Create PDF files without this message by purchasing novaPDF ...

Create PDF files without this message by purchasing novaPDF printer (http://www.novapdf.com)

„Mikor lesz vége ennek, kérdem 

és rátok gondolok, igen, 

hazagondolok és könnyeim közt 

gyanútlan fölragyog szívem!” 

- Pilinszky János - 

2 


Egész nap a játszótéren lógtunk. Szívtuk a cigit, és nem csináltunk semmit, csak ültünk a 

hintában, és sztorikat meséltünk egymásnak. Olyan történeteket, amelyekről mindannyian 

tudtuk, hogy nem igazak, mégis mind úgy csináltunk, mintha elhinnénk. Laci például első 

szexuális élményét osztotta meg velünk. Persze tudtuk, hogy nőt még csak újságban látott 

meztelenül, mégis olyan meggyőzően ecsetelte a dolgot, mintha tényleg megtörtént volna. Mi 

meg kérdezgettük mindenféléről. Aztán jókat nevettünk ezen az egészen. Azt hiszem, akkor 

nevettem utoljára. 

Nyár vége volt. Olyan csendes napos, de nem túl meleg idő, amikor az embernek jól esik a 

szabadban lenni. Kilógtunk az intézetből, mert nem szerettük, hogy nincs egy hely, ahol 

magunkban lehetnénk. Mivel utoljára voltunk együtt, emlékezetessé akartuk tenni a napot. 

Miután sikerült kis időre magunkra maradni, gyorsan kimásztunk a kerítésen aztán futásnak 

eredtünk. Meg sem álltunk a játszótérig. Néhány anyuka és pár kiskölyök lődörgött ott, de 

amikor megláttak minket, rögtön tudták, hogy állami gondozottak vagyunk. Akkor még nem 

gondolkoztam el ezen, nem is nagyon érdekelt, hogy miért voltunk ilyen hatással az 

emberekre. Mire elfoglaltuk a hintákat, a játszótér teljesen kiürült. Akkor Tomi elővette a 

cigit és rágyújtottunk. Nem tüdőztük le, csak néha, de akkor majd megfulladtunk a 

köhögéstől. Utána meg a röhögéstől. Mindent egybe véve szép délután volt. Aztán az 

intézetbe való visszajutás nehezebbnek bizonyult, mint kifelé. Alig bírtunk felkapaszkodni a 

betonkerítésre, amely körülölelte az épületeket és a parkot. De valahogy mégis csak 

bejutottunk. Épp időben, mert majdnem lekéstük a sorakozót. Végül is senki nem vette észre a 

szökésünket, így legalább volt min nevetnünk takarodó után is a nevelők nagy bosszúságára. 

De kivételesen nem avatkoztak közbe. Tudták, talán soha többet nem látjuk egymást viszont. 

És igazuk is lett. 

Másnap Lacit, aki csak a nyarakat töltötte a gyerekotthon falai között, végleg haza vitték a 

szülei. Tamás és Feri pedig nevelőszülőkhöz került. Én voltam az egyetlen, aki maradtam. 

Nem kellettem sem a szüleimnek, se másoknak. Akkor még nem nagyon bántam. 

3 


A kezdetek 

Mi valahogy sose voltunk boldog család. Igazából család se nagyon voltunk. Apám távozása 

után, amire nem nagyon emlékszem, mert úgy másfél-két éves koromban lehetett, anyám inni 

kezdett. Néha napokig csak piált, és nem törődött semmivel és senkivel. Azokon a napokon a 

szomszéd néninél húztam meg magam. Az idős hölgy hat macskával osztotta meg a lakását. 

Még mindig emlékszem arra a furcsa szagra, amely megcsapta az orromat akárhányszor 

anyám átvitt megőrzésre. Emlékszem, mennyire szerettem a cicákkal játszani, és mindig 

kaptam süteményt is. Viszonylag szép emlékeim vannak arról az időről. A sütemény illata 

mindig feleleveníti bennem ezt az időszakot. Noha anyám nem sokat törődött velem, még 

nem voltam számkivetett sem. 

Aztán egy nap anyám a kocsmában megismerkedett egy férfival, aki hamar odaköltözött 

hozzánk. Onnantól kezdve anyám nem járt el otthonról, inkább mind a ketten otthon ittak. 

Szerettem volna a nénihez menekülni, de nem engedtek. Egyre inkább félni kezdtem tőlük, 

mert amikor ittak agresszívak és gonoszak lettek. Sokszor hallottam magányos éjszakáimon 

anyám nevetését, amelyben nem volt egy csepp öröm sem, inkább száraz és erőltetett nevetés 

volt. Mindig így röhögött, amikor könyörögtem neki, hogy ne bántson. 

Amikor mind a ketten részegek voltak, a férfi folyton engem vert, de anyám nem tett semmit. 

Mindig azt mondogatta, hogy tanuljak meg viselkedni. Ha nem lennék olyan rossz gyerek, 

akkor Lajos nem verne. De valahogy sose tudtam, milyen rosszaságot követtem el éppen, 

amikor úgy döntött, hogy elkalapál. Nem válogatott. Ütött a nadrágszíjjal, seprűvel, cipővel, 

fakanállal, meg amivel még ért. Néha a cigit is elnyomta a bőrömön. Az nagyon tudott fájni. 

És minél jobban üvöltöttem, tiltakoztam, könyörögtem, annál jobban és tovább vert. Később 

rájöttem, ha nem látja rajtam, hogy szenvedek, hogy mennyire fáj, megunja és abbahagyja. De 

nem volt könnyű úgy tenni, mint akinek nem is fáj. Ezért aztán a legtöbbször igyekeztem 

láthatatlan lenni, nem kerülni az útjukba. A sarokban gubbasztottam, játszani sem mertem, 

nehogy zajt csapjak, és felhívjam magamra a figyelmüket. Nem tudom, mi járt a fejemben. 

Nem nagyon emlékszem a gondolatokra, csak az érzés maradt meg bennem, annyi év 

elmúltával is. Egy érzés, amit akkor ismertem meg, és szinte az életem részévé vált. Félelem. 

A zajoktól, árnyékoktól, hangoktól, mindentől féltem. 

Amikor megszületett az öcsém, egy időre lecsillapodtak a kedélyek. Anyám abbahagyta az 

ivást, és Lajos is inkább a fiával foglalkozott. Az idill azonban nem tartott sokáig, és bármi 

történt otthon, újból én lettem „elővéve”. 

Emlékszem egy augusztus 20.-ra. Nagyon izgatott voltam a tűzijáték miatt. Anyám, nem is 

tudom miért, reggeli közben megígérte, hogy kivisz minket az öcsémmel együtt a tűzijátékra. 

Alig vártam, hogy végre láthassam ezt a különlegességet. Egész nap arra készültem. Nem 

mertem megmozdulni sem, nehogy valami rosszat tegyek, vagy összekoszoljam a ruhámat. 

Aztán hazajött a mostohaapám, és minden vágyam szertefoszlott. Bejött a lakásba, 

végignézett rajtam, majd elkezdett röhögni – Nézd már a kis szarost, hogy kinyalta magát! 

Csak nem hiszed azt, hogy pont téged foglak elvinni! Örülj neki, hogy kapsz zabálnivalót, és 

nem rúgatlak még ki innen. Most meg tűnj a szemem elől, mert hányni tudnék tőled! Anyámra 

néztem, aki egy üveg itallal a kezében röhögött. Nem tudtam, mit tegyek, csak folytak a 

könnyeim. Megígérted – szipogtam anyámnak. Rögtön tudtam, nem lett volna szabad 

megszólalnom. A sörösüveg szilánkokra tört a fejemen. De nem volt megállás. Mostohaapám 

ütött és rúgott, ahol ért. Tekintettemmel anyámat kerestem. Könyörögni akartam neki, hogy 

segítsen, de még csak rám sem nézett. Mintha nem is lettem volna ott, bekapcsolta a tévét és 

4 


leült. Nem tudom, meddig verhetett a nevelőapám, mert elvesztettem az eszméletemet. 

Amikor magamhoz tértem, a tiszta ruhám csupa vér és kosz volt. Még be is pisiltem. Csak 

feküdtem a saját mocskomban, és nem tudtam felállni. Sírtam és segítségért könyörögtem. 

Ekkor anyám megfogta a karomat és kirángatott a fürdőszobába, majd rám nyitotta a hideg 

vizet. Azt hittem, menten megfagyok. Abbahagytad a bőgést Vagy kérsz még – kérdezte 

anyám, én meg csak bólogattam és megpróbáltam visszatartani könnyeimet. Akkor elengedett 

és visszament a szobába a tv-hez. Csak ültem a kádban, rázott a hideg és nem mertem 

megmoccanni. Attól féltem, hogy ha meghalják, hogy létezem, megint elvernek. Egész éjjel a 

fürdőben voltam. Ültem a hideg kövön, hátamat a falnak támasztva, csurom vizes ruhámban, 

és arra vártam, hogy mindenki aludjon, és ne vegyék észre, hogy élek. Nem mertem 

megmozdulni, így amikor reggel anyám rám nyitotta az ajtót, teljesen el voltam zsibbadva. Te 

meg mi a fenét gubbasztasz itt, te szerencsétlen. Ha ezt apád meglátja laposra ver, és meg is 

érdemled. Na kelj fel innen és rakj rendet magad után! Hangja hideg volt és könyörtelen. 

Felpattantam és berohantam a szobámba. Amilyen gyorsan csak tudtam, magamra kapkodtam 

valami száraz ruhát, és visszarohantam a fürdőbe, hogy kitakarítsam. Rettegtem attól, hogy a 

mostohaapám felébred. Tudtam, el fog verni, csak azt nem, hogy mikor és hol. A fürdő után a 

szoba következett. Lenéztem a padlóra, ahol tegnap feküdtem. Minden tele volt alvadt vérrel. 

Nem lepődtem meg ezen. Már valahogy hozzá voltam szokva. Lehajoltam és a 

felmosóronggyal súrolni kezdtem a padlót. Azon imádkoztam, hogy gyorsan menjenek el a 

kocsmába, mert akkor pihenhetek egy kicsit és talán valami ennivalót is találok magamnak a 

hűtőben. Nagyon utáltam őket. Akkoriban sokat imádkoztam, mert úgy képzeltem, hogy Isten 

majd észrevesz, és segít nekem jónak lenni. Minden este, amikor korgó hassal kellett 

lefeküdnöm, arra gondoltam biztos valami nagyon nagy bűnt követhettem el, amiért így kell 

megfizetnem. De fogalmam sem volt róla, mi rosszat tettem. Aztán az egyik nap 

összeszedtem a bátorságomat, és odaléptem anyám elé. A nappaliban feküdt az ágyon és a tv-t 

bámulta. Én éppen végeztem a mosogatással. Egy darabig csak álltam mögötte, hiszen 

addigra engedély nélkül meg sem szólalhattam, és megpróbáltam visszaemlékezni, milyen 

lehetett akkoriban, amikor még nem ivott. A haja szőke volt és hosszú, a szeme kék és mindig 

kisminkelte magát. Úgy gondolom nagyon szép nő lehetett, de mostanra haja megsárgult és 

gubancos volt, szeme alatt hatalmas karikák éktelenkedtek. Arca felpuffadt a sok italtól. Csak 

álltam és néztem őt, és nem mertem megszólalni. Akkor felém fordult és undorodva nézett 

rám. – Mi a faszt akarsz Nincs dolgod- kérdezte durván, és én majdnem bepisiltem 

ijedtemben, de összeszedtem a bátorságomat és vettem egy nagy levegőt. – Mit csináltam 

Miért vagyok rossz – kérdeztem, bár inkább csak motyogtam, mert anyám újból 

megkérdezte, hogy mit akarok tőle, de addigra már megragadta a karomat, és olyan erősen 

szorította, hogy azt hittem menten eltörik. De már nem hátrálhattam meg, és újból feltettem a 

kérdést. Meg sem várta, hogy befejezzem. Akkora pofont kaptam tőle, hogy a földre 

zuhantam. A szám felrepedt, és a vér lassan szivárogni kezdett. Akkor megint megragadta a 

karomat és kirángatott a konyhába. Tudtam, hogy nagy hibát követtem el, és tudtam ezért 

nagyon nagy büntetést fogok kapni. Összeszorítottam a fogam, és vártam hogy lesújtson rám 

a haragja. Nem kellett sokáig várnom. A fiókból elővette a legnagyobb fakanalat, és addig 

ütötte a fejem vele, amíg az szét nem tört. Aztán a kezében tartott üveggel folytatta. A 

szilánkok belefúródtak a fejembe, és rettenetes fájdalmat okoztak. Emlékszem még napokkal 

később is találtam néhányat a hajamban. 

Egy másik nap anyám orvoshoz vitte az öcsémet, és én kettesben maradtam 

mostohaapámmal. Előtte még nem történt ez meg, de valahogy minden idegszálamban 

éreztem, nem lesz jó vége. Ha anyám nem is állt ki mellettem, mégis valamennyire 

biztonságban éreztem magam a közelében. Azon a napon azonban teljesen magamra 

maradtam. Próbáltam észrevétlen lenni, elvégezni a munkámat a lehető leghamarabb, hogy 

5 


aztán a sarokban gubbasztva várjam, hogy anyám hazaérjen. Nem voltam elég gyors, 

bármennyire is igyekeztem. Mostohaapám megállt a konyha közepén és figyelte minden 

mozdulatomat. Remegett kezem-lábam miközben arra összpontosítottam, hogy ne rontsak el 

semmit. Amikor a konyha már ragyogott elindultam volna, hogy nekiálljak a fürdőszobának, 

de Lajos megállított az ajtóban. Megragadta a karomat, és teljes erejéből kicsavarta. A 

legszívesebben üvöltöttem volna, de összeharaptam a számat és egy hangot sem adtam ki. 

Még akkor sem, amikor hallottam a reccsenést. A fájdalom egy pillanatra fellángolt, majd 

hirtelen elzsibbadt a kezem. Ránéztem a karomra, amely kitekeredve lógott a testem mellett. 

Aztán ránéztem Lajosra, és csak az járt a fejemben, hogy ennyi Ez minden Eltörte a kezem 

és vége A mostohaapám is meglepődött, de csak egy pillanatig tartott nála, majd megfordult 

és belobbantotta a gáztűzhely lángját. Megragadta a karom, és mire észbe kaptam volna a 

lángok fölé tartotta. Minden erőmmel azon voltam, hogy kiszabadítsam magam, de egyre 

inkább maga alá gyűrt a fájdalom. Aztán nyílt az ajtó és mostohám elengedte a kezemet. Én 

összegörnyedtem a földön, és csak sírtam. Hangok nélkül, magamba, sírtam… 

Az orvos megkérdezte, mi történt, anyám meg szemrebbenés nélkül mondta: Leesett a 

lépcsőn. Mindig ez volt a szöveg. Leesett a lépcsőn, a fáról, az ágyról… Az orvos hitte is meg 

nem is. Nézte a karomat, forgatta, majd rákérdezett az égésre. Anyám ismét kész válasszal állt 

elő. A tűzhelynél játszottam, pedig ő mondta nem szabad. Amikor rám szólt, megégettem 

magam és ijedtemben elfutottam és leestem a lépcsőről. Az orvos megsimogatta a fejem és 

megkérdezte, tényleg így történt-e. Én meg bólogattam. A kórházig tartó úton anyám 

kioktatott arról, mit kell tennem, mondanom, és mi történik, ha nem teszem. Nem akartam 

újabb verést, hát hazudtam és nagyon-nagyon szomorú voltam. Az orvos kedves volt, és 

barátságos. Többször megsimogatott és látszott rajta nem nagyon hiszi el anyámnak, amit 

mond. A legszívesebben elmondtam volna neki mi történt, de nem mertem, mert anyám 

tekintetét éreztem a hátamban. Tudtam, minden mozdulatomat figyeli, és tudtam, ő uralkodik 

felettem, így hát bámultam magam elé, és egy szót sem szóltam. Hagytam, hogy az orvos 

bekösse az égést és begipszelje a karomat. Aztán még egyszer megsimogatott mielőtt 

kiengedett anyámhoz. Vigyázz magadra! – mondta búcsúzóul. 

Az öcsém általában a nagyszüleimnél volt, de engem sose vittek magukkal. Mindig azt 

mondták, majd ha megtanulok rendesen viselkedni. Fogalmam sem volt róla, hogy mi a baj a 

viselkedésemmel. Mindig irigyeltem az öcsémet és így utólag bevallva kicsit utáltam is. Neki 

mindene megvolt, ami nekem hiányzott. Volt, aki szeresse, aki foglalkozzon vele. Megkapott 

mindent, amit akart, játékokat, ruhákat, ételt, meleget, szeretetett. Nem tudtam, miért nem 

szerettek engem is a nagyszüleim, ha már anyám elhanyagolt. Ami azt illeti, a mai napig nem 

tudom, miért bántak velem ilyen elutasítóan. 

Néha azért előfordult, hogy magamra hagytak. Olyankor, amikor végeztem a takarítással csak 

leültem az egyik sarokba és vártam. Nem mertem megmozdulni, nehogy összekoszoljak 

valamit, vagy hibát kövessek el, bármit jelentsen is az. Órákon keresztül ültem mozdulatlanul. 

Sokszor előfordult az is, hogy amikor egyedül voltam otthon kilopakodtam a konyhába, 

kinyitottam a hűtőt és kivettem belőle egy megfagyott virslit, vagy egy szelet sajtot, bármit, 

amit észrevétlenül ki tudtam venni. Annyira éhes voltam, hogy a lopást is megkockáztattam, 

csak ételhez juthassak. Tudtam, hogy bűnt követek el, de nem volt más választásom, életben 

kellett maradnom valahogy. A lopott ételt, amilyen gyorsan tudtam, betömködtem a számba 

és lenyeltem, aztán visszakotródtam a sarokba. Pár órával később, amikor szüleim hazaértek 

anyám mindig észrevette a lopásomat. Addig ütötte a gyomromat, amíg ki nem hánytam a 

félig megemésztett ételt. Edd meg! – üvöltött rám anyám. Lehelete alkoholbűzös volt, szemei 

6 


vérben forogtak. Én meg csak néztem a félig megemésztett falatokat. Ránéztem anyámra és 

könyörögtem, hogy ne tegye, de nem eresztett. Megfogta a fejem, és teljes erejéből 

belenyomta a hányadékba. Éreztem számban a meleg édes-sós ízt és láttam amint orrom vére 

egyre nagyobb területen mocskolja be a padlót. Tudtam, ezért újabb verést fogok kapni, így 

megpróbáltam ruhám ujjával feltörölni, miközben igyekeztem, nehogy levegőt vegyek, és 

beszippantsam a véres, nyálas ételt. Próbálkozásom kudarcot vallott. Orrom és szám telelett 

azzal, amit kihánytam. Újból hányni szerettem volna. Undorító vagy! – közölte anyám és 

otthagyott a földön. Annyira szerettem volna eltűnni, semmivé válni, de csak nyüszíteni 

tudtam a fájdalomtól, megaláztatástól, mint egy kutya. 

A napok az idő múlásával sem lettek sokkal jobbak. Mivel óvodába nem jártam, anyám és 

mostohaapám szeszélyeinek voltam kitéve. Minden este fájdalommal és félelemmel telve 

feküdtem le aludni, legtöbbször korgó hassal, magányosan. Nem értettem, miért bánnak 

velem így, nem tudtam, mit követtem el, de minden este megesküdtem, hogy másnap jól 

fogok viselkedni. Abban bíztam, ha egyszer majd jó és szófogadó gyerek leszek – jelentsen ez 

bármit - akkor édesanyám magához ölel és megsimogat. Nem is emlékeztem arra, milyen 

érzés a simogatás, de nagyon jól el tudtam képzelni. Puhának és melegnek gondoltam, mint 

egy lágy takarót. Nagyon vágytam arra, hogy valaki megsimogasson. 

Életem hatodik és utolsó családban töltött karácsonyára készültünk. Jobban mondva rajtam 

kívül mindenki más készült. A nagyszüleim nálunk töltötték az ünnepeket, az öcsémet szépen 

felöltöztették és egész nap sütit meg csokit ehetett, miközben én a már megszokott koszos és 

lyukas ruháimban végeztem a házimunkát. Nem éreztem mást, csak rengeteg gyűlöletet. 

Senki nem törődött velem, mintha láthatatlan lennék. Csak tettem a dolgomat és az járt a 

fejemben, hogy észre sem vennék ha meghalnék. Akkor gondoltam először arra, hogy egyszer 

meg fogok halni. Tudtam, hogy csak azért élek még, mert anyám és mostohám úgy akarja. 

Amikor végeztem a konyhában, az anyám bezavart a „szobámba”. Ez egy kis helyiség volt a 

konyha mögött, ahol mindenféle kacatot tároltunk. Ott volt egy dohos matrac, meg egy koszos 

takaró. Ez volt a szobám, amióta az öcsém beköltözött az én igazi szobámba. 

Egész este ébren voltam. Hiába éreztem magam hulla fáradtnak az egész napos robotolástól, 

képtelen voltam álomba merülni. Valami azt súgta, még nincs vége. Nem tévedtem. Amikor 

már az egész ház elcsendesedett mostohaapám nyitotta rám az ajtót. Á még nem alszol. 

Remek! Akkor szórakozzunk kicsit! – mondta. Tudtam, hogy teljesen részeg és tudtam, hogy 

olyankor semmi sem fékezi indulatait. Egy hangot sem akarok hallani! Megértetted – 

bólintottam hogy igen, majd követtem a konyhába. Nem tudtam mit talált ki, de abban biztos 

voltam, hogy nagyon fog fájni. Mire utolértem már a nagykést tartotta a kezében. 

Automatikusan hátrálni kezdtem, de a fal nem engedett menekülnöm. Odalépett hozzám és a 

nyakamhoz szorította a kést, majd teljese erejéből ágyékon rúgott. Levegő után kapkodtam, 

de a kés nem engedte, hogy összegörnyedjek. A következő rúgás után azonban már nem 

érdekelt a kés, az se számított volna, ha átvágja a torkomat. Képtelen voltam tovább állni, így 

a fal mellett lassan lecsúsztam a földre. Az újabb rúgás a fejemet érte. Az orromból szinte 

abban a pillanatban ömleni kezdett a vér. Aztán ököllel esett nekem. Addig ütött, amíg végül 

nem bírtam magamban tartani, és üvölteni kezdtem a fájdalomtól. Nem tartott sokáig, mert 

szinte abban a pillanatban megragadta a nyakamat, és szorítani kezdte. Éreztem, hogy kifogy 

a levegőm. Lassan zsibbadt el az agyam. A hangok egyre messzebbről jöttek. A szívverésem 

felerősödött, majd megsüketültem tőle. Aztán lassan megszűnt körülöttem a külvilág, elmúlt a 

fájdalom és megszűnt a félelem is. Nem tudom hogyan és miért, de megkönnyebbültem. Úgy 

éreztem, ez a legjobb, ami történhet velem. A testem elernyedt és egy furcsa, bizsergető 

álomba merültem. Nem tudom mennyi ideig szorította a nyakamat. Amikor magamhoz tértem 

a matracomon feküdtem. Szemem és a fejem lüktetett, a szám kiszáradt, nyakam éget az 

7 


arcomra meg alvadt vér tapadt. De nem haltam meg. Amikor erre ráébredtem, nagyon 

szomorú lettem. Miért Isten, miért hagyod – kérdeztem zokogva, majd ismét elaludtam. 

Február volt. Hideg, kemény és komor. A hó egyenletes fehérre festette a máskor összevissza 

színű házak tetejét. Magányos voltam. Néztem az ablakból, ahogy a házbeli gyerekek az 

udvaron játszottak. Nem mehettem ki játszani. Nem mehettem ki sehova sem. Nem 

érdemeltem meg. Az ablakból sem szabadott nézelődnöm, én mégis sokszor megtettem, 

amikor csak anyám volt otthon. Tudtam, ha megtudja, akkor nagyon nagy verésre 

számíthatok, de néha mégis kileselkedtem az udvarra. Akkor láttam meg a rendőröket. 

Nagyon megijedtem, hiszen mindig azt mondta anyám, hogy ha nem tanulok meg végre 

viselkedni, eljönnek értem a rendőrök és visznek a börtönbe. Nagyon féltem, hogy börtönbe 

kerülök, bár fogalmam sem volt, mi is az a börtön, így amikor megláttam őket rettenetesen 

megijedtem. Gyorsan behúztam a fejem az ablakból, és nekiálltam a mosogatásnak. Amikor 

meghallottam a csengő rekedt hangját, összerezzentem. Anyám egy üveg itallal a kezében 

ment ajtót nyitni. Kezem, lábam remegett, miközben arra vártam, hogy bejönnek értem a 

konyhába. Megmozdulni sem bírtam. Nem hallottam miről beszélnek, csak hogy anyám 

üvöltözni kezd a rendőrökkel. Aztán csend lett. Hosszú, nyomasztó csend lett, amelyet 

lépések zaja szakított félbe. Öcsém ezt az időt választotta arra, hogy sírva fakadjon. Torka 

szakadtából üvöltött. Az egyik rendőr elment a konyhaajtó előtt egyenesen az öcsém 

szobájába. Én a konyha közepén álltam mereven, mint egy szobor. Szerettem volna 

láthatatlanná válni, de nem tudtam. A rendőr az öcsémmel a karján kifele menet bepillantott a 

konyhába. Megállt és végignézett szánalmas, szakad külsőmön. Arcom és orrom dagadt volt 

az esti veréstől, ruhám véres, szakadt és mocskos, mint egy hajléktalané. Hát te meg ki vagy 

– kérdezte tőlem. Hangja lágy volt, ám én mégis bepisiltem félelmemben. A francba! – 

mondta, majd öcsémmel együtt távozott. Nem tudtam, mi történik. Agyam teljesen lezsibbadt, 

fülem zúgott, nem hallottam semmit. Azt hittem menten elájulok. Néhány perc telt el, de 

nekem óráknak tűnt. Aztán a rendőr megfogta a kezemet, és kivezetett az ajtón. Fogalmam 

sem volt arról, hogy mi van anyámmal, testvéremmel. Nem láttam őket sehol, csak a 

szomszédokat, akik kíváncsian meresztgették a szemüket felém. Lehajtottam a fejemet és a 

nadrágomon a nedves foltot néztem. Csak az járt a fejemben, hogy megint rossz voltam. Az 

emberek utat engedtek nekünk a folyóson, de amint elhaladtunk összesúgtak mögöttünk. Én 

meg lehajtottam a fejem és nagyon-nagyon szégyelltem magam. Nem értettem semmit abból, 

ami történt, de biztos voltam benne, hogy miattam volt minden. 

Ülj nyugton, és ne piszkolj össze mindent! – morogta a rendőr, amikor beültünk az autóba. 

Amilyen kicsire csak tudtam, összehúztam magam, és megpróbáltam nem mocorogni. Nem 

volt könnyű, tekintettel arra, hogy minden porcikámban remegtem a félelemtől. 

A rendőrség épülete komor, szürke és félelmetes volt. Amikor beléptem az ajtón, a folyóson 

álldogáló rendőrök tekintette a szívemig hatolt. Éreztem a döbbenetet és a sajnálatot, ahogy 

elballagtam előttük koszlott ruháimban. Fejemet makacsul lehajtottam és a padlót bambultam. 

Fekete-fehér kövek váltották egymást tekintetem előtt, szinte szédültem a látványtól, a rám 

törő érzésektől, a félelemtől és a kétségbeesésétől. Aztán egyszer csak megálltunk. Egy 

szobába értünk, ahol alig pislákolt egy-két neoncső. Felemeltem a fejem és körülnéztem. A 

felnőttek körülöttem álltak, és mindenki izgatottan beszélt mindenkivel. Egyesek kimentek, 

majd újabb emberek jöttek be, de velem nem foglalkozott senki. Mintha hirtelen elfelejtették 

volna, hogy ott vagyok. Zavarban voltam. Nem tudtam, mi történik, miért vagyok ott. A 

félelem egyre inkább úrrá lett a gondolataimon. Már előre láttam, hogy anyám üvöltözve 

belép az ajtón, hogy hazavigyen, aztán otthon nekem esik majd, és minden kezébe kerülő 

8 


tárggyal ütlegelni fog. Addigra már tudtam, hogy sohase bántana, ha mások is látnák. De ha 

kettesben maradok vele, még akár meg is ölhetne, amiért eljöttem otthonról. Pánikba estem. 

Nem tudtam, mit kellene tennem. Hátrálni kezdtem a falig és összekuporodtam a sarokban. 

Csapdában éreztem magam. Tudtam, ha elszöknék azzal még nagyobb bajba keverednék, de 

abban is biztos voltam, hogy abból is baj lesz, ha maradok. Sírni szerettem volna, üvölteni, 

hogy valaki vigyen haza, mert anyám biztosan keresni fog, de nem mertem megszólalni. Csak 

ültem a fal mellett, és mivel senki nem foglalkozott velem, így ott gubbasztva lassan kezdtem 

megnyugodni. A félelem átadta helyét a fáradtságnak. A hasam korgott az éhségtől. 

Tapasztalatból tudtam, az alvás enyhíti az ilyen gyötrelmeket. Nem akartam elaludni, de az 

átélt izgalmak és a fáradság végül is legyőzött, és lidérces álomba merültem. 

Egy férfi érintette meg a vállamat, amire úgy pattantam fel, mintha kilőttek volna. Még a férfi 

is meglepődött ezen a reakción, de aztán csak rám mosolygott, és ismét megérintette a vállam. 

Gyere velem – mondta. Hangja lágy volt, engem mégis a félelem és a kétségbeesés kerített 

újra hatalmába. Szerettem volna megkérdezni, mi lesz velem, de még mindig nem mertem 

megszólalni. A férfi átkísért egy másik szobába, amely kisebb és barátságosabb volt, mint az 

előző. Egy asztal volt a közepén, körben székekkel. Egy nő ült az asztalnál, előtte szendvicsek 

és egy nagy pohár tej volt. Szia Dávid! –mondta kedvesen és leültettet a székre az étel mellé – 

Gondolom éhes vagy. De még mennyire – mondtam magamban, és minden félelmem egy 

csapásra kiszállt belőlem, amikor enni kezdtem. Amilyen gyorsan csak tudtam, habzsoltam az 

ételt. Olyan mohón tömtem magamba, hogy néha majd megfulladtam. Szüleim gyakran úgy 

játszották velem, hogy amikor elkezdtem enni egyszerűen elvették előlem az ételt, így 

megszoktam, hogy minél több ételt tömjek magamba olyan gyorsan, amennyire csak 

lehetséges. Amikor végeztem az evéssel a nő és egy másik rendőr átkísért egy épületbe, amely 

egy hatalmas udvar végében állt. Az épület megfakult sárga színűre volt festve, szűk ablakain 

fehér rácsok voltak. Sose felejtem el azt az érzést, ami akkor tört rám, amikor felnéztem a 

háromszintes épületre az udvarról, amelyen keresztül vágtam a rendőrök kíséretében. Nagyon 

megrémültem. Biztos voltam abban, hogy ahova visznek az a börtön. Hirtelen földbe 

gyökerezett a lábam és egy tapodtat sem mozdultam. A két rendőr alig bírt tovább vonszolni. 

Az épületben végül is a férfi az ölébe vett, és úgy vitt egészen egy kis szobáig, ami olyan volt, 

mint egy orvosi rendelő. Volt ott egy orvos is, talpig fehér köpenyben. Miután a nő elmesélte 

az orvosnak, hogy miért jöttünk, teljesen levetkőztettek. Nagyon szégyelltem magam, ahogy 

ott álltam koszos és lyukas alsónadrágomban. A testemet számtalan seb és zúzódás borította. 

Voltak köztük egészen frissek, és olyanok is, amelyek már majdnem teljesen begyógyultak. 

Én nem néztem rájuk. A padlót bámultam mereven, és megpróbáltam visszatartani a 

könnyeimet, bár egyre nehezebben ment. Az orvos kitisztított néhány sebet, amelyek a 

bőrömön eloltott cigarettáktól származtak, majd miután még egyszer alaposan szemügyre 

vett, végre felöltözhettem. 

Most már hazamehetek – szalad ki a számon, amikor a két rendőr kíséretében visszafelé 

ballagtunk a rendőrség épületében az udvaron keresztül. Nagyon hideg volt. Kezem, lábam 

szinte teljesen lefagyott, de nem nagyon törődtem vele. Sokkal inkább az foglalkoztatott, 

hogy mi lesz velem. Mivel már majdnem teljesen besötétedett, azon kezdtem elmélkedni, 

hogy anyám miért nem keresett. Haza szeretnék menni – mondtam kissé bizonytalanul a 

nőnek, aki rám mosolygott, de nem válaszolt. Ekkor a férfihez fordultam – Anyukám már 

biztos keresett – motyogtam inkább magamnak. Bíztam abban, hogy számítok még valakinek, 

aki keres, akinek hiányzom. A férfi rám nézett és megsimogatta a fejem. Sajnálom, Dávid! 

Ennyit mondott. Mindössze ennyit. 

Még órákat ültem abban a szobában, ahol megettetek. Néha benéztek hozzám, rám 

mosolyogtak vagy csak kíváncsian méregettek, aztán mentek tovább. Senki nem mondott 

semmit, senki nem jött értem, hogy elvigyen. Teljesen belefáradtam a félelembe. Úgy tűnt 

9 


nekem, hogy széthullik körülöttem minden. Néztem a falakat, és a tehetetlenség érzése szinte 

fojtogatott. Aztán sírni kezdtem. Mivel nem nagyon foglalkoztak velem, senki sem látta. 

Örültem ennek. Megszoktam már, hogy nem mutathatom a fájdalmat, így megkönnyebbülést 

okozott, hogy végre kisírhatom a bánatomat. Aztán kinyílt az ajtó és egy középkorú, szigorú 

tekintettű nő lépett be a szobába. Anna néni vagyok. Most velem kell jönnöd, Dávid! – 

mondta és megfogta a kezemet. Tenyere nedves volt, szorítása pedig határozott és erős. Haza 

akarok menni! – fakadtam ki, és megpróbáltam kiszabadítani a kezemet szorításából, de a nő 

nem engedett. Hallgass! Velem jössz és kész. Ez nem kívánságműsor, fiam! Toporzékolni 

kezdtem és szabályosan földhöz vágtam magam. Eldöntöttem, nem hagyom, hogy elvigyenek. 

Biztos voltam benne, hogy anyám hamarosan értem jön, és hazavisz. Hogy miért akartam 

hazamenni Azt hiszem azért, mert ott biztonságban voltam. Tudtam, mi történik velem, mire 

számíthatok. Féltem az ismeretlentől, az új emberektől. És féltem anyám haragjától is. 

Beültettek egy rendőrautóba. A nő szorosan mellettem ült, és két karjával szinte gúzsba 

kötött. Mozdulni sem bírtam. Éreztem kölnijének kellemetlen illatát, ruhája durva anyagát. 

Mindenáron ki akartam szabadulni karjai közül. Nem volt más választásom, hát teljes 

erőmből beleharaptam a kezébe. Nem számítottam rá, hogy pofon fog vágni. Az autó 

ajtajának csaptam a fejem az ütés erejétől. Teljesen megszédültem. A rendőr hátrafordult. Mit 

művel – kérdezte. Megharapott. Olyan, mint egy állat. De majd megneveljük. Úgy látom a 

szüleinek arra nem volt gondja! – válaszolt, majd ismét leszorította a karjaimat, de már ügyelt 

arra, hogy ne tudjam megharapni. Ha nem maradsz nyugtom, megkötözlek! – morogta a 

fülembe. Ugyan már, csak rémült. Hagyja békén! A nő válaszra sem méltatta. Egy darabig 

még küzdöttem, de aztán beláttam nincs értelme. Miután abbahagytam a mocorgást, hatalmas 

lett a csend az autóban. Néztem a férfi tarkóját, és magamban azon könyörögtem, ne engedje, 

hogy ez a nő magával vigyen. Sajnos azonban, amikor megállt az autó, és kiszálltunk belőle, 

a férfi egy szó nélkül elhajtott, magamra hagyva a félelmeimmel. Úgy éreztem, hogy teljesen 

elvesztem. Anna néni megfordult és szabályosan végigvonszolt az udvaron. A könnyeim 

megállíthatatlanul záporoztak. Már nem érdekelt, ki látja, hogy sírok. Valahogy nem érdekelt 

semmi. Nem is nagyon figyeltem a környékre, a házra, a betonkerítésre, ami körülvette. Csak 

a távolodó autó lámpáit figyeltem. A szívem egy darabja az autóban maradt. Ne kéresd 

magad, hallod Fogd fel végre anyádnak nem kellesz. Jobb lesz neked az intézetben! – 

mondta a nő. Bennem meg visszhangzottak a szavai. Anyádnak nem kellesz! Anyádnak nem 

kellesz! Nem kellesz! Nem akartam elhinni… 

Az épületben már majdnem mindenki aludt. Csend volt, hideg és sötét. Éppen úgy, mint 

bennem. Álltam az igazgatónő íróasztala előtt, arcom maszatos volt könnyeimtől, szemem 

vörös a sírástól, szívem kalapált, hogy majd kiszakadt. Álltam és néztem csupasz lábujjaimat, 

amelyek kilógtak a papucsból, néztem mennyire sárosak és hidegek. Néztem magam elé és 

nem gondoltam semmire csak a fájdalomra, ami a mellkasomat szorította. 

Reggel egy világos, tágas szobában ébredtem. Nem emlékszem hogy kerültem oda. A 

hatalmas ablakokra kívülről rács volt szerelve, de ez nem akadályozta a reggeli napsugarakat, 

hogy betörjenek a szobába. Sok ágy volt az enyém mellett, szépen sorba rendezve, de mind 

teljesen üres volt, mintha a szobának én lennék az egyetlen lakója. Pedig rajtam kívül még 

nyolc fiú élte a szobában az életét. 

Magamra húztam a meleg takarót. Jól esett a puha és tiszta ágyban feküdni, nézni a fákat az 

ablak előtt, ahogy a reggeli fények megcsillannak a havon és jó volt érezni, hogy végre nem 

fázom. Belélegeztem a tiszta huzat illatát. Valami megnyugvás félét éreztem. Tudtam nem 

börtönben vagyok és nagyon is jól emlékeztem Anna néni szavaira is. Anyádnak nem kellesz! 

Hát jó – gondoltam magamban – akkor nekem sem kell az anyám! 

A többiek már megreggeliztek, mire leültem az asztalhoz. Az előtte levő egy órát az 

igazgatónő szobájában töltöttem, ahol megismerkedtem Kati nénivel, a nevelőnővel, aki 

10 


ezentúl a gondomat fogja viselni. Elmagyarázták, hogy mit és hogyan kell csinálnom az 

otthonban ahhoz hogy ne keveredjek bajba. Megígértem nekik, hogy igyekszem jól 

viselkedni. Miután ebben megegyeztünk, megengedték hogy meglátogassam az öcsémet, akit 

szintén ebben az otthonban helyeztek el ideiglenesen. Arra azonban, hogy anyámmal mi 

történt és miért nem jött értem nem kaptam választ. Az öcsém jól érezte magát a többi gyerek 

között. Mivel ő nem volt elzárva, mint én, nem okozott neki gondot, hogy beilleszkedjen a 

társaságba. Nekem ez sokkal nehezebben ment. Bevallva, az első időkben egyáltalán nem 

sikerült kapcsolatot kialakítanom a többiekkel. Olyan voltam mint egy kívülálló, ami miatt 

sokszor éreztem magam magányosnak. Senki nem akart velem játszani, amin nem is 

csodálkoztam, hiszen fogalmam sem volt hogyan is kell játszani. Ügyetlenségem miatt sokat 

csúfoltak a többiek. Béna Dávid! Béna Dávid! – harsant fel az udvaron, amikor megláttak. Én 

meg dühömben mindenkinek nekimentem, aki gúnyolt. Ez volt az egyetlen fegyverem amit 

bevethettem. Ennek persze az lett a vége, hogy kineveztek rossz gyereknek. Nem volt jó 

érzés, folyton büntetésben lenni, mikor a többiek kedvükre szórakozhattak. A nap legnagyobb 

részében a sarokban álltam és nem beszélhettem senkivel, este pedig le kellett feküdnöm, 

amikor a többieknek még esti-mesét olvastak. Szomorú és magányos voltam. 

A hetedik születésnapom csendesen telt el. Mivel barátaim nem voltak, és még mindig 

büntetésben voltam, nem kaptam ajándékot. Azt hiszem, csak amikor este lefeküdtem, akkor 

jutott eszembe, hogy elmúltam hét éves. Akkor már vagy fél éve éltem az intézetben. Az 

öcsémet még azon a héten elvitték a nagyszüleink amikor bekerültünk, de engem még csak 

meg sem látogattak. Az igazgatónőnek azt mondták, hogy nincs szükségük egy bajkeverőre. 

Nem nagyon értettem mit jelent, de tudtam, hogy azért nem vittek magukkal, mert rossz 

gyerek vagyok. Azon az estén, amikor egyedül feküdtem a szobában és néztem, a csillagokat, 

úgy döntöttem, hogy megváltozom. Másnap hozzá is kezdetem. Mivel hétvége volt, a reggeli 

után mindenki együtt töltötte a délelőttöt egy nagy teremben. Amikor beléptem, ismét 

rázendítettek az éppen aktuális gúnydalra, de most kivételesen nem vettem fel és mint aki 

nem is hallja továbbmentem a terem másik végébe, ahol pár fiú egy aszalnál sakkozott. 

Megálltam mögöttük és figyelni kezdtem őket. Még sohasem sakkoztam, de ahogy ott álltam, 

úgy éreztem, hogy nem is olyan nehéz dolog. Amikor vége lett a játszmának előrébb 

furakodtam a sok nézelődő között és megkérdeztem játszhatnék-e egyet a nyertessel. A fiú - 

egy nyolc év körüli srác – szigorú tekintettel nézett végig rajtam. Te vagy az a béna Dávid – 

kérdezte. Nem vagyok béna! – morogtam és sarkon fordultam. Akkor bizonyítsd be! - kiáltott 

utánam a fiú. 

Az első játszmát pillanatok alatt elvesztettem. Mindenki röhögök, de Laci komoran nézett rám 

és azt mondta, hogy játszunk még egyet. A második játszmánk közel másfél óráig tartott. 

Amikor végül is kikaptam már senki sem röhögött. A csend, ami a játék végén körülvett 

minket nagyon meglepett. Arra számítottam, hogy ismét csúfolni fognak. Amikor felálltam az 

asztaltól utat engedtek nekem és én egy hang nélkül ballagtam el, miközben éreztem a 

hátamban a tekintetüket. Aztán egyszer csak Laci megszólalt. Van kedved focizni egyet az 

udvaron délután Földbegyökerezett a lábam és teljesen megrémültem. Mindennél jobban 

vágytam arra, hogy a fiúkkal játszhassak, de tisztában voltam azzal is, hogy mire vagyok 

képes, és úgy éreztem a foci meghaladja a képességeimet. Nyeltem egy nagyot mielőtt 

választoltam volna. Én, nem tudok focizni – a hangom kissé megremeget és ettől majdnem 

sírva fakadtam. Akkor itt az ideje, hogy megtanulj! – válaszolta Laci és visszaült az asztalhoz, 

én pedig kisiettem a teremből. Olyan ideges lettem, hogy még ebédelni sem tudtam, csak az 

járt a fejemben, hogy most aztán mindenkinek lesz rá oka, hogy bénának nevezzen. De úgy 

döntöttem, hogy nem adom fel és bebizonyítom nekik, hogy képes vagyok megtanulni 

mindent. 

A foci végül is nagy lebőgés volt. Egyszer sem voltam képes tisztességesen belerúgni a 

labdába, de a játék végére ez már nem is számított. Mire eljött a vacsoraidő Laci, Tomi, Feri 

11 


és én már együtt nevettünk és szinte egy csapásra jó barátok lettünk. És előttünk volt az egész 

nyár. 

Július volt. Forró, tikkasztó. Azokat a gyerekeket, akik jól viselkedtek évközben, elvitték a 

nevelők strandra. Én persze maradtam az otthonban. Az udvaron bóklásztam és a kavicsokat 

rugdostam, amikor Laci lépett mellém. Meglepődtem. Téged sem vittek el- kérdeztem. 

Megrázta a fejét. Mit csinálsz- kérdezte. Felnéztem az égre és megtöröltem a homlokom. 

Nagyon meleg volt. Semmit. – feleltem. Hát ennél tudok jobb elfoglaltságot is! - vigyorgott. 

Nem kellett sokáig biztatnia. Követtem az udvar egy eldugottabb sarka felé. A betonfal 

tövében megállt és körülnézett. Két srác közeledett felén. Először megijedtem, de hamar 

felismertem bennük Tomit és Ferit. Amikor ők is odaértek mellénk Laci elővett a fal melletti 

fa gyökerei alól egy kis csomagot és kibontotta. Döbbenten láttuk, hogy egy csomag cigi és 

egy doboz gyufa volt a kezében. Vigyorogva kérdezte Na taknyosok Kértek Még jó hogy 

kértünk! Remegő kézzel vettem ki a dobozból az első szál cigimet. Forgattam az ujjaim 

között és el sem mertem hinni. Nagyfiúnak tartottam magamat, pont úgy, mint ahogy Tomi és 

Feri is. Alig múltunk el hét évesek, de úgy éreztük akkor magunkat, mintha mienk lenne a 

világ. Aztán meggyújtottuk és szinte abban a pillanatban fuldokolni is kezdtünk. Laci jókat 

röhögött rajtunk. Kár belétek a jó cigi! Aztán valahogy rájöttünk hogy kell és a nap folyamán 

többször is visszamentünk elszívni egy-egy szállal. 

Este a vacsoránál felmerült bennem, hogy én is szeretnék saját cigarettát. Odamentem 

Lacihoz, leültem mellé és megkérdeztem hogyan szerezhetnék magamnak én is. Nevetett a 

kérdésemen. Nem értettem miért. Eleinte nem akarta elárulni, hogy neki honnan van, de végül 

olyan kitartónak bizonyultam, hogy megígérte másnap megmutatja. Alig vártam a reggelt. 

A betonfal tövében álltunk. A kert egy U alakú épületet vett körül. Az épület szárai között egy 

kavicsos udvar terült el. Itt tartották a különféle ünnepeket, és általában itt zajlott az élet. A 

baloldalon egy focipálya és egy játszótér helyezkedett el. A jobb oldalon és hátul fákkal sűrűn 

benőtt rész volt, ahova nem nagyon engedtek minket. Nem mintha ez minket nagyon 

visszatartott volna. 

A fák között bujkálva osontunk a kerítésig. Laci megmutatta nekünk, hogy hol lehet kimászni 

az utcára. A fal egy helyen tele volt repedésekkel, pont úgy, hogy belekapaszkodva fel 

tudtunk rá mászni. A túloldalon meg csak leugrottunk és már kint is voltunk. Nagyon izgatott 

voltam, hiszen ezelőtt még sohasem jártam kint az utcán, csak egyszer, amikor elvittek a többi 

gyerekkel színházba, de akkor kettesével egymás kezét fogva vonultunk végig 

háromsaroknyit a művelődési házig. Ez most teljesen más érzés volt. Végre szabadnak 

éreztem magam, annak ellenére, hogy tudtam, nagyon is nagy bajba keveredhetünk, ha 

rájönnek. 

Az emberek furcsán néztek ránk, egyenkék tréningünk láttán. Tudták, hogy intézetisek 

vagyunk, de mi nem foglalkoztunk velünk. Jól éreztük magunkat. Elmentünk egy buszállomás 

mellett, aztán tovább egy nagy térre értünk. Alig bírtam betelni a látvánnyal. Nyüzsgő 

emberek mindenfelé. Autók, buszok, villamos. Olyan volt minden, mint egy álom. Zsongott a 

fejem a sok új élménytől. Bérházak mellett haladtunk el, amelyek egyre rozzantabb állapotúak 

voltam. A külvárosban jártunk, bár nekem fogalmam sem volt erről. Egy kicsit aggódni 

kezdtem, és úgy éreztem túl messzire keveredtünk, de Laci magabiztosan haladt előre. Aztán 

egy gyár bejáratánál megállt, és mondta várjuk meg, majd bement. Ott ácsorogtunk a déli 

melegben. Az aszfalt gőzölgött mellettünk, az autók fékezés nélkül száguldottak el 

benzingőzzel terítve be minket. Aztán Laci visszatért egy nagydarab bajuszos férfi 

társaságában. Kezében cigit és csokit tartott. Az apám – mutatott büszkén a férfira. Az 

végignézett rajtunk. Nehogy elszívjátok az egészet egyszerre! És ne csavarogjatok, mert bajba 

kerültök.- aztán a fiához fordult – Hamarosan találkozunk! 

12 


Sietnünk kellett, mert a déli sorakozóra vissza kellett érnünk. Futva tettük meg a nem kis 

távolságot, és igencsak kifáradtam mire a falhoz értünk. Alig volt erőm, hogy felkapaszkodjak 

rajta, majdnem le is estem, de Laci elkapta a kezem és felhúzott a tetejére. Épp időben 

érkeztünk. 

A nyár végéig sokszor megtettünk az intézet és a gyár közötti utat. Volt hogy csak kettesben 

mentem Lacival, de gyakran mind a négyen kilógtunk. Egyre bátrabbak lettünk és az is 

előfordult, hogy a strandra is beszöktünk a kerítésen keresztül. Én mindig belefeledkeztem az 

élményekbe és ha Laci nem lett volna velünk, hogy visszazavarjon minket, valószínűleg 

nagyon hamar lebuktunk volna. De szerencsére megúsztuk a dolgot, bár sokszor gyanakodtak 

a nevelők, nem tudtak minket rajtakapni a szökésen. 

