A Szent Kereszt felmagasztalása (PDF - 998 KB) - Mátyás-templom

Várunk
„Mi azonban új eget és új földet várunk”
A Budavári Főtemplom közösségének lapja
2008. Szent Kereszt felmagasztalása
Barátaim, az élet végtére is nem egyszerű gyűjtögetés, és sokkal
többet jelent, mint sikereket elérni. Igazán élni azt jelenti,
hogy belülről átalakulunk, megnyílunk Isten szeretetének ereje
előtt. Engedjétek, hogy a bölcsesség, az értelem, az erősség, a tudomány
és a jámborság legyen nagyságotok jele!
XVI. Benedek pápa a sydney ifjúsági világtalálkozón

A Budavári Főtemplom közösségének lapja Várunk 2008. szeptember 14.
A SZENT KERESZT FELMAGASZTALÁSÁNAK ÜNNEPE
A Várunk e legújabb száma a Szent Kereszt Felmagasztalásának ünnepén jelenik
meg. Ezen a napon két történelmi eseményre is emlékezünk. Nagy Konstantin
császár édesanyjának, Szent Ilonának vezetésével Jeruzsálemben megtalálták Jézus
keresztjét. A róla szóló legenda szerint a Golgota hegyén talált maradványokat egy
beteghez érintették, aki azonnal meggyógyult. A másik történelmi esemény: az
ereklyét később elrabolták a perzsák. Herakleiosz császár 628-ban szerezte vissza
és vitte őrzési helyére mezítláb, szegényes ruhában, a saját vállán.
A világon sok ereklyetartó található, amelyben a Szent Kereszt egy darabkáját
őrzik és tisztelik. Ez úgy értendő, hogy az is ereklyének számít, amit az eredetihez
hozzáérintettek 1 . Különben a világon található rengeteg kereszt-szilánkból sok nagy
keresztet össze lehetne rakni. A hívő ember számára nem az a fontos, hogy az adott
kis ereklye tényleg az eredeti keresztből származik-e, hanem a Szent Kereszt iránti
tisztelet és a Kereszt tanítása. Egyházunkban sosem a tárgy az elsődleges (pl. egy
szentkép). Mi azt tiszteljük, amire emlékeztet bennünket. Avilai Szent Teréz például
Nagy Nevelőnek tartotta a Keresztet, és azt mondta: „Ha hiányzik a kereszt egy
nap is az életemből, attól félek, hogy elfeledkezett rólam az Isten.” XVI. Benedek
pápát még bíboros korában megkérdezték, hogy „Miért sebezzük a gyermekek lelkét
az iskolák falára kitett kivégzőeszköz, a kereszt látványával?”. Ratzinger bíboros
válasza ez volt: „A kereszt az iskolafalon borzasztó dolog, mert megmutatja mire
képes az egyik ember a másikkal. Ugyanakkor áldott eszköz, kincs, mert azt is
megmutatja, hogy mindezek ellenére mire képes az Isten az emberért.”
Mindegyikünk életében megtalálható a kereszt. Van, aki ékszerként, drágakővel
kirakva nyakláncon hordja; sokan ruhájukon, a zakó hajtókájára tűzik;
keresztény családokban a szobafalon függ… Őseink a falvak, az utak mentén kereszteket
emeltek, amik mellett sebes járműveinkkel elszáguldunk. Ennek ellenére
ma is él az emberekben a kereszt iránti tisztelet, hiszen a legtöbb út széli kereszt
mellett van friss virág. Az én életemben hol van a Kereszt helye? A nyakláncomon?
Vagy a szenvedések és próbák elfogadásában? Krisztus azt mondta: „Aki
követni akar engem, vegye fel mindennap a keresztjét, és úgy kövessen engem!” A
Szent Kereszt ünnepén úgy tekintsünk és gondoljunk keresztjeinkre, mint üdvösségünkre,
ha Isten akarata szerint fogadjuk és viseljük.
Imre atya
1
A templomunk tulajdonában lévő Szent Kereszt ereklye, amely az ünnepi nagymisén kitételre
kerül, az eredetét igazoló, 1830-ban kelt oklevél alapján nem ilyen. (A Szerk.)
2

A Szent Kereszt felmagasztalása Várunk VIII. évfolyam, 47. szám
Augusztus elsejével – Bánóczky Előd atya Kőbánya Kada utcai plébánosi kinevezéséhez
kapcsolódóan - új káplánt nevezett ki Bíboros úr templomunkba. Kosinsky Béla atyát idén
szentelték pappá, így papi szolgálatát nálunk kezdi. Arról, hogy hogyan alakult eddig élete, a
Várunk számára Török Bernát interjút készített Béla atyával.
Kedves Atya, ismeretlenként
érkeztél közénk, hadd kérdezzelek
ezért elsőként a családodról, szüleidről.
Mit tudhatunk róluk?
1970-ben születtem, a szüleim ’66-
ban házasodtak. Apám budapesti, XII.
kerületi, de mivel nem kaptunk lakást,
előzőleg Sajószentpéteren laktunk, ahol ő
az üveggyárban dolgozott. Anyám tanárnő,
bár nem tanított, napközis volt egész
életében – egyébként anyai ágon sok tanár
van a családban, nagyszülők,
nagybácsik. Én Hatvanban születtem,
mert anyai nagyszüleim ott éltek. Négyen
vagyunk testvérek – bátyám, Miklós ’69-
es, én ’70-es, aztán egy újabb generáció, a
húgom ’77-es, az öcsém pedig ’79-es. ’76-
ban költöztünk Budapestre, amikor apámnak sikerült egy kislakást szerezni a Pillangó
utca felé, ezért én a Törökőrbe kezdtem járni a kis Szent Teréz plébániára, ahová
még ma is visszajárok. Közben elköltöztünk, a Népfürdő utcában laktam ’83 óta.
Elég nagy a család, édesapámnak is van öt testvére meg édesanyámnak is, és van
vagy 30 unokatestvérem. Pap is van a családban, a nagybátyám, édesanyám öccse.
38 évesen szenteltek pappá, tehát nem rögtön az érettségit követően
mentél szemináriumba. Mikor vonultál be, és mivel teltek addig „civil éveid”?
A piaristáknál érettségiztem ’89-ben, Nemes György atya első osztálya voltunk.
Utána próbálkoztam felvételizni – nem mintha annyira szerettem volna
tanulni, inkább csak a szülők unszolására. Először a magyarral próbálkoztam, aztán
némettel. Két év múlva vettek föl a német szakra, és miután azt elvégeztem,
’95-ben a Gödöllői Református Líceumba mentem polgári szolgálatra. A tanítás az
igazat megvallva nem nagyon ment, nem éreztem a helyemen magamat, de azért
szívesen ott maradtam az iskolában mint iskolatitkár. Ugyanakkor a premontreieknél
laktam, ott volt egy szobám, csak hétvégéken jártam haza. Ez ’97-ig tartott,
és akkor léptem be a szemináriumba.
3

A Budavári Főtemplom közösségének lapja Várunk 2008. szeptember 14.
A papi hivatás miként érlelődött benned?
Elsősorban akkor kezdett erősödni bennem a gondolat, amikor elkezdtem járni
a Neokatekumenális Út egyik közösségébe a törökőri plébánián. Korábban is jártam
persze templomba, mind a szüleim, mind a piaristák révén a szokásos vasárnapi
szentmisén mindig jelen voltam, ám ekkor még, különösen pedig a szórakozásokkal
színesített egyetemi évek alatt inkább éltem a magam életét, nem a templom volt a
középpontban. A különböző lelkiségi közösségekről is tudtam, de úgy éreztem, hogy
nekem nincsen szükségem ilyenekre. Aztán ez gyökeresen megváltozott – ebben
nagy szerepe volt annak is, hogy a lány, akinek az egyetemi években kezdtem udvarolni,
elhagyott. Járni kezdtem a törökőri közösségbe, és az ott tartott katekéziseket
már egészen más füllel hallgattam, ott ragadtam. Ez segített abban, hogy komolyan
vegyem a papság gondolatát. Amikor pedig egy barátom mesélt azokról a szemináriumokról,
ahová a neokatekumenális úton járók közül kerülnek szeminaristák, nagyon
megfogott, hogy ezeken a helyeken mindenkivel személy szerint külön is törődik a
közösség, az elöljárók minden szeminarista személyes hitének fejlődését figyelemmel
kísérik, és így vezetik a papság felé vezető úton. Én ezért egy ilyen szemináriumba
léptem be Luganóban, ahol valóban nagyon sok élményem volt.
Ez tehát a lelkiséghez tartozó szeminárium?
Azért érdekes ez, mert a lelkiség adja a hivatásokat, de a szemináriumok egyházmegyések
és missziósak. Együtt tanultunk az egyházmegyés szeminaristákkal,
és mindenkit egyházmegyés szolgálatra szentelnek fel azzal a készséggel, hogy a
püspök bárhova küldheti. Én azonban 2006-ben haza jöttem a Központi Szemináriumba,
így 2008-ban itthon szenteltek pappá. Kicsit tehát elhúzódtak a készülés
évei, és egy kis adósságom még mindig van, mert a szakdolgozatomat mindezidáig
nem sikerült befejeznem.
Miből írod?
Ószövetségi téma – a leviták fölszentelése, ami a Számok könyvében a 8. fejezetben
van. Érdekel az Ószövetség. Úgy látom, hogy a katolikusok között kicsit háttérbe
szorul, és talán nem aknázzuk ki annyira, mint amennyire lehetne. Biztos, hogy van ennek
nehézsége, de egyértelműen megvan a maga szépsége is, ami megragadott engem.
Volt olyan pap személyiség, aki papi hivatásod szempontjából is
meghatározó, erős hatással volt rád?
Említenem kell mindenekelőtt Bajcsi Lajos atyát, a törökőri plébánosomat. Ő
nagyon sokat foglalkozott velünk, és nemcsak hittanórák keretében, hanem például
sokat vitt minket kirándulni. Érdekes, a pap nagybátyámra elsősorban mint
rokonra, nagybácsira tekintettem. Nagyon fontos személyiségekkel találkoztam
azután Luganóban, a szemináriumi rektort külön is említeném közülük.
4

