Bleeding Bride - Fekete fivérek

Bleeding Bride 

Fekete fivérek 

Második, bővített kiadás

Nektek, kik életben tartottátok 

a fivéreket

Előszó 

Születésünktől fogva mesék ölelésében vagyunk. 

Tündérmesék óvnak meg a cudar valóságtól, de 

ugyanakkor boszorkányok és tűzokádó sárkányok 

foglyaivá is válunk. 

Minden álmunk, vágyunk és kívánságunk csírája 

nagyapáink történeteiből ered. Nem csak az anyatejjel 

szívjuk magunkba az ifjú szegény legény szerencsét hozó 

útjának minden állomását, hanem kéretlen, vénásan 

mérgeznek bennünket a jó győzedelmeinek dicső 

történeteivel, mert tudjuk, hogy a gonosz mindig elnyeri 

méltó büntetését és a jót megkoronázzák. 

Amikor mélyponton vagyunk, amikor az életünk 

zsákutcába jut, amikor a környezetünkben egyre több 

démon bukkan fel, hogy elgáncsoljon, mindig 

belenyugszunk és türelmesen várjuk, hogy vége legyen. 

Elhisszük, hogy minden csak egy gyenge próbatétel, 

amit a mesélő fűzött a történetünkbe, hogy majd jobban 

megbecsülhessük az ölünkbe pottyanó kincset, miután 

boldogan éltünk, míg meg nem halunk. 

Bármilyen sokat látunk a világból, bármennyi 

szörnyűséggel is találkozunk utunk során, mindig 

bizakodunk, hogy majd felbukkan egy hős a 

napnyugtában, akinek csupán ragyogó mosolya 

eloszlatja a ködöt. 

Mi történhet akkor, ha a mesénkben az egerek nem

varrnak báliruhát a mostohalánynak, hanem egyszerűen 

kórt terjesztő rágcsálók maradnak, amik a csatornák 

szennyéből dagadnak? 

Ha kitörik a hintó kereke, néha a királyfit is 

elnyelheti a sötét erdő, és sosem élesztheti fel a 

királylányt, mert őt magát is felemésztette a kárhozat. 

Őt nem mentik meg a tündérkeresztanyák, nem kísérik 

angyalok minden lépését. 

De mi történik akkor, ha a rideg valóság marad, és a 

varázslat tovaszáll? Maradhat még mese, amit nem 

mondott el senki, és amiben a hernyó nem alakulhat 

pillangóvá? 

Engedjük, hogy a legegyszerűbb események, 

hétköznapi szereplők világi napjai pörögjenek le a 

képzeletünkben.

Zöld gallyak közt sötét lehelet. 

Kék virágocskák lebegik körül 

A magányos arcát, arany léptét, 

Mely olajfa alatt elenyészik. 

Részeg szárnyaival röppen fel az éjjel. 

Alázat vérzik ily halkan, 

Harmat, mely lassan hull friss tövisről. 

Sugárzó karok irgalma 

Megszakadó szívet ölel. 

Érdekes érzés itt állni, simogatni a fák rügyeit, 

ízlelni a langyos tavaszi szelet és csak figyelni. Figyelni a 

napok pörgését a percek súlytalan lebegésében, azon 

percekében, amelyek világokat változtatnak meg, 

rombolnak le, néha feledésbe torlaszolva azokat. 

Hol vagyunk, ha már nem vagyunk? Miért vagyunk, 

ha úgysem leszünk örökkön? Miért hisszük, hogy társas 

lények vagyunk, ha egyedül születünk és magányosan 

távozunk? Miért próbáljuk újra és újra felépíteni a 

valóságot, mi már évezredek óta bejáratott? Hogyan 

hihetjük el, hogy lelkünk rövid látogatása igazán fontos 

lehet a holnap alakulásában? Mikor ébreszt rá minket 

az anyatermészet, hogy létezésünk nem több, mint egy 

elenyésző ego pillanata? 

Érdekes lény az ember, szabályokkal magyarázza a

lelket, de a halál kopogása mégis megrettenti. 

Érdekes érzés itt állni, sajnálni a múltat, félteni a 

jövőt és figyelni. Figyelni a csendet, az avart, azt, ami 

testek vastag paplanjaként szolgál évszázadok óta. Az 

avart, ami hallgatja az éj suttogását, érzi a holtak szagát 

és óvja a lelkek templomát. 

Érdekes érzés itt állni, oly sok titok otthonában, hol 

minden örök nyughely könyörög, hogy nyitott szívekre 

találjon,kinek elmesélje saját kis regényét. Eltemetett 

történelem, mely tán értékesebb, mint egy pergamenre 

írott krónika. Kincseket rejt mélységesen a samott. 

Kincseket, amiket sosem kutattak gyilkos kalózok, 

hősöket, akikről nem tanítják a gyermekeinket az 

iskolában. Harcosokat, kik megvívták a legnagyobb 

háborúkat véres áldozatok nélkül, mégsem kaphattak 

érmet, tűzijáték sem emlékezik meg róluk évszázadok 

elteltével. 

Érdekes élőként átérezni a halál rideg valóságát. 

Keserű csókjait ízlelni, élőként holt hályoggal szemlélni 

eltűnt nemzedékek mosolyát, és emberi süketséggel 

érteni elhalkult sóhaját. 

Lehunyt szemmel, kitárt szívvel hallgatni a csendes 

sírok történetét érzelmek kavalkádját váltja ki. A 

szánalom, a düh, a gyönyör és büszkeség csokrában 

eltűnik a halál gondolata, a múlt jelenné válik, a jövő 

pedig nem más, csakegy lidércnyomás. Sötét sorozat 

apró részletei, csillogó sikerekre boruló árnyékok, 

legjobb emberek gonosz oldala, fagyasztó hideg a 

legnagyobb hőségben.

Kopjafák írott krónikája, patyolatlelkek memoárja, 

melynek minden rejtett sarka oly fekete, mint az éj. 

*** 

Fényes márványtömbök között kimagasló kopjafák. 

Büszkén, egyenesen emelkednek ki a tömegekből, 

egymás mellett, mégis szemben állva. Nap égeti a 

faragott műveket, bár még a véső kecses nyomai élesen 

látszanak, az alkotó kéznyomának melege ki sem hűlt 

rajtuk. Tökéletes művek, pontos tükörképei egymásnak, 

mégis teljesen mások. Lelkük egy, mégis kettő. 

Ugyanazok a gyökerek táplálták őket, egy magból 

fakadtak rügyeik, a napsugarak felváltva simogatták 

mindkét arcot, magányos felhők üdítő nedűje táplálta. 

Egy új világ választotta el őket éltükben, mégis az 

örök nyugalomban egymásba fonódva keresik a békét és 

boldogságot, mindazt a nyugalmat, amit sosem 

találhattak meg magányosan bolyongva. 

Porcelán-fehér December, 

táncot lejt a fagyhalál, 

jégvirágok ünnepelnek 

kihűlt szobák ablakán. 

Jégcsap fénylik a napfényben, 

utolsót dobban egy szív.

Elfogyott hite, 

ereje harcolni sorsával, 

porcelán-fehér December 

elvitte magával. 

Hatalmas hótakaró lepte el a történelmi város 

utcáit. A fagyos köpeny lassan ezüstös szürkében pihent 

a több ezer füstölgő kéményből hulló koromtól. Az 

ünnepi giccsek nyomasztó villogásától és színes 

lámpáitól távol, egy macskaköves mellékutcában, szűz 

hóban, süllyedő léptekkel kibontakozott a városszéli kis 

ház. Múlt századi épület, tekintélye lassan megkopott, 

elhagyatottnak hat az arra sétálók számára, sőt, 

félelmetesnek is mondják. Nagy viharokban, erősen 

szeles időkben bárki megesküdött volna, hogy 

gyereksírást és fájdalmas női sikolyokat hall a 

környéken. 

Kopogó léptek hallatszanak a kis, befűtött ház 

konyhájában, bár nem mozdul senki. A repedezett 

fenyőasztalon füstöl gő hamutál, megnyitott üveg bor, 

mellette megkopott, lakkozott székek. Az ablak mellett 

rideg, gleccserkék szempár figyeli a tájat, ölében fekete 

dobgitár, kezében egy telefonkártyából kimetszett 

pengető, szájában olcsó dohányból sodort cigaretta lóg, 

előtte kották és filc. Haja kontyba csavarva a tarkóján, 

vérmes, karikás szeme és borostája alapján egy ideje 

nem alszik. Gondterhelten rezzennek az arcizmai, apró

áncok jelennek meg a szája szélén, de így is, a télszínű 

szemében ott van a láng, az erő és a szenvedély. 

Veszélyes kombináció. 

A csoszogó léptek, tárgyak pakolászásásának hangja 

egyre élesebben hallatszik a konyhában, mintha a 

padlóból jönnének, de a széken virrasztó alak nem 

foglalkozik vele. Számára a zajok természetesnek 

hatnak. Lassú, már majdhogynem erotikus 

mozdulatokkal sodor egy újabb cigarettát, majd 

ráérősen simítja végig nyelvét a gyűrött papíron. 

Tompa csattanás zavarja meg nyugalmát, mire 

megcsóválja a fejét, lenéz, és hirtelen nagyot dobbant a 

lábával. A nesz elhalkul, ismét csak csendes, 

melankolikus gitár dallamai töltik be a teret. Úgy 

tűnhet, hogy a kezek önálló életre keltek, a test mereven 

csak statisztál, míg a szemek és az agy teljesen más 

világon sétál. 

A konyha padlója alatt égett faggyú gőze száll, vas és 

nehéz tölgy polcok roskadoznak a poros, régi könyvek 

súlyától. Az érdes, szürke, vakolt falakhoz erősített 

gyertyatartók homályában, fekete bársonnyal bevont 

matracon gubbasztó férfi. Gleccserkék szemei falják a 

sárgult lapok kopott betűit. Bagószag terjed, olcsó 

dohányból tekert cigaretta füstje. A zenész a konyhából 

észrevétlenül elbújt a pince nyirkos fogságába. 

Hihetetlen! Nem láttuk, hogy feláll, nem vettük észre, 

mikor jött le. Talán a zaj nyomába indult, ami betöltötte 

a házat nem sokkal korábban?

*** 

Megmozdult, óvatosan kinyújtózott, karjaival a 

plafont simogatva. Szemünk előtt bontakozott ki 

kolosszus alakja, mint a sas, ami fészkéből készül 

vadászni. Ásított, megdörzsölte a szemét, befonta 

fenékig érő, kökényfekete haját, végigsimított néhány 

napos borostáján, és hunyorogva elindult a lépcsőfeljáró 

felé. Mély levegőt vett, és kinyitotta az ajtót. Megzavarta 

a hirtelen rázúduló, erős fény. Zsörtölődve átvágott a 

rongyszőnyeggel borított elő téren, undor fogta el a 

csíkos kézimunka látványától. Amint határozott 

mozdulattal felrántotta a konyha ajtaját, a gitár 

elcsendesedett, és a két pár jeges tekintet találkozott. 

Hátborzongató felfedezés, mint amikor a tükörbe 

pillant az ember. Ugyanaz a ritka halvány szempár, 

ugyanolyan orr és száj, no meg apró ráncok. 

Mesterművek. Egymás tökéletes hasonmásai. 

Nem szólnak, csak megnézik egymást, a gitár az 

asztal mellé kerül, rituálészerűen sodor néhány 

cigarettát, míg a pincéből érkező vendég két doboz sört 

vesz ki az egyébként üres kis hűtőszekrényből. Leül 

öccsével szemben, megnyitja az üveget, majd átnyújtja. 

Csendben, szavak nélkül ücsörögnek, magukba 

roskadva, mélán. 

Elfogy a sör és halmozódnak a csikkek, közben újból 

kézbe kerül a hangszer, mely lelkek mély fájdalmát, sötét 

titkát énekli. Ujjak dobolnak az asztal tetején,

elmerengve az éjféli havazásban. Nyomasztó meleg és 

tompa hangulat jellemző, enyhe feszültség is a 

gleccserkék szemek között, hiszen míg egyikben a 

szenvedély lángja ég, másikban komor bölcsesség. 

Pecsét, mely fizikumuk mellett tökéletes ellentétté 

változtatja őket. 

Ellentétek, mégis így, ketten alkotnak egységet, 

valódi egységet, amit más nem érthet, legtöbben sosem 

élhetünk át. 

Vége a dalnak. A gitár ismét ölbe kerül, elhangzik 

két fél, tán negyed mondat, ők értik. Bólogatnak, 

megbeszélték. Csikorog a szék, megemelkedik az egyik 

alak, a hamutál tartalmát beborítja a kis, fatüzelésű 

csempekályhába. Visszateszi az asztalra, széket a helyére 

tolva. Elindul az ajtó felé, megtorpan, visszalép, 

megszorítja a háttal ülő öccse vállát, kinek arca 

pillanatokra derűsebbre vált. Anélkül, hogy hátranézne, 

megfogja a vállán nyugvó kezet, és folytatja a 

komponálást. Mosolyog. Furán, keserűn. Mosolyog. 

Nyugodt. 

Az ajtó nyikorogva megnyílik. Megfordult, az ujjai 

továbbra is a gitár nyakán táncolnak: 

– Alszol? – kérdezi. 

– Vigyázz a tűzre, meg ne fázz – hallja a választ. 

Kilép. 

A konyhára telepedett ismét a nyomasztó magány. A 

gitár koppanva a földre esett. A fáradtságtól már szürke 

szemével körülnézett, majd hangosan hümmögve 

összekaparta a parazsat, és papírt meg száraz fát rakott

a kályhába. A tűz pillanatok alatt életre kelt, hangos 

pattogással és suhogással jelezve feltámadását. Csak állt 

ott és nézte a lángokat, a vöröslő, kígyózó nyelveket, 

ahogy sziszegve egyre magasabbra törnek, mindent 

elpusztítva. Csodálat, már-már irigység suhant át az 

arcán, szemében a bordó pokol játszadozott, ahogy 

visszaverődött benne a tűz. Művészi pillanat, egyszeri és 

mulandó. 

Kisétált fivére nyomában, lenézett a pincelejáróba, 

ahonnan olyan hideg áramlott, hogy meglátszott a 

lehelete. Résnyire hagyta az ajtót, hogy a kis kályha 

oltalmazó melegéből egy csöppnyi oldja fel a jégvirágok 

elburjánzott kertjét. 

Az egyetlen ajtón, ami az előtérből nyílt, benyitott 

egy kis szobába, ahol a berendezést egy matrac, egy 

kartondoboz, néhány hangszer és tartozékok alkották. A 

dobozhoz lépett, ledobálta magáról ruháit. Nagyon 

gyorsan öltözött, hisz a fűtetlen helyiségben szinte 

mínusz fokot mutatott a hőmérő, majd előhúzott egy 

tiszta, gyűrött pólót, libabőrős mellkasára húzta, fogta a 

pokrócát és visszament a konyhába. 

*** 

Kis kanapé van a konyhában, szakadt, megviselt, 

öreg darab, öregebb, mint az ikrek, még tán azok 

nagyszülei is örökség gyanánt tartogatták. Fenyőből 

készült a karfája, a kárpit lehetett piros, tán bordó. Egy

iztos, jobb napokat is látott. Nyikordul a súly alatt, 

majd, mint aki sorsán változtatni nem tud, óvatosan 

elhallgat.Az álmok világa lassan magával rángatja, 

miközben gyerekek énekének halk sóhaja öleli át. 

Lánc lánc eszterlánc 

Eszterlánci cérna 

Cérna volna selyem volna 

Mégis kifordulna 

Pénz volna karika 

Forduljon ki Marika 

Marikának lánca 

Babfőzelék és füstölt csülök illata terjedt a házban. A 

kamra ablaka résnyire volt megnyitva, bepillantást 

engedett a kis kuckóba. Két copfos kislány ült a kályha 

mellett szőttessel leterített kanapén, meséskönyvet 

festegetve. Suttogva beszélt az egyikük, másik csak 

csillogó kristálykék szemekkel mosolygott rá. 

Nem, nem is lányok! Kisfiúk! Angyali szépségű 

kisfiúk. Csilingelő hangon gyerekdalt dúdolt édesanyjuk, 

főzés közben. Fakanállal kezében lépett oda, 

megcsókolta és megsimogatta mindkettőt. Rémisztő a 

hasonlóság hármójuk között. Éjfekete haj, porcelánfehér 

bőr, halványkék, szürkében játszó szemek. Törékeny

mesterművek, kiket üvegburával védve kellene kiállítani. 

A nő kecses léptekkel visszament a lábashoz. 

Öltözéke szegényes volt ugyan, de szépsége túlcsillogta. 

Fiatal volt, magas és tündökölt. Mintha Hófehérke 

lépett volna ki az üvegkoporsóból, bíbor színű ajkain 

kedves mosollyal. Isteni szeretettel nézett picuri 

gyermekeire, akik időközben elszundítottak. Pokrócot 

hozott, betakargatta őket, és hirtelen összeomlott. A 

boldog anyuka szarkalábai árnyékként fedték be 

ragyogó arcát. Hatalmas könnyek gördültek végig rajta, 

és záporozva csöpögtek bele a fortyogóételbe. 

Idegesen toporgott, percenként felpillantva a falon 

lógó órára. Hiába rimánkodott magában, hogy 

valamiféle csoda fagyassza meg a mánusokat, mégis 

rohamosan közeledett az este nyolc. A 

másodpercmutató monoton kattogásának ritmusára 

remegett a nő minden porcikája, miközben megterített 

a vacsorához. A fiúk is mintha érezték volna anyjuk 

nyugtalanságát, izgágán dobálták magukat, aztán 

összeölelkeztek, erősen szorítva egymást aludtak tovább. 

Alighogy egészet ütött az óra, erős léptek 

hallatszottak, csizma csattogása, amint a sáros havat 

próbálja lerázni. Megnyitotta az ajtót, ami nem 

engedett. 

Türelmetlenül kopogtatott. 

Hófehérke, mint amikor a gonosz boszorka 

mérgezett almáját kell elfogadnia, félelemmel tele 

szaladt a bejárathoz és szólt, nem tudja kinyitni, hiszen 

nincs kulcsa. Önelégült kacaj szivárgott be, majd zörgés.

Kattant a zár. Míg a jövevény belépett a házba, a nő 

gyors mozdulattal megszabadult a lófaroktól, így 

szabadon engedve fenékig érő kökény haját. Vidáman 

üdvözölte hazatérő urát, bár mosolya nem volt őszinte. 

Reszketett, mint egy sebzett őzike, kit répával csalogat a 

vadász. Lesegítette a férfiról a hatalmas szövetkabátját, 

csizmáit pillanatok alatt kifényezte, zakójáról lekefélte a 

nem létező piszkot is. A férfi önelégülten fogadta 

mindezt, valamiféle kéjes elégedettség töltötte el. 

Feltűnő jelenség volt. Ha valaki egyszer látta, talán 

sosem felejtette el. Robusztus alkat, a maga két méteres 

magasságával, felépítése inkább sportos, mint kövér, 

mégis irtózatosan hatalmas. Arcvonásai markánsak, 

bármelyik nő számára vonzóak, amivel ő maga is 

tisztában volt, sőt mikor tehette, ki is használta eme 

természet adta előnyét. Szemei penész-zöldek, ridegek, 

tekintete taszított és csábított egyszerre. 

Gesztenyebarna hajába ezüst szálak vegyültek, ami csak 

emelte határtalan férfiasságát. Középkorú, szigorú. 

Vezető bürokrata, sosem dolgozott, mindig csak 

parancsolt, lételemévé vált. Későn járt haza, legtöbb 

idejét szeretői valamelyikénél töltötte. 

– Üdvözlő csók a ház urának?– kérdezte olyan mély 

hangon, hogy a nő összerezzent. Óvatosan felnézett a 

férfira és látta, jókedvű. Lábujjhegyre állt és halvány 

csókot lehelt a hidegtől kicserepesedett ajkakra. Ebben 

a csókban nem volt se szenvedély, se szerelem, csak 

néma könyörgés. A férfi mohón tapadt a nő ajkaira, oly 

durván, hogy kicsordult a vér. Hatalmas karjaiba vette a

dermedt testet és a hálószoba felé cibálta. Szegény nő 

reszketett, mint gyenge virágszál a szélben, fogait 

összeszorítva nyelte könnyeit. Nem szabad… nem… 

kibírod – bíztatta magát, miközben,mint egy 

rongybaba, csoszogott férje után. Erős lökéssel az ágyra 

taszította törékeny nejét és kapkodva tépte le saját 

ruháit. Tapasztalt mozdulataiból érződött, hogy nem 

szokatlan számára a sebes vetkőzés. 

– És a gyerekek? – szólalt meg halkan, rekedten. 

A férfi felkapta a fejét, szarkasztikus mosoly 

húzódott a szája szélén. Lassan megsimogatta a nő 

arcát, majd hirtelen mozdulattal pofozta fel. 

– Leszarom a büdös kölykeid! – sziszegte alig 

hallhatóan a fogai közül. 

Erélyes mozdulattal tépte le a zokogó nőről az 

otthonkát és erőszakkal ráfeküdt. Fél kezével leszorította 

a karjait, míg tenyerével befogta a száját. 

– Tanuld meg kislány, az uradnak vagy engedelmes. 

Ne kérdezz, ne kérj, és akkor hálás leszek – súgta a 

fülébe. 

Durva lökésekkel ostromolta a megrettent nőt, 

akinek könnyei patakokban folytak az arcát eltakaró 

hatalmas tenyéren. Összeszorított szemhéjai alatt 

emlékeibe próbált menekülni. Visszarohant oda, ahova 

annyira vágyott, ahol még volt választás, amikor még 

elmenekülhetett volna. 

Tizenhét éves volt, naiv gyerek, egy gyönyörű lány. 

Akkor a férfi már élte fénykorát. Milyen jóképű és 

kedves volt! Mennyi rózsát vitt és hány verset szavalt.

Nem rettent vissza a lány haragos szüleitől sem, még 

jobban ragaszkodott hozzá. Aztán egy nap, az örök 

hűségéért cserébe, ígérte, messze viszi a lányt, az álmok 

világába. Azt sosem mondta, hogy egy valós rémálomba 

lakatolja magát, ami minden régi, szép emléket a sárba 

tipor. Már csak az undor maradt. 

Undorodott a rajta fetrengő férfitól, de tudta, nem 

tart már soká, sosem tart soká. Fújtató hangjait, 

asztmás lihegéseit egy éles, disznóölés-szerű vinnyogás 

zárta, majd nyögődözve lefordult róla. 

– Egy férfi sem érne hozzád, rideg hulla, ami vagy. 

Köszönd meg, hogy bár így nőnek, vonzónak érezheted 

magad – röhögött öntelten, majd egy hirtelen 

mozdulattal lerúgta a nőt az ágyból.– Takarodj, 

semmirekellő szajha! Még egy farönkben is több élvezet 

van, mint benned! – kiabálta. 

Megalázva, szédülten szaladt a nő a fürdőszobába, 

hánynia kellett. Ahogy futott, nem vette észre, hogy 

idősebbik és egyben némának titulált fia végignézte a 

történteket. A fiú gyűlölködve lesett be az ágyon 

fetrengő apjára, majd édesanyja után ment a 

fürdőszobába. 

Hallotta, hogy a sokadik alkalommal megerőszakolt 

anyukája köhög, sír és szenved. Erősnek kell lenni, 

gondolta, és belépett, megsimogatta a vécécsészébe 

hajolt nő haját, majd nedves, hideg szivaccsal letörölte 

könnyeit, a vörös, lüktető tenyérnyomokat lehűtve. A 

földre rogyott anya tűrte pici fia törődését, és mélyen a 

szemébe nézett.

– Kis trónörökösöm, miért hiszem, hogy te már 

megértesz mindent?– kérdezte halkan, nem tudni, hogy 

fiától vagy önmagától. 

Meglepetésére a gyerek keze nem mozdult, hirtelen 

anyjára nézett, komoran. Bólintott és szorosan magához 

ölelte. 

– Mi vigyázunk rád, ne félj! – súgta az édesanyja 

fülébe, amitől az megdermedt és csak bámulta a 

gyermekét. 

Nem hitte el, hogy a képzelete ilyen élénk játékot 

űzhet vele. Megmosdott, majd kéz a kézben sétáltak a 

konyhába. Lassan csoszogtak, hiszen a nő ágyéka 

olyannyira feszített és égett, hogy minden lépés újabb 

késszúrásként hatott. A konyhában újabb rémkép 

fogadta. Kisebbik fia vérző orral térdelt a kályha előtt, 

parázsra szorított kézzel. A nő hangos sikollyal ugrott a 

férfinak, aki rögtön a hajánál fogva megragadta és 

lóbálta, mint egy poros szőnyeget. 

– Neveletlen büdös kölyke! Itt alszik? Mikor 

havazik?! Fát ki hord be? De az tetszik neki, hogy 

melegben van az úri segge. Elkényeztetett patkány! Most 

megtanulja, hogy érték a meleg! – ordította 

torkaszakadtából. 

A nő haja időközben feladta a harcot és recsegve 

szakadt, földre ejtve gazdáját. A férfi egy maréknyi 

hajjal a kezében a vállára kapta a két fiút, és a 

pinceajtóhoz vitte őket. Majd, mint két homokkal teli 

zsákot, könnyed mozdulattal ledobta őket a 

betonlépcsőn.

– Majd itt megtanuljátok tisztelni apátokat! Nesze, 

egyétek azt, amit anyátok adni tud! – dobta le a kezében 

maradt hajat. 

– Ne! – sikoltotta a nő, de az ajtó már bezárult, 

kulcsát az óriás a zsebébe csúsztatta. – Csend! – 

ordította, miközben rúgta a földön összerogyott nejét, 

majd fogta a fazekat a tűzhelyről és ráborította. 

– Nesze, a moslékod! – A dühe, amilyen hirtelen 

robbant, épp olyan nyomtalan eltűnt. Mintha a huzat 

repítette volna ki az ablakon. Kihúzta magát, idegesen 

körbenézett. Köhécselt kicsit, azzal kilépett a házból. 

Elment, rájuk zárva az ajtót, vissza sem nézve vérző, 

törött bordájú, leforrázott feleségére. Elment, nem 

gondolva öt évüket be sem töltött fiaira, kik a zord 

télben, vékonyka pizsamában, a penészes pincében 

vacognak. Elment, és büszke volt magára, hisz tudta, 

ellene nem tehet senki panaszt. 

Súlytalan lebegés 

Könnyekben úszó nevek: 

Az örök körforgás 

Kerekei között rekedt 

Csonttörmelékek peregnek

Mint az élet homokszemei 

Magára zárta a nehezen, nyikorogva csapódó 

pinceajtót, majd egykedvűen gyújtogatta a gyertyákat. 

Alig volt levegő a teremben, ezért résnyire nyitotta a kis 

ablakot. Nem volt fáradt, nem akart aludni, egyszerűen 

élvezte a beáramló holdfényt. Behunyt szemmel szívta 

magába az arcát simogató sugarak erejét, mint aki a 

napon sütkérezik. Mosolyt lehetett felfedezni az amúgy 

oly merev arcán, mozdulatai is lágyabbak, finomabbak 

voltak, mint máskor. 

*** 

A környezet nem túl barátságos, átlagember hideg 

verejtékkel rohanna el abból a lakókriptából, mintsem 

boldog lehessen benne. A durva betonlépcsőt vasból 

kovácsolt, magas könyvespolc szegélyezte. Kopott, silány 

deszkái recsegtek a rengeteg könyv, papír és szobor 

súlya alatt. Érdekes párosítás, a vallási lexikonok, no 

meg a pogány mitológia alakjait formáló szobrok 

egyvelege, mégis úgy tűnhet, hogy itt és most minden 

tökéletesen harmonizál. 

Bentebb lépve a sötét pince gyomrába, émelyítő, bár 

kellemes kámforos-ópium füstje simogat, a várva várt 

dohos penésznek nyoma sincs. A padlót fekete-fehér 

rombuszmintás, plüss szőnyeg takarja, a falakon 

háromágú, kovácsoltvas gyertyatartók, néhol az épp

csak vakolt felületen egy-egy amulett lóg vastag 

szegeken. Antik, még is makulátlan állapotú tölgy 

íróasztal nyugszik az egyetlen piciny ablak alatt, élvezve 

oltalmát az ezüstös holdsugaraknak. Mint egy királyi 

írnok múzeuma, kegytár, vagy inkább kripta? Nehéz 

lenne megfelelő jelzővel illetni a lakosztályt, mind, ki ott 

megfordult, más-más élményekkel távozott. Lágy 

hegedűszó tölti be a helyet, a zene rejtett lejátszóból 

ontja fájdalmas himnuszát. Rideg és személytelen a 

szoba, de az ideérkezett férfi szemmel láthatóan más, 

mint aki a meleg lakás oltalmából leindult, a fészkébe, 

ahol otthon érezhette magát. 

*** 

Bohókásan mozgatta fejét és ringatta testét a halk, 

már-már suttogó zeneszóra, néha mintha dúdolt is. 

Felállt, az egyetlen ajtós szekrényhez lépett, kinyitotta, 

kiemelt belőle egy üveg vörösbort és egy fém, 

koponyákkal díszített kupát, majd felhúzta a zenét is. A 

fantomdallamok erőteljesebben süvítettek át a pincén, 

ki a nyitott ablakon, egészen az utcára. 

A kis macskaköves úton éjszaka nem sétált senki, de 

ha valaki mégis ilyenkor igyekezett dolgára, e dallamok 

hatására lenézett a gyertyáktól lángoló ablakra, és 

meglátva a férfi érdekesen mozgó árnyékát, valószínűleg 

gyorsabbra vette lépteit. 

A férfi táncolva töltött magának a borból, majd egy 

szobor felé fordulva, mint aki köszöntőt mond, bólintott,

felemelte a kelyhet és nagyot kortyolt. 

Kattant az óra, hajnali kettő. Az ablakhoz sétált 

ismét, tágra nyitotta, és csak úgy szívta magába a 

decemberi csípős hideg frissességét. Könyökölve ült az 

íróasztala mellett, melyet rengeteg irat, könyv és 

origami fedett. Fogta a patyolatfehér madarat, 

holdfénybe tartotta, és mint kristálytavon úszó hattyút, 

olyan méltósággal figyelte. 

– Halad az ember-karaván. Förgeteges, sohase 

képzelt utakon, éjszakák rejtelmes viharain, félelmeken 

és csodákon át – szavalta lágyan, kristályos kék 

szemeivel távoli világokban sétálva. Utolsó sorait oly 

halkan ejtette, hogy csak szája rezzenéseiből lehetett 

látni, hogy beszél. Elszaladt gondolatait kutatva 

csendben merengett, engedve testét a zene 

csábításának, dicsőítve a papír alkotását a fényben. Pár 

nyomott perc elteltével felvillant a kéklő szempár, mint 

aki épp magához tér hosszú álmából, és pillantás nélkül, 

egyre hangosodva folytatta: – A rémület mereszti fel 

szemét, ha villámok vonala villan: Soha ilyen 

iszonyatosnak nem tetszett még a táj. Hirtelen, vad 

mozdulattal fölállt, erősen markába szorítva szegény 

papírmadarat, és dühösen, szikrázó tekintettel nézett 

fel, ki az ablakon, az összes élőre, ki minderről nem 

tudhatott. 

– Mérhetetlen szakadék elől anyáik könnyével az 

alján;hátuk mögött a megrepedt bazalthegy ugrani 

készül.A halálos, dermedt rémületbe csak a hitetlen 

vakok röheje csattan: Semmit se látunk, semmit se

látunk, megőrültetek! – ordította ébresztő sorait, 

rimánkodva, hogy ne, ne oltsa el a világ a lángot, a 

szeretett napot, fogjon kezet mind, aki bátor, és ölelje át 

anyját a jámbor. 

Gyűlölet égett a szemeiben, erős, gyilkos gyűlölet. 

Gyűlölte az embereket, mind. Elképzelései szerint az 

ember nem más, mint egy semmirekellő állat, egy vad a 

rosszabb fajtából. Önző ragadozó, kiben nem él a 

falkaszellem, ki a kölykeit is eldobja saját haladásáért, ki 

anyja torkát hasítja szomja oltására. Undorító féreg, 

pusztító vírus, ami nélkül a világ egy jobb hely lenne, 

hisz minden gond és baj okozója Ő maga, az Ember. 

Felült az asztalra, cigarettát sodort, majd az ablakon 

kihajolva rágyújtott... 

Művészi csendélet, ami szemünk elé tárult. A kézzel 

faragott asztal, a gyertyák vöröslő fénye és fehér füstje, a 

férfi erős alakja olyan harmonikus képet alkotott, mit a 

sötét középkor művészei rengetegszer lefestettek. Hosszú 

fekete haja hátát takarta, szeme a kék és jégszürke 

árnyalataiban pompázott, és bár olyannak tűnhetett, 

mint testvére, az arcizmok játéka, az ajkak rezzenése, 

sőt maga a pillantása is mind-mind egy teljesen más 

lelket takart. 

