Itt - Holmi

1132 • Imre Flóra: Egy tolvaj vallomásai, avagy az intertextualitás
(Roland Barthes kifejezésével a „szöveghorizontnak”), szóval kissé egyszerûbben fogalmazva:
ha valaki elolvas egy verset, ott van az emlékezetében (vagy én szívesebben
mondanám: az érzékszerveiben) mindaz, amit valaha olvasott: a reggeli újságtól kezdve
az adóbevallás kitöltési útmutatóján át azokig a versekig, amelyekkel így-úgy találkozott,
minden. Ez pedig valamiképpen meghatározza azt, hogy mi jut el hozzá abból
az adott mûbôl, amelyet éppen olvas. Például, ha valaki nem olvasta Poe A HOLLÓ címû
versét, akkor annak Arany János A LEJTÔN címû versének elsô két sorában: „Száll
az este. Hollószárnya / Megrezzenti ablakom” a holló csak a baljós fekete madár képét hozza
magával, a „sohasem” ítéletes reménytelenségét nem.
De kezdjük még egy kicsit elôbbrôl, nézzük elôször a dolgot az alkotó szempontjából,
és indítsunk azzal, amivel kezdtem: „Imádok lopni!”, sôt mostanában, azt hiszem,
mondhatom ezt sok más költô nevében is: „Imádunk lopni!”, szóval térjünk vissza még
egy kicsit Bernie Rhodenbarr-ra. Neki például megtetszik egy Chagall-rajz (természetesen
valaki másnak a lakásában), és nem nyugszik, amíg meg nem szerzi, hogy az övé
legyen.
Miért is lopunk mi költôk Mert megtetszik nekünk valaki más versében valami, és
azt a valamit a magunkévá akarjuk tenni. Csakhogy kissé nehezebb helyzetben vagyunk,
mint Bernie Rhodenbarr, mert ô csak betör az illetô lakásba, elviszi a Chagallrajzot,
és már fel is akaszthatja otthon a hálószobafalra, az övé, nézegetheti, birtokolhatja.
De hogyan lehet birtokolni egy verset vagy egy verssort Például úgy, hogy mondogatjuk,
ízlelgetjük, szinte szopogatjuk, mint egy jó fagylaltot. Könnyû a színészeknek,
nekik ez a dolguk. Ahogy elmondják, magukévá teszik a verset, a maguk személyiségén
szûrik át, ezzel a vers is új ízt kap, önmaguk is valamiféle szellemi-lelki proteinben
gazdagodnak. De hát egy költô mégse mehet oda mindenkihez, hogy „tessék már
meghallgatni, milyen jó ez az Arany János-sor, hogy »Ötszáz, bizony, dalolva ment lángsírba
velszi bárd«”.
Illetve egy esetben megteheti. Akkor, ha a vers idegen nyelven van, és ô le tudja fordítani,
meg tudja szólaltatni magyarul, átengedve önmagán, átfordítva a saját nyelvére
– amely persze nemcsak saját anyanyelve, hanem saját költôi nyelve is.
És hát ez persze régi módszer. Már a régi görögök is... De a rómaiak legalábbis már
profin ûzték ezt a módszert – eléggé le is szólják a kézikönyvek ôket, hogy „másodrendû”
a római költészet, mert görög mintákból táplálkozik. De hátha mégsem ilyen egyszerû
ez.
Itt van például Catullus. Elolvasta Szapphó verseit, és beléjük szeretett (elannyira,
hogy a szerelmét is Szapphóról nevezte el Lesbiának). Fogta magát hát, és lefordította
egyik versét. Lássuk csak! (Ez persze megint kétfedelû trükk lesz, hiszen itt most
mind Szapphó, mind Catullus versét saját fordításomban közlöm, vagyis ha úgy tetszik,
még egy prizmát iktattam a rendszerbe. A közérthetôség kedvéért azonban talán
mégis jobb, ha nem görögül és latinul mutatom be a két verset.)