A Szent Kereszt felmagasztalása Várunk VIII. évfolyam, 47. szám
Milyen gondolatokat ébresztett benned a hír, hogy a Mátyástemplomba
kerülsz?
Húúú, hát nagy meglepetéssel olvastam a levélben, hogy ide kerülök. Nyugodtan
mondhatom, mindenre gondoltam, csak arra nem, hogy a Várban leszek káplán.
Kicsit olyan érzés volt bennem, mint a szentelés utáni ebéden, amikor a Bíboros Úr
fogadott minket szüleinkkel együtt. Amikor láttam, hogy az asztalnál az én helyem a
két bíboros, Erdő Péter és Paskai László között van kijelölve, megkérdeztem, hogy
biztos-e ez. Mire Bíboros Úr csak annyit válaszolt: „Ha magának ez a neve, akkor
biztos”. Szóval a Mátyás-templom fel sem merült bennem, igaz, nem is nagyon foglalkoztam
a kérdéssel, gondoltam, majd időben kiderül, hová kerülök.
Sokszor említetted, hogy meghatározó számodra a lelki közösség,
ahová mind a mai napig tartozol. Beszélj nekünk, kérlek, röviden erről a lelkiségről!
A Neokatekumenális Út a II. Vatikáni Zsinat gyümölcse. Mondhatjuk úgy, hogy
egy karizma, mert nem igazi mozgalom, nincsen olyan speciális beállítottsága, mint
pl. a szegények felkarolása vagy a családok szolgálata. A neokatekumenális út felnőtteknek
szól, olyan felnőtteknek, akik szeretnék megkapni a felnőtt hitet. Az
ősegyházban megvolt a katekumenátus, amely ezt szolgálta, de a mai világban ez
kezd elveszni – megkapjuk a keresztséget, de a hitre nevelés igazából nem történik
meg. A neokatekumenátus azt célozza, hogy a keresztség után ne legyen bennünk
meghasonlottság, ne legyen kettős életünk, egy templomi és egy hétköznapi – miként
azt én is megéltem ifjúkoromban. Azt szolgálja tehát, hogy felfedezzük Krisztust a
mindennapjainkban, a személyes történeteinken keresztül. Ez egy hosszú út, 10-20-
30 évig is lehet járni rajta, holott az Egyház azon kincseit bontja ki évekre lebontva,
amelyekkel a keresztelés szertartásának 30 rövid percében találkozunk – kereszttel
való megjelölés, megkenés olajjal, ellene-mondás a sátánnak, hitvallás, miatyánk.
Ezeket próbáljuk megélni igeliturgiával, eucharisztiával és közösségi élettel. Az út egy
katekézissel indul, és aztán nem mi választjuk magunknak a közösséget, hanem
azokkal kerülünk össze, akikkel együtt hallgattuk a katekézist. Először egyébként
Rómából jöttek a katekéták, velük indult el mindez Magyarországon is.
Mint felszentelt pap és hozzánk helyezett káplán miként fogsz tudni
részt venni a közösség életében, változik-e valami e téren?
Egyértelmű, hogy káplánként a saját plébániámhoz köt a felelősségem. A közösség
azonban továbbra is nagy segítség nekem abban, hogy papi feladataimat minél
jobban lássam el. Ha tehát nincs olyan plébániai program, amely nem engedi, akkor a
szokott rendben járom tovább az utat a törökőri harmadik közösséggel. Ott ugyanis
több közösség is van, az első már befejezte az utat, előttünk még több szakasz áll.
5

A Budavári Főtemplom közösségének lapja Várunk 2008. szeptember 14.
Mit jelent az, hogy ők már befejezték az utat?
Ez azt jelenti, hogy nyilvánosan megújították keresztségi fogadalmukat. Ezt
követően pedig az úton elmélyített hittel tudnak intenzíven bekapcsolódni a plébánia
életébe. Úgy szoktuk jellemezni, hogy hét lépcső vezet le a keresztelő
medencéhez, és hét vezet föl. A katekumenátus a lefelé menő út, ahol az ember
elsősorban fölfedezi, amiről egész életünk is szól, hogy ki vagyok én és ki az Isten.
Az én közösségem egyébként a nyilvános hitvallást tette meg legutóbb, és ez alapján,
az apostolok hitvallása alapján mentünk kettesével – kicsit úgy, mint a Jehova
tanúi – hirdetni, hogy az Egyház hite az én életemben hogyan valósult meg, miért
hiszem, hogy van egy Atyaisten, aki gondoskodik rólam, vagy miért hiszek Krisztus
halálában és feltámadásában, vagy abban, hogy a Szentlélek működik az én
személyes életemben.
Milyen tapasztalat volt ez?
Nagyon érdekes. Én papi civilben mentem, amiért kicsit más volt. Volt, ahol
rögtön mondták, hogy nem érdekel, pár helyen befogadtak, be is hívtak, volt, ahol
elmondták a saját tapasztalataikat. Különböző élmények voltak tehát ezek, de az
mindenesetre nagyon fontos, hogy az egyház ne maradjon meg csak a templomban,
menjen megszólítani az embereket, mert azt látni, hogy az emberek már nem
jönnek, és a templomok lassan kiürülnek.
Lehet úgy megszólítani, hogy bekopogok valahová?
Nyilván nem könnyű, mi is egy kis félelemmel mentünk, de egy ilyen tapasztalat
akkor is fontos és jó, ha rossz élmény is kötődik hozzá. Persze a püspök
tudtával és engedélyével, a plébános küldésével mentünk, az Egyház küldött minket.
Azt mindenképpen megtapasztaltuk, hogy hirdetni kell az evangéliumot, akár
alkalmas, akár nem, és az elutasítás sem azt jelenti, hogy csődbe jutottunk. Krisztus
is vállalta az elutasítást.
Van-e papi jelmondatod?
Igen: „A földbe hullott mag, ha nem hal meg, egyedül marad, ha elhal, akkor
bő termést hoz” (Jn 12,24). Ez Krisztus misztériuma: a halál által megtapasztalni az
örök életet, az új életet, ami az Isten ajándéka. Mert azt látom, hogy én emberileg
egyáltalán nem vagyok alkalmas arra, hogy pap legyek, vagy hogy hirdessem az igét,
mert sokszor én vagyok az első, aki kételkedem vagy elfutok a nehézségek elől.
Mégis azt tapasztalom, hogy az Isten kiválasztott, és hálát adok azért, hogy vezette
az életemet, hogy itt vagyok. Nyilván van már tapasztalatom a földbe hullott magról,
azért is választottam, de mindennapos harc, hogy az ember ezt megélje.
6