Augusztus utolsó napjai voltak. Már nem volt egy hét az iskolakezdésig, amikor Laci 

bejelentette, hogy szülei hazaviszik. Nagyon szomorúak lettünk. Akkor tudtuk meg, hogy 

Tomi és Feri nevelőszülőkhöz kerül és ott kezdik el az iskolát. Nem mondtuk ki, de benne 

volt a levegőben. Mindenki kikerült a falak közül, csak én maradtam ott. Azt hiszem 

megsajnáltak egy kicsit. Laci rám hagyta a cigijét. Az utolsó délutánon nem volt sok kedvünk 

csavarogni, de az intézet falai között sem volt kedvünk maradni, így a közeli játszótérre 

mentünk. Eleinte csak az orrunkat lógattuk, de aztán Laci elkezdett egy történetet mesélni egy 

nőről, akit pucéran látott. Minden szavát ittuk, annak ellenére, hogy tudtuk egy szó sem igaz 

az egészből. 

Már majdnem sötét lett mire visszamentünk. Alig páran lézengtek az udvaron is. Segítettünk 

nekik összeszedni a kint maradt játékokat és bementünk vacsorázni. 

Másnap Laci elment és hármasban maradtuk. Tudtuk, hogy hamarosan Tominak és Ferinek is 

mennie kell. Az iskola előtti napon jöttek értük a nevelőszülők. Amikor kigurult velük az autó 

magányosabbnak éreztem magam, mint előtte bármikor. Kati néni átölelte a vállamat és 

megsimogatta a fejem. Bevezetett a szobájába és megkínált egy pohár kakaóval. Sokáig 

beszélgettünk, de nem lett jobb kedvem. Azt mondta keresek új barátokat, de én nem akartam 

megint újakat keresni. Tudtam, hogy csak Laci miatt maradtak abba a csúfolódások és 

gúnyolások és féltem, most hogy nincs mellettem, hogy megvédjen, újra én leszek a többiek 

célpontja. Nem tévedtem nagyot. Noha nem gúnyoltak, nem nagyon akart velem senki sem 

barátkozni. Elég unalmasak és magányosak voltak az első iskolában töltött hónapjaim. A 

tanulással nem volt gondom. Elég volt az órán odafigyelnem és már tudtam is. Valahogy 

olyan lehettem, mint a szivacs, amelyik évekig nem jut vízhez. A szüleim nem tanítottak meg 

semmire, így most hogy lehetőségem volt csak szívtam magamba az ismereteket. Írás, 

olvasás, számtan egyik sem okozott gondot. Az első voltam az osztályba, aki tudott olvasni és 

írni, míg a többiek a számokat tanulgatták én már összeadtam és kivontam őket. Persze ettől 

még nem kerültem a legnépszerűbb srácok közé. A tanárok állandóan engem emeltek ki és ez 

a többieknek nem nagyon tetszett. Azzal büntettek, hogy nem nagyon vettek rólam tudomást. 

Átnéztek rajtam, mintha nem is léteznék. 

Egy napon úgy döntöttem, hogy a falakon kívül keresek barátokat, ha belül már nem találok. 

Onnantól kezdve nem volt olyan hétvége, amikor ne szöktem volna el pár órára. Egészen 

addig a napig, amíg rajta nem kaptak a szökésen. 

13 


A pokol kapujában 

Az iskolában töltött első hónap maga volt a pokol. Az órák alatt tanúsított túlzott 

aktivitásomat a társaim a szünetekben és az iskolán kívül kegyetlenül megtorolták. A 

legnehezebben azonban mégis azt viseltem, hogy szinte senki sem szólt hozzám. Nagyon 

magányosnak éreztem magam, amióta a barátaim elmentek. Ráadásul, mivel iskolás korba 

léptünk Kati néni helyett új nevelőnőt kaptunk Anna néni személyében. Amikor 

meghallottam, szinte magamból kikelve rohantam Kati nénihez könyörögni, hogy ne engedje, 

hogy az a banya vegye át a helyét. Hiába próbálta nekem megmagyarázni, hogy Anna néni 

mennyire kedves, én tudtam, amit tudtam. És ami a legrosszabb volt, hogy Anna néni sem 

felejtette el az első találkozásunkat. Az életem egy csapásra pokollá vált. Amíg Kati néni volt 

a nevelőm, addig könnyebb volt elviselni a többiek kiközösítését, hiszen volt legalább egy 

ember, akihez szólhattam, akivel beszélgethettem. Mióta ő nem volt mellettem, senkihez sem 

fordulhattam. Megpróbáltam Anna néninek elmondani egy verekedés után, hogy mi történt, 

de őt nem érdekelte. Szentül meg volt róla győződve, hogy csakis én kezdhettem az egészet 

így onnantól kezdve szinte folyamatosan büntetésben voltam. Egy szombati napon, egy 

verekedés után, amikor szintén büntetésbe akart küldeni, elvesztettem a fejem, nekiestem és 

ököllel hasba vágtam. Nagyon megijedtem, amikor a fájdalomtól egy pillanatra 

összegörnyedt. Tudtam, oltári nagy bajban vagyok. Amikor felegyenesedett olyan dühöt 

láttam a szemében, amit annak idején nevelőapámnál. Minden idegszálam megfeszült, mert 

biztos voltam abban, hogy nagyon meg fog verni. Megragadta a karomat és kirángatott a 

folyósora, majd teljes erejéből pofozni kezdett. Mivel a karomat egy pillanatra sem engedte 

el, minden pofon után vissza tudott húzni, közel magához. Nem menekülhettem. Amikor már 

nem bírtam a lábamon állni, a hajamnál fogva tartott, de a pofozást egy percre sem hagyta 

abba. A szám felreped, az orrom vérzett az arcom pedig égett a sok ütéstől. Aztán abbahagyta 

az ütlegelést, de a büntetésnek koránt sem volt vége. Berángatott a fürdőbe, és a fejemet a 

hidegvíz alá nyomta. Nem kellett sok idő ahhoz, hogy azt érezzem az agyam teljesen 

lefagyott. Elzsibbadtam. Az egész testem elernyedt, csak Anna néni kezeinek köszönhettem, 

hogy nem estem össze. Olyan erősen tartott, hogy képtelen voltam megmozdulni. Végül 

elzárta a csapot és elengedett. A lábaim nem tartottak meg, így fejjel belezuhantam a 

zuhanytálcába. Sírni szerettem volna, de nem jött ki hang a számon, nem folyt könny a 

szememből. Teljesen le voltam dermedve. Ekkor felrángatott a hajamnál fogva és visszacipelt 

a szobába, majd otthagyott a földön, ahová zuhantam. Órákon keresztül feküdtem ott 

mozdulatlanul, vizes ruhámba, mire össze tudtam szedni magam annyira, hogy 

feltápászkodjak. Nem tudtam, hogy őrt állított az ajtóba. Amikor felálltam és a szekrényhez 

léptem, hogy száraz ruhát vegyek fel, egy nagyobb fiú lépett elém, és gúnyos vigyorral az 

arcán közölte: Anna néni nem engedi meg hogy átöltözzek. Minden porcikámban remegtem, 

és próbáltam elmagyarázni a fiúnak, hogy nagyon fázom, de az csak röhögött rajtam. Azt 

mondta, hogy meg is verhet, ha nem engedelmeskedem neki. Nem tudtam, mit tehetnék. 

Álltam és bámultam a padlót. Gondolkozni szerettem volna, de a fejem annyira lüktettet, hogy 

beleszédültem. Aztán csak azt éreztem, hogy a szoba forogni kezd velem, és én elvágódom a 

padlón. 

A betegszobában tértem magamhoz egy lidérces álomból. A lázam az egekben járt, de 

megkönnyebbültem, amikor észrevettem, hogy az ágy szélén Kati néni ül, és fogja a kezem. 

Nagyon ránk ijesztettél. Anna néni elképzelni sem tudta, hogy mi történt veled, amikor 

meglátott a földön feküdni. Hallgattam a szavait, és nem értettem miről beszél. Hogy-hogy 

nem tudta Anna néni, hogy mi történt Megpróbáltam feljebb ülni, de a fejem még mindig 

szét akart robbanni. Kati néni megsimogatott, de nem engedte, hogy megszólaljak. Pihenj. 

14 


Majd később még visszanézek – mondta és távozott a szobából. Ahogy ott feküdtem a sötét 

szobában, lassan megértettem, mit is mondott Kati néni. Az a vén banya nem mondta el 

nekik, hogy mit tett velem. Megéreztem, hogy jobban teszem, ha én is hallgatok. Ettől kezdve 

Anna néni minden mozdulatomat leste. Ha csak csúnyán néztem valakire már büntetésben 

találtam magam. Változatos dolgokat talált ki, a WC pucolástól a mosogatáson keresztül az 

ételmegvonásig. 

Már egy hete vacsora nélkül feküdtem le. Október vége volt. Éhes voltam. Forgolódtam az 

ágyban, és nem tudtam aludni. Minden felől egyenletes szuszogás hallatszott. Tudtam a 

többieknek nincs ilyen problémájuk. Felültem az ágyban, de a hasam olyan hangosan 

korogott, hogy még én is meglepődtem. Nem volt más választásom, valami ennivalót kellett 

szereznem. Ezt pedig csak a konyháról lehetséges. Kibújtam az ágyból, és mezítláb 

kilopakodtam a teremből. A folyóson éget a lámpa. Mindig égett, mert az éjszakás 

rendszeresen járkált a folyóson, hogy ellenőrizze, minden rendben van-e. Hallgatóztam, de 

nem hallottam az öreg csoszogását. Leosontam a lépcsőn, és elbújtam egy ajtómélyedésben. 

Meglepődtem. A konyhából hangok szűrődtek ki. Két nő halkan beszélgetett. Hamar rájöttem, 

hogy a konyhás nénik azok. Tőlük nem féltem. Már jól ismertek, amióta a mosogatás is 

felkerült a büntetések listájára. Óvatosan kinyitottam az ajtót, és besurrantam a konyhába. A 

nők abbahagyták a beszélgetést, és meglepetten rám néztek. Dávid! Te meg mit keresel itt 

Ha észrevesz az a vén kurva, nagyon megjárod! Elmosolyodtam. Marika néni mindig ilyen 

szavakkal illette Anna nénit. Szerettem ezért. Ő volt az egyetlen, akit sose érdekelt, hogy mit 

mondanak mások. Ő olyannak látta a banyát, amilyen valójában volt. Egy gonosz 

vénasszonynak. Éhes vagyok! – mondtam csendesen. Piroska néni, a másik konyhás odalépett 

hozzám, és leültettet az asztalhoz Fel fogsz fázni. Minek császkálsz mezítláb – dorgált meg. 

Marika néni egy nagy tál meleg levest tett elém. Olyan gyorsan ettem, hogy a két nő alig hitt a 

szemének. Most már vissza kell menned!- mondták Bólintottam, megköszöntem az ételt, és 

kisurrantam az ajtón. 

Anna nénivel vívott csatáimban a legkisebb sikereket is győzelemként könyveltem el. Ilyen 

volt november második szombatja is. Reggel lekváros buktát kaptunk kakaóval. Noha 

sohasem szerettem a buktát, addig a napig mindig megettem. Azon a napon azonban ránézni 

sem bírtam az ételre. Persze Anna néni észrevette az érintetlen tányéromat és olthatatlan 

haragra lobbant. Odarángatott a saját asztalához, és rám parancsolt, hogy egyem meg az ételt, 

mert nincs jogom pazarolni, és örüljek, hogy az államtól kapok ennivalót, amikor emberek 

milliói éheznek világszerte. Nem hatott meg. Még ha éhen is haltam volna, már akkor sem 

ettem volna meg azt a nyomorult buktát. Márpedig innen addig fel nem kelsz, amíg meg nem 

eszed az ételt! – sziszegte a fülembe. Nem ijedtem meg. Azt hittem pár óra múlva megunja és 

elenged, de tévedtem. A reggeli asztalokat leszedték, a terem elcsendesedett csak ketten 

maradtunk ott. Én mereven bámultam a sárgára színeződött falat, Anna néni meg engem. A 

konyhások az ebédhez készülődtek. Az idő rettenetes lassúsággal telt. A kakaó megfölösödött, 

a bukta száradni kezdett. Anna néni egy könyvet vett elő. Én továbbra is a falat bámultam. 

Nem okozott különösebb gondot, hogy egy helyben ücsörögjek órákon keresztül, hiszen mind 

anyámnál, mind itt az intézetben már megszoktam, hogy egyedül mullatom az időt. Az 

iskolában tanult verseket mondogattam magamban. Amikor meguntam a szorzótábla 

következett. Amikor azzal is végeztem elképzeltem, hogy király vagyok, aki körül szolgák 

sürögnek-forognak, és a kegyeit keresik. Az ebédlő lassan ismét megtelt. Mindenfelé az ebéd 

illatai szálltak. Csak előttem árválkodott továbbra is az egyre bizarabb küllemű bukta. Anna 

néni egyre többet fészkelődött mellettem, de én szinte mozdulatlanul ültem. Persze elzsibbadt 

szinte mindenem, de nem akartam, hogy az a nő azt higgye, nem bírom akár egész estig is ezt 

a színjátékot. Aztán az ebédnek is vége lett, és ismét csend borult ránk. Anna néni időről- 

15 


időre magamra hagyott a megsavanyodott kakaó és bukta mellett. Ilyenkor felálltam, és 

kinyújtóztattam magam, aztán visszaültem, és tovább bámultam magam elé. A vacsora után 

végül Anna néni feladta, és elzavart mosogatni. Úgy érzetem, óriási győzelmet arattam. 

Valószínűleg Anna néni nem is sejtette, hogy a konyhás nénikkel kötött titkos barátságomnak 

köszönhetően egyre ritkábban kényszerültem korgó hassal lefeküdni. . 

Az iskolai szünetekben a folyósokon kóboroltam. Nem volt nagy épület. Az intézet bal 

szárnyának az alsó szintjén volt a kis tornaterem, a technika terem, az elsőn pedig a 

tantermek. Az alsó tagozatosok tanultak ezekben a termekben, mert a felsősök a kerületi 

áltanos iskolába jártak. Voltak néhányan alsósok is, akik ott tanultak, de ők a jó magaviseletű 

jó tanulok közül kerültek ki. Nekem esélyem sem volt, hogy másik iskolába járjak. Pedig 

nagyon szerettem volna, többször kértem is a tanárokat hogy segítsenek, de mindenki tudott 

arról, hogy mennyire agresszív és kezelhetetlen vagyok, hát nem engedték. Noha az iskolában 

csak ritkán volt komolyabb verekedés, azért összetűzések előfordultak. Egyre ritkábban 

hagytam annyiba, ha belém kötöttek, de majdnem mindig az lett a vége, hogy én maradtam 

alul. Ez sem segített nekem abban, hogy beilleszkedjek. Egyre jobban kezdtem megutálni az 

iskolát is. Már nem nagyon figyeltem az órákon, folyton fészkelődtem, gúnyoltam azokat, 

akik nem tudtak valamit. A tanárok rendszeresen kiküldtek a teremből, és persze jelentették 

Anna néninek, aki aztán válogatott büntetéseket talált ki a számomra. A tél közeledtével az 

udvar takarítása lett a leggyakoribb büntetés. Ezt nagyon élveztem, mert a többhónapos 

bezártság után végre levegőn lehettem. És végre lehetőségem volt arra is, hogy megkeresem 

és elszívjam Laci rám hagyott cigijét. Mivel a fél udvart fák borították, biztos voltam benne, 

hogy sose végzek a gereblyézéssel. Nem is nagyon kapkodtam el a dolgot. Inkább úgy 

határoztam, hogy friss levegőt szívok az intézeten kívül. Az első alkalommal csak néhány 

saroknyira mentem el. Nem akartam, hogy észrevegyék az eltűnésemet. Jó volt kint lenni. Az 

emberek nem nagyon törődtek velem, bár volt, aki gyanakodva végigmért, de aztán azok is 

továbbmentek. Észrevétlen voltam. Jártam az utcákat bámultam a kirakatokat. Néztem a 

gyerekeket, ahogy szüleikkel sétáltak, beszélgettek, vásároltak. Nagyon irigyeltem őket. 

Aztán egy nap megláttam egy nőt. Hirtelen azt hittem az anyukám az, és megremegtem. De 

amikor elhaladt mellettem rájöttem, hogy tévedtem. A nő két gyermekével minden héten a 

cukrászdába járt. Egy nap belesetem a kirakat üvegén keresztül. Nagyon hideg volt kint, 

december elején járt az idő. Rajtam nem volt még kabát sem és rettenetesen fáztam. Ahogy ott 

álltam és néztem az anyukát a két gyerekével, amint a melegben a süteményeket ették nagyon 

szomorú lettem. A könnyeim patakokban folytak végig az arcomon. Aztán a nő felemelte a 

fejét és az üvegen keresztül egyenesen a szemembe nézet. Megijedtem és lehúztam a fejem, 

de késő volt. A nő észrevett. Felállt és kijött a cukrászdából. Azt hittem le fog szidni amiért 

utána leskelődtem, de nem tette. Végignézett intézeti ruhámon és elmosolyodott. Kérsz egy 

süteményt kisfiú – hangja lágy és kedves volt, mégis rettenetesen megijedtem. Megráztam a 

fejem és futásnak eredtem. A távolból visszanéztem és láttam, hogy a nő még mindig ott állt 

és felém nézett. Visszarohantam az intézetbe, és átkoztam magam az ostobaságom miatt, hogy 

elfutottam. Szerettem volna a nővel süteményt enni, de nem mertem többé arrafelé bóklászni. 

Az arca azonban álmaimban még sok-sok éjszakán felderengett és olyankor be is ültem vele 

egy süteményre. 

A hó lehullott. Anna néni kitalálta, hogy ha nem engedi hogy kabátot vegyek fel, akkor majd 

keményebben fogok havat lapátolni, hogy jól kimelegedjek. Mekkora marhaság volt!. 

Eszembe sem jutott dolgozni. Az első adandó alkalommal már rohantam is a kerítéshez és 

másztam át rajta. Végigfutottam az utcákon egészen a főtérre, ahol már állt a hatalmas 

feldíszített karácsonyfa. Ezernyi égő világította meg a hóesésben: Színes dobozok és díszek 

voltak rajta. Még sohasem láttam ekkora fenyőfát. Nagyon lenyűgözött a látvány. Szinte 

megbabonázott. Órákig bolyongtam a forgatagban. Volt ott mindenféle árus, mutatványos, 

16 


angyalkákból álló kórus és rengeteg ember mindenfelé. Annyira magával ragadtak az 

élmények, hogy teljesen elvesztettem az időérzékemet. Nem foglalkoztam azzal, hogy teljesen 

besötétedett, mindent látni akartam. Bódéról bódéra jártam, és csak amikor a kolbászos sütöde 

elé értem vettem észre, hogy mennyire éhes vagyok. Az illatokra összefolyt a nyál a számba. 

A kolbászok kicsi papírtálcákon sorakoztak. Nem bírtam ellenállni a csábításnak. 

Befurakodtam a tömegbe, és az első kolbászt, amit elértem elragadtam. Rettenetesen forró 

volt, majdnem ki is ejtettem a kezemből. Végül is sikerült megtartanom, és már majdnem 

futásnak is eredtem, amikor kiabálást hallottam a hátam mögül. Kapják el a kis szaros tolvajt! 

Hirtelen nem értettem kit kell elkapni, aztán rájöttem. Én vagyok a tolvaj. Ijedtemben kiesett 

a kolbász a kezemből. Lehajoltam érte, de mire felegyenesedtem már egy tucat férfi állt 

körbe. Próbáltam mosolyogni, de ettől még dühösebbek lettek. Nézd már a kis lelencet. Idejön 

nekem lopni, és még a képembe mer vigyorogni. Na majd adok én neked! – ezzel megragadta 

a karom, és a tenyeremet rányomta arra a forró rácsra, amin a kolbászok sültek. Na ez majd 

emlékeztetni fogja rá, hogy nem szabad lopni! – vigyorogtak a férfiak, miközben nekem csak 

egy nagy vörös fájdalom lüktettet a szemeim előtt. Hívjon valaki rendőrt! – kiáltotta a kolbász 

tulajdonosa, de a karomat egy percre sem eresztette el. Rápillantottam a tenyeremre, amelyen 

cafatokban lógott a bőr. Furcsa látványt nyújtott, mintha nem is az én kezem lett volna. Észre 

sem vettem, hogy megjött a rendőr. Amikor megkérdezte, mi történt a kezemmel, nevetve 

közölték, hogy megégetett a kolbász. A rendőr bólintott majd megragadta a nyakamat, és 

kivezetett a tömegből. Az ilyet el kellene zárni, mert úgyis csak bűnöző lesz belőle.- kiabálták 

utánunk. Hallgattam. Azon gondolkoztam, hogy szúrhattam el ennyire. A rendőr beültettet az 

autóba, és a közeli kórházba vitt, ahol ellátták a sebeimet, majd a rendőrségre hajtott. Egy 

szűk irodába vezetett, ahol három asztal és sok szék volt. Leült egy írógép mellé, és 

kérdezgetni kezdett. Tudtam, hogy bajban vagyok. Ültem, és bámultam magam elé. A rendőr 

egyre türelmetlenebb lett. Aztán nyílt az ajtó, és egy másik férfi lépet be rajta. Most 

jelentették, hogy egy kisrác lépett meg az otthonból. Szerintem ő lesz az. A neve Dávid. A 

nevem hallatán felemeltem a fejem, és a rendőrökre néztem. Szóval tudnak a szökésemről. 

Végem van - gondoltam magamba. 

Az igazgatónő teljesen kikelve üvöltött velem. Figyelmeztetett, hogy már figyeli egy ideje a 

viselkedésemet, és nincs vele megelégedve. Mindenki panaszkodik rám, rendetlen vagyok, 

mindig verekszem, a tanárokkal szemtelenkedem, és akkor tessék itt van, még lopok is. Ha 

így folytatom, a börtönben végzem. Figyelmeztetlek Dávid, Még egy balhé, egy rossz szó vagy 

panasz rád, és mész a javítóba. Az pedig nem egy leányálom, fiacskám. Ott nadrágszíjjal 

büntetik a rossz gyerekeket, meg száraz kenyéren tartják őket. – fenyegetett. Csak néztem rá 

közömbösen. Nem tudott rám ijeszteni. Anna néninél senki sem lehet rosszabb, gondoltam 

magamba. 

Amikor a hegyi beszédnek vége lett Anna néni az alaksorba kísért. Ezelőtt még sose jártam 

ott, és nagyon féltem ettől a sötét és nedves helytől. A vén banya meg csak vigyorgott, mint 

aki előre élvezi az egészet. Egy világos helyiségbe léptünk, aminek a közepén egy szék állt. 

Ülj le oda, és ne ficánkolj! – parancsolt rám. Engedelmeskedtem. Elképzelni sem tudtam, mit 

tervez velem, így a lehető legrosszabbra készültem. Biztos voltam benne, hogy megöl. Nem 

tudom, honnan vettem, de valahogy kinéztem abból a nőből. Szerencsére tévedtem. Egy 

borotvát vett elő, és teljesen kopaszra borotválta a fejem. Mivel nem nagyon hagytam magam, 

számtalan helyen belevágott a bőrömbe is, így mire végzett a fejem csupa vér lett. Nagyon 

szégyelltem magam. Tudtam, hogy most aztán mindenki kedvére gúnyolhat. Hogy még 

szerencsétlenebbnek érezzem magam, Anna néni úgy határozott, hogy csak az iskolába menet 

vehetek fel cipőt. Így kénytelen voltam mezítláb járni az intézetben, ami ismét csak a 

nevetség tárgyává tett a többiek között. És akkor még ott volt, amit az igazgatónő mondott. 

Ha nem vigyázok magamra, mehetek a javítóba. Bár fogalmam sem volt arról, hogy mi az a 

17 


javító, nem nagyon vágytam oda. Úgy éreztem, még ennél a helynél is sokkal rosszabb. 

Rémálmok gyötörtek. A javítóban voltam, és rengeteg Anna néni vett körül. Mind kiabált 

velem és a sarokba állított. Reggelente kábán és kialvatlanul keltem. Egyre rosszabb lett a 

kedvem. 

A szökésem miatt még hetekig büntetésben voltam. A hétvégéket Anna néninek köszönhetően 

a társalgó sarkában térdelve töltöttem. Nem mehettem sehova, még csak nem is nézhettem a 

többieket, ahogy játszanak. Csak a falat bámulhattam. Anna néni azt is megtiltotta, hogy 

engedély nélkül megszólaljak. Ha észrevette, hogy beszélgettem valakivel, akkor felpofozott. 

Üvölteni szerettem volna. Ehelyett csak térdeltem a sarokba és összeszorítottam a fogam, 

hogy kibírjam. Az egyik nap, ahogy ott töltöttem a délutánt a sarokba nagyon kellett pisilnem. 

Próbáltam visszatartani, de minél inkább azon igyekeztem, annál jobban kellett. Végül 

összeszedtem a bátorságomat és felálltam. Anna néni rögtön észrevette, hogy nem 

engedelmeskedem, és odarontott hozzám. Meg sem várta, hogy elmondjam, amit szeretnék, a 

nyakamnál fogva a sarokba taszított. Olyan erővel tette, hogy a fejem belevertem a falba. 

Akkor állsz fel onnan, amikor én mondom. Mi olyan bonyolult ezen – üvöltött. Éreztem rossz 

szagú leheletét az arcomon. Pisilnem kell – dadogtam, de Anna nénit nem érdekelte. Addig 

üvöltött velem, míg a végén bepisiltem, de még akkor sem engedett ki a mosdóba. Egész 

délutánt a nedves nadrágomba kellett töltenem. A legszívesebben a föld alá süllyedtem volna 

szégyenemben és bánatomban. 

Végül ennek a büntetésnek is vége lett. Időközben kitavaszodott és én, hosszú idő után, újra 

kimehettem az udvarra. Nem mertem megszökni, pedig nagyon vágytam arra, hogy kint 

lehessek. Úgy döntöttem, hogy nem kockáztatok. Akkor kezdett érlelődni bennem, a 

gondolat, hogy végleg megszököm az otthonból. Úgy éreztem, bármit képes vagyok túlélni, 

és egyre inkább az a gondolat járt a fejemben, hogy az utcán is jobb lehet, mint Anna néni 

markában. Mivel nem akartam felhívni magamra a figyelmet, a közelébe sem mentem az 

erdős résznek. A nevelők szeme előtt közömbösen sétálgattam fel-le az udvaron, rugdostam a 

kavicsokat és eresztettem el a fülem mellett a gúnyos megjegyzéseket. Csak a megfelelő 

alkalomra vártam. 

Időközben a tanítás is a vége felé közeledett. A kezdeti lelkesedésem az év során szinte 

nullára csökkent, és ez persze a tanároknak tetszett a legkevésbé. Az órákon figyelmetlen és 

szétszórt voltam, valamit mindig elfelejtettem, elhagytam. Egyszerűen nem érdekelt az egész. 

Az is kész csoda volt, hogy végül mégsem buktam meg semmiből. A nyár mindenkinek a 

felüdülést hozta. Csak én vártam egyre elszántabban azt a pillanatot, amikor észrevétlenül 

hagyhattam magam mögött az intézet falait. 

A napok szinte ugyanúgy teltek. Reggel felkeltünk, megigazítottuk az ágyainkat, elmentünk 

kezet és arcot mosni. Anna néni bevezette, hogy csak az mehet reggelizni, aki patyolat tiszta, 

így az ebédlő ajtajában egyesével végignézett mindenkit. Aki nem tetszett neki, azt 

visszaküldte mosakodni. Ha másodszorra sem sikerült megtisztulnia, akkor nem kapott 

reggelit. A délelőttöket többnyire a társalgóban töltöttük, vagy akik megérdemelték néhány 

nevelő kíséretében különböző programokon vehettek részt. Ebéd után a szabadban játszottunk 

estig. Vacsora után néha megengedték, hogy még játszunk egy kicsit, de ezt is csak azoknak, 

akik megérdemelték. A tv-t a nevelők kezelték, így csak akkor, azt és azoknak lehetett nézni, 

amit ők megengedtek. 

A fordulatot egy komoran induló júliusi nap hozta meg az életemben. A szokásos második 

körömet futottam a mosakodásban, mivel Anna néni engem rendszeresen visszazavart. 

Általában én voltam az egyetlen, akit visszaküldött másodszor is. Nem is számítottam arra, 

hogy nem leszek egyedül a fürdőben. Amikor beléptem, akkor vettem csak észre azt a másik 

fiút. Ugyan egy osztályba jártunk, de az intézeten belül egy másik csoporthoz tartozott, így 

18 


csak néha futottam vele össze. Nem szerettem az a fiút, arrogánsnak, nagyképűnek tartottam, 

aki mindenkibe és mindenbe beleköt, de ahogy álltunk a csap mellett és mosakodtunk egyszer 

csak azt vettem észre, hogy a fiú sír. Csak álltam és bámultam rá. Szerettem volna eltűnni, 

kimaradni az egészből, de amikor az ajtó felé indultam, megszólalt. Az apám mindig a 

hidegvíz alá nyomta a fejemet. Mindig attól féltem, hogy egyszer belefojt.- hallgattam. Nem 

tudtam kellene-e mondanom valamit, vagy csak magának beszél. Nekitámaszkodtam az 

ajtónak és vártam, hogy folytassa. Láttam a sebhelyeidet Dave. Láttam, hogy mit tettek veled 

a szüleid. És értem. – mondta, majd felém fordult és felemelte a pólóját. A hasán keresztbe 

egy hatalmas seb látszott. Az apám. Belém vágta a nagykést és megforgatta.- döbbenten 

néztem a heget. Úgy beszélt erről a sebről, mintha a leckét dumáltuk volna meg. Régóta 

tudtam, hogy van egy sebhelye, de mindezidáig úgy tudtuk, hogy valami bandavezér késelte 

meg. Nem tudom, miért mondta el nekem mindezt. Csak álltam és már majdnem 

megsajnáltam, amikor lehúzta a pólóját és elüvöltötte magát a folyósón. Anna néni! Dávid 

nem hajlandó mosakodni! – aztán kirohant a fürdőből. Nagyon dühös lettem. Szinte nem is 

gondolkoztam, amikor utána eredtem. Az volt bennem, hogy ha elkapom, nagyon megverem, 

de Anna néni megelőzött. Ahogy befordult a folyóson én teljes lendületemmel nekimentem. 

Olyan volt, mintha falnak csapódtam volna. Anna néni megragadta a karom és magához 

rántott. Tudtam, hogy megint verés lesz a vége, de nem érdekelt. A többiek az ebédlőben 

röhögtek rajtam. Anna néni a szobájáig rángatott, majd felkapta az asztaláról az első tárgyat, 

egy szoborszerűséget, és ütni kezdte vele a fejem, miközben mindenféle jelzővel illetett. Azt 

hittem beszakad a fejem. Minden erőmmel azon voltam, hogy addig mozgolódjak, amíg ki 

nem szabadítom magam a karjaiból. Aztán hirtelen kinyílt az ajtó és megmenekültem. Két 

nevelő és az igazgatónő lépett be rajta. Anna néni elengedte a karom és én azzal a lendülettel 

futásnak eredtem. A düh és a kétségbeesés hajtott előre. Futottam, át a folyósokon, ki az 

udvarra, keresztül a parkon egészen a kerítésig. Nem hallottam és nem láttam magam körül 

semmit. A kerítés előtt megálltam. Szívem kalimpált, a torkom kiszáradt. Tudtam, hogy nincs 

visszaút. Itt a várva várt pillanat. Még egyszer körülnéztem, de senki nem volt a nyomomba. 

Átmásztam a falon és ismét futásnak eredtem. Olyan messzire akartam eljutni, amennyire 

csak lehetett. Az emberek mérgelődve ugrottak el az utamból. Egyik másik nagyon furcsán 

nézett rám. Csak amikor megálltam jöttem rá, hogy miért is. Az arcomon addigra teljesen 

szétmaszatolódott a fejemből csordogáló vér. Ha lehet, ettől még dühösebb lettem. Egy gyors 

mozdulattal beletöröltem a pólómba az arcomat és futottam tovább. Nem néztem merre 

megyek, csak futottam, amíg azt nem éreztem, hogy nem kapok levegőt. Szúrt az oldalam, 

fájt a fejem. Nekidőltem a falnak, hogy kifújhassam magam. Körülnéztem. Egy busz állt az 

egyik közeli megállóba. Futásnak eredtem ismét és sikerült utolérnem. Felszálltam rá, leültem 

az egyik ablak mellé és figyeltem, hogy miként rohannak el mellettünk a házak, emberek, 

autók. Nagyon élveztem és észre sem vettem, hogy közben a belvárosba értem. Még sose 

jártam ott, így amikor leszálltam a buszról nagyon izgatott lettem. Egész nap kóboroltam és 

eszembe sem jutott, hogy mi lesz velem. Amikor beesteledett kétségbeestem. Vissza akartam 

menni az intézetbe, hiszen elképzelni sem tudtam, mit kezdhetnék az utcán. De féltem is 

visszamenni. Már majdnem megkérdeztem egy idős nénit, hogy merre kell mennem, amikor 

felrémlett szemeim előtt Anna néni. Szinte hallottam hangját, és éreztem kellemetlen szagú 

leheletét a nyakamon. Ismét elöntött a düh. Inkább a halál – gondoltam magamban. 

Az első utcán töltött éjszakámból, csak a félelemre emlékszem. Mindentől rettegtem. 

Részegek, csövesek és drogosok mászkáltak körülöttem. Egy fiatal srác, aki alig lehetett több 

tizenhat évesnél egy zacskóval a kezében leült mellém és megkérdezte kérek-e. Nem tudtam 

mi az így mélyen beleszagoltam a zacskóba. Abban a pillanatban rosszul lettem. Szédültem, 

és felkavarodott a gyomrom. Még szerencsém volt, hogy reggel óta egy falatot sem ettem, 

mert biztos kihánytam volna. Alig vártam, hogy végre reggel legyen. Kicsinek éreztem 

magam és magányosnak. Aztán valahogy túléltem és a reggel visszahozta a bátorságomat is. 

19 


Két napig bírtam evés nélkül. Az egyik játszótéren vackoltam be magam éjszakára a bokrok 

közé. Biztonságos helynek tűnt. Jól beláttam a körülöttem lévő területet én magam azonban 

rejtve maradtam. Vízért sem kellett messzire mennem, mert a játszótér mellett volt egy kút, 

abból bármennyit ihattam. De sajnos az éhségemet sem a víz, sem az alvás nem csillapította. 

Egész este a délután látott péksütemények jártak a fejembe. Szinte éreztem az ízűket a 

számba, a nyálam is összecsorgott, ahogy felidéztem az illatukat. Aztán elhatároztam. El kell 

lopnom. Mivel pénzem nem volt, hogy megvegyem, nem maradt más választásom. Életemben 

először készültem lopásra, ha nem számolom az anyám hűtőjéből való lopásokat. A kezem 

remegett, ahogy az üzlet felé közelítettem. Végül vettem egy nagy levegőt, kinyitottam az 

ajtót és beléptem. A boltban elég sokan voltak, így sikerült feltűnés nélkül elsurranom a 

pénztárosok mellett. A sorok között mindent a zsebembe dugtam, amiről azt gondoltam, hogy 

ehető. Végül a pólóm alá süllyesztettem egy-pár zsemlét és kisiettem a boltból. Nagyon 

boldog voltam, de tudtam, hogy óvatosnak kell lennem, így zsákmányommal egy eldugott 

padot kerestem és kipakoltam a zsebeimet. A zsemlék mellett volt még pár zacskó cukorkám, 

néhány csoki szelet, egy májkrém konzerv, egy alma. Nagyon büszke voltam magamra. 

Addig fel sem álltam a padról, amíg mindent magamba nem tömtem. Úgy éreztem, hogy 

minden a lehető legjobban alakul. Az elkövetkező napokban folytattam az üzlet fosztogatását, 

loptam kekszet, sört, csokoládét, de játékot is. A trükköm a következő volt. Amikor a 

zsákmányommal a pénztárhoz értem beálltam valaki mögé, mintha együtt lettünk volna. 

Általában nőket szemeltem ki. Amikor a pénztárhoz értünk, még mosolyogtam is a 

pénztárosra, aki visszamosolygott rám. Aztán előresétáltam, mintha csak nézelődnék, és 

amikor nem figyeltek már kint is voltam az utcán. Egész jól működött, egészen addig a napig, 

amikor a pénztárosnőnek fel nem tűnt, hogy mindig más nővel lát. Erre nem számítottam. 

Nyugodtam álldogáltam a sorba, amikor egy férfi lépett mellém és fogta meg a karomat. Te 

most gyere csak velem! – mondta és magával rángatott. Nem tudtam mi történt, még mondtam 

is, hogy anyukám keresni fog, de a férfit nem nagyon hatotta meg a mondandóm. Bevezetett 

egy irodába, kipakoltatta a zsebeimet és magamra hagyott. Tudtam, hogy lebuktam, már csak 

azt nem tudtam elképzelni, hogy ilyenkor mi fog történni. A férfi a rendőrséget értesítette, 

majd visszajött és a kezembe nyomott egy zacskó kekszet. Nem értettem miért kaptam. 

Néztem a férfira, aki sóhajtott egyet és ismét magamra hagyott. Amikor újra nyílt az ajtó, már 

a rendőrök jöttek értem. Felállítottak és kivezettek az üzlet hátsó kijáratán. Az autóba senki 

sem szólt egy szót sem. Nem tudtam, hova visznek, mi lesz velem. De nem féltem. Amikor 

először a rendőrségen voltam, kedvesek voltak velem, így nem éreztem, hogy bármi rossz 

történhet. 

Az irodában egy nagydarab bajuszos ember ült egy asztal mögött. Leültettek vele szembe. A 

férfi nem nézett rám, amikor megszólalt. Ugye tudod, hogy lopni bűn. – kérdezte. Nagyot 

nyeltem és bólintottam. A férfi szigorúan nézett rám. Éhes voltam – dadogtam. A szüleid nem 

adtak enni – kérdezte hitetlenkedve a férfi. Megráztam a fejem. Na, hogy hívnak- szegezte 

nekem a kérdést.. Dávid – feleltem. Dávid. Milyen Dávid Nem tanítottak meg téged 

bemutatkozni Megráztam a fejem ismét. Kezdtem összezavarodni. Nem akarok visszamenni 

oda. – motyogtam. Hova- vágott vissza a rendőr. Csapda! Hangzott a fejemben. Nem 

válaszoltam. Olyan kukának tetettem magam, hogy a férfi lassan kezdte elveszíteni a türelmét. 

Akkor már sejtettem, hogy nem minden rendőr olyan barátságos, mint azok, akikkel két évvel 

ezelőtt találkoztam. Végül felállt és üvölteni kezdett velem. Olyan kemény és félelmetes volt 

a hangja, hogy akaratlanul is összerándultam. Nem tudom mennyi idő telt el, mire egy másik 

rendőr lépett be az ajtón. Ő nem volt egyenruhában, mint a bajuszos és nem is tűnt olyan 

félelmetesnek. Megkönnyebbültem, mert azt hittem, hogy ez a férfi majd megvéd engem. 

Tévednem kellett. Beültettek egy rendőrautóba és a városon átkelve egy másik rendőrségre 

vittek. Azt mondták a főkapitányság. Nem nagyon tudtam, hogy mit jelent, de úgy éreztem 

20 


hatalmas pácban vagyok. Az iroda itt is szűk volt, és de a lámpák fénye nagyon vakító volt. A 

férfi egy széket fordított szembe az enyémmel és leült. A hátam mögött egy másik férfi 

ácsorgott. Felváltva kérdezgettek. Nem válaszoltam. A hátam mögött álló férfi megragadta a 

hajamat és hátrafeszítette a fejemet. Belekapaszkodtam a székbe, de nem szólaltam meg. 

Álltam a tekintetét. Tudod – kezdte fenyegető hangon – Ilyen kis krapekokat szoktunk 

reggelizni. Kiverjük a szart is belőled, ha nem vagy hajlandó végre válaszolni a kérdéseinkre. 

„Kapd be!” – szaladt ki a számon. Abban a pillanatban elcsattant a pofon. Azt hittem az 

összes fogam kiesett, miközben zsongott a fejem. Megyek, utána nézek, nem keresi-e valaki 

ezt a szerencsétlent – mondta az egyik férfi és kiment a szobából. A szám felrepedt és éreztem 

a nyelvemen a vér ízét. Sírni szerettem volna. Nem a fájdalom miatt, sokkal inkább a 

tehetetlenségtől. Tudtam, hogy rájönnek honnan vagyok és visszavisznek. Nem akartam 

visszamenni. De azt is tudtam, hogy ez senkit sem érdekel. A férfi egy tapodtat sem mozdult. 

Csak ült velem szembe. Olyan érzésem volt, mintha a gondolataimba akarna kutatni. Nagyon 

ideges lettem tőle. 

Néhány órával később ismét autóba ültettek és visszavittek az intézetbe. Az igazgatónő 

nagyon dühös volt, amikor a rendőrök bekísértek a kapun. Visszahoztuk a kis csavargót. 

Persze szerintünk a börtönbe lenne a helye a kis tolvajnak, de sajnos a törvények… Csak a 

padlót bámultam „Vigyetek börtönbe!” suttogtam. „Nem akarok itt maradni, börtönbe akarok 

menni”. A legszívesebben üvöltöttem volna, de ehelyett némán ballagtam az igazgatói iroda 

felé. Juli néni nagyon szomorúan nézett rám, amikor végre elmentek a rendőrök. Nagyon 

aggódtunk érted Dávid! Csak így elszökni. Mindenhol kerestünk, már az hittük, hogy az 

anyád… - elharapta a mondatot és rám nézett. Mi…mi van az anyámmal – kérdeztem, de 

nem tudtam, hogy megijedjek, vagy kíváncsi legyek a folytatásra. Igazából sose tudtam meg 

mi volt vele. Juli néni azt mondta, felejtsem el, amit mondott. Csak nekem nem ment. Amikor 

a szobámba mentem, megtudtam, hogy Anna nénit elbocsátották, mert kiderült hogy sok 

gyereket bántalmazott. Tudtam, hogy örülnöm kellene, de nem voltam boldog. Csak az járt a 

fejemben, hogy talán anyám eljött értem és én nem voltam itt. Akkor viszont meg kell 

keresnem. És tudtam, hogy amilyen gyorsan csak lehet, ismét meg fogok szökni. Úgy 

gondoltam jogom van tudni, mi van az anyámmal. 

Még javában tartott a nyár. Augusztus eleje volt, de nem volt valami ragyogó idő. Sokat eset 

az eső ezért állandóan bent voltunk a társalgóba. Csak álltam az ablaknál és imádkoztam, 

hogy süssön ki végre a nap. Amíg a négy fal közé voltunk bezárva, esélyem sem volt arra, 

hogy megszökjek. És a napok csak múltak. Nem érdekelt senki és semmi. Az új nevelőnk 

Géza bácsi rendes ember volt. Kicsit bolondos is, mert mindig mindent elfelejtett, a neveket is 

folyton összecserélte, amin jókat nevettünk. Amikor látta, hogy egyedül állok az ablak előtt, 

sokszor odajött hozzám. Szerintem tudta mit tervezek, de soha nem adta jelét, hogy meg 

akarja akadályozni. Egy nap, odalépett hozzám és megsimogatta a fejem. Nem néztem rá, de 

nagyon jól esett. Szerettem, ha mellettem volt, mert biztonságot adott. A többiek nem 

csúfoltak, nem kötöttek belém, ezért egyre gyakrabban kerestem a társaságát. Nem bánta, 

hogy folyton a nyomában kullogtam, bár sokszor megjegyezte, nem vagyok valami izgalmas 

társaság. 

Aztán kisütött a nap és végre mehettünk az udvarra. Már a fák között jártam, amikor Géza 

bácsi utánam kiáltott. Dávid! – lesújtva ballagtam felé, de csak rám mosolygott és azt mondta 

– Estére gyere vissza, különben óriási bajban leszünk! Bólintottam és már futottam is a 

kerítéshez. Biztos voltam abban, hogy estére visszajövök. Aztán mégis máshogy alakult. 

Anyám utáni kutatást régi házunknál kezdtem. Nem nagyon emlékeztem arra, hogy hol volt, 

de végül mégis csak kilyukadtam az ismerős környéken. Csak hogy addigra már teljesen 

besötétedett. 

A régi házunk egy gettó közepén volt. Talán még most is megvannak a házak, bár már nem 

lakja őket senki. Amikor a rendőrök elvittek sok ember élte mindennapjait ott, jártak a 

21 


kocsmákba, az asszonyok át-át kiabáltak egymásnak a korláton. Azon az estén, amikor 

anyámat kerestem a környék kihalt és rémisztő volt. Ahogy közeledtem a régi lakásunk felé 

egyre inkább elbizonytalanodtam. Úgy éreztem nem ide kellett volna jönnöm. Nem tudtam 

hova lettek az emberek, miért mentek el, ha elmentek egyáltalán. Csak azt éreztem, hogy 

egyedül vagyok. Bolyongtam a lépcsőházba, de nem jöttem rá, hogy melyik lehetet a mi 

lakásunk. Végül már abban is kételkedtem, hogy jó helyen járok-e. Nagyon fáradt voltam és 

tudtam, hogy a szökésemmel eljátszottam az egyetlen ember bizalmát is, aki mellettem volt. 

Tudtam, hogy Géza bácsi bajban van, amiért nem mentem vissza, és attól féltem, hogy őt is ki 

fogják rúgni, és akkor senkim sem lesz, aki megvédene. Lekuporodtam egy sarokban az egyik 

lépcsőház lépcsője alatt és sírva fakadtam. Nyomorultnak éreztem magam és dühös voltam. 

Életemben először saját magamra. 

Reggel elhatároztam, hogy visszamegyek az intézetbe, és szembe nézek a büntetésemmel. 

Csak fogalmam sem volt, hogy merre is van a visszaút. 

Amikor az intézet kapujához értem összeszorult a gyomrom. Sóhajtottam egyet és 

bekopogtam a portás ajtaján. A férfi megcsóválta a fejét, miközben kinyitotta a kaput. Nagyon 

nagy bajban vagy fiam, ugye tudod – Kérdezte. Bólintottam, hogy tudom. A portás felkísért 

az igazgatónőhöz, ahol a már jól ismert jelent bontakozott ki. Juli néni mérges és tanácstalan 

volt, Gáza bácsi csalódott, én meg hallgatag. Mi a fenét csináljak most veled, Dávid. Mond 

meg, te mit tennél a helyembe Sóhajtott. Egy hónapig nincs kimenő, nem nézhetsz tv-t, nem 

játszhatsz a többiekkel és…és nincs édesség sem. Most pedig menj a szobádba! Ránéztem 

Juli nénire és furcsa érzésem lett. Arcán szomorúságot láttam. Amikor elindultam az ajtó felé, 

még utánam szólt. Dávid. Figyelmeztetlek. Ez volt az utolsó dobásod. Még egy szökés, lopás, 

vagy bármi, ami a házirendbe ütközik és áthelyeztetünk a javítóintézetbe. Ugye tudod, hogy ez 

mit jelent. Bólintottam, pedig fogalmam sem volt. De kezdtem megérteni. A javító hasonlít a 

börtönre. 

Gáza bácsi nagyon mérges volt rám. Nem haragudhattam érte. Tudtam, hogy teljesen igaza 

van és azt is tudtam, hogy minden lépésemet figyelni fogja nehogy megint megszökhessek. 

Szomorú voltam. Azért is, mert nem tudtam, mi van az anyámmal, aki mindennek ellenére 

hiányzott, és azért is mert egyedül voltam és nem oszthattam meg senkivel sem mindazt, amit 

éreztem. Kerülni kezdtem a többieket. Nem volt nehéz. Míg ők kint játszottak az udvaron, 

vagy a társalgóban tv-t néztek addig én egyedül ücsörögtem a szobában. Aztán egy nap Géza 

bácsi jött be hozzám. Leült mellém az ágyamra. Nagyon szégyelltem magam és rá sem 

mertem nézni. Ő megköszörülte a torkát. Megtaláltad az anyádat – kérdezte. Megráztam a 

fejem. Értem jött, igaz Haza akart vinni – rettegtem a választól, mégis annyira szerettem 

volna tudni, hogy könyörögni is képes lettem volna miatta. Sajnálom Dávid. Az anyukád… 

hogy mondjam. Tudod, ő sokat iszik és…Az nap mindenhol kerestek téged, mert nem akarták, 

hogy találkozz vele. Amikor Anna nénitől elrohantál és eltűntél nagyon megijedtünk, mert 

anyád feltett szándéka volt, hogy…- bólogattam. – Bántani akart – fejeztem be a mondatot. 

Gáza bácsi bólintott. De nem rossz ember. Géza bácsi, én tudom. Az anyukám szeret. – 

motyogtam, de inkább csak magamnak. Éreztem, ahogy egy könnycsepp végigfolyik az 

arcomon. Gáza bácsi megsimogatta a fejemet. Sajnálom Fiam.- csak ennyit mondott. Végül 

ránéztem és tudtam. Anyám nem jó ember. És nem is lesz az. Hogy én milyen hülye vagyok – 

szaladt ki a számon. De ha tudta, ha maga tudta, akkor miért hagyta, hogy utána menjek – 

üvöltöttem. Hirtelen csillapíthatatlan haragra lobbantam. A legszívesebben neki mentem 

volna Géza bácsinak dühömben. Nem gondoltam, hogy ilyen messzire mész. Azt hittem, nem is 

tudom mit hittem. Bíztam benned, azt hittem tényleg visszajössz. Nem tudtam, mit feleljek. 

