Rendezői napló 1-4.

1
BOROSS MARTIN
RENDEZŐI NAPLÓ 1-4.

2

3
TARTALOM
00 KIÁLTVÁNY
01 DIGITÁLIS TÉRBEN LÉTREJÖVŐ MŰVÉSZETI PROJEKTEK
02 DOKUMENTARIZMUS, BIOGRAFIKUS ÍRÁS
03 RÉSZVÉTELISÉG
04 KÖZÉLETI-KÖZÖSSÉGI TÉMÁJÚ ELŐADÁSOK, POLITIKUSSÁG
4—5
7—10
11—16
17—21
22—26
2021 nyarán egy 4 epizódból álló videóesszé sorozatot indítottam, egyfajta
nyári szabadegyetemi előadásokként, amiket elsősorban színházba járóknak,
művészeti hallgatóknak, és szakmabelieknek szántam. Célom a szakmai párbeszéd
elindítása volt bizonyos témák területén. Ezek a témák a stream avagy
online-osított színház, a dokumentarizmus, a részvételi színház és a közéletiség/
politikusság. Az alábbi füzet az ezekben a videókban elhangzó szövegek írott
változatának gyűjteménye. Nem a munkásságomról szólnak ezek az fejezek, de
saját tapasztalatokat és példákat fogok megosztani, saját előadásaink alkotói
élménye alapján. Ezek tehát szubjektív szakmai feljegyzések, ha úgy tetszik
részletek egy rendezői naplóból.

00
KIÁLTVÁNY
-
ELVI MINIMUMOK EGY PROSPERÁLÓ
KORTÁRS KULTURÁLIS ÉLETHEZ
(2023.NOVEMBER)
Az alábbi szöveg a Trafó Kortárs Művészetek Háza igazgatói posztjára beadott
pályázatomban olvasható. Pályázó csapatommal (Tóth Péter, Bartha Márk, Bíró
Bence, Borsos Luca, Raubinek Lili, Schnábel Zita, Thury Gábor, Zsigó Anna) azt
vallottuk, hogy az alábbi pontok jelentenék azt az elvi minimumot, amelyek
mentén egy korszerű és iránymutató kulturális intézmény működtetése elképzelhető.
Én pedig vállaltam, hogy nekünk szavazott bizalom esetén a munkám
során ezeket az elveket tekintem majd a számonkérhetőség alapjának. Az
igazgatói pályázatot végül nem én nyertem meg.
1.A FÜGGETLEN KULTÚRA NEMZETI ALAP!
Meg kell őrizni a független kultúra által teremtett és képviselt értékeket. A
független terület ma válságos időket él, aminek a tendenciózus forráselvonás
a legfőbb oka. Végveszélyben van a magyar kulturális élet egyik fontos pillére,
a világszínvonalú alkotókat is kitermelő független terület. A független és szabadúszó
alkotók a lehetetlen körülmények ellenére szűnni nem akaró energiákkal
és kreativitással tesznek hozzá nap mint nap Magyarország kulturális életéhez,
kiszolgálva nézők százezreit és emelve Magyarország nemzetközi presztízsét.
Ez a tehetség, energia és kitartás elismerést, bátorítást és támogatást érdemel!
2.A KORTÁRS KULTÚRA NEMZETI ALAP!
A közönségnek hozzáférést kell biztosítani naprakész, friss és innovatív alkotásokhoz,
valamint meg kell adni a kitekintés lehetőségét nemzetközi folyamatokra
és külföldi alkotók munkájára. A kortárs művészet megteremti a szembenézés
lehetőségét önmagunkkal és másokkal; szembenézést múltunkkal, jelenünkkel
és jövőnkkel. Megkérdőjelez reflexeket, fejleszti a nyitottságot és az érzékenységet,
valamint arra ösztönzi nézőjét, hogy új nézőpontokat alakítson ki, kérdezzen,
reagáljon, vegyen részt, legyen jelen.
3.EGY KULTURÁLIS INTÉZMÉNY LEGYEN FÓRUM!
A kultúra mindenkié, ezért minden erővel azon kell lennünk, hogy ne zárkózzunk
elefántcsonttoronyba, és dolgoznunk kell a kultúra demokratizálása és hozzá-

