kedves tanáraink, családtagjaink és barátaink! szeretjük mindennek megadni a kiinduló és végpontját, szeretünk mindent emléke - ze tes eseményekkel felcímkézni, mérföldkövek közé préselni. túlságosan bízunk a me - mó riánkban, és közben nem gondolunk arra, hogy néhány év múlva csak ezekre a kitüntetett pillanatokra fogunk emlékezni. Minden, ami közötte volt, elveszik a beáramló új ingerek és emlékek forgatagában. így jövőre ilyenkor a „gimnáziumi éveim” címszó már csak a gólyabál és a szalag - avató képeit hívja majd elő fejünkben: egyenfarmer és fekete egyenpóló, osztályinduló, mikrofonba éneklés bedugott füllel, kabalamajom és zalakockatorta, gólyaeskü fél lá - bon befogott orral; azután később egyenalj, matrózblúz, fehér ing és zrínyis nyakkendő, Zsinagóga, az ofő megbökött a tűvel, a hajlakk szúrós szaga, a hátsó sorban kidőlt valaki, erre megint másvalaki belesült a versbe, kicsit később keringő, majd pezsgő és dö - döl le pörkölttel, nekem már nem jutott pogácsa, te viszont nem tudtad behúzni a ruhádon a cipzárt, letörött cipősarok és a már aznap este elvesztett szalag. Melyen szintén csak annyi állt „2001–2009” vagy „2004–2009”. Mintha mindegy lenne, hogy mi történt a közte lévő nyolc vagy öt évben. Mintha mindegy lenne, hogy az első fogalmazásodra ötöst kaptál, hogy egyik reggel elvették az ellenőrződet, mert késtél, hogy rossz oldalról kerülted meg a zsámolyt kosárlabdával, hogy térképfelelős voltál, te hoztad fel a kőzeteket is a másodikra, irtó nehéz lehetett, de persze mi nem segítettünk. Mintha nem számítana az osztálykirándulás, mikor végig zuhogott az eső, hogy azon a bizonyos szódolgozaton pont nem tudtad azt a bizonyos szót, vagy hogy már elsőben eltűnt a függvénytáblád, most érettségi előtt nem ártana végre szerezni egyet. Mintha valóban mindegy lenne, hogy te voltál az osztály nyak ken - dőkötője és blúzigazítója első óta, sajnos hamar kitűnt a tehetséged. Mintha tényleg semmit nem számítanának az iskolai rendezvények, a műsor utáni székcipelés, a pala - csintasütés diáknapon, az éneklő osztály jelmezestül, az énekkar mézesnegróstul és persze a karácsonyozás, a „kit húztál”, a rosszullétig evett sütemény és az utolsó pillanatban szerzett adventi koszorú. emlékszel, mikor véletlenül bezártak a tesiöltözőbe, mert lassan öltöztél át és arra, amikor kiöntötted a kávét a főbejárat előtt vagy arra, hogy mindig húsvétkor szedtük le a karácsonyi dekorációt Mintha mindez teljesen érdektelen és értéktelen volna, pedig neked abban a pillanatban sokat jelentett. az ilyen pillanatokért szerettél ide járni, és ezekre fogsz a legélesebben emlékezni, élesebben, mint a bemagolt könyvoldalakra. Persze ezekben a pillanatokban soha nem voltál egyedül. a nehéz helyzetekben min - dig volt valaki, akivel összepillanthattál, aki kiállt érted akkor is, ha tudta, nem neked van igazad. az emlékezetes percekben mindig volt kivel nevetned és hallgatnod. ezért – ha ez most nehéz is – tudom, hogy sok mindenkinek kell megköszönnöm a gólyabál és a szalagavató között eltelt időt. köszönöm osztálytársaimnak a színt és a változatosságot a hétköznapokban, köszö - nöm az iskolarádióra lejtett táncokat, az átkiabált szüneteket, a fájdalomcsillapító hu - mort. 8
Mindnyájan köszönjük szüleinknek kamaszkori kitöréseink megértését, hangulatingadozásaink elviselését, köszönjük a reggeli ébresztéseket, a tanulásban átvirrasztott éj - szakákon a fej alól kivett könyvet és az eloltott lámpát. végül köszönjük tanárainknak a tudást és a türelmet, köszönjük a különböző létszemléleteket, melyekből mindenki kedvére gyúrhatta össze a sajátját, de leginkább azo kat a tanácsokat és bölcsességeket köszönjük, melyeket – ha nem is értettünk vagy nem akartunk megérteni elsőre – mégiscsak ellestünk és átvettünk akaratlanul. én például ezt az idézetet, mellyel megköszönni és egyben elköszönni szeretnék: „élj úgy, mintha holnap meghalnál! tanulj úgy, mintha örökké élnél!” Jámbor Aliz Laura 13. B A szalagavatói táncok bemutatóját a 13. B koreográfiája zárta 9
Change language