Óvatosan, megfontoltan eregette a füstkarikákat, 

minden mozdulatából precizitás érződött, spontán 

cselekedetek nem voltak rá jellemzőek. Fekete szatén 

ingén egy ránc sem volt, szintén fekete nadrágja 

makulátlanul futott lábain, vasalása olyan élesnek tűnt,

mintha elvágná a kezét annak, aki végigsimít rajta. 

Hallotta feje fölött a lépteket, tudta, öccse nem 

alszik, és órákig ébren kísért még. Nem nézett fel, 

minek, úgysem láthat át a vastag betonplafonon, de így 

is tudta, hogy testvére ideges, gondterhelt, és gondolatai 

elől menekülve sétál fel-alá, céltalanul. Szigorú arccal, 

kesernyés fintorral az ajkai körül csóválta meg a fejét, 

harag foszlányai csillantak fel a szemében. 

Lehajolt, kiemelt egy köteg papírt, maga mellé 

helyezte az asztalon, bal kézzel forgatni kezdte 

finomkodó mozdulatokkal osztotta szét azokat. 

Kéziratok, újságcikkek, poros könyvlapok és fényképek 

káosza terült el körös-körül. A férfi olyan komoly arccal 

méregette a papírrengeteget, mintha a Vatikán 

legtitkosabb iratait böngészhetné. Külső szemlélő 

számára csak egy kupac tűzgyújtónak hatott volna a 

becses gyűjteménye, róla azonban leolvasható volt, hogy 

sokkal többet értek, mint aminek tűntek. Miután a 

köteg egy részét lefűzte és egy dobozból még több 

újságkivágást és fényképet rakott maga elé, 

mélyrehatóan átnézte mindet, majd fehér, szűz lapokra 

kezdett írni becstelen fekete betűkkel. Gyorsan járt 

kezében a toll, néha dühösen szikrázott, utána 

nyugodtan csorgatta a tintát. Néha nevetett a szó, néha 

hangosan zokogott. 

„Leselkedő reménytelenséggel ólálkodik mögöttem 

a törött, deres múltam. Csak egy érvénytelen, vékony 

félmondat, ami egész lelkem szorítja. 

Nyomja. Összefogja. Egy kirakós, amiben egyik

darabka követi a másikat, míg hiányos, nem tárja 

elénk ama festményt, amit magába rejt. 

Hiába minden. A magány az egyetlen, ki kezét 

nyújtja. Féltem, hogy Őt is elveszítem, de közelebb jött 

újra. Megette a nevetés csipkéit, elnyelte a leheletek 

melegét. 

Hiába minden, szeretem Őt. Rideg valóságát. 

Ébresztő pofonját a józan gondolkodásnak, amit a 

magány-zárkám óvó ölelésében élvezhetek. Csak itt, 

csak önmagam társaságában. Szeretem…” 

Boldog mosollyal tette le az írószert és ásított. Késő 

volt, de az alváshoz még úgy vélte, túl korán. Nem 

szabad drága órákat fölöslegesen alvásra pazarolni, 

nincs szükség annyira, hisz az élet akármikor 

elbúcsúzhat tőlünk. Ébren kellene üdvözölni a halált. Az 

álmok világa csak drog, keserű, lelket megrontó drog. 

Saját ellenszerünk a valóságra. De miért kellene fallal 

elzárjuk azt? Jobb a hamis illúzió utáni sóvárgás, mint a 

kristálytiszta valóság? Belenyugvó sóhajt hallatott, majd 

ismét a toll sercegése töltötte be a szobát, amint 

gyorsan, erősen karcolta az íveket. 

„Bőröm összerándulva érzi az éj csukott szemét, 

ami könnyes bánatot csorgat. Az ágak ujjai között 

fulladozik a szél. 

Olyan, mintha mellettem lennél a rövid életű, 

lángba borult gyertyák fényével. Érzem a jelenéted, a 

Tied, kit mesevilágban ismertelek meg. Bár azóta 

felnőttem, Téged megtartalak a szívemben. Talán nem 

értünk kondul a szárnyas nagy harang, mégis

szemrebbenésen halál lépked, halkan-halkan, mert 

nem szabad felébreszteni senkit, mikor kint jár belőle a 

lélek. Pedig csak menekül, megpihen. Testbe zárva 

szenvedés erőlködik, hisz önző lény az ember, még 

lelkét sem engedi szabadon szárnyalni. Irigy és fél, 

hogy oly gyarló lény, mint mi, és nem tér többé vissza 

hús-vér zárkájába, a földi poklot mennybéli 

paradicsomra váltja. 

Orvvadász haláltól rettegünk mind, bár az 

elmúlásra születtünk. Élő céltáblái vagyunk a 

kegyetlen vadásznak, ki szemlélget minket, néha ránk 

ijeszt, van mikor mattot ad, de előbb-utóbb elvisz. A 

végén csakis övé a győzelem.” 

Pirkadt. Lassan, hunyorogva nézett fel a papírokból. 

Arca érdekes volt, mint ki nincs magánál, vagy tán ki 

épp ébredezik. Megdörzsölte a szemeit, majd az asztalra 

pillantott. Csodálkozva lapozta át a firkálmányokat, nem 

értette a mondatait, nem tudta, honnan kerültek az 

asztalára az iratok. 

Sőt abban sem volt bizonyos, hogy ő maga írta 

azokat, bár saját kézírását mégiscsak felismerte. 

Megmasszírozta a halántékát, érezte, hogy gondolatai 

hangerejétől szétrobban a feje. 

– Nem. Nem. Többé nem. Erős vagyok, nem 

hallgatok rád! Engedj már el! – kiabálta, bár egyedül 

volt. Szemének kéksége már-már fehéren szikrázott. 

A teleírt papírokat idegesen tépte darabokra és 

szórta szét, miközben egy erős mozdulattal leborította a

fali gyertyatartót. A pislákoló láng léptékesen nyelte el a 

földön heverő cetliket. A kínzó fejfájástól összegörnyedt 

férfi a sarokban ült, nem figyelve az egyre növekvő, 

mindent elnyelő tüzet. 

– Mi a jó ég folyik itt? – térítette magához egy 

bömbölő hang. Amint felnézett, tükörképével és a 

gomolygó füsttel nézett farkasszemet. 

Nézd, már nem is félek, bár torz tükörkép 

S e két világ közötti híd, nem vonz, inkább taszít 

Hát ne is nézzünk félre, ne is keress mást 

Csak koncentrálj a képre, mit túloldalra vágysz. 

– Megkérhetném, hogy vegyen egy mély levegőt? - 

nyugodjon meg, és próbálja meg értelmesen elmondani, 

hogy mi történt. 

– Segíteniük kell, baj van. Veri, bántja a gyerekeket. 

Hallottam már. Nem... nem. Láttam. Kék-zöld foltok. 

Hólyagos a tenyere. Hazudik, nem megbotlott. Jaj, 

dehogy. Ő volt, biztos ő volt. Az a vadállat! – lihegte 

feldúltan a fiatalember. 

A fehér köpenyes orvos ferde szemmel nézte a felalászaladgáló 

dadogó fiatalt. Sok furcsaságot lát 

naponta a sürgősségi osztályon, azt hitte, hogy már 

semmi sem lepheti meg. És íme, harminc év után mégis 

sikerült. 

– Üljön le, kérem, és mesélje el, mit hallott, látott,

mitől fél? Különben egy adag nyugtatón kívül nem sok 

segítséget tudok nyújtani – próbálta csitítani az orvos. 

– Maga azt hiszi, hogy képes leszek megbízni önben? 

Magát is lefizeti, megveszi és tovább folytatja, amíg 

nagy baj nem lesz! – kiabálta hisztérikusan. 

Az orvos mély levegőt vett és bekísérte az ifjú legényt 

az irodájába, teát töltött neki, megveregette a vállát. 

Kérte, várja meg, azzal pár percre magára hagyta. 

Benyitott az ötös kórterembe, hol egy húszas évei 

végén járó nő feküdt. Súlyos égési sérülésekkel, három 

törött bordával, behasadt szájjal és bedagadt szemekkel 

aludt. Nem beszélt, de a vizsgálatok során valószínűnek 

találták, hogy agyrázkódása is lenne. 

–Édes istenem, a lányommal egyidős – a főorvos 

szívét markolászta a látvány, és biztosra vette, hogy 

ugyanez a nő volt itt pár hónappal korábban 

gipszeltetni. „Elestem.” Mindig ugyanaz a válasz. 

– Valószínűleg akrobata – elmélkedett 

belenyugvóan. Erős gyűlölet ébredt benne a bántalmazó 

férfi iránt. – Halálbüntetés! Halálbüntetéssel sújtanám 

az összest! – keserű szájízzel lépett ki a kórteremből. 

Tisztában volt vele, bármilyen nyilvánvaló is, hogy nem 

balesetről van szó, nem tehet semmit. A nő mindig 

hallgat és védi az elkövetőt. Zsebkendőt húzott elő a 

köpenye zsebéből, és felitatta a homlokán gyöngyöző 

verejtéket. 

– Öreg vagyok már ehhez, nyugdíjba kellene 

mennem – zsörtölődött magában. 

Sietős léptekkel indult az irodájához. Félt, hogy a fiú

elment. 

– Doktor úr! Egy pillanat!– Az orvos meglepődő 

arckifejezéssel fordult az őt megszólító munkatársa felé. 

– A hölgy állapota stabil, igaz? 

– Mi-milyen hölgy? 

– A hölgy, akit fél órája hozott be a mentő és önhöz 

került. 

– Igen. Stabil. Szerencsére. Vagy talán nem is 

annyira szerencsés a helyzet. Ma semmiképp sem 

engedhetjük haza. 

– Nem értem az aggodalmát. Egy elmebeteg 

nőszemély, aki a boldogtalan férje idegein táncol. Nincs 

miért bent tartani. 

– Miről beszél? 

–Ismerem a nő férjét, tiszteletre méltó férfi, 

rengeteg pénzzel és túl jószívvel. Szánalomból tartja ezt 

a bolondot. Szegény lány, nem lenne hova mennie. De 

valójában egy vérszívó sárkány, aki mindezt az önzetlen 

jóságot kihasználja. – A negédes szavak hallatán az 

orvos nyakán kidülledtek az erek. 

– Még hogy megjátszás, még hogy pénzért! – 

dühöngött, már az agyvérzés környékezte. – Fogja be a 

pofáját! – ordította, tőle sosem látott felindultsággal. – 

Nem tudom, ki az a férfi, de azt sem bánom, ha Károly 

herceg. Nyilvánvalóan bántalmazza a feleségét, és, mint 

kiderült, nem is első alkalommal, amivel maga is 

tisztában van! 

A hatalmas hangzavar hatására a folyosó megtelt 

bámészkodó ápolókkal, még a kórtermekből is elő-

előbukkant néhány kíváncsi arc. A fiatal orvos büszkén 

húzta ki magát. 

– Amit ön állít, az puszta feltételezés, nem támasztja 

alá senki és semmi. Hívtam a férjét. A városon kívül 

tartózkodott a baleset idején. Nagyon felzaklatták a 

hírek. Egy szadista biztosan nem hagyna ott csapotpapot, 

hogy rohanjon hazavinni a nejét a gyerekekhez – 

elégedetten zárta le a beszélgetést, hátat fordított és 

mosolyogva távozott. 

A főorvos tátott szájjal meredt utána. Egyre csak az 

visszhangzott a fejében, hogy valahol gyerekek is 

vannak... 

*** 

– Ekkora szégyent! Ezt a megaláztatást! Fel tudod 

fogni, hogy én valaki vagyok ebben a városban?! Mégis 

hogy képzelted, hogy a vasalós horzsolásaiddal kórházba 

rohangálsz? – A férfi nekidobta a nőt az ajtónak. A 

gyenge asszony megbotlott és a földre rogyott. – Állj 

lábra, nem kell a színjáték, takarodj befele! –üvöltötte a 

férfi a holtsápadt, reszkető nőre, miközben 

folyamatosan lökdöste, rugdosta. 

– Hogy jött be a szeretőd, te ribanc? – súlyos 

kérdését hatalmas pofonnal nyugtázta.– Volt pofád sírni 

neki?! Egy taknyos hippit ölelgetve mész panaszkodni, 

sajnáltatni magad? – hangja egyre állatiasabbá vált. 

Tompa puffanások, csattanások zaja nyomta el a 

torz kiabálást. De a zokogás és a vékony hangú

könyörgés nesze így is lejutott az alagsorba... 

*** 

A pinceajtó még mindig kulcsra volt zárva. A fekete 

tömlöc mélyén a két gyerek ártatlan szemének fénye 

világított. Nyirkos, szakadt zsákokból készült fészekben 

gubbasztottak. Rutinosan mozgolódtak, nem először 

jártak ott. A néma kisfiú leszakította vékony pizsamája 

szárát, és az ablakon beszivárgó hólében mártogatva 

nyugtatta öccse elégett, hólyagos kezeit. Nehéz nap volt 

mögöttük, és bízott benne, hogy az esti kopogtatások 

megmentenek mindent. 

– Ismét bántja anyát. Tudod, ha majd felnövök, 

majd erős és gazdag leszek és… és megölöm. 

Beletuszkolom a kályhába és feltálalom a 

boszorkányoknak! – zokogta őszinte elhatározottsággal 

a testvérének, aki csak nézte, nem szólt, de szemeiből 

olyan erős gyűlölet sugárzott, amitől bárki megrettenne. 

Felnőttek módjára viselték az apjuk által rájuk 

szabott büntetést, de tudták, ki kell menniük, hogy 

édesanyjukat megmentsék. Kampók, gereblyék 

segítségével beverték az egyetlen kis ablakot, ami a 

pincéből a járdára nyílt, és próbáltak kimászni rajta. 

Hangokat hallottak, megijedtek, hogy apjuk tért ilyen 

korán haza. Pedig tudták, hogy ez majdhogynem 

lehetetlen, alig pár perce kattant a zár, ilyenkor napokig 

el szokott tűnni. Mégis riadtan hallgatóztak. 

– Nagy voltál, tesó! Megmutattad nekik!

– Kinek van egy gyufája? Ebben a kibaszott 

hidegben a gyújtóm kifingott – kacarászás és italozás 

hangjai szűrődtek be. A néma kisfiú tettre készen ugrott 

fel, és rángatta az ablak alá az öccsét, ki az egészből 

annyit észlelt: nem apa jött vissza. Bambán nézte a 

bátyját, és húzott egyet a vállán, mire kapott egy jó 

nagyot a kobakjára a mérges testvérétől. 

– Jaj, nagy majom vagy! – öltötte ki a nyelvét rá. 

Ahogy ezt kimondta, el is hallgatott. Felismerte az 

utcán mulatozó csapatot. 

Köztük volt ő is, ismerte fel a hangot, ő volt az, a 

szomszéd srác, aki szokott nekik titokban fát rakni, 

édesanyja bármennyire is rimánkodott neki mindig, 

hogy ne tegye. Ő volt az is, aki mindig csempészett nekik 

csokit a szerszámos ládába. Néha, amikor az apjuk több 

napja távol volt, bekúszott a hátsóajtó ingatag deszkái 

között, és kisautót vagy gyurmát adott nekik. 

Hirtelen ötlettől vezérelve torkaszakadtából kezdett 

kiabálni, hogy a távolodó tömeg meghallja őket. A 

húszas évei elejét taposó, besörözött fiú rögtön felkapta 

a fejét a hangokra, és annak ellenére, hogy a haverjai 

szerint csak hallucinált, visszarohant a betört ablakú 

pincéhez. 

Rövidesen piros-kék fények és sziréna hangja 

töltötte be a kis utcát. 

Anya jól lesz – gondolta a néma kisfiú, és 

megkönnyebbülve feküdt vissza a vászonfészekbe. 

Úgy tűnt, hogy alig egy pillanat telt el, amikor 

hangos léptekre és ordibálásra ébredtek.

– Hogy ilyen hamar? – sóhajtották, és megadóan 

várták,hogy rájuk törje az ajtót az ideges apjuk. 

*** 

Csendben teltek az elkövetkező hetek. A zsarnok 

elutazott, fontos üzleti útra, ami a szeretőjével való 

közös karácsony-szilveszter megünneplését jelentette. 

Anya rengeteget sírt, tudta, hogy jön a Jézuska, de 

hozzájuk csak a havat szórja le. Még egy ünnep, mikor 

nemhogy karácsonyfát vagy ajándékot, de még vacsorát 

sem kaphatnak. Már egy pár napja a pincében korhadó 

székekkel fűtötte a konyhát. Gondolatban már milliószor 

fogta fiait és elmenekült. Vissza a szüleihez, a békébe, 

nyugalomba. Valami a cselekvés pillanatában mégis 

megállította. A félelem rabláncon tartotta, rettegett, 

hogy bárhova is bújnának, megtalálja őket. 

Beleremegett az elképzelésbe, hogy elvinné tőle a fiúkat 

és bántaná őket, csak hogy kínozhassa. 

A szomszéd fiút is eltiporta. Az egyetlen embert, aki 

egy csipetnyi életet hozott a kriptájukba. Bántotta, ez 

teljesen bizonyos. Törött karral és monoklival hozta 

haza hetekkel korábban a rendőrség. Mindez nem lehet 

véletlen. Ő volt. Csakis ő tehette. Bármire képes, és meg 

is teszi. Immár őt is sikerült elűznie tőlük. Már nem 

integet be mosolyogva. Nem is haragudhatott rá, már 

sokszor könyörgött neki, hogy tartsa távol magát az őket 

felemésztő pokoltól. 

Mégis most, karácsonykor, a szeretet ünnepének

eggelén minden jobban fájt. Anya egész éjjel sírt és 

rimánkodott, hogy ne térjen haza a zsarnok ura. Ma 

még ne. Későn ébredt, szégyellte is magát. Gyorsan 

megmosdott, magára csavarta köntösét, majd 

szomorúan csomagolta be a dióból és gyufaskatulyából 

fabrikált kis játékfigurákat. Óvatosan lopózkodott a kis 

szobába, de az elébe táruló látványtól elállt a lélegzete. 

Piros szalagok díszítették a falat, angyalkák és 

hóemberek csüngtek róla. Az asztalon kalács és sültek 

voltak tálalva ezüstös tálcákon. A sarokban pompás 

karácsonyfa ontotta magából a színes gyertyák melegét, 

alatta három, aranyozott csomagolású doboz. Az 

egyiken névtábla jelezte: Hófehérke. A fiúk már 

hatalmas vigyorral és kikerekedett szemekkel várták, 

kiskatonásan ülve a kopott kanapén. A nő lábai 

megrogytak, és lehuppant a küszöbre. Fiai odaszaladtak 

hozzá, olyan szorosan ölelték, mintha már soha nem 

akarnák elengedni. – Látod, mami, én mondtam, hogy a 

Jézuska a szomszédban lakik! 

*** 

– Nyisd ki, légy szíves, tudom, hogy itt vagytok! – 

hangos kopogás és ismerős hangok verték fel a házat. 

Anya a konyhában serénykedett, próbálta 

eltüntetni a meglepetés-karácsony nyomait. Pár hétig 

gyönyörködtek a színpompás csodában, de már 

gyanúsan közeledett a ház urának hazatérte. 

A kopogtató hangjától kiment az erő a kezeiből és

az összes tányért elejtette. Néhány kibírta ugyan a 

harcot, a többi szilánkokra hasadt. Nem törődött vele. 

Rohant az ajtóhoz, kukucskálni próbált, hogy lássa, 

nem hallucinál-e. 

– Édesem, ne tedd ezt velem, szólalj meg! – esdekelt 

az ajtóban az idegen nő. 

A két gyerek egymás kezét fogva figyelte a mármár 

fuldokló, ajtóra tapadt anyját. 

– Ki lehet az? – suttogta az ifjabbik, mire a bátyja 

rémülten felhúzta a vállát. 

– Anya? Anya, tényleg te vagy az? – kérdezte 

sírva, alig hallhatóan, a fiatal, oly meggyötört 

édesanya. 

– Kicsim... Én vagyok az, kicsim. Hazaviszlek, 

mindhármatokat, picim! Vége van. 

– Anya, anyukám... hol, hogy találtál rám? – 

zokogta megkönnyebbülten. 

– A kórházból kerestek meg, egy fiú írt nekem 

levelet, tett képet a két csodálatos unokámról is. 

Hazaviszlek… vége van. Csak bocsáss meg nekünk! – 

zokogta az újonnan érkezett, középkorú nő. Ezen 

szavak hallatán azikrek szeme is táncolt a 

boldogságtól. 

– Nagymami, aki majd süt nekünk almás pitét és... 

és... és köt pulóvert, mint a mesében. Érted te? Érted? – 

magyarázta bátyjának, két kézzel mutogatva. 

– Ne sírjál, kicsim. Pakolj, pakolj össze. Érted 

jövünk, pár óra, apáddal jövünk és elviszünk. Végre 

megtaláltalak. Nyugodj meg kicsim, már csak jobb

lehet – csitítgatta rég elveszett lányát a nő, de ahogy 

beszélt, a hangja egyre távolabbról csengett. Az arcát 

is elnyelte a köd, lassacskán démonivá változott. 

Az eszményi álomképet megtörte a rideg valóság. 

– Ne bőgj nekem! Nyisd ki a szemed, te büdös 

ribanc! Nézz a szemembe! – üvöltötte torkaszakadtából 

az ikrek zsarnok apja. Idegesen tért haza, sokat 

telefonált, majd durván földhöz hajította a készüléket, 

kitépve a falból a vezetéket is. 

– Anya? – kérdezte rekedten a kábult feleség. 

– Anyád is undorodott tőled! Utolsó kutya, rühös 

dög, egy korcs vagy! Semmi más. Embert csináltam 

belőled, mindent megkaptál, de ez sem volt elég. 

Telhetetlen ribanc! – torz, állatias hangon bömbölt, 

miközben teljes erejéből rugdosta a földön önkívületben 

fetrengő nőt. Réges-rég nem volt már jelen. Öntudata 

óvta, elmúlt idők világába repítette. Kívülállóként 

figyelte gyermeki énjét, érezte a frissen sült kalács 

illatát, amit édesanyjával együtt dagasztott. Hallotta az 

anyja hangját. Tudta, ha ő ott van, minden rendben 

lesz. Édesanyja szereti, megbocsájt neki. Megbocsájt 

mindent és megvédi őt. 

– Anya, vigyél magaddal… – suttogta lassan, 

miközben két kézzel próbálta letörölni arcáról a vért. 

– Odamész te! Anyádhoz, a pokolba! Anyád 

megdöglött több éve, apád még előtte! – röhögött 

elégedetten. – Ezt sem tudtad, mi? Nincs senkid, nem 

vagy nélkülem semmi. De nem bírtál a picsáddal, neked 

ez nem volt elég! – gyűlölködve köpködte a szavakat, és

csak ütötte, ütlegelte. Hajánál fogva emelte fel a nő fejét 

és csapta a padlóhoz. Kegyetlenül, élvezettel. 

– Engedd el! – hallatszott a zokogó, vékony hang, 

miközben a kisfiú az apja hátát csapkodta egy 

fakanállal. 

A férfi egy pillanatra megdermedt, elengedte a nőt. 

Baljós tekintettel megfordult, és a kezével máris 

lesújtott. Néma kisfia óvatosan megfordította 

édesanyját, és blúzát nyálazva mosdatta annak arcát, 

ami eltorzult az ütésektől. Annyira feldagadt, hogy a 

szeme ki sem látszott. Puszilgatta a nőt, simogatta a 

kökény haját, remélte, könnyeivel életet lehelhet még 

belé. 

Hatalmas robaj bénította meg a kegyetlen 

csatározást. Az ajtó darabjaira hasadva nyílt ki, és 

mintha egy vérszomjas oroszlán rontott volna be rajta. 

A férfi meglepetésében elengedte fiát, aki rögtön a 

pincébe menekült. Idősebbik ikerfia még mindig 

hangtalan térdelt, szeretett anyja élettelen tetemét 

ölelgetve. Alkoholos lehelettel, egy hatalmas fejszével a 

kezében robbant be a házba a szomszéd fiú. Tajtékzott a 

dühtől, szeme zavart volt, hirtelen felindulásból tört be, 

az esti sörök bátorítására. Hallotta a kiabálást, de 

minderre nem volt felkészülve. Borzasztó látvány 

fogadta, érezte, elhányja magát. 

– Atyaságos szent ég! Hova kerültem? – gondolta 

elkeseredetten. 

Tekintete összeakadt a ház uráéval. Veszett düh és 

egyben félelem sütött a gonosz szempárból.

– Sarokba szorítalak, te féreg, legyen bármi – 

sziszegte, a baltát a férfi felé lóbálva. – Mi lett, 

nagyfőnök? Beszartál a taknyos kölyöktől? Most már 

esküszöm, én esküszöm neked, nem úszod meg 

szárazon! Leszarom, kiket ismersz, leszarom, mennyi 

pénzed van, a baltával csapom szét a koponyád, és 

szétkenem az agyad! Felfogtad?! – kiabálta zokogva. A 

férfi, mint vadászidényben a róka, érezte vesztét, és úgy 

rohant ki a házból, mintha tűz karmai közül menekülne. 

A szomszéd fiú remegve ejtette ki kezéből a 

barkácsszerszámból lett fegyvert. Ránézett a halott nőt 

rázogató kisfiúra, térdre rogyott, és zokogva okádott. 

Úgy érezte, hogy a föld felgyorsult körülötte és egyre 

sebesebben forog. Még nem fogta fel a történteket, de 

azt igen, nagy a baj, és a bűntudat felemésztette. 

Néhány szilánk, pár törött rész 

Marad majd, s álmodból ver fel 

Hogy nincsen tovább, s ez így van rég 

Míg élve oszlunk semmivé 

Mérgesen forgolódott az ágyban, erősen szorította a 

párnát a fejéhez. Próbált nem a zajokra figyelni, 

elmélyülni a pihentető alvás örömeiben, de mégsem 

sikerült. Bárhogy is erőltette, nem tudta nem hallani a 

monoton dübörgést, csörömpölést, na meg az állati 

röhögést és nyögést. Egész este türelmesen várta, hogy 

pinceszobájára rátelepedjen a nyugtató csend. 

Teltek az órák, és a zaj egyre csak erősödött. Így

ment ez már hónapok óta. A hetek teltek, és ő mindig 

bízott benne, hogy aznap lesz az utolsó összejövetel. Az 

idő múlásával már csak abban reménykedett, hogy 

egyszer majd csak megunják. De nem. Úgy tűnt, már 

sosem lesz vége. Valószínű, hogy a nagy vendégsereg egy 

része már nem is vendég, beköltözött és itt marad 

végleg! – fordult meg többször a fejében a rémes 

gondolat. 

Zavarta a tény, hogy akárhányszor felmegy a 

lakásba, emberekbe botlik. Részeg, szakadt emberekbe, 

félmeztelen, vihogó nőkbe. Gyűlölte őket mind. Gyűlölte 

a fürkésző tekintetüket, gyűlöl te, hogy akárhányszor 

elment mellettük, összesúgtak mögötte. Gyűlölte, hogy 

már otthon sem lehet otthon. Gyűlölte, hogy privát kis 

kastélyának emlékereklyéit becstelenítik meg ezek a 

vérengző, kábult lények. Nem tudta kezelni az elvadult 

dzsungelt. Inkább ki sem mozdult az alagsorból, hiszen 

mindenkinek csak kellemetlen perceket okozott a 

találkozás. Már belefáradt abba, hogy eljátssza, nem 

hallja a gúnyneveket, amelyekkel oly nagy szeretettel 

illették. Néhányat lejegyzett magának, mivel roppant 

kreatívnak tűntek a számára: pincepatkány, élő halott, 

sápadt zombi, néma buzi, csendes gyilkos. 

Csendes gyilkos. Hah, nem is vagytok ti mind olyan 

nagyon hülyék, mint amilyennek tűntök. Élvezném 

minden pillanatát az elmúlásotoknak. De nem, nem 

engedném, hogy csendben, tisztán távozzatok. Nem. 

Azt nem érdemlitek. Vér, szenvedés az, mire 

rászolgáltatok, nem más. És az utolsó szó jogán

imánkodhattok, mint a csapdába szorult patkányok. 

Tudjátok, minden gyarló áldozat ugyanolyan. Eldobja 

magától az emberi méltóságát és sír, könyörög, 

ígérget. Élvezet lehet hallgatni, ahogy a zokogás 

facsarja meg az olyan nagyon büszke képét, és taknyát 

a karjával próbálja letörölni. Hmm, de feladja, ezt is 

feladná hamar. Belenyugodna, hogy haldoklik, itt vége 

van, és nem, akkor sem bűneit bánná, hanem kegyes 

gyilkosát alázná, bár már régóta saját ürülékében 

hempereg – agresszív elképzelései felvidították. 

Úgy döntött, hogy nem kísérti tovább a sorsát. 

Felkelt az ágyból és elképzelte, hogy keres egy nagy 

baltát, felmegy és hazakergeti a tivornyázó tömeget. 

Lomhán húzta fel magát a lépcsőkön, mintha zavarná, 

hogy a baltás kirohanás mégsem kivitelezhető álomkép. 

– Hova a picsába tettétek el azt a kibaszott cigis 

dobozt? Nem hiszem el, hogy valamelyik állat rajta ül! – 

Ahogy óvatosan kilépett a pince ajtaján, a kultúra olyan 

súlyos mértékben hullott a nyakába, hogy rögtön 

megbánta korábbi elszántságát. 

Csalódott az eléje táruló látványban, de inkább csak 

önmagában, mert elhitte, hogy ez alkalommal nem ez a 

disznóól fogadja majd. Keserű fintorral az arcán vágott 

át a részegen fetrengő, röhécselő tömegen. Az elhangzott 

becsmérléseket meg sem hallotta. Szemével öccsét 

kutatta, hetek óta nem volt szerencséje személyesen 

beszélgetni vele. Reménykedett, hogy nem esett kómába, 

esetleg fekszik valahol önkívületi állapot ban, mint az 

már oly sokszor megtörtént korábban. Arra is gondolt,

hogy netán régen elhagyta a várost, sőt, az országot is, 

csak a kedves barátainak felejtett el szólni. 

A ház összes helyiségébe bepillantott, de az 

ocsmányan lihegő, vonagló, félmeztelen, kábult nőkön, a 

hangos metálzenélés az idegen, torz arcokon kívül más 

nem üdvözölte. 

– Undorítóférgek – gyilkos elméleteit szövögetve 

nyitott be a fürdőszobába, hol keserű diadallal végre 

megtalálta testvérét és annak barátját, amint letolt 

nadrággal térdeltek, kezükben sör és cigaretta. Közöttük 

egy félkopasz lány serénykedett, orálisan és manuálisan, 

felváltva kényeztette a két férfit. 

– Egyre szebb – mondta halkan, búgó hangjából 

nyugalom áradt. 

– Tanulj meg élni, barátom! – énekelte neki a 

kéjesen nyögdécselő idegen pasi, de amire mondandója 

végére ért, máris hátrált ki. Még hallotta a mosdóban 

élvezkedő gúnyos megjegyzéseit, amit öccsének 

mondott. – Ej, tesó, a bátyádra ráférne már egy kiadós 

dugás – olyan büszkén ejtette ki a szavakat, mintha 

világot megváltó eszmefuttatásokat boncolgatna, 

nagyokat hahotázva saját jópofaságán. Mire felnézett, az 

ifjabb iker már nadrágban állt előtte, ingét igazgatta. 

Egy szót sem szólt, sietett ki bátyja után. Szégyellte 

magát, testvére szeméből az a fajta erős megvetés áradt, 

ami nem hagyta nyugodni. Hosszú idő után először 

érezte, átlépte a határt és beszélnie kell vele. 

Miután atyai felháborodással csapta be maga után a 

fürdőszoba ajtaját, kifújta a levegőt, és próbálta kiverni

a fejéből a látottakat. Legszívesebben kirángatta volna 

testvérét, és addig pofozza, míg végre kijózanodik. De 

nem tette, nem tehette. Egyelőre abban sem volt teljesen 

biztos, hogy létezik öccsénél józanság-közeli állapot, 

nemhogy akkora pofon, ami előhozná belőle azt. 

Haragudott rá, de a lelke mélyén sajnálta, és gyűlölte 

magát, hogy nem tud segíteni neki kihúzni a lábát a 

maga által ásott sírból. 

Az elmúlt pár évben testvére az amerikai filmeket is 

túlszárnyalta kicsapongásaival. Minden héten, mi több, 

naponta új nők, alkohol és drogok ölelésébe menekült. 

