síksági nádasokban tömeges 

16

a farontólepkékhez tartozó nádfúrólepke (Phragmatoecia castaneae), a bagolylepkék közül 

jellemzőek a „nádibaglyok” (Phragmatiphila, Archanara spp.). A magassásosok mozaikos zsombéksemlyék 

szerkezetükkel szorosan kapcsolódnak a nádasok és a gyökerező-hinarasok 

életközösségeihez. A nagy sások erős gyöktörzsében fejlődő rovarok közül jellemzőek a sásbogarak 

lárvái. Több levélbogár-faj él a menta-fajokon, pl. a zöld és a kék mentabogár (Chrysomela 

menthastri, Ch. violacea). A nedves rétek jellemző ormányosbogarai gyakran a vaskos szárú kétszíkű 

növényekben (pl. mocsári aszatban) fejlődnek. Mocsári ernyősvirágzatú növényekben (pl. bürök, 

mételykóró) fejlődnek a dudvafúró ormányosok, az orvosi nadálytőben pedig a nagy 

nadálytőormányos. Magassásosokban gyakoriak a kúpfejű-szöcskék, a hagymazöld sáska és a tundrasáska. 

Mivel a füveken és sásokon fejlődő lepkehernyók is több-tápnövényűek, a közösség 

kialakulásának fontos tényezői elsősorban a nedvesség és a vízborítottság. A mocsárrétek rovaregyütteseinek 

fontos védett faja a széles levelű vizi sóskaféléken fejlődő védett nagy tűzlepke. A 

lepke leggyakrabban a virágkákán táplálkozik. (V. Sipos Julianna - Varga Zoltán) 

A Hortobágyon a ma napig sok mocsár őrződött meg. Legtöbbjükön máig is jól nyomon követhető 

az ősfolyók észak-déli lefutású medre, míg a puszta délnyugati szélén található legnagyobb mocsár, a 

30 négyzetkilométeres Kunkápolnás csillag alakú mederhálózata ismételten aktivizálódó tektonikai 

fióksüllyedékre enged következtetni. A legteljesebb mocsári zonáció itt alakult ki, és ez a 

legállandóbb vízű mocsár is - részben a 30 éve gyakorlatilag folyamatos vízutánpótlás 

eredményeképpen. Legbelseje, mely a nagy árasztásokig évről-évre csökkenő kiterjedésű volt, már 

édes vízű, kolokános, tündérrózsa hínaras. A Hortobágy többi, kisebb mocsarában, kivéve az 

ugyancsak nagy füredi Fekete-rétet, a legmélyebb részek is szikes jellegűek. Füredkócs térségének 

nagy mocsaraiban (Meggyes-lapos, Hagymás stb.), a nyárijárási Fecske-rétben, Angyalháza 

mocsaraiban és másutt is, legbelül gyakran a szikes tómedrekre jellemző kopár állapotok uralkodnak 

kevés zsiókával (Bolboschoenus maritimus) és karcsú bajuszfűvel (Heleochloa alopecuroides) - 

különösen, ha a mocsár már kiszárad. Sok hortobágyi mocsárból hiányzik a nádas, vagy azt 

gyékényes helyettesíti, másutt ez kiterjedt öv. Szinte mindenütt megtalálható az óriás harmatkásás 

(Glyceria maxima), a tavi káka (Schoenoplectus lacustris) kiterjedt állományaival mozaikolva. 

Repülőről jól látszik, hogy valóban mennyire mozaikosak a mocsári és réti társulások egy ilyen 

mocsárban. A zsiókás pl. megjelenhet az előbbit körülvevő zónaként, de legbelül, a nyílt vizek körül, 

vagy akár foltokban is. A mocsarak körül a szolonyec sziki rétek zónája húzódik a legelők felé. A 

nagyobb szintkülönbségű pusztákon ez a sáv keskenyebb, ahol laposabb, egyenletesebb a térszín, ott 

kilométeres is lehet. 

Az utóbbi években a Hortobágy és a Hajdúhát találkozásánál, azaz a Keleti-fcsatorna tájékán, több 

úszólápmaradvány került el. Egyesek máig aktív úszólápok, pl. egy Kösely-szakasz Hajdúszoboszló mellett sok 

tzegpáfránnyal (Thelypteris palustris), mások “leragadtak”, de máig tzeges talajú, jó vízellátású nádasok 

(Balmazújváros mellett), tzegpáfránnyal (Thelypteris palustris), villás sással (Carex pseudocyperus), Marchantia 

polimorpha subsp. aquatica májmohával stb. A Virágoskúti-halastavon, környékén és a Keleti-fcsatornán ez alatt 

is másodlagos úszólápképzdés figyelhet meg (villás sás – Carex pseudocyperus, nyúlánk sás - Carex elongata 

stb.). Az úszólápok alapszövetét általában a keskenylevel gyékény (Typha angustifolia) alkotja. 

Mesterséges "mocsaraink" is vannak: az eltűnőben lévő rizsföldek és a halastavak. Bár élőviláguk 

dinamikáját erős kontrol alatt tartja a gazdálkodás, menedéket nyújtanak néhány fajnak a kiszárított 

tájban, pl. látonyafajok (Elatine spp.), mételykóró (Oenanthe aquatica), zsióka (Bolboschoenus 

maritimus), virágkáka (Butomus umbellatus), hernyópázsit (Beckmannia eruciformis) (Ubrizsy 1948, 

1961). 

Mivel az Alföld természeti képében szorosan kapcsolódnak egymáshoz a folyóvíz-járta területek, a 

nagy mocsarak, az ingadozó vízháztartású szikesek és a magasabb fekvésű löszös hátak szigetei, 

szoros összefüggés állapítható meg a szikesedő területek, illetve az árterek és a löszhátak erdőtípusai 

között is. Ahol az egykori ártér a folyót kísérő övzátonyokkal és a régi, gyakran holtágakká lefűződött 

folyókanyarok öbleiben megmaradt löszhát-maradványokkal érintkezik, máig fennmaradtak, de 

általában csak töredékes, csekély kiterjedésű foltokban a szikespusztai tölgyesek. Talajuk többnyire 

kötött, löszös, de a mélyben szikes, és ahol az egyébként magas talajvízszintjük ingadozó vízállása 

mellett erősebben hat a párolgás, ott a felszínen is megmutatkozik a szikes jelleg. Ismertségüket olyan 

17

filmeknek köszönhetik, mint a „Kékvércsék erdejében”, és az olyan ökológiai kutatási programoknak, 

mint amilyen az IBP, a Nemzetközi Biológiai Program keretében, a méltán európai hírű, a botanikai 

szakirodalomban sűrűn emlegetett Margitai-erdőben folyt. Más erdők viszont mint a korábbi 

pártállami „elit” vadászterületei váltak híressé (Bélmegyer-Fáspuszta). 

Ezek az erdők a Hortobágy és általában a Tiszántúl talán legszebb gyöngyszemei (Máthé 1933, 

1936, 1939, Zólyomi-Tallós 1967, Molnár 1989, Molnár 2003). Az erdő tisztásain minden esetben 

kocsordos-őszirózsás magaskóróst, azaz sziki erdőssztyepprétet találunk, melyeken jellemző a sziki-, 

réti- és sztyeppfajok keveredése. Jellemző fajok a sziki kocsord (Peucedanum officinale), a réti 

őszirózsa (Aster punctatus), az aranyfürt (Aster linosyris), a fátyolos nőszirom (Iris spuria), a karcsú 

kerep (Lotus angustissimus), a sziki lórom (Rumex pseudonatronatus) és a bárányüröm (Artemisia 

pontica). Az erdőbelsőben az üde és a száraz elemek keverednek (a rokon lösztölgyesben a száraz, 

míg a szintén rokon ligeterdőben az üde fajok uralkodnak). A mai állományokban az általános 

lomberdei fajok a leggyakoribbak, mint például az erdei szálkaperje (Brachypodium sylvaticum), a 

széleslevelű salamonpecsét (Polygonatum latifolium) és a zöldes sás (Carex divulsa), de szálanként 

specialistább fajok is előfordulhatnak, mint pl. üde lomberdei fajok: erdei rozsnok (Bromus benekeni), 

pettyegetett tüdőfű (Pulmonaria officinalis), ligeti csillagvirág (Scilla vindobonensis), odvas keltike 

(Corydalis cava) és száraz tölgyes fajok: bársonyos tüdőfű (Pulmonaria mollis), magyar zergevirág 

(Doronicum hungaricum), Ohaton, Margitán és Békésben az erdei gyöngyköles (Buglossoides 

purpureo-coeruleum) és a magas gyöngyperje (Melica altissima). Az igazi, “típusos” sziki tölgyes 

csak az erdőfoltok szegélyzónájára, illetve a kis facsoportokra korlátozódik, azaz a legkarakteresebb 

része a mozaiknak a kocsordos-őszirózsás tisztás és az erdőszegély. 

Jelenlegi elképzeléseink szerint a sziki tölgyeseknek három típusa van (Molnár 2003): jelentős 

részük ártéri keményfás ligeterdők kiszáradásával, a rétek elsztyeppesedésével és az erdők 

felnyílásával keletkezett, azaz másodlagos erdőssztyeppeknek kell tekintsük. Más részük viszont már 

több ezer éve kialakulhatott, pl. a folyómedrek természetes átrendeződése következtében. Ekkor a 

lecsapolásokhoz részben hasonló kiszáradási folyamat játszódhatott le, szolonyeces réti erdőtalajokon 

ligetes, letörpülő tölgyesek alakultak ki. Ezen erdők esetében a folyószabályozás már "csak" a 

második kiszáradási lépcsőt jelentette. E foltok ezért részben ősi erdőssztyeppnek tekinthetők. 

Teljesen ősi sziki tölgyesek ott lehettek, ahol már több ezer éve is szikes tájrészletek voltak. Azokon 

a foltokon, ahol a szikes talajréteg 80-100 centiméternél mélyebben volt, ott lehettek a felnyílt és 

alacsony tölgyesek, ahol viszont a felső 1 méter is szikes volt, ott fás vegetáció nem alakulhatott ki, 

csupán szikes gyepek (pl. padkás szikesek). Ezek az erdők azonban - ha voltak egyáltalán - 

elpusztultak az első botanikai feljegyzések előtti időkben. 

Állatviláguk, különösen ha hozzászámítjuk, mennyire csekély kiterjedésűek, szigetszerű 

előfordulásúak, meglehetősen fajgazdag. Ebben a változatosságban természetesen nagy szerepe van 

annak a körülménynek, hogy a szikespusztai tölgyes egészen más értelemben „erdő”, mint ahogy ezt 

Közép-Európa erdős tájaival kapcsolatban megszoktuk. Valójában egymásba ékelődő közösségek 

mozaikja, ami a különböző eredetű és eltérő ökológiai igényű fajok együttes előfordulását teszi 

lehetővé. Talajszintjük közösségét a szélsőséges vízháztartás és az erős nyári szárazság alaposan 

megszelektálja. Kevés a csiga és a csigákkal táplálkozó nagy futóbogár; inkább csak az országosan 

elterjedt fajok élhetnek meg. A pókfauna jellegzetessége a magyar fojtópók (Dysdera hungarica). 

Gazdagabbak a növényzeti szintek rovaregyüttesei. Azokban az erdőrészekben, ahol már évek óta 

nincs erdészeti beavatkozás, mint pl. a margitai Bioszféra Rezervátum magterületen, a kidőlt fák 

helyben korhadnak el. Bennük egész sor olyan ízeltlábú faj fejlődik, amely az erdészetileg kezelt 

faállományokban nem leli meg életfeltételeit, így Európa-szerte egyre ritkább. A kiritkuló, idős 

állományok száradó tölgyeiben több védett cincérfaj fordul elő, így a nagy hőscincér és a 

hőscincérjáratok ritka „albérlője”, a sápadt éjcincér (Trichoferus pallidus). (V. Sipos Julianna – 

Varga Z.) 

A nagy hőscincér (Cerambyx cerdo) legnagyobb termetű bogaraink egyike. Testhossza eléri a 6, 6,5 

cm-t. A hímek karcsúbbak és lényegesen hosszabb csápúak, a nőstények valamivel zömökebbek, 

csápjuk rövidebb. Általában öt évig fejlődik olyan tölgyekben, amelyek már száradásnak indultak, pl. 

csúcsszáradtak, de még nem száradtak ki teljesen. A barnássárga színű, jó ujjnyira megnövő lárva a 

18

tölgy fatestében mélyre hatoló járatokat készít, ezekben táplálkozik. Mivel a fatest eléggé 

energiaszegény táplálék, kifejlődése lassú. A negyedik évben bábozódik és ugyanennek az évnek az 

őszére már ki is fejlődik a bogár. Ez nem hagyja el rögtön a fát, mivel kitinpáncélja még nem teljesen 

szilárd. Ezért a frissen kikelt bogarak az első telet még a fatest belsejében, annak védelmében töltik, 

és csak a tartósabb tavasz végi-nyár eleji felmelegedés csalogatja elő onnan őket. A hőscincérek 

május végétől június végéig rajzanak, főleg alkonyatkor, kora este. Ilyenkor zajlik a párosodás is a fák 

törzsén. A nappali órákra a bogarak visszahúzódnak járataikba, esetleg fák kicsorgó nedvén 

táplálkoznak. Noha a bogárnak erős rágói vannak, mégis csak folyékony táplálékot vesz magához. Ha 

megfogjuk, természetesen védekezik és jellegzetes cincogó hangot ad, amelyet előtorának a középtor 

elülső szegélyének érdes felszínéhez dörzsölésével állít elő. Mivel a nagy hőscincér kifejlődéséhez 

idősebb, már száradásnak indult, vastag törzsű tölgyfák kellenek, ilyenek pedig a tölgyesek 

viszonylag korai, 80-100 év közötti véghasználata miatt egyre kevesebb erdőben vannak, ezért egyre 

ritkább. Leginkább már csak védelem alatt álló öreg erdőkben, mint pl. Ohat, Bélmegyer, védett 

arborétumokban és ősparkokban fordul elő. Ahol viszont a tölgyek már kiszáradnak, elpusztulnak, 

onnan a hőscincér is eltűnik. A száradó tölgyekben járataiba előbb a sápadt éjcincér költözik be, majd 

a bogarakat a hangyák (pl. Liometopum microcephalum) szorítják ki. Később a járatokban gombák 

telepednek meg, és elkezdődik a fatest korhadása. 

A nagy hőscincérnél jóval gyakoribb, szinte minden számottevő lomberdőben előfordul „kisöccse”, a 

kis hőscincér (Cerambyx scopolii), amely mintegy 2,5 cm testhosszúságú, és a legkülönbözőbb 

lombosfákban kifejlődik, jóval rövidebb idő (1-2 év) alatt.Idősebb fák száradó oldalágaiban fejlődik 

az élénkvörös, fekete foltos szárnyfedőjű vércincér (Purpuricenus kaehleri), a ködfoltos és a 

szemfoltos cincér (Mesosa nebulosa, M. curculionides). Többféle lombosfában, így nyárfában, szilben 

is él a közel hőscincér méretű, barnás színű, lapított testű diófacincér (Megopis scabricornis). Gyakori 

a hátsó lábát szárnyfedőihez dörzsölve hangot adó, fűrészes csápú hegedülő csercincér (Prionus 

coriarius), stb. Az idős tölgyek kicsorgó nedvén sokféle bogár táplálkozik. Cincérek, 

szarvasbogárfélék, virágbogarak, utóbbiak közül legfeltűnőbb a termetes, tölgykorhadékban fejlődő, 

aranyoszöld színű pompás virágbogár (Potosia aeruginosa). Számos faj a száradófélben lévő idős 

tölgyek kérge alatt fejlődik, pl. a kéregszú fajok és a nagy bíborbogár (Pyrochroa coccinea). 

Szikespusztai tölgyeseink ritkásan álló fáin tömegesek a gubacsdarazsak. Sok gubacsdarázs teljesen a 

tölgyekre specializált, ezen belül is az egyes nemzedékek a tölgy meghatározott részein képezik 

jellegzetes gubacsaikat. Mint szinte kizárólag a kocsányos tölgyhöz kötött fajt ismerjük a hatalmas 

méretű, 3-4 cm átmérőjű rügygubacsokat létrehozó nagy magyar gubacsdarazsat (Andricus 

hungaricus). Különösen tömeges az erdőszéli és a fás legelőkön magánosan álló idős fákon, Margitán 

és Bélmegyer-Fáspusztán. Szintén a tölgy rügyein képez pikkelyes felszínű gubacsot a rügygubacsdarázs 

(A. fecundator) és a gömbölyű gubacsot létrehozó osztrák gubacsdarázs (A. kollari). A tölgyek 

kupacsán gyakran látható a suska-gubacs (A. quercuscalicis), amelyből regebben cserzőanyagot 

állítottak elő. Levélgubacsokat képez a tölgyön a bogyógubacs (Neuroterus quercusbaccarum) és a 

golyógubacs (Cynips quercusfolii) darazsa. Az erdő dús cserjeszintje szintén nagyszámú rovarnak ad 

otthont. A sokféle lepke (főleg sodrólepkék, araszolók stb.) lombfogyasztó hernyója egész sor 

ragadozó bogár, pl. a kis bábrabló (Calosoma inquisitor) és a négyfoltos hernyórabló (Xylodrepa 

quadripunctata), parazitoid életmódú fürkészdarázs és fürkészlégy táplálékát biztosítja. Nagy számú 

faj fejlődik a lombkoronaszintet alkotó tölgyeken. A lombfogyasztó közösségre az üdeséget igénylő 

hegyvidéki fajok hiánya és a hőigényes fajok jelenléte jellemző, bár fajszámuk csekélyebb, mint a 

középhegységi és dombsági cseres- és melegkedvelő tölgyesekben. (Varga Zoltán) 

Gyakran tömeges, különösen az Ohati-erdő egyes részein tarrágást okozó kártevőként rendszeresen 

fellép a gyapjaslepke (Lymantria dispar). Jellemző rá az erős ivari kétalakúság. A karcsú testű hím 

szárnyai barnás alapszínűek, homályos rajzolattal, a nőstény zömök testű, súlyos potrohú, 

szennyesfehér szárnyai legfeljebb rövidtávú repülésre alkalmasak. A nőstény petéit potroha rőtbarna 

szőrzetébe burkolva, nagy csomókban rakja le a fák kérgére. Áttelelés után, lombfakadást követően 

kelnek ki a fiatal hernyók, amelyek lombfogyasztó tevékenysége főleg június hónapra esik. Rövid 

bábállapotot követően a lepkék rajzása nyár derekára (július második fele, augusztus eleje) esik. A 

hímek a nappali órákban, jellegzetes kereső repüléssel derítik fel a fák törzsén ülő pohos nőstényeket. 

A párok egymásra találását az biztosítja, hogy a nőstény lepke által kibocsátott ivari „illatanyagok” 

19

felfogására a hímek tollszerű csápján fínom érzékszervek vannak. Másik tömeges lombfogyasztó faj a 

tölgy sodrólepke. Életmenete teljesen más. Az áttelelő petékből már lombfakadás előtt kikelnek a kis 

hernyók, befurakodnak a rügyekbe, majd a lomb kibomlása után az összesodort leveleken szövedéket 

készítenek, és ebben is bábozódnak. Az egész fejlődési folyamat gyors, hiszen már május-június 

fordulóján kirepülnek a lepkék, amelyek élettartama mindössze néhány nap. 

Mintegy 300 különféle lepkefaj hernyója fejlődik vagy kizárólag a tölgyön vagy más tápnövények 

mellett a tölgy-fajokon is. Közülük a legnagyobb fajszámúak a levelek belsejében fejlődő aknázó 

molyok, a sodrólepkék, az araszolólepkék, a púposszövők és a bagolylepkék. Jelentős tömegben 

fordulnak elő mindenekelőtt az ún. „téliaraszolók”, amelyeknek lepkéi fajonként meghatározott 

módon vagy a késő őszi (október vége-december eleje) vagy a kora tavaszi (február vége-április eleje) 

időszakban rajzanak. Hernyóik lombfogyasztó tevékenysége lombfakadástól május végéig jelentős. 

Tömeges elszaporodásuk általában tízéves periódusokat mutat. Feltűnő, élénk színű hátsószárnyú, 

termetes lepkék az övesbagoly-lepkék (Catocala-fajok). A bagolylepkék családjának számos faja 

ősszel rajzik, majd a kifejlett lepkék áttelelnek, és csak kora tavasszal szaporodnak (pl. a Conistrafajok), 

mások ivarérett élettartama csupán néhány őszi hét, ilyenek az őszi lombbaglyok. Szintén több 

faj képviseli a tavaszi fésűsbaglyokat (Orthosia-fajok). 

A sziki tölgyesek gerinces állatvilágának gazdagsága elsősorban kiterjedésük függvénye. Általában 

azok a fajok vannak csak jelen, amelyek a más, kisebb-nagyobb, részben a telepített alföldi erdőkben 

is megvannak. Ilyenek például a szikespusztai tölgyesek vetési varjú-telepei. Jelentőségük főként 

abban áll, hogy a varjak költési ideje után fészkeiket gyakran a kékvércsék, ritkábban más, önálló 

fészket nem építő fajok is, mint az erdei fülesbagoly, vörös vércse használják. Bár növényzetét 

tekintve a Margitai-erdő maradt meg jobb állapotban, kis kiterjedése miatt a nagyobb mozgástérigényű 

gerinces állatok száma itt meglehetősen kevés. Említésre méltó az erdei sikló, a berki 

tücsökmadár, az erdei fülesbagoly és az erdei cickány előfordulása. Ebből a szempontból sokkal 

változatosabb élőhely a nagy kiterjedésű Ohati-erdő. Korábban „kékvércsék erdejeként” vált ismertté, 

Homoki-Nagy István természetfilmje nyomán. Ám később elnéptelenedett a kékvércséknek is otthont 

adó varjútelep, és ezzel együtt rohamosan lecsökkent a kékvércsék száma is. Költ itt vörös vércse, 

kabasólyom, egerészölyv és darázsölyv, sőt néhány alkalommal a rétisas is megpróbálkozott a 

fészkeléssel. A dús cserjeszint és a magas növényzetű tisztások kedveznek a kisebb 

énekesmadaraknak. Nádas tisztások lakója a törpeegér. Sok gondot okoz a vaddisznó és az őz 

túlszaporodása. Rendszeresen előfordul a nyest és a borz, a vadmacska viszont nagyon megritkult. 

A kékvércse (Falco vespertinus) azok közé a fajok közé tartozik, amelyek (Oroszországon kívüli) 

európai állományának döntő hányada, mintegy 2/3-a a Kárpát-medencében illetve Magyarországon él. 

Elterjedése a kelet-európai erdős-sztyepp övtől a Távol-Keletig húzódik, de van benne egy jellegzetes 

hézag Dél-Szibériában. Ettől nyugatra illetőleg keletre eltérő alfajok élnek, amelyek a jégkorszaki 

lehűlést más menedékterületeken vészelték át. Költöző madár, télre Dél-Afrikába húzódik. A 

szavannákon követi az esős évszakban tömegesen rajzó rovarokat. Fő táplálékát nálunk is rovarok, így 

a nagy tömegben rajzó vízi rovarok, sáskák képezik, emellett jelentős mennyiségben fogyaszt kisebb 

gerinceseket, pl. ásóbékát. Jellemző rá, hogy nem épít önálló fészket, hanem mivel tavaszi 

megérkezésének idejére, májusra a vetési varjak már kiröptették fiókáikat, a használt vagy üresen 

maradt varjúfészkeket foglalja el. Egy-egy nagyobb vetési varjú kolóniában akár 200 pár kékvércse is 

költhet. A költő párok száma Ohaton az 50-es évek elején jócskán meghaladta a százat, ez azonban 

azóta jelentősen visszesett. Ma általában nem fészkel néhány tucatnál több egy-egy kolóniában, és 

ezek sem a jelentős szikespusztai tölgyesekben vannak, hanem jobbára a kisebb akácos 

szárnyékerdőkben, facsoportokban. Egy-egy költését az utóbbi évtizedekben Észak- és Nyugat- 

Európában is észlelték (Finnország, Baltikum, Franciaország), azonban az általános tendencia az 50- 

es évek óta inkább csökkenő. Ezt Ukrajnában a DDT-használattal, a mórpoloska elleni vegyszeres 

védekezéssel hozták kapcsolatba. Nálunk inkább a vetési varjú-telepek megszűnése lehet az 

állománycsökkenés oka, bár a 2000 pár fölötti költő állomány még mindig elég tekintélyes. (Varga Z.) 

20

A szikespusztai tölgyesek tájképileg is meghatározó sajátsága, hogy állományaikat nagy 

kiterjedésű tisztások, rétek, helyenként nádasok tarkítják. Észrevehető, hogy a vízállásos részeken 

foltokban tölgypusztulás is fellép. Ez itt szinte természetes jelenség. Akkor ugyanis, amikor a 

gyapjaslepke tömeges elszaporodása idején hernyói tarrágást okoznak, a vízállásos helyeken 

gyökérfulladás következik be, hiszen a lerágott lombkorona már nem párologtat, és ezáltal megszűnik 

a vízforgalom. Az összeomló „holt erdő” helyén nádas jön létre, amely azonban párologtatásával ki is 

szárítja termőhelyét. Az egyenletesebb vízháztartású helyeken réti és sztyepplakó fajokban egyaránt 

bővelkedő ernyős-magaskórós társulás, a szikeserdei rét jön létre, míg a leginkább ingadozó 

nedvességű foltok elszikesednek. A szikeserdei rét a dél-szibériai hűvös-kontinentális 

növénytársulások fontos előhírnöke a Kárpát-medencében. Elterjedése a Temes és Béga völgyétől az 

Északi-Középhegység hegylábi patakvölgyeiig tart. Magaskórós szerkezetét a sziki kocsord gyakran 

embermagasságúra növő ernyői adják. Alatta sárga és lilavirágú fészkesek díszlenek, tömegesen a réti 

őszirózsa (Aster sedifolius), a szárazabb helyeken kisebb csoportokban az aranyfürt őszirózsa (Aster 

linosyris). A társulás szikespusztai jellegét mutatja a lila szőnyeget alkotó sóvirág (Limonium gmelini 

ssp. hungaricum) és a sok bárányüröm (Artemisia pontica), réti jellegű a gyepalkotó szálfű ecsetpázsit 

(Alopecurus pratensis), a védett fátyolos nőszirom (Iris spuria) és az agárkosbor (Orchis morio), a 

réti kakukkszegfű (Lychnis flos-cuculi), a csukóka (Scutellaria galericulata), a sárga fogfű (Orthantha 

lutea), a festő zsoltina (Serratula tinctoria) és a füzény- (Lythrum) fajok. Mellettük a pusztagyepek 

világát idézi a pusztai csenkesz, a koloncos legyezőfű, a magyar szegfű, a tejoltó galaj, stb. A 

szikespusztai tölgyesek szárazabb tisztásain megjelennek a pannon erdőssztyepp-növényzet 

jellegzetes alacsony cserjéi is, mint a csepleszmeggy (Cerasus fruticosa) és a törpemandula 

(Amygdalus nana). 

A kocsordos-őszirózsás rét állatközössége sokrétű. A magas termetű ernyősökön több lesbőlragadozó, 

thamnobiont életformájú faj él; gyakori az imádkozó sáska (Mantis religiosa). 