Géza bácsi magához húzott és a szemembe nézett. Nem szólt semmit, de láttam rajta a 

sajnálatot és nem tudtam mit kezdeni vele. Aznap este egy percet sem aludtam. Szinte magam 

előtt láttam, ahogy anyám a folyóson tombol és fenyegetőzik. Aztán elmegy és én nem 

22 


vagyok sehol. Mindenki engem keres. Fuldokoltam. Belül, úgy éreztem magam, mintha 

csapdába lennék. Ki akartam szabadulni. Sokszor álmodtam később, hogy bárminyire is 

igyekeztem, nem tudtam kiszabadulni. Éreztem a szorítást a mellkasomon, és üvölteni 

szerettem volna. 

Időközben elkezdődött a tanítás. Az új évre új tanárt kaptunk, egy fiatal nőt, Emese nénit. 

Nagyon kedves és csinos nő volt. Emlékszem, hogy majd minden fiú szerelmes volt a tanító 

nénibe. Én is belezúgtam. Szerettem a közelébe lenni, nézni hosszú szőke haját, amelyet 

állandóan az ujjai köré tekert. Újra lelkes voltam az órákon, hiszen bármire képes lettem 

volna egy dicsérő szaváért. Persze Emese néni mindenkivel nagyon kedves volt, mindenkinek 

segített és mindenkire mosolygott. 

Az egyik órán szexuális felvilágosítást tartott. Mindenféle rajzokat csinált a táblára a fiúkról 

meg a lányokról. Nagyon izgatottak voltunk, de amikor mondta, hogy nyugodtan kérdezzünk, 

csak ültünk és pirultunk. Egyikünk sem mert kérdezni semmit, pedig mint tanítás végén 

kiderült, rengeteg kérdésünk lett volna a lányokkal kapcsolatban. Mivel az otthon csak fiúk 

számára volt fenntartva, nem nagyon találkoztunk lányokkal, így a kíváncsiságunk 

hatalmasnak bizonyult. 

A tanítási órákat leszámítva a helyzetem nem sokat változott. Ugyan már egyre ritkábban 

kötöttek belém, így a verekedések száma is lecsökkent, még mindig nem volt hajlandó velem 

senki sem barátkozni. Annak ellenére, hogy szavakkal nem bántottak rengetek módszerük 

volt, hogy megalázva érezzem magam. Amikor elmentem mellettük befogták az orrukat, 

mintha büdös lennék és elfordultak. Nagyon utáltam őket. Géza bácsi és Juli néni is sokszor 

kérdezte tőlem, miért nem próbálok meg beszélgetni velük. Nem értettem miért kellene 

beszélgetnem olyanokkal, akik így viselkednek velem. 

Az éjszakák voltak azonban a legrosszabbak. Rémálmok gyötörtek, amelyekkel nem nagyon 

tudtam, mit kezdhetnék. Ébren töltöttem az estéket. Szerettem volna elmesélni valakinek, de 

nem tudtam kihez fordulhatnék. Féltem, ha elmondom Géza bácsinak, hogy úgy érzem 

magam mint egy fogoly, azt fogja hinni, hogy meg akarok szökni. De azt is tudtam, hogy 

igaza lenne. Ahogy múltak az éjszakák, egyre biztosabban tudtam, hogy csak így 

menekülhetek meg a rémálmaimtól, hiszen az egész azért volt, mert be voltam zárva. Mi sem 

tűnt logikusabbnak, mint megszökni. 

Egy év telt el így. A tanévet jó eredménnyel fejeztem be, a nyár is elmúlt. Sokszor 

keveredtem verekedésbe, de arra mindig ügyeltem, hogy ne vigyem túlzásba. Persze büntetést 

is kaptam rendesen. Juli néni és Géza bácsi rendszeresen leültek velem beszélgetni. Ilyen 

alkalmakkor mindig elmondták, hogy változtatnom kell a viselkedésemen. Eleinte 

megígértem nekik, hogy megteszem, aztán hogy igyekezni fogok, de az idő bebizonyította, 

hogy képtelen vagyok beilleszkedni. Ami a legjobban zavart, az az volt, hogy sehova nem 

mehettem felügyelet nélkül. Ha nem valamelyik nevelő körül kellett ácsorognom, akkor 

valamelyik idősebb fiú felügyelete alatt álltam. A szökés teljességgel lehetetlennek bizonyult. 

A tanítás kezdetével némileg enyhült a felügyelet és ha máskor nem legalább az iskolában 

lazíthattam kicsit. Persze tudtam, hogy a tanárok is figyelnek, de nem érdekelt. A társaim elől 

a tanulásba menekültem, ami persze nem a tudásnak sokkal inkább Emese néninek volt 

köszönhető, aki továbbra is a tanítónőnk maradt. 

Az éjszakáim továbbra is nyugtalanul teltek. A rémálmaim egyre vadabbak és kínzóbbakká 

váltak. Már alig aludtam esténként pár órát. Egyetlen dolog tartotta bennem a lelket. A tudtat, 

hogy eljön a pillanat, amikor megszökhetek onnan. 

Október volt. A nap melegen sütött és mi kint voltunk az udvaron. Szokás szerint azon a 

részén sétáltam az udvarnak, ahol a legkevesebb gyerekkel találkozhattam. Észrevettem, hogy 

a kerítés tetejére szögesdrótot feszítettek ki. Eldöntöttem, hogy körbejárom a kerítést és 

megnézem, hol lehet kibújni alatta. Elvégre meg kell ismernem a területet, ha meg akarok 

23 


szökni. Ahogy mentem a kerítés mellett összetalálkoztam az öreg portás bácsival. Köszöntem 

neki és bizonytalanul kérdeztem adna-e egy szál cigit. Az öreg meg se lepődött a kérdésemen, 

hanem a zsebébe nyúlt és nekem adta az egész dobozzal. Amikor tovább mentem még utánam 

kiáltott. A kerítés tökéletes! Innen nem szöksz meg többet! - nevetett. „Na, azt majd 

meglátjuk”- mondtam magamban és folytattam a terepszemlét. Nem kellett messzire 

mennem. Az egyik hatalmas fa ága pont átnyúlt a kerítésen az utcára. Már csak azt kellett 

kitalálnom hogyan másszak fel a fára. Elég magasnak tűnt és göröngy sem volt sok rajta. Az 

egész napom elment azzal, hogy minden irányból megpróbáltam felmászni rá. Végül úgy 

sikerült, hogy a hátamat a falnak vetettem és fellöktem magam az alsó ágig, amire aztán 

felhúzódzkodtam. Elég nehezen sikerült, de amikor ott ültem az ágon egyenesen az utcára 

láttam a szívem nagyot dobbant. Tudtam, hogy megvan a kiút. Már csak azt kellett 

eldöntenem, hogy mikor szökjek meg. Nem tudom miért nem tettem meg akkor, hiszen nem 

látott senki, mégsem tettem meg az utolsó lépést. Csak ültem a fán, néztem az embereket, az 

autókat, de nem mozdultam. Egész délután ott gubbasztottam és teljesen elzsibbadtam. De 

aznap este már nem voltak rémálmaim. Megtaláltam a kivezető utat és tudtam, csak rajtam 

múlik, hogy mikor használom. 

Onnantól kezdve nem nagyon érdekeltek a többiek. Ha kint voltunk az udvaron én egyenesen 

a fához mentem és már másztam is fel. Sokszor még az uzsonnából is félre tettem és a fán 

nézelődve majszoltam el. A napok némileg vidámabbak lettek. Ahogy ott nézelődtem a fán, 

igyekeztem kitalálni hova sietnek az emberek. Jó szórakozásnak tűnt. 

Aztán lehullott a hó és közeledett a karácsony. Nem nagyon szerettem ezt az ünnepet. 

Általában a jó gyerekek kaptak ajándékot, akik meg nem voltak jók, azoknak csak egy szelet 

csokoládé jutott. Mivel én a mikulástól is csak virgácsot kaptam, nem számíthattam túl sok 

ajándékra karácsonykor sem. De nem volt választás, végig kellett néznem, ahogy a többi 

gyereket megdicsérik és megjutalmazzák. Azt hiszem, akkor, ha lehetett még jobban utáltam 

őket. Időzített bomba voltam, csak nem lehetett tudni mikor robbanok. Így nem is volt csoda, 

hogy a karácsonyfa tövében az egyik fiú gunyoros mosolyára egy jól irányzott balhorog volt a 

válaszom. Hallottam az orrcsont reccsenését és a fiú fehér ingét elborította a piros vér. A 

többiek abban a pillanatban nekem estek és ütöttek minden irányból. Géza bácsi és a többi 

nevelő alig bírta leszedni rólam a fiúkat. Aztán bezavartak a szobába és mondták, hogy ott 

várjam meg őket, mert most aztán nem teszem zsebre, amit kapni fogok tőlük. 

Juli néni, Gáza bácsi és még két nevelőnő, akiknek nem tudom a nevét, jöttek be utánam a 

szobába. Mindannyian mérges és gondterhelt arcot vágtak. Én meg dühös voltam. Kiabálni 

kezdtem, hogy nem az én hibám, hogy elegem van abból, hogy rajtam röhögnek, hogy 

mindenki engem csúfol, hogy folyton én vagyok a hibás mindenért. Úgy kikeltem magamból, 

hogy a felnőttek megszólalni sem bírtak. Teljesen le voltak döbbenve, hiszen általában egy 

szót sem szóltam. De nem bírtam visszatartani. Csak dőltek belőlem a keserűség szavai, 

megállíthatatlanul. Végül sírva fakadtam. Azt hiszem a sajnálatuknak köszönhettem, hogy 

megúsztam különösebb büntetés nélkül az esetett. Lefektettek az ágyamba, Juli néni hozott 

nekem egy bögre mézes tejet és arra kért, hogy próbáljak meg elaludni. Míg a többiek kint 

ünnepelték a karácsonyt én az ágyamba feküdtem és életemben először szerencsésebbnek 

éreztem magam a többieknél, hiszen Juli néni végig mellettem marad és fogta a kezem, amíg 

el nem aludtam. Hosszú évekig ez volt a legszebb karácsonyom. 

A büntetésem mindössze annyi volt, hogy a szilveszter estét is a szobában kellett töltenem 

egyedül. Feküdtem az ágyba és hallgattam a zenét, ami beszűrődött. Éjfél után Géza bácsi jött 

be, és amikor látta, hogy nem alszom egy pohár szörppel koccintottunk. Aztán kacsintott és 

mondta, hogy ez a kettőnk titka marad. Jó érzés volt, hogy nem feledkezett meg rólam. 

A január fáradtan és lassan múlatta magát. Az iskolában a félév zárásra készültünk és sokat 

feleltünk. A tanulás jól ment, persze ez csak Emese néni érdeme volt. A kedvencem a 

24 


környezet volt, és a tornát utáltam a legjobban. Nem szerettem a többiek előtt öltözni, mert 

szégyelltem a testemen a sebhelyeket, amelyek nagyon is jól látszottak. A többiek csúfoltak is 

miatta eleget. Így gyakran felejtettem magammal vinni a tornafelszerelésemet. Ilyenkor abban 

a ruhában kellett tornáznom, amiben voltam. Azt sem szerettem, de legalább nem kellett 

átöltöznöm. A fociban továbbra sem voltam jó, de a kosárlabda kifejezetten jól ment. Persze 

csak egyedül dobálgattam a labdát, mert nem volt olyan csapat, amibe bevettek volna, ha meg 

mégis, mert a Béla bácsi berakott valahova, akkor sem passzolták nekem a labdát, vagy 

fellöktek a többiek, akik jóval nagyobbak voltak nálam. 

A télnek március elejére vége lett és egyre melegebbek lettek a napok. Minél jobb idő lett, 

nekem annál többet jártak a gondolataim a szökésen. Igazából nem akartam megszökni. Nem 

az volt lényeg, hanem, hogy találjak egy helyett, ahol elfogadnak. Az otthonban nem éreztem 

jól magam. Nagyon hiányzott, hogy végre valaki szeressen. Ez az érzés egyre gyakrabban tört 

rám. Tudtam, hogy mennem kell. Így az egyik hétvégi napon nem álltam meg a nézelődésnél, 

hanem az ágon felkapaszkodva kimásztam az utcára. Aztán futásnak eredtem, mielőtt még 

észrevennék, hogy eltűntem. Céltalanul bolyongtam a városban. Nem tudtam pontosan mit is 

fogok csinálni. Gondolatok és tervek cikáztak a fejembe, de nem foglalkoztam egyikkel sem. 

Úgy gondoltam, majd lesz, ahogy lesz. Csak találok valami helyet éjszakára, ahol 

meghúzhatom magam. Végül egy külvárosi gyártelepre tévedtem. Vasúti sínek futottak 

minden irányból, kémények magasodtak az ég felé és ontottak magukból fekete füstöt, 

hatalmas bokrok meredeztek, szemét és törmelék mindenhol. Úgy gondoltam ideális terület 

éjszakára. Egy félig leomlott raktárba mentem, ahol volt minden. Rongyok, matracok, 

ágybetétek. Fogalmam sem volt, hogy valójában ez a terület jól ismert a csövesek és 

csavargok között. Bevackoltam magam az egyik sarokba és szinte azonnal elaludtam. Késő 

éjjel riadtam fel, amikor hangokat hallottam. Vagy hat férfi vett körül és néztek. Ez az én 

ágyam. – morogta az egyik. Feltápászkodtam a földről. Nagyon hideg volt. Bocsánat, nem 

tudtam – hebegtem. Hát most tudod. Takarodj innen. Félre álltam és a férfi szinte azonnal 

lefeküdt és elaludt. A többiek is elhelyezkedtek, csak én álltam ott tanácstalanul. Végül az 

egyik férfi odadobott egy koszos takarót és megengedte, hogy mellé vackoljam magam. Feri 

vagyok.- mutatkozott be. Dávid – mondtam. Aztán csend lett és én újra elaludtam. 

Másnap este már ismerősként üdvözöltek. Megosztották velem az ételt, amit egy közeli boltba 

loptak. Megtudtam, hogy azért vannak ott, mert nem szeretik a kormányt, a rendszert és hogy 

az sem szereti őket. Nem nagyon értettem miről beszélnek, de annyit felfogtam, hogy ha a 

rendőrök megtalálják őket, mindet börtönbe viszik, mert csavarognak. Kicsit megijedtem és 

végigfutott az agyamon, hogy akkor engem is börtönbe fognak vinni, hiszen én is csavargó 

vagyok. Ezen jót nevettek, de nem nyugtattak meg, hogy nincs igazam. Azon az estén 

rettegtem minden zajtól, hogy jönnek értem, de végül is senki sem zavart minket. 

A napok izgalmasan teltek. Jártam a várost, nézelődtem, de alig vártam., hogy este 

visszamehessek a raktárba a többiekhez, beszélgessek velük és végre jól érezzem magam. 

Barátokra találtam. Olyanokra, akiknek nem kellett bizonyítanom, nem kellett velük 

megküzdenem. Úgy éreztem befogadtak és nem tévedtem. Sose kérdezték, honnan jöttem, mit 

keresek ott. Nem érdekelte őket. Esténként tűzet gyújtottunk, ittunk és sokat beszélgettünk. 

Persze a felét sem értettem annak, amit mondtak, de nem nagyon zavart. Néha elkezdték 

magyarázni, amikor látták, hogy nem értem miről van szó, de rendszerint belezavarodtak és 

jót röhögtek az egészen. Úgy éreztem nagyon jó lehet így élni. Szabadon, senki nem mondja, 

mit csinálhatsz és mit nem. 

Aztán persze ennek is vége lett egy napon. Március vége volt már, amikor egy este a rendőrök 

rajtunk ütöttek. Mindenkit megbilincseltek, az egyik férfit meg is verték, mert megpróbált 

elszökni és amikor ez nem sikerült a rendőrökre támadt. Én nagyon megijedtem, mert még 

sose volt rajtam bilincs és nagyon fájt, amikor hátracsavarták a kezemet, de nem mertem 

25 


ellenkezni, amikor láttam, hogy azt a férfit eszméletlenre verték. Hagytam, hogy beültessenek 

az autóba. Szomorú voltam, mert biztosra vettem, hogy börtönbe kerülök. Nem tudom miért, 

de az jutott eszembe, hogy ha börtönbe visznek az anyám sosem fog tudni hazavinni. Aztán 

megráztam magam. Az anyám sosem fog értem jönni. 

A rendőrségen egy szűk cellába zártak mindenkit. A többiek dühösek voltak, kiabáltak, 

káromkodtak. Én csak ültem azon a fa ágyon és hallgattam. Szerettem volna megkérdezni, 

most mi lesz velünk, de annyira féltem a választól, hogy inkább hallgattam. Egész este ott 

voltunk. Reggel jött egy tiszt és engem felvitt az irodába. A nevemet kérdezte, meg hogy 

honnan jöttem. Nem feleltem. Éhes és fáradt voltam, kimerültem az egész éjszakai 

rettegésben. A rendőr egy darabig nagyon türelmes volt. Többször megismételte a kérdéseket, 

majd miután egyáltalán nem kapott választ, kiabálni kezdett, hogy agyonver, ha nem vagyok 

hajlandó megszólalni. Nem nagyon érdekelt, de belül imádkoztam, hogy tegye meg. 

Szerettem volna, ha elver és belehalok. Akkor megint azt éreztem, hogy meghalni jobb, mint 

bezárva lenni. De a rendőr nem bántott. Magamra hagyott egy időre. Mikor visszajött már 

tudta, ki vagyok és honnan jöttem. Aztán nagyon lassan és szinte már kedvesen mondta. Nos 

David, úgy tűnik, hogy nagyon elszúrtad a dolgot. Beszéltem az igazgatónővel és azt mondta, 

hogy az otthonba nem mehetsz vissza többet. Most elviszlek egy javítóintézetbe. De nem kell 

megijedned, ha jól viselkedsz, akkor nem kell sokáig ott lenned. Megértetted, amit mondtam 

Megértettem. De nem érdekelt. Mi olyan félelmetes egy javítóban, amit nem lehetne 

elviselni Még örültem is neki, hogy oda visznek és nem a börtönbe. Egészen 

megkönnyebbültem. Aztán a jókedvem hamar szertefoszlott, amikor megláttam a rácsos 

épületet, a hatalmas szögesdrótkerítést, az őrkapukat. 

Egyre mélyebben 

26 


A javítóban töltött idő kemény és emberpróbáló volt. Már az első nap megízleltették velem 

mindazt, ami rám várt azon a helyen. Bevezettek egy szobába, ahol teljesen meztelenre 

vetkőztettek. Megalázottnak és dühösnek éreztem magam. Egy ember tetőtől-talpig 

végigvizsgált. Egy nagy könyvbe berajzolta minden egyes sebhelyemet. Időnként 

megkérdezte, hogy ez vagy az a sérülés mitől származott. Én csak hallgattam, és bámultam a 

padlót. A férfi nem nézett rám, de hangja durva és bántó volt. Megszorította a karom és újra 

feltette a kérdést. Összeszedtem magam és kinyögtem a választ. Ez így ment hosszú órákon 

keresztül. Persze, lehet csak nekem tűnt hosszú óráknak. Aztán egy nő jött értem, és 

bevezetett egy fürdőszobába. A zuhanyból langyos víz folyt. A nő durva kezével megragadott 

és megmosdatott. Nem rendes szappant használt, hanem valami büdös fertőtlenítőszerűséget. 

Azt mondta, tele vagyok bolhákkal. Én nem éreztem, hogy bármi is lenne rajtam, de nem 

mertem tiltakozni. A nő lehetet vagy száz kiló is, nem akartam magamra haragítani, így is 

elég mérgesnek tűnt. Aztán leültettek egy székbe. Még mindig nem öltözhettem fel. Nagyon 

szégyelltem magam, zavart, ahogy rám néztek, ahogy fogdostak. Egy férfi géppel kopaszra 

nyírta a fejem, majd bekente valami ragadós és büdös folyadékkal. A könnyem is kicsordult 

annyira csípte a bőrömet, a szemembe is belefolyt, de nem foglalkoztak vele. Azt mondták, 

egy napig nem szabad lemosnom. Rettenetes szagot árasztottam. Végül megkaptam a 

ruháimat. A nadrág egy számmal nagyobb volt rám, a nyakamig ért. Kemény volt, és ugyanolyan 

büdös fertőtlenítő szagú, mint az, amivel megmosdattak. Felfordult tőle a gyomrom. 

Bevezettek egy szobába, ahol rajtam kívül öt srác lakott. Mind idősebbek voltak nálam és ez 

elég ijesztőnek hatott az első pillanatban. Nem mondtak semmit, csak belöktek a szobába és 

ránk zárták az ajtót. A többiek abbahagyták, amivel épp foglalkoztak és végignéztek rajtam. 

Ők már régebb óta lehettek ott, mert mindnek normális méretű volt a haja, nem voltak olyan 

kopaszok, mint én. Fogalmam sem volt, mit kezdjek magammal. Láttam, hogy az egyik 

sarokban lévő ágyon nincs huzat, így rájöttem, hogy csak az lehet az én ágyam. Odamentem 

és ledobtam rá a holmikat, amiket a kezembe nyomtak. Egy váltás fehérnemű, takaró és 

párnahuzat, egy pokróc és egy pizsamaféleség. Mire végigböngésztem a cuccokat, a fiúk 

körém gyűltek. Tudtam, hogy meg akarnak verni, hát felkészültem, amennyire csak lehetett. 

Két srác állt velem szemben. Mire észbe kaptam volna, az egyik egyenesen az orromba 

csapott. Hallottam a csont reccsenését, és éreztem, amint a torkomon folyik le a vér. A 

látásom elhomályosult és a fejemben lüktetni kezdett a fájdalom. De kifelé nem mutattam 

semmit. Letöröltem a kezemmel a vért, és közömbösen bámultam a fiúkra. Na mi lesz 

Üssetek – mondtam magamban és vártam a folytatást. Meg sem próbáltam védekezni. Nem 

akartam verekedni. Nem akartam semmit. A fogdában töltött éjszaka, a kihallgatás és az 

intézetben töltött első órák annyira kimerítettek, hogy már nem érdekelt mi történik velem, 

körülöttem. A legszívesebben összeestem volna. Ekkor a másik fiún volt a sor. Ő a 

gyomromat vette célba. A fájdalomtól összegörnyedtem és levegőért kapkodtam. A fiúk a 

képembe röhögtek és otthagytak az ágy mellett, ahova rogytam. Az egyik, aki a banda vezére 

lehetett, köpött egyet mellém. Csak néztem a nyálát a földön, és tudtam, egyetlen feladatom 

van ezen a helyen. Túl kell élnem. Összeszorítottam a fogam és felálltam. Nem mutathattam a 

fájdalmat, mert az a gyengeség jele lett volna. A gyengéket, pedig eltapossák. Ezt 

megtanultam. Leültem az ágy szélére, és hátrahajtottam a fejem, hogy a vérem ne piszkolja 

össze jobban a földet. Bár igencsak elkéstem ezzel. Aztán az egyik fiú odajött hozzám. Azt 

hittem megint meg akar ütni, de csak egy rongyot adott. Biccentettem neki köszönetképpen, 

és az arcomra szorítottam. Sokáig ültem mozdulatlanul és vártam, hogy elálljon a vérzés. 

Az ajtókat éjszakára bezárták, de napközben szabadon lehetett mászkálni. Az ebédlőbe menet 

a folyosón kellett sorakozni. Akkor láttam csak, milyen sokan vannak itt. A legtöbben már 

27 


jóval idősebbek voltak nálam, és nem most voltak először bezárva. Rögtön kiszúrták a kopasz 

fejemről, hogy új vagyok, és éreztem, hogy összesúgtak a hátam mögött. Kettes sorban 

mentünk az ebédlőig. A nevelők nem szerették, ha hangoskodtunk a folyosón meg az 

ebédlőben. Kicsit furcsa volt ez a nagy csend, de hamar megszoktam, mivel amúgy sem 

voltam bőbeszédű. A tanítási órákra is kettesével mentünk. Meglepő módon az iskola nem az 

intézeten belül, hanem azon kívül volt. Elég kellemetlenül éreztem magam az elején, hogy az 

intézeti ruhánkban végigvonultunk az utcán az iskola irányába. Ebbe az iskolába nem csak az 

intézeti gyerekek jártak, hanem olyanok is, akik családban laktak ugyan, de a magaviseletük 

miatt nem maradtak meg egy iskolában sem. Amikor beléptem az új osztályomban, mindenki 

kinevetett. Már meg sem lepődtem ezen. Leültem egy hátsó padba és próbáltam észrevétlen 

maradni. A tanár nagyon szigorú ember volt. Közelébe sem fért Emese néninek. Ha valaki 

nem tudta a választ, akkor vonalzóval fejbe vágta az illetőt. Ha pedig rosszalkodott az órán, 

akkor a tenyerére kapott egyet. Lányok ide sem jártak. Egy osztályban csak tizenöten voltunk, 

így bőven jutott mindenkinek a fejbe verésből. Én is kaptam rendesen, mert nem nagyon 

érdekelt, mi zajlik az órákon. 

Amikor visszamentünk az intézetbe szigorú tanulószoba volt. A nevelő fel alá járkált a padok 

között, és mindenkinek megnézte a leckéjét. Egy nevelőre húsz gyerek jutott. Az én nevelőm 

Pista bácsi volt. Nem nagyon szerettem. Mindig jelentkezni kellett, bármit szerettünk volna. 

Ha a társalgóban voltunk, az egyetlen olyan helyen a szobán kívül, ahol nem kellett csendben 

lenni, akkor is jelentkezni kellett, ha ki akartunk menni mosdóba, vagy bármi más bajunk 

volt. A tanulószoba után szabadfoglalkozás volt. Ilyenkor végre azt tehettünk, amit akartunk. 

Tv-t néztünk, beszélgettünk, kártyáztunk. 

A szobában is szabadon tehettük, amit akartunk. Nem nagyon szóltak bele, de időnként 

tartottak ellenőrzést. Engem az zavart a legjobban, hogy a szoba ajtaját a felügyelők éjszakára 

bezárták, és nem lehetett kimenni, csak ha megengedték. Olyan volt, mint egy börtön. Bent a 

szobában is megvolt mindenkinek a helye. A főnök Bali volt. Ő két hónappal volt idősebb 

Frennél. Mindketten betöltötték a tizenhatot. Már többször voltak a javítóban, de nem zavarta 

őket. Délutánonként ők a tanulószoba helyett az udvaron dolgoztak. Irigyeltem őket ezért. 

Jani, Gabi és Zoli tizenkét évesek voltak. Ők voltak Fren és Bali csicskásai. Ők végezték a 

piszkos munkát, cserébe a fiúk mindenféle dolgokat szereztek nekik. Nem tudtam, honnan, de 

mindig volt náluk cigi, sör, csoki és persze egy csomó újság meztelen lányokkal. Ami engem 

illet, én voltam az új fiú. Az ottani szabályok szerint velem mindenki azt tehetett, amit csak 

akart. A felügyelők elmondták, hogy próbáljak meg minél előbb beilleszkedni, különben 

nagyobb bajom is lehet, minthogy betörik az orrom. Elképzelni sem tudtam, hogy mi lehet 

még annál is nagyobb, hogy állandóan vertek, de igyekeztem megfogadni a tanácsot. Az 

egyik este, amikor lefekvéshez készültünk Jani közölte velem, hogy ő most az én ágyamba 

akar aludni, mert az tisztább mint az övé. Nekem nem tetszett az ötlet és félrelöktem. A másik 

két fiú azonnal ott termett, és le akartak fogni, de én nem hagytam magam. Addig 

kapálóztam, rugdalóztam és haraptam, amíg ki nem szabadítottam magam. El voltam szánva 

mindenre. Nagyon untam már, hogy minden este piszkáltak, ezért képes lettem volna nekik 

menni, és ebben az sem zavart, hogy sokkal nagyobbak és erősebbek nálam. Szerencsére 

azonban erre nem volt szükség, mert akkor először Bali beleavatkozott. Hagyjátok békén a 

srácot – mondta és visszatemetkezett a könyvébe. A másik három fiú kelletlenül, de 

engedelmeskedett. Másnap este Fren és Bali leültek mellém, és kérdezgetni kezdtek. 

Elmeséltem nekik, hogy miért kerültem otthonba, hogy onnan mindig megszöktem és az 

utcán éltem, és lopnom kellett, hogy ne haljak éhen. Azt hiszem tetszettem a fiúknak, mert azt 

mondták, hogy majd lehet, tudok nekik segíteni. Nagyon izgatott lettem. Én tudok majd 

segíteni két nagyfiúnak Ez olyan büszkeséggel töltött el, amit soha nem éreztem. Fogalmam 

sem volt akkor még, hogy miféle segítséget kérnek majd tőlem, de nem is nagyon érdekelt. 

28 


Másnap az iskolában is csak az esti beszélgetés járt a fejemben. Nem nagyon figyeltem az 

órára. Már csak alig egy hónap volt az iskolából és tudtam, bármit teszek, akkor is meg fogok 

bukni, szinte mindenből, ezért aztán nem is törtem magam a tanulással. A sorakozónál aztán 

Bali és Fren mellém verekedték magukat, így amikor elindultunk vissza az intézetbe szép 

lassan lemaradoztunk. Aztán elbújtunk egy kapualjban, és megvártuk, míg a csoport jó 

messzire jut, akkor az ellenkező irányba indultunk a játszótér felé. A két srác kitessékelt két 

kiskölyköt a hintából aztán beleültek. Cigit vettek elő, engem is megkínáltak és rágyújtottunk. 

Aztán elmondták, hogy mit akarnak tőlem. Hirtelen nem tudtam, mit tegyek. Örültem annak, 

hogy a srácok megbíznak bennem, másfelől nem voltam benne biztos, hogy nem fogok 

nagyobb bajba kerülni miattuk. Végül megnyugtattak, hogy nem érhet semmi baj, hiszen még 

kiskorú vagyok. Egészen addig fogalmam sem volt arról, hogy, mint kiskorút, nem 

büntethetnek meg. Amikor megértettem, hogy miről beszélnek, beleegyeztem, hogy 

megteszem, amit kérnek. Onnantól kezdve megszűntek az esti verések és piszkálások. Egy 

csapat lettünk. A tanítási órák után a játszótéren találkoztunk. Bali elintézte, hogy a kertész 

engem is bevett a kerti munkába. Szegény öregnek fel sem tűnt, hogy milyen ritkán 

gondozzuk a kertet. Azért néha muszáj volt megtenni, mert különben teljesen lebuktunk 

volna. 

Az első alkalommal egy közeli áruházba mentünk. Én még sohasem jártam előtte ilyen 

épületben. Minden csillogott, fényes volt, ragyogott. Mintha mesében lettem volna. Üzlet, 

üzlet mellett volt, rengeteg emberrel és még több, számomra teljesen ismeretlen kincsekkel. A 

zenei boltot szemeltük ki. Kazetták, cd-k voltak a listán. Csak el kellett őket lopni. Remegett a 

kezem, lábam, a szívem össze-vissza vert az izgalomtól. Pulcsim alá pakoltam a kiválasztott 

kazettákat és határozott léptekkel indultam el a kijárat felé. Nem is néztem az ajtóban álló 

biztonsági őrre. A férfi gyanúsnak talált, de nem annyira, hogy megállítson. Éreztem 

hátamban a tekintetét, de tudtam, hogy megúszom a dolgot. Ettől teljesen belelkesedtem. A 

srácok nagyon megdicsértek, hogy mennyire profin csináltam, és én büszke voltam az 

elismerésüktől. Jó érzés volt, hogy tagja lehettem a csapatnak, és még jobb volt, hogy 

dicsfényben fürödtem. 

Onnantól kezdve minden megváltozott. Szerettem az intézetben lenni. Amikor odakerültem, 

feltett szándékom volt, hogy az első alkalommal megszökök onnan, de most, hogy Frennel és 

Balival ilyen jó barátok lettünk, eszembe sem jutott a szökés. 

Ennek a barátságnak azonban hamar kimutatkozott a hátulütője. Az iskolában valamilyen 

csoda folytán mindenből átmentem. Nagyon vidám nyárnak néztem elébe. Életemben először 

nem tartoztam a legrosszabb gyerekek közé. Legalábbis akkoriban még nem. Sajnos ez a nyár 

végére teljesen megváltozott. Mivel Fren és Bali csapatába tartoztam, a többiekkel állandó 

harcot vívtunk, ami rengeteg verekedéshez, kötözködéshez vezetett. Néha minden ok nélkül 

nekimentem a többieknek, csak azért, mert nem tetszett, ahogy rám néztek. Nem tudom miért 

lettem annyira kötekedő. Minden bosszantott, de Fren és Bali élvezték harciasságomat. 

Sokszor biztattak is, hogy ne hagyjam magam, így lassan félni kezdtek tőlem a többiek, ami 

nem volt túl kellemes érzés. A nyár végére már rendszeresen kaptam szobafogságot. A 

nevelők nem szerettek túlságosan, és minden mozdulatomat árgus szemekkel figyelték. Sokat 

térdepeltem a sarokba, de nem egyszer kaptam verést a nádpálcával is. Ezektől aztán még 

inkább bedühödtem, mert igazságtalannak éreztem. 

Az ötödik osztály katasztrofálisan kezdődött. Szinte semmit sem értettem abból, ami az 

osztályban zajlott. Mintha kiesett volna a fejemből minden. A magatartásom miatt gyakran 

küldtek ki az osztályteremből, ami csak rontott a helyzeten. Mivel nem figyeltem az órákon a 

leckék rendesen megizzasztottak. Gyakran előfordult, hogy egyik másik osztálytársamtól 

erőszakkal vettem el a füzetét, és másoltam ki belőle a feladatokat. 

Az intézetben az ünnepeket csak a kiváltságosok élvezhették. Karácsony közeledtével a 

hangulatom egyre komorabb lett. Már nem volt kedvem az üzleteket járni és lopni, de nem 

29 


volt más választásom. Baliék elvárták tőlem, hogy teljesítsem a feladatot, ez már becsületbeli 

kérdés volt. Csak nekem egyre kevésbé tetszett ez az élet. A verekedésekből is lejjebb adtam, 

aminek az lett az eredménye, hogy én kerültem az élcelődések középpontjába. Persze csak a 

hátam mögött súgtak össze, hiszen amíg a csapat tagja voltam, nem mert senki sem nyíltan 

szembeszállni velem. A karácsony és a szilveszter szinte észrevétlenül múlt el. Az újév pedig 

új kihívásokkal érkezett. 

A bevásárlóközpontban bolyongtam. A zsebem és a táskám tele volt lopott holmikkal. A 

zenebolt volt az utolsó hely, ahova betértem. A polcok között bolyongva kerestem a 

megfelelő lemezeket. Amikor minden megvolt, elindultam kifelé az üzletből. A kijáratnál 

azonban megállított a biztonsági őr. Nagyon meglepődtem, mivel a riasztó nem jelzett be. 

Hirtelen megfordult a fejembe, hogy meglépek, de valószínűleg ez az őrnek is az eszébe 

juthatott, mert elállta a kijáratott, és megragadta a karomat. Egy kis irodába vezetett a raktár 

mellett. Az irodában még ketten voltak rajtunk kívül. Becsukták az ajtót és körbeálltak. Nyisd 

ki a táskádat.- szólítottak fel. Nyeltem egy nagyot és elég ügyetlen mozdulatokkal kezdtem 

kicipzározni a táskámat, amely tele volt a különböző helyekről lopott dolgokkal. Hirtelen 

szorítást éreztem a nyakamon. Akaratlanul is összerándultam. Pakold ki a zsebeidet – mondta 

a másik. Belenyúltam és kiforgattam mindent. Volt ott cigi, csoki papír, öngyújtó, lista 

azokról a cuccokról, amiket el kellett lopnom, meg némi aprópénz. Az ütés teljesen váratlanul 

ért. Összegörnyedtem a fájdalomtól. A velem szemben álló őr ezt kihasználva a térdével az 

arcomba rúgott. A hátam mögött álló megragadta a hajamat, és felhúzott. A többiek a hasamat 

és a fejemet verték. Nem tudom, mennyit kaptam, míg végül elengedtek és a földre kerültem. 

Ekkor az egyik, még belém rúgott egyet utoljára. Aztán felrángattak, leporolták a ruhámat. 

Kifele menet a legnagyobb megragadta a nyakam, és a fülembe súgta, hogy ha el mer járni a 

szám, akkor nagyon meg fogom bánni. Bólogattam hogy megértettem, de a fejem majd 

szétrobbant. Teljesen össze voltam zavarodva. Amikor a rendőrök értem jöttek, szinte 

megkönnyebbültem. A rendőrségen mindenki nagyon ideges volt, csak én ültem kábán és 

hallgatagon. Mindenfélét kérdeztek, amiket ilyenkor szoktak. Én csak bámultam magam elé, 

és próbáltam arra koncentrálni, hogy ne hányjam el magam. Nem is érdekeltek a kérdések. Az 

egyik rendőr megragadta a vállam és teljes erejéből megrázott. Mivel erre sem nagyon 

reagáltam, lekevert egy pofont. Hallgattam. Minél nagyobbat ütött, annál dühödtebben és 

makacsabbul ragaszkodtam a némaság páncéljához. Végül feladta, és magamra hagyott. Nem 

voltam egyedül sokáig. Mikor visszajött, már tudta, ki vagyok, és honnan jöttem. Mintha egy 

kicsit meg is enyhült volna, vagy legalábbis már nem volt annyira durva, amikor felállított és 

visszavitt az intézetbe. 

Hatalmas felfordulást okoztam. A felügyelők és a nevelők mind körülöttem nyüzsögtek. 

Mindenki tudni akarta, mikor és hogyan szöktem meg, volt-e még valaki a lopásokban vagy 

egyedül találtam ki az egészet. Repkedtek a kérdések, fenyegettek, egymással veszekedtek. 

Nekem meg zsongott a fejem. Az akartam hogy hagyjanak békén. 

Egy hónapra szigorított ellátást kaptam büntetésből. Ez tulajdonképpen azt jelentette, hogy 

egy külön szobába voltam, amelyet csak az iskola idejére hagyhattam el, de oda is csak 

szigorú kísérettel mehettem. Minden lépésemet követték. Nem beszélhettem senkivel és el 

voltam tiltva jóformán mindentől. A napok csigalassúsággal vánszorogtak előre. Azt hittem, 

soha sem telik le az egy hónap. 

Amikor visszakerültem a szobámba, Baliék kitörő örömmel fogadtak. Sokszor előfordult, 

hogy bármit megadtam volna azért, hogy valaki ennyire örüljön nekem, de akkor ott, ez 

egyáltalán nem dobott fel. Nem akartam visszatérni a lopásokhoz és csavargáshoz. Elegem 

lett abból is, hogy nekem kell elvinnem a balhékat, ha lebukunk, mert ez volt a lényege. Azért 

én loptam, mert én kisebb büntetésre számíthattam, mint a többiek. Csakhogy nekem ez már 

egyáltalán nem tetszett. Amikor azonban arra készültem, hogy ezt megmondom Baliéknak is, 

inamba szállt a bátorságom. 

30 


A félévi bizonyítványosztásra került sor. Csak ültem a padban, és hallgattam, miként röhög 

rajtam az osztály. A tanító mindenki előtt felolvasta a bizonyítványomat. Nem volt túl 

változatos. Minden egyes tantárgyból megbuktam. Majd elsüllyedtem szégyenemben. Persze 

tudtam, hogy így lesz, hiszen egy szót sem tanultam egész félév során, de valamilyen 

érthetetlen okból csodára vártam. Tudtam, ezért is megkapom a magamét, ha visszamegyünk 

az intézetbe. Nem vágytam az újabb büntetésre. Tanácstalanul kullogtam a sor végén 

visszafelé, és észre sem vettem, hogy automatikusan letértem a játszótér felé. Amikor rájöttem 

erre, úgy döntöttem, hogy elmegyek az üzletközpontba. 

Nem tudom miért mentem be a zeneboltba, hiszen azóta, hogy elkaptak a közelébe sem 

mertem menni az üzletnek. Rettegtem a biztonsági őröktől mégis szinte öntudatlanul léptem 

be a zsúfolt üzletbe. A polcok között sétálgattam, amikor kiszúrtam, hogy nem ugyanaz az 

ember áll az ajtóban. A megszokott hatalmas nagydarab fickó helyet egy lány álldogált. Első 

ránézésre alig lehetett több húsz évesnél. Miniszoknyát és fekete pólót viselt, amire nagy 

fehér betűkkel volt írva: SECURITY. Sose felejtem el fekete haját és kék szemeit. Meg 

voltam babonázva tőle. Aztán eszembe jutott, hogy Bali az este említette, kellene neki pár 

lemez. Sóhajtottam és elkezdtem kutatni a polcokon. Végül megtaláltam, amit kerestem és 

egyenesen a táskámba hajítottam. Úgy éreztem ettől a lánytól nem kell tartanom. Teljes 

nyugalomban indultam a kijárat felé, aztán megfagyott bennem a vér. A lány megfogta a 

kezemet és megkért menjek vele a hátsó helységbe. Nagyot nyeltem. Nem hittem el, hogy 

megint elkaptak. Egy kollégája lépett mellénk. Begörcsölt a gyomrom. Biztos voltam benne, 

hogy megint el fognak verni és átkoztam a hülyeségemet, hogy nem mentem egyenesen 

vissza az intézetbe. A lány bekísért a már jól ismert irodába és megkért hogy nyissam ki a 

táskámat. Meg sem mozdultam. Ő kivette a kezemből kicipzározta és kivette belőle a 

kazettákat és cd-ket. Aztán újra belenyúlt és az ellenőrzőmet is kivette. Lapozgatni kezdte, 

mialatt nekem a bőr is lesült a képemről. Annyira szégyelltem magam, mint még talán akkor 

sem, amikor pucéran kellett órákat álldogálnom. Hogy tudtál mindenből megbukni – 

csodálkozott. Nem feleltem, csak megvontam a vállam. A lány tovább lapozgatta a 

bizonyítványomat. Nehezen megy a tanulás Vagy csak nem érdekel Nincs aki segítsen 

Vagy csúfolnak, ha jól tanulsz Annyit kérdezett, hogy nem tudtam mit válaszoljak. Mondjam 

meg az igazat Vagy hazudjak Szemtelen legyek vele, vagy fogjam be a számat és várjam mi 

lesz Annyira kétségbeejtő volt, hogy senki nem mondta meg miként kell viselkedni, hogyan 

kell reagálni, mikor mi a helyes. Nem tudtam, mit mondjak, csak bámultam a cipőmet tovább. 

A lány visszarakta az ellenőrzőmet a táskámba és a kezembe adta. Nem nézel ki 

hülyegyereknek. Sőt. Kifejezetten jó fej lehetsz – mondta. „Jó fej Én” teljesen le voltam 

döbbenve. Azt hittem felpofoz. De nem tette. Csak állt és nézet rám. Valószínűleg azt várta, 

hogy megszólaljak. De én makacsul hallgattam. Úgy éreztem minden teljesen felesleges, 

hiszen úgyis mindjárt itt vannak a rendőrök és elvisznek. Nem tudom mit csináljak veled – 

szakította meg a csendet a lány – ki kellene hívnom a rendőröket, de azt hiszem neked van e 

nélkül is elég bajod. Igazam van Bólintottam. Rendben – mondta – akkor a következőt 

csináljuk. Én most kivezetlek innen és elmehetsz. Cserébe te megígéred, hogy nem lopsz 

többet és kijavítod a jegyeidet. Ha nem így lesz, akkor legközelebb nem leszek veled ilyen 

kedves. Megígéred nekem, hogy inkább a tanulással törődsz, mint a lopással A fülem tövéig 

elvörösödtem. Megígérem – nyögtem ki végül. A lány megsimogatta a fejem, átkarolta a 

vállam és a hátsó kijáraton kikísért az üzletből. Tudom, hogy nem könnyű, de viselkedj jól. – 

mondta búcsúzóul. Nagy levegőt vettem és futásnak eredtem. Úgy éreztem, képes leszek 

megtartani az ígéretemet, amit a lánynak tettem. 

Amikor visszaértem az intézetbe épp uzsonna idő volt, de engem hidegen hagyott. Egyenesen 

Pista bácsi szobájába mentem. Nagyon meglepődött, amikor beléptem hozzá. Kezemben 

tartottam a bizonyítványomat. A szívem a torkomban volt, a gyomrom görcsben mégis úgy 

31 


éreztem ez a leghelyesebb és legegyenesebb út. Odaléptem és letettem elé. Persze nem értette, 

hogy mit akarok tőle. Kezébe vette és átnézte, majd nagyon dühös lett. Te ezzel dicsekszel – 

szegezte nekem a kérdést. Megijedtem. Lehajtottam a fejem. Nem uram. Én csak… sajnálom. 

Ígérem, kijavítom. - Hebegtem. Hirtelen nem is tűnt olyan remek ötletnek. Azt garantálom 

neked! – mondta szigorúan Pista bácsi. Be is tartotta. Megint büntetésbe kerültem. Ismét el 

lettem tiltva szinte mindentől. Míg a többi gyerek szabadfoglalkozáson volt, addig én Pista 

bácsi mellett ültem és tanultam. Egy cseppet sem bántam. Egy darabig még Baliékat is le 

tudtam ezzel az indokkal szerelni, de sajnos nem sokáig nézték jó szemmel, hogy kihúzom 

magam a balhékból. Az iskolában csendben ültem és figyeltem. Eleinte megpróbáltam 

aktívan részt venni az órákon, de a tanárok úgy tettek, mintha nem látnák hogy jelentkezem, 

így egy idő után ezzel felhagytam. Nagyon nehéz volt bebizonyítani hogy nem vagyok hülye. 

A félév első dolgozatát számtanból írtunk. Sose felejtem el, hogy milyen megalázó volt. Az 

egész osztályból egyedül az én dolgozatom lett ötös. Vagyis csak lett volna. A tanárnő 

képtelen volt elhinni, hogy a félévi bukás után képes voltam ennyit javulni. Azt mondta újra 

meg kell írnom, mert biztos másoltam. Igazságtalannak éreztem és természetesen nemet 

mondtam. Erre nem hogy nem adta meg az ötöst a dolgozatomra, hanem két egyest is beírt, 

mondván majd így megtanulom, hogy csalni nem szabad. Iszonyú dühös lettem. Amikor 

elmondtam Pista bácsinak, hogy mi történt, azt hittem megérti majd, ehelyett felpofozott, mert 

szemtelen voltam. És ha ez még nem lett volna elég másnap az egész osztály előtt bocsánatot 

kellett kérnem a tanárnőtől. Noha nagyon megharagudtam, továbbra is keményen tanultam, de 

már elővigyázatos voltam. A következő dolgozat írásakor magam jelentkeztem a tanárnőnél, 

hogy olyan helyen szeretném megírni, ahol még véletlenül sem puskázhatok. Innentől kezdve 

minden dolgozatomat a tanári asztalon írtam. Ez azért volt jó, mert pontosan láttam, hogy ki 

mit csinál és jót múlattam, amikor valaki lebukott mert másolta a társáét. 

Hazafelé az iskolából, mindig bementem a zeneboltba. A lány, amikor először meglátott 

mérges volt, hogy megint ott vagyok, de aztán elmondtam neki, hogy nem lopni akarok. 

Eleinte csak álltam és néztem ahogy dolgozik. Ő meg kérdezgetni kezdett. Hogy milyen az 

iskola, miért csavargok olyan sokat, milyen az intézet és hasonlok. Úgy érzetem, hogy tényleg 

érdeklik is a válaszok így a kezdeti dadogásom lassan elmaradt. Figyelte a szavaimat és jó 

érzés volt, hogy tudtam nem utál és nem haragszik rám. Én persze nem mertem tőle semmit 

sem kérdezni eleinte, és ha kicsit zavarba jöttem, akkor iszonyatosan dadogtam, képtelen 

voltam kimondani amit éreztem, gondoltam. Sokszor megállított és kérte, hogy próbáljam 

meg lassabban, vagy gondoljam végig mielőtt kimondom. Örültem neki, hogy tudok vele 

beszélgetni, mert mással nem nagyon tudtam. Ha féltem, vagy ha zavarban voltam, olyan 

nagyon dadogtam, hogy jobbnak láttam meg sem szólalni, mint szenvedni azzal, hogy 

kimondjam amit gondolok. Amikor viszont nem volt semmi bajom, szinte le sem lehetett lőni. 

A lány kedves volt és vicces. Mindig megkérdezte hogy vagyok, mi volt az iskolában, 

biztatott, hogy tartsak ki. Meséltem neki Baliékról, hogy tulajdonképpen miattuk loptam, és 

arról, hogy amióta nem vagyok a banda tagja, és nem vagyok védve, azóta nagyon nehéz. 

Néha látta, hogy tele vagyok lila foltokkal és aggódott értem. Ez nagyon jó érzés volt, hiszem 

még soha senki nem törődött velem ennyit. Szerettem ott lenni a lánnyal. Aztán egyik nap 

feltűntek Baliék a boltba. Egy új kissrác volt velük. Egyből kiszúrtam hogy lopni akarnak. 

Hirtelen nem tudtam mit tegyek. Tudtam, hogy a lány nem látja a kissrácot, mert a többiek 

elvonták a figyelmét. Tudtam, ha szólok a lánynak, azzal nagy bajba sodrom magam, de 

féltem attól is, hogy ha nem teszem meg és rájön hogy tudtam, megharagszik rám. Végül úgy 

döntöttem, szólok neki. Odamentem hozzá és elmondtam mi a helyzet. Baliék is észrevettek 

és tudták hogy beköptem őket. Ahogy rám néztek biztos voltam benne, hogy ennek semmi jó 

vége nem lesz. A lány megköszönte a segítséget és elkapta a kissrácot. Az, ha lehet még 

nálam is szerencsétlenebb volt. Nem az intézetből való volt, mert még sose láttam ezelőtt. 

32 


Aztán a lány bevitte magával az irodába, de nem tudom mi lett vele. Amikor visszajött csak 

annyit mondott „Szegény srác”. Hiába kérdeztem, nem mondott mást. 

Aznap este kitört a balhé. Szinte még be sem léptem a szobába Bali máris a torkomnak ugrott. 