Amióta beledobta magát a zene Bermudaháromszögébe, 

nem tudott magához térni. Rájött, hogy 

jó, sőt, nagyon jó a műfajában és elég jóképű ahhoz, 

hogy bárkit az ujjai köré csavarhasson. Ha ezt nem a 

hangszere játékával, akkor kisfiús sármjával és acélkék 

szemei pajkos csillogásával érte el. Élvezte, esze ágában 

sem volt leállni, pedig még külső szemlélőként nyomon 

követni a napjait is pusztító volt. Már belegondolni is 

gyomorforgató. 

Földúltan csörtetett át ismét a házban egyre csak 

szaporodó tömegen, amikor egy újonnan érkezett arcot 

vélt felfedezni a hatalmas kavalkádban. Egy fiatal lány 

kuporgott a kanapé karfáján, hatalmas fekete szemeivel 

pásztázva a jelenlévőket, miközben görcsösen szorította 

kezében öngyújtóját és idegesen szívta a cigarettát. 

Kényelmetlenül érezte magát, azt 

messziről le lehetett olvasni porcelán arcáról. A férfi 

egy pillanatra megtorpant, és csak figyelte a lányt, aki,

miután találkozott a tekintetük, hatalmas mosollyal 

üdvözölte. Odalépett hozzá, két hatalmas puszit nyomott 

az arcára, és csacsogva elmesélte a hosszas útját, mire 

végre ideért, örült a viszontlátásnak, és persze a 

szállásnak, mit már korábban felajánlott neki. A tőle 

megszokott komorsággal hallgatta a lányt, majd miután 

az közölte, hogy az egész lakásban nem talált helyet, 

nemhogy aludni, de még a csomagjainak sem, fogta 

annak táskáit, és intett, hogy kövesse. 

A lány óvatos léptekkel követte a nyirkos lépcsőn a 

pincetorkolat felé, de az arca rezzenéstelen maradt. 

Nem tűnt meglepettnek a szállás mélysége miatt. A 

rideg kék szemek viszont minden rezzenését figyelték, 

mintha próbálnának a lány gondolataiban olvasni, és 

rájönni, ki is ő, mit keres itt a cirkuszi artisták 

tömegében. 

– Gyönyörű!– ámuldozott a lány, mikor beértek a 

szobába, és nem kis megdöbbenéssel körülnézett. A 

gyertyák lángjainak árnyéka táncot lejtett a falakon, 

zene lágydallamait keretezve. A gyenge fényben minden 

bútordarab, könyv és dísz hatalmasan tornyosult fölé, 

mintha szigorúan vizsgálnák, ki az idegen jövevény. 

– Örülök, hogy tetszik – búgó hangja betöltötte az 

egész helyiséget, arcán halvány mosoly suhant át.– 

Mosdóm nincs, csak az emeleten. Bármire szükséged 

lenne, szólj. 

Letette a táskát a faragott székre, majd rutinosan 

előhúzott egy matracot és beágyazott. Bort töltött, és 

leült az asztalhoz egy hatalmas lexikon elé olvasgatni.

A lány cigarettát kotort elő a táskájából, rágyújtott 

és elindult fölfelé. Csendben csukta be maga mögött az 

ajtót, hogy ne zavarja meg az olvasásban. Mégis, ahogy 

kattant a zár, a férfi felemelte a fejét a könyvből, 

hátrafordult, és sokáig nézte az ajtót, majd az új ágy 

kötötte le, tekintetével fürkészte a kitűzős táskát. 

Kíváncsi volt a lányra, maga sem tudta miért, de 

kíváncsi volt azoknak a hatalmas boci szemeknek a 

történetére. 

– Érdekes – hümmögött magában, amint 

kényelmesen hátradőlt, és behunyt szemmel dudorászni 

kezdett. 

– Hová tűnhetett el? – mérgelődött csendesen, 

miközben a még számára is hatalmasnak tűnő 

tömegben testvérét kereste, aki néhány perccel 

korábban rajta kapta extrém kis élvezkedésében. Mély 

levegőt vett, majd módszeresen kifújta. 

Tudta, utána kell mennie az oroszlán barlangjába, és 

abból számára semmi jó nem sülhet ki. Nem kis 

meglepetésére épp nyílt az ajtó. A bátyja robosztus 

alakja helyett egy kecses lány lépett ki rajta, kinek 

rögvest meghűlt az ereiben a vér, amikor a tekintete 

találkozott a férfiéval. Még levegőt venni is elfelejtett egy 

pillanatra. 

– Ezt mégis hogy csináltad? – kérdezte döbbenten, 

közben nagyon gyorsan szétnézett a házban, hátha talál 

egy ajtót, egy ablakot, egy rést, bármit, ami 

megmagyarázná a jelenséget. Biztos volt benne, hogy

amikor rágyújtott a cigijére, a férfi még a pincében ült 

és olvasott. A pincében ült az asztalnál, fekete ingben, és 

bort kortyolt. De a szeme nem hazudik, itt áll előtte 

izomingben, farmerban. 

– Ez nem lehet igaz – gondolta és a biztonság 

kedvéért megtörölgette a szemét. 

– Ne haragudj, teljesen elfelejtettem, hogy ma 

érkezel, pedig érted mentem volna! Örülök, hogy 

egyedül is idetaláltál. Hozd a csomagod, keresünk neked 

helyet – üdvözölte kedélyesen. 

A lány kábultan hallgatta, és biztos volt benne, hogy 

képzelődik. 

– Már elvitted a csomagjaim,és megvetetted az 

ágyam is, nem emlékszel? – kérdezett vissza félénken. 

A férfi átölelte és hangosan kacagott a lány 

zavarodottságán. 

– Azt hiszem nélkülem is sikerült megismerned a 

bátyámat – mondta, miközben még hangosabban 

kacagott. Megnevettette a hihetetlen helyzet: testvére 

fészket rakott a pincében egy vendégnek. 

Néma vagyok, süket és vak, 

Primitív lény az emberi agy. 

Látom magam nyolc évesen, 

Könyörgöm azért, hogy vége legyen. 

– Ébresztő! – harsogott az egész terem, ahogy élesen

szólt a csengő. 

Tizenkét ágy sorakozott egymás után, katonás 

sorrendben, a fal mellett. Tizenkét álmos szempár nézett 

a nagyvilágra. Tizenkét egyforma, néhol foltozott 

pizsama bújt elő a sötétzöld, bolyhos gyapjútakaró alól. 

Csendben, fegyelmezetten igazították meg a 

fekvőhelyüket, öltöztek be sötétkék vászon 

egyenruháikba, és indultak reggelizni. Tizenkét 

iskoláskorú kisfiú menetelt a hatalmas lépcsőkön az 

étkező felé. Úgy tűnhettek, mint Hófehérke törpéi, de 

sajnos a mesevilágot már rég kiégették belőlük. 

Két lánynak tűnő, fekete hosszú hajú fiúcska volt a 

sor végén. Nem siettek, nem volt étvágyuk, de menniük 

kellett. Ez a szabály, ők pedig megtanulták betartani 

azokat. Mindegyiket egyenként, fontossági, sőt ha kell, 

ábécésorrendben is. 

Pillanatok alatt repült el a hét év, mégis 

kínszenvedésnek tűnt minden perce. Nem ismerték meg 

soha a szobában lakó másik tíz fiút. Cserélgették őket, 

költöztették, kiadták, sőt néha eladták őket családoknak. 

Mint átmeneti szálló használták az otthont, a nevelőkön 

kívül tán legtöbb időt az ikrek töltötték el itt. 

Évfordulót ünnepeltek ma, a szakácsnő külön pitével 

készült nekik, még ajándékot is kaptak. Egy új 

törölközőt, hímzett kezdőbetűkkel. Az ifjabbik testvér 

mohón tömte magába a cseresznyés finomságot, míg 

bátyja megszokott komorsággal vizsgálta a törölközőt. 

Krémszín, pamut, hímzett fehér virágokkal. Tökéletes 

mása, igen, ugyanolyan, mint anyjáé volt, amivel mindig

letörölte a könnyeit. Épp, mint az, amelyet az utolsó 

percekben a vére színezett... 

*** 

Január volt, csípős, jeges január. Az apa kegyelmet 

nem ismerve kínozta a fiatal nőt, nem törődve 

gyerekeivel sem, kik végig figyelemmel követték minden 

mozdulatát. Majd olyan gyorsan történt minden, csak 

képkockák kesze-kuszasága maradt meg az 

emlékeiben... 

Betörték az ajtót, recsegett ropogott, ahogy 

darabokban kiszakadt a sarkából. Betoppant a 

kedvenc szuperhősünk. Fejszével a kezében mutogatott, 

és nagyon-nagyon hangosan ordibált apára, 

csúnyákat mondott, mind félelmeteset. Apa elment, a 

konyhába ment… oda menekült… 

Szirénák visító hangja hallatszott az utcán, erős 

kék fények világítottak. A baltás, ő ment és hívta őket. 

Biztosan ő volt. Öcskösnek vérzett a szája, nehezen 

kapott levegőt. Kikúszott a konyhába. Nem szabadott 

volna. Benn volt apa, bántani fogja. Anya véreset 

hányt… nem pillantott és nem lélegzett, csak erősen 

szorította a kezem. Már fájt, de hagytam. Csattanás 

szűrődött ki a konyhából, talán felborult egy szék, 

vagy eldobták. 

– Fiam… kisfiam segíts… ne! 

Apa fulladozó könyörgése undorító. Sosem mondta

még, hogy fiam. Apának sem szabadott szólítani. 

Megalázó lett volna az ő rangjában. Uram… így hívták 

apámat, hisz nem tudom, mi lehetett a neve. Anya 

sosem ejtette ki a nevét, nem beszélt róla. Ha nem volt 

otthon, eljátszotta, hogy nem is létezik. 

Miért tetted, anya? Miért nem meséltél róla? Ki a 

mi apukánk?Miért rossz ember? Volt ő jó is? Miért van 

nekünk itt az otthonunk? Anya, miért hallgattad el a 

válaszokat, miért nem kérdezhetlek már meg sosem? – 

elmélkedett a kisfiú, miközben undorodva piszkálta a 

tányérja tartalmát. 

– Anya, drága anyukám… – hagyták el ajkait 

hangosan a szavak az ételre meredve. 

Öccse tele szájjal bámult rá, majdhogynem kiejtette 

a félig rágott süteményt. Tágra nyitott szemmel, 

lélegzetvisszafojtva figyelte testvérét, mint a tanítványok 

nézhették Krisztus mennybemenetelét. Ama pedig 

óvatosan hajtotta oldalra a fejét, és anyáskodó 

mozdulattal törölte le öccse arcáról a piskótát, majd 

felkönyökölve sóhajtott egyet. 

– Mit akart apa aznap a konyhában? – kérdezte, 

aminek hatására testvére holtsápadtan elájult. 

*** 

Látod, anya? Hiába kértél álmaimban, hogy 

beszéljek hozzá, még gyerek, nincs rá szüksége. Rád 

lenne. Drága anyukám, nem jó itt nekünk, miért nem 

jössz értünk és viszel el oda messzire? A nénik itt az

otthonban azt mondták, hogy elmentél az Angyalok 

országába, ahol mindenki kedves, zenélnek a fák és 

cukorból vannak a felhők. Minket miért felejtettél itt? 

Ugye, ugye nem felejtettél el? Anya, te ugye soha, de 

soha nem felejtesz el minket? Ugye soha nem hagytál 

volna el, ha nem muszáj? 

Anya, vigyél magaddal, gyere értünk és ölelj át. 

Majd minden este befonom a hajad, mint régebben, és 

énekelsz, hogy elaludjunk… Anyukám, hiányod néha 

fojtogat. Szeretlek nagyon. 

Idősebb fiad 

Öccse ágya mellett ült és gyorsan írt, aztán az aláírt 

levélkét borítékba zárta és elrejtette a matrac alá. 

Óvatosan felpofozta a testvérét, jelezve, hogy elég volt, 

ébresztő. A két pár szürkéskék szempár teljesen 

összeforrt. Furcsán méregették egymást. 

– Te beszélsz? – kérdezte a még mindig kábult 

ifjabb iker. 

– Igen – hangzott a könnyed, tömör válasz. 

– Majom – dobta oda hirtelen a másik. 

Mérgesen húzta a fejére a takarót és fordított hátat. 

Megbeszélték, mindent megértett. Bátyja gúnyos 

mosollyal figyelte a megjátszott reakciót. Megigazította 

a testvére feje alatt a párnát, és kisétált a szobából. 

Nemsokára tizenhárom éves, de így, hét év után sem 

tudta megszokni az új otthonukat. Aggódva nézett 

vissza a már alvó öccsére, mielőtt rácsukta az ajtót. Úgy

érezte, felelősséggel tartozik érte, és talán, ha egy volna 

belőle, már rég nem lenne itt. 

Végtelennek tűnő hét éve voltak már ide bezárva, 

mégis, mintha tegnap hozták volna ide őket. 

*** 

Öccse sántítva távozott a konyhából, riadtan nézett 

körül, annyit mondott: Most már vége, elment, majd 

fulladozva rogytak meg lábai a saját súlya alatt. Abban a 

pillanatban egy kisebb tömeg rontott rájuk. Színes 

társaság érkezett. Voltak néhányan piros egyenruhában, 

míg a többi kékben. Ők fegyverrel a kezükben jöttek. 

Kitépték a gyerek öléből az anyja tetemét, fekete zsákba 

tették, majd öccsét hordágyra fektették, és a hatalmas 

szirénázó autóhoz vitték. Káosz tört ki a házban, 

mindenki mindenfelé szaladgált, kerestek valamit, bár 

látszott, ők sem tudják mit. 

Az úton, a pinceablak előtt faggatták és kérdezgették 

a baltát még mindig görcsösen szorító srácot, ki hol 

dadogott, hol csak zokogott. Sajnálta őt. Rettegett, hogy 

ezek a komor bácsik majd bántják. De nem mert 

kiszólni, hogy megvédje, örült, hogy vele nem törődött 

senki. Egy ideig még figyelte az eseményeket, majd 

anyja kötött sálját nyaka köré csavarta, és szótlanul 

surrant vissza a pincébe. 

Négy nap múlva jöttek érte, mikor a szomszéd fiú 

elmondta a kihallgatások során, hogy ikerpár volt a 

családban. Egyformák ugyan, de mégiscsak ketten 

vannak. Akkor vetette meg először ebben az intézeti

szobában ágyát. Egyedül, hisz öccse még kórházban 

feküdt. 

Senki sem mondta, hogy hol van, jól van-e a 

testvére, lélegzik-e még egyáltalán? Sajnálkozó 

pillantásokkal találkozott csupán, bármerre is nézett. De 

egy szót sem szólt senki a jelenlétében. Nem tudták, 

süket-e, vagy egyszerűen a trauma okozta a némulását. 

Pokoli napok voltak ezek a megváltó 

mennyországban. Zavarta ez a csend, ez a törődés. Várta 

a pofonokat, sikoltást. Többször riadt fel éjszaka a 

semmiért. De minden nyugodt volt. Mégsem volt jó 

semmi. Hiányzott az anyja, a pokróca, a testvére, a 

pince. A rideg,penészes pince. Ott ült volna a 

legszívesebben, egyedül a zsák-fészkében. 

Évek elteltével sem változott benne a honvágy. Rég 

felnőtt, önmaga csendes világában. Figyelte öccse 

viselkedését, írogatta leveleit. Mindent lejegyzett, 

minden elhangzott mondatot, párbeszédet, vitát, majd 

újra és újra olvasta és elemezte. Át rendezte a 

történteket, addig-addig, míg minden ugyanazon a 

síkon történt, mégis teljesen megváltozott a végkifejlet. 

Hobbijává vált a forgatókönyvgyártás, mellette 

rengeteget olvasott. Sosem játszott a gyerekekkel, nem 

vágyott homokozók, hinták közelébe. Félszegnek érezte 

magát, ha nevetnie kellett, a társaságot sem szerette, 

csak távolról boncolgatni. Valami módon meg kellett 

védenie magát ettől a világtól. Mintha erre tanította 

volna környezetének minden rezdülése, mióta csak élt. 

Nem volt néma, csak félt a saját hangjától, a szavak

súlyától, a mondatok erejétől. 

A szavak égetnek, sebeket ejtenek. Hiába szállnak el 

a hangok, a lélek oly soká vérzik tőlük. Minden ott 

marad az elmében örökre, és csak visszhangzik és 

visszhangzik. Nem tudott megbízni itt senkiben. A 

mosolyaik mind hamisak voltak, pofonjaik annál 

őszintébbek. És azt önzetlenül osztogatták. Öccsét 

büntették a legtöbbet a nevelők azért, mert önkényesen 

cselekedett és sosem állt be a sorba első kérésre. Társaik 

meg ikertestvére furcsasága miatt. Bolondnak titulálták, 

gyengének és debilnek. Ezt nem tűrte, mindig testvére 

védelmére kelt. 

Nagyon eszes volt, mégis testvére hidegvéréből 

számára semmi nem jutott, hirtelen helyzetekben állati 

ösztönei vezérelték. Az iskolában szívesebben köpködte a 

papírgalacsinokat, mint dolgozatot írjon, többet 

tekergett, mint a tanórákon jelentkezett. Mégis mindig 

jeles volt, sőt dicséretes a bizonyítványa. Sosem fordult 

meg a fejében, hogy is történhetett ez. Biztosra vette, 

hogy csak azért elnézőek vele, mert intézetis gyerek. Épp 

ezért még inkább letojta az egészet. 

Utálta az iskolát, utálta érezni a tanárok 

szánakozását és eltűrni az osztálytársak lenézését, mert 

ők a szerencsétlen árva kölykök. 

Nem akart szegény szerencsétlen lenni. Minden 

vágya az volt, hogy elszabaduljon a gyermekotthonnak 

nevezett börtönből, és bebizonyítsa mindenkinek, hogy ő 

igenis valaki. És majd, amikor már a lábai előtt fog 

térdelni mindenki, aki lenézte és bántotta őket, akkor

majd kegyetlenül átgázol rajtuk. A bosszú iránti 

képzelgése olyan édes volt, hogy a valósággal már ideje 

sem volt foglalkozni. Talán azért nem vette észre 

korábban azt sem, hogy testvére nem néma és 

rendszeresen az ő nevében remekel az iskolában. Őt nem 

kötötte le a történelem, sem a matematika, az 

irodalomtól egyenesen a hideg rázta. Egyetlen tárgy 

érdekelte, a zene, a hangszerek és az ének. A zene volt az 

egyetlen dolog, ami mosolyra fakasztotta. Ha a zongora 

dallamai megszólaltak, akkor rögtön elfelejtette a világ 

elleni terveit, és csak hagyta, hogy a lelke sodródjon az 

árral. 

Ennyi maradt meg nekik a hét kesernyés év után: az 

emlékek, a gondolatok, a zene, egy krémszínű törölköző, 

no meg persze ők ketten. 

Emlékszem a pontra, hol kezdtük 

Sok naiv, ártatlan percre 

Közös álmunk nem felejtjük 

Nem leszünk vágyaink veszte 

Nem vigasz, hogy nincs igazság 

Perzselő augusztusi délután volt. Gyerekek zsivaja 

töltötte be a parkok játszótereit. Sziporkázó, nyugodt 

nyár volt. Két teljesen egyforma fiú ült egy 

padon,hatalmas csomagok hevertek mellettük a porban. 

Egyikük buzgón lapozgatta a friss napilapot, míg a 

másik szórakozottan nyalogatta a vaníliás fagylaltját, és 

a gitártáskájából kotorászta az aprópénzeket,

összeszámolva. A végeredmény látszólagosan 

felvidította. 

– Sikeres napot zártam – jelentette ki diadalittasan. 

– Ma én fizetem a vacsorát. Testvére mosolyogva 

pillantott fel az újságból. Tekintetéből őszinte büszkeség 

áradt. 

– Ma és mától mindig – válaszolta, azzal fütyörészve 

merült el a keresztrejtvényben. 

Öccse pár percig figyelte minden tollvonását, majd 

felállt és kinyújtózott. A nyakába akasztotta a hangszert, 

és elindult folytatni a munkát. 

Néhány hónapja, ahogy betöltötték a tizennyolcadik 

életévüket, a napjaik az intézetben meg voltak 

számlálva. Tisztában voltak vele, hogy menniük kell. 

Maradni nem maradhattak, de a nagyvilágban sem 

várta őket semmi. Már akkoriban is kisurrant, és estig 

zenélt különböző parkokban, sétányokon, éttermek 

környékén. Eleinte csak azért, hogy szabaduljon a 

gondolataitól, de aztán jöttek az adományok, az aprók 

és a sörök. Beindult az üzlet. Egyre jobban keresett, a 

népszerűsége is az egekig szárnyalt. Olyan nők engedték 

be a „csillagszemű művészt” a szoknyájuk alá, akik 

korábban az utcán is elkerülték volna. Ügyes kis 

összegeket spórolt meg, és még többet költött. Élvezte a 

csillogást, és megnyugtatta a pénz adta biztonság. Nem 

is tett érte semmit, csupán közönség tár sult az addig 

magányos dalolászásra. Bátyjának sem beszélt erről, 

nem akarta, hogy aggódjon érte, mégis színt vallott, 

mikor látta, hogy szüksége van támogatására. Mindig az

ő vállán hevert a kettejük gondja– baja, de ebben a 

helyzetben nem titkolhatta el előtte, hogy egyelőre még 

nem vár rájuk az éhhalál. 

Most pedig eljött a nap, az elkerülhetetlen költözése. 

Úgy érezte, mintha végre elvágták volna a köteleit és 

szabad lehet. Úgy érezte, hogy végre boldog. 

Ami minket bélyegez meg, velünk él, s remélünk 

véle. Erőt ád a némaságban, ahol várunk a saját 

időnkre. Nem kértem soha jövőt, de a múltam 

enyémnek érzem, nem kötöm fel magam a kendőt, 

tapadjon máshoz a vérem. Nem vigasz, hogy másnak 

rosszabb, nem vigasz, hogy másnak se jár. Felejtés a 

gyenge jussa, gyalázat és lemondás. Csak annyi lesz a 

sírunkra írva: „A világ reánk sohasem várt.” Emlékezz 

a pontra, hol kezdtük, sok célra, hiú reményre, amit 

tettünk nem feledjük, legalább ezt hagyjuk örökbe. 

Falak ellen, széllel szemben,szüntelen kereszttűzben,túl 

nehéz erőre lelni, s hinni egy saját jövőben. Ha kérnék 

valamit mégis félek, az csak annyi lenne milyen volt 

tisztának lenni hadd ízleljem csak egy percre még… 

Csak egy percre még. 

Fivére búgó tenorja bemászott a bőre alá. Nem 

csodálkozott, hogy minden járókelő megáll egy 

pillanatra, ha meghallja. Percekre őt is hipnotizálták az 

eldúdolt sorok. Aztán visszazuhant a testébe. Egy 

rozsdás kulcscsomót tartott a markában. Úgy érezte, el 

kell dobnia, mert égeti. Mintha a pokol kulcsai lennének 

a birtokában, a pokolé, mi hazavárja tékozló

gyermekeit. Rettenetesen félt ettől a naptól, félt, mert 

tudta, tehetetlen, ez a nap bármelyik pillanatban 

beköszön. És megérkezett. Belepottyant a 

legborzasztóbb rémálmába, amiből az ébredés már nem 

lehet kiút. 

Próbálta kizárni a fejéből a nyomasztó gondolatait. 

Egy egész élet várt rá, ami alatt elemezhette, szükség 

volt öt perc szünetre. Hallgatta öccse játékát, büszkén 

szívta magába a dallamot, bár a gitár húrjainak minden 

pendülése késként hatolt a szívébe. 

Másodjára egy kavics verte fel az éber 

álmodozásából, ami éppen a homlokán koppan. 

– Ezt neked dedikálom! – kiáltott felé a testvére egy 

bokor tövéből, majd kacarászva rázendített. – Nincsen 

apám, se anyám, se istenem, se hazám. Eladnám a 

lelkemet, de az ördög-maga se venné meg! 

A dal végeztével felállt, ünnepélyesen meghajolt, és 

mellkasára szorított kézzel megköszönte a bokrok és a 

fák elismerését, a vastapsot, mit a szél küldött neki. 

Kacér mosollyal és szerénységgel fogadta a dicséretüket. 

Rákacsintott a kuncogó testvérére, és szalutált felé. 

Eltűnt az utca forgatagában, majd széles vigyorral, két 

hot-doggal és gőzölgő kávéval tért vissza. 

– Még cigim is van. Na, ne légy álszent, tudom, hogy 

pöfögsz te is! – hahotázott saját viccén, és nagyot 

harapott a kifliből. 

– Egyél már baffmeg, kihűl – rúgta bokán az öccsét. 

– Paraszt, tele szájjal pofázol, most meg könyékig le

vagyok köpve! – zsörtölődött, és megdörzsölte sajgó 

bokáját. 

– Paraszt vagy te! – válaszolta kacagva, reflexből 

testvére arcára dobva a mustáros szalvétát. – Na, nézd 

meg magad! 

Kellemes, piszkálódó hangulatban fogyasztották el az 

ételt, majd mély csend ült közéjük. Annyi mindent ki 

kellett volna mondaniuk, de tudták, a másik is épp arra 

gondol. Annyi kérdésük lett volna, annyi kételyük, de 

egyikük sem tudta volna megválaszolni. Nyomasztó volt 

a titkolózás, de kimondani olyan lett volna, mint savat 

önteni egy nyitott sebre, savat, mi nem segít a 

gyógyulásban. 

A szürkület már a vállukat súrolgatva, egyre sürgette 

az elkerülhetetlen beszélgetést. A park, a napsütés és a 

viháncoló gyerekek nyújtotta pillanatnyi biztonság csak 

délibáb, ezt nagyon jól tudták. Ez volt az a nap, amire 

évek óta oly türelmetlenül vártak: a szabadulás napja. A 

szabadságé. A felnőtté válás határkövét készültek 

átlépni, bármilyen félelmetesnek is tűnt. 

Mennyi tervet szőttek erre a napra! Mennyi álmot 

akartak megvalósítani, mennyi kitűzött célt elérni, 

mennyi csúcsot megmászni. Mégis, a rettegés rothadó 

szaga nem engedte, hogy minderre emlékezzenek. Életük 

eddigi legnagyobb vágya teljesült, de csepp örömöt sem 

éreztek. Talán a hasonló helyzetekben születhetett meg 

az a közhely, miszerint vigyázz mit kívánsz, mert egy 

szép napon valóra válhat. 

Ahogy a nap elbújni készült a hatalmas

etontömbök mögé, úgy tűnt el lassan mindenki a 

parkból, a teraszok vidám zaja is elhalkult, a buszok is 

ritkábban jártak. Csak két fiatal srác ült még oly 

nyugodtan a padon. Két teljesen egyforma figura, 

copfba kötött kökényfekete hajuk erős keretet rajzolt 

fehér arcuknak, gleccserkék szemeikhez. Hosszan 

nyújtózkodó árnyékuk egyre halványabban simogatta a 

macskaköves sétányt, mintha menekülőre fogták volna 

elkeseredett gazdáiktól. 

– Ideje elindulni és megkeresni az utcát, hátha még 

áll a kis kulipintyó! – emelkedett fel a padról az 

idősebbik iker, kinyújtóztatva zsibbadt tagjait. 

– Soha – dobta oda a tömör választ a másik, 

miközben hosszában feküdt a felszabadult padon. 

– Itt nem maradhatunk! – jelentette ki erélyesen. 

– Fogadjunk? – nézett vissza a bátyjára kihívóan. 

Talán órákig húzták volna visszafogott, mégis éles 

szópárbajukat, ha az utolsó busz érkezése nem 

figyelmeztette volna őket arra, hogy erre most nincs idő. 

– Képes lennél itt maradni? Egy padon? – 

toporzékolt már elkeseredetten. 

– Te képes lennél oda visszamenni? Nem tudom, ki 

a képmutató – kijelentése nyomatékosítására jó 

messzire köpte a rágógumiját. 

Bátyja szemei villámokat szórtak, de nem szólt. Túl 

sok mindent szeretett volna mondani, kevés 

tartalommal. Fölöslegesnek tartotta belekezdeni. 

Ismerte öccsét, tudta, rávenni semmire sem lehet. Meg 

sem próbálta. Mégis csalódott, mert látta, hogy eltökélt

szándéka fivérének a hontalan élet. A csavargó köntöst 

már magára szabatta, és látszott rajta, hogy túl 

kényelmesnek találta ahhoz, hogy a közeljövőben le 

akarná vedleni. 

– Siess, pillanatokon belül érkezik a buszod! Nem 

vesztegetheted az időt, ma még birtokba kell venned a 

kis fészket, kicsomagolnod. Még tanulnod is kell ma! Úr 

Isten! Majdnem elfelejtettem! A magolás, az fontos! 

Hétfőn iskola a jó diáknak – motyogta maga elé, nem 

kis iróniával öccse. – Azt hiszed, egy szaros ház és a 

diploma az, ami megmozgatja majd a Földet, mi? 

Csak nézett, két kezében az egész életét tartalmazó 

táskákkal, és hallgatta testvére felé irányzott szidalmait. 

Látószögében már feltűnt a busz is. Lassan elindult a 

megállóba, és még remélte, pár perccel később ifjabb 

hasonmása is követi. Bízott benne, hogy együtt, mint 

család ugranak fejest a még ködös, borongós jövőbe. De 

tévedett, és semmit sem utált jobban, mint tévedni. 

– Örülök, hogy majd Superman a híd alól megváltja 

a világot. Csak arra vigyázz, hogy nehogy a kereszten 

végezd. A csodákat ritkán ismétli meg a történelem, és 

téged senki sem varázsol újjá egy barlangban – 

búcsúzott keserűen. 

A busz ajtaja kinyílt, a jármű majdnem üres volt, az 

addigi néhány utas is megfogyatkozott a leszállóban. A 

hátsó sorban foglalt helyet, nem akart társalogni a 

megsavanyodott, elfáradt sofőrrel. Keserű szájízzel 

nézett ki a poros ablakon figyelve a még mindig padon 

henyélő testvérét.

Amint a busz elindult, még egy utolsót intett 

bátyjának a nomád zenész, és az csak gurult és gurult. A 

jövő felé, mégis vissza a múltba, a családi házba, oda, 

ahol minden elkezdődött. 

Hisz minden csak ott végezhető be, ahol elkezdődött. 

Talán épp a házban van minden, amivel szembe kell 

néznem és megértenem. Mert meg kell értenem. 

Ok nélkül nem történik semmi, és az élet nem 

véletlenül teszi, amit tesz. Tán a jövőbeli bűneinkért 

vezekeltünk, tán épp azért kaptuk, hogy ne kövessük el 

azokat. Vagy nincs is jelentősége, és csak véletlen, 

elszenvedő mellékszereplői voltunk mások karmájának? 

– merült el a gondolataiban. 

– Végállomás – sikította fel alig percekkel később az 

elmélkedésből a vezető. 

Gyorsan szedelőzködve vette magához csomagjait, és 

az ajtóhoz lépett, majd visszapillantott és biccentett. 

– Nem is gondolnád, hogy mennyire – búcsúzott 

némán a sofőrtől. 

Az utad járnád, ahogy én 

S én nézném, mi épp benned él 

Vágyjuk, amit csak ő láthat 

Amit egyszer mástól reméltél 

– Megleptél. Jól esik – mondta hosszas töprengés 

után, koccintott öccsével, és inge zsebébe süllyesztette a 

kis csomagot, a szíve mellé. 

Aznap ünnepelték az ötödik évfordulóját ama

sorsfordító napnak, mikor hosszas kutatás után 

megtalálta és életre pofozta a majdhogynem haldokló 

öccsét. A hontalan zenészsors akkor már lassan kiszívta 

belőle az életet. De azóta sem történt ilyen, a 

megmentett áldozat kopogott be szerényen a pinceajtón, 

egyik kezében egy üveg pezsgővel, másikban egy 

borítékkal. 

Mélyen egymás szemébe néztek, majd nem kis 

meglepetést okozva, a mindig rideg férfi a nyakába 

borult és percekig csak szorította magához. Mintha 

attól félt volna, hogy bármelyik pillanatban 

elrabolhatják tőle legféltettebb kincsét. Szó nélkül 

engedték el egymást, az idősebb fivér bátorítóan 

veregette meg társa vállát. Hagyta, hogy öccse 

megnyissa a palackot és kitöltse az italokat. Előhúzta a 

zsebéből az alig pár perce kapott csomagot és kinyitotta. 

Egy medál volt benne, egyszerű vízcsepp alakú, csiszolt, 

türkiszzöld féldrágakő, ezüst foglalatban. Elállt a 

lélegzete. Az anyjuk viselt egy ugyanilyet mindig, de 

halála után nem találták. Remélte, hogy vele temették, 

és nem szakadt le a nyakáról. Óvatosan szétnyitotta a 

nyakékhez csatolt levélkét is. 

