A szám pdf-formátumban itt olvasható

TARTALOM 

Kívül a körön • Pusztai Gábor ................................................................................. 1 

Az „Annahat” ültetvény története • Székely László .......................................... 24 

Erik Van Ruysbeek versei • Tornai József ........................................................... 32 

Ida Gerhardt • Jánosi Adrienn ................................................................................ 39 

Gondolatok Paul van Ostaijen Brueghel tanulmányáról • Gera Judit ........... 41 

Italozási szokások a középkori Németaföldön • Oláh Anikó .......................... 48 

Holland, flamand avagy a harmadik? • Jánosi Adrienn ................................... 51 

Krízis és katarzis • Törő Krisztina ......................................................................... 63 

A mágikus idealizmus radikális antropológiája • Kiss Lajos András ............ 71 

Gondolatok a nevelésről • Mester Béla ................................................................ 83 

Hannes de Graaf emlékezete • Schopenhauer, Margreeth ............................... 92 

Dékány Károly levelei • Babosi László ................................................................ 96 

Nyíregyházi Népfőiskolai Egyesület ................................................................. 105 

Elhunyt Tarnai Ottó • Ilyés Gábor ........................................................................ 111 

Tarnai Ottó emléke • Szathmáry István ............................................................. 112 

E SZÁMUNK SZERZŐI 

Babosi László – Nyíregyháza, Móricz Zsigmond Megyei és Városi Könyvtár, könyvtáros 

Dékány Károly (†) – költő, műfordító 

Gera Judit – ELTE Budapest, tanszékvezető egyetemi tanár, műfordító 

Ilyés Gábor – Nyíregyháza, pedagógus, helytörténeti kutató 

Jánosi Adrienn – Nyíregyházi Főiskola, főiskolai tanársegéd 

Kiss Lajos András – Nyíregyházi Főiskola, tanszékvezető főiskolai tanár 

Mester Béla – Budapest, MTA Filozófiai Intézete, tudományos munkatárs 

Oláh Anikó – Törökbálint, középiskolai tanár 

Pusztai Gábor – Debreceni Egyetem, tudományos segédmunkatárs 

Ratkó József (†) – költő, műfordító 

Ruysbeek, Erik van (†) – költő 

Schopenhauer, Margreeth – Middelburg (Hollandia), műfordító, tolmács 

Szabó Emese – Nyíregyházi Főiskola, főiskolai adjunktus 

Székely László (†) – író, műfordító 

Szathmáry István – Nyíregyháza, nyugdíjas pedagógus 

Tornai József – Budapest, költő, műfordító 

Törő Krisztina - ELTE, Budapest, egyetemi tanársegéd 

1

TARIMÉNES 

TÁRSADALOMTUDOMÁNYI ÉS KULTURÁLIS FOLYÓIRAT 

* 

Főszerkesztő: 

Babosi László 

Szerkesztőbizottság: 

Ilyés Gábor, Kiss Lajos András, Szabó Emese 

A szerkesztőség címe: 

Nyíregyházi Népfőiskolai Egyesület 

4400 Nyíregyháza, Arany János u. 7. 

tarimenes@citromail.hu 

E számunk megjelenését 

a Nyíregyházi Főiskola Tudományos Bizottsága 

és a Nyíregyházi Népfőiskolai Egyesület 

támogatta. 

A borítón Vincent Van Gogh grafikája látható 

Címlapterv, tipográfia és nyomdai előkészítés: 

Varga Gábor • Webmuvek.hu 

Nyomtatta és kötötte: 

IMI-Print Kft. Nyíregyháza 

2

PUSZTAI GÁBOR 

KÍVÜL A KÖRÖN 

SZÉKELY LÁSZLÓ ÉS AZ IRODALMI KÁNONOK 

Székely László neve ismeretlen a magyar irodalomtörténészek körében, pedig a 

XX. század 30-as, 40-es éveiben több könyve és számos elbeszélése is megjelent. 

Műveit több nyelvre, köztük németre, angolra, olaszra és hollandra is lefordították. 

A holland irodalmároknak az a része, akik gyarmati irodalommal foglalkoznak, 

ismerik a magyar szerző nevét. Székely ugyan Hollandiában sem része az irodalmi 

kánonnak (magyar nyelvű szerzőként ez furcsa is lenne), de mégis jelen van az 

irodalmi köztudatban. A különbség Székely László magyarországi és hollandiai 

ismertségét illetően szembetűnő, az okok nem kézenfekvőek. A továbbiakban 

mind a különbségekre, mind az okokra részletesen ki fogok térni. Az alábbiakban 

megpróbálok tehát válaszolni arra a kérdésre, hogy mi az oka Székely László eltérő 

megítélésének a holland és a magyar irodalomban? Először ejtsünk néhány szót erről 

az ismeretlen szerzőről. Ki is volt Székely László? 

1. Ajak–Medan–Budapest 

Székely László 1892. április 16-án született egy Kisvárda melletti faluban, Ajakon, 

és Sichermann László Smielként látta meg a napvilágot. Ő volt a Sichermann házaspár 

második gyermeke. Bátyja, Pál Ábrahám másfél évvel korábban, 1890. szeptember 

26-án született, öccse Ferenc pedig öt évvel később, 1897. június 29-én fog 

világra jönni. Az apa, Sichermann Lajos, aki Nagyváradon született, földbérlőként 

1

kereste kenyerét. Anyja eredeti leánykori neve Rothfeld Kornélia volt, melyet később 

Radnaira magyarosíttatott. 1 

Elemi iskolába Kisvárdára járt László, s éppen a második elemit végezte, mikor 

apja úgy döntött, magyarosítja nevét, s ez az elhatározása persze egész családjára 

kihatott. Így 1899-től már nem Sichermannak, hanem Székelynek nevezi magát a 

család 2 . A maga nemében egyáltalán nem egyedülálló jelenség volt ez, hiszen Székely 

László izraelita származású osztálytársai körében is igen nagy azok aránya, 

akik nevüket tanulmányaik alatt magyarosították 3 . 

Az elemi iskolát kitűnő eredménnyel fejezte be, s éppen ezért szülei úgy látták 

jónak, ha gimnáziumban folytatja tanulmányait. Így került az ifjú Székely Debrecenbe, 

ahol az 1901–1902-es tanévtől kezdve a Kegyes-Tanítórendi Római Katholikus 

Főgimnázium diákjaként folytatta tanulmányait. Az első két évben eredményeinek 

köszönhetően nem kellett tandíjat fizetnie. Ennek a meglehetősen kényelmes helyzetnek 

azonban a második év végén hirtelen vége szakad, mikor is vallástanból 

megbukik 4 . Egy pótvizsgával sikerül ugyan kiköszörülnie a csorbát, de ezzel a tandíjmentesség 

már a múlté 5 . Második osztálytól kezdve Székely László két fakultatív 

tárgyat, vagy ahogy azt akkoriban nevezték „nem kötelezett tárgyat” vesz fel: 

gyorsírást és szabadkézi rajzot. Ez utóbbiban az ifjú Székely igen tehetségesnek 

mutatkozott, s az ezzel párosuló, a gimnáziumban megszerzett tudását húsz évvel 

később Szumátrán kamatoztatta. 

A Debreceni Kegyes-Tanítórendi Római Katholikus Főgimnázium értesítője alapján 

azonban nem mondható el róla, hogy különösebben jó diák lett volna, sőt. A sza- 

1 Karász izraelita anyakönyvének 1890-es bejegyzése szerint Rothfeld Ábrahám és Berner Johanna 

három gyermeke közül a középső, az 1862-ben született Kornélia. Az anyakönyv mindhárom gyermek 

esetében feltünteti az eredeti és a magyarosított nevet is: Rothfeld Radnai Ferencz (1850. 02. 

14.) Rothfeld Radnai Kornélia (1862. 03.) Rothfeld Radnai Malvin (1861. 09. 05.). Feltűnő, hogy az 

anyakönyvi bejegyzések mindhárom gyermek esetében egyszerre és a legfiatalabb lány születése 

után 29 évvel történtek. Legidősebb fiúk már negyven éves volt, mikor anyakönyvezték. Feltételezhető, 

hogy a család külföldről települt be a Kelet-magyarországi falucskába. Nyíregyházi Megyei 

Levéltár, Szabolcs Vármegye Anyakönyve, Karász Izraelita Anyakönyve IVB 425. 

2 A Belügyminiszter 21169/99 rendelete alapján. Nyíregyházi Megyei Levéltár, Szabolcs Vármegye 

Anyakönyve, Karász Izraelita Anyakönyve IVB 425. 

3 Debreceni Városi Levéltár VIII/52, 54–58. k. 

4 Ugyan Katolikus Főgimnáziumról van szó, de az akkori gyakorlatnak megfelelően a vallástant 

minden tanuló a felekezetének megfelelő egyházfitól kapta. Székely László ily módon Krausz József 

segédrabbitól tanulta az izraelita vallástant heti négy órában, mint utóbb kiderült, nem túl nagy lelkesedéssel. 

5 Debreceni Városi Levéltár VIII/52, 58 k. 

2

adkézi rajz kivételével egyik tárgyból sem tudhatott különösebben jó eredményt 

magáénak, folyton bukdácsolt, s az ötödik osztály végén három tantárgyból (latinból, 

mennyiségtanból és tornából) is megbukik. Pótvizsgákkal ezt már nem lehet 

helyrehozni, az osztálykönyv tanúsága szerint Székely „évismétlésre utasíttatik” 6 . 

Az ekkor 13 éves Lászlót valószínűleg rendkívül megviselte édesanyja halála, aki 

1905. november 21-én hunyt el tüdővészben. 7 Ez is közrejátszhatott abban, hogy 

nem tesz utóvizsgát, és 1906 szeptemberétől már nem szerepel a gimnázium tanulói 

névsorában. 

Hogy az elkövetkezendő nyolc évben hol volt és mit csinált Székely László, arról 

csak találgatni lehet. Valószínűleg Budapestre költözött apjával és testvéreivel. 

Itt élt évekig munka és perspektívák nélkül, majd innen indult unokatestvérével, 

Radnai Istvánnal, hirtelen elhatározással, kalandos körülmények között Szumátrára. 

Feltételezhető, hogy kilátástalan helyzete késztette erre a lépésre. Erről életrajzi 

ihletésű könyvében így ír: 

„Dehát idehaza mihez kezdjek? Elmenjek egy bankba vagy valami vállalathoz 

írnoknak? Húsz, harminc év mulva talán lehetek könyvelő, vagy cégvezető. Diplomás 

pályára már nem mehetek. Arról lekéstem. Csak valami bankba vagy biztosítóba. 

Harminc év mulva osztályvezető. De addig egy piszkos, dohos szobában 

meghúzódni holmi nyegle, kötekedő felettes előtt? Stréberkedni, hazudozni, embereket 

kitúrni a helyükről, mint Géza, aki színész akart lenni, de egy fehérnemű-importőrnél 

gyakornok lett és már három éve egyébről sem tud beszélni, mint 

barchetről, műselyemről, Schlesinger úr erőszakoskodásáról és az esetleges előmenetelről. 

Most azon igyekszik, hogy a nyitandó balmazújvárosi fiók vezetését rábízzák. 

Pedig Hamletet és Lear királyt szeretett volna játszani. Én is elmenjek fehérnemű 

importőrnek? (…) Én nem akarok megpenészedni Balmazújvároson.” 8 

Székely László és unokabátyja, Radnai István 1914. április 12-én hagyták el 

Magyarországot, ahonnan Olaszországon keresztül először Singapurba mentek 9 . 

Innen a Malakka félsziget Penang nevű kikötőjéből, a Norddeutscher Lloyd Malaya 

6 Debreceni Városi Levéltár VIII/52. 59 k. 

7 Nyíregyházi Megyei Levéltár, Szabolcs Vármegye Anyakönyve, Ajak Izraelita Anyakönyve IVB 425. 

8 Székely, L.: Őserdőktől az ültetvényekig. Utazási Könyvek Kiadóhivatala, Budapest 1935. 10. 

9 Székely, L.: „Tizenhét év az egyenlítő alatt” In: A Földgömb (1932) 61–66. Ezt alátámasztja Radnai 

István Hollandiában előkerült naplója is, mely a leideni KITLV könyvtárában található. 

3

nevű gőzösén indultak a holland gyarmatok felé, s a Sumatra Post utaslistájának tanúsága 

szerint 1914. május 7-én megérkeztek Medanba, Sumatra északkeleti részének 

legnagyobb városába 10 . Székelynek valószínűleg fogalma sem volt arról, hogy 

hová került. Szumátra észak-keleti része, melyet Delinek hívtak, a holland gyarmatokon 

belül is hírhedt helynek számított 11 . 

Székely László tehát alig múlt 22 éves, mikor unokatestvérével partra szállt 

Szumátrán, s belecsöppent a Holland Indiák gyarmati társadalmába. Ami a végzettségét 

illeti, a Debrecenben elvégzett gimnáziumi negyedik osztályánál ekkor 

nem tudott többet felmutatni, de Deliben nem az elvégzett osztályok száma, hanem 

a bőrszín volt a döntő. A Siantar nevű település határában kezdett el dolgozni 

a „Marihat” nevezetű dohányültetvényen, mint munkafelügyelő 12 . 1917-ben Székely 

László egy másik társasághoz, a Holland-Amerikai Ültetvénytársasághoz 13 

szegődött, s egy Kisaran melletti gumiültetvényen kezdett el dolgozni 14 . Kisaran 

Medantól 200 kilométerrel délre fekszik Sumatra keleti partján, az Asahan nevű 

tartományban. Itt ismerte meg Madelon Lulofsot, jövendőbeli feleségét. Madelon 

Lulofs, a holland gyarmati közigazgatás egyik magas rangú tisztviselőjének, Klaas 

Lulofsnak a lánya, ekkor már egy holland ültetvényes, Hendrik Doffegnis felesége 

volt. Házasságuk nem volt boldognak mondható. Madelon Lulofs 19 éves „naív 

lánykaként” ment férjhez. Az esküvő után azonnal elköltöztek Delibe, ahol férje 

egy kaucsukültetvényen kapott munkát. Ez annyit jelentett, hogy az őserdő közepén 

laktak, távol a „civilizált világtól”, s hogy a férj reggeltől estig az ültetvényen 

dolgozott, amit kifejezetten élvezett, ellentétben feleségével. Madelon Lulofs számára 

ez az életforma egyhangúságot, egyedüllétet és elhagyatottságot jelentett. 

Madelon Lulofs 1919-ben hozta világra első gyermekét egy, a bennszülött 

munkások számára fenntartott kórházban. Az újszülött kislányt Marie Moud névre 

keresztelték 15 . Egy évvel később, született második lányuk, Christine. Az egyhangúság 

és az egyedüllét egyre elviselhetetlenebb volt számára. Férje alig volt otthon, 

a háztartás vezetése, gyermekeik felnevelése kizárólag az ő feladata volt. Az idő 

10 „Passagiers-aangekomen” In: Sumatra Post, 1914. május 11. 

11 Meijer, R.: „Ik heb altijd in een heel kleine kring geleefd”. In: Elsevier, Nr.13. (1995), április 1., 86–89. 

12 Adresboek van geheel Nederlandsch-Indië. Door Kleian (Batavia: G. Kolff & Co, 1915) 

13 Hollans-Amerikaanse Plantage Maatschappij 

14 R. Kousbroek: „De boekhouders van de Nederlandse literatuur” In: Het Oostindisch kampsyndroom 

(Amsterdam, 1992) 77. 

15 J. J. van Galen: „De vrouw achter Rubber” In: Haagse Post 1985. július 13. 

4

múlásával ráadásul egyre nyilvánvalóbbá vált, hogy nem illenek össze. Henrik 

Doffegnis higgadt és tárgyilagos volt, miközben felesége inkább művészléleknek 

volt mondható, és ezt a férj egyre nehezebben tolerálta. Erről Madelon Lulofs egy 

interjúban így emlékezik: 

„Miután férjhez mentem és Delibe költöztünk, senki sem volt, aki bíztatott 

volna, hogy próbáljam kibontakoztatni a tehetségemet. Szörnyen egyedül 

éreztem magam és nagy örömöt jelentett, hogy legalább a könyveken keresztül 

valamelyest kapcsolatban tudtam maradni a kultúrával.” 16 

Ilyen körülmények között ismerkedett meg Madelon Lulofs férje egyik kollégájával, 

a magyar ültetvényessel, Székely Lászlóval. Nála Madelon Lulofs mindent 

megtalált, amiről úgy gondolta, hogy férjéből hiányzik: a kultúra és az irodalom 

iránti vonzódást. Székely ekkoriban már a Sumatra című hetilap szerkesztőségében 

is dolgozott, melyet 1924-ben alapítottak. Ebben a lapban jelentek meg rajzai, karikatúrái. 

Székelynek nagy sikere volt élethű és komikus rajzaival. Mikor a szerkesztőség 

éppen egy olyan munkatársat keresett, aki rövid elbeszéléseket írna a 

lapba, Székely Madelon Lulofsot ajánlotta. Javaslatát elfogadták és szerződtették a 

fiatal ültetvényes feleséget, s ettől kezdve rendszeresen jelennek meg írásai a hetilapban, 

Christine van Eyck álnév alatt 17 . 

A Székely László és Madelon Lulofs közötti viszony kezdete egy időre tehető 

Madelon Lulofs a Sumatra-ban megjelent első publikációival 18 . Madelon elmondta 

férjének, hogy viszonya van Székellyel, mire Doffegnis a gyerekekkel együtt 

Ausztráliába küldte feleségét, hogy elfelejtse a viszonyt. Ausztráliában Madelon 

anyjánál és bátyjánál vendégeskedett. Egy évet töltött a Melburn melletti Black 

Rockban majd ezt követően visszatért Delibe. Férje számításai azonban nem váltották 

be a hozzájuk fűzött reményeket, Madelon érzelmei Székely iránt változatlanok 

maradtak, aminek válás lett a vége. Ez Deliben nagy port kavart, az egész 

fehér közösség fel volt háborodva 19 . A felháborodást persze nem a házasságtörés 

ténye okozta, hanem az, hogy ez köztudott volt. Ez nagyban rombolta a fehérek te- 

16 „Bij: Mevrouw M.H. Székely-Lulofs. Over: Het schrijversvak” In: Morks Magazijn 1939. május 225– 

236. 

17 Székely, L.: Van oerwoud tot plantage, verhaal van een plantersleven. C. van den Wijngaard. Schoorl 

(ed.) (Castricum: Uitgeverij Conserve, 1991) 13. 

18 J.J. van Galen: „De vrouw achter Rubber” In: Haagse Post, 1985. július 13. 

19 Cees van Hoore: „Als je in verleden verdrinkt” In: Provinciale Zeeuwse Courant, 1992. március 6. 

5

kintélyét, emiatt mindenki botrányosnak találta az eseményeket. A válást kimondták, 

Doffegnis gyámsága alá helyezték a gyermekeket, Székely László és 

Madelon Lulofs pedig elindultak Magyarországra. Budapesten kötöttek házasságot 

1926. szeptember 10-én. Az ifjú pár egy év múltán visszatért Delibe. Valószínűleg 

azért határoztak így, mert anyagi tartalékaik nagyon megcsappantak. Székely ismét 

ugyanahhoz a céghez került, mint Doffegnis 20 . Madelon 1929-ben megszülte 

harmadik gyermekét, Chlotilde Malvinát, akit a családban csak Ketjil-nek hívtak, 

ami malájul „kicsi”-t jelent. Ez az időszak Deliben nem volt sem túl sikeres, sem túl 

kellemes. Székely nem kapta meg a szolgálati idő után esedékes előléptetést, s a fehér 

közösség kitaszítottként kezelte a házaspárt. 1930-ban elindulnak Európába, és 

soha többé nem térnek vissza a Holland Indiákra. 

A házaspár Budapesten talált új otthonra, ahol a belvárosban, az Andrássy 

úton vettek lakást. Kezdetben jól éltek a Szumátrán keresett pénzből, még egy nyaralót 

is vettek Mátyásföldön. A pénz azonban rohamosan fogyott. Székely ráadásul 

valamilyen zavaros vállalkozásba is belekezdett, amivel rövid idő alatt sok pénzt 

akart keresni, s ebbe fektette maradék tőkéjét. A vállalkozás megbukott, Székelyék 

pedig elveszítették magmaradt pénzüket 21 . Az egyetlen lehetőséget a pénzkeresésre 

az irodalommal kapcsolatos tevékenységekben látták, s mindketten írni kezdtek. 

Székely Lászlónak 1930-tól rendszeresen jelennek meg novellái, elbeszélései és 

cikkei különböző magyar lapokban. Minden írása valamilyen módon kapcsolódik 

a Holland Indiákhoz. 1935-ben jelenik meg regénye, az Őserdőktől az ültetvényekig, a 

Dante kiadó gondozásában. Még ugyanebben az évben lefordítják a könyvet holland 

és német nyelvre is. 

A család anyagi helyzete ismét jobbra fordult, miután Madelon Lulofs első 

könyvei megjelentek. Székelyék autót vesznek és ismét személyzetet fogadnak 22 . 

Saját műveik mellett fordítással is foglalkozott a házaspár. Holland, illetve magyar 

írók műveit fordítják 23 . Ezen működésük nagy hatással volt a magyar holland iro- 

20 J.J. van Galen: „De vrouw achter Rubber” In: Haagse Post 1985. július 13. 

21 M.H. Székely-Lulofs levele Herman Robbersnek, az Elsevier kiadó főszerkesztőjének, Budapest, 

1931. december 10. 

22 M.H. Székely-Lulofs levele Herman Robbersnek, az Elsevier kiadó főszerkesztőjének, Budapest, 

1931. december 10. és 1936. június 22. 

23 Piet Bakker: Ciske (Ciske de rat), Ciske fejlődése (Ciske groeit),Ciske a férfi (Ciske de man), Jan de 

Hartog: Wandelaar kapitány (Hollands glorie) Budapest, 1942, A. den Hertog: Fehér nőket kér a gyarmat 

6

dalmi kapcsolatok alakulására a két világháború közötti időszakban. Már a harmincas 

évek elejétől foglalkoztak műfordításokkal, főleg magyarról holland nyelvre. 

Elsősorban olyan magyar írókat részesítettek előnyben, akik akkoriban Magyarországon 

is ismertek voltak 24 . 

1938-ban a Székely házaspár úgy döntött, hogy Hollandiába költözik. A közelgő 

háború réme késztette őket erre az elhatározásra, s azt remélték, hogy veszély 

esetén a Holland Indiákra menekülhetnek. A hollandiai Bloemendaalban telepedtek 

le. Mikor azonban a Wehrmacht 1940 májusában hadüzenet nélkül lerohanta 

Hollandiát, s csupán öt nap alatt sikerült elfoglalnia az országot, Székely 

számára – zsidó származása miatt – életveszélyessé vált a helyzet. Ezért jobbnak 

látta, ha visszatér Magyarországra, mivel az ottani állapotokat biztonságosabbnak 

ítélte, s sem feleségét, sem kislányát nem akarta jelenlétével veszélybe sodorni. 

Visszatérve Budapestre folytatta munkáját mint író, újságíró és műfordító. Rendszeresen 

jelentek meg publikációi országos lapokban, folyóiratokban. 1942-ben jelenik 

meg második regénye, Rimbu címmel, mely először a Pesti Naplóban jelent 

meg folytatásokban, 1938. december 25. és 1939. április 6. között. 1949-ben, Székely 

László halála után, felesége dolgozta át és fordította holland nyelvre a Rimbut. 

Miután Székely László elhagyta Hollandiát, felesége, Madelon Lulofs vett egy 

házat Sandpoortban, a tengerparton. Mivel férje magyar volt, ő is automatikusan 

magyar állampolgárnak számított, s ezzel számtalan előny járt az akkor németek 

által megszállva tartott Hollandiában. Máshogy viszonyultak hozzá a hatóságok, 

mint szövetséges ország állampolgárához. Ez azonban mégis kevésnek bizonyult, 

mikor Sandportnál is megkezdték az Atlantikwall építését. Madelon Lulofs házát lefoglalták 

a németek, és emiatt az írónő elköltözött Amsterdamba 25 . 

(Vrouwen naar Jacarta) Budapest, 1943. Dante Kiadó, Norel, K.: Hajóslegények és urak (Janmaats en 

sinjeuren) Budapest, 1943. Dante 

24 Földes Jolán: Kruis of munt (Fej vagy írás) 1939, Over de brug (Mária Jól-Érett) 1938, Een vrouw voor 

jou 1950. ’s-Grvenhage, H.P. Leopold, Harsányi Zsolt: Op leven en dood (Életre halálra) 1951, Körmendi 

Ferenc: Carriére (Budapesti kaland) Amsterdam 1933/34, Márai Sándor: De vermetele (Csutora) 

Amsterdam 1936. Nederlandse Keurboekerij, Tussen nacht en dag (Válás Budán) Haarlem 1936. 

J.H. Gottmer & CO., Vreemdelingen (Idegen emberek) Amsterdam 1934., Molnár Ferenc: De 

musicerende engel (Der musizierende Engel) Amsterdam 1934. De steenuil, Földi Mihály: De vrouw 

van deze eeuw (A század asszonya) Amsterdam 1940. Elsevier, De ziel van Anna Kádár (Kádár Anna 

lelke) Amsterdam 1935, Echtgenoten (A házaspár) vertaald door L. Székely & J.L. Szobotka Visser 

Amsterdam 1937. Elsevier, Kassák Lajos: Achterbuurt (Angyalföld) inl. door Madelon Székely-Lulofs 

Amsterdam 1935.,Vaszary Gábor: Monpti Amsterdam 1936. Elsevier 

25 J.J. Van Galen: „De vrouw achter Rubber” In: Haagse Post 1985. Július 13. 

7

Székely Lászlónak sikerült megmenekülnie a Gestapo elől, s túlélte a háborút. 

Szándékában állt visszatérni Hollandiába a családjához, de 1946. április 14-én Budapesten 

szívroham következtében meghalt 26 . 

Madelon Székely-Lulofs a háború után különböző holland lapoknak és irodalmi 

folyóiratoknak dolgozott, mint pl. Elsevier és a De Groene Amsterdammer. Még 

két könyve jelenik meg, 1946-ban az Onze bedienden in Indië, 1948-ban pedig a Tjoet 

Nja Din. Ez utóbbit, mely egy történelmi regény, s mely egy szumátrai bennszülött 

hercegnő történetét idézi fel, aki a hollandok elleni felkelés legendás vezetője volt, 

betiltja a holland kormány. Ennek oka, hogy éppen a könyv megjelenésének időpontjában 

véres harcok dúltak a holland csapatok és a függetlenségükért küzdő 

indonéz gerillák között. A holland kormány Madelon-Lulofs utolsó regényét az 

indonéz nacionalistákat pártoló propagandának minősítette. 

1958. május 22-én Amsterdamban, szívroham következtében meghal Madelon 

Székely-Lulofs. Végrendeletében mindent Ketjilre, második házasságából származó 

lányára hagy, akit azonban nem sikerül felkutatni. 

2. A magyar irodalmi kánon 

Ha bárki Székely Lászlóról, vagy munkásságáról szeretne megtudni valamit, hiába 

keresné nevét bármelyik irodalomtörténeti összefoglaló munkában, vagy lexikonban. 

Magyarországon nem tartjuk számon nevét, amit azonban már csak fordítói 

tevékenysége miatt is megérdemelne. A két háború között a Székely házaspár volt 

holland-magyar viszonylatban a legtermékenyebb az irodalmi fordítások terén. 

Nekik köszönhető, hogy a holland irodalomkedvelő közönség megismerhette Kassák 

Lajos, Márai Sándor, Vaszary Gábor, Földes Jolán, Körmendi Ferenc és más 

magyar írók nevét. Ugyanakkor Magyarországon az ő jóvoltukból jelenhettek meg 

a holland népszerű irodalom akkor ismert művei. 

Székely László neve csupán a Magyar irodalmi lexikon 1965-ös kiadásában szerepel, 

itt is tévesen. Székely László 1942-ben magyarul (majd 1949-ben hollandul is) 

megjelent Rimbu című regényét egy szintén Székely László nevű kortársának, egy 

kőszegi plébános költőnek tulajdonítják. 

26 Letterkundig Museum en Documentatiecentrum Hága, Madelon-Székely Lulofs kollekció. 

8

Az, hogy Székely az irodalmi kánon körein kívül esett, vélhetően annak is köszönhető, 

hogy műveit nem lehet egyértelműen és egyöntetűen a szépirodalomhoz 

sorolni. A számomra ismert 22 elbeszéléséből kilenc a Magyar Földrajzi Társaság A 

Földgömb című lapjában jelenik meg 1931 és 1937 között, ahol nem szépirodalmi alkotásokat, 

hanem útleírásokat, útinaplókat szoktak közölni. A többi elbeszélése 

sem kifejezetten irodalmi folyóiratokban jelenik meg, hanem napilapokban, mint a 

Magyar Nemzet, Pesti Napló vagy a német nyelvű Pester Lloyd, vagy hetilapokban, 

mint Az Ünnep vagy a Tükör. Székely első könyve, az Őserdőktől az ültetvényekig 

szintén nem mint regény került a könyvesboltokba, hanem az Utazási Könyvek 

Kiadóhivatalának gondozásában, a Világjárás Hősei sorozat egyik részeként, mint 

útikönyv. Mikor a Dante kiadó is kiadja az Őserdőtől ültetvényekig című munkáját 

(ezúttal ki tudja miért a címben „az” nélkül), akkor az A Világ Körül útirajzok – 

útikalandok című sorozatban jelenik meg, Tíz év Sumatra őserdeiben alcímmel. A kiadó 

a következőképpen jellemzi röviden a sorozatot: „Hat világrész csodás, 

exotikus képe modern világjárók élményeiben, az utazók eredeti felvételeivel illusztrálva.” 

A sorozatban már megjelent művek szintén ezt a képet erősítik. Ohle: 

Az ismeretlen Szaharában, Johnson: A kannibálok szigetén, C. Welles: A maláji dzsungelben, 

Macceagh: 2 év Brazília őserdőiben, vagy Plüschow: Vitorláson a csodák országában. 

Kozocsa Az 1935. év irodalomtörténeti munkássága című művében sem szerepel 

Székely László munkája. 27 

Első könyvének magyar kiadásában nincs előszó. A holland kiadásban viszont 

van. Ebben a szerző így vall művéről: 

„Három nap múlva elvittem a kéziratot egy kiadóhoz. 

– Mit hozott? – kérdezte a kiadó – Egy regényt? 

– Nem, ez nem regény – válaszoltam. 

– Hát akkor mi, útleírás? 

– Nem tulajdonképpen ez nem is útleírás. 

– Vagy úgy, akkor önéletírás? 

– Nem, az sem. 

– Akkor mi ez? – kérdezte a kiadó csodálkozva. 

27 Kozocsa, S.: Az 1935. év irodalomtörténeti munkássága. Budapest 1936. Az Országos Széchenyi Könyv- 

tár kiadása. 

9

– Mindenből egy kicsi – vallottam be. 

A kiadó megvonta a vállát, összehúzta szemöldökét, félretolta a kéziratot és 

azt mondta, hogy majd meglátja, hogy mi lehet ebből. 

Kiadta a könyvet. 

Csak tájékoztatásképpen szeretném közölni az olvasóval, hogy az itt szereplő 

személyek és helységek nevei kitaláltak, de ha valaki regényre számít 

az inkább csukja be a könyvet és ne olvassa tovább. Ez a mű inkább „hangulatkép” 

mint önéletírás (…).” 28 

1942-ben a Dante ismét kiadja Székely könyvét, Süt a nap Szumatrán 29 címmel, 

ezúttal sem regényként, hanem útleírásként, melyre a változatlan alcím Tíz év 

Szumatra őserdeiben is utal. Az egyetlen különbség talán, hogy míg az 1935-ös kiadásban 

az alcímben szereplő Szumátrát Sumatra-nak írták, most az 1942-esben 

Szumatra lett belőle. 1942-ben a mű igen aktuálissá vált, ugyanis a japánok ebben 

az évben támadták meg, és kisvártatva teljesen meg is szállták a Holland Indiákat, 

így a holland gyarmatok egy rövid időre a nemzetközi politika középpontjába kerültek. 

A címváltoztatás is valószínűleg ennek a ténynek köszönhető. Mindezek 

alapján a magyar olvasók számára egyértelmű, hogy Székely László munkássága 

csak nagy jóindulattal nevezhető irodalminak, hiszen Székely nem szépirodalmat 

írt, hanem útirajzokat, útleírásokat. 

A szintén 1942-ben megjelent Rimbu című könyvét a Franklin-Társulat adta ki, 

ezúttal regényként, az „Új magyar regények” sorozatban. Székely Lászlónak ez az 

egyetlen munkája, melyet ténylegesen szépirodalomként kezelt a kiadó és regényként 

adott ki. Ez okozhatta a zavart a Magyar irodalmi lexikon 1965-ös kiadásának 

szerkesztőinél. Ők egyetlen regényt találtak Székely László név alatt, és ezt automatikusan 

annak a Székely Lászlónak tulajdonították, akinek más irodalmi munkássága 

is ismeretes volt: a kőszegi plébánosnak. 

A korabeli, egyébként többnyire pozitív kritikák is azt támasztják alá, hogy 

Székely könyvei nem szépirodalmi jellegűek. 1942-ben a Süt a nap Szumatrán megjelenése 

után a Reggeli Magyarország kritikusa a következőket írja: 

28 Székely, L.: Van oerwoud tot plantage. Verhaal van een plantersleven. Elsevier, Amsterdam 1935. VII–VIII. 

29 Lásd Soethout, Anneke: „László Székely: navolger of voorloper?” In: Indische Letteren 7. évf. 3. szám 

1992. szeptember 6. jegyzet 

1 0

„Magyar ember írása vezeti egzotikus tájra az olvasót. Ritkán kerül kezünkbe 

ilyen érdekfeszítő könyv. Székely László tíz esztendőt töltött 

Szumatrán. Nem kalandot keresett, hanem dolgozott. Munkás életben ismerte 

meg a trópusi világ hétköznapjait, a valóságos életet, mely izgalmával 

és derűjével, rémségeivel és szépségeivel érdekesebb minden költött regénynél.” 30 

A Rimburól megjelenése után több napilapban is jelent meg recenzió. Noha 

Székelynek ez a könyve már mint regény kerül a magyar olvasók elé, a kritikusok 

mégis hol a zsurnalisztikai vonásokat, hol az útleírásrészleteket, vagyis a tényanyagot 

értékelik a műben. A Pester Lloyd a következőképpen ír a műről: 

„Székely ist ein ausgezeichneter Journalist: sein Buch wurde aus dem Geiste 

des Journalismus obersten Sinnes geboren. Alles ist darin vereint, was den 

heutigen Leser zu fesseln vermag (...)” 31 

A Pesti Hírlap sem mint irodalmi remekművet dicséri a könyvet: 

„Székely László könyve exotikus tárgyú regények módjára felerészben útleírás. 

