képátvitelek. tanulmányok az intermedialitás tárgyköréből - MEK

52 PETHÕ ÁGNEShirdetnek, kiváltva ezzel a mûvészethalál több oldalról is jövõ aggályait).Másfelõl megállapítható, hogy a két szemlélet korántsem egymást kizárómódon váltja föl egymást a filmrõl szóló diszkurzusok történetében, hanemhelyenként egybemosódik, illetve bizonyos szerepkör vállalásávalpárhuzamosan továbbél. Sõt, tisztán logikai szempontból még az ismondható, hogy a két nagy metaforakör: a „látványzene architektúrája”és a mozgóképbeli mediális folyamatok „megfoghatatlan térbelisége”nem is áll olyan távol egymástól. Az alapvetõ eltérés viszont az, hogy amûalkotás-szemlélet számára a közlésformák normatívan elõírt hierarchikusviszonyainak zárt rendje, esztétikai értékteremtõ szerepe a lényeges.Ezzel szemben a médiumköziség elméletei és szövegelemzései a(mediális) különbségeket jelentésessé tevõ, állandóan újraképzõdõ-variálódó(a nyílt és virtuálisan végtelen, imaginárius térben elképzelt) kapcsolatokatmodellálják.Mindkét metaforakonstelláció tulajdonképpen számol azzal a feszültséggel,amely a mozgókép belsõ „összetettség”-ébõl, illetve a többimûvészethez való viszonyából ered. Ez a feszültség azonban az elsõkéntemlített diszkurzustípus esetén feloldódik a normativitásban (a filmszerûségnekvaló megfelelés: „hangszerelés” a harmonikus egész garanciája),ugyanakkor részben megmarad magának a zenének a központivá tettmetaforájában, hisz lényegét tekintve a zene nem diszkurzív (tehát egykönnyennyelvivé átkódolható) kifejezési közeg. Az intermediális szemléletûelemzések nyíltan felvállalják a „közé” való beíródások, fölülírások,différance-játékok nyelvezetével a „film” (mint szöveg/intertextus ésmédium) „hely nélküli helyének” problematizálását,¾ 60 ám nem föltétlenüle probléma megoldását is, hanem éppen a mediális egyensúlyokatveszélyeztetõ diszharmóniák leírását. Térképzetei költõi képek és nempontos helyrajzzá összeálló „térképek”. Sõt azzal is számolnak, hogy amiezen nyelvi retorika (tehát mediális áttétel/fordítás/interpretáció) által ésezeknek a metaforáknak a megjelenítõ képessége révén körvonalazható,az lehet, hogy nem több (vagy nem kevesebb?), mint a (mozgó)képrõlszóló nyelvi diszkurzus önnön korlátainak kijelölése, majd ezen határoknakaz újabb és újabb meghaladási kísérlete. Ez utóbbi pedig eleve bizonyosmértékig kudarcra ítélt vállakozás, amely egyetlen médiumon belülpróbál visszatükrözni egy több kifejezési közeget bekapcsoló közlésmó-60 Lásd például Lommel–Winter (1997) filmelemzését, amelynek explicit célkitûzéseannak a helynek a meghatározása, amely a filmnek a mediális helyzetét jelenthetiabban a kontextusban, ahogy az Godard szövegében, illetve szövege által„megtörténik”.