5
férhetősége érdekében. Egy kulturális intézmény legyen nyitott, közösségi tér,
ahol mindenki úgy érzi, hogy helye van ott, és köze van hozzá.
4.KÖZÖS ÜGY, HOGY A KULTÚRA KÖZÖS LEGYEN!
A szabadság alapvetés, de privilégium is, ami felelősséggel jár. Annak, aki alkot
vagy lehetőséget biztosít másoknak az alkotásra, hangja van. Akinek hangja van,
annak felelősen kell használnia azt. Egy kulturális intézmény legyen elfogadó és
befogadó, teremtsen olyan sokszínű és széles palettát, amilyen a társadalmunk
maga; ahol kisebbségek, valamint sérülékeny és marginalizált csoportok teret,
időt, reprezentációs lehetőséget kapnak.
5.A MŰVÉSZET SZABAD, A MÁSKÉPP GONDOLKODÁS JÓ!
A járatlan utakhoz kísérletek vezetnek, a kísérletek néha zseniális felfedezésekkel
járnak, máskor pedig zsákutcába visznek - egyik nem működik a másik nélkül.
A művésznek nemcsak a hatalomtól, hanem az elvárásoktól is függetlenítenie
kell magát. A független alkotók tudják hogy a szabadságnak nagy ára van, és
nap mint nap meg kell küzdeni érte. Ezek a művészek sikereikkel, elismeréseikkel,
szakmai vívmányaikkal, de sokszor már puszta létükkel, fennmaradásukkal
bizonyítják, hogy tudnak élni a szabadsággal.
6.A NÉZŐK MEGBECSÜLÉSE
A nézők aktív befogadók, cselekvő, párbeszédre képes és hajlandó emberek, akik
nélkül nem létezik kultúra. A kortárs művészet hozzájárul az állampolgárok életminőségének
javulásához, azaz egy boldogabb, szabadabb élethez. A közönség
újból és újból bizalmat szavaz idejével és pénzével a kulturális intézményeknek,
amit ezen intézményeknek magas színvonallal, technikai és mesterségbeli tudással,
elmélyültségre és árnyaltságra való törekvéssel, különböző nézőpontok
megszólaltatásával kell rászolgálnia.
7.AZ ALKOTÓK MEGBECSÜLÉSE
Nem csak arra kell törekednünk, hogy az alkotók egyenlő esélyekkel indulhassanak,
hanem arra is, hogy az egész pályájuk során tanuljanak, inspirálódjanak,
fejlődjenek. Arra kell sarkallni a művészeket, hogy ne csak a lokális közeghez
mérjék tudásukat, törekvéseiket, hanem globálisan gondolkozzanak. Az alkotókat
a visszajelzések és új kihívások motiválják - ebben az intézményeknek meghatározó
szerepe van. A középgeneráció mellett folyamatosan figyelemmel kell
kísérnünk a pályakezdőket és az érettebb generáció munkásságát. Törekedni
kell ezen generációk közötti kapcsolat- és egyensúlyteremtésre. A művészeket
és a kulturális dolgozókat tisztességes bér illeti meg. Óvnunk kell az alkotókat
a kényszerű munkahalmozástól és a kiégés veszélyeitől.
8.A KULTURÁLIS INTÉZMÉNY LEGYEN JÓ MUNKAHELY
Egy kulturális intézmény dolgozói számára felszabadult, tiszteletteljes, demokratikus
és transzparens légkört kell biztosítani. A “Biztonságos terek” c.
nyilatkozatban foglalt értékekre alapvetésként tekintünk. A fizetéseket arányba
kell állítani az elvárásokkal, a dolgozóknak szakmai fejlődési lehetőséget kell
teremteni. Olyan munkahelyi szellemiséget kell teremteni, amelyben mindenki
érzi önmaga, egymás és a munkája fontosságát.