Az író hosszú éveket töltött ebben a különös világban és saját élményeit, 

megfigyeléseit mondja el. Az őserdei magyar ütetvényes küzdelmes 

életét írja le Székely.” 32 

Az Esti Kurír kritikusa is az életrajzi vonatkozású adatokat emeli ki a regényből 

(legalábbis amit a kritikus annak vél): 

„Az exotikus élet leírásába igazán regényes életrajzi adatok szövődnek (…)” 33 

Az Élet kritikusa tovább megy egy lépéssel. Ő már nem csak az útleírásokat és 

az életrajzi vonatkozásokat domborítja ki, hanem mindezt szembeállítja magával a 

történettel: 

30 Reggeli Magyarország (Új könyvek), 1942. november 8. 

31 Pester Lloyd (Abendblatt) 1942. augusztus 4. 

32 Pesti Hírlap, 1942. május 2. 

33 Esti Kurír, 1942. április 22. 

1 1

„Évekkel ezelőtt Szumátráról írt a szerző igen jó útleírást. Most regényes 

életrajz keretében eleveníti fel benyomásait s meg kell adni, az egyenlítőtájak 

látszatra gyönyörű, de a fehér emberre szinte elviselhetetlen légkörét művészettel 

tudja most is ábrázolni. Ez a keret az, ami könyvében igazán érték s 

nem a vérszegény kis történet.” 34 

Zimándi Pius, a Magyar Kultúra kritikusa ugyan végig regényként emlegeti 

Székely könyvét, de túl jó véleménnyel még sincs róla. 

„A regény levegője forró, fojtott, pedig nincs valami művészi eszközökkel 

megírva, de a téma érdekessége leköti az olvasót. Vagy talán éppen az egyszerű 

eszközeiben rejlik művészi ereje.” 35 

Mind a Népszava, mind a Katolikus Szemle mint szépirodalmi művet kezeli a 

Rimbut, de nem ír róla pozitív kritikát. A Népszava szerint „a bennszülött dolgozók 

irtózatos kizsákmányolása, a fehér gyarmatosítok igazságtalan kegyetlensége” kellene 

hogy a regény középpontjába kerüljön. A Szociáldemokrata Párt központi lapjának 

kritikusa szerint „rendkívűl sajnálatos, hogy az író regénye végén nem tud 

fölülemelkedni a polgári romantika törvényein és minden logika ellenére olyan indokolatlan, 

olyan bosszantó „happy end”-et erőszakol ki, amilyent csak a legsilányabb 

amerikai ponyvaregényekben olvashatunk.” 36 

Galambos Gruber Ferenc, a Katolikus Szemle kritikusa többnyire pozitív értékelés 

után nehezményezi, hogy a szerző „az erotikumot állítja a regény középpontjába”, 

és sajnálja, „hogy a regény ilyen vakvágányra tévedt, mert egyébként átlagon 

felüli írás.” 37 

Az egyetlen, aki kizárólag pozitív módon értékeli a regényt, az a Tükör kritikusa, 

aki szerint „Székely László regénye életteli, lebilincselő írás. Erről a regényről 

valóban elmondhatjuk, hogy, aki kézbe veszi, nem tudja letenni, amíg végére nem 

jut.” 38 

34 Élet, 1942. július 5. XXXIII. évf. 27. szám. 

35 Magyar Kultúra, 1942. június 20. XXIX. évf. 12. szám. 

36 Népszava, 1942. április 26. 

37 Katolikus Szemle, 1942. október LVI. évf. 317. 

38 Tükör, 1942. május X. évf. 5. szám. 

1 2

Összefoglalva tehát megállapíthatjuk, hogy Székely László munkásságát a 30as, 

40-es évek Magyarországán nem tartották irodalmi jellegűnek. A szerző nem 

irodalmi folyóiratokban publikálta műveit, hanem napilapokban, hetilapokban, 

vagy a Magyar Földrajzi Társaság lapjában. Első könyve sem mint regény, hanem 

mint útleírás jelent meg. Második könyve ugyan regényként került az olvasóhoz, 

de a kritikusok többsége nem szépirodalmi művet, hanem inkább önéletírást vagy 

útirajzot látott a műben. Ugyanúgy, mint ahogy a szerző maga vall könyvének holland 

kiadása előszavában. Mindezek a formai kritériumok eleve kizárják annak lehetőségét, 

hogy Székely Lászlót, mint szépirodalmi írót tartsa számon a magyar 

irodalomtörténet. 

3. A holland irodalmi kánon 

Az, hogy Székely László munkássága Hollandiában irodalomtörténeti érdeklődés 

tárgya, több faktor együttes hatásának köszönhető. Műveinek témája, írónő feleségének 

ismertsége, a könyve körül kialakult botrány és az útleírás, mint műfaj megítélése 

a holland gyarmati irodalomban, mind hozzájárultak ehhez a helyzethez. 

Először az útleírás, mint műfaj helyzetét szeretném vázolni a holland gyarmati irodalomban. 

3.1 Az útleírás és a téma 

A holland gyarmati irodalom kanonizációjában eddig Rob Nieuwenhuys könyve 

az Oost-Indisch Spiegel 39 volt a legnagyobb hatású mű. Ebben Nieuwenhuys szakítva 

az irodalomtörténet-írás hagyományaival az úgynevezett ego-dokumentumokat 

is irodalmi kategóriának számítja, és könyvében a regények, novellák, elbeszélések 

s versek mellett tárgyalja az önéletírásokat, leveleket, naplókat, memoárokat és az 

39 Nieuwenhuys, R.: Oost-Indisch Spiegel. Wat Nederlandse schrijvers en dichters over Indonesië 

hebben geschreven, vanaf de eerste jaren der Compagnie tot op heden. Querido, 3. kiadás Amsterdam 

1978. 

1 3

útleírásokat is. 40 Ezt Nieuwenhuys „az irodalom nem irodalmi műfajokkal való kibővítésének” 

41 nevezi. Mindezek után megállapítja, hogy a Holland-Indiák irodalma 

nem feltétlenül irodalmi jellegű. 42 Eltekintve attól, hogy Nieuwenhuys végkövetkeztetése 

egy circulus vitiosus, ezzel a szemlélettel hosszú időre meghatározta 

a holland gyarmati irodalomkutatás irányát. 

Nieuwenhuys felfogása szerint tehát Székely útleírása minden további nélkül 

helyet kaphat a holland gyarmati irodalomtörténetben, már csak azért is, mert az 

Őserdőktől az ültetvényekig első holland kiadásában nincs feltüntetve fordító, így az 

olvasónak az a benyomása, hogy maga Székely László írta a könyvet holland nyelven. 

43 Ezzel Székely eleget tesz Nieuwenhuys kritériumainak és elvileg helyet kaphat 

a holland gyarmati irodalom kánonjában, de Nieuwenhuys alapművében mégsem 

szerepel, csakúgy mint Beekman összefoglaló művében 44 sem. Ez azonban 

nem meglepő, hiszen mind Nieuwenhuys, mind Beekman a teljesség igénye nélkül 

írta könyvét. Beekman csupán nyolc XX. századi gyarmati szerzővel foglalkozik, 

Nieuwenhuys pedig önkényesen emel be, illetve hagy ki szerzőket a könyvéből, 

noha azok mind megfelelnek az általa felállított követelményrendszernek. 45 

Nieuwenhuys sajátos irodalom-felfogásának köszönhetően tehát a Magyarországon 

útleírásként megjelent könyv megfelel a hollandiai gyarmati irodalom kritériumainak. 

Az első holland kiadásban, mely a neves Elsevier kiadónál jelent meg 

1935-ben, az alcím eltérően a magyar kiadástól: Egy ültetvényes élettörténete. A második 

kiadásban maradt ugyanez az alcím, de a Conserve kiadó megtoldotta az ismertetőt 

a Hágai Királyi Könyvtár adataival, mely szerint Székely László könyve 



1978. 11–12. 

41 Nieuwenhuys, R.: „De Oost-Indisch Spiegel gespiegeld na dertien jaar.” In: Indische Letteren, No. 1. 

március 1986. 8. 



1978. 17. 

43 A második kiadásban (Conserve, 1991) már az áll, hogy a fordítást Székely holland felesége, 

Madelon Lulofs írónő készítette, mely ebben a formában nem felel meg a valóságnak. Lásd Pusztai, 

G.- Praamstra, O.: „Een »lasterlijk geschrijf«”. In: Indische Letteren, 1997. szeptember. 98–124. 

44 Beekman, E.M.: Paradijzen van weleer. Koloniale literatuur uit Nederlands-Indië 1600–1950. Prome- 

theus, Amsterdam, 1998. 

45 A holland szerzők, Clercx és Franke például nem szerepelnek az Oost-Indisch Spiegelben, noha ele- 

get tesznek Nieuwenhuys feltételeinek. 

1 4

egényként van számontartva. 46 Ezt erősíti az a tény is, miszerint a második kiadás 

egy „gyarmati irodalom sorozat” tizenharmadik részeként jelent meg. A sorozatban 

Carry van Bruggen, Augusta de Wit, Marie van Zeggelen és J. Treffers regényei 

után, szépirodalmi műként, Székely László könyve is helyet kapott. Ezt nyomatékosítja 

a német kiadás is, mely a Schünemann kiadó gondozásában jelent meg 

1935-ben, Mirza von Schüching fordításában, Tropenfieber (Trópusi láz) címmel. A 

címoldalt felütve az olvasó rögtön szembesül a Roman (regény) megnevezéssel. 

Székely László műve tehát sajátos, önéletrajzi jellegű útleírásként kezdte pályafutását 

1935-ben Hollandiában, és alig hatvan év alatt regény vált belőle. Az, hogy 

1991-ben másodszor is kiadták a könyvet, vélhetőleg annak is köszönhető, hogy a 

mű témája – a volt holland gyarmatok – újra az irodalmi érdeklődés középpontjába 

került. Egy darab feldolgozatlan irodalomtörténetet igyekeztek a kutatók feltérképezni 

és ennek keretében a nyolcvanas, kilencvenes években minden fellelhető, elfeledett 

vagy kevésbé elfeledett művet újra kiadni. 

3.2 A feleség, Madelon Hermina Székely-Lulofs 

A harmincas évek elejétől közvetlenül egymás után jelennek meg Madelon könyvei: 

Rubber (1931) 47 , Koelie (1932) 48 , Emigranten (1933), De andere wereld (1934) 49 . 

Madelon Székely-Lulofs elsősorban két legkorábbi regényével ért el nagy sikereket. 

A Rubber szinte „bombaként robbant” a holland irodalmi életben. 50 Színdarab és 

film is készül a sokak által vitatott bestsellerből. 

A kor holland társadalma a gyarmatok tekintetében megosztottnak volt mondható. 

Egyesek szerint a gyarmatok egyetlen feladata, hogy az anyaországot kiszolgálják, 

ellássák nyersanyaggal, olcsó munkaerővel és felvevőpiacként szolgáljanak 

az anyaországból érkező termékek tekintetében. Ehhez a nézethez hozzátartozott, 

sőt szerves része volt a bennszülött lakosság kizsákmányolása, elnyomása és a faji 

alapon való megkülönböztetés. 51 Ezzel a szemlélettel szemben lépett fel a holland 

46 Székely, L.: Van oerwoud tot plantage. Verhaal van een plantersleven. Conserve, Schoorl 1991. 

47 Magyarul megjelent: Gumi Ford.: Kovács György. Budapest, 1937 Pantheon (Jó könyvek 16.) 2. ki- 

adás: 1942. 

48 Magyarul megjelent: Az őserdő rabjai Ford.: Németh Andor, Budapest, 1934, Pantheon (Jó könyvek 13.) 

49 Magyarul megjelent: A másik világ Ford.: Pintér László, Budapest, 1937, Pantheon. 

50 Kousbroek, R.: „Straffeloos overspel in Brastagi” In: NRC-Handelsblad, 1992. március 13. 

51 Goor, J. van: De Nederlandse Kolonien. Geschiedenis van de Nederlandse expansie 1600–1975. Sdu 

Uitgeverij, Den Haag 1994. 255. 

1 5

politikai elit 1901-ben, mikor meghirdették az „etikus irányvonalat”. E szerint a 

gyarmatok továbbra is az anyaország részei, de elsődleges szempont a bennszülöttek 

emancipációja, az egészségügy és az oktatás fejlesztése, bizonyos demokratikus 

jogok (egyesületek, politikai pártok alapítása, korlátozott népképviselet) 

biztosítása. 52 A két politikai irányzat a XX. század első negyven évében változó sikerrel 

uralta a Holland Indiák társadalmi, politikai életét. Ennek az etikus ill. kolonialista 

irányzatnak meg volt az irodalmi lecsapódása is. 53 Madelon Székely- 

Lulofs első két regényében a fehér ültetvényesek kicsapongó, pazarló életmódját és 

a bennszülöttekkel szembeni kegyetlenkedéseit, azok elnyomását és kiszipolyozását 

állítja pellengérre. A két regény megjelenésekor hatalmas botrány tört ki Hollandiában. 

54 A kolonialisták hevesen támadják, az etikusok védelmükbe veszik. Ezzel 

Székely Lulofs az etikusok táborában szerez magának biztos helyet. 

A dekolonizáció és a gyarmati tabuk áttörése után az 1980-as években Madelon 

Székely-Lulofsnak mind a botrányokkal övezett hírneve, mind etikus beállítottsága 

jelentősen hozzájárult ahhoz, hogy bekerüljön a holland irodalmi kánonba, illetve 

az ő hírnevének árnyékában férje is bekerüljön a holland (gyarmati) irodalmi köztudatba. 

3.3 A botrány 

A holland kritika a megjelenés évében visszafogottan reagál Székely könyvére. A 

kritikusok egyik része úgy értékeli a könyvet, hogy az a holland gyarmatosításnak 

és az ültetvényesek munkájának állít emléket, a másik részük pedig éppen hogy 

gyarmatosítás-ellenes kritikát lát a könyvben. A De Nieuwe Gids kritikusa szerint ez 

egy olyan mű, mely „tiszteletet parancsol, s emléket állít a vállalkozó kedvű, bátor 

gyarmatosítóknak, akik az őserdőből ültetvényeket teremtettek és ezzel növelték 

Hollandia gyarmati kincseit.” 55 A Het Vaderland kritikusa szerint ezzel a művel „a 

holland gyarmati irodalom gazdagabb lett” és ő is azt hangsúlyozza, hogy a könyv 

52 Termorshuizen, G.: „Protest als pleidooi voor de inlander. Het »ethische principe« in de Indisch- 

Nederlandse literatuur.” In: Indische Letteren No.1. maart 1988. 27–42. 

53 Zonneveld, P. van: Album van Insulinde. Amsterdam University Press, Amsterdam 1995. 54. 

54 Kousbroek, R.: „Straffeloos overspel in Brastagi” In: NRC-Handelsblad, 1992. március 13. 

55 M.: Boekbespreking In: De Nieuwe Gids 1936. január 2. 

1 6

a „Deli ültetvényeseknek” állít emléket. 56 Ugyanebben a stílusban dicséri Székely 

könyvét az egyik gyarmati újság, az Indische Post is. 57 

A De Stem kritikusa már nem ilyen pozitív. Szerinte Székely könyve „inkább 

életszerű mint irodalmi.” 58 A De Winschoter Courant és a Groot-Nederland kritikusai 

szerint a Van oerwoud tot plantage nem más, mint adalék Madelon Székely-Lulofs 

regényeihez. 59 A legrosszabb kritikákat Székely a gyarmatokon kapta. A szélsőjobboldali 

újságíró H. C. Zentgraaff frontális támadást intéz Székely és könyve ellen 

két gyarmati lapban, a Java-Bode-ban (melynek ő a főszerkesztője) és a De 

Locomotief-ban. Szerinte Székely könyvében a szerző bemocskolja a gyarmatokat és 

az ott élő ültetvényeseket, a műben szerinte egyetlen normális ember sem fordul 

elő. 60 A szélsőjobboldali Volk en Vaderland, mely a holland nemzetiszocialista párt 

lapja volt, Alattomos rágalom, mint kereseti lehetőség címen írt a könyvről. A cikk 

szerzője szerint „a könyv minden lapja hazugság és egyben sértés a Holland-Indiák 

minden lakója számára.” Az újságíró azzal a fenyegető mondattal fejezi be 

cikkét, mely szerint a Székely házaspár csak addig folytathatja szabadon írói munkáját, 

míg az NSB 61 -nek nincs „joga és hatalma, hogy ez ellen a törvény szigorával 

fellépjen.” 

Majd két évvel később botrány tör ki a könyv körül. Nem csak az újságok cikkeznek 

Székelyről, hanem a Holland-Indiák parlamentjében is vita folyik arról, 

hogy hogyan lehetne felelősségre vonni a magyar szerzőt, botrányos könyve miatt. 

62 A vita azért robbant ki, mert a Harpers Magazine hasábjain folytatásokban közöltek 

néhány részletet Székely két éve magyarul, hollandul és németül is megjelent 

könyvéből, ezúttal természetesen angol fordításban. Az angolul megjelent 

részletek azonban a szokásosnál sötétebb képet festettek az ültetvényeken uralkodó 

állapotokról. Realista módon mutatják be a bennszülött munkások szörnyű 

életkörülményeit. 63 Az amerikai lapban megjelent írás a holland sajtónak is szemet 

56 J.L.G.: „Een plantersleven, Van oerwoud tot plantage door L. Székely” In: Het Vaderland (avondblad) 

1935. december 6. 

57 „De boekenplank” In: De Indische Post, 1936. január 17. 

58 „Critisch Bulletin” In: De Stem 16. évf. (1936) II. rész 821. 

59 Boekbespreking In: Wischoter Courant 1935. december 21. és Literatuur In: Groot-Nederland 34. évf. 

(1936) 187. 

60 Zentgraaff, H.C.: „Familie Székely opnieuw” in actie. In: De Locomotief, 1935. december 21. 

61 NSB – Nationaal-Socialistische Beweging, a holland nemzeti-szocialista párt rövidítése. 

62 Handelingen van de Volksraad. 80e vergadering – vrijdag 5 februari 1937. 1984–1985. 

63 Harpers Magazine 1936. november 

1 7

szúrt és érzékenyen érintette, mivel az amerikai kongresszus már 1929-ben hozott 

egy határozatot, miszerint nem szabad importálni az olyan országokból származó 

termékeket, ahol kényszermunkát alkalmaznak. Erre hivatkozva már egyszer bojkottálták 

a szumátrai dohányt, mivel szerintük a hollandok az ültetvényeken 

kényszermunkát alkalmaztak. Ez kereskedelmi szempontból katasztrofális következményekkel 

járt. 64 A Bataviaasch Nieuwsblad „Hazugságok” címmel ír Székely 

művének angol fordításáról. A cikk szerzője szerint Székely „egy irodalmi szélhámos, 

aki a siker reményében rágalomhadjáratot indított a Holland-Indiák ellen és 

ezzel még szívességet is tesz az amerikaiaknak.” 65 A hír pár hét múlva Hollandiába 

is eljut és a De Telegraaf terjedelmes cikkben adott hangot felháborodásának „Székely 

rágalmazó írása Deliről” címmel. 66 Csatlakozott a tiltakozókhoz a neves napilap, 

az Algemeen Handelsblad is. 67 Természetesen a Java-Bode is hevesen reagált a „rágalomhadjáratra” 

és Székely fejét követelte. 68 

Felvetődik a kérdés, hogy miért most háborodott fel egyöntetűen a holland sajtó, 

majd két évvel az Őserdőktől az ültetvényekig megjelenése után? Hiszen ezt már 

megtehette volna 1935-ben is. Az Algemeen Handelsblad 1937. február 8-i cikkéből 

kiderül, hogy az újságíró szerint mi volt a rejtély kulcsa. 69 A cikk szerzője összehasonlította 

a Harpers Magazine-ben megjelent részletet az Őserdőktől az ültetvényekig 

holland kiadásának szövegével és arra a megállapításra jutott, hogy hatalmas 

különbségek vannak a két szöveg között. Az angol nyelvű szöveg merőben 

más képet fest a szumátrai ültetvényeken uralkodó állapotokról (sokkal negatívabbat), 

mint a holland. Miután az újság Székely kiadójánál, a neves Elseviernél tovább 

érdeklődött, megtudták, hogyan is volt lehetséges, hogy a holland és az angol 

szöveg között ekkora különbségek voltak. 

„Ez azért történhetett meg, mert az Egyesült Államok nem írta alá a szerzői jogokra 

vonatkozó berni konvenciót, minek következtében az európai szerzői jogokat 

nem tartja tiszteletben. A könyv fenti értelemben való átdolgozása miatt történhetett 

az meg, hogy a nevezett részletet rágalomnak tartották, mely mind hang- 

64 Jong, L. de: Het Koninkrijk der Nederladnen in de Tweede Wereldoorlog. 11A kötet, Leiden, 1984. 134. 

65 R: „Leugens” In: Bataviaasch Nieuwblad, 1937. január 15. 

66 „Het lasterijk geschrijf van Székely over Deli” In: De Telegraaf, 1937. február 3. 

67 „Lasterlijk geschrijf” In: Algemeen Handelsblad, 1937. február 3. 

68 „Lastercampagne tegen Deli” In: Java-Bode, 1937. február 6. 

69 „Geen lasterlijk geschrijf” In: Algemeen Handelsblad, 1937. február 8. 

1 8

nemében, mind céljaiban eltért az eredetitől. Ez azonban teljes egészében az amerikaiak 

hibája.” 70 

Az újságíró következtetése az volt, hogy az ügyben Székely László ártatlan, 

mint a ma született bárány. Ezzel úgy látszott, eloszlottak a viharfelhők a magyar 

szerző feje felől, az ügy lezártnak volt tekinthető, az Algemeen Handelblad megoldotta 

Székely problémáját. Az Őserdőktől az ültetvényekig körüli vihar elült, de neve ekkor 

már ország-világ nyilvánossága előtt ismert volt. Ez a botrány bizonyára szintén 

hozzájárult ahhoz, hogy a magyar író neve mélyebben vésődjön a holland köztudat 

emlékezetébe. 

4. Összegzés 

Székely László Magyarországon szépirodalmi íróként ismeretlen szerzőnek számít. 

Ennek oka elsősorban az, hogy műveit útirajzként vagy önéletrajzi útleírásként kezelték, 

még akkor is, ha a mű regényként jelent meg (Rimbu). Székely és művei 

ezért nem tartoznak a magyar irodalmi kánonhoz, nevét nem tartják említésre érdemesnek. 

Ráadásul a problematika, melyet írásaiban feldolgoz, nem tartozik a 

harmincas évek Magyarországán a nagy érdeklődésre számot tartó témák közé. A 

Holland-Indiák távoli, egzotikus, mesés vidék, melynek leírása a magyar olvasó 

számára izgalmas és érdekes lehet, de lényegében idegen marad, csakúgy mint 

maga a szerző. 

Hollandiában sokkal ismertebb Székely neve. Köszönhető ez egyrészt híressé 

vált feleségének, aki a harmincas években egyik regényt publikálta a másik után, 

melyekkel nagy népszerűséget, de ellenségeket is szerzett. Székely László, felesége 

irodalmi árnyékában és annak köszönhetően, két könyvével szintén bekerült a holland 

irodalmi köztudatba. Elősegíthette ezt a könyv körül 1937-ben kitört botrány 

is. A hetvenes években pedig az útleírás mint műfaj irodalmi megítélése és az Őserdőktől 

az ültetvényekig „regénnyé válása”, valamint a holland kutatók számára érdekes 

téma, a volt holland gyarmatok mint a cselekmény színhelye is bizonyára 

szerepet játszott a szerző újra felfedezésében. 

70 Uo. 

1 9

Az 1991-es második kiadás ugyan kevesebb visszhangot váltott ki, mint az 

1935-ös, de ezek egyértelműen pozitívak. Kees van Kempen szerint „a múltban a 

kritikusok alábecsülték Székely könyvét” 71 és reméli, hogy a Van oerwoud tot 

plantage után hamarosan másodszor is kiadják Rimbu című regényét is hollandul. 

(Ez az óhaj máig nem teljesült.) Van Kempen az első kiadást követő kritikák bizonytalankodásának 

fittyet hányva, regénynek nevezi a Van oerwoud tot plantage-t. 

A kilencvenes években fellángolt a kánon-vita a holland gyarmati irodalom kutatói 

között. Határesetként itt is felmerül Székely László neve. Gerard Termorshuizen 

egyik cikkében figyelmezteti a szakmát, hogy ha nem is tartozik Székely 

– sok más, nem holland szerzővel együtt, mint pl: Conrad vagy Somerset 

Maugham – szervesen a holland gyarmati irodalomhoz, de a témával foglalkozó 

holland irodalomtörténészeknek „dédelgetniük kell” ezeket az írókat. 72 Ezt meg is 

teszik, hiszen Székely László és Madelon Lulofs egymásra gyakorolt irodalmi hatásával 

több kutató is foglalkozott: Ton Anbeek 73 , Anneke Soethout 74 , Janette 

Moerman-Schravesade 75 . Székelyt pedig ha nem is emelték be a holland irodalmi 

kánonba, de Joseph Conráddal és Somerset Maughammal együtt „dédelgetik” a 

holland irodalomtörténészek. Talán nem egészen ok nélkül. 

*** 

Mivel a hazai olvasók az elmúlt hatvan évben nem gyakran találkozhattak 

Székely László nevével és műveivel sem, ezért külön öröm számomra, hogy a 

Tariménes mostani számában megjelenhet Az „Annahat” ültetvény története című elbeszélés. 

Mint minden műve, így Székelynek ez az elbeszélése is életrajzi ihletésű. 

Szumátrára érkezése után néhány hónappal, 1914 őszén a fiatal utazó egy 

„Marihat” nevű dohányültetvényen kezdett dolgozni, de itteni ténykedése igen 

71 Kempen, K. van: „Székely, L.: Van oerwoud tot plantage” In: Dagblad Tubantina 1991. június 22. 

72 Termorshuizen, G.: „Anders gezien, andere beelden. Buitenlandse auteurs over Indië: houd ze in de 

buurt en koester ze.” In: Indische Letteren 1999. június 73–78. 

73 Anbeek, T.: „In de huid van een ander” In: De geest van Multatuli (Semian 17.) Proteststemmen in 

de vroegere Europeese koloniën. Leiden 1998. 110–123 

74 Soethout, A.: „László Székely: navolger of voorloper?” In: Indische Letteren, 1992 szeptember (7) 

86–97. 

75 Moerman-Schravesade, J.: „De Deliromans van Madelon Székely-Lulofs” In: Indische Letteren, 2002 

szeptember (3) 98–110. 

2 0

övidre sikerült. A gyarmati címjegyzék tanúsága szerint Székely László 1915-ben 

már más társaságnál dolgozik. 76 Valószínűsíthető, hogy a Marihatnál töltött, néhány 

hónap alatt szerzett élményeit dolgozta fel az itt közlésre kerülő, Az 

„Annahat” ültetvény története című elbeszélésében. 

Bibliográfia 

Primer: 

Székely, L.: Őserdőktől az ültetvényekig. Tíz év Sumatra őserdeiben. Dante Kiadó, Budapest, 1935. 

Székely, L.: Őserdőktől az ültetvényekig. Utazási Könyvek Kiadóhivatala, Budapest, 1935. 

Székely, L.: Süt a nap Szumatrán. Tíz év Sumatra őserdeiben. Dante, Budapest, 1942. 

Székely, L.: „Tizenhét év az egyenlítő alatt” In: A Földgömb (1932) 61–66. 

Székely, L.: Tropenfieber. Bremen-Wien, Carl Schünemann Verlag, 1935. 

Székely, L.: Van oerwoud tot plantage, Amsterdam, Elsevier, 1935. 

Székely, L.: Van oerwoud tot plantage, verhaal van een plantersleven, ed. C. van den Wijngaard. Schoorl, 

Uitgeverij Conserve, 1991. 

Székely-Lulofs, M.H.: De hongertocht. Amsterdam, Elsevier, 1936. 

Székely-Lulofs, M.H.: Koelie. Amsterdam, Elsevier, 1932. 

Székely-Lulofs, M.H.: Rubber. Amsterdam, Elsevier, 1931. 

Secunder: 

Beekman, E.M.: Paradijzen van weleer. Koloniale literatuur uit Nederlands-Indië 1600–1950. Prometheus, 

Amsterdam 1998. 

„Bij: Mevrouw M.H. Székely-Lulofs, Over: Het schrijversvak” In: Morks Magazijn 1939. május 225–236. 

Galen, J.J. van: „De vrouw achter Rubber” In: Haagse Post 1985. július 13. 

Hoore, C. van: „Als je in verleden verdrinkt” In: Provinciale Zeeuwse Courant, 1992. március 6. 

Kousbroek, R.: „De boekhouders van de Nederlandse literatuur” In: Het Oostindisch kampsyndroom. 

Amsterdam, 1992. 77. 

Kozocsa, S.: Az 1935. év irodalomtörténeti munkássága. Budapest, 1936. Az Országos Széchenyi Könyvtár 

kiadása. 

Meijer, R.: „Ik heb altijd in een heel kleine kring geleefd” In: Elsevier, Nr.13. (1995), április 1, 86–89. 

Nieuwenhuys, R.: „De Oost-Indisch Spiegel gespiegeld na dertien jaar.” In: Indische Letteren, No. 1. március 

1986. 8. 

Nieuwenhuys, R.: Oost-Indisch Spiegel. Wat Nederlandse schrijvers en dichters over Indonesië hebben 

geschreven, vanaf de eerste jaren der Compagnie tot op heden. Querido, 3. kiadás, Amsterdam, 1978. 

Pusztai, G. – Praamstra, O.: „Een »lasterlijk geschrijf«. Kritiek en (zelf)censuur in de Nederlands- 

Indische literatuur; de ontvangst van László Székely’s Van oerwoud tot plantage (1935.)” In: Indische 

Letteren, 1997. szeptember (3) 98–124. 

Pusztai, G.: „De onbekende László Székely” In: Indische Letteren, 1995. december (4) 194–206. 

76 Adresboek van gehel Nederlandsch-Indië. Door Kleian (Batavia: G. Kolff & Co, 1915) 

2 1

Pusztai, G.: „De Oost-Indische appelboom” In: Acta Neerlandica, 1/2001. 187–195. 

Pusztai, G.: „Egy hazánkfia a holland gyarmati irodalomtörténetben” In: Debreceni Szemle, 1998/2. 222– 

236. 

Pusztai, G.: „László Székely” In: Lichtmann, T., Fanta, W., Tronka, K. (Hrsg.): Zwischen Erfahrung und 

Erfindung. Reiseliteratur einst und heute. Kossuth Egyetemi Kiadó, Debrecen, 1996, 85–95. 

Soethout, A.: „László Székely: navolger of voorloper?” In: Indische Letteren 7. évf., 3. szám, 1992, szeptember. 

Termorshuizen, G.: „Anders gezien, andere beelden. Buitenlandse auteurs over Indië: houd ze in de 

buurt en koester ze” In: Indische Letteren 1999. június 73–78. 

Székely László Szumátrán 

1927 körül 

2 2 

Jávai bennszülött nemes

Erdőirtás Szumátrán 

Bennszülött település a vasút mellett Szumátrán 1920 körül. 

2 3

SZÉKELY LÁSZLÓ: 

AZ „ANNAHAT” ÜLTETVÉNY 

TÖRTÉNETE 

EGY ÖREG ÜLTETVÉNYES ELBESZÉLÉSE 

Fritz Kettnerrel együtt dolgoztunk a Sumatra Borneo Plantage Maatschappijnál 1 . 

Mindketten fiatal felügyelők voltunk. Fritz volt az egyetlen fehér ember szomszédom. 

Igaz ugyan, hogy házaink között vagy tíz kilométer őserdő feküdt, de 

azért szorgalmasan látogattuk egymást: egyszer egy hónapban. Ilyenkor aztán öszszeültünk 

és megbeszéltük a megbeszélendőket: kuliügyeket, az ültetvényt érintő 

dolgokat, az időjárást. 

Fritzről azt beszélték, hogy a Kettner nevet csak felvette, s hogy igazi neve Graf 

von X zu Y, és hogy valami furcsa ügy miatt kellett a porosz hadseregből kilépnie 

és nyomtalanul eltűnnie. Mindenesetre tény az, hogy igazi úrifiú benyomását tette: 

művelt, jómodorú, előzékeny és vendégszerető volt. A felőle terjengő hírek fantázia 

szüleményei is lehettek. Az őserdő magányában élő európai szívesen foglalkozik 

fantasztikus történetekkel, s gyakran költ egymásról lehetetlenebbnél lehetetlenebb 

meséket. 

Fritz sohasem volt megelégedve helyzetével. Bár mint a hatalmas Sumatra 

Borneo Co. alkalmazottja szépen keresett, mégis csak másnak kereste a nagy összegeket, 

magának csak kis töredéket. 

– Nem sokáig lesz ez így, – vélekedett s egy este, amikor nála vendégeskedtem, 

elő is rukkolt tervével. 

1 Szumátra Borneo Ültetvény Társaság 

2 4

– Sokkal helyesebben tennénk, ha saját számlánkra kezdenénk valamit. Most 

már ismerjük az itteni viszonyokat, bennszülöttek nyelvét beszéljük, az ültetvényes 

mesterség minden csínját-bínját kitanultuk. Most kell indulnunk, míg nem késő. 

Én csak húzódva fogadtam pajtásom lelkes tervét. Meg volt a jó állásom, biztos 

fizetésem, szép haszonrészesedésem, és nem volt semmi rizikóm. Nehezen állottam 

kötélnek. 

– Kár a jó állást otthagyni, a kezdethez pénz is kell, mégpedig sokkal több, mint 

nekünk van. Mi lesz, ha egyszer megakadunk? 

– Az már ne legyen a te gondod, – vélekedett Fritz titokzatosan. Sok rábeszélés 

után engedtem. Jó. Hát hogy is kezdjük? 

Fritz térképet teregetett az asztalra, s a pislogó petróleumlámpa világossága 

mellett izzadva tanulmányoztuk a lehetőségeket. Bagan Si Appi-Appi közelében 

ahol a Sumatra Borneo ültetvényei voltak, már semmit sem lehetett kezdeni. A 

megközelíthető terület már mind ki volt adva, a folyók mellett már nincsen használható 

terület. Nagy angol és holland társaságok kapták meg. Gyerünk lejjebb a 

„sötét Dél” felé … Siak Sri Indrapura. A térképen sűrű kis vonalak: mocsár. Aztán 

egy fehér folt: lakatlan. Háromnapi hajózás dél felé. Város, helység nincs. Mocsarakon 

keresztül egy hatalmas folyam kanyarog fel, a sziget belseje felé. Sigapore, a 

Straits Settlement a Malacca csatorna túloldalán négynapi hajózás. Ez még elég közel 

lenne… Odakünn sötét, meleg éjjel lett. Valahol az őserdőben dübörögve rogyott 

össze egy évszázados faóriás. Álmából felriadt majomcsorda rikoltozva menekült. 