Iszonyatos düh volt benne és ez párosult testi erejével is. Mióta felhagytam a lopással sokszor 

vertek meg esténként. Tudtam, hogy nincs értelme panaszkodni a nevelőknek, mert azzal csak 

rontanám a helyzetemet, így lenyeltem, hogy ez az árulásommal jár. De azon a délutánon, 

amikor lebuktattam a lopást, túlléptem a határt. Bali és Fren nekem estek és felváltva ütöttek, 

rúgtak, ahol csak értek. A fájdalom olyan erővel tört rám, hogy egy hang sem jött ki a 

torkomon. Szerettem volna segítségért kiáltani, de nem tudtam. Levegőt is alig kaptam. 

Éreztem, hogy a fejemben lüktetett a fájdalom. A hangok egyre messzebbről jöttek, míg nem 

teljes lett a sötétség. Nem vesztettem el az eszméletemet még sem voltam magamnál. Láttam, 

ahogy abbahagyták a verést, ahogy megpróbáltak fellocsolni és amikor ez nem ment, láttam a 

rémületet a szemükben. A nevelőket, akik bejöttek és elvittek a betegszobára és az orvost, aki 

megvizsgált. Még a tűre is emlékszem, amit a karomba szúrt. Aztán elsötétedet az egész. 

Sokáig aludtam az injekciótól. Mikor felébredtem már világos volt. Az ápolónő behívta az 

igazgatót és Pista bácsit. Leültek az ágyamra és megkérdezték mi is történt pontosan. 

Hallgattam. Mit is mondhattam volna Ha megmondom az igazat, akkor még nagyon bajban 

leszek. És tudtam, hogy a nevelők nem tudnak megvédeni. 

Amikor kikerültem a gyengélkedőről Baliék egy darabig nem nyúltak hozzám, de szavakkal 

annál jobban bántottak. Spiclinek, téglának tartottak. A többiek sem nagyon álltak velem 

szóba, mert nem akartak Bali ellenségévé válni. Hamar megéreztem milyen az, amikor az 

embernek nincsenek barátai és nem védi senki. Egy ilyen helyen, muszáj barátokat szerezni, a 

túlélés miatt. Nekem nem sikerült és egyre elviselhetetlenebbek lettek a napok. Csak a 

bevásárlóközpontban töltött idő enyhítette a magányomat kissé. Azt hiszem szerelmes voltam 

a lányba. Ha egy napig nem láthattam már nagyon hiányzott. Még arra is hajlandó voltam, 

hogy kiszökjek este, mert tudtam hogy késő éjszakáig dolgozik. Máskor meg csak zárás után 

mentem vissza az intézetbe. Senkinek nem beszéltem a lányról. Ő volt az én kis titkom. 

Év vége volt. Már alig vártam, hogy kezembe vehessem a bizonyítványomat. Tudtam, hogy 

nem buktam meg semmiből. Mégis nagyon megijedtem, amikor az osztályfőnök magához 

hívott. Elképzelni sem tudtam mi történt. Végül persze megnyugodtam, amikor a tanító 

megdicsért. Azt mondta sose látott még olyat, hogy valaki ennyit fejlődjön egy fél év alatt. A 

többiek fütyültek, és pofákat vágtak, de akkor engem ez nem érdekelt. Boldog voltam. 

Madarat lehetett volna fogatni velem. Alig vártam hogy eldicsekedhessek vele. Rohantam a 

zeneboltba. Minél előbb meg akartam mutatni a lánynak, de ő ne volt sehol. Kóboroltam a 

sorok között, de hiába kutattam, sehol sem láttam. Végül összeszedtem a bátorságomat és 

odaléptem az egyik eladóhoz, hogy megkérdezzem. Le voltam sújtva. A lány felmondott. 

Elvesztettem. Elment és nekem egy szót sem szólt. Nagyon fájt. Úgy éreztem elárultak. 

Becsaptak. Könnyeim kicsordultak amint kiléptem a boltból. Úgy éreztem minden hiába volt. 

Az intézetben Pista bácsi gratulált és talán akkor először meg is jutalmazott. Nem érdekelt. 

Olyan mérhetetlen szomorúság lett rajtam, hogy hirtelen mindenkit gyűlölni akartam. Alig 

vártam, hogy valaki belém kössön, vagy hozzám szóljon. Neki mentem volna a nevelőknek is, 

de mintha mindenki megérezte volna, messzire kerültek. Bementem a szobába és lefeküdtem 

az ágyba. Hiába volt még csak kora délután, úgy éreztem, hogy nagyon fáradt vagyok. Kintről 

még hallottam, hogy beszűrődnek a hangok, de hamar elaludtam. 

Valaki teljes erejéből megrázott. Nem nagyon akartam felkelni, így párszor megismételte, 

mielőtt kinyitottam a szemem. Pista bácsi, az igazgató és két rendőr állt az ágyam mellett. 

Mindenkinek nagyon komoly és aggódó volt az arca. Azt mondták menjek velük, mert a 

rendőrök kérdezni fognak tőlem és nagyon szeretnék ha nem hazudnék. Megijedtem, mert azt 

hittem hogy valami rosszat csináltam. Megígértem, hogy nem hazudok. Az igazgató 

szobájába vezettek és leültettek egy hosszú asztal mellé. A többiek velem szembe ültek le. 

33 


Olyan ideges voltam, hogy majdnem eltörtem a saját ujjaimat. Tudtam, hogy ha a lányról 

kérdeznek akkor akármit is ígértem hazudni fogok. Annak ellenére, hogy rettenetesen 

haragudtam rá az árulása miatt, még mindig ő volt az egyetlen titkom, amit meg akartam 

őrizni. 

Sok kérdést tettek fel. Olyan sokat, hogy teljesen összezavarodtam. Nem mondhattam meg 

merre jártam délutánonként, hiszen akkor meg kellett volna mondanom a lányt. Így hazudni 

kezdtem, de belezavarodtam. Dadogni kezdtem és a végén hallgatásba burkolóztam. Tudtam, 

hogy hülyeséget csinálok. Tudtam, ha elmondanám, hogy hol voltam tisztázhatnám magam. 

Tisztázhatnám, hogy semmi közöm nincs már Bali és társaihoz. Noha a nevelők tudták, hogy 

nincs minden rendbe köztünk, nem tudták, hogy mit tettem. Tudták, hogy jártam velük, hogy 

loptam nekik. Csak épp azt nem tudták, hogy kiléptem a bandából. A bandából, amelyik 

megcsinálta a „nagy balhét”. Csak ültem és hallgattam. Már nem próbáltam meg gyenge 

kifogásokat és hazugságokat kitalálni. Csak hallgattam az egyre ismétlődő kérdéseket. Végül 

aztán abbahagyták. Visszaküldtek a szobába és mondták hogy maradjak ott, amíg nem 

szólnak. A szoba most először volt üres. A fiúk cuccait is elvitték már. Csak én voltam ott 

egyedül. Elképzeltem, hogy engem is börtönbe visznek. Nagyot dobbant a szívem. Nem 

akartam új helyre menni, pláne nem egy börtönbe. Nem szerettem a javítóintézetet, de nem 

volt annyira borzalmas mint ahogy lefestették annak idején. Kiigazodtam benne. Tudtam hol 

vannak a kiskapuk. Tudtam, hogy mit tehetek és meddig mehetek el. Nem akartam új 

intézetbe menni, de valahogy éreztem, hogy ez lesz a vége az egésznek. Amikor bejöttek a 

nevelők a szobába, már felkészülve vártam őket. Elmondták, hogy mivel én is benne voltam a 

lopásokba engem is áthelyeznek egy másik intézetbe. Addig maradok csak, amíg nem találnak 

nekem egy helyet. Úgy gondolták valami vidéki intézet lesz nekem a legjobb, mert ott 

kevesebb lehetőségem lesz bajba keveredni. Addig is készüljek fel a költözésre és pakoljam 

össze a cuccaimat. Aztán magamra hagytak. Visszafeküdtem az ágyra és megpróbáltam újra 

elaludni. Nem volt könnyű. Végül azért elnyomott az álom. 

Hajnalban riadtam fel. Rémálmaim voltak. Az új intézetben mindenki utált és bántott. A 

nevelők is csúfoltak. Még sötét volt. Mivel enyém volt az egész szoba, felkeltem és az 

ablakhoz mentem. Kinyitottam. Vihar tombolt. Dörgött és villámlott. És tudtam, hogy nem 

szabad megvárnom, hogy átvigyenek. Összeszedtem néhány holmimat egy táskába és ébren 

vártam a reggelt. Mindent alaposan átgondoltam. Megszökök és elbújok valahová. Pár napig 

kihúzom étel nélkül, addig talán el is felejtenek. Szomorú gondolatok lettek úrrá rajtam. 

„Úgysem hiányzom senkinek, ha elmegyek. Lehet, hogy fel sem fog nekik tűni, hogy nem 

vagyok itt”. Meg ehhez hasonlók. 

Nehezen jött el a reggel így az álom elnyomott. A többi gyerek zsibongására ébredtem. 

Engem nem ébresztettek, talán már most elfelejtették, hogy még ott vagyok. A reggelinek is 

vége volt és a többiek a társalgóban játszottak. Kinéztem a folyósora és amikor megláttam 

hogy nyitva van az ajtó, kisurrantam a szobából. Olyan láthatatlan akartam lenni, amennyire 

csak lehetséges volt. A portás nem volt sehol, így nem kellett félnem, hogy észrevesz. Az 

udvaron már nem volt gond. Sima út volt kifelé a kapun. Az ottani bácsi mindig a tv-t nézte, 

így ha az ember nem csapott nagy zajt simán kimehetett az intézetből. A kapu ugyan kicsit 

nyikorgott, de a tv-től azt sem hallotta meg. 

Megkönnyebbültem, amikor már messze magam mögött tudtam az intézetet. Szép, napsütéses 

délelőtt volt, nyoma sem volt az éjszakai viharnak. Rengeteg ember mászkált a város utcáin. 

Biztonságban éreztem magam, nem féltem attól, hogy elkapnak, hiszen biztos voltam abban, 

hogy nem is keresnek. Nem hiányzom senkinek. Nem kellek senkinek sem. Ballagtam az 

orrom után, nem néztem senkire, nem törődtem semmivel sem. Olyan voltam, mint egy 

kísértet és úgy is éreztem magam. Az hogy megszöktem egyfelől jó érzésekkel töltött el, 

34 


hiszen megszabadultam mindentől, ami nyomasztott. Másfelől tudtam, ha elkapnak nagyon 

meg fognak büntetni. Ettől a gondolattól görcsberándult a gyomrom. Tudtam, nagyon 

óvatosnak kell lennem. Kapualjtól kapualjig mentem, minden rendőrautótól és szirénától 

megrettentem. Nem nagyon tudtam mihez is kezdjek. A szobámban az ágyon fekve sokkal 

egyszerűbbnek tűnt az egész. Már egész besötétedett, mire eszembe jutott hol is huzam meg 

magam éjszakára. A külvárosi gyár kihalt épülete felé vettem az irányt. Amikor legutoljára az 

utcán töltöttem az estéket, ez volt az egyetlen olyan hely, ahol biztonságban éreztem magam. 

Bíztam benne, hogy az ott élő emberek ugyanúgy fogadnak majd, mint annak idején. 

Hajléktalanok voltak ott, meg néhány drogos. Azon helyek egyike volt, ahonnan sohasem 

zavartak el. Nem kérdezték, mit keresek köztük, vagy ki a fene vagyok, nem akartak 

mindenáron jó útra téríteni. Nem is igazán foglalkoztak velem és mégis jól éreztem ott 

magam. Biztonságban voltam. Volt tető a fejem felett és néha kaját is adtak, persze csak, mint 

egy kivert kutyának, de nem érdekelt. Amikor odaértem néhány ember lézengett körülöttem, 

most sem kérdeztek semmit, bár érdeklődve figyeltek. Körülnéztem, és ismerős arcokat 

kerestem, de senkit sem láttam. Nem csodálkoztam ezen, hiszen majdnem két év telt el azóta. 

Kerestem egy üres sarkot és lekucorodtam. A táskámat szorosan magam mellé tettem és 

ráhajtottam a fejem. Fáradt és éhes voltam. Tudtam, hogy előbb-utóbb kaját kell szereznem, 

akár úgy is hogy lopok, de nem akartam magamra felhívni még a figyelmet. Lehunytam a 

szemem. „Ki kell bírnod, nem nagy kunszt”- mondtam magamnak és megpróbáltam elaludni. 

Nem aludtam túl jól. Álmomban elkaptak és visszavittek. Majdnem minden éjszaka ezt 

álmodtam, vagy hogy elkaptak és nagyon megvertek. Fáradtan és kábán keltem. A hasam 

korgott. A fejem szédült. Bármennyire is szerettem volna, tudtam, hogy nem fogom sokáig 

bírni étel nélkül. De biztos voltam abban is, ha most lopok a rendőrök elkapnak és minden 

hiába volt. Más megoldást kellett hát találnom. 

Már dél volt mire rájöttem a megoldásra. Egy aluljáróban voltam, ahol rengeteg ember 

megfordult. Rohantak a metróhoz, a buszhoz. Zsúfolásig volt emberekkel. Megálltam egy 

sarokba és néztem őket. Egyszer csak megállt mellettem egy nő és némi aprópénzt nyomott a 

kezembe. Döbbenten néztem rá, de nem szóltam. Amikor a második ember is pénzt adott 

rájöttem miről szól a dolog. A tenyeremet kitartottam és mindenkihez odaléptem, aki egy 

kicsit is figyelt rám. Olyan szánalmas lehettet a külsőm, hogy szinte pár óra alatt 

összekoldultam egy ebédre valót. Nem nagyon érdekelt ki miért adott nekem pénzt. Csak 

mosolyogtam és megköszöntem, majd zsebre vágtam a zsákmányt. Volt néhány ember, aki 

megkérdezte miért is hagyják a szüleim, hogy ezt csináljam, de én csak konokul hallgattam. 

Mikor elég pénzem gyűlt össze megkerestem a legközelebbi boltot és bementem. Szinte 

abban a pillanatban a biztonságőr a nyomomba szegődött és le sem vette rólam a tekintetét. 

Kicsit zavart, de igyekeztem úgy tenni, mint akit egyáltalán nem érdekel. Néztem a sok 

finomságot a polcokon és fogalmam sem volt arról, hogy mit is vegyek. A legszívesebben 

mindenből vettem volna, de tudtam, hogy nem tehetem. Olyan ételt kerestem, ami sokáig 

eltart, mert biztos voltam abban, hogy nem lesz mindig ilyen nagy szerencsém. Aztán egyszer 

csak a biztonsági őr odalépett mögém és megragadta a karomat. A fülemhez hajolt és halkan, 

tagoltan mondta - Húzd el innen a csíkot, mielőtt hívom a zsarukat te kis szaros. Megértetted 

Nem értettem. Megfordultam és csodálkozva néztem rá. Csak vásárolni szeretnék – 

dadogtam. Hát itt te nem fogsz.- közölte hidegen és a karomnál fogva kirángatott az üzletből. 

Nem tiltakoztam. Tudtam nem sok értelme lenne, meg azt sem akartam hogy a nyakamra 

hívja a rendőröket, így beletörődtem, hogy kihajított a boltból. Amikor becsukta az ajtót 

kinyújtottam a nyelvem. Ettől viszont úgy felkapta a vizet, hogy kirohant utánam az utcára. 

Nem vártam meg hogy utolérjen, amilyen gyorsan csak tudtam elrohantam. 

Végül egy utcai büfénél vettem hamburgert. Még soha azelőtt nem ettem hamburgert és 

nagyon izgatott lettem, amikor a meleg, gőzölgő ételt a kezembe vettem. Akkora nagy volt, 

hogy alig bírtam átharapni. Miután jól laktam, egy trafikban vettem egy csomag cigit - 

35 


nehezen ment mert a bácsi nem hitte el a mesémet, hogy apukámnak lesz, de végül is adott 

egy dobozzal - majd leültem egy padra és rágyújtottam. Estig nem nagyon volt hova 

mennem hát csak ültem a padon és figyeltem az embereket. Hova mennek, mit csinálnak. Ezt 

sose untam meg. 

Az elkövetkező napok hasonlóan teltek. Különböző meséket találtam ki, hogy hogyan 

szerezek pénzt az emberektől. A „telefonra kell” volt a legmenőbb. Azzal tudtam a legtöbb 

pénzt szerezni. Találtam olyan üzletet is, ahol nem volt őr, így ha nem volt pénzem onnan 

tudtam ezt azt lopni. Persze néha akkor is elcsentem egy-két dolgot, ha volt pénzem. Nem 

szórakozásból, inkább spórolás miatt tettem. Apró csokikat, cukrot, vagy egyéb édességet 

süllyesztettem a zsebembe. Nem volt feltűnő, mert mindig tettem a kosárba is, amit aztán a 

pénztárnál kifizettem. 

Az éjszakák is kellemesen teltek. A társaság hamar befogadott. Jókat nevettünk, persze én 

többnyire csak hallgattam a történeteket, amiket a többiek meséltek. Volt ott egy férfi, akit 

mindenki Dokinak nevezet. Egy este megkérdeztem, miért hívják így. Elmesélte, hogy régen 

orvosként dolgozott egy kórházba, de nagyon szerette a szerencsejátékokat és az italt. Egy nap 

kirúgták a munkahelyéről mert részegen ment be és valaki meghalt miatta. Börtönbe is volt és 

amikor kijött onnan, nem volt semmije és senkije. Az utcára került a családja meg azóta sem 

kereste. Nagyon megsajnáltam. Valamiért úgy éreztem hasonlóak vagyunk. Ő sem kellett 

senkinek és én sem hiányzom sehonnan sem. Onnantól kezdve minden este mellé telepedtem 

le. Doki nem bánta, hogy esténként a nyakán lógok. Néha csak kettesben beszélgettünk. 

Aztán egyszer csak megkérdezte tőlem, miért csavargok az utcán. Zavarba jöttem. Nem 

tudtam, hogy mondjam el neki, hogy mi történt így dadogni kezdtem, amitől még idegesebb 

lettem. Végül Doki nem firtatta a dolgot tovább, inkább ő kezdett mesélni. Vicces történetei 

voltak, mindig álomba nevettem magam. 

Három hónap telt el így. Még mindig kerültem a rendőröket, de már nem voltam annyira 

óvatos. Úgy gondoltam elült a vihar, már nem keresnek és nem fognak visszavinni az 

intézetbe. Egyre bátrabb lettem. A napok múlásával egyre kevesebbet koldultam és egyre 

többet loptam. Megpróbálkoztam azzal is, hogy az emberek pénzét vegyem el. Megálltam egy 

újságos bódé mellett és figyeltem hova teszik a pénztárcájukat. Aztán megpróbáltam kiemelni 

a táskájukból, nadrágzsebükből. Nem ment mindig simán, kaptam is jó néhány pofont, de 

nem törtem le. Jó poénnak éreztem. Bele sem gondoltam, hogy mit teszek, csak az járt a 

fejemben, hogy miként tudom minél észrevétlenebbül megcsinálni. Ennyi. Mindössze 

unaloműzés volt. Persze ha nagyobb zsákmányom volt, akkor boldogan költöttem el a pénzt. 

Vettem új ruhát, meg mindenféle vackot, olyanokat, amiket mindig is szerettem volna 

magamnak, de sose kaptam meg. Néha adtam pénzt a többieknek is, aki vettek belőle 

mindenféle alkoholt, amiket aztán este megittunk. 

Szeptember vége felé volt. Már éjfél is elmúlt mire lefeküdtünk. Még mindig a fejemben 

zsongott a sok történet és kaland, nem beszélve a sörről, amiből egyre többet és többször 

ittam. Hajnalban törtek ránk a rendőrök. Jöttek minden irányból. Még szinte fel sem 

ébredtünk, amikor körülvettek minket. Nagyon megijedtem, mert még emlékeztem a múltkori 

razziára és annak nem lett túl jó vége. Felpattantam és elbújtam egy farakás mögé. A rendőrök 

a földön fekvőket rugdosták és fegyvereikkel böködték. Mindenki kiabált. Mindenki pánikban 

volt. Az emberek menekülni akartak, de a rendőrök nem engedtek el senkit. A földre fektették 

őket és megbilincseltek mindenkit. Egy fiatal szipus srác futásnak eredt, de megbotlott a 

sötétben. Elesett. A rendőrök körülvették és ütni kezdték. Behunytam a szeme és befogtam a 

fülem. Nem akartam hallani a kiabálást. Remegtem a félelemtől. Valaki megérintette a 

vállam. Majdnem felsikoltottam, de szerencsére nem jött ki hanga a torkomon. Doki volt az. 

Lekuporodott mellém. Szemébe félelem tükröződött. Ettől nem nyugodtam meg, de az hogy 

mellettem volt, kisé enyhítette a félelmemet. Átölelt és szorosan magához húzott. Pár 

pillanattal később néhány rendőr ránk talált. Kiabálni kezdtek meg lökdöstek minket. Az 

36 


egyik fegyveres tarkón vágta Dokit. Odaugrottam, amikor láttam hogy térdre esik, de egy 

másik rendőr elkapott és elrángatott. Nem hagytam magam. Rúgtam, kapálóztam, haraptam 

ahol csak értem. A rendőr megunta és megragadta a hajam, majd oldalba vágott. A levegő 

beszorult a bordáimba és ettől teljesen lebénultam. Akkor újra megütött. A fejem találta el. 

Még hallottam Dokit, akit két másik rendőr tartott leszorítva. „Az csak egy gyerek, az 

istenért!” Aztán nem hallottam semmit. 

A pokol legmélye 

37 


Sötét és hideg volt, amikor magamhoz tértem. Hányingerem volt, fájt a fejem és a gyomrom, 

rázott a hideg. Egy vaságyon feküdtem, amin csak egy csupasz matrac volt semmi más. 

Felültem, de csak nagy nehezen tudtam megtartani az egyensúlyom. A szoba forgása lassan 

csillapodott. Kinyitottam a szemem és körülnéztem, de a sötét olyan mély volt, hogy alig 

láttam valamit. Feltápászkodtam és végigtapogattam a fal mentén a szobát. Az ágyon és egy 

ajtón kívül teljesen üres volt. Kétségbeestem. Elképzelni sem tudtam, hogy hol lehetek. 

Annyira féltem hogy remeget a lábam. Visszaültem az ágyra és sírva fakadtam. A könnyeim 

csak úgy folytak, miközben az agyamban cikáztak a gondolatok. Megrémültem. Minél inkább 

gondolkozni próbáltam annál erősebben tört rám az érzés, hogy elvesztem. Nincs tovább. 

Olyan nagyon rettegtem, hogy legszívesebben könyörögtem volna azért, hogy engedjenek ki. 

De nem mertem megszólalni. Féltem attól, hogy ott kell maradnom, de féltem attól is, hogy 

valaki bejöjjön. Csak ültem és sírtam. 

Nem tudom mennyi ideg voltam bezárva. Végül a sok rettegés annyira kivette az erőmet, 

hogy álomba zuhantam. Egy egyenruhás ébresztett fel. Tiszta ruhákat dobot a matracra, és 

felszólított hogy öltözzem át. Mi lesz velem Hova visz – kérdeztem, de a rendőr csak rám 

mordult, hogy hallgassak, mert elég nagy bajban vagyok anélkül is, hogy jártatnám a szám. 

Kilökdösött a folyósóra és egy iroda felé taszigált. Útközben elmondta, hogy a saját 

érdekemben ne beszéljek, ha nem kérdeznek, és ha kérdeztek, ne hazudjak, mert így is közel 

állok ahhoz, hogy börtönbe dugjanak. Nyeltem egy nagyot. A rendőr megállított az ajtó előtt 

és belépet. Én meg kint álltam. Sokáig. Olyan hosszú ideig, hogy mind a két lábam elzsibbadt 

mégsem mertem megmozdulni és arrébb menni, vagy leülni a földre. Emberek járkáltak 

körülöttem, de senki nem szólt hozzám, senki nem nézett rám. Végül kinyílt az ajtó és kilépet 

rajta a rendőr. Gyerünk – mondta A legszívesebben megkérdeztem volna, hogy hova, de 

mielőtt kinyitottam volna a szám eszembe jutott amit mondott. Hogy ne beszéljek, ha nem 

kérdeznek. Hát hallgattam. 

Beültünk az autóba és áthajtottunk a bíróságra. Akkor jártam először ilyen helyen. Régi épület 

volt, hatalmas márványoszlopokkal. Emlékszem mennyire lenyűgözött a magasba nyúló 

lépcső és a hatalmas előcsarnok. Sok ember volt ott, rendőrök és más emberek. Soknak 

bilincs is volt a karján. Örültem, hogy engem nem bilincseltek meg. Volt néhány fiatal srác is, 

olyan tizenhat körül lehettek. Nagyon megijedtem, amikor rám néztek, és nem is tudom miért, 

de megragadtam a mellettem haladó rendőr karját, aki persze dühösen lökött el magától. 

A tárgyalóteremben sok ember volt. Például a javítóintézet igazgatója és Pista bácsi. Ott volt 

az a rendőr is, aki kihallgatott az intézetben. Egy férfi, akit az utcán kizsebeltem de elkapott és 

még sokan, akiket nem ismertem. Az emelvény közepén egy nő ült. Nagyon szigorú tekintete 

volt és olyan furcsán beszélt, hogy szinte nem is értettem. Mintha nem is nekem beszélne, de 

mégis olyan volt, mintha hozzám szólna. Nem tudtam eldönteni, hogy a kérdéseire 

válaszolnom kell vagy hallgatnom. Teljesen összezavarodtam, de hiába kerestem a 

tekintettemmel Pista bácsit, ő rám sem nézett. Aztán mindenki elmondta, mit gondol rólam. 

Nagyon szomorú lettem, amikor a nevelőim azt mondták a bírónőnek, hogy szerintük én 

javíthatatlan, és kezelhetetlen vagyok. Aztán felsorolták, hogy miket csináltam, amitől még 

jobban elszégyelltem magam. Akkor jöttem rá, hogy a lopás milyen súlyos bűn és átkoztam 

magam a hülyeségemért. A bírónő végül rám nézett és nagyot sóhajtott mielőtt megszólalt. 

Nagyon sajnálom fiam, de úgy tűnik nincs más választásunk. Nem értettem, miről van szó. 

Nem tudtam mit jelent, csak egy valami visszhangzott a fejemben. „Fiatalkorúak börtöne”. 

Bárhova, de oda nem akartam kerülni. Hirtelen rájöttem mi történik körülöttem. Kinyitottam a 

szám, hogy elmagyarázzam, de senki nem figyelt rám. Végül már kiabáltam, de csak rám 

38 


kiabáltak, hogy fogjam be a szám. Pánikba estem. Mindenáron el akartam kerülni, hogy 

börtönbe vigyenek. Annyi rosszat hallottam arról a helyről, hogy tudtam inkább a halál. 

Kitéptem magam a rendőr karjaiból és futásnak eredtem. Nem jutottam messzire. Elkaptak, de 

mivel nem maradtam nyugton hátrabilincselték a kezemet. Nagyon fájt, ahogy a fém 

belevágott a csuklómba. Könyörögni kezdtem, hogy engedjenek el, megjavulok, csak ne 

vigyenek el, de senki nem hallgatott rám. Kivezettek az épületből és beültettek egy kis 

buszba. Nem voltam egyedül. Ott voltak a srácok is, akikkel a folyosón találkoztam és még 

néhány fiatal fiú. Mindannyian nyugodtan, szinte már jókedvűen ültek a helyükön. Nekem 

folytak a könnyeim és zsongott az agyam. Teljesen lebénított a félelem. 

Az út hosszú volt. Mire megállt az autó egy hatalmas kapu előtt már lecsillapodtam. Tudtam, 

hogy már nem tehetek semmit, tudtam hogy elszúrtam, csak azt nem tudtam, hogy mihez 

kezdjek ezek után. 

Kiszállítottak minket az utóból. Sorba álltunk és egyesével bevezettek minket a főbejáraton. 

Én voltam a legutolsó. Egy kerítés választott el minket az udvar többi részétől, ahol a többi fiú 

sétált. Néhányan odajöttek a kerítéshez és kiabáltak nekünk mindenfélét, hogy milyen jó lesz 

nekünk és hogy már ki voltak éhezve arra, hogy új fiukat ismerjenek meg. Nagyon 

megijedtem és oda sem mertem nézni. A többiek gúnyosan vigyorogtak vagy a járdát 

bámulták. Amikor bementünk az épületbe négy felügyelő jött elénk. Megállítottak minket és 

mindenkinek megkérdezték a nevét. Én csak dadogtam mire úgy rám kiabált az egyik tiszt, 

hogy majdnem összeestem. Mindenki röhögött rajtam, de a tiszt hamar rendet teremtett. 

Aztán bemutatkoztak. Őt Veress úrnak kellett hívni. Sokszor hívtuk magunk között véres 

úrnak, mert talán ő volt a legkegyetlenebb őr mind közül. A másik, akit nagyon nem 

szerettem Kovács úr volt. A harmadik, aki abban a körzetben volt felügyelő, ahova én 

kerültem, megengedte, hogy Zoli bácsinak hívjuk, ha nem volt ott más. Különben Gaál úr volt 

a neve. A negyedik őrre nem emlékszem, vele nem sokat találkoztam. 

Miután bemutatkoztak az alagsorba kísértek minket, ahol meztelenre kellett vetkőzni. Én nem 

akartam, de a felügyelők lerángatták rólam a ruhámat. Nagyon megalázottnak éreztem 

magam, amint ott álltam pucéran és az őrök csúfolni kezdtek, hogy milyen ronda a testemen a 

sok sebhely, meg olyan vagyok, mint a rák és undorítóan bűzlök meg ilyenek. Sírtam, mint 

egy gyerek, amitől még jobban vérszemet kaptak. Aztán be kellett menni egyesével egy 

terembe. Amikor én kerültem sora velem jött az egyik őr is. Megragadott a karomnál fogva és 

úgy lökött be az ajtón, hogy elestem. Ezen megint jót nevettek. Ezt alaposan fertőtlenítsétek 

le, mert nem akarunk elkapni tőle valami szart. Bűzlik, mint egy kuka! – mondta aztán 

magamra hagyott. Feltápászkodtam a földről és csak egy dolog járt a fejembe. Hogy mennyire 

gyűlölöm ezt az embert. Az orvosok megvizsgáltak, megkérdezték miért vagyok tele 

hegekkel, de nem válaszoltam. Forrt bennem a düh. Majd szétrobbantam tőle. Közben 

lefürdettek, levágták a hajam, bekentek azzal a már jól ismert fertőtlenítős ragaccsal, kezembe 

nyomtak egy adag ruhát, meg takarót és kilöktek a folyósóra, ahol a többiek már felöltözve 

vártak. Amikor neki akartam állni, hogy magamra kapkodjam a ruhákat az őrök megállítottak. 

Azt mondták erre már nincs idő, majd felveszem a szobámba. Tiltakozni akartam, de még 

mielőtt megszólaltam volna az egyik felügyelő elkapta a nyakam és a falhoz szorított. Te itt 

egy utolsó senki vagy. Ha én azt mondom neked, hogy a seggeddel törlöd fel a folyosót, akkor 

szó nélkül azt teszed. Megértetted, vagy verjem bel abba a hülye fejedbe Bólintottam. 

Helyes. Akkor most vonszold a valagad az emeletre. Összeszedtem a földről a holmijaimat és 

a többiek után indultam. Ahogy felmentünk az emeletre mindenhonnan röhögést hallottam. 

Tudtam, hogy rajtam nevetnek. Próbáltam elrejteni, hogy pucér vagyok, próbáltam takarni a 

sebeket, de minél jobban próbáltam, annál szerencsétlenebbnek tűntem és annál inkább lettem 

nevetség tárgya. Porig voltam sújtva. A könnyiem folytak, noha tudtam ez a legrosszabb, amit 

39 


tehetek. Tudtam, ha kimutatom a gyengeséget, végem van. Ezt megtanultam már az intézetbe 

és tudtam, hogy itt még inkább érvényesek a túlélés szabályai. 

Ültem az ágyon és azon gondolkoztam hogyan is kerülhettem ebbe a helyzetbe. Teljesen 

egyedül voltam a szobába. Nem volt rajtam kívül senki, csak én és a kérdéseim melyeket nem 

tehettem fel senkinek és amelyekre nem kaphattam választ sem. A szoba nagyon kicsi volt. 

Egy vaságy, egy asztal és egy mosdó volt benne, a falon néhány polccal, amire a nem létező 

holmijaimat tehettem. A szoba barátságtalan és hideg volt. Bebújtam a takaró alá, de még ott 

is rázott a hideg. Az ágynemű szagától felfordult a gyomrom. A nehéz vasajtó másik oldaláról 

léptek zaja hallatszott. Hallgattam a hangokat, bámultam a koszlott mennyezetet, és rettegtem 

a másnaptól. Nem értettem semmit az egészből, de felsejlett bennem egy régi emlék. Anyám 

hangját hallottam a fejemben. Ahogy áll mögöttem és üvölt, hogy rossz vagyok. Hogy minden 

az én hibám. Hogy nem tudok viselkedni. Zakatolt a fejemben: rossz vagyok, rossz vagyok. 

Aztán egyszer csak rájöttem. Lehet, hogy tényleg rossz vagyok. Lehet, hogy igazuk volt és 

minden az én hibám. Hogy tényleg ez a legjobb hely nekem. Elöntött a méreg. Üvölteni 

tudtam volna. Tombolni. Mert ha mindenki szerint rossz vagyok, akkor miért tiltakozzak. 

Hogyan bizonyíthatnám be nekik, hogy nem akartam rosszat tenni, nem akartam bajt okozni. 

Nem volt hozzá elég erőm. Tudtam, hogy nem vagyok képes küzdeni ez ellen. Mielőtt 

elnyomott volna az álom még elhatároztam magam. Mindent megteszek, azért hogy 

bebizonyítsam. Hogy bebizonyítsam, igazuk van. 

Reggel nyugodtan ébredtem. Már nem féltem, nem rettegtem mi lesz velem. Nem érdekelt. 

Semmi sem érdekelt. Nyílt az ajtó és kiparancsoltak a folyosóra, ahol a többiek is sorakoztak 

az ajtajuk előtt. Óvatosan körülnéztem. A többiek nagyobbak és idősebbek is voltak, mint én. 

Nem egy közülük, már évek óta ott volt, de volt olyan is, aki már nem az első büntetését 

töltötte a falak között. A folyosón nem lehetett beszélgetni. Az étkezőig néma csendben 

haladtunk. A felügyelők fel-le járkáltak köztünk. Volt olyan is, aki kezében egy vékony pálcát 

tartott és rácsapott annak a tarkójára, aki nem viselkedett. Az étkezőben hosszú asztalok 

voltak, amely körül húszan ültünk. A tálcámmal a kezemben a leghátsó asztalhoz mentem, 

ahol nem volt senki. Az étel nem volt túl bizalomgerjesztő. Két száraz zsemle, egy 

tojásrántotta kinézetű valami és egy bögre tea. Nem volt étvágyam, de valami azt súgta, jobb 

ha megeszem. Becsuktam a szemem és a számba tömtem az ételt. Furcsa taknyos és rágós íze 

volt, a tea viszont íztelenségének hála elnyomta a feltörő hányingeremet. A reggeli után kettes 

sorba kellett állni, hogy átmenjünk a tantermekhez. Itt nem csak általános iskola volt, hanem 

különböző műhelyek is, ahol többféle szakmát lehetett tanulni, de csak azoknak, akik 

elmúltak tizenhat évesek vagy kijárták az általánost. A többiek hat tanterembe voltak 

szétosztva. Nem kifejezetten osztály volt, hiszen különböző korúakkal voltunk együtt. Az én 

csoportomba tizenkilencen voltunk. Én voltam a legfiatalabb. A terembe mindenki 

hangoskodott, meg rendetlenkedett. Mihály bácsi a mi csoportunk tanára, nagyon türelmes 

ember volt. Nem sokan figyeltek rá, de aki figyelt, annak igyekezett mindent elmagyarázni. 

Minden tantárgyat ő tanított. Egy nap négy óránk volt. A tanítás után ebédeltünk. Utána 

átmentünk a műhelyekbe, ahol dolgozni kellett, délutánig. Négytől hétig volt 

szabadfoglalkozás illetve hétvégén. Ilyenkor az udvaron vagy a csoportonkénti társalgóban 

voltunk. Csak az ebédlőben és az udvaron találkoztunk a többiekkel. 

Takarítani is kellett, de azt heti váltásba csináltuk. Ilyenkor a folyósokat és a wc-ket 

takarítottuk illetve a jó magaviseletűek választhatták a könyvtárat és a konyhát is. Az első 

nyugodt hely volt, de a konyhán lehetett ételt lopni a felügyelők kajájából és ezért ezt 

mindenki jobban szerette. 

40 


Vacsora után a szobájában lámpaoltásig mindenki azt tehetett, amit akart. Én általában a 

másnapi órákra tanultam, vagy olvastam. Nem nagyon volt mit csinálni ezen a helyen. A 

legtöbb fiút látogatta valaki. Erre szombatonként volt lehetőség, a postát is ilyenkor osztották 

szét. A csomagokat átnézték, de általában nem sok minden hiányzott belőle. Persze nagy 

küzdelem volt, hogy az illető megtarthassa a csomagját. A gyengébbektől rendszerint 

elvették. Engem ez a része nem nagyon érintett, hiszen engem nem látogatott senki és nem is 

kaptam soha semmit. Ilyenkor csak ültem és néztem a többieket. 

A ciginek és a csokinak nagy ára volt. A munkánkért kaptunk némi pénzt, de nem túl sokat és 

azt is csak akkor, ha különben nem csináltunk semmi balhét. Az idősebbek mindig tárgyaltak 

az őrökkel, akik hoztak cigit. Ott bent sok mindent meg lehetett venni így. Akár még a 

biztonságot is. A felügyelők is hasznot húztak ezekből a dolgokból. Olyan drágán adták a 

cigit, hogy akinek nem volt senkije, aki látogassa és hozzon be neki, annak sokszor az összes 

pénzét elkérték egy szál cigiért. 

Néha tartottak ellenőrzéseket is. Akkor bejöttek a szobába és mindent átkutattak. Kábítószert 

és fegyvert kerestek. Ha valakinél találtak valamit, nagyon megbüntették érte és 

magánzárkába vitték. Nagyon sokan drogoztak, főleg az idősebbek közül. A verekedések is 

gyakoriak voltak és egyszer megöltek egy fiút is. Leszúrták egy a műhelyből kihozott 

szerszámmal. 

A hatodik hetemen történt. Addigra már túl voltam néhány verekedésen is. Az első, amit 

beavatásnak szántak a közös zuhanyzóban történt rögtön az első napon. Mindenki 

lezuhanyozott, de engem a nagyobban nem engedtek ki. Mikor mindenki kiment körbeálltak 

tízen és a vizes törölközőjüket összecsavarva kezdtek ütni. Nagyon csipet, de nem fájt 

túlzottan. Aztán az egyik fiú egy bőrszíjat vett elő és azzal ütötte a hátamat és amit ért. A 

csatos fele belehasított a bőrömbe. Csak akkor hagyták abba, amikor a felügyelők bejöttek. 

Először megkönnyebbültem, hogy abbahagyták, de hamar megtanultam sokkal jobb, ha 

hagyom, hogy a többiek verjenek, mint hogy az őrök beleavatkozzanak. Az őrök sokkal 

kegyetlenebbek és rosszabbak voltak a többieknél. 

Az éjszakák hosszúak és magányosak voltak. Az első időben nem tudtam aludni és sokat 

sírtam. Számoltam a napokat, hogy mióta vagyok ott bent. Azért viszonylag hamar 

belerázódtam. Megtanultam kit kell elkerülni, kivel lehet szót érteni, melyik az a felügyelő, 

akinél lazíthatok s ki az, akinél inkább láthatatlanná kell válni. 

Az a fiú, akit meggyilkoltak, az ebédidő alatt került összetűzésbe az asztaltársával. Egy 

nagydarab tizenkilenc éves fiúval. Állítólag a srác ellopta Zsozso cigijét takarítás közben. A 

fiú pedig tagadott. Voltak ilyen balhék, de ezek többsége csak azért volt, hogy plusz cigit 

szerezzenek. Ilyenkor a gyengébb odaadta az összes cigijét és akkor békén hagyták. Ez a fiú 

új volt. Az volt a harmadik napja. Nem nagyon tudta, hogy kibe nem tanácsos belekötnie. 

Erősnek akart látszani. Egész nap fogadásokat kötöttek, hogy a fiú milyen büntetést kap majd 

Zsozsotól. Senki nem gondolt arra, hogy megöli. A vacsorára való sorakozónál hátulról szúrta 

bele a csavarhúzott. A fiú azonnal meghalt, de senki nem mondott semmit. Itt muszáj volt 

hallgatni, mert nem tudhattad, nem te leszel-e a következő. Mikor az igazgató kérdezte ki mit 

látott, csak a padlót bámultuk. Az egész körzetet megbüntették. Nem volt 

szabadfoglalkozásunk és nekünk jutott a wc takarítás, ami mind közül a legrosszabb munka 

volt. 

Én sem futamodtam meg a verekedések elől. Ha úgy éreztem, hogy meg fognak támadni már 

előre felkészültem rá. Nem engedhettem meg magamnak, hogy váratlanul érjen a támadás. 

Minden percben arra készültem. Nem tudhatta az ember, hogy éppen ki és miért fog neki esni, 

ezért az volt a legjobb, ha egy percre sem lankadt a figyelem. Sokszor voltam büntetésbe is, 

mert úgy éreztem, hogy mindig vissza kell ütnöm, és persze gyakran engem kaptak el a 

felügyelők. 

41 


A tanulás nagyon jól ment, mert Mihály bácsi kedves volt. Mivel csak alig négyünkkel kellett 

foglalkoznia, egész jól haladtunk. Dolgozatot nem írtunk, de félévi vizsgáink voltak. Nekem a 

történelem volt a kedvencem. Imádtam mindent, ami a régi korokban történt. Egyszer feladta 

szorgalminak, hogy írjunk fogalmazást Artúr király lovagjairól. Nagyon megdicsért. Még 

könyvet is kaptam tőle. Sajnos a félévi vizsgák után nyugdíjba ment, mert nagyon beteg volt. 

Ezután összevontak minket egy másik csoporttal, ahol viszont Veress úr volt a felügyelő. Itt 

szinte semmit nem tanultunk csak fegyelmet. Különböző dolgokat talált ki, és nekünk egy 

hang nélkül meg kellett csinálni. Egyszer felállított engem és egy nagydarab tizenöt éves fiút 

és azt mondta hogy pofozzuk meg egymást, mert állítólag beszélgettünk. Ed szinte abban a 

pillanatban ütni kezdett, de arra vigyázott, hogy az én ütésem elöl kitérjen. Erre nagyon dühös 

lettem és fejjel nekirohantam. A felügyelőnek ez nem tetszett. Volt egy nádpálcája. Levetette 

a pulóveremet és addig ütötte a hátam, amíg véres nem lett. Az ilyen dolgok miatt kapta a 

véres úr nevet. 

Az elején nem nagyon sikerült barátokra szert tennem. Volt egy fiú, aki alig egy évvel volt 

csak idősebb nálam. A tizennegyedik születésnapja volt. Azért került oda, mert megkéselte az 

apját, aki mindig megverte őt is meg az anyukáját is. Sétáltunk az udvaron és beszélgettünk. 

Talán mi voltunk a legfiatalabbak is, de a legkisebbek, az biztos. A többiek állandóan gyúrtak 

meg kosaraztak, mi meg csak néztük őket, mert nem mertünk beállni a nagyok közé. Őt is 

sokat verték, de Tibi, nem volt egy harcias típus és nagyon ritkán ütött vissza, velem 

ellentétben. Ezért aztán ő nem is volt annyit büntetésben, mint én, viszont sokkal több időt 

töltött a gyengélkedőn. Amikor sétáltunk az udvaron, odajött hozzánk két fiú. Az egyik Ed 

volt, aki megakarta torolni, hogy megpróbáltam mindenki előtt megütni, a másikat meg mi 

csak a barátnőjének neveztük. Nekünk estek és verekedni kezdtünk. Én elég jól megvédtem 

magam, de Tibit összevissza verték. Szegény fiú hónapokig feküdt a betegszobán. Én 

megúsztam kisebb sérülésekkel, amikkel már nem is mentem a gyengélkedőre. 

A napok tulajdonképpen ugyanúgy teltek. Délelőttönként véres úr játékszerei voltunk, 

délutánonként a műhelyben ládákat gyártottunk. Utána többnyire egymás torkának estünk, 

verekedtünk szinte mindenért. De mindez semmi sem volt az éjszakákhoz képest. 

Amikor leoltották a lámpákat tejes sötétségben voltunk. Persze ha sikerült egy-egy öngyújtót 

vagy gyufát eldugni, akkor még némi fényt tudtunk csinálni, de nem tartott sokáig. Este 

mindenki magányos maradt. Teljesen mindegy, hogy mekkora hatalma volt a társai felett, ez 

éjszaka nem ért semmit. Mindenki retteget a másnaptól. Mindenki retteget a saját 

gondolataitól. És mindenki retteget az egyik éjszakás felügyelőtől. A harmadik éjszakámon 

sikerült megismerkednem vele. Bejött a szobámba és kirángatott az ágyból. Mezítláb álltam a 

hideg kövön vigyázzállásban. Leült az ágyamra és csak gúnyosan vigyorgott. Magyarázott 

arról, hogy pontosan tudja, hogy nekem mi a bajom, és majd ő megtanítja milyen is az igazi 

fegyelem, meg tisztelet és egyéb marhaságok. Aztán azt akarta, hogy guggoljak. Sokáig 

szórakozott így. Eleinte nem is nagyon történt más. Bejött, kirángatott az ágyamból, guggolni 

kellett, vagy fekvőtámaszt nyomni, ha nem csináltam jól, akkor a gumibotjával megvert, vagy 

belém rúgott. Néha a vádlimra csapot a bottal, az nagyon tudott fájni, majdnem összeestem és 

néha napokig nem bírtam ráállni a lábamra. Később már azt akarta, hogy vetkőzzek 

meztelenre, és úgy végezzem a gyakorlatokat. Először nem akartam, de nagyon meggyőző 

volt a gumibotjával és egy láncra fűzött kulcscsomóval. Reggelente hulla fáradtan és 

kimerültem ébredtem. Az esti szórakozások sokszor órákon keresztül tartottak és mindig 

verés lett a vége. De az idő múlásával már nem elégedett meg azzal, hogy nézze, amit 

csinálok. Fél éve lehettem már ott, amikor bejött a szobámba egyik éjjel. Már tudtam, hogy 

jönni fog, így ébren vártam, és amikor nyílt az ajtó felkeltem az ágyból, hogy ezzel is 

megússzak egyet a verések közül. Akkor megállt előttem és mondta, hogy térdeljek le. Nem 

tudtam, mit akar tőlem, csak amikor lehúzta a sliccét jöttem rá. Fel akartam állni, de olyan 

erősen szorított, hogy nem bírtam. Zsongott az agyam és teljesen lebénultam. Néztem a nemi 

42 


szervét és hányni szerettem volna. A könnyeim folytak és nyüszítettem, mialatt ő minden áron 

rá akart venni arra, hogy leszopjam. Végül valahogy sikerül kiszabadítanom magam a karja 

közül, de a szűk cellába nem sok esélyem volt a menekülésre. Azt az egyet azonban 

eldöntöttem, hogy nem hagyom magam egykönnyen. Elővette a gumibotját és azzal ütött. A 

térdemet és a combomat, amitől lerogytam a földre. Akkor megragadott a nyakamnál fogva és 

nekilökött az ágynak. Próbáltam küzdeni de a láncot, amin a kulcsai voltak rátekerte a 

nyakamra és kis híján megfojtott vele. Ha nem ficánkolsz, akkor nem lesz semmi bajod, de ha 

nem maradsz nyugton, még megfulladsz. – szinte suttogta a szavakat. A szívem lüktetett, az 

agyam zsongott, a testem remeget, de tudtam hogy igaza van. Másik kezével kigombolta a 

nadrágomat és lehúzta. Becsuktam a szemem és beleharaptam a takarómba, és olyan erősen 

markoltam meg az ágyat, hogy kis híján eltörtek az ujjaim. Üvölteni szerettem volna. De nem 

jött ki hang a torkomból. Csak sírni tudtam. Sokáig nem mozdultam, még akkor sem, amikor 

már egyedül maradtam. Csak térdeltem a padlón, lehúzott nadrágomra vér csepegett és 

undorodtam saját magamtól. Amikor órákkal később feltápászkodtam és nagy nehezen 

megmosakodtam a mosdóba, forgott velem a világ. Aztán belehajoltam és hánytam. Tudtam, 

hogy nem én vagyok az egyetlen hiszen, hallottam pletykákat, de sose hittem hogy velem is 

megtörténik. Azt hittem megúszom. De tévedtem. Visszafeküdtem az ágyba és ébren vártam a 

reggelt. Ezek az éjszakák időről-időre megismétlődtek és én egyre kevésbé éreztem 

magamban elég erőt ahhoz, hogy ellenálljak. Tudtam hogy teljesen mindegy, küzdök-e vagy 

sem, hiszen mindig csak veszíthetek. Az ellenállásom napról-napra csökkent. Az éjszakák 

pokollá váltak, míg a nappalok furcsa kábultságba teltek. Közöny lett úrrá rajtam, ami ellen 

nem tudtam semmit sem tenni. Nem érdekelt, ha belém kötöttek, ha a felügyelők 

megbüntettek. Néha minden hang nélkül tűrtem, hogy a többiek verjenek, máskor minden ok 

nélkül nekimentem mindenkinek. Kiszámíthatatlan lettem. Egyetlen előnyöm volt a 

többiekkel szemben, hogy úgy éreztem nincs tétje a dolgoknak. Nem számított élek vagy 

meghalok, mert gyűlöltem magam. Azért gyűlöltem magam, mert nem tudtam semmit sem 

tenni. A tehetetlenség érzése pedig csak egyre inkább elhatalmasodott rajtam.. Néhány 

hónappal később már nem érdekelt mit tesz velem éjszakánként a felügyelő, hagytam, hogy 

élvezze kisded játékait. Közönyös voltam és fásult. Csak az érdekelt, hogy minél előbb vége 

legyen és utána újból egyedül lehessek zsongó agyammal és kába gondolataimmal, ami között 

sokszor felmerült az öngyilkosság is. Valószínűleg ennek a közönynek köszönhettem, hogy az 

idő múlásával egyre csökkentek, majd teljesen megszűntek a látogatásai. De hiába maradtam 

egyedül, hiába nem zaklatott senki éjszakánként, már nem tudtam nyugodtan aludni és úgy 

tenni, mintha mi sem történt volna. 