A Szent Kereszt felmagasztalása Várunk VIII. évfolyam, 47. szám
Említetted, hogy a neokatekumenális úton igen hosszan, egészen sajátosan
és tudatosan készültök a keresztségi fogadalom megújítására, a felnőtt
keresztény életre. Megfogalmazható, hogy mit jelent számodra a mai világban
keresztényként élni?
Igen, és fontos is, hogy megfogalmazzuk. Az egyik katekézis éppen erről szól.
Só, világosság és kovász – az Isten szavát, örömhírét elhozni az emberek közé. A
csipetnyi só az egész levest megízesíti. A világosság akkor is bevilágítja az egész
teret, ha nagyon kicsi. Fontos, hogy legyen jel a mai világban is, amelyen keresztül
az emberek akkor is látják, hogy Isten létezik és szeret minket, ha nem jönnek be a
templomba. A házasok azáltal, hogy nem válnak el, hanem hűségesek maradnak
egy egész életen keresztül – ha ez megvalósul, az már önmagában csoda, egy nagy
jel az emberek számára. A pap más módon, a cölibátusban, elsősorban talán az
imáival. Nem a létszám a lényeg, hanem az, hogy akik megkapják ezeket a hivatásokat
– mindenki a maga keresztény életre szóló hivatását – az tényleg töltse is be,
és legyen világosság a világban.
Ezúton jelezzük kedves Olvasóinknak, hogy a Családi kör sorozatban természetesen Béla
atyával is lesz lehetőség személyes találkozásra az ősz folyamán. Pontos időpontjáról a templomi
hirdetésekben értesítjük az érdeklődőket.
AZ ISTENI „FRICSKA”
Augusztus 4-én ünnepeltük Vianney Szent János ünnepét. Az arsi plébános csodálatos szolgáló
életét Csernáth Zoltán atya ismerteti meg velünk.
A világ történelmében, de egyéni életünkben
is már sokszor előfordult, hogy
szinte a feje tetejére állt minden. Ilyenkor hitelüket
vesztik a jól bejáratott törvények,
szokások és amiről azt gondoltuk az életünkben,
hogy fix pont, az bizonytalanná válik,
vagy teljesen eltűnik. Az ilyen állapot sokszor
kétségbeeséshez, talajvesztettséghez vezet.
Ekkor válik fontos kérdéssé, hogy mennyire
tudunk támaszkodni a hitünkre. Az isteni logika
által sok minden megérthető, a
Gondviselésre való ráhagyatkozás pedig mindenen
átsegít. Életünk ezen megtapasztalásai
7

A Budavári Főtemplom közösségének lapja Várunk 2008. szeptember 14.
döbbentenek rá arra, hogy az értelmetlennek látszó tragédia a hit segítségével értelmet
kap, sőt új, termékeny alapokra helyezheti életünket. Ez az újjászületés
pedig legtöbbször nem hirtelen, csodaszerűen történik, hanem az Úristen által
ránk szabott, világos, egyszerű, egyértelmű lépésekkel.
Franciaországban is minden a fejetetejére állt az 1789-es forradalomban. A véres
terror, a polgári, vallási erkölcsök felborítása és a francia egyház módszeres
szétverése emberek százezreinek életét forgatta fel és tette őket anyagilag és erkölcsileg
egyaránt földönfutóvá. Ekkor még senki sem gondolta, hogy az Isteni
Gondviselés már nevel egy gyermeket, Jean-Marie Vianney-t, aki Istennek szentelt
életével és egyszerűségével emberek ezreit fogja Isten felé fordítani. A kis Jean-
Marie 1786. május 8-án látta meg a napvilágot a Dardilly nevű helységben, amely
nyolc kilométerre fekszik Lyontól. Dardilly és környéke még a forradalom rémes
hónapjaiban is megúszta a vérengzést, így Jean-Marie és kis társai háborítatlanul
cseperedhettek fel. Jean-Marie pásztorfiúként nevelkedett, és szívesen tartózkodott
kis társaival együtt. Vezetésével sokszor körmeneteket játszottak, és gyakran figyelmeztette
a csúnyán beszélő, goromba társait a helyes viselkedésre. A kemény
munka mellett csak ritkán ülhetett be az iskolapadba, így iskolázottsága nem érte el
kortársaiét. Hitoktatása során Balley abbé, Ecully plébánosa felfigyelt erre a jóravaló
gyerekre, annak ellenére, hogy nehéz felfogása miatt sokszor kigúnyolták a jóval fiatalabb
társai. Maga mellé vette, hogy felkészítse a papszentelésre. A fiú hivatása
azonban válságba jutott. Nem volt elég, hogy komoly problémái voltak a tanulással,
a napóleoni háborúk idején egy adminisztrációs hiba folytán be is sorozták. Már úgy
tűnt, hogy minden elveszett, amikor a Gondviselés segítségére sietett: katonaszökevényként
becsületes, jó emberek bújtatták, így vészelte át a háborút.
Hiányos felkészültsége miatt a szemináriumi tanárok hallani sem akartak róla,
de barátjának, Balley abbénak és a lyoni érseki helynöknek köszönhetően 1815.
augusztus 13-án pappá szentelték. Felszentelésével kapcsolatosan később ezt
mondta: „Ó, mily nagy dolog papnak lenni! A pap nem fogja soha megérteni méltóságának
fönségét, csak a Mennyországban… Ha megértené már itt e földön, szörnyethalna, éspedig nem
az ijedelem, hanem a szeretet következtében!” Első kinevezését káplánként barátja,
Balley abbé mellé kapta, akinek gyóntatója lett. Kilenc hónappal később, az abbé
halála után kapta első és egyben utolsó áthelyezését.
Jean-Marie Vianney 1818-tól 1859. augusztus 4-én bekövetkezett haláláig Ars
plébánosa lett. Ars egy kicsi, 230 lakosú porfészek volt, ahol a férfiak a kocsmákban
itták el pénzüket, a lányok pedig táncmulatságokban éltek léha életet. A szent
plébános felvette a harcot ezen bűnös élettel szemben: komoly böjtöléssel és
imádsággal – éjszakákat töltött el az Oltáriszentség előtt –, hitoktatással, és ha kellett,
akár nyílt konfrontációval is evangelizálta a falut. Komolyan korholta a
kocsmák tulajdonosait, akik ennek hatására egymás után bezárták boltjaikat, sőt
8

A Szent Kereszt felmagasztalása Várunk VIII. évfolyam, 47. szám
közülük volt olyan is, aki megtért. Lassan újjáépítette a falu templomát és fellendítette
a hitéletet. Az első két év komoly erőfeszítései sok erőt vettek el tőle, így
egyre nehezebben végezte munkáját és papsága komoly válságba jutott. Hogy ezen
a válságon túljusson, áthelyezését kérte, azonban tervét az árvíz és néhány megtért
híve meghiúsította.
Ezt a fordulatot látszólagos kudarc követte, mivel igaz, hogy részt vett a környező
falvak népmissziójában is, de paptársai nem engedték, hogy prédikáljon –
Vianney önmagát is amolyan „falu bolondjának” tartotta. Annyit engedtek meg
neki, hogy egy csöndes sarokban gyóntathasson, ahol a Gondviselés által szép
csendesen és alázattal a tökéletesség felé vezette az embereket, akik később követték
őt Arsba. Ez volt annak a végeláthatatlan zarándoklatnak a kezdete, amely
később emberek ezreit vezette a szent plébános gyóntatószékébe. És ezt állítani
nem túlzás, hiszen a gyóntatószékébe bejutni kívánó zarándokoknak sokszor egy
hetet kellett várniuk, hogy sorra kerülhessenek. 1830-tól naponta 300-400 ember
érkezett a faluba, így Lyon egyik legforgalmasabb állomásán külön jegykezelőt kellett
beállítani azok számára, akik Arsba utaztak. Az ideérkező emberek között a
legkülönfélébb személyek voltak megtalálhatók: egyházi emberek, nemesek, polgárok
és tudósok, aggódó anyák, beteg gyermekek és hivatásukat keresők. Közülük
nagyon sokan csodálatos módon gyógyultak és tértek meg a Gondviselés egyik
csodálatos eszközének, Vianneynek és kedvenc kis szentjének, Filoménának köszönhetően,
akinek oltárt is emelt.
Természetesen ez az állapot sem volt idilli. A sátán komolyan próbára tette a
szent plébánost úgy, hogy az éjszakáit nagyon megkeserítette. Egykori fültanúk
mondták, hogy éjszakánként förtelmes hangok és zajok hallatszottak Vianney szobájából.
A sátán azzal próbálta eltántorítani, hogy a kimerült, napi 12-16 órát
gyóntató plébánost nem hagyta aludni. Hiába kért segítséget, nem tudtak mit tenni,
hiszen ez az ellenség láthatatlan volt. Azonban egy másik problémával is fel
kellett vennie a harcot. A szomszédos plébánosok közül többen is feljelentették őt
a püspöknél, mondván, hogy elcsábítja a híveiket és fura elégtételeket ad nekik, sőt
híveiknek meg is tiltották, hogy Arsba menjenek. Ám egy püspöki vizsgálat kiderítette
ezeknek a feljelentéseknek az alaptalanságát, és Vianneyt nem marasztalta el.
1824-ben nyílt meg egyik komoly vállalkozásának eredményeként a „Gondviselés”
névre keresztelt leányiskola, majd később kollégium. Vianney komoly
problémának látta a szegény és árva lányok kiszolgáltatott helyzetét, és így jutott
erre az elhatározásra. Az iskola számtalan leánynak erősítette a hitét és adott
szakmát a kezébe. Érdemei elismeréseként püspöke tiszteletbeli kanonokká, a
kormányzat pedig lovaggá tette, ám rá jellemző módon a kitüntetéssel járó pénzösszeget
a „Gondviselés” iskolára fordította, az erkölcsi elismerést pedig
elhárította magáról.
9