„Még emlékszem, hogy milyen volt a világ egy 

gyermek szemein keresztül. Lassan e felemelő érzéseket 

elködösítik mindazok a dolgok, miket most már jól 

tudok. Hová tűnhetett a szívem ezen a göröngyös, 

forgalmas úton, az igaz világ fele? El akarok tűnni 

innen, visszamenni. Hinni akarok mindenben és nem

tudni semmit. 

Emlékszem még az izzó napra, a forró napra, mely 

sugaraival mindig melegítette a testem. Valahogy úgy 

tűnik, hogy most sokkal hidegebb van. Mintha minden 

megfagyott volna. Hová tűnt a szívem? Bezáródott egy 

idegen tekintetébe. 

Vissza akarok térni és őszintén hinni mindenben. 

Még emlékszem, hogy milyen is volt. 

Köszönöm neked!” 

Mohón kortyolt a pezsgőből, miközben könnycsepp 

gördült végig az arcán. Korábban sosem sírt, nem látta 

senki elérzékenyülni, még testvére sem. 

Rengeteg változás történt az elmúlt hét évben, mióta 

elhagyták az árvaházat, és még több olyan változás, mit 

gyerekként kezelt öccsének sosem árult el. Rengeteg 

elnyomott érzelmet hozott felszínre az alig pár soros 

üzenet. Megrohamozták a múlt árnyékai, amiket sosem 

sikerült igazán elhallgattatni. Még mindig a fülébe 

csengett a rozsdás kulcsok zörgése, a beragadt zár 

zokogó kattogása, ahogy benyitott a már több mint tíz 

éve elhagyott szülői házba. Csupa por és rémálom 

fogadta. 

Hetekig tartott,míg újra lakhatóvá varázsolta az 

örökölt házat. Annak ellenére, hogy öccse távol volt és 

elzárkózott még az ötlet hallatától is, hogy beköltözzön, 

mégis kialakított számára is egy szobát, míg ő maga a 

pincét választotta otthonául, hisz a legtöbb jó élménye 

oda kötötte.

Behunyt szemmel hátradőlt a székében és 

szarkasztikus mosollyal gondolt vissza arra az időre, 

mikor első egyetemi ösztöndíjából megvásárolta a hőn 

áhított tölgy íróasztalát, amit egy kis sikátorba elrejtett 

régiség-boltban fedezett fel pár hónappal korábban. 

Majdhogynem rohant az üzletig, az ajtóban kifújva 

magát rimánkodott, hogy ott találja még a sarokban, 

porosan. Remegő térdekkel lépett be, és farkasszemet 

nézett a faragott, fénylő gombú fiókjaival. Szerelem volt, 

sokadik látásra. Egymásnak voltak teremtve. Nem 

törődve a ténnyel, hogy egész havi kosztpénze rámegy, 

gondolkodás nélkül bólintott az árra. Boldog volt, 

elégedettséggel töltötte el, hogy egy ilyen becses darabot 

helyezhet el elsőként a pincekastélyában. Majd ez a 

felemelő érzés visszatért minden egyes darab 

begyűjtésénél. Nem csak bútorok voltak, hanem a lelke 

egy-egy darabja. Egyedüli társai, bátorítói az alatt az 

idő alatt, míg egyedül lakott, sőt néha utána is, mintha 

belőlük merített volna erőt. 

Többször elmélkedett azon, hogy milyen 

fordulatokat vett az élete azokban az időkben, mikor 

egyedül volt. A legjobb barátja, a csend fogadta naponta 

a hazaérkezésnél és ölelte át megnyugtatóan. Eme 

csendnek tulajdonította diplomáit és mindazt, amivé 

vált. Bár nem telt el nap, hogy ne gondolt volna öccsére, 

évekig érezte, még nem jött el az ideje annak, hogy érte 

mehessen, de tudta, hogy egyszer elindul és megkeresi. 

Nem volt önző, de tisztában volt vele, hogy míg mohó 

ikertestvére nem issza ki az élvezetek forrását és égeti

meg magát az egyre erősödő csillogásban, addig nem 

lennének képesek ismétegy közös úton haladni előre. 

Várnia kellett fivérére és ő ezt fájó szívvel betartotta. 

– Hukk! – csuklott bele hangosan az álmodozásba a 

testvére. Már annyira elkalandozott, hogy meg is 

feledkezett vendégéről. 

– Uram atyám, fel sem tudom idézni, mikor 

szédültem így utoljára. Fejembe szálltak a buborékok, 

már egy pohárral is sok nekem. Megyek is, megnézem, 

az ágyam még a helyén van-e? Dudorászva, kacsintva jó 

éjszakát kívánt, elköszönt és óvatosan csukta be maga 

mögött az ajtót. Ajtócsapkodás kipipálva. Tényleg 

felnőtt – konstatálta magában. Érdeklődve tekintett az 

öccse után. Furcsa mód már nem volt oka rá, hogy 

lenézze vagy oktassa. Az alkoholista, alkalmi szállásokon 

tengődő sztárzenész az árokban maradt, honnan kihúzta 

fivére maradványait. Sosem felejtette el azt a förtelmes 

napot. 

*** 

Többször összefutott öccsével, hosszú kihagyás után, 

de sajnos nem tudott ezeknek a spontán randiknak 

örülni. Az esetek nagy százalékában fel sem ismer te 

bátyját, olyannyira a szintetikus szerek hatása alatt állt. 

Undor és szánalom erősödött meg benne ekkor, és igen, 

szégyellte azt, hogy ez az ember pont úgy néz ki, mint ő. 

Aztán azon a bizonyos reggelen a konyhakályhára 

pillantva rájött, nem várhatja ki az időt, míg testvére

téli álmából újra józanul ébred, mert lehet túl késő lesz 

akkor, és addigra megfagy. Nem vállalhatta ezért is a 

felelősséget, így hát elindult, hogyha kell kényszerítve is, 

de hazacipelje a tékozló fiút. 

Nem volt nehéz dolga, szinte biztosra vette, hogy 

abban a bárban találja majd, ahova mindig olyan 

szívesen járt. Ott zenélt este, éjjelente tivornyázott, 

délelőtt meg kiszolgált. A megérzése nem hagyta 

cserben, ahogy belépett rögtön megpillantotta a fiút. A 

bárpulton könyökölt, sápadtan, borostásan. Hatalmas 

fekete karikák keretezték halványkék szemét, épp kávét 

kavargatott. Homályos tekintettel figyelte a betoppanó 

testvérét, mint aki kísértetet látott, pedig valójában már 

ő változott saját maga árnyékává. Lefogyott, kezei 

remegtek és folyton fejfájás gyötörte. Az összes ruhája és 

személyes tárgya elfért a gitárja tokjában. Mint 

idomított kiskutya, úgy egyenesedett fel egy csettintésre 

a székéből. Farkasszemet nézett idősebb felével, bár a 

szemeiből áradó gyűlöletével megbénította. 

Fogcsikorgatva nézte öccsét, erős késztetést érzett, hogy 

odalépjen hozzá és teljes erejéből felpofozza. Megrettent 

saját indulataitól, apja alakja jelent meg előtte, amitől 

pillanatok alatt kiverte a hidegverejték. 

– Takarodj ki! – ordította öccsére, akinek nem volt 

ereje tiltakozni. Szótlanul lépkedtek egymás mellett, az 

ifjabb iker automatikusan lépdelt, mint egy robot, bár 

annyira szédült, hogy olykor úgy tűnhetett, táncol. 

Az első otthon töltött napokat átaludta. Néha 

próbált enni, de mindent kiokádott. Folyamatosan láza

volt, és ha ébren volt is csak hallucinált. Bátyja végig 

vele virrasztott és bár észlelte, hogy fivére azzal sincs 

tisztában, hogy hol van, nem siettette a felismerést. 

Egyszerűen örült, hogy otthon volt és még egyben. 

Így az emlékeiben kutakodva, be kellett ismernie, 

hogy voltak kétségei a döntését illetően. Tény, hogy 

öccse végre feladta a nomád, csöves életformát, de 

miután a felgyülemlett mérgezést kiheverte, pont ott 

folytatta, ahol abbahagyta. Csupán a helyszín változott, 

immár a családi fészekbe invitálta a barátokat. Így már 

neki sem maradt választása, kénytelen volt vele együtt 

megélni a bizarr tivornyákat. Az alkohol, a drogok és a 

hangos zene megszokottá vált, sőt a folyton cserélődő 

arcok sem zavarták. Csak a nők. Kesernyés émelygés 

járta át, mikor szemtanúja volt öccse állati ösztönei 

kibontakozásának. A kapcsolatainak a szereplői olyan 

sűrűn cserélődtek, hogy már azt sem érezte fontosnak, 

hogy a szemükbe nézzen, nem hogy bemutatkozzon 

nekik. Borsódzott a háta, mikor valamelyik kábult 

nőcske, összetévesztve őket, hozzádörgölődzött. 

De mára már ezekre az apró dolgokra is megtanult 

mosolyogva gondolni, hiszen semmi sem történik ok 

nélkül. Tudta, hogy ezeknek az eseményeknek a nyomán 

jutottak el oda, ahol voltak. És jó helyen voltak… 

*** 

Biztonságban, távol a világtól, egy álom, időtlen tér. 

Van egy gyermek, gyönyörű szemekkel, az anya tükre, az

apa büszkesége. De eljön a romboló ébredés, a csecsemő 

megöregszik, tiszta tekintetét beszennyezik mélyen izzó 

bűnei. Még egy csalódás a nem létező tökéletesben. 

Bárcsak visszatérhetnék hozzád újra, még egyszer 

érezhetném az esőt, ahogyan elmos mindent. Mindent, 

amivé váltam. Szabad akarok lenni ismét, mosolyogni 

szeretnék, felébredni keserű sorsomból. 

A vízparton leültem egy nap, és más oldalról láttam 

minden vágyamat. Azt a sok akadályt a semmiért. 

Összetört álmok, miket véres küzdelemben elvesztettem. 

Emlékszem, gyerekkoromban a paradicsomot 

ígérték nekem, de az ígéretek mind hazugsággá váltak, 

egy ködös világot hagyván hátra. 

Szerelmet kértem, aranykalickát kaptam, 

műérzéseket egy mű világban. A fájdalom, mit éreztem, 

azt mondták nem igazi. Az otthonomtól oly távol 

vagyok, mégis minden annyira közel fekszik, a rég 

elveszett szerelmem mellett, a fekete rózsák szorító 

fogságában. 

Azt mondtad, olyanok a szemeim, mint egy 

angyalnak. Miért nem kutattad mélyen, hogy 

felismerhesd lelkem szépségét? 

Egy szent megáldott, elvette minden bűnöm, és 

mégis egy pokolban ég velem. Bűneim megöltek már 

ezer szentet. 

Minden dalomat csak a legizzóbb fájdalom írhatja, 

minden egyes sort csak a nagyszerű kívánságok 

szülhetik. 

Bárcsak volna még egy éjszakám élni, visszatérni

hozzád, megkérni, hogy tarts a karjaidban, úgy, mint 

mikor könnyes szemekkel szorítottál. Akkor még 

bennem égett a jobb iránti vágyakozás. 

Megtanultam, hogy a legjózanabb döntés ebben az 

őrült világban félni a szörnytől, de elfogadni és élvezni a 

fenséges lakomát, mit patyolat lelkekért kínál. 

Elburjánzott menedékemből figyelem a gaz világot, a 

kiszáradt tájat. Kiszabadulni már nincs erőm, küzdeni 

meg nincs miért. Már csak a földhöz menekülhetek 

oltalomért. 

*** 

Gondolatai rendszertelenül csapongtak. Az öccséhez 

fűződő emlékei saját bizonytalanságát is felelevenítették. 

Újra írni kezdett. Mindent, mit érezni vélt és bármit, 

ami álmaiban kísértette. Kusza fantáziaképek és az 

érzelmei árnyalt valósága került a naplóba. 

Írás közben arra eszmélt, hogy pirkad. Ismét a 

hajnal tudatta vele, hogy újabb nap kezdődik, a tegnap 

már a múlté. A teleírt papírra pillantott, fintorgott, 

majd széttépte azt, és az ágyra dobálta a cetliket. Az 

ágyra, hol a lány szokott aludni és ő az első kakasszóig 

vigyázta álmát. 

Égette a hiánya, nehezen bírta kivárni, amíg újra 

láthatta. 

– A sors ironikus játéka – töprengett, hiszen a 

komor,penészzöld szemű angyal úgy röppent mellé, hogy 

nem is sejtette, öccséből valójában két példány él

ugyanazon fedél alatt. Mégis, már az első pillanattól 

valami úgy húzta a mérgező tekintet mélyébe, mint 

bikát a vörös lepel. 

Ő volt, aki szavak nélkül megértette, ki a pincében 

kényelmesen érezte magát, aki a magányos csendből 

merítette minden ihletét. Ő volt, ki sosem fújta el a 

gyertyát, hagyta, míg csonkig ég. Ő volt, kinek az őszi 

fák zöldje csillogott szemeiben, ő volt az egyetlen, ki 

képes volt függővé tenni, és erélyes szigorát egy 

mozdulattal eltüntetni. Igen, ő volt az a lány, aki a 

gleccserkék szemeket őrző jégszívet felolvasztotta. Bár 

félt, hogy tönkreteszi a lányt önmaga rideg világával, 

mégsem küldhette el, nem tehette, ahhoz túlságosan 

szerette. 

Mosolya olyan volt, mint éhezőnek egy falat kenyér. 

Csókjának íze éltette és értelmet adott a holnapnak. 

Mikor selymes ajka először simult az övéhez, mint akit 

áramütés ért, ugrott félre, hisz tudta, a végzetébe rohan. 

Később már nem gondolkodott, hagyta, hogy a 

racionális világa szerte hulljon, és a szíve vezesse, még 

akkor is, ha ködös az alagút vége. Nem foglalkozott sem 

a mával, sem a holnappal, ha karjai közt érezhette a 

hozzá képest oly csöppnyi testet, ha átkarolták a 

törékeny karok és mellkasához préselve együtt 

dübörgött a szívverésük. Olyankor bátor volt és erős. A 

széltől is megóvta volna, hisz ezekben az ölelésekben 

lehetett szabad és boldog. Boldog, hogy az útjuk 

keresztezte egymást.

Csókod íze csak, ami ma éltet 

Ölelésed édes méreg 

Karjaid közt elfelejtem, 

Hogy miért hagynálak el. 

Megállíthatatlanul pörögtek a hónapok és az 

események attól az ominózus éjszakától kezdve, hogy az 

ismeretlen lány a nyakába ugrott és befészkelte magát a 

privát pincéjébe és a szívébe. 

Első pár napban ki sem bújtak az odúból, 

napszakokat összemosva beszélgettek, nevetgéltek, és 

amikor már teljesen kimerültek, egymáshoz bújva 

szenderedtek nyugovóra. Azzal sem törődtek, hogyha a 

fejük fölött dübörgő parti hangja elcsendesedett, és az 

idegen arcok tömege távozott. 

*** 

A porcelánbőr fedte, férfiasan gyermekded arcú, 

halványkék szemű sármos iker újonnan begyűjtött 

hódításaival annyira el volt foglalva, hogy észre sem 

vette, hogy bátyja napok óta nem járt ki. Aztán egy 

reggel, amikor csodával határos módon, egyedül talált 

rá az első napsugár, épp a mosdó felé igyekezve 

hangokat hallott a pince irányából. Lábujjhegyen 

odatipegett és hallgatózni kezdett. Nem kis 

megdöbbenésére egy női hang ütötte meg a fülét, majd 

bátyja nevetése is felcsengett. Furcsa érzések kavarogtak 

benne, a kíváncsiság és a meglepettség mellett.

Felháborodva szembesült a ténnyel: testvére igenis 

képes locsogni, nevetgélni, sőt csajozni is, amit 

módszeresen rejtegetett előle. Talán nem is az 

foglalkoztatta leginkább, hogy bátyja nem hajlandó vele 

kommunikálni, hanem az, hogy ki lehet vele odalenn. 

Néhanapján megfordult a fejében, hogy tiszteletreméltó 

testvére nekrofil, de hát az köztudott tény, hogy a 

halottak nem beszélgetnek. Viszont be kellett ismernie, 

hogy már lassan semmin se lepődne meg, ami a bátyja 

izolált világát illeti. 

A kíváncsiságát annyira nem tudta elnyomni, hogy 

délre már letelepedett az ajtóba fülelni. Majd 

szétrobbant a dühtől, megállás nélkül csak csacsogtak, 

de egy pillanatra sem lépett ki egyikük sem abból a 

retkes pincéből. Másnap ismét elcsendesedett a ház, és a 

titokzatos látogató nyomtalanul eltűnt. Csak hetekkel 

később döbbent rá, hogy a lány létezik és nem a 

másnaposság okozta hallucináció űzött csúfot belőle. 

*** 

Úgy szakadtak le a naptár lapjai, mint az őszi fák a 

levelei a szélviharban. A napok csak vastagon írt, 

bekeretezett számok voltak, nyomtalan sodródtak a 

múlt emésztésébe. 

Az ifjabb fivért hiába zavarta, hogy a párosukhoz 

csatlakozott egy betolakodó harmadik, bátyja 

ragaszkodott a lányhoz. Esélytelennek tűnt, hogy meg 

tudjanak tőle szabadulni. Teljes szívéből utálta.

Gyűlölte, amiért elvette tőle testvérét. Gyűlölte, amiért 

csak mellette láthatta boldognak. Gyűlölte, amiért 

ennyire megváltoztatta. Mindent gyűlölt benne, a 

szépségét, a kisugárzását, a hangját, a mozdulatait, 

ahogy levegőt vett. Amikor csak tehette hangot is adott 

ellenszenvének a jövevénnyel szemben. Önmaga előtt is 

tagadta, de féltékeny volt rá, hiszen a lányt ő ismerte 

meg, ő látta meg hamarabb. Nem érezte jogosnak, hogy 

ezek után bátyjának küldi a cinkos mosolyokat. De 

annál is jobban zavarta az, hogy bátyja úgy mosolyog rá, 

ahogy sosem tette még. Beszélget vele, csak úgy, ok 

nélkül, mesél, viccel és kuncogva pletykál. Próbálta 

megérteni, hogy a lány mivel érdemelte ki mindazt a 

részéről, ami neki, ikertestvérének, sosem jutott, pedig 

igazán megtörténhetett volna. A keserűség olyan 

mértékben megmérgezte a lelkét, hogy minden 

mozdulatával vitát generált köztük, szemrehányások 

repkedtek nap, mint nap és az amúgy is törékeny 

viszonyuk ismét tönkrement. 

Az idősebbik testvér nem értette, mi történik, mi az 

a hatalmas tüske, ami szíven szúrta, de azt érzékelte, 

hogy valami nincs rendjén. Próbálta leállítani 

kardoskodó öccsét. Próbálta kérdezni, kifaggatni. Volt, 

hogy pofozkodtak vagy székeket dobáltak egymáshoz, de 

semmi sem vezetett eredményre, így hát hagyta, hogy 

ismétlődjön meg a lázadás, a tombolás, és nem 

erőlködött, nem küzdött ellene. Nem érdekelte már a 

gyermekded hülyeség, mivel ennél jobb magyarázatot 

nem kapott a viselkedésére. Meg sem fordult a fejében,

hogy mi is a valódi gond. 

Egyre többet dolgoztak mind a ketten, a 

szerencsének tudható be, vagy csak a sors szerette volna 

kárpótolni őket, de nagyon jól ment soruk. 

A percekkel ifjabb iker lassacskán megfeledkezett az 

éjszakai életről, ritkábban töltötte idejét bárokban és 

lényegesen kevesebb alkoholt fogyasztott. Bizonyítani 

akart. Bizonyítani, hogy testvére felügyelete és 

noszogatása nélkül is képes haladni, sőt, nincs is 

szüksége már rá. Talán csak néma segélykiáltás volt, 

könyörgés, hogy bátyja figyeljen rá is, vegye már észre 

benne az embert, a felnőtt, értékes embert. Nem akart 

többé kölyök lenni, nem kellett neki a pátyolgatás, az 

útmutatás. Egy társat szeretett volna, egy igaz barátot. 

Ahogy teltek a hónapok, és sikereket sikerekre 

halmozott a karrierjében, rá kellett jönnie, hogy az őt 

körülvevő emberek egyike sem érte van mellette. Egyik 

sem kopogtatna az ajtaján, ha betegen feküdne, egyikük 

sem kínálná egy falat kenyérrel, ha épp rászorulna. 

Hatalmas pofonként érte a felismerés, és mint aki téli 

álmából riad fel, mászott ki ő is a barlangjából. De úgy 

tűnt, késő már mindent elölről kezdeni. Rengeteg esélye 

lett volna rá, mégis mindig üres köröket rótt és 

visszakerült oda, ahonnan indult. Mostanra bántotta, 

hogy emiatt mit és kit veszített el, testvére szánakozó 

tekintetének üzeneteit is csak így talán későre sikerült 

megfejtenie. Gyűlölte magát emiatt, és ezt az erős 

gyűlöletet a lány felé fröcskölte, de könnyebb volt. 

Könnyebb volt elhinni, hogy a lány a hibás, az egyetlen

oka annak, hogy eltávolodtak testvérével egymástól. Fájt 

beismerni, hogy azt a határtalan szeretetet és bizalmat, 

amit tőle kapott, egyedül ő dobta el magától. 

A nagyobb fivér nem töprengett a miérteken és 

hogyanokon, csak várta, számlálta a napok múlását, míg 

ismét jött a lány, kinek mézédes ajkai elbódították. 

Minden porcikáját hiányolta, érezni, érinteni akarta, 

olyannyira kívánta, mint még soha semmit annak előtte. 

Nem tudott a munkájára koncentrálni sem otthon, sem 

az iskolában, folyamatosan azon kapta magát, hogy 

szerelmes leveleket meg ódákat irkál. Mint egy tizenéves 

kis kamasz, aki izgul az első randi miatt, folyton készült 

minden találkozásra, hisz a tökély volt az alapvető célja. 

*** 

Egy délután, mikor csendben szürcsölgette teáját és 

új könyvén dolgozott, hallotta az ajtócsengő búgó 

hangját, de nem mozdult. Nem várt látogatót, így 

biztosra vette, hogy a jövevény öccséhez érkezett. Nagy 

megdöbbenésére azonban a pincelejárat felől monoton 

léptek közeledtek. Csodálkozó tekintettel állt fel tölgy 

íróasztala mögül és ballagott a bejárathoz, ahol nevető 

penész zöld szemek simogatásába botlott. 

Vékony női karok fonták át a nyakát és puha csókok 

borították az arcát. Pillanatnyi zavarában köszönni sem 

tudott, egyszerűen fogadta a csókokat, jobb kezével 

húzta a szobába a lányt, míg a ballal rögtön becsapta az 

ajtót. Szorosan magához húzta az aprócska testet és

olyan mohón csókolta, mintha soha nem akarná 

elengedni. Lágyan összeborzolta a haját, majd a nyakát 

simogatva, keze egyre lennebb vándorolt egészen a 

derekáig. A lány ujjai kecses mozdulatokkal felfedező 

útra indultak a férfi széles mellkasán, miközben a 

nyakán futtatta végig játékos nyelvét. 

Pajkos, szelíd játékuk egyre hevesebbé vált, ahogyan 

felforrt a vérük és bátrabbá váltak. A lány érezte, hogy a 

férfi egyre jobban kívánja, ettől pedig még jobban 

beindult. Mindketten remegve segítették le egymás 

ruháit, de csak egyenként, mintha attól féltek volna, 

hogy a másik bármikor meggondolhatja magát. De nem 

gondolkodtak, engedték, hogy az érzékek vezessék őket 

azon az éjszakán. 

Az idő is megállt, amikor végre eggyé olvadtak. A 

holdfény gyengén beszűrődő fényében csak a ritmikusan 

mozgó testek körvonala látszott a szobában, halk 

sóhajok és szerelmes szavak társaságában. Majd órák 

múltán, ziláltan feküdtek egymás mellett, a kezeiket 

összekulcsolva, míg el nem aludtak. 

A férfi az éjszaka közepén felriadt, mintha egy rossz 

álomból tért volna magához. Amikor ráeszmélt, hogy a 

lány tényleg ott fekszik mellette, boldog mosoly terült el 

arcán, felkönyökölt és bohókás mozdulatokkal elkezdte 

simogatni haját és a takaró alól előbukkanó vállait. 

Figyelte a lány egyenletes lélegzését, és oly békésen 

szenderült álomba, mint altatódaltól a csecsemő az 

anyja keblein.

Azt mondták, hogy ez is az élet 

Ez a látszat-boldogság 

Van mivel időt elütni 

Bolond az, ki többet vár 

Kellemes sonkásrántotta illata terjengett a lakásban, 

pedig a konyha üresen állt. Az elharapódzott családi 

viszály odáig vezetett, hogy az idősebbik fivér komoly 

átalakításokat végzett. Rengeteg munkát és időt igényelt 

a terv kivitelezése, de a végeredményt tekintve megérte. 

Saját konyhát és kis mosdót alakított ki az alagsor 

tárolóiból, valódi összkomfortos lakosztályt. Így 

szigetelte el magát öccse kalandjaitól, amitől már rég a 

hideg is rázta, no meg nem utolsó sorban a 

dührohamaitól. Elfogyott már a türelme, a szócsaták, a 

folyamatos párbajok szelencéjét le kellett zárnia, és ez 

tűnt a legideálisabb megoldásnak. 

*** 

Az elhatározás, hogy ő bizony átépít, egy ködös 

szerdai hajnalon született. Mivel munkahelyétől igen 

messze lakott, néhány órával a kezdés előtt ébren volt, 

hogy idejében indulhasson, hiszen nem engedhette meg 

magának a késést. Mindig is úgy tartotta, hogy az 

„akadémiai percek” csak a lusták magyarázkodása. 

A szokottnál is mogorvábban nyitott be a 

fürdőszobába, ahol meglepetésére egy nagyon dekoratív 

külsejű, vörös hajú hölgyemény horkolt a tusolóban. A

leheletéből ítélve nem kis mennyiségű alkohol vonszolta 

oda. Fogait erősen összeszorítva hátrált ki és csukta be 

óvatosan az ajtót, nehogy a démon felébredjen és 

leokádja. Akkor, abban a pillanatban tudta, hogy tennie 

kell valamit, mert már úgy érezte, hogy már-már emberi 

méltóságába gázolnak a látottak. 

A zseniálisan megfogalmazott lakásreform 

gondolatától boldog bizsergés járta át, szinte 

dudorászva lapátolt, meg csákányolt utána. 

Néhány hét kopácsolás után öccse is felfedezte, hogy 

valami történik odalenn. Kényelmetlenül érintette a 

dolog, nem tudta elképzelni, hogy egy lakásban, mégis 

külön fog élni testvérétől. Valamiféle pánikérzés 

hatalmasodott el fölötte, hiszen a puszta gondolat, hogy 

önellátó életmódra kell váltania, elborzasztotta. De nem 

szólt. Nem is volt joga megkérdőjelezni bátyja döntését. 

A lelkiismerete többször megszólalt, próbálta 

rávenni magát, hogy menjen oda hozzá, kérjen elnézést 

és ígérje meg, hogy vége a cirkusznak, nem szükséges 

betonbástyákat állítania a nyugalma érdekében, de a 

hatalmas büszkesége nem engedte, hogy megtegye ezt a 

lépést. Inkább, mint űzött nyúl, ki bujkál a kopók elől, 

lapított a sarokban és figyelt. 

*** 

Mindkettőjük számára meglepő fordulatot hozott a 

szétválás. Míg egyiküket észrevétlenül is rákényszerítette 

a felnövésre, a másik, az idősebbik iker végre

fellélegezhetett. Bár tudat alatt folyamatosan ott 

motoszkáltak benne egy aggódó szülő félelmei, mégsem 

szólt többé öccsére akármit tett. A türelme is 

megsokszorozódott vele szemben. 

Ahogy teltek a hetek, szép lassan hozzájuk nőtt az új 

életforma, újra kialakítottak egy közös életritmust, de 

egy, a régitől gyökeresen eltérőt. Kisegítették egymást a 

házkörüli teendőkben, bevásároltak egymásnak kérés 

nélkül, éjszakákat beszélgettek át, aztán ki-ki 

visszahúzódott saját odvába. Napok múltak el anélkül, 

hogy találkoztak volna, és hétvégéket kirándultak át 

hármasban. 

A lázadó iker akarva-akaratlanul be kellett ismerje 

magának, hogy testvére választottja nagyon közel áll 

hozzá, sőt mi több, a részüké vált. Belenőtt az 

egységükbe, ott volt a helye köztük. Így, hogy a testvére 

a szétválásukat látta az egyetlen megoldásnak a 

felgyülemlett problémáik orvoslására, újfent 

szembesülnie kellet a ténnyel, hogy a konfliktusaik 

alapja nem a lány volt, és annak távozásával sem 

kerülne közelebb a szívéhez. Az eljátszott bizalmat újra 

ki kell érdemelnie… 

*** 

Esős reggel ellenére jókedvűen ébredt. Vidám 

fütyörészés közepette dupla adag reggelit dobott össze, 

amit két tányéron, díszesen tálalt, majd narancslét 

facsart és elindult a lépcső felé. Csend volt az emeleten,

de nem zavartatta magát, nem az első alkalom lett 

volna, hogy ő ébreszti hétalvó öccsét. 

Szépen megterített az egykor közös étkezőben és 

lábujjhegyen a hálószoba ajtajához tipegett. Halk 

horkolást neszelt és hirtelen mozdulattal kinyitotta az 

ajtót. A látványtól, ami eléje tárult, a földig zuhant az 

álla. 

A szoba berendezése teljesen új volt a számára, az 

eddigi matrac-kartondoboz helyett, ágy, szekrény, polc, 

no meg szőnyeg fogadta. A megszokott káosz eltűnt, 

helyét felváltotta a feltűnően sok női holmi. 

Pár percig csak állt tétlenül, azon morfondírozva, 

hogy nem lehetséges-e, hogy pincén keresztül egy 

szomszéd alagsorába rendezkedett be, most meg annak 

a házában sétálgat? De a paplan alól kikandikáló fekete 

lobonc, és 44-es lábak eloszlatták a kételyeit. 

– Tyűha – füttyentett elismerően. 

A takaró megmozdult és ásítások lavinája tört fel 

alóla. 

– Szhhhia neked is! – Köszönt nyújtózkodva, és egy 

szál alsóneműben kipattant az ágyból.– Nyam-nyam 

illatok. Hoztál kaját vagy csak katonákat toborzol? – 

kérdezte miközben egy széles vigyor terpeszkedett az 

arcán. 

Szótlanul fogyasztották el a mennyei omlettet, amit 

csokis kuglóffal koronáztak meg. 

– Cigit? – kérdezte bátyját, aki épp mosogatott, 

miután frissen főtt kávét szolgált fel. 

– Kérnék. Á, kész is van a fekete éltető nedű, amitől

jól indul a nap! Milyen lírai lettem ma, eladhatnám 

reklámszlogennek, nem gondolod? 

Kényelembe helyezték magukat a kopott kanapén, 

rágyújtottak és várták, hogy a gőzölgő ital felélénkítse a 

tagjaikat. – Úgy látom ideje lenne néhány dolgot 

elmesélned – bökte oldalba könyökével öccsét. 

– Mire célzol? Nem sok mesélnivalóm akad, olyan 

unalmas lettem, mint te. 

– Nem versz át! Hajnali fél ötkor ébresztettelek, és 

ahelyett, hogy rám támadtál volna, mosolyogva kikeltél 

az ágyból. A berendezett szobádat már nem is 

szeretném megemlíteni, de a feltűnően sok női holmin 

azért megakadt a szemem. Szóval, ha nem akarod, hogy 

arra gondoljak, hogy a szabadidődben a másik nem 

szerepébe bújva pompázol, akkor neki kezdesz dalolni, 

kis boldog pacsirtám. 

– Rájöttem, hogy a jókedved sem segít a 

tapintatlanságodon. Egyébként jól gondolod, 

becsajoztam. Amiről azt hitted, sosem történik meg, 

bekövetkezett! Párkapcsolatban élek több hete. 

– Gratulálok! Biztos, hogy az illető hölgy nem 

fogyatékos? 

– Köszönöm a belém fektetett bizalmadat. Hálás 

vagyok a támogatásodért! Bármennyire is hangosan 

röhögsz rajtam, én is komolyan gondolom ezt az egészet. 

– Szereted? 

– Nagyon. Sőt… 

– Nagy dolog ezt hallani tőled. Ki a lány, mit lehet 

tudni róla? – Pillanatokon belül megbánta, hogy

kíváncsiságának hangot adott, mert a részletes 

válaszban elhangzottak megrémítették. Nem szólt 

közbe, csak sápadtan hallgatta, ahogy a testvére 

örömmel mesél. 

– Így történt, ez az én tündérmesém, aminek ki 

szeretném élvezni minden cseppjét. 