Egyenesszárnyú-közösségében a szikespusztai fajok mellett a mocsárréti fajok is megvannak (kúpfejű 

szöcskék – Conocephalus fuscus, C. dorsalis, Roesel-szöcske – Metrioptera roeseli, aranyos sáska – 

Chrysochraon dispar, tundra-sáska – Stethophyma grossa), és előfordul a hegyi rétekre jellemző 

fogasfarkú szöcske (Polysarcus denticauda) is. Szintén az üdébb rétekre jellemző a védett fakó 

gyöngyházlepke (Boloria selene) és a törpeszender (Proserpinus proserpinus) előfordulása. Ez utóbbi 

hernyója a füzény- fajokon táplálkozik. Fontosak a tápnövény-specialista bagolylepkék, pl. a sziki 

kocsord gyökerében fejlődő, védett nagy szikibagoly és az ürmökön, őszirózsákon élő hernyójú 

csuklyásbaglyok több faja. 

A sziki kocsordnak, és időnként más kocsord-fajoknak is, a zeller-„gumó”hoz hasonló, vaskos 

táplálékraktározó gyökerében fejlődik a nagy szíkibagolylepke (Gortyna borelii lunata) hernyója. 

Voltaképp nagy elterjedésű faj, hiszen Dél-Anglia tengerparti részeitől egészen Dél-Szibériáig 

elterjedt, de mindenütt csak szigetszerű, kis kolóniákban fordul elő. Nevezéktani törzsalakját Párizs 

környékéről írták le, de ottani élőhelye elpusztult. Németország több szövetségi államában is vagy a 

kipusztult, vagy kipusztulástól közvetlenül fenyegetett fajok között tartják nyilván. Nálunk és Közép- 

Európa más részein honos alfaját Freyer írta le a Bánátból (1838), ahol a faj részben szintén a síksági 

sziki kocsordos réteken tenyészik, de előfordul, más tápnövényen (Peucedanum longifolium), a 

Herkulesfürdő környéki karsztos fennsíkokon is. Nagy méretű bagolylepke, 5-6 cm-es 

szárnyfesztávval. Mérete és elülső szárnyának alapszíne igen változékony, a világos okkersárgától a 

sötét lilásbarnáig; rajzolata szabályos „bagolyrajzolat”, a vese- és a körfolt fehéres, benne x-alakú 

barnásfekete rajzolattal. Nappal néha a kocsordok ernyőin pihen, de többnyire a szikes talaj 

repedéseiben rejtőzködik. Éjjel aktív, de élőhelyéről általában nem repül messzire, a fény is csak 

mérsékelten vonzza. Ezért sok helyen csak nemrég fedezték fel előfordulását. Legbiztosabb „életjelt” 

magáról a táplálkozó hernyó ad. A hernyó a növény mellett járatot készít, amelyen kereszül a felszínre 

löki ürülékét, jelenlétét a kocsord-növények tövei mellett látható, kráterszerű hernyóürülék-kupacok 

árulják el. Nyáron bábozódik, a lepke kikelését az élőhely vízháztartása erősen befolyásolja. Ha nagy 

a szárazság, a lepkék már augusztus végén megjelenhetnek, fő rajzási idejük azonban szeptember 

vége-október eleje. A nőstény lepkék petéiket erős szálú füvek levélhüvelyeibe tojják, így telel át. 

Ezért a kikelő fiatal hernyóknak tavasszal maguknak kell megkeresniük tápnövényüket. Fokozott 

védelmet igénylő faj, mint egy pannóniai-bennszülött erdőssztyepp-társulás karakterfaja. 

21

Előfordulásai elszigeteltek, és fennmaradásukat számos tényező fenyegeti: a csökkenő talajvízszint, a 

rétek meliorációja, a régi sziki erdőssztyepp-tölgyesek állományok fragmentációja és eltűnése, 

tisztásaik pusztulása. 

A kocsordok ernyőin gyakran látható a fecskefarkú lepke (Papilio machaon) főleg termésekkel 

táplálkozó hernyója. A pókok között jelentős számban vannak a talajszinten ragadozó, fogóhálót nem 

szövő csoportok (pl. farkaspókok), de a magas növényzeten fogóhálót szövő keresztespókok is. 

Közülük az egyik leggyakoribb a jellegzetes külsejű, fekete-sárga harántsávozott utótestű darázspók 

(Argiope bruennichi). A földön fészkelő madárfajok közül a magasabb növényzetet, erősebb takarást 

igénylő fajok (fogoly, erdei pityer) számára kedvező ez az élőhely, ugyanakkor mint az erdőlakó fajok 

(erdei fülesbagoly, szalakóta, egerészölyv, vörös vércse, több cinege-faj) és a cserjésekben költő 

madarak (berki tücsökmadár, rozsdás csaláncsúcs, poszáták, tövisszúró gébics stb.) táplálkozóhelye is 

igen jelentős. Gyakori ebben a társulásban a fürge gyík és a vízi sikló, a magas füvű, a nádasodó 

részek tipikus lakója a törpe egér. (Varga Z.) 

A Körös-vidék 

E táj részben a Tisza-mentéhez, részben a Hortobágyhoz hasonló növényzetű (Réthy 1986, Kertész 

1988). A Körösök süllyedéke a jégkor folyamán a Tiszántúl egyik fő üledékgyűjtő medencéje volt, itt 

futott össze az egykori Tisza, Szamos, Sajó, Hernád és Berettyó. A területen keresztülhaladó 

Hortobágy-Berettyó medrét még az Ős-Tisza alakította ki (Mike 1991). A jégkorban a Tisza északnak 

fordult, de vize a Hortobágyon át (Mirhó, Kakat-ér, Zádor-ér, Hortobágy-folyó) továbbra is 

rendszeresen érkezett a területre, egészen a 18. század végéig, a Mirhó-fok elzárásáig (Tóth 1987). 

A terület – és egyben a Kárpát-medence - legnagyobb mocsara a Nagy-Sárrét (volt). Első írásos 

említése az Árpád-korból származik (“Aqua Nogsuar”, 1329). A fokgazdálkodás pusztulásával és a 

malomgátak felszaporodásával területe megnőtt, Bél Mátyás szerint településeket is elöntött. A 

folyószabályozások előtti Körös-vidéki táj a nép által “rét”-nek nevezett, mélyfekvésű, vizenyős, 

mocsaras területek és az ezekből kiemelkedő szigetek és hátak változatos mozaikja volt (Győrrfy 

1984, Szűcs 1977, 1992). A nagy mocsarakat és a hátakat behálózó, szigeteket körbevevő ereket és 

hajlatokat nádasok, gyékényesek, zsombékosok, lápok, tőzeggel borított úszó lápszigetek, tisztán 

folyó erek, tisztás halászó vizek, hínarasok, kákás részek, kolokános részek, sásos rétek, harmatkásás 

részek borították. Ez a növényzet a lecsapolások után teljes terjedelmében elpusztult, felszántották. 

Ahogy mondani szoktuk: írmagja sem maradt. A hátakon és a szigeteken üde rétek, lefolyástalan 

mocsarak, szárazabb - részben szikes - puszták, erdők és ligetek, valamint kultúrterületek, szántók, 

ugarok, települések, kertek és felhagyott szántóföldek alkottak változatos mozaikot. E növényzet 

rövid füvű pusztákká, zárványmocsarakká és nagy kiterjedésű szántókká vált (Biró 1999). A mi 

feladatunk, hogy a tájban még itt-ott meglévő, gyakran lápos vagy láposodó mocsarakat megőrizzük 

(pl. a biharugrai Sző-rétjét vagy a távolabbi csikóspusztai Liliomost). Sőt a gazdaságtalan belvizes 

szántókon célszerű lenne olyan vizes élőhelyeket teremteni, melyekben gazdasági nád-, gyékény- és 

haltermelés is folyhat. 

A Nagy-Sárrét táplálója, a Berettyó a világ leglassúbb folyója volt. Hogy igazat mondok, tanúm rá 

Szél Mihály 61 éves kisújszállási pákász, ki 1799-ben egy hosszú élet tapasztalatai alapján “a 

Berettyónak valóságos folyását onnan állítja bizonyosnak, hogy midőn a többi vizeken fáradozván a 

Berettyóra is elértek, szemeivel látta, hogy az mozogván folydogált. A közepe tiszta volt és a partyait 

fennálló nádak mutatták ki, a többi víz pedig állott.” Ezen állítását esküvel is megerősítette! 

A láp a víz színén úszó, gyökerével, korhadt szárával összefonódott növényzetből állott, s évről-évre 

vastagodott. Az alatta lappangó víz mélysége 1-3 m között váltakozott. ... A lápon nemcsak sás, 

gyékény, kolokány s egyéb apró növény vert tanyát, hanem néha még fűz és rekettyebokrok is. Ha 

aztán egy szélvihar jött, a lápot elszakította, s az úszott, mint egy hajó. Ezek voltak az úszó lápok... A 

lápokon veszedelmes volt járni. Ahol vékony volt, ott könnyen süllyedt, s a vigyázatlan utast egy 

pillanat alatt elnyelte az alatta levő szennyes víz. 

A növényzet oszlopalakban is emelkedett ki a víz színéről, ezek az oszlopok voltak a zsombokok 

vagy kotuk. A kotuk is elhalt és élő növényi részekből állottak, de csak a tetejük volt zöld. Áradáskor 

22

a felső részük állott ki a vízből, nagy szárazság idején azonban néha járni is lehetett köztük. A 

sáskotuk 2 m magasra megnőttek, a nádkotuk vagy üstökök még magasabbra is. Mintegy félölnyi 

távolságban, katonás rendben állottak egymás mellett. Győrffy István 

Az egykori ártéri és pusztai erdőknek a középkorban is már csak maradványai voltak meg a 

Nagysárrét környéki tájban: Bucsán 1440 körül akkora erdő volt, hogy “szarvasok tanyáztak benne”, a 

Simai-berek a Berettyó partján 1484-ben viszályok tárgya volt, a Sima-szigeti erdő 1459-ben képezett 

viszályokat, a Túrkeddi-erdő pedig tilalmas körtvélyes erdő volt. Ezenkívül még maradvány 

óriástölgyeket említenek a Sárrétek szigeteiről. 

A nagysárréti mocsárvilág kiszárítása - a Berettyó elterelésével - igen gyorsan, szinte egy évtized 

alatt megtörtént. A mai tájban a szántók és a rövid füvű, enyhén szikes puszták uralkodnak. A másik 

nagy láp- és mocsárvidék, a Kis-Sárrét sorsa ugyanez lett. Maradványai a biharugrai Sző-rétje, a 

bélmegyeri Fás-puszta és a Ladányi-erdő. 

A kiszárított árterek pusztái tehát másodlagosak. Uralkodnak az igen jellegtelen fajkészletű cickórós 

puszták pusztai és mezei cickafarkkal (Achillea setacea és A. collina), veresnadrág csenkesszel 

(Festuca pseudovina), lándzsás útifűvel (Plantago lanceolata), réti peremizzsel (Inula britannica), 

szikipozdorral (Podospermum canum). Napjainkban az egyre kevesebb legelő állat miatt 

gyomosodnak. A pásztorok ugyanis rendszeresen tisztították a legelőket a bókoló bogáncstól 

(Carduus nutans), közönséges aszattól (Cirsium vulgare), szamárbogáncstól (Onopordum acanthium), 

vad pórsáfránytól (Carthamus lanatus), szúrós szerbtövistől (Xanthium italicum). Ezek ma gyakran 

nagy állományokat alkotnak. A vakszikes foltok is nagyrészt másodlagosak, egykori utak és majorok 

környékén alakultak ki. A padkák magassága csekély, a vakszikes foltok kiterjedése sem éri el az ősi 

pusztákon találhatókét. E másodlagos sziken gyakori a heverő seprűfű (Kochia prostrata), helyileg 

jellemző fajuk a seprűparéj (Bassia sedoides). A löszgyepek jellegtelenek, sztyeppfajokban 

szegények, réti fajokban viszont gazdagok. Ősi löszgyepek egykori meglétére utal a macskahere 

(Phlomis tuberosa) előfordulása. Szarvas határában még száraz lösztölgyesek is lehettek a hátság 

peremén, ugyanis a 19. században még előfordult itt a nagy ezerjófű (Dictamnus albus), az erdei 

gyöngyköles (Buglossoides purpureo-coerulea) és az orvosi salamonpecsét (Polygonatum odoratum) 

(Soó-Máthé 1938). 

A Körösök mentén a mai napig fennmaradtak a már az Árpád-korban makkos erdőként emlegetett, 

kocsányos tölgy és magyar kőris uralta keményfás ligeterdők (Gerla-Marói-erdők, Fácános-erdő, 

dobozi Sebes-foki-erdő, Sarkad-Remetei-erdők, Gelvácsi-erdők, Mályvádi-erdő) (Bölöni et al. 2000, 

Bölöni-Király 2000). Értéküket elsősorban nem az adja, hogy természetes állapotban vannak, hanem 

hogy bizonyítható az erdők folytonossága az Alföld ősi ligeterdőivel, és szerves kapcsolat mutatható 

ki az Erdélyi-szigethegység erdeivel is. A több évszázados erdőkiélések (makkoltatás, erdei legeltetés, 

sarjaztatás), valamint a nagyüzemi erdőgazdálkodás (szinte minden erdőrészlet volt már szántva) és az 

árvizek nem szabad folyása (mentett terület és egyben vésztározó) rajta hagyta nyomát az itteni 

erdőkön. Ez elsősorban az elszegényedő fajkészletben, a leegyszerűsödött faállományképben és 

erdődinamikában érzékelhető. Az itteni erdők, a hegyek közelsége és a mikroklíma miatt hegyi 

jellegűek, üde lomberdei fajokban viszonylag gazdagok. Különlegességük, hogy közvetlenül 

érintkeznek az ugyancsak kiemelkedő értéket képviselő, ligetes sziki tölgyesekkel. A legjelentősebb, 

bár igen ritka erdei fajok: podagrafű (Aegopodium podagraria), szagos müge (Galium odoratum), 

kapotnyak (Asarum europaeum), egyvirágú gyöngyperje (Melica uniflora), pirítógyökér (Tamus 

communis), medvehagyma (Allium ursinum), gombernyő (Sanicula europaea) (Bölöni et al. 2000, 

Bölöni-Király 2000). 

Állategyütteseik fajgazdagok; a legnagyobb faj-diverzitású hazai erdők közé tartoznak. 

Talajszintjük faunájára jellemző a csigák nagy faj- és egyedszámú jelenléte, köztük az erdélyi hegyek 

felől hydrochor úton terjedt és reliktumként fennmaradt bánáti csiga (Chilostoma banaticum), az 

endemikus dobozi pikkelyescsiga (Hygromia kovacsi) és a délkelet-európai ugarcsiga (Helix 

lutescens). Jelentős a csigákkal táplálkozó nagytermetű futóbogarak fajváltozatossága is, bár inkább 

csak a nagy elterjedésű fajokkal találkozhatunk (pl. bőrfutrinka - Carabus coriaceus, kékfutrinka - C. 

violaceus, ragyás futrinka - C. ullrichi, selymes futrinka - C. convexus, ligeti furinka - C. nemoralis). 

23

A keményfás ligeterdők szegélyén és tisztásain (pl. Mályvád, Sebesfoki-erdő) dacikus jellegű (erdélyi 

kapcsolatú) egyenesszárnyú-fajok fordulnak elő, amilyen az erdélyi tarsza (Isophya stysi), az erdélyi 

virágszöcske (Leptophyes discoidalis), a bújkáló avarszöcske (Pholidoptera litoralis) és a Schmidtpókszöcske 

(Poecilimon schmidti). 

Néhány hőigényes, a Középhegység szubmediterrán jellegű hegylábi tölgyeseiben elterjedt, balkánikisázsiai 

kapcsolatú faj előfordulása az Alföld délkeleti részének (Békés-megye, Bánság) 

szikespusztai tölgyeseire korlátozódik, ilyen mindenekelőtt a magyar tavaszi fésűsbagolylepke és a 

vörösnyakú pihésszövő (Achlya ruficollis). Ezek a fajok azt jelzik, hogy a terület tölgyesei korábban 

szoros kapcsolatban álltak a Bánság cseres-magyartölgyes erdeivel. 

A magyar tavaszi fésűsbagolylepkét (Dioszeghyana schmidtii) Diószeghy László festőművész 

fedezte fel a bánsági Borosjenőn (Ineu, Románia), és írta le 1935.-ben. Később több helyen is 

megtalálták Temesvár közelében, valamint Magyarország különböző területein. Életmódját a Bánság 

jeles faunakutatója, a 2003-ban elhunyt König Frigyes tisztázta. Vizsgálatai tisztázták, a nőstény 

lepke a petéket tölgy és juhar levelekre rakja, a hernyók tölgyön, mezei- és tatárjuharon táplálkoznak, 

a fejlett hernyók kannibalisztikus viselkedésűek: zsúfoltan tartva néhány nap alatt felfalják egymást. 

A lepkék április elejétől május elejéig röpülnek, valamivel később, mint a rokon tavaszi fésűsbagolyfajok. 

Elterjedését tekintve balkáni-kis-ázsiai, pontomediterrán faj, a Kárpát-medence pannon jellegű 

erdőssztyepp-területeit lakó populációi a faj legjelentősebb népességei közé tartoznak. Két ismert 

élőhelyén, a Síkfőkúti-erdőben a Bükk-hg. déli előterében ill. a Körös-vidéken Bélmegyer-Fás-puszta 

szikes tölgyesében egyes években jelentős egyedszámú. Tudományos értéke nagy, mivel 

maradványjellegű, mindössze három fajból álló nem egyetlen európai faja. Szigorú védelmi 

intézkedéseket igényel, mivel legtöbb élőhelye kis kiterjedésű száraz tölgyes, amely az egykori 

tatárjuharos illetve sziki tölgyesek töredékes maradványa egy átmeneti klímaövezetben. 

Különösen az elegyes lombkoronaszintű és a dús cserjeszintű erdőrészekben vannak sok fajjal 

képviselve az araszolók, pl. a nagy zöldaraszoló (Geometra papilionaria), a tarkaaraszolók (pl. 

Epirrhoe tristata, E. galiata, Euphya biangulata, Catarrhoe cuculata, Eulithis pyraliata), faaraszolók 

(Ectropis extersaria, Hypomecis danieli) és a levélaraszolók (Apeira syringaria, Ennomos 

quercinaria, E. erosaria, E. autumnaria) több faja, számos kora tavaszi rajzású araszoló (Trichopteryx 

polycommata, T. carpinata, Apocheima hispidarium, A. pilosarium, Lycia hirtaria, L. pomonaria) 

stb., egész sor tölgyön és más kemény-lombosfákon fejlődő púposszövő, pl. a pergamen púposszövő 

(Harpya milhauseri), a cserfa-, tölgyfa- és a bélyeges púposszövő (Drymonia ruficornis, D. querna, 

D. dodonaea), a bükkfa-púposszövő (Stauropus fagi), az ezüstfoltos púposszövő (Spatalia argentina), 

a nyárfán és fűzön fejlődő fajok sokasága, pl. a hermelin-púposszövő (Cerura erminea), a tevenyakú 

púposszövő (Notodonta dromedarius), a csőrös púposszövő (Pterostoma palpinum), stb., a 

sarlósszövők (Drepanidae), a pihésszövők (Tetheidae) és a gyapjaslepke-félék (hamvasszövő - 

Calliteara pudibunda, gyapjaslepke - Lymantria dispar, l-betűs szövő - Arctornis l-nigrum, aranyfarú 

szövő - Euproctis chrysorrhoea, sárgafarú szövő - Sphrageidus similis) számos faja. A bagolylepkék 

(Noctuidae) közül jellemzőek pl. a karcsúbaglyok (Hypeninae) és az aranybaglyok (Plusiinae: 

Autographa pulchrina, A. iota, Lamprotes c-aureum, Abrostola asclepiadis) több faja. Kőrises 

ligeterdeink fontos, védett, az Élőhely Irányelv II. Függelékében szereplő faja az átnyaralásáigátteleléséig 

a kőrisen fejlődő hernyójú, bonyolult életmenetű díszes tarkalepke (Euphydryas maturna). 

Az Alföld keleti részének ligeterdeit az a népesség lakja, amelynek elterjedéséhez Erdély és a Keleti- 

Kárpátok előtere is hozzátartozik (E. maturna partiensis). Keltikében gazdag keményfás 

ligeterdőkben maradvány jellegű szigetszerű népességekben fordul elő a nemzetközi egyezmények 

által is védett kis apollólepke (Parnassius mnemosyne). 

A keményfa-ligetek madárfaunája gazdag, sok a fészkelő faj, különösen az odúlakók, pl. a zöld és 

a szürke küllő (Picus viridis, P. canus), a fakopáncsok (Dendrocopus maior, D. syriacus, D. medius), 

a fekete harkály (Dryocopus martius), a nyaktekercs (Jynx torquilla), a megritkult kék galamb 

(Columba oenas). A keményfa-ligetek a legfontosabb fészkelőhelyei a macskabagolynak (Strix aluco) 

és a ragadozó madaraknak (egerészölyv, héja, darázsölyv, kabasólyom). Az egyik legritkább kárpátmedencei 

ragadozó, a kis héja (Accipiter brevipes) is költ a Körös-vidéki ligeterdőkben. A gazdag 

cserjeszint miatt igen változatos a keményfás ligetek énekesmadár-faunája. A keményfa-ligetek a 

24

legfontosabb nagyvad-élőhelyek, azonban a túltartott dámvad-népesség és az elszaporodott 

vaddisznó-állomány jelentős károkat okoz. 

A Sebes-Körös vidékétől észak felé, a Nyírség déli peremén húzódó ármentes, löszös, hullámos 

síkságig húzódó terület a tágabb értelemben vett Bihari-sík. Sokban hasonló a Körös-vidék délebbi 

részeihez, de kisebb vízfolyások alakítgatták (a Sebes-Körös, Kutas-ér, Kis-Körös, Ölyvös, Berettyó, 

a Kálló-erek stb.), több rajta a gyep, kevesebb a származékerdő. Általában hullámosabb a felszíne is, a 

szikes növényzet gyakran ártéri vagy lápi jellegűvel érintkezik. Keleti peremein már jól fejlett lápok is 

megjelennek (a Partiumban égerláp, nálunk síkláprétek, úszó fűzláp és zsombékoló magassásosok). 

Szikes pusztái részben ősiek, részben árterekből képződtek. Az ősi pusztákon sajnos nagymérvű a 

kilúgzódás, ezért szikes jellegük fokozatos csökkenésével, növényzetük jellegtelenedésével kell 

számolnunk a következő évtizedekben. A Bihari-sík északi peremén ősi, szódás szikesekre és szikes 

tavakra bukkanhat az arrajáró. Utóbbiak különlegessége, hogy nem folyóvízi, nem is szélerózióeredetűek. 

A Kárpát-medencében egyedülállónak mondható sztyepptál-tavak csoportjába tartoznak. 

Nálunk hasonlók csak a Hajdúságban ismertek még itt-ott. A tavak parti zónájában a Duna-Tisza 

közére jellemző szoloncsákos szikes rétek a jellemzőek (réti sással - Carex distans, sziki őszirózsával 

- Aster tripolium). 

A Beregi- és a Szatmári-sík, a Bodrogköz és a Rétköz 

E tájak közös jellemvonása, hogy növényzetük kialakulásában a rendszeres árvizeknek és a hegyek 

közelségének kiemelkedő szerep jutott (Simon 1950). Az Alföld ezen szegletében alig vannak 

aszályos hónapok, ezért a vízi és az erdei növényzet a megszokottnál sokkal gazdagabb. A táj tele van 

szórva a legkülönbözőbb korú morotvákkal, az erdőkben hegyvidéki elterjedésű fajokra 

bukkanhatunk. A lecsapolások után azonban a táj legnagyobb részét mindenhol beszántották (a 

Rétköz tőzeges lápjait még azelőtt, hogy a botanikusok feltárhatták volna növényvilágát, kivéve a 

szabolcsveresmarti tározót, ahol 10-20 éve még élt a gyapjasmagvú sás - Carex lasiocarpa élt). 

Gyakorivá váltak az ecsetpázsitos, borjúpázsitos, veresnadrág csenkeszes másodlagos üde rétek és 

legelők (Juhász-Nagy 1959). 

Talán a Beregi-sík őrzött meg a legtöbbek a múlt világából. E táj botanikai felfedezése az árvizek és 

állítólag az igen sok szúnyog miatt sokáig váratott magára. Ritka erdei fajait csak az 1940-es, lápjait 

az 1950-es években években fedezték fel (Hargitai 1943, Simon 1957, 1960). 

A mai erdők legnagyobb része kiszáradó keményfás ligeterdő, mely több helyen gyertyánostölgyessel 

mozaikol. Hullámtéren kívüli állományaik csak rendkívüli esetekben kapnak vizet, igaz, 

akkor alkalmanként túlzott bőségben is. Így volt ez a Beregi-síkon a 2001-es nagy árvíz idején, 

amikor a Tarpa mellett gátját átszakító Tisza a Beregi-sík legtöbb keményfás ligeterdeit is elöntötte. A 

táj gyertyános-tölgyesei azért kiemelt fontosságúak, mert az Alföldön szinte már csak itt maradtak 

meg viszonylag nagy területen, és kevéssé degradált állapotban. A gyertyános-tölgyesek mélyebben 

fekvő, pangó vizes részein sokfelé bújnak meg égeres láperdők. A folyókhoz közelebb eső, 

mélyebben fekvő területeken a gyertyános-tölgyest keményfaligetek váltják fel, de sok esetben 

találkozhatunk a két társulás átmeneteivel is. Gyakorlatilag miden nagyobb erdőtömbben, elég 

függetlenül az erdészeti beavatkozásoktól, megvan mindkét típus, a talajvíz-dinamika szerint 

mozaikos állományban. 

Az erdők kimagasló értékei az Alföldön igen ritka, hegyi elterjedésű fajok (Fintha 1994), mint pl. a 

bükk (Fagus sylvatica), a gombernyő (Sanicula europaea), az erdei kutyatej (Euphorbia 

amygdaloides), a fiókás tyúktaréj (Gagea spathacea), az erdei varfű (Knautia dipsacifolia), az erdélyi 

csillagvirág (Scilla kladnii), a sárga árvacsalán (Galeobdolon luteum), a tavaszi lednek (Lathyrus 

vernus), a szagos müge (Galium odoratum), a vicsorgó (Lathraea squamaria), a medvehagyma 

(Allium ursinum), a tavaszi tőzike (Leucojum vernum), a bogláros és a berki szellőrózsa (Anemone 

ranunculoides, A. nemorosa) a kapotnyak (Asarum europaeum), a soktérdű salamonpecsét 

(Polygonatum multiflorum), a réti kardvirág (Gladiolus imbricatus) és a kárpáti sáfrány (Crocus 

heuffelianus). A Körös-vidék üde erdeihez hasonlóan nem ritka a tatárjuhar (Acer tataricum). Ezen 

üde erdők tisztásain, erdőszélein olykor igen fajgazdag, sztyeppes jellegű sziki kocsordosok vannak, 

hasonlóak, mint a Tiszántúlon a sziki tölgyesek felnyíló foltjain. 