A Budavári Főtemplom közösségének lapja Várunk 2008. szeptember 14.
1859. augusztus 4-én többedszeri „szökési kísérlete” után – mondván, hogy
nem tud feladatának megfelelni – és másodszori súlyos megbetegedésének következtében
végkimerülésben, teljes magányban tért az Úristen gazdagon jutalmazó
színe elé. Szent X. Pius pápa 1905-ben boldoggá, XI. Pius pápa 1925. május 31-én
szentté avatta, 1929-ben pedig a plébánosok patrónusává nyilvánította.
Vianney Szent János isteni „fricska” volt kortársai szemében, hiszen az Úristen
pont azon az emberen keresztül tudott a leghatásosabban működni, sokaknak
új, értelmes életet adni egy megrokkant országban, akit környezetéből sokan kigúnyoltak,
lenéztek és lehetetlenné akartak tenni. És ha jól belegondolunk, akkor ez
így is van rendjén. Hiszen a gőgös, öntelt szívben szinte alig van hely Isten számára,
viszont az egyszerű és alázatos szív befogadja Istent. Ezáltal már nem
önmagára mutat, hanem csodálatos Teremtőjére és így még sokakat tud segíteni a
helyes irányba. Hogy milyen súlya, erős hatása volt a szent plébános működésének,
és mennyire az Úristen embere volt, azt az alábbi mondat támasztja alá: „A
sátán keserűségében, amiért sok lelket nem tudott kárhozatba dönteni, egy ördöngős asszony
képében így kiáltott neki: Mennyit kell szenvednem miattad… Ha hárman olyanok volnának
a földön, mint te, megszűnne az országom.”
Cserkó atya
HISZEK AZ EGY ISTENBEN!
Gondolatok Liszt Ferenc Esztergomi miséjének előadásáról
Credo in unum Deum!
Ennek a dallamát ismételgette Ács József az esztergomi bazilika orgonáját
próbálgatva sokszor, amikor megérkeztünk a bazilikába augusztus 24-én, hogy az
egyesített kórusokkal Liszt Ferenc Esztergomi miséjének vatikáni változatát szólaltassuk
meg – Magyarországon először, azon a helyen, ahová a szerző azt
megálmodta. Liszt Ferenc 1858. április 11-én lépett be a ferences harmadrendbe,
és éveket töltött Rómában, ahol a Krisztus oratórium is keletkezett. Volt ideje el-
10

A Szent Kereszt felmagasztalása Várunk VIII. évfolyam, 47. szám
mélyülni és sokat imádkozni. A fenti alkalomra készült el a mise rövidített változata
énekhangra, szólistákra, mélyvonós- (cselló, bőgő) és orgonakísérettel.
Énekkarunk csak ezen a nyáron öt alkalommal szólaltatta meg e művet, ebből
kétszer a vatikáni változatban. Gondolhatná valaki: nem unalmas ennyiszer ugyanazt
végigénekelni? Határozottan állítom: nem. Erre a csodálatos zeneműre
ötszörösen is igaz Szt. Ágoston állítása: aki énekel, kétszeresen imádkozik. Liszt
maga fogalmazott így: többet imádkozott a mű komponálása közben, mint amenynyit
a hangokon gondolkodott.
Azért, hogy mi énekesek a koncerteken is végigimádkoztuk e művet,
mindenek előtt Tardy László karnagy úrnak mondunk köszönetet. A próbák alatt
sok-sok apró részlet és szöveg zenei összhangjára hívta fel a figyelmet. Így megtudtuk
tőle: ő még nem találkozott e művön kívül más zenés misében avval, hogy
a szerző a Credóban zeneileg is összefüggően komponálja meg az Isten fiának
születését, keresztútját és feltámadását.
Esztergom, a magyar Sion, messziről látszik a közeledőnek, hiszen hegyen
épült város, sziklára épült templom, alatta hömpölyög méltóságteljesen a Duna. A
mű Kyrie tétele kíséretében ezt a hullámzást halljuk, amelyet hatalmas erővel ível
át a kórus, unisono énekével szinte a túlsó Duna-partra is átkiáltva: Uram irgalmazz!
Kyrie eleison!
A vatikáni változat esztergomi előadásakor Baróti Istvántól még többet hallottunk
Liszt mélységes hitéről, az Isten előtt földig hajló emberről, aki ámulva
látja az Ő gazdagságát, jóságát, szeretetét, hiszen a legtöbbet, a Fiát adta értünk.
Baróti István vezényelt, aki a bazilika kántora és orgonistája egyben. A szép előadás
igazodott a bazilika akusztikai lehetőségeihez, hiszen a hosszú visszhangra is
tekintettel kellett lenni. Itt épül az ország legnagyobb orgonája, amelyet ő épít nagy
hozzáértéssel, igen szép hangúvá varázsolva a hangszerek királynőjét. Baróti karnagy
úr különlegesen is szereti Liszt zenéjét. Elmondhatja magáról, hogy tanárai
sorát visszavezetve az elődökön át közvetlenül Liszt Ferencig jutunk. Így tehát az
ő szelleme tovább öröklődött a volt növendékekben, vagyis benne is.
A vatikáni változatot Magyarországra Ács József karnagy és orgonista hozta
Németországból. Eschweilerből érkezett kórusával, és közös produkció született:
a budapesti Belvárosi templom és a Mátyás-templom kórusa, az esztergomi Balassi
Bálint kórus (karigazgató: Reményi Károly) és a Franz Liszt Kammerchor, valamint
a Belvárosi Vonósok szólaltatták meg a művet. Ezután augusztus 25-én
Budapesten, a Belvárosi templomban az esztergomiak kivételével ismét a vatikáni
változatot énekeltük Virág András vezényletével, aki energikusan, Liszt zenéjét jól
érezve fogta össze a kórusokat. A vatikáni változatban Palatinus Violetta szoprán,
Bakos Kornélia alt, Molnár András tenor és Tóth János basszus szólóiban gyönyörködhettünk.
Az orgonánál ismét Ács József ült, nem kis feladat volt
11

A Budavári Főtemplom közösségének lapja Várunk 2008. szeptember 14.
megszólaltatni a mű orgonakíséretét más tempóban,
másik hangszeren. Szép előadás volt. Jó volt
hallgatni a német kórus tagjainak lelkesedését is a
mű iránt.
A vatikáni változat szépsége sokakat ragadott
magával, de mi, akik e művet teljes egészében ismerjük,
hiszen július 6-án és augusztus 20-án a
Mátyás-templomban is énekeltük (szólisták: Tarkó
Magdolna, Török Ilona, Pető József, Páni János)
nagy várakozással tekintettünk az esztergomi Liszthét
ünnepi lezárásaként felcsendülő teljes zeneműre,
amely ismét Esztergomban szólalt meg. Ezen a
koncerten már nem vett részt a német és a budapesti
belvárosi kórus, „csak” mi és a Balassi Bálint
kórus. Énekesekből azonban mégsem volt hiány.
Az orgonánál Baróti István működött bravúrosan,
a visszhangon is uralkodva. A zenekar igazi nagy
romantikus zenekarrá egészült ki, még hárfa is volt
– Maros Éva által megszólaltatva –, ahogy Liszt
elképzelte. A bazilika kupolája alatt helyezkedtünk
el, szinte teljesen betöltve a teret.
Az élmény fantasztikus volt. A zenemű tételei
közül itt érvényesült igazán a Glóriában „az ég és
föld összeért”! A Sanctus tétel alatt, a hárfa hangját
hallgatva pedig tényleg kinyílt a mennyország. Augusztus 30-án, a teljes Esztergomi
misében szólót Dunai Éva szoprán, Heim Mercédesz alt, Honinger László
tenor és Páni János basszus énekeltek, kitűnően, nagy átéléssel, muzikalitással. Köszönet
a szólistáknak, énekeseknek, muzsikusoknak és az őket csodálatosan
összefogó vezénylő karmesternek, Tardy László Liszt-díjas karnagynak! Az előadás
után egyik hallgató így fogalmazott: Én nem értek a zenéhez, csak hallgatni
szeretem a szépet. Most úgy érzem: belülről egészen átalakultam!
Liszt az utolsó, Agnus Dei tételben összefoglalja mindazt, amit hittel megírt
és nekünk, késői utódoknak üzenni akart. Szent István királyunk halála évfordulójának
közelében (1038-2008) nem tehettünk szebb hitvallást kereszténységünk
mellett, minthogy ezt az öt alkalmat végigénekeltük, -imádkoztuk, hitünkben megerősödtünk
és talán másokat is megerősítettünk.
DEO GRATIAS!
Opawsky Ili
szoprán szólamvezető
12