Aztán megint mély csönd… Megittuk az áldomást a jövőre, az új ültetvényre, 

Siak Sri Indrapurára. 

Egy hét múlva kikötöttünk egy rettenetesen elhagyott folyó torkolatánál. Néhány 

cölöpre épült maláj ház, kínai halszárító, mocsaras bozót. Egy kis tisztáson nagy 

négyszögletes deszkaház, előtte zászlóárboc a hollandi lobogóval. Kormányzósági 

épület. – Egyéb semmi. 

A kis parti gőzös, amely eddig hozott, tovább csobogott, mi pedig egy 

„prauw”-t, egy hatalmas csónakot béreltünk, hat maláj evezőst és hat kínai kulit 

fogadtunk fel, néhány zsák rizst és egy zsák szárított halat vásároltunk. Beraktuk 

fegyvereinket, sátrainkat, szúnyoghálóinkat, térképészeti szerszámainkat és indultunk 

felfelé, ár ellen a fehér folt felé. 

A folyó széles volt, lomha, lassú folyású és bűzös. A partokat mocsárból kinövő, 

ember nem járta őserdő szegélyezte. A feneketlen sárban krokodilusok süt- 

* 

2 5

kéreztek. A majdnem elviselhetetlen melegben szédülő fejjel bóbiskoltunk, fehér 

ruhánk facsaró vizesen tapadt testünkhöz. A fölöttünk tetőként kifeszített vitorlavászon 

izzott, s a kulik meztelen barna hátáról patakokban ömlött az izzadság. 

Evezőcsapásaikat monoton énekük kísérte reggeltől estig. Így utaztunk nyolc napig. 

A partok már nem voltak annyira mocsarasak, s a folyó lankás dombok között 

folydogált. Kilencedik nap kikötöttünk. A tábort a folyóhoz közel, egy domb tetején 

ütöttük fel. Sűrű, átjárhatatlan bozóton keresztül kellett utat vágni a dombtetőig. 

Gundul, az otthonról, régi ültetvényünkről magunkkal hozott szolgánk hamarosan 

lakályossá készítette ki sátrunkat. Aztán teát főzött és szárított halat sütött. 

A kínai kulik is elhelyezkedtek illő távolban, a csónakos malájok pedig azonnal 

kivonultak vadászatra. Természetesen puska nélkül, mert a bennszülötteknek 

nem szabad lőfegyvert használni. Azért egy óra múlva hatalmas vaddisznóval tértek 

haza. Másnap reggel indultunk az úgynevezett explorációra, terepvizsgálatra. 

A kulik előttünk parangjaikkal, borotvaéles kardszerű szerszámukkal keskeny ösvényeket 

vágnak a rengetegbe. Az erdő még így is nehezen járható, egymáson keresztül-kasul 

fekvő, rothadó fahullákon kell átmásznunk, tüzes hangyák ezreivel 

küzdenünk, a rottang pálma (tengernád) kegyetlen tövisei szaggatják bőrünket. 

Kígyók sussannak el előttünk és a nagy vad menekülése recsegteti a bozótot. 

A talaj jó. Szép vörös, agyagos föld, csak a dombok között mocsár. Az erdő 

ugyan sűrű, de a fejszével keménysége miatt nem vágható twalang fa nem sok van. 

Ez előny. Aztán nagy előny még, hogy a terep közvetlenül a hajózható folyó mellett 

fekszik. Öt napig jártuk az erdőt keresztbe-kasul. Ötödnap este megállapodtunk 

Fritz-cel, hogy erre a területre kérünk „Concessio”-t a holland gyarmatkormányzóságtól. 

Megállapítottuk a helyet, ahol voltunk és elindultunk vissza, a tengerparti 

falucskához, hogy a legközelebbi kormányzósági tisztviselővel, a 

„Controlleur”-rel beszéljünk. A controlleur olyasforma állás, mint itthon Magyarországon 

a főszolgabírói, csakhogy itt gyakran néhány heti járóföldre laknak a legközelebbi 

lakott helytől, eldugva az őserdei mocsarak rengetegébe. A conrolleur és 

a körzet bennszülött fejedelme együttesen adják ki az európaiak által megkért területre 

a concessiót: kilencvenkilenc esztendőre szóló tulajdonjogot. Jobban mondva 

a bennszülött fejedelem hozzájárulása is szükséges, de ez csak formaság. A 

controlleur a fő. 

A controlleur nagyon örült, amikor beállítottunk hozzá. Már néhány hónapja 

alig beszélt erópai nyelven s örömének azzal adott kifejezést, hogy egy üveg whiskyt 

hozatott, felcsavarta az özönvíz előtti fonográfot s mi kéjjel hallgattuk a rettenetesen 

elavult dalokat. 

Később aztán előhozakodtunk a concessio-kérésünkkel. 

2 6

– Mutassátok meg a térképen, hogy hol óhajtjátok… 

Megmutattuk. 

– Hol a folyamodvány? 

Azt is előszedtük. 

– Boy, – ordította szolgájának – hol a stempli? 

A boy jött a bélyegzővel, ráütötte, alákanyarított egy olvashatatlan aláírást, s 

máris harminchatezer katasztrális hold birtokosai voltunk. Igaz ugyan, hogy csak 

kilencvenkilenc esztendőre… 

Én visszamentem a birtokra. Tíz kulit vittem magammal, élelmet és szerszámokat. 

Fritz munkásokat ment szerezni, mert itten csak más szigetről importált 

munkással lehet dolgozni, – Szumátra szigetének nagyon gyér a bennszülött lakossága: 

dolgozni nem szerető tunya erdei malájok lakják, akiket törvény szerint sem 

szabad szerződtetni, hogy európai ültetvényen dolgozzanak, mert amúgy is elhanyagolt 

földjeiket még jobban elhanyagolnák. 

Fritz a kuli-importáló irodában 100 jávai kulit rendelt, beszerezte a szükséges 

élelmiszereket és szerszámokat a munkások részére. Én ezalatt a legszükségesebb 

munkát végeztettem el: saját részünkre egy kis házat, a kulik részére egy nagy pajtát 

építtettem.. – Mindkettő pálmalevélből épült, de lakható volt és nekünk megfelelt. 

Körös-körül az őserdő kivágott óriásai hevertek, de a kis tisztás földjére már – 

talán először – besütött a nap. A kulik először utat csináltak a parttól a „központig”. 

Egy csónak két pár jármos zebut és két taligát hozott. 

Aztán kezdődött az irtás. Reggeltől estig csattogtak a balták, döngve, zúgva, 

recsegve dőltek a faóriások. Ilyenkor megremegett a föld, a kulik örömükben ujjongtak. 

A tisztás meg szélesedett, a mi pénzünk meg rohamosan fogyott. 

– Még három hónapig bírjuk Fritz, aztán megáll a gépezet. A kuliknak fizetést 

és élelmet kell adni. 

– A következő hajóval Európába megyek. – lepett meg Fritz – Te csak dolgozz 

tovább, nem fog megállni a gépezet. 

És nem is állott meg. Rendületlenül dolgoztunk. A fák, mint lekaszált fű, hevertek 

a földön. Az őserdő széle mint komor, sötét fenyegető fal állott, de minden 

nap hátrább és hátrább húzódott. De a pénz elfogyott. A munka már három hónapja 

folyt. Fritz már két hónapja elutazott. Kereken egy hónapig futja még a 

pénzből, Mi lesz akkor … ha elfogy?... 

A kivágott fák már jól kiszáradtak. Egy jó szellős napon felgyújtottuk a letarolt 

erdőt. Az emésztő tűz, mint bömbölő orkán pusztította a trópusi napban gyorsan 

kiszáradt fákat. Mint viharos tenger zúgott a tűzpokol, recsegve, pattogva, búgva, 

sisteregve emésztette fel amit tudott. Fekete füstfelhő hömpölygött a levegőben, 

2 7

szikra és koromeső árasztotta el a füst-ködben – mint szürke kísértetek – szaladgáló 

kulikat. Minden hang elveszett a pokoli hangzavarban. 

A nedves, párolgó őserdő sötéten nézte a pusztítást. Párás leheletétől nedves 

belsejét még nem fogja a tűz. De mit hoz számára a holnap?... Egész éjjel mint pokoli 

panoráma izzott az irtás. Vérvörös zsarátnok szállt a fekete ég felé. Egy fejszével 

nem vágható vasfa, lábán állva égett, mint tüzes felkiáltójel. És másnap reggel 

fekete volt a tisztás. Üszkös csonkok meredeztek a borús ég felé, mint fenyegető 

fekete ujjak. 

A kulik munkához láttak. Az el nem égett üszkös törzseket felmáglyázták, tönköket 

ástak ki, gyökereket szedtek össze. Izzadó meztelen barna hátukon kormos 

verejték folyt. Hogy miből fogom őket a következő fizetési napon kifizetni, azt még 

nem tudom. Nehéz gondolataimból egy idegen maláj hangja zavart fel. 

– Dróthír – tuwan. A tuwan controlleur küldi, ő meg a fehér ember országából 

kapta. 

Dróthír … sürgöny. Előbb Medanba, a nagyvárosba, onnan hajóval Siak Sri 

Indrapurába, majd pedig expressz csónakkal hozzám … de a fő az, hogy mégis 

megérkezett. Izgatottan bontom fel: „Annahat Plantage G.M.B.H. megalakult. 

Handelsbankban Medanban pénz rendelkezésedre, legközelebbi hajóval érkezünk, 

megnősültem. Fritz.” 

Mint akit fejbekólintottak, úgy állottam ott a sürgönnyel kezemben. Annahat 

G.M.B.H. … megnősültem … pénz rendelkezésre … semmit sem értettem belőle. 

Az azonban úgy látszik tény, hogy meg vagyunk mentve. Fritz valahol nagy pénzt 

szerzett. Mégis igaz lenne a régi híresztelés? No de majd az is kiderül. Elég az hozzá, 

hogy lesz pénz, és ki tudom fizetni a kulikat, mehet a munka tovább. 

Megint csattogtak a fejszék, zengett az erdő, recsegve, ropogva dőltek a fák. Több 

kulit hozattam, a felégetett erdő helyén keltető ágyakat csináltunk s kiraktuk a gumifák 

magjait. A földet egy lábnyi mélyen hatalmas nehéz négyszögletes kapákkal felkapálták. 

A tisztás szélesedett s kis pálmalevél-házunk körül virágoskert ékeskedett. 

A Handelsbank adta a pénzt, zavar nem volt. Fritztől is megérkezett a várva várt első 

levél. Megnősült, pénzt kerített az általa alakított részvénytársasághoz, ő a vezérigazgató, 

én az ügyvezető. A következő hajóval jönnek. Az asszony is. 

Ilyen helyre fehér asszonyt hozni? Nincs olyan európai asszony, de még bennszülött 

se sok, aki az itteni életet kibírja. De hát ki-ki tudja mit csinál. Nem az én 

dolgom. Én minden esetre megtettem az előkészületeket: házunkhoz még egy szobát 

építettem, – igaz ugyan, hogy csak pálmalevélből, – a városból sok költséggel 

egy tükrös mosdóasztalt és egy virágos szőnyeget hozattam, Siak Sri Indrapurából 

2 8

pedig egy öreg maláj asszonyt, hogy Fritz feleségének legalább egy asszony-cselédje 

is legyen. 

Fritzékért lecsónakáztam Siak Sri Indrapuráig. Fritz derűsen, vidáman szállott 

ki a parti gőzösből, felesége, egy szép, egészséges szőke német asszony vidáman 

nézett körül a szokatlan környezetben. A gőzösben hatalmas ládákat rakodtak ki. 

Három nagy szállító csónak is megtelt velük. 

– A bútoraink, – magyarázta Fritz. 

– Jó, jó, de hová fogjuk beállítani őket? – kérdem érdeklődve. 

– Majd az új házunkba. Modern, európai bútor. 

Restelkedve gondoltam az én valószínűleg divatjamúlt tükrös mosdóasztalomra, 

meg virágos szőnyegemre. 

És egy hét múlva az újonnan érkezett kínai kőművesek letették az első követ. 

Épült a vezérigazgatói bungalow. 

Gőzbárkák szállították az anyagot, a téglavetőkben ötven kínai szakadatlanul 

dolgozott, százszámra érkeztek az új kulik, mesterek, pallérok. Három saját gőzbárkánk 

szakadatlanul hozta az új kulikat, síneket a keskenyvágányú vasúthoz, 

rizst, szárított halat, kókuszolajat a felszaporodott munkásoknak. Három európai 

felügyelő vezette a munkát s az őserdő sötét, komor fala napról napra távolodott. 

A folyóparton rendes kis kikötőállomás épült, raktárakkal, és keskenyvágányú vonallal. 

Az út járható lett, s kis sulky 2 -jeink előtt szapora lábú pónik nyargaltak. De 

mi még pálmalevél házunkban laktunk. Fritz asszonya örült az új életnek, a magányosság 

nem gyötörte s mi is kellemesen éreztük a fehér asszony közelségét, gondosságát. 

Egy alkalommal Fritz egy whisky soda mellett elbeszélte, hogy „Annahat” ültetvény 

létesülését. Szép szőke felesége – Anna asszony – hozta a pénzt, az övé az 

oroszlánrész. Azért lett az ültetvény neve „Annahat” = Anna hat. Így aztán „Annának 

van” lett az R.T. neve. 

– Éljen Anna asszony – s összecsendültek a poharak az esti csöndben. 

Messze, a kulikaszárnyák felől a „gamelan” 3 -zene egyhangú, búskomor melódiája 

szűrődött át hozzánk, a távoli erdőből néha egy éhes tigris ordítása hallott. 

Anna asszony lett a lelke az ültetvénynek. A hatalmas igazgatói bungalow hamarosan 

felépült, s a szép európai bútorok is előkerültek. Az én tükrös mosdóasztalom 

és virágos szőnyegem egy külön szobába került. Anna asszony úgy óhaj- 

2 Sulky – kétkerekű, ló húzta kocsi. 

3 Gamelan – indonéz ütőhangszer 

2 9

totta, hogy első házunkban lévő szobájuknak teljesen hasonló mása új házukban is 

meglegyen. 

A szomszédos területeket is hamarosan elkapkodták. Új holland, dán, angol, 

német ültetvényes társaságok alakultak. Siak Sri Indrapura kikötője is nagyot fejlődött 

egy év alatt, de a falu is! Új utcasorok épültek, kínai, maláj, indus és japán 

kereskedők telepedtek le, sőt néhány nagy európai import- és export-cég is hatalmas 

lerakatokat nyitott. A csöndes, elhagyott folyón szaporán kattogtak és búgtak 

a gőzbárkák, s a felső folyó mentén eltűnt az őserdő. A letarolt és felégetett rengeteg 

helyén enyhezöld gumifácskák s piros tetejű bungalow-k virítottak. 

„Annahat” ültetvény volt a központ. A környékbeli fehérek összejöveteli helyéül 

clubbot építettünk, teniszpályákat egyengettünk. Az ültetvény közepén kínai 

üzletek nyílottak, s mi szem-szájnak kellemes volt, kapható volt. 

Az évek múltak, a gumifák nőttek és már csapolni is lehetett őket. Búgó gyárak 

dolgozták fel a fehér gumi-tejet, sikoltozó kis mozdony húzta vasút hordta össze a 

termelt gumi-nedvet a központba, az irodában hat fehér és tizennégy kínai könyvelő 

végezte az adminisztrációt. Kórházunkban hatszáz beteg számára volt fekvőhely, 

operációs terem, gyógyszertár. 

Anna asszony két kis szőke poroszt gondozott, s most már nem ő volt az egyetlen 

fehér asszony a környéken. Az új ország napról-napra népesedett, és a folyó 

véges végig viruló ültetvények és hatalmas gyárak között folyt. És e kis ország 

Colombus-a volt Fritz Kettner. Clubunk nemzetközi társaság találkozóhelye lett. 

Nem volt itt különbség angol és francia, hollandus és svájci között. Mindnyájan fehér 

emberek voltunk, távol hazánktól, békében, barátságban. 

Ámde nem tartott ez örökké! Egy szép napon lángba borult a világ. – Johnny 

már nem ült egy asztalnál Hans-szal, Niels már nem koccintott Gereddel. Angol 

angollal barátkozott, német némettel. A többi eleinte csak szemlélte a széthúzást, 

aztán csatlakozott valahová. Az angol propaganda elsöpörte a barátságot. A „gyerekgyilkos” 

teuton barbárok – ahogy az angolok mondták róluk – egyedül maradtak, 

elhagyatva, barát nélkül. 

És egyszer a pénzforrás is eldugult. Az érintkezés Európával megszakadt, a 

földkerekség tengeri hatalmassága: Anglia kiadta a jelszót: német vállalatokat el- 

* * * 

3 0

pusztítani! Leveleket, pénzt, megbízást elkoboztak, még a semleges hajókról is. 

Még csak körutakon sem lehetett semmit elérni … A feketelista gondoskodott arról, 

hogy aki a teutonokat segíti, azt tönkre tegyék, senki sem vállalkozott hát a segítségnyújtásra. 

„Annahat” ültetvény nem tudott hát tovább mozdulni. Terményeink a hamburgi 

közraktárban feküdtek, értesítést nem küldhettünk, pénzt nem kaphattunk. 

Az európai felügyelőket, orvosokat, mérnököket, meg a bennszülött és kínai írnokokat 

fizetni kellett… De miből? Egy-két hónapig csak-csak, de azután? … A társaság 

vagyona részben befektetve, részben elérhetetlenül fekszik Európában. A hollandusok 

nem óhajtottak ilyen zavaros és veszélyes dolgokkal foglalkozni. Ott álltunk, 

mint néhány évvel ezelőtt, „Annahat” alakulása előtt. 

Fritz bement a városba pénzt felhajtani, vagy legalábbis az utolsó kísérletet 

megtenni. A családját magával vitte. Egy hónap múlva hazajön, mondta elmenetelkor. 

A búcsúzásnál azonban a szokottnál hosszabban rázta a kezemet. 

– Ideges szegény, – gondoltam, – meg is lehet érteni. Egy emberélet munkája 

forog kockán. 

A hónap elmúlt, de Fritzék nem jöttek vissza. Pénz még volt, vártam még két 

hétig. És mikor két hét múlva sem jöttek, utánuk küldtem egy felvigyázót. A felvigyázó 

sürgönyzött, hogy a városban nincsenek, nem is voltak. – Tűvé tettük az 

egész szigetet. Az angolok a fogaikat csikorgatták, a holland gyarmatrendőrség 

pedig az angoloktól való félelmében egész erejét megfeszítve kutatott Fritzék előkerítése 

céljából. Az angolok a hollandokat árulással vádolták, mert hagyták, hogy 

Fritz megszökjön, s a feketelista jó egynéhány céggel és személlyel gyarapodott. 

„Annahat” pedig dobra került. Néhány hét múlva vékony lábú, száraz fejű angolok, 

hangos, szapora beszédű belgák hetykélkedtek azon az ültetvényen, mely 

az első volt a környéken, s amely alapítójának az ország a létezését köszönheti. 

És a clubban egy angol levelet olvasott fel, melyben egy itteni angol ültetvényes, 

aki a háború alatt bevonult és Európában háborúzott, írta, hogy Verdun előtt 

a német halottak között megismerte Fritz Kettnert, „Annahat” gazdáját… 

Én pedig visszamentem jó hollandusaimhoz, a Sumatra Borneo Plantage 

Maatschappijhoz felvigyázónak és kezdtem elölről a szolgai életet. 

3 1

TORNAI JÓZSEF 

ERIK VAN RUYSBEEK VERSEI 

Erik van Ruysbeeknek (1915–2004) talán az egyetemesség, vagy közelebbről: filozofikusság 

az egyoldalúsága. Ő az európai kultúrában mindig jelen levő emelkedett, 

monista, panteisztikus költők sorába tartozik. Számtalan őse közül most csak 

a legelsőt, Angelus Silesiust említeném, hogy azonnal a kellő helyen képzelhessük 

el. Igaz, Ruysbeek nem vallásos misztikus, mint Silesius; ő a természet imádója, 

természetnek és embernek egyetlen lényegként való szemlélője. Nagy közhelyek 

születnek ebből a filozófiai alapállásból. A közhely fogalmát azonban itt most mégis 

a legjobb értelemben használom, mert mégiscsak meglepő, hogy az ipari civilizáció 

kellős közepén, Hollandiában ilyen tiszta hangon meri és tudja énekelni valaki 

a József Attila-i „mindenséggel mérd magad” németalföldi, nyugat-európai 

változatát. Erik van Ruysbeek versei némelykor olyanok, mintha valamelyik természeti, 

törzsi nép mítosza szólalna meg bennük. Így kezdi a Sors című éneket is. 

3 2

SORS 

ERIK VAN RUYSBEEK 

Nagyobb mint a földön átsöprő szél 

nagyobb mint a halállal borított idő 

az apa 

mert ő a nappal 

forrása. 

Mélyebb mint a mélységet tápláló tenger 

Mélyebb mint a húst nevelő föld 

az anya 

mert ő az éj 

szakadéka. 

Kettejük közt 

nem sokáig 

bágyad az ember. 

Saját földje szökik ki alóla. 

3 3

EMBER ÉS VILÁG 

Most minden dolog mérték és templom 

sőt még több: mi magunk, 

velük vagyunk a föld, velük vagyunk a tűz 

ki összeköt minden szerelmet a léttel 

betölt minden szerelmet a földdel. 

Tele a táj hol mi ragyogunk 

tele sugárzással mely a mi teljességünkbe forr 

mozdulatlanul és mozdulva fekszünk hatalmasan 

s a lüktető téren át saját jelzéseink futnak 

figyelő mélyeink felé. 

Velünk-telt világ és világgal telve mi 

egy test, egy lélegzet, egy és ugyanaz a tűz. 

Mi szól odakint ami nem hangzott föl bennünk 

mi moccan belül mi nem mozdult kívül? 

Lassú szívem, ki lassan tanultad a megértést 

és hirtelen fölfedezted a tudás fényűzését, 

benned lélegzik a világ 

a dolgok örök lényege rád süt 

visszfények játékává tesz 

könnyű öröklétedben visszaverődve. 

Élni annyi mint tükörnek lenni minden dolgok tükrének 

a legközelebbi pillantásban fészkel a legtávolabbi éghatár 

a legbensőbb érzés áttör időn-teren 

csak a meg-se-született por lánc-postája úr 

a lét nyitott pórusai fölött. 

A dolgok közt mi vagyunk a mérték és templom 

s még több: a dolgok mi magunk 

mivelünk ők a föld, mivelünk ők a tűz 

ki minden lényt összeköt szerelemmel 

minden földet betölt szerelemmel. 

3 4

KÖRFORGÁS 

Vakító fény, 

beburkolózik 

a szívemmel, 

befészkelődik 

sötét fészkembe; 

rétegről-rétegre ereszkedik le 

porhüvelyembe takarózva 

és fátyolozva, 

sírba, hol sötéten 

és elfeledve hamvadt, 

születésemmel kitörtél 

magad felé 

és én vizet fakasztok a sziklából 

bekerítem Jerikót 

míg a nap megáll az égen 

míg újra fehér, 

óriási és bensőséges fény 

olvaszt meg 

minden teremtményt és 

az embert bikából sassá 

égeti. 

LÉT 

1 

Guggolok az esőben és én vagyok az eső is 

e fa alatt melynek törzsében én is itt lakom 

jövök le a zöldön ereszkedem levélről-levélre 

lemerülök a bucka-bogáncsok 

3 5

mag-szárak közé 

a nehézszagú pipitér alá 

felhő vagyok és föld 

és a csalánból meg a vad-kakukkfűből 

száll illatom 

a kipattanó magok csöndjébe. 

Csöppek: saját balzsamom hull nyitott kelyhembe 

kimélyedt arcomba. 

2 

Én vagyok a fa én vagyok az erdők 

a zöld rozsda a lombok közt 

korhadó ágakon 

én vagyok az égen a felhők 

én vagyok a gally-recsegés levélsusogás 

százféle fű szaga 

ezer és ezer szemnek való szín 

és később 

mikor a ház befog 

nyugalmába 

én vagyok az esti lámpa körüli homály 

a régi könyvek barna állványokon 

a meleg hamu a hűvös ital 

távoli kiáltás az ablaküveg ködén túl 

az éjszakában 

és csöndben 

mintha az idő 

körről körre 

le akarna szállni önmagába 

egy nő törékeny mozdulatai 

aztán én vagyok az éj 

és a beteljesült csoda. 

3 6

SZIGET 

Sziget. 

Van sziget? 

Napsütött part a köd mögött 

üde öblök a zöld párában 

fehéren ízzó ég. 

Van-e 

sziget? 

Hang mely kört húz 

a békesség ködei mögé 

és lélegzetünk határain túl 

a szabad-esés mámorának 

megritkult tüzébe 

csábít. 

Sziget? Hajók nélkül? 

Visszatérés nélkül? 

Fészek, anya az időn túl, 

szűz a tér közepén, 

netán egy nő, nő aki bennem él? 

Köd száll föl a kérdésekből 

kérdések csillannak a ködben. 

Röpülés magamon túlra 

vagy föld melyre építhetek? 

Várok 

míg egy sziget 

rám talál. 

3 7

HERAKLEITOSZ 

Évezredekkel ezelőtt 

tízezernyolcszáz éve hogy pontos legyek 

itt ültem és olvastam ugyanezen az erdős 

homokhullámos tájon 

egy tavaszi délután élénk szelében 

tekintetem fölemelkedett a könyvből 

végigsiklott 

az első gyönge hajtások fölött 

és azt gondoltam hogy itt ülök majd 

tízezernyolcszáz évvel ezután 

s a századok körforgásán át 

magamnak küldött üdvözlet 

szikláról-sziklára 

jön föl hozzám 

az idő barlangjából 

én tovább küldöm 

és az öröklétnek szánt jeladásként 

letöröm ugyanazt a kis ágat 

és látom a kézmozdulat olyan messze visszfénylik 

hogy se szem, se szellem nem követheti: 

időnként eltűnik a múltban 

időnként eltűnik a jövőben. 

Itt ülök örökké 

és újra meg újra most 

a gyér világosságban. 

3 8 

TORNAI JÓZSEF fordításai

JÁNOSI ADRIENN 

IDA GERHARDT 

Ida Gerhardt (Gorinchem, 1905. május 11. – Warnsveld, 1997. augusztus 15.) Holland 

költőnő, akinek költészete klasszikus és óholland elemeket ötvöz. Az ifjúkorában 

megismert holland tájak élete végéig meghatározó képei költészetének, mely 

azonban több egyszerű tájleírásnál: a megállíthatatlanul csobogó patakok, a tekintélyes 

folyóvizek, a folyópartok kimeríthetetlen gazdagsága, a tovatűnő felhővonulatok 

képzeletének, hangulatának elemeivel, sajátos összefüggésekben tárulnak 

elénk. Számos irodalmi díj elnyerése után – költőnőként elsőként – 1975-ben a legrangosabb 

holland irodalmi díjat, a P. C. Hooft-díjat is megkapta. 

JUNINACHT 

Vreemd aan de ander in war doorelkander 

danst om de rozen die raadselen zijn. 

Wars is de wijn op de bodem der kelken, 

groene festoenen zij moeten verwelken: 

danst door de doolhof van lachen en pijn. 

Naderen, kruiselings wisselen, keren; 

tegen verlangen kan géén zich verweren: 

vraagt het de rozen die raadselen zijn. 

Dansen is dolen, is derven en zwerven, 

aarzelend verkiezen en rakelings verliezen, 

handen in handen staan bij het refrein; 

zingen en springen, de tranen verdringen: 

danst om de rozen die raadselen zijn. 

3 9

JÚNIUSI ÉJ 

Különös kavarodásban, egymásba gabalyodásban, 

ő táncol a rózsák, a rejtélyes rózsák körül. 

Poharak alján sejtelmes borok, 

zöld csokrok, el kell hervadnotok: 

s ő táncol a jókedv és fájdalom dzsungelében. 

Odalép, átkarol, fordul, 

vágyellenszert nincs, aki árul: 

rózsákat faggat ő, rejtélyes rózsákat. 

Bolyongás, vágyódás, vándorlás ez a tánc, 

tétova választás és hirtelen botlás, 

kéz a kézben várakozás, ha jön a refrén. 

éneklés, szökkenés, bún felülkerekedés: 

s ő táncol a rózsák, a rejtélyes rózsák körül. 

Ida Gerhardt 1940 táján 

4 0 

Fordította: Jánosi Adrienn

GERA JUDIT 

GONDOLATOK 

PAUL VAN OSTAIJEN 

BRUEGHEL TANULMÁNYÁRÓL 

Paul van Ostaijen (1896–1928), a flamand expresszionizmus legnagyobb költője, 

rövid prózai művek és művészetkritikai esszék szerzője egyetlen tanulmányt szentelt 

nem modern festőnek. Ez is könyvkritika formájában jelent meg a Vlaamsche 

Arbeid c. folyóirat 1926 augusztusi számában. A könyv, amelyről ír, nem egyéb, 

mint Tolnay Károly, a magyar származású, nemzetközi hírnevet szerzett művészettörténész 

1925-ben, a müncheni Piper kiadónál megjelent munkája: Die 

Zeichnungen Pieter Bruegels. A Magyarországon alig ismert, de világirodalmi színvonalú 

flamand költő alább elemzett tanulmánya gazdagíthatja a Tolnay-recepciót. 

Ugyanakkor Van Ostaijen könyvismertetése sokkal inkább magáról Brueghelről 

szól, mint Tolnay könyvéről, ahogyan ezt a könyvismertetés mellé, a folyóirat szerkesztőjének, 

Jozef Mulsnek írt kísérő levelében ő maga is hangsúlyozza 1 . Ezt a szerkesztő 

azzal erősítette meg, hogy nem a szokásos Kronieken c. rovatban jelentette 

meg, hanem a folyóirat legelső helyére tette. Ahogy Geert Buelens és Tom Lanoye, 

az 1996-ban megjelent Van Ostaijen esszé- és kritikagyűjtemény szerkesztői bevezetőjükben 

is rámutatnak, ez a szuper-modernistának tartott költő éppen a nem 

modern művészről, Brueghelről szóló írásában fejtette ki legvilágosabban és legfrappánsabban 

élet- és művészetszemléletét: „a 'Breugel' bebizonyítja, hogy Van 

Ostaijen azon művészek évszázados hagyományába írja bele magát, akik csak közvetve, 

de talán éppen emiatt annál erősebben vannak jelen munkásságában.” 2 

1 Borgers, 1996, 711–712 

2 Beulens-Lanoye, 1996, 8 

4 1

Hogy Paul van Ostaijen munkásságában Brueghel miként van jelen, arra később 

még visszatérek. 

Van Ostaijen néhány apró kifogástól eltekintve a legnagyobb mértékben elismeri 

Tolnay munkáját. A művészettörténész maximálisan elérte célját, mely szerint 

sem nem a „széles közönségnek”, sem nem „a szűk szaktudósoknak” szánta írását, 

hanem azoknak, akiknek a számára Brueghel kozmosza igazi rejtélyt, személyes 

élményt, belső megrendülést jelent. A következő bekezdésben – mintegy Tolnay 

elmélyült elemzésének ellenpontjaként felmutatva – heves kirohanást rendez az 

1924-es belgiumi Brueghel-ünnepség és a Brueghelről író „flamand firkászok” provincializmusa 

ellen. Ezek a tollnokok Brueghelben csakis a falusi búcsúk kövér parasztjainak 

festőjét látják, aki maga is részt vesz az általa megfestett mulatozásokban, 

a kisemberek szellemileg üres világában. Ráadásul nem átallanak brüsszeli 

zsargonban beszélni „minden németalföldi festők – Rembrandt mellett – legátszellemültebbjéről.” 

Kizárólag az érzéki világ festőjének tartják, a népi tréfák, a 

tobzódás, a testiség művészének, s ezzel megalázzák, lealacsonyítják, félreértik. 

Klisékben gondolkodnak róla, akárcsak a németalföldi irodalom nagyságairól, például 

Gezelléről, akinél összetévesztik a miszticizmust a vallásossággal. Költői kérdések 

sorozatában fogalmazza meg kifogásait a szokásos Brueghel-értelmezésekkel 

szemben. Hogy lehetséges az, hogy a kritikusok nem látják meg az olyan festményekben, 

mint amilyen az Eldorádó, az Ikarosz bukása, a Parasztlakodalom vagy a 

Németalföldi közmondások a tanulságot és azt a távolságot, amelyet Brueghel saját 

maga és az általa ábrázolt világ között tudatosan fenntart? Ezek az ábrázolások 

nem holmi bájos jelenetecskéket mutatnak, nem a flamand lélek érzéki oldalát jelenítik 

meg. Brueghel objektíven szemlélte az általa megfestett világot: sem el nem 

vetette, sem el nem fogadta azt. Csupán regisztrálta. Mindebben tökéletes ellentéte 

Felix Timmermansnak, Van Ostaijen kortársának, aki Pallieter c. regényében teljes 

mértékben összeolvad, azonosul paraszt hősével. Brueghel Van Ostaijen szerint 

nem tartozik bele festményei világába, nincs is helye ott, külső szemlélője inkább e 

világnak. Legfeljebb annyi mondható el róla, hogy szórakoztatja tárgyának groteszk 

mivolta. Ebben a mondatban természetesen Van Ostaijen, a groteszk kisprózák 

írója saját művészeti habitusát fogalmazza meg, s Brueghelt, ki nem mondva, 

de önmagához közelíti. 

Van Ostaijen Jozef Muls Brueghel-könyvével szemben is fenntartásokat fogalmaz 

meg. Nem fogadja el Muls azon állítását, miszerint Brueghel moralizáló, allegorizáló 

képein a flamand paraszt tanulmányozását tűzte céljául. Van Ostaijen – 

Tolnayra hivatkozva – sem moralizáló tendenciákat nem lát Brueghel festészetében, 

sem pedig a flamand paraszt tanulmányozását nem látja igazoltnak. Muls 

4 2

azon véleményével sem ért egyet, hogy a flamand nép erejének és a flamand természetnek 

a tanulmányozása Brueghel számára „szerelmetes séta volt az ezernyi 

hétköznapi dolog között, melyek mindegyike egy-egy csodát jelentett számára.” 