25

Állategyütteseik jellemzőek és igen fajgazdagok; a legnagyobb faj-diverzitású hazai erdőtípusok 

közé tartoznak. Talajfaunájukra jellemző a csigák nagy faj- és egyedszámú jelenléte (pl. Bradybaena 

fruticum, Arianta arbustorum, Laciniaria plicata, Cochlodina laminata, az Alföld ÉK-i részén 

Chilostoma banaticum, Helix lutescens és Bielzia coerulans is), és a velük táplálkozó nagyobb 

termetű futóbogarak jelentős fajváltozatossága (pl. Carabus coriaceus, C. violaceus, C. ullrichi, C. 

convexus, C. nemoralis, a fakorhadékhoz kötött életmódú C. intricatus és a hosszú, csipesz-szerű 

rágóival a csigákat házukból "kioperáló" Cychrus rostratus). 

A lombfogyasztó lárvájú csoportok közül fajgazdagon képviseltek a púposszövők (Notodontidae, pl. 

a tölgyön fejlődő Phalera bucephala, Spatalia argentina, Drymonia ruficornis, D. querna, D. 

dodonaea, Peridea anceps, Harpya milhauseri, a nyárfán élő Cerura erminea, Pterostoma palpinum, 

Tritophia tritophus, Pheosia tremula, Clostera curtula, C. pigra, C. anastomosis, Gluphisia crenata; 

a nyíren és égeren élő Pheosia gnoma, Notodonta dromedarius, Furcula bicuspis; a főleg fűzön élő 

Furcula bifida, F. furcula és Cerura vinula) és a sarlósszövők (Drepanidae) is, különösen azokban a 

liget- és láperdőkben, ahol éger és nyír is előfordul mint állományalkotó vagy mint elegyfa. Kőrises 

ligeterdeink fontos, védett faja a kőrisen fejlődő, bonyolult életmenetű díszes tarkalepke (Euphydryas 

maturna). Alföld-peremi, geofitonokban gazdag keményfás ligeterdőkben maradvány-jelleggel fordul 

elő helyenként a szintén védett kis apollólepke (Parnassius mnemosyne). Az állandó, egyenletes 

páratartalommal és a viszonylagos szennyeződés-mentességgel függ össze az , hogy ezekben a 

ligeterdőkben kiemelkedően magas a zuzmó-fogyasztó hernyójú lepkefajoknak mind a fajszáma, 

mind pedig a tömege. (Varga Zoltán) 

A Bereg-Szatmári síkon (és a Nyírségben is) a gyertyános-kocsányos tölgyesek területileg és 

növényzetükben is szorosan kapcsolódnak a keményfa-ligeterdőkhöz. Ahogy a magas-ártéri szint 

egyre inkább átmegy a homok- és löszhátakba, úgy váltják fel a ligeterdőket, amelyekkel eredetileg 

széles sávban érintkeztek, sőt az említett területeken szinte folyamatos átmeneteket alkottak. Bennük 

a kocsányos tölgy mellett az igénytelenebb, tarvágás után gyökérsarjról is jól újuló, de szélsodorta 

terméseivel is terjedni képes gyertyán válik uralkodóvá. A lombkorona itt méginkább erősen záródó, 

de kevésbé fajgazdag. Ugyanez a cserjeszintre is elmondható, a gyepszint pedig csak tavasszal, 

lombfakadás előtt színes, amikor a keményfa-ligetekre is jellemző hagymás-gumós növények nyílnak. 

Itt is megvan számos olyan lágyszárú növény, amely különben az üde, hűvös hegyvidéki vagy 

dombsági erdők lakója; ilyen pl. a békabogyó, a kapotnyak, az erdei kutyatej, a gombernyő és még 

sok más. Jellemző faj a Szatmár-Beregi-síkon a kárpáti sáfrány. A gyepszint uralkodó fajai is részben 

a keményfa-ligetekkel közösek, pl. a keltike-fajok, a podagrafű, a medvehagyma, gyakoribb viszont a 

száraz talajviszonyokat jobban tűrő bükksás, az erdei ibolya, a szagos müge, stb. Leggazdagabb, 

jórészt keményfás ligetekbe átmenő síkvidéki gyertyános-tölgyeseink a Szatmári-síkság peremén, 

Magosligetnél a Cserköz-erdőben és Beregben, a Lónyai-erdőben és a Dédai-erdőben, szinte a beregi 

hegyek tövében vannak. Ez utóbbi erdőben szálanként, kisebb csoportokban a bükk is megjelenik, 

jelezve azt, hogy a „kis jégkorszaknak” is mondott hűvösebb időszakban a bükk ennek a vidéknek 

egyik fontos erdőalkotó fája lehetett, akár még 150-200 évvel ezelőtt is. (Varga Zoltán) 

Látjuk tehát, hogy keményfás ligeteink és síkvidéki gyertyános-tölgyeseink afféle „élő 

múzeumok”, a földtörténeti közelmúlt hűvös-nedves időszakainak emlékei. Múzeumok abban az 

értelemben is, hogy ma már ritka és féltve őrzött az a fajgazdagság, amelyet fenntartanak, egyre 

kisebb és szaggatottabb foltokon. Hűvös-nedves élőhelyi sajátosságaik és növényzetük gazdagsága 

révén őrzik meg azokat az állatfajokat, amelyek az erdőtlenné vált alföldi területekről kipusztultak. 

Közvetítik az Alföldre a környező hegyvidékek hatásait, északkeleten a Kárpátok felől, az Alföld 

délnyugati peremén, a Dráva mentén pedig az Alpok és a balkáni hegyek irányából. Ezt jelzi például 

egész sor csigafaj előfordulása. Vannak köztük Közép-Európa hegyvidékein általánosan vagy kevésbé 

elterjedtek is, mint pl. az apró orsócsiga, a redős orsócsiga, a gyöngycsiga, a nagyfogú csiga, de 

kifejezetten kárpáti jellegűek is, amilyen a kék meztelencsiga (Bielzia coerulans), a kárpáti orsócsiga, 

a törékeny orsócsigák fajai, és még több más faj. A Bereg-Szatmári-sík gyertyános-tölgyeseinek 

fontos, dacikus faunaeleme a többféle színváltozatban előforduló erdélyi futrinka (Carabus hampei). 

A lepkékre is az jellemző, hogy nagyon sok a környező hegyvidékekkel közös, az üde hegy- és 

dombvidéki lomberdőkre jellemző faj. Ilyen például egész sor sötétbarna-fehér vagy fekete-fehér 

színezetű tarkaaraszoló. Nagyon jellemzőek a kora tavasszal rajzó, tollas csápú, szőrös testű araszolófajok, 

pl. a zöldes és a borzas tavasziaraszoló (Lycia pilosaria, L. hirtaria), a tarka tavasziaraszoló (L. 

26

pomonaria) és a száraz lombra emlékeztető színezetű holdasaraszolók (Selenia spp.). De zömmel 

hegyvidéki elterjedésű a bíborbarna és a zöld földibagoly (Diarsia brunnea, Anaplectoides prasina), 

és a kora tavaszi rajzású, dús szőrbundájú zömök fésűsbagoly (Brachionycha nubeculosa) is. Védett 

lepkéink között tartjuk számon a sápadt szemeslepkét (Lopinga achine). Népességei erősen 

megcsappantak: az Északi-Középhegység nagy részéről eltűnt, és a Beregi-síkon is egyre ritkább. 

Itt kell szólnunk két lepkefajról. Bagolylepkéink egyik jellemző csoportját, alcsaládját alkotják az 

ún. „aranybaglyok”. Éjjel röpülő lepkék ők, amelyek ritkán kerülnek szem elé, mivel a mesterséges 

fény se nagyon vonzza őket. A régi természetbúvárok azért ismerhették őket, mert nekik még volt 

idejük és türelmük hernyók nevelgetésére, és kíváncsiak voltak arra, vajon az ismeretlen kukacból 

vajon miféle lepke kel majd ki. Azt is tudták, hogy számos furcsa hernyónak csak nagyon kevés vagy 

akár csak egyetlen tápnövénye van, a többit méla undorral visszautasítja, inkább éhenpusztul. Ilyen a 

legtöbb „aranybagoly” is. Egyikük, a c-betűs aranybagoly (Lamprotes c-aureum) hernyója például 

csak néhány borkóró fajon él, olyanokon, amelyek nedves ligetekben, azok nyiladékain, tisztásain 

élnek. A borkórót fogyasztó hernyóból rövid bábállapot után nyár derekára mély lilásbarna, 

aranycsillogású pikkelyekkel díszített lepke lesz. Nálunk a Szatmár-Beregi sík néhány nagyobb 

erdejében nem ritka, élőhelyei nagyrészt a Tájvédelmi Körzet részei. Jórészt ugyanezeken az 

élőhelyeken fordul elő az a sajátosan kárpát-medencei bagolylepke is, amely fiatalon elhúnyt, kiváló 

erdész-botanikusunk, Tallós Pál nevét őrzi (Apamea syriaca tallosi). Ez a lepke jellemző példája, 

hogy bizonyos fajok elterjedés-peremi népességei a fő területükről „lefűződve” önállósulnak, 

alfajokká, idővel fajokká fejlődnek. Fő elterjedése a kelet-mediterrán térség és Kis-Ázsia, kárpátmedencei 

népességei önálló „szigetet” alkotnak. Életmódját egyelőre nem ismerjük, annyit sejtünk 

róla, hogy hernyója nagy zsombékokat alkotó füvekben fejlődik, és a lepke nagyobb számban mindig 

a hűvös-nedves ligeterdők és síksági tölgyesek környékén kerül elő. 

Az ártéri tölgyesekben korábban sokfelé makkoltattak, legeltettek, egyesekből - az évszázadok alatt - 

fáslegelők lettek. A legszebb fennmaradt ilyen legelőnk Túristvándi határában van. Szabadon nőtt, 

széles koronájú tölgyfái csodálatosak. Legtöbb helyen azonban már csak a mezsgyék gazdag fásszárú 

vegetációja mutatja, hogy száz éve még sűrű erdők voltak a tájban. 

A beregi lápok 

Beregben - egészen meglepő, de aztán megmagyarázható módon - tőzegmohalápok és tőzegmohás 

lápok vannak (utóbbiakból hiányzik a dagadólápi rész) (Simon 1957, 1960). Igen kis hányadot 

leszámítva Csaroda közelében, de nem annak határában vannak: Bábtava, Nyíres-tó, Zsid és Bence-tó. 

A Navat-patakról vagy Navad-patakról tudni kell, hogy nem patak, a mocsaras völgyeleteket gyakran 

hívják a beregiek pataknak. (Molnár Attila) 

Beregi tőzegmohás lápjaink valamikor szorosan kapcsolódtak a vulkánikus Északkeleti Kárpátok 

tövében, az onnan eredő ionszegény vizek által táplált nagy lápvidékhez, a Szernye-„mocsárhoz”, 

amelyről nagy botanikusunk, Boros Ádám leírásából pontosan tudjuk, hogy valójában tőzegmohás láp 

volt, azokkal a növényekkel, csak nagyobb állományokban és nagy kiterjedésű társulásokban, 

amelyek ma reliktum-élőhelyeiken, Csaroda, Beregdaróc, Gelénes, Hete-Fejércse környékének 

lápjaiban megvannak. E lápokban a mohaszőnyeget többféle, sokszínű tőzegmoha alkotja. Hozzájuk 

lombosmohák is társulnak. A valódi dagadólápokhoz hasonló fajösszetételű lápokon zsombékokat 

alkot a hüvelyes gyapjúsás (Eriophorum vaginatum), a zsombékokon él a négyszirmú tőzegáfonya 

(Oxycoccos quadripetala) és a rovarfogó kereklevelű harmatfű (Drosera rotundifolia); nemrég 

fedezték fel a ritka boreális maradványfaj tőzegorchideát (Hammarbya paludosa). Semlyékeinek 

jellemző fajai a Sphagnum recurvum tőzegmoha és a vidrafű (Menyanthes trifoliata). 

Síklápokban is előforduló, nagyobb elterjedésű fajok a peszérce (Lycopus europaeus), a mocsári 

kocsord (Peucedanum palustre), a gyapjasmagvú sás (Carex lasiocarpa) és a csomós szittyó (Juncus 

conglomeratus); terjeszkedésük veszélyeztetheti a gyapjúsás-zsombékokat. A láp szárazabb foltjain 

cserjés-fás növényzet is megveti a lábát, ennek fő alkotói szintén hidegidőszaki reliktumok: a 

molyhos nyír (Betula pubescens) és a füles fűz (Salix aurita). (Varga Z.) 

A lápok növényzete nem közvetlen jégkori maradvány. A Báb-tava kb. 2 ezer éve kezdett láposodni, 

nem eutróf morotvatóból. Ugyanez a Nyíressel 7 ezer éve történt meg. Ma úgy gondoljuk, hogy a 

27

Beregben az eutróftól eltérő, tőzegmohás morotva-feltöltődési út a holocén folyamán végig 

előfordulhatott. Ennek kezdeti fázisaiban még mohaszegény úszólápok voltak (nemrég ilyen állapotba 

esett vissza a valaha dagadós Zsid), majd maguk a tőzegmohák alakították át úgy a vízkémiát, hogy 

egy adott pont után már tömegesen lepték el a medret. Hasonló tőzegmohások a Szernyében, 

Tiszaújlaknál, az Ecsedi-lápon, valamint a szlovákiai Bodrogzugban is voltak. Nyilván a különösen 

mészszegény alapkőzet és a már éppen eléggé hűvös nyár teszi lehetővé ezt az elterjedtséget. 

A lápok degradációja sajnos jól érezhető. Eredeti fajlisták alapján - legalább fragmentumokban - 

mind az öt lápnak volt dagadólápja, ma csak a Bábtavának és a Nyíresnek van. Megfelelő minőségű, 

rétegvizes ellátás és a körbefásítás azonban még megmentheti őket. A Zsiden például 2002-2003 óta 

újra terjeszkednek a tőzegmohák, a víz mindenütt igen savas és nagyon sószegény (pH 4,0-4,5, 

vezetőképesség 100 mikroSiemens körül van). Lehetséges, hogy még a mi életünkben részben (több 

ezer négyzetméteren) regenerálni fogja (a szinte semmiből) az átmeneti lápját! Molnár Attila 

A lápok állatközösségei nem fajgazdagok, különösen nem a Keleti-Kárpátok nagy tőzegmohás 

lápjaihoz viszonyítva. Rájuk is érvényes, hogy a nagyobb térigényű fajok a kis kiterjedésű, 

fragmentált élőhelyekről hiányzanak. A tőzegláp-semlyékek vizében élő, ún. tyrphobiont lárvájú 

tegzesek közül eddig egy került elő a Beregi-síkról az Oligotricha striata. A szárazabb tőzegmohazsombékok 

már más jellegű élőhelyek. Ezekben fullánkos vörös bütyköshangyák bolyai találhatók. 

A jellemző, de nem szigorúan tőzeglápi fajok közül is elég kevésnek az előfordulását ismerjük. Az 

oligotróf lápsemlyékek jellemző fajai is visszaszorulóban, pusztulóban vannak. Régi adatok szerint 

Debrecen környékén valaha előfordult a gyapjúsáson élő Coenonympha tullia szénalepke, példányai a 

Természettudományi Múzeumban ma is megvannak. Az azonban bizonyos, hogy hazai területen már 

nem tenyészik, noha tápnövénye alapján sokan próbálták megtalálni, hiszen a Keleti-Kárpátok lápjain 

helyenként igen gyakori. Megtalálták a Szatmári-sík határon túli részén (Muzsdaj) a 

kígyókeserűfüvön fejlődő lápi tűzlepkét (Lycaena helle) is, amelyet régi irodalmi források 

Magyarországról is említenek. Nálunk a tőzegmohás lápok láprétjein is csupán azok a fajok fordulnak 

elő, amelyek valamikor viszonylag általánosan elterjedt lápréti fajok voltak, pl. a vérfűhangyaboglárka 

(Maculinea teleius), a recés tarkalepke (Melitaea diamina), a fakó és az északi 

gyöngyházlepke (Boloria selene, Brenthis ino), és néhány bagolylepkefaj, pl. a vérfű-aranybagoly 

(Diachrysia zosimi). (Varga Zoltán) 

Régen az egész Tisza mentén gyakoriak voltak az ártéri gyümölcsösök, de mára igen megritkultak 

(Bellon 2003). Legszebbjeiket itt, a Tisza hazai felső folyása mentén találjuk. A hat kilométer hosszú 

kisari gyümölcsös napjainkban éled újjá. A gazdák kivágják az elhatalmasodó veresgyűrűsom- és 

bodzabokrokat, ismét rendszeresen kaszálják a gyepszintet, sőt új fákat ültetnek. Az itt termett 

szilvából - az egyiknek nemtudom szilva a neve - készül a híres beregi szilvalekvár és -pálinka. Bár e 

gyümölcsösök részben emberkéz formálta élőhelyek, sok ártéri növény- és állatfaj találja meg itt 

életfeltételeit. Így mind természetvédelmi, mind kultúrtörténeti szempontból védendők 

(legértékesebbjük az Uszturó nevű, Kisarnál). Sőt a bio-aszaltszilva egyre keresettebb árucikk mind 

itthon, mind külföldön. 

A Beregi-sík, zömmel erdőirtás eredetű rétjei szintén komoly természeti értékeket rejtenek. 

Domináns fűfajaik a réti ecsetpázsit (Alopecurus pratensis), a réti és a veresnadrág csenkesz (Festuca 

pratensis és F. pseudovina), de előfordul a szikesedést jelző hernyópázsit (Beckmannia eruciformis) 

is. Színezőelemek a kornis tárnics (Gentiana pneumonanthe), az őszi vérfű (Sanguisorba officinalis), a 

réti iszalag (Clematis integrifolia), a réti őszirózsa (Aster sedifolius), a kotuliliom (Fritillaria 

meleagris), az őszi kikerics (Colchicum autumnale), a sziki kocsord (Peucedanum officinale), ritkább 

a mocsári kosbor (Orchis laxiflora) és a szibériai nőszirom (Iris sibirica). 

A beregi ecsetpázsitos-kocsordos réteken sokfelé erős állományokban tenyészik az európai 

jelentőségű, védett nagy szikibagolylepke (Gortyna borelii). Jól látható, hogy valójában nem a szikes 

termőhely az, ami előfordulását lehetővé teszi, hanem mindenekelőtt a speciális tápnövény, továbbá 

az a tény, hogy tűri az élőhely időszakos vízborítását. Megvannak a maga tápnövény-specialistái az 

őszi vérfűnek és a kornis tárnicsnak is. Ezek a specifikus hangya-gazdafajok (Myrmica spp.) 

bolyaiban fejlődő ún. hangyaboglárka-lepkék, a Sanguisorba- virágfejecskékbe petéző vérfű- 

28

hangyaboglárka (Maculinea teleius) és a kornistárnicsra petéző szürkés-hangyaboglárka (Maculinea 

alcon). Mindkét faj szerepel a veszélyeztetett fajok európai Vörös Listáján. A réteket szegélyező 

kökénycserjésekben tavasszal gyakran láthatjuk a tavaszi és a sárga gyapjasszövő (Eriogaster 

lanestris, E. catax) jellegzetes, hatalmas hernyófészkeit. Utóbbi faj élőhelyvédelmét, csakúgy mint a 

vérfű hangyaboglárkáét az EU Élőhely Irányelve is előírja. (Varga Zoltán) 

A Tisza-mente legnagyobb nyílt ártere a Bodrogzug, a folyó itt hatalmas területeket barangolhat be. 

(Ezelőtt a legnagyobb nyílt ártér a mai Tisza-tó helye volt, ahol a Tisza legszebb hullámterét számolta 

fel a Tisza-tó). Egykor itt folyt a Tapoly, az Ondava, a Laborc, az Ung és az akkor még északibb 

részen egyesült Tisza és Bodrog. Ebben az időszakban alakultak ki azok a hatalmas kanyarulatok, 

amelyek maradványai ma is megfigyelhetők. A Bodrog és a vele kölcsönhatásban levő Tisza nagy 

árhullámainak következtében évente 40-50 napig, esősebb esztendőkben 100-150 napig is víz alatt áll 

az egész Bodrogzug. Páratlan látvány és érték a tavasszal elöntött zug, amikor hatezer hektáron 

csillog a víztükör. Az árvizek miatt csak időszakosan hasznosítható a terület, elsősorban legeltetésre 

és kaszálásra. Régen, még ötven évvel ezelőtt is, jelentős volt az állattartás és a rétek kaszálása, ma 

csupán töredéke mindennek. Száz szarvasmarha és háromszáz juh legel a területen, de a 

rétgazdálkodás az utóbbi években növekszik, az állatokat szabadon legeltetik, felügyelet nélkül. 

Tiszaladányban foglalkoznak még fűzfonással, varsafonással és kosárfonással. 

Az Ecsedi-láp a Hanság utáni második legnagyobb láp (nem mocsár!) volt a Kárpát-medencében az 

alig száz évvel ezelőtti megsemmisítése előtt (a 18. században már volt egy sikertelen kísérlet). 

Kiterjedt magassásrétek, égerlápok, nyírlápok, úszólápok, árvizektől különösen védett belsejében 

harmatfűnek otthont adó tőzegmohás vagy dagadó lápok váltakoztak. Halála előtt nem járt itt 

botanikus, ezért fogalmunk sincs a kiszárítása okozta tényleges veszteségről. Fontossága idős korában 

és folyamatos tőzegképződéssel jelzett tartós láp állapotában rejlik. Szinte biztos, hogy Bátorliget 

környéke és a Kelet-Nyírség általában is neki köszönheti elsősorban lápjainak máig fennmaradt 

fajgazdagságát. Helyén ma "belvízveszélyes" szántók, mocsárrét eredetű kaszálók és legelők, a 

hátasabb részeken almások jellemzőek. Maradt még néhány sásrét és füzes, de tölgyesei már 

ültetettek. 

A Borsodi- és Hevesi-sík, a Tápióvidék 

Az Alföld növényzetére igen nagy hatással vannak a környező hegy- és dombvidékek. Ezen alföldi 

peremterületeknek általában az éghajlata is kevésbé szélsőséges, a történeti időkben jobban és tovább 

voltak erdős vidékek. A hegyek felől rendszeresen érkezhettek olyan fajok, melyek az Alföld belső 

részein ritkák. Ilyen peremterület pl. az észak-nyugat Mezőföld, a Duna-Tisza köze északi része, a 

Felső-Tisza vidéke, a Tiszántúl partiumi része és az itt tárgyalt Heves-Borsodi-sík északi sávja is. 

Ilyen, valószínűleg a hegyek közelségének köszönhető faj lehet a felsőzsolcai Kettős-halmon a piros 

gólyaorr (Geranium sanguineum), a pázsitos nőszirom (Iris graminea), a hosszúlevelű árvalányhaj 

(Stipa tirsa), a csillag őszirózsa (Aster amellus), a leánykökörcsin (Pulsatilla grandis), a Kerecsendierdőben 

a csertölgy (Quercus cerris), a kocsánytalan tölgy (Quercus petraea), valamint a Csörszárkának 

több faja: molyhos tölgy (Quercus pubescens), erdei szellőrózsa (Anemone sylvestris), tarka 

nőszirom (Iris variegata), csepleszmeggy (Cerasus fruticosa), egyenes iszalag (Clematis recta), 

enyvecske (Viscaria vulgaris), sátorozó margaréta (Chrysanthemum corymbosum; az Eger-patak 

mentén, Füzesabonynál, illetve az Észak-Hortobágyon, Paszabnál és Pocsajnál az óriás zsúrló 

(Equisetum telmateja). Olykor telepített tölgyesben is megjelennek hegyvidéki eredetű fajok, így a 

szálkás pajzsika (Dryopteris carthusiana), a hölgypáfrány (Athyrium filix-femina) és néhány orchideaféle. 

A Borsodi-Mezőség - más néven Kishortobágy - hazánk egyik legnagyobb egybefüggő pusztája. A 

17 000 hektáros területen nem vezet át jó minőségű út, így a puszta belső részei ma háborítatlanok. 

Azonban nem volt ez mindig így. A terület a korábbi időkben gyakran volt túllegeltetve, és ez a mai 

napig nyomott hagyott rajta, elsősorban löszgyepein. Bár a táj löszflórája gazdag, pl. hengeres 

peremizs (Inula germanica), macskahere (Phlomis tuberosa), tavaszi hérics (Adonis vernalis), bugás 

hagyma (Allium paniculatum), egyenes pimpó (Potentilla recta), kunkorgó árvalányhaj (Stipa 

capillata), közönséges borkóró (Thalictrum minus), a mai gyepekben a tejoltó galaj (Galium verum) 

29

és a tövises iglice (Ononis spinosa) vált uralkodóvá. A puszta különlegességei a padkás-ürmös 

szikesekkel körülvett zsombéksásos lápszemek. E furcsa páros létrejöttében nagy szerepet játszhatnak 

a Bükk felől érkező altalajvizek. Ahol ezek a felszínre jutnak, ott nem tud elszikesedni a talaj, sőt az 

állandó vízutánpótlás lápokat hoz létre. A Kishortobágy két részre osztható: északi kétharmada 

hordalékkúpon kialakult ősi szikes puszta, ahol a régi erek medrében a mai napig nem sziki, hanem 

ártéri, illetve mocsárrét jellegű növényzet él: pl. fátyolos nőszirom (Iris spuria), kecskerutafű (Galega 

officinalis), szürke aszat (Cirsium canum), festő zsoltina (Serratula tinctoria). A nagy pusztatömb alsó 

egyharmada másodlagos puszta, egykor a Tisza árterületéhez tartozott. A pusztán található kb. 1100 

apró mocsárfolt alakja is kirajzolja e kettősséget. Az északi részen a hosszú, keskeny, kifli alakú 

mocsarak, míg a délin a hullámos szegélyű, amőba alakú foltok a jellemzőek. 

A Hevesi-sík déli, alacsonyabb fekvésű részein is kiterjedt szikes puszták vannak, de sziki fajokban 

viszonylag szegények. A puszták egy része ősi, másik része másodlagos, ártérből kiszáradt puszta. 

Nem ritkák a szépen fejlett padkájú, de erősen lecsapolt és ezért kilúgzódó, növényzetükben 

jellegtelenedő ősi puszták. Szomorú látvány, amikor az ürmöspuszták nagyobbik része már fajszegény 

cickóróssá alakult. Egykori sziki tölgyesekre utal a réti őszirózsa (Aster sedifolius), a sziki kocsord 

(Peucedanum officinale) és a fályolos nőszirom (Iris spuria). Csodálatos löszgyep-kocsordos-szikes 

mozaik maradt meg Dormándnál a Hanyi-ér zugában. A táj legelői sokfelé elég erősen padkásak, 

jellemzően bárányparéjos vakszik-foltokkal. Tágabb értelemben a Hevesi-síkhoz számítható a Tiszató 

is, legalábbis az Eger-patak menti részén, ahol máig gazdag a mocsári és ártéri növényzet, pl. 

tiszaparti margitvirág (Chrysanthemum serotinum), debreceni torma (Armoracia macrocarpa), 

mételyfű (Marsilea quadrifolia). A patak mentén egészen a Tiszáig lehúzódnak egyes, kimondottan 

hegyi fajok, mint pl. az aranyos veselke (Chrysosplenium alternifolium), illetve lápi fajok, mint pl. a 

gyilkos csomorika (Cicuta virosa). 