– Ha jól értettem haza próbáltál cipelni egy 

kábszeres csajt, aki nem emlékezett a saját címére, ezért 

idehoztad. Reggel a fürdőszoba padlóján találtál rá, és 

sejtésed szerint már azon az éjszakán lefeküdtél vele, de 

olyan részeg voltál, hogy nem vagy benne biztos?! 

– Ez természetesen tálalás kérdése. 

– Ezen szépíteni, színezni csak a reggelim fog, ami 

készül visszapillantani a világra a mélységes 

romantikádtól! 

– A diákjaidat is szembe szoktad rókázni, ha épp 

úgy adódik? 

– Akkora idióták, mint te, ott nem sokan vannak, 

hála az égnek! Ez egyszerűen elképesztő! A nevét 

legalább megkérdezted, mielőtt az oltár elé szándékozod 

rángatni? Vagy ájulásig itatod oszt, begurítod?! 

– Oké, oké. Értem a célzást. De ki vagyok én, hogy 

elítéljem? Nálam több aljasságot úgy sem követhetett el. 

Ez a legszebb az egészben. Nem kérdezi, nem piszkálja a 

múltam. Pont olyan, mint én. Mindenben. Elkábít, ha 

csak rám néz. Egy igazi vörös démon. Olyan szürreális ez 

az egész, mint egy valódi álom, aminek nem várod a 

végét, amiből nem szeretnél felébredni. Egy igazi 

rémálom, a boldogságért…

*** 

Édes fiú, gyere be. Én vagyok a sötét oldalad. 

Hunyd be a szemed, érezd az óceánt, hol a 

szenvedély izzik. Csendben az érzékek elhagynak minden 

védelmet. A levegőben lépkedve lebeghetsz a holdfény 

kék egén, az egyre eltörpülő emberek messze alattad 

már mind alszanak, míg te felém repülsz. 

Repülsz oda, a helyre, az álom és az ébredés közé, hol 

az ártatlanságnak rég vége, rettenetes komédia, véget 

nem érő álarcosbál. Ott várok én rád. Várlak a csupasz, 

kegyelmes nyomorban. 

Te voltál az egyetlen szerelmem, a föld mozgott 

alattam. Távoli remegés, a mennyekből küldött. Oly 

sokszor vágyódtam utánad, mint gyenge virág száraz 

tüskék között, mint haldokló, sebzett préda a vérengző 

farkasok között. 

Akkor még csak egy naiv gyermek voltam, 

tündérmesék nélkül. Sötét, de mégis oly bájos, a kis 

gyufaárus lány, ki megfagy a hóban. De most már nincs 

pap, ki felimádkozhatna engem a mennyek patyolat 

országába. 

Várlak, bár te nem emlékszel rám. Én várom, hogy 

szállj le végre hozzám. 

Fahéj-ágy, a szégyentelen étvágyadnak, a csábító 

szerelem megkoronázza a pillanatot. Én vagyok a hó az 

ajkaidon, a fagyos íz, ezüst korty. Én vagyok a lélegzet a 

hajadon, a végtelen rémálom, a sátán üzenete.

Ez a tánc pokolian megkínoz, innen csak vesztesként 

távozhatsz. És mégis visszatérsz minden éjjel, az éjféli 

kékségen utazol, nagyon szorosan kapaszkodsz, hisz már 

látod, hogy csak velem vagy képes igazán magasra törni. 

Az alvajárás elcsábított, függsz tőle. Folyton 

vágyódsz utánam, bár elutasítottál. Bemerészkedtél az 

extázisomba,ahonnan már sosem szabadulhatsz. Az 

álmaidban már az enyém vagy. 

Fektesd le magad. Aludj. Keresd a megnyugvást, 

tarts engem a közeledben, oly közel, hogy 

megégethesselek. Halj meg a bűneimért, ahogy az 

egyszer már megtörtént. 

Koronádtól megfosztva engedlek utadra, sírodon 

minden trófeát elpusztítok. 

Rejtély nyitja elásott múltadnak minden sötét titkát. 

Tied lehetne a Föld, a kard a sziklában, tied lehetne 

a bálvány trónja. Egy elszálló pillanat és mindet 

eldobtad. 

Hiába remegsz, hiába sírsz. Már nem térhetsz 

vissza, nem rohanhatsz vissza meleg otthonod 

oltalmába. Engem választottál, és én többet nem 

engedlek el. 

Korona nélkül, ismét lezuhansz. Bolyongva az elméd 

ködös kastélyában, csak te egymagad uralkodhatsz. 

Lelkedért pedig bármit megkaphatsz, ezt hozza majd a 

pirkadat. A szél elől a nap alá menekültél, de a végzeted 

úgyis eljön érted. 

Sírsz. Fel szeretnél ébredni, de késő. Megalázott nők 

és eldobott gyermekek jajveszékelő zokogása fogva tart.

Akartál engem, eldobtál, mindened megvolt, többet 

akartál. Álmaid karmai közül nem szabadulsz. A fények 

elalszanak, de én maradok és minduntalan a húsodba 

marok. 

Nem, többé nem szakítom szét a bilincseid, nem 

hagyom, hogy elmenj szabadon, mint a madár a sziklák 

fölé szállj. 

Kiástad a bánatom, elásom a lelked. Fekete sárral 

fedem be, megérted majd milyen a parázsló föld gyilkos 

ölelése. 

Haldokolsz, sírsz, mégis te vagy a Mindenható. 

Harcolsz, megtagadsz, mert te vagy a semmi ura. 

Ne próbálj menekülni, elveszem az akaratod. Majd 

pedig az életed tovább!Eljön a hajnal, előbukkanó 

napsugarai megsimogatják a könnyes arcod. Az 

ébresztő órád szörnyként üldöz vissza a rothadó 

világodba. 

Felébredsz, megkönnyebbülten sóhajtasz, a 

verejtékező homlokod hideg vízzel borogatod. Örülsz, 

hogy vége van, pedig nem a megnyugtató csendet, 

hanem a démonok kárörvendő kacaját hallod. Feketeség 

tölti be a világod, azt a világot, hol mindenki fölött te 

állsz, csak Te vagy az Úr. Téli napokon magányosak, 

alvatlanok az éjszakák és depresszió uralja fagyott 

elméd. 

Tudod, hogy a legszörnyűbb fájdalom még nem jött 

el, de nem küzdhetsz ellene. Már nem tiporhatsz el, 

irányítalak. Tudom, már nem bírod soká és ismét alszol 

majd. Ismét csábítani fog az arcom a homályban, ismét

szállsz, egyenest a dermesztő karjaimba. Akkor eljön 

majd az én időm. Többé nem szaladok, hogy szeresselek, 

sokkal többet akarok ennél, minden kell nekem. A még 

dobogó szíved akarom, a forró véredből akarok inni. 

Remegsz, hallucinálsz, fejedben zűrzavar. Engem 

látsz minden mozdulatban. A sátánt beöltözve fehérbe. 

Üldözöm a létezőket, azzá válok, amit soha nem 

pusztíthatsz el. Mi valaha voltam az nincs többé, ne 

rimánkodj érte, megölted a saját emberségeddel együtt. 

Már nem sajnálhatlak, már nem védelmezlek, s ne 

hidd, hogy bánni fogom, ha majd végzem veled. Ne 

feledd, egy vad soha nem bán meg semmit. 

Újra alszol, előre kitervelten a tökéletességet alkotod. 

Még álmodban sem vagy ember. Majd szállni akarsz, 

látni engem. Szenvedsz, mert naiv vagy, mert nem lehet 

minden a tied, mert buta vagy ahhoz, hogy megértsd a 

különbséget. 

Látni, hinni, álmodni, becsapódni, rászedődni majd 

meghalni. A játékomat addig űzöm, míg éjszakával 

együtt te is meghalsz, és örökre velem maradsz. 

*** 

– Látni, hinni, álmodni. Te írtad, drága bátyám. És 

talán most először átérzem a szavaid. 

– Becsapódni, rászedődni, majd... – próbálta 

emlékeztetni az álomvilágba merült öcsikéjét, az ő 

meséjének drasztikus végkimeneletére, de hangos 

kopogás szakította félbe a mondatot

– Itt van! – ugrott fel a szerelmes iker.– Hajnali hat 

órakor?! 

– Igen, erre van a munkahelye, beugrik kávézni 

előtte. 

Lebegve nyitotta ki szerelmének az ajtót, majd 

szenvedélyes csókcsatába olvadtak össze a küszöbön. Az 

extrém kinézetű nő észbontóan nézett ki, hosszú 

combjaira sűrű neccharisnyát húzott, tűsarkú 

szandáljában olyan elegánsan állt, mint aki épp a világot 

készül meghódítani. Darázsderekát csipkés fűzővel 

hangsúlyozta, dús kebleit selyem ing fedte. Telt ajkait, 

vörös rúzs kontúrozta, erős sminkjéből égetően 

rikítottak a szemei. Belépve a lakásba egyenest a párja 

testvérére szegezte a tekintetét. 

– Tehát igaz a pletyka, Adoniszt valóban klónozták 

és mindkettő egy fedél alatt lakik. 

Laza mozdulattal odanyújtotta a kezét, hogy 

bemutatkozzon. A férfi szemei szikrákat szórtak. Hiába 

a kihívó, divatos csomagolás, első pillanatban ráismert 

a lányra, aki pár héttel korábban a WC-csészébe lógó 

fejjel horkolt. 

– Én is örvendek – préselte ki magából a szavakat. 

– Édesem örülök, hogy épp most érkeztél! Egyedül 

nem szerettem volna közölni a nagy hírt. – Megfogta a 

barátnője kezét és a magasba emelte, hogy bátyja is 

láthassa az ujján a csillogó briliánst. 

– Összeházasodunk. 

A szavak hidegzuhanyként öntötték nyakon a már 

amúgyis sokkos állapotú férfit. Azt hitte, hogy a

hurrikán kapta fel és cibálja irtózatos sebességgel 

jobbra-balra. 

– Néhány napon belül költözhetünk is, tegnap 

megtaláltam az ideális lakást – búgta erotikusan a férfi 

fülébe a vörös ciklon. 

A kacarászó, enyelgő pártól elbúcsúzva, remegő 

lábakkal sietett vissza a saját szobájába, ahol sóhajtva 

tenyerébe fektette az arcát. Testvére 

meggondolatlansága feldühítette, de meg is ijedt 

egyben. Látta rajtuk, hogy bármilyen szürreális is, 

minden elképzelésüket meg is szándékoznak valósítani. 

– Haláli párosítás – konstatálta magában. Volt egy 

igen kellemetlen, baljós megérzése és attól félt, hogy 

mint sok más esetben, most sem téved… 

Arra születtem, hogy éljek, 

Most mégis a halált hirdetem, 

Mert míg az élet kudarc, 

A halál a győzelem 

Több hete nem látott már napfényt. A nyári 

szünidővel egy időben elkezdődött a balszerencsék sora. 

Bár azt vallotta, soha semmilyen külső esemény 

hatására nem veszítené el józan ítélőképességét, most 

mégis darabjaira hullott. 

Minden csodálatosan alakult, úgy tűnt, borús 

életszemléletébe is besüthet végre a nap. Biztos volt 

benne, hogy a penész árnyalataiban játszó 

szempárgazdájában megtalálta mindazt, mit magából

hiányolt, sőt fellelni vélt mindent, mit a világban 

keresett. A felismeréstől kellemes meleg árasztotta el 

mellkasát, életre kelt benne a vér, mintha erőteljesebben 

csobogott volna az ereiben. Talán a szerelem, talán a 

boldogság tehetett róla, talán nem is volt racionális 

megoldás, de már nem keresett válaszokat, próbált saját 

elveinek ellenszegülve csak a pillanatoknak élni, 

hangoknak, illatoknak, formáknak örülni. 

Lelki harmóniájának csúcsosodása viszont csak 

később érkezett el, testvére gyermekáldásával egy 

időben. Olyan szeretettel ruházta fel a csepp jövevényt 

már megszületése előtt, hogy őt magát is megrettentette 

az érzelmei intenzitása. Az utolsó napokban mikor már 

nagyon közeledett az idő, nem tudott semmire sem 

figyelni, az óráit is szórakozottan vezette le. Folyton a 

maroktelefonja kijelzőjét bámulta, várva, hátha jön a 

hívás. Délutánonként bababoltok polcai között 

nézelődött, játékokkal és pici ruhácskákkal tért haza. 

Egyik alkalommal mikor épp azon elmélkedett, hogy 

a kiválasztott topánka milyen színben pompázik a 

legaranyosabban, megtörtént a csoda. Öccse zokogva 

hívta fel, hogy elmesélje, tündéri kislánya a világra jött. 

Nem igazán emlékezett már, hogy hogyan jutott el a 

kórház épületéig, viszont azt a felemelő pillanatot, mikor 

az angyali lény szemébe nézhetett, sosem feledi el. Az a 

tisztaság, ártatlanság, ami belőle áradt, rögtön rabul 

ejtette. 

Rengeteg időt töltöttek párjával közösen a 

kisbabával. Az összes szabadidejét a csöppségre szánta.

Legtöbbször az öccse lakásában éjszakázott és ott 

virrasztott a gyerekszobában, hogyha felsírna, legyen, ki 

újra álomba ringassa, hogy a kimerült anyuka 

nyugodtan alhasson. 

Korábban meg sem fordult a fejében, hogy ő vagy 

testvére valaha is utódot nemzhet, illetve hogy képes 

lenne egy újszülöttel bánni, a kislánytól mégis sokat 

tanulhatott. Leste minden mozzanatát, az összes ki nem 

mondott kívánságát rögvest teljesítette. 

Imádta az újdonságot, amit az életébe hozott, 

imádta, ahogyan rámosolygott, ahogyan sírt, ahogyan 

böfizett. Egyszerűen a rabjává vált. 

A kislánynak hála a családi ellentétek is végleg 

elsimultak. Nem tudott már ferde szemmel nézni arra a 

nőre, aki egy ilyen tündért ajándékozott a világnak. Épp 

úgy öccse is egyre inkább értékelte az ő választottját, 

hiszen lehetősége nyílt bizonyítani, hogy bármikor a 

segítségére siet, csak kérnie kell. 

A gyermek különleges ajándékot kapott az élettől, 

míg másoknak egy sem, neki rögtön két anyukája és két 

apukája volt, kik csak azért voltak, hogy a napjait 

bearanyozzák. Mesébe illő hónapok voltak ezek, mikor 

mindenki Szépség lábai előtt hevert. 

De ahogyan a mesékből megtanulhattuk, boldogan 

élnek, míg meg nem halnak, és sajnos ez a drasztikus 

végjáték előbb utóbb minden történetben felüti makacs 

fejét… 

***

Álmaiban éjjelente újra és újra éli azt a sorsdöntő 

délutánt, amikor a fehér hirtelen feketévé változott… 

Anyja elmondása szerint napról napra 

soványabbnak hatott a leányzó, és ebből kifolyólag egyre 

gyengült, gyakorta felsírt spontán, mint akinek 

fájdalmai vannak, de aztán épp oly hirtelen el is múltak 

a rohamok. Még egy dolog, ami aggasztóan hatott, hogy 

mivel lényegesen mozgékonyabbá vált, gyakorta volt 

orrvérzése, amit az első egynéhány alkalommal még 

természetesnek hittek, hiszen egy perc töredéke alatt 

képes egy világgal barátkozó baba kaszkadőri 

mutatványokra, valószínűleg beverhette. De mivel már 

napi rendszerességgel elöntötte a vér, megijedtek. A 

háziorvosuk szerint viszont nemvolt okuk a pánikra, 

mindez természetes egy, az ő korában lévő gyermeknél. 

Egy este, míg fivére és neje hivatalos meghívásnak 

tettek eleget ő volt a csöppséggel, aki sikeresen elérte 

élete első mérföldkövét: kapaszkodva felegyenesedett a 

mászásból. Minden megtett lépését csilingelő kacajjal 

nyugtázta, mégis szeme furcsán fénytlen volt, és mintha 

egyre másra fáradékonyabb lett volna. Estére úgy 

beforrósodott, mintha egy kohót izzítottak volna fel a 

pocakjában. Bármennyire is próbálkozott, a házi 

praktikák hiábavalónak mutatkoztak, és miközben 

hideg vízzel átitatott törölközővel próbálta 

megnyugtatni a lángoló testet, újkeletű pirosodásokat 

vélt felfedezni helyenként, foltokban a bőrén. 

Legjobbnak látta szakemberre bízni a dolgot, így az

éjszakát a helyi ügyeleten töltötték. Elindult a lavina. 

A tünetek egyeztetése után a doktor arca komorrá 

változott, mélyen a gyermek papírjaiba fúrta a 

tekintetét, hatalmasakat hümmögött és sóhajtott. 

Csak, mint egy távoli visszhangot, úgy hallotta az 

orvost, aki az elvárt enyhe nátha, vagy himlő helyett 

teljesen más problémát ecsetelt, behatóan és nagyon 

hosszasan. 

– A leukémiás megbetegedések sokáig teljesen 

tünetmentesek lehetnek, máskor pedig igen változatos 

tünetekkel kezdődhetnek. A megbetegedés tünetei 

hátterében részint az áll, hogy a leukémiás sejtek nem 

tudják a fehérvérsejtek normális működését ellátni, 

másrészt, hogy a csontvelőben burjánzó leukémiás 

sejtek egyéb vérsejtek képződését gátolják. A beteg 

fehérvérsejtek nem képesek leküzdeni a szervezetbe jutó 

kórokozókat, baktériumokat, vírusokat, ezért a 

leukémiásoknál fertőzések és láz lépnek fel. Gyakran 

gátolt a vörösvérsejt– és a vérlemezke képzés, nincs 

tehát elegendő oxigént szállító vörösvérsejtjük; ezt az 

állapotot vérszegénységnek, anémiának nevezünk. 

Emiatt a betegsápadt, gyengének érzi magát és 

rendkívül fáradékony. A nem megfelelő számú 

vérlemezke miatt pedig a leukémiás betegek egy sérülést 

követően tartósabban véreznek. Labor-vizsgálatokkal 

kimutatható mikroszkopikus mennyiségű vér a 

vizeletben, a teljes vérkép elkészültével meghatározható 

a különböző vérsejtek száma, illetve azok százalékos 

aránya. Természetesen a biztos képhez még csontvelő-

mintavételre lesz szükségünk. A laborvizsgálat utalhat 

leukémiára, de a diagnózis megerősítéséhez több, ennél 

speciálisabb vizsgálatra van szükségünk. 

Csontvelőbiopszia során henger alakú szövetet 

távolítunk el, általában a medencecsontból. A mintát 

laboratóriumi vizsgálatra küldjük. Később a kezelés 

hatékonyságának vizsgálatára, ismételt biopszia vétele 

is szükséges. De ne szaladjunk ennyire előre az időben, 

megeshet, hogy tévedünk, nem szabad elhamarkodottan 

konklúziót levonnunk hivatalos eredmények nélkül. 

Érezte, hogy egyre gyorsabban kezd forogni a föld 

körülötte és pillanatokon belül magával rántja a 

hurrikán. Az orvosból dőltek a szakszavak és a 

magyarázatok, ami nem volt megnyugtató, sőt, egyre 

bizonyosabb lett benne, hogy a rengeteg éjszakázás 

miatt lázálma van. 

Nem akarta elhinni, hogy ez itt, most megtörténik, 

és nem csak a fantáziája űz gúnyt belőle. 

Rohamosan felgyorsultak az események, az egész 

családra jellemző lett az ideges magatartás, tisztán 

gondolkodni, cselekedni senki sem volt képes, a józan 

ítélőképességet már hírből sem ismerték. Kezelésről 

kezelésre jártak, orvostól orvosig. Rengeteg neves és 

felkapott klinikát felkutattak, minden követ 

megmozgattak, csak hogy mihamarabb hatékony 

kezelésben részesüljön a baba, de mindhiába. A kislány 

legyengült szervezete feladta a harcot, elfáradt 

tekintetével búcsút intett, angyali mosollyal az ajkain 

épp az első születésnapján hajtotta örök álomra a

fejecskéjét, megszabadulva a kíntól egy boldogabb 

világba távozott. 

*** 

A csöppnyi tetemet sziporkázó napsütésben, 

madarak gyászos dalával kisérve helyezték örök 

nyugalomba, vele együtt eltemetve magukból is a jót és 

a reményt. 

Saját kezűleg faragott angyalszobrot állított az 

unokahúgának és rádöbbent, hogy az őket körülfonó 

szürke köd, bár oszladozni látszott, sosem fogja 

elhagyni. Az életük arról szól, hogy mások által 

elkövetett bűnökért vezekeljenek az idők végezetéig, 

mígnem a poklok bugyrában alámerülhetnek lepihenni. 

A történtek alatt sziklaszilárd gerinccel és komor 

arccal állt testvére és annak neje mellett. Tudatában volt 

annak, hogy tőle várják a támogatást, neki kell a hátán 

cipelnie az összegyülemlett terhet, és megpróbált a 

lehető legjobban megfelelni a feladatnak. Szíve szerint 

fivére fájdalmát is átvállalta volna, mert látta, érezte, 

hogy ez volt az utolsó csepp abban a pohárban, ami 

egyenest a szakadékba kergetheti, olyan mélyre, 

ahonnan már sem ő, sem más, ki nem rángathatja. 

Mikor saját szemével is meggyőződhetett róla, hogy 

fiatalabb testvére kőkeményen viseli a nyakába zúdult 

viharokat, visszavonult. Visszavonult magányosan a 

pincéjébe, és még tőle is furcsa módon elzárkózott a 

külvilágtól, a munkájától, és bármiféle emberi

kapcsolattól. Néhányszor öccse megkereste, de látva az 

intenzív passzivitást, amivel felé fordult, felhagyott a 

próbálkozásokkal és hagyta, engedte, hogy teljesüljön a 

kívánsága, lehessen egyedül gondolataival. 

Napokig csak a katatónia oltalmába menekülve 

feküdt és mereven bámult ki a résnyire nyitott, 

berepedezett ablakon, majd nagy nehezen 

visszacsalogatta elméjét a testébe. 

Folyamatosan szédült és okádott a fájdalomtól, enni 

nem evett, csak dohányzott és sírt. Gyűlölte, hogy korcs 

génjeik tönkretették a csöpp kis angyal életét, még 

mielőtt lehetősége lett volna igazán megismerni azt. 

Nem ezt a sorsot érdemelte és elkeserítette, hogy nem 

volt képesek segíteni rajta, annak ellenére, hogy 

megígérte neki, hogy a széltől is megóvja, épp akkor vált 

tehetetlenné mikor szükség lett volna rá. Erősen 

koncentrált, hogy ne gondoljon a picire, de álmaiban 

mindig visszatért a mosolya, apró kis kezeinek játékos 

mozgása, a boldog, sziporkázó tekintete és gügyögő 

hangja. 

Testvére látogatásai feltöltötték, de nem tudott 

kommunikálni vele, elég volt neki látni, hogy a 

körülményekhez képest nagyon jó színben van és a 

szeme sem árulkodott másról. Bár legjobb barátjának 

mindig is a csendet és a magányt tartotta, most mégis 

érezte, hogy magánzárkája megőrjíti, hiányzott neki a 

zöldszemű lány, akinek puszta jelenléte is kizökkentette 

volna bánatából, de nem tudta, hogyan kereshetné fel 

ilyen állapotban. Nem akarta, hogy így lássa őt, nem

akart többé fájdalmat és szánakozást látni a 

tekintetében, nem akarta, hogy az ő keserű poklát 

ízlelgesse. 

El kellett engednie, hiába kiabált a szíve a 

cselekedetei ellen, az esze ismét ellenállt. Zavarta az 

önbecsülését, hogy még egyszer utoljára nem volt vele 

őszinte, de tudta, hogy ha kiteregette volna a lapjait, a 

lány válasza az lett volna, hogy vállalja a kockázatát 

annak, hogy megégeti a tűz, ezt viszont nem volt 

hajlandó megengedni neki. Inkább csak fetrengett az 

önsajnálatban és kereste a kiutat. 

Titkos vágya, mit már évek óta magában 

dédelgetett, ismét felszínre tört, szüksége volt egy utolsó 

igazi beszélgetésre az apjával. Azzal az emberrel, aki 

életet adott nekik és rögtön el is vette azt. Hallani akarta 

az ő szájából a magyarázatot tetteire és hitte, ha az 

információk birtokában lenne, kikristályosodna 

számára a jövő, és a múltja is értelmet nyerhetne. 

Több mint két évtized elteltével rávette magát, hogy 

ellátogasson a sírjához. Nem várt csodát, de úgy 

gondolta, ez az egyetlen módja annak, hogy 

megnyugtassa háborgó lelkét. Egy márványtömbtől 

várta a jelet, amitől megkapja a felgyülemlett kérdéseire 

a választ. 

*** 

Leült a gondozatlan sírra, hanyagul tépkedte a 

gazokat és figyelte a borús eget.

– Tudod, hinni akarom, hogy nem vagyok olyan 

gyarló, mint te, hogy én képes vagyok szeretni és jó 

embernek lenni. Mégis minduntalan becsukják a 

kapukat előttem és félek, hogy úgy végzem, mint te...– 

Érezte, hogy beleborzong a gyűlöletbe, amit apja iránt 

táplált, bár valójában aligha ismerte. – Ha meghalok, 

remélem, hogy a pokol kapujában várni fogsz rám, hogy 

leköphesselek. 

Gyilkos gondolatai közben egy bimbódzó fehér 

liliomszálat pillantott meg az egyre gyérülő gazok 

között, mintha épp rámosolygott volna miközben 

szégyenlősen bontogatta szirmait. 

– Íme az égi jelem, mire oly soká várnom kellett. A 

feloldozás, mit tőled reméltem, mindvégig bennem volt. 

Én 

képes vagyok szeretni – jelentette ki erélyesen. A 

hangja visszhangzott a mohás márványtáblák 

sűrűjében. 

Egy gyűrött, jobb időket is megélt borítékot húzott 

elő zsebei rejtekéből, amit egy, az apja sírhantja mellett 

talált, gránitszilánk alá szorított. Címzettje nem volt, 

csak egy felszólítás: Tudtam, hogy itt rátalálsz. A 

gyomra összerándult, mikor arra gondolt, hogy talán 

sosem olvassa el senki, de talán épp a lány, tavaszi 

újjáéledést idéző, zöld szemei fogják simogatni a sorait. 

Mély levegőt vett és elbúcsúzott a sírhanttól, nem 

töprengve azon, hogy honnan is tudhatná, hogy ide fog 

látogatni szíve választottja, csak elmerült az emlékek 

édes oltalmába, mint aki sejti, a viszontlátás pillanata

sosem jöhet már el. 

*** 

Én rettegek. De mi van veled? Nem vagy itt, hogy 

megmutasd, mi az igaz. Ismét írok neked, bár tudom, 

hogy nincs kinek. Minduntalan verejtékben úszva 

ébredek fel, hangokat hallok, rémképeket látok. 

Pontban éjfélkor angyalok kopogtatnak az 

ablakomon, de soha nem engedem be őket… nem, nem 

engedhetem be őket, míg nem tudom, miért jönnek 

hozzám? Miért nem hagynak élni? 

Már az álmaim sem kímélnek. Behunyom a 

szemem és vérben úszik minden. Szörnyű zajok 

kísérnek utamon. Egy holdsugár megvilágítja az 

ösvényt, és én mit sem sejtve kószálok az éjszaka 

sétányán. Oly könnyű a testem, a levegőbe lépkedem, 

és mégis halk sóhajjal töredeznek a száraz gallyak a 

talpam alatt. Vérfarkasok húsomra éhes vonyítása 

egyre közelebb kerül hozzám. 

Elrohannék, de hirtelen nagy erővel a földre 

zuhantam, teljesen megbénultan feküdtem a nedves 

talajon, figyeltem, hogy fölöttem óriási szürke felhők 

gyülekeznek, tüzes villámokat szórva tudatják a vihar 

közeledtét. Forróság öntötte el a karom, odapillantva

torz manók néztek vissza rám, csókokkal borítva 

kezem, majd vinnyogva eltűntek. 

Még mindig nem volt erőm megmozdulni, mintha 

az erdő fogja lettem volna. Hatalmas vízcseppek 

hulltak le rám a végtelen égboltról, a Hold már nem 

volt látható. A föld elkezdett mozogni alattam, 

megrepedt. Vastag, szúrós, kígyószerű gyökerek 

emelkedtek fel, és erős kötelekként, rácsavarodva az 

egész testemre, leláncoltak. Eljött a vég? Lehunytam a 

szemem és kerestem a megnyugtató önkívületet. 

Egyszerre a vihar elcsendesedett, a felhőket elvitte 

a szél, a Hold ismét ott volt az égen egész pompájában, 

ezüstös fénye beborított mindent. Még rabláncaim 

szorításában is éreztem fel nem fogható erejét. 

Kinyitottam a szemem, mire a kötelek elszáradtak, 

lassan, óvatosan, mintha tartanának valamitől 

visszahúzódtak rejtekhelyükre. Csupasz bőrömön 

minden karcolás beforrt, a vérző vágások eltűntek. 

Újra mozogtak a tagjaim, menekülhettem az erdők 

poklából. Egy láthatatlan erő felsegített és 

kiegyenesedvén rám fonódott egy selymes anyag, egy 

hófehér, káprázatos ruha, a Halál szőtte menyasszonyi 

ruhám. 

A félelem lett úrrá rajtam, reszketett minden 

porcikám, zokogás rázta meg a testem, sikolyom, mint 

a lángok közt elkárhozottaké szólt. Szenvedésem 

feketeszárnyú, izzó tekintetű angyalok nevetve 

hallgatták. 

Károgást hallottam, az angyalok hátborzongató

nevetése elhalkult, majd megszűnt, míg a ricsaj egyre 

hangosodott. Fölöttem hollók, fekete hollók, magasan 

repültek, büszkén szálltak. 

Elkezdtek körözni egyre gyorsabban és 

gyorsabban, mígnem a világ is elkezdett forogni velem 

együtt. Elestem és beütöttem a fejem, elárasztott a 

forróság, a frissen kiontott vérem melegített. 

Ének… igen! Egy kórus éneke, orgonát hallottam! 

Kinyitottam a szemem, és valaki talpra állított. Fehér 

selyemruhám fekete csipkévé alakult, bordó vérem 

borostyán gyöngyökként díszítette. Kezemben száraz 

rózsacsokor, fejemen töviskoszorú. Egy hosszú 

márványsétányon álltam, nem látni mi vár az út 

túloldalán, csak a felcsapó lángnyelvek sejtetik, hogy 

arra vezet az utam. Haladtam, csak tettem egyik 

lábam a másik után, éreztem, a félelmem megfojt. 

Körülöttem korhadt fakeresztek, sok halott pap s 

kidőlt templom, fekete kendős vénasszony jajveszékelő 

sírása ölelte át a tönkretett tájat. Az ösvény körül 

magas, erős keresztek sorfalat álltak, mindegyikre 

kifeszítve egy rongyos, szakadt, koszos ruhás lány, 

néhány még szenvedett, még nem lehelte ki a lelkét. 

Egy-egy lány nem volt megcsonkítva, még meg volt a 

szárnyuk. 

Szembenéztem egy könnyező áldozattal, tekintete 

tele könyörgéssel. Meg akartam állni, segíteni neki, 

segíteni túlélni. 

De nem tudtam. Az ismeretlen erő nem engedte, 

mintha szenvedése erőt adott volna, mintha minden

kihullott könnye örömöt okozna, mintha tiszteletemre 

ontotta volna vérét. 

Fennkölt dallamok szólaltak meg minden lépésem 

után, a koromfekete égen gyülekező csillagok 

himnusza. Meleget éreztem, egyre közelebb hozzám 

lángnyelvek marcangolták szét a tájat, szívszaggató 

sikolyok és egyre halkuló csecsemősírás tudatták velem 

azt a vérengző káoszt, mi már csak rám várt. 

Elém tárult egy más világ. Pokoli kacajoktól 

visszhangzott az éj, minden alkalommal óriási robajjal 

kidőlt egy fa, rajta fészket rakó madarak vinnyogó 

rikácsolással menekültek a lángok melegétől. 

Körülöttem a Föld megreped, elkezdett szétválni. Egyre 

távolodott egymástól a fény és a sötét, hegycsúcsokat 

emésztett fel a hasadék, lassan minden megsemmisül. 

Üvöltést hallottam, hörgést, undorító röhécselést. 

Nem akartam, mégis a hang irányába vettem az 

utam. Egy korhadt erdőben találtam magam, hol 

rothadó hús szaga váltott ki émelygést belőlem. 

Visszafordulnék, de a bozótos bezárult mögöttem, 

az imént még világító ösvény a ködbe veszett. Farkas 

vonyítás és patkány cincogás kíséretében folytattam a 

soha véget nem érő sétám. 

Apró rovarok hemzsegnek a levegőben, marják a 

bőröm és szívják sós vérem, de mintha az egész csak a 

tudatomban játszódna, nem éreztem semmit. 