Ezt az értelmezést korának a flamand újjáéledést ambicionáló, pragmatikus törekvéseivel 

hozza összefüggésbe, s mint ilyet elutasítja. Brueghelt Van Ostaijen platonikus 

pesszimistának nevezi az Ikarosz bukása, a Vihar illetve a Nyomorékok c. képei 

alapján, ezért nem fogadja el a „szerelmetes séta” megfogalmazást. Brueghel pillantását 

kozmikusnak, már-már emberen túlinak nevezi. Másfelől Van Ostaijen 

szerint Brueghel nem láthatta a hétköznapi dolgokat csodának, mert inkább az 

eszmére való plátói emlékezés jegyében látta azokat. A dolgok Brueghel számára 

egy a priori módon létező egységet jelentettek. Így Van Ostaijen egyetért Tolnayval, 

aki azokat az értelmezéseket is elutasítja, amelyek szerint Brueghelnek semmiféle 

határozott elképzelése és felfogása nem lett volna a valóságról, s csupán ösztönös, 

naiv művész volt, ugyanakkor azokat az interpretációkat sem fogadja el, amelyek 

viszont túlzott tudatosságot tulajdonítanak neki, s amelyek úgy tekintenek 

Brueghelre, mint aki a népi életet a „néplélek” megjelenítésének céljából ábrázolta 

volna. 

Van Ostaijen nagy elismeréssel szól Tolnay forráskutató tevékenységéről, a 

Bruegheli életmű újszerű áttekintéséről és az ebből következő új klasszifikációról. 

Ugyanakkor a rajzoknak szellemtörténeti felfogásban történő, Tolnay-féle szisztematikus 

kutatásának egyik veszélyét a spekulatív „hineininterpretieren”-ben látja. 

Ennek ellenére a Bruegheli művészet evolúciójának ilyen jellegű rekonstrukciójában 

döbbenetesen szuggesztív erőt érez Van Ostaijen. 

A következőkben Van Ostaijen Brueghel tájábrázolását elemzi Tolnay nyomán. 

Kitér az „Alpenerlebnis” jelentős mozzanatára a festő fejlődésében. Ebben a rajzban 

egy új természetszemlélet jelenik meg: a természet kreatív egységének a kifejeződése, 

„az őstestként megtapasztalt természeté”. Az élettelen természetnek is, vagyis 

a kolostornak, a városnak, a várnak csupán a kozmikus természeti egységhez 

való viszonyukban van jelentősége. Ebben a mindent magába ölelő, kozmikus természetben 

az emberi létezés relativizálódik. Brueghel, a platonikus pesszimista 

számára szigorúan különválik a természet és az emberi cselekvés világa, vagyis az 

észszerűség és az esztelenség. A természetben az észszerű, a kozmikus összefüggés 

nyilvánul meg, az emberi világban az esztelenség. Ez utóbbit bábjátéknak látja és 

láttatja Brueghel. A bolondság többé nem a transzcendens gonosz lakóhelye, mint 

Bosch-nál, hanem az emberi élet immanens mozgatórugója. Van Ostaijen rámutat a 

Tolnay által emlegetett irodalmi párhuzamokra: Erasmusra, Sebastian Franckra, 

Rabelais-ra, a Lazarillo de Tormes írójára és Francisco Delicadóra. Ugyanakkkor ma- 

4 3

ga Van Ostaijen is tekinthető Brueghel kései, huszadik századi utódának, ami az 

emberi ostobaság objektív-groteszk ábrázolásmódját illeti. Gondolhatunk az Het 

gevang in de hemel (Börtön a mennyországban) c. groteszkjére, amelyben a nr. 200-as 

nevet viselő főhős szabadulása után sem tud elszakadni a börtöntől, s akinek esetén 

felbuzdulva a papok megalkotják az elvi vagy elméleti szabadság elméletét a 

valódi szabadsággal szemben, vagy a Diergaarde voor kinderen van nu (Állatkert mai 

gyermekek számára) (1924–25) c. sorozataira, melyben egy-egy embertípust egy-egy 

állatfigurán keresztül ábrázol vagy éppen fordítva: egy-egy embertípust mint egyegy 

állatfajtát állít elénk. A De stad der opbouwers (Az építők városa) c. groteszkjében 

a kötelezővé tett építés metaforáján keresztül a kötelezővé tett ideológiák ostobaságát 

és ésszerűtlenségét állítja pellengérre. Szatirikus ábrázolásmódja legtöbbször 

saját kora politikai viszonyaira vonatkozik, az uralkodó társadalmi viszonyok gúnyos 

kritikáját adja bennük. A szatirikus látásmód, az alkotói distancia, az embereknek 

mint típusoknak és nem mint individuumoknak az ábrázolása valamint a 

saját kor felvetette problémák összekapcsolása feltétlenül párhuzamot teremt közte 

és Brueghel között. Csak néhány példa a Bruegheli életműből ez utóbbiakra: Bábel 

tornya (1563), Eldorádó (1567), Szarka az akasztófán (1568). 

A természet és az ember elkülönült birodalmának újfajta egysége először a Halál 

diadala c. képen jelenik meg. Az embereket itt Brueghel valóságos természeti lényekként, 

vékony rovarokként fogja fel. Az elpusztíthatatlan természet színpadán 

észrevétlenül vonul át a sorsuk. A két birodalom abszolút kongruenciája a Keresztvitel 

(1564) c. és a hónapokat ábrázoló festményeken teljesedik be. A figurák itt 

már egészen egybeolvadnak a tájjal, mintegy a tájhoz nőnek, amelyben a tér nem a 

természetes szem által regisztrált tér, hanem egy fordított perspektivikus optikában 

jelenik meg. A festményeken megjelenő tér semmiképpen nem felel meg a valóságban 

érzékelt térnek. Van Ostaijen innen eredezteti a Brueghel iránti megújult 

festői érdeklődést. 

Különös mértékben lelkesedik Van Ostaijen Tolnay azon gondolatmenetéért, 

amelyben kifejti, miért volt Brueghel kora igazi reprezentatív festője. Az a tény 

ugyanis, hogy Brueghel visszanyúlt a németalföldi festői hagyományokhoz, amikor 

kortársai éppen az italianizáló festészeti módot kultiválták, sokakban Van 

Ostaijen kortársai körében azt a félreértést okozza, minek következtében a nemzeti 

sajátosságokat szembeállítják az univerzális jelenségekkel, és Brueghelt ebben a 

minőségében, a fősodorral mintegy szembeforduló, tipikus flamand festőként dicsőítik. 

Van Ostaijen helyesen mutat rá, hogy ezek a műítészek egyrészt megfeledkeznek 

arról, hogy Brueghel elsősorban saját, brabanti miliőjével fordult szembe, 

akik számára az italianizáló festés jelentette a fejlődés fő irányát. Másrészt 

4 4

Brueghel archaizáló festői stílusát nem annak formai összefüggéseiben vizsgálják. 

A legtöbben folklorisztikus érdeklődéssel fordulnak Brueghel művészete felé, 

amelyben az ornamentális mozzanatokat lényegi mozzanatokká nagyítják fel. Pedig 

nem ezek a folklorisztikus mozzanatok a lényegesek, hanem, hogy „minden 

egyes faj a rá jellemző módon – mely módot lehetetlenség további elemeire bontani 

– az univerzálisra törekszik.” Ezek után egy hosszabb passzust idéz Tolnaytól, 

melynek lényege, hogy Brueghel nem azért kora egyetlen igazi északi reprezentánsa, 

mert ő maradt hű egyedül az északi tradíciókhoz, hanem annak a kozmikus 

tudatnak köszönhetően, melynek akkor északon kizárólag ő volt birtokában. 

Brueghel északi kortársai nem azért nem érték el Brueghel művészi nagyságát, 

mert az itáliai festői modort követték, hanem egyedül csak azért, mert nem volt 

meg bennük az a kozmikus tudat, amely a déli zsenikben viszont éppen úgy megvolt, 

mint Brueghelben. Érdekes itt röviden kitérni Van Ostaijennek a Selection c. 

folyóirat 1926 májusi számában megjelent válaszára, melyet a folyóiratnak az új 

francia festészettel kapcsolatos körkérdésére adott. Válaszában Brueghelt kevésbé 

tartja flamand festőnek, mint Quinten Matsijst vagy Van Roemerswaelt, s kevésbé 

hollandnak, mint Frans Halsot. Van Ostaijen az igazán nagy festőknél nem a nemzeti 

hovatartozást, hanem az európai szellemiséget tekintette a minőség fokmérőjének 

3 . 

Van Ostaijen két kritikai megjegyzéssel zárja alapvetően dicsérő könyvismertetését. 

Az egyik az Utolsó ítélet (1558) c. rajz értelmezésére vonatkozik. A kép jelentését 

illetően következtetésük azonos, csak az út, amelyen e következtetésig eljutnak, 

különböző. Tolnay úgy látja, hogy a képen látható Leviatán szájában az 

egész emberiség egyetlen folyamba olvad össze. Van Ostaijen ezzel szemben azt állítja, 

hogy a képen látható, jelentéktelen kis angyal képezi a kép tengelyét, az angyal, 

aki kétfelé választja az emberömlenyt: a jókat a hegy irányába, a rosszakat a 

szörny szája felé. E két emberáradat azonban annyira hasonlít egymásra, hogy 

gyakorlatilag nincs is különbség közöttük, az egyik lehetne akár a másik is, így az 

értékítélet tökéletes közömbösségbe torkollik. Míg Tolnay tehát azt állítja, hogy a 

kép üzenete az, hogy nem léteznek sem elátkozottak, sem megváltottak, s ez az értelme 

az egyetlen folyamnak, addig Van Ostaijen véleménye szerint a két folyam 

ellenére nincsenek jók és rosszak, mert a kettő annyira hasonlít egymásra, hogy 

gyakorlatilag azonosak. 

3 Borgers, 1996, 763–764 

4 5

Van Ostaijen másik kritikai megjegyzése Tolnaynak egy németalföldi közmondás 

értelmezésére vonatkozik az Ira (1558) (Düh), a hét főbűn egyikét ábrázoló rajzon. 

Tolnay szerint a rajz hátterében látható hajó „az úgy díszeleg, mint egy sárba 

ragadt hajón a zászló” közmondással hozható összefüggésbe. A dühvel Tolnay úgy 

köti össze a közmondást, mintha annak szinonimikus jelentése ez lenne: „vak dühükben 

megsemmisítik egymást”. Van Ostaijen a közmondás jelentését pontosítja: 

egy tárgy nem tartozik a másikhoz, mert szintkülönbség áll fenn a kettő között. Így 

ez a közmondás inkább a Superbia (Hiúság) c. rajzhoz illene, semmiképpen nem az 

Ira címűhöz. 

Ezeket azonban a flamand költő apróságoknak tartja, melyek a könyv rendkívüli 

teljesítményéből semmit nem vonnak le. 

Paul van Ostaijen Brueghel-képét csakúgy saját művészet- és életszemlélete határozza 

meg, mint Karel van de Woestijnéét 4 . Alapvető különbség kettejük írása 

között az, hogy míg Paul van Ostaijen könyvismertetés formájában valójában tanulmányt 

ír Brueghelről, addig Karel van de Woestijne fikciós műfajt választott: a 

novellát. Az In voto c. novella (1914), mely a De Schroeflijn I. (1928) c. kötetben jelent 

meg, Pieter Brueghel életét beszéli el röviden, abból az időszakból és perspektívából 

visszatekintve, amikor a mester még él, de már öregnek érzi magát. A perszonális 

elbeszélő Breughel perspektívájába helyezkedve, az ő szemével láttatva 

mondja el a történetet. A tulajdon identitás, az egyén és a társadalom közötti szintézis 

keresése az elbeszélésben egyfajta speciális feszültségen keresztül jelenik meg, 

mely a Brueghelt közelről ábrázoló jelenetek és a panoramikus képleírások között 

teremtődik meg. Valahányszor Brueghel a gondolataiba mélyed, az olvasó előtt 

azonnal megjelenik kozmikus „világfestményeinek” hatalmas látomása. A Van de 

Woestijne által kiemelt Bruegheli ábrázolásmód, mely az individuálistól az univerzális 

felé haladó folyamatot jeleníti meg, dinamikus kifejezést nyer abban a játékos 

„kameramozgásban”, mely hol Brueghelt, a tökéletlen embert mutatja premier 

plánban, hol a művész-Brueghel tökéletes univerzumát pásztázza végig. Az európai 

politika fenyegető közegében, az első világháború küszöbén Karel van de 

Woestijnének szüksége volt egy, a tulajdon flamand hagyományát reprezentáló figurára, 

akinek élete és műve számára az individualizmus és az univerzalizmus 

harcát jelenítette meg, az izolált művészlét és a társadalmi elkötelezettség között 

húzódó feszültséget mutatta fel. Karel van de Woestijne mindezzel mutatis 

mutandis a huszadik század eleji Flandria egész problematikáját olvasói elé tárhat- 

4 Gera, 2002, 45–56 

4 6

ta, amely éppen a paraszti sorba süllyedésből, a szegénységből, az izoláltságból 

igyekezett kilábalni, emancipálódni és felzárkózni a modern világhoz. 

Karel van de Woestijne, a szimbolista-dekadens költővel szemben az expresszionista 

Paul van Ostaijen egy másfajta Brueghelt állít elénk. Van Ostaijent kevéssé 

érdekli Brueghel, az ember, ő inkább Brueghel kozmikus világteremtő művészetének 

elidegenítő aspektusaival foglalkozik inkább. Hangja, amelyen a németalföldi 

festőről szól, nem lírai-melankolikus, mint Van de Woestijnéé, inkább a kolléga elfogulatlan, 

objektív, elemző hangja. Brueghel parasztábrázolásában nem elsősorban 

az általános emberi átszellemített szimbólumát látja, hanem a magáéval rokon, 

groteszk, szatirikus vonásokat hangsúlyozza. Természetesen fontos megemlíteni 

azt a különbséget is, hogy Van Ostaijen írása az első világháború után, 1926-ból 

származik, míg Karel van de Woestijnéé éppen a világháború első évéből datálódik. 

Így természetes, hogy az egyébként is más művészi preferenciákkal, ízléssel 

rendelkező, radikálisan formabontó, avantgárd költő, Van Ostaijen máshová helyezi 

a hangsúlyokat Brueghel művészetében, mint Karel van de Woestijne. Van de 

Woestijne Brueghelen, az emberen, az individuumon keresztül jut el a huszadik 

század elején megjelenő problémákig, a szorongásig, a világszemlélet és a hit elbizonytalanodásáig, 

egyfajta kozmikus honvágyig, mely az ember állandó otthonkeresésének 

fájdalmát és reménytelenségét is magában foglalja. Van Ostaijen expresszionista 

szemüvege ezzel szemben Brueghel alakjaiban nem individuumokat, 

hanem maszkokat, bábfigurákat, társadalmi szerepeket lát. 

És mégis: a két alapvetően eltérő költői alkat valami hasonlót látott lényegesnek 

a flamand festőelőd művészetében. Mindketten annak kozmosz-jellegét hangsúlyozzák 

a helyi folklórral, az irodalmi anekdotizmussal és a flamand partikularizmussal 

szemben. Mindkettejük számára Brueghel világából az átszellemültség, 

az egyetemes, az univerzális gondolat volt fontos, az, ami a németalföldi művészt a 

nemzetközi tendenciák szintézist teremtő alkotójává tette. 

Irodalom: 

Beulens, G. – Lanoye, T. (reds) (1996): Paul van Ostaijen: De poes voldeed. Essays en kritieken. Amsterdam. 

Borgers, Gerrit (1996): Paul van Ostaijen. Een documentatie. I–II. Amsterdam. 

Gera, Judit (2002): Kép és tükörkép. A flamand szimbolista festészet és irodalom kapcsolata. Budapest. 

Ostaijen, Paul van (1964): Music-hall. Een programma vol charlestons, grotesken, polonaises en dressuurnummers 

van Paul van Ostaijen. Samengesteld en ingeleid door Gerrit Borgers. Den Haag-Antwerpen. 

Tolnay, Károly (1987): Teremtő géniuszok. Van Eycktől Cézanne-ig. Budapest. 

Woestijne, Karel van de (1949): Verzameld Werk. Vierde deel. Beschouwingen over literatuur en kunst. 

Bussum. 

4 7

OLÁH ANIKÓ 

ITALOZÁSI SZOKÁSOK 

A KÖZÉPKORI NÉMETALFÖLDÖN 

Mint szerte a világon, úgy Németalföld polgárai sem vetették meg a jó vagy kevésbé 

jó minőségű szeszesitalt. A középkor holland polgára nemcsak otthon, szűk családi 

körben hódolt az alkoholfogyasztás szenvedélyének, de szívesen töltötte idejét 

kocsmákban, kávéházakban, sőt bordélyokban is, ahol a tivornyázások elengedhetetlen 

kelléke volt a jól megtöltött sörös vagy boroskancsó. Az ivászatra nem kellett 

okot keresni, hiszen mindig adódott egy jeles esemény vagy ünnepnap, amikor a 

dolgos hétköznapokban eltikkadt derék iparosok, kereskedők a szokásosnál többet 

guríthattak le kedvelt italukból. 

Minden németalföldi polgár háztartásában megtalálható volt a nemzeti italnak 

számító sör, melynek két fajtája volt ismeretes; a lágy zamatú „világos” és az erős 

ízűvé érlel „sötét” árpalé 1 . A sörfogyasztás elfogadottságát jelzi, hogy a sör a reggeli 

elmaradhatatlan tartozéka volt. 

A sörfogyasztás a XVIII. század elejére a kávé és a tea mind népszerűbbé válásának 

és a bor elterjedésének köszönhetően csökkent le. 

A sör mellett a XVII. század másodi felére a bor fogyasztása is egyre nagyobb 

méreteket öltött. Eleinte csak a tehetősebbek engedhették meg maguknak, hogy a 

francia, spanyol vagy a Rajna vidék borait kortyolgassák. A borfogyasztás lassan 

meghonosodott és különleges alkalmakkor – lakodalom, „három királyok napja” – 

elmaradhatatlanná vált a cukorral, fahéjjal és egyéb fűszerekkel ízesített bor 2 felszolgálása. 

1 R.E. Kistemaker. Geschiedenis van een volksdrank (Amsterdam 1994) 25. o. 

2 Ízesített bort csak a három királyok napján lehetett kapni a kocsmákban. 

4 8

A sör és a bor mellett természetesen az égetett szeszesitalok is kedveltté váltak, 

mint például a hagyományos holland pálinka („jenever”) 3 illetve a Franciaországból 

importált rizsből („arak”) vagy gyümölcsből („ratafia”) készített párlatok. 

A kocsmákban ónkupákból oltatták szomjukat borral, sörrel a vendégek, míg a 

gazdagabb polgárok házi használatra ezüstből készíttettek maguknak serleget 4 . Az 

égetett italokat kis óncsészékből fogyasztották. 

Az első kávéház Amsterdamban 1650-ben nyílt meg, ahol az újdonságnak 

számító kávé és kakaó mellett természetesen bort is kínáltak. A kávézók mellett elterjedtek 

a zenés kocsmák, bár ezek a helyek veszélyesek voltak, mivel tolvajok, 

gyilkosok, zsebmetszők, prostituáltak ütöttek itt tanyát. 

A kocsmák látogatása nemcsak a férfiak kiváltásága volt. Az asszonyok és a 

gyermekek is a kocsmák, ivók törzsközönségét alkották, és csak 1631-ben született 

meg a gyermekek alkohollal való kiszolgálását korlátozó törvény, amely megszabta 

a kocsmák nyitva tartási rendjét is 5 . 

A középkor iparegyesületei, a céhek a nagyobb városokban saját kocsmát üzemeltettek, 

amelyek látogatására csak a céhtagok és családtagjaik voltak jogosultak. 6 

Saját kocsmával rendelkeztek pl. a matrózok vagy akár a kovácsok. A céhtagok az 

ünnepeket a kocsmában összegyűlve együtt dorbézolták át, ahol a módosabb iparosok 

saját gyönyörűen megmunkált ezüstkupájukból hajtották fel a hűsítő italt. 

Az Európa szerte 1625-től mind közismertebbé váló dohány a XVII. századi 

holland kocsmák, kávézók állandó tartozéka lett. A hétköznapi nyelv a dohányzókra 

a füstivó kifejezést használta. A XVII. század végére általánossá vált, hogy a 

kocsmákban az ital mellé a pipát is odakészítették. 7 

A jókedvet az alkohol mellett a játékok és a táncok is fokozták. Igen kedvelt 

volt a kártyázás vagy a kockajáték, melynek egyik fajtája az ún. passe-dix, melyben 

a játékosnak annyi kupa sört kellett legurítania a torkán, ahány pontot dobókockájával 

összegyűjtött. Ha nők játszották ezt a játékot, akkor a pontoknak megfelelő 

számú csókot kellett adniuk a társaság férfitagjainak. 

3 A XVIII. században a jenever kedveltebb volt mint a bor. 

4 A legnagyobb kupák űrtartalma 1 litertől 2,5 literig terjedt. 

5 Az amsterdami városi tanács a kocsmák nyitva tartását 21.00 óráig engedélyezte. 

6 A legtöbb tagot számláló céhkocsma az amsterdami Kalverstraaton helyezkedett el. Az amsterdami 

kikötőben működött a matrózok saját kocsmája is. P. Boekhorst-P. Buke-W. Frijhoff, Cultuur en 

maatscappij in Nederland 1500–1850 (Den Haag 1992. 118.o.) 

7 A középkor leghíresebb pipagyára Goudában működött. 

4 9

Jóval kegyetlenebb, jellegzetes kocsmajáték volt az ún. macskajáték. Egy macskát 

üres fazékba zártak, a fazék oldalát husángokkal, botokkal ütötték, majd kiengedték 

a megrémült állatot. Az lett a győztes, aki utolérte és agyon is ütötte a 

macskát. Ezt az igen népszerű játékot felnőttek és gyermekek egyaránt űzték. A 

gazdagabb polgárok a macskát pávával helyettesítették. 

Az igazi duhajkodásra a középkori holland polgárság legnagyobb ünnepén, a 

három királyok napján került sor. 8 A három királynak a középkor embere mágikus 

erőt tulajdonított, úgy gondolta, ők védik meg a halandót minden rossztól és betegségektől. 

Az ünnep napján a polgárok nagy társaságokba gyűltek, maguk közül 

királyt választottak, akit egész nap – sűrű poharazgatással, köszöntőkkel – ünnepeltek. 

Az évente kétszer – tavasszal és ősszel – megrendezésre kerülő búcsúk is nagyszerű 

alkalmat szolgáltattak az italozásra, annál is inkább, mivel nem kellett a 

másnapi józanodással foglalkozni, hiszen a búcsú akár egy vagy két hétig is eltarthatott. 

Amennyiben nehéz lenne elképzelnünk a középkori holland polgár önfeledt 

italozását, akkor elég Jan Steen 9 , Willem Buytewech, J. M. Molenaer, vagy akár Judit 

Leyster zsánerképeire gondolni, akik gyakran ábrázoltak családi körben, kocsmákban, 

vagy akár bordélyokban mulatozó társaságokat. 

Bibliográfia 

Z. Benyák, F. Benyák (szerk.): Borok és korok. Budapest, 1999. 

P. Boekhorst, Burke P. en W.: Frijhoff, Cultuur en maatschappij in Nederland 1500–1850. Amsterdam, 1992. 

Dr. A. van Huizen: Onze pruikentijd, over et dagelijks leven in ons land in de 18e eeuw. Kampen J.H. Kok, 

1968. 

R.E. Kistemaker, V. T. van Vilsteren (red): Bier! Geschiedenis van een volksdrank. Amsterdam, 1994. 

P. Zumthor: Hollandia hétköznapjai Rembrandt korában. Budapest,1985. 

8 Driekoningendag január 6-án ünnepelték. E ünnep gyökerei a rómaiak Dionüszosz ünnepéhez kö- 

tődnek. 

9 Jan Steen serfőző fia volt és ő maga is kocsmáros lett. 

5 0

JÁNOSI ADRIENN 

HOLLAND, FLAMAND 

AVAGY A HARMADIK? 

A FLAMAND „PROVINCIÁLIS KÖZNYELV” 

STÁTUSÁRÓL 

A „magas” kultúrát a civilizáltsággal, az „alacsony” kultúrát a civilizálatlansággal 

szokás azonosítani 1 . Más szóval mindaz, ami a világ nagy részén értéknek számít, 

a magas kultúrához tartozik, míg a nép mindennapi élete, szokásai az alacsony 

kultúra részét képezik 2 . Szembeötlő, hogy a két kultúraszint között nincs éles határvonal, 

és úgy tűnik, hogy a két szint durva megkülönböztetése csupán két 

helymegjelölő pólusként szolgál egy fokozati skálán 3 . A különböző nyelvi szintek 

megítélése is aszerint történik, hogy egy bizonyos nyelvi változat a magas kultúrával 

vagy az alacsony kultúrával azonosítható-e 4 , hiszen a nyelv Flandriában a kultúra 

talán legszervesebb részét jelenti. Természetes, hogy ennek megfelelően a 

nyelvi szintek közötti határvonal is bizonytalan. A standard holland nyelv alatt a 

legtöbb nyelvész az ABN-t (Algemeen Beschaafd Nederlands, azaz „általános, 

művelt holland nyelv”) érti, amint ez a későbbiekben ismertetett cikkekből is kiderül. 

Más országok standard nyelvváltozatához hasonlóan a standard holland nyelv 

azért „általános”, mert a nyilvános szereplés nyelvi normájának számít, „művelt”, 

1 Geeraerts 1993: 351 

2 Sarangi 1995: 2-3 

3 Geeraerts 1993: 346-353 

4 Geeraerts 1993 

5 1

mert kultúrnyelv, amely minden nyelvi helyzetben, minden regiszterben használható 

és amely mindenféle dialektusjegytől mentes. Ezzel szemben a flamand dialektusok 

ugyanazon nyelv egymástól kevéssé eltérő nyelvváltozatai, amelyek regionálisan 

tagolódnak 5 . 

A standard holland nyelvváltozat – mivel természetesen valós nyelvhasználatra 

épül – az évszázadok során szinte minden dialektusból vett át elemeket. Ez is 

mutatja, hogy nincs éles határ a dialektusok és a standard nyelvváltozat között. A 

nyelv rugalmasságának, képlékenységének legkézzelfoghatóbb bizonyítéka pedig 

a tussentaal (szó szerint „köztes nyelv”) megjelenése és térhódítása Flandriában. 

Ezt a köztes nyelvet, vagy ahogy ironikusan nevezik „verkavelingsvlaams” (kb. 

„provinciális flamand”), a StandaardTAAL című nyelvészeti folyóiratban a következőképpen 

definiálják: „Átmeneti nyelvváltozat a standard nyelv és a dialektus 

között, amelyet főként vidéki fiatalok használnak” 6 . 

Itt meg kell jegyeznünk, hogy a köztes nyelv kialakulása nem kizárólag Flandriára 

jellemző sajátosság. Többek között Magyarországon is megfigyelhető, bár itt 

jelentősége sokkal kisebb. A magyar szakirodalomban „regionális köznyelviség”ként, 

illetve „regionális köznyelvek”-ként ismeretes a jelenség, és ezek az elnevezések 

nevükben is utalnak arra, hogy a köztes nyelv (a továbbiakban a magyar szakirodalom 

hagyományait folytatva „regionális köznyelv”) több különböző nyelvváltozat 

gyűjtőneve. A magyar nyelv könyve (1991) az alábbi meghatározást adja: „A 

regionális köznyelvek a beszélt és írott köznyelv vidéki színezetű, nyelvjárási elemeket 

is hordozó változatai, a nyelvjárások és a köznyelv közötti átmeneti formák. 

Igen erős társadalmi rétegzettséget mutatnak, ennek megfelelően számos árnyalatban 

jelennek meg. A nyelvi változás tipikus termékei, a nyelvjárások visszaszorulásának 

és a normatív köznyelv terjedésének kölcsönhatásában születtek 

meg, és ma is alakulóban vannak. A viszonylagos állandóságot mutató, megfogható 

rendszert képező nyelvváltozatokkal szemben (alapnyelvjárás, irodalmi nyelv 

stb.) sokan nem is tekintik nyelvváltozatoknak; nem regionális köznyelvről, hanem 

csak regionális köznyelviségről beszélnek” 7 . 

Flandriában szükségesnek látszik a regionális köznyelv különböző formáit 

nyelvváltozatoknak tekinteni, hiszen a magyar nyelvi helyzettől eltérően Flandriá- 

5 Van Hauwermeiren – Simonis 1990: 64 

6 Dido Beheydt, Peter Debrabandere: ”Het gebruik van verkavelingsvlaams op televisie moet worden 

verboden – neen/ja”. De StandaardTAAL, 10 maart 1998, p. 7. 

7 A. Jászó 1991: 522 

5 2

an a regionális köznyelv a nyelvhasználat szerves részét adja egy szűkebb funkciókörben 

használt, bizonytalanabb standard nyelvváltozattal szemben. Felmerül a 

kérdés, hogy miért a regionális köznyelv erősödik Flandriában. 

Nyilvánvaló, hogy súlyos történelmi tényezők hátráltatták ebben az országban 

a standard nyelv kialakulását. Ezek közé tartozott például a spanyol 

(1585) majd a francia megszállás (1795) illetve a holland elnyomás (1815), és ezek a 

tények magyarázzák ugyan a standard nyelv átmeneti fejletlenségét, azt azonban 

nem, hogy miért nem fejlődik és terjed akkor, amikor már hosszú ideje lehetősége 

lenne rá. Flandria teljes történelmének áttekintését nem tekintjük itt feladatunknak, 

néhány lényeges tényezőt azonban, amelyek a standard nyelv jelenlegi állapotához, 

helyzetéhez vezettek, két évszázadra visszamenőleg kiemelünk. Tudjuk, hogy 

Belgium 1830-ban történt függetlenné válása még közel sem jelentette a flamand 

nyelv szabad használatát, hiszen a társadalom vezető rétege és a hivatalok továbbra 

is a francia nyelvet használták Flandriában is. Hiába fektették le az alkotmányban 

a nyelvi szabadság tényét, a gyakorlatban ez nem valósult meg. Csak 

1860 után indult meg az a mozgalom, amely a holland nyelv egyenrangúvá tételét 

tűzte ki célul. Később e mozgalom célja Flandria egynyelvűvé tétele lett, melyet 

csupán 1962-63-ra sikerült megvalósítani a következő lényeges állomásokon keresztül, 

melyeket vázlatosan veszünk sorra. 

• 1873 – A törvényszék nyelve a holland lett. 

• 1878 – A nyelvi törvény bevezetése, amely a közigazgatás holland nyelvű 

működését tűzte ki célul. 

• 1883 – a középfokú oktatás nyelve néhány tárgy esetében a holland lett. 

• Ezalatt már 1864-től megindulnak a holland nyelv standardizálására irányuló 

törekvések. A Holland Nyelvi Unió (Nederlandse Taalunie) a holland 

nyelv standardizálását célzó intézkedéseket hozott. A szervezet Hollandia 

és Belgium holland nyelvét egyenrangúként kezelte (és kezeli ma is). 

• 1898 – A holland hivatalos nyelv lett Flandriában, mely így kétnyelvűvé 

vált. A társadalom elit rétege azonban továbbra is franciául beszélt, és a felsőoktatás 

nyelve is a francia maradt. 

• 1930 – Flandriában elsőként a Genti Egyetem holland nyelvűvé vált. 

5 3

• 1932 – Az oktatás nyelve Flandria minden általános- és középiskolájában a 

holland lett. Flandria egynyelvűvé vált, ami azonban a nyelvi határok lefektetésének 

hiányában további viszályokat szított. 

• 1962 – Francia- és holland anyanyelvű politikusok szilárd nyelvi határokat 

állapítottak meg és Belgiumot négy nyelvterületre osztották: 

– Flandria: holland nyelvű 

– Vallónia: francia nyelvű 

– Eupen – Sankt Vith: német nyelvű 

– Brüsszel: kétnyelvű holland – francia 8 

Látható, hogy az évszázados küzdelem következményeként 1962-re kialakult 

nyelvi helyzet jó alapot szolgáltatott volna a Hollandiában már biztos lábakon álló 

standard nyelv átvételéhez vagy saját standard nyelvi változat létrehozásához. 

Mégsem a standard nyelvváltozat erősödése indult meg, hanem a regionális köznyelvé. 

A továbbiakban ennek okait és lehetséges következményeit vizsgáljuk. 

A Hollandiában használatos standard holland nyelv elemeinek átvételére 

Flandria kevés hajlandóságot mutat 9 . Mint azt a tanulmány elején már említettük, 

Flandriában a magas és az alacsony kultúra megítélése a standard nyelv és a dialektus 

megítélésével állítható párhuzamba 10 . Geeraerts szerint a standard nyelv 

mint a nyilvános szereplés nyelve, összefonódik a társadalmi elit nyelvhasználatával, 

következésképpen a magas kultúrával, míg a dialektusok a civilizálatlanság, 

műveletlenség, ösztönösség nyelvi kifejeződéseiként az alacsony kultúrával hozhatók 

összefüggésbe 11 . Mivel azonban elmosódott, bizonytalan a határ a magas és 

az alacsony kultúra között, éppúgy mint a standard nyelvváltozat és a dialektusok 

között, ezért „posztmodern értékeltolódás”-ról beszélhetünk 12 , ha azt a tényt akarjuk 

megfejteni, hogy miért nem a magas kultúra a követendő norma. A következőkben 

néhány – hét évnél nem régebben megjelent – újságcikk alapján látni fogjuk, 

hogy a standard nyelv a nép túlnyomó többsége számára valóban nem számít 

8 De Troyer 1998: 2-12. 

9 vö. Schyns: ”We mogen de Zuid-Nederlandse taalvariant niet weren” 2003. 

10 vö. Geeraerts 1993 

11 Geeraerts 1993: 346-47 

12 Geeraerts 1993: 346 

5 4

egyértelműen „jobbnak” a dialektusoknál, illetve általánosan követendő normának 

Flandriában. 

A cikkeket tartalmuk mellett nyelvhasználatuk alapján is megvizsgáltuk. Ily 

módon, a szerzők által használt nyelvi fordulatokat, kifejezéseket is figyelembe véve 

teljesebb képet kaphatunk a standard nyelv és a regionális rétegnyelv közötti 

viszonyról. Azért is lényeges a nyelvhasználat vizsgálata, mert a sajtó nyelvhasználata 

a néptömegek nyelvhasználatát és értékrendjét nagyban befolyásolja, így a 

regionális köznyelvi változat megbélyegző elnevezései a mögöttes implikációkkal 

együtt széles körben elterjedhetnek és ezáltal a nyelv fejlődését befolyásolhatják. 