Egészen különleges növényzetű tájegység a Tápió-mente. Három tájegység találkozik itt, és ez a 

növényzet váratlanul nagy változatosságát idézi elő. A Gödöllői-dombvidékről a löszgyeppfajok 

ereszkednek alá, a Tiszántúlról a szikes puszták és a kocsordos sziki rétek, a Duna-Tisza köze felől 

pedig a láprétek, a nyílt homoki gyepek és a szoloncsák szikesek (Füri-Urbán 1995, 1997, Buschmann 

1995). Így kerülhet néhány méteres szomszédságba pl. a Nyík-rétjén a tavaszi hérics (Adonis 

vernalis), a fátyolos nőszirom (Iris spuria) és a pozsgás zsázsa (Lepidium crassifolium), miközben 

néhány kilométerre magyar csenkeszes - homoki árvalányhajas homokbuckák, szibériai nőszirmos - 

fehér zászpás kékperjés láprétek és nagy kiterjedésű ürmöspuszták találhatók. Jászberény és Nagykáta 

között szikes tavak húzódnak meg a mélyedésekben. Partjukon egymás szomszédságába kerültek a 

kékperjés láprétek és a bárányparéjos vakszikek, medrükben szikes tófenéknövényzet fejlődött, a 

tavak körül homoki sztyeppréteket találunk. Feltehetően különleges altalajvíz-áramlásnak köszönhető 

a vegetáció ezen csodalátos gazdagsága! 

Ami a Tápió-vidéken kis területen valósul meg éles váltással, az a Jászságban tíz kilométeres 

átmenetekkel. Nyugati pereme, a Galga-Hajta révén kapcsolódik a Tápió-vidékhez. Meszes homokján 

legelők már kevésbé, homoki erdők származékai jobban nőnek. A homokpusztagyepek fajai, mint a 

poloskamagok (Corispermum spp.), kései szegfű (Dianthus serotinus), homoki kikerics (Colchicum 

arenarium), homoki és érdes csűdfű (Astragalus varius és A. asper) a mezsgyékre szorultak vissza. 

Nyugatabbra és délebbre már a Tiszántúl flórajárásának szokványos képe fogadja a látogatót. Újszász 

környékén elég sok a szikes legelő, padkás, fajgazdagabb gyepek is előfordulnak, másutt az 

összefüggő gyepterületek is fajszegényebbek. Néhány helyen a sziki tölgyesek maradványai is 

megtalálhatók, sőt a tisztások növényzete itt-ott kaszálókon, legelőkön is fennmaradt. Az északról 

szomszédos Mátra fajai inkább csak az északi peremeket érik el, mint pl. a tavaszi hérics (Adonis 

vernalis) vagy a Janka-tarsóka (Thlaspi jankae). A Jászság északi és középső részének ligeterdőszármazékai 

meglepően fajgazdagok, különösen sok erdei orchidea-féle található bennük. A táj 

legnagyobb sziki kocsordosa az elmúlt években pusztult el a Zagyván és a Tarnán érkező árvizek 

vésztározása kapcsán, amikoris olyan mennyiségű madár fészkelt le a kieresztett, tározott vízben, 

hogy a Nemzeti Parknak nem volt könnyű a döntés: a fészkelő madarakat óvja vagy a puszta kevésbé 

30

mozgásképes növényeit, állatait. Ősszel már csak holt, elrohadt-megszáradt avarfilc fedte az egykori 

pusztát. 

Jászfelsőszentgyörgynél a Zagyva még szabályozatlan medrében folyik. Partját puhafaligetek 

kísérik, árterén fajgazdag mocsárréteket találunk. Ahol a homokdombok meredekebben szakadnak le 

a folyó árterére, lápi növényzetű forrásokra bukkanhatunk - zsombéksással (Carex elata), kötőkákával 

(Schoenoplectus tabernaemontani). 

A Tiszai-Alföld löszhátjai: Békés-Csanádi-hát, Nagykunság, Hajdúság 

A Tiszai Alföld e tájait gyakran hazánk éléskamrájának nevezik. Ugyanezen tájakat a botanikus 

kultúrsivatagoknak, műtájnak hívja. E tájakban ugyanis szinte minden talpalatnyi föld fel van szántva, 

a hajdani löszpusztákból és pusztai cserjésekből, ligetekből szinte semmi sem maradt. A hazai 

botanikusok sokáig nem is tudták, milyen növényzetűek lehettek e tájak egykor. Zólyomi Bálint 

hosszas nyomozó munkával (lásd Zólyomi-Fekete 1994) - derítette ki, hogy ezeken, a löszön kialakult 

csernozjom talajokon egykor a kelet-európai pusztákhoz hasonló növényzet lehetett. Több ezer éves 

kunhalmokon és földvárakon, több száz éves határ- és útmezsgyéken talált rá azokra a fajokra, mely 

más alföldi élőhelyeken nem fordulnak elő, hiszen a lösznövényzet sajátjai. Ilyenek a bókoló zsálya 

(Salvia nutans), az erdélyi hérics (Adonis hybrida), a kék atracél (Anchusa barrelieri), a macskahere 

(Phlomis tuberosa), a szennyes ínfű (Ajuga laxmannii), a hengeres peremizs (Inula germanica), a 

csulyás ibolya (Viola ambigua), a parlagi rózsa (Rosa gallica), a kései pitypang (Taraxacum 

serotinum), a közönséges borkóró (Thalictrum minus) és még sok más faj (sok újabb lelőhelyet talált 

még Csathó András István és Tóth Tamás, pl. Jakab-Tóth 2003.). 

Csak jóval később fedeztek fel olyan löszgyepeket, melyek nagyobb kiterjedésűek, nem 

földvárakon, mezsgyéken maradtak meg. Ilyenek pl. a hortobágyi és pitvarosi szikespusztai 

löszgyepfoltok (Tóth 1985, Molnár 1992), a 20 hektáros battonya-tompapusztai löszrét (Csathó 1986), 

valamint a Madarasi-legelő Bácskában (Horváth Zoltán). E néhány folt és a hegylábi-mezőföldi 

lejtőkön fennmaradt társaik alapján kell elképzelnünk az egykori löszpusztákat, e néhány folt 

megőrzése szükséges, hogy ezt még gyermekeink is megtehessék. 

A löszpuszták növényzetéről történeti adat is kevés maradt fenn. Kitaibel Pál 1798-ban és 1810-ben 

járt pl. a Békés-Csanádi-löszháton (Gombocz 1945). Listája szerint akkoriban ennek a lösztájnak a fő 

élőhelyei a szántók, az ugarok, a legelők és rétek, a szikesek, az útszélek, a töltések és a települések 

voltak. A legelők már akkoriban is erősen degradáltak voltak, fő füvük a veresnadrág (Festuca 

pseudovina), illetve barázdált csenkesz (Festuca rupicola) volt. A legelők degradáltságára a 

gyakorinak talált fajok listájából következtetünk: bókoló bogáncs (Carduus nutans), vad pórsáfrány 

(sáfrányos szeklice, Carthamus lanatus), fehér pemetefű (Marrubium peregrinum) és fehér üröm 

(Artemisia absynthium). Egyes helyeken a szennyes ínfüvet (Ajuga laxmannii), a magyar kutyatejet 

(Euphorbia pannonica), a gór habszegfűt (Silene longiflora) és a selymes peremizst (Jézus szeme, 

Inula oculus-christi) is látta. Kitaibel az útszéleken még több, azóta kipusztult vagy erősen megritkult 

fajt jegyzett fel, melyek szinte mind a löszpusztagyepek specialista növényei: pl. tátorján (Crambe 

tataria), nagy ezerjófű (Dictamnus albus), harasztos káposzta (Brassica elongata), homoki vértő 

(Onosma arenaria), festő rekettye (Genista tinctoria) és pongyola harangvirág (Campanula 

rapunculus). Ahogy napjainkban is, Kitaibel is főleg az útszéleken látta az érdekesebb fajokat. Ez 

amellett, hogy ő szekéren közlekedett, arra is utalhat, hogy a löszpusztagyepfajok már akkor is jórészt 

a mezsgyékre szorultak, tehát a legelők erősen degradáltak, jórészt másodlagosak, talán a közpékori 

szántók több évszázados parlagjai lehettek. 

Meglepő, hogy történeti adatok szerint már az Árpád-korban sem voltak erdők a Békés-Csanádilöszháton. 

Erre a korabeli településnevek is utalnak: Somos, Kökényes, Tövisegyház, Tövisesszék, 

Monyorófecskés, Monyaróegyház, Bodzás, Bazyastelek, Medgyesbodzás (Blazovich 1985). E nevek 

csak bokros ligetekre utalnak, bár bennük a korábbi tölgyes flóra egy része túlélhetett. Ezek a 

cserjések hasonlóak lehettek a Rapaics Rajmund által a titeli löszplatóról egykor leírt, bokrossá 

degradálódott “steppe-erdőkhöz” (Rapaics 1918), melyekben mezei szil (Ulmus minor), kökény 

(Prunus spinosa), kecskerágó (Euonymus sp.), kőris (Fraxinus sp.), mezei juhar (Acer campestre), 

egybibés galagonya (Crataegus monogyna), ostorménbangita (Viburnum lantana), cserszömörce 

(Cotinus coggygria) és csepleszmeggy (Cerasus fruticosa) voltak a jellemző fásszárúak. 

31

A maradványjellegű löszpusztagyepek élővilága (Varga Z.) 

Ismeretes, hogy a Körös-vidék eredeti növényzetéből legnagyobb mértékben a löszhátak erdei és 

gyepei tűntek el, hiszen ezek a területek a legalkalmasabbak a földművelésre. Ezért fajaik „ex situ” 

mentése kiemelt feladat. Erre a célra a területen egy miniatür löszhátat alakítunk ki, amely alkalmas 

élőhelyet biztosít a mentendő fajoknak. A Körös-vidéki löszgyepek két legfőbb értéke a mára már 

nagyon megritkult erdélyi hérics (Adonis transsylvanicus) és a kónya zsálya (Salvia nutans), de rajtuk 

kívül még egész sor értékes, ritka sztyeppelem, pl. vetővirág (Sternbergia colchiciflora), nyúlánk 

sárma (Ornithogalum pyramidale), szennyes ínfű (Ajuga laxmanni), kék atracél (Anchusa barrelieri), 

keskenylevelű gyújtoványfű (Linaria strictissima subsp. biebersteinii), macskahere (Phlomis 

tuberosa), pusztai meténg (Vinca herbacea), csuklyás ibolya (Viola ambigua) fordul elő, többnyire 

kis, elszigetelt és erősen veszélyeztetett populációkban. Az út menti mesgyék hagyományos 

használata (legeltetés, kézi kaszálás, mechanikus gyomirtás) megszűnt, viszont felerősödött a növekvő 

forgalomból adódó környezetszennyezés. A Nagy-Tatársánc „ősgyepének” helyzetét sem látjuk 

megnyugtatónak, hiszen közvetlenül mellette erősen vegyszerezett agrárterületek vannak, ill. egy sok 

szennyező anyagot tartalmazó gazdasági udvar, ami miatt az okvetlenül szükséges védőzóna teljesen 

hiányzik. Nagyrészt kielégítő állapotban jelenleg csupán a Battonya-Kistompapuszta melletti, ill. 

Pitvaros-pusztai gyepmaradványok vannak, amelyek viszonylag a legteljesebben reprezentálják a 

korábbi zonális löszpuszta vegetáció összetételét. 

Az állatközösségek kialakulása szempontjából fontos, hogy a növényzet teljes borítású, és több 

szintben egymásra rétegződő. Jelentős mennyiségű az évente elpusztuló és lebomló növényi anyag, 

erős a humifikáció. Ez kedvező azoknak a fajoknak, amelyek a gyepszint erős takarását, 

állományklímáját igénylik. Fajgazdag és tömeges csoportok: az egyenesszárnyúak (Orthoptera), 

bizonyos poloskák (Heteroptera) és kabócák (Cicadina), a talajszinthez kötött életmódú bogarak 

(Coleoptera), a füves növényzethez ragaszkodó molylepkefélék (Micro-lepidoptera) és bagolylepkék 

(Noctuidae), aránylag fajszegény viszont pl. a növényevő-bogár (Phytophaga) és a nappali lepke- 

(Papilionidea, Zygaenidae stb.) együttes. 

Nagy számban fordulnak elő mind a növényevő, mind pedig a ragadozó életmódú szöcskefélék. A 

tarsza- (Isophya) fajok közül a Körös-vidék maradványjellegű gyepeiből a szubendemikus a magyar 

tarszát (I. costata) ismerjük (Kistompapuszta). Főleg különböző, lágy szövetű kétszíkű növényekkel 

(pimpó-félék, szamóca, zsályák) táplálkozik. Növényeket is fogyaszt, de rovarokkal is táplálkozik a 

farkos lombszöcske (Tettigonia caudata). Hasonló életmódú a magasabb füvű gyepekben mindenfelé 

gyakori szemölcsrágó szöcske (Decticus verrucivorus). Mindkét faj nőstényének hosszú, szárnyain 

túlnyúló tojócsöve van, amellyel petéit a talajba helyezi. 

Löszpusztagyepeink talajszintben lakó bogár-együttese is változatos, sokszínű. Sajnos, sok 

jellemző faj a legjobb minőségű löszterületek intenzív művelése miatt vagy eltűnt, vagy pedig a 

kipusztulás szélére jutott. Ilyen pl. a pusztai gyászbogár (Platyscelis spinolae), amely századunk 

elején Békés megyében (pl. Mezőkovácsháza környékén) még gyakori volt, de már évtizedek óta nem 

került elő. Szintén löszpuszta-gyepeink lakója a ráncos gyászbogár (Probaticus subrugosus), amelyet 

kipusztulástól veszélyeztetett rovarfajaink között tartunk nyilván. Más gyászbogár-fajok a 

környezetük változásait jobban elviselték, pl. a gyökérrágó gyászbogár (Pedinus femoralis), amely 

degradált gyepekben, kultúrterületeken is előfordul. Rendkívül megritkultak a löszgyepeinkre 

jellemző nünükék (Meloe spp.). Ennek több oka is van. Az egyik az, hogy a hagyományos művelésű 

agrárterületeken a parcellák szegélyén, dűlőutak mentén régebben mindig maradtak olyan gyepes 

sávok, amelyek alkalmasak voltak az eredeti löszpusztai növényzet megőrzésére. A nagyüzemi, 

kemizált mezőgazdaságra való áttérés ezeket a változatos, kis kiterjedésű tájelemeket felszámolta. 

Ezzel együtt megszűnt sok növény és állat élőhelye is. Nagyon megritkultak azok a földben fészkelő 

méhfélék is, amelyek számos kultúrnövényünk fontos beporzói (pl. lucerna!), de egyúttal gazdaállatai 

is a bonyolult fejlődésmenetű nünükeféléknek. A legtöbb nünüke-faj kifejlett alakja tavasszal jelenik 

meg. Viszonylag leggyakoribb a közönséges nünüke (Meloe proscarabeus), szórványosan fordul elő 

az őszi nünüke (Meloe autumnalis). Az egyéb nünükefélék közül szintén méhek fészkeiben 

élősködnek a kisebb termetű méhbogarak (Apalus, Sitalis nemek fajai) lárvái. Főleg ernyősvirágzatú 

növényeken gyakran láthatók a fémes zöldes-kékes színű torzcsápú-bogarak (Cerocoma spp.), 

amelyek csápízei szabálytalan alakúak, és tölcsérszerűen illeszkednek egymásba. Nemcsak a 

32

pusztagyepekben, hanem sokszor kultúrterületeken is tömeges a fekete színű, vörösbarna halántékú 

hollóbogár (Epicauta rufidorsum). Lárvái sáskák petéiben fejlődnek, a sáskák elszaporodásának 

fontos természetes szabályozói. Löszpusztagyepeinkre jellemzőek azok a cincérek, amelyek lárvái 

fűfélék gyökérzetét fogyasztják. Szárnyfedőik összenőttek, szárnyaik csökevényesek, ezért is hívják 

őket gyalogcincéreknek (Dorcadion spp.). Legnagyobb és leggyakoribb a fekete gyalogcincér 

(Dorcadion aethiops). Valamivel ritkábbak a kétsávos és a nyolcsávos gyalogcincér (D. pedestre, D. 

scopolii). Pusztai gyepeinkben sokféle olyan cincér él, amelynek lárvája lágyszárú növényekben 

fejlődik. Többnyire tápnövény-specialisták, és erősen helyhezkötött életmódúak. Ernyősvirágzatú 

növényekben fejlődik pl. a murokcincér és a sávosnyakú cincér (Phytoecia cylindrica, Ph. icterica), 

fészkesvirágzatúakban, főleg ürömben a margarétacincér és az ürömcincér (Ph. pustulata, Ph. 

nigricornis), kígyósziszben a kék kígyószisz-cincér (Ph. coerulescens). Főleg bogáncsokban 

fejlődnek az Agapanthia-fajok, kutyatejben a pirosfejű kutyatejcincér (Oberea erythrocephala). 

Löszön és löszös homokon, ma már nagyon ritka, csak a pitvarosi-puszták környékéről ismerjük a 

sztyepplepkét (Catopta thrips). A "farontó" lepkék (Cossidae) azon csoportjába tartozik, amelyek 

nem fákban fejlődnek. Hernyója idősebb üröm-tövekbe készíti járatait. Jellegzetesen pusztai lepke 

néhány nagyobb termetű fényilonca; közülük löszgyepeinkben tömeges két okkerbarna-fehér tarka, 

tollas csápú faj: a Cledeobia moldavica és C. bombycalis. A dél-alföldi löszgyepekben, igen 

szórványosan fordul elő a csonkaszárnyú medvelepke (Ocnogyna parasita), amely középhegységeink 

száraz lejtőin is többfelé megvan, mutatva a két terület élővilágának szoros kapcsolatát. A hím lepke 

március közepétől április elejéig rajzik. A nőstény csökevényes szárnyú, röpképtelen, mint több más 

"pusztai" lepkefaj nősténye is. Ilyen pl. a magyar ősziaraszoló (Chondrosoma fiduciarium), amelynek 

hernyója többféle fészkesvirágzatú növényen megél. Előfordulása ennek ellenére igen szórványos és 

gyér, mivel csak a talajtani okok miatt elsődlegesen erdőtlen termőhelyeken tenyészik: a Dél-Alföldön 

löszön, homokon; másutt dolomit-törmeléken is. 

Mivel löszgyepeink általában nem nagy kiterjedésűek, ezért a gerinces állatok fajszáma általában 

csekély. A hüllők közül csak országosan elterjedt, viszonylag gyakori fajok élnek itt, pl. a fürge gyík, 

és a zöld gyík, főleg hegylábi-dombvidéki löszgyepeinkben a rézsikló is. A földön fészkelő madarak 

közül jellemző, fontos faj a fürj, mozaikos, cserjékkel, facsoportokkal váltakozó élőhelyeken a fogoly. 

Az énekesmadarak közül löszgyepekben is általánosan elterjedt a mezei pacsirta, a sordély, a rozsdás 

és a cigány csaláncsúcs, stb. Csak a Nagy-Alföld és a Kis-Alföld nagy kiterjedésű, nyílt gyepes 

területein költ a túzok, számára a löszgyepek főként jó takarást biztosító költőhelyek. Sok madár 

számára a löszgyepek kedvező táplálkozóhelyek; ilyenek a nyílt füves térségek jellemző ragadozó 

madarai, pl. a vörös- és a kékvércse, az egerészölyv és a pusztai ölyv, és a nagyobb testtömegű 

rovarfogyasztó fajok, pl. a szalakóta, a búbosbanka, a tövisszúró gébics és a kis őrgébics. 

Az emlősök közül jellegzetesek a sztyeppterületek tipikus rágcsálói, mindenekelőtt az ürge és a 

főleg mezőgazdasági területeken időnként tömeges hörcsög. Löszpusztáinkon ma már nagyon 

szórványos a nyugati földikutya, legnagyobb állományai a Nyírség déli részén levő löszös 

homokokon vannak. Fontos sztyepplakó, nálunk kifejezetten az alföldi füves pusztákra, így a 

löszgyepekre is jellemző a pusztai görény, de más, kis termetű menyétféle ragadozók is rendszeresen 

előfordulnak, mint a menyét és a hermelin. 

A löszhátak szikes medencéi 

A löszhátak lefolyástalan medencéiben szikesekre bukkanhatunk. Ilyenek pl. a Pitvarosi- és a 

Szabadkígyósi-puszták. E tájak már a lecsapolások előtt is szikesek voltak (azaz ősi szikesek), erre 

utalnak a történeti adatok is (pl. Pitvaros környékéről, Molnár 1996): “1890-ig söpörtek sziksót”, a 

Blaskovics uradalomban 1032 hold "vakszik és hasznavehetetlen terület" volt, Ambrózfalva "határa 

szikes és mocsáros", Nagyér határában sok "a hasznavehetetlen szikes, kotymányos föld". A kataszteri 

adatok alapján ebben a tájban a lecsapolások előtt a padkás szikesek és szikfokok a gyepterületek 10- 

15 %-át, az ürmöspuszták 60-70 %-át boríthatták. E szikesek növényzetére a lecsapolások előtt is 

előforduló sziki fajokból következtethetünk (Jankó 1886): ürmöspusztára utalhat a sziki sóvirág 

(Limonium gmelini), a sziki üröm (Artemisia santonicum), a szikipozdor (Podospermum canum) és a 

sziki kerep (Lotus tenuis), vakszikre, szikfokra a kamilla (Matricaria chamomilla), a bárányparéj 

(Camphorosma annua), a vékonyka útifű (Plantago tenuiflora), a pozsgás zsázsa (Lepidium 

33

crassifolium), a sziki mézpázsit (Puccinellia limosa), az egérfarkfű (Myosurus minimus) és a sziki 

boglárka (Ranunculus lateriflorus). Ma e medenceszikesek legfajgazdagabb szikeseink közé 

tartoznak. Sziki felszíni formakincsük igen gazdag, megkapó látvány az arra járónak. 

A kardoskúti Fehér-tó eredetileg Maros-meder volt, mely még a jégkorban lefűződött, tóvá vált, 

majd feltöltődött és elszikesedett. E tavat a csapadékvízen és az összefutó belvízen kívül a 

tómederben felbukkanó több száz forrás is táplálja. Növényzete ezért is különleges (Bodrogközy 

1966, Molnár 1997): gyakori a sziki sóballa (mai, helyes nevén Suaeda pannonica) és a bajuszpázsit 

(Crypsis aculeata), a nádasokban a zsióka (Bolboschoenus maritimus), a kötőkáka (Schoenoplectus 

tabernaemontani) és a sziki őszirózsa (Aster tripolium), míg a meredek part tövében a Duna-Tisza 

közére jellemző, a Tiszántúlon igen ritka növények élnek: réti sás (Carex distans), kisvirágú pozdor 

(Scorzonera parviflora), sziki pitypang (Taraxacum bessarabicum), sőt élt itt a magyar palka 

(Acorellus pannonicus) és a mocsári kígyófű (Triglochin palustris) is. A parton élő taréjos tarackbúza 

(Agropyron pectinatum) feltehetően a közeli gyepek vetésekor "vadult ki" a fűmagkeverékből. 

A Hajdúhát szántótengerré alakított löszplatója alatt a talajvíz alföldi mércével nézve is gyakran 

kimondottan mélyen van. Mezsgyéin, kunhalmain néhány lösznövény máig megőrződött: gór 

habszegfű (Silene longiflora), fehér zanót (Cytisus albus), "hibrid" gyújtoványfű (Linaria 

kochianovichii), törpemandula (Amygdalus nana), öldökő aszat (Cirsium furiens), csajkavirág 

(Oxytropis pilosa), pusztai atracél (Anchusa barrelieri) stb. Deráziós völgyeiben, különösen a Tócó 

forrásvidékén dombvidékies fajok nyílnak, pl. mezei gólyaorr (Geranium pratense), keskenylevelű 

békakorsó (Berula erecta). A hát lefolyástalan vagy rossz lefolyású mélyedéseiben itt-ott nagyobb 

szikes legelők húzódnak, ezek többsége viszonylag fajszegény, mocsarak kevésbé, rétek inkább 

tagolják őket. Növényzetük sokban hasonló a szomszédos Nyugat-Nyírség szikeseihez: sziki pitypang 

(Taraxacum bessarabicum), sziki útifű (Plantago maritima), magyar palka (Acorellus pannonicus) stb. 

A szabályos kör alakú, deráziós eredetű mélyedéseket sztyepptálnak nevezzük. A kisebbek alját 

csenkeszes vagy mézpázsitos gyep borítja, a nagyobbak medrét szódás szikes tavak tölthetik ki. 

A Nagykunság löszmezsgye-növényzete ma már szegényesebb. Szinte biztos, hogy valaha a 

legfajgazdagabbak közé tartozott, már csak azon a logikán kiindulva is, hogy e klímazonális 

társuláshoz (igaz nem mindenütt "tökéletes" talaj- és talajvízviszonyok mellett) itt állt "rendelkezésre" 

a legszárazabb, már-már sztyeppei makroklíma (Borhidi 1961). Néhány löszmezsgye még őriz 

törpemandulát (Amygdalus nana), macskaherét (Phlomis tuberosa), sőt, újra megkerült a szennyes 

ínfű (Ajuga laxmannii) (Tóth Tamás). Más fajok, így a taréjos tarackbúza (Agropyron pectinatum), 

kecskebúza (Aegilops cylindrica), sáfrányos imola (Centaurea solstitialis) elterjedtebbek. A 

Nagykunságban mégis a kihalt löszfajok listája a hosszú: piros kígyószisz (Echium russicum), tátorján 

(Crambe tataria), gyapjas őszirózsa (Aster oleifolius), tollas árvalányhaj (Stipa pennata agg.) stb. 

Délnyugati sarkában, a Tiszazugban már a kiskunsági meszes homok jelenik meg, szódásabb 

szikesekkel, rajtuk él például a meglehetősen ritka sziki varjúháj (Sedum cespitosum). A Nagykunság 

egyéb szikesei ritkán nagyok, a jelentősebb sókiválás sem jellemző. A Karcagtól nyugatra eső, nagy 

kiterjedésű Kecskeri-puszta (a Körös-vidék egykori peremén) hazánk legnagyobb bárányparéjos 

vakszik nélküli padkás szikese. Ezt a libatopfélét itt a seprőparéj (Bassia sedoides) és a heverő seprűfű 

(Kochia prostrata) helyettesíti, miképp kisebb kiterjedésben néha a Körös-vidéken is. A puszta 

különlegessége a hazánkban csak itt élő, nemrég megtalált, a keleti sztyeppekre jellemző szikárszik 

(Petrosimonia triandra), ugyancsak a “bárányparéj-mentes” vakszik lakója. Kezdeti összehasonlítások 

után anatómiailag jóval egyveretűbb az erdélyi mezőségi populációknál, de elsősorban az élőhelye tér 

el. A mezőségi szikárszik nem vaksziknövény, efölött képezi a kontinentális-belső-ázsiai jellegű 

Artemisio santonici-Petrosimonietum triandrae társulást, ami jóval zártabb és kevésbé szélsőséges 

élőhely. 