Tövisek mélyedtek húsomba, rózsacsokrom mintha 

hozzám nőtt volna. Liánok keresztezték utam, de már 

nem fordultam vissza. Nem próbáltam mene külni az

akadályok elől. Tudni akartam, tudnom kellett, mi vár 

rám, mit takarnak a förtelmes visítások? Tudnom 

kellett miért vagyok itt. 

A rózsák tüskéi mintha éles pengék lettek volna, 

úgy hasították szét előttem az indákat, melyek 

nyivogva, visítozva korhadtak el abban a pillanatban. 

A kígyók sziszegését hallottam közvetlenül mögöttem, 

óriásit nyeltem, de félelmem egyre kezdett a ködbe 

veszni. 

A nevem! A nevem kiáltotta valaki! 

Hátrafordítottam a fejem, fürkésztem a koromfekete 

tájat, talán te vagy az, talán megmentesz ettől a 

káosztól. De nem, nem volt ott senki. Sóhajtva 

lehajtottam a fejem, és éreztem, hogy valami ragadós, 

hullaszagú hálóban vagyok. 

A holdfénynél selyemfüggönynek tűnő hálóban 

tetemek óriási bábja, csontvázak, szoborrá dermedt, 

kifehéredett angyalok holtteste fogadott. Ököl méretű 

lárvák néztek szembe velem egy-egy szakadt vásznú 

múmia koponyájából. Máris megérezték a friss hús 

szagát. Egyre több hatalmas féreg bújt elő a már 

elfogyasztott húsú maradványok közül. 

Nyálkásösvényük gyöngysoroknak látszott a csillagok 

gyenge sugaraiban Vörös szemük izzott a sóvárgástól, 

de még mielőtt testemre tapaszthatták volna 

szívókorongjaikat riadtan visszahúzódtak elszáradt 

emberi kunyhóikba. 

Feszült csend következett, a háló-várakból lassan, 

méltóságteljesen két hatalmas, fekete, hosszú, szőrös

csáp bújt elő. Egyre jobban és jobban nyújtózódott, 

mígnem egy erélyesebb lökéssel előbukkant a förtelmes 

test is. Mind a nyolc villogó szemét rám szegezte. 

Bámult, de közben nem mozdult. Undorító lény, 

póknak már nem is nevezhető. Mire láthatóvá vált 

mind a nyolc hatalmas, ormótlan lába, annyira közel 

került hozzám, hogy éreztem kellemetlen szagát. 

Behunytam a szemem egy pillanatra, majd 

kinyitván láttam, hogy több száz szőrös pók szállta 

meg a hálót, bár lényegesen kisebbek, mint a királynő. 

Elkezdtek bábot formálni körém, meg akartak fojtani. 

Várták, hogy kileheljem a lelkem, hogy 

szétmarcangolják a testem. Orkán csavargatta a 

hálót, üvöltés rázta meg a sötétség birodalmát. 

Minden féreg, pók megrettenve eltűnt. 

Kiszabadítottam magam, felálltam, közben 

éreztem, ahogy dermesztő hideg áramlik szét a 

testemben, megremegteti minden tagomat. Már nem 

féltem, nem érdekelt a foglyok fájdalma, büszkén 

sétáltam a szenvedők között, hisz az ÉN tiszteletemre 

adják vérüket a földnek. 

Lépéseim robbanások követték, száraz tüskebokrok 

dicső oszlopokként emelkedtek fölém. Zuhogott az eső, 

mennydörgött az ég, de rám nem hullt egy csepp víz 

sem, engem simogatott minden fénylő csillag sugara. 

Hátam mögött leesett valami, hatalmas puffanással 

ért földet az oszlop tetejéről. Két óriási, izmos, vörös 

szemű, hegyes fülű, éles fogú, szárnyas lény szegődött 

mellém, bőr öveikben fényes kardok, tőrök voltak

eleszúrva. Nem néztem hátra, de éreztem jelenlétüket. 

Füst, erős füst gomolygott felém. Egy lánchíd tárult 

elém, mi egy rettenetes, tátongó szakadék fölött 

húzódott. Megingott bizonytalan léptem alatt, mikor 

belenéztem a mélybe. Fortyogó, lávatenger fölött 

sétáltam. Fölöttem tűzokádó sárkányok repdestek. Úgy 

éreztem magam, mint a mesebeli elvarázsolt hercegnő, 

ki várja, hogy végre jöjjön el érte a bátor dalia és 

hozza el a megváltást szerelmes csókjával. De értem 

nem jöhet varázslovon királyfi, a megmentés, mint 

régi ígéret, a feledésbe mélyedt. 

Hirtelen a szárnyas férfi üvöltve elém ugrott, 

lándzsáját előkapta és egy sárkány szívébe döfte. Míg 

hadakozott a szörnnyel, a másik hátra rántott, 

szorosan magához ölelt. A sárkány vére szétspriccelt, 

majd az egész lény belezuhant a mélybe. A szárnyas 

megmentőm testét beborította a vér, ami láthatóan 

égette a bőrét, mígnem elgyengülve ő is lezuhant. 

Tűzben égett, lángok marcangolták. 

A híd végén egy romváros tárult a szemem elé. 

Téglák, kövek voltak mindenfelé, régi gerendákat 

ropogtatott a tűz. Leomlott falak között sétálva egy 

oltár előtt találtam magam. Hangos orgonaszó 

hallatszott ki, fülsüketítő visítás kísérte. Amikor 

ráléptem az ormótlan nagy monumentum lépcsőjére 

fáklyák gyúltak meg, több ezer gyertya borult lángba, 

megvilágítva a helyet. Korhadt fakeresztek, rájuk 

aszalódott testek, vonyító farkasok voltak bármerre 

néztem. Denevérek repkedtek a levegőbe, halott

angyalok még meleg testét hasították szét hegyes, éles 

fogaikkal habzó szájú, kökényfekete sakálok. Az 

oltáron egy aranysárga hajú, hófehér bőrű tiszta szűz 

feküdt. Nem sírt, bár könny csordult végig az arcán. 

Előtte egy fekete hajú, fehér szemű férfi állt, komoran 

engem figyelt, kezét nyújtotta felém, mintha intene, 

hogy menjek oda, mellé. Lassú léptekkel haladtam, 

boldognak éreztem magam. Már csak egy-két 

lépésnyire lehettem a titokzatos alaktól, mikor 

megtorpantam és csak figyeltem, csak néztem mélyen 

a szemébe. 

Csak álltam ott, vele szemben és csak néztem csak 

nézett, meghitten figyelte minden rezzenésem. Mintha 

egy halvány, mégis kedves mosoly bujkált volna merev 

arcán. 

Szeme csillogott és egy hosszú pengéjű kést nyújtott 

át nekem. Meglepődve tekintettem rá, mikor 

helyeslőleg bólintott. Kiejtettem kezemből a száraz 

csokrot és óvatosan a tőr után nyúltam. Ahogy 

elvettem tőle, kezünk összeért és én a rémülettől 

megszorítottam az éles pengét, lágy húsomba hasított, 

de nem éreztem semmit, megbénított fagyos érintése, 

rögtön rabul ejtett. 

A csokromra csöpögő véremtől a rothadó virágok 

mintha újra éledtek volna, sötét, összehúzódó szirmaik 

lassan újra szétfeszültek, égőpiros színben pompáztak. 

Egyszer csak megfogta a kezem, óvatosan a fekvő 

lány felé vezetett. Nem maradt mellettem, két lépéssel 

hátrébb ment, mégis éreztem, hogy egy pillanatra sem

vette le rólam a szemét. Fél kezemben tartottam a kést, 

másikat a vérző sebem miatt szorosan 

összeszorítottam. 

A lány szemébe néztem, üres tekintetében nem 

voltak érzelmek, már nem sajnálhattam, tudtam mit 

akarok. Vadászni megkövült szívvel, a vér szagát 

érezni, a frissen kicsorduló, forró vér ízét… és már csak 

ÉN számítottam. 

Lassan, nagyon lassan emeltem fel a kezem, és még 

lassabban csaptam le rá. Éreztem, ahogy a penge 

belefúródik a szívébe és még utolsót dobban. Majd 

amilyen lassan belehatolt, olyan lassan húztam ki a 

pengét a már alvó szívéből, rögtön kibuggyant a vére, 

patakokban folydogált le testén. Láttam, ahogy 

makulátlan lelke elhagyja, sóhajtva követi az angyalok 

énekét és eltűnik a Hold mögött. Ráeszméltem, hogy 

mit is tettem... megöltem magamban a jót, de már 

nem tudtam könnyeket hullatni, többé nem 

sajnálhattam sem magam, sem mást. Ez volt a vége 

mindannak, amit valaha is tudni véltem. 

A rejtélyes alak átnyújtotta sziporkázó csokromat 

majd ismét megfogta a kezem. Felemelkedtem, 

elkezdett forogni velem a föld, és ott voltál te, fogtad a 

kezem, mosolyogtál rám, szemed elárulta, hogy 

szeretsz, könny gördült végig az arcomon, te 

letörölted, megsimogattál, ajkad lassan közeledett az 

enyémhez, lágyan megcsókoltál, majd hirtelen eltűntél 

és én a lángok martalékává váltam, még hallatszott 

kárörvendő kacaja a holtaknak.

Fojtogató zokogásom felébreszt, könnyeimtől van 

elázva az arcom, tenyeremen még érzem a vér szagát. 

Ismét nem alhatok tovább. Nem nézhetem végig lelkem 

kegyetlen pusztulását, a büntetéshez még túlságosan 

gyenge vagyok. 

Kereslek Téged, miért nem vagy velem?! Miért nem 

fogod a kezem? Kutyák vonyítanak a kerek, telt 

Holdnak, az angyalok többé nem kopogtatnak, 

tekintetem a fénylő eget pásztázza, remélem, egyszer 

megtalálom köztük az Igaz értelmét. Addig is a 

szerelmem akarom, a romboló sötétséget, akiben 

hallom a neved, láthatlak, és tudom, megöl, mégis 

mindennél jobban vágyok pusztító csókodra. 

A nappalok szétestek! 

Ölembe hullott a hold. 

Csillagköd borítja a meztelen holnapot 

Emlékek remegnek, sírva integetnek, 

ahogy rájuk terítem a hófehér leplet. 

Fagyos, rideg magány telepedett a lakásra. 

Szétszakadt lufik a földön, pezsgős üvegek és 

sörösdobozok árnyéka a pulton, egy nagy buli fantom 

emlékei. A falak viszont sírnak, nyoma sincs a 

berendezésen felejtett meghitt, boldog pillanatoknak. 

Csak a dermesztő szél süvített be a kitárt ablakon. De őt 

nem zavarta. Csak ült komoran, térdén könyökölve, fejét 

tenyerébe fektette. Fekete elegáns szabású ingjét 

összegyűrte a gyász. Hatalmas vállán tökéletes

hópelyhek pihentek, mintha testének melege nem tudná 

felolvasztani őket jeges szépségükből. Tán már minden 

kedves forróság elhagyta lelkét, tán már teste a zord 

téllel egyesült. 

Nem mozdult és nem is szólt, órák óta csak csendes 

lélegzete jelezte: itt vagyok. Gleccserkék szemei a 

távolban jártak, bár, mint tőle megszokott, emberi 

érzelem halvány jelét sem lehetett észrevenni. 

Nézte a szobát, a színpompás, vidám gyerekszobát. 

Hallotta még pici lánya kedves kacaját, gondolatban 

újra játszva a tegnap képeit. Érezte az átvirrasztott 

éjszakák fáradtságát, majd előtört belőle újra a félelem, 

a határtalan tehetetlenség és düh. Ökölbe szorult a keze, 

arcán könnycsepp gördült, száját összeszorította. Lassan 

felállt, szemét megsúrolta, majd bezárta az ablakot. 

Nem érezte a hideget, bár végtagjai a parancsára is 

alig-alig akartak szolgálatba állni. 

*** 

Alig pár óra múlva a kis szoba már fakó volt és üres. 

Hatalmas, lezárt dobozok tornyosultak a közepén, 

mindre nagybetűkkel ráírva: ”szemét”. Kilépett, majd 

kulcsra zárta az ajtót. Egyenes háttal, szigorúan állt és 

mélyrehatóan figyelte a lakást, ahol mindent megélt, 

mit jónak ítélt és minden rosszat, melyet megérdemelni 

vélt. Próbálta tárgyként tekinteni a bútorokat, a 

polcokon mostanra kiürült képkereteket, de az emlékek 

homálya csak nem akart a huzatos ablakon kirepülni.

Túl szép, hogy igaz legyen, így jellemezte néhány éve 

élete sorsfordulatait. És lám, mily igaz. Keserű mosollyal 

nyugtázta, hogy ez a rongyosra használt klisé ismét 

telibe talált. A meleg otthon álomképe szertefoszlott, 

törölni kellene már minden darabját. A bárszekrényben 

még ott lapult egy felbontatlan üveg vodka. Elővette, 

majd zúzott jégre töltötte, leült a korábban kedvencének 

titulált, mostanra műanyaggal bevont bőrfoteljére, és a 

tele pohárral a levegőbe intett. A kislány fogantatása óta 

nem ivott, leszokott, de most ismét azt a barátját hívta 

segítségül, akit legjobban ismert, akiben feltétel nélkül 

megbízott. Kényelmesen hátradőlt, lábát az asztalra 

tette, nagyot kortyolt, majd lehunyta a szemét. 

*** 

Harmadik hónapja túlórázott. Rengeteget dolgozott, 

pörgött és rohangált, pedig munkája olyan sok valóban 

nem volt. Egyszerűen nem akart szembenézni az élettel, 

nem adott lehetőségeket magának arra, hogy elmerüljön 

a valóságban. Az érzelmektől félt a legjobban. Tudta, 

hogy gyáva, tudta, hogy nem menekülhet örökre, mégis 

húzta az időt, míg az megengedte neki. Nem volt jó éjjel 

az irodában, de otthon csak a káosz várta. Alkoholgőz, 

füst, mocsok és férfiak. 

De ha netán hazatévedt, egyszerűen megpróbált 

átnézni azon, ami fogadta. Inkább csendben elvonult a 

konyhába és megpróbált a mocsokból, penészből ismét 

edényeket varázsolni. Hallotta a részeg kacajokat, majd

szembenézett a szerelmével. Nézték egymást, nem 

szóltak, nem is maradt már semmi, mit ki kellene 

mondani. 

Máskor éjjel hazatérve az okádékban fulladozó nőt 

próbálta magához téríteni, időnként már-már pofozni. 

Veszekedés, ordibálás, törés-zúzás, hazudozás. Ez 

maradt már a szivárványos, boldog családból. 

A kis Angyal távozásával nem maradt szent őr, ki 

melegen átölelje, megvigasztalja őket. Nem aludt, nem 

evett, mégis minden reggel frissen, üdén, tekintélyt 

parancsolva lépett be a munkahelyére. Gleccserkék 

szemei szigorú csillogásán semmi sem változtatott. 

Lassan, napról-napra beköltözött oda úgy, hogy még ő 

maga sem vette észre. Egyre ritkábban ment haza, 

olykor csak látogatóba, a bejáratnál mindig könyörgött, 

hogy majd benn valami új várja. De a helyzet csak 

romlott. Javítani akart, vagy törölni és továbblépni, 

eltűnni, de egyiket sem tehette meg. 

– Túl nehéz, túl komplikált–beszélte le mindig 

magát a nagy lépés megtételéről. 

Egy havas napon, délelőtt, felpattant és hazarohant. 

Üres volt a lakás, furcsa, hiszen párja hónapokkal előbb 

felmondott. Zajt hallott a pincében, lenézett. Dobozok 

voltak szétdobálva, néhány üres bőrönd a lépcsőre 

helyezve, majd egy női alak bontakozott ki a 

félhomályból. Megpillantotta és a szívébe markolt a 

felismerés, hogy ő az, akit mindenkinél jobban szeret, ő 

az, aki nélkül nincs többé élete. 

Nem szólt még most sem, csak órákig figyelte, ahogy

a nő nyugodt mozdulatokkal, rezzenéstelen arccal pakol, 

szekrények polcai lassan ürülnek, a bőröndök cipzárjai 

behúzódnak. 

– Elmész? – Megfáradt szemek belekapaszkodtak a 

szavakba, mintha gyógyírt, mentőövet vártak volna tőle. 

– El – két betű mély sebeket ejtett mindkettejük 

szívén, benne volt minden fájdalom és szemrehányás. 

Megtelt az utolsó bőrönd is, a lány a hűtőhöz sétált, 

két üveg sörrel tért vissza. Sajátját kinyitotta, másikat 

átnyújtotta. 

– Tudhatnád, hogy nem iszom – jött a nyugodt 

válasz, mi tele volt támadással, amit éreztek is. A lány 

ráült a csomagjaira. 

– Beszélnünk kellene. 

– Nem. 

– De beszélni akarok – a nő szavait olyan 

ridegtekintet fogadta, hogy megbánta, azt is, hogy 

kiejtette azokat. Ismerte a férfit, ha bezárkózik, vége, 

lehetetlen újra megnyitni. Ha pedig sikerül, lehet, hogy 

csak Pandora szelencéjének átkai szabadulnak ki. Mégis 

remélte, hogy másképp lesz, hallani akarta a férfi 

szájából, hogy minden rendben lesz, nem kell elmennie, 

megoldják, mert szerelmük ezt is elviseli. 

Csalódnia kellett, ez a férfi, ki keresztbe tett lábakkal 

ült vele szemben, nem mondana ilyet, talán nem is érzi, 

hogy kellene. Túl sok a kétely, túl komplikált a szív. 

– Minden úgy történt, ahogy kellett. Nem vagyok én 

anya, te aztán végképp nem vagy apa – mondta 

kacarászva, nagyokat kortyolva az üvegből. Zokogott a

lelke, gyűlölte, hogy ezek a mondatok esnek ki a 

szájából, de bántani akarta, dühöt, fájdalmat akart látni 

a férfi arcán. 

– Sosem lehetnénk mi család, míg te senkié sem 

vagy, mégis bárkié! Kegyetlen csótány vagy! Egy kígyó! 

Bemászol az emberek bőre alá és mérgezed. Gyűlöllek! 

Gyűlölöm azt a pillanatot is, amikor megismertelek! – 

hangosan, indulatosan ordibált, néhol a hangja 

elcsuklott, könnyeinek sem volt ura többé.– Ne nézz rám 

a fagyos szemeddel. Ne szánakozz, ne mássz bele a 

halotti nyugalmaddal a fejembe! Takarodj az életemből! 

Gyűlöllek!– Hirtelen mozdulattal a már üres üveget a 

férfihoz dobta, ki anélkül, hogy szeme rebbent volna, a 

levegőben megfogta. Mosolygott. 

– Hopsz – ennyit mondott, és az asztalra tette azt. 

– Most sincs egy szavad? Még mindig csak a 

méltóságteljes arroganciád vezet? – üvöltött, már-már 

hisztérikusan. 

– Az – de mire e szó elhangzott, a nő már becsapta 

maga után az ajtót. Az ablaka szétrepedt, hatalmas 

csörömpöléssel a földre zuhant. 

*** 

Hirtelen ébredt meg, ahogyan a már kiivott vodkás 

üveg szilánkjaira törött. Verejtékében úszott, gyorsan 

vette a levegőt, a szíve majd kiugrott a helyéből. 

Kapkodva szétnézett. Vége. Rémálom volt. Már rég vége. 

Sietve távozott a lakásból. Haza akart menni. A

szemfedőn már nem dobol a rálapátolt föld. Ideje, hogy 

a gyomlepte sír kivirágozzon. Mély levegőt véve 

visszalépett a pincébe, ahol fivére várta abban az 

időben, mikor még úgy érezte, a jó ösvényen halad a 

harmonikus, boldog élet felé. 

Jobb volt így elpusztítva 

Mintha rossz kezekbe tér 

Készüljünk hosszú télre, 

Mi sötét, s véget nem ér. 

Füst és olvadó gyanta párája keveredett a dohos 

penész szagával. A nyirkos berendezés szenes oldala 

fekete nyomot hagyott, ha bármi hozzáért. 

– Ez még a tűz nyoma? – kérdezte hanyagul a falnak 

támaszkodva, kezében egy felbontott üveg sör. 

Egyik lábáról a másikra állt, kapkodva forgatta a 

szemeit körbe a szobában. Feszélyezve érezte magát, 

mintha valami taszította volna, ki, jó messze a 

helyiségből. 

– Igen – érkezett a jól megfontolt válasz az íróasztal 

irányából, miközben füstkarikákat formált ajkaival. 

Acélkék szemei élesen világítottak a gyertyafényben. 

Néhány évvel korábban tömör füst hömpölygött fel a 

lakásba a pinceajtón keresztül. A kanapén alvó férfi erős 

köhögő rohamra ébredt, majd pillanatokon belül 

rádöbbent, testvére sehol. 

Fuldokolva rohant le a lépcsőn, hol egyre erősödő 

lángnyelvek emésztették fel a berendezést. Szája elé

ongyot szorított, de a torkát úgy is marta a füst, a 

hőség égette a bőrét. Hunyorogva, könynyezve pásztázta 

körbe a teret. Bátyja alakja a szoba sarkában rajzolódott 

ki. Ült, feje a térdén pihent, mozdulni nem mozdult, 

hiába is ordította a nevét. 

A szíve egyre gyorsabban vert, a gyomra 

mogyorónyira zsugorodott. Nem gondolkozott, 

ösztönösen levette a pólóját és próbálta elfojtani a 

lángokat, hogy bejusson. Bár rettegett attól, hogy már 

késő. Másodpercek töredéke alatt ott termett és 

rántotta meg testvére vállát, olyan erővel, hogy az 

riadtan tért magához. A hirtelen ijedtség után 

körülnézett, és láthatta, a tűz az íróasztal körül 

szétszóródott papírokból táplálkozott és még nem sok 

kárt okozott. 

Aznap éjjel remegve feküdt le és álomba zokogta 

magát. Azóta is nap, mint nap kísérti a gondolat, hogy 

elveszítheti a testvérét, egyetlen barátját, óvó karját, 

józan eszét, és vele együtt mindent, mit a család 

jelentett számára. 

A tűz lángjai, mint egy ötvény kohó, olvasztották 

újra eggyé a két magányos ólomkatona lelkét. Attól a 

pénteki éjszakától ismét elkezdtek beszélgetni, 

tanácsokat adni, sőt együtt nevetni is. 

Mégis, mi a legjobban megdöbbentette az ifjabbik 

ikret, az volt, hogy bár sosem mondták ki, azon az 

ominózus éjszakán szabad bejárást nyert a pincebeli 

szentélybe, ami a legnagyobb megtiszteltetésnek 

számított mindközül.

– Milyen újságok égtek el akkor? Hiába nézel rám 

értetlenül, tudom, hogy belezavarodtál, hogy 

odavesztek.– Nagyon rég fel szerette volna tenni ezt a 

kérdést, hisz emlékezett fivére arcára, az észlelhető 

fájdalomra, hogy néhány papírcetli, régi, megsárgult 

újságlap hamuvá lett. Nem bírta tovább magában 

tartani és vívódni képzelt válaszokkal. Biztos volt benne, 

hogy nem holmi leselejtezett könyvtári archívumról van 

szó. Kézzelfogható csend telepedett rájuk. Az éles 

szempárok párbaja most inkább tűnt fürkészőnek, mint 

veszélyesnek. 

– Tartozol nekem ennyivel, hogy eláruld, miért olyan 

fontosak. Miért értek többet, mint te magad? 

Az idősebbik iker felsóhajtott, majd pár perc 

csendet követően megszólalt. 

– Valójában nem titok. És igen, ha érdekel, itt van a 

többi is. Lassú mozdulatokkal elnyomta a cigarettáját, 

felállt és öccse mellé lépett. Két vaskos albumot leemelve 

a könyvespolcról. 

– Íme – jelentette ki ünnepélyesen és átnyújtotta a 

köteteket.– De még meggondolhatod, hogy biztosan 

tudni akarod-e. 

Azzal visszasétált faragott székéhez és újabb 

cigarettára gyújtott. Figyelte, hogy öccse törökülésben 

elhelyezkedik az ágyán, ölébe helyezve az egyes számmal 

megjelölt köteget. 

Óvatosan nyitotta fel, félőn, nehogy a gonosz ómenek 

kiszabadulhassanak. Az első pár oldal láttán arcára 

döbbenet rajzolódott, értetlenül, hitetlenkedve olvasta

újra meg újra a sorokat. Vérmes szemekkel emelte fel 

tekintetét a papírgyűjteményből, nagyot kortyolt a már 

langyos sörből és kért egy cigit. Habzsolva falta a 

fényképekkel, szakadt levelekkel és újságkivágásokkal 

teleragasztott lapok gyűjteményét. 

• A milliomos özvegy és fiatal választottja 

• Sikeres és megértő: hatalmas vállalata mellett két 

újszülött gyermekére is rengeteg időt szán. Első a 

család! 

• Ismét gyermekkórháznak adakozik a dúsgazdag 

üzletember 

– Szóval ez lenne az? A szent apánk hagyatéka? – 

kiabálta anélkül, hogy abbahagyta volna az olvasást. 

– Nevezheted úgy is. Meg még sok másnak is. 

• Családi botrány vagy külső támadás? Több orvos 

állítása szerint a dúsgazdag iparos rendszeresen 

bántalmazta feleségét. 

• Szegény-gazdagok: családi tragédia. Hova 

tűnhettek a milliós vagyont öröklő ikrek? 

– Azt hiszem, szédülök – hirtelen mozdulattal 

félredobta az iratokat és egy húzásból lenyelte a 

maradék sört. – Egyenest hányhatnékom lett. Ez így egy 

keserű vicc. Csak szívatsz, valld be! 

– Normális, hogy ezt érzed. A másik albumot lehet 

pihentetned kellene. Abból sokkal több cudar valóság 

köszön majd szembe, sűrűn illusztrálva – ezzel, mint egy 

zárszóként átnyújtott egy újabb sört testvérének, amit

pár perce hozott az emeleti hűtőből. 

Alig fél óra elteltével a perekkel ifjabbik férfi nem 

csak az italt fogyasztotta el, hanem a származása 

gusztustalan jegyzőkönyvét is. 

– Ahhoz, hogy mindezt meg tudjam emészteni jó 

erős pálinkára lenne szükségem, nem holmi sörökre. Az 

nem fertőtleníti eléggé az agyam. 

– Meg is részegedhetsz, de az már semmit se 

változtat a tényeken – jelentette ki a testvére kimérten. 

– Igaz. Mit sem változtat azon, hogy az az óriás 

bunkó valamiféle Messiásként adta el magát kifelé. Mi 

az, hogy az ifjúkori botlásából született ikrei, kikre 

szeretettel gondol, az özvegye és gyerekei is elfogadták 

őket? Legitim tervéreiknek hisznek? Hála a jó szívüknek 

milliomos örökösökké váltunk. Az a család pont olyan 

kétszínű, megjátszó álszent, mint ő volt. Teljes a 

majomparádé. Te mégis mióta tudod ezt? – kérdezte. 

Szemei gyilkos szikrákat szórtak, ahogy figyelte bátyja 

arckifejezését. 

– Mindig is tudtam. Megkeresett a család ügyvédje 

az intézetben. A nevelők kérése volt, hogy téged, amíg 

csak lehetséges, hagyjunk ki az ügyből. Úgy gondolták, 

hogy a temperamentumod és megfontolatlanságod 

miatt nem vagy megfelelő tárgyaló fél. Nem voltak 

kíváncsiak ránk, de bíztak abban, hogy mi sem rájuk. 

Nyitottak nekünk egy számlát, amihez nem férhettünk 

hozzá, amíg nem töltöttük be a tizennyolcat. 

– Egyem a szívüket! Lefizettek két árvát, hogy 

duguljanak el. Szép tőlük. Csoda, hogy helyette nem

lövettek ki. A pénzzel mi történt? 

– Abból hoztalak haza a híd alól. Sok nem volt, már 

annyi sincs, de ez volt a legkedvesebb, amivel a szarházi 

tartozott nekünk. Miénk, minket illet, járt nekünk. 

Cigit? 

– Baszd meg! Baszd meg! – ugrott talpra és öntötte 

reflexből nyakon bátyját. – Nem hiszem el, hogy képes 

voltál a patkány pénzéből élni. És... és a legrosszabb, 

hogy egy kurva, büdös szóval sem említetted. Szóval tőle 

volt a misztikusösztöndíj! Nem tudom elhinni, 

ugyanolyan hazug féreg vagy, mint ő. 

Ahogy az utolsó szavakat kiejtette kapott egy 

hatalmas pofont. Soha nem látott düh égett bátyja 

szemeiben, amitől úgy megijedt, hogy jobbnak látta 

csendesen leülni. 

– Ne próbáld ellenem fordítani. Ott döglöttél volna 

meg, szakadtan, retkesen valamelyik árokban. Azt sem 

tudtad mit jelent józannak lenni. Az kell neked? Ott az 

ajtó! Bármikor megteheted. Menekülj, neked úgy sokkal 

könnyebb! Szeretlek, te hülye fasz, de már rég nem 

vagyok köteles egyengetni az utad. Nem lehetek az apád, 

és olyan, mint az apánk volt nem akarok lenni, nem 

lehetek… nem vagyok. – Elcsuklott hanggal roskadt le az 

ágyra és ölelte át zokogó hasonmását. 

S lehunyt szemmel tűnődni csendesen, 

Minden hogy elmúlt: a sok kopott holmi, 

Ócska emlékek… életem…

Zsibbadt tagokkal, fáradtan ébredtek egymás 

karjaiban. Utoljára talán négy évesen aludtak együtt, a 

kényelmetlen testhelyzet ellenére jó volt újraélni. Az 

élcelődő beszólások sem maradhattak el, sőt a 

hidegzuhanyt is megkapták ajándékba mindketten. 

Közösen fogyasztották el a reggeli rántotta-pirítóst, 

majd a frissen főtt babkávé élénkítette fel a még mindig 

alvó testvéreket. 

– Minek köszönhetem a látogatásod? Hiába 

kerülgetjük a témát, de amióta megtörtént az incidens 

és elköltöztél, híred sem hallottam. Szóval, ki vele.– 

Lassan kortyolgatta a tejeskávéját és röntgen szemekkel 

figyelte öccse riadtan összeránduló arcizmait. Jobban 

ismerte őt, mint saját magát, mégsem tudott rájönni, 

mi lehet a nyomasztó gondja, baja. – Nos? – kérdezett 

rá hangsúlyosan. 

Percekig néztek farkasszemet egymással, mire végre 

erőt merített, hogy beszéljen bátyjával. Nem értette 

miért ilyen nehéz, hiszen épp ezért jött, hogy testvérével 

közölje, élete sorsfordító mérföldkőhöz ért, amibe 

nélküle egyszerűen képtelen lenne belevágni. De félt. 

Nagyon félt bátyja válaszától, mert bármennyire is 

küzdött ellene, tudta, igaza van. Nála bölcsebb embert 

még nem sodort mellé az élet. Megpróbálta legyőzni az 

erős bizsergést a gyomrában és lehajtott fejjel neki 

kezdett: 

– Teljes forgatókönyvvel indultam el otthonról ide, 

haza. Előre elképzeltem, mit mondok majd, arra mi lesz

a reakciód és az én válaszom. Nevetséges, de többször el 

is gyakoroltam millió variánst. A végén egyszer sem 

vitáztunk. Úgy volt jól. Belefáradtam a vitákba, az 

értelmetlen egóm harcába. A tegnap este felborította 

minden tervem, elképzelésem. Megváltozott minden, 

bár valójában nem változtat már semmin. Időt 

szeretnék, hogy átnézzem és megemésszem mindazt a 

tömény információáradatot, ami rám zúdult az éjjel. De 

úgy érzem, épp időm nincs. Erre semmiképp. Azt sem 

tudom, hogy akarom-e én azokat, a most már 

haszontalan információkat befogadni, pedig kíváncsivá 

tettek és valami azt súgja, sok régen felvetődött 

kérdésemre választ kaphatnék. De lehet, olyan 

válaszokkal szolgálna, amiket nem akarok tudni. 