A Szent Kereszt felmagasztalása Várunk VIII. évfolyam, 47. szám
VAVRINECZ MÓR EMLÉKEZETE
150 éve született Vavrinecz Mór zeneszerző, templomunk karnagya. A júliusi évforduló
után elhunyt muzsikusaink hagyományos emléknapján, szeptember utolsó vasárnapján is megemlékezünk
róla. Alakját két megemlékezéssel idézzük fel: templomunk zenei életének kutatója,
Dr. Göblyös Péter és Vavrinecz mai utóda, Tardy László írásával.
A régi várbelieknek elképzelhetetlen volt
a Karácsony Vavrinecz Karácsonyi miséje
nélkül, számukra a Karácsony hangulatát ez a
mise jelképezte. A Karácsonyi mise azóta is
hozzátartozik a Főtemplom történetéhez, sajátos
légköréhez. Vavrinecz Karácsonyi
miséje a Templom egyik jellegzetessége.
A későbbi korok megváltozott ízlése
már nem lelkesedett ennyire ezért a műért, a
várbeliek kitartó ragaszkodása azonban valamilyen
módon mégis visszahozta ezt a
művet a Templom műsorára. Ez a lelkes ragaszkodás
teszi indokolttá, hogy
megemlékezzünk a Szerzőről, Vavrinecz
Mórról, születésének 150. évfordulóján.
Vavrinecz Mór 1858. július 18-án született
Cegléden, zenei ismereteit önképzéssel
szerezte, szervezett, hivatalos zeneoktatásban
sohasem részesült, csupán Volkmann Robert
magántanítványa volt rövid ideig. A zene elméletét könyvekből tanulta meg, méghozzá
olyan alaposan, hogy később, 1901-től haláláig a Nemzeti Zenede
zeneelmélet – összhangzattan tanára volt, és zeneelméleti könyvet, ötkötetes összhangzattan
könyvet is írt. Rejtély, mikor és kitől tanult meg zongorázni, orgonálni,
kitől sajátította el a vezénylés technikáját.
1886-ban fiatalon, 28 éves korában, pályázat útján lett a Mátyás-templom karnagya,
és ezt az állást haláláig betöltötte. Templomunkban 27 éven keresztül
végezte karnagyi munkáját, és ez alatt az idő alatt elképesztő munkabírással fejtette
ki sokoldalú tevékenységét. Zeneszerzői, karnagyi, zenedei tanári ténykedése mellett
a Budavári Zeneiskola igazgatója és más iskola tanára is volt. A zenei
közéletben is tevékenyen részt vett.
13

A Budavári Főtemplom közösségének lapja Várunk 2008. szeptember 14.
Eleinte egyházi műveivel párhuzamosan egyéb műfajokban is alkotott. Operái
közül a Rosmunda és a Ratcliff nemzetközi sikert ért el, számos külföldi operaházban
gyakran játszották. Sajnálatos, hogy számunkra legérdekesebb operáját, a
Madách: Az ember tragédiája nyomán írt Éva c. operáját sohasem adták elő. Szimfonikus
művei közül néhánynak a Budapesti Filharmóniai Társaság Zenekara
szerzett elismerést, dalai, kamaraművei is sikert arattak. Műveit a német romantika
szelleme ihlette, dallamosságuk magas technikai színvonallal párosul, az előadókkal
szemben fokozott igényeket támaszt. Érdekes, hogy a XX. században már csak
egyházzenét alkotott, ezt azonban kifogyhatatlan fantáziával tette.
Alkotókészségére jellemző, hogy volt olyan nap, amikor egyetlen nap alatt háromszor,
egymástól teljesen eltérő stílusban öntötte zenébe a Salve Reginát.
Rendkívüli munkabírását bizonyítja, hogy irányítása alatt az ének- és zenekar egész
évben szünet nélkül működött, és csaknem minden alkalommal ő vezényelt, vagy
még orgonált is. Tevékenységéről részletes és alapos munkanaplót vezetett, mely a
Templom zenei életének, és a korszak zenei ízlésének, általános történetének jelentős,
nélkülözhetetlen dokumentuma.
Egyházi zeneművei között 8 mise található, ezek közül 5 zenekari, 3 pedig orgonakísérettel
készült. Gyakran adták elő Requiem-jét is. Nagyobb szabású
egyházi zeneművei közé tartozik karmesteri pályaműve, a Stabat Mater, Krisztusoratóriuma,
Te Deuma. Motettáinak mennyisége kb. 70. Egyházi műveit a német
romantikát alapul vevő zenei stílusuk mellett mély vallásos hit, a megzenésített
szöveg hangulatának teljes átéltsége jellemzi. Művei templomunkban gyakran elhangzottak,
miséi nemzetközi visszhangot is keltettek. Munkásságának
elismeréséül 1906-ban „Pro Ecclesia et Pontifice” pápai kitüntetésben részesült.
Magyar hazafiságának egyik bizonyítéka „Nagyasszonyunk, hazánk reménye”
című dala. 1919-ben, a Kommün alatt, amikor az „ellenforradalminak” minősített
Himnuszt előadni nem lehetett, a Mátyás-templomban ennek a dalnak rendszeres
éneklése adott erőt a híveknek.
Működésének ideje alatt a Templom két orgonával is gazdagodott, az elsőt a
Templom rekonstrukciójának részeként 1894-ben építették, majd 1909-ben felépült
„a király orgonája”, amelynek elkészítéséhez I. Ferenc József
magánpénztárából 50 000 Koronát adományozott.
Akik még emlékeztek rá, rokonszenves, segítőkész emberként jellemezték.
Bizonyára nem véletlen, hogy az akkor még nem koedukált Nemzeti Zenedében
mindig a leány-osztályok oktatását bízták rá.
Önemésztő élete sajnálatosan hamar, 55 éves korában ért véget. Szinte az
utolsó percig a helyén volt, 1913. július 20-án még vezényelt, és az augusztus 15-
16 közötti éjszakán halt meg. A Magyarok Nagyasszonya méltó módon jutalmazta
14

A Szent Kereszt felmagasztalása Várunk VIII. évfolyam, 47. szám
őt: Nagyboldogasszony ünnepén, a Templom búcsúnapján fogadta magához önfeláldozó,
fáradhatatlan dalnokát.
Halálával emléke nem enyészett el, művei – változó gyakorisággal – a későbbiekben
is műsoron maradtak, újabban ismét gyakrabban csendülnek fel
Templomunkban, sőt műveiből CD felvétel is készült. 1963-ban, halálának 50. évfordulóján
a kóruson emléktáblát helyeztek el, mely azóta is hirdeti Vavrinecz Mór
emlékét.
Művészete és egyénisége hozzá tartozik a Templom múltjához, része jelenének,
és hisszük, hogy meg fogja találni méltó helyet a Koronázó Főtemplom és a
magyar egyházzene egészének jövőjében is.
Dr. Göblyös Péter
Az Ének- és Zenekar első CD-felvételén Vincze Ottó magyar miséje mellett
Vavrinecz Mór két műve, a Te Deum és a Requiem hallható. Egy XX. századi, már
a zsinat utáni liturgia számára komponáló szerző és a XIX. századi romantika egyik
jeles hazai képviselőjének műve miként került egymás mellé? Az előadói apparátuson
túl (ének- és zenekar) több okból is: Vavrinecz magáévá tette a 19. század
utolsó évtizedeiben kibontakozó egyházzenei megújulás eszméit, miként Vincze
Ottó is örömmel fogadta a II. Vatikáni zsinat adta lehetőséget, és magyar nyelvű
misét írt a hagyományos előadói keretek között. Mindkettőjük közös vonása a dallamvonalak
világos kidolgozásának igénye, a zenei eszközök megfontolt használata:
a liturgia adta keretek és a liturgián jelenlévők áhítatának messzemenő figyelembevétele.
Végül az is döntőnek mutatkozott, hogy egy új zenemű bemutatásának
élménye (Vincze Ottó miséje) és egy szinte elfeledett mester műveiben található
zenei szépségek újrafelfedezése szinte azonos örömet jelent az előadók számára.
A XIX század folyamán templomunkban – a kor gyakorlatának megfelelően
– zeneszerző karnagyok működtek: 1808-tól 1820-ig Seyler József Antal, aki később
az esztergomi bazilika karnagya lett. D-moll miséjét néhány éve
megszólaltattuk, de az énekes és hangszeres szólamok túlságosan bonyolult megformálása
miatt a szerző nem tudott igazán az együttes szívébe férkőzni. 1821-től
1839-ig Seemann József, 1839-től 1867-ig Adler György vezette templomunk zenei
együttesét. Mindketten több kompozícióval gazdagították az együttes
repertoárját. Darabjaik Mozart és Schubert egyházzenei stílusát követik, jelentősebb
egyéni sajtosságok nélkül. 1867-től 1884-ig Váray Ferenc, utána 1884-85-ben
Kneifel Antal vezette az együttest, tőle egy Stabat Mater kompozíció maradt fenn.
Vavrinecz Mór közvetlen elődje Szautner Zsigmond volt (az 1885-86-os évben),
aki rövid idő után a Belvárosi Főtemplom zenei együtteséhez távozott.
15

