Irodalom és filozófia - Irodalomtörténet

KULCSÁR SZABÓ ERNŐA HERMENEUTIKAI KOLOSSZUS ÉS A MEDIÁLIS MEGKÜLÖNBÖZTETÉS»ott áll«, akkor az, ami legközelebb »ott áll«, nem más, mint az értelmező magátólértetődő, nem-vitatott előzetes véleménye, mely minden értelmezési kísérletbenszükségszerűen benne rejlik olyanként, mint amit az értelmezéssel tulajdonképpenmár »tételeztek«, azaz ami az előzetesben, az előretekintésben és azelőrenyúlásban előre adva van.” 88Mivel a kommentár eszerint sem tárgyi, sem nyelvi okokból sem tud úgymond„megállni” a (szaktudományi) értelmezésnek fönntartott területek határán,lényegében képtelen megfelelni a filológia öndefiníciós alapelvének. Merte meghatározás szerint az adottra vonatkozó nyelvi és tárgyi magyarázat „nemmegy tovább a szövegnél; a tartalom értelmezése, a mű felfogásának, eszméjénekfejtegetése, az esztétikai méltatás az irodalomtudományi módszer más ágainakfeladata”. 89 Márpedig ha a múlt bármely szövegének helyreállítása kényszerűenelőállításnak (is) bizonyul, éppen a „deformációmentes” múlt megállapításárakorlátozott kommentár szembesül folytonosan azzal, hogy a filológiai érzékcsalódásta múlton való olyan „egzakt” munkálkodás látszata idézi elő, amely csaka jelennel való élő kapcsolat megszakítása árán végezhető el.A filológia – és ezúttal mint a voltaképpeni, irodalmi módon vett olvasó irodalomtudomány– szempontjából természetesen nem az a leginkább meggondolkodtató,hogy miként értékelődhet le a szövegiség egy olyan kommentárkultúrahalálos szorításában, amelynek már a látványos térnyerése is tünetértékű. Mertebben e nézetben a filológián legföljebb a saját idejétmúlt premisszáihoz valóragaszkodás következményei teljesednek be. A filológia váratlan – és távolrólsem saját teljesítményéből adódó – előtérbe lépése, jelentőségének egyébként örvendetesmegnövekedése nagyon is kétarcú fejleménynek, sőt kétélű dolognaklátszik. Mert miközben korábbi marginalitását már-már feledve szemlátomástfelszabadultan szekundál a szellemnek a szellemtudományokból való kiűzésénél,e tudományok refilologizációjának szorgalmazása közben ma még nem érzékeliannak veszélyét, hogy a mediális kultúratudományok materiális ágazataie rég várt vezérszerep ígéretével frissen kapott sajtot énekelhetnek ki a szájából.Ez a folyamat – a dolgok jelenlegi állása szerint legalábbis – könnyen a filológiatárgyának szövegtelenedésével, alapvető detextualizációjával s így bizonyos értelembentárgya elvesztésével járhat együtt. Még akkor is, ha a radikálisan medializáltirodalmi diszkurzus Haverkamptól Sigrid Weigelig mindezt a csupánkérdező, megmutató, nyomvonalakat feltáró és „jelenlét-termelő” értelmezésolyan sajátos működésmódjából származtatja is, amely éppenséggel az irodalminyelv önreferens viselkedése, performatív-retorikai potenciálja felől kondicio-88HEIDEGGER, Lét és idő, 292. (Kiemelés tőlem.)89TOLNAI, Bevezetés az irodalomtudományba, 78.nálja a szellemtudomány tárgyának új hozzáférhetőségét. A szöveg autoritásánakkorlátozásán tehát nemcsak az az újhistorista diszkurzus dolgozik, amely„a szöveg rejtélyes tökéletességét” a nyelven túlról, „félig rejtett kulturális tranzakciók”90 történelmi nyomaiként próbálja megmagyarázni. A maguk diszkurzívvezéreltségét jobban elrejtő posztstrukturalista irányok nyomolvasása ennél sokkaláttételesebb módon, a szöveghez látszólag legközelebb eső műfaj, a kommentár,a tulajdonképpeni szövegmagyarázat közreműködésével „írja szét” a szövegszuverenitását. Olyan olvasásmód részesévé téve így a szakfilológiát, amely a szövegekfiguratív-retorikai potenciálja és a korlátozhatatlan/„halasztódó” jelentésképződésnyelvmediális történéseinek olvasása helyett (vagy ürügyén) fraktúrákés latenciák beíródásaként, rendhatalmi kontroverziók és interpretációs konfl iktusoknyomaiként, elfojtott alternatívák lejegyzetlen „üzeneteként” veszi szemügyreaz irodalom médiumát. Márpedig ha az irodalom filológiája olyan keresőolvasást tesz sajátjává, amely a fenti módon már eleve tudja, hogy mit keres, akkornemigen lesz módja elhatárolódni egy kulturális traszológiaként működő,s afféle bűnügyi nyomtárban végződő irodalomtörténettől.Annak tudatában azonban, hogy „egyetlen írás sem érthető meg attól a formátólfüggetlenül, amelyben az olvasóját eléri”, 91 mégsem tanácsos a folyamatjelenlegi végpontját szembefordítani, de talán még elválasztani sem a mediáliskultúratudományok diszkurzusától. És itt hangsúlyosan nem általában a permanenciábanfeloldódó Cultural Studieshoz, s kivált nem a kritikai kultúratudományokhozvaló közelség tapasztalata a beszédes. Éspedig azért, mert a mediális,s különösen a materiális történések fi lológiai kérdésére sem a régi komparatisztikábólInterart Studies néven felélesztett ágazatközi összehasonlításnak, sem a rossz kulturálisközérzet ideológiai receptjeinek nincs használható válasza. A kultúra- ésművészetközi fordítások lehetetlenségének sokadik megállapításával legalábbiséppúgy nem lehet felelni rá, mint az ember naturális és kulturális konstitúciójánakproporcionált összebékítésével. Mert ami a filológia tapasztalatát a szövegekmateriális történései és gépszerű működése tekintetében nagyon is összeköti atechnologizált érzékelés, az emberi közreműködés nélküli lejegyzőrendszerekvagy a nem-interpretatív „fordítások” élő kérdéseivel, mind olyan tényező,amely épp a mediális kultúrtechnikákra irányuló kérdések mentén vezet túl abetűszerintiség fordulatának szövegtudományi következtetésein.Mert ha a filológia nem is osztja a mediális kultúratudományok némelyikénekkomputertechnikai optimizmusát, az írás és a betű monopóliumának ha-90Stephen GREENBLATT, Shakespearean Negotiations. The Circulation of Social Energy in RenaissanceEngland, California UP, Berkeley, 1988, 10.91Roger CHARTIER, Lesewelten. Buch und Lektüre in der frühen Neuzeit, Suhrkamp, Frankfurt amMain, 1990, 12.216 IRODALOMTÖRTÉNET • 2008/2 TANULMÁNYOK 217