Szeretem a kételyeket. Azokat legalább tudom 

szabályozni. – Mély levegőt vett, majd folytatta a 

monológját. – De felejtsük el, félre kell tennem ezeket a 

dolgokat, ha nem, sose érek a végére. Olyan dolgokat 

akartam felsorakoztatni, mint a „már felnőttem és 

benőtt a fejem lágya”, „én imádom a páromat, hiába 

nézed ferde szemmel a kapcsolatunkat”, „zárd le a 

múltat” és „nagyon jól keresek ahhoz, hogy kényelmesen 

megéljek belőle”. A francba is velük! Nem jelentenek 

semmit. Nem az engedélyedre, hanem rád és a 

segítségedre van szükségem! – Könnyek serkentek 

szeméből, és úgy érezte fulladozik. – Apa leszek, 

nemsokára apa leszek! – szakadt ki belőle és fejét az 

asztalra fektette. Így, hogy hangosan kimondta, sokkal 

riasztóbban hatott a tény, miszerint gyereke lesz. Sosem

gondolt rá, hogy családot alapítson, sőt, el is zárkózott a 

lehetőségtől. Most pedig, mikor megtudta a nagy hírt, 

majdnem kiugrott a bőréből örömében, pár perc alatt a 

kisszobát is berendezte fejben. Aztán ahogy lenyugodott 

és teltek az órák, majd a napok, egyre inkább 

elbizonytalanodott, a rózsaszín ábrándokat betemette a 

sűrű köd. Muszáj volt megkeresnie bátyját félretéve a 

büszkeségét és megszegve ígéretét, miszerint többé látni 

sem akarja. 

Hát eljött és mégsem érezte azt a 

megkönnyebbülést,amire számított. Az erős férfi 

szempillantások alatt eltűnt és egy tizenkét éves kisfiú 

vette át a helyét, aki azért bosszankodik, mert a 

desszertből nem repetázhat. 

Szörnyű érzés volt figyelni a lelki vívódását, mégis a 

tőle megszokott hidegvérrel megadta öccsének az időt, 

hogy átlépjen ezen a vergődő szakaszon. Látta, hogy 

most önnön káosza magányába zárkózva úgysem értené 

meg, mit közölni készült vele, pedig a feloldozás szavai 

voltak azok. 

Egyedül hagyta problémájával, kilépett a kertbe, 

leült az egyetlen, korhadó padra és rágyújtott. Furcsán 

zakatolt a szíve, pulzusa megnőtt. Nézte a zöld udvart, 

az öreg fákat, ahogy lombokba bújva suttogott neki a 

szél. Oldalra hajtotta a fejét és lelki szemei előtt látta az 

almafa ágai közt táncoló hintát, a bokorba beguruló 

pöttyös labdát. Tetszett neki a kép, amit lefestett a 

hajnali napsütésben. 

A lakásajtó zárjának halk kattanása visszarántotta a

valóságba, a jelen tavaszába. 

– Hoztam még kávét. 

– Ne menj be, üljünk itt egy kicsit. 

– Nem kell dolgoznod? 

– De, de kellene. Ma kések. Kipróbálom milyen 

érzés. 

Pajkosan öccsére kacsintott, és laza mozdulattal 

dobolt egyet a padon, jelezve hogy csatlakozzon hozzá az 

ábrándok világába. 

– Sosem ültünk még ezen a padon. 

– Tényleg nem. 

– Azt hittem, kidobtad már, esik szét. 

– Meg sem fordul a fejemben. Jó ez itt. – 

Megszokott tartozék. Kell ide. 

Az ereklyévé előléptetett pad dicsőítését egy hirtelen, 

tömör kijelentés zárta. 

– Nem vagy olyan, mint apa volt, sosem voltál és 

esélyed sincs azzá válni. 

Testvére összerezzent tág szemekkel bámulta. Nem 

volt számára titok, hogy bátyja úgy olvas a 

gondolataiban, mintha egy friss újságot lapozgatna, 

mégis sikerült meglepnie. 

– Nem hasonlítasz apára és hiába képzelődsz, a 

születendő gyermekedet nem fogod bántani. Nem 

szabály, hogy az őseid hibáit újra kell csinálni. Minden 

példaértékű, de van, ami elrettentő. Szabad akaratod 

van. Csakis te döntöd el, hogy hogyan fogsz cselekedni. 

– És ha olyan lesz, mint én? – szaladt ki a száján, 

minek hatására a testvére hangos hahotázásban tört ki.

– Akkor én verem agyon! De ne töprengj ilyesmin, 

ne próbáld előre megírni a végzetet! Ez a gyerek nem a 

klónod, és nem is fog hasonlítani ránk. Nekünk nem volt 

apánk, neki rögtön kettő lesz. Tény, selejtesek, de 

kettőnkből csak ki lehet hozni egyet. – Vidáman 

átkarolta a lassacskán katatón állapotba zuhanó öccsét, 

miközben játékosan egy altatódal szövegét dúdolgatta 

fülébe, egy altatódalét, mi óvatosan felébresztette. 

Hej, halk hegedűszó, távoli korcsmából, 

Feléd figyelek ma az üres, korcsmából, 

Muzsikálj, régi vágy, fütyöréssz, emlék, 

Mintha megint az a régi lennék… 

– Rágyújtasz? – kérdezte szokatlanul vidáman, 

miközben már nyújtotta is a frissen sodort rudacskát. 

– Itt? – nézett éretlenül a bátyjára, bár már a gyufa 

szikrázott is. – Azt hittem, hogy a tűz óta óvatosabb 

lettél a lángokkal. 

– Ó, igen a tűz. A legforróbb pillanat, mit e penészes 

lyuk átélt. Régen volt már, ki emlékszik? Kedves öcsém, 

kevesebbet kellene a múlton rágódni! – közben kecses 

táncléptekkel a régi lemezjátszóhoz toppant és a már oly 

sokat megélt fekete bakelit korong enyhén recsegve 

árasztotta is a „Carmen” közismert szólamait. 

– Öcskös, te tanítottad nekem, hogy élvezzem a 

pillanatot, mikor a zene lágy fuvallata megsimogat, és 

ne gondolkodjak. Hát milyen mester vagy, ki saját 

tanait nem éli ki az utolsó cseppig? – Mosolygott saját

frappáns kijelentésén és egy üveg pálinkát varázsolt elő 

a tölgy íróasztala szekrényéből. 

– Különleges itóka, különleges alkalmakra! 

Koccintsunk ránk, koccintsunk a felszabadulásra! 

Dermedten állt, egyik kezében a füstölgő cigaretta, 

másikban egy kristálypohárral, és némán hallgatta 

fivére szavait. Meglepettségében szólni sem tudott. Nem 

igazán értette mi történik és ki ez az ember, aki hozzá 

beszél? Még mindig a tükörképével nézett farkasszemet, 

de a komor, bölcs testvérét mintha a föld nyelte volna el, 

kicserélve egy felszabadult hobóra. Koccintott és 

óvatosan belekortyolt az italba. Pálinka. Pálinka?! 

Sosem ivott töményet korábban, úgy tartotta a hordó 

zamatát magába szívott, érlelt, nemes száraz bornál 

jobbat még nem palackoztak. 

– Hiányoztál! – hallotta saját hangját, miközben 

átölelte testvérét. 

– Öcskös, öcskös! – válaszolta egy hatalmas sóhaj 

kíséretében, majd megveregette annak a vállát. – Talpra 

kell állnod, felnőttként, megfontoltan és nélkülem. 

Könnyebb lesz, mint gondolnád. Hajrá! – kacsintott rá 

pajkosan. 

Akkor döbbent rá a bizarr tényre, hogy a szűk, 

nyirkos pincében hárman vannak. Az ölelkező ikerpár és 

Ő. Kívülállóként szemlélte magát, kíváncsian csüngve 

saját szavain. Földbe gyökerezett lábakkal figyelte a 

jelenetet. 

– Tudod, megpróbáltam lázadni már ellened, de 

nem ment. Mindig belebuktam és bármennyire

utáltalak, te mégis ott voltál és kihúztál a legmélyebb 

szarból is. Nélküled nem érek semmit. Minden, amit 

elértem, az Te vagy, minden, amim van, az valójában 

csak Te vagy. 

Minden, ami vágyó, az belőled van… Te alkottál, te 

vezettél és fogtad a kezem. 

Felpattant és idegesen járkált fel-le a szobában, úgy, 

hogy közben csak a padlót pásztázta. A korábbi nyugodt 

hangvétele elenyészett. 

– Hát nem látod? Egy hatalmas kirakós darabjai 

vagyunk. Megvan benned minden, mi belőlem hiányzik 

és igen, bennem meg minden más, aminek benned még 

a halvány árnyéka sem motoszkál. Ez így van jól. Ketten 

vagyunk egyek, és ebben az egységben fog kicsúcsosodni 

a várunk is, csak így teljesedhetünk ki. Nélküled az egész 

összeomlik, darabjaira hull. Ezt nem hagyhatod, ezt 

nem teheted meg velem, nem teheted meg velünk! 

– Szép szavak – jött hosszas hallgatás után a tömör 

válasz. 

– Szép szavak? Ennyi? Ennyit tudtál kipréselni 

magadból? Nem hiszem el, ilyen aljas és önző lennél? Ki 

vagy te? Miért nem figyeltek rám? Hát nem halljátok, 

hogy kínlódva ordibálok? – ismét megtorpant. Nem 

látta őt egyikük sem, mint kukkoló szellem figyelte 

önmagát és bátyját, miképp jelbeszédnek hatóan nagy, 

számára tartalom nélküli szavakkal dobálóznak. 

Elkeserítő élmény volt ott lenni, bűntudata támadt, 

hogy, mint kalitkába zárt kanári, akaratlan is fültanúja 

mindennek.

Gyorsan röpködtek a gondolatok a fejében, hogy 

került ide és hova menekülhetne? Egyre több és több 

hang vette körül, régen elcsépelt mondatok, ködbe 

veszett sóhajok, önfeledt nevetések. 

Pillanatokra bár, de megesküdött volna, hogy 

elhunyt édesanyja lép be, karján jókora kosárral, teli 

pogácsával. Csak számára volt megrendítő látvány, a 

fivérek örömmel fogadták a látogatót. 

– Rémálom. Csak az lehet!– pánikszerűen próbálta 

visszaküldeni elméjét az alvó testébe, bárhol is pihent 

az. 

– Öcskös, ideje menned. Nem kérhetsz rá, hogy 

örökre fogjam a kezed. Nem lehetek már anyád helyett 

anyád, utad oly sok éve egyedül járod, nincs már mit itt 

keresned, nem itt van a helyed! – szólalt meg szigorú 

hangon, a tőle megszokott határozottsággal, és az árny 

felé fordult. 

– Mégis látsz! Mégis itt vagyok! Mi ez a hely, hogyhogy 

mind együtt vagytok?! 

Válaszolj! 

– Pszt! – csendesítette el fivérét az idősebb. Már 

csak ketten voltak a szobában, énjének mását nem lelte 

sehol. 

– Most takarodj! – kiáltott rá, és a gyertyák lángja 

egyszerre kialudt. 

Megalvadt vértől gyúl ki a fehér, 

Varjak tipegnek benne, és eszik. 

De késő van már, szárnyuk lengetik.

A vágóhídnál már leszáll az éj. 

A megszokottnál is cudarabb tél költözött a nyüzsgő 

városka életébe. Hatalmas pelyhekben hullatta 

kristályait az ég, már lassacskán térdig ért a nyikorgó 

fehér csoda. Az utak, sétányok mind, mind üresen 

álltak. Sehol egy szánkó nyoma, sehol egy szenes 

tekintetű hóember. Mintha még a karácsonyt 

visszaidéző, kint felejtett díszvilágítás is fanyarul 

fénylett volna. A csillogó hó mellett a csípős, sűrű köd is 

rányomta bélyegét nem csak a természetre, de a lakókra 

is. A máskor vidáman csevegő szomszédok épp csak 

gyenge üdvözléssel köszöntötték egymást, a mosolygó 

arcokat vastag gyapjúsál takarta. Mindenki az éltető 

napsugarakat gyászolta, ami már hetek óta nem 

kopogott be e tájon, bármenynyire is harcolt a komor 

felhők tonnás súlya ellen. 

*** 

A kihalt parkok egyikében felbukkant egy sötét alak. 

Mit sem törődve a rengeteg mínusz fokkal, bokáig érő 

szövetkabátját be sem gombolta, fekete szatén ingjén 

játszott a szél. Mereven állt, farkasszemet nézve egy 

jeges paddal. Lelki szemei előtt, mint régi diafilm 

peregtek le az emlékek, azok az emlékek, mik mindehhez 

az ütött-kopott padhoz fűződtek. 

Itt kezdődött minden, egy augusztusi napon, egy 

évtizeddel korábban. Ez volt az a pad, hol életében 

először igazán szabadnak érezhette magát. Ez a pad volt

az első otthona, majd minden komoly döntésének 

múzsája. Bármilyen problémája volt, bármekkora 

fordulat az életében, ide jött. Időről időre erre hozta a 

lába, hogy lássa, itt áll-e még a gyantától illatozó, 

sötétbarna fenyő pad. 

Míg mások templomokban keresték a feloldozást, ő 

csak erre a parkra vágyott. Hónapok óta nem lelte helyét 

a világban, majd a szíve megsúgta hova kell mennie és 

miként cselekedjen. Egy zokszó nélkül követte az 

utasításokat. Most pedig érezte a zsigereiben, hogy 

megérkezett. Itt kezdődött minden és tudta, érezte, itt is 

kell befejeződnie. Nézte, csodálta a helyet, mi szerinte 

mindig mellette állt, mint egy igazi atyai jobb. Levette 

kötött sálját és óvatosan, mint aki szerelmét érinti 

gyengéden, letörölte a padjáról a havat, majd mélyet 

sóhajtva leült. 

Egyedül volt és ismét szabad. Örült a magánynak, 

nem akarta, hogy valaha is szüksége legyen bárki másra, 

mint önmagára. Többé soha. Laza mozdulattal markolta 

a havat, labdává gyúrta és messze hajította. Egyre 

erősebben és erélyesebben, minden erejét a hógolyókba 

fektette. Születésnapja volt, már a túl sokadik. Gyűlölte 

ezt a napot, a naptárában már évek óta nem is szerepelt. 

A korát egyszerűen a szilveszteri pezsgőbontás után 

számolta. Plusz egy az eddigiekhez. 

De a mostani, az más volt, teljesen más. Egyedül 

volt, már csak az ő születésnapját ünnepelhette, csak az 

övét, nem maradt senki kivel osztozkodnia kellett volna.

*** 

Február. Nyirkos, hideg február. Megszülettem. 

Köszönöm szépen. Februári hajnal, térdig érő hó, 

hervadozójégvirág. Fiatal nő fekszik a szülőágyon, 

vajúdik, túl régóta. Gond van a második babával, 

haldokolnak már. Köszönöm neked február. Anyám 

életét áldozni is készen állt, csakhogy életet leheljen 

belém, amit utána talán ezerszer is megbánt… 

Köszönöm neked február, megmutattad milyen a 

valódi„világ”, homályos és dermesztő hideg, mikor a 

legtisztább lel kű angyalok szíve is megfagy. Nincs 

ünnep, nincs gyermekkacaj, a fagy könnyeket csal a 

szemekbe. Nincs szivárvány, a Nap is csak olykor 

szűrődik át a vastag, szürke köd fátylán. 

Köszönöm neked február, az egyetlen voltál, ki 

őszinte maradt, míg anyám gyermekded álmaiban hitt, 

és bennem is hasonló reményeket ébresztett naiv 

bizalma a jóban. 

Mindez a múlté, az ártatlan lelkemből áradó, feltétel 

nélküli szeretet a már tovaszállt az eltelt évek 

februárjainak havával olvadt el. 

Elvetted tőlem ezt is. Köszönöm neked, február! 

A kalendárium is tudta, ismerte miket nemzel, tudta 

és óvva a világot a vergődő szörnyektől, lopott az 

életedből. Lopott és adakozott. Adakozott a termékeny, 

színpompás és oly vidám nyárnak. 

Mindenki láthatta, tapintotta, ízlelte és sajnálta a 

korcs hideg szülte hibás fattyakat és te mégis a világra

hoztál, mint egy újabb viaszbáb a számozott sorban. 

Köszönöm neked február. 

És most sem hagysz, mindig visszatérsz hozva 

magaddal a rémálmokat, a végzet rothadó szagát. Még 

kiszenvednem sem adsz időt. Köszönöm neked, zord, 

kegyetlen február, te hófehér álnok. 

Hamis ártatlanságot sugárzó, szűz jégköpenyed 

ellopja az összes éjszakám, az éltető, mély sötét nyugtató 

oltalmát. Megrontva szürke füsté változtatod, és csak 

figyeled, hogy fulladozom. Miért nem tűnsz már el? 

Miért nem hagyod, hogy saját őrületemben éljek 

csendesen, egymagamban, míg az alvadó vér szédítő 

bűzétől nem okádok és végleg benem ugrom a 

szakadékomba, hogy a jövő februárjával csakúgy 

elmehessek? 

Köszönöm neked február, hogy nem feleded 

szülötted, káoszt hozva magaddal meglátogatod, mikor 

csak teheted. 

Bár gyűlöllek érte, de mégis… Rajtad kívül kinek 

hiányoznék? 

*** 

Fél éve, hogy egyedül maradt. A vérző sebek 

gyógyulása mellett annyi minden történt, annyi új 

dolgot megtapasztalt, annyi új dolgot észrevett és 

megízlelt, mi az idők kezdetétől egy kéznyújtásnyira 

feküdt mellette, mégsem látta soha. 

Valami megváltozott benne, mint akinek szeméről

leműtik a fertő hályogát. Mosolya napról napra 

őszintébbé vált, fekete szívéről lefolyt a ragadó kátrány. 

Életében először szenvedett, teljesen kiszenvedett, 

olyannyira, hogy már boldog volt és elégedett. 

Hatalmas teher, mit a saját énjével való szembesülés 

okozott mégis felemésztette. Egyre inkább kifordult 

önmagából, a tragédiával együtt a múltját is el akarta 

tüntetni, eltemetni jó mélyre, a titok poklának védett 

bugyrába. 

Elérte összes célját, bebizonyította gyerekkori 

énjének, hogy nem, nem hagyta cserben, egy röpke 

pillanatra sem. Nem létezett előtte lehetetlen, a 

legyőzhetetlen akadályokat is csak mesefigurák 

gondjának nevezte. 

Most mégis elbukott. Elbukott, a legfontosabb 

harcban, amit épp maga ellen vívott, ami felemésztette 

minden energiáját. A fekete és a fehér, hangos, 

kímélhetetlen háborúja dúlt szívében, mitől a lelke árka 

még inkább beszippantotta. Vége volt. A nyertes 

hatalmas fölénnyel porig alázta a hozzá nem méltó, oly 

gyenge ellenfelet. 

Vége van, mert vége kellett legyen. A vesztes már 

halott, de a nyertesnek is mennie kell. Mennie oly 

messzire, honnan vissza sosem térhet. 

Álmatlanság gyötörte, attól a naptól kezdve, attól az 

átkozott szeptemberi naptól kezdve, mikor már nem 

tudta, hol a valóság és a rémálom határa. De eldöntötte, 

ma estétől aludni fog. Hosszan, mélyen és többé nem 

engedi, hogy bárki megzavarja nyugodt álmát.

Lábával nagy X betűket rajzolt a hóba, majd 

tenyeréből szájába hajítva a kásás jeget, nagyot nyelt. 

Kabátja zsebéből fénylő flaskát varázsolt elő, letörölte 

róla a fagyos zúzmarát, és néhány kortyban eltüntette a 

tartalmát. 

Nyugodtnak tűnt, bár arcán hatalmas könnycseppek 

gördültek végig. Tán a megbánás könnyei, a szereteté, 

tán egyszerűen a megkönnyebbülésé. 

– Itt kezdődött minden, ezen az átkozott helyen. Itt 

bevégzem sorsom, hogy szentté tegyem. 

Halkan, alig hallhatóan elszavalta a feladás ódáját. 

Kimondta az utolsó szavait, mit nem érthetett senki, és 

a lassan dermedő szíve meg nem magyarázhatott. A ki 

nem mondott szerelmek, bocsánatok és megbánások 

perceiért szóltak e sorok, mik lelkével együtt, a 

magányos, fagyos februári köd társául szegődtek és 

nyomtalanul tovaszálltak. 

Valami véget ért, 

Valami fáj… 

– Most takarodj!– Az állomásfőnök hangos 

ordibálása ébresztette, amint épp elkergetett egy 

hajléktalan gube rálót a váróteremből. Pár percébe telt, 

míg magához tért és rájött, hogy az álom-világból a 

valóságba csöppent, nem fordítva. Az órákig 

tartóvárakozásba rettenetesen belefáradt. Túl sok ideje 

lett gondolkodni, mégsem hagyta senki békén. A 

telefonja folyton csörgött, félbe szakítva töprengését.

Hiába minden próbálkozása, hogy elmeneküljön a jelen 

kegyetlen karmai közül, zátonyra futott. Az élet valódi, 

nem egy színdarab, és bármennyire koncentrált, még 

neki, az életművésznek sem sikerült átírnia a 

jeleneteket. Már csak azt szerette volna, hogy a vonat 

végre besurranjon a vágányra és hazavigye őt. Haza, 

még akkor is, ha nem várta otthon senki. Azt sem tudta, 

mit is keres ott, ahol van, hogy került oda és miért 

ment. Lelkiismerete hangosan szidalmazta, amiért 

bátyja utolsó kívánsága süket fülekre talált: ne menj, 

maradj itthon. Bárcsak tudhatta volna, bárcsak valaki 

előre szólt volna, akkor ki nem teszi a lábát a házból 

sem, nemhogy a városból. Forró kávét vett, szüksége volt 

némi plusz energiára, amit a koffein adhatott neki. Az 

egyszeri használatos, fehér, műanyag pohárban tálalt 

itóka keserű volt és émelyítő, de nem törődött az ízével. 

Ráérősen kortyolgatta és csak bámult előre… 

*** 

– Alaptalanul ellenkezel. Életem egyik legnagyobb 

lehetősége és arra kérsz, hogy dobjam el magamtól? 

– Nem. Nem kértem tőled semmit. Csak egyszerűen 

gondold át, mielőtt belerohansz az oroszlán szájába. 

– Ha ez az oroszlán szája, előre pácolom is magam. 

Minden, amit ajánlanak, mellettük szól. A házbér némi 

aprónak tűnhet, ahhoz viszonyítva, mennyivel 

magasabb lesz a gázsim. Négyszerese a mostaninak. 

Érted? Négy-sze-re-se!

– A pénz nem minden. 

– Ó, nem, a pénz nem minden, sőt nem is boldogít. 

Baromság. Nincs az a marha, akit a pénz nem motivál. 

– Azt hittem művész vagy… 

– Az vagyok, egy nagyon jól megfizetett művész. 

Nevezzük úgy, hogy a méltó összeggel honorálják meg a 

tehetségem. Így jobb? 

– Nem. Kurva vagy, egy megvehető árucikk. 

– Ilyen az üzlet. Nekik pénzük van, nekem meg 

képességeim. Cserélünk. Ki-ki azt adja, amit tud, és azt 

kapja, amire szüksége van. Nem kell ezt tovább bon 

colni. 

– Vagyis mindenki azt kapja, ami kell neki és jól jár? 

– Végre! Épp erről van szó! 

– Nincs szükséged pénzre. Hazudsz. Megvan 

mindened. Te menekülsz. 

Gyűlölte ezt a nyers, egyenes modorát a testvérének, 

ugyanakkor felháborította, hogy azon a nyugodt, bölcs 

hangján szólalt meg. Nem figyelt a mondandójára, előre 

tudta mit fog rá válaszolni, hogy a végén győztesként 

lezárja a vitát. De nem most. Ez alakalommal nem 

hagyhatta, hogy alul maradjon. A döntését régen 

meghozta, mégis mindennél jobban vágyott rá, hogy 

bátyja is áldását adja, beismerje, hogy ez egy valódi 

áttörés a számára. Nehezebbnek tűnt a kihívás, mint 

előre gondolta. 

– Mi a jó büdös franc elől kellene menekülnöm?! – 

robbant ki a tervezettnél indulatosabban. 

– Hallani akarod? Jó. Utálod ezt a házat, szégyelled

a származásod, ha kell, letagadod, hogy egy ”intézetis 

retek” vagy, elvesztetted a kislányod, elhagyott a 

szerelmed. Dióhéjban. Nos? – olyan könnyedén sorolta a 

vélt okait, mintha a bevásárlólistát diktálta volna 

öccsének. Farkasszemet néztek, csak úgy szikrázott a 

levegő körülöttük. 

– Ne beszélj így az életemről, mint egy szappanopera 

forgatókönyvéről. Minden nem függ össze, semminek 

nincs köze ehhez. 

– Ezek tények. Száraz tények. 

Kénytelen volt némán egyetérteni. 

– Nem a ház és pláne nem ez a város okozza a 

balsorsod. Sőt, az emlékeid sem tudod leláncolni itt, 

majd elszaladni és tiszta lappal kezdeni máshol. A 

sorsod, a múltad, Te magad vagy. Ahányszor tükörbe 

nézel az a szenvedő szempár fog visszanézni rád, ami 

ezeket mind-mind átélte. A fekete gyászszalag a lelkedre 

van kötözve, nem a város határkövére. 

– Régen túlléptem mindezeken az eseményeken. 

Nem hagyom, hogy befolyásoljanak. 

– Ezt mondtad már magadnak is? Engem nem kell 

semmiről sem meggyőznöd. Csak azt szeretném, ha a 

szíved is elhinné azt, amit a szád kiejt. Új életed ködös 

tekintettel nem kezdheted el és egy életen át nem 

csaphatod be önmagad. Még akkor sem, ha ezzel az új 

forgatókönyv szerinti játszmával másokat sikerül 

beetetned. Ne te játssz a világért, a világ forogjon érted. 

Sosem beszéltek még ezekről a dolgokról. Ő nem 

hozta fel, bátyja meg úgy tett, mintha meg sem

történtek volna. Megdöbbent, hogy ilyen nemes 

egyszerűséggel vágta ezeket az eseményeket a fejéhez. 

Beleszédült a múltja rémképeibe, és mint egy szögbe 

pottyant labdából, elkezdett kiszivárogni belőle minden, 

ami eddig összetartotta. Több órán keresztül beszélt. 

Olyan részletek is kibugyogtak belőle, amikről még ő 

maga sem tudta, hogy vannak, de miután hallotta saját 

szavait kristályosodott ki előtte is a fontosságuk. Nem 

várt vigaszt, mert tisztában volt vele, hogy az csak 

önsajnálatát táplálva erősítené meg a tévképzetében, 

hogy ő mindenben ártatlan, nincs ok-okozat, csak a sors 

űz gúnyt belőle. Nem, ezt nem akarta többé, nem akart 

boldog vesztes lenni. Győzni akart, győzni mindennél 

erősebben. És egy győztes nem törhet meg, egy győztes 

vállát sosem simogatják szánakozva. Meg kellett 

tanulnia veszíteni és alázattal fogadni a vereséget, 

ahhoz, hogy megérdemelje a győzelmet. A leckét rég 

megkapta, már csak a vizsgán kellett jól szerepelnie. 

Rengeteget próbált erre a sorsfordító lépésre, most 

mégis minden darabjaira törve zuhant a lábai elé. 

Hogyan készülhetne fel egyedül a megmérettetésre, ha a 

mestere, egyetlen tanítója szempillantás alatt eltűnt 

mellőle? 

Túl szép volt a világ az utóbbi hónapokban és régen 

megtanulta, hogy ami túl szép, hogy igaz legyen, az nem 

is valós. Nem hiányzott neki sem a város, sem a lakói. 

Magányos hétvégéken mégis hazarepítette a szíve. Látta 

magát, amint a pincébe bekopog, lassan belép két 

behűtött sörrel. De sosem tette meg, amióta elköltözött,

nem kereste testvérét, jobbnak látta vele is megszakítani 

a kapcsolatot, hiszen bátyja is ködös múltjának oszlopos 

tagja, és egyelőre a jelenébe nem tudta beépíteni. 

Most már nem is kell. Mintha a föld megnyílt volna 

a lábai alatt és erős orkánként szívta volna magába. Úgy 

érezte, a végtagjai megbénultak, olyan fájdalmas volt 

minden lépés, mozdulat, amit az elmúlt órákban 

megtett, mégis úgy repült az idő, mintha valaki gonosz 

csínytevésből darabokra zúzta volna a homokórát és 

most kénye-kedve szerint szórná a tartalmát. 

Fájdalmas pillantással figyelte, ahogy a fekete nedű 

a poharában gőzölög, eszébe juttatva oly sokadik 

alkalommal a reggeli kávé zamatát, ami mostanra csak 

keserű sár ízeként élt benne. 

*** 

Rettentő hangos, szűnni nem akaró telefoncsörgés 

zavarta meg a reggeli elfogyasztásában, de nem törődött 

vele. Sosem volt hajlandó felvenni a telefonját munkaidő 

előtt. Pár percre rá, ahogy a készülék feladta a harcot, az 

ajtócsengőn indult be a monoton zörej, erélyes, mármár 

erőszakos kopogással társítva. 

Néhány halk átkot morogva kötötte lófarokba a még 

a párnával vívott csatától borzos haját, gyors 

mozdulatokkal húzta össze a köntösét és elcsoszogott az 

ajtóig. Elképzelni sem tudta, hogy ki lehet az és mit 

akar, de kedve sem igen volt ahhoz, hogy ezen 

morfondírozzon, egyszerűen nyitotta a zárat.

Megdöbbenésére, szintén pizsamában, a főbérlője 

toporgott ott holt sápadtan. 

– Gázszivárgás lenne? Számláért ilyenkor nem jöhet, 

amúgy is rendeztem már – rengeteg variáció átszaladt a 

fején másodpercek töredéke alatt, hogy minek 

köszönheti a korai látogatást. 

– Hol a tűz? – futottak ki a szavak a száján, mikor 

már érezhetően feszült csend uralkodott. 

– Tűz? Hol? Kigyúlt valami? – esett pánikba a 

látszólag épp ébredező tulaj. 

Időbe telt, míg sikeresen összekapta magát és 

belekezdett a mondandójába.– Nem szerettem volna 

kellemetlenséget okozni, azzal, hogy ilyen hajnali órában 

megzavarom, csak remélni tudtam, hogy ébren van. – 

Miközben beszélt, feltűnően reszketett a keze, 

valószínűleg a teát is csak azért fogadta el, hogy a 

kavargatással levezethesse a felgyülemlett feszültséget. 

– Nagyon furcsa hívás költött ma reggel, nem is 

tartottam valószínűnek, hogy fontos, bizonyára téves 

hívás volt, mégsem hagyott nyugodni a dolog, biztos, 

ami biztos, jobbnak láttam utána nézni, mert tudja, 

hogy van ez… 

A férfi mereven bámulta a vendéget, akiből csak úgy 

ömlöttek az üres szavak. Beszélt a ház nyugalmáról, a 

lakóközösségről, a szerződésről, amit pár hónapja 

kötöttek, sőt percekre még a karácsonyi díszítésre is 

kitért, ami fölöttébb érdekes volt, így a nyár derekán. 

Akárhogy próbált a szavai mögé bepillantást nyerni, 

ebben a káoszos szóáradatban nem talált logikát.

– No, azt hiszem hatalmas zavaromban picit 

eltértem a valódi témától. 

– Úgy tartja? Komolyan? Ki gondolta volna... 

Mint aki figyelembe se vette tárgyalópartnere keserű 

megjegyzését, folytatta a mondandóját. 

– De érthető is, nem mindennapi dolog ilyen 

hírekkel szolgálni. Jó néhány hónapja, hogy ön is itt 

lakik köztünk, panaszom nem lehet. Rendesen fizet, jól 

viselkedik, még egy alkalommal sem zavarta meg 

szomszédjai nyugalmát. Sőt, úgy érzem, hogy a 

formaságok mellett az emberi kapcsolatai is szépen 

kialakultak nálunk. Mégis meglepő… 

– Mi a meglepő? Jó ember, most már tényleg kihoz 

a béketűrésből! Mondja el végre, hogy miért van itt, 

vagy ne vesztegessük egymás idejét! Millió dolgom van 

ma, tiszta fejjel szeretném indítani a napot! 

– Nos, köhümm – csiszolgatta a hangját a 

házmester. Arckifejezéséből látható volt, hogy ő is 

szívesebben távozna, akár az ablakon át, mint közölje az 

égetően sürgős híreket. – Bár ódzkodtam attól, hogy 

rögtön a közepétől kezdjem, de igaza van, igaza van 

persze, csapjunk a lovak közé! Ma reggel egy riadt női 

hang szólalt meg a vonal másik oldalán ön felől 

érdeklődve. Mivel sosem adok ki csak úgy személyes 

információt a lakóimmal kapcsolatosan, rákérdeztem a 

kilétére. Azt állította, hogy a felesége. Természetesen 

nevetve mondtam neki, hogy tévúton jár, hiszen az 

említett személy valójában itt tartózkodik, de hogy 

házas ember lenne, annak a legparányibb nyomát sem

fedeztem fel és el is köszöntem. A hölgy viszont nem 

adta fel, folyamatosan hívott, mígnem a türelmem 

elfogyott és ismét válaszoltam. Irtó gyorsan közölte, 

hogy problémái vannak a rég elhunyt édesanyámmal, 

isten nyugtassa, majd kapkodva beszélt. Sírva kért, hogy 

kerítsem elő magát, ha kell a föld alól is, mert tudnia 

kell, hogy tegnap éjszaka meggyilkolták a testvérét… az 

ikertestvérét. 