A tanulás sem érdekelt. Noha órákat nem is nagyon tartottak félévi vizsgáink voltak, de 

ezeken a többiekhez hasonlóan sora buktam el. Csak ültem a padba és bámultam kifelé. 

Akkor tűnt fel, hogy az osztály ablakai nem az udvarra, hanem az utca felé néznek. Órák alatt 

az autókat néztem ahogy elhajtottak a börtön előtt és sóvárogva gondoltam a kinti életre. 

Rémálmaimban visszatért a bezártság érzése is, úgy éreztem hogy meg fogok fulladni. 

November volt, amikor az egyik fiú belém kötött a délutáni szabadfoglalkozáson. Az udvaron 

ültem egy padon. Nagyon hideg volt, de különösebben nem érdekelt, csak bámultam a 

többieket akik kosaraztak, de az agyam teljesen üres volt. A srác 23 éves volt és akkor került 

be oda harmadszorra. Az volt az utolsó éve ott, utána átvitték a rendes börtönbe. A régi cigis 

trükkel lépett oda hozzám. Nem érdekelt, így megvontam a vállam a fenyegetőzésére. De ő 

csak tovább kiabált, hogy ha nem adom oda neki amit elloptam tőle, akkor kiveri belőlem. 

Erre felpattantam és mire észbekapott volna már neki is estem. Hamar fölém kerekedett, de 

annyira elszánt voltam, hogy ő is jócskán kapott. A bunyónak az egyik felügyelő vetett véget. 

Nagy nehézségek árán szétválasztott minket, majd megragadta a fülemet és annál fogva 

végigvonszolt az udvaron egészen a földszinti mosdókig. Nem tiltakoztam, hagytam hogy 

rángasson. Biztos voltam benne, hogy miután senki sem lát jól elkalapál, de meglepetésemre 

43 


nem ez történt. Belökött a fürdőbe és becsukta az ajtót. Eltökéltem, hogy bármit is akar nem 

hagyom magam egykönnyen. De csak egy zsebkendőt vett elő és bevizezte, majd mellém 

lépet és letörölte vele az arcomról a vért. Miért csinálod ezt magaddal Dávid Teljesen 

ledöbbentem. Csak bámultam rá és nem értettem mit akar tőlem. Nem kiabált velem, nem 

akart bántani sem. Hangja meglepően csendes és kedves volt. Megvontam a vállam és csak 

egy mondat jutott eszembe. Mert rossz vagyok - mondtam. Biztos voltam benne, hogy meg 

fog ütni, de nem ez történt. Letérdelt mellém és a szemembe nézett. Dehogy vagy te rossz. Sok 

rossz kölyköt láttam már, de te nem vagy az! – mondta, miközben óvatosan szemre vette a 

sérüléseket az arcomon. Figyelj ide Dávid. Ha így folytatott itt fogsz megöregedni. De ha 

kicsit összeszeded magad egy év múlva kint leszel megint. Érted, amit mondok neked 

Értettem. Lehajtottam a fejem és bámultam a cipőmet. Nem tudtam, mit tegyek. Végül sírva 

fakadtam. Folytak a könnyeim és utáltam magam, amiért pont ezt egy felügyelő előtt nem 

tudtam elrejteni. De Zoli bácsit nem zavarta, sőt. Magához ölelt és megsimogatta a fejem. 

Kicsit összerezzentem, amikor megérintett és sóhajából biztosra vettem, hogy pontosan tudja 

mi történt velem. Ettől nagyon elszégyelltem magam és kibújtam a karjaiból. 

Aznap este sok kérdés és gondolat kavargott a fejembe. Mivel aludni amúgy sem nagyon 

tudtam, erőt vettem magamon ahhoz, hogy kitaláljam mihez is kezdjek. Zoli bácsi szavai 

nagyon jól estek, mindazonáltal nem nagyon hittem, hogy igaza lett volna. Elképzelni sem 

tudtam, hogy valaha kikerülők onnan. De mégis Zoli bácsi szavai halvány reményként 

jelentek meg előttem és ez újabb erőt adott, arra, hogy megpróbáljam összeszedni magam. Az 

ezt követő időszakban az udvari lődörgés helyett inkább a könyvtárba jártam és mindenféle 

könyvet olvastam, hogy felkészüljek az újabb vizsgákra. Tudtam, hogy a tanulás fontos dolog, 

és noha sokszor elkalandoztak a gondolataim, erőltetni kezdtem a tanulást. A matek és a 

fizika ment a legnehezebben. Órákon keresztül bújtam a könyvet és a fejem is megfájdult, 

mégsem jöttem rá a megoldásokra. Ez nagyon kiborított. Akkor ismerkedtem meg Árpival, 

aki a könyvtárban dolgozott. Harminc körüli férfi volt, aki zokon vette, ha magáztuk. Nagyon 

jó fej volt és mikor látta mennyit szenvedek a tanulással sokszor besegített. Miután 

elmagyarázta sokkal könnyebben megértettem az összefüggéseket. Rengeteget beszélgettünk 

és kezdtem sok dolgot másképpen látni. Jó érzés volt, hogy volt valaki, aki emberként kezelt 

és nem csak egy voltam a bűnözök között. Azt hiszem Árpi is szeretett velem lenni, mert 

kiharcolta, hogy állandó munkát kapjak a könyvtárban. Ez azért is volt jó, mert nem sokan 

jártak oda, így kikerülhettem a balhékból. Minél több időt töltöttem ott, annál kevesebbet 

verekedtem és ez által kevesebbet voltam büntetésben is. A körülményeim lassan, de kezdtek 

változni. Árpi sok mindenhez értett. Hallgattunk komolyzenét és olyankor elmesélte a 

történetüket, aztán mutatott festményeket is, amikről szintén nagyon sokat tudott. Néha 

csatlakoztak hozzánk mások is. Velük egész jó barátságban lettem. 

Az élet azonban maradt ugyanolyan. A tanítási idő alatt, még mindig inkább a megalázások 

voltak hangsúlyban és nem a tanulás. A felügyelő élvezte hogy kihasználhat minket, és 

mindent elkövetett, hogy megalázzuk egymást. Ez majdnem rosszabb volt, mintha ő csinálta 

volna. Előfordult hogy le kellett térdelni és hagyni hogy mindenki leköpje az illetőt, és sok 

hasonló. Kénytelenek voltunk engedelmeskedni, mert tudtuk, hogy ha nem tesszük, 

komolyabb büntetésre is számíthatunk. Nekem egyszer elegem lett és nem tettem, meg amit 

kért. Azt akarta, hogy csókolózzak egy másik fiúval. Csak álltam és nem csináltam semmit. 

Ettől nagyon dühös lett és kirángatott a teremből, majd a folyóson elkezdett ütni a 

gumibotjával. Miután abbahagyta, magánzárkába küldetett két hétre. Rettenetes volt. Egy 

sötét szobában voltam, ahol csak akkor égett a lámpa, ha az őrök felkapcsolták. Nem lehetett 

nálam semmi, se könyv, se újság, semmi. A szobába volt wc, meg mosdó, és egy ágy. Két 

hétig nem szólt senki az emberhez és nem jöhetett ki onnan. Csak feküdtem és azt hittem 

beleörülök. Sokkal rosszabb volt, mintha elvertek volna. Azért imádkoztam, hogy jöjjenek be 

és addig verjenek amíg el nem vesztem az eszméletem, mert akkor legalább nem kellene 

44 


gondolkoznom. De semmi nem történt. Még akkor sem szóltak, amikor az ételt hozták. Végül 

már hozzá sem nyúltam a kajához. 

Zoli bácsi is rendes volt velem. Sokszor hozott be cigit ajándékba. Ez volt a mi titkunk. A 

cigivel elértem, hogy békén hagyjanak, így az utolsó pár hónapban már egyáltalán nem 

keveredtem balhékba. Lassan még élvezni is kezdtem a mindennapokat. A könyvtár és a 

konyhai munka a kiváltságosok közé emelt és a többiek egyre jobban tisztelni kezdtek, mert 

mindig hoztam nekik a könyvtárból újságot, lányokkal, vagy a konyháról néhány finom 

falatot, amihez nem nagyon juthattak hozzá. 

Március eleje volt, a második évem, amit a fiatalkorúaknál töltöttem. Az igazgató közölte 

hogy pár nap múlva kiengednek és visszavisznek az intézetbe. Nagyon megrémültem. Nem is 

tudom miért, de ragaszkodni kezdtem ehhez az élethez. Megtanultam a trükköket, amikkel 

túlélhettem, s mire viszonylag rendbe raktam magam körül mindent, kihúzták alólam. 

Gyűlöltem a változásokat. Mindig is rettegtem az újtól. Pánikba estem. Nem tudtam 

elképzelni, hogy miként fogok beilleszkedni megint. Nem akartam új emberekkel 

megismerkedni, bebizonyítani, hogy milyen is vagyok valójában. Nem akartam mindent 

elölről kezdeni. Elkezdtem kimaradozni a munkából. Csak ültem az ágyamon és próbáltam 

kitalálni mi a fenét csináljak. De a tanácstalanságom egyre csak nőt. Árpi és Zoli bácsi is 

aggódni kezdett értem. Nem értették igazán, miért nem örülök a jó hírnek. Nem értették mi 

zajlott bennem, én meg nem tudtam nekik elmondani. 

Március vége volt, amikor egy reggel azzal ébresztettek, hogy pakoljam össze a holmimat, 

mert megjöttek értem. Kaptam egy utcai ruhát és egy táskát, amibe berakhattam, amit azalatt 

az idő alatt, amíg ott voltam összegyűjtöttem. Néztem a könyveket, füzeteket amik ott 

hevertek a polcon és úgy éreztem nincs értelme magammal vinni. Amikor értem jöttek a 

táskám olyan üres volt, mint az agyam. Csak ballagtam a folyóson, ki a bejárathoz, ahol egy 

szociális munkás várt rám. Bemutatkozott, de én még csak rá sem néztem. Nem jutottak el 

hozzám a szavai, annyira el voltam zsibbadva, hogy igazából semmire sem emlékszem a 

búcsúzásból. 

45 


Reménysugár 

Sokáig ültünk szótlanul az autóba. Én az utat bámultam, ahogy rohantak a kilométerek a kocsi 

alatt. Néha hallottam, hogy a nő kérdez valamit, de elsiklott mellettem, mint az útestet borító 

fehér csíkok. 

Az intézet, ahova vitt nem volt ismeretlen hely. Kiszálltam az autóból és csak egy gondolat 

járt a fejembe. Mi a francot csináljak én itt. Tudtam, hogy nem illek oda. Tudtam, hogy nem 

fognak elfogadni, és tudtam, hogy én sem akarok beilleszkedni közéjük. Megrémisztett az is, 

hogy nem fogok tudni alkalmazkodni ehhez az élethez. A börtönben voltak szabályok, tudtam 

mihez kell igazodnom, nem kellett sokat törni a fejem, hiszen szinte minden percemet 

beszabályozták. És ez rémisztett meg. Hogy itt nem csak az éjszakáim lesznek magányosak, 

hanem a nappalok is. Hogy senki nem fogja megmondani, hogy mit tegyek, mihez kezdjek. 

Az igazgatónő jött elém. Örülök, hogy ismét itt vagy Dávid! – kezdte kedvesen. Én rá néztem 

és a legszívesebben a képébe röhögtem volna. Biztos voltam abban, hogy hazudik. Miért 

örülne nekem, amikor legutoljára alig várta, hogy megszabaduljon tőlem. De nem tettem 

meg, csak bólintottam és úgy tettem, mint aki szintén örül annak, hogy ott lehet. 

Egy külön szobát kaptam. Az igazgatónő azt mondta, hogy rajtam múlik hova kerülök. 

Ismerkedjek meg a többiekkel és ha barátokra leltem, majd abba a szobába tesznek. Csak egy 

baj volt. Nekem eszembe sem jutott megismerkedni a többiekkel. Nem érdekeltek. Furcsán 

idegennek és tágasnak éreztem magam körül a környéket. Hiányzott a szűk cellám, a 

barátaim, Árpi és még Zoli bácsi is. A legszívesebben visszamentem volna oda. Ott kezdtem 

magam biztonságban érezni és most megrémített az ismeretlen. Úgy éreztem, hogy 

elvesztettem a biztonságot és minden ami új, az bizonytalansággal, félelemmel töltött el. 

Ültem az ágyamon és észre sem vettem, hogy rám sötétedett. Felálltam és kinyitottam az 

ablakot. A távolból a város fényeit lehetett látni. Valami motoszkálni kezdett bennem, valami 

a régi időkből. Megpróbáltam kidugni a fejem a rácsok között és amikor ez sikerült 

elfordítottam hogy a kerítés vonalát láthassam. Erőltetni kellett a szemem, hogy a sötétben 

lássak, de bármennyire is igyekeztem, nem láthattam rá a régi fára, amelynek ágai átlógtak a 

kerítésen. De tudtam, hogy ott van. És azt is, hogy ez mit jelent. Ettől lecsillapodtam, 

lefeküdtem és szinte azonnal elaludtam. 

Reggeli közben messze elkerültem a többieket, akik összesúgtak a hátam mögött. Nyilván a 

hírem megelőzött, de nem foglalkoztam vele. Valami csodabogár félének tarthattak, mert úgy 

néztek rám, mintha nem is ember lennék. Elég idegesítő volt, de igyekeztem nem tudomást 

venni róluk. 

Emma néni volt a nevelőnő. Mivel rajtam kívül majd mindenki iskolában töltötte a délelőttöt, 

Emma néni úgy döntött, hogy megismerkedik velem. Azt hiszem az volt a baj, hogy túl sok 

mindent kérdezett egyszerre. Egész egyszerűen összezavarodtam. Mivel még mindig 

dadogtam, ha zavarban voltam, elszégyelltem magam, ami persze csak rontott a dolgon. 

Végül inkább befogtam a szám és nem is szóltam többet. Emma néni feladta és magamra 

hagyott. Kihasználtam a lehetőséget és sétálni mentem az udvaron. Nem sok minden változott 

négy év alatt. A kerítés, a fák, az udvar. Mintha megállt volna az idő. Felmásztam a fára. – 

sokkal könnyebben ment, mint emlékeztem – és kinéztem az utcára. Jó érzés volt újra ott 

ücsörögni, így hát az egész délutánt ott töltöttem és mikor lemásztam onnan már tudtam, hogy 

másnap megszököm. Ez a gondolat teljesen feldobott és szinte magam is meglepődtem 

milyen jól éreztem magam. 

Három nap telt el, mióta visszakerültem az intézetbe. Olyan voltam, mint egy kísértet. 

Járkáltam a többiek között, de igazából észre sem vettem őket. A saját gondolataim annyira 

lekötöttek, hogy nem érdekelt semmi. Mintha valami álomvilágban lennék. Mindent jól 

46 


elterveztem. A szökést. Tudtam, hogy ha megteszem, nagyon óvatosnak kell lennem. Nem 

kockáztathattam meg, hogy elkapjanak és visszahozzanak. Úgy éreztem, azt nem élném túl. 

Este takarodó után lopakodtam ki a szobából. Átvágtam a folyosón a mosdóig. Tudtam, hogy 

a takarítónő nyitva szokta hagyni az ablakot, de ami még fontosabb volt, azon az ablakon nem 

volt rács. Kimásztam és leugortam a párkányról. Gyorsan átvágtam a kerten és 

felkapaszkodtam a fára. Még utoljára visszanéztem az épületre. Nagyot sóhajtottam és 

leugrottam a fáról. Egy valamire nem számítottam. A kabátom szára beakadta a fa egyik 

ágába és én elvesztettem az egyensúlyomat. Fejjel előre zuhantam a betonra, mint egy zsák. A 

kezemet ugyan előre tudtam nyújtani, de ez volt az utolsó, amire emlékszem. 

Nem tudom ki talált rám, nem tudom mikor talált rám. Az biztos, hogy amikor felébredtem a 

betegszobán feküdtem. Kész csoda volt, hogy a fejem nem tört be, de a csuklom és a 

könyököm eltört. Csalódott voltam és nem először megint nagyon utáltam magam a 

bénaságom miatt. Feküdtem az ágyban és teljesen meg voltam semmisülve. Tudtam, amíg 

gipszben vagyok esélyem sincs a szökésre, nem beszélve arról, hogy ezek után biztos sokkal 

jobban fognak figyelni rám. 

Két nappal később Emma néni meglátogatott. Nem is tudom miért, de nagyon szégyelltem 

magam, és rá sem néztem. Elmondta, hogy nem haragszanak rám az újabb szökés miatt, de 

azt is tudják, hogy ez így nem mehet tovább. Mivel képtelen vagyok nyugton maradni, 

nevelőszülőket kerestek nekem, akik többet tudnak majd velem foglakozni. Amikor magamra 

maradtam, elgondolkoztam azon, amit Emma néni mondott. Volt már pár srác, akik 

nevelőkhöz kerültek egy időre, és mikor visszajöttek csak rosszat meséltek. Nem örültem 

túlzottan az új helyzetnek. 

Április végén jöttek értem a nevelőszülők. Kedves embereknek tűntek, de nem nagyon 

érdekeltek. Beültem az autóba és bámultam magam elé. Egy városszéli keretes házban laktak. 

Csendes hely volt, kevés forgalommal, sok fával. A környék nagyon tetszett. Amikor 

beléptem a házba több gyerek is volt ott. Én Péterrel, egy tizenhét éves fiúval kerültem közös 

szobába. A mellettünk lévő szobába két tizennégy éves lány Fruzsina és Kata lakott. Volt még 

egy fiú, de ő nagyon ritkán volt otthon, mert főiskolára járt és kollégiumban lakott. 

Péter nem nagyon örült nekem. Mondhatni ki nem állhatta, hogy ott vagyok. Az első időben, 

amikor csak lehetett hisztizet és üvöltött a nevelőkkel, hogy tegyenek át engem a másik 

szobába. Nekem nagyon furcsa volt ez a viselkedés, talán csak azért mert, nem voltam 

hozzászokva hogy valaki ilyen nyíltan ellentmondjon a nevelőinek. 

Másnap elvittek az új iskolámba. Nagyon kiakadtam, amikor megtudtam, hogy a hatodik 

osztályba kell járnom. Noha csak pár hónap volt a tanításból, kellemetlenül érintett, hogy 

tizennégy évesen a hatodikba kellett mennem. Úgy éreztem, hogy teljesen feleslegesen 

küzdöttem a tanulással a börtönben. Nem is nagyon illeszkedtem be az osztályba. Több 

problémám is volt. Még sohasem jártam olyan iskolába, ahol lányok is voltak, másodszor nem 

sok olyan gyerekkel találkoztam, akik családban éltek, nem pedig intézetben. Nem tudtam, 

miként kell viselkedni. Eddig a legkézenfekvőbb megoldás egy vitára a verekedés volt. Azt 

tudtam, hogy ott nem eshetek neki mindenkinek, de azt nem tudtam, mi mást tehetnék, hogy 

megvédjem magam. Az osztálytársaim szinte mindenért kicsúfoltak, kiröhögtek. Nem egyszer 

hallottam, hogy a hátam mögött sittesnek is neveztek. Nagyon utáltam őket. És nagyon 

utáltam magamat is, mert nem tudtam semmit sem tenni ezek ellen. 

A nevelőszülőknél sem volt sokkal jobb a helyzet. Noha Péter látszólag elfogadta, hogy a 

szobájában laktam, már az első nap összetűzésbe kerültünk. Amikor kettesben maradtunk, 

megragadta a torkomat és teljes erejéből szorította, hogy alig kaptam levegőt. Ha meglátom, 

hogy a cuccaim között kotorászol te kis szaros, szétverem a pofádat! – fröcsögte az arcomba, 

majd elengedett. Én csak bólogattam mialatt levegő után kapkodtam. Váratlanul ért a 

támadása, de biztos voltam abban, hogy nem ez volt az utolsó eset. 

47 


Az egyetlen, akivel soha nem kerültem összetűzésbe Fruzsina volt. Csendes, magas, vékony 

lány volt, aki került mindenféle konfliktust. Hosszú szőke haját copfba fogva hordta, és 

mindig mosolygott, amikor meglátott. Kata ezzel szemben arrogáns és kötekedő volt, soha 

semmi nem tetszett neki, ami velem volt kapcsolatban. Ha otthon voltam többnyire a kertben 

ücsörögtem és az eget bámultam. Az udvar volt az egyetlen hely a házban, ahol viszonylag 

nyugodtan lehettem. Mivel túlságosan hozzá voltam szokva ahhoz, hogy egyedül vagyok, 

zavart a nyüzsgés, ami a házra volt jellemző. A másik ok pedig az volt, hogy Péter soha sem 

engedett be a szobába, csak estére. Nem mintha nagyon be akartam volna menni. 

István és Margit a nevelőszüleim elég szigorú emberek voltak. Sok szabályt állítottak, mint az 

iskola utáni kötelező tanulás, a házimunka, a szobák ellenőrzése, de volt két dolog, amik a 

legsúlyosabb bűnnek számítottak a szemükbe. Az egyik a lopás, amit külön ki is emeltek a 

kedvemért, a másik pedig a hazugság volt. De arra is nagyon ügyeltek, hogy a fiúk és lányok 

nem mehettek egymás szobájába, nem mintha ez Katát bármiben is megakadályozta volna. 

A napok viszonylag nyugodtan teltek. Az iskolában elég passzív voltam az órákon, de a 

dolgozatokat jó eredménnyel írtam meg, amit viszont a felelésekkel le is rontottam. Mivel 

Fruzsi is abba az iskolába a járt a szüneteket együtt töltöttük. Szegény lányt sokat csúfolták 

miattam és többször is mondtam neki, hogy inkább ne találkozzunk, de ha nem mentem fel 

hozzá, akkor ő jött le hozzám. Ez nagyon jól esett. Az iskolában a lányok voltak a 

legkegyetlenebbek. Minden szavukban volt valami, amit eleinte nem is értettem, csak később 

jöttem rá, hogy mi is volt az. Az előítélet. Utálatosak és gyűlölködők voltak, úgy kezeltek, 

mint valami leprást és én rettegtem tőlük. Nem értettem mit tettem, vagy mondtam, amiért így 

bántak velem. Nem tudtam, hogy ehhez mindössze annyi is elég volt, hogy intézetben voltam. 

A végén már köszönni sem mertem nekik, mert azt is ellenem fordították. Sokszor kérdeztem 

Fruzsit miért teszik ez, de mindig csak azt mondta, mert bolondok! Így aztán el is 

könyveltem, hogy a lányok bolondok, minek az lett a következménye, hogy már előre féltem, 

ha szóba kellett állnom egyel is. Az utolsó tanítási nap volt, amikor a lányok egy csoportja a 

folyóson bántó és kellemetlen megjegyzéseket tett rám, amikor elhaladtam mellettük, de 

olyan hangosan, hogy szinte mindenki hallotta. Az idegességtől és a dühtől teljesen 

elvörösödtem. Szinte magamból kikelve üvöltöttem rájuk, hogy szálljanak már le rólam, 

amikor egy nyolcadikos srác lépett elém. A lányok sikítoztak, hogy megtámadtam őket, így 

egyre többen lettek körülöttem. Nem akartam verekedni, de annyi gyűlölet volt bennem, hogy 

nem volt visszaút és orrba vágtam a srácot. Persze a felfordulásra a tanárok is odafigyeltek és 

mielőtt a verekedés elkezdődött volna már véget is ért. Bevittek az igazgatói irodába és 

felhívták a nevelőszüleimet. Amikor megérkeztek megpróbáltam elmondani nekik, hogy mi 

történt, de nem figyeltek rám. Nagyon mérgesek voltak. Azt mondták az én hibám és ha nem 

veszek vissza az agresszivitásomból nagy bajba fogok kerülni, és még az iskolából is 

kirúghatnak. Iszonyatosan dühös lettem, főleg azért mert nem tehettem semmit. Még este is 

forrt bennem a méreg, így amikor Péter a szokásos kötözködését kezdte, gondolkodás nélkül 

nekiestem. Akkor fordult először elő, hogy noha Péter nagyobb és erősebb is volt nálam, 

annyira dühös voltam, hogy simán megvertem. 

István órákon keresztül magyarázott arról, hogy meg kell változnom. Eleinte még 

magyarázkodtam, de mivel nem voltam hozzászokva, hogy arról beszéljek, ami engem bánt, 

vagy zavar, így képtelen voltam egy értelmes mondatot összerakni, nem beszélve a 

dadogásomról, ezért aztán István nem is nagyon figyelt arra amit próbáltam kinyögni.. Végül 

feladtam és csak álltam és hallgattam, hogy milyen rossz is vagyok. Belülről viszont robbanni 

készültem. Csak Fruzsinak köszönhettem, hogy nem tört ki belőlem minden indulat. Ha ő 

nem lett volna ott valószínűleg már rég megszöktem volna. 

A nyár viszonylag kellemesen telt, bár beárnyékolta, hogy István minden mozdulatomat leste, 

igyekeztem nem törődni vele. Péterrel viszont egyre durvábbak lettek az éjszakák. 

Mindenáron meg akarta torolni, hogy megvertem és ennek érdekében minden eszközt 

48 


evetett. Néha nagyon szerettem volna máshol lenni, de a nevelők nem engedték, hogy a 

nappaliban töltsem az éjszakákat. 

Egy rövid ideig azonban sikerült elfeledkeznem ezekről a dolgokról. Életemben először 

nyaralni vittek. Két hét a Balatonnál. Külön szobában! Noha a vízbe nem mentem bele, nem 

is tudtam úszni, meg szégyelltem a testemet és fürdőruhát erőszakkal sem tudtak volna rám 

adni, nagyon élveztem a nyaralást. Fruzsi sem sokat fürdött így együtt mászkáltunk 

mindenfelé. Sokat fagyiztunk és sétáltunk a mólón. Egyszer megnéztük a naplementét is. 

Leültünk egy padra és figyeltük a hullámokat. Kicsit lehűlt a levegő, ezért Fruzsi szorosan 

hozzám bújt. Bizsergető érzés volt, még soha nem éreztem ilyet előtte. Éreztem a haja illatát 

miközben ő a fejét a vállamra hajtotta és megfogta a kezem. Én meg csak ültem és elképzelni 

sem tudtam mit tegyek, de szerencsére nem is kellett semmit tennem, mert a következő 

pillanatban odahajolt és megcsókolt. Aztán rám nézett nekem meg égett a fejem és a 

legszívesebben elrohantam volna. Utána napokig nem mertem a szeme elé kerülni, és szegény 

elképzelni sem tudta miért kerülöm. De aztán lehiggadtam és újra kéz a kézben sétáltunk, 

persze csak ha biztosak voltunk abban, hogy István és Margit nem látnak minket, mert tudtuk 

hogy nagyon dühösek lennének. 

Persze a nyaralás alatt is történt néhány kellemetlen eset velem. Az első ilyen eset egy 

étteremben volt. Kiderült, hogy nem tudok tisztességesen késsel villával enni, ráadásul egy 

vacsora alatt idegességemben három poharat is szétharaptam. Végén már inni sem mertem. 

Nem is mentem velük többet étterembe, inkább az üdülőben maradtam. A másik eset a szoba 

kulccsal történt. Az egyik kezemben a kulcs a másikban egy szelet kenyér volt. Imádtam a 

hattyúkat meg a kacsákat etetni. Álltam a vízben a sziklákon és a madarak közé akartam 

dobni a kenyeret, csak éppen rossz kezemet lendítettem és a kulcsot hajítottam be a vízbe. 

Órákon keresztül próbáltam megkeresni, teljesen hiába. Már rám sötétedett, amikor feladtam. 

Amikor elmondtam mit tettem, nagyon megszidtak. Szégyelltem is magam, amiért ilyen hülye 

voltam. Persze a pótkulcsot nem kaphattam meg, így mindig Margittól kellett elkérnem, ha 

valamit akartam a szobából, de ő nagyon haragudott ha folyton a kulcsért nyaggattam, így 

inkább nem is kértem, csak amikor aludni mentem. 

Aztán eljött az a nap is, amikor lebuktunk Fruzsival. A játszótér mögött csókolóztunk, de nem 

számítottunk arra, hogy Kata is arra fog sétálni. Felszedett egy fiút az üdülőben és vele lógott 

egész nap. Amikor meglátott minket, kiabálni kezdett Fruzsival, amiért az velem van, majd 

rám nézett és közölte hogy ezt most azonnal megmondja Margitnak. A két nevelő közül a nő 

volt a szigorúbb. Istvánnal, sokkal jobban el lehetett beszélgetni és jobb fej volt, mint a 

felesége. A nő merev volt és hideg. Mindent tökéletesen kellett csinálni nála. És persze soha 

semmi nem volt elég jó. Aztán ott volt még az a rögeszméje, ami szerint minden fiút 

perverznek tartott. Ezért nem lehettünk kettesben a lányokkal, csak ha ő is látta. Nem 

hozhattunk fel barátokat és barátnőket sem és minden, ami a szex-vel volt kapcsolatos 

tabunak számított. 

Tudtuk, hogy Kata el fogja mondani és nagyon dühösek lettünk rá. Ez az utolsó előtti napon 

történt és biztosak voltunk abban, hogy ennek otthon meg lesz a büntetése. Nem tévedtünk. 

Hazafelé úton még csak nem is nézhettem a lányokra. Margit olyan dühös volt rám, hogy 

amikor a szeme elé kerültünk Fruzsival mind a kettőnket megpofozott. Otthon meg azzal 

kezdte, hogy órákon keresztül kiabált velünk. Nem értettem mi a baja és miért bűn az amit 

tettünk, de annyit megértettem hogy engem tartott hibásnak. Az iskolakezdésig nem 

beszélhettem a lányokkal, még csak nem is ülhettem velük egy asztalhoz. Kata mindig 

röhögött rajtam, amikor elment mellettem és ha valamiért hozzám szólt, hangja tele volt 

gúnnyal és undorral. Szeptembertől Fruzsi középiskolába került és kollégiumba küldték. 

Teljesen magamra maradtam. Bár én írtam neki levelet, tudtuk hogy nem válaszolhat. Ha haza 

jött, akkor sem beszélhettem vele. Egyszer mégis kiszöktünk és a parkban, ami három sarokra 

volt tőlünk, találkoztunk. De nem élvezhettük sokáig a magányt, mert István utánunk jött. 

49 


Akkor vesztem össze velük először. Nekem esett, és olyasmit magyarázott, hogy a 

hormonjaimat fogjam vissza, különben visszaküldenek a börtönbe. Nem nagyon érdekelt, 

csak üres fenyegetésnek tartottam az egészet, de annyira feldühített, az amit rólam gondoltak, 

hogy végül nem bírtam magammal. Rohadjatok meg mind a ketten! – üvöltöttem és 

elrohantam. Órákon keresztül sétáltam a környéken, mire lehiggadtam. Amikor haza mentem 

úgy ültek a nappaliban, mint valami ítélőszék. Leültettek és belekezdtek a hegyi beszédbe. Az 

agyam kikapcsolt és szinte nem is hallottam hogy mit mondanak. Ha álmomban felkeltettek 

volna, akkor is kívülről fújnám mind azt, amit a fejemhez szoktak vágtak. De volt egy dolog, 

ami nagyon megmaradt bennem, és a végén már undorítónak éreztem magam miatta. Az 

érzéseim, amit Fruzsi iránt éreztem átváltoztak valamiféle bűnös vágyakozásba, amitől 

állandóan lelkiismeret furdalásom volt. Margit szerint az olyan fiúknak, mint én is voltam, 

nem is lenne szabad lányokkal találkoznia, és erről elég sokszor beszéltek a hátam mögött 

Istvánnal. Úgy éreztem, bármit teszek vagy mondok, az csak rossz lehet. 

Végül a szobámba zavartak és mondták, nem hagyhatom el amíg ők nem mondják. Ez elég 

kellemetlen volt, mert Péterrel továbbra sem jöttem ki és tudtam, ha ott kell lennem a nyakán 

abból megint csak baj lesz. 

Az idő múlásával eldurvult köztem és Péter között a kapcsolat. Mindenáron ki akart túrni és 

nem válogatott az eszközökkel. Eleinte csak el-eldugott egy-két cuccot a sajátjaiból az 

enyémek közé, hogy azt mondhassa, elloptam őket. Később a lányoktól és a nevelőktől is 

ellopott ezt–azt. Nem hittek nekem. És mivel én váltig állítottam hogy nem loptam semmit, 

hát még a hazugságot is a nyakamba varrták. Szerettem azt a kérdést, hogy mondjam meg az 

igazat. Miféle igazat Akkoriban megértettem hogy az igazság nem valami kőbe vésett dolog, 

mint gyerekként hittem. Az igazság nagyon is változékony. És mindig annak van igaza, aki 

erősebb. Vagyis mindig én voltam az aki „hazudott”. Aztán már nem is mondtam semmit, 

mert akkor legalább a hazugság bűnét nem róhatták a nyakamba. Egyre inkább utáltam otthon 

lenni. Az iskolát sem szerettem. Az osztálytársaim nem fogadtak el, a tanárok meg úgy 

kezeltek, mint egy értelmi fogyatékost. Ráadásul idősebb is voltam a többieknél, ami még 

jobban megnehezítette a dolgomat. Végül egyre több időt töltöttem az iskolán kívül, mint 

belül. Ami megint csak újabb összetűzésekhez vezetett. A nevelőim egyre tanácstalanabbak 

lettek. Fenyegettek, megbüntettek, néha még meg is vertek, de semmi nem használt. Ha 

Péterrel csak egy légtérben voltunk már verekedés lett a dologból, a lopások miatt mindenki 

rossz szemmel nézett rám és az iskolai lógások csak tetőzték a bajt. De ami a legjobban fájt, 

hogy Fruzsi is egyre kevésbé hitt nekem. Ezért aztán tényleg elkezdtem olyan lenni, 

amilyennek tartottak. Verekedtem, szemtelen voltam, ha kérdezték merre járta, mit csináltam, 

kitaláltam valami hazugságot és persze pénzt is loptam. A suli helyet moziba jártam, vagy a 

belvárosban lógtam. Mondhatott nekem bárki bármit. Egyre hosszabb időre maradtam ki, 

egyre messzebb kóboroltam. A szobafogsággal sem értek semmit, hiszen hiába vittek az 

iskolába felügyelettel az első óra után már újra az utcán voltam. 

A karácsony közeledtével új fenyegetést vettek elő. Jókat mosolyogtam rajta magamban. 

Mást sem hallottam, mint „Ha nem szeded össze magad Dávid, a Jézuska nem hoz neked 

ajándékot!” Ki nem szarik rá – gondoltam gyakran magamban. Fogalmuk sem volt róla, hogy 

mennyire nem érdekelt a karácsony meg az összes ünnep. Megszoktam, hogy szinte sose 

kapok ajándékot, így nem is nagyon tudtam magam felizgatni ezen. Csak röhögtem 

magamban rajtuk. 

Egyre közönyösebb lettem. Nem érdekelt, ha megbüntettek, nem érdekelt, ha lelki beszédet 

tartottak, nem érdekelt, ha megütöttek. Semmi nem érdekelt. Csak egyre inkább azt éreztem, 

hogy nem tartozom közéjük. Nem tartozom sehova sem. 

A karácsonyi készülődés az idegeimre ment. Mindenki susmogott, meg ajándékokat gyártott. 

Kata sokat gúnyolt, és sosem hagyta ki, hogy ne említse meg ő mennyi mindent fog kapni, 

míg én semmit. Ha nem lány lett volna valószínűleg már rég megvertem volna, de így nem 

50 


mertem megtenni. Inkább igyekeztem olyan messzire elkerülni, amennyire csak lehetett. 

Fruzsival nem beszéltünk szinte soha. Azt hiszem, elhitte a nevelőknek, hogy milyen vagyok 

és szóba sem akart állni velem. Nem hibáztattam érte, de nagyon szomorú voltam. Naprólnapra 

nőt bennem az elhatározás, hogy elszököm a házból. 

Téli szünet előtti utolsó napon meg is tettem. Az iskolába Margit minden reggel elkisért. Szó 

nélkül ballagtunk egymás mellett. Még a kapuban sem búcsúztunk el, csak megvárta, amíg 

bemegyek az iskolába. Az első órán csak bámultam a hóesést. A tanár többször is kérdezet, de 

néha meg sem hallottam. Amikor kiabálni kezdett velem, hogy vigyem ki az ellenőrzőmet 

csak ültem és bámultam rá. Nem volt jelentősége, hiszen nem terveztem, hogy valaha is 

visszaülök az iskolapadba. Végül odajött és közölte hogy takarodjak ki a teremből. 

Összeszedtem a táskámat és kimentem. Teljesen megfeledkeztem a kabátomról, de már nem 

akartam visszameni érte. Úgy ahogy voltam, pulóverben egyenesen kimentem az iskolából. 

Meg sem álltam a buszmegállóig, ahol aztán felszálltam és a városközpontba mentem. A 

belváros ragyogott, csillogott, mindenhonnan kolbász és forralt bor illata szállt. Teljesen 

megbabonázott a látvány. Egész nap császkáltam és az sem érdekelt, hogy közben teljesen 

átázott a ruhám a hóesésben. 

Mire megálltam már besötétedett, de ez nem nagyon látszott a kivilágított utcákon. A tömeg 

szinte még nagyobb volt, mint délután. Jól éreztem magam. Nem volt bűntudatom, amit az 

utóbbi időben szinte folyamatosan éreztem. Csak néztem az embereket és élveztem, hogy nem 

kell megfelelnem senkinek. Aztán kiszúrtam őket. Egy nagyobb srác volt és egy valamivel 

fiatalabb lány. Úgy járkáltak a tömegben, mint akiknek semmi dolguk sincs. Időnként 

elmentek egy-egy ember mellett. Néha neki is mentek az illetőnek, de nem történt semmi. A 

srác szinte észrevétlenül vette ki a pénztárcát a táskákból. A lány valamivel ügyetlenebbnek 

bizonyult, de még ő is elég jól csinálta ahhoz, hogy senki ne vegye őket észre. Senki, csak én. 

Felismertem a mozdulatokat. Amiket én is csináltam, annak idején. Már nem is emlékeztem 

rá, de benne volt a kezembe. Tudtam, hogy bármikor képes lennék rá megint. Aztán a fiú 

észrevette, hogy minden lépését figyelem. Odajött hozzám és alaposan végigmért. Te meg mi 

a fenét bámulsz – kérdezte. Megvontam a vállam. Csak figyelem, mit csináltok. Nem vagy 

rossz, de annak a lánynak még van mit tanulni. – válaszoltam. A fiú gyanakodva méregetet 

még egy darabig. Mutasd, te mit tudsz! – szólalt meg végül. Elgondolkoztatott. Végül is miért 

ne Tisztában voltam vele, hogy ha elkapnak egyenesen visznek is vissza a börtönbe, de nem 

rémített meg. Talán eddig az volt az egyetlen olyan hely, ahol mindennek ellenére, viszonylag 

jól éreztem magam. 

Velem szemben a kirakatnál egy középkorú házaspár álldogált. Teljesen lefoglalta őket a 

kirakat látványa így észrevétlenül lopózhattam mögéjük. Mivel előzőleg láttam, hogy az 

üzletből kilépve a nő a táskájába süllyesztette a tárcáját, pontosan tudtam, hogy hol kell azt 

keresnem. Észre sem vették hogy mögéjük mentem, kinyitottam a táskájukat és kiemeltem a 

pénztárcát. Aztán mintha nem történt volna semmi visszasétáltam a fiúhoz. Ez igen. Hol 

tanultad – kérdezte elismerő hangon a fiú. Elöntött a büszkeség. Kihúztam magam. A 

fiatalkorúaknál – válaszoltam, csak úgy mellékesen. A fiú csodálattal nézett rám és bennem 

vegyes érzelmek kavarogtak. Egyfelől büszke voltam magamra és örültem annak, ahogy az a 

fiú rám nézett, és amit rólam gondolt, másfelől viszont szégyelltem magam, amiért 

megloptam azokat az embereket. Laci és húga olyan csodálattal néztek rám, amit még soha 

nem éreztem és ez egy idő után lecsillapította a lelkiismeretemet. Jó néhány órán keresztül 

folytattuk ezt. Szép kis összeget szedtem össze. Laciék sem maradtak el túlságosan. Aztán 

beültünk egy gyorsétterembe és megkajáltunk. Jókat beszélgettünk és észre sem vettük, hogy 

milyen későre is járt. Csak amikor kiléptünk az üzletből. A hó még mindig nagy szemekben 

hullott. Megborzongtam a hidegtől, ami hirtelen csapott meg a fűtött helységből kilépve. 

Nekünk most már haza kell mennünk – mondta Laci. – Te hol laksz Hogy hol lakok Akkor 

51 


jöttem rá, hogy fogalmam sincs arról hol is fogom az éjszakét tölteni. Végül megráztam a 

fejem. Nem tudom – morogtam. Akkor gyere velünk! Ahol mi lakunk ott te is elférsz és még a 

szálást is ki tudod fizetni – nevetett Laci, miközben megütögette a hátizsákomat. Mivel nem 

volt jobb ötletem, hát belementem. Útközben Laci elmesélte, hogy egy padlásszobában laknak 

de nem tudja senki, hogy ott vannak ezért nagyon csöndbe kell lenni, nehogy észrevegyék 

őket. Nagyon izgatott voltam. Kicsit féltem hogy mit szólnak majd a többiek, hogy hívatlanul 

beállítok, de örültem, hogy van hova mennem ebben a hidegben. 

Sokáig mentünk a hóesésben. Gyönyörű volt ahogy mindent fehérré varázsolt. Már 

rettenetesen fáztam, mire egy lepukkant bárház bejáratához értünk. Laci gyorsan körülnézett, 

hogy nem sétálgat-e valaki az utcán, majd kinyitotta a súlyos fémkaput és beosontunk. 

Olyanok voltunk, mint a tolvajok. Gyorsan és hangtalanul másztuk meg a lépcsőket egészen a 

padlásig. Aztán Laci csendesen megkopogtatta az ajtót. Olyan volt, mintha valami titkos jel 

lett volna, mert még háromszor megismételte mielőtt kinyitották az ajtót. 

A padláson négy gyerek volt rajtunk kívül. Mind sokkal fiatalabbak, úgy hat és nyolc év 

között lehettek. Mosolygós arcú de riadt szemű kölykök voltak. A padlás barátságos, száraz, 

meleg hely volt. Nagyon tetszett. Bevackoltam magam az egyik sarokba és egy darabig 

figyeltem a többieket. Még mindig rázott a hideg ezért levettem a vizes pulóveremet és 

magam mellé terítettem, hátha ott majd könnyebben megszárad. Így már sokkal jobb volt, de 

még mindig fáztam. 

Lassan nyomott el az álom. Eleinte még fel-felriadtam, de aztán képtelen voltam felébredni. 

Vad álmok törtek rám. A legszörnyűbb rémálmok, amiket valaha is láttam. Ugyan az elmúlt 

években gyakran álmodtam hasonlókat, de azonban az akkori mindenen túltett. Fel akartam 

ébredni de képtelen voltam rá. Aztán egyszer csak éreztem a távolból, hogy valaki szólongat. 

Éreztem, hogy fogja a karomat és ráz, éreztem hideg tenyerét a számon. Kiabálni akartam, 

hogy engedjen el, de nem tudtam megszólalni, megpróbáltam magamról lerázni, de olyan 

erővel szorított hogy alig bírtam megmozdulni. Levegő után kapkodtam, amikor végre 

magamhoz tértem. Egy férfi hajolt fölém. Kezét még mindig a szám előtt tartotta, de amikor 

meggyőződött arról, hogy csöndben maradok elengedett. Dühös volt, én meg szégyelltem 

magam. A férfi hozott egy pohár vizet és a kezembe nyomta. Alig bírtam el a poharat, de 

azért valahogy sikerült belőle kortyolnom. El kell menned innen. – mondta a férfi szinte 

suttogva – A kiabálásoddal csak bajt hozol ránk. Ha rájönnek, hogy itt vagyunk…. Hova 

mehetnék ennyi gyerekkel karácsony este Elvette a vizet és kezembe nyomta a táskámat. 

Csak ültem a földön és forgott velem a világ. Bocsánat – hebegtem magam elé. Nem akartam 

bajt hozni rájuk, és legbelül tudtam, hogy igazuk van. Nagy nehezen feltápászkodtam, 

visszavettem a még mindig nyirkos pulcsimat és szúrós tekintettektől kisérve elindultam az 

ajtóhoz. Senki sem szólt hozzám. A lépcsőház sötét és hideg volt én mégsem fáztam. 

Homlokomról izzadság csorgott. A fejem lüktetett, minden csontom sajgott. A lépcső alján 

Zoli utolért. Nem mondott semmit de a kezembe nyomott némi papírpénzt, aztán csak nézte 

amint kiléptem a hajnali sötétségbe. Az utcán megcsapott a fagyos levegő. Nem tudtam merre 

menjek, vagy mit csináljak. Úgy éreztem most még a nevelőszüleimnél is jobb lenne, de ezt a 

gondolatot hamar kivertem a fejemből. Inkább meghalok – gondoltam magamban. Céltalanul 

vonszoltam magam az utcákon, végül egy aluljáróhoz értem. Lementem a lépcsőn, kerestem 

egy eldugottabb helyett és leültem a földre. A fejem lüktetett, a torkom kiszáradt, a hideg 

rázott. Nem tudtam, mi történik velem. Hányingerem volt, de képtelen voltam felállni. 

Nagyon fáztam. Végül valahogy, mégis elaludtam. Álmomban üldöztek. Mindenki engem 

akart elkapni. Meg akartak verni. Aztán elkaptak és érzetem, hogy ütnek. Szúrt az oldalam, 

fájt a tüdőm, levegő után kapkodtam. Még nem volt reggel, amikor magamhoz tértem. Testem 

verejtékben úszott. Nagy nehezen sikerült felállnom. Szédültem, és olyan erővel tört rám a 

hányinger, hogy nem bírtam visszatartani. Kivonszoltam magam az utcára. Még mindig 

nagyon hideg volt, de legalább nem havazott. Céltalanul mászkáltam a szinte teljesen kihalt 

52 


városban. Csak akkor lapultam a fal mellé, ha egy rendőrautó ment el mellettem. Senkivel 

sem találkoztam. A friss, hideg levegő kiszellőztette a fejem. Valamivel jobban éreztem 

magam. Már nem is fáztam, sőt. Kifejezetten mellegem volt. Levettem a pulóverem és 

leültem egy padra. Nagyon fáradtnak éreztem magam. Kimerült voltam és valahogy 

mindenem fájt, mintha az álombeli verés valóság lett volna. Megvizsgáltam magam, de nem 

voltak sebek sehol. Tudtam, hogy tovább kell mennem, mert nagyon hideg van és nem 

maradhatok egy helyben. Órákba tellett mire egy utcasaroknyit elvonszoltam magamat. A 

végén minden lépés után úgy ziháltam, mint aki kilométereket futott. Szinte az egész napot 

kóborlással töltöttem. Néha leültem, de nem maradtam egy helyben sokáig. Próbáltam 

éjszakára megfelelő helyett találni. Valamit, ahol meleg van. De nem találtam és közben 

beesteledett. Mintha nem is érzékeltem volna az időt. Csak amikor nekimentem valakinek 

döbbentem rá, hogy merre járok. Bocsánatkérés félét hebegtem és leültem egy kapu elé a 

lépcsőre. Nem volt erőm tovább menni. A fejem annyira fájt, hogy szinte nem is láttam, a 

tüdőm minden levegővételre olyan fájdalommal reagált, hogy már alig mertem lélegezni. A 

lábaim remegtek és minden erő kiszállt belőlem. Nagyon féltem. Lehunytam a szemem. Csak 

néhány percet pihenek – mondtam magamnak. Éreztem, hogy az álom ragacsa magával ránt. 

Féltem, hogy megint rosszat fogok álmodni. Féltem attól, hogy elaludjak. Nem tudtam ellene 

tenni. A kimerültség maga alá tepert. 

Egy férfi hangja szűrődött át valahonnan. Nem értettem mit mond, de éreztem amint hozzám 

ért. Éreztem, ahogy végigtapogat. A homlokomat, a mellkasomat. A kezeimet. Aztán egyre 

több hangot hallottam. Érthetetlen kuszaságban jutottak el hozzám. Hangok, szófoszlányok. 

Ki akartam nyitni a szemem, hogy lássam kik ezek, szólni akartam, hogy hagyjanak békén, de 

képtelen voltam. Mintha csak az agyam működött volna, de a testem nem reagált semmire. 

Aztán egyszer csak éreztem, hogy karok ragadnak meg és emelnek fel. Üvölteni akartam 

velük, hogy ne vigyenek sehova. Nem akartam menni, azt akartam, hogy engedjenek el. De 

nem hallották a hangomat. Egy ágyra fektettek és autóba tettek. Megpróbáltam kinyitni a 

szemem, de nem sikerült. Megrémültem. Mi történik velem Hova visznek Engedjenek el! 