A Nyírség 

A Nyírség termőhelyi adottságai lényegesen jobbak az Alföld központi tájaihoz képest (pl. Rapaics 

1918, Borhidi 1961). Erdőklímája, savanyú homokja, magas talajvíze egykor teljesen zárt üde, illetve 

száraz erdők kialakulását tette lehetővé (Soó 1937, 1943). Ez az erdőtakaró azoban fel-felszakadozott 

34

a buckaközi lápok és mocsarak, valamint a mélyebb talajvízű buckateteji szárazgyepek miatt. A 

múltbeli tájhasználat, erdőélés is az erdők kiligetesedését, tisztások képződését okozta. Ezért is 

lehetett egykor e táj gyakori faja a nyír, melyről nevét is kapta. Szerencsére erdei pionírként, 

szegélyfaként ma is sokfelé megtalálható. 

A nyírfát a sűrű erdőt alkotó fákkal szemben az az ökológiai sajátsága jellemzi, hogy szabad 

levegőre és napsugárra szorul, a mellett erős és gyakori szelet megtűr; fényigényesség tekintetében 

minden hazai lombos fát fölülmúl. E tulajdonságainál fogva a nyírfa ott szaporodhatik el nagyon, a 

hol sűrű erdőnek a fejlődése meg van akadályozva, a hol tehát sűrű erdő el nem nyomja. Az egész 

Alföldön és a Dunántúl laposabb részeiben tett megfigyeléseim alapján kimondhatom, hogy a nyírfa e 

két területen határozott homoklakó növény. Homokról csak ott hiányzik, a hol az altalajvíz 

kivételesen mélyen van, vagy a hol a homok sok sót rejt. Ha ezek után a Nyírség talajviszonyait 

mérlegeljük, meg kell vallanunk, hogy a nyírfára nézve ennél kedvezőbb talajviszonyok nem is 

képzelhetők. Bernátsky Jenő, 1901. 

A Nyírség flórája igen gazdag és sokszínű: bennszülött faja a magyar kökörcsin (Pulsatilla pratensis 

subsp. hungarica) és a bihari csormolya (Melampyrum bihariense), keleti, gyakran északi 

kontinentális fajai a tátogó kökörcsin (Pulsatilla patens), a szürke veronika (Pseudolysimachion 

incanum), a piros kígyószisz (Echium russicum) és az egyhajúvirág (Bulbocodium vernum), a balti 

területekkel rokonítja flóráját az ezüstperje (Corynephorus canescens), a balti szegfű (Dianthus 

arenarius subsp. borussicus), atlantikus faja a homoki csibehúr (Spergula pentandra), szubmediterrán 

hatásokat jelez az ezüsthárs (Tilia argentea), a pirítógyökér (Tamus communis), míg az elmúlt 

jégkorokat idézi a kipusztult, de újratelepített hamuvirág (Ligularia sibirica), a tőzegeper (Comarum 

palustre), a zergeboglár (Trollius europaeus) és a babér fűz (Salix pentandra). 

A Nyírség hajdani erdőinek mai maradványai igen értékesek, sok tekintetben őrzik az egykori 

természetes erdők tulajdonságait, bár már Bernátsky Jenő így figyelmeztet 1901-ben: "Az alföldi 

erdők ökológiai jellemvonásait biztosan megállapítani bajos, mert a mit talán természetes tényező 

hatásának tulajdonítanánk, lehet az erdőkezelés következménye is.” 

A Nyírség utolsó természetes vegetációjában jelentős helyet foglaltak el a keményfás ligeterdők, 

mint a legnagyobb kiterjedésű azonális erdőtársulások. Termőhelyük köztes helyzetű a láperdők és a 

klimax-jellegű gyöngyvirágos-tölgyesek között; talajuk vízhatású, de a talaj felszínét csak az év 

rövidebb szakaszában, főként tavasszal borítja víz. Növényzetük és állatközösségeik összetételét 

legjobban az egyik legrészletesebben kutatott hazai erdő, a Fényi-erdő példáján mutatjuk be. 

Eredetileg a Fényi-erdő legnagyobb kiterjedésű erdőtársulása a tölgy-kőris-szil keményfásligeterdő 

volt, amely a magasabb talajvízállású területeken eredetileg mindenütt jelen volt. Ma 

elsősorban az É-D irányú vízfolyások mentén borít összefüggő területeket. Állományai jó növésűek, 

aljnövényzetük degradációja egyelőre a legkisebb mértékű. A száradási tendencia azonban itt is 

érződik, mivel aljnövényzete sokhelyütt egyre inkább kezd hasonítani a gyöngyvirágostölgyesekéhez. 

Lombkoronaszintjében az állományalkotó kocsányos tölgy (Quercus robur) mellett 

jelentős a magyar kőris (Fraxinus angustifolia subsp. pannonica), a mezei juhar (Acer campestre) és a 

fehér nyár (Populus alba), szálanként, ill. csoportonként a mezei és a vénicszil (Ulmus campestris, U. 

laevis), ezüsthárs (Tilia tomentosa), gyertyán (Carpinus betulus), nyír (Betula pendula) stb. A 

gazdag, dús cserjeszintet főleg veresgyűrű som (Cornus sanguinea), mogyoró (Corylus avellana), 

kányabangita (Viburnum opulus), kutyabenge (Frangula alnus), varjútövis (Rhamnus cathartica) és 

tatárjuhar (Acer tataricum) alkotja. Jellemző liánok: a vadszőlő (Vitis silvestris), a komló (Humulus 

lupulus) és a borostyán (Hedera helix). Egyetlen helyen a nyírségi vegetáció délies kapcsolatait jelző 

pirítógyökeret (Tamus communis) is megtalálták. 

Lágyszárú szintje bővelkedik olyan fajokban, amelyek nálunk a hegyvidéki bükkösökre és 

gyertyános tölgyesekre jellemzőek. Ilyenekben a Fényi-erdő és a Veres-folyás menti zárt rezervátumterület 

a Nyírség minden más fennmaradt idős tölgyeseinél gazdagabb, pl. szálkás pajzsika 

(Dryopteris carthusiana), békabogyó (Actaea spicata), bogláros szellőrózsa (Anemone 

ranunculoides), galambvirág (Isopyrum thalictroides), szagos müge (Galium odoratum), podagrafű 

(Aegopodium podagraria), gombernyő (Sanicula europaea), hagymás fogasír (Dentaria bulbifera), 

35

erdei kutyatej (Euphorbia amygdaloides), kapotnyak (Asarum europaeum), vicsorgó (Lathraea 

squamaria), gyöngyvirág (Convallaria majalis), árnyékvirág (Majanthemum bifolium), farkasszőlő 

(Paris quadrifolia), tavaszi csillagvirág (Scilla drunensis & f. subtriphylla), nyári tőzike (Leucojum 

aestivum), turbánliliom (Lilium martagon), medvehagyma (Allium ursinum), vitézkosbor (Orchis 

militaris), zöld sarkvirág (Platanthera chlorantha), békakonty (Listera ovata), bükksás (Carex 

pilosa), ritkás sás (C. remota) stb. A florisztikai összetétel értékességét jelzi a védett fajok jelentős 

száma (l. alább). 

A keményfás-ligeterdő jellegű erdőrészletek bizonyultak állattani szempontból is a 

legértékesebbeknek. Ezek az eddigi kutatások tanúsága szerint a Nyírség legfajgazdagabb, egyúttal 

montán elemekben is bővelkedő erdei. Különleges értékük az erdélyi kapcsolatú keleti ajtóscsiga 

(Pomatias rivulare). Futóbogár-faunájuk fontos fajai a röpképes lápi futrinka (Carabus chlathratus) 

és a csigákkal táplálkozó cirpelőfutó (Cychrus attenuatus). Ezeken kívül is még számos, nálunk 

hegyvidéki jellegű faj fordul elő, amilyen a lapos kékfutrinka (Carabus intricatus) és számos kisebb 

termetű faj (Amara convexior, Pterostichus anthracinus, P. coerulescens, P. nigrita, P. vulgaris). A 

száradó-korhadó idős fákban számos ritka cincér (Mesosa curculionides, Spondylis buprestoides, 

Sternocoris meridianus, Trichoferus pallidus), a lágyszárú növényzeten pedig nagyszámú levélbogárfaj 

(Cryptocephalus decemmaculatus, C. labiatus, Labidostomis longimanus, Pachybrachus 

hieroglyphicus, Chrysomela quadrigemina, Ch. polita) él. 

A lepke-együttesekben itt találtuk a legnagyobb faj-változatosságot. Ennek okát az elegyes 

lombkorona- és cserjeszintben láthatjuk. Külön figyelmet érdemel a fehér és a rezgő nyár (Populus 

alba, P. tremula) jelenléte, amelyeknek sajátos, kontinentális fajokban gazdag rovar-együttese van. 

Jellemző fajok pl. a védett rezgőnyár-farontólepke (Lamellocossus terebrus), a színes hátsószárnyú 

nappaliaraszolók (Archiearis puella, A. notha), számos pihésszövő (Tethea or, T. ocularis, Tetheella 

fluctuosa), pohók (Poecilocampa populi, Gastropacha populifolia Poecilocampa populi, Gastropacha 

populifolia, Phyllodesma tremulifolium), púposszövő (Cerura erminea, Furcula furcula, Gluphisia 

crenata, Pheosia tremula, Tritophia tritophus) és bagolylepke (Acronycta megacephala, Parastichtis 

suspecta, Dyschorista iners, Sidemia ypsillon, Agrochola litura, A. humilis, A. lota, Orthosia populi, 

O. gracilis). A keményfás ligeterdőnek az aljnövényzete, lágyszárú szintje is fajgazdag; a dús 

epifiton-vegetáció és a magas relatív páratartalom miatt jelentős a nálunk hegyvidéki jellegű és a 

zuzmókon fejlődő fajok aránya ill. egyedszáma is. 

Ez a társulás a legfajgazdagabb a nemzetközi jelentőségű fajokban is. Kiemelendő a Berni 

Konvenció által fokozottan védett díszes tarkalepke - Euphydryas maturna nagy állománya. Ez a faj 

Nyugat- és Közép-Európa nagy részéről kipusztult, ezért fennmaradása szempontjából 

kulcsfontosságúak a kelet-kárpát-medencei erős populációk. 

A keményfás ligeterdő, részben éppen az újabb keletű száradása mitt szinte folyamatosan megy át 

a Nyírség klimax-jellegű, korábban és még ma is legelterjedtebb erdőtársulásába. Sajnos, egyes 

részeinek állapota erősen degradált, mindenekelőtt az akác térhódítása és az aljnövényzet erős 

nitrofilizációja miatt. Az igen idős (120-160 évesre becsülhető) tölgyek széles koronájából arra lehet 

következtetni, hogy az erdő ilyen jellegű területeinek egy része korábban ritkás legelőerdőként volt 

használva. A lombkoronaszint uralkodó faja a kocsányos tölgy (Quercus robur), gyakori elegyfajok 

még: vadcseresznye (Cerasus avium), mezei juhar (Acer campestre), ezüsthárs és nagylevelű hárs 

(Tilia tomentosa, T. platyphyllos), fehér nyár (Populus alba) stb. A cserje-szintben a ligeterdőkben is 

előforduló cserjék (veresgyűrű som, mogyoró, tatárjuhar stb.) mellett inkább a szárazságkedvelő fajok 

uralkodnak: kökény (Prunus spinosa), egybibéjű és cseregalagonya (Crataegus monogyna, C. 

oxyacantha), húsos som (Cornus sanguinea), fagyal (Ligustrum vulgare), bibircses kecskerágó 

(Euonymus verrucosus). Az aljnövényzetben még jelen vannak az értékes, jellemző fajok: erdei 

gyömbérgyökér (Geum urbanum), hagymás fogasír (Dentaria bulbifera), erdei tisztesfű (Stachys 

silvatica), enyves zsálya (Salvia glutinosa), varázslófű (Circaea lutetiana), kontyvirág (Arum 

maculatum), gyöngyvirág (Convallaria majalis), sokvirágú és széleslevelű salamonpecsét 

(Polygonatum multiflorum, P. latifolium), tavaszi csillagvirág (Scilla drunensis & f. subtriphylla), 

turbánliliom (Lilium martagon), vitézkosbor (Orchis militaris), zöld sarkvirág (Platanthera 

chlorantha), erdei szálkaperje (Brachypodium silvaticum) stb. A legtöbb állományrészletben azonban 

helyüket egyre inkább a nitrofilizációt jelző gyomok veszik át, pl. hagymaszagú kányazsombor 

(Alliaria petiolata), erdei turbolya (Anthriscus sylvester), vérehulló fecskefű (Chelidonium majus), 

36

nagy csalán (Urtica dioica), de agresszívan terjedő a savanyosodást jelző sasharaszt (Pteridium 

aquilinum) és az adventív kisvirágú nenyúljhozzám (Impatiens parviflora) is. A száradási folyamat 

miatt rovar-közösségük egyre inkább a pusztai tölgyessel válik hasonlóvá. (V. Sipos Julianna – Varga 

Z.) 

A táj leggyakoribb erdőtípusa ma mégsem a tölgyes, hanem az akácos. Az elmúlt száz évben 

ugyanis az akácot intenzíven telepítették, gyakran sajnos tölgyesek helyére. Ilyenkor a természetes 

aljnövényzet már az első fordulóban szinte teljesen eltűnik, bár egyes hagymás fajok (pl. a tarka 

sáfrány - Crocus variegatus) képesek lehetnek a mélyszántás után hagymáikat akár 30-40 cm-ről is 

felhúzni, és így az állomány kb. tizede túlél. A leggyakoribb természetközelebbi erdőtípus ma a 

kovárványos barna erdőtalajú gyöngyvirágos tölgyes. Uralkodó fája a kocsányos tölgy (Quercus 

robur), leggyakoribb cserjéje a fagyal (Ligustrum vulgare). A talajvízszint süllyedése miatt 

állományai kiszáradóban vannak, nitrogénkedvelő fajok (pl. vérehulló fecskefű - Chelidonium majus, 

csalán - Urtica dioica) szaporodnak fel bennük. A jelenlegi erdőgazdasági művelési mód (tarvágás, 

mélyszántás) miatt területük rohamosan fogy, ezért a megmaradt természetközelebbi állományok 

szigorúan védendők lennének. A szárazabb termőhelyeken felnyílt lombkoronájú, ún. pusztai 

tölgyeseket találunk. Legszebb állományaik a halápi Álló-hegyen és a Fényi-erdő keleti részén 

vannak. Erdőszegélyeik erdőssztyeppfajokban gazdagok, pl. erdei szellőrózsa (Anemone sylvestris), 

szarvas kocsord (Peucedanum cervaria), magyar nőszirom (Iris aphylla subsp. hungarica), piros 

gólyaorr (Geranium sanguineum), tisztásaikon homoki sztyeppréteket, olykor nyíltabb homoki 

gyepeket találunk. Valószínűleg a mész-szegény nyírségi homok rosszabb hőháztartásának (és egyéb 

történeti okoknak) tulajdonítható, hogy a Duna-Tisza közi nyílt tölgyesekre annyira jellemző molyhos 

tölgy (Quercus pubescens) az egész Nyírségből hiányzik. Az elmúlt századok erdei legeltetése 

bizonyára a korábban kevésbé zártabb erdőből is pusztai tölgyest alakított ki, de a táj őshonos 

napfénykedvelő tisztásfajai (pl. magyar kökörcsin - Pulsatilla pratensis subsp. hungarica, szürke 

veronika - Pseudolysimachion incanum, debreceni csormolya - Melampyrum nemorosum subsp. 

debreceniense, nagyezerjófű - Dictamnus albus, magyar nősziom - Iris aphylla subsp. hungarica) 

bizonyítják a nyílt erdőtípus ősiségét is. Az üde tölgyeseket - a tarvágás mellett - napjainkban 

leginkább az akác spontán terjedése veszélyezteti. Az üdébb termőhelyeken a keményfás ligeterdő és 

ritkábban a gyertyános-tölgyes a jellemző. Legszebb állományaik Halápon, Bátorligeten, a nyíradonyi 

Gúton és Baktalórántházánál vannak. Különlegességeik a hegyvidéki, bükkös-gyertyános fajok, pl. a 

galambbegy (Isopyrum thalictroides), a tavaszi lednek (Lathyrus vernus), a szagos müge (Galium 

odoratum), a turbánliliom (Lilium martagon), a bükksás (Carex pilosa), az ujjas keltike (Corydalis 

solida), a csodás ibolya (Viola mirabilis), a hagymás fogasír (Dentaria bulbifera), a kapotnyak 

(Asarum europaeum), a békabogyó (Actaea spicata), az árnyékvirág (Maianthemum bifolium). Az 

erdők és fajaik pusztulása, kiszáradása szintén a szemünk előtt zajlik. 

Ahol már a talajvíz hatása kevésbé érvényesül, és a tölgyes a természetes felújulás határára 

érkezik, ebben a tartományban jöttek létre pusztai tölgyeseink. Fennmaradásukat évszázadokon 

keresztül a sarjaztatásos erdőfelújítás és az erdei legeltetés biztosította. A kocsányos tölgy gyökérzete, 

különösen idős korára, mélyre hatol, eléri a mélyen fekvő talajvízszintet is. Viszont az idős fák 

terebélyes koronája már olymértékben párologtat, hogy eleinte a felső koronaszintben mutatkozik 

csúcsszáradás, majd az idős fák hamarosan ki is száradnak. Eközben az idős tölgyes a termőhelyét is 

kiszárítja, alkalmatlanná teszi a természetes felújulásra. Így az elpusztult idős fák helyén lékek 

keletkeznek, amelyeket természetes körülmények között a cserjék vagy a szegélyekre jellemző 

fényigényes fajok és a homoki sztyepprét fajai foglalják el. Gyorsítja ezt a folyamatot, ha a száradó 

idős tölgyeken a fakín hatalmasodik el, amelyet főleg az őszi-téli vonuló rigófélék (léprigó, fenyőrigó, 

szőlőrigó) terjesztenek. Ha viszont a tölgyest 30-40 éves korban levágják, akkor a mély gyökérzetű 

tuskókról felújul a tölgy, nem lesz belőle szép növésű szálerdő, hanem csak göcsörtös, csokrosan nőtt 

törzsek, de végeredményben megmarad az erdő. Az a típusú erdő, amely sokáig borította a debreceni 

erdőspusztákat, biztosította a szerény fahasználatot és az erdőben legeltetést-makkoltatást a tanyavilág 

lakóinak, amely megvédte a szél elől a rozs- és burgonyaföldjeiket, de a télire az erdőalji legelőkre 

hajtott, ridegen tartott marhacsordákat és juhnyájakat is. A mostoha viszonyok között fennmaradt 

tehát az erdő, méghozzá olyan típusú, amely az adott tájra jellemző, talán egyedül lehetséges 

használati mód nyomait viseli magán. Ilyen típusú homoki tölgyesek a Kárpát-medencén kívül 

gyakorlatilag sehol sincsenek, és nálunk is a teljes elpusztulás fenyegeti őket! 

37

Ezek a pusztai tölgyesek erdész-szemmel talán nem „szép”, de annál fontosabb erdők. A nyírségi 

buckás táj hátain, buckalejtőin, a talajvíztől alig befolyásolt térszíneket foglalják el. Az említett okok 

miatt laza, felnyíló állományokat alkotnak, közepes vagy gyenge növekedésű, a sarjaztatás miatt 

gyakran “csokrosan” nőtt fákkal, dús cserje- és változatos gyepszinttel. A lombkorona- és a 

cserjeszint fajkészlete a gyöngyvirágos tölgyeséhez hasonló, csak az üdébb talajt igénylő gyertyán 

hiányzik. Megvan viszont a fehérnyár, a mezei juhar és mezei szil, a Nyírségben sokfelé az ezüsthárs 

is. Fajgazdag, változatos a cserjeszint, legnagyobb tömegét az egybibéjű galagonya és a fagyal adja. A 

gyepszint uralkodó füve a névadó pusztai csenkesz, mellette rendszeresen ott van a szálas perje (Poa 

angustifolia), néha a tollas szálkaperje (Brachypodium pinnatum), a felemáslevelű csenkesz (Festuca 

heterophylla) és az erdei ebír (Dactylis polygama) is. A Nyírség és a Kiskunság pusztai tölgyesei 

között az az alapvető különbség, hogy a nyírségi állományok „erdőszerűbbek”, ezáltal az erdei- és az 

erdőssztyepp-szegély fajok száma nagyobb, amilyenek pl. a bérci here (Trifolium alpestre), a 

citromkocsord (Peucedanum oreoselinum), a nagy ezerjófű (Dictamnus albus), a debreceni csormolya 

(Melampyrum nemorosum var. debreceniense) és a piros gólyaorr (Geranium sanguineum). Állandó 

fajai a bablevelű varjúháj (Sedum maximum), a nyúlárnyék (Asparagus officinalis), a soktérdű 

salamonpecsét (Polygonatum odoratum); a felnyíló tisztásokon jelenik meg a homoki pimpó 

(Potentilla arenaria), az édeslevelű csüdfű (Astragalus glyciphyllus), a sarlós gamandor (Teucrium 

chamaedrys), az ösztörűs veronika (Veronica chamaedrys) és a magyar szegfű (Dianthus 

giganteiformis subsp. pontederae). A Nyírség pusztai tölgyeseinek legnagyobb értéke a kora tavasszal 

nyíló, fokozottan védett egyhajú virág (Bulbocodium versicolor) és a szintén fokozottan védett 

magyar nőszirom. 

A gyöngyvirágos-tölgyesek és a a pusztai tölgyesek 

állatközösségei jórészt hasonlóak. A különbségek a lombkorona záródásával, az eltérő cserje- és 

gyepszinttel függenek össze. A lombfogyasztó közösség összetétele hasonló, de a gyöngyvirágostölgyesekben 

változatosabb, mivel több az elegyfa-faj (gyertyán, mezei juhar, mezei szil, hárs, fehér 

nyár stb.). Feltűnő a nagy termetű bagolylepke-fajok és a púposszövők sokfélesége. Az övesbaglyok 

közül tölgyön fejlődik a nagy és kis tölgyfa-övesbagoly (Catocala sponsa, C. promissa), a fekete 

övesbagoly (Catephia alchymista) és a nagy foltosbagoly (Minucia lunaris), főleg nyárfán és juharon 

a legnagyobb hazai bagolylepke, a kék övesbagoly (Catocala fraxini). Tölgyfák törzsén készíti 

pergamenszerű gubóját a pergamen-púposszövő, további gyakori tölgyön élő fajok: a cserfa-, a 

bélyeges- és a tölgyfa-púposszövő, az ezüstfoltos púposszövő, a sárgafoltos púposszövő (Phalera 

bucephala) és a füstös púposszövő (Peridea anceps). Nem kevesebb az elegyfákon élő fajok száma 

sem, amilyen a tevenyakú és a csuklyás púposszövő (Ptilodon capucina, P. cucullina), a levélszövő 

fajok, stb. A Nyírség homoki tölgyeseiben néha félelmetes mértékben elszaporodik a púposszövőkkel 

rokon búcsújáró lepke (Thaumetopoea processionea). Hernyói nappal közös fészekben tartózkodnak, 

majd alkonyatkor a szövedékből „menetoszlopban” vándorolnak táplálkozni a tölgyek 

lombkoronájába. A hernyók hátán ún. „tükörfoltok” vannak, a szőrök tövében méregmirigyekkel. A 

bőrbe beletörő szőrök kellemetlen gyulladást okoznak. Ennek kirívó esete volt, amikor a 60-as 

években a Debrecentől mintegy 30 km-re fekvő Guthi-erdőben nyáron félbe kellett szakítani egy idős 

tölgyes letermelését (amiért egyébként kár volt, és rosszul is volt időzítve) amiatt, hogy a favágókon a 

búcsújáró hernyó okozta bőrkiütések olymértékben jelentkeztek, hogy legtöbbjüket táppénzre kellett 

kiírni. 

A homoki tölgyesekben is megvannak az egyéb 

tölgyeseinkre jellemző, időnként tömeges lombfogyasztók, mint a gyapjaslepke, az aranyfarú szövő, a 

gyűrűslepke és a zöld tölgy-sodrólepke. Igen gazdag a homoki tölgyesekben a cserje- és gyepszint 

araszolólepke-közössége. Számos pettyesaraszoló- és tarkaaraszoló-faj alkotja, amelyek jórészt a 

keményfa-ligetekkel közösek. Nagy számban vannak meg a száraz levelekre emlékeztető színű, nyári 

és őszi rajzású holdasaraszolók és lombaraszolók, a fatörzs színébe beolvadó faaraszolók is. A 

Nyírség gyöngyvirágos tölgyeseinben főleg fagyalon fejlődik a védett díszes tarkalepke. Korábban a 

debreceni Nagyerdőn is erős populációja élt, amely azonban a 80-as évek száraz időszakára 

összeomlott. Jelentős állománya van viszont a Guthi-erdőben, és különösen Bátorligeten, a Fényierdőben. 

Erdőszegélyek cserjéin, főleg kökényen él a kardoslepke (Iphiclides podalirius) és nagy 

éjjelipávaszem (Saturnia pyri) hernyója. Mindkettő viszonylag gyakori még ma is a legtöbb nyírségi 

38

kis település, így Bátorliget gyümölcsös kiskertjeiben, ahol a kardoslepke szilván, a nagy 

éjjelipávaszem pedig őszi- és sárgabarackon, dión, stb. fejlődik. 

Az idős homoki tölgyesek a száradó-korhadó fában fejlődő bogarak élőhelyei; közülük több faj 

védett, pl. a szarvasbogár (Lucanus cervus), az orrszarvúbogár (Oryctes nasicornis), a pompás 

virágbogár (Potosia aeruginosa) és a nagy hőscincér (Cerambyx cerdo). Utóbbinak rendszeres 

kísérője itt is a sápadt éjicincér (Trichoferus pallidus). Tölgyek száradó oldalágaiban több cincér és 

díszbogár fejlődik, ilyen a vércincér (Purpuricenus kaehleri), a sávos tölgybogár (Coraebus 

bifasciatus) és a kétpettyes karcsúdíszbogár (Agrilus biguttatus). A nagy bíborbogár (Pyrochroa 

coccinea) lárvája a kéreg alatt élő rovarlárvákkal táplálkozik. A kifejlett bogár főként a galagonya és a 

kökény virágain táplálkozik, cincérek, álcincérek és más viráglátogató bogarak társaságában. Az 

idősebb tölgyek odvaiban ma még gyakran találhatók az Európában egyre inkább veszélyeztetett 

lódarázs (Vespa crabro) fészkei. A száraz fatörzsekben gyakran fészkel a kék és a gyakori fadongó 

(Xylocopa violacea, X. valga). A nyírségi homoki tölgyesekben is tömegesek a fajspecifikus 

gubacsképződményeket okozó gubacsdarazsak. 