A Budavári Főtemplom közösségének lapja Várunk 2008. szeptember 14.
Templomunk akkori plébánosa, Bogisich Mihály az egyházi zenében ez időben
kibontakozó reformmozgalom (a ceciliánus mozgalom) odaadó híve volt,
maga is képzett zenész, a Nemzeti Zenede titkára és liturgikatanára. Vavrinecztől
nemcsak új és a reformeszmék irányába mutató műveket várt, hanem azt is, hogy
az együttessel gregorián énekeket szólaltasson meg, és a klasszikus polifónia mestereinek,
Palestrinának, Lassusnak, Victoriának műveit is előadja. Vavrinecz
kitartó munkájának eredményeként az énekkar valóban látványosan fejlődött, erre
nemcsak Sugár Viktor megjegyzése utal („az ő idejében kezdett a kórus igazán
művészileg fejlődni”), hanem a fennmaradt egyházzenei hangversenyek műsora is.
Ezeken a gregorián énekek és a fent említett szerzők munkái mellett Bogisich egyházi
népének feldolgozásai helyet is kaptak.
A reformtörekvések támogatása mellett Vavrinecz gondot fordított kortársai
műveinek előadására: Clement Károly és Demény Dezső darabjai rendszeresen
felhangzottak a templomban, és mély baráti-munkatársi kapcsolatot ápolt Szabó
Xavér zeneakadémiai tanár, zeneszerzővel, aki több művét neki ajánlotta. (Az ő
unokája volt Szabó Elemér bácsi, aki az Úri utcában lakott, és odaadással ápolta a
nagyapa emlékét.) Vavrinecz tevékenységének művészi kvalitását jelzi, hogy a fiatal
Kodály Zoltán az ő kezeibe tette le Assumpta est Maria offertoriumának és a női
karra és vonósokra komponált Ave Maria-jának bemutatóját.
Születésének 150. évfordulójáról szeptember 28-án, vasárnap este emlékezünk
meg: a 6 órai szentmise keretében a „Pro Ecclesia et Pontifice” pápai
kitüntetéssel jutalmazott E-moll mise hangzik fel. A szentmise után – az Ének- és
Zenekar elhunyt tagjai emlékére – Vavrinecz Mór Requiemje szólal meg. A Várunk
olvasóit is szeretettel várjuk a megemlékezésre és hangversenyre.
Tardy László
A világ megosztottságán és disszonanciáin keresztül
meg tudjátok hallani az emberiség egységes hangját? A
darfúri menekülttáborban tengődő kisgyermektől a bajba
került kamaszig, a külvárosban élő, aggódó szülőig.
Vagy talán éppen most, a saját szívetek mélyéről szakad
fel az emberi kiáltás, amely elismerésre, valahová tartozásra,
egységre vágyik?
XVI. Benedek pápa a sydney ifjúsági világtalálkozón
16

A Szent Kereszt felmagasztalása Várunk VIII. évfolyam, 47. szám
„ISTENHEZ IMÁDKOZNI KELL, DE A PARTHOZ EVEZNI”
A nyári evezőstáborról
Augusztus 8-án délelőtt indultunk el szokásos nyári táborunkba, de véleményem
szerint egyikünk sem gondolta volna, hogy ilyen kalandosra sikerül majd.
Vízitúránk helyszíne a Rába-folyó volt, amelynek vizén izgalmakban gazdag hat
napot tölthettünk el. Valakik a tervezettnél is kevesebbet…
Amint megérkeztünk Alsószölnökre, felraktuk
a hajóinkat a vízre, és megkezdtük az
evezést. A Rába ezen szakaszán eléggé gyors folyású,
ráadásul az uszadékfák, a keresztbe bedőlt
fatörzsek és egyéb víz alatti mókák okozhatnak
kellemetlen meglepetést a gyanútlan kenusoknak.
Okoztak is. Három hajóval szálltunk csak
vízre ezen az alig hét kilométeres szakaszon, s
ebből két hajó borult. Az egyik kétszer is, az első borulása után 200 méterre.
A felszereléseinket az első napon a busz vitte a szentgotthárdi szállásunkra,
így hála Istennek megúsztuk – ki a szó szerinti, ki az átvitt értelmében.
Még az este folyamán érkeztek meg a nagyon elfoglalt emberek, akik nem
tudtak velünk reggel elindulni. Köztük volt Kinga is, aki egy napra jött, de nem
úszta meg szárazon. Történt ugyanis, hogy Bernát, aki vén „tengeri medvének”
számít itt a Rábán (és bármelyik magyar folyón), beültette Kingát a hajójába, aki
így biztonságban érezhette magát, legalább három óráig. Jött ugyanis egy veszedelmes
kanyar, ahol az erős sodrás nekivezeti az óvatlan hajósokat egy
uszadékfákból álló kis akadálynak, aminek természetesen fürdés a vége. Ők ketten
tehát Eszterrel egyetemben alaposan megvizsgálták a víz hőmérsékletét, mivel
csaknem háromnegyed óra telt el, míg be tudtak szállni a kenujukba. Este végre
megérkeztünk Csákánydoroszló metropoliszába, ahol infrastruktúra nem volt
ugyan (napmeleg esővíz zuhanyzáshoz, ivóvíz nincs), de legalább jó magas árat
kértek el tőlünk. Éjjel Zsófinak sikerült még elvágnia az ujját úgy, hogy be kellett
vinni a körmendi kórházba, ahol összevarrták a sebét négy öltéssel. Ő volt az első,
akinek a tervezettnél hamarabb el kellett hagynia a tábort. Vasárnap délben utazott
haza Julival és Kingával, valamint Cserkó atyával, aki vasárnap reggel érkezett
hozzánk, és tartott nekünk egy fantasztikus misét, egy még fantasztikusabb prédikációval.
Miután hazaindultak, „gyorsan” összepakoltunk, és délután 2-kor nekifutottunk
az aznapi szakaszunknak. Ez a szakasz izgalmakban szegény volt. Talán
17

A Budavári Főtemplom közösségének lapja Várunk 2008. szeptember 14.
említésre méltó eseménynek nevezhetném azt, amikor egy fűzfának nekiütközve
kirepültem az általam kormányzott kenuból, míg az első ülésen lévő Bóni keservesen
kapaszkodott a fába, s tartotta a hajót, míg én valahogy visszamásztam. Végül
a szituációt külső segítséggel (Ábel révén) sikerült megoldani, aki azzal a jó tanácscsal
látott el minket, hogy: „Engedd el a fát!”. Aznap még lehetőségünk volt egy
vasúti hídról a vízbe ugrálni, valamint a duzzasztónál átemelni a csomagokkal teli
hajóinkat, amik így még „könnyebbé” váltak, mintha üresek lettek volna.
Másnap reggel (délben?) elhagytuk Körmendet, az eddigi legjobb szállásunkat,
s békésen evezni kezdtünk. Egyszer csak konfliktus kerekedett a hajóink között, s
a hat hajó két táborra oszlott. Ekkor kezdődött el a vízi csata, amely nem követelt
véres áldozatokat, de mindenki csurom víz lett. Az ütközetek során az evezőinket
a vízre csapdosva fröcsköltük egymást, s a legrosszabbul járt hajókat az ellenfél
közrefogta, és kegyetlenül megsorozta. Az aznapi túra végén megálltunk egy
Rábahídvég nevű falu kempingjében, ahol egy útszéli kocsma mellett pihentünk le.
Az esti vacsoránál a lányok ismét kitettek magukért, bár arra is fény derült, hogy
nem igazán tudják felbecsülni a férfi-gyomor kapacitását; így a hiányzó kalóriamennyiséget
egyéb módon pótoltuk, ki fröccsel, ki folyékony kenyérrel. Miki
pálinkával.
A keddi nap legfinomabban kifejezve is kellemetlenre sikerült. A baj nem az
evezés közben történt, hanem a majomhintánál (kenutúrások ismerik: egy hinta,
amely belendít a partról a víz fölé, ahol el kell engedni). Ezt meglátva a társaság
fellelkesült és kikötöttünk. A kenukat is összekötöztük, majd hagytuk, hogy hadd
sodorja le pár méterrel arrébb a folyó. A tulajdonképpeni történésekre most nem
világítanék rá, talán Ábel szavait idézném, aki eddig a legdiplomatikusabban fogalmazta
meg a történést: „Gabi ugrása során rossz konstrukciót valósított meg”.
Lényeg a lényeg (hogy Isten volt éber és az ördög aludt, az nem kétséges), a vízben
lévő Kristófnak, és a szemfüles közel álló fiúknak sikerült kiemelniük a vízből
az eszméletét elvesztő Gabit. (Gabi természetesen elhagyta a tábort, Bernát aznap
este hazavitte kocsival. Azóta teljesen felépült agyrázkódásából, bár a fogászati
röntgen eredményeire még várunk.)
A nap hátralevő része kissé zavartan
telt, bár orvosi vizsgálat nélkül is láttuk,
hogy nem történt nagyobb baj. Este Rum
falvában szálltunk ki, ahol kissé nehézkesen,
de végül sikerült szállást szereznünk egy Néró
császár külsejű figurától, aki egy mezőre
azt állította, hogy az övé. Feltehetően régóta
a faluban él, és a Rum már a vérében van…
Végül a legszebb esténket töltöttük ott, a
18