Nem tudom mennyi ideig feküdtem eszméletlenül. Néha azért magamhoz tértem, olyankor 

sok mindent éreztem. Hallottam, hogy a nővérek és az orvosok aggodnak értem. Hallottam 

hogy az életemért küzdenek. Éreztem a csöveket a testemben. Hallottam a gépek egyenletesen 

monoton zakatolását. Olyan volt, mint egy ritmus, ami azt mondta még nincs itt az idő. 

Tudtam, hogy meghalhatok. Néha úgy éreztem, talán az lenne a legjobb. Aztán mégsem úgy 

lett és egy napon felébredtem. Egy nővér ült az ágyamnál. Amikor kinyitottam a szememet, ő 

rám mosolygott. Megkönnyebbültség tükröződött a szemében. Isten hozott! Már éppen ideje 

volt felébredned.- mondta barátságosan. Nem értettem mi történt, de a torkomban lévő cső 

magakadályozott abban, hogy megkérdezzem. Aztán bejött az orvos és megszabadított tőle. 

Fájt a torkom, de lassan csillapodott a fájdalom. A levegővétel még nem volt kellemes, de 

már nem volt olyan fájdalmas. Nem éreztem túl jól magam, de megnyugtatott, hogy 

biztonságban vagyok. 

Másnap átvittek egy másik kórterembe. Nyolc ágy volt és mindegyik ágyban feküdt valaki. 

Az én ágyam a szoba legvégében az ablak mellett volt. Ha kicsit felemeltem a fejem, akkor 

kiláttam az udvarra. Pontosabban az ablak előtti fára. Nagyon jól emlékszem arra a fára, mert 

a kórházban töltött idő alatt ez az egy fa volt a kapcsolatom a külvilággal. A fiúk egésznap 

futkostak és beszélgettek. Nekem nem volt kedvem senkivel sem beszélni így egész nap vagy 

a mennyezetet vagy a fát bámultam. A fiúk nem nagyon vettek rólam tudomást. Eleinte 

kérdezgették miért nem látogat engem senki, de mivel én nem válaszoltam a nővérektől 

tudták meg, hogy intézetis vagyok. Onnantól kezdve szinte levegőnek néztek. Ez volt a jobbik 

eset, mert volt pár nagyobb fiú, aki rémtörténeteket mesélt a kisebbeknek az intézetis 

srácokról. Ez egészen odáig fajult, hogy a szülők felháborodottan követelték, hogy tegyenek 

át egy másik kórterembe, mert az olyanok, mint én nem szabad hogy keveredjenek a rendes és 

53 


tisztességes emberekkel. Mivel minden könyörögésük ellenére maradtam ahol voltam, a 

szülők mindenféle jó tanáccsal látták el a gyerekeket, mint a ne hagyjanak elől semmit, mert 

tuti ellopom meg hasonlók. Miután a szülök elmentek a srácok úgy beszéltek rólam egymás 

közt, mintha ott sem lettem volna. 

Néhányszor előfordult az is, hogy az egyik fiú odajött az ágyamhoz és mindenféle dolgokat 

kérdezett. A hangja agresszív és bántó volt. Igyekeztem úgy tenni, mintha nem is nekem 

szólna, de annyira erőszakos volt, hogy végül mégis csak kénytelen voltam ráfigyelni. De 

bárhogy kérdezett, bármit mondott, nem tudott rábírni arra, hogy válaszoljak neki. Ezen aztán 

annyira feldühödött, hogy egyszerűen szemközt köpött. Sose felejtem el mert amikor 

ránéztem szemében olyan felsőbbrendűség tükröződött, amit még sose láttam. Megértettem, 

hogy én nem érek annyit, mint a többi ember. Hogy igazából én nem is vagyok ember, mert 

csak egy intézetis vagyok, aki semmire sem jó. De már nem tudott érdekelni. Annyi fájdalom 

volt bennem, hogy az újabbak már el sem jutottak hozzám. Csak hallgattam, bámultam a falat 

vagy aludtam. De belül üvöltöttem. Annyira fájt az érzés, hogy úgy éreztem, valami 

megszakadt bennem. Akkor vált világossá, hogy a fiúk és szüleik undorodtak tőlem. De nem 

csak ők. A nővérek és orvosok sem sokat foglalkoztak velem. Talán egy nővért kivéve, aki 

gyakran jött be hozzám és olyankor mindig hozott egy kis csokit. Rajta kívül senkit sem 

érdekelt mi is van velem. Alig várták, hogy meggyógyuljak és kirakhassanak a kórházból. 

A kórházban töltött négy hónap alatt egyetlen szót sem szóltam senkihez. A végén már arról 

is leszoktam, hogy mások szemébe nézek, mert vagy gyűlöletet vagy sajnálatot láttam benne. 

És egyiket sem akartam látni. 

Aztán eljött a nap, hogy végre elhagyhattam azt az átkozott helyett. A nevelőim nem kértek 

belőlem, amiért nem is hibáztattam őket. Mivel a kórházba kerülésem után megtalálták a 

lopott holmikat a táskámba, nem mehettem a gyerekotthonba sem, hanem visszakerültem a 

javítóintézetbe. De ez sem tudott különösebben izgatni. Elmondták, hogy mire számíthatok, 

ha ismételten megszököm. Csak hogy én már nem akartam megszökni. Igazából nem akartam 

már semmit. A kórházban töltött négy hónap után három hónapot az intézet betegszobájában 

töltöttem. Az állapotom lassan javult. Néha minden ok nélkül olyan magas lázam lett, hogy 

elvesztettem az eszméletemet. De az idő múlásával ezek a lázrohamok csökkentek, majd 

teljesen elmúltak. Csak egy valami nem változott. Bármit tettek, bármivel próbálkoztak 

képtelenek voltak szóra bírni. Sem szóban, sem írásban nem voltam hajlandó senkivel sem 

kommunikálni. Végül úgy döntöttek visszaraknak a többiek közé, hátha majd ott ismét 

elkezdek beszélni. 

Mivel már alig pár hónap volt a tanításból, már nem mentem vissza az iskolába. Nem sok 

értelme lett volna, hiszen úgyis évet kellett volna ismételnem. Viszonylag jól éreztem magam 

az elején. A délelőttök nyugodtan teltek. Mivel mindenki iskolában volt, szinte teljesen 

egyedül voltam. Kivételesen senki sem piszkált, senki nem kötött belém és senki sem akart 

szóra bírni. Senki sem mondta, mit tegyek, igaz többnyire nem is jöttem ki a szobából. A 

nevelők eleinte örültek ennek a viselkedésemnek, mert úgy érezték, hogy a betegség 

megszelídített és innentől kezdve majd kezes bárányként fogok viselkedni. De ez nem volt 

igaz. Egész egyszerűen csak arról volt szó, hogy belefáradtam az életbe. Tizenöt éves 

koromra elegem lett mindenből. Ahogy magányosan ücsörögtem a szobámba csak egy dolog 

járt a fejembe. Az öngyilkosság. Úgy éreztem ez lenne az egyetlen lehetséges megoldás. 

Hogy vége legyen mindennek. Meg szerettem volna halni, de nem mertem igazából végig 

gondolni. Inkább csak az volt bennem, hogy hagyom, hogy megtörténjen. Nem érdekelt, hogy 

mi történik velem. Életemben először éreztem azt is, hogy nincs értelme megszöknöm, mert 

kint sem vár semmi és senki, akiért érdemes lenne bármit is tennem. Nem éreztem magamban 

elég erőt ahhoz, hogy boldoguljak a világban. Épp ezért bezárkóztam és nem engedtem 

magamhoz senkit. Belefáradtam abba, hogy folyton keresek valamit. Hogy meneküljek. Csak 

annyit akartam, hogy hagyjanak végre békén. Jól elvoltam a magam kis világában 

54 


A napokat eleinte teljes semmittevéssel töltöttem. Csak ültem és bambultam kifelé a fejemből. 

Aztán sétálgatni kezdtem az intézet parkjában. Egy idő után elkezdtem olvasgatni. Válogatás 

nélkül olvastam mindent, ami a kezembe került. 

Egy darabig szinte tökéletes volt. Aztán elérkezett a nyári szünet és kezdődtek a konfliktusok. 

Mivel már nem volt megoldható hogy elkerüljem a többieket, hamar kiszúrtak maguknak. 

Bolondnak, dilisnek tartottak és rengeteget csúfoltak. De ezek nem nagyon zavartak. A 

nagyobbak egyre többször kötöttek belé, és mivel én még arra sem voltam hajlandó, hogy 

megvédjem magam a verések egyre gyakoribbak és egyre brutálisabbak lettek. Szinte állandó 

vendége voltam a betegszobának egy-egy verekedést követően. Az ápolónő nagyon kedves 

volt. Miután bekötözött és kitisztogatta a sebeimet még órákon keresztül maga mellett tartott. 

Megpróbált mindent, hogy minél később kelljen visszamennem a többiekhez, de bármennyire 

is igyekezett az újabb verések előbb-utóbb mindig bekövetkeztek. A nevelők is észrevették, 

de nem sok mindent tehettek. Ha látták is rajtam a verések nyomait én mélyen hallgattam 

mindenről, így a legtöbb esetben sose derült ki, hogy ki is tette. 

Tudtam, hogy aggodnak értem. Külön szobát kaptam és a nevelők mindig igyekeztek a 

közelükben tartani, hogy ezzel is védjenek, de én nem szerettem velük lenni. Nem szerettem, 

hogy a sajnálnak engem. Gyűlöltem őket ezért. Ezerszer inkább verettem magam agyon, 

semmint azt lássam, hogy egyik vagy másik nevelő mennyire sajnálja a velem történteket. 

Hányni tudtam volna tőlük. 

Aztán eljött a szeptember és az új tanév. Én pedig megint a hetedik osztályt kezdhettem. 

Nagyon utáltam már, hogy folyton osztályt kell ismételnem. Nagyon utáltam már iskolába 

járni. Nagyon utáltam, hogy a tanárok hülyének néztek és nagyon utáltam a többieket, akik 

mindig rajtam röhögtek. Mivel továbbra sem kommunikáltam semmilyen szinten az iskolában 

nem sok mindent tudtak velem kezdeni. De legalább csendben voltam és nem zavartam az 

órát. Volt olyan tanár, aki ennek is örült. 

A napok csigalassúsággal teltek. Egyetlen célom volt, hogy túléljem az iskolát. A 

szünetekben igyekeztem meghúzni magam, igyekeztem mindig valamelyik tanár közelében 

lenni, hogy ezzel vegyem elejét a verekedéseknek. Több-kevesebb sikerrel. A délutánok 

viszont kárpótoltak az iskoláért. Csak mászkáltam az orrom után, vagy ültem a parkban a 

padon és bámultam a többi „normális” gyereket. Aztán sötétedésre mindig visszamentem az 

intézetbe. A nevelők eleinte dührohamot kaptak a kimaradások miatt, de végül valahogy 

mégiscsak szemet hunytak fölötte. Talán úgy gondolták, ha nem bent vagyok kevesebbet 

bánthatnak a többiek. És végül is, ez igaz is volt. 

Viszonylag nyugodtan teltek a hónapok. Noha továbbra sem beszéltem senkivel az egyik 

nevelőnek annyit azért sikerült elérnie, hogy bólogassak ha kérdez. Persze másnak még erre 

sem voltam hajlandó, csak álltam és bámultam a hozzám beszélőt a legkisebb válaszreakció 

nélkül. Nem tudom miért nem beszéltem. Néha nagyon is szerettem volna mondani valamit, 

csak épp nem ment. A nevelők mindenféle kivizsgálásra küldtek, hogy kiderítsék miért nem 

mondok semmit, az orvosok meg mindenféle gyógyszert adtak nekem, de azok sem hoztak 

semmi változást. Napokat töltöttünk különböző orvosi rendelőkben, ami annyiból jó volt, 

hogy addig sem kellett az intézetben vagy a suliban lennem. De minden vizsgálat negatív lett. 

Végül feladták és beletörődtek, engem meg végre békén hagytak. 

Magányos voltam és kiközösített, de életemben először nem érdekelt. Már nem vágytam arra, 

hogy elfogadjanak, vagy szeressenek, már nem akartam beilleszkedni sehova, sőt. 

Kifejezetten arra vágytam, hogy senki ne szóljon hozzám. Akkor éreztem jól magam, ha 

teljesen egyedül voltam. Régen ilyenkor mindig elképzeltem mindenféle történeteket, 

amelyek többnyire csodálatos befejezést produkáltak. Ezek által a mesék által nem éreztem 

magam annyira szánalmasan egyedül, mint amilyen valójában voltam. De ezek a történetek az 

idő során elkoptak és addigra teljesen eltűntek. Már nem képzeltem, hogy egy hős vagyok, 

55 


vagy lovag vagy bármi. Egy intézetis kölyök voltam, akiből senki sem kér. Megértettem, 

hogy bármit teszek vagy mondok, az úgyis rossz, és bármennyire is küzdök majd ellene 

előbb-útóbb börtönben fogom végezni. Tudtam, hiszen elég sokszor elmondták az évek alatt. 

Sokkal könnyebb volt elfogadnom ezt az álláspontot, mint összeszednem magam és 

bebizonyítani hogy aki ezt mondja az hatalmasat téved. 

Már javában benne jártunk a télben. Nem volt kemény tél, a hó se nagyon hullott. Azon a 

napon is a nap sütött és kifejezetten meleg volt. De hiába a napsütés meg a meleg, mert az a 

nap örökre az emlékeimbe vésődött. Már az elején sem indult túl jól. A suliban két srác az 

egyik szünetben az ablakból az udvarra szórta ki az összes cuccomat. Elég ciki, amikor az 

embernek az utcáról kell összeszedegetni a holmijait, miközben az autók között rohangál. 

Nem akkor csinálták meg először és már nagyon kezdtem unni. És mialatt én próbáltam 

megtalálni mindent, ők az ablakban figyeltek és röhögtek rajtam. Azon imádkoztam, hogy 

essen ki valamelyik, akkor legalább csönd lenne. De sose esett ki senki sem az ablakon. 

Alig vártam hogy vége legyen a tanításnak. A suli után a parkban ücsörögtem. Volt még pár 

srác a környékről a padon ültek és cigiztek. Mind jó családból származó, gimnazista fiúk 

voltak. Figyeltem őket, ahogy beszélgettek, ahogy beszóltak a lányoknak, ahogy belekötöttek 

a kisebb fiúkba. Káromkodtak, köpködtek. Néztem őket és nem értettem. Miért jobbak ők 

nálam Mert vannak szüleik Mert van családjuk, akik nem tagadták meg őket Csak ezért 

Mindössze ennyi lenne az oka, hogy őket elfogadják, engem meg nem Csak ültem a padon 

de a bámulásommal annyira feldühítettem őket, hogy végül felálltak és körém gyűltek. Mi a 

faszt bámulsz Buzi vagy, vagy mi – kérdezte az egyik, majd ezen jót röhögtek. Én 

hallgattam. Végül úgy döntöttem, hogy a legjobb lesz ha elmegyek, de amikor, megpróbáltam 

felállni az egyik srác megragadta a karom és hátracsavarta. Már figyelünk egy ideje, és jobb 

ha tudod nem tetszik nekünk a pofád! – súgta a fülembe. Éreztem, hogy ebből baj lesz. 

Szerintem rendezzük át neki! – vágott közbe a másik, majd ezen megint röhögni kezdtek. A 

karom lüktetett, de képtelen voltam megmozdulni, hogy tegyek valamit, amivel védhetem 

magam. Ugyanolyan béna lettem, mint amilyen szótlan. Csak álltam és hagytam, hogy a 

karomat kicsavarják. Aztán az egyik hasba vágott, amitől összerogytam. Akkor elengedték a 

karomat. Takarodj vissza az intézetbe, ahová való vagy te kis rohadék – közölték, majd 

tovább álltak. Egy darabig még térdeltem a földön. A hasam görcsölt, a karom sajgott, az 

agyam meg lüktettet. Csak egy valami járt a fejemben. Ha ilyenek a normális emberek, akkor 

én nem is akarok közéjük tartozni. 

Végül összeszedtem magam és elindultam, hogy visszamenjek az intézetbe. Akkor húzott el 

mellettem egy rendőrautó, majd hirtelen lefékezett és visszatolatott. Olyan gyorsan zajlott 

minden, hogy felfogni sem volt időm. A kocsiból négy egyenruhás rendőr szállt ki, körém 

álltak, majd az egyik nekilökött a kocsinak, szétrúgta a lábaimat és megmotozott. Miután 

végzett bilincset vette elő és hátrabilincselte a kezemet. Elképzelni sem tudtam mi történt. 

Mivel tudtam hogy nem tettem semmit, biztos voltam benne, hogy ez csak valami tévedés 

lehet. A rendőrök betuszkoltak a hátsó ülésre, majd ők is beültek az autóba. A vezető melletti 

rendőr a rádióján valami olyasmit mondott hogy megfogtuk és bevisszük. Nem értettem a 

választ, de az arcukról leolvasva jó hír lehetett. Aztán az egyik felém fordult és vigyorogva 

közölte Ezt jól elbasztad fiacskám! 

Semmit sem értettem az egészből. Biztos voltam hogy tévedés, de ez a magabiztosságom az 

órák múlásával egyre inkább kétségbeesésé változott. Amikor beértünk a rendőrségre 

bevezettek egy kihallgató szobába és leültettek egy székre. A bilincset nem vették le a 

kezemről, amely már elégé zsibbadt a kitekert pózban. Aztán magamra hagytak. Az 

időérzékem hamar cserbenhagyott és a pánik lett úrrá rajtam. Aztán végre bejöttek. Két 

nyomozó lépett a szobába. Az egyik velem szembe helyezkedett el a másik a szobában fel alá 

sétált. Eleinte a szokásos kérdéseket tették fel, hogy hívnak, hol lakok, kik a szüleim. Én 

56 


akartam válaszolni. Tényleg. De nem tudtam. Egy hang sem jött ki a torkomból. Fogalmam 

sincs hogy miért, de minél inkább próbálkoztam annál reménytelenebb lett az egész. Féltem. 

Minden tagomban reszkettem. Nem tudtam, miért vagyok ott és nem tudtam megkérdezni 

sem. Egy idő után abbahagyták a kérdezősködést és ismét magamra hagytak egy rövid időre. 

Amikor visszajöttek levették rólam a bilincset és ujjlenyomatot vettek. Innentől kezdve 

legalább már azt tudták, hogy én ki vagyok. Nem tudom, hogy beszéltek-e bárkivel is az 

intézetből, csak azt tudom, hogy nem jött senki. Visszatették a bilincset, leültettek a székre és 

folytatták a kihallgatást. Hol voltam, kik a barátaim, mit csináltam. Mutattak fényképeket is, 

nőkről, férfiakról. Kérdezték ismerem-e valamelyiket, tudom-e kik ezek. Egyik kérdés a 

másik után. Teljesen összezavarodtam. A fejem fájt, hányingerem volt, szédültem. A végére, 

annyira kimerültem, hogy már nem érdekelt mi történik velem. Túl akartam lenni az egészen. 

Azt akartam, hogy vége legyen. Lőjenek le, vagy tartoztassanak le, az sem számít. Eleinte 

normálisan kérdeztek, de ahogy tellett az idő egyre ingerültebbek lettek. Kiabálni kezdtek, 

majd a nyomaték kedvéért néhányszor megragadták a hajamat és hátrafeszítették a fejemet. 

Aztán egyszer csak nem volt több kérdés. Csönd lett. A következő pillanatban csak annyit 

vettem észre hogy az egyik nyomozó ököllel belevág az arcomba. Leestem a székről és egy 

pillanatra elsötétedett minden. Éreztem a számban a vér ízét. A két nyomozó rövid 

szóváltásba keveredett egymással, de nem tartott sokáig. Felemeltek és visszaültettek a 

székre. Az amelyik megütött, közelebb hajolt hozzám és szinte már vérfagyasztóan higgadt 

hangon kezdett beszélni hozzám. Utoljára kérdezem tőled és ajánlom, hogy kapd össze magad 

és válaszolj, mert kezdem elveszteni a türelmemet. Éreztem leheletét az arcomon és 

legszívesebben sírva fakadtam volna. De nem tettem. Csak bámultam az asztalom a képeket 

és hallgattam. A következő ütés már nem ért váratlanul. Számítottam arra, hogy meg fog ütni 

és nem is csalódtam benne. Újra felrángattak, újra kérdeztek, újra ütöttek. Nem tudom meddig 

tartott. Egy idő után már nem rángattak fel, jobbnak látták, ha inkább a fejemet verik a 

padlóhoz. Végül azért csak abbahagyták. Azt hittem ennyi, most lecsuknak és visznek a 

börtönbe. De csak a fogdára vittek le. Elvették a cipőfűzőmet, az övemet, a táskámat, a 

kabátomat. Mindent, amivel kárt tehetnék magamban, majd bezártak egy szűk cellába. Csak 

éppen a bilincset nem vették le a kezemről. Órákig ültem még az ágy szélén, amikor az őr 

bejött és végre megszabadított tőle. Sajgott a karom, fájt a csuklóm, zúgott a fejem. Egész 

egyszerűen nem értettem mi történ. Tudtam, hogy nem követtem el semmit, mégis ott voltam. 

Bezárva a négy fal közé. És még csak azt sem tudtam, hogy mivel vádolnak. Ezt valahogy 

nem közölték. És akkor rájöttem, hogy még koránt sincs vége. Hogy holnap folytatódni fog 

minden, kezdik az egészet elölről. Megrémültem. Jól bírtam a verést, de nem akartam, hogy 

újra és újra megüssenek. Tudtam melyik ütés milyen fájdalommal jár, és az évek alatt 

megtanultam összeszorított foggal kibírni mindent. Nem is a fájdalom volt az amiért nem 

akartam hogy megverjenek. Sokkal inkább azaz érzés zavart, amit a verések váltottak ki 

bennem. A megaláztatottság érzését. Féltem, hogy újra és újra át kell élnem. És ez a félelem 

egyre inkább megbénított és maga alá gyűrt. 

Nem voltam sokáig a cellában. Amikor értem jöttek még mindig az ágy szélén ültem és a 

padlót bámultam. Megbilincseltek és visszavittek a kihallgatóba. Aztán minden ugyanott 

folytatódott, ahol előzőleg abbamaradt. Kérdések kérdéseket követtek. Tudtam, hogy a 

hallgatásom egyre jobban kiakasztja őket, de ez a felismerés sem volt elég ahhoz, hogy szóra 

bírjam magam. Végül már nem is hallottam a kérdéseket. A kiabálások sem jutottak el 

hozzám és pofonok is olyanok voltak, mintha nem is velem történtek volna meg. Apró 

részletek ragadtak meg bennem, olyan erősen hogy minden mást kitörölt. Emlékszem egy 

csepp vérre az asztalon. Figyeltem, ahogy lassan, nagyon lassan megdermed, majd 

megkeményedik. Emlékszem az egyik nyomozó cipőjére is. Fehér volt szürke csíkokkal, és 

volt rajta egy sárga folt is. Elgondolkoztam azon, hogy mitől kerülhetett oda az a kis folt. 

Viszont fogalmam sincs arról, hogy mennyit vertek, mit kérdeztek. Egy pillanatra 

57 


visszatértem a valóságba, amikor az egyik ütést követően leestem a székről és bevertem a 

fejem a padlóba. Emlékszem a linóleum keserű fertőtlenítő szagára. Annyira belém ivódott az 

a szag, hogy azóta is rosszul vagyok, ha megérzem. Aztán egyszerűen csak elmosódott 

minden. 

Amikor kinyitottam a szememet nem a cellában voltam, hanem egy kórteremféleségbe. Egy 

börtön kórházban. Egyedül voltam egy nagy szobában. Eleinte minden homályos volt, meg a 

fejem is lüktetett, de aztán lassan kitisztult a szoba. Senki nem volt rajtam kívül. Vagyis 

először azt hittem csak egyedül vagyok. Akkor hallottam, hogy valami megmozdul a másik 

oldalamon. Átfordítottam a fejem és megláttam. Egy férfi ült a sarokban egy széken. Olyan 

furcsán nem oda illő volt. Csak ült ott farmerban és pulcsiban és valamilyen papírokat 

olvasott. Nem nézett rám, nem szólt egy szót sem. Csak ült ott és lapozgatott. Figyeltem. 

Aztán rájöttem, mit lapozgat. Az aktám volt az. Az elejére nyomtatott betűkkel a nevem volt 

felírva. Tudtam, hogy az egész nyomorult életem abban az aktában van leírva. Az összes 

elkövetett bünömmel együtt. Minden benn volt azokban a lapokban és tudtam, hogy az, aki 

ezt lapozgatja, nem fog a szívébe zárni engem. Sóhajtottam egyet és visszafordultam a másik 

oldalra, ahol a bejárati ajtó volt. Nem tudom kit vagy mit vártam hogy belépjen azon az ajtón. 

Nem akartam hogy az a férfi kérdezgessen ezért lehunytam a szemem és megpróbáltam 

elaludni. Valószínűleg ez sikerült is, mert amikor felébredtem a férfi eltűnt a szobából. 

Megkönnyebbültem, de ez az érzés nem tartott sokáig. Nem sokkal később a férfi visszatért a 

szobába és egyenesen az ágyamhoz lépet. Engem Tomnak hívnak Te meg Dávid vagy, igaz – 

kérdezte, miközben belenézett az asztalon heverő lapokba. Nem válaszoltam. Rendben. Akkor 

ezt megbeszéltük – folytatta, mit sem törődve azzal, hogy nem válaszoltam. Úgy érzem, jól 

megleszünk egymással – fejezte be a mondandóját és visszafordult a papírjai felé, majd leült a 

sarokban a székre. Döbbenten néztem utána. Bizalmatlan voltam és rettenetesen féltem. 

Ráadásul még össze is zavart azzal, hogy annyiban hagyta hogy egy szót sem szóltam. De a 

nap hátralevő részében csak ült ott és engem figyelt. Én meg olyan ideges lettem, hogy 

képtelen voltam elaludni. Amikor elment szinte abban a pillanatban mély álomba zuhantam. 

Másnap a rendőrök jöttek értem és visszavittek a rendőrségre. Kerestem a férfit, de a sarokban 

lévő szék teljesen üres volt. Biztos csak álmodtam – gondoltam magamban. Csak 

képzelődtem, mi más lehetett volna. Valami furcsa érzésem volt. Szerettem volna, ha az a 

férfi ott van a szobában, amikor a rendőrök megbilincselnek és elvezetnek. De nem volt ott. 

Visszavittek a kihallgatóba. Amíg a nyomozókra vártam volt időm arra hogy szépen lassan 

pánikba esek. Nyilván ez is volt a céljuk. Mire megjöttek, már a rettegés legmélyebb szintjén 

voltam. Minden mozdulatukra összerándultam, állandóan arra készültem, hogy mikor fognak 

megütni. De nem történt semmi. És akkor meghallottam Tom hangját a folyóson. Azt nem 

értettem miről beszélnek, de abban biztos voltam, hogy őt hallom. Meg is lepődtem, hogy a 

hangjára a szívem kalapálni kezdett. Reménykedtem abban, hogy belép az ajtón és meglátja, 

hogy mit tesznek velem. Egy halvány reményt jelentett, amibe olyan erősen akartam 

kapaszkodni, hogy nem is figyeltem arra, ami körülöttem történt. De Tom nem jött be, sőt 

még csak be sem nézett. Összeomlottam. Úgy éreztem mindent elvesztettem és minden 

értelmét vesztette. Akkor felállítottak és az ajtó felé lökdöstek. Biztos voltam benne, hogy 

most már meg sem állok a börtönig. A rendőrök nyomában elindultam a folyóson. És akkor 

valaki megfogta a karomat hátulról. Nem, nem. Te velem jössz. – mondta Tom és a másik 

irányba, a kijárat felé mutatott. Levette a bilincset a kezemről és maga előtt taszigálva a 

kijárat felé terelt. Összezavarodtam. A gondolatok cikáztak a fejemben és elképzelésem sem 

volt arról, hogy mi fog velem történni. Ez talán még rosszabb volt, mintha egyenesen a 

börtönbe vittek volna. Amikor elhagytuk az épületet egy pillanatra megfordult a fejemben, 

hogy futásnak eredek, de aztán meggondoltam magam. Nem sok értelmét láttam volna. 

58 


Változások 

Beültünk az autóba. Sokáig mentünk. Tom időnkén mondott valamit, de az inkább csak a 

környezetnek és a forgalomnak szólt, sem mint nekem. Nem bántam, hogy nem erőlteti a 

beszélgetést. Csak néztem a várost, amint magunk mögött hagyjuk. Kezdtem megijedni. 

Szerettem a fővárost, mert ott valamelyest biztonságban éreztem magam, hiszen az évek alatt 

jól kiismertem. Eddig csak egyszer hagytam el, de akkor is csak azért, mert börtönbe vittek. 

Megijedtem, hogy olyan helyre visznek, amit nem ismerek. Végül csak megálltunk. Egy 

közeli kisvárosba mentünk. A környék csendes, békés és nyugodt volt. Mindenhol kertes 

házak, a távolban hegyek és erdők. Meglepően kellemes volt. Elindultam a ház felé, de Tom 

megállított. Megfogta a karom és komoly hangon elmondta, hogy a munkáját tette kockára 

azért, hogy engem kihozzon onnan és mindössze annyit kér cserébe, hogy - ismerve múltamat 

- ne szökjek meg tőle és ő mindent megtesz, hogy ez az ügy tisztázódjon. Álltam a lépcső 

aljában és hallgattam a szavait. Nagyon szégyelltem magam, nem is igazán tudom, hogy 

miért. Talán azért amit gondolt rólam, vagy amit hittem, hogy gondol rólam. Mert a kettő 

koránt sem volt azonos. Egy valami azonban megkülönböztette azoktól az emberektől, 

akikkel az utóbbi időben találkoztam. Hangjában és tekintetében nem volt semmi gyűlölködő 

és hiányzott a sajnálat legkisebb szikrája is. És valahogy ettől egy kicsit megnyugodtam. 

Nagyon örültem annak, hogy nem sajnál. Nem szerettem azt a tekintetett, amikor az emberek 

sajnálkozva, szánakozva néztek rám. Sokkal megalázóbb volt, mintha szemközt köptek volna. 

Tom segíteni akart nekem, de nem azért mert sajnált. Valami más oka volt rá. Valami, amit 

csak ő ismert. 

Amikor beléptünk a házba népes kis társaság fogadott minket. Tomnak a két sajátján Simonon 

és Elisán kívül volt még három nevelt gyermeke Sella, Collin és Sin Yin. A gyerekek úgy 

fogadtak, mintha mindig is ismertek volna, közvetlenek és barátságosak voltak. Bár Tom 

gyerekein kívül a többiek nem beszéltek túlságosan sokat és jól magyarul, ez nem akadályozta 

őket, abban, hogy egyből maguk közül valónak tartsanak. Én meg zavarban voltam, hiszen 

szinte egy szavukat sem értettem. Nem tudtam, mit tehetek, mit nem, és ettől olyan ideges 

lettem, hogy rögtön az elején a táskámmal levertem egy poharat az asztalról. Szerencsére mire 

teljesen bepánikoltam volna Tom kimentett és felkísért az emeletre egy szobába. Egy percet 

sem aludtam az első éjszakán. Csak feküdtem az ágyban és bámultam bele sötétbe. A szoba 

kicsi volt, de nagyon hangulatos. Mivel tudtam, hogy úgysem fogok elaludni felkeltem és 

körülnéztem. Nem kellett sok ahhoz, hogy rájöjjek az egyik lánynak a szobájában voltam. 

Megint zavarba jöttem. Betolakodónak éreztem magam, aki más helyét foglalja el. 

Visszaültem az ágyra. Az ablakon a közeli hegyeket lehetett látni, amint fehéren magasodtak 

ki a házak fölé. Még sose láttam olyan szépet. 

A napok lassan múltak. Tom reggelente elment és csak este, nem ritkán késő este ért haza. A 

többiek iskolába mentek csak én és Tom fia Simon maradtunk otthon Tom feleségével 

Katival. Simon akkor volt három éves. Előtte nem sokszor volt dolgom ilyen kicsi gyerekkel 

és magam is meglepődtem azon mennyire jól éreztem magamat a közelében. Simonkát nem 

érdekelte ki vagyok, nem foglalkozott a múltammal, mit sem tudott rólam, csak egy nagyfiú 

voltam, akivel jó autókat tologatni. Bár nehezen tudtam kitalálni, hogyan is kell játszani egy 

gyerekkel a napok múlásával, egyre jobban élveztem. Csak egy valami zavart napról napra 

jobban. Kati viselkedése. Hideg volt és elutasító velem szemben, ha a fiával kettesben 

maradtam már rohant is utánunk. Nem engedte, hogy igazán közel kerüljek a gyerekhez, 

mintha attól félt volna, hogy bántani fogom. Nem értettem miért feltételezi rólam, hogy képes 

59 


lennék bántani őt, de nem törtem a fejem ezen sokáig. Elkönyveltem, hogy nyilvánvalóan ezt 

a múltamnak köszönhetem. Igyekeztem távol taratani magamat mindenkitől, mert nem 

akartam konfliktusokba keveredni. Ennek csak egy akadálya volt. Tom, aki nem engedte, 

hogy teljesen kirekesszem magam a családból. Eleinte az idegeimre ment. Folyton utánam 

jött, egy percre sem hagyott egyedül, vagy ha ő nem volt otthon, akkor a gyerekei vették át a 

szerepét. Az is furcsa volt számomra, hogy a többiek olyan természetességgel beszéltek 

hozzám, magyaráztak, játszani, kártyázni hívtak, amihez eddig nem voltam hozzászokva. 

Nem érdekelte őket, hogy én csak hallgattam és egy szavukat sem értettem. 

Már két hete laktam Tomnál, amikor egy este veszekedésre ébredtem. Tom és a felesége 

olyan hangosan kiabált, hogy szinte rengett a ház, bár jobbára csak Kati hangját lehetett 

hallani. Nem akartam hallgatózni, de amikor a nevemet hallottam tudtam, hogy az egész 

miattam van. Innentől kezdve ezek a veszekedések mindennaposak lettek. És bármennyire is 

igyekezett Tom megnyugtatni, hogy nekem ehhez semmi közöm, Kati rendszeresen engem 

hozott fel minden baj okozójaként. Feküdtem az ágyban és tudtam, hogy igaza van. Tudtam, 

hogy nem tartozom abba a családba és a jelenlétemmel csak bajt hozhatok rájuk. Tudtam, 

hogy mindenkinek az lenne a legjobb, ha elmennék. És akkor, az ágyban fekve úgy 

döntöttem, hogy megszegem az ígéretemet, amit az első napon tettem és elszökök. 

Gyorsan kapkodtam magamra a ruháimat. Kiosontam a folyósora és kilopakodtam a házból. 

Aztán találomra elindultam az egyik irányba. Sokáig mentem a házak között, mire egy főútra 

értem. Egy buszmegállóra és néhány várakozóra lettem figyelmes. Odaballagtam közéjük és 

leültem a padra. A busz rövidesen megérkezett. Néztem, ahogy felszállnak rá az emberek, de 

én nem mozdultam. A sofőr egy darabig még várt hátha meggondolom magam, aztán 

becsukta az ajtót és tovább állt. Egyedül maradtam. Csak ültem a megállóban és az járt a 

fejemben, hogy mi a fenét is kezdjek magammal. Tudtam, hogy ha Tom jelenti a szökésemet, 

akkor ezzel nem csak magamat, de őt is komoly bajba sodrom. Tisztában voltam azzal is, 

hogy bármit is tettem a szökés a rendőröket fogja igazolni. De nem bírtam tovább azt sem, 

hogy miattam veszekedtek minden áldott este. Ennél még a börtönben is jobb lett volna. 

Buszok jöttek, mentek körülöttem, de nem szálltam fel egyikre sem. Csak ültem ott és nem 

mozdultam. Arra gondoltam, hogy talán ennyi is elég, ahhoz hogy letartoztassanak. 

Aztán egyszer csak egy autó fékezett le a megállóban. Először nem ismertem meg a kocsit, 

csak amikor kiszállt belőle Tom. Elég idegesnek és feszültnek látszott. Biztos voltam benne, 

hogy meg fog verni, és úgy éreztem talán meg is érdemelném. De nem tett semmit, csak leült 

mellém a padra és sokáig, talán túl sokáig is hallgatott. Eleinte rosszul érzetem magam, de 

aztán lassan megnyugodtam. Jól esett ez a közös hallgatás. Körülöttünk teljesen 

elcsendesedett minden, mintha még a forgalom is leállt volna, alig egy-két autó hajtott el 

előttünk. Aztán Tom megszólalt és én döbbenten hallgattam. Elmondta miért nem volt túl jó 

ötlet, hogy megszöktem. Elmondta, hogy egy fiatal lány meggyilkolásával gyanúsítanak és a 

rendőrök alig várják, hogy elszúrjak valamit és visszavihessenek a börtönbe. Csak ültem és a 

döbbenet teljesen lebénított. Loptam, hazudtam, csavarogtam, de hogy embert ölni Ez 

teljességgel képtelenségnek hangzott. Csak kétségbeesetten ráztam a fejem. El akartam 

mondani, hogy nem én tettem, de nem bírtam. Tom átkarolta a vállam és beültetett az autóba. 

Dávid, figyelj! Tudom, hogy nem te tetted, rendben Csak adj nekem időt, hogy 

bebizonyítsam. Megteszed Bólogattam, de belülről egyre erősebben mardosott egy érzés. 

Sírni szerettem volna. 

A másnap pokol volt. Talán semmi sem volt még olyan elviselhetetlen, mint az a tudat, hogy 

esetleg a többiek gyilkosnak tartanak. Megértettem Katit is, hiszen ki szeretné, ha egy bűnöző 

játszana a gyerekével. Nem akartam kijönni a szobából, nem akartam a többiek szemébe 

nézni. Csak láthatatlanná akartam válni. Szerettem volna, ha békén hagynak, ha elfelejtik, 

hogy létezem. De ez nem ment olyan egyszerűen, több okból sem. Az egyik ok, hogy Tomnak 

volt egy furcsa szokása. Imádta, ha az egész család együtt vacsorázik vasárnaponként. Ehhez 

60 


minden körülmények között ragaszkodott. Úgy tűnt, hogy a többi gyereknek ez nem okoz 

különösebb problémát, de én nem ilyen voltam. Annyira megszoktam, hogy egyedül vagyok, 

hogy egyedül kell boldogulnom, hogy nehezemre esett odaülni az asztalhoz a többiekkel. 

Ráadásul szégyelltem magam, ami még inkább megnehezítette számomra a beilleszkedést. A 

hétköznapokon könnyedén el tudtam kerülni a többieket, hiszen amúgy is teljesen egyedül 

voltam, mert mindenki iskolában volt és Kati nem ragaszkodott ahhoz, hogy vele töltsem az 

időmet. A vasárnapot viszont nem lehetett kihagyni. Ott gubbasztottam az asztal végében és 

igyekeztem olyan kicsire összehúzni magam, hogy szinte már láthatatlan legyek. Sokáig 

éreztem magam betolakodónak, oda nem illőnek. Talán egy év is eltelt, mire ez az érzés 

lassan eltűnt belőlem. De addig nagyon szenvedtem tőle. 

A másik dolog, ami miatt kényelmetlenül éreztem magam, azok a folytonos veszekedések 

voltak Kati és Tom között. A szökésem utáni időben ezek egyre gyakrabban és egyre 

durvábban jelentkeztek. Aztán egy napon, amikor mindenki iskolában volt, Kati 

összecsomagolt és egy szó nélkül elköltözött. Az ezt követő napok furcsa csendben és 

ürességben teltek. Tom szomorú volt, de még így is kedvesen és megértően beszélt velünk. 

Soha nem kiabált senkivel, még akkor, sem ha szétszedték a házat. Lassan kezdtem 

megnyugodni. Életemben először éreztem azt, hogy biztonságban vagyok. Nagyon meglepő 

volt és elég rémisztő is. Nem tudom mitől is féltem, de emlékszem hogy mindenáron meg 

akartam győzni magam arról, hogy nem szabad megbíznom Tomban. És minél jobban 

győzködtem magam, annál inkább tudtam, hogy nincs igazam. 

Teltek a hetek. Az idő múlásával pedig lassan kezdtem megszokni az új helyet és az új életet. 

Persze ott motoszkált a fejemben, hogy bármikor jöhetnek értem a rendőrök és vihetnek a 

börtönbe, de minél távolabb kerültem attól a naptól, amit a fogdán töltöttem, annál inkább 

bíztam abban, hogy sose fog ismét bekövetkezni. 

Április közepe felé jártunk. A tizenhatodik születésnapom előtt pár nappal Tom bejött a 

szobámba. Én már lefeküdtem, de még nem bírtam elaludni. Tom leült az ágyamra és 

elmondta, hogy megtalálták a fiút, aki megölte a lányt. Felkeltem az ágyból és az ablakhoz 

mentem. Szerettem nézelődni az ablakból, ahonnan szinte az egész hegyet lehetett látni. 

Emlékszem, hogy néztem az ablakon kifelé és arra vártam, hogy a lelkem megkönnyebbüljön. 

De nem éreztem semmit. Teljesen üres voltam. Csak néztem, ahogy a szél játszik a 

falevelekkel és sírni szerettem volna. Tom megérintette a vállamat, és a fülembe súgta. Vége 

van David! Most már nem bánthat senki, erre megesküszöm – mondta, majd egy darabig 

szótlanul állt mögöttem, kezét vállamon hagyva. Csak álltunk és néztük, hogyan megy le a 

nap az ablakom előtt, aztán magamra hagyott. Még órákig visszhangzottak a fejemben szavai. 

„Vége van! Vége van! Vége van!” Aztán sírni kezdtem. Álltam a sötét ablak előtt és a 

könnyek végigfolytak az arcomon. Meg sem próbáltam megállítani őket. 

Tom nem erőltette a dolgot. Nem kényszeríttet arra, hogy beolvadjak a családjába. Persze 

nem hagyta, hogy teljesen magamra maradjak, de valahogy nem éreztem kényszernek a 

dolgokat. Elvitt minket mindenhova. Életemben először jártam az állatkertben, vidámparkban. 

Nagyon jól esett végre szívből nevetni. Azt hittem semmi nem fog változni, de tévedtem. 

Szinte észrevétlenül szűnt meg a mellkasomat szorító furcsa érzés, amit már annyira 

megszoktam, hogy amikor nem éreztem, csak akkor kezdett hiányozni. Élveztem a társaságot. 

Élveztem, hogy szavak nélkül is megértenek. És ami a legfontosabb volt, élveztem, hogy 

elfogadtak olyannak, amilyen vagyok. 

Tom gyakran bejött esténként a szobába, hogy „beszélgessünk”. Néha annyira szerettem 

volna neki válaszolni, vagy elmondani, hogy mennyire össze vagyok zavarodva, de képtelen 

voltam. Féltem, hogy talán soha többé nem leszek képes arra, hogy beszéljek, és talán ez a 

félelem volt, ami lebénított. Csak ültem és hallgattam és bólogattam, de nem tudtam egyetlen 

egy szót sem kinyögni. De Tom nem bánta. Mindig azt mondta: Dávid, ne aggódj, mindennek 

eljön az ideje, hidd el nekem! Annyira szerettem volna elhinni neki. 

61 


Teltek a napok. Többnyire egyformán. A többiek délelőttönként az iskolában voltak délután 

meg a barátaikkal lógtak. Én általában otthon voltam egyedül, vagy Tom kisfiára vigyáztam 

napközben. Nagyon büszke voltam olyankor magamra, hogy én vigyázhatok rá. Többnyire 

azonban csak unatkoztam. És mivel nem volt semmi, de semmi dolgom, nem kellett az 

életemért küzdenem, nem kellett nap mint nap azzal foglalkoznom mi lesz majd ezután, 

hamar úrrá lett rajtam egyfajta kedvetlenség. Ha nem volt ott Simonka, csak ültem a 

nappaliban és a tévét bambultam. Aztán elkezdtem olvasni. Tömegesen faltam a könyveket, 

mondhatni válogatás nélkül. Mindent elolvastam, amit a lakásban találtam. 

A hétvégék mindig változatosan teltek. Tom mindig kitalált valami programot, és ha nem is 

mindenki, de a többségünk szívesen részt vett benne. Jártunk moziba, színházba, kiállításokra, 

kirándulni és még számtalan helyre. Volt hogy rábökött egy városra a térképen és kiadta, 

hogy derítsük ki milyen nevezetességei vannak, miről híres és ha mindent összegyűjtöttünk 

amit lehetett beültünk az autóba és elmentünk. Sokat utaztunk így. 

Napról napra változtam. Míg eleinte elviselni sem tudtam, hogy bárki hozzám érjen, lassan 

megtanultam hogy nem minden érintés okoz fájdalmat. Eleinte mindig összerándultam, vagy 

felemeltem a kezem, hogy ne tudjanak megütni. A többiek csak mosolyogtak ezen. Ha 

játszottunk én mindig elvesztettem a fejem. Ész nélkül futkostam a kertben, aminek aztán az 

lett a vége hogy össze vissza törtem magam. Elég szerencsétlen voltam, nem volt olyan nap, 

hogy valahol valamim ne vérzett volna. Tom sokszor szólt rám, hogy figyeljek kicsit jobban, 

de valójában sohasem haragudott rám. Olyan voltam, mint egy kisgyerek, be akartam pótolni 

mindent, ami kimaradt és egész jól haladtam. 

Tomot rendszeresen felkereste egy nő a gyámügytől. Velem is beszélt néhányszor, de 

többnyire csak Tomhoz jött. Sokat beszélgettek rólam, meg arról, amiken keresztül mentem. 

Néhányszor szándékosan hallgatóztam, bár Tom a legtöbbször elmesélte hogy miről volt szó 

vagy odahívott hogy én is meghallgassam, miről beszélgetnek. Nem mindig értettem hogy 

miről volt szó, de azt tudtam, hogy a hallgatásom miatt nagyon aggódott a nő. Tom nem 

idegeskedett miatta, és amikor a nő közölte, hogy vigyen orvoshoz határozottan 

visszautasította. Örültem neki, hogy kiállt mellettem, de titkon szerettem volna, ha végre 

valaki megmondja, miért nem vagyok képes megszólalni. A téma minden egyes látogatás 

során felmerült, de Tom kitartott az mellett, hogy csak időre van szükségem. És neki lett 

igaza. 

A születésnapom volt. Annyira nem tartottam számon ezt a napot, hogy teljesen elfelejtettem. 

De a többiek nem. Mindenki készült valamivel. Amikor lementem vacsorázni egy halom 

ajándék és egy nagy torta várt tizenhat gyertyával. Nagyon megijedtem. Nem is értem miért, 

de hirtelen pánikba estem. Eszembe jutottak a régi születésnapjaim és a nem túl kellemes 

emlékektől újra belém hasított az érzés, amit már kezdtem elfelejteni. Csak álltam az asztal 

mellett és néztem életem első ajándékait. Őszintén megmondva azt sem tudtam hirtelen, mit 

kell csinálni velük. Csak álltam és forgattam a kezemben a kis csomagokat és valahol a 

fejemben egy hang egyre erőteljesebben üvöltött. Én ezt nem érdemlem meg. Olyan 

keményen a fejembe verték, hogy tényleg, tiszta szívből hittem benne. Én nem érdemlem 

meg- nyögtem ki végül, mindenki legnagyobb döbbenetére. Tom mellém lépet és maga felé 

fordította könnyektől nedves arcomat. Olyan mélyen nézett a szemembe, hogy attól féltem 

mindent lát, ami bennem kavarog. Dávid, figyelj rám. Mindenki megérdemli, hogy jó dolgok 

történjenek vele és ez alól te sem vagy kivétel- kezdte. Kitéptem fejemet a kezéből és a 

cipőmre bámultam. De én rossz vagyok – nem néztem rá miközben ezt mondtam, nem 

akartam látni, ahogy rám néz. A többiek némám figyeltek minket. Tom sóhajtott egyet aztán 

halkan és olyan lassan, hogy biztosan megértsem szavait elkezdte: Próbálom úgy mondani, 

hogy megértsd. Ami a múltadban veled történt, az valóban igazságtalan és felháborító. 

Olvastam az aktádat és tudom, hogy azt hiszed, az határozza meg, hogy mi vagy. Hát tudd 

62 


meg Dávid, hogy az egy szarság. Nem egy halom papírra leírt mondat mondja meg kik 

vagyunk. Nem az a néhány hiba határozza meg az életet, amit kényszerhelyzetben cselekszünk. 

Az számít, amit mostantól teszel Ha nem vagy képes elszakadni a múltadtól, akkor még 

nagyon sokat fogsz szenvedni az életben. Csak rajtad áll, hogy miként alakítod az életedet. Ha 

elhiszed, hogy rossz ember vagy, akkor azzá fogsz válni, de én tudom, hogy sokkal több van 

benned, semhogy ne lásd meg magadban azt, amit mi itt mindannyian tudunk. Nem vagy 

tökéletes, de megnyugtatlak senki sem az. De te képes vagy arra, hogy megváltoztasd a 

sorsod, hát tedd meg. Csak ez számít. Most meg fújd el azokat a gyertyákat mert leég a süti és 

a többiek már alig várják hogy ehessenek belőle. Ja és ne feledj el kívánni valamit! 

Néztem a tortát, de nem tudtam, mit kívánhatnék. Össze voltam zavarodva. Aztán nagy 

levegőt vettem és elfújtam mind a tizenhat csonkig égett gyertyát. „Csak jó akarok lenni!” – 

súgtam bele a füstbe. 