A nyírségi tölgyesek fontos, fajgazdag madárélőhelyek. A ragadozó madarakról közölt korábbi 

adatok tanusítják, hogy korábban a törpesas (Hieraetus pennatus) és a vörös kánya (Milvus milvus) is 

költött a nyírségi erdőkben. A törpesas utolsó nyilvántartott fészkelőhelye Vámospércstől keletre, a 

még régi katonai térképeken is feltüntetett „Rabauer-tanya” öreg, saspáfrányos tölgyesében volt. A 

vörös kánya pedig az 50-es évek derekáig fészkelt a Nagyerdő északkeleti tagjában, nem messze a 

mai TV-toronytól, a rommá lett régi Prím-féle erdészlak mellett. Még láthattam ezt a fészket. A 

debreceni Nagyerdőben találták meg Magyarországon először a kis héja fészkét. A „tettes” gimnazista 

diák volt, neve sokaknak ismerős: Aradi Csaba. Még ma is rendszeres fészkelő viszont az 

egerészölyv, a héja és a darázsölyv. Az odvasodó fehér nyárakban a fakopáncsok, a zöld és a szürke 

küllő mellett újabban rendszeresen költ a fekete harkály is. Jelentős az odúlakó énekesmadarak 

fajszáma (cinegék, légykapók), a dús cserje-és gyepszint pedig további fajoknak (feketerigó, énekes 

rigó, fülemüle, vörösbegy, sisegő fűzike, erdei szürkebegy, barátposzáta, ökörszem, erdei pityer) 

biztosít kedvező költési lehetőséget. Az odvasodó, idős tölgyek számos denevérfajnak nyújtanak nyári 

pihenőhelyet és áttelelési lehetőséget. Ha valaki telente keresztülmegy a nagyerdei parkon, és még 

elég jó a hallása a magas frekvenciák felfogására, jól hallhatja a telelő denevérek fínom cincogását. 

Ezeknek a "mikro-élőhelyeknek" a védelme is azt indokolja, hogy igyekezzünk homoki tölgyeseinket 

a biológiai életkoruk végső határáig megőrizni. (V. Sipos Julianna – Varga Z.) 

A táj gazdag lápvegetációját az erdőségek kedvező hatása mellett annak köszönheti, hogy lápteknői 

jókora homokbuckák közé ékelődnek, és el vannak zárva a 30-40 méterrel mélyebben lévő Tiszamedertől. 

A lápok igen gazdagok a hűvösebb vegetációtörténeti korokból itt maradt, ún. 

maradványnövényekben (Soó 1937, 1938). A lápok kora változó, Bátorliget körül tűnnek a 

legidősebbnek, másutt legfeljebb néhány ezer évesek. Leggazdagabb flórája a Bátorligeti-lápnak, az 

álmosd-bagaméri Daru-lápnak, a vámospércsi Jónás-résznek, illetve a fülöpi-penészleki, a nyírábrányi 

és a piricsei lápoknak van. Itt található hazánk egyetlen babér füzese, legnagyobb molyhos nyírese 

(Jakab-Lesku 1996). Igen szépek a zsombéksás (Carex elata), a lápi nádtippan (Calamagrostis stricta) 

és a rostostüvű sás (Carex appropinquata) zsombékosai. A vízből kiálló, nagy üstökű zsombékok 

közötti vízben vidrafű (Menyanthes trifoliata), hólyagos sás (Carex vesicaria) és tőzegeper (Comarum 

palustre) tenyészik. A lápok cserjései, alacsonyerdői a fűz- és nyírlápok. Szintén a korábbi hidegebb 

korszakok maradványai, igen sok ritka fajjal: molyhos nyír (Betula pubescens), babérfűz (Salix 

pentandra), füles fűz (Salix aurita), hamuvirág (Ligularia sibirica), tőzegeper (Comarum palustre), 

mocsári angyalgyökér (Angelica palustris) stb. A láprétek, magassásosok, nyírlápok, fűzlápok, 

égerlápok szárazodása változó mértékű. A legértékesebbek egy részén a Hortobágyi Nemzeti Park 

vízvisszatartást végez, hiszen nyírvízlecsapoló csatornája természetesen mindegyiknek van. 

A legfiatalabb lápok az úszólápok. Koruk gyakran csak néhány évtized. A tőzegpáfrány (Thelypteris 

palustris, helyi nevén aranypáfrány) mellett ritkaságuk a hagymaburok nevű orchidea (Liparis 

loeselii). Híresek a kállósemjéni “ős” Mohos-tó és a Vajai-tó lápjai (Vas 1983). 

A kiirtott üde erdők, a kiszárított lápok helyén - ha nem szántották be őket - üde mocsárrétek 

alakultak ki. Uralkodó fajaik a tarackos tippan (Agrostis stolonifera), a réti csenkesz (Festuca 

39

pratensis), a borjúpázsit (Anthoxanthum odoratum), jellemzőbb érdekes fajuk az elegáns korbor 

(Orchis laxiflora subsp. elegans). A Nyírségben - a Duna-Tisza közével szemben - a nagy kiterjedésű, 

pázsitfűgazdag láprétek igen ritkák. 

A Nyírség keleti peremén, a román határ közelében van egy kis település, ahol a falu 

legnevezetesebb helye a „Botanika”, ahogy a helybeliek nevezik. Be is van kerítve, és ha bepillantunk 

a kerítésen át, fehér törzsű nyíreket látunk, májusban kék iriszek és sárga zergeboglárok nyílnak, 

csupa olyan növény, ami errefelé, de az Alföldön másutt sem megszokott. Az első jelzést erről a 

különös világról 1914-ben Tuzson János budapesti botanika-professzor adja: „Északvidéki jellegű 

zsombékosai kétségtelenül maradványrészei az egykori szubarktikus növényvilágnak”. Megjelenik 

tehát a „jégkorszak” gondolata, hogy itt valami megmaradt abból az időből, amikor Észak-Európa 

nagy részét és Európa hegyvidékeit jégpajzs, jégárak borították. Átveszi és szélesebb keretbe helyezi 

ezt a gondolatot a Nyírség kutatását a 30-as években nagy lendülettel megindító Soó Rezső, aki úgy 

látja: kulcsot kapott az Alföld múltjához: „A magyar Alföld ősi tájképét, a lápokkal tarkított erdős 

pusztákat idézi elénk a Nyírség. A százados, terebélyes tölgyesek helyét mindinkább akácosok 

foglalják el, a buckákon a pusztai virágok sokaságát az ekeföldek váltják fel, az egykori lápok, rétek 

helyén gabona hullámzik. Mégis, a Nyírség őrzi hírmondóit a történelemelőtti idők tájképének, a 

buckaközi mocsarak, fűz- és nyírlápok mélye a legtöbbet őrzött meg Alföldünk múltjából, állatot, 

növényt egyaránt. Nagyhírűvé lett különösen a nyírbátori Bátorliget a jégkorszakból maradt élő 

emlékeivel”. Később tovább formálódik a gondolat, hiszen világossá válik, hogy Bátorliget nem 

tekinthető egészében jégkorszaki reliktumnak. Sokkal inkább „mintadarabja” a maga erdeivel, 

buckáival és buckaközi lápjaival a nyírségi erdőspusztai tájnak, amilyen maradványok, bár kisebb 

területen és töredékesebben, a Nyírségben sokfelé megtalálhatók. 

Éppen az elmúlt két-három évtized kutatásai bizonyították be, hogy Bagamér, Nyírábrány, 

Penészlek, Mártonfalva környékén, tehát elsősorban a Nyírség keleti, a Túr süllyedéke felé lejtő 

peremén még számos „Bátorliget” van. Megtudtuk, hogy ezekben a lápokban és erdőkben nemcsak 

északi „jövevények” vannak, hanem olyan lápi és erdőlakó fajok is, amelyek Európa legnagyobb 

részéről hiányzanak, elterjedésük Délkelet-Európában megszakad, és csak messze a Távol-Keleten 

bukkannak fel újra, vagy egyenesen trópusi rokonságúak. Mintha dacolhattak volna a 

„jégkorszakkal”, meleg éghajlatú idők tanúi lennének. A talajban élő páncélosatkáktól a lepkékig, a 

legkülönbözőbb csoportokban találtak ilyen maradványfajokat. Kitűnt az is, hogy ezek az erdők-lápok 

nemcsak ma őriznek maradványfajokat. A lápokban végzett fúrások, amelyek feltárták az elmúlt 

korok virágporszemeit megőrző rétegeket, bebizonyították, hogy a Nyírség az utolsó eljegesedési 

időszak során (- hiszen ma már tudjuk, hogy nem egységes „jégkorszak” volt, hanem lehűlési és 

felmelegedési időszakok sokszori váltakozása! - ) alapvetően erdős táj volt, zömmel tűlevelű 

erdőkkel, de a védettebb zugokban hidegtűrő lombosfák állományaival, a feltöltődő folyóholtágakban 

lápokkal, a magasabb fekvésű hátakon hideg-pusztai gyepekkel. Olyan táj tehát, amely 

már akkor is alkalmas volt ellentétes igényű, különböző éghajlatú időszakokban ide települt fajok 

megőrzésére. 

Megszületett tehát az a gondolat, amit szaknyelven úgy neveztek el: „kettős refugium-hatás”, ami 

érthetővé teszi azt, hogyan lehet a csekély kiterjedésű bátorligeti rezervátum Magyarország, és 

egyúttal az egész Kárpát-medence egyik legfajgazdagabb területe. Az is kitűnt viszont, hiszen a 

budapesti Magyar Természettudományi Múzeum kutatógárdája az 50-es évek alapfelmérése után a 

múlt század 80-as éveinek végén újravizsgálta Bátorliget élővilágát, hogy a mozgékonyabb állatvilág 

ez alatt a rövid időszak alatt is igen sokat változott. Nem mondható, hogy szegényebb lett, az sem, 

hogy gazdagabb: sok tekintetben más, hiszen változott az éghajlat és változott a területhasználat. Amit 

tudunk, az mindig csak egy pillanatfelvétel. Sok-sok filmkockából áll össze az, amit vegetáció- és 

faunatörténetnek nevezünk. (Varga Z.) 

Alföldi lápjaink általában ún. síklápok. Pangó vizes mélyedésekben, folyóholtágakban jönnek létre. 

Lápjaink helyén tehát sokáig tavak voltak, némelyiket a középkorban halastónak használták, 

szerzetesek gondozták, innen is eredhet a térképeken sokfelé, pl. Nyírábránynál, a sárospataki 

Bodrog-holtágaknál is megtalálható „Paptava” elnevezés. A bátorligeti láp medencéjét is sokáig 

halastóként használták. Később másfél-két méter mély kenderáztatókat ástak, maradványaik 

helyenként még ma is felismerhetők. Ezekben a békalencse-hínár állományait találhatjuk meg, kis 

békalencsével, rovarfogó rencével. Nagyobb vízfelületek ma már csak tavasszal vannak, amikor a 

40

nádasokat, a zsombékosokat és a fűzlápok alját is víz borítja. Egyre inkább a feltöltődés jellemző 

növénytársulásai veszik át a vízi növényzet helyét. A feltöltődő lápteknőben lassan lebomló 

növénytömeg sásokból, nádból és merevszálú lápi füvekből, köznyelven „savanyúfüvekből” áll, ami 

belőle létrejön, a sástőzeg. A lápokban is vannak nádasok, ezek azonban erősen elegyes állományok. 

Sok bennük a nád mellett a széleslevelű gyékény, a nagy harmatkása, a dárdás nádtippan pedig szinte 

elegyetlen foltokat alkot. Lápi nádasaink jellemző növénye a kúszó lápi csalán. 

Jelentős területeket borítanak még ma is a magassásosok. Van belőlük a Nyírség szinte minden 

lápjában. Uralkodó fajaik a zsombéksás, a rostostövű és a villás sás, továbbá az északi (boreális) 

elterjedésű lápi nádtippan. A zsombékok oldalain telepszik meg a lápi tőzegpáfrány és a hidegkori 

maradvány tőzegeper (Potentilla palustris, korábban Comarum palustre), míg a zsombékok közti 

semlyékek jellemző fajai: a hólyagos és a csőrös sás, a hármaslevelű, illatos, fehér virágú vidrafű és itt 

is megvan a kontinentális elterjedésű lápi csalán. A magassásosoknak sokféle típusa van, aszerint, 

hogy melyik zsombékoló vagy gyepalkotó sás-faj, mint pl. a mocsári és a kétsoros sás kerül 

uralomra. Gyakori növényeik a mocsári gólyahír, a réti füzény, a közönséges lizinka, a mocsári 

nefelejcs, a vizimenta, a békabuzogány és a sárga nőszirom. 

A magassásosoknál kissé magasabb fekvésű helyeket foglalják el a láprétek. Tavasszal vizesek, 

nyár végére kiszáradnak. Változatos megjelenésű, fajgazdag társulások. Uralkodó füveik: a kékperje, 

a sovány perje és a réti csenkesz. Egyes részeiken magaskórós állományokat képez a nagy, sárga 

virágú, jégkorszak-utáni maradvány zergeboglár, a fényes borkóró, a réti legyezőfű, az őszi vérfű, a 

mocsári gólyaorr, a szürke- és a csermelyaszat. A szibériai nőszirom és a fehér zászpa helyenként 

szinte önálló növénytársulásnak tekinthető, elkülönülő nagy foltokban jelenik meg. 

A láprétek ékességei a tavasz végén-nyár elején nyíló kosborok. A bátorligeti nyírligetes "kis láprét" 

uralkodó faja a hússzínű ujjaskosbor, szálanként fordul elő a pompás kosbor; a szárazabb láprétfoltokon 

találjuk a poloskaszagú kosbort (Orchis coriophora). A láprétek színeit tavasszal a sárga 

virágú réti és kúszó boglárka és a lilásrózsaszín réti kakukkszegfű adja meg. Nyár derekán-végén 

virágzanak a magaskórós termetű ernyősök, mint a mocsári kocsord, a podagrafű, a reliktum jellegű, 

északi elterjedésű réti angyalgyökér és a vízparti angyalgyökér, illetve a hosszúlevelű veronika és a 

pompás szegfű. 

A zsombékosok és a láprétek fűzlápok és nyírlápok foltjaival váltakoznak. A fűzlápokat többféle 

fűzfaj teszi változatossá. Állományalkotó a hamvas fűz, mellette a fehér fűz, a csörögefűz és a kutyabenge 

a jelentősebbek. Megtalálható itt számos semlyéknövény is, mint pl. a mocsári zsurló, a 

tőzegpáfrány, a tőzegeper és a vidrafű, de megvannak a magassásososok és a láprétek magaskórós 

termetű fajai is, mint pl. a mocsári kocsord, a vízparti angyalgyökér, a réti füzény, a közönséges 

lizinka, továbbá az ártéri ligeterdők és rétek egyes fajai is, mint pl. a pénzlevelű lizinka, a peszérce, az 

orvosi nadálytő, a tiszaparti margaréta és a sédkender. Jóval változatosabb a nyírlápok lombkorona- és 

cserjeszintje. Uralkodó fájuk a Nyírség hajdani tájképét is meghatározó nyírfa, fehér kérgével, bókoló 

ágaival. A lápokra-láperdőkre jellemző molyhos nyír szürkésebb kérgével, felálló ágaival, molyhos 

fiatal hajtásaival tér el tőle. Fontos fák-cserjék még: a fényeszöld levelű babérfűz, a kányabangita, a 

kutyabenge, szálanként egy-egy magyar kőris és kocsányos tölgy is. Gyepszintjükre a 

nedvességigényes és a magaskórós fajok jellemzőek, mint a zergeboglár, a mocsári kocsord, a vízparti 

és a réti angyalgyökér, a réti füzény, a közönséges lizinka, a mocsári gólyaorr, a szibériai nőszirom és 

a fehér zászpa. 

A hajdani Nyírség tele volt jó kaszálókkal. Ezek főként réti csenkeszes, májusban virágzó, nyárra 

kiszáradó mocsárrétek voltak. Szálfű-szintjüket többféle, jó szénát adó pázsitfű alkotta: a réti csenkesz 

mellett a réti perje, a csomós ebír, a szagos borjúpázsit és a lágyperje. Állandó fajai a kakascímerfajok, 

a réti boglárka, a réti kakukkszegfű, a réti sóska, a réti margitvirág; nagy foltokban a szürke 

aszat. Gyepszőnyegüket számos, részben tavasszal, részben nyár végén nyíló védett virág színesítette, 

amilyen a szibériai nőszirom, a bodzaszagú és a hússzínű ujjaskosbor, a kornis tárnics, a kenyérbélcickafark 

és a bagaméri Daru-láp védett ritkasága, a narancsszínű aggófű. 

Mivel a láprétek és mocsárrétek között nincsenek éles határok, termőhelyi viszonyaik és 

állatközösségeik is sokban hasonlóak. Fontos közös jellemvonásuk, hogy hűvös mikroklímájú 

élőhelyek. Hűti őket a víz, emellett erős rajtuk az éjszakai kisugárzás. Még nyáron is gyakori a 

ködképződés, különösen a buckaközi mélyedésekben, melyek szinte összegyűjtik környékükről a 

hideg levegőt. Ezért ezek az élőhelyek alkalmasak olyan maradványfajok megőrzésére, amelyek a 

41

mainál hidegebb éghajlatú időszakok tanúi, és mai elterjedésük zömmel a Kárpát-medencétől északra 

van, illetve a Kárpátok magasabb régióiban fordulnak elő. Állatföldrajzi szempontból jellemző rájuk, 

hogy szinte kivétel nélkül a szibériai faunatípust képviselik. A legtöbb nedves réteken élő szöcske- és 

sáskafaj is ebbe az elterjedésű típusba tartozik. Egyaránt megvannak az alföldi, a dombvidéki és az 

alacsonyabb középhegységi nedves réteken, pl. a Roesel-rétiszöcske, az aranyos és a lápréti sáska. 

Főként alföldi lápréteken és magassásosokban gyakori a hagymazöld sáska és a tundra-sáska. 

Nádasokban, zsombékosokban egyaránt gyakoriak a kúpfejű szöcskék. Tőzegzsombékokon él a 

Stenus kiesenwetteri holyvafaj is, amely korábban vált ismeretessé Bátorligetről, mint ahogyan ott a 

tőzegmoha előfordulását sikerült igazolni. Idős füzek száradó oldalágaiban fejlődik a korábban 

harmadidőszaki reliktumnak vélt, rejtett életmódú Guerin-díszbogár (Agrilus guerini). 

Következő állatföldrajzi csoportba tartoznak láp- és mocsárrétjeinknek azok a fajai, amelyek délikontinentális 

elterjedésűek, elterjedésük keskeny sávban húzódik délkeleti Közép-Európától Dél- 

Szibérián át Kelet-Szibériáig és Mandzsúriáig. Nálunk mindenekelőtt az Alföld nedves élőhelyein és a 

Dél-Dunántúlon fordulnak elő. Ilyen pl. a mocsári kutyatej szárában fejlődő magyar üvegszárnyú 

lepke (Chamaesphecia hungarica). Hasonló elterjedésű egyik legnagyobb és legszínesebb 

„molylepkénk”, a fényiloncákhoz tartozó lápi bíbormoly és lápvidékeink egyik legkülönösebb, 

legrejtélyesebb életmódú faja a keleti lápibagolylepke. 

A keleti lápibagolylepkét (Arytrura musculus) nálunk a Kis-Balatonnál fedezték fel, majd az 50-es 

években a Természettudományi Múzeum kutatói nagyobb mennyiségben gyűjtötték Bátorligeten, ahol 

a lápban július elején az egyik domináns lepke volt. Egyetlen példánya előkerült Debrecenből is, 

utána régi, ismert élőhelyein sokáig hiába keresték, csupán a Balatontól északra, a Káli-medencében 

találták meg. Újabban a Nyírség két helyéről előkerült, sőt az egyik helyen nagyobb példányszámban 

is észlelték; ugyanott, ahol a Metelka-medvelepke is előfordul. Néhány lelőhelye a Kárpátmedencében 

ismeretes Magyarországon kívül is, a Temes völgyében illetve Kápolnásnál a Maros 

mentén. Legerősebb európai népessége a Duna-deltában él. Előfordul Oroszország Fekete-tenger 

partvidéki területein is. Utána többezer kilométeres hézag, majd újra előfordul a Távol-Keleten, az 

Amur- és Usszuri-vidéken, Mandzsuriában. Életmenete hiányosan ismert. A hernyó a nyár- és fűzfák 

lehullott, hervadt leveleivel táplálkozik. A lepkék június végétől július végéig repülnek; és nem 

távolodnak el messze a hernyó élőhelyétől. Ezt a fajt 2003-ban az EU Élőhely Irányelv függelékeinek 

reviziója során felvették az európai szinten védett, élőhelyvédelmi intézkedéseket igénylő fajok 

(Annex II) közé. Sásos-magaskórós lápi társulásokban él a szintén védett lápi tarkaaraaszoló 

(Chariaspilates formosarius). Néhány nedves réteken élő egyenesszárnyú-faj Erdély felől éri el az 

Alföld peremét; ilyen az EU Élőhely Irányelv II. Függelékében is felsorolt piroslábú hegyisáska 

(Odontopodisma rubripes). 

A láp- és mocsárrétek rovarfajainak nagyrésze nem speciális élőhelyigényű. A legtöbb 

nedvességigényes faj megtalálja életfeltételeit mind a lápréteken, mind a mocsárréteken. Közülük 

említésre méltó a nagy tűzlepke (Lycaena dispar rutila), amely szinte minden „valamirevaló” nyírségi 

lápréten előfordul, bár a nedves élőhelyek pusztulása potenciálisan fenyegeti.. Nevezéktani 

törzsalakját Angliában fedezték fel, innen azonban a mohó gyűjtők és a buzgó láplecsapolók ki is 

pusztították. Szinte csak utolsó hírmondói maradtak meg Nyugat-Európa más országaiban is, ezért 

Európa csaknem minden országában, így nálunk is védett faj. 

A láprétek-mocsárrétek nem tartoznak a gerincesek különösebben kedvelt élőhelyei közé. A 

kétéltűek közül általában csak olyan fajok fordulnak elő, amelyek az Alföldön általánosan elterjedtek. 

A gőte-fajok: a pettyes- és a dunai tarajosgőte (Triturus vulgaris, T. dobrogicus) általában gyér 

egyedszámúak. Utóbbi fajt a Kárpát-medencében egy szubendemikus, a Duna vízrendszerére jellemző 

taxon képviseli, amelyet csak újabban különítettek el a Közép-Európában elterjedt fajtól (T. cristatus). 

Tömeges a vöröshasú unka (Bombina bombina), amely minden kisvízben megvan, és a leveli béka 

(Hyla arborea), amely a fűz- és nyírlápban, a magaskórósokban és a lápréteken is gyakori. Nedves 

élőhelyeken elterjedt a hegyesorrú mocsári béka (Rana arvalis woltersdorffi). A bátorligeti hüllőfaunisztikai 

kutatások jelentős eredménye volt, amikor 1925.-ben Éhik Gyula felfedezte a hegyi 

gyíkot (Lacerta vivipara), amely mind a láp, mind a ligeterdő területén előfordul. Később a Nyírség 

és a Beregi-sík több lápos területén megtalálták. Szinte minden lápos-mocsaras területen gyakori a 

vízi sikló (Natrix natrix), szórványosabban fordul elő a kockás sikló (N. tessellata), pl. a Beregi- 

42

síkon; sokfelé előfordul a mocsári teknős (Emys orbicularis) is. Viszonylag kevés az láprétekenmocsárréteken 

fészkelő madárfaj, fontos közülük a fokozottan védett haris (Crex crex), amely 

különösen a magaskórós gyepszerkezetű mocsárréteken költ. (V. sipos Julianna-Varga Z.) 

A Nyírség nyugati, délnyugati részén erősen szódás vízű szikes tavak vannak. Növényzetük nem a 

Tiszántúl szolonyec szikeseihez, hanem a Duna-Tisza köze szoloncsákjaihoz hasonló, bár azok 

“vezérnövénye”, a pozsgás zsázsa (Lepidium crassifolium) itt hiányzik. Előfordul viszont a 

bárányparéj (Camphorosma annua), az igen megritkult magyar palka (Acorellus pannonicus), a 

kisvirágú pozdor (Scorzonera parviflora), a sziki és a magyar sóballa (mai helyes nevükön: Suaeda 

pannonica és maritima), a vékonyka útifű (Plantago tenuiflora), de leggyakoribb a sziki őszirózsa 

(Aster tripolium), a sziki mézpázsit (Puccinellia limosa), a sziki pitypang (Taraxacum bessarabicum) 

és a bajuszpázsit (Crypsis aculeata). 

Egykor gyakori jelenség volt a Nyírségen a csupasz, mozgó homokfelszín, de ezek lassan 

visszaszorultak, sőt mára el is tűntek. Feltételezések szerint a nyílt homoki vegetáció e tájban 

nagyrészt az erdőirtásoknak, a legeltetésnek és a szántásoknak köszönhető (Rapaics 1918), bár a flóra 

gazdagsága őshonos nyílt foltok mindenkori meglétét valószínűsíti, és talán éppen az emberi 

tájhasználat mentette át a nyílt homok flóráját az erdősebb korszakokon. A savanyú, illetve gyengén 

bázikus nyírségi homok növényzete elüt a Duna-Tisza köziétől. Jellemző faja a magyar csenkesz 

(Festuca vaginata) mellett az ezüstperje (Corynephorus canescens), a kékcsillag (Jasione montana), a 

juhsóska (Rumex acetosella), a homoki pipitér (Anthemis ruthenica), hiányzik viszont a borzas len 

(Linum hirsutum subsp. glabrescens), a naprózsa (Fumana procumbens), a báránypirosító (Alkanna 

tinctoria), a szamárkenyér (Echinops ruthenicus), és a Kiskunságra olyannyira jellemző borókástörpenyáras 

buckás táj (csupán 2 helyről ismert a boróka - Juniperus communis). A vadrozs (Secale 

sylvestre) bizonytalan őshonosságú első állományát nemrégiben találták meg. A legeltetett, 

másodlagosan füvesedő homok kötői a fedélrozsnok (Bromus tectorum), a csillagpázsit (Cynodon 

dactylon) és a homoki keserűfű (Polygonum arenarium). 

A humuszosabb homokon - sajnos egyre ritkábban - zárt füvű sztyepprétekre is bukkanhatunk. 

Jellemző fajuk a 20 forintos pénzérmén is látható magyar nőszirom (Iris aphylla subsp. hungarica), 

továbbá a szürke veronika (Pseudolysimachion incanum), a magyar és a tátogó kökörcsin (Pulsatilla 

pratensis subsp. hungarica és P. patens), a tavaszi hérics (Adonis vernalis) és a gyapjas csűdfű 

(Astragalus dasyanthus) (utóbbi eltűnőben). E fajok gyakran már csak a sztyepprétek, illetve a ligetes 

tölgyesek degradációja során képződő, alacsony füvű, fajszegény homoki legelőkön élnek túl - 

néhány hektáron. A bátorligeti Nagy-Nyomásból pl. már csak egy-egy buckagerinc maradt fenn jobb 

állapotban. 