Elsőként egy Frans Debrabanderével, a több mint ötven éve fennálló Vereniging 

Algemeen Nederlands (VAN, az Általános Holland Nyelv Egyesülete) egyik vezetőjével 

készített interjút – We blijven maar aanmodderen met onze taal 13 – vizsgáljuk meg. Az 

interjú leglényegesebb tartalmi mondanivalója pontokba szedve a következő: 

• Frans Debrabandere szerint fontos, hogy egy civilizált nép kultúrnyelvvel, 

azaz standard nyelvi változattal is rendelkezzen. Flandria civilizált országrész, 

mégsincs kultúrnyelve. 

• Ez nagyrészt az oktatás hibája, hiszen maguk a tanárok sem beszélik a standard 

nyelvi változatot. 

• A regionális köznyelv a standard nyelv legádázabb ellensége, ezért a VAN 

legfőbb feladatának tekinti, hogy az embereket ráébressze arra, hogy hibásan 

beszélnek, amikor a regionális köznyelvet használják. 

• Ezt a céljukat próbálták különféle konferenciákon megvalósítani, azonban 

ez nem volt sikeres, mert a fiatalok, akik körében leginkább elterjedt a regionális 

köznyelv használata, csak igen kis számban képviseltették magukat. 

• A cikkben tehát a fent említett nyelvész „ellenség”-nek nevezi a flamand 

regionális köznyelvet és gyakran megbélyegző kifejezéseket használ mint 

ez az alábbi kiragadott mondatokból világossá válik: 

• „Az a veszély fenyeget, hogy a visszataszító ’tussentaal’ általános köznyelvvé 

válik Flandriában.” 

• „… az úgynevezett szép flamand [tussentaal], ami szerintem csúnya.” 

13 De Standaard, 5 maart 2001, p. 11. 

5 5

• „Az igazi dialektus sokkal szebb, mint a szép flamand [tussentaal].” 

• „Azokat [a szókincsbeli különbségeket] sem tudjuk teljesen száműzni [a 

standard nyelvből].” 

A fenti idézetekből kitűnik, hogy a beszélő sok szót választ az ’ellenség’ fogalomkörből, 

és hogy távolságot tart a jelenséggel szemben. Megjegyezzük, hogy ez a 

fajta negatív megbélyegzés nem ritka a sajtó nyelvében. 

A következő újságcikk szintén hasonló álláspontot képvisel. Ebben Dirk 

Geeraerts nyelvész javaslatokat tesz arra nézve, hogyan lehetne a flamand regionális 

köznyelv terjedését megakadályozni. Főbb javaslatai a következők: 

• A Belgiumban használt holland nyelv (flamand) néhány szempontból eltér 

a Hollandiában használt holland nyelvtől, ezért nem várható el, hogy Belgiumban 

is a Hollandiában használatos standard nyelvi norma honosodjon 

meg. 

• A flamand köznyelvet azonban meg kell tisztítani a regionális köznyelvi 

elemektől. 

• Ezt úgy lehet elérni, hogy a nyelvpolitikusok világosan meghatározzák, 

melyik nyelvi regisztert milyen típusú szituációban lehet használni. 

• A flamand regionális köznyelvet semmilyen szituációban nem szabad megengedni, 

mert az több szempontból is hibás. 

A nyíltan kimondott elutasításon túl Geeraerts nyelvész professzor is használ 

megbélyegző kifejezéseket a flamand regionális köznyelvre: 

• „Villámsebesen terjed egy szegényes köztes nyelv, a provinciális flamand…” 

• „A kiejtés, csakúgy mint a szóhasználat és legfőképpen pedig a morfológia 

[…] rendhagyó.” 

• „[…] arra kell biztatnunk a flamandokat, hogy azt a nyelvi regisztert 

[tussentaal] ne használják.” 

Ebben a cikkben tehát nem annyira ellenségként mint inkább egy hibás, torz, 

sajnálni való nyelvváltozatként kerül bemutatásra a flamand regionális köznyelv. 

5 6

A következő két cikk is teljesen elutasítja ennek a nyelvi változatnak a létjogosultságát. 

A De VRT en Belgisch Nederlands 14 című cikk írója egy nyelvi tanácsadó, 

Ruud Hendrickx. Legfőbb gondolatai a következők: 

• Helyet kell adni a Belgiumban használt holland nyelv szókincsének a belga-holland 

standard nyelvben is. 

• Habár a Van Dale szótár módszerei és eredményei elfogadhatók, nyelvészeti 

szempontból óvatosan kell kezelni, mert gyakran nem adja meg világosan 

az egyes szavak különböző nyelvi szintekre történő besorolását. 

• Az igazi probléma nem abban rejlik, hogy régiónként és nyelvi szituációnként 

eltér a nyelv, hanem a ’tussentaal’ elterjedésében, amely sok tekintetben 

helytelen nyelvhasználat. 

Megfigyelhetjük, hogy Ruud Hendrickx alapvetően hasonló nézeteket vall a 

flamand regionális köznyelvről mint a korábban idézett nyelvészek. Ő ezt a nyelvváltozatot 

az alábbi mondatban fellelhető definícióval határozza meg: 

• „… a tiszta, formális nyelv és a féldialektusok furcsa keverékét fel kellene 

váltania egy világos, tetszetős, informális standard nyelvnek.” 

• Hendrickx megpróbálja a standard nyelvváltozat idealizálásával, dicséretével 

szembeállítani az alacsonyabb rendűnek ítélt regionális köznyelvi változatot, 

mint ez az alábbi kijelentésekből is kitűnik: 

• „[…] én egy vonzó, világos és helyes standard nyelvi változatra szavazok 

[…].” 

• „Azok [a belga szavak, amelyeket Van Dale ’nem általános’ és ’közbeszéd’ 

megjegyzéssel illet] nem tartoznak Belgium holland nyelvterületének művelt 

nyelvébe.” 

A standard nyelv pozitív jelzői és az erre a nyelvváltozatra megfogalmazott 

igény azt a rejtett információt hordozzák magukban, hogy a jelenlegi regionális 

köznyelv mindezen pozitívumoknak hiányában van. 

A következőkben vizsgált cikket – De oogkleppen van de schoolmeester 15 – a Genti 

Egyetem nyelvésze, Magda Devos írta. 

14 De Standaard, 14 maart 2001 

5 7

Cikkében az alábbi gondolatmenet bontakozik ki: 

• Habár az írott nyelv fejlettebb, helyesebb mint harminc évvel ezelőtt, a beszélt 

nyelvről ez nem mondható el, hiszen túlságosan heterogén és gyakran hibás. 

• Ennek legfőbb oka, hogy a beszélt nyelvre sok dialektus hatást gyakorol és 

a dialektusok szinte mindegyike hibás nyelvi szerkezeteket is tartalmaz. 

• A legbefolyásosabb dialektus a brabanti és az antwerpeni. 

• Az emberek nem érzik a standard nyelv normáit, mert a közélet kiemelkedő 

szereplői is gyakran dialektuselemeket használnak szereplésük során. 

Láthatjuk, hogy Devos is mélyen ellenzi a regionális köznyelv terjedését. Ő ezt 

a nyelvváltozatot „ontaal”-nak nevezi, amely szóösszetétel a „nyelv” (taal) szóból 

és egy fosztóképzőből (on-): „Ez a fajta ’ontaal’ sajnos egész Flandriában elterjedt 

mint igényes beszélt nyelvnek érzékelt, civilizált köznyelv.” 

Nézzünk most meg egy olyan írást, amely más nézőpontból szemléli a flamand 

regionális köznyelvet. A Het gebruik van verkavelingsvlaams op televisie moet worden 

verboden: neen/ja 16 című cikkben Dido Beheydt professzor alapjában véve nem utasítja 

el a regionális köznyelvet, hiszen azt természetes szociolingvisztikai jelenségnek tekinti: 

„[…] ez a provinciális flamand Flandria nyelvi valóságának letükröződése.” 

Beheydt a következőt állapítja meg a Flandriában népszerű televíziós szappanoperákkal 

kapcsolatban: „A szereplőket pontosan attól érzékeljük valósághűnek, 

hogy nézőként ezt a fajta nyelvet [tussentaal] élethűnek találjuk.” 

Szerinte tehát nem szabad megtiltani a televízióban a regionális köznyelv 

használatát. Azonban azt is hangsúlyozza, hogy ezt a nyelvváltozatot nem szabad 

standard nyelvi funkcióban használni, egyrészt mert nem mindenütt érthető, másrészt 

pedig elveszti a természetességét, ha mesterségesen tanulni próbáljuk. 

A fenti cikkekből kitűnik, hogy a standard nyelvváltozat, a dialektusok és az 

ezek között ingadozó „köztes nyelv” igen ellentmondásos helyzetet eredményeztek 

Flandriában: míg a nyelvészek egy igényes standard nyelvváltozat elterjesztésén 

fáradoznak, a nép az érvek ellenére egyre inkább a regionális rétegnyelv mellett 

dönt. Foglaljuk most össze táblázatban, hogy a fentiek alapján milyen logikus 

tényezők szólhatnak a fent említett három nyelvváltozat mellett és ellen. 

15 De Standaard, 14 maart 2000 

16 De StandaardTAAL, 10 maart 1998 

5 8

1. táblázat 

STANDARD NYELVVÁLTOZAT 

MELLETTE ELLENE 

Egységesítő szerepe van. A Hollandiában használt holland nyelvből és a flamand 

nyelvből mesterségesen létrehozott, valamennyire 

minden flamand számára idegenül hangzó 

nyelv. 

Kifejezi a flamand egységet, nemzettudatot. A Hollandiában használt holland nyelv alá rendelheti 

a flamand nyelvi tudatot (hiszen ott már fejlett és elterjedt 

az irodalmi nyelv). 

Az irodalom, a sajtó, a tömegkommunikáció 

nyelvét egységesíti. 

Egyetlen egységes flamand nyelv irányába 

mozgatja a nyelvi fejlődést. 

A külföldiek egységes flamand nyelvtanulását 

megkönnyíti. 

Nyelvművelési-nyelvápolási szempontból ez 

a nyelvváltozat leegyszerűsíti a nyelv gondozási 

feladatait. 

Megszüntetheti a kisebbségek dialektológiai szabadságát 

a sajtóban, a tömegkommunikációban. 

A standard nyelv visszaszorítja a dialektusokat, amelyek 

pedig a nemzeti tradíció részei. 

A külföldiek az egységes standard nyelvi változat elterjedése 

ellenére is angolul, németül vagy franciául 

kommunikálnának Flandriában. 

2. táblázat 

DIALEKTUSOK 


Létük nem jelent kommunikációs akadályt, mert 

a különböző nyelvjárásokat beszélő flamandok 

megértik egymást. 

5 9 

Kommunikációs akadályként érzékelhetők az 

egyik nyelvjárás felől szokatlannak vagy komikusnak 

érzékelt nyelvi jelenségek is. 

A nemzeti tradíció részei a nyelvjárások. A nyelvjárások nemzeti tradíciói fölött a legtöbb 

európai nép létrehozta a maga irodalmi nyelvét. 

A nemzeti tradíciót elevenen őrzik. A nemzeti nyelvi tradíciót az egységes köznyelv 

megtanulása mellett is meg lehet őrizni. 

Nem zárják ki egy köznyelv vagy regionális köznyelv 

megtanulását. 

Használatával megérthető a sajtó, a tömegkommunikáció 

nyelve is. 

Hátráltatják a köznyelv általános megtanulását. 

Gátolja az egységes kultúrát képviselő nyelv születését, 

flamand széttagoltság benyomását kelti.

3. táblázat 

„KÖZTES NYELV” / REGIONÁLIS KÖZNYELV 


Spontán belső fejlődésből mutat standardizálóegységesítő 

irányba. 

Általános közvetítő szerepre alkalmaz egy a gyakorlatban 

már használatos nyelvváltozatot. 

6 0 

Nem állhat tudatos nyelvápoló, nyelvművelő 

kontroll alatt. 

Ugyanúgy torzítja vagy homogenizálja a dialektusokat 

mint a standard változat. 

Később nyelvművelési elvek alá vonható. Sokféle változatát éppúgy nehéz elfogadtatni 

vagy egységesíteni mint a dialektusokat. 

Kényszer nélkül hordozza a standard gondolatát. Nem írható le egységes szabályrendszerrel. 

Lépcsőfokot jelenthet a dialektusok és egy leendő 

standard változat között. 

Vulgáris és ösztönös nyelvi szintjéből nehezen 

születhet standard nyelv. 

A fenti táblázatokban megfogalmaztuk a legfontosabb – logika alapján gyűjtött 

– érveket a különböző nyelvváltozatok létjogosultsága és helye mellett és ellen. Arra 

azonban még nem találtunk választ, miért terjedt el a regionális rétegnyelv 

Flandriában. Térjünk most vissza Geeraerts Postmoderne Taalattitudes? című munkájához 

17 . 

Ő, mint már említettük, „posztmodern normaeltolódás”-ról beszél 18 , amely a 

kultúra minden területén megfigyelhető, és amely három alappilléren nyugszik. 

Vegyük most ezeket sorra, hiszen ezek egy lehetséges magyarázatot adhatnak a 

„tussentaal” terjedésére: 

1. A hierarchia megszűnése: A „magas kultúra” és az „alacsony kultúra”, illetve az 

„irodalmi nyelv” és „nem irodalmi nyelv” hierarchiája megszűnt, ezek ma már 

szabadon léteznek egymás mellett 19 . 

2. A történelemtől való elszakadás: Geeraerts szerint a történelem mint a fejlődés 

előre mutató iránya ma már nem evidencia. Sem az egyén személyes fejlődése, 

sem a kultúra fejlődése nem feltétlenül egy hagyományosan magasabbnak tekintett 

irányba igyekszik 20 . 

17 Geeraerts, Dirk: „Postmoderne Taalattitudes?” Streven, april 1993, pp. 346–353 

18 ibid. 346 

19 ibid. 351 

20 ibid. 351

3. Részekre bomlás: A fejlődés magasabb kultúraszint felé mutató irányát egymás 

mellett létező, helyi érvényű értékrendszerek váltották fel. Ez Geeraerts szerint 

magyarázhatja azt a tényt, hogy az egységesítő standard nyelv helyett a flamandok 

túlnyomó része a különféle dialektusokat, illetve a regionális köznyelvet 

részesíti előnyben 21 . 

Ezeket a Geeraerts szerint (legalábbis Európában) általános érvényű tendenciákat 

egy kultúraspecifikus magyarázattal is kiegészíti. Úgy gondolja, hogy a flamand 

nép a standardizálás folyamatát azért akadályozza, mert ösztönösen távolságot tart a 

hatalmat gyakorlóktól, ami az évszázadokon át tartó idegen elnyomás miatt alakulhatott 

ki 22 . A standard nyelv elutasítása eszerint szimbolikus értelmű. Ha az egykori 

idegen elnyomáshoz hozzászámítjuk azt a tényt is, hogy a földrajzi és a nyelvi, kulturális 

határok gyakran nem esnek egybe Belgiumban, magyarázatot kaphatunk arra, 

hogy miért ragaszkodnak az egyes csoportok saját dialektusukhoz. Az alábbi idézet 

is alátámasztja Geeraerts gondolatait: „Belgák nem léteznek. Élt egy Belgiumból 

származó író és politikus, Jules Destrée, aki maga mondta ezt. 1912-ben megjelentetett 

egy – a belga Albert királynak írt – levelet, benne a szállóigével: ’Sire, il n’y a pas 

de Belges’– nem léteznek belgák. Léteznek flamandok és vallonok, limburgiak és 

brabantiak, antwerpeniek és leuveniek, és valahol a népek konglomerátusának közepén 

fekszik Brüsszel, ahol a brüsszeliek élnek” 23 . Eszerint tehát a helyi érvényű 

normák felállítása nagy múltra tekint vissza Flandriában. 

Stroop véleménye szerint Flandria erős gazdasági helyzete is szerepet játszhat 

abban, hogy a flamandok elutasítják az egységesítő standard nyelvet: „Nagy hangsúlyt 

kapnak az anyagiak (’mindenki magának’), ez pedig erős individualizmust 

eredményez (’én magam döntöm el, mit csinálok vagy mit találok jónak’)” 24 . Azaz 

a megerősödött individualizmus szintén táptalaja lehet a saját nyelvi változatoknak, 

a messzemenően egyéni nyelvhasználat terjedésének. A flamand „köztes 

nyelv” terjedésében szerepet játszó néhány lehetséges tényezőt most csupán vázlatosan, 

a teljesség igénye nélkül, nagyvonalakban ismertettük. Zárásként összefoglaljuk, 

melyek azok az aktuális kérdések, amelyekkel Flandria nyelvpolitikájának a 

regionális köznyelvvel kapcsolatban kialakult vita kapcsán szembe kell nézni: 

21 ibid. 351 

22 ibid. 349 

23 Brouwers 1988 in: Van Hauwermeiren-Simonis 1990: 71–72 

24 Stroop 1998: 227 

6 1

1. A nemzeti öntudat egyik megtestesítője maga a nyelv, amely folyamatos művelést, 

ápolást igényel. Elméletben lehetséges lenne a dialektusokat külön művelni, 

ez azonban Flandria széttagolódásához vezethet. Ebből a szempontból 

célravezető lenne egyetlen nyelvi változatot választani vagy létrehozni a standard 

nyelv funkcióinak betöltésére. 

2. Flandria népessége viszonylag kicsi, viszont nagy számú bevándorló él a területén. 

Van-e ilyen körülmények között jövője a dialektusoknak illetve a regionális 

köznyelvnek? 

3. Nem fogható-e fel a regionális köznyelv terjedése egy lépésnek a standardizálás 

felé? Hiszen ez már valamennyivel nyitottabb perspektívát feltételez mint a 

dialektusokhoz való ragaszkodás. Ha így van, szükséges-e erőszakosan beavatkozni 

ebbe a természetes folyamatba? 

4. A dialektusokat, amelyek, mint láthattuk, a flamandok számára kiemelkedően 

nagy jelentőségűek és szimbolikus értékűek, a kultúra örökségeiként meg kell 

őrizni, de lehetséges-e ez egy egységes, standard nyelvi változat széles körű elterjesztésével? 

Az alapkérdésekre a flandriai történelem elkövetkező évtizedei vagy századai 

adják majd meg a választ. 

Irodalomjegyzék 

1. A. Jászó: A magyar nyelv könyve. Trezor Kiadó, Budapest, 1991, p. 521–22. 

2. Beheydt, Dido: „Het gebruik van verkavelingsvlaams op televisie moet worden verboden: 

ja/neen”. In: De StandaardTAAL, 10 maart 1998, p. 7. 

3. De Troyer, Armand: Als goede bren. Die Keure, Brugge, 1998. 

4. Devos, Magda: „De oogkleppen van de schoolmeester”. In: De Standaard, 14 maart 2000, p. 11. 

5. Geeraerts, Dirk: „Postmoderne taalattitudes?” In: Streven, april 1993, p. 346–353. 

6. Hendrickx, Ruud: „De VRT en Belgisch Nederlands”. In: De Standaard, 14 maart 2000, p. 4. 

7. Permentier, Ludo: „We blijven maar aanmodderen met onze taal” In: De Standaard, 5 maart 2001, p. 

11. 

8. Schyns, Desirée: ”We mogen de Zuid-Nederlandse taalvariant niet weren”.16 juli 2003. 

http://taalschrift.org/discussie/000090.html. 

9. Srikant, Sarangi: „Culture”. In: Verschueren, Jef & Ostman, Jan-Ola: Handbook of Pragmatics. John 

Benjamins Publ. Co., Amsterdam, Philadelphia 1995. 

10. Stroop, Jan: „Het Poldernederlands is al model!” In: Onze Taal, 1998, 9, p. 226–229. 

11. Van Hauwermeiren, Paul& Simonis, Femke: Waar Nederlands de voertaal is. Uitgeverij J. Van In, 

Lier-Brussel, 1990. 

6 2

Törő Krisztina 

KRÍZIS ÉS KATARZIS 

A holland történetíró, Johan Huizinga (1872–1945) meglehetősen népszerű volt a 

két világháború közti Magyarországon. Népszerűségének egyik oka, hogy kultúrkritikai 

írásaiban, melyek közül talán az A holnap árnyékában (1938, In de schaduwen 

van morgen, 1935) a legismertebb, sokak modernitással kapcsolatos szorongását, félelmét 

fogalmazta meg. 

Huizinga egyik értő olvasója Hamvas Béla volt, aki maga is foglalkozott a krízissel, 

sőt, magával a krízisirodalommal is. 

A következőkben a két szerző egymással párhuzamos, mégis máshová kifutó 

gondolatmenetét kívánom bemutatni. 

Hamvas Bélában Huizinga nemcsak széles látókörű, művelt, transzcendens 

gondolkodásra valóban képes értelmezőre talált. Az általános kultúrkritikai gondolatok 

mellett a megoldást (vagy kezelést) is mintha hasonló módon gondolná el 

a két szerző. 

Huizingának A holnap árnyékában megoldási javaslatát, a „lelkek katarzisát” a 

különböző lapokban megjelent könyvismertetők, kritikák (ha egyáltalán megemlítik) 

különbözőképp ítélik meg. Vagy kérdés nélkül elfogadják, és tisztán szellemi 

változásnak tekintik, a metafizikai alapokhoz való visszatérésnek, és egyértelműen 

az egyház által képviselt kereszténységhez kötik vagy egy általánosabb erkölcsiszellemi 

felfrissülésnek tekintik. Kérdéseket a megtisztulás módjára vonatkozólag 

(amit Huizinga egyébként szintén nem fejt ki könyvében) nem tesznek fel. Talán 

éppen e kifejtés hiánya is közrejátszik abban, hogy a lélek katarzisát egyesek a kultúra 

megmentésére tett kísérletként egyenesen illuzórikusnak tekintik. Történetileg 

mindenesetre senki nem látja bizonyítottnak, hogy az ilyen egyéni és nehezen megfogható 

változások a kultúra egészét befolyásolni tudnák. 

Hamvas Béla egyik cikkében sem tér ki Huizinga megoldási javaslatára. A 

Huizinga kríziskönyve című cikkében viszont szó szerint idézi Huizinga azon meg- 

6 3

állapítását, hogy visszafordulni nem lehet 1 , bele kell menni az újba: „Még akkor is, 

ha szédítenek az ismeretlen mélységek és messzeségek…” 2 . Ezen a ponton mindenképpen 

találkozik a két szerző. A továbblépés útja pedig nem más, mint a katarzis. 

Huizinga ezt 1935-ben vetette papírra, Hamvasnak 1936-ban jelent meg egy 

hosszabb cikke a Társadalomtudományban Krízis és katarzis címmel. 

Ebben a tanulmányban Hamvas a krízis érzésének kialakulását, kultúrához való 

viszonyát, és a krízis érzésével kapcsolatos stratégiákat mutatja be. Hamvas szerint 

a krízis érzés, ami különböző körülmények keltette feszültség hatására alakul 

ki, és egyébként a jelen egyik elemi alkotóeleme 3 . A kultúrával kapcsolatos krízisérzés 

pedig abból fakad, hogy egyrészt élvezni, másrészt viszont megőrizni kell 

az örökséget, egyben elő is készíteni a jövő generációi számára. Az elődöktől viszont 

„kifogásokat is kapott” az ember a kultúrára vonatkozólag, e kettő ellentétéből 

keletkeznek a feszültségek. Hamvas megnevezi azokat a magatartásformákat, 

melyeket ez a helyzet kivált az emberekből, de egyetlen „hiteles” magatartásformának 

azt ismeri el, hogy az ember megéli a helyzetét. A krízis megélése pedig 

a végsőkig való elmenetelt, a legmélyebbre való leszállást jelenti: 

„[…] krízis és kibontakozás között hézag van. […] a krízis kritikus pontra 

való érkezése és átváltódása valami mássá – a krízis legmagasabb foka, 

ugyanakkor első lépés a kibontakozásban 4 […] A krízis végső kiélesedése 

egyben a megoldás kezdete is. Ezt a legegyszerűbben katarzisnak lehet nevezni.” 

5 

Érdemes felfigyelni arra, hogy míg a köznyelv ezt a pontot mélypontnak nevezi, 

addig az idézetben Hamvas a „legmagasabb fok”-nak nevezi; nyilván az érzés 

intenzitása miatt is, de azért is, mert ezt valójában egy magasabb igazsággal való 

találkozás szakrális pillanatának tartja. 

1 HAMVAS Béla: Huizinga krízis-könyve. In: Társadalomtudomány. 1936/4, pp. 165–174, p. 171 

2 HUIZINGA, Johan: A holnap árnyékában. Windsor Kiadó. Budapest. 1996, p. 19 

3 HAMVAS Béla: Krízis és katarzis. Világválság. Magvető Kiadó. Budapest. 1983. Szerk: Szigethy Gábor., 

p. 41 Első megjelenés: Társadalomtudomány. 1936/1–3., pp. 1–20. A megjelenés időpontja alapján 

esetleg már az írás közben is ismerhette Huizinga könyvét, a tartalom azonban nem támasztja alá 

ezt a feltételezést. 

4 Hamvas ebben a cikkében egyébként is drámai helyzetnek tekinti a krízist. Vö. p. 36. 

5 HAMVAS, op. cit., p. 34 

6 4

A katarzis következtében olyan ember jön létre, akit William James alapján 

Hamvas kétszer született embernek nevez 6 . A katarzissal a világ is másodszor születik, 

amiben a katarzison átment ember él. A katarzis vallásos jellegű, mert az ember 

életének minden aspektusában bekövetkezik a változás (vagyis pszichológiai, 

történeti, társadalmi és morális síkon), így az Egészre vonatkozik (nem az egész 

emberre, hanem az emberre és viszonyulásaira). 

A krízis megoldása, pontosabban kezelése tehát Hamvas szerint egy olyan 

alapvetően pszichológiai, és spirituális változás, ami a világot az emberen keresztül 

alakítja át. A katarzison túljutott ember képes tartósan egyensúlyi helyzetet 

megélni a „kultúrával való teljes elégedetlenség és a kultúra teljes helyeslése között.” 

7 

A katarzist megelőző nihilizmus egyébként, aminek egyik legjellemzőbb jegye 

a félelmetlenség 8 (ami Hamvasnál egyáltalán nem negatív jelenség), nemcsak 

egyéni szinten jelentkezhet, hanem társadalmi szinten is 9 ; szerinte az állam felbomlása, 

az osztálynélküli társadalom (ötletének) megjelenése a személyes lét nihilizmusának 

a megfelelője társadalmi síkon. 

Hamvas úgy tartja, hogy a katarzis eddig csak keveseknél, és csak részlegesen 

valósult meg, „még nem történeti esemény, csak egyéni élmény” 10 (feltehetőleg ekkor 

már az ő egyéni élménye is.) 

A Krízis és katarzisnak még egy nagyon fontos üzenete van, ami áttételesen A 

világválságból, és főleg a Protestáns Szemlében megjelent Huizinga-recenzióból kiolvasható. 

Hamvas szerint a krízisben lévő ember, mivel maga is érintett, amíg krízisben 

van, nem lehet megvilágító erejű; „véleménye csak az őszinteségig mehet el, 

de sohasem az igazságig” 11 . Vagyis csak a saját szempontjából tehet kijelentéseket 

a világra vonatkozólag, ha mégoly tudományosan is: a krízisben benne lévő ember 

éppen azt nem találja meg, amire hivatkozik és amire törekszik. 

Johan Huizinga A holnap árnyékában című könyvében szintén a katarzisról beszél, 

mint eszközről, ami megszüntetheti a kultúra krízisét. Könyve elején, amikor 

a történelmi és a jelenkori válságokat, illetve az azokra adott válaszokat összeha- 

6 Hamvas, op. cit., p. 56 






6 5

sonlítja, valóban leszögezi, hogy „[…] visszatérnünk már nem lehet, ezen keresztül 

kell haladnunk”, és ezzel párhuzamosan: „Számunkra már csak egy létezik: Előre!” 

12 Ez utóbbi idézet természetesen jelenthetne akár egy forradalmi, vagy fejlődéshitű 

beállítottságot is, ám mind az első idézet, mind pedig a könyv maga rácáfol 

erre az eshetőségre. Balogh Tamás szerint az „Előre” azt jelenti, kultúrát teremtve 

13 . A krízis Huizinga számára is olyasvalami, amit nem lehet külsődleges 

eszközökkel megsemmisíteni, sem egyfajta aranykor iránti visszavágyással nemjelenlévővé 

tenni. A „keresztül haladni” - szókapcsolat pedig mind a magyar fordításban, 

mind a holland eredetiben 14 határozottan, pontosan fejezi ki Huizinga 

azon véleményét, hogy ezen az állapoton nem csak úgy túllenni kell, hanem tudatosan 

megélni és úgy megválni tőle. 

A Katharzis című (utolsó) fejezetben Huizinga, mielőtt még kifejtené, mit is ért 

katarzis alatt, megmondja azt is, mi nem alkalmas a kultúra állapotának javítására. 

A különböző szervezetek, szerveződések, intézmények (állam, párt, egyház) erre 

nem alkalmasak, mert ezek működési elvei eltérnek a kultúra alapelveitől 15 . Ugyanakkor 

bizonyos szervezetek (konkrétan a Népszövetség, aminek hatásában és legalább 

a háború elkerülése érdekében folytatott munkája eredményességében 

Huizinga valóban hitt) megteremthetik azokat a körülményeket, melyek között a 

valódi megoldás legalább lehetségessé válhat, vagy legalábbis a válság koncentrált 

kitörését elháríthatják: 

„Nyilvános erők munkálkodnak a feneketlen baj elhárításán, az összhangzás 

és megfontolás érdekében. A népszövetség […] legkisebb sikere, még akkor 

is, ha Ares röhögő gúnnyal fogadja, többet ér most, mint szárazföldi és tengeri 

diadalok egész tárlata.” 16 

12 Huizinga, op. cit., p. 18 és p. 19 

13 Balogh Tamás – Törő Krisztina: Huizinga magyar barátai. ELTE Eötvös Kiadó. Budapest. 2002. ., p. 57 

14 „Wij alleen, hoe ook gezind of gericht, weten dit: wij kunnen niet terug, wij moeten er doorheen”. 

(Huizinga kurziválása). Johan Huizinga: In de schaduwen van morgen. Verzamelde Werken VII. H. D. 

Tjeenk Willink en Zoon. N. V. Haarlem. 1950., p. 320. 

15 Huizinga, 1996, p. 196. Emellett azért sem lehetnének alkalmasak Huizinga víziója szerint ezek az 

intézményesült közösségek a kultúra megmentésére, a régi értékek visszahozatalára, mert ezeknek 

a szervezeteknek a végsőkig intézményesített formája éppen a kultúrkízis egyik jellegzetessége. 

16 Huizinga, op. cit., p. 198. 

6 6

Ez a gondolat fontos lehetett a magyar pacifista erők és a Népszövetségben bízók 

számára. Huizinga azonban leszögezi, hogy ez a változás még nem elégséges. 

A fontosabb, alapváltozás lényegét még az előző fejezetben az Összegzés [!] címűben 

fogalmazza meg: „Új szellemre van szükség” 17 . Olyan szellemre, amely nemcsak 

a földi jót és a saját érdek képviseletét tekinti értéknek, és amely az anyagi és 

szellemi erők egyensúlyaként leírt, krízisben nem lévő kultúrát képes létrehozni és 

fönntartani. 

Huizinga a katarzis szót az arisztotelészi értelemben használja, sőt, magával a 

görög drámával is magyarázza: 

„Katharzis-nak, megtisztulásnak nevezték a görögök azt a szellemállapotot, 

mely a tragédia végignézése nyomán keletkezik; a szívnek a békéjét, melyben 

a részvét és félelem feloldódott; a kedély megtisztulását, mely a dolgok 

mélyebb okának megismeréséből származik, mely komollyá és újra készségessé 

tesz a kötelesség tetteinek és a sorsnak a vállalására …” 18 

Ez a meghatározás ragaszkodik az első, eredeti katarzis-definícióhoz. Számunkra 

ebben az a lényeges, hogy a szemlélő (néző) nem közvetlenül saját életével 

vagy saját életében éli meg ezeket az érzéseket, hanem a mutatott, játszott kép 

alapján. Így a szemlélőnek csak áttételesen kell viszonyulnia mindenhez; a megtisztulást 

megelőző pokoljárás nem történik meg. A szemlélő megérti (ésszel felfogja: 

az eredetiben használt begrijpen) 19 a „dolgok mélyebb okát”. A katarzisnak ez 

a fajtája intellektuális jellegű, mely nélkülözi a megtisztulás szent és egyben transzcendens 

jellegét. 

Ugyanakkor azonban kétségtelen, hogy a meghatározásban szereplő „szív békéje”, 

„a kedély megtisztulása” nem az intellektus felé mutat; ezek az eredetiben 

szereplő geest 20 szó kifejezetten lelki jelentéséhez állnak közelebb. 

Később még egy ponton megjelenik a transzcendens valóság (igaz csak korlátozott 

értelemben): a Krisztussal és Istennel újra kapcsolatba kerülő, megtisztult, 

megújult ember képben. A magyar fordításban nem is érzékelhető, mennyire nem- 

17 Huizinga, op. cit., p. 195 


19 Huizinga, 1950., p. 425 

20 A geest jelenthet szellemet és lelket is. 

6 7

evilági és egyben szent jellegű, az ’Egy’-re irányuló ez a gondolat. Huizinga az 

eredetiben így ír: 

„Az új aszkézisnek odaadásnak kell lenni. Odaadásnak ahhoz, ami a legfőbbként 

gondolható el. […] Boldogok azok, akik számára ez az alapelv csak 

annak nevét viselheti, ki így szólott: ’Én vagyok az út, és az igazság, és az élet’” 21 

Az egyes szám használata, ott ahol D. Garzuly többet jelentőt fordít („mindahhoz”, 

„minden alapérték”) valóban az egyetlen, isteni, kozmikus igazság létét jelzi. 

A viselheti (kan dragen) pedig az Istentől kapott képesség, adomány, egyfajta kiválasztottság 

vagy megajándékozottság képét kelti az olvasóban: az egyetlen alapelv 

az isteni alapelv, ezt ismerni és ehhez ragaszkodni megajándékozottság. 

Ez a szakrális hangnem azonban nem hangsúlyos a könyvben, bár kétségtelen, 

hogy ezek a legszebb, legtöbbet ígérő részek 22 . 

Huizinga katarziselméletének két alappillére van. Az egyik a szellemi, intellektuális 

megtisztulás. A másik az anyagi, földi, politikai viszonyok kontextusa, ahova 

Huizinga katarzis-definícióját helyezi (még úgy is fontos ez az aspektus, hogy korábban 

Huizinga leszögezte, hogy ennek megváltozása önmagában nem elég). 