Eljött a nyár. A többiekre pihenés és lazítás, rám pedig kemény munka várt. Be kellett 

pótolnom, amit kihagytam. Két hónapom volt arra, hogy felkészüljek a vizsgákra és végre 

lezárjam az általános iskolát. Tom magántanárokat fogadott mellém. Eleinte semmi kedvem 

nem volt, de lassan belerázódtam. A többiek is sokat segítettek. Ha elakadtam valamelyik 

feladatban, akkor valaki mindig ott termet, hogy segítsen. A nagyobbak nem hagytak békén, 

amíg fel nem mondtam nekik a leckét, ami tekintve akadozó beszédemet nem volt egy 

könnyű feladat. Tom nem erőltette, hogy beszéljek, de ha mégis belekezdtem mindig 

türelmesen megvártam, amíg megtalálom a megfelelő szavakat. Lassan, akadozva és dadogva 

beszéltem, de végre beszéltem. Nagy élvezet volt annyi év után a saját hangomat hallani. Nyár 

végére már le sem lehetett lőni. A közlésvágyam akkora volt, hogy mindent és mindenkinek 

el akartam mondani. A dadogásom elmaradt és akadozó beszédem helyet folyékonyan és 

rettenetesen gyorsan kezdtem beszélni. Tom sokszor félbeszakított, és megismételtette velem, 

de én annyira türelmetlen voltam, hogy képtelen voltam lassabban elmondani, amit akartam. 

Aztán eljött a szeptember és a vizsgák ideje. Minden gond és nehézség nélkül letettem a 

záróvizsgákat és a különbözeti vizsgákat és végre beülhettem az iskolapadba. A gimnázium 

második osztályát kezdtem el. Jó érzés volt egy olyan iskolába járni, ahol senki sem ismer, 

senki sem tud semmit a múltamról. Eldöntöttem hogy soha nem fogom megosztani senkivel 

azt, ami velem történ és elkezdtem kitalálni magamnak egy teljesen új múltat. Persze a 

történet folyton változott és néhány helyen a hihetetlent súrolta, de a végére annyira beleéltem 

magam, hogy én is kezdtem elinni. 

Lassan ment a beilleszkedés az iskolában. Eleinte mindenki furcsállta a viselkedésemet de 

hamar megkedveltek. Azt hiszem az osztály bohócának tartottak, de mindent elkövettem hogy 

szeressenek. Ez meg is történt. A tanárok is és a többiek is hamar megkedveltek. Jól éreztem 

magam. Szerettem az iskolát, keményen tanultam és egész jó jegyeket szereztem. Mindenféle 

különórát is vettem és arról álmodoztam, hogy egyszer gazdag leszek. Egy idő után egyre 

többet foglalkoztam a pénzkeresés lehetőségével, mint az iskolával. Egyre kevesebb értelmét 

láttam a tanulásnak és minden álláshirdetésben a meggazdagodás lehetősége merült fel. 

Eleinte az iskola mellett vállaltam munkát. Hajnalban újságokat hordtam szét, de kevésnek 

találtam az így megkereshető összeget. Ezért egyik nap azzal álltam Tom elé, hogy 

abbahagyom a tanulást. 

Tom épp valami ügyön dolgozott és teljesen bele volt mélyedve a munkájába. Azért is 

választottam ezt a pillanatot, mert bíztam abban, hogy észre sem fogja venni, hogy mit 

mondtam. Tévedtem. Letette a papírokat, amiket olvasgatott és szúrós, sokat sejtető tekintetét 

rám szegezte. Nem szólt semmit, de a tekintetével szinte keresztül döfött. Minden gondolat 

kiszállt a fejemből. Csak álltam és arra vártam, hogy végre megszólaljon. Hogy mondjon 

valamit. Mondja azt, hogy nem vagyok normális, hogy nem engedi, hogy menjek a szobámba. 

63 


Bármi jobb lett volna, mint ez a vizslatás. Aztán végre megszólalt. Hangja nyugodt volt, mint 

mindig. Sose felejtem el. Mindössze egy mondatot mondott. Ha szerinted ez jó ötlet, csináld! 

Aztán visszafordult a munkája felé. Még jó ideig álltam az ajtóban. Valahogy olyan érzésem 

volt, hogy nem kéne megtennem, de győzködtem magam, hogy igenis remek terv. Dolgozok, 

és szépen lassan meggazdagodok. Annyira gyerekes elképzelés volt, de nekem fel sem tűnt. 

Másnap elmentem egy gyorsétterembe és teljes munkaidős állást vállaltam. Nem sok 

szabadidőm maradt, de nem érdekelt. Úgyse nagyon tudtam mit kezdeni a szabadidőmmel. 

Reggelente kihordtam az újságokat és aztán rohantam az étterembe. Felvettem az egyenruhát 

és minden új napot egy kihívásnak éreztem. Gyorsan beletanultam a hamburger készítés 

rejtelmeibe és minél mélyebbre ástam benne magam annál kevésbé volt kedvem hamburgert 

enni. Két héttel később már a pénztárban álltam és lelkesen köszöntöttem a vásárlókat. Eleinte 

minden simán és lelkesen zajlott, de aztán egyre több furcsa és kellemetlen élmény ért. Ilyen 

volt a pénztárban eltöltött első napom is. Zárás után a pénztár elszámolást követően némi 

többletem volt a borravalók következtében. Nagyon örültem neki, hiszen minden fillérre 

szükségem volt, és óriási csalódás ért, amikor közölték velem, hogy nem tarthatom meg a 

plusz összeget. Teljesen letörtem. Persze tanultam az esetből és onnantól kezdve a 

borravalókat egyből zsebre tettem és inkább mínuszba semmint pluszba hoztam a kasszát. De 

mindezek ellenére hamar elment a kedvem a kasszázástól, pedig mindenki azt állította, hogy 

az a gyorséttermi karrier fordulópontja. Nem nagyon értettem miért is. 

Visszakönyörögtem magam az étterem részbe. Felmosó fával jártam körbe, vagy elhagyott 

tálcákat szedtem össze. Szerettem figyelni az embereket. A legtöbben rám mosolyogtak és 

kedvesek voltak. De nem mindenki. Egy nap egy kisebb társaság szállta meg az egyik 

nagyobb asztalt. Amikor a pénztáros kiszúrta, hogy bort isznak megkért szóljak nekik, hogy 

ezt nem szabad. Én odamentem és megkértem őket hogy tegyék el, de csak a képembe 

röhögtek. Mindent összekentek, a kajákat dobálták és közben mindenkit, aki ott dolgozott 

teljesen lenéztek. Nagyon feldühödtem, amikor az egyik nagydarab srác közölte velem, hogy 

azonnal nyaljam fel a padlót, mert koszos lesz a cipője és ha nem teszem a végén még 

kénytelen lesz belém törölni. Nem értettem miért csinálták. Csak álltam és bámultam őket, 

miközben a többiek megpróbálták kizavarni a társaságot. Végül rendőrt hívtak. 

A legrosszabb azonban nem ezek voltak, hanem azok a gimnazista, egyetemista fiatalok, 

akiknek soha nem volt szükségük arra hogy dolgozzanak. Olyan felsőbbrendűséggel léptek be 

az ajtón, mintha mi senkik lettünk volna hozzájuk képest. Újra megszálltak azok az érzések, 

amik az intézetben töltött idő alatt sokszor rám találtak. Úgy éreztem magam, hogy nem érek 

annyit, mint a többiek. Akkor már több mint egy hónapja dolgoztam ott. Nem hosszú idő, de 

arra bőven elég volt, hogy sok mindenre rájöhessek, átértékelhessek. Például arra, hogy hiába 

dolgozom napi nyolc, tíz órát, sose lesz annyi pénzem, hogy önállóan megélhessek. A másik, 

amire rájöttem, hogy én is vagyok olyan ember, mint azok, akik összeröhögnek a hátam 

mögött és lesajnálnak mert ott kell dolgoznom. Csak egy dologra nem jöttem rá. Mégpedig 

arra, hogy mondjam meg Tomnak hogy tévedtem. Hogy vissza akarok menni a suliba és 

befejezni a gimnáziumot. Teltek a napok, a hetek és egyre kétségbeesettebb lettem. Egyre 

kedvetlenebb. Már nem keltem fel hajnalban, hogy újságot hordjak és sokszor rosszullétre 

hivatkozva sokkal előbb eljöttem az étteremből. Otthon aztán elővettem a könyveimet és 

elkezdtem tanulgatni. 

Tomnak nyilván feltűnt az a hirtelen és gyors hangulatváltozás, amin keresztül mentem. 

Eleinte csak úgy dőlt belőlem a lelkesedés, szőttem a terveket, aztán ahogy teltek a hetek 

egyre kevésbé és kevesebbet beszéltem, csak bambultam és gondolkoztam azon mit is kellene 

kezdenem a helyzettel amibe saját magamat kevertem. 

Egy este, amikor a szobámban bújtam a könyveket és már kezdtem fejgörcsöt kapni egy 

megoldhatatlannak tűnő matekfeladattól Tom nyitott be hozzám. Eleinte megpróbáltam 

64 


leplezni kiábrándultságomat és titokban tartani iskolába járási szándékomat, de azon az estén 

már ehhez sem volt kedvem. Csak ültem a könyvek felett és vártam, hogy Tom végre 

lecsesszen vagy megszidjon, vagy bármi más módon tudtomra adja mekkora hülye vagyok. 

De nem tette, csak állt vigyorgott és egy borítékot szorongatott a kezében. Amikor kellően 

kiélvezte nyomoromat az asztalra tette a levelet és mindössze annyit mondott. „Tudtam, hogy 

meggondolod magad” - azzal kivonult a szobából. 

Kinyitottam a levelet, amely az iskolából érkezett. Az állt benne, hogy minden különösebb 

akadály nélkül folytathatom az iskolát, csak a kimaradt hónapok bepótlását követően egy 

különbözeti vizsgát kell tennem. Régen éreztem már olyan boldognak magam, mint akkor. 

Belevetettem magam a tanulásba. Be akartam bizonyítani mindenkinek, hogy megérdemelten 

kaptam még egy esélyt. Év végén kitűnőre végeztem, még jutalmat is kaptam és nagyon 

büszke voltam magamra. 

A nyár nagyon gyorsan eltelt. Tom mindenféle programot és tábort szervezett nekünk. 

Életemben először lovagoltam és az felejthetetlen élmény volt. Sokat nevettünk, játszottunk. 

Esténkén együtt néztük a tv-t vagy moziba mentünk. Néha tábortüzet csináltunk az udvaron és 

szalonnát sütöttünk. Sokat beszélgettünk. A szeptember észrevétlenül közeledett. Nem sok 

kedvünk volt visszaülni az iskolapadba, de muszáj volt. Noha én sem örültem túlságosan a 

tanévkezdésnek továbbra is keményen tanultam. Tom szerint néha talán túl keményen is. 

Kihagytam a közös vacsorákat és sokszor maradtam inkább otthon, amikor a többiek 

szórakozni mentek. De minden látszat ellenére elképzelésem sem volt arról, hogy mihez 

kezdjek majd az érettségi után. Úgy éreztem bármennyit is tanulok, sohasem fogom utolérni a 

többieket. Emlékszem az egyik irodalom órára dolgozatot kellett írni, Mi lesz velem húsz év 

múlva címmel. Soha egyetlen dolgozattal sem szenvedtem annyit, mint azzal. Csak ültem a 

papír felett és nem tudtam mit írjak. Nem tudtam elképzelni a jövőmet. Ez elég riasztónak 

tűnt. Másnap fel kellett olvasni a többiek előtt. Miközben hallgattam hogy az osztálytársaim 

ügyvédek, orvosok, közgazdászok akarnak lenni én egyre mélyebbre süllyedtem a padba és 

rettegtem attól a perctől, amikor a tanár felszólít és ki kell mennem a többiek elé. Oly annyira 

féltem, hogy szinte már a rosszullét szélére kerültem. Végül, amikor a tanár felszólított csak 

annyit mondtam, hogy nem csináltam meg a leckét. Nem akartam felolvasni, amit akkor 

írtam. Pedig nem volt benne igazából semmi szégyellni való én mégis mélységesen 

szégyelltem magam. Hogy miket írtam a dolgozatba Csupán egy mondat jutott eszembe. 

Egyetlen egy mondat. Hogy jó ember akarok lenni. Tényleg nem akartam mást. És szinte már 

betegesen rettegtem attól, hogy rossz leszek. 

A tanár nem volt túl megértő. Az egyest, amit kaptam szó nélkül adtam oda Tomnak aláírásra. 

Kicsit furcsállta a dolgot, hiszen majdnem kitűnő tanuló voltam, de nem firtatta, mert tudta, 

ha valami bánt azt előbb utóbb úgyis megosztom vele. Igaza is lett. Még hetekkel később is az 

járt a fejembe, hogy mit kellett volna írnom. Megkérdeztem a többieket is, hogy ők vajon 

tudják-e mik akarnak lenni, mihez akarnak kezdeni az életükben. Teljesen kétségbeestem 

amikor rájöttem rajtam kívül mindenkinek van valami célja az életben. Nem tudtam, mit 

tegyek, így végül Tomhoz fordultam. Elmeséltem neki az egészet. Amikor befejeztem, csak 

ennyit mondott „Tudod Dávid, ez nem olyan egyszerű. De azt hiszem, sőt tudom, hogy előbbutóbb 

mindenki megtalálja a helyes utat. Azt hiszem te sokáig fogod kutatni, de ha már tudod 

ki vagy tudni fogod mit kell tenned. Ne görcsölj ezen, ne erőltesd hogy kitaláld, mert ennek 

belülről kell jönnie. Tudom, hogy rá fogsz találni csak légy türelmes” 

Na türelmes az nem akartam lenni. Tudni akartam ki vagyok és mi az, amihez értek. 

Nyakamon volt az érettségi. A továbbtanulás lehetősége, vagy a munka világa. Egy dolgot 

tudtam, mégpedig azt hogy nincs értelme továbbtanulnom, ha fogalmam sincs arról mihez 

akarok kezdeni. Csak azért, hogy diplomám legyen nem akartam iskolába menni. Tom nem 

erőltette a továbbtanulást, mint ahogy azt sem hogy munkát keresek. Ő volt a türelem 

mintaképe. 

65 


Leérettségiztem. Nem volt nehéz. Magam is meglepődtem, hogy mennyire simán ment, pedig 

a jövőm tervezgetése minden időmet lefoglalta. Míg a többiek a nyarat élvezték én főleg az 

újságok álláshirdetéseit bújtam. Kerestem az utamat, vártam hogy megszálljon az isteni 

szikra. De nem tudtam kitalálni mit is kellene csinálnom. Így hát találomra jelentkezni 

kezdtem mindenféle munkára. Végül felvettek egy raktárba. Eleinte élveztem a munkát. 

Pakolásztam, hurcoltam az árut. Megtanultam targoncát vezetni, le is vizsgáztam belőle. 

Kerestem annyi pénzt, hogy albérletbe költözzem és még a jogosítványra is futotta belőle. Fél 

év után azonban kezdtem megunni. Nem éreztem jól magam a kollégák között, nem találtam a 

helyem végül annyira kiborultam, hogy felmondtam. Nem törtem le, hiszen Tom szavai a 

fülemben csengtek. Türelem, majd meglesz! Újra kezembe vettem az újságot és újabb munka 

után néztem. Végül egy gyárban kötöttem ki, három műszakban szalag mellett. Erről a 

munkáról egy hónap alatt bebizonyosodott, hogy teljességgel ki van zárva, hogy sokáig 

bírjam. Viszont azt is megtanultam, hogy előbb kell munkát keresnem és utána felmondani, 

mert anyagi kereteim elég szűkösnek bizonyultak. Végül találtam egy árukiszállítói munkát. 

A gyárban töltött két hónap után valósággal élveztem a szabad mozgást. Le-fel furikáztam a 

városba és árut szállítottam mindenféle üzletbe, összeírtam mi hiányzik, mit kell vinni, vagy 

épp elhozni. De az idő múlásával ennek a varázsa is megkopott. Fárasztott a kocsikázás, a 

dugózás a városban, a várakozás és a sokszor éjszakába húzódó szállítás. Lassan kezdtem azt 

érezni, hogy ezt sem nekem találták ki. Nyugodt irodai munkára vágytam. Jelentkeztem 

adatrögzítőnek egy vállalathoz. Egy hónap után azonban kirúgtak, mert folyton elkéstem a 

munkából. Nem sértődtem meg, baromi unalmasnak találtam a számítógép előtt való 

ücsörgést. Csak hogy ott voltam az albérletben, munka nélkül. Kezdtem újból kétségbeesni. 

Forgattam az újságot és elképzelni sem tudtam mihez is kezdhetnék. Legyek biztonságőr 

Eladó Csapos Ügynök Tudtam minden hiába pár hónapnál tovább úgyse bírnám. 

Végül felkerekedtem és meglátogattam Tomot. Akkor jutott eszembe, hogy majd egy éve nem 

is beszéltem vele. Persze eleinte kerültem a témát. Mindenről beszélgettünk, hogy miként is 

alakul az életem, végül aztán csak kinyögtem. Elmondtam neki, hogy hiába próbáltam ki 

mindent, hiába vagyok baromi türelmes, nem találom a helyem a világban. Tom azt mondta 

csináljam azt amihez értek. De vajon mihez értek- kérdeztem. Ezt csak te tudhatod fiam! – 

válaszolta. Magam alatt voltam. Hazakullogtam a belvárosi albérletembe és megpróbáltam 

kitalálni mi is az, amihez értek. De nem jutott eszembe semmi. Az ég világon, semmi. 

Nem tudom mennyi idő telt el gondolkozással. Néha felkeltem ittam egy kávét, ettem egy 

kenyeret, aztán visszafeküdtem az ágyra és továbbra is az járt a fejembe, hogy tulajdonképpen 

én nem értek semmihez sem. 

Néhányszor lementem kocsmába, hogy találkozzak emberekkel. Hogy figyeljem őket, hogy 

titokban kihallgassam és rájöjjek miért is nem találom a helyem. Érdekes megfigyeléseket 

tettem, és valamivel jobb szórakozásnak tűnt, mint otthon feküdni és a négy falat bámulni. 

Végül összeismerkedtem néhány fiatal sráccal, akik a környéken laktak. Szinte egyből 

befogadtak maguk közé, sohasem kérdezték, ki vagyok és mit keresek itt, igaz ők sem nagyon 

beszéltek magukról. Valahogy nem ez volt a lényeg. Együtt néztük a meccset, együtt ittuk a 

sört és együtt vállaltunk alkalmi munkákat is, hogy valamiből megéljünk. Ha kellett zsákokat 

és ládákat rakodtunk a nagybani piacnál, ha kellett koszos fémeket a méhtelepen, mindegy is 

volt. A pénzt aztán közösen költöttük el. Abban az időben nem sokat jártam haza, ha haza is 

mentem csak átöltözni vagy aludni pár órát. Egyik este vettünk pár üveg piát és kimentünk a 

parkba ahol nagy koncert volt. Hallgattuk a zenét és a lányokról beszélgettünk. Elégé 

szégyelltem magam, amiért én még soha nem voltam nővel és persze a fiúk is nehezen 

akarták elhinni, de a végén ha hitetlenkedve is, elfogadták a tényt. Akkor este elhatározták, 

hogy ezen változtatni kell. Én nem nagyon rajongtam a gondolatért, hogy csak azért szedjek 

fel egy lányt, hogy aztán lefeküdjek vele, de a többiek nem törődtek túlságosan a 

66 


véleményemmel. Azt mondták, hogy jó buli lesz és én igyekeztem elhinni nekik. A koncert 

végén a park tele lett fiatalokkal, akik még javában a zene hatása alatt álltak, ezért más felé 

vettük az irányt hogy lányokat keressünk. Nekem egyre kevésbé volt kedvem az egészhez, de 

a fiuk nem adták fel és a végén találtunk is pár nőt, akik a park egy eldugottabb részén 

ácsorogtak. Amikor megláttak minket odajöttek hozzánk és kikezdtek velünk. Mivel én még 

sohasem találkoztam prostituáltakkal eleinte nem is eset le, hogy ezek a lányok hivatásból 

csinálják a dolgot. Csak amikor az egyik srác a csapatból üzletelésbe kezdett az egyik nővel 

értettem meg, hogy mire megy ki a dolog. Bevallom kicsit megijedtem, amikor közölték 

velem, hogy az a nő megmutat mindent, amit már réges-régen tudnom kellene, másfelől 

örültem is neki, hogy nem kell azon görcsölnöm, hogy miként ismerkedjek össze valakivel, 

mert abban elég bénának éreztem magam. 

Mivel nem volt más hely a nőt elvittem az albérletembe. Annyira zavarba voltam, hogy 

fogalmam sincs arról miket is hordtam össze neki. Eleinte dadogtam és csak tanácstalanul 

ácsorogtam ,amikor pedig elindult felém pánikszerűen hátráltam a falig. A nő türelmes volt 

velem. Leült, beszélgettünk, lassan feloldódtam. Aztán megérintett. Olyan érzés volt, mint a 

villám csapás. Egy doktornőt leszámítva nem volt más nő aki hozzám ért volna és egyfelől 

rettentően vágytam az érintésére, másfelől minden idegszálammal rettegtem tőle. A nő lassan 

tette a dolgát, mialatt én ellentétes érzések között vergődtem. Igazából az aktusra magára nem 

is emlékszem, annyira lekötött az hogy legyőzzem félelmeimet. Az emlékek a fiatalkorúaknál 

szerzett negatív tapasztalataimmal az élen versenyt tolongtak a fejembe. Alig vártam hogy a 

nő végezzen velem és magamra hagyjon. Aztán csak feküdtem az ágyban és azon igyekeztem 

hogy soha ne kelljen arra a napra emlékeznem. 

Azután az éjszaka után minden kapcsolatot megszakítottam a srácokkal és újra csak arra 

koncentráltam, hogy megtaláljam önmagamat. Nem ment könnyen. A pénzem elfogyott, a 

lehetőségeim megritkultak. Az esélyem arra, hogy valaha is rájöjjek mihez is értek egyre 

halványabbnak festett. Aztán egy napon beállított Tom. Ahogy végignézett a szobakonyhás 

albérleten, az ételmaradékokon, a rendetlenségen és rajtam, tekintette mindent elárult. 

Szánalmas kinézetem lehetett, nem tagadom. Végül arrébb túrta az ágyneműt és leült mellém 

az ágyra. Egy kicsit rosszabb, mint amire számítottam, de nem sokkal. – közölte. Sikerült 

kiderítened mihez is értesz Bár ahogy elnézlek, inkább ne is válaszolj. Van egy munkám a 

számodra. Persze csak ha úgy döntesz hogy felhagysz az önsajnálattal. Nos Bármire kapható 

lettem volna, így természetesen igent mondtam, noha fogalmam sem volt arról, hogy mire. 

Másnap reggel Tom elkísért az új munkahelyemre. 

67 


Az új élet küszöbén 

Szerettem csinálni. Tényleg szerettem. Nem csak pillanatnyi fellángolásként, mint addig 

bármit, hanem teljes szívemből, őszintén. És hamar be is bizonyosodott, hogy jól is csinálom. 

Sőt. Nem csak jól, hanem én vagyok az egyik legjobb. Persze nem volt könnyű munka. Sose 

könnyű az a munka, amit emberekkel kell végezni. Pláne nem könnyű, ha fiatalkorúakról 

vagy gyerekekről van szó. Többnyire éjszaka jártam a várost. Elhagyatott helyeket, lerobbant 

gyárakat, gettókat és lakótelepeket, hogy bujkáló, csövező, drogos fiatalokat keresek, és a 

lehetőségekhez mérten segíthessek nekik. 

Pontosan tudtam, mi jár a fejükben, mit gondolnak, éreznek. Ismertem a félelmeiket, az 

agresszív kötekedő álarcok mögé bújt rettegést. A túlélésért folytatott küzdelmük minden 

egyes nyomorúságos pillanatát. Tudtam mire vágynak, mire van szükségük és tudtam mi az, 

amit mindenképpen el kell kerülni velük szemben. Sokszor hallgattam az irodában a 

kollégákat, amint arról beszélgetnek mennyire sajnálják ezeket a szerencsétlen gyerekeket. Én 

nem sajnáltam őket. Pontosan emlékeztem azokra az időkre, amikor jómagam is az utcákon 

éltem. Pontosan emlékeztem arra, hogy a sajnálat volt az egyetlen dolog, amit nem kértem, 

amire nem volt szükségem. 

Egy sötét és omladozó bérházban voltak az irodáink és a klubhelység. A fiatalok bejöttek, 

zenét hallgattak, ping-pongoztak vagy csak beszélgettek. Tanácsadás néven bárkinek 

bármilyen kérdésére válaszoltunk. Azok a fiatalok, akik bejöttek megtették az első lépést egy 

jobb jövő felé. A baj csak az volt hogy nagyon kevesen voltak azok, akik bejöttek, így 

éjszakánként a várost járva az is célunkká vált, hogy meggyőzzük őket, nem veszthetnek 

semmit egy látogatással. 

Voltak nehéz és kellemetlen pillanatok is a munka során. A legnehezebb a bizalmatlanságot 

kezelni. Ezek a fiatalok nem bíztak senkiben és semmiben, pláne nem olyan emberekben, akik 

valamilyen téren a gyerekjóléttel voltak összefüggésben. Többségük már megjárt egy vagy 

több intézetet, nevelőszülőt és olyan tapasztalatokkal gazdagodtak, amelyekre nem tartottak 

igényt. Sokan voltak azonban olyanok is akik, családjuk szeretette elől menekültek. Ezeknek 

a fiataloknak a bizalmát megszerezni a legnehezebb feladat volt, amivel életem során addig 

találkoztam. Persze sokuknál bevált, hogy ismertem körülményeiket és saját tapasztalatomból 

merített sztorik gördülékenyebbeké tették a kapcsolattartást. De persze nem minden esetben. 

Volt, akinél bevált és volt, akinél más módszerre volt szükség. Sajnos nem mindenkin tudtunk 

segíteni, bármennyire is szerettünk volna. 

Egy karácsony estén, amikor már vagy egy éve dolgoztam szociális munkásként az utcákon 

egy új fiút találtunk egy gyárépületben. Amikor megláttam felszínre törtek mélyen elrejtett, 

elfeledett emlékeim. A fiú a sarokban gubbasztott, mezítláb, koszos és lukas ruhában. Alig 

lehetett több nyolc-kilenc évesnél. Bőrét, már ami kilátszott belőle, sebek és zúzódások 

borították. Nyilvánvaló volt, hogy a fiút bántalmazták. Amikor a közelébe akartunk menni 

felpattant és futásnak eredt. A többi srác nem sok mindent tudott mondani a fiúról. Nem 

ismerték és egészen addig a napig nem is látták. Onnantól kezdve óránként mentem ki a 

gyárhoz, bejártam a környéket, de napokig nem hallottam semmit a fiúról. A szilveszter 

elmúltával azonban ismét megjelent. Külseje, ha lehet még elnyűttebb, még szívszorítóbb 

látványt nyújtott. Tudtam, ha a közelébe megyek megint el fog menekülni. Láttam a rettegést 

a szemében, és szinte magamban éreztem félelmét. Épp csak annyira közelítettem meg, hogy 

lásson, de jelenlétemet ne érezze fenyegetésnek. Tudtam, hogy észrevett ezért lassan 

elkezdtem hozzá beszélni. Bemutatkoztam, elmondtam ki vagyok és mit akarok tőle. Nem 

tudom mennyit értett abból, amit mondtam neki, de mivel nem akartam kockáztatni, nem 

közelítettem. Ételt és meleg ruhát hagytam a közelébe és elmentem. Amikor pár órával 

68 


később visszamentem már semmi nem volt ott. Eltűnt az étel és eltűnt a fiú is. Nem láttam 

többet egészen addig, amíg a rendőrök ki nem hívtak minket, hogy találtak egy holttestet a 

folyóba. A fiú volt az. Az orvosi vizsgálatok szerint agyonverték és a folyóba dobták a testét. 

Napokig nem tudtam aludni. Hánykolódtam és csak az járt a fejemben, hogy mit rontottam el. 

Hogy vajon, ha valamit másként teszek megmenthettem-e volna, vagy mindent megtettem és 

nem tehettem többet. Attól kezdve kétszer annyit dolgoztam. Képtelen voltam végig aludni 

egy éjszakát, mert az járt a fejemben, hogy vajon hány gyerek éhezik vagy bántanak, amíg én 

az ágyamban fekszem és alszom. Ha nem az utcákat jártam, akkor az irodában vagy a klubban 

voltam. Szerettem a fiatalok között lenni, mert azt mutatta, hogy van értelme a munkámnak. 

A többiek és Tom is aggódott értem. Szerintük túl sokat dolgozom és nem szerették, hogy 

minden egyes gyerek életét személyes ügyként kezeltem. De engem nem érdekelt. Tudtam, 

hogy nem segíthetek mindegyiken, de azt is tudtam, hogy meg fogom próbálni és amíg erőm 

lesz addig csinálom. 

Három évig éjjel nappal dolgoztam. Nem jártam sehova, nem csináltam semmit a munkán 

kívül. Nem éreztem tehernek és a sikerélmények feldobtak a kudarcok pedig arra késztettek, 

hogy még több energiát fektessek a munkába. 

Január volt, amikor a főnököm behívott az irodájába. Ő elmondta mennyire elégedettek a 

munkámmal és nem csak ők. Mások is felfigyeltek nem mindennapi képességeimre. Elő 

szeretnének léptetni. Nem hittem a fülemnek. Nagyon zavarban voltam, fogalmam sem volt 

mit is mondjak, csak hebegtem, meg habogtam, miközben ezer kérdés járt a fejemben. Nem 

tudtam, mit tegyek. Egyfelől szerettem a munkámat és nem éreztem késztetést arra, hogy 

tovább lépjek, másfelől azonban tudtam, hogy ezt a lehetőséget semmi esetre sem szabad 

visszautasítanom. Egy aprócska szépséghibája volt a továbblépésnek. Történetesen, hogy nem 

volt meg a megfelelő iskolai végzettségem. Hetekig gondolkoztam a továbbtanuláson. 

Tudtam, ha elkezdem az iskolát, sokkal kevesebb időm marad a fiatalokra és a munkámra. 

Nehéz döntés volt, mégis úgy határoztam, hogy belevágok. Tom egyetértett a döntésemmel és 

tudtam, hogy az ő támogatásával sikerülni is fog. 

A főiskola kicsit nehezebb volt, mint amire számítottam, de hamar belerázódtam. A 

munkában nem lazítottam de így a suli mellett elég keménynek tűnt. Volt hogy napokig egy 

szemernyit sem aludtam és amikor végre elaludtam akkor is rémálmok gyötörtek. Újra rám 

törtek az emlékek a vágyak, hogy mindenkinek meg kell, meg akarok felelni, szinte teljesen 

felemésztette minden erőmet. Aztán valami változást hozott. Az első évfolyam vége felé 

jártunk már, amikor csoporttársnőmmel közös feladaton dolgoztunk. Jutka az első naptól 

kezdve kedves és barátságos volt. Gyönyörű kék szemeivel és hosszú szőke hajával egyből 

levett a lábamról. Az összes srác körülötte legyeskedett és tudtam, hogy nekem esélyem sem 

lenne nála. Irigykedtem a többiekre, de csendben meghúzódtam a háttérben. Ha szólt hozzám 

válaszoltam, de soha nem kezdeményeztem beszélgetést vele. Annyira megérinthetetlennek 

tűnt számomra, hogy jobbnak láttam meg sem próbálni, mint pofára esni. 

Személyiségfejlesztő csoportfoglalkozáson vettünk részt. Nagyon utáltam ezeket az órákat, 

mert elvárták, hogy olyan dolgokról beszéljünk egymással, amelyeket én jobb szerettem volna 

elhallgatni, elrejteni ezért gyakran éreztem magam kívülállónak. Furcsa volt számomra is ez 

az idegenkedés, hiszen a fiatalokkal mindenféle lelkiismeret furdalás vagy szégyenérzet 

nélkül voltam képes mindarról beszélni, amiken keresztül mentem, amiket átéltem, de 

képtelen voltam két összefüggő mondatot mondani a csoporttársaimnak. A feladat az volt 

hogy rajzoljuk. Mindössze csak ennyi. Mint a gyerekek. Csak hogy én sohasem rajzoltam és 

nagyon megrémültem a feladattól. Komolyan úgy éreztem magam, mint egy vizsgán, amire 

nem tanultam. Csak álltam a lap felett kezemben egy ceruzával de nem mertem hozzáérinteni 

a papírhoz. És akkor a legnagyobb megdöbbenésemre Jutka odajött hozzám és megkért, hogy 

segítsek neki rajzolni. A fejem búbjáig elvörösödtem. Nem sokon múlott, hogy el nem 

ájultam. De ő ezzel nem sokat törődött, csak mellém telepedett és megfogta a kezem, majd a 

69 


papírra nyomta. Én meg csak fogtam a ceruzát és hagytam, hogy vezesse a kezemet. Nem sok 

értelmes került a lapra, csak néhány vonal meg kör, de a végére egészen felszabadultunk és 

csak nevettünk azon, hogy melyikünk tudja jobban irányítani a másik kezét. Aztán valahogy 

egészen hihetetlen módon kiszaladt a számon a kérdés. A kérdés, hogy nincs-e kedve 

találkozni velem iskolán kívül is, valamikor, valahol, de ha lehet még ebben az életben. És ő 

igent mondott. Aztán már nem is kérdeztem hol, meg mikor, mert együtt mentünk ki az 

épületből és kérdeztem merre megy, és mikor mondta, akkor már tudtam, hogy teljesen 

mindegy mert hazakísérem, de bármennyire is igyekeztünk csak hajnalban értünk el a 

lakásáig, mert hol egy cukrászda, hol egy mozi, hol meg egy söröző került az utunkba, ahol 

valamiért meg kellett állni, be kellett térni. Aztán a lakás előtt még hosszú órákon keresztül 

beszélgettünk és amikor végre elengedtük egymást már tudtam, csak ő kell nekem, senki más. 

Még haza sem értem már sms-t írtam, mint egy kiskamasz, és a választól csak vigyorogtam 

menthetetlenül. És ez így ment heteken, hónapokon keresztül. Nem volt nap hogy ne 

találkoztunk volna és nem volt perc, hogy ne ő járt volna a fejembe, vajon mit csinál, kivel 

van, merre jár. És az óránként megcsörrenő telefonból tudtam, hogy ő is így érzi. Az órák, 

amiket külön töltöttünk egyre hosszabbak, egyre elviselhetetlenebbek lettek, az együtt töltött 

idő pedig repült, szinte észrevétlenül. Aztán csak azt vettem észre, hogy állok a 

hálószobájában és ölelem, csókolom. Mint a villám úgy hasított belém az érzés. Tenyere a 

ruhám alá simult és hirtelen megállt. Tudtam miért. És tudtam, hogy nincs rá okom, mégis 

mérhetetlenül szégyelltem magam. Eltoltam magamtól és nem mertem a szemébe nézni. Ő is 

meglepődött és tanácstalan volt. Mi volt ez Mi történt – egyre csak ezt kérdezte. Én meg 

álltam és fogalmam sem volt arról, hogy miként magyarázzam el neki. Ő odalépett és 

megpróbálta levenni a pólómat, de én nem engedtem. Úgy szorítottam magamon, mint egy 

menedéket. Mint az utolsó mentsvárat, mielőtt lelepleződnék, felszínre kerülne múltam 

minden összes szennye és én elsüllyednék ebben az érzésben. Jutka nem tágított. Addig fűzte 

a szavakat, beszélt, hogy végül megtörten álltam előtte és hagytam, hogy levetkőztessen. 

Régen éreztem már ennyire rosszul magamat. Jutka egy darabig állt előttem és nézte a 

testemet borító forradásokat és hegeket, melyek eleven és kitörölhetetlen emlékei múltamnak. 

Én nem néztem rá. A padlót bámultam. Nem akartam látni az undort a szemében. Azt az 

undort, amit én látok nap, mint nap, amikor a tükörbe nézek. Aztán megéreztem ujjait a 

testemen, ahogy végigsiklott és én éreztem, hogy nem undorodik tőlem, hogy elfogad 

olyannak, amilyen vagyok, hogy nem kérdezni, faggatni, mindösszesen csak szeretni akar. 

Tudtam, nincs mitől félnem a karjaiban. Attól a naptól kezdve csak a munkaidőre váltunk 

külön. Együtt tanultunk, együtt ettünk, együtt aludtunk. Együtt voltunk. 

A főiskola második évfolyamának felénél tartottunk, amikor Jutka bejelentette, hogy terhes. 

Az első pillanatban madarat lehetett volna fogatni velem. Aztán ahogy teltek a napok és Jutka 

az esküvőnket szervezte engem egyre inkább maga alá temetett a kétségbeesés. Tom mindent 

megtett, hogy támogatásáról biztosítson én mégis kételkedni kezdtem magamban. Nem 

voltam biztos benne, hogy képes leszek eltartani a családot, felnevelni a gyereket. És volt még 

egy bajom. Annak ellenére, hogy remekül megtaláltam a hangsúlyt a bántalmazott 

gyerekekkel, nem voltam biztos, hogy ugyanilyen könnyen fogok boldogulni a saját 

gyermekemmel is. 

Az esküvőnk nem volt a legmeghittebb. Mivel azelőtt még nem találkoztam Jutka szüleivel, 

nem voltak velem túlságosan barátságosak. Nyilván zokon vették, hogy egy szem lányuk egy 

olyan férfihoz megy feleségül, akit ők nem is ismernek. Tom megpróbálta megnyugtatni, őket 

hogy minden a legnagyobb rendben lesz, de nem járt szerencsével. Éreztem szúrós 

tekintetüket a hátamba és hallottam, amint hátam mögött összesúgtak. Nem hibáztattam őket 

érte, bár nem volt túl jó érzés. Csavargónak, semmirekellőnek tartottak és ezt el is mondták 

bárkinek, aki hajlandó volt meghallgatni őket. Alig vártam hogy az egésznek vége legyen. 

Jutka szüleivel a későbbiekben sem lett jobb a kapcsolatom. Ha valamit hoztak, vagy adtak 

70 


mindig az orrom alá dörgölték, hogy én nem tudom megadni lányuknak azt amit érdemelne. 

Jutkának sokszor mondták, hogy előbb utóbb majd kocsmázni fogok, ütni-verni fogom a 

családomat, hiszen minden volt állami gondozott egy semmirekellő söpredék. A 

későbbiekben, ha meglátogattak minket én jobbnak láttam távol maradni otthonról, amivel 

persze csak alájuk adtam a lovat. 

Az idő múlásával egyre izgatottabb lettem. Minden ultrahangra, vizsgálatra elkísértem Jutkát 

és alig vártam végre kiderüljön vajon fiunk vagy lányunk fog-e születni. De volt még valami, 

amit a szülés előtt meg akartam oldani. Történetesen, hogy a babát már saját lakásunkba 

vihessük haza. Nem akartam albérletben nevelni a gyereket, így plusz munkákkal és Tom 

behatós segítségével összegyűjtöttem annyi pénzt, amivel már kölcsönt vehettem fel a 

banktól. 

A lakás nem volt sem túl nagy, sem túl előkelő, de a mienk volt. Tom átvállalta a törlesztő 

részletek fizetését az első évre, így mi szép apránként be tudtuk rendezni a lakást. 

Május közepén megszületett a fiam Bálint. A szülés olyan gyorsan végbement, hogy szinte fel 

sem fogtam, csak amikor az orvos a kezünkbe adta a fiamat. Soha nem voltam annál 

büszkébb és soha nem éreztem magam akkora pánikba, mint azon a délutánon. A fiam 

annyira apró és olyan törékenynek tűnt, hogy szinte megijedtem a gondolattól hogy kárt 

tehetek benne. Az első heteket együtt töltöttük. Szabadságot vettem ki és a tanulást is 

mellőztem. Semmi nem volt fontosabb, mint hogy a családommal legyek. De aztán sajnos 

vissza kellett zökkenem a mindennapokba. A munka már nem töltött el akkora lelkesedéssel, 

mint korábban. Ez persze nem azt jelentette, hogy nem szerettem csinálni, mindössze azt, 

hogy sokkal szívesebben voltam otthon a saját fiammal, mint máshol. 

A huszonnegyedik születésnapomra Tomtól egy autót kaptunk. Nagyon jó volt végre 

kiszabadulni a város fogságából. Onnantól kezdve a hétvégéket vagy feleségem szüleinél 

vagy Tomnál töltöttük. Jutka szülei a gyerek megszületése után sem változtak meg. Úgy 

éreztem, hogy hiába teszek bármit, sose leszek elég jó nekik. Ezen aztán egyre többet 

veszekedtünk Jutkával, aki szerint én nem kedveltem a szüleit és azért feltételeztem róluk 

mindenfélét, pedig ennek semmi alapja sem volt. Nagyon rosszul esett, hogy ezt gondolja 

rólam, de végül is nem hánytorgattam a dolgot, csak Tomnál fakadtam ki néha, aki egyre 

jobban aggódott értünk. Végül az állandó veszekedések miatt a munkába menekültem. 

Hiányzott a fiam, hiányoztak ez együtt töltött idők, de ha otthon voltam annak előbb-utóbb 

veszekedés lett a vége. 

Egy évvel később leállamvizsgáztam. Nagyon megkönnyebbültem, hogy végre sikerült és 

nem kellett többet tanulnom. Eléggé kimerített a munka, tanulás, család háromszög. Egy időre 

minden sokkal jobban ment. Jutkával is rendeződött a kapcsolatunk és úgy éreztem minden 

simán megy majd. 

A főiskola alatt kezdtem el pártfogóként dolgozni. Ez némiképp kötetlenebb munka volt, mint 

utcagyerekeket hajkurászni, de sokkal nagyobb volt rajtam a felelősség. Azokkal a fiatalokkal 

kellett foglalkoznom, akik valamilyen úton-módon összetűzésbe kerültek a törvénnyel. Napi 

kapcsolatban voltam a fiatalokkal, minden mozdulatukat szemmel figyeltem és minden 

gondolatukról tudnom kellett. Ez a munka sem volt idegen számomra. Néha elgondolkoztam 

azon, miként alakulhatott volna az életem, ha nekem is lett volna valaki, aki egyengeti utamat 

az első baklövések után. Lehet sok kellemetlenségtől kíméltem volna meg magam. Voltak 

olyanok, akik megértették mekkora lehetőséget kaptak és voltak akik sportot űztek abból 

hogy kijátszanak engem, ami nem ment olyan simán, mint ahogy azt ők elképzelték. Egyfelől 

könnyebb volt ez a munka, de másfelől sokkal nehezebb is. Ezekkel a fiatalokkal olyan szoros 

kapcsolatot alakítottunk ki, ami nyomot hagy mind a két fél életében. Ha bajba kerültek az 

olyan volt, mintha én magam követtem volna el a hibát, ha sikerük volt, akkor az részben az 

én érdemem is volt. Az életem egyé vált az övékkel. Sokszor annyira szórós volt a kapcsolt, 

hogy éjszaka közepén is felkeltettek, ha úgy érezték bajban vannak, vagy csak tanácsra, 

71 


emberi hangra vágytak. Noha Jutkát ezek a hívások nagyon bosszantották, engem sohasem 

zavartak. Mindössze arról volt szó, hogy kezdtem kimerülni. Egyre türelmetlenebb és 

idegesebb lettem otthon, egyre fáradtabbnak és kimerültebbnek éreztem magam. Tudtam 

váltanom kell. Ha nem is örökre, de egy időre másfelé kell fordulnom. Sokat gondolkoztam 

azon, hogy megéri-e feladni azt, amit szeretek, de végül beláttam, nincs más választásom. 

Egyre gyakrabban éreztem úgy, hogy nem birok több kudarcot, csalódást elviselni. Sokáig 

keresgéltem, sokat kutattam, míg végül beadtam a pályázatomat egy külföldi munkára. Nem 

jelentett végleges szakítást, mert addigra már teljes bizonyossággal tudtam, nincs értelme 

olyan területen dolgoznom, ami nem köt magához. Csak a gyermekvédelemnek egy másfajta 

világát akartam megismerni. Amíg nem jött válasz nem mertem elmondani senkinek. Sem 

Jutkának, de még Tomnak sem. Magamba zártam, minden kérdésemmel, kétségemmel, 

bizonytalanságommal együtt. A házasságom időközben ismét romlani kezdett. A 

veszekedések mindennaposak lettek. Nagyon haragudtam magamra olyankor, amiért képtelen 

voltam megállni és belefolytam az értelmetlen harcba. Tudtam ez senkinek sem jó és nem 

akartam, hogy a fiam azt lássa, hogy a szülei ölik egymást. Inkább kerültem a találkozást 

Jutkával, ami persze azt is jelentette, hogy a fiammal is egyre kevesebb időt tudtam együtt 

tölteni. Nem tudom kinek a hibája volt. Talán az én kimerültségem okozta, talán Jutka 

munkámmal szemben tanúsított türelmetlensége hozta ki belőlünk az ellenségeskedést. 

Mindegy is volt. Én voltam az, aki úgy döntött akkor, hogy félreáll. 

Csalódott voltam. Legfőképpen saját magamban, hiszen úgy éreztem az én kötelességem 

egyben tartani a családot. Az én álmom volt, hogy a fiam úgy nőjön fel, hogy soha ne kelljen 

szenvednie semmitől. És csalódott voltam, amiért képtelen voltam teljesíteni a 

kötelességemet. Nem szerettem magam. Talán ezért is lehetet, hogy Jutka minden szavát 

igaznak éreztem, ami pedig csak rontott a hangulatomon. Elkezdtem kocsmába járni, mert a 

munkára sem tudtam odafigyelni, de haza sem akartam menni. Tanácstalan voltam. Nem 

tudtam, mit tegyek, hogy mondjam el bárkinek is azt amit érzek. Végül egy kocsmában 

lerészegedett éjszaka után Tomnál kötöttem ki. Noha szerettem, hogy sohasem faggatózott, 

kérdezgetett, most az egyszer idegesített, hogy nem akarja kiszedni belőlem, hogy mi bajom 

van. Csak lefektetett és hagyta, hogy részeg álmomból lassan magamhoz térjek. 

Nem volt sok köszönet a reggelben. Sose felejtem el, hogy mennyire pocsékul éreztem 

magam. Nem a másnaposság miatt, hanem azért mert úgy éreztem mindent tönkreteszek egy 

pillanat alatt. Aztán Tom megszakította saját hagyományát, miszerint minden pont úgy jó 

ahogy van és nem kérdezek semmi, és kérdések sorát zúdította a nyakamba. Olyanokat, 

amiket én is feltettem már magamnak, mint például: Mit akarsz tenni Min kéne változtatni 

Most hogyan tovább Milyen terveid vannak És a legfontosabb, Vajon tényleg szereted 

Jutkát A legszomorúbb az volt, hogy egy kérdésre sem tudtam válaszolni. Egyetlen egyre 

sem. Olyan üres volt a fejem, hogy az már szánalmas volt. És elkeserített az is, hogy Tom 

sem felelte meg nekem a kérdéseimet. Így aztán hazaballagtam, nem mintha azt vártam volna, 

hogy kitörő örömmel fognak fogadni. Mégis ért meglepetés otthon. Jutka bejelentette, hogy 

ismét gyermeket vár és ennek örömére felfüggeszttete a velem való örökös civódását. Ismét 

kezdtek helyreállni a dolgok körülöttem. Aztán egy nap levelet kaptam. Már olyan régen volt, 

hogy benyújtottam a pályázatomat, hogy szinte teljesen el is felejtettem. Remegő kézzel 

nyitottam fel a borítékot és biztosra vettem, hogy egy szépen megfogalmazott elutasító levelet 

találok majd benne. A döbbenetem akkora volt, hogy szinte levegőt is alig bírtam venni. Nem 

hogy nem utasítottak el, hanem a pályázatom alapján bekerültem abba a tíz emberbe, akiket 

személyesen is meg szeretnének hallgatni. Leblokkoltam. Annyira meglepett, hogy szinte 

szóhoz sem jutottam, de tudtam, hogy ennél rosszabbkor nem is jöhetett volna a dolog, ezért 

aztán továbbra is mélyen hallgattam Jutka előtt az egészről. 

Mivel a második gyermekünket vártuk nekem ismét sokkal többet kellett dolgoznom, mert 

egyre jobban féltem attól, hogy egy fizetésből nem fogunk tudni megélni. Már nem voltam 

72 


enne biztos, hogy fel akarom adni a meglévő munkahelyemet, noha a munka egyre 

fásultabbá és kimerültebbé tett. Már nem éreztem azt a tüzet és lelkesedést, mint az elején, de 

tudtam azt is, hogy Jutkát rávenni a költözésre, majdhogy olyan kemény feladat, mint a 

fiatalokkal végzett munka. 

Aztán elmentem a felvételi beszélgetésre. Hosszasan gondolkoztam azon, mit találjak ki, 

amiért külföldre kell utaznom. Nem szerettem hazudni. Sose csináltam jól. Végül elmentem 

Tomhoz, aki nem örült, hogy nem mondom meg az igazat Jutkának, de megértette, hogy miért 

nem akarom. Egyszerűen nem akartam addig, amíg nem derül ki felvesznek-e vagy sem. 

Végül kitaláltuk, hogy alibiként neki fogok segíteni egy ügyben és pár napig nála leszek. Ez 

pont elég is volt. Tudtam, hogy Jutka sose menne el egyedül Tomhoz, valamilyen oknál fogva 

nem szerette túlzottan. Repülőre ültem és meg sem álltam Brüsszelig. Nagyon izgatott 

voltam, hiszen életemben először ültem repülőn, életemben először kóboroltam egyedül egy 

nagyvárosban, egy olyan országban, aminek a nyelvét épp, hogy csak beszéltem. A reptérről 

taxival a szállásomra mentem majd elindultam hogy bejárjam a város. Félelmetes érzés volt 

ott kóborolni teljesen egyedül. Jó lett volna megosztani ezt az érzést valakivel, jó lett volna, 

ha valaki mellettem van, de élveztem is hogy egyedül vagyok, hogy oda megyek ahova 

akarok, hogy nem vár senki, akihez rohannom kell vissza. Bejártam az ismertebb helyeket 

aztán letértem a turistáktól zsúfolt utcákról és a kis mellékutcák sikátorait derítettem fel. 