A homoki legelők régebben, amíg gyepeiket rendszeresen legeltették, egész sor jellegzetes, 

trágyában fejlődő bogár fontos élőhelyei voltak. Közülük a legismertebb, legfeltűnőbb faj az óriás 

galacsinhajtó volt, amely egészen a 60-as évek derekáig a Kiskunságban, Bugacon, a Nyírségben 

pedig a Hajdúsámson-Martinka, Nagycsere környéki legelőkön fordult elő. Később évekre eltűnt, de 

az utóbbi meleg-száraz évtizedekben újra felbukkant. A galacsinhajtó bogarak marhatrágyából 2-3 cm 

átmérőjű galacsint készítenek, amelyet a talajba süllyesztenek. A nőstény a már beásott galacsinba 

helyezi el petéit, ezért a bogarak a már elkészített, de még petékkel meg nem rakott galacsinokért 

gyakran viaskodnak Szintén főleg marhatrágyából készíti galacsinját a kis galacsinhajtó és a 

holdszarvú ganajtúró. Mindkettő eléggé megritkult. A juh-legelőkön viszont korábban a lőcslábú 

galacsinhajtó volt a tömeges, jellemző faj. 

A félig nyílt vagy záródó homoki gyepekben jóval több a növényevő rovar, mint a nyílt 

homokpuszta-gyepekben. A geobiont sáskák közül is azok fordulnak elő, amelyek a mozaikos, kopár 

foltokkal tarkított gyepes élőhelyeket igénylik. Ilyen pl. az önbeásó sáska (Acrotylus insubricus), 

amely kifejlett rovarként telel át. Jellegzetes dél-európai faj a homoki gyepeinkben mind a 

Kiskunságban, mind a Nyírségben gyakori barbársáska és a homoki bunkóscsápú-sáska. Faunánk 

jellemző tagja a szubendemikus sisakos sáska (Acrida hungarica), a homoki és löszös-homoki 

gyepekben egyaránt megtalálható. Tulajdonképpen egy trópusi eredetű, Európában a mediterrán 

térségekre jellemző csoport tagja. Ivari kétalakúsága jelentős, a nőstény testtömege a hímének több 

mint kétszerese. A hímek jól repülnek, a nőstények sokkal lomhább mozgásúak. Nedvesség- és 

hőigényes faj a legnagyobb testű hazai sáska, a vándorsáska. Korábban óriási tömegekben jelent meg, 

43

és Európa-szerte komoly károkat okozott. A nagy síkvidéki mocsarak kiszárításával legfontosabb 

tenyészőhelyei szűntek meg. Amíg a Nyírségben még voltak vegyszermentesen kezelt kukoricások, 

rendszeresen megjelent, különösen a háború utáni meleg években. Még néhány évvel ezelőtt is látható 

volt jónéhány példánya a Hajdúhadház-Liget melletti lőtér homokbuckás területein. 

A homoki gyepekre, sztyepprétekre, legelőkre jellemzőek a füvek gyökerén fejlődő 

cserebogárfélék, pl. a pusztai cserebogár és a keleti cserebogár. Közülük több faj megmarad, sőt 

tömegessé válik a gyepek helyén létrehozott agrárterületeken és erdőtelepítésekben. Ilyenek pl. a kis 

és nagy zöldcserebogár („fináncbogár”), a közönséges sárga cserebogár és a nagy termetű, megfogva 

cincogó hangot adó csapó cserebogár. Mint a védett óriás tőrösdarázs gazdafaja is fontos a félsivatagi 

rokonságú, orrszarvúbogár-féle butabogár. 

Nagyszámú tápnövény-specialista lepkefaj jellemző a homoki sztyepprétekre. Nagyrészük keletidélkeleti 

sztyepplakó vagy ürömpusztai faj, mint pl. a magyar kutyatejen fészkekben élő hernyójú 

térkép-bagolylepke, a buglyas fátyolvirágon és más homoki szegfűfélék terméseiben fejlődő 

szegfűbagolylepkék, a szalmagyopáron élő magyar gyopárbagoly, a nyúlparéjon élő nyúlparéjnappalibagoly 

és a homoki csuklyásbagoly, továbbá az üröm-fajokon fejlődő ezüstfoltos 

csuklyásbagoly, üröm-csuklyásbagoly és ürömpusztai bagoly. Más fajok, pl. a fűféléken fejlődő 

bagolylepkék, pl. az ősszel rajzó, halványzöld SZ-betűre emlékeztető rajzolatú, védett buckabagoly 

(Staurophora celsia) és a földibaglyok szürkés-barnás színű, nehezen megkülönböztethető fajai, 

továbbá a szintén fűféléken élő hernyójú szemeslepkék, pl. a homoki szemeslepke, a homoki 

ökörszemlepke mikroklimatikus okok miatt kötődnek a homokterületekhez. Sajnos, 

homokterületeinkre is vonatkozik, hogy élőhelyeik beszűkülése miatt az érzékenyebb fajok egyre 

ritkábbak lesznek. Ilyen az egyik legszebb színezetű medvelepkénk, a Kiskunságban helyenként még 

nem ritka, főleg a magyar kutyatejen fejlődő díszes medvelepke (Ammobiota hebe), a ma már alig 

látható, mediterrán jellegű csüngőlepke-félénk, a vörös csüngőlepke, a szinte eltűnt tisztesfűbusalepke 

és több más faj. 

A zárt homoki gyepekben megjelennek a nagyobb termetű, a növényzeten fogóhálót készítő pókok 

is, amilyen pl. a védett karélyos darázspók és a növényzeten lesből vadászó karolópókok. Kötöttebb, 

löszös homokokon honosak a nagy termetű, a talajba függőleges lakócsövet készítő védett 

farkaspókfélék: a szikeseinken is élő szongáriai cselőpók és alig kisebb rokonfaja, a pokoli cselőpók. 

A homoki gyepek fontos lakói a gyíkok; az általánsoan elterjedt fürge gyík és zöld gyík, 

legjellemzőbb azonban a pontomediterrán elterjedésű, nagyon szép rajzolatú, filigrán testalkatú 

homoki gyík. A homoki gyepekben táplálkozik a homoki erdők és cserjések számos madárfaja, így pl. 

a szalakóta, a kis őrgébics és a tövisszúró gébics, az aranymálinkó, stb. A Kiskunságban sokfelé 

gyakori a betelepített üregi nyúl, amelynek jelentős a vegetációra gyakorolt hatása. A löszös homok 

faunájának fontos eleme a fokozottan védett nyugati földikutya (Nannospalax leucodon). 

A földikutyának számos hazai vonatkozású nevezetessége van. Már Debrecen egyik első 

természetkutatója, a 18. század második felében, Földi János is tudott róla és „vak murmutér”-nak 

nevezte. Első tudományos leírója Kitaibel Pál volt, aki 1803.-ban Tiszaeszlár mellett találta meg. Ő 

németül „Erdhund”-ról írt, ennek tükörfordításából lett a magyar „földikutya” név. Pedig volt ennek 

az állatnak régi magyar népi neve, pl. a 19. század jeles magyar kutatója, Petényi János Salamon által 

feljegyzett „vakony”, „vaksi” és a Zalában emlegetett „heréc”. Életviszonyait is zömmel magyar 

kutatók tisztázták. A múlt században Méhely Lajos, Bodnár Béla és Vásárhelyi István foglalkoztak 

vele behatóan. 

A földikutya hörcsög-méretű (18-24 cm testhosszúságú), zömök rágcsáló. Bundája hamvas 

barnásszürke. Szeme csökevényes, a fej bőre teljesen elfedi. Feje vastag koponyacsontú, széles és 

lapos; arckoponyája tompa ékalakú, a föld túrására alkalmas. Megfigyelték, hogy a földikutyák 

járataik „mennyezetén” lapos fejtetőjükkel egymásnak ütemes kopogással jeleket adnak. Metszőfogai 

erős vésőszerűek. Elülső lábai különösek, ujjai fogásra alkalmasak, sőt a hüvelykujj a többi ujjal 

szembe is állítható, akár az emberi kézen (ezt elsőként Kitaibel írta le). Az állat tenyerén 2-2 erősen 

elszarusodott ásógumó van. Rövid farkát bundája teljesen elfedi. 

A földikutya többféle típusú földalatti járatot készít. Táplálkozó járatai a felszín alatt csupán 5-10 

cm-re húzódnak, az állat használat után betömi őket. A földikutya éléskamrákat is készít, ezek 10-15 

cm magas üregek. A tenyészidőszakban készített éléskamrák a táplálkozó járatok szintjében 

44

helyezkednek el, ám a télire gyűjtött táplálékot tároló kamrák mélyebben, legalább fél méterrel a 

földfelszín alatt vannak. Az állat "lakószobája", egy 20-30 cm átmérőjű üreg, amely a felszíntől 

kétarasznyi mélységben van. A földikutya évente csupán egyszer, tavasszal szaporodik, és egyszerre 

csak két utóda van. Kizárólag növényevő, főleg hagymákkal és gumókkal él; a lucerna és a herefélék 

gyökere, a burgonya, a takarmány- és cukorrépa, a sárgarépa és a petrezselyem gyökere kedvelt 

tápláléka. A fokhagymát és a keresztesvirágú növényeket (retket, káposztát) viszont nem fogyasztja. 

A kiskert-tulajdonosok károsnak tartják, ám rendszerint összetévesztik a sokkal gyakoribb 

kószapocokkal. A valóságban a földikutya okozta kár az állat gyér egyedszáma miatt jelentéktelen. 

Táplálékát 10-15 cm-es darabokra aprítja, szortírozza, egyenként vékony földrétegbe "csomagolja", és 

így raktározza el. Ebben elülső lábának sajátos alkata segíti. 

A földikutya meghatározott talajviszonyokat igényel. Számára sem a kemény szík, sem a laza 

homok, sem a levegőtlen, agyagos öntéstalajok nem megfelelőek, mivel egyikben sem tud járatokat 

készíteni. A szántóterület sem alkalmas a megélhetésére. Rejtett életmódja ellenére bőven vannak 

ellenségei: a menyét, a hermelin, a görény, de leginkább a kutyák pusztítják. Ezért a földikutyás 

területeken legeltető pásztorok felelőssége is nagy. A fentiekből kitűnik, miért annyira ritka, 

veszélyeztetett állat ma már nálunk a földikutya. A hajdúbagosi rezervátum az egyik legjelentősebb 

hazai állományt őrzi. Ennek nagyságát 50-100 egyed közöttire becsülhetjük. Ennél nagyobb, mintegy 

500 egyedre tehető a hajdúhadház-ligeti lőtéren nemrég felfedezett népessége. (Varga Zoltán) 

Zárógondolatok 

Ha most, tiszai alföldi "kirándulásunk" végén gondolatban a magasba emelkedünk, először 

repülőgépre, majd az űrhajók magasságába, kitárul előttünk a látóhatár, és egyben látjuk a Tiszavölgyét 

a Kárpátok havasaitól Titelig, a Mátra lábától a Bihari-hegyekig. Elénk tárulnak az 

erdősültebb és a fátlanabb folyóvölgyek, a löszhátak nagytáblás mozaikjai, a Nyírség észak-déli 

sávozottságba rendeződő aprófoltos mintázata és Közép-Európa legnagyobb egybefüggő gyepterülete 

- a Hortobágy - ősi szikeseivel, ereivel, a csillag alakú Kunkápolnással. Tegyünk meg mindent, hogy e 

csodálatos táj szépségeiben még sokáig gyönyörködhessünk! 

Felhasznált és ajánlott irodalom 

(Tiszai és Dunai Alföld) 

Andrásfalvi B. 1973. A Sárköz és a környező Duna-menti területek ősi ártéri gazdálkodása és 

vízhasználatai a szabályozás előtt. Vízügyi történetei füzetek 6. Budapest, 5-75. 

Andrásfalvy B. 1976. A Duna mente népének ártéri gazdálkodása Tolna és Baranya megyében az 

ármentesítések befejezéséig. Tanulmányok Tolna megye történetéből. VII. Tolna megyei Tanács 

Levéltára, Szekszárd, pp. 476. 

Anonymus 1999. Megvalósíthatósági tanulmány Magyarország árvízvédelmi fejlesztéséről. 

HALCROW, VITUKI, Budapest, pp. 8. 

Aszód L. 1936. Adatok a nyírségi homoki vegetáció ökológiájához és szociológiájához. Acta 

Geobot. Hung. 1: 75-107. 

Babos I. (szerk.) 1966. Erdészeti termőhelyfeltárás és térképezés. Budapest, pp. 493. 

Babos I. 1955. A nyárfások homokbuckán elôforduló megjelenési formái 4: 31-86. 

Bagi I. 1987. Studies on the vegetation dynamics of Nanocyperion communities III. Zonation and 

succession. Tiscia (Szeged) 22: 31-45. 

Bagi I. 1987. The vegetation map of the Kisapaj UNESCO biosphere reserve core area, Kiskunság 

National Park, Hungay. Acta Biol. Szeged. 33: 63-74. 

Bagi I. 1988. The role of water management in the degradation processes of halophilic vegetation in 

Hungary. Environmental Conservation 15: 359-362. 

Bagi I. 1989. The vegetation map of the Tripolisz UNESCO biosphere reserve core area, Kiskunság 

National Park, Hungay. Acta Biol. Szeged. 35: 39-51. 

Bagi I. 1990. The vegetation map of the Szappan-szék UNESCO biosphere reserve core area, 

Kiskunság National Park, Hungary. Acta Biol. Szeged 36: 27-42. 

45

Bagi I. 1995. A Kiskunsági Nemzeti Park szikes tavainak vegetációátalakulási folyamatai. In: 

Iványosi Szabó A. (szerk.) Tudományos Kutatások a Kiskunsági Nemzeti Parkban. Kecskemét. 

Bagi I., 1997. Másodlagos, egyéves homoki gyepek. In: Fekete G., Molnár Zs., Horváth F. (szerk.) 

A magyarországi élôhelyek leírása, határozója és a Nemzeti Élôhely-osztályozási Rendszer. MTM, 

Budapest, MTA ÖBKI, Vácrátót. 

Bajzáth J. 1996. Flóra- és vegetációtörténet a Kárpát-medencében. Magyar Természettudományi 

Múzeum, Budapest. 

Balázs F. 1943. Nagykároly és Erdőd környékének erdői. Acta Geobot. Hung. 5: 353-398. 

Balogh M. 1983. A Velencei-tó Ny-i medencéjének úszólápjai és hatásuk a tó vízminőségére. 

Kandidátusi Értekezés Tézisei, ELTE, Budapest. 

Bartha D. 1990. Égerlápok a Nyírség északkeleti részén, Bot. Közlem. 77: 17-23. 

Bartha D., Kevey B., Morschhauser T., Pócs T. 1995. Hazai erdôtársulásaink. Tilia 1: 8-85. 

Bartha S. Kertész M., Molnár Zs., Csecserits A., G. Henebry, Kovács-Láng E. 1999-2000. Homoki 

gyepek dinamikájának rekonstrukciója felhagyott szántóföldek és zavart "ősgyepek" mintázataiból. 

Bot. Közlem. 86-87: 248-249. 

Bellon T. 1996. Beklen. A nagykunsági mezővárosok állattartó gazdálkodása a XVIII-XIX. 

században. Karcag, pp. 415. 

Bellon T. 2003. A Tisza néprajza. Ártéri gazdálkodás a tiszai Alföldön. Timp Kiadó, pp. 231. 

Bellon T., Csányi M., Hagymássy S., Palóczy Horváth A., Somogyi S., Szabolcs I., Szilágyi M., 

Tóth A. 1992. Túrkeve földje és népe I., Túrkeve. 

Bernátsky J. 1901. Növényföldrajzi megfigyelések a Nyírségen. Természett. Közl. Pótf. 33: 203- 

216. 

Bernátsky J. 1905. A Magyar Alföld sziklakó növényzetéről. Ann. hist.-nat. Mus. Nat. Hung. 3: 121- 

214. 

Biró M. 1998. A Duna-Tisza köze vegetációja a 18. században. Kéziratos térkép, Vácrátót. 

Biró M. 1999. A folyószabályozás hatása a Dévaványai-sík tájátalakulására, tájhasználati és 

növényzeti változásaira. In: Frisnyák S. (szerk.) Az Alföld történeti földrajza (895-1920), 

Nyíregyháza, pp. 79-92. 

Biró M. 2000. A Duna-Tisza köze aktuális élőhelytérképe. In: Molnár Zs., Vajda Z. (szerk.) A 

Duna-Tisza köze élőhely-térképezése. Kézirat, Kiskunsági Nemzeti Park, Vácrátót-Kecskemét, pp. 

27. 

Biró M., Guláys Gy. 1999. A Duna-Tisza köze élőhelytérképe a 18. század végén. Kéziratos térkép, 

Vácrátót. 

Biró M., Molnár Zs. 1998. A Duna-Tisza köze homokbuckásainak tájtípusai, azok kiterjedése, 

növényzete és tájtörténete a XVIII. századtól. Történeti Földrajzi Füzetek 5: 1-34. 

Biró M., Tóth T. 1998. A 18-19. század vegetációjának rekonstrukciója az elmúlt ezer év 

tájhasználatának tükrében a Hármas-Körös mentén. Crisicum 1: 18-34. 

Blazovich L. 1985. A Körös-Tisza-Maros köz középkori településrendje. Dél-alföldi Századok, 

Békéscsaba-Szeged. 

Bodrogközy Gy. 1960. Phytozönologische und Bodenökologische Untersuchungen an den 

Sumpfwiesen im Süden des Gebietes Kiskunság (Klein-Kumanien). Acta Bot. Hung. 6: 171-207. 

Bodrogközy Gy. 1961. Ökologische Untersuchungen der Mahwiesen und Weiden der Mittel-Theiss. 

Phyton 9: 198-216. 

Bodrogközy Gy. 1962. Die standortökologischen Verhältnisse der halophilen Pflanzengesellschaften 

des Pannonicum. I. Untersuchungen an den Solontschak-Szikböden der südlichen Kiskunság. Acta 

Bot. Hung. 8: 1-37. 

Bodrogközy Gy. 1965. Ecology of the halophilic vegetation of the Pannonicum II. Correlation 

between alkali ("szik") plant communities and genetic soil classification in the Northern Hortobágy. 

Acta Bot. Hung. 11: 11-51. 

Bodrogközy Gy. 1966. Ecology of the halophilic vegetation of the Pannonicum. V. Results of the 

investigation of the "Fehértó" of Orosháza. Acta Bot. Hung. 12: 9-26. 

Bodrogközy Gy. 1973. A Kis-Sárrét növénytakarója. In: Vésztô története, Vésztô, pp. 49-63. 

Bodrogközy Gy. 1977. A Pannonicum halophiton társulásainak rendszere és synökológiája. 

Kandidátusi Értekezés, Szeged. 

46

Bodrogközy Gy. 1980. Szikes puszták és növénytakarójuk. Békés Megy. Múz. Közlem. 6: 29-50. 

Bodrogközy Gy. 1990. Hydroecological relations on littoral, marsh and meadow association at 

Bodrogzug. Tiscia (Szeged) 25: 31-57. 

Borbás V. 1881. Békésvármegye flórája. Mathematikai és Természettudományi Értesítő 18: 1-105. 

Borbás V. 1886. A magyar homokpuszták növényvilága, meg a homokkötés. A szerző kiadása, 

Budapest, pp. 116. 

Borhidi A. 1961. Klimadiagramme und klimazonale Karte Ungarns. Ann. Univ. Budapest, Ser. Biol. 

4: 21-50. 

Borhidi A., Sánta A. (szerk.) 1999. Vöröskönyv Magyarország növénytársulásairól. TermészetBúvár 

Alapítvány Kiadó, Budapest. 

Borics G. 1991. Természetvédelmi intézkedéseket alapozó vizsgálatok a tiszadobi Malom-Tisza 

holtágon, különös tekintettel az úszólápra. KLTE, Debrecen. 

Boros Á. 1918-36. Utinapló. MTM Növénytára, Tudománytörténeti Gyűjtemény, Budapest. 

Boros Á. 1929. A Nyírség flórája és növényföldrajza. (Rövid kivonat.) Mathematikai és 

Természettudományi Értesítő 46: 48-59. 

Boros Á. 1935. A nagykôrösi homoki erdôk növényvilága. Erdészeti Kísérletek 37: 1?24. 

Boros Á. 1936. A Duna-Tisza köze kőriserdői és zsombékosai. Bot. Közlem. 33: 84-97. 

Boros Á. 1952. A Duna-Tisza köze növényföldrajza. Földrajzi Értesítő. 1: 39-53. 

Boros Á. 1958. A magyar puszta növényzetének származása. Földrajzi Értesítô 7: 33-52. 

Boros Á. 1959. A Mezôföld növényföldrajza. In: Ádám L., Marosi S., Szilárd J. (szerk.) A Mezôföld 

természeti földrajza. Akadémiai Kiadó, Budapest, pp. 365-383. 

Boros Á. 1959. Hozzászólás Soó R. ”Az Alföld növényzete kialakulásának mai megítélése és vitás 

kérdései” című tanulmányához. Földrajzi Értesítô 8: 1-26. 

Boros E. 2002. Szikes tavak. Nemzeti Ökológiai Hálózat 4. Környezetvédelmi Minisztérium, 

Természetvédelmi Hivatal, Budapest, pp. 28. 

Bölöni J., Kertész É., Király G., Virók V. 2000. A Fekete- és Fehér- Kőrös menti erdők botanikai 

értékei. Kitaibelia 5: 177-187. 

Bölöni J., Király G. 2000. Erdei növényfajok elterjedésmintázata a Fekete-Körös mentén. 

Crisicum3: 21-27. 

Bölöni J., Kun A., Molnár Zs. 2003. Élőhely-ismereti útmutató 2.0. Kézirat, MTA ÖBKI, Vácrátót. 

Buschmann F. 1995. Jászberény és környékének természeti értékei I. A Hajta. Jász Múzeum, 

Jászberény. 

Cs. Szabó I. 1992. Sertéstartás a békési Sárréten és peremvidékén. Folklór és etnográfia 70, 

Debrecen. 

Csathó A. 1986. A battonya-kistompapusztai löszrét növényvilága. Körny. Termvéd. Évk. 7: 103- 

115. 

Csecserits A., Rédei T. 2001. Secondary succession on sandy old-fields in Hungary. Applied 

Vegetation Science 4: 63-74. 

Dénes A. 1996. Adatok a Dráva-sík flórájához. Bot. Közlem. 83: 91-97. 

Dénes A., Kevey B., Ortmann-né Ajkai A., Pálfai L. 1998. A Dráva-sík védelmet érdemlő területei. 

A Janus Pannonius Múzeum Évkönyve 41-42 (1996-1997): 5-12. 

Dénes A., Ortmann-né Ajkai A. 1999. A Dráva baranyai holtágai: Általános és botanikai jellemzés, 

természetvédelmi kérdfések. A Janus Pannonius Múzeum Évkönyve 43(1998): 5-26. 

Dobrosi D., Haraszty, L., Szabó G. 1993. Magyarországi árterek természetvédelmi problémái. WWF 


Farkas S. (szerk.) 1999. Magyarország védett növényei. Mezőgazda Kiadó, Budapest, pp. 419. 

Fekete G, Molnár Zs., Kun A. 1999. Chorológiai grádiensek a Duna-Tisza közi erdei flórában. 

Kitaibelia 4: 343-346. 

Fekete G. 1992. The holistic view of succession reconsidered. Coenoses 7: 21-29. 

Fekete G., Molnár Zs., Horváth F. (szerk.) 1997. A magyarországi élőhelyek leírása és 

határozókönyve. A Nemzeti Élőhely-osztályozási Rendszer. MTM, Budapest, pp. 374. 

Fekete G., Molnár Zs., Kun A., Botta-Dukát Z. 2002. On the structure of the Pannonian forest 

steppe: grasslands on sand. Acta zool. Hung. (Suppl. 1.): 137-150. 

47

Fekete G., Molnár Zs., Kun A., Virágh K., Botta-Dukát Z. 2002. Záródó homokpusztagyep a Duna- 

Tisza-közén: a Festuca wagneri gyepjei. In: Salamon-Albert É. (szerk.) Magyar botanikai kutatások az 

ezredfordulón. Tanulmányok Borhidi Attila 70. születésnapja tiszteletére, Pécs, pp. 381-414. 

Fintha I. 1994. Az Észak-Alföld edényes flórája. A KTM Természetvédelmi Hivatalának 

tanulmánykötetei I. TermészetBÚVÁR Alapítvány Kiadó, Budapest, pp. 359. 

Frisnyák S. 1990. Magyarország történeti földrajza. Tankönyvkiadó, Budapest. 

Füri A., Urbán S. 1995. A Tápió-vidék természeti értékei JÁSZKUN Természetvédelmi Szervezet, 

Szolnok. 

Füri A., Urbán S. 1997. A Jászság kapuja, a Tápió-vidék. TermészetBÚVÁR 1: 20-22. 

Gombocz E. 1945. Diaria Itinerum Pauli Kitaibelii. Budapest, Természettudományi Múzeum, Vols 

1-2. pp 1082. 

Gyôrffy Gy., Zólyomi B. 1994. A Kárpát-medence és Etelköz képe egy évezred előtt. In Kovács L. 

(szerk.) Honfoglalás és régészet. Balassi Kiadó, Budapest, pp. 13-37. 

Győrffy I. 1984. Nagykunsági krónika. 4. Kiadás, Karcag. 

Hargitai Z. 1940. Nagykôrös növényvilága. II. A homoki növényszövetkezetek. Bot. Közlem. 37: 

205-240. 

Hargitai Z. 1943. Adatok a beregi sík erdeinek ismeretéhez. Debreceni Szemle 17: 64-67. 

Hargitai, Z. 1938-39. A Long-erdő és vegetációja. Acta Geobot. Hung. 2: 143-149. 

Hollós, L. 1896. Kecskemét növényzete. In: Bagi, I. (szerk.) Kecskemét múltja és jelene, 

Kecskemét. 

Horváth A. 1991. A tátorján (Crambe tataria SEBEÓK) magyarországi védelmének cönológiai és 

ökológiai alapja. Természetvédelmi Közlemények 1: 23-38. 

Horváth A. 2002. A mezőföldi löszvegetáció términtázati szerveződése. Synbiologia Hungarica 5., 

Scientia Kiadó, Budapest, pp. 174. 

I., II., III. katonai térképek, HM Hadtörténeti Intézet Térképtára, Budapest. 

Ihrig D. 1973. A Tisza szabályozása. Budapest. 

Iványosi Szabó A. 1994. A Duna- Tisza közi Hátságon bekövetkezett talajvízszint-süllyedés hatása 

természetvédelmi területeinkre. In: Pálfai I. (szerk.) A Duna-Tisza közi Hátság vízgazdálkodási 

problémái. Nagyalföld Alapítvány, Budapest, pp. 77?87. 

Jakab G., Lesku B. 1996. Egy újabb ősláp a Nyírségben: A piricsei Júlia-liget botanikai értékei I. 

(előzetes közlemény). Kitaibelia 1: 46-55. 

Jakab G., Tóth T. 2003. Adatok a Dél-Tiszántúl flórájának ismeretéhez. Kitaibelia 8: 89-98. 

Jankó J. 1886. Tótkomlós flórája. Term. Füz. 10: 175-180. 

Járai-Komlódi M. 1958a. Die Pflanzengesellschaften in dem Turjángebiet von Ócsa-Dabas. Acta 

Bot. Hung. 4: 63-92. 

