2008/2009. tanévről - Zrínyi Miklós Gimnázium - Sulinet

zet, be is csengettek. a hetes csendre intett, letörölte a táblát, és miután az „előőrs” suttogva
végigküldte az információt a termen, miszerint jön a tanárnő, néma csend telepedett
az osztályra.
„és a házi feladat legyen a tankönyv százkettes oldalán az egyes, a kettes, a hármas
és négyes. a négyeshez egy kis fogalmazás kell. Csak röviden, de a lényeg benne le -
gyen. viszontlátásra.” a kezünk gyorsan járt, sietve jegyzeteltük az instrukciókat a házi
feladatot illetően.
azután hirtelen feléledt az osztály. Mint minden szünetben, zsibongva, nevetve be -
szélgettünk, a szerelmesek egymás nyakába borultak, a legtöbb fiú valamilyen új szá -
mítógépes játékról beszélt vagy matematika háziért könyörögött, és csókokat dobált, ha
megkapta a hőn áhított füzetet. Mi pedig a mosdóba szaladtunk, hogy megigazítsuk a
hajunkat, az elkenődött szempillafestéket, a félrecsúszott miniszoknyát, az övet a csőnadrágon.
a folyosó ismét megtelt élettel. a picik fel-alá futkostak, a lányokat kergették,
a copfjukat cibálták, és ha egy-egy tanár rájuk is szólt, kacagva rohantak tovább a
második emeletre, majd ismét le az elsőre, a földszintre és így tovább. „Gyere már!” –
nógatott a barátnőm. az osztályteremben a jól ismert hangok szóltak: „itt a füzeted!”
vagy „ugye nem volt német házi” vagy „felelünk föciből”. egy pillanatig nem tud -
tam, hol vagyok. Mire minden kérdésre válaszoltam volna, a csengő újra megszólalt,
jelez ve, hogy itt az ideje lenyugodni, leülni és várni a tanárt, remélve, hogy jó kedve
van, és nem fog sem röpdolgozatot íratni, sem pedig feleltetni.
az órák után hangosan korgó hassal rohantunk a menzára, akár egy csorda. a lép -
csőn szerencsére senki nem esett le, bár bőven lett volna rá alkalmunk, hogy közelebb -
ről is szemügyre vegyük a kőpadlót. az ebédlőügyeletes rosszalló pillantásait ismételten
nem kerülhettük el: „ez itt egy ebédlő, nem pedig a játszótér!”. Pedig alig idősebb
nálunk.
végre odaértünk az ablakokhoz, ahol a konyhás nénik bőszen lapátolták a gőzölgő
ételt a tányérokra. leves, rizs és hús, pár szelet kenyér, és a süteménynek már alig ma -
radt hely a tálcán. sajnos a diákok megszokták, hogy villámsebességgel kell magukba
tömni az ételt, ha el akarják érni a buszt, vagy nem szeretnének elkésni a következő órá -
ról. és levest sem nagyon eszünk. nem túl egészséges, igaz
szeretem a könyvtárunkat. a zsibongó aulából mintha egy másik világba csöppennék.
amíg a többiek a büfé előtt hangosan beszélgetve emésztettek, én a könyvek társaságát
választottam. a régi regények illata betölti a termet, és a fa asztalok igazán ba -
rát ságosak. tavaly még a leckémet is itt írtam. ez az iskola legnyugodtabb terme.
egy fiúhang zökkentett ki az olvasásból: „Hát te mit csinálsz Gyere ki kosarazni!”
(Már mindenki tudja, hol keressen!) „Persze, persze, megyek. Pillanat.” vissza pakol -
tam a polcokra, a táskámat bedobtam a ruhatárba, és rohantam az udvarra. Gyö nyö rű
idő volt.
a sportpályán ötödikesek fociztak, a gólok után mindig hangos üdvrivalgásban tör -
tek ki. nagyon helyesek voltak, ahogy ott játszottak: semmi viszály, semmi veszekedés.
a meccs végére teljesen leizzadtunk, mindenkiről folyt a víz. itt az ideje hazamenni.
Mire itthon kinyitottam a kertkaput, besötétedett. beköszöntem a nagyszüleimnek,
nagy nehezen felmásztam a lépcsőn, ledobtam a kabátomat, a táskámat és a sálamat,
szüleim kérdéseire a megszokott, semmitmondó válaszokat adtam, és nekiláttam a tanu -
lásnak, de nem sokra jutottam. elkezdtem “az én alma materem”-ről írni…
23