Aztán bementem egy kocsmába és megkóstoltam az igazi belga sört, és megértettem miért 

tartják az egyik legjobbnak a világon. 

Késő este értem vissza a szállásra. Lezuhanyoztam és lefeküdtem az ágyba de nem tudtam 

elaludni, csak néztem az ablakon kifelé a város fényeit és a szívem kalapálását hallgattam. 

Reggelre annyira kimerített az izgalom, hogy képtelen voltam megkötni a nyakkendőmet. 

Nem mintha rutinos lennék az öltöny viselésében. Az államvizsgát leszámítva sose volt 

rajtam öltöny. Feszélyezettnek és idegennek éreztem magam benne. 

A felvételi beszélgetés a nyelvi nehézségek ellenére elég jól kezdődött. Kérdeztek a 

munkámról, az iskoláról, a családomról. Egészen eddig semmi problémám nem volt. Aztán az 

interjút vezető férfi belekérdezett a gyerekkoromban. Ártatlan kis kérdés volt a szüleimről, 

testvéreimről én mégis leblokkoltam. Csak ültem ott és bámultam rá, ő meg megismételte a 

kérdést lassabban tagolva, mintha mindössze csak annyi lenne a baj, hogy nem értettem, amit 

kérdezett. De akkor sem válaszoltam csak néztem rá. Annyi minden volt a fejembe, hogy ha 

akartam volna se találtam volna meg a megfelelő válaszokat. Aztán persze a hosszú hallgatás 

után megkérdezte jól érzem-e magam. Sóhajtottam hogy igen, majd dadogva elmondtam hogy 

nem nagyon emlékszem a szüleimre. Tudtam, hogy átlát gyenge hazugságomon, mégis 

képtelen voltam az igazat megmondani. 

Amikor visszamentem a szállásra, hogy összecsomagoljak már egyáltalán nem volt jó 

kedvem. Dühös voltam magamra, a világra, a múltamra, ami újra és újra felszínre tör és 

visszaránt. Nem enged elmenekülnöm előle, nem enged elfelejtenem. Gyűlöltem magam, 

amiért olyan gyenge vagyok, hogy nem tudok ellenállni neki. Gyűlöltem a szüleimet, amiért 

ezt tették velem és a világot, hogy hagyta megtörténi. Reptérről egyenesen az első kocsmába 

mentem és leittam magam, hátha ezzel elrejthetem pocsék érzéseimet, de az alkohol csak még 

jobban kihozta belőlem az utálatot. Aztán hazamentem Feleségem kérdéseivel mit sem 

törődve bezuhantam az ágyba. Két napig aludtam egyhuzamban. Amikor felébredtem Jutka 

már tudta, hogy nem az igazat mondtam neki. Nem volt nehéz, hisz a kabátomból kilógott a 

repülőjegy. Én csak ültem és hallgattam és tűrtem, mert úgy éreztem teljesen igaz mindazt 

amit a fejemhez vág, hogy tényleg egy hazug disznó vagyok, aki kocsmába jár és 

cserbenhagyja a családját. Egyetértettem mindennel. 

Két nappal később a telefonra ébredtem. Aztán csak álltam és döbbenten hallottam, amint 

közölték velem, hogy megkaptam az állást. Először azt sem tudtam, miről beszélnek. Aztán 

lassan kezdtem felfogni. Letettem a telefont. Nem tudom milyen arcot vághattam, de Jutka, 

73 


aki akkor már két napja egy szót sem szólt hozzám, megkérdezte hogy mi történt. Én csak 

néztem és az járt a fejembe, hogy mondjam meg neki, hogy Brüsszelbe költözünk. Végül 

azért csak kinyögtem. Ő nézett döbbenten, majd kiabálni kezdett velem, hogy nem vagyok 

normális, meg hogy nem hagyja itt a szüleit, barátait, nem létező munkáját. Én meg próbáltam 

megnyugtatni, hogyha megyünk annyit fogok keresni, hogy nem kell dolgoznia, a szüleit 

akkor láthatja amikor csak akarja, elvégre Belgium nem a világ vége. Hitte is meg nem is. 

Napokig duzzogott. Válással fenyegetett. Végül beletörődött, hogy nincs más megoldás. A 

gyerekeknek és nekünk is ez az egy lehetőségünk maradt. Ha maradunk menthetetlenül 

eladósodunk. Képtelen lettem volna a fizetésemből eltartani a családot, fizetni a 

törlesztéseket. És ami a legfontosabb volt. Én menni akartam. 

Júliusban megszületett a kislányom, Petra. Amikor kezembe vettem rájöttem sose láttam még 

olyan szépet mint ő. Sose fogtam semmit, ami annyira tökéletes lenne, mint ő. Tudtam, hogy 

érte és a fiamért bármire képes lennék a világon. Bármire. És ez hatalmas erőt adott. 

Szeptember elején kezdtem meg a munkámat. Az előtte levő heteket a költözéssel töltöttük. 

Jutka szülei szabályosan ki voltak borulva, amiért elraboltam tőlük a lányukat. Nagyon az 

idegeimre mentek, és noha megígértem Jutkának hogy bármikor meglátogathatnak minket, 

bíztam abban, hogy nem sűrűn fogok velük találkozni. Ez a munkámnak köszönhetően 

részben sikerült is. 

Az UNICEF-nél töltött első hónapjaimban még minden simán ment. A betanulási időszak 

után azonban elkezdődött az igazi munka. Legelső utamon Afrikába mentem. Először igazi 

kalandnak, utazásnak képzeltem az egészet. Aztán amikor a sivatagot átvágva a senki földjén 

keresztül elértük a táborhelyünket, már nem éreztem annyira jó kalandnak az egészet. A tábor 

menedéket nyújtott egy sereg olyan gyereknek, akik az AIDS következtében vesztették el 

szüleiket, nem egyen maguk is fertőzöttek voltak. Hónapokig dolgoztam ott. A feladatunk a 

táborhely infrastruktúrájának fejlesztése volt. Ami nem jelentett túl sok mindent. 

Gyógyszerek nem voltak, ivóvíz rossz minőségű és fertőzött, étel alig valami. A gyomor és a 

szegénység annyira kézzel fogható volt, hogy mi azt otthon el sem tudtuk képzelni. Soha nem 

éreztem magam szerencsésnek, de akkor ott nagyon hálás voltam a sorsnak, hogy nem ilyen 

helyen születtem. 

A munka fárasztó és kemény volt. Egyetlen reménysugár a gyerekek vidámsága volt 

Elképzelni sem tudtam, hogy voltak képesek vidámak és boldogok lenni mindazok után, 

amiken keresztül mentek. Esténként a családom járt a fejemben. Nem nagyon volt 

lehetőségem, hogy beszéljek velük, se telefon, se posta. Csak nagy ritkán, amikor a közeli 

városba mentünk tudtam felhívni őket. Olyankor szomorúan hallgattam, hogy miként nőnek a 

gyerekeim napról napra és hogy mindezekről én lemaradok és már sohasem fogom tudni 

bepótolni. 

Négy hónappal később ismét otthon voltam, de nem sokáig. Mentem Afganisztánba, 

Szudánba, Etiópiába és még számos más helyre, ahova menni kellett. Rengeteget dolgoztam, 

és jól kerestem. Csak épp a családommal nem voltam soha. Születésnapok, karácsony. Mind 

nélkülem teltek el. 

Egy kiküldetésről jöttem haza. Amikor beléptem a házba érezhetően megfagyott a levegő. A 

gyerekek a nyakamba ugráltak és lefekvésig egy pillanatra sem hagytak békén. De Jutka 

tartotta a már hónapok óta megszokott tisztes távolságot. Nem volt kellemes érzés arra a 

tudatra hazaérkezni, hogy a feleségem még csak hozzám sem akar szólni. Azt elfogadtam, 

hogy egy ideje nem nagyon volt miről beszélgetnünk, mert alig pár napokat töltöttem otthon 

és a legutolsó veszekedésünk után sejtettem is, hogy nem vagyok szívesen látott vendég a 

saját házamban. Miután a gyerekek lefeküdtek aludni Jutka közölte, hogy megágyazott nekem 

a másik szobában. Ezen sem lepődtem meg túlságosan. Próbáltam megkérdezni hogy mi a 

baja, de azt hiszem én is kimerült voltam és ő sem volt túl jó passzban, így aztán pillanatokon 

belül egymás torkának ugrottunk. Nem sok új volt a veszekedésben. Ő elmondta, hogy 

74 


mennyire magányos, mert én folyton csak dolgozom, és ő unja a háztartást, a gyerekeket, 

hogy mindig egyedül van. Én meg hallgattam. Másnap elmentem a srácokkal, mert úgy 

éreztem, ha sokáig lábatlankodom otthon ismét kitör a háború és azt nem akartam. Mire 

hazaértem Jutka eltűnt. Először azt hittem csak elment valahova, de amikor estére sem ért 

vissza kezdtem gyanítani ez több, mint egy kis lazítás. Másnap felhívott, hogy hazautazott és 

gondolkodási időt kér. Elég kellemetlen volt, mert nekem visszakellett volna mennem 

dolgozni, de szerencsére kaptam szabadságot. Egy héttel később levelet kaptam a bíróságról, 

hogy Jutka elvált tőlem. Kicsit meglepődtem. A tárgyalás Budapesten volt s mivel én nem 

mentem el ezért a távollétemben mondták ki a válást. A legmegdöbbentőbb az volt, hogy a 

gyerekeket is otthagyta nekem. Tanácstalan lettem. Fogalmam sem volt arról, hogyan 

egyeztessem a munkámmal járó utazásokat a gyerekneveléssel. Az tudtam, hogy magammal 

nem vihetem őket. De arról sejtelmem sem volt, hogy mégis mit csináljak. 

Másnap bementem a központhoz és megérdeklődtem milyen lehetőségeim vannak. Feladtam 

nekik a leckét. Azt tudtam, hogy nem akarok haza költözni. Dühös voltam és kissé össze is 

voltam zavarodva. Először azt gondoltam, hogy bármennyire is szeretem a gyerekeimet 

elviszem őket Jutkához, mert én nem tudok mit kezdeni velük. Aztán meggondoltam magam. 

Sokat gondolkoztam, éjszakákon keresztül. Családot akartam a gyerekeimnek, de képtelen 

voltam egyben tartani. Ez nagyon kiborított. Attól féltem, hogy az egész életem értelmetlenné 

válna, ha elengedném őket, hiszen már csak ők voltak nekem. Ha Jutkához kerültek volna a 

gyerekek az egésznek nem láttam volna értelmét. A munkám, a sok utazás, mind azért volt, 

hogy megadjam nekik mindazt, ami nekem nem volt meg. Csak közben elfelejtettem, hogy 

sok fontos dologtól fosztottam meg őket és magamat is. A szeretetük volt ez egyik, ami 

nagyon tudott hiányozni, amikor távoli országokban voltam. És tudtam, soha többet nem 

hagyom el őket. Amikor bementem az irodába már biztos voltam abban, hogy mit akarok. 

Irodai munkára kérettem magam. Sajnálatos módon a brüsszeli irodánál nem volt szabad hely, 

de Dublinban igen. Nem gondolkoztam egy percig sem. Pár nap alatt összecsomagoltunk és 

átköltöztünk Írországba. Élveztük minden percét. Az irodai munka nem volt túl megerőltető, a 

munkaidő kiszámítható volt. Minden jól alakult. A gyerekek is hamar belerázódtak az ottani 

életbe. Én sem panaszkodhattam, bár az első időket leszámítva baromi unalmasnak találtam 

az aktatologatást, nem foglalkoztam vele. A munka már csak egy pénzkereseti lehetőségnek 

számított és nem hivatásnak. Nem emberekkel csak számokkal és aktákkal dolgoztam és noha 

tudtam hogy mögötte emberek vannak, nem volt meg az a varázsa, amit szerettem. De ez volt 

az ára annak, hogy a gyerekeimmel legyek, hát megtettem, amit kellett. De bármennyire is 

igyekeztem elhitetni magammal, hogy ez így menni fog, egyre kevésbé hittem benne. Az idő 

múlásával szabályosan rosszul voltam a tudattól, hogy be kell mennem dolgozni. Nyilván ezt 

a főnökeim is észrevették és már meg sem lepődtem azon, hogy egy napon a főnököm az 

irodájába kéretett. Biztos voltam benne, hogy kirúgnak, hiszen már alig jártam be dolgozni. 

De nem ez történt. Az irodában többen is voltak. A főnököm elmesélte hogy már jó ideje 

figyelik a munkámat és az abban tapasztalható visszaesést, és arra a következtetésre jutottak, 

hogy áthelyeztetnek. Megijedtem. Mondtam nekik, hogy nem engedhetem meg magamnak 

hogy utazgassak, mert a gyerekeim a legfontosabbak, de ők megnyugtattak, hogy tudják és 

hogy épp ezért esett rém a választásuk. Megnyugtattak, hogy nem kell utazgatnom. Csak nem 

kell állandóan az irodában ülnöm. Aztán feltették a kérdést, hogy lennék-e nevelőszülő. 

Ledöbbentem a kérdéstől. Hirtelen eszembe jutottak az én nevelőszüleim és kirázott a hideg. 

Aztán Tomra gondoltam és kezdtem úgy érezni, talán nem is akkora marhaság, mint ahogy 

első hallásra gondoltam. Azt mondták, gondolkozzam rajta, hát hazamentem és azt tettem. 

Órákon keresztül gondolkoztam, végül felhívtam Tomot, mert tudni akartam, ő miért vállalta. 

Életemben először kérdeztem meg tőle és hallhatóan őt is meglepte a kérdés. Aztán csak 

annyit mondott a maga szűkszavú módján – Hát nem egyértelmű Miattatok.- felelte. És sose 

bántad meg – kérdeztem, mert tudnom kellett mielőtt igent mondok. Tom csak nevetett. De 

75 


igen. Számtalanszor. És nem, mielőtt megkérdeznéd, nem tennék semmit sem másként, ha újra 

kezdeném. Nézz magadra Dávid. Honnan indultál, és hol vagy most. És most tedd fel 

magadnak a kérdést. Megéri De még mennyire, hogy meg! 

76 


Átértékelés 

Szerettem volna jól csinálni. Bebizonyítani, hogy igenis képes vagyok arra, hogy jó ember 

legyek. Hogy érdemes vagyok arra, hogy szeressenek. Nem akartam többet annál, mint bárki 

más. Már nem vágytam gazdagságra, nem voltak gyerekes álmaim, mint régen. Mindössze 

arra vágytam, hogy elfogadjanak. Egy családot akartam magamnak. Csak egy dolog volt, ami 

nem hagyott nyugodni. A kérdés, hogy miért velem történt meg mindez. Szerettem volna 

választ kapni valakitől. Szerettem volna megtudni, miért bánt velem így az anyám. Úgy 

éreztem tudnom kell, mielőtt belevágnék az új munkámba. Tom meggyőzött róla, hogy 

érdemes csinálni, így már csak azt kellett kitalálnom, hogyan csináljam jól. Úgy gondoltam 

ahhoz, hogy teljesen megértsem a hozzám kerülő gyerekeket, először saját magamat kell 

megértenem. Sokáig rágódtam rajta megtegyem-e, de a végére már biztosan tudtam, nincs 

más választásom. 

Amikor végre rászántam magam, hogy találkozzam a családommal és legfőképpen az 

anyámmal, azt hittem minden eshetőségre felkészültem. Persze az anyámmal való találkozás 

gondolatától is minden idegszálamban reszkettem, de úgy éreztem elérkezett az idő, hogy 

végre szembenézzek az igazsággal, a múltammal, önmagammal. Biztos voltam abban, hogy 

meg kell tennem, meg kell őt kérdeznem miért tette. De legfőképpen meg akartam neki 

mutatni, hogy jó ember vagyok, hogy nem lettem azzá, akivé tenni akart. Nem is tudom, hogy 

miben bíztam. Éjszakánként arról álmodtam, hogy anyám bocsánatot kér mindenért őszintén 

és igazából és akkor végre elfelejthetem azokat az éveket. Reggelente kábán ébredtem. 

Valahol, belül, tudtam ez sohasem fog bekövetkezni, mégis majdhogynem már gyermeteg 

módon vágytam rá. A repülőn százszor is elképzeltem a jelenetet, miként fog zajlani a 

találkozásunk. Ellentétes gondolatok cikáztak bennem. Szerettem volna megbocsátani neki, 

szerettem volna, ha tudja miken kellett keresztül mennem. Másfelől biztos voltam benne, 

hogy az anyámat a legkevésbé sem érdekli, mi van velem. Így aztán bizton tudtam, nem fogok 

neki panaszkodni. Nem fogom megszerezni neki azt az örömöt, hogy a szenvedéseimet, 

eltévelyedéseimet hallván saját magát lássa benne igazolni, nem akartam megszerezni neki az 

örömöt, hogy tudja nem mindig voltam jó. Persze naivság volt az gondolnom, hogy az anyám 

nem tudod azokról a dolgokról, amiket elkövettem, mégis úgy éreztem jobb, ha mélyen 

hallgatok. Nem azért akartam vele találkozni, hogy szemrehányást tegyek neki minden 

hibámért. Azt akartam tudni, miért nem szeretett engem. 

Mindent pontosan elterveztem. Bár volt néhány homályos rész a tervben, nem hátráltam meg. 

Hosszas kutakodás és Tom kitartó segítségének hála sikerült nagyszüleim címét kideríteni, de 

anyámról nem tudtam meg semmit. Úgy határoztam az a legbiztosabb, ha előzetes egyeztetés 

nélkül látogatom meg őket. Féltem, ha megtudják mit akarok, szóba sem fognak állni velem. 

Valami azt súgta, a velem kapcsolatos érzelmeik nem sokat változtak az elmúlt évek során. 

Nem tévedtem túl sokat. 

Amikor leszálltam a gépről, autót béreltem és útnak indultam. A szívem a torkomban 

dobogott és néhányszor meg is kellett állnom, mert többször úgy éreztem, vissza kellene 

fordulnom. Végül csak megérkeztem. A nagyszüleim egy kisvárosi kertes házban laktak száz 

kilométerre a fővárostól. Sejtettem, hogy nagy meglepetést fog okozni felbukkanásom, arra is 

felkészültem, hogy nem lesznek elragadtatva a viszont látás örömétől, így aztán nem 

lepődtem meg, hogy eleinte nem is nagyon tudták ki vagyok. Amikor legutoljára láttak 

mindösszesen hét éves voltam, és akkor sem velem, hanem az öcsémmel voltak elfoglalva. 

Azt hiszem mindhárman alaposan zavarban voltunk. Én miután elmondtam nekik, ki vagyok 

és hogy csak az anyám lakcímét akarom tőlük, nem nagyon tudtam mit mondhatnék még. És 

77 


szemmel láthatóan ők sem nagyon tudtak mit kezdeni velem. Nagyapám fürkésző tekintetétől 

olyan zavarban éreztem magam, mint gyerek koromban, amikor azt hallgattam, hogy milyen 

rossz és nevelhetetlen vagyok és hogy nincs bennem semmi, amit szeretni lehet. Nagyanyám 

sem sokat változott. Ugyanolyan hideg és elutasító volt, mint amilyenre emlékeztem. Noha 

betessékeltek a házba, persze csak a konyháig, nem lelkesítette őket túlságosan a jövetelem. – 

Azt hittük börtönben vagy – jegyezte meg nagyapám mintegy mellékesen. – Sajnálom, hogy 

csalódást okozok. – válaszoltam, miközben minden erőmre szükségem volt, hogy 

hidegvéremet meg tudjam őrizni, de nagyapám csak nem hagyta annyiban a dolgot. – Akkor 

most szabadultál – Kérdezte és olyan szúrós tekintettel meredt rám, hogy el kellett 

fordítanom a fejem, mert attól féltem, hogy a gondolataimat akarja kiolvasni. – Nem voltam 

börtönben és biztosíthatom, hogy nem is áll szándékomban oda menni. – feleltem annyira 

udvariasan amennyire csak képes voltam, de éreztem, hogy már nem bírom sokáig. Aztán 

nagyanyám bejött az asztalra tett egy cetlit, rajta anyám címével és megvető tekintetével 

végigmért, majd mesélni kezdett öcsémről, aki – mint megtudtam – milyen okos, ügyes és 

kedves fiatalemberré vált, aki mindig segít szegény beteg édesanyán és nagyszülein, aki 

keményen dolgozik és még igen sokra viszi az életben, egyesekkel ellentétben, és itt a 

nyomaték kedvéért még egyszer alaposan szemügyre vett. Közömbösen hallgattam. 

Ahogy néztem a két embert, akik velem szemben ültek és tartózkodásuk már-már súrolta a 

megvetés határait, hirtelen felszínre törtek az emlékeim. Gyűlöltem őket abban a percben. 

Olyan mélységes gyűlölet kerített hatalmába, hogy úgy éreztem, ha nem teszek valamit, akkor 

felrobbanok. Megköszöntem a kávét, az öcsémről szóló hihetetlenül izgalmas beszámolót és 

persze anyám címét és amilyen gyorsan tudtam, kisiettem a házból. Beültem a reptéren bérelt 

autómba és elhajtottam. Nem mentem messzire, mert szükségem volt arra, hogy megálljak és 

kiszellőztessem a fejem. Egy eldugott parkoló tűnt a legmegfelelőbbnek. Kiszálltam és a 

legszívesebben üvöltöttem volna. Ugyan úgy éreztem magam, mint sok-sok évvel ezelőtt 

anyám házába, amikor egyedül gubbasztottam a koszos matracomon. Tehetetlennek és 

megalázottnak. Miért is számítottam arra, hogy bármi is megváltozott 

Nem mozdultam. Egészen rám sötétedett én még sem mozdultam. Csak ültem az autóba és 

igyekeztem összeszedni magam. Abban biztos voltam, hogy anyámat már nem fogom tudni 

meglepni, úgy mint a nagyszüleimet, hiszen távozásom után nyilván az első dolguk volt 

értesíteni őt felbukkanásomról. Azt is tudtam, hogy óvatosnak kell lennem. Ha nem akarom 

neki mutatni, mennyire fáj az, amit velem tett, akkor jobban össze kell szednem magam. 

Persze egy-két dologra nem számítottam. 

A másnap reggel az autópálya szélén az autómba ért. Nem volt kellemes hely az alvásra és az 

álmom sem volt túl pihentető, így az első alkalmas helyen rendbe szedtem magam, mielőtt 

visszaindultam a fővárosba. Anyám egy négyemeletes bérház gondnoklakásában lakott. Az 

egész ház komor és sötét volt és ez valahogy nagyon rányomta a bélyegét a hangulatomra. 

Amikor csöngettem egy férfi nyitott ajtót. El kellett telnie néhány percnek mire rájöttem 

öcsém áll az ajtóba. Ő nem tűnt olyan meglepettnek, mint én. – Nem akar találkozni veled, 

úgyhogy jobb ha elhúzol, mielőtt hívja a zsarukat – közölte minden átmenet nélkül. Csak pár 

szót szeretnék váltani vele és már itt sem vagyok – feleltem. – Menj el Dávid, nincs 

szükségünk bajkeverőkre. Komolyan mondom! Kotródj innen. Nem nagyon tudtam, mit 

mondjak. Néztem az öcsémet és nem éreztem semmit. Aztán valahogy kicsúszott a számon – 

Nem vagyok bajkeverő! Abban a pillanatban meg is bántam. – Mégis mindig bajban vagy! – 

felelte öcsém majd a hátam mögé bökött a fejével. Megfordultam és szinte el sem hittem. Két 

rendőr közeledett felém. –Én megmondtam, hogy húz innen, amíg nem késő – közölte és rám 

vágta az ajtót. 

Nehéz volt elmagyarázni a rendőröknek, hogy nem állt szándékomban senkit sem zaklatni. 

Miután végre tisztázódott a helyzet elengedtek, de figyelmeztettek, ha még egyszer meglátnak 

a környéken bíróság elé kerül az ügyem és a zaklatást nagyon komolyan veszik. Csalódott 

78 


voltam. Nem először éreztem, de tudtam, anyám megint győzött. Megint ő volt, aki nyert és 

én, aki alul maradtam. Pont, mint régen, mint oly sok éven keresztül. 

Anyámnál tett sikertelen látogatásom elég kedvetlené tett. Tomnak csak elég volt rám néznie 

és máris megértette, hogy nem jártam szerencsével. Jó volt viszont látni, és nem csak őt, 

hanem a többi ismerős arcot is. Tom fia Simon kitörő örömmel fogadott és nekem is jól esett, 

hogy annyi távol töltött év után úgy térhettem vissza, mint aki hazaérkezett. Akkor értettem 

meg, hogy a család igazából az a hely, ahova az ember haza mehet és ez nekem nem az 

anyám, vagy a nagyszüleim, hanem az azok az emberek, akik befogadtak, akik szerettek és 

akik megmutatták nekem ki is vagyok valójában. Annyi éven át kerestem valamit, vágytam 

valamire, hogy közben észre sem vettem, hogy mindvégig ott volt a szemem előtt. Hálás 

voltam Tomnak. Nem csak azért, amit a múltban tett értem, hanem azért is, hogy 

megérthettem mellette magamat. 

Azon az éjszakán sokat beszélgettünk. Olyan dolgokról is, amik soha nem kerültek szóba 

közöttünk. Az élet nagy dolgairól és a kicsikről, amik egészé teszik. És beszéltünk az 

anyámról is. Tom megértette, hogy úgy éreztem, neki kell bebizonyítanom, hogy nem volt 

igaza, amikor ellökött magától. Valahogy megnyugodtam. Tudtam nincs értelme feszegetni a 

múltamat, nincs értelme rágódni rajta. Tudtam, hogy itt az ideje annak, hogy elfelejtsem. Csak 

még azt nem tudtam, miként álljak hozzá. 

A repülő indulásáig még volt pár órám így a belvárosban sétálgattam. Észre sem vettem, hogy 

akaratlanul is eljutottam ahhoz a házhoz, ahol anyám lakott. Csak álltam a kapuban és nem 

értettem hogy kerültem oda. Anyám a folyosón volt, épp felmosta. Az ajtó nyitva volt, így 

mind a ketten jól láttuk egymást. Egyenesen a szemembe nézett. – Jól megnőttél – közölte 

hidegen, miközben rágyújtott egy cigire. Én csak álltam és képtelen voltam arra, hogy 

megszólaljak. Leblokkoltam. Egy gyerekkori emlék járt a fejembe, amikor még anyám 

uralkodott felettem. Ugyanaz az érzés. – Na mi van, megkukultál – kérdezte, és közelebb 

lépett. Én lehajtottam a fejem – Nem asszonyom – feleltem automatikusan. „Mit művelek”- 

futott át az agyamon hirtelen. De már késő volt. Anyám úgy vigyorgott, olyan hidegen és 

gonoszul, mint annak idején. – Jól megneveltelek, azért ezt el kell ismerned. Nem akartam 

folytatni ezt a játékot, mert tudtam, ebben nem nyerhetek. Hiába képzeltem el a beszélgetést 

százszor, nem tudtam felkészülni rá. Elég volt csak rám néznie és én visszaváltoztam azzá a 

rémült gyerekké, aki annak idején voltam. Felemeltem a fejem és a szemébe néztem. – Miért 

Mi volt a baj velem – kérdeztem. Aztán azt hittem rosszul hallok. Anyám nevetett. Nem 

szívből és örömmel, hanem hidegen, vérfagyasztóan. – Ugyan már Dávid. Azt hiszed 

különleges vagy Egy senki voltál és mindvégig az is maradsz. Ezt te is tudod. Egy senki vagy 

és a senkiket eltapossák. Ez volt a baj veled. Az, hogy azt hitted különleges vagy, de én 

bebizonyítottam, hogy nincs igazad. Csak hallgattam és az járt a fejemben, hogy mit keresek 

én ott. – Téved. Nem vagyok senki.- feleltem, bár magabiztosságom nem tűnt hosszú életűnek. 

– Bizonyítsd be. Gyerünk, mutasd meg hogy ki is vagy valójában, te szaros! - szinte üvöltött. 

Aztán felemelte a karját és én összerándultam, mint aki védekezni akar az ütés elől. Ő meg 

csak tovább röhögött rajtam. Tudtam, hogy akaratlan mozdulatommal elárultam magam. 

Elárultam, hogy még mindig félek tőle. Hogy meg tud rémíteni és igen, még mindig uralkodik 

rajtam. Nem tudtam, mit tegyek. A fájdalom, ami a mellkasomat szorította össze egyre 

elviselhetetlenebb lett. Úgy éreztem menten megfulladok. – Takarodj innen! - közölte 

szárazon és visszaballagott a munkájához tudomást sem véve rólam többet. Én meg csak 

álltam még egy darabig, bámultam a cipőm orrát és a legszívesebben szemközt köptem volna 

magam gyávaságom és gyengeségem miatt. Aztán sarkon fordultam és amilyen gyorsan 

tudtam a reptérre siettem. 

Alig vártam hogy hazaérjek. Hiányoztak a gyerekeim. Mióta egyedül neveltem őket, még 

sose maradtam távol ennyi időre. Jó érzés volt hazatérni, jó érzés volt magamhoz ölelni őket. 

–Apa! Minden rendben van – kérdezte a kisfiam, miközben olyan szorosan ölelte a nyakam, 

79 


hogy majd megfulladtam. A könnyeimmel küszködve választoltam – Igen, már minden a 

lehető legnagyobb rendben van. 

Másnap beleegyeztem a nevelőszülőségbe. Gyerekeim is örömmel vették az új feladatot, 

miszerint sok és érdekes emberrel bővül családunk. Nem tudom mennyit értettek meg az 

egészből. Aznap volt az első alkalom, hogy arról beszéltem nekik, miért nem a szüleim, 

hanem egy nevelőszülő nevelt. Persze csak a legszükségesebbeket meséltem el nekik. Nem 

tudom miért nem mertem a saját gyerekeim szemébe nézni akkor még, és őszintén elmesélni 

nekik mindent. Talán attól féltem, ha megtudják ki voltam, majd nem szeretnek, nem 

tisztelnek úgy, mint most. Persze elsősorban nem nekik nem mertem bevallani az igazat. Az 

elmúlt évek során kitalált számtalan hazugság, amit múltamnak hittem olyan valóságos volt, 

hogy néha én magam sem tudtam, mi is volt az igaz. Szerettem volna elfelejteni. Sokáig és 

görcsösen próbáltam megtenni, de időről időre felszínre tört, mint a vulkán és olyankor fájó, 

lüktető sebeket hagyott. Tudtam hiba volt, anyámat felkeresnem, tudtam nem kellett volna 

erőltetni, mégis éjszakánként semmire nem vágytam jobban, mint arra az egyre, ami nekem 

soha nem volt meg. Az anyai szeretettre. Mindent megbocsátottam volna érte. 

Aztán megérkezett az első gyerek, akit a gondjaimra bíztak. Nem is tudom, melyikünk volt 

nagyobb zavarban. Már reggel korán felkeltem és igyekeztem mindent előkészíteni a 

fogadására. A gyerekek is besegítettek, amivel kis híján az őrületbe kergettek a végére. Végül 

aztán minden simán ment. A fiú hamar beilleszkedett a család mindennapjaiba. Annak 

ellenére, hogy mind a kettőnknek újdonság volt a helyzet, viszonylag kevés összezördülés 

volt. Persze én is elkövettem néhány hibát, egyfelől tapasztalatlanságom, másfelől túlzott 

megfelelési vágyam miatt, de ezeket a hibákat az idő múlásával kiküszöböltem. 

Pár hónap leforgása alatt megtelt a házam gyerekekkel. Különböző okokból kifolyólag 

kerültek hozzám és ennek következtében különböző hosszúságú időt töltöttek nálam. Volt, aki 

alig egy éjszakát, volt, aki napokat, heteket vagy éveket maradt. Akadt, akit rokonok vittek 

magukkal, akadt, akit a gyermekvédelmi rendszer ragadt magával. És akadtak páran olyanok 

is, akik végleg otthonra találtak a házamban. 

Három év telt el úgy, hogy megszámlálhatatlanul sok gyerek fordult meg a házamba és 

mindössze ketten, Kenny és Alex maradtak végleg velem. Ez alatt a három év alatt semmi 

mást nem csináltam, mint reggeltől estig a gyerekekkel kapcsoltas teendőket végeztem. Olyan 

volt, mint három év szobafogság. Mint egy börtön. Nem mondom, hogy nem élveztem 

minden percét, mégis egyre inkább hiányzott valami. Egy érzés, hogy mindent megtettem. 

Azaz érzés, hogy valóban segítettem, valóban elkövettem a lehető legtöbbet, amit értük 

tehetek. Úgy éreztem, azzal hogy átmeneti szállást biztosítok a számukra, nem adok meg 

minden lehetőséget, nem segítek nekik eleget, hiszen a legtöbben úgy csúsztak ki kezeim 

közül, mint a homokszemek. És nem tudtam nekik többet nyújtani. Ez az érzés, pedig egyre 

erősebben nehezedett rám, egyre elviselhetetlenebbül és nyomasztóbban. Éjszakára rémálmok 

kezdtek gyötörni. Sose voltam jó alvó, mégis egyre inkább kimerített a kilátástalan küzdelem. 

Aztán már meg sem próbáltam aludni. Csak ültem a sötétben és a megoldáson gondolkoztam. 

Aztán megtaláltam. Miért csak azzal foglalkozok, hogy szálást, ételt, ruhát adok a srácoknak, 

hogy nevelem őket, de ha elmennek még a nevűket is elfelejtem. Miért ne követhetném 

nyomon őket. Miért ne segíthetnék akkor is, ha már másoknál vannak, ha mást csinálnak. 

Miért csak egy legyek azok közül az emberek közül, akiket egyszer, valahol láttak. Én ennél 

jóval többet akartam. Teljesen fel voltam pörögve. Alig vártam a reggelt, hogy a gyerekek 

menjenek iskolába, óvodába. Alig vártam hogy üres legyen a ház. Amikor az utolsó gyereket 

is kiraktam a kocsimból egyenesen a főnökömhöz hajtottam. Meglepte váratlan érkezésem, de 

a terv, amivel elé álltam, annyira nem érte váratlanul. Túl jól ismert ahhoz, hogy tudja, előbb- 

80 


utóbb vissza akarok majd menni dolgozni. Csak azt nem tudták, mikor jön el pontosan az a 

pillanat. Amikor vázoltam elképzelésemet, mindössze csak annyit mondott – Igen, valami 

ilyesmire gondoltunk mi is. Alig hittem a fülemnek. Arra készültem, hogy hosszasan kell majd 

győzködni őket, hogy visszavegyenek, arra nem számítottam, hogy kész szerződéssel és 

ajánlattal várják majd betoppanásomat. Nem gondolkoztam sokat, hanem aláírtam a 

szükséges papírokat és gyermeki lelkesedéssel vártam a másnapi munkába állást. 

A gyerekek nem nagyon értették, miért akarok visszamenni dolgozni. Én meg nem nagyon 

tudtam nekik elmagyarázni. Végül beletörődtek, amikor elmagyaráztam nekik, hogy ők észre 

sem fogják venni. Az első pár nap katasztrofálisra sikeredett. Miután elvittem a gyerekeket, 

bementem az irodába. Az ismerkedésen és a rengeteg akta és feljegyzés átnézésén hamar 

túlestem és a munka kezdett érdekes, és izgalmas lenni. Megismertem a nálam lakó gyerekek 

egész életét. Nem csak a legszükségesebbeket, nem csak pillanatokat, mint eddig, hanem 

mindent. Majdnem mindent. Tisztában voltam azzal, ugyanis, hogy ami az aktákban írva van, 

nem mindig egyezik a valósággal, bármilyen körültekintő is az, aki készítette. Tudtam, sokkal 

több van mögötte, mint amennyit le lehet írni. 

A munka végeztével összeszedtem a gyerekeket és hazamentünk. A káosz otthon kezdődött. 

A házimunka elmaradt, bevásárlás nem volt, senki sem főzött. Új tervet dolgoztam ki. Amit 

tudtam az esti nyugalomban elvégeztem. Reggel korábban keltem, reggelit, uzsonnát 

készítettem. Az ebédszünetemben bevásároltam és míg a gyerekek a leckéikkel foglalkoztak 

vacsorát főztem. Aztán amikor lefeküdtek kezdtem az egészet előröl. Nem kellett sok hozzá, 

hogy belássam, ezt nem fogom bírni hosszútávon. Segítségre volt szükségem, így az ezt 

követő heteket arra szántam, hogy megfelelő házvezetőnőt találjak, akire alkalomadtán a 

gyermekek felügyeletét is rá lehet bízni. Nem volt könnyű feladat, hiszen a felelősség óriási 

volt. Végül a szomszédban lakó idősebb hölgy felajánlotta segítségét. Már régóta ismertük 

egymást így megnyugtatott, hogy mégsem egy vadidegennel kell osztoznom a házamon. 

Nyertünk egy nagymamát – mondták a gyerekek és tulajdonképpen teljesen igazuk volt. Alig 

pár hónap alatt Teresa nélkülözhetetlen lett a családnak. 

A munka jól ment. Élveztem, hogy nem kell otthon ülnöm és a monoton házimunkával 

foglalkoznom. Jó volt ismét kimozdulni, belevetni magam az életbe. Tárgyalásokra, 

rendőrségre jártam, fiatalokkal beszélgettem, beszélgetős csoportokat vezettünk – egyszóval 

zajlott az élet. 

Otthon is minden simán ment. Mivel nem nehezedett rám a háztartás, legalábbis nem az 

egész, sokkal több időm és energiám maradt a gyerekekkel foglalkozni. Volt hogy egyszerre 

tíz tizenkét gyerek is a gondozásomra volt bízva és bizony nem egyszerű összehozni egy 

olyan programot, ami mindenkinek megfelelt. Sokszor feladták a leckét ezzel, de viszonylag 

könnyen hoztunk kompromisszumokat. 

Úgy tűnt minden simán megy. Jól éreztem magam. Tudnom kellett volna, eddigi életemből 

kiindulva, hogy ez nálam nem szokott sokáig tartani. A munkám és a gyerekekkel való 

foglakozás szerencsére lefoglalt annyira, hogy nem gondolkoztam a múltamon, nem rágódtam 

az elmúlt és elrontott éveken, de sajnos lefoglalt annyira is, hogy másokról is 

megfeledkeztem. Megfeledkeztem arról az emberről – nem akkor először – akinek majdnem 

mindent köszönhettem az életben. Tommal nem beszéltem az anyámmal való találkozásom 

óta. Valahogy úgy éreztem, azt hittem, ő mindig ott lesz, hogy mindig kéznél lesz, ha 

megakadok valamiben, ha támogatásra, tanácsra lesz szükségem. Azt hittem, örökké 

mellettem lesz. Hatalmasat tévedtem. Amikor hajnalban csörgött a telefon még csak nem is 

sejtettem semmit. Aztán teljesen megsemmisülten hallgattam Tom fiának beszámolóját. Csak 

szavakra emlékszem, mint az autóbaleset, a kórház és a meghalt. Aztán a csendre, amely rám 

telepedett és amivel nem tudtam mit kezdeni. Automatikusan beszéltem, nem is emlékszem, 

csak mondtam, ami a legtermészetesebbnek tűnt. – Azonnal indulok. Aztán csak álltam a 

néma telefonnal a kezemben, nem is tudom meddig. Még akkor is markolásztam, amikor 

81 


Teresa bejött és aggodva figyelt. A fejem teljesen kiürült. Nem tudtam mi történt. Nem 

akartam elhinni, nem akartam tudomásul venni. Aztán valahogy mégiscsak átjutott az 

agyamon az, amit hallottam és sírni kezdtem. Évek óta nem sírtam, de akkor csak folytak a 

könnyeim, mint egy gyereknek és még csak meg sem próbáltam megállítani. Nem láttam 

értelmét annak, hogy eltitkoljam a fájdalmat. A veszteséget, amit éreztem. 

A temetésen sokan voltak. Olyanok, akiket ismertem, akikkel együtt nőttem fel, és olyanok is 

eljöttek, akiket nem is ismertem, de tudtam, hogy mindannyiunkban van valami közös. Az 

ember, aki új életet adott nekünk. Alig hittem el hogy ilyen sokan voltunk. Néhányan elhozták 

új családjukat, mások magányosan ácsorogtak. A temetés után senki sem rohant el. Hosszú 

órákon keresztül beszélgettünk, sztorikat meséltünk, emlékeztünk. Valahogy az egész olyan 

hihetetlennek tűnt. Fel sem fogtuk szinte, hogy nincs többé. Mindenki azt várta, hogy majd 

belép az ajtón, elcsodálkozik mennyien vagyunk és jót nevetünk ezen az egészen. De hiába 

vártuk, nem jött haza. Lassan kezdtük megérteni, hogy vége van. Vége van mindannak, amit ő 

tett, képviselt. Csak a tanácsai, a gyengédsége, az irántunk érzett szeretete maradt meg 

bennünk, ami most nem enyhülést, hanem mély fájdalmat rejtett magába. Szépen lassan 

kiürült a ház. Nem marad más ott, mint Tom négy nevelt gyermeke, fia Simon és Sella, akit 

elsőként vett magához. A gyerekek már rég lefeküdtek aludni és mi csak sejthettük, hogy mi 

járhat a fejükbe. Hármasban maradtunk és tudtuk megoldást kell találnunk a négy gyermek 

elhelyezésére és arra, hogy éljünk mi magunk is tovább, nélküle. Ez utóbbira nem sikerült 

semmit sem kitalálnunk. Számunkra Tom nem csak egy nevelőszülő volt. Sokkal többet 

kaptunk tőle, mint előtte bárkitől is. Talán ezért volt sokkal nehezebb feldolgoznunk a halálát. 

Másnap leültünk a gyerekekkel és hosszasan elbeszélgettünk velük a lehetőségekről. Mivel 

Simon még maga sem töltötte be a tizennyolc évet, bármennyire is szerette volna nem lehetett 

a másik négy gyermek gyámja. A gyámügyről érkezett képviselővel egyetértésben én és Sella, 

aki szintén hivatásos nevelőszülőként tevékenykedett, vállaltuk a gyerekeket. Hozzám Kitty 

és Karesz az ikerpár került, akik akkor voltak tíz évesek. Sella magához vette Balázst és 

Ádámot, valamint átmenetileg Simont is. Úgy tűnt ez a megoldás a gyerekeknek is megfelelt. 

A hivatalos papírok kézhezvétele után repülőre ültünk. Már nagyon szerettem volna végre 

hazamenni, magamhoz ölelni a gyerekeimet és elmondani neki azt, amit talán nem teszek meg 

elégszer. Elmondani nekik, mennyire szeretem őket. 

Az ezt követő napok hosszúak és gépiesek voltak. Nem találtam a helyem. Esténként 

szomorúnak és magányosnak éreztem magam. Tanácstalan voltam, de már nem volt kit 

felhívnom, nem volt kitől tanácsot kérnem. Úgy éreztem magamra maradtam és félni 

kezdtem, hogy egyedül nem leszek képes folytatni. Nem is tudtam, hogy Tom ilyen sokat 

jelentett. Valahogy sose gondolkoztam el azon, egyszerűen ott volt és a tudat elég volt ahhoz, 

hogy csináljam a dolgom. Tudtam, hogy annak ellenére, hogy nem találkoztunk, vagy csak 

nagyon ritkán volt időm beszélni vele, ő minden lépésemet figyelte, minden döntésemet 

támogatta. El sem tudtam képzelni, hogy ne kérjem ki a véleményét egy-egy fontos 

elhatározás előtt. És akkor hirtelen vége lett. És én teljesen magamra maradtam. Nem volt 

kibe kapaszkodnom, nem támaszkodhattam senkire. Úgy éreztem egy szakadék szélén állok 

és egyre inkább húzott a mélység, hogy belezuhanjak. Nem volt mibe belekapaszkodnom. A 

múltam olyan erővel tört felszínre, hogy már nem volt ellene erőm védekezni. Éveket 

töltöttem el azzal, hogy felejtsek, hogy elfelejtsem az érzést, milyen egyedül lenni, 

magányosnak lenni, milyen félni és milyen az, amikor senki sem segíthet. Nem akartam ezt 

érezni, de mégis, minél jobban tiltakoztam ellene, annál erősebben és makacsabbul tért vissza. 

Talán anyám nem is tévedet, amikor azt mondta, egy senki vagyok. Mert akkor, ott, úgy 

éreztem Tom halálával, én is meghaltam. És ez az érzés rám telepedett, de olyan erővel, hogy 

minden mást kivert a fejemből. És talán épp ezért nem vettem észre a legfontosabb dolgot. 

82 


Azt, hogy egyáltalán nem vagyok egyedül. Erre csak hónapokkal később jöttem, rá, amikor a 

fiam egy este leült mellém az ágyra. Nem tudtam, mit akar tőlem, de ő olyan komolyan nézett 

rám, mint még előtte sohasem. Nézte az arcom, a szemem. Hosszú percekig vizsgálgatott 

mielőtt megszólalt volna. Apa, neked annyi szomorúság van a szemedbe. A szemed sose nevet. 

Miért van ez így – kérdezte és fürkésző tekintetétől teljesen zavarba jöttem. Hiszen még csak 

kilenc éves, mit tudhat ő a szomorúságról Magamhoz öleltem. – Szeretlek kisfiam! - súgtam 

a fülébe. – Tudom apa. Én is szeretlek téged! 

83 


Epilógus 

Az Ír tenger partján ülök. A gyerekek a vízparton futkosnak és kagylókat meg köveket 

keresgélnek. Ritka szép nap van. Mellettem egy lány, akit alig néhány hónapja ismerek, mégis 

úgy érzem megtaláltam azt, akit kerestem. Aki nem akar megváltoztatni, aki megérti és 

elfogadja a múltamat, aki olyannak szeret, amilyen vagyok. Aki mellett végre nem akarok 

megfelelni, nem akarok bizonyítani, nem akarok mindenáron jó lenni. Úgy érzem, végre 

kifújhatom magam és ha néha gyengének és magányosnak érzem magam, mellette ezt sem 

kell szégyellnem többé. Megtanultam sok mindent. Olyan dolgokat, amiket eddig nem 

mertem vagy nem tudtam megtenni. Megtanultam lazítani, megtanultam, hogy néha senki 

mással ne törődjek, csak önmagammal. Megtanultam élvezni azt, amim van, amiért 

megdolgoztam. És lassan megtanulom elfogadni magam. Ez lesz a legnehezebb lecke, de 

remélem sikerrel járok majd. 

Az elmúlt hónapok, évek sok mindent megváltoztattak. Azt hiszem végre felnőttem. Sok 

mindent kellett végig gondolnom. Sok mindent kellett átértékelnem, másképpen látnom. Sok 

mindenre kerestem a választ, de sajnos kevésre találtam rá igazából. Már tudom, amik velem 

történtek, azokon nem változtathatok. Felszabdalhatom a sebeket, vagy eláshatom és 

titkolhatom, ahogy mindig is szerettem volna. Már tudom egyik sem jó megoldás. Nem volt 

könnyű megtalálnom az utat, nem volt könnyű megértenem mit is kell tennem. A legnehezebb 

azonban mégis az volt, hogy elfogadjam saját magam. Hogy elfogadjam, ami velem történt. 

Már tudom, nem kell mindenáron megértenem, mert nincs rá ésszerű magyarázat. 

Tom halála nagy változásokat indított el bennem. Olyan volt, mint amikor kihúzzák a talajt az 

ember lába alól. Újra kellett tanulnom járni, és nem volt könnyű. Azt hittem az a dolgom az 

életben, hogy támaszt nyújtsak, hogy szilárdan álljak. Elképzelni sem tudtam, hogy miként 

fogom ezt egyedül megtenni. Aztán rájöttem, koránt sem vagyok egyedül. Sokan vannak 

körülöttem, akik támogatnak, akik segítséget nyújtanak, ha szükségem van rá, és vannak jó 

néhányan azok közül is, akik szeretnek. Nem is sejtettem, milyen sokan vannak. 

Pár hónappal ezelőtt meghalt az anyám. A temetésére nem mentem el, de nem rég 

meglátogattam a sírját. Vittem neki virágot. Csak álltam, néztem a fekete márványlapot, 

amely elfedte, és nem éreztem semmit. Már rég nem haragszom rá. Nem tudom, 

megbocsátok-e neki valaha. Tényleg nem tudom. De azt tudom, hogy haraggal és gyűlölettel 

a szívembe nem élhetek. Ezért nem haragszom rá. Noha nincsenek szép emlékeim a 

szüleimről, de van egy dolog, amiért hálás vagyok nekik. Hálás vagyok, amiért megszülettem 

és élhetek. 

Mira ideül mellém és a vállamra hajtja a fejét. A fiam homokvárat épít a többiek továbbra is a 

partot kutatják. Néha valamelyik visszaszalad hozzánk és büszkén mutatja mit talált, majd 

újra futásnak ered. Már nem aggódok azon, hogy jól csinálom-e amit teszek, vagy mennyi 

hibát követek el. Már tudom, nem vagyok tökéletes, de minden tőlem telhetőt megteszek. 

Nem akarok többet. Magamhoz húzom a lányt, aki hamarosan a feleségem lesz. Boldog 

vagyok. Életemben először. És bátran állíthatom, nagyon jól érzem magam. Tudom, hogy 

lesznek még nehéz percek, de már nem félek. Csodálatos életem van. És végre nem vagyok 

egyedül. Többé már nem. 

13.04.2008, Dublin Bay 

84

Create PDF files without this message by purchasing novaPDF ...

You also want an ePaper? Increase the reach of your titles

Delete template?

Save as template?