Járai-Komlódi M. 1958b. Sukzessionsstudien an Eschen-Erlenbruchwäldern des Donau-Theiss- 

Zwischenstromgebietes. Ann. Univ. Budapest., Sect. Biol. 2: 113-122. 

Járai-Komlódi M. 1966. Palinológiai vizsgálatok a Magyar Alföldön a Würm glaciális és a holocén 

klíma- és vegetációtörténetére vonatkozóan. Kandidátusi Értekezés, ELTE, Budapest. 

Járai-Komlódi M. 1987. Postglacial Climate and Vegetation in Hungary. In: Pécsi, M., Kordos L. 

(szerk.) Holocene Environment in Hungary. Geographic Research Institute, Budapest. 

Járai-Komlódi M. 2003. Quaternary vegetation history in Hungary. MTA Földrajzi Kutatóintézet, 

Budapest, pp.76. 

Járainé Komlódi M. 2000. Pannon Enciklopédia. Magyarország növényvilága. Dunakanyar 2000, 


Juhász-Nagy P. 1959. A Beregi-sík rét-legelô társulásai. Acta Univ. Debr. 4: 195-226. 

Kaán K. 1927. A Magyar Alföld. Magyar Tudományos Akadémia, pp. 351. 

Kalotás Zs. 1990. A tolnai Mezőföld természeti kincsei. Közép-dunántúli KÖVIZIG, Veszprém. 

Károlyi Zs., Nemes G. 1975. Az ősi ártéri gazdálkodás és a vízi munkálatok kezdetei (895-1846). 

Vízügyi Történeti Füzetek 8: 8-35. 

Kárpáti I. 1985. Az ártéri szintek geomorfológiai- és vegetáció-szukcessziójának kapcsolata. In: 

Fekete G. (szerk.) A cönológiai szukcesszió kérdései. Biológiai Tanulmányok 12: 73-81. 

Kárpáti I., Kárpáti V. 1958a. A hazai Duna-ártér erdôtípusai. Az Erdô 7: 307-318. 

48

Kárpáti I., Kárpáti V. 1963. A Duna-ártér félruderális gyepjeinek cönológiai és termôhelyi 

értékelése. Bot. Közlem. 50: 21-33. 

Kárpáti I., Tóth I. 1962. Die Auenwaldtypen Ungarns. Acta Agron. Hung. 11: 421-452. 

Kárpáti V. 1963. Die zönologisch-ökologischen Verhältnisse der Wasservegetation des Donau- 

Überschwemmungsraumes in Ungarn. Acta Bot. Hung. 9: 323-385. 

Kelemen J. (szerk.) 1997. Irányelvek a füves területek természetvédelmi szempontú kezeléséhez. A 

KTM Természetvédelmi Hivatalának Tanulmánykötetei 4. TermészetBúvár Alapítvány Kiadó, pp. 

387. 

Kerner, A. 1863. Das Pflanzenleben der Donauländer. Innsbruck, pp. 348. 

Kertész É. 1988. A Körös-vidék növényvilága. Békéscsaba. 

Kertész É. 2000. Sziki tölgyes és sziki magaskórós maradványok a Dél-Tiszántúlon. Crisicum 3: 57- 

65. 

Kevey B. 1984. Dég parkerdejének tölgy-kôris-szil ligetei. Bot. Közlem. 71: 51-61. 

Kevey B. 1987. A martonvásári kastélypark tölgy-kôris-szil ligeterdôi. Bot. Közlem. 73: 33-42 

(1986). 

Kevey B. 2001. Montán elemek a Baranyai-Dráva-sík erdeiben. Kitaibelia 6: 299-321. 

Kevey B., Csete S. 2003. Gondolatok a Dráva zátonyainak vegetációjáról. In: Molnár Zs. (szerk.) I. 

MÉTA-túra. Kézirat, MTA ÖBKI, Vácrátót. 

Kevey B., Tóth I. 1992. A béda-karapancsai Duna-ártér gyertyános-tölgyesei (Querco robori- 

Carpinetum). Dunántúli Dolg. Term. tud. Sor. 6: 27-40. 

Kevey B., Tóth I. 2000. A hazai Alsó-Duna-ártér gyertyánostölgyesei. Tilia 9: 128-163. 

Kevey B., Tóth I. 2000. Adatok a hazai Alsó-Duna-ártér flórájához. Kitaibelia 5: 131-143. 

Kiss I. 1976. A pusztaföldvári Nagytatársánc és a rajta levô löszgyep természetvédelmi, tudományos 

és közművelôdési jelentôsége. Békés Megy. Term. véd . Évk. 1: 35-59. 

Kovács G., Salamon F. 1976. Hortobágy a nomád pusztától a Nemzeti Parkig. Natura, Budapest. 

Kovács M. 1962. Die Moorwiesen Ungarns. Akadémiai Kiadó, Budapest, pp. 214. 

Kovács M., Kárpáti I. 1974. A Mura- és a Dráva-ártér vegetációja. Földrajzi Értesítő 22: 21-32. 

Kovács-Láng E., Molnár E., Kröel-Dulay Gy., Barabás S. (szerk.) 1999. Long-term ecological 

research in the Kiskunság, Hungary, Vácrátót. 

Körmöczi L. 1995-96. Spatio-temporal patterns and pattern transformation in sand grassland 

communities. Acta Biol. Szeged 41: 103?108. 

Lakatos V. 1988. Krónika a kun pusztákról. Kecskemét, pp. 198. 

László G. 1915. A tőzeglápok és előfordulásuk Magyarországon, Budapest. 

Lászlóffy W. 1982. A Tisza. Vízi munkálatok és vízgazdálkodás a tiszai vízrendszerben. Akadémiai 

Kiadó, Budapest, pp. 610. 

Lendvai G. 1990. A Tengelici-homokvidék északi részének vegetációja (áttekintés). Bot. Közlem. 

77: 9-16. 

Lendvai G., Horváth A. 1994. Adatok a Mezőföld flórájához. Bot. Közlem. 81: 9-12. 

Lengyel G. 1915. A királyhalmi magyar királyi külsô erdészeti kísérleti állomás területe 

növényzetének ismertetése. Erd. Kísérl. 17: 50-73. 

Magyar P. 1928. Adatok a Hortobágy növényszociológiai és geobotanikai viszonyaihoz. Erd. Kísérl. 

30: 26-63. 

Magyar P. 1961. Alföldfásítás I-II. Akadémiai Kiadó, Budapest, pp. 622. 

Margóczi K., Urbán M., Szabados B. 1998. “Csodarétek” a Dél- Kiskunságban. Kitaibelia 3: 275- 

279. 

Máthé I. 1933. A hortobágyi Ohat-erdô vegetációja. Bot. Közlem. 28: 163-184. 

Máthé I. 1936. Növényszociológiai tanulmányok a kôrösvidéki liget- és szikes erdôkben. Acta 

Geobot. Hung. 1: 150-166. 

Máthé I. 1939. A hencidai "Cserjeerdô" vegetációja. Bot. Közlem. 36: 120-129. 

Máthé I., Tallós P., Zólyomi B. 1967. Peucedano-Galatelletum punctati In: Zólyomi B. et al. Guide 

der Exkursionen des Internationalen Geobotanischen Symposiums, Ungarn, Eger-Vácrátót, pp. 62-63. 

Matus G. 1995. Xerofil gyomközösségek szukcessziójának elemzése homok és szikes talajokon. 

Kandidátusi értekezés, KLTE Növénytani Tanszék, Debrecen. 

49

Medzihradszky Zs. 1996. Szemelvények az ember természetátalakító tevékenységének történetébôl. 

Lacertina füzetek. Magyar Természettudományi Múzeum, Budapest. 

Menyhárt L. 1877. Kalocsa vidékének növénytenyészete. Budapest. 

Mihály B., Botta-Dukát Z. 2004. Biológiai inváziók Magyarországon, Özönnövények. A KTM 

Természetvédelmi Hivatalának tanulmánykötetei 9. TermészetBÚVÁR Alapítvány Kiadó, Budapest, 

pp. 408. 

Mike K. 1991. Magyarország ősvízrajza és felszíni vizeinek története. Budapest. 

Moesz G. 1940. A Kiskunság és a Jászság szikes területeinek növényzete. Acta Geobot. Hung. 3: 

100-115. 

Molnár A. 1989. A bélmegyeri Fás-puszta növényzete. Bot. Közlem. 76: 65-82. 

Molnár G. 1992. A középkori vízrendszer összeomlása és az Alföld elmocsarasodása. In: Mérlegen a 

Tisza-szabályozás. Előadások és vita a BME-n. Római Kiadó, Budapest. pp. 47-70. 

Molnár G. 2002-2003. A Tiszánál. Zalkod, Ekvilibrium, pp. 192. 

Molnár V. A., Pfeiffer N. 1999. Adatok hazai Nanocyperion-fajok ismeretéhez II. Iszapnövényzetkutatás 

az ár- és belvizek évében Magyarországon. Kitaibelia 4: 391-421. 

Molnár Zs. 1992. A Pitvarosi-puszták növénytakarója, különös tekintettel a löszpusztagyepekre. Bot. 

Közlem. 79: 19-27. 

Molnár Zs. 1996. A Pitvarosi-puszták és környékük vegetáció- és tájtörténete a Középkortól 

napjainkig. Natura Bekesiensis 2: 65-97. 

Molnár Zs. 1996a. Ártéri vegetáció Tiszadob és Kesznyéten környékén I.: Tájtörténeti, florisztikai és 

cönológiai értékelés. Bot. Közlem. 83: 39-50. 

Molnár Zs. 1996b. Ártéri vegetáció Tiszadob és Kesznyéten környékén II.: A keményfaligetek 

(Fraxino pannonicae - Ulmetum) története és mai állapota. Bot. Közlem. 83: 51-79. 

Molnár Zs. 1997. Vegetation history of the Kardoskút area (SE-Hungary) II.: The lake Fehér-tó in 

the last 200 years. Tiscia 30: 27-34. 

Molnár Zs. 1998. Interpreting present vegetation features by landscape historical data: an example 

from a woodland-grassland mosaic landscape (Nagykőrös wood, Kiskunság, Hungary). Kirby, K.J., 

Watkins, C. (eds.) The ecological history of European forests, CAB International. PP. 241-263. 

Molnár Zs. 1999. Ősi és másodlagos (szikes) puszták a Tiszántúlon. In Füleky Gy. (szerk.) A táj 

változásai a Kárpát-medencében. Gödöllő, pp. 231-233. 

Molnár Zs. 2003. Tájtörténeti adatok a hazai szikesek növényzetének ismeretéhez. In: Tóth A. 

(szerk.) Ohattól Farkas-szigetig. Az Ökológiai kultúra - Ökológiai nevelés sorozata. Budapest- 

Kisújszállás, pp. 71-95. 

Molnár Zs., Biró M. 1997. Vegetation history of the Kardoskút area (SE-Hungary) I.: History of the 

steppes from the Middle Ages to the present. Tiscia 30: 15-25. 

Molnár Zs., Horváth F., Litkey Zs., Walkovsky A. 1998. A Duna-Tisza közi kőrises égerláperdők 

története és mai állapota. Természetvédelmi Közlemények 5-6: 55-77. 

Molnár Zs., Kun A. (szerk.) 2000. Alföldi erdőssztyeppmaradványok Magyarországon. WWF-MTA 

ÖBKI, Budapest-Vácrátót, pp. 56. 

Molnár Zs., Sipos F., Biró M., Vidéki R., Iványosi-Szabó A. 2003. A Kiskunság száraz homoki 

növényzete. TermészetBÚVÁR Alapítvány Kiadó, Budapest, pp. 159. 

Nagy Czirok L. 1959. Pásztorélet a Kiskunságon. Gondolat, Budapest. 

Németh F. 1978. The vascular flora and vegetation on the Szabadszállás-Fülöpszállás territory of the 

Kiskunság National Park. Studia Bot. Hung. 13: 79-105. 

Nyilas István 1999. Az angol Robert Townson leírása a Hortobágyról (1793). In: Rózsa P. (szerk.) 

Robert Townson magyarországi utazásai, Kossuth Egyetemi Kiadó, Debrecen, pp. 143-146. 

Ortmann-né Ajkai A., Dénes A. 1999. A Dráva-holtágak fátlan növénytársulásai. A Janus Pannonius 

Múzeum Évkönyve 43(1998): 27-39. 

Ortmann-né Ajkai A., Dénes A. 2000. Changing floodplain ecosystems in the last 200 years in the 

plain of Dráva. Kertészeti és Élelmiszeripari Egyetem Közleményei, különszám. 

Pálfai I. 1994. Összefoglaló tanulmány a Duna-Tisza közi talajvízszint-süllyedés okairól és a 

vízhiányos helyzet javításának lehetőségeiről. In: Pálfai I. (szerk.) A Duna-Tisza közi Hátság 

vízgazdálkodási problémái. Nagyalföld Alapítvány, Budapest, pp. 111?123. 

Petőfi S. 1847. Útirajzok. Helikon kiadó, Budapest, pp. 76. 

50

Pócs T. 1954. A rákoskerestúri "Akadémiai erdô" vegetációja. Bot. Közlem. 45: 283-295. 

Rakonczay J. (szerk.) 1987. Kiskunságtól a Sárrétig. Az Észak-Alföld természeti értékei. 

Mezőgazdasági Könyvkiadó, Budapest. 

Rakonczay J. (szerk.) 1988. Csévharaszttól Bátorligetig. Az Észak-Alföld természeti értékei. 

Mezőgazdasági Könyvkiadó, Budapest. 

Rapaics R. 1916. A Hortobágy növényföldrajza. Gazdasági Lapok 88-89, 102-103, 115-116, 124- 

126. 

Rapaics R. 1918. Az Alföld növényföldrajzi jelleme. Erd. Kísérl. 21: 1-164. 

Rapaics R. 1927. A szegedi és csongrádi sós és szikes talajok növénytársulásai. Bot. Közlem. 24: 

12-29. 

Réthy Zs. 1986. A Körösök vidéke. Békéscsaba. 

S. Csomós Á., Seregélyes T. 1990. A kunmadarasi szikes puszta változásainak vizsgálata 1986-1990. Kézirat, 


Seregélyes T., S. Csomós Á. 1990. Természetvédelmi célú botanikai feltáró kutatások a Dabasi 

Turjános TT Területén. Kézirat, Budapest, pp. 121. 

Simon T. 1950. Montán elemek az Északi-Alföld flórájában és növénytakarójában. Ann. Biol. Univ. 

Debr. 1: 146-174. 

Simon T. 1957. Az Észak-Alföld erdői. Akadémiai Kiadó, Budapest, pp. 172. 

Simon T. 1960. Die Vegetation der Moore in den Naturschutzgebieten des Nördlichen Alföld. Acta 

Bot. Hung. 6: 107-137. 

Simon T., Zólyomi B. 1967. Természetes növényzet (több fejezet). In: Marosi S., Szilárd J. (szerk.) 

A Dunai Alföld. Magyarország Tájföldrajza I. Akadémiai Kiadó, Budapest, pp. 359. 

Somogyi S. 1965. A szikesek elterjedésének időbeli változásai Magyarországon. Földrajzi 

Közlemények 41-55. 

Somogyi S. 1974. Meder- és ártérfejlődés a Duna sárközi szakaszán az 1782-1950 közötti 

térképfelvételek tükrében. Földrajzi Értesítő 23: 27-36. 

Sonnevend I. 2001. Tatárjuharos-lösztölgyes maradványok a Nyugat-Mezőföldön (előzetes 

közlemény). Kitaibelia 6: 377-380. 

Soó R. 1933. A Hortobágy növénytakarója. A Debreceni Szemle különszáma, Városi Nyomda, 

Debrecen, pp. 26. 

Soó R. 1937. A Nyírség erdôi és erdôtípusai. Erd. Kísérl. 39: 337-380. 

Soó R. 1938. Vízi, mocsári és réti növényszövetkezetek a Nyírségen. Bot. Közlem. 35: 249-273. 

Soó R. 1939. Homokpusztai és sziki növényszövetkezetek a Nyírségen. Bot. Közlem. 36: 90-108. 

Soó R. 1943. A nyírségi erdôk a növényszövetkezetek rendszerében. Acta Geobot. Hung. 5: 315- 

352. 

Soó R. 1960. Az Alföld erdôi. In: Magyar P. (szerk.) Alföldfásítás I., pp. 419-478. 

Soó R. 1964, 1966, 1968, 1970, 1973, 1980. A magyar flóra és vegetáció rendszertaninövényföldrajzi 

kézikönyve I-VI. Akadémiai Kiadó, Budapest. 

Soó R. 1973. Az erdőspuszta. Búvár 131-137. 

Soó R., Máthé I. 1938. A Tiszántúl flórája. Debrecen. 

Steták D. 2000. Adatok a Duna-Dráva Nemzeti Park Gemenci Tájegysége flórájához. Kitaibelia 5: 

145-176. 

Sümegi P., Molnár A., Szilágyi G. 2000. Szikesedés a Hortobágyon. Természet Világa 131: 213- 

216. 

Szabó A. 1879. Tölgyesek irtása és ákáczosok telepítése a Kecskemét városi erdôkben. Erdészeti 

Lapok 18: 14?26. 

Szabolcs I. 1961. A vízrendezések és öntözések hatása a tiszántúli talajképzôdési folyamatokra. 

Akadémiai Kiadó, Budapest. 

Szalma E. 2003. Vízinövények életformája és élőhelyeik szerinti csoportosítása. Doktori (PhD) 

értekezés, Debreceni Egyetem, Debrecen, pp. 148. 

Szalma E., Bódis K., Juhász G., Zádori A., Szakál Sz., Fejes Cs., Aleksza R., Pomogyi P. 2002. A 

Kiskörei-tározó hínár- és mocsári növényzetének 1994-1998 közötti változása, a vegetációtérképek 

földrajzi információs rendszer (FIR) segítségével való feldolgozása és értékelése. I. Vízinövények. 

Hidrológiai Közlöny 82: 128-129. 

51

Szodfridt I. 1969. Borókás-nyárasok Bugac környékén. Bot. Közlem. 56: 159-165. 

Szodfridt I., Faragó S. 1968. A talajvíz és vegetáció kapcsolata a Duna-Tisza köze homokterületein. 

Bot. Közlem. 55: 69-75. 

Szűcs S. 1977. Régi magyar vízivilág. Magveto Kiadó, Budapest. 

Szűcs S. 1992. A régi Sárrét világa. Magyar Néprajzi Társaság. 

Szujkó-Lacza J., Kováts D. (szerk.) 1993. The Flora of the Kiskunság National Park. Vol. 1. The 

Flowering Plants. Magyar Természettudományi Múzeum, Budapest, pp 469. 

Takács A. A., Takácsné Kovács A. 1999-2000. A sárszentágotai Sós-tó vegetáció térképe. Bot. 

Közlem. 86-87: 57-67. 

Tálasi I. 1977. Kiskunság. Gondolat Kiadó, Budapest. 

Thaisz L. 1921. Az alföldi gyepek fejlődéstörténete és azok minősítése gazdasági szempontból. 

Pátria nyomda, Budapest, pp.25. 

Timár L. 1952. A délkelet-Alföld növényföldrajzi vázlata. Földrajzi Értesítő 1: 489-511. 

Timár L. 1950a. A Tiszameder növényzete Szolnok és Szeged között. Ann. Biol. Univ. Debrecen 1: 

72-145. 

Timár L. 1950b. A Marosmeder növényzete. Ann. Biol. Univ. Szeged 1: 117-136. 

Timár L. 1954. A Tisza hullámterének növényzete Szolnok és Szeged között. I. Vízi növényzet 

(Potametea Br.-Bl. et Tx.). Bot. Közlem. 45: 85-98. 

Toldi M. (szerk.) 2003. Élő folyónk a Dráva. Lanius Természetvédemi Egyesület, Nimfea 

Természetvédemi Egyesület, Kaposvár, pp. 18. 

Tóth A. 1985. Degradálódó hortobágyi löszgyepek reliktum foltjainak szünökológiai viszonyai. 

Tudományos Kutatások a Hortobágyi Nemzeti Parkban, pp. 76-85. 

Tóth A. 1987. A Közép-Tiszavidék felszínének mai arculata. In: "Áldás és átok a víz." Tudományos 

emlékülés a Mirhó-gát megépítésének 200. évfordulójára. In: A Közép-Tiszavidék felszínének mai 

arculata. Kisújszállás Város Tanácsa, Kisújszállás, pp. 106-111. 

Tóth A. 1997. A közép-tiszavidéki táj gyökeres megváltozása a folyószabályozási munkálatok 

nyomán. In: Füleky Gy. (szerk.) A táj változásai a Honfoglalás óta Kárpát-medencében. Budapest- 

Gödöllő, pp. 347-353. 

Tóth A. 2000. Drasztikus agroökológiai változások a belvíz hatására a Nagykunságban. In: Füleky 

Gy. (szerk.) A táj változásai a Kárpát-medencében a történelmi események hatására. Budapest- 

Gödöllő, pp. 14-17. 

Tóth Cs., Novák T. 2003. Szikpadkák fejlődésének geomorfológiai, talajtani és növénytani 

vonatkozásai. In: Tóth A. (szerk.) Ohattól Farkas-szigetig. Az Ökológiai kultúra - Ökológiai nevelés 

sorozata. Budapest-Kisújszállás, pp. 205-214. 

Tóth I. 1958. Az Alsó-Duna ártér erdôgazdálkodása a termôhely- és az erdôtípusok összefüggése. 

Erd. Kut. 1958(1-2): 77-160. 

Tóth K. (szerk.) 1979. Nemzeti Park a Kiskunságban. Natura, Budapest. pp. 520. 

Tóth K. 1985. Tudományos kutatások a Kiskunsági Nemzeti Parkban (1975?1984). KNP- 

HUNGEXPO, Budapest. 

Tóth K. 1996. 20 éves a Kiskunsági Nemzeti Park 1975?1995. A tudományos konferencia előadásai 

és hozzászólásai, tudományos kutatási eredmények. KNP, Kecskemét. 

Tölgyesi I. 1979. A nemzeti park növényvilágának mai képe. In: Tóth K. (szerk.) Nemzeti park a 

Kiskunságban. Natura, Budapest, pp. 179?212. 

Tuzson J. 1914. A Magyar Alföld növényformációi. Bot. Közlem. 3: 1?7. 

Tuzson J. 1915. A Magyar Alföld növényföldrajzi tagolódása. Matematikai Természettudományi 

Értesítô 33: 170-179. 

Ubrizsy G. 1948. A rizs hazai gyomnövényzete. Acta Agrobot. Hung. 1(3-4): 1-43. 

Ubrizsy G. 1961. Unkrautvegetation der Reiskulturen in Ungarn. Acta Bot. Hung. 7: 175-220. 

Ujvárosi M. 1940. Növényszociológiai tanulmányok a Tisza mentén. Acta Geobot. Hung. 3: 30-41. 

Varga D. 1980. Aranyhomok. Móra Ferenc Könyvkiadó, Budapest. 

Varga D. 1994. Kies Kiskunság, szeretett Szentmiklós. Lyukasóra könyvek 2., pp. 154. 

Varga J., Varga Z., Nyilas I. 1982. Nyírôlapos-Nyári járás: talaj, növényzet, állatvilág. Hortobágyi 

Nemzeti Park, Debrecen. 

52

Varga Z. 1989. Die Waldsteppen des pannonischen Raumes aus biogeographischer Sicht. 

Düsseldorf. geobot. Koll. 6: 36-50. 

Varga Z. 1999. Kontinentális sziknövényzet. In: Borhidi A., Sánta A. (szerk.) Vörös Könyv 

Magyarország növénytársulásairól. A KÖM Természetvédelmi Hivatalának Tanulmánykötetei 6., 

TermészetBÚVÁR Alapítvány Kiadó, Budapest, pp. 228-266. 

Varga-Sipos J., Varga Z. 1993. Hortobágyi Krónika. Hortobágyi Nemzeti Park Igazgatósága, 

Debrecen, pp. 96. 

Vas M. 1983. Természetvédelmi intézkedések hatásai a kállósemjéni Nagymohoson. Bot. Közlem. 

70: 25-35. 

Vedress I. 1825. A sivány homokság használhatása. Grühn Orbán, Szeged, pp.140. 

Vidéki R. 1993. A társadalmi beavatkozások hatása a Duna-Tisza köze geomorfológiai, vízrajzi, 

növénytani viszonyaira. Kézirat, Kiskunfélegyháza, pp 34. 

Zólyomi B. 1945-46. Természetes növénytakaró a Tiszafüredi Öntözőrendszer területén. 

Öntözésügyi Közl. 7-8: 62-74. 

Zólyomi B. 1953. Die Entwicklungsgeschichte der Vegetation Ungarns seit dem letzten Interglazial. 

Acta Biol. Acad. Sci. Hung. 4: 367-409. 

Zólyomi B. 1957. Der Tatarenahorn-Eichen-Lösswald der zonalen Waldsteppe. Acta Bot. Hung. 3: 

401-424. 

Zólyomi B. 1958. Budapest és környékének természetes növénytakarója. In: Pécsi M. (szerk.) 

Budapest természeti képe. Akadémiai Kiadó, Budapest, pp. 508-642. 

Zólyomi B. 1967a. A Mezôföld temészetes növényzete. In: Marosi S., Szilárd J. (szerk.) 

Magyarország Tájföldrajza I. A Dunai Alföld. Akadémiai Kiadó, Budapest. 

Zólyomi B. 1967b. Amygdaletum nanae. In: Zólyomi B. et al. (szerk.) Guide der Exkursionen des 

Internationalen Geobotanischen Symposiums, Ungarn, Vácrátót, pp. 47-48, 61. 

Zólyomi B. 1969. Földvárak, sáncok, határmezsgyék és a természetvédelem. Természet Világa 100: 

550-553. 

Zólyomi B. 1989. Magyarország természetes növényzete. In: Pécsi M. (szerk.) Magyarország 

Nemzeti Atlasza. Kartográfiai Vállalat, Budapest 

Zólyomi B., Fekete G. 1994. The Pannonian loess steppe: differentation in space and time. Abstracta 

Botanica 18: 29-41. 

Zólyomi B., Jankó B. 1962. Salvia nutans und Salvia betonicifolia in Ungarn. Acta Bot. Hung. 8: 

262-277. 

Zólyomi B., Simon T. 1969. Természetes növényzet (több fejezet). In: Marosi S., Szilárd J. (szerk.) 

A Tiszai Alföld. Magyarország Tájföldrajza II., Akadémiai Kiadó, Budapest. 

Zólyomi B., Tallós P. 1967. Galatello-Quercetum roboris. In: Zólyomi B. et al. (szerk.) Guide der 

Exkursionen des Internationalen Geobotanischen Symposiums, Ungarn. Eger-Vácrátót, pp. 55-61. 

Zsolt J. 1943. A Szentendrei-sziget növénytakarója. Index Horti Bot. Univ. Budapest 6: 3-18. 

53

Untitled - ZÃ¶ld PÃ³k AlapÃ­tvÃ¡ny

Create successful ePaper yourself

Delete template?

Save as template?

Untitled - ZÃ¶ld PÃ³k AlapÃtvÃ¡ny