Ez a kettősség pedig annak a harmóniaigénynek a megnyilvánulása, ami 

Huizinga szerint a kultúra alapfeltétele, és még a könyve elején fejt ki. Ebben a harmóniában 

az anyaginak és a szelleminek kell bizonyos kiegyenlítettségben lennie: 

„A kultúra elsősorban a szellemi és anyagi értékek bizonyos egyensúlyát követeli. 

[…] Itt a szellemi értékek fogalma a lelki, értelmi, erkölcsi és esztétikus 

területeket zárja körül. Ezeknek a területeknek bizonyos egyensúlya és összhangja 

is szükséges ahhoz, hogy a kultúra fogalma alkalmazható legyen.” 23 

21 Huizinga, 1950., p. 427. 

22 Bár ez a részlet egyértelműen a kereszténységre, Jézusra utal, Huizinga ebben a könyvében nem 

zárkózik el a többi vallás és egyház (e kettőt néhol kicsit összemossa) érvényességétől, ha tetszik 

egy igen tág értelemben vett ökuménétől: „Valószínű, hogy üldöztetéseikből, melyeket most elszenvednek 

[az egyházak], megerősödötten és megtisztultan fognak kikerülni. Elképzelhető, hogy 

az eljövendő korban a latin, germán, angol-szász és szláv vallásosság találkoznak egymással s áthatják 

egymást a kereszténység sziklatalaján, olyan világban, mikor az izlám […] valódiságát és a kelet 

mélységeit is felfogja.” Huizinga, op. cit., 1996., p. 195. 

23 Huizinga, op. cit., p. 31. 

6 8

Feltűnő, hogy ahogy katarzis-elméletében alig van szerepe a transzcendentálisnak, 

Huizinga kultúra-meghatározásában sem emeli ki külön a transzcendenst, 

vagy a vallást – sejteni lehet, hogy az erkölcs és a lélek kategóriája foglalja magába 

ezt. 

A katarzison átment ember aztán Huizinga szerint visszatér ahhoz az egyetlen 

(politikai és általános) erkölcshöz, melynek folyományaként megtisztult lélekkel, 

aggyal, akarattal 24 „ezen a világon újra [uralkodhat]”, „úgy ahogy azon uralkodni 

kell.”, vagyis a szellemi aspektus erejének visszaállításával. 25 Huizinga szerint tehát 

azok a tünetek, melyeket könyvében leírt, valóban a világ (kultúra) tünetei, melyeket 

meg kell szüntetni, s a kultúrát megújított, mégis már volt kondíciók közé 

kell helyezni. 

Hamvas és Huizinga tehát ugyanabban látják a megoldást: a katarzisban, a 

megtisztulásban. Ám amíg Huizingánál ez a megtisztulás áttételes, elsősorban intellektuális 

és etikai jellegű, addig Hamvasnál alapvetően spirituális és lelki, ezen 

keresztül morális. Huizinga számára az erkölcsöt végeredményben a kereszténység 

abszolút erkölcsi szabályai jelentik, Hamvasnál mintha hiányozna ez az egyértelmű 

keresztény alap, s az adott helyzettel való szembenézés képessége, majd a 

helyzeten való „túllevés”, és az egyéni és közösségi sors beteljesítésének képessége 

lenne a morális feladat 26 . Míg Hamvasnál a világra való pillantás tudatos irányítása 

a lényeg (ezt jelenti az, hogy a kétszer született ember esetében a világ is újra megszületik) 

addig Huizinga esetében a megtisztult ember ismét szellemi irányítása alá 

vonja a világot. 

A két szerző (különös módon) hasonló műveltsége eltérő irányt vesz. Huizinga 

keleti tanulmányai, filozófiai olvasmányai, vallásos, és művészeti tapasztalati ellenére 

sem lép ki az európai kultúrkör egyik meghatározó hagyományából, a racionalista, 

intellektualizáló, és etikai irányból és mindent, ami ennek ellentmond, 

gyanúsnak érez, illetve látja, hogy bizonyos szerzők, gondolatok miként váltak (ha 

félreértve is) a romlás előzményévé 27 . Hamvas ezzel szemben a különböző formákból 

(különböző vallási és filozófiai rendszerekből) kiszűri a transzcendenst, ennek 

alapján meglátja a világban (a földiben is) a szakrálist. 



26 Darabos Pál: Hamvas Béla. Egy életmű fiziognómiája. II. Hamvas Intézet. Budapest. 2002., pp. 156–159. 

27 Huizinga, op. cit., pp. 136–137. 

6 9

Huizinga kritikusai-ismertetői Hamvas kivételével mind csak ehhez az európai 

kerethez kötődnek. Sokuk szemében Huizinga nemcsak egy gondolkodó-tudós, 

aki a világ állapotáról kijelentéseket tesz, hanem olyasvalaki, akinek műve a magyarság 

számára külön mondanivalóval is bír. Huizinga kultúrkritikai munkássága 

optimizmusa, stílusának szépsége mellett ezért fontos a magyar olvasók 

szempontjából. 

Felhasznált szövegek: 

Balogh Tamás – Törő Krisztina: Huizinga magyar barátai. ELTE Eötvös Kiadó. Budapest. 2002. 

Darabos Pál: Hamvas Béla. Egy életmű fiziognómiája. II. Hamvas Intézet. Budapest. 2002. 

Hamvas Béla: A jövő árnyékában. In: Protestáns Szemle 1936. [dátum nélkül, valószínűleg május]., pp. 

206–212. 

Hamvas Béla: A világválság. Budapest Székesfőváros Házinyomdája. Budapest. 1938. (kny.) 

Hamvas Béla: Huizinga krízis-könyve. In: Társadalomtudomány. 1936/4, pp. 165–174. 

Hamvas Béla: Krízis és katarzis. In: Világválság. Magvető Kiadó. Budapest. 1983. Szerk: Szigethy Gábor., 

pp. 34–62. 

Huizinga, Johan: A holnap árnyékában. Windsor Kiadó. Budapest. 1996. Ford.: D. Garzuly Mária 

Huizinga, Johan: In de schaduwen van morgen. In: Verzamelde Werken VII. H. D. Tjeenk Willink en 

Zoon. N. V. Haarlem. 1950., pp. 313–429 

7 0

Kiss Lajos András 

A MÁGIKUS IDEALIZMUS 

RADIKÁLIS ANTROPOLÓGIÁJA 

GONDOLATOK NOVALIS HEMSTERHUIS- 

TANULMÁNYÁRÓL 

1. 

Meglehetősen jól ismert, hogy a francia forradalom lázba hozta szinte az egész 

gondolkodó német értelmiséget, s ez a felfokozott szellemi állapot – legalábbis 

kezdetben – a történelemfilozófia iránti érdeklődésben öltött testet. Kant történet- 

és politikafilozófiai munkái is a francia forradalomból merítettek inspirációt egy 

lehetséges „történeti ész kritikája” megírásához, aminek végleges kivitelezése persze 

már meghaladta a königsbergi bölcs erejét. 

Azonban jakobinus diktatúra túlzásai, ahogyan manapság mondani szokás, 

egyfajta ’paradigmaváltásra’ ösztönözték a romantikusokat, ami lényegében a történelemtől 

a természethez való fordulásban érhető tetten. A történelmet átformálni 

igyekvő aktív szubjektum, mivel nagyon veszélyesnek bizonyult, háttérbe 

szorult, s a kora romantika képviselői (Schlegel-fivérek, Novalis) inkább a kozmosz 

egészéhez kívánták hozzákapcsolni a szubjektumot. „Az individuum beágyazása a 

kozmosz egyetemes összefüggésrendszerébe relativizálja az ember sajátszerűségét, 

7 1

és tagadja annak kitüntetett szerepét a történeti folyamatban.” 1 A romantikusoknak 

persze volt mire támaszkodniuk, hiszen például már Heine rámutatott: Goethe 

természetfilozófiai érdeklődése és politikai közömbössége szemben áll Schiller történelemi 

és politikai elkötelezettségével – és a természettel szemben megnyilvánuló 

bizonyos érdektelenségével. 

Ahogyan Heinrich írja: a romantikusok a bizonytalan társadalmi közegből a világ-logoszhoz 

(Weltvernunf) és a természeti evolúcióhoz menekültek. A romantikusok 

természetfilozófiai fordulatát erősítette Schelling Ideen zu einer Philosphie der 

Natur (1797) című munkája is, ugyanis Schelling első számú tézise kimondja, hogy 

a természetben nincsenek hirtelen ugrások, hanem fokozatos haladás figyelhető 

meg. A természetben az abszolút kontinuitás világa uralkodik, a kristályoktól kiindulva, 

egészen a legmagasabb rendű műalkotásokig. Érdemes felhívni a figyelmet 

arra, hogy a német természetfilozófia tradíció lényegesen eltér az angol és a 

francia hagyománytól. Ugyanis Németországban – Angliával és Franciaországgal 

ellentétben – nem a praktikus/technikai, hanem inkább a misztikus, teozófiai vonal 

az erősebb (Jakob Böhme, Angelus Silesius, Franz von Baader é. í. t.). Ennek az egységgondolkodásnak 

(Einheitsdenken), amely Novalis totális tudomány (Totalwissenschaft) 

fogalmában csúcsosodik ki, egyaránt vannak pozitív és negatív következményei. 

Pozitív ez a megközelítés annyiban, amennyiben az ismeretelméletben 

hangsúlyosan érvényesíti a dialektikát, valamint kiemeli az emberen kívüli és az 

emberi természet ’természetes’ összetartozását. (Nem véletlen, hogy korunk radikális 

ökológiai irányzatai – kiváltképp az ún. mélyökológia – rendre visszatérnek a 

német természetmisztika képviselőihez). Persze az is igaz, hogy a történetfilozófia 

és természetfilozófia túl szoros összekapcsolása a történeti-társadalmi folyamatok 

misztifikációjának veszélyét is magában rejti, s elfordítja az embert a társadalmi folyamtokba 

való közvetlen beavatkozástól. 

Ugyanakkor a természet tudatos poetizálása, ami az ember/természet harmónia 

visszaállításának imperatívuszaként jelenik meg, mégis valamilyen aktív szubjektumot 

előfeltételez. De miért van szükség az ember/természet viszony aktív (cselekvő-átalakító) 

újradefiniálására, s miféle szubjektum képes ennek a feladatnak 

megfelelni? Ezt a kérdést a romantikával fogalakozó szakirodalom lényegében világosan 

megválaszolta, ilyenformán elég utalnom a legfontosabb – olykor szinte 

közhelyszerűnek tűnő – megállapításokra. 

1 Heinrich, Gerda: Geschichtsphilosophiesche Positionen der deutschen Frühromantik. Akademie Verlag, 

Berlin, 1976. 170. 

7 2

Abból érdemes kiindulni, hogy az organikus, az egészre irányuló természetszemléletben 

jelen van egy erőteljes modernitáskritika, illetve – mondjuk ki bátran 

– kapitalizmusellenesség. A romantikus természetfilozófia szerint az empirikus 

adatok puszta felsorolásából, illetve az egészből kiszakított egyes dolgok – a gazdaság 

fogalomrendszerének világából nézve: a tiszta cserérték – numerikus összesítéséből 

és összehasonlításából képtelenek vagyunk eljutni a világ és a lét teljességéhez. 

2 Csak a műalkotás, az esztétikai ’látszat’ az, amely lehetővé teszi az egész 

megjelenését a különösben. 3 

A romantika poetológiai programjában 4 a megőrződik a szubjektum aktivitása, 

teremtő funkciója. Mindez éles ellentétben áll a célracionálisan működő, a szubjektumot 

elidegenítő modern világ rideg valóságával, amely Németországban is megállíthatatlannak 

tűnő erővel bontakozott ki a 18. század végén. Mi több 

Hemsterhuis és Novalis költői víziójában még annak a lehetőségével is számolni 

lehet, hogy egy új, korábban nem létezett ’emberi faj’ lép a történelem színpadára. 

Ez a felfogás, amint mára röviden utaltam rá, nem volt egészen előzmény nélküli. 

A közvetlen elődök közé érdemes sorolni magát Kantot is, aki Az ítélőerő kritikájában 

részben előkészítette ezt a gondolkodást, elsődlegesen is a természet és a művészet 

strukturális összekapcsolásával. A Schelling által képviselt természetfilozófia, 

kiváltképpen annak organizmus-felfogása – annak ellenére, hogy Novalis több 

ponton is bírálja Schellinget – szintén a közvetlen elődök közé számítható. Az a 

természetinterpretáció, miszerint a természet önmagában aktív és produktív elvet 

hordoz, illetve, hogy a természet önmaga törvényhozója (Autonomie der Natur), 

valamint önmagának elég (Autarkie der Natur), lelkesítő gondolatok voltak a romantikusok 

számára is. 

2. 

Florian Roder írja, hogy Novalis szinte szárnyakat kapott, amikor valamilyen fontos 

szöveg került a kezébe. Lelkesedése a Hemsterhuis-i munkák olvasása során – 

1797 kora őszén – szinte nem ismert határt. Hemsterhuis műveiből már létezett ko- 

2 „Mindenütt a feltétlent (das Unbedingte) keressük, s és mindig csak a dolgokat (Dinge) találjuk.” 

Novalis: Virágpor. Műhely, 1997/2. 17. Weiss János fordítása. 

3 Vö. Horkheimer-Adorno: A felvilágosodás dialektikája. Gondolat – Atlantisz – Mevetánc. Bp. 1990. 36. 

4 Hörisch, Jochen: Die fröliche Wissenschaft der Poesie. Der Universalitätanspruch von Dichtung in der 

frühromantischen Poetologie. Suhrkamp Verlag, Frankfurt/Main, 1976. 

7 3

ábban is német nyelvű válogatás 5 , de a holland gondolkodó nézeteiről átfogó képet 

csak az 1792-ben, Párizsban megjelent munkái nyújtottak. Emile Bréhier a háromkötetes 

filozófiatörténetében „kiváló francia írónak” 6 nevezi Hemsterhuis-t, 

amiből azt a következtetést lehet levonni (legalábbis én erre a következtetésre jutottam), 

hogy ez az 1792-es – kétkötetes – munka eredeti. Tudjuk, August Schlegel 

kölcsönözte Novalisnak Hemsterhuis szóban forgó műveit. Novalis 1797 szeptemberében, 

illetve októberében kezdte fordítani a holland bölcselő munkáit. Voltaképpen 

azért némileg túlzás fordításnak nevezni azt, amit Novális ’elkövetett’, mivel 

a Hemsterhuis-tanulmányokat sokkal inkább egyfajta szöveghű kivonatolásnak 

lehetne nevezni. Ha szemügyre vesszük a novalisi kivonatokat, akkor rögtön feltűnik, 

hogy a kivonatolásban előre haladva egyre kevesebb a Hemsterhuis-től 

származó szöveg, és egyre több a novalisi kommentár. 

Hemsterhuis bölcseletének legizgalmasabb részét az ún. morális szervről való 

tanítása képezte. Érvelése azon a feltevésen alapult, miszerint az ember rendelkezik 

valamilyen titkos, belső szervvel, hasonlóan a külvilágot érzékelő szemhez. Ez 

a belső szerv az, ami az erkölcsre fogékony, illetve fogékony lehet. Hemsterhuis továbbá 

azt mondja, hogy a történelem bizonysága szerint az ember képes a világtól 

elszakadva (végső soron tehát magányos individuumként) élni. Ugyanakkor mindig 

marad benne valamilyen sóvárgás a világgal való újraegyesülésre. Ezt a lelki 

vonzódást vágyakozásnak (le desir) nevezi. Az ember/világ szétszakítottság abból a 

tényből fakad, hogy az ember nem közvetlenül érzékeli a világot, hanem a diszkrét 

módon működő érzékszervein keresztül. Ha világot képes lenne legalább egyszer 

nem a parciális érzékszervein keresztül érzékelni, az lenne a legnagyobb élvezet, 

amit az ember egyáltalán elérhet. Ekkor a tökéletes élvezetben (jouissance) élhetne. 

7 „És ha a világot e kétféle szervfajtával (tehát a külső érzékszervekkel és ez- 

5 Hans-Joachim Mähl az 1797-es év két filozófia tanulmányának (Hemsterhuis-und Kant Studien) bevezetőjében 

írja, hogy Herder már 1781-ben lefordította Hemsterhuis Lettre sur les désirs című munkáját 

németre, ami a „Teutschen Merkur” novemberi számban jelent meg. Mähl ugyancsak említést tesz 

Friedrich Schlegel egy 1791-es, a testvéréhez, August Schlegelhez írott leveléről, amelyben Friedrich 

azt írja, hogy „… az ő (azaz Novalis – K. L. A.) kedvenc írói Platón és Hemsterhuys – mindezt egy 

egész estén keresztül adta elő szenvedélyesen – s hogy most már semmilyen gonosznak nem lesz helye 

a világban – s hogy mindez egy aranykor közeli eljövetelét jelzi.” In. Novalis: Werke. W. Kohlhammer 

Verlag, Stuttgart, 1960. II. 310; továbbá Heinrich, i. m. 249. 

6 Bréhier, Emile: Histoire de la Philosophie. PUF. Párizs, 1993. II. 440. 

7 Vö. Roder, Florian: Novalis – Die Verwandlung des Menschen. (Leben und Werk Friedrich 

Hardenberg). Urachhaus, Suttgart, 2000. 290. Egyébként e helyütt mindenképpen be kell vallanom, 

hogy a Hemsterhuis-féle nézetek bemutatása során sokban támaszkodom Roder könyvére és Mähl 

7 4

zel a különös, morális szervnek nevezett valamivel – K. L.A.) együttesen tudnánk 

megismerni, hogy tehát az eszmék egészét vagy summáját közvetítés (Medium) 

nélkül fognánk fel, illetve az eseményeknek az időben való legcsekélyebb egymásra 

következésre nélkül tudnánk a tárgyat egészként bemutatni; vagy másképpen 

fogalmazva, a tárgy a legbensőbb és legtökéletesebb módon a lélek lényegével egygyé 

forrhatna: akkor mondhatnánk el, hogy a lélek a legtökéletesebb módon élvezi 

a megismerést.” 8 

Ami számunkra igazán izgalmas az a következő: maga Hemsterhuis, de még 

inkább Novalis mit érthettek a morális szerv fogalmán? Ez valamiféle költői kép 

(metafora, esetleg szimbólum) vagy Novalis valamilyen, egyelőre persze csak 

embrionálisan létező, biológia szerv létrehozására gondolt? Talán a szívhez tapadva, 

vagy abból kinőve, valamilyen lehetséges társszerv létrehozásában reménykedett? 

Esetleg valamiféle, fogalmilag szinte megragadhatatlan, közbülső megoldásban bizakodott? 

Nehéz kérdések ezek, s nem sok reményt látok arra, hogy egyértelmű 

választ lehessen adni az általam feltett kérdésekre. 

Mindenesetre az eléggé egyértelmű, hogy mind Hemsterhuis, mind Novalis a 

szívvel hozzák összefüggésbe ezt a morális szervet. Persze más filozófusok is voltak, 

akik a morális erőket az ember bensőjében keresték. Itt elegendőnek tűnik, ha 

a már görögök által is sokat vitatott akaratgyengeség (akrázia) kérdésére utalok. Miért 

van az, hogy az ember számtalan esetben tudja, hogy mi a jó, ugyanakkor még 

sincs ereje ahhoz, hogy megtegye? Hogyan lehetne az embert belülről megerősíteni? 

Olyan kérdések ezek, amelyek már felvilágosodás előtt is mozgásba hozták ez 

ember fantáziáját. 

Florian Roder arra hívja fel a figyelmet, hogy Novalis számára az volt a 

Hemsterhuis-i felfogásban a leginkább lelkesítő, hogy ezeket az erkölcsi erőket 

szervnek (Organ) tekintette. Mivel a morális szerv képes lenne az érzéki és az érzékfölötti 

világot összekötni, nem tűnik megalapozatlan feltevésnek, hogy Hemsterhuis 

(és még inkább Novalis) egy olyan szubverzív antropológiai fordulatban reménykedett, 

amelynek eredményeképpen egy korábban nem létezett emberfaj léphet 

a történelem színpadára. Természetesen a fogalmakkal illik óvatosan bánni. A 

mai biológia fogalomrendszerének visszamenőleges alkalmazása téves következ- 

– már idézett – bevezető tanulmányára. Ennek elsődleges oka az, hogy Hemsterhuis eredeti francia 

munkái szinte fellelhetetlenek Magyarországon. 

8 Idézi Roder, i. m. 290. Továbbá Novalis 19. kivonata Hemsterhuis Sur les Desirs c. művéből: „Ohne 

Organe würde die Seele im Moment von dem unendlichen Object durchdrungen – beyde würden 

Eins – und der Wechselgnuss vollkommen seyn.” Novalis, i. m. 361. 

7 5

tésre vezethet bennünket a felvilágosodás kori filozófusok elképzeléseit illetően. 

Mindenestre azt nagyon is valószínűsíthetjük, hogy Novalis számára az antropogenezis 

nem egy befejezett faktum, hanem egy olyan folyamat, amelynek még korántsem 

jutottunk a végére. (Mint ahogyan jó száz évvel később, Theilhard de 

Chardin számára sem volt idegen az ilyesféle gondolkodás.) 

Első megközelítésben érdemes Hemsterhuis kiindulópontját elfogadni, amely 

maga is a morális szerv metaforikus felfogására épít. A holland bölcselő a platóni 

filozófia eredetmítoszához fordul segítségül, hogy valamelyes érthetővé tegye, mi 

is ez a morális szerv valójában. E szerint tehát az ősidőkben – valamikor, Zeusz főisten 

megteremtette az embert mint tiszta akaratlényt. De ezzel a különös ’feszítőerővel’ 

ellátott lény még korántsem tekinthető befejezettnek. Zeusz Prométheuszt 

küldte segítségre a még ’félkész’ állapotban lévő ’emberiség-embriónak’, s Prométheusz 

a belső képzelőerő képességével látta el eme különös faj egyedeit. Ez a képzelőerő 

afféle nyitott lélektartályként működött, ugyanis a lélektartályból csövecskék 

vezettek ki (ezek a csövecskék jelentik az érzékszervek képi megfogalmazását 

– K. L. A.), s így az ember belső világa és a külvilág kapcsolatba léphettek egymással. 

Ezután pedig Prométheusz átadta az embernek az istenektől ellopott tüzet. De 

az ügy mégis balul ütött ki. Az emberek ugyanis rosszul használták fel az értelem- 

és akaratképességüket. Elsősorban is azért, mert hiányzott az emberi nemet összekötő 

kötelék. Mielőtt Zeusz haragja végleg lesújtott volna az emberi nemre, Aphrodité 

megsajnálta a ’protoembereket’, és kieszelte, miképpen lehetne az elmagányosodott 

lényeket összekötni valamilyen organikus egésszé. Aphrodité beavatkozásának 

hála „(…) megváltozik az egész világ, és a földet virágerdő borítja. Az emberek 

egymáshoz sietnek, egymást átkarolják, és örök szerelmet ígérnek egymásnak. 

És még ezen is túl: az ember elkezd jobban örülni a másik boldogságának, 

mint a sajátjának. Az ember átérezi a másik szükségét, s miközben azt enyhíteni 

igyekszik, a saját baját is csillapítja. Először látja és tiszteli a testvére alakjában az 

igazságosság pompás képét.” 9 

Hemsterhuis tehát a szeretetben látja a morális szerv gyökerét. A szereteten belül 

mégis elkülönít egymástól kétfajta tevékenységirányt: az egyik irány a természetes 

’ösztönök’ világához tartozik, ilyen például a szeret, a gyűlölet, az irigység, 

a bátorság stb. Amennyiben természetes ösztönökről van szó, ezek is a lélek bizonyos 

igazságát rejtik magukban. A másik irány viszont művi és mesterkélt, mert az 

értelem munkálkodását feltételezi, s ezért sokkal sérülékenyebb. Ha ez a képesség 

9 Hemsterhuis: Philosophische Schriften, Lipcse, 1911. II. 199. Idézi Roder, i. m. 291. 

7 6

követi az Aphrodité által adott instrukciókat, akkor kinemesedik és lelkiismeret 

lesz belőle – ez lenne a voltaképpeni morális szerv. Viszont benne rejlik a csökevényesedés 

és az elkorcsosulás lehetőssége is. Elsősorban is azért, mert a külső formális 

törvények, de a tudományok és a művészetek fejlődése is elterelte róla a figyelmet. 

Persze ebből a különös képességből – lévén isteni adomány – elcsökevényesedett 

formában ugyan, de az emberben mégis megmarad valamilyen ősmag. 

Hemsterhuis-t (és Novalist) éppen ez a lehetősség érdekelte: Miképpen lehetne ebből 

az ’ősmagból’ vagy ’őscsirából’ gazdag életet fakasztani. Ugyanis ha sikerülne 

realizálni, akkor „(…) az istenekhez való kapcsolataink közvetlenebbekké válnának, 

és megnyílna előttünk az univerzum minden oldala, azok is, amelyek számodra 

és az összes többi ember számára ma még a semmiben rejtőznek. Ekkor mutatkozik 

meg a maga nyilvánvalóságában az emberi lélek gazdagságának színjátéka, 

vagyis csak ekkor látjuk meg az okok és az okozatok közötti kapcsolatokat. 

Ezen kapcsok által leszünk képesek behatolni a jövőbe, és lesz tudomásunk arról, 

amit most ugyan látunk és hallunk – anélkül, hogy elragadna bennünket a látók 

legtitkosabb ereje.” 10 

Hemsterhuis iménti gondolatai nagyon fellelkesítették Novalist. Érzékelte, 

hogy ezeket a prófétai gondolatokat, talán majd egyszer, a valóságba is át lehet ültetni. 

Florian Roder felhívja a figyelmet arra, hogy a morális szervvel kapcsolatos 

próféciák a Logológiai töredékekben is megjelennek. Mindenesetre Novalis a lelkesedése 

ellenére sem veszíti el filozófiai tisztánlátását, s kritikai megjegyzésekkel fűszerei 

a kivonatokat. Egy példa Novalis finom, de határozott kritikájára. 

Hemsterhuis szerint jelen állapotban elképzelhetetlen a lélek tökéletes élvezettel telítettsége, 

mivel – mint láttuk – az ember egymástól független és önálló (érzék)szervekkel 

rendelkezik. Ezért a cél ”(…) elérhetetlen eszme marad”, fogalja 

össze Novalis Hemsterhuis mondanivalóját. 11 Novalis, mintegy folytatva 

Hemsterhuis gondolait, azt mondja, hogy a morális szerv lehetőségével kapcsolatban 

el kell fogadnunk: itt „(…) egy örök késztetésről (Reiz) van szó, amely célját elérve 

önönmagát szüntetné meg. Ez tehát egy szubjektív eszme, amely ugyanúgy növekszik, 

mint ahogyan a lélek – egy meghatározatlan feladat –, melyet soha nem lehet 

megoldani, végtelen fajokra bomlik, s csak relatív megoldása lehet.” 12 

10 Hemsterhuis, i. m. 215. Idézi Roder, i. m. 291. 

11 Roder, i. m. 292. 

12 Novalis, i. m. 361. 

7 7

Az, ami Hemsterhuis-nél halk, fájdalmas panasz – mert soha sem lehet azt a 

sóvárgást lecsendesíteni, amely az Én és a Világ szétszakítottságából fakad – 

Novalisnál másfajta fordulatot vesz. Ha „(…) a törekvésre bizakodva tekintünk, s 

benne végtelen ’ösztökét’ látunk, tehát olyan valamit, ami elengedhetetlen ahhoz, 

hogy az ember ezt a kitüntetett feladatot megoldja (…)” 13 , akkor korántsem olyan 

reménytelen a helyzet. 

Mint Roder írja, már Herder is bírálta Hemsterhuis misztikus emberszemléletét. 

A Sur les Desir általa elkészített német fordításához írt kommentárjában ezt írja: 

„ Individuális lények vagyunk, és azoknak is kell lennünk, ha csak nem akarjuk, 

hogy a minden gyönyör alapját – valamint e gyönyör fogalmát is magában foglaló 

individuális tudatunkat – feladjuk, és ezáltal magunkat elveszítsük, azért, hogy önmagunkat 

egy olyan másik lényben leljük meg, amilyen mi magunk sohasem vagyunk, 

és nem is óhajtunk lenni. Mert ha önmagamat, amiképpen erre a miszticizmus 

törekszik, Istenben elveszíteném (…) úgy önmagamat sem élvezhetném 

többé; az Istenség elnyelne engem, s helyettem ő élvezne.” 14 

A Sur l’homme et ses rapports 15 című munkája végén Hemsterhuis a legtágabb 

értelemben művészetek és tudományok szerepét elemzi, értelemszerűen a morális 

szerv jövőbeli teljesítményeire tekintettel. Novalis tehát ezekkel a kérdésekkel kapcsolatban 

fogalmaz meg néhány megjegyzést a kivonatok végén. Abban megegyezik 

a véleménye Hemsterhuis-éval, hogy a művészetben és a tudományban benne 

rejlik a veszély, hogy a lélek szunnyadó morális képességeit betemesse. De azt már 

nem hiszi, amint azt Hemsterhuis sejtetni engedi, hogy a „(…) gyógymód a civilizációs 

fejlődéstől való elfordulásban rejlik.” 16 Novalis hisz abban, hogy a tudomány 

és a művészet képes belülről megújulni, egyúttal erkölcsileg is hatékony 

lenni. Ami a tudományokat illeti, nagy lehetőséget lát a matematikai kombinatorikában, 

amelyet a már említett totális tudomány alapjának tekint. Csakhogy az igazi 

probléma – mi is lenne ez a morális szerv voltaképpen? –, Novalis részéről megint 

csak egy megválaszolatlan kérdés formájában hangzik el. 17 

13 Roder, i. m. 292. 

14 Idézi Roder, i. m. 292. 

15 Novalis munkáinak általam is idézett összkiadásában, a Von Dumas alcím alatt szerepelnek ezek a 

megjegyzések. 

16 Roder, i. m. 293. 

17 Keime künftiger Organe – Perfectibilitaet der Organe. Wie lässt sich etwas zu einer Organ machen? 

Novalis, i. m. 368. 

7 8

Ami engem illet, teszek egy újabb kísérletet a már másodszor feltett kérdés 

megválaszolására. 

A Simon ou des facultés de l’âme című munkához tartozó kivonatokban Novalis 

Hemsterhuis művészetfelfogásához fű néhány megjegyzést. Hemsterhuis a művészet 

kétféle hatásáról beszél. A művészet először is hozzájárul a test tökéletesítéséhez, 

másodszor pedig az érzékek tökéletesítésével, gazdagításával hozzájárul a lélek 

finomításához is. A testre leginkább a mechanikus művészetek hatnak (kézművesség), 

míg a lélekre az ún. szabad művészetek gyakorlanak hatást. Ehhez a felosztáshoz 

Novalis hozzáfűzi: „Vajon a művészet célja nem abban rejlik-e, hogy és 

ahogyan az ’egész ember bukott progressziójára’ hat?” 18 

Novalis felfogása a művészi cselekvéshez egy sokkal szélesebb mezőt rendel, 

mint a Hemsterhuis-féle értelmezés. Ráadásul a testi és a lelki nézőponthoz 

Novalis hozzárendeli még a szellemit is. Mert a haladás szó jelentéstartalma mögött 

ott kell állnia az ember szellemi kiformáltságának is, azaz a novalisi totális tudomány 

nézőpontjából az ember Én-jének teljessége, illetve ennek a teljességnek a tekintetbe 

vétele elengedhetetlen feltételként jelenik meg. Hemsterhuis és Novalis álláspontjának 

a különbsége leginkább a költészethez való viszonyukban érhető tetten. 

Hemsterhuis is elismeri, hogy a költészetnek kiemelt helye van a művészetek 

sorában, mivel az istenek nyelve nyilatkozik meg benne. 19 

Végső soron Hemsterhuis bizonyos fokig mégis lebecsüli a költészet erejét – legalábbis 

Novalishoz képest. Gondolatmenetének ugyanis ez a végső konklúziója: 

„De ha szemügyre vesszük a magunkban ezt a képességet, amelynek segítségével 

a lelkesültség boldog pillanataiban a szépség és az igazság néhány szikráját a természet 

méhéből kiragadjuk, akkor úgy találjuk: a magunk részéről nem sokkal lettünk 

gazdagabbak. Hiszen itt már nem annyira az okosabb, a pontosabb, az adekvátabb 

(ti. megismerésről van szó – K. L. A.) …(hanem)… az értelem hol lassabb, 

hol gyorsabb működéséről (…)” 20 A művészet legfeljebb a csupasz valóság ünnepi 

ruhába való öltöztetését végzi el. 

Novalis továbbgondolja Hemsterhuis nézeteit, és a költészetnek (Poësie) abszolút 

teremtőerőt tulajdonít. A költészet magasabb fokon áll, mint a történelem és 

a filozófia, mivel csak a költészet képes létrehozni a „belső Egészet”, a „Világcsalá- 

18 Roder, i. m. 293. 

19 „D’ailleurs, ce n’est pas sans raison que la poësie est appelée le langage des dieux; du moins c’est 

que les dieux dictent à tout genie sublime qui a des relations avec eux, et sans ce langage nous 

ferions très-peu progrès dans nos sciences.” (Alexis, T. II, 254.) In. Novalis, i.m. 315. 

20 Idézi Roder, i. m. 293. 

7 9

dot” az „univerzum szép Háztartását”. Míg Hemsterhuis felfogásában az ember 

önmagánál erősebb erők által megragadott lény, addig a költészettel megerősített 

ember rendkívüli képességekre tesz szert. „A legmagasabb szimpátia és 

koaktivitás a költészeten keresztül a legbensőbb és legpompásabb közösséget hozza 

létre.” 21 Amint Roder írja, Novalis jórészt Hemsterhuis hatására kezdett el foglalkozni 

a költészet (Poësie) definiálhatóságának kérdéseivel. Hemsterhuis felfogásában 

a költészet értelme egy racionálisan felfogott emberfelfogás keretei között 

bontakozik. Novalis antropológiája az emberi természet nyitott és heroikus jellegére 

teszi a hangsúlyt. Így aztán, amíg Hemsterhuis-nál minden olyan várakozás, 

amely egy jövőben kifejlesztendő morális szervvel kapcsolatos, egyúttal mindenféle 

magasabb ismeretigényről való rezignációval párosul, és megelégszik egyfajta 

misztikus egység-vágy életben tartásával, addig Novalis nem riad vissza a 

végső konzekvenciáktól sem. Mert Hemsterhuis-szel ellentétben nem elégszik meg 

a világmindenség szimptomatikus struktúráinak megismerésével, hanem az embert 

Isten teremtőtársának tekinti. A Hemsterhuis-tanulmányok végén a következőképpen 

összegzi álláspontját: „Isten sem teremt más módon, mint mi. Ő is csak 

összeilleszt. Ha a teremtés az ő műve, úgy mi szintén az ő műve vagyunk. – A teremtést 

mint az ő művét, csak úgy ismerhetjük meg, amennyiben mi magunk Isten 

vagyunk. – Nem ismerjük meg a teremtést, amennyiben mi magunk a világ vagyunk. 