– Megbolondult? Miket hord itt össze? – A majd két 

méter magas férfi pillanatok alatt köntösénél fogva 

emelte ki székéből a történetekből mit sem értő 

hírnököt. 

– Hogy-hogy meggyilkolták? Ne pityeregjen itt 

nekem – ordította, miközben olyan erősen fogta, hogy 

szerencsétlen flótásnak a lába centikre lebegett a 

padlótól. – Beszéljen már!!! – Tegnap… este… valami 

iskolából hazafelé ment, gyalog, rövidítő sikátorban. 

Megtámadták, leszúrták, kirabolták. Reggel egy diákja 

talált rá, csúnyán helyben hagyták. Már késő volt, jött a 

mentő, de nem tudták visszahozni. Ennyit voltam képes 

kihámozni a nő beszédéből, de kérem, tegyen le… 

Utolsó szavait már csak a fehérre festett, foltos falak 

hallották. A távolba révedt férfi szorítása enyhült, majd 

olyan hirtelen engedte el áldozatát, hogy az egyensúly 

hiányában gyűrött konyharuhaként zuhant a kis 

kávézóasztal alá, a porcelán csészék darabkái úgy 

borították be, mint kristályos hópihék. 

– Elnézést… nem tudom mi ütött belém… elnézést, 

bocsánat – mormogta miközben nagy léptekben hagyta

el a nappalit. A házmester óvatosan felállt és szétnézett 

a katasztrófa sújtotta asztal körül. Gépies 

mozdulatokkal nyúlt a seprű után és nekifogott 

feltakarítani. 

– El sem hiszem… tehát igaz. Szegény gyerek – 

gondolta, és mint aki minden fájdalmát átérzi, krokodilkönnyeket 

hullatott. Szíve szerint szorosan átölelte volna 

a férfit, de biztosra vette, hogy most arra van a 

legkevésbé szüksége, ezért nagyon halkan távozott. 

Az erős vízcsobogás elnyomta az ajtó nyikorgását, 

mégis érezte, hogy a látogatója távozott, nem vár sem 

köszönetet, sem búcsúbeszédet. Ott ült köntösben, 

papucsban a zuhanytálcában és érezte, hogy átjárja 

tagjait a jéghideg zápor. Nem volt magánál, 

folyamatosan a váratlan látogató szavai visszhangoztak 

a fejében. Próbálta magyarázni, hogy tévedés, hazugság 

az egész, késő áprilisi tréfa, de a lelkében tudta, ez nem 

az. Éles, égető fájdalom suhant át egész testén és ezeket 

a felemésztő lángokat a dermesztően hideg víz sem volt 

képes elfojtani. 

– Haza, haza kell mennem, most azonnal. 

Nem érdekelte, hogy és mivel, de otthon akart lenni. 

Azonnal. Életében először bánta, hogy nincsenek 

szárnyai és nem tud repülni. 

*** 

Agresszíven ropogtatta szét a silány poharat majd 

egykedvűen a szemétbe hajította. Megbánta ezerszer, 

hogy a vonatot választotta, de be kellett ismernie, hogy

ha jelenlegi állapotában a volán mellé ült volna, nem sok 

jót ígért volna a többi sofőrnek sem. Magáért nem 

aggódott, de félt, hogy más szenvedné el az ő 

gondterheltségét. 

– Gyalog már ott lennék! – toporzékolt 

türelmetlenül. 

Hangos sípszó töltötte be a várótermet és egy 

emberként mindenki talpon volt, csomagjait szorítva 

tülekedtek a vágány irányába. 

A férfi szemei hirtelen hófehérré fagytak a csillogó 

kékből. Félt, hogy ha felül erre a járatra nincs retur jegy, 

egyenes irányba elrepíti a végzetébe. 

Csend csobog körűlünk, 

Halk patak, 

Mint szomorú fűzfák szelíd domboldalban, 

Halk patakra halkan 

Hajlanak. 

Fönt a szép ezüst ég 

S hold lobog, 

Istenem, leszünk még 

Boldogok? 

– Hoztam ebédet! Hahó! – A lány méregzöld 

szemeivel kíváncsiskodva tekintett körbe a látszólag 

üres lakásban, majd biztos léptekkel a pincébe vezető 

ajtóhoz ment. 

Gyenge fény szivárgott fel a mélyből. A sejtése ismét

eigazolódott. 

Mióta párja elhunyt, iker öccse egyre több és több 

időt töltött odalenn. Egyszer leskelődött utána és azzal 

szembesült, hogy nem csinál semmit. Nem kutakodott, 

nem holmikat dobozolt, egyszerűen csak ült a fekete 

szatén borította ágyon, fejét a falhoz döntve, meg sem 

moccant, nem is nézelődött. 

A lány szégyenkezve ismerte fel, hogy ezek olyan 

intim pillanatok, amik csak a fivérekre tartoznak, nincs 

helye betolakodónak. Óvatosan visszacsukta az ajtót, 

anélkül, hogy lement volna, és a konyhába sietett, hogy 

megterítsen. 

*** 

A szörnyű tragédia óta sem volt képes elszakadni 

ettől a háztól, így mikor csak tehette, visszajárt. Sokan 

tanácsolták neki, hogy ne tegye, hisz sebei igen frissek és 

csak önkínzás, ő mégsem tudott a jóakarókra hallgatni. 

Biztosra vette, hogy az elmúlt hónapokat is a ház 

jótékony aurájának köszönhetően vészelte át ép ésszel. 

Az eltelt hónapok során új barátra lelt szerelme 

fivérében, akivel a temetés napján szavak nélkül is 

megegyezésre jutottak, a hőn szeretett férfi 

porhüvelyével együtt, saját harcuk csatabárdját is 

elásták. 

Bár olcsó vigaszként fordultak egymás felé, hogy így 

is kaphassanak egy picit vissza az elhunyt lelkéből, egy 

idő után ráeszméltek, hogy sokkal több közös van

ennük, mint azt valaha is képzelték volna. 

Mindkettejük élete gyökeres változásokon ment 

keresztül a gyászos nap óta, mégis tudták, van egy biztos 

pont, ahová időről időre visszatérhetnek kiengedni a 

gőzt. Ilyen volt maga a ház, a pince, az összes 

bútordarab, a képek a falon, az évek óta elavult üzenetek 

a hűtőszekrényen. Ez mind az övék volt és éppúgy 

szükségük volt rájuk, mint egymásra. 

*** 

A férfi riadtan vette tudomásul, hogy feje fölött 

léptek kopognak, majd fokozatosan lenyugtatta magát. 

Az elmúlt pár hónapban önmaga árnyékává vált, 

paranoiával küszködött, annak ellenére, hogy tagadta. 

Rengeteg energiájába került mindezt kordában tartani, 

legfőképp a külvilág előtt leplezni, de úgy érezte, 

működik. Látszólag senki sem észlelte rajta a 

változásokat, vagy egyszerűen sosem tették szóvá. 

Több esetben is azon kapta magát, hogy elhunyt 

fivérével társalog, ami talán nem is lett volna szokatlan 

dolog az őt ért trauma után, de azt fölöttébb riasztónak 

tartotta, hogy a fantáziája olyan dolgokat közöl vele, 

amiről addig nem volt tudomása. Időszakonként 

megszűntek a látomások, máskor meg olyan gyakorta és 

valósághűen jelentkeztek, hogy aludni sem mert 

miattuk. 

A testvére temetése után rengeteg időt töltött a sírok 

között, figyelve kislányát óvó hatalmas márványtömböt

és a kovácsoltvas kerítést. Túl sok volt neki már. 

Bármennyire próbált erős marad ni, hallotta, ahogy 

csigolyái egyenként roppannak össze a súly alatt. 

Gyermeke elvesztése után hónapokig a munkába 

temetkezett, fivére távozásával már ez a menedéke is 

romokban hevert. Nem találta helyét sem az 

otthonában, sem az irodájában, csak itt, a temetőben. 

Itt volt mindene, a családja, a barátja, a lelke. Itt 

búcsúzott el belőle a szeretet. Az alkohol sem tűnt már 

oly hű társnak, mint azt megszokta, így űzött vad 

módjára, tajtékozva rohangált a világban, megsebezve 

mindent, mi a közelébe férkőzött. Szép sorjában 

eltűntek mellőle a barátai. Nem is hiányolta őket, az 

eddigi pörgős, szociális életét lecserélte csendes, 

nyugodt elmélkedésre. 

Csokorba szedte az elmúlt éveit és keserűen vette 

tudomásul, hogy megkapott mindent, amiért 

gyermekként esdekelt. Az anyagi helyzete jobb volt, mint 

egyszerűen kielégítő, munkájában befolyásos volt, 

alkalmazottai rettegtek tőle és egyidőben felnéztek rá. A 

zeneipar a tenyeréből evett. Nem volt senki, ki 

megmondta volna, mit tehet és mit nem, nem vonták 

soha felelősségre döntéseiért. Ez volt az álma, és 

teljesült. 

Megvolt mindene, amit egykor fontosnak ítélt, 

mégsem maradt semmije. Oly nagy erővel harcolt 

magáért, hogy önzésében nem maradt ideje körülnézni. 

Néha a döntéseink, bármennyire is szilárdak, romba 

dönthetik egész életünket, és bár nem vagyunk tisztában

vele, nem minden esetben visszafordíthatóak. Úgy 

érezte, az ő hajója túl korán lehorgonyzott a sivár, 

elhagyatott partszakaszon, ahonnan kapitány hiányában 

nem távozhat. 

Egyetlen ember volt, ki heves arroganciája és 

lekezelő stílusa ellenére sem volt hajlandó lemondani a 

társaságáról, egyetlen egy, épp az a lány, kit testvére 

istenített, ő meg a lehető legtöbb eszközt bevetve 

megpróbálta eltávolítani maga mellől. 

Hónapokig harcolt, hogy hadd legyen végre egyedül, 

békében a saját magányával. Bármit tett is, semmilyen 

módszerrel sem sikerült eltüntetnie maga mellől, így hát 

kénytelen volt megbarátkozzon a gondolattal, hogy 

kellemetlen árnyéka követi, bármi is történjen. 

Ahogy telt az idő egyre többet beszélgettek, és 

kénytelen volt beismerni, hogy tévedett a lánnyal 

kapcsolatban. Sőt, már barátként tekintett rá, egyedüli 

ember volt ki elnyerte bizalmát. 

Éjszakákat töltöttek el úgy, hogy csak ücsörögtek és 

a világ misztériumait boncolgatták. Rengeteg olyan 

információt kapott bátyjáról a lány által, amikről sosem 

tudott, nem is sejtett. Borzasztóan érintette a 

felismerés, hogy nem foglalkozott vele, nem tudott róla 

semmit és nem is adta meg magának a lehetőséget, 

hogy megismerhesse. Tisztában volt az életét érintő 

kérdései válaszaival, arról, hogyan látja őt az idősebbik 

fele, de fordítottan ezt nem tudta elmondani magáról. 

Élesen hasított bele a fájdalom, hogy míg ő csak 

panaszkodott, kihasználta a feltétlen szeretetét és

pátyolgatását, egyszer nem kérdezte meg a 

legbanálisabbat sem, hogy „hogy vagy?”. 

A lány viszont nem engedte, hogy ismételten 

beleessen az önmarcangolás mély szakadékába. Hiába 

próbálta nyalogatni a lelke tátongó sebeit, minduntalan 

visszacibálta a valóságba. Akarva, akaratlan, szembe 

kellett nézzen a zord tényekkel, pedig a szánalmas 

nyugalmát kereste. A sok unszolás eredményeképp 

komolyan fontolóra vette, hogy nincs minden veszve, és 

testvére hátrahagyott ereklyéi által megpróbálja pótolni 

hiányosságait. 

*** 

Feszélyezve lépett be a pincelakosztályba, ahová még 

fivére éltében sem járt soha kíséret nélkül. Amióta 

eltávozott, gondosan elzárta a helyiséget. Most, hogy 

ennyi idő elteltével feltárta a szentélyt, úgy érezte magát, 

mint egy gyarló, ki épp Pandóra szelencéjét szabadítja a 

világra. Kezdeti félelme, lépésről lépésre feloldódott. Az 

első napokban csak rövid látogatásokat tett a lakás 

alagsorában, majd egyre többet időzött a régi 

naplójegyzeteket és verseket böngészve. 

Lassan visszaszállt belé az élet, drogjává vált a 

pincelét és a csendes elmélkedés. Egyre szívesebben 

sétált az alkonyatba, lejátszva képzeletében testvére 

megtámadását, meg szerette volna végre érteni, hogy 

mire számítottak a rablók, és elégedettek voltak-e a 

zsákmányukkal? Fortyogó dühe kiégett, egy olyan szintű

lelki nyugodtság járta át, ami mindenre tökéletes 

gyógyírnak hatott. Testvére írott örökségéből rengeteget 

tanult, anélkül, hogy tudatában lett volna annak, hogy 

mennyit is nyert. 

Visszatért a normális kerékvágásba, de mintha 

mégis minden megváltozott volna. Kollégáival kezdett 

étkezni a menzán, gyalog járt bevásárolni, megismerte 

szomszédait, és azok tüneményes gyerekeit, kiket díj 

mentve, hobbiból zongorázni tanított. Egyre többet 

mosolygott, sőt még arra is szakított időt, hogy a 

postással csacsogjon. Törő dött a külvilággal, 

meghallotta a környezete segélykiáltásait és 

jótékonykodott. 

Péntekenként két üveg sörrel cammogott le a 

pincébe és beszélte meg egymagában a hét eseményeit. 

Mint a régi szép időkben, kivéve, hogy az egyik üveg 

érintetlen maradt. 

Boldog volt, bár nem tudta miért érzi ezt, hiszen 

nem volt oka rá. Boldoggá tette a puszta tény, hogy 

képes volt magától megváltozni és büszke arra, hogy 

érezte, bátyja végre elégedett lehet vele. A hallucinációk 

már nem kísértették, de ő várt ezekre, mert bizonyos 

volt benne, hogy amíg tartanak, nem veszítheti el a 

testvérét. Azt nem viselte volna el, ha még ez sem marad 

meg neki. 

*** 

A lány hangos köhögése burkolt célzás volt, hogy

ideje ám ebédelni. Nyúzottan mászott ki az odúból és 

üdvözölte. 

– Szarul nézel ki – közölte szárazon, miután 

behatóan megbámulta a férfit.– Szívből örülök, hogy 

szembenéztél a félelmeiddel és birtokba vetted a pince 

minden zugát, de attól tartok, hogy többet ártott, mint 

használt volna. Abba kell hagynod. 

A férfi értetlenül nézett a lányra miközben jóízűen 

falatozott, és hanyagul húzott egyet a vállán. A lány 

idegesen harapta el a nyelvét, megbánta, hogy szólt. 

Aggódott a férfiért. Bár látszólag jól volt, sőt, mi több, 

mintapolgárrá vált, rengeteg ember elismerését sikerült 

kivívnia már nem csak társadalmi pozíciójával, hanem a 

közösség számára nyújtott önzetlen segítségével is. 

Mégis aggodalommal töltötte el, hogy többször 

fültanúja volt, hogy egymagában beszél, mintha valaki 

lenne vele. Ha ott aludt, hallotta, hogy a szomszédos 

szobában zokog és álmában járkál. Szeme alatt 

hatalmas fekete karikák kontúrozták az élettelen matt 

kék szemeit. A pincelátogatások óta rettenetesen 

lefogyott és néha épp úgy beszélt, mint elhunyt 

ikertestvére. Egyik percről a másikra képes volt a 

hangulat– illetve jellemváltoztatásra, ilyenkor úgy tűnt, 

nem is emlékszik a pillanatokkal korábban 

elhangzottakra. Valami nagyon nem volt rendben, 

amiről nyilvánvalóan nem volt hajlandó beszélni, de a 

lány szavak nélkül is tudta, nem hagyhatja magára. 

***

Patyolat fehér hótakaró alatt pihent a világ. Zord 

hideg február köszöntött rájuk. Recsegett-ropogott a 

táj. Csodás volt önmaga komorságában. A férfi 

verejtékben úszó testtel riadt fel az éj közepén. 

– Itt vagy? Tudom, hogy itt vagy – ordította a 

sötétségben. 

– Lassan eljött az idő – hallotta olyan kristálytisztán 

a szavakat, mint még soha korábban. Elégedett mosoly 

terült el fehér arcán, szeme élesen csillogott miközben 

észrevétlenül ismét álomba szenderült… 

Hát hadd maradjak némán 

És a látásért sem kár 

Vegyenek el mindent 

Töröljenek, töröljenek már! 

Óvatosan emelte fel fejét a fagyos földről, majd 

gyorsan talpra állt, kiemelkedve dermedt testéből. 

Pihekönnyűnek érezte minden porcikáját. A vállára 

hulló csillagszerű hópelyhek mintha csiklandozták volna. 

Kábultan nézett fel a borús égboltra, mintha a nap 

vidám sugarait kutatná elkeseredetten. 

– Eljött az idő – riadtan fordult a hang irányába. 

Fivére állt mögötte, teljes életnagyságban. Biztatóan 

mosolygott és kezét a vállára helyezte. 

A városi park eltűnt, egy sötét, sűrű fenyves közepén 

találta magát, hol a szél oly sebesen süvített, hogy saját 

gondolatait sem hallotta a morajlásban. Csak állt és

farkasszemet nézett testvérével. Látta benne a néma 

kisgyereket, ki egyedül érzi magát a legjobb 

társaságban, azt a néma kisgyereket, aki elsőre azért 

fedte fel titkát, hogy kiálljon érte és kihúzza a 

legnagyobb csávából. A kék szemek fekete barázdáiban 

ott bujkált az éltanuló tinédzser, aki mindkettőjük házi 

feladatát időben elkészítette kérés nélkül és ott állt a 

sziklaszilárd férfi, a tőle megszokott komorsággal, arcán 

édesanyjuk szívmelengető, bíztató mosolyával. 

Látta magukat, mint öt éves nyomorékok, ahogyan 

apjuk elveri anyjukat és oly tehetetlenek, nem 

segíthetnek. Emlékezett az örömre mi átjárta, mikor 

apja vinnyogó disznóként állt bőgve a sámlin, nyaka 

körül egy kutyafuttában összebogozott, vastag hurokkal. 

Zokogva kért megbocsájtást megsebzett fiától és 

remegve kérte, hazudjon érte. De a gyermek földöntúli 

halványkék szemeiből oly erős gyűlölet áradt felé,amitől 

megbotránkozott. Hiába könyörgött, a kisfiú robotszerű 

léptekkel előtte termett, ki rúgva a támaszt alóla és 

teljes erővel belecsimpaszkodva a lábaiba. A gerincét 

összetartó csigolyák halkan, porhanyón roppantak össze, 

irtózatos hörgés hagyta el ajkait, majd elcsendesedett. 

Úgy csüngött gerendára kötözött hurkon, mint friss 

oldalas a füstön. 

Vége volt, legyőzték a zsarnokot, többé nem kell 

gonosz kacaját hallaniuk. Mégis fájt a lelke, 

gyermekként is érezte mostantól már rálépett ugyanarra 

az ösvényre, mit apja oly gondosan kitaposott számára. 

Tudta, hogy sorsa megpecsételődött, a társadalom

peremén kell élnie, és úgy is tett. Lelke mélyén jó ember 

volt, nem volt képes másként viselkedni, mint ahogy azt 

előre megírta magának. 

Érezte a szennyvíz csípős bűzét, mi oly sok hontalan 

éjszakáján át kísértette, a bárok füstjét, könnyelmű nők 

ócska parfümjét. Ereiben dobogott a zene mentő ereje, a 

szerelem keserű valósága és a gyász. A kíméletlen, 

keserű gyász, mi éveken át a sarkában loholt. Eme 

életérzés táplálta, nélküle nem volt senki. Mélységes 

hálát érzett, hogy azzá nevelte, ami lett, és hogy itt lehet. 

A nyugalom zord szigetén, hol emlékei csak képek és 

szavak, nem kívánnak bosszút sem vigaszt. Kiszáradt, 

szürke faágak ropogva szakadtak le törzseikről, 

megszabadítva szívét minden keserűségtől, helyet 

engedve az új kor rügyeinek, a tavasz zöldellésének. Nem 

fájt már a múlt, nem voltak kérdései, tudta nincs vissza 

út, a jövő vakító fényei elnyelik, nem hagyva maga után 

nyomokat, amire emlékezhetne a nagyérdemű. A 

színdarab véget ért, a bábokat lecserélik, oly hamar 

feledésbe merülnek, sorsuk egy pince dohos dobozában 

megpecsételődik. 

Illatok és hangok keringtek körülötte, egyre 

intenzívebben, de már nem figyelt rájuk, nem látta az 

arcokat, a falak, miket emlékeiből óvatosan felépített 

leomlottak, tégláról téglára elkorhadtak. Nem bánt 

semmit, és élete káosza megfejtést nyert. Semmi 

semtart örökké, és bármilyen nehéz elfogadnunk, a 

végzet eljön, és csak ő hozza magával a valódi 

megváltást. Neki elérkezett, hiába képzelte el korábban

ezt a pillanatot a pillangókra, a suhogásra nem 

számított, a purgatóriuma lépcsőjére fektette fejét, mint 

édesanyja keblén nyugvó zaklatott csecsemő, ki a 

szívdobbanástól érzi, védve van. Háborgó óceánként 

csapzó lelke harmóniára lelt. Nem kellett ennél több, a 

feledés csókjai, az álom békéje, semmi más. Órák teltek 

el, tán pillanatok, itt már emberi ráció nem képes időt 

mérni, mégis megtört halottak újjáéledt szeretete 

virágozta ki a tavaszt… 

*** 

Érdekes érzés itt állni, a puha, mohás talajon sétálni, 

és mint régi ismerősöket üdvözölve, köszönteni a vésett 

nevek, elcsendesedett lelkek utolsó otthonát. 

Érdekes érzés itt állni, figyelni izzadó, keseredett 

férfiakat lapátolni, a szakadékként tátongó odvat 

bámulni. Figyelni, miként fekete gyászegyenruhába 

burkolózó tömeg lépked egységesen, lehajtott fejekkel. 

Kevesen vannak, a végzet szelében megtörve. Nem 

bömböl senki, nem ad hangot fájdalmának tajtékzón 

üvöltözve. Senki sem szól, senki sem búcsúztat, mégis a 

fakult tekintetek könyörgő villanása mindent elárul. 

Agyagos, durva föld hangos csattanással hull alá a 

szemfedőre, a világ hangos ricsajának utolsó köszöntője 

a benn fekvőnek. Tán mosolyog, hogy vége, tán 

könyörög, hogy ne, többé már semmit se tegyenek vele, 

tán itt fekszik, mégis messze-messze jár. 

Oly hamar elhagyott, szegényen, szomjazva, felejtve

minket. Amit tudunk róla keret, csupán néhány 

közjáték, de mi valójában zajlott benne, csak az övé és 

már késő kérdezni, el nem mesélheti. 

Érdekes érzés itt állni, fonott virágkoszorúk és erős 

fenyőgyanta illatát belélegezni és figyelni, ahogy 

felkerekedik a szél táncot lejtve faragott kopjafák merev 

árnyékával, felemelve őket az egek határtalan 

birodalmába, hol összefonódva egyesülhetnek hab 

könnyű felhők puha bársonyával. Embernek lenni oly 

nehéz, félünk távozni, hisz éltünk oly kevés, tartalmat 

vinni hosszú hónapokba az mi adatott, úgy tűnhet, nem 

elég és mégis mennyi titkot rejt a föld, mi megszül, éltet 

majd eltemet, mennyi lelket tipornak el évezredek. 

Mennyi tudás, érzés, tapasztalat, mennyi anya kitől 

elvették fiaikat, mennyi gyermek ki anyatej helyett csak 

a kárhozatot szívhatta ereibe. 

Érdekes érzés elköszönni a már távol járó árnyaktól 

majd riadtan figyelni, ahogy az eddig kábán ücsörgő 

koromfekete varjak hangos károgással szétfeszítik 

terebélyes szárnyaikat és egyszerre, egymás tökéletes 

másaként felszállnak, mélán visszatekintve búcsúzóul az 

elhagyatott sírhantokra, elrepülve a menynyek 

országának határába, itt hagyva a csendet és elfojtott 

bánatot, mindent, mi emberi, és táplálja gyarló szívek 

kátrányos hegeit.

Olvasói vélemények 

„Bleeding Bride műve partnernek tekinti az olvasót, 

megtalálj azt az utat, rálel arra a nyelvre, amely ehhez a 

„randevúhoz” szükséges. A sztori bárhol megtörténhet, 

bárkikkel megeshet, az események és emóciók egy 

sajátos vonalvezetés által különleges hangulatot kapnak. 

Komorabb a kelleténél, ezért semmiképp se nevezném 

szórakoztató irodalomnak, mégis magában hordozza az 

élet melankolikus varázsát, amely miatt nem 

kérdőjeleződik meg, hogy érdemes, szükséges-e az 

ember léte ezen a planétán, ebben a képtelen létben. 

Hiszen hősei keresik, vágyják az élet napfényét, az 

értelmét annak a tévelygésnek, amelybe kénytelenkelletlen 

beleszülettek. Nekik nem sikerült! Ehhez képest 

a legtöbb emberei élet szerencsésebb, s ha csak annyi 

konklúziót vonhatunk le belőle, hogy az én sorsom ennél 

mégis csak elfogadhatóbb, már megérte lemerülni az 

enyhén depresszív hangulatba.” 

Jean- Pierre Montcassen, író 

„Ez a könyv rémisztő. Rémisztően gyönyörű, 

rémisztően különleges és rémisztően lírai. Minden 

sorában és mondatában van valami mély és valami 

több, ami először összetör, aztán megüli a lelked, végül 

pedig – valamilyen formában – rajtad hagyja a nyomát. 

Rengeteg érzést és gondolatot vált ki belőled, ami lehet 

egy telefonhívás a testvérednek, egy nagy levegővétel, az 

elmúlt hónapok/évek történéseinek feltérképezése vagy

egyszerűen csak annyi, hogy nézz ki az ablakon, és 

gyönyörködj a napsütésben. Ugyanakkor meg néha 

annyira fájdalmas és annyira nehéz, hogy elfelejtesz 

mellette érezni és gondolkodni is, és inkább megadod 

magad az ürességnek. Úgy érzem, hogy egy ideig 

bennem lesz még a Fekete fivérek története.” 

Sippancs, moly.hu 

„Elég rég olvastam a könyvet, de még mindig nem 

tudok róla eleget írni egy jó értékeléshez. 

Fenomenális, hihetetlen, mélyen megérintő és 

elgondolkodtató. 

Elgondolkodtató, hogy egyes embereket milyen 

alapon nevezünk embernek. 

Elgondolkodtató, hogy a gyermekkor milyen hatással 

lehet a további életünkre. 

Elgondolkodtató, hogy a szociális kapcsolatok szinte 

hangok nélkül a legintenzívebbek. 

De a legjobban azon kell gondolkozni, hogy ez a 

testvérpár akár a itt is élhetne a szomszédos ajtó 

mögött, akkor sem tudnánk többet róluk, hiszen a mai 

rohanó világban az embereknek alig van ideje 

megismerni egymást…” 

Kismanócska, moly.hu 

„Névtelen fivérek története, egy névtelen ország, 

névtelen városának, névtelen utcájában, egy ismeretlen 

korban. Időtlen történet egy gleccserkék szemű 

testvérpárról, akik eleve hátránnyal indultak az életben.

Vajon képesek-e a súlyos terhek ellenére ÉLNI, élni egy 

tartalmas életet, feldolgozni mindazt, amit a sors rájuk 

mért? A feltétel nélküli testvéri szeretet, többféleképpen 

megélt története. Mély, tartalmas olvasmány, s az 

egyáltalán nem hagyományos történetmesélés során, a 

gyönyörűen fogalmazott, sokszor verssoroknak is beillő 

költői mondatok teremtenek különleges atmoszférát. 

Miután elolvastam az utolsó mondatot is, újra 

belelapoztam, visszaolvastam. Azt hiszem ez egy olyan 

könyv, amit többször előveszek majd, hogy igazán le 

tudjam bontani a rétegeit, hogy jobban lássam színeit.” 

Oldmoviegirl01, moly.hu 

„Több idősíkon, több szemszögből, váltakozva látjuk 

az eseményeket, és ez először összezavart. Bevallom, 

egészen meglepett egy agymunkát igénylő könyv, és 

amikor beindultak a tekervények akkor elvesztem a 

történetben, egy falatra elolvastam. Úgy éreztem, akarok 

még többet, miért ilyen rövid, de közben éreztem, olyan 

kár lett volna elrontani azzal, ha nyújtja, húzza, hisz a 

történet éppen így volt kerek egész. Ráadásul olyan 

érzelmeket adott, amik otthagyták a nyomukat a 

lelkemen. A költői képek miatt olyan volt, mintha egy 

gyönyörű verset olvasnék, néhol a verslábak lüktetése 

vitte a sorokat előre, szinte skandálnom kellett. A 

legSZEBB könyv amit valaha olvastam.” 

Hajdu Ildkó, cileekonyv.blogspot.com 

„A történetet a fivérek szemszögéből látjuk. De nem

elmesélik, csak megélik, vissza-vissza gondolnak a 

dolgokra, hol így emlékeznek, hol úgy, ahogy az igazán 

régi emlékekkel szokás, úgy változnak. Néha szebbnek 

látjuk őket, néha csúnyábbnak, néha olyannak, mintha 

nem is velünk, mintha mással történt volna. 

Maga a történet olyan, hogy tudjuk, megtörténhet 

akárkivel, a szomszédban, megtörtént régen, és mással 

is meg fog a jövőben, és mégis, nem akarjuk elhinni, 

hogy ilyen van. Két testvér, egy félelemben élő anya, egy 

erőszakos apa. Tudjuk, milyen nehéz túlélni, kiszakadni 

a múlt mocskából, de azt nem, hány csapást tud egy 

ember elviselni, mielőtt belerokkanna. Van az a mondás, 

hogy Isten senkire sem rak több terhet, mint amennyit 

el tud vinni a hátán. Ezt mindig baromságnak 

tartottam, ami azt illeti. Aztán vannak azok a dolgok, 

amiket senkinek nem lenne szabad megtapasztalnia. A 

fivérekre csőstül jött a baj. Alig hittem el, hogy ez a 

történetecske, amit hetekig nyüstölgettem, ami képes 

úgy, de úgy megfeküdni az ember gyomrát, alig 120 

oldal. Tömör. Nehéz. Szívfacsaró. 

Nem való mindenkinek, nem is tömegeknek készült. 

Kell hozzá érettség, egy bizonyos kor vagy tapasztalat, 

rálátás a világra, hogy igazán megértsük, és persze sok 

empátia.” 

Zalabai Ágnes, kicsiboszi-konyvei. 

blogspot.com 

„Nagyon sokszor, nagyon sok élethelyzetben 

olvastam el ezt a könyvet és bátran kijelenthetem: a

legnagyobb kedvenceim közé tartozik. Sokszor jut 

eszembe egy-egy mozzanat a kötetből és olyankor 

elgondolkodom azon, hogy a múltban történt dolgok 

mennyire kihathatnak a jelenre úgy, hogy sokszor nem 

is gondolnánk. Fájdalmas, de igaz, hogy az, ami az 

ikrekkel történt, bárkivel megtörténhet és lehet, hogy a 

közvetlen környezet sem tud róla semmit. Számomra 

felfoghatatlan, hogy lehet egy ilyen sötét és 

szívszorongató történetet megírni ennyire gyönyörűen. 

Nagyon mély nyomot hagyott bennem, köszönettel 

tartozom az írónőnek ezért a csodáért, nem sok könyv 

van rám ekkora hatással, mint ez.” 

Jakab Tatár Edina

A történet díszítésére felhasznált versek alkotói: 

George Trakl, Tóth Árpád, 

József Attila, George Bacovia, 

Dsida Jenő, Mikus Tamás, 

Ákos, Toumas Holopainen, 

Christian Epidemic, Ben Moody, valamint az 

amatormuveszek.hu anoním költői. 

Írta: Bleeding Bride 

Szerkesztő: Sasvári Vivien 

Korrektúra: Hajdu Ildikó Tördelő: Szőcs Levente 

Begépelte: Hajnal Noémi, Jakab Tatár Edina 

Borítóterv: Ferenczi Zoltán, © Z-art and Tattoo 

© Miklós Réka, 2016 

Minden jog fenntartva! 

Készült az Underground Kiadó és Terjesztő Kft. 

támogatásával 2016 

© undergroundkiado.hu 

ISBN

Bleeding Bride - Fekete fivérek

Create successful ePaper yourself

Delete template?

Save as template?