A Szent Kereszt felmagasztalása Várunk VIII. évfolyam, 47. szám
szabad ég alatt fekve bámulhattuk a hullócsillagok ezreit. Mikor már mindenki kellemesen
elszunyókált, Ábel felpattant és elordította magát: „Nincsenek itt a
hajók!”. Erre mindenki felébredt, majd tudatosítottuk benne, hogy hiánytalanul ott
van mind a hat hajó, aki erre azt felelte: „Ja, akkor csak rosszat álmodtam”, és békésen
visszaaludt. Mi, akiket felébresztett, még pár óráig nem tudtunk elaludni, de
legalább bámulhattuk a csillagokat, no meg küzdhettünk a rengeteg szúnyoggal.
Majd este lett és reggel, és lőn a hatodik nap. Reggelire megfalatoztuk a tegnapról
megmaradt, feltűnően sós rizses húst, majd elkezdtünk (evezésnek nem
nevezhetném) csurogni egészen az Ikervári duzzasztógátig, ahol kiemeltük a hajóinkat.
Továbbmenni már nem volt kedvünk, így ott lett vége a túránknak Sárvár
helyett. Ott helyben vártuk meg Mikit, aki kicsit késve érkezett a busszal, valamint
az utánfutóval, majd elindultunk hazafelé, szomorúan búcsút intve a Rábának.
Összességében izgalmas túrán lettünk túl, több ízben megtapasztaltuk a Gondviselést,
még ha elég durvának tűnő álarcban (illetve mögötte) jelent is meg előttünk.
A következő evezőtúrára biztonsági okok miatt a Hajós Alfréd Uszodában kerül sor,
ahol gumicsónakokon fogunk evezni körbe-körbe…
Tímár Ata
Kedves fiatalok, hadd tegyek fel nektek egy kérdést. Mit
hagytok ti a következő nemzedékre? Biztos alapokra építitek
életeteket, olyasvalamit építetek, ami tartós marad? Úgy éltek,
hogy életetekkel teret engedtek a Szentléleknek abban a világban,
amely el akarja felejteni Istent, vagy akár el is veti őt
egy hamisan felfogott szabadság jegyében? Hogyan használjátok
az ajándékokat, amelyeket kaptatok, azt az „erőt”, amelyet
a Szentlélek ma is készséggel áraszt ki rátok? Milyen örökséget
hagytok majd az utánatok jövő fiatalokra? Mit csináltok ti
másképp?
XVI. Benedek pápa a sydney ifjúsági világtalálkozón
19

A Budavári Főtemplom közösségének lapja Várunk 2008. szeptember 14.
NYÁR – TÁBOR – BÚCSÚZÁS
Az Ifjú házas csoport Bagolyirtáson
Ismét eltelt a nyár. Idén is mozgalmasan zajlott családjaink körében. Gyermekszületés,
építkezés, költözés tarkította nyaralásainkat. Mindezek mellett nem
maradhatott el a szokásos, augusztus végi közös nyári táborunk sem. Ebben az
évben Bagolyirtásra utaztunk három napra, hogy Cserkó atya segítségével lelkileg
és közösségileg is erősödhessünk, fejlődhessünk.
Cserkó atya három elmélkedéssel és a hozzájuk kapcsolódó kérdésekkel készült.
János evangéliumából hangzott az irányadó gondolat: „Én vagyok az élet
kenyere…” – Jézus beszéde után tanítványai közül sokan visszahúzódtak, elhagyták
őt. Ekkor Jézus feltette a kérdést: „Talán ti is el akartok menni?” (Jn 6,48-71).
A kérdés mindannyiunkhoz szól: Ti is el akartok hagyni engem? Vajon hogyan felelünk
Jézusnak mi az életünkkel, cselekedeteinkkel? Azt tesszük-e, amit Isten vár
tőlünk, vagy életünk során újra és újra elhagyjuk-e őt? Mennyire engedjük magunkban
működni a Szentlelket, hagyjuk-e, hogy átformálja életünket? Cserkó atya
többször figyelmeztetett bennünket: önerőből nem megy! Fájdalmainkat, sikereinket,
félelmeinket, örömeinket bizalommal helyezzük az Úr elé!
Komoly kérdések késztettek megállásra, elgondolkozásra. Az elmélyülés lehetősége
mindannyiunk számára biztosított volt, ugyanis a táborba elkísért
bennünket Répi, Andi és Eszter is. Nekik köszönhetjük, hogy az elmélkedéseken,
beszélgetéseken gyermekeink nélkül vehettünk részt. A gyakorlott és felkészült
gyermekvigyázók mesével, gyöngyfűzéssel, rajzolással (…) kötötték le a legkisebbeket,
így a tábor számukra is emlékezetes maradt, amit ezúton is köszönünk!
A helyszín is rendkívül alkalmas volt a táborozáshoz. A hatalmas kertben
csúszda, hinta, homokozó, lengő teke, pingpongasztal mellett kecskék és bárányok
is megörvendeztették gyermekeinket. A fenyőfák tövébe kihelyezett padok, asztalok
biztosították számunkra a beszélgetéshez a helyet. A teljes ellátás pedig
bőséges és finom étkezést nyújtott. Így tehát minden körülmény megfelelő volt a
testi és lelki épülésünkhöz egyaránt.
A tábort követően azonban nemcsak a nyarat, hanem az Erős családot is búcsúztattuk,
akik a budai vár tövéből az esztergomi vár tövébe költöztek… Bár a
könnyes búcsú helyett a közösen eltöltött hat évet ünnepeltük, és reméljük, hogy a
fizikai távolság ellenére a baráti kötelékek megmaradnak, hiányuk azonban mégis
fájó mindannyiunk számára.
Zalányi Kinga
20

A Szent Kereszt felmagasztalása Várunk VIII. évfolyam, 47. szám
ORGONÁS HÍREK
Bizony a legutóbbi számban szépen elbúcsúztunk kedves orgonabarátainktól
és a hangszertől, aztán a rekonstrukció mégsem érinti ez év végéig az orgonát. Így
hát örömmel tudatjuk mindenkivel, hogy az ősszel ismét lesznek orgonakoncertek.
A francia – magyar orgonafesztivál keretében októberben és novemberben is
két-két hangverseny lesz:
Október 19-én Alain Bouvet, a caeni Szent István Bazilika orgonistája ad
hangversenyt.
Október 26-án Pálúr János lesz vendégünk.
November 16-án – a hagyományokhoz híven az Erzsébetek és Katalinok
tiszteletére – Hock Bertalan,
November 23-án a párizsi St. Madeleine templom orgonistája, az idei
chartre-i nemzetközi orgonaverseny zsűrielnöke, Francois-Henri
Houbart lesz a vendégünk.
A koncertek fél nyolc órakor kezdődnek, részletes programjuk a Mátyás
templom honlapján olvasható. Mindenkit szeretettel Várunk!
ÉPÍTKEZÜNK
Hock Bertalan
A templom déli oldalával szemben, az Illés-kút és a Jezsuita lépcső között
megkezdődtek a Mátyás-templom és a Halászbástya közös pénztári és információs
pavilonjának kivitelezési munkái, állandó címlapgrafikusunk, Török Ferenc Kossuth-
és Ybl-díjas építész tervei szerint. A négy munkahelyes pavilon az Illés-kút
vonaláig visszahúzott támfalba illeszkedik majd, és zöldtető fogja borítani. A létesítmény
költségeit a Budavári Önkormányzat és az Incoronata közösen állja, az
építtető és üzemeltető az Incoronata lesz.
Az elmúlt héten sor került a bozót kiirtására. A következőkben az elkerülhetetlenül
kivágandó fák és a világítási oszlopok eltávolítása után a régészeti kutatás,
majd az építési munka következik. A jövő tavaszra elkészülő pavilont a turisztikai
szezon kezdetére szeretnénk használatba venni. Ezzel régi álmunk valósul meg: az
oda nem illő pénztári funkciót és a rengeteg információs táblát végre sikerül eltüntetni
a Mária-kapuból.
Mátéffy Balázs
21