FOTÓ_NAGY GERGŐ
6

01
DIGITÁLIS TÉRBEN LÉTREJÖVŐ
MŰVÉSZETI PROJEKTEK
-
(2021. JÚNIUS)
A pandémia másfél éve kényszerszünetet okozott minden színházban. Szembesültünk
a stream lehetőségével és igényével. Ez egy médiumváltás, és ezáltal
egy új kihívássá vált az alkotók számára. Tud-e egy színházi szakember érvényes
alkotást létrehozni, ami korszerűbb és összetettebb egy színházi felvétel sugárzásánál?
Felmerült, hogy hogyan ültessünk át jeleneteket vagy egész előadásokat
digitális platformra? Illetve lesz-e ennek közönsége, pláne a pandémia elmúltával?
Az emberek egy része azért nem néz online színházat, mert már így is elhatalmasodóban
van a digitális tér az életünkben, és a színházban pont az a jó, hogy
társadalmi esemény, egy rituálé, egy élő találkozóhely, ahol másokkal együtt
lehet megélni azt a hihetetlenül erős impulzust, amit a színház tud adni. Mások
azért nem néznek, mert kiábrándultak a kezdeti minőség deficit miatt, amit
pl. a Covid első hulláma alatt tapasztaltunk. Nyilván egy előadás 1-2 kamerás
dokumentációja, amit elsősorban az archiválás miatt készítettek 5-10 éve a színházak,
nem alkalmas, hogy élményszerű hatást gyakoroljon a nézőre. Minőségi
szempontból sem, illetve sokszor az a plusz gondolat is hiányzik belőlük, hogy
miért jó nekem ezt egy telefon vagy számítógép képernyőjén nézni. Mitől nem
csak egy pótlék? Ezért szerintem ezeket a minőségű felvételeket pénzért kínálni
kifejezetten problémás etikailag. Ez alól kivétel persze, ha már nem repertoáron
lévő vagy kifejezettten muzeális előadásról beszélünk.
Mindeközben a színházcsinálók - beleértve magamat is - kezdetben fanyalogva
húzódoztunk tőle, és kikértük magunknak ezt, hogy stream-mé silányítsuk a
színházi hatást.
Csakhogy időközben eltelt egy év, amiből összesen 2 hónapot tudtunk élőben
játszani. Közben nem néztünk más hivatás után, folytattuk a munkát és egyre-másra
születőfélben voltak új produkciók.
Ha kapcsolatban akarsz maradni a nézőkkel, akkor adaptálódni kell. Ennek
lehet újító és érdekes formákat találni, és nagyon mellé is lehet lőni. Mindenre

8
láthattunk példát az elmúlt másfél évben. Amit az alkotóknak meg kell érteniük,
az az, hogy teljesen más gondolkodásmód szerint kell képernyőre készíteni
valamit. Ideális esetben nem a színházat akarjuk beköltöztetni a nappalikba,
mert az lehetetlen, hanem valami új minőséget kell létrehozni, ami munkáktól
függően valahol a tévés-, filmes- vagy interaktív online performanszok és
video-művészeti műfajok mezsgyéjén mozog a legtöbb esetben. Vagy teljesen
át kell ültetni a munkákat, vagy már a munka elején képernyőre kell kitalálni
a történéseket. Erre egy klasszikus előadásfelvétel nem alkalmas. Négy saját
példát szeretnék bemutatni a 2020-21-ből, ahol az online-osítás kihívásaival
találtuk szembe magunkat.
2020 júniusában, a Kelet-európai randevú című rövidfilmünk volt az első online
premierünk a berlini Volksbühne POSTWEST fesztiváljának keretében. A digitális
fesztivál egy eredetileg élőben, 2020 tavaszára tervezett fesztivált helyettesített,
amelyre többek közt a STEREO AKT is felkérést kapott. 2020. elején kezdtük el a
próbafolyamatot, és akkor ért minket a pandémia, mikor már négy hete próbáltunk.
Kiderült, hogy az eredeti fesztivál elmarad (pontosabban átalakul). Emiatt
a váltás miatt egy tíz napos műhelymunka során átdolgoztuk, és rövidfilmes
koncepcióvá alakítottuk az egyik már kész színházi jelenetünket. Ez eredetileg
egy interaktív szituáció lett volna egy sátorban, ahol a néző leül a színésszel
szemben, egy randevú szituációban találják magukat, miközben fejhallgatón
keresztül egy narrátor olvas a néző gondolataiban és megfogalmaz benyomásokat.
Ezt az élményt végül egysnittes filmes jelenetekkel helyettesítettük, a közeli
kompozíciókat még azzal is igyekeztünk hangsúlyosabbá tenni, hogy 4:3-as
formátumban rögzítettünk, hogy minél inkább a szereplőre koncentrálódjon a
figyelmünk. Így ebben a 13 perces filmben igyekeztünk létrehozni azt az intim
élményt, mint amit az élő színházi jelenettől reméltünk.
FOTÓ_BARTHA MÁTÉ

9
2020 őszén az Örkény Színházban rendeztem a Kiváló Dolgozók c. dokumentarista
előadást. Az Örkény időt és pénzt nem kímélve az elsők közt kezdte el
kiépíteni a saját stream stúdióját, testközelből láttam, hogy mekkora kapacitást
igényelt ennek a teljesen új területnek a megismerése és működésbe hozatala.
A végeredmény egy olyan rendszer lett, ami arra hivatott, hogy élőben zajló
előadásokat legyen képes korszerű, kreatív módon streamelni. A Kiváló dolgozók
volt az egyik első, prototípus stream-előadás.
Akkor úgy éreztük, hogy van pár faktor, ami miatt nem reménytelen a helyzet.
Egyrészt alapból elég vizuális az előadás, sok tablószerű képpel dolgozunk, és
sok a videóhasználat, továbbá a leghangsúlyosabb jelenetek a civil szereplők
monológjai. Mindkét aspektus segítette a képernyőre való átültetést. A monológ
jelenetekben egészen közeli élménnyé lehet tenni a szereplőkkel való találkozást.
Illetve arra is hamar rájöttünk, hogy a Bredán Máté kollégám által kitalált
streamben rá lehetett lyukasztani az animációkat a kamera képre, így sok grafika
nem vetítve, hanem a képernyőn egy külön tartalomként jelent meg. Ez utóbbi
is pl. olyan megoldás volt, ami által előnyt kovácsolhattunk a közvetítésből, hisz
ezek az animációk normál esetben 20-30 méterre vannak a nézőktől. Ezen kívül
olyan képi montázsokat tudtunk létrehozni, amelyek újraértelmeznek egyes
helyzeteket, pl. osztott képernyőn látjuk a színpad különböző történéseit.
A következő példám a Cím Nélkül, amelyet 2016.-os bemutatója óta több mint
70 alkalommal játszottunk. Ez egy nagysikerű előadás, amelyet interaktív jellege
miatt - legalábbis jelenlegi formájában nagyon nehéz, vagy lehetetlen streamelni.
A járvány második hullámára való tekintettel elkészítettük azonban ennek egy
rövid, rövidfilmes különkiadását,
amelybe az eredeti előadás szereplői
kísérnek el minket egy 15
perces, virtuális útra a város különböző
pontjain. A filmes műfajban
a vágás miatt nagyon sűrűn lehet
fogalmazni, ebbe a kisfilmbe 7 jelenet
esszenciáját is bele tudtuk
tenni. Ezen kívül autentikus helyszíneken
tudtuk rögzíteni a jeleneteket,
ami így többlet értéket
adott hozzá. Ezt az elkészült anyagot az egész tavasszal zárva tartó középiskolák
diákjainak játszottunk több alkalommal online, és az egyes stream alkalmak után
a szereplők is becsatlakoztak egy zoom beszélgetésre, így ezáltal a beszélgetés
által interaktívvá tudott válni az esemény.
Az Ex katedra esetében, ami 2021. márciusi bemutatónk volt, már egyértelműen
az előnyeit éreztem a videósításnak. Az összes korábbi tapasztalatból tudtunk
meríteni. Egyrészt az Ex katedra esetében ezzel az egész helyzettel már a munka
legelejétől számoltunk, és úgy tudtunk próbálni, hogy olyan koncepciót hoztunk
létre, ami képernyőre is kívánkozik. Másrészt segítségünkre volt a SzínházTV
profi, rutinos stábja, akik a felvételt és az utómunkát bonyolították folyamatos,
nagyon kollaboratív egyeztetés mellett.
FOTÓ_BARTHA MÁTÉ

10
Ha jó a felvétel, akkor különleges szemszögeket,
és dinamikát tudsz adni az
előadásnak, nagyon be tud húzni az
élmény. Egy-egy kép, egy vágói ötlet
is képes történetet mesélni. Nálunk pl.
az egész előadás alatt visszatér egy kis
bekamerázott makett, egyfajta bábszínház,
ahol a szereplők személyes
tárgyainak segítségével visznek minket
vissza az időben, pl. egy szerelmes
levelet, vagy díjakat, fotókat és más,
féltve őrzött tárgyi emlékeket mutatnak
nekünk. Ez a szimbolikus tárgyanimáció
úgy tud helyszíneket felidézni, hogy
nem kell óriási díszleteket mozgatnunk.
Sok videóbejátszás van, amiket most
nem 20 méterről egy vásznon kell néznie a közönségnek, hanem ott van teljes
nagyságban a képernyőjükön. Ez is egy előnye az online változatnak. Aztán
vágáskor azzal szembesül a rendező, hogy leginkább a közelik működnek, totálokat
nem érdemes pár másodpercnél tovább tartani, mert a távolság ledob
az élményről, ugyanakkor a személyességet könnyen meg lehet kapni a képernyőn,
amiért színházban sokkal többet meg kell dolgozni, mert a képernyő által
megadatik az, hogy egyenesen a szemedbe nézzen a színész, és nagyon közelről
szólalhassanak meg ezek a közvetlen, személyes történetek.
Amikor elindult az online-osításról szóló diskurzus, akkor az egyik ismert “pro”
érv az volt, hogy ez demokratizálja a kultúrát. Ez így önmagában nem igaz, elég,
ha csak a 4000 ft körüli stream színházjegyekre gondolunk - ami persze érthető,
hisz legtöbb esetben minimum két ember nézi a streamet.
Ugyanakkor sok más városban, vagy külföldön élő nézőhöz eljuthat egy-egy
előadás, akik amúgy nem tudnák Budapesten megnézni az előadásokat. Új
közönségrétegként be tud vonódni feliratos előadások esetén a Budapesten
élő, de magyarul nem beszélő közönség is. Tehát általában elmondható, hogy
ki lehet lépni abból a buborékból, amit a befogadóhelyek determinálnak általában
- leegyszerűsítve: egy “madách színházas” néző is láthat “orlais”, “trafós”
vagy “jurányis” előadást, és ez fordítva sincs kizárva - elvben.
Az alkotónak pedig fontos mérce a nézőszám, mégha nem is a legfontosabb, de
igenis számít, hogy mekkora a hatósugara egy-egy munkádnak. A léptékváltás
nálunk leginkább az Ex Katedránál figyelhető meg: normál esetben (nem pandémiás
időszakban 120-150 néző férne be a Jurányi színháztermébe, a stream
által mindössze két előadás alatt kb. 800 nézőhöz jutott el az előadás.
FOTÓ_BARTHA MÁTÉ

02
DOKUMENTARIZMUS,
BIOGRAFIKUS ÍRÁS
-
(2021.JÚLIUS)
A STEREO AKT esztétikája dokumentarista gyökerű. Ez részben a témaválasztáson,
és a munkákhoz felhasznált alapanyagokon érhető tetten, de megnyilvánul
abban is, hogy a közreműködők személye vagy az előadás választott helyszíne
is inspirációs forrássá válhat a munka során.
A valóságból merített alapanyag az alkotó folyamat során sűrű stilizált, színháziasított
anyaggá válik.
Nem újdonság, hogy a magyar színházi paletta nem tartozik a világ legprogresszívebbjei
közé, nagyon erős a kisrealista hagyomány, olyan dolgok is sokszor
formabontó vadhajtásnak számítanak, mint mondjuk közelről játszani, az emberek
szemébe nézni, részvételt ajánlani, köztérben vagy talált helyszínen játszani, stb.
Ezek olyan dolgok, amikkel Európa egyes más részein már évtizedek óta nap
mint nap találkozhat a mainstream közönség is. És lássuk be, ezek azért nem a
legkonfrontatívabb vállalások, amire egy művész manapság vetemedhet. Néha
tapasztalni, hogy a magyar közönség fenntartásokkal fordul olyan produkciók
nyitott befogadása felé, ami pl. nem egy drámai történetet mesél el. Ez nem
néző-shaming! A színházbajáró ember műfaji jártasságát nem szabad számonkérni,
inkább a színházcsinálók felelőssége, hogy felvállalnak-e új esztétikákat,
és bevállalunk-e színházújító kockáztatásokat pl. a nem-irodalmi/narratív történetmesélő
dramaturgia terén. A nem irodalmi alapú darabokat még sokszor
most is enyhe gyanúval szemléljük, - oké egy tánc előadásnak még elnézzük,
ha nem narratív. A dokumentarista színház is szembemegy egyfajta tradícióval,
méghozzá a fikciós narratíváéval. A dokumentarista színházban ugyanis először
nyomozunk, kutatunk, felfedezünk, konfrontálódunk a közvetlen valóságunkkal,
tudásanyagot gyűjtünk be, és transzformálunk, ahelyett, hogy leülnék, és kitalált
karaktereknek kreálnánk motivációs rendszert és háttértörténetet, ami alapján
küzdenek a saját érdekeikért, ezekkel konfliktusokat szülve egy fordulatokkal
tűzdelt cselekményben. Mi jut eszünkbe, ha azt mondjuk, dokumentum? Valami
poros archív felvétel? Papírhalmok? A kékfény c. bűnügyi műsor vagy a

12
National Geographic? Egy beszélő fej vagy egy riport, esetleg valami történelmi
elemzés? Ezek persze léteznek és fontosak, de a dokumentarista színház ennél
jóval mélyebb, több és izgalmasabb lehet.
Nem tudok és nem is szeretnék kimerítő színháztörténeti áttekintésbe belemenni,
inkább módszertanilag, és formailag szeretnék bemutatni néhány
dokumentarista jegyet, ami a STEREO előadásaiban fellelhető.