– Ám a tudás gyarapszik 22 – ha egyre inkább Isten leszünk.” 

3. 

Novalis Hemsterhuis-tanulmányainak e meglehetősen rövidre sikeredett interpretációját 

követően, immáron tényleg szeretném megválaszolni az elemzés közben megfogalmazott 

kérdéseimet. Szerintem kétféle válasz is lehetséges a morális szerv mibenlétére 

vonatkozó kérdésekre. Az első megközelítés azt mondaná, hogy a morális 

szerv, nemcsak Hemsterhuis, de Novalis szerint is, nem más, mint szimbólum, 

mégpedig az emberi faj végtelen tökéletesíthetőségének a szimbóluma. E szerint 

tehát az emberi fejlődés mozgatóereje és belső késztetője (Reiz) valamilyen kielégíthetetlen 

vágyat takar, amely a hajdani ember/világ harmónia helyreállítására 

21 Novalis, i. m. 372-373. A Novalis által használt koaktivitás (Coactivitaet) fogalom feltűnően emlé- 

keztet a német misztika Mitschöpfung fogalmára. 

22 Novalis, i. m. 378. 

8 0

törekszik – természetesen hiábavalóan. Mintha a Lacan által kidolgozott, kicsi a 

tárgy (l’objet petit a) funkciójára emlékeztetne bennünket az a késztetés, amely a 

novalisi morális szerv létrehozására irányul. Lacan szerint a kicsi a tárgy mindig valamilyen 

idegen test, a ’bármi’, amely megakadályozza az öröm elv kiteljesedését. 

Lacan egy önmagába záruló körről beszél az örömelv kapcsán, amely azonban véglegesen 

sohasem képes bezárulni, mert mindig van valamilyen akadály, amely lehetetlenné 

teszi a kör teljes bezárulását. Részben Freudot követve, Lacan arra a következtetésre 

jutott, miszerint ahhoz, hogy az ember ember maradjon (értsd: 

kultúrlény), feltétlenül szükséges, hogy ne adja át magát teljesen az élvezetnek 

(jouissance); mindig kell hogy az örömbe valamilyen fájdalom is vegyüljön – a legfontosabb 

dolgok soha-meg-nem-valósíthatóságából fakadó fájdalom. 23 Az ’öröm a 

fájdalomban’ azért lehet minden lehetséges élvezetek csúcspontja (jouissance), 

mert sohasem juttat el a szokványos örömök kielégüléséből fakadó ájultságba és 

szétesésbe. Részben alátámasztja ezt az interpretációs lehetőséget Novalis egy másik 

munkája, A szaiszi tanítványok című regénytöredék is. Ebben a művében Novalis 

egy retroaktív utópia lehetőségét vázolja fel, amelyben az ember visszatérni igyekszik 

az elhagyott anyai öl szonorikus univerzumába, ahol a magzati lét és a bölcsesség 

még egyek voltak. Ezt az őstudást a női receptivitás közvetíti, hasonlóan a 

morális szerv projekciójához, csak éppen fordított irányba. „A gondolkodó ember 

visszatér létének eredeti feladatához, az alkotó szemlélődéshez, ahhoz a ponthoz, 

hol a létrehozás és tudás a legcsodálatosabb kölcsönhatásban állnak egymással: a 

tulajdonképpeni gyönyör, a teremtő önfogantatás pillanatához.” 24 Így felfogva a 

morális szerv, hasonlóan az elveszett anyaölhöz, az irodalmi diskurzus része, s 

mint fikció inkább csak esztétikai jelentőséggel bírhat. 

Van azonban egy másik értelmezési lehetőség is, amely éppen napjaink 

Totalwissenschaf-jának, a genetikának szédítő teljesítményei kapcsán merülhet fel. 

Lehetséges: Novalis valóban újfajta ember megszületésében reménykedett, olyan 

lény létrejöttében, aki eddig még soha nem tapasztalt képességekkel rendelkezve, 

egészen mást ért meg a világból, mint mi. Korunk ’mágikus idealistája’, Peter 

Sloterdijk, mintha e második, radikálisabb interpretációra alapozva állna az emberklónozás 

ügye mellé – sokak megdöbbenésére. Hogy mindehhez mit szólna maga 

23 Az objet petit a-val kapcsolatban lásd Slavoj Žižek érdekes fejtegetéseit a Psychoanalyse und deutscher 

Idealismus című tanulmányában. Mesotes, 1992/1. 

24 Novalis: A szaiszi tanítványok. Vulgo, 3/2. 228. 

8 1

Novalis? Gyanítom, erre már a kérdésre a genetika bármily szédítő karrierje sem 

fog soha választ adni. 

8 2

Mester Béla 

MODERN EMBERKÉPÜNK KORAI 

DOKUMENTUMA, JOHN LOCKE 

GONDOLATOK A NEVELÉSRŐL 

CÍMŰ ÍRÁSA 

Jelen írásom alapjául szolgáló előadásaimat a nevelés elméleti kérdései iránt is nyitott 

szakfilozófusok előtt tartottam, később azonban érdemesnek gondoltam a 

Tariménes szélesebb közönsége elé tárni a témát, mert úgy véltem, hogy Locke kora 

modern nevelési elgondolásai az egész modern kor emberképének alapvető dilemmáit 

érintik, azét a modern korét, amelynek ma is részesei vagyunk, és amely – dacára 

a posztmodern korról szóló jóslatoknak – egyelőre végtelennek tűnik, legalábbis 

mindeddig nem pillantottuk meg a végét. 

A következőkben a kora modern filozófia emberképének fordulatát a kor egyik 

legjelentősebb filozófusának, John Locke-nak a maga korában közismert és nagyra 

becsült, napjainkban azonban csupán néhány szakember érdeklődésére számot tartó 

neveléselméleti munkájának a tükrében vizsgálom. 1 E kis kötet eredeti szándéka 

szerint sem volt a neveléselméleti szakembereknek szánt, pontosan megszerkesztett 

elméleti mű: keletkezéstörténetét tekintve csupán egy jó barát számára 

megfogalmazott megjegyzések és nézetek válogatott gyűjteménye. 2 Locke művét 

1 John Locke Some Thoughts Concerning Education című műve először 1693-ban jelent meg, Londonban. 

A szöveg mérvadó kritikai kiadása, amelyet alapul vettem: James L. Axtell (bevez., jegyz.): The 

Educational Writings of John Locke. A Critical Edition with Introduction and Notes. Cambridge: Cambridge 

University Press, 1968. Magyar fordítása: Locke; Mutschenbacher Gyula (ford., bevez., jegyz.): 

Gondolatok a nevelésről. Budapest: Kath. Középiskolai Tanáregyesület, 1914. (Kornis Gyula szerk.: Pedagógiai 

Könyvtár, 4). A továbbiakban ez utóbbinak a szövegét idézem, és ennek lapszámaira, illetve 

§-beosztására hivatkozom, szükség esetén megemlítve más kiadások számozási eltéréseit. 

2 Locke nevelési nézeteit először Edward Clarke-nak írott magánleveleiben fejtette ki, aki elsőszülöttje 

nevelésében kérte ki Locke tanácsát, mint orvosét és mint oktatási-nevelési tapasztalatokkal ren- 

8 3

olvasva azt tapasztaljuk, hogy egyéni, személyes jellege következtében a szöveg 

kevésbé koherens, a képviselt álláspontok melletti érvek kevésbé kifejtettek, mint 

Locke tudós közönség elé szánt főműveiben, ugyanakkor olyan érdekes, egyedi 

megjegyzéseket találunk benne a nevelésről, melyek egy jobban szerkesztett szakmunka 

fogalmi hálójából, érvrendszeréből könnyen kihullhattak volna. 

* * * 

Mielőtt rátérnénk a mű szövegére, említést kell tennünk annak ellentmondásos 

utóéletére: ámbár ez volt Locke legismertebb és legtöbbre becsült írása már életében, 

majd végig a 18. század folyamán egész Európában, a 20. századi filozófiatörténészek 

szinte sohasem érdeklődtek iránta. Margaret Ezell, a 18. századi neveléstörténet 

kutatója szerint „Leibniz […] Locke-nak ezt a munkáját az Értekezés az 

emberi értelemről című főműnél is fontosabbnak ítélte, és a mű számos kiadást megért 

a 18. századi folyamán franciául, németül, olaszul, hollandul és svédül.” 3 A 20. 

századi Locke-kutatás egyik reprezentatív tanulmánykötete 4 Leibniz véleményével 

ellentétesen már úgy tárgyalja Locke filozófiáját, hogy szót sem ejt nevelési nézeteiről. 

Több mint egy évtizeddel később John Dunn, Locke-nak és korának jeles kutatója 

is csak annyit jegyez meg Locke-monográfiájában, hogy „a mű bizonyos történelmi 

jelentőséggel is bírt, amennyiben befolyásolta Angliában a szobatisztaságra 

szoktatás gyakorlatát, legalábbis a művelt rétegek körében” 5 

A filozófiatörténészekkel szemben a művelődéstörténészek, eszmetörténészek 

és a neveléstörténet kutatói mindig nagyra becsülték Locke-nak ezt a művét. E tudományterületek 

kutatóinak munkája új és érdekes adatokat nyújtott olyan kérdésekről, 

mint például Locke e munkája és a nemes ifjak nevelésének korabeli kézikönyve, 

a courtesy book műfajának kapcsolata, vagy Locke befolyása a 18. századi 

delkező filozófusét. E levelek egységessé szerkesztett szövege adja a későbbi, szintén Clarke-nak 

ajánlott könyv tartalmát, amely azonban így is őrzi az eredeti személyesség néhány nyomát; így 

Locke leveleiben fiúgyermek neveléséről beszél, minthogy Clarke-nak is fia volt, a könyvben azonban 

már szükségesnek véli megjegyezni, hogy az elmondottak zöme a lányok nevelésében is alkalmazható. 

(6. §) 

3 Margaret Ezzel: John Locke’s Images of Childhood = Eighteenth-century Studies, vol. 17, no. 2, Winter 

1983/4, pp. 139-55. Újraközlés in Richard Ashcraft (szerk.): John Locke. Critical Assesments, Vol. II. 

London—New York: Routledge 1991 pp. 231-245. Az idézet helye: 237. p. 

4 John W. Yolton (szerk.): John Locke: Problems and Perspectives. A Collection of new essays, Cambridge: 

Cambridge University Press, 1969. 

5 John Dunn: Locke, Budapest: Atlantisz, 1992. 26. p. Fordította Pálosfalvi Tamás. 

8 4

angol és francia regények gyermekképére. 6 Ezek igen érdekes kutatási területek, 

kutatóik azonban – érthető módon – általában nem tartják feladatuknak, hogy a 

nevelési elvek helyét megtalálják Locke eszméinek rendszerében: e munka olyan filozófiatörténészt 

kívánna, aki tájékozott a neveléselmélet történetében, ugyanakkor 

nem osztozik kollégáinak a Locke neveléselméletét illető érdektelenségében. 

Nem csoda, hogy eddig csupán néhány kutató akadt, aki megfogalmazott valamilyen 

elképzelést Locke szóban forgó írásának helyéről a szerző életműben. E 

kutatók főként Locke antropológiája iránt érdeklődnek és vizsgálódásaik Locke – 

feltételezett – rejtett antropológiájának feltárására vagy rekonstrukciójára vonatkoznak. 

Valami olyat akarnak föllelni a Gondolatok a nevelésről című műben, amit – 

legalábbis kifejtett formában – hiányolnak a szakfilozófiai munkákban, főként az 

Értekezés az emberi értelemről című ismeretelméleti főműben. E szerzők többségének 

megközelítése meglepően erősen vallási, sőt, felekezeti hátterű. Értelmezéseik szerint 

Locke antropológiája csaknem teljesen levezethető valamely meghatározott keresztény 

felekezet tanításából, majd a problémát annak a kérdésnek a megválaszolásával 

vélik megoldottnak, hogy Locke személyes vallási meggyőződése szerint 

puritán kálvinista, unitárius eretnek, vagy az anglikán egyház valamely korabeli 

irányzatának a követője volt-e. A Locke személyes hitét firtató kérdésföltevéssel 

szemben kétféle ellenvetést tehetünk, melyek közül az egyik a gyakorlati kutatási 

eredményeket illeti, a másik azonban általánosabb igényű. Az első típusú érvelés 

sorra veszi, hogy ki, mikor, milyen érvek alapján milyen hitelveket tulajdonított 

Locke-nak, majd kimutatja az állítások következetlenségeit és gyenge pontjait. 

(Akad a téma elismert kutatói közül is például olyan, aki ugyanolyan határozottan 

nyilvánítja Locke-ot egyik írásában kálvinistának, mint a másikban unitáriusnak – 

egy éven belül. Az ennyire változékony vélekedésekkel kapcsolatban mindig fölmerül: 

vajon nem az-e a zavar oka, hogy a kérdés van rosszul föltéve.) Ha a másik 

érvtípust választjuk, először arra kérdezünk rá, hogy mi haszna lehet Locke műveinek 

jobb megértésében, ha besoroljuk a szerzőt valamilyen ismert korabeli felekezet 

hívei közé. Locke műveinek és az ilyen típusú értelmezéseknek az ismeretében 

belátható, hogy nem sok. (Nem lehet véletlen, hogy az ebben a keretben gondolkodó 

legtöbb kutató Locke személyének felekezeti besorolását tartja a végső céljának, 

és nem halad tovább műveinek elemzése irányában: megtudjuk, hogy az értelmező 

szerint Locke anglikán, kálvinista vagy unitárius, de továbbra sem látjuk 

be, hogy miért kellene ettől másképpen olvasnunk a műveit.) Leghelyesebben talán 

6 A leggyakoribb példák Fielding Tom Jonesa, Richardson Pamelája és Rousseau Emilje. 

8 5

akkor járunk el, ha feltételezzük, hogy Locke vallási nézetrendszere nem csupán 

valamely akkoriban létező dogmatika puszta követése, hanem önálló, az igazságot 

kereső emberi lény gondolkodásának az eredménye, amelyet csak óvatosan állíthatunk 

párhuzamba a létező egyházak hivatalos dogmatikáival. 

Ez a felekezeti gyökerű megközelítés Locke nevelési nézeteinek kutatásában 

jellemzően úgy jelenik meg, mint Locke művének és John Milton A nevelésről című 

írásának a viszonya. (Tudjuk ugyanis, hogy Milton hatással volt Locke-ra politikai 

nézeteinek kialakításában és más társadalmi kérdésekben is, ugyanakkor Miltonnál 

a vallási tartalom kifejtettebb, nyíltabb formában jelenik meg, így jó alkalmat nyújt 

az összevetésre.) Miltonnál a nevelés vallási értelme így fogalmazódik meg: „A tanulás 

célja az, hogy mindazt, amit ősszüleink elrontottak, helyrehozzuk Isten helyes 

megismerésével, amely ismeret birtokában azután képesek leszünk Őt szeretni, 

utánozni, hozzá annyira hasonlóak lenni, amennyire csak a lelkünkbe fölszívott 

igaz erény képessé tesz, mely erény, ha a hit mennyei ajándékával egyesül, a 

legmagasabb tökéletességet adja.” 7 

A Locke-i neveléselmélet elterjedt értelmezéseinek képviselői közül W. M. 

Spellman 8 korának anglikán tanításával kívánja összeegyeztetni a kritikus szöveget, 

Margaret Ezell 9 pedig a kortárs neveléselméleti irányzatokkal; miközben 

mindketten Miltonnal vetik össze Locke nevelési céljait, ellenkező eredménnyel: 

Spellman szerint Locke és Milton nézetei azonosak, mivel mindketten az eredeti 

bűn következményének tartják a nevelés szükségességét; míg Ezell szerint ellentétes, 

evilági és mennyei célokról van szó. (Valószínűleg egyikük összehasonlításával 

sem értenének azonban egyet azok, akik behatóbban foglalkoztak Milton vallási 

nézeteivel.) Velük szemben Alex Neill 10 Locke eszmerendszerének belső összefüggéseiből 

indul ki, azon kevesek egyikeként, akik fontos szerepet tulajdonítanak a 

neveléselméleti könyvecskének Locke életművében. Neill véleménye szerint Locke 

emberképének fő ellentmondása, hogy az ember egyszerre alakítható természetű 

7 John Milton: A nevelésről. in: Szenczi Miklós (összeáll.): Milton, az angol forradalom tükre. Budapest: 

Gondolat, 1975. 63. p. Dávidházi Péter fordítása. 

8 W. H. Spellman: The Christian Estimate of Man in Locke’s Essay = Journal of Religion, vol. 67, no. 4, 

October 1987, pp. 474-92. Újraközlés in Richard Ashcraft (szerk.): John Locke. Critical Assesments, Vol. 

II. London—New York: Routledge 1991 pp. 210-227. 

9 Lásd Ezell i. m. 

10 Alex Neill: Locke on habituation, Autonomy, and Education = Journal of the History of Philosophy, vol. 27, 

no., 2, April 1989. pp. 225-45. Újraközlés in Richard Ashcraft (szerk.): John Locke. Critical Assesments, 

Vol. II. London—New York: Routledge 1991 pp. 246-265. 

8 6

és autonóm, ezt az ellentmondást pedig csak Locke nevelési elveinek közbeiktatásával 

véli megoldhatónak: a meghatározatlannak született ember Locke módszere 

szerint autonómmá nevelhető. 

* * * 

Meglepő, hogy szinte sohasem jelent meg eddig a politikafilozófiai vagy politikai 

eszmetörténeti nézőpont a Gondolatok a nevelésről című írással kapcsolatban. Sokan 

említik ugyan, hogy Locke könyvének műfaja közel áll a már említett courtesy book, 

a nemes ifjak nevelésének kézikönyve műfajához, annak a körülménynek azonban 

nem tulajdonítanak jelentőséget, hogy Locke ifjú úriembereit politikailag aktív állampolgárokká 

kívánja neveli, olyanokká, akiknek apáikétól eltérő, szabadabb körülmények 

között, a Dicsőséges Forradalom utáni brit politikai rendszerben kell 

közéleti emberként helyt állniok. (Ne feledjük: e rendszer létrejöttéhez Locke is 

hozzájárult a maga módján.) 

Locke Gondolatok a nevelésről című munkájában számos jelét találjuk annak, 

hogy a jövendő állampolgárainak a neveléséről van szó. A 185. § e szavakkal tér rá 

az erkölcsi nevelésre: „nem hiszem, hogy [a növendéknek] [...] egyéb erkölccsel 

foglalkozó munkákat kellene olvasnia, […] míg Tullius De officiis [című] művét 

nem tudja olvasni: nem mint tanuló, hogy latint tanuljon belőle, hanem mint olyan, 

aki életének helyes berendezése miatt tisztában akar lenni az erkölcs alapelveivel 

és követeléseivel.” (185. §., 191. p.) Az említett mű, Marcus Tullius Cicero De officiis 

című munkája egyaránt szól a családi és politikai kötelezettségekről. A mű a 17. 

századi tanrendeknek (is) megszokott része volt ugyan, de ennyire középponti, 

szinte hegemón helyzete szokatlan. (Megjegyzendő, hogy a kora újkori protestáns 

irodalomban az officium néhol kifejezetten közéleti hivatást jelent. 11 Ez a mellékjelentés 

még inkább a közéleti nevelés szándékára mutat a De officiis Locke-i kiemelésében.) 

A mű politikai jelentőségének másik fontos jele az, ahogyan Locke az anyanyelven 

való ékesszólásról beszél, szemben az idegen nyelvek tanulásának módszerét 

érintő, szintén érdekes megjegyzéseivel. Locke, elvetve a korában divatozó 

latin grammatika és retorika tanulását, az akkoriban jóval kisebb presztízsű angol 

nyelvű ékesszólás tanulmányozását ajánlja: „De bármilyen idegen nyelvet tanuljon 

11 Az erről szóló, a későbbiekben talán legnagyobb hatású szövegrész Kálvin Institutiójának az ellenállási 

jogról szóló néhány bekezdése, ahol az országgyűlés tagjainak pro officio kötelességük a zsarnoknak 

való ellenállás. 

8 7

is a fiatal ember (s minél többet tanul, annál jobb), az a nyelv, amelyet tudományosan 

kell tanulnia, amelyben a kifejezés könnyedségére, világosságára és finomságára 

kell törekednie, az édes anyanyelve 12 legyen; ebből a célból mindennap kellene 

magát benne gyakorolnia.” (189. §, 197. p.) A szóban forgó nyelvgyakorlatok 

nem annyira a kultúránkban jól ismert normatív nyelvművelés keretébe tartoznak, 

hanem kifejezetten a nyilvános beszéd, esetenként a nyilvánosságra szánt írásművek 

alkotásának gyakorlatai. A cél a jó állampolgártól megkívánható önuralom 

egyik formájára, a saját (köz)beszédéhez való felelős viszonyra való nevelés, ugyanakkor 

az érvekkel való meggyőzés képességének az elsajátíttatása is. Az 

idegennyelv-tanításban, ahol a kívánt végeredmény az anyanyelvű közéleti szónoklat 

helyett a művelt magántársalgás, Locke már másként jár el: kora nőnevelésének 

bevett módszerét ajánlja a fiúk számára is. „Előkelő úrinők, de meg azok is, 

akik művelt társaságokban fordulnak meg, nyilván mutatják, hogy ezen egyszerű 

természetes módszer alapján, minden tanulmány vagy nyelvtani ismeret nélkül, a 

legválasztékosabb és legcsiszoltabb nyelven tudnak beszélni. Vannak asszonyok, 13 

akik anélkül, hogy fogalmuk volna arról, mi az [ige]idő, mód, igenév, határozószó 

vagy elöljáró, oly helyesen és hibátlanul beszélnek […], mint a legtöbb úri ember, 

akiket az iskolák hagyományos módszere szerint tanítottak.” (168. §, 177. p.) 

* * * 

Úgy tűnik tehát, hogy Neill föntebb idézett magyarázatát, amely alapjában helyesen 

mutatja meg Locke ismeretelméletének és neveléselméletének a kapcsolatát, ki 

kell egészítenünk Locke politikafilozófiájával. Röviden és némileg pontatlanul így 

körvonalazhatnánk ezt az összefüggést Locke életművében: az Értekezés az emberi 

értelemről nézőpontjából elménk tabula rasa, a Két értekezés szerint politikai kötelezettségeink 

tekintetében szabadnak születünk, teológiai művei szerint pedig mentesek 

vagyunk az eredeti bűntől. E három kijelentés azonban csupán ugyanannak a 

rejtett antropológiának három arca. Ámbár tartalmában ez az antropológia közel 

állónak tűnik az unitárius tanítás néhány eleméhez, mégsem valamely egyház vallási 

nézeteinek átvételéről, hanem összefüggő filozófiai rendszer megalkotásának 

egyéni teljesítményéről van szó, amelyben a nevelésnek döntő szerepe van: az ember 

képlékenysége, alakíthatósága miatt csaknem minden emberi jellemvonás a 

nevelésből ered. Locke olyan növendékről beszél, „akit, hiszen még egész kicsiny 

12 Az angol eredetiben: a saját nyelve. 

13 Az angol eredetiben: hölgyek. 

8 8

volt, úgy tekintettem, mint egy tiszta papírlapot vagy viasztáblát, amelyet úgy írok 

tele, illetve úgy gyúrok, formálok, amint nekem tetszik”( 217. §., 217. p. Az angol 

kiadásban ez a 216. §.) Locke-nak autonómmá „tetszett nevelni” az embert, az autonóm 

ember koncepciójára pedig talán gondolkodása egyik területén nem volt 

annyira szüksége, mint politikafilozófiájában. Végső kérdése úgy hangozhatott, 

hogy miként teremtsünk állampolgárokat. Joggal hihette, hogy csupán előzőleg autonómmá 

nevelt felnőttek tudnak élni az őket elméletben megillető politikai szabadsággal, 

és hogy autonómmá nevelésük legjobb eszközévé saját neveléselmélete 

válhat. 

* * * 

Írásom végén szólnom kell néhány szót Locke e művének magyar fogadtatásáról 

is. A Cambridge-i kritikai kiadás kiadványlistája 14 néhány modern, 19. század végi 

és 20. századi fordításon kívül egyetlen közép-európai kiadást sem említ, és ezek 

között sincsen magyar nyelvű. A lista adatai azonban sajnálatos módon hiányosak: 

nem tudnak például sem az e tanulmányban idézett Mutschenbacher-féle, sem a 

korábbi, két ízben is kiadott magyar fordításról. 15 E hiányok fölemlítése sokak sze- 

14 Checklist of Printings 1693-1966, i. m. p. 98-104. A lista a tárgyidőszakban megjelent összes olyan angol 

nyelvű kiadás és fordítás adatait közli, amelyről a szerkesztőknek tudomásuk volt. 

15 A’ gyermekek’ neveléséről, Mellyet, Lock [sic!] János, Egy Ángliai nagy Tudományú Philosophus, és Orvos 

Doktor Ángliai Nyelven írt, A’ Londinumi Királyi Tudosok’ Társaságából való Coste nevű tudós Frantzia, 

Frantzia Nyelven adott-ki. Most pedig, Nemzetéhez és Hazájához való Szeretetéböl, Frantzia Nyelvből Magyarra 

fordított B. J. G. SZ. A. [Boros-Jenöi Gróf Székely Ádám] M D CC LXIX. Esztendöben, 

Kolo’sváratt, Nyomt. A Reform. Coll. Betüivel. 1771. Esztend. [A címlap verzóján a cenzúra engedélye 

1770-es keltezésű.] 

A fordítás szövegének változatlan utánnyomása a fordítói Elöl-Járó Beszéd elhagyásával: Az erkölcsi 

nevelésről. Locke és mások után Boros Jenői Székely Ádám. Második kiadás. Budán: Burián Pál 

Könyvárosnál, 1829. (Coste a mű első kiadásából dolgozott, míg a modern kiadások a Locke életében 

megjelent utolsó kiadás szövegét tekintik mérvadónak. Székely Ádám Coste francia szövegére 

támaszkodott, de kihagyott belőle három §-t. Így az angol kritikai kiadásnak, Coste francia fordításának 

és Székely Ádám magyar változatának §-számozása eltér egymástól. Mutschenbacher fordítása 

megegyezik az angol kritikai kiadás szövegbeosztásával, azonban a régebbi angol kiadásokat 

követve a 212. § után beiktat egy elveszettnek hitt, szöveg nélküli 213. §-t.) 

Székely Ádám fordítása nem az egyedüli jele Locke e műve korai hatásának a magyar kultúrában. 

Az első komolyabb, írásban is tetten érhető magyar felhasználása Locke szövegének Weszprémi 

István, a polihisztor debreceni orvos A’ kisded gyermekeknek nevelésekről való rövid oktatás, Mellyben elöl-adatik 

Miképen kellessék azokkal bánni Születésektől fogva három Esztendös korokig. Hozzá-adattak a’ 

végin az egésségnek fenn-tartására, És a’ hosszu életnek meg-nyerésére tartozó Szükséges Regulak, 

Kolo’sváratt: Páldi István altal, 1760. Eszt. 

8 9

mében értelmetlen mikrofilológiai szőrszálhasogatásnak tűnhet, azonban éppen az 

ilyen, önmagukban jelentés nélküli adatok tömege rajzolja ki az európai kulturális 

örökség térképét, és az már nem mindegy, hogy mennyire pontos ez a térkép, és 

mi mennyire látszunk rajta. 

Székely Ádám fordítása és ennek előszava azonban nem csupán statisztikai tételként 

érdemes a vizsgálatra. Székely – habár angliai diákévei óta jól tudott angolul 

– a francia fordítást vette alapul, ezzel is példázva a Locke-i életmű kontinentális 

hatástörténetét: a holland emigrációban élő hugenotta, Pierre Coste francia 

Locke-fordításai nélkül – melyek amszterdami kiadása csak a kiterjedt holland sajtószabadság 

és kiadói kultúra viszonyai között volt lehetséges – Locke igen könynyen 

helyi jelentőségű brit gondolkodó maradhatott volna a 18. század emberének 

szemében. A magyar fordítás első kiadásában található három évszám fölkelti a 

gyanút, hogy nem lehetett rövid és egyszerű feladat a kiadás útját egyengetni az 

akkori hivatalokban. (Csak a cenzúra engedélyéről volt szó: a költségeket a fordító 

állta.) A sokat próbált, joggal gyanakvó közép-kelet-európai olvasó szeme Székelynek 

azon a megjegyzésén is megakad, mely szerint fordítóként az eredetitől 

csak annyiban tért el, amennyiben azt „Anglia és Magyarország eltérő éghajlata 

indokolta”. A magyar változatot összevetve az eredetivel és a francia szöveggel, 

kiderül, hogy a „magyar klíma” következtében nálunk nem a francia, hanem a 

német az első oktatandó idegen nyelv – az éppen franciából fordító, franciás műveltségű 

Székely szerint. 16 Ezek szerint az is időjárásunk következménye, hogy az 

olvasni tanuló magyar gyermeket lehet olyan bonyolult bibliai történetekkel terhelni, 

amelyeket még nem érthet meg, míg Angliában ez ellenjavallott. 17 Életszerű 

feltételezés, hogy e változtatásokban inkább a cenzorok kezét kell keresnünk: ez 

lehetett az ára a mű megjelenésének; míg a fordító más változtatásairól valóban hihető, 

hogy a magyar olvasó könnyebbségét, meggyőzését szolgálta. Így Székely 

végig magyar anyanyelvű növendékről beszél, míg Locke angolról, a korabeli magyar 

állapotoknak megfelelően némileg nagyobb súlyt helyez a latinra, illetve ki- 

Megjegyzendő, hogy korábban a Habsburg birodalomban Locke művei be voltak tiltva, így – habár 

néhány példányuk átjuthatott a határon – még aki esetleg olvasta és merített belőle, az sem említhette 

a szerző nevét nyilvánosan. 

16 Vö.: 162. §., 169. p. A nyelvek presztízsének megítélésénél figyelembe kell vennünk a kort. Az 1760as 

években vagyunk, még jórészt a német irodalom és filozófia klasszikus művei előtt, amikor a 

franciának, mint kultúrnyelvnek és mint a felvilágosodás nyelvének elsőbbsége német nyelvterületen 

is töretlen. 

17 Vö.: 158-159. §., p. 166-167. A szövegrész, melyet Székely kihagy fordításából, azt taglalja, hogy ne 

próbálkozzunk a gyermek életkori sajátosságainak nem megfelelő bibliai történetek olvastatásával. 

9 0

hagyja a gyorsírás tanítására vonatkozó részt, amit Locke maga is angol sajátosságként 

javasolt. 18 

A „cenzúra esztétikájának” apró jeleinél azonban figyelemre méltóbb Székely 

Ádám saját véleménye a fordítandó műről. A református gróf, azóta sem példátlan, 

konzervatív módon, az ismert ágostoni keretek közé igyekszik visszailleszteni 

Locke gondolatait: a nevelésre az eredeti bűn következtében megromlott természetünk 

miatt van szükség. Meglepő viszont, hogy – kortársaival és a modern értelmezőkkel 

ellentétben – mennyire tisztán látja és mennyire magától értetődőnek 

gondolja a nevelési elképzelések politikai jelentőségét. Már a címlapon is „nemzetének 

és hazájának szeretetéről” beszél fordítása indokaként, majd ezt bővebben is 

kifejti: míg Locke csupán egyik barátja fiának nevelésére kívánt tanácsokat adni, ő 

fordítását a „két haza” minden gyermekének hasznára készítette. Később, 

Xenophón és Platón említésével a nevelést az államberendezkedéssel közvetlenül 

összekötő antik nézetekre emlékezteti olvasóját. (Ezek könnyen összeegyeztethetők 

azzal az ágostoni hagyományban elterjedt vélekedéssel, amely szerint a nevelés 

szükségszerűsége mellett a világi hatalom léte is az eredeti bűn következménye.) A 

nevelés nem függetleníthető attól a politikai berendezkedéstől, amelynek a polgáraivá 

neveljük növendékeinket: mindkettő ugyanannak az emberi állapotnak a kezelésére 

adott szükségszerű válasz; létéről nem, csak módozatairól vitázhatunk. 

Székely Ádám természetesen nem bocsátkozik bele különösebben annak taglalásába, 

hogy melyik lenne az inkább megfelelő államforma, mindenesetre – mintegy 

mellékesen – egyenrangú alternatívaként említi a monarchiát és a köztársaságot. 

Székely Ádám értelmezésében tehát nem sok marad az eredeti bűnt legalábbis 

relativizáló, néhol egyenesen tagadni látszó Locke-ból. Úgy tűnik, Székely számára 

az ágostoni emberkép megingathatatlan marad, ezzel szemben a politikafilozófiai 

összefüggésekkel láthatóan tisztában van, és amennyire teheti, vállalja is azok következményeit. 

Mintha azt mondaná: nem az a lényeg, hogy mit feltételezünk az 

emberi természetről, hanem az, hogy az emberekből helyes neveléssel jó törvényű 

politikai közösséget tudjunk fölépíteni. 

18 Lásd a 161. §. második bekezdését. (169. p.) Nem a modern gyorsírásról, hanem az antiknak egyik 

újraélesztett változatáról van szó, amelyet Locke tudomása szerint csak Angliában használnak. 

9 1

Margreeth Schopenhauer 

HANNES DE GRAAF EMLÉKEZETE* 

2004. október 24-én Amszterdamban, a „Rode Hoed” nevű kulturális központban mutatták 

be Hannes de Graaf életrajzát * . Prof. Dr. J. de Graaf (1911–1991) az etika professzora 

volt az utrechti teológiai karon, pacifista, hídépítő Kelet és Nyugat között. 

De Graaf minden porcikájában etikus volt, ám mégsem moralista. A holland 

nyelvhasználat szerint (ellentétben például a franciával) a moralista olyan ember, 

aki abszolutizálja saját morálját, ez azonban egyáltalán nem illik bele de Graaf etikájába. 

Az ő etikus gondolkodásában minden emberi belátás viszonylagossága a 

kiindulópont, a dialógus áll a középpontban, és a kompromisszumot védelmezik. 

Az etikus gondolkodás de Graaf számára a felelősségteljes cselekvésről való gondolkodást 

jelentette. 

* * * 

Igazi megkönnyebbülés időnként olyan emberrel találkozni, aki nem önelégült. 

Olyan emberrel, akiben egyszerre van meg saját viszonylagosságának belátása és a 

mások iránt tanúsított őszinte megérteni akarás. 

Így emlékszem Hannes de Graafra, és ma is ilyennek látom, ha gondolatban találkozom 

vele. 

Értette annak művészetét, hogy másokat kényszerítés nélkül és közvetve gondolkodásra 

késztessen. Közvetve, kerülőút megtételével. Mintha a találkozásoknál 

mindig jelen lett volna egy harmadik. Egy olyan harmadik, aki egyfelől arra vigyázott, 

hogy a találkozás ne maradjon meg a baráti összejövetel szintjén, másfelől 

* Az alábbi előadást az életrajz bemutatóján Margreeth Schopenhauer, de Graaf egykori tanítványa, 

middelburgi magyar tolmács és fordító tartotta. 

9 2

mintegy tréfát űzött egyikünk vagy másikunk álláspontjából, és a dolgokat már 

menet közben más perspektívában kezdte láttatni. 

Egy áldott harmadik… Ki vagy mi volt az? 

Néha egy történet, vagy valakinek a gondolata, amelyre Hannes utalt; mint egy 

kirakós játék hiányzó darabja. 

Néha egy szellemes megjegyzés. Ezzel ő maga ment el a folyton ismételt, az általános, 

a mindenkire, minden helyzetben alkalmazható igazságok mellett, amelyek 

túl gyakran mennek el az ember mellett saját, konkrét helyzetében – röviden: 

a frappáns, eltunyult igazságok mellett, melyeknek segítségével az egyik ember 

biztonságos távolságban tudja tartani magától a másikat. Ezekkel ő nemigen tudott 

mit kezdeni, mert – ahogy oly szellemesen megfogalmazta – „a gondolkodás szabadsága 

gondolkodást feltételez”. 

Ez a harmadik faktor mindenesetre mindig a váratlan másik volt, amelyről házunkra 

és kertünkre koncentráló gondolkodásunk kis logikájában általában megfeledkezünk. 

Még mindig jól emlékszem arra a pillanatra, amikor a következő dolgot 

oly velősen szavakba öntötte: „A másikat látni, egyre jobban látni, majd a harmadik 

lépésben átlátni rajta – nos, ez logikus gondolatmenet, de többnyire nem 

vezet sehová. A másikat látni, egyre jobban látni, aztán figyelembe venni – ez sokkal 

nagyobb perspektívát kínál.” 

Ezzel a valóban szabad, háromdimenziós gondolkodással, amely által a dolgok 

meglepően más megvilágításba kerülnek, ritkán lehet találkozni, és szöges ellentétben 

áll a megbélyegzéssel, ami sokkal könnyebben megy nekünk. Ezt a gondolkodást 

azonban Hannes nem másoktól tanulta. Mert hogy is mondjam csak: 

hogyan is kerülhetné el a figyelmünket, hogy ő – a szó legmélyebb értelemében – 

hagyta magát ezáltal az elidegenítő, másik valóság által vezetni? : ’Mert ahol ketten 

vagy hárman egybegyűlnek az én nevemben, ott vagyok közöttük.’ 

Amikor magam elé képzelem Hannest, akkor mindig megy. Megy, a független 

ember járásával, botjával, az élettől kissé meggyötörten, a lebénulás elleni küzdelem 

élő példájaként. Jobban mondva olyan emberként, aki saját bőrén tapasztalta 

meg (15 éves korában gyermekbénulásban megbetegedett), hogy a lebénulás és a 

megmerevedés folyton ott ólálkodik körülötte, és bármikor legyűrheti, de nem 

kaphatja meg az utolsó szó jogát. 

Vajon ezért volt – az egyik oldalon – különös érzéke azokhoz, akik mereven 

kötődnek egy-egy struktúrához, legyen az gondolkodási vagy társadalmi struktúra, 

miközben azon igyekeznek, hogy valamit kibogozzanak, hogy valamit újra 

beindítsanak? Talán. Itt különösen Nikodimmel, az orosz érsekkel a hidegháború 

leghidegebb napjaiban folytatott beszélgetéseire gondolok, akivel a legvégsőkig 

9 3

próbált együtt és tovább gondolkodni, hiszen jól látta annak lehetetlen pozícióját, 

és akinek végül fájó szívvel mégis azt kellett mondania: ’Nem tudok függőségedtől 

függővé válni.’ 

De gondolok az otthonában vele töltött délutánokra is, de Biltben 1 , a hetvenes 

években, amikor védőszárnyai alá vett bennünket, azt a maréknyi teológia szakos 

hallgatót, aki néhány Moszkvában, Prágában, Varsóban, Kolozsváron, Debrecenben, 

Bukarestben és Zágrábban eltöltött év után hazajött kérdéseivel és ellentmondásos 

élményeivel, amelyek csak még kuszábbak lettek, amikor aztán visszatértünk 

Nyugatra. És hogy miért? Mert a kelet-európaiak számára fontos kérdések itt 

nem tűntek annak. Az olyan kérdések, mint hogyan maradhat az ember hű önmagához 

és másokhoz kiüresedett jelmondatok közepette. Még ha ez kérdés is volt itt, 

akkor gyakran semmire nem kötelező kérdés; olyan kérdés, amellyel bármit, épp 

ezért semmit sem lehetett kezdeni. Hogy keresésünknek új értelmet adjon, a korai 

szocialisták történetét olvasta velünk, Fourier-től Proudhonon át Kropotkinig, 

majd innen kiindulva Marxot, Engelst és Lenint, aki ezt az igazságosabb viszonyokról 

való gondolkodást olyan pontosan körvonalazott elméleti rendszerré 

emelte, amellyel kapcsolatban vitának helye már nem volt. Amellett, hogy ezek a 

délutánok tanulságosak voltak, gazdag tapasztalatot is jelentettek, mert Hannes az 

elméletek terén és a gondolkodásban soha nem tévedett. Ellenállhatatlanul vitt 

magával eleven gondolatmenetek útjára, konkrét helyzetekből kiindulva, míg végül 

az ember maga is útra tudott kelni és önállóan választani. Ezért a mai napig hálás 

vagyok neki. 

Épp ezért abban a társaságban látom, amelyik lámpással tapogatózva keresi a 

valóság rejtélyes tényeit, és arra ügyel, hogy ezen egymásból következő tények logikájának 

zsákutcáiban el ne tévedjen. Mert az értelem iránti tiszteletük ellenére is 

nagyon jól tudták, hogy „jede Konsequenz führt zum Teufel”. Mindegyikük olyan 

ember, aki csalódások által tett szert mélyebb belátásokra. Olyan belátásokra, amelyek 

adott esetben nem akarják, hogy a fennálló gondolkodás lássa vagy hallja 

őket. És épp ezekre a másként gondolkodókra utalt Hannes. Leo Sesztovra, az 

orosz gondolkodóra (aki egyébként matematikus és jogász volt, idősebb korában 

Franciaországba menekült), aki éles szemmel vette észre a ráció zsarnokságát, 

mely szerint minden olyan dolog, amelyet nem lehet megalapozottan bizonyítani, 

elveszti létezéshez való jogát. És ez azt jelenti, írja, hogy horizontunkat alaposan 

elhomályosítjuk. Bergyajevre, az orosz – szintén Franciaországba – száműzöttre, 

1 De Bilt: település Utrecht közelében (a ford.) 

9 4

aki mélyenszántó kérdéseket tett fel a kereszténységgel, amely úgy tűnt, nem tudta 

igazságát a valóságba eljuttatni, és a rá adott válasszal, a kommunizmussal, a keresztény 

szociális igazság eme kicsavart megvalósulásával kapcsolatban. Fjodor 

Dosztojevszkijre, akinek „feljegyzései az egérlyukból” megváltoztatták életét. És 

Nietzschére, aki kétségbeesetten kiáltott fel, hogy megöltük, érvelésünkkel halálra 

cáfoltuk Istent. A két prágai teológusra, Hromádkára és Ondrára, akiknek az emberarcú 

szocializmusba vetett hittel a szívükben 1968 után azt kellett megérniük, 

hogy saját embereik árulták el őket. Vaclav Havelre, aki disszidensként börtönben 

ült, mert megpróbált „az igazságban élni”. Hebe Kohlbruggéra, aki megértette korát, 

és csendben – semmitől sem zavartatva magát – építgette a hidakat Kelet-Európa 

felé, akkor, amikor a szakadék áthidalhatatlannak tűnt, és a – kölcsönös – 

megbélyegzéseknek már akkor sem volt se vége, se hossza. Arra a Hebére egyébként, 

aki Hannessel együtt, és oly sokakkal ellentétben, nem hagyta cserben 

Hromádkát. 

Ebben a társáságban két kortárs írót is látok. Egyikük Kertész Imre. De Graaf 

valószínűleg már nem ismerte, de sejtem, hogy ezt a magyar-zsidó írót, aki éveken 

keresztül a legnagyobb magányban dolgozott Sorstalanság című könyvén, szívesen 

felkereste volna jelentéktelen, budapesti szobájában. Kertész, aki túlélte Auschwitzt, 

nem hajlandó magát a mások által véghezvitt gonoszság áldozatának tekinteni. 

Mert ezáltal az ember teljesen kiszolgáltatja magát neki. Úgy véli, ha az ember 

őszinte szeretne maradni, akkor egyszerűen nem marad más választása, mint lavírozni 

hit és hitetlenség, áhítatosság és elutasítás, gúny és komolyság között. 

A másik író pedig az izraeli David Grossman, aki könyveivel vigyázó szemeinket 

burkoltan a másikról való sztereotip gondolkodás merevségére irányítja, és 

ezért áttörte a tabut, és az eltüntetett Palesztina keresésére indult. Ennek során – 

bár hallgatva rájuk – nem mulaszt el belülről, az önkritika egyik megnyilvánulási 

formájaként, nyomást gyakorolni a saját kormányára. Egyik cikkében párhuzamba 

állítja az izraeliek és a palesztinok függetlenségi harcát. Ezt írja: „Amikor mi tettük 

ugyanezt, akkor nem számított terrorcselekedetnek. Egy az életéért és szabadságáért 

küzdő nép legitim akciói voltak. Ha a palesztinok teszik, akkor annak a bizonyítéka, 

amit már évek óta be akarunk bizonyítani.” 

Hol lehet még ilyet hallani? Vagyis a saját gondolkodásról való kritikus gondolkodást. 

A palesztin-izraeli konfliktus lényegében vajon nem a mai világhelyzetet 

tükrözi, amely által egyre inkább – és újra és újra – hagyjuk magunkat fogva 

tartani? 

9 5

És vajon nem igazi megkönnyebbülés, hogy Hannes De Graafhoz hasonló emberek 

feszülten keresik az olyan átmeneti válaszokat, amelyek a megjósolható reakciók 

zsákutcáiból próbálnak meg kijutni? 

Szívből remélem, hogy korunk gyorsan tovatűnő napjaiban nem vesztjük szem 

elől ezt a kis társaságot, amely lényegi kérdéseket feszeget, vagy sietségünkben 

nem megyünk el észrevétlenül mellette. 

És persze az is jó lenne, ha ez az előttünk fekvő könyv hathatósan meg 

tudná ezt akadályozni. (E.D.J. de JONGH: Hannes de Graaf. Een leven van bevrijding. 

(Kampen: Ten Have, 2004) 

9 6 

Fordította: SZABÓ EMESE

BABOSI LÁSZLÓ 

DÉKÁNY KÁROLY LEVELEI 

RATKÓ JÓZSEFHEZ 

Dékány Károly (Dévaványa, 1920. márc. 8. – †Szentendre, 1994. febr. 13.) költő, műfordító, 

könyvtártörténész a kezdődő kommunista diktatúra elől menekülve emigrált Nyugat-Európába 

1947-ben. Előbb Németországban és Franciaországban, majd egy rövid 

1956-os hazai intermezzo után a forradalom leverésétől 1989-ig Hollandiában élt, s a 

rendszerváltás hajnalán települt haza, Szentendrére. Dékány hollandiai letelepedése 

után irodalmi és könyvtártörténeti munkássága mellett hamarosan elkezdett fordítani 

a holland irodalomból, és természetesen a magyar költészet neki kedves szerzőitől 

holland nyelvre ültetett át verseket. A holland költészetből készített magyarításait 

Holland költők Gortertől napjainkig – Nederlandse dichters van Gorter tot heden címmel adta 

ki, a hollandra fordított magyar verseket pedig Nederlandstalige Gedichten 

Bloemlezing 1966–1976 (Amstelveen, 1980). Az Amstelveenben élő költő-műfordító 

1956 után a holland-magyar kulturális kapcsolatok egyik igen aktív és fontos szereplője 

lett, aki fordításai révén sokat tett azért, hogy a két nép mind jobban megismerhesse 

egymást irodalmán és humán kultúráján keresztül 1 . 

A Nagykállóban élő költővel, Ratkó Józseffel (1936–†1989), Dékány Károly az 

1970-es évek elején ismerkedett meg, és Ratkó két versét fordította le hollandra, a 

Napraforgót és a Jött ez az őszt (mindkettő az Egykenyéren című 1970-ben megjelent 

Ratkó kötetben található). A személyes találkozások mellett néhány levelet is váltottak. 

Ratkó hagyatékában Dékány levelei megmaradtak, de Ratkó válaszlevelei 

ezidáig sajnos nem kerültek elő. Az alábbiakban Dékány Károly Ratkó Józsefhez 

küldött leveleit ismertetem, és Dékány két Ratkó-fordítását. 

1 Dékány Károly életéről lásd Rádics Károly interjúját Dékány Károllyal. RÁDICS Károly: „Festettem 

magamnak egy házat…” Szentendrei beszélgetés Dékány Károllyal. In: RÁDICS Károly: Évtizedek 

kaptatóin. Tanulmányok, esszék, interjúk. Budapest, 1998, Argumentum, p. 149–162.; POMOGÁTS Béla: 

Dékány Károly halálára. = Vigilia, 1994, 11. sz., p. 873–874. 

9 7

9 8

[1. levél] 

Van Heuven Goedhartlaan 595 

Amstelveen – Nederland 

1971. 6. 22. 

Kedves Jóskám! 

Visszatértünk Hollandiába és rendezgetjük emlékeinket. Jól éreztük magunkat ott 

köztetek, meghitt baráti körben. Verseid nagyon szépek azt hiszem még az idén 

sor kerül rá, hogy fordítsak verseket, köztük a Te verseidből is. Szerettem volna 

még Veled találkozni, de már nem jutott rá az időből. Remélem, hogy fogunk még 

találkozni. Gyere el egyszer Hollandiába, és én szívesen vendégül látlak. Őszinte 

tisztelettel és igaz barátsággal ölelünk. 

Karcsi és Ria 

[2. levél] 



1972, május 5. 


Itt csatolva küldöm az első versed holland fordítását. Egy fiatal holland költő dolgozta 

át a nyersfordítást. Fordítottam neki még kettőt, de már több mint egy fél éve 

birkózik velük, de nem akar neki sikerülni, mert ott rímekkel van dolga. Különben 

is a hollandok nem olyan rámenősek mint mi, magyarok. Nem tudom mikor érkezem 

el odáig, hogy elegendő fordításom legyen egy kötet kiadásához, mert nem 

rajtam múlik. Hiába készítek én nyersfordításokat, ha nincs aki átdolgozza azokat. 

Mindezek dacára remélem, hogy verseid megtalálják az utat a holland közönséghez 

előbb, vagy utóbb. 

Ezt a levelet is csak azért írom, hogy ne gondold rólam, hogy elfelejtettelek. 

Remélem jól vagy. 

9 9

Az itt csatolt vers: Deze herfst kwam, a Jött ez az ősz fordítása 2 . A barátom a Napraforgóval 

3 is birkózott, de nem sikerült neki. A Jött ez az ősz azonban nagyon jó fordítás. 

Igaz barátsággal és sok szeretettel ölellek: 

Dékány Karcsi 

[3. levél] 



1972, 7, 21 


Leveledet már hetekkel ezelőtt megkaptam, a verseiddel és prózáddal együtt. Közben 

éppen vendégeim voltak Budáról, ezért is késett a válaszom. Különben azt is 

be kell valljam, hogy én is rossz levélíró vagyok. Ami a verseket illeti, azok is csak 

lassan csöpögnek és csak rőzsedalocskák. Most készítem elő kiadásra az 1956 előtt 

írt verseimet. Talán jövőre kiadom őket 4 . De rátérve a Te írásaidra: nagyon örültem 

nekik, remek írások! Eddig csak mint költőt ismertelek. A Szép versek 1971-ben más 

olvastam a Félkenyér csillagot 5 . Eddig legnagyobb versednek tartom a Halott halottaim 

6 címűt és ehhez szinte hozzásimul a Törvénytelen halottaim 7 . Az Önéletrajz 8 remek, 

megkapó írás. Remélem bírod még szusszal legalább egy könyv terjedelméig. 

De így is kerek egész ez az írás. 

Írod, hogy tavaly novemberben fiad, Attila 9 megszületésével családdá lettetek. 

Gratulálok és hozzá teszem, hogy nagy családdá, mert a jelen korban négy gyerek 10 

2 Megjelent: DÉKÁNY Károly: Nederlandstalige gedichten. Bloemlezing 1966–1976. Amstelveen, 1980, 

Forum, p. 92. 

3 I. m., p. 91. 

4 DÉKÁNY Károly: Régi versek. Gyűjteményes kötet. Amstelveen, 1973. 

5 Szép versek 1971. Budapest, 1972, Magvető, p. 244–245. 

6 I. m., p. 239–243. = Alföld, 1971, 3. sz., p. 38–41. 

7 Törvénytelen halottaim. (Fábián Zoltánnak). = Tiszatáj, 1971, 12. sz., p. 1117–1121. 

8 RATKÓ József: Félelem nélkül. Budapest, 1966, Magvető, p. 95–134. 

9 Ratkó Attila 1971. november 12. – †1981. július 16. 

10 Ratkó Lujzáról, Ratkó Józsefről és Ratkó Éváról van szó. 

1 0 0

már nagy családnak számít. Tehát egy nagy család feje vagy, beérkezett költő és 

így boldog ember is. Kevesen érik el a tiedhez hasonló harmónikus életet, különösen 

költők esetében. Mindezt egybevetve, Jóskám, csodálni és irigyelni való ember 

vagy. Ami az írást illeti, nem szabad erőltetni, mert ami az emberből kikívánkozik 

úgyis kirobban. A fordítás nagyon jó gyakorlatnak, nagyon jól teszed, hogy fordítgatsz. 

Tudod mit csodálok benned? Azt, hogy van türelmed a horgászáshoz is. Ez 

kiegyensúlyozott életet jelent. Az is kevés embernek sikerül. 

Szeretném ha ellátogatnál ide Hollandiába, ahol nagy szeretettel fogadnánk. 

Megismernél egy más világot, ami a magyarországinak az ellentéte: túl zsúfolt, túl 

népesedett kis ország, amelyik a levegő, a folyók, az egész természet szennyeződésével 

küszködik. Túl iparosodott világ ez itt. 

Mi készülődünk, hogy szeptemberben hazalátogassunk. Nem tudom még, hogyan 

jön ki a lépés, de ha egy mód lesz rá, keresni fogom az alkalmat, hogy pár 

órára találkozhassunk. Az idén csak három hétre megyünk és az nem sok. 

Hogy egy kicsit megismerd munkámat, itt csatolok néhány költeményt, úgy a 

sajátomból, mint fordításaimból. Nagy része még közöletlen írás. Sajnos 1956 óta 

nem sok alkalmam volt közlésre, csak a fióknak írtam. Zoli 11 megpróbálja, hogy 

otthon közölhessek valamit, ami jól jönne, mert ha az ember nem közölhet közönyössé 

válik, vagy belebolondúl. Én azonban nem vethetek senkinek a szemére 

semmit, mert magam sorsának voltam a kovácsa. Megöregedtem, leülepedtem és 

félek, hogy el is polgárosodtam. 

Most pedig abban a reményben búcsúzom, hogy hallani fogok még rólad. 

Kedves családodat is üdvözlöm, Téged őszinte barátsággal ölellek. 

[4. levél] 


1 0 1 

Mindketten ölelünk, Karcsi és Ria 

Lapjaitokat mindig megkapom, és figyelemmel kísérem munkáidat is. Örülök, 

hogy úgy határoztál, hogy a nyáron jössz. Mikor gondolod? Én most borzalmas 

sokat dolgozom (éjjel-nappal) és gondolom, hogy ez a hajsza eltart vagy még két 

11 Feltehetően Fábián Zoltán (1926–†1983) íróról, írószövetségi titkáról van szó.

hónapig. Abban a reményben kívánok boldog ünnepeket, hogy úgy Te, mint a család 

jól vagytok, és hogy a nyáron viszontlátlak. 

Zonnebloem 

Mindőtöket szeretettel ölelünk mindketten: Karcsi, Ria 

RATKÓ JÓZSEF VERSEI 

Ik hou niet van de zonnebloem, 

onbelemmerd, 

bedelaar-plant; elkeen draait steeds met 

zijn blind gezicht 

in de richting vanwaar de Zon strooit 

zijn goud pigmenten 

– hij heeft een uit koper geslagen 

sierlijk bord. 

Licht-haan, hij weet steeds te voren de 

streek van het licht, 

hem deert niets, want met zijn gezicht 

daarheen gericht; 

hij verdringt zij minder gewassen 

kleine broertjes. 

lk betreur niet, dat aan het eind van de 

zomer 

men hem onthoofdt. 

1 0 2 

Napraforgó 

Nem szeretem a napraforgót 

gátlástalan, 

koldus növény, mind arra fordul 

világtalan 

arcával, amerről a Nap 

szórja arany 

piculáit – rézből vert, cifra 

tányérja van. 

Fény-kakas, tudja jó előre 

a fény-irányt, 

nem éri baj, befordul mindig 

a fény iránt, 

kisemmizi törpe növésű 

kisöccseit. 

Nem is bánom, hogy nyár utolján 

fejét veszik.

Deze herfst kwam 

Deze herfst kwam met sprinkhanen, krengen met kaken van staal, 

vraten het groen uit onze vlag en lieten de 

vogelskeletten der struiken achter, de schors 

korstte op oudere bomen, 't gras was afgeknaagd 

diep in de wortel, de herder vindt het niet meer, aangevreten 

tot ver in de stenen, de kloppende dijen der bergen, 

't vel van de bloemen is geschaafd – tevergeefs nog 

houdt der vijver zich staand in 't harnas: de toren 

der planten start neer. Vol herinneringen en droef 

klimt de kever omhoog en een traantje 

pinkt uit zijn oog. Wat een tijd, o wat is dit voor een tijd? 

De vogel ziet niet ons brood, wij verstoppen het voor hem, 

wij zijn bang als hij ook maar even met zijn ogen knipt. 

De zon ligt met haar hoofd naar het oosten gewend, om haar baar 

hangt een donkere wolk, de bliksem wil 

de maan aansteken, maar de aarde is nat, het licht spruit niet uit, 

en vat geen vlam, rose met rode wimpers. 

Deze aarde is ziek. Men kan tasten onder zijn huid 

de kerkhoven, de voortwoekerende stenen, de grafzuil de boom 

der kennis brengt niets voort. Zijn kwelling strekt niet tot lering. 

Hij stroopt zijn geloof, laat geen nieuw aangroeien, 

en staat naakt en verdwaasd, hij bedekt zijn hart 

met de palm van zijn hand voor de gave gezichten der dieren 

en wordt balling. Zijn zuigeling zet hij buiten 

op de drempel der ruimte. 

Tussen staalplaten van afgekoelde 

hemel waait de wind uit valle borst. 

Ik gloei. 

1 0 3

Jött ez az ősz 

Jött ez az ősz sáskákkal, páncélos szájú dögökkel, 

zászlónkból kirágta a zöldet, meghagyta csak 

a bokrok madárcsontját, az öregebb 

fákra rávarasodott a kéreg, lerágta 

markolatig a füvet, meg nem találja már a pásztor, 

belemart a kövekbe, hegyek lüktető oldalába, 

lehorzsolta a virágok bőrét – páncélingben a tó 

hiába vitézkedik már: növények tornya 

leromlott. Szomorkodva és emlékezve 

mászik föl rá a bogár, szeméből 

pici könny hull. Milyen idő, hát milyen idő ez? 

Kenyerünket nem látja a madár, dugjuk előle, 

féltjük csipetnyi pillantásától is. 

Fekszik a Nap fejjel keletnek, ravatalán 

fekete felhő, villám gyújtana 

holdat, de nedves a föld, nem kél ki belőle a fény, 

nem hajt lángot, piros pillájú rózsát. 

Beteg ez a föld. Kitapinthatók bőre alatt 

a temetők, a burjánzó kövek. Tudás fája a fejfa, 

nem terem. Kínjaiból az ember nem okulhat. 

Hitét levedli, újat nem növeszt, 

mezítlenül, ügyefogyottan, szívét 

tenyérrel eltakarva az állatok szép arca elől 

elbújdosik. Csecsemőjét kiteszi 

az űr küszöbére. 

A kihűlt ég vaslapjai között 

teli tüdőből fúj a szél. 

Parázslok. 

1 0 4

NYÍREGYHÁZI NÉPFŐISKOLAI 

József Attila emlékév 

EGYESÜLET 

2005. április 11-én, József Attila születésének centenáriumán versmondó versenyt 

rendeztünk a megyei Büntetés Végrehajtási Intézet fogvatartottjai részvételével. A 

vetélkedőre 13 versmondó pályázott. A zsűri az első három helyezettet könyvjutalomban 

és oklevélben részesítette, valamint minden résztvevő emléklapot ka- 

1 0 5

pott. A rendezvényen a nyíregyházi Rege együttes megzenésített versekkel szórakoztatta 

a vetélkedő résztvevőit. Az eseményről a Kelet-Magyarország is tudósította 

olvasóit. Az egyesületünk ügyvezető elnöke, Ilyés Gábor 2005. április 25-én pedig 

diavetítéssel színesített előadást tartott a költő életéről. A programok megvalósítását 

a Nemzeti Kulturális Örökség Minisztériuma támogatta. 

15 éves a Nyíregyházi Népfőiskolai Egyesület 

dr. Lukácskó Zsolt, dr. 

Vinnai Győző, Tarnai Ottó 

1 0 6 

A piknik résztvevői 

2005. szeptember 30-án, a Sóstói Múzeumfaluban születésnapi piknikre gyülekeztek 

a Nyíregyházi Népfőiskolai Egyesület tagjai és szimpatizánsai. Az Egyesület 

alapításának 15. évfordulójára emlékeztek a jelenlévők. Dr. Lukácskó Zsolt, az 

Egyesület alapító elnöke a kezdeteket, a hőskort idézte fel beszámolójában. Megemlítette 

azokat a személyeket is, akiknek nagyon sokat köszönhetett az Egyesület. 

Tőle 1993-ban dr. Vinnai Győző vette át a stafétát. Ő a programokat idézte fel, azt a 

sok-sok tevékenységi kört, amelyet az Egyesület munkatársaival sikeresen lebonyolított. 

Szólt arról is, hogy őt a népfőiskola indította el a közéletiség útján. Nagyon 

sokat köszönhet az Egyesületnek, amely 2005 tavaszán tiszteletbeli elnökévé 

választotta. Tarnai Ottó, a jelenlegi elnök a ma kihívásairól és problémáiról beszélt. 

Az egykori és a jelenlegi elnökök beszámolói után hozzászólások következtek, 

majd szépen terített asztalok fogadták a jelenlévőket, akik jó hangulatú beszélgetéssel 

zárták a pikniket.

Mezőgazdasági konferencia és fórum 

2005. november 15-én a Beregi Gazdakör Népfőiskola és a Nyíregyházi Népfőiskolai 

Egyesület mezőgazdasági konferenciát és fórumot szervezett Tiszaszalkán. A község 

közösségi terme megtelt érdeklődőkkel, akik a téma neves előadóit hallgathatták, 

majd tehették fel kérdéseiket. A rendezvényt Lapos István, a község polgármestere 

nyitotta meg. A résztvevőket köszöntötte Frenczel Bertalan, a Beregi Gazdakör elnöke 

is, aki a Nyíregyházi Népfőiskolai Egyesület nemrég elhunyt elnökére való emlékezésre 

kérte a jelenlévőket. Veisz János levezető elnök elsőként prof. Dr. Ángyán József 

egyetemi tanárt, intézetigazgatót kérte fel előadása megtartására, aki a Nemzeti 

Vidékfejlesztési terv jelenlegi helyzetét elemezte. Őt dr. Márai Géza egyetemi adjunktus 

követte, aki azt mutatta be, hogyan hatnak a zöld fórumok a gazdatársadalomra. 

Szeremlei Béla a termékpályás együttműködésről beszélt, míg Bodnár György 

a Kelet-Magyarországi Biokultúra Egyesület eredményeiről és stratégiájáról számolt 

be. Végezetül Demendi László, a Szabolcs-Szatmár-Bereg Megyei Földművelési Hivatal 

vezetője arról tájékoztatta az érdeklődőket, hogyan szerepeltek a megye gazdái 

a nemzeti vidékfejlesztési programban. 

Lapos István köszöntője 

1 0 7

Veisz János, levezető 

elnök 

dr. Ángyán József dr. Márai Géza 

Szeremlei Béla Bodnár György Demendi László 

1 0 8

A konferencia résztvevői 

1 0 9

Tarnai Ottó 

(1925–2005) 

1 1 0

ELHUNYT TARNAI OTTÓ 

Titokban a 80. születésnapjára készültünk… Cserkészmódra egy kis ünnepi műsorral 

szerettük volna köszönteni e szép évforduló alkalmából és megköszönni, hogy 

van nekünk, és bármikor bizalommal fordulhatunk hozzá. Köszöntő szavak helyett 

most nekrológ fogalmazására kényszerít az élet, hiszen október 26-ától nincs közöttünk 

Ottó bácsi. 

Tarnai Ottó 1925. november 2-án született Rákoscsabán. A kőbányai Szent 

László Gimnáziumban érettségizett, majd az esztergomi Érseki Tanítóképzőben 

szerzett diplomát. 1946-ban pedagógusként kezdte pályafutását. Közben elvégezte 

a Gyógypedagógiai Tanárképző Főiskolát is. 25 évesen Gyulára került egy Gyógypedagógiai 

Intézetbe, majd 1954-ben egy hasonló intézet megszervezője volt 

Békéstarhoson. 1957-ben Nyíregyházára helyezték, ahol a Gyógypedagógiai Intézet 

igazgatója lett. Innen is ment nyugdíjba 1987-ben. Pedagógusi munkásságért 

1979-ben Apáczai Csere János-díjat kapott. 

A nyugdíjas éveit is aktívan töltötte. Számos civil egyesület tagjaként és vezetőjeként 

a közösség szolgálatába állította minden fizikai és szellemi erejét. Elnöke 

volt a Társadalmi Szervezetek Megyei Szövetségének, titkára a Keresztény Értelmiségiek 

Szövetségének, egyik életre hívója a Páneurópai Unió Megyei Tagozatának 

és 2005 tavaszán a Nyíregyházi Népfőiskolai Egyesület is elnökévé választotta. 

A fogyatékos gyerekektől sem szakadt el teljesen, hiszen továbbra is segítette a 

gyógypedagógus-pszichológus felesége munkáját. Akolitusként a vasárnapi szentmiséken 

is szolgált. E sok szívesen vállalt elkötelezettsége mellett a szíve közepén 

azonban mi, cserkészek voltunk. Ő maga 1935-ben tett cserkészfogadalmat, így 

1989-ben szívesen állt e mozgalom megyei újjászervezésének élére. Új csapatot is 

alapított, majd a megye csapatait tömörítő XI. Cserkészkerület elnöke lett. Sok cserkésztől 

ő vette ki a fogadalmat, és örömmel tűzte föl szívük fölé a cserkészek liliomos 

jelvényét. Minden jó ügyért fáradhatatlanul ment előre, s erre buzdított mindenkit, 

aki a közelébe került. Fogadalmához élete végéig hű maradt, s büszkén elmondhatjuk 

róla, amit a második cserkésztörvényünk megfogalmaz: „híven teljesítette 

kötelességeit, melyekkel Istennek, hazájának és embertársainak tartozott”. 

1 1 1 

Ilyés Gábor

TARNAI OTTÓ EMLÉKE 

Úgy tűnik, csak tegnap volt! Még láttuk kedves arcát, határozott mozdulatait, hallottuk 

lágy hangját. Maga volt az erély, a komoly, őszinte vélemény, egy ember, 

akivel mindenki tisztában volt; tudás, amely biztos, tárgyilagos és szilárd volt; szó, 

amely tele volt igazmondással és házat lehetett építeni rá; jellem, mely külső érdessége 

mellett színaranyból volt ötvözve; barát, aminőt nem nyernek királyok sem és 

nem veszít el senki, akinek szívében szeretet él. 

Megdöbbenve vettem a hírt, Ő már a tegnapé. Elment olyan hirtelen és olyan 

örökre, mint a tegnapi nap. Emléke egy megkezdett lap a történetírás irodalmában, 

mely szülőfalujában kezdődött és ívelt felfelé. Kevés szív vett mélyebb, rejtettebb 

örömet, keményebb engedelmességet, nagyobb fegyelmet, több békét, több jellemet, 

mint az Ő szíve. Úgy született, hogy hirtelen meg is halhasson, és ne maradjon 

utána elintézetlen ügy. Halála előtt egy hónappal találkoztam vele. Búcsúzáskor 

kedvesen kívánt jó egészséget. 

Iskolájában tanult meg hinni, bízni és szeretni, s néhány év elteltével hitben és 

tudásban megerősödve a magyar falvak sérült gyermekeit indult el nevelni. Ott tanult 

meg Isten mellé állni és neki engedelmeskedni. S talán utolsó imádságában, 

mely úgy szállt szülőfaluja és munkahelye felett, mint akácillat szérűskerteken át 

pályafutása legmagasabb csúcsáig. 

„Fogd meg a kezem, és ne eressz el hosszú utamon, s bár nehéz a búcsú azoktól, 

akiket itt hagyok, csak Te légy az enyém, óh Istenem!” Kegyes volt hozzá a Teremtő. 

Így búcsúzom én is az egykori jóbaráttól, mert tudom, hogy Tarnai Ottó engedelmessége 

győzedelmesen felszabadult és megkoronáztatott. 

A gyászoló családnak és a megszomorított szíveknek adjon az Úr Isten megbékélést, 

vigasztalást, az elhunytnak békés pihenést és boldog feltámadást. 

1 1 2 

Szathmáry István

A szám pdf-formátumban itt olvasható

Create successful ePaper yourself

Delete template?

Save as template?