A Budavári Főtemplom közösségének lapja Várunk 2008. szeptember 14.
22
JELENTÉS A KIVITELEZÉSI MUNKÁK ÁLLAPOTÁRÓL
Befejeződött az északi oldalon a Béla-termek feletti erősen erodált, rendszeresen
átázott kő, ún. pengefalak cseréje. Ugyanitt megkezdődött a tető faszerkezetének és
vörösréz fedésének cseréje. Itt eltértek a tervtől, ezért az utolsó terem felett újra kell
készíteni a fedést. Megkezdődött a nyugati és déli homlokzat kőfelületének restaurálása,
amely tisztítást, javítást, kőcseréket, a kapcsolódó vörösréz elemek cseréjét
tartalmazza. Megkezdődött a Menyasszony-kapu és a Mária-kapu restaurálása is.
A beruházó OKM elvettette a tervező és a tulajdonos Plébánia javaslatát a
Mátyás-torony padlás szinti belső kőcseréjének injektálással történő helyettesítésére.
A fennálló nézeteltérésére tekintettel független külső szakértőt kér fel az eddigi
tervezői tevékenységek ellenőrzésére (controlling). A Mátyás tornyon a kivitelező
továbbra sem kíván munkát végezni a „kőcsere vagy szilárdítás” kérdés végleges
eldöntéséig. A Plébánia álláspontja szerint a külső restaurálás (erkélyek megerősítése,
süveg, külső felületek, faragványok) megindításának nincs akadálya.
A templom tetőszerkezetének cserepezése kb. 60%-ban elkészült.
A templomot kiszolgáló mélyépítmény a tervekkel ellentétben március helyett
júliusra sem készült el. Jelenleg a folyosók burkolása folyik. A távfűtés bekötésének
időpontja még mindig nem ismert, ezért kérdéses, hogy a fűtési idényre elkészül-e.
A templom karzati területén (Királyi oratórium, Máltai terem, Béla-termek),
és a Béla-torony helyiségeiben elvégezték a feltárásokat. A Ny-i oldali a Béla teremben
- nem várt módon - a boltozat felett tehermentesítő, ún. porosz-süveg
födémet találtunk, melyet a gépészeti és elektromos szerelések miatt el kellett bontani.
Minden helyiségben egységesen felső vasbeton födém készül. A vezetékek
várhatóan alatta haladnak, melynek tervezése jelenleg folyik. A boltozatok terhelése
így mindhárom helyiségben csökkenni fog.
Vita alakult ki a huszár-torony rézfedésének teljes cseréje körül. A szerződés
tartalmazza a munkát, de a kivitelező szükségtelennek tartja. A Plébánia a szerkezeteket
megvizsgálva a tervezői álláspontot képviseli, miszerint a meghibásodások
oly mértékűek, hogy a jelenlegi - 100 évre tervezett - felújítás nem nélkülözheti a
tervezett teljes cserét. A vita eldöntése érdekében saját hatáskörében független
szakértőt kényszerül felkérni.
Összességében a kivitelezés egyes területeken oly mértékű késedelemben van,
hogy a templom működésének biztonsággal történő fenntartása érdekében újabb
területeket, - a karzati és padlás (kiállítási) terület teljes elkészültéig nem kívánunk
munkába adni. Ez alól az orgona felújításának megkezdése érdekében a kóruskarzat
és a próbaterem lehet kivétel.
Rébay Lajos műszaki vezető

A Szent Kereszt felmagasztalása Várunk VIII. évfolyam, 47. szám
GÓLYAHÍREK
Ismét hosszúra nyúlt a várakozás, hogy azután szélsebesen megérkezzen kislányunk:
Viola Ágnes (2008. június 30. 3800g, 55cm). Azóta szépen gyarapodik,
nagyokat alszik, és sokat mosolyog az egész család nagy örömére. A komatálat ezúton
is köszönjük mindenkinek!
A Török család: Kinga, Dávid, Fülöp, Hanna, Viola
A szülők legnagyobb örömére 2008. július 28-án, 10 óra 53 perckor, 51 cmrel
és 3730 g-mal megszületett Gyarmati Anna Kata. Mindig mosolygós kislányunk
nevében is köszönjük a sok jókívánságot, amit az érdeklődőktől kaptunk!
A boldog szülők: Gyarmati Krisztián és Pölöskey Krisztina
HÍREK
Előd atya plébánosi beiktatása szeptember 14-én 18 órakor lesz a Kada
utcai Szent Család templomban.
Az idén is megrendezésre kerül a Szakrális Művészetek Hete szeptember
14-től 21-ig. A gazdag program a sekrestyében kérhető ingyenes műsorfüzetben,
illetve a www.magyarkurir.hu honlapon elérhető. A Várban rendezendő programok
a következők: „Pro Deo” zászlókiállítás a Magdolna-toronyban, 12 művész
alkotásait bemutató kiállítás Kereszt címmel a Halászbástyáról megközelíthető
Szent Mihály-kápolnában, 21-én, vasárnap este 19 órakor szentmise a Mária-
Magdolna templom romjainál.
Szeptember 21-én este fél nyolckor kezdődik a templomban az Urbán
György festőművész által rendezett zene- és képmontázs Szent Erzsébet tiszteletére.
Közreműködik Lukács Sándor színművész és Szabadi Vilmos
hegedűművész. A belépés díjtalan!
Hagyományainkhoz híven idén is megemlékezünk a templom Ének- és Zenekarának
elhunyt tagjairól. Szeptember utolsó vasárnap estéjén, 28-án
imádkozunk a zene hangjaival az együttes idén elhunyt és a már korábban az Úrhoz
megtért tagjaiért. Már a 6 órai szentmise az ünnep része lesz, amikor a 150 éve
született Vavrinecz Mór, templomunk egykori karnagya E-moll miséje hangzik fel.
Ezt követően fél 8-kor szintén Vavrinecz Mór szerzeményét, a csodálatos hangzásokkal
megkomponált Requiemet adja elő Ének- és Zenekarunk.
23

A Budavári Főtemplom közösségének lapja Várunk 2008. szeptember 14.
Szeptember 5-én volt Boldog Kalkuttai Teréz anya ünnepe. Mindent elmond róla az alábbi
ima, amely nemcsak az ő hitvallása, hanem egyben csodálatos szerelmi vallomás is az életről
– a nehéz életről – és az Úr Jézusról. Legyen ez program mindannyiunk számára!
Jézus az élet kenyere, hogy tápláljon
minket.
Jézus az éhező, akinek enni kell adnunk.
Jézus a szomjazó, akinek szomját csillapítanunk
kell.
Jézus a mezítelen, akit fel kell ruháznunk.
Jézus a hontalan, akit be kell fogadnunk.
Jézus a beteg, akit meg kell gyógyítanunk.
Jézus a magára maradott, akit szeretnünk
kell.
Jézus a kitaszított gyermek, akit örökbe
kell fogadnunk.
Jézus a leprás, akinek ki kell mosnunk
sebeit.
Jézus a koldus, akire rá kell mosolyognunk.
Jézus a szerencsétlen, akit meg kell hallgatnunk.
Jézus a rokkant, akit fel kell karolnunk.
Jézus a kisgyermek, akit át kell ölelnünk.
Jézus a vak, akit vezetnünk kell.
Jézus a néma, akihez szólnunk kell.
Jézus a nyomorék, akit kísérnünk kell.
Jézus az elhagyott, akinek társává kell
lennünk.
Jézus a prostituált, akit ki kell szabadítanunk
a veszélyből
és akinek barátjává kell lennünk.
Jézus a rab, akit meg kell látogatnunk.
Jézus az öregember, akit szolgálnunk
kell.
Jézus az Isten.
Jézus a Vőlegény.
Jézus az élet.
Jézus az egyetlen szerelem.
Jézus mindenben minden.
Jézus az egyetlenem és mindenem.
Várunk
A Budavári Főtemplom közösségének lapja
Szerkesztők: Török Ferencné, Török Viktória, Gál Kinga, Mátéffy Balázs.
A címlaprajzot Török Ferenc készítette.
Külön köszönet Sasmadárnak a sokszorosításért,
a szorgos lányoknak a tűzésért, hajtogatásért.
Köszönet mindazoknak, akik írásaikkal, ötleteikkel, törődésükkel
segítették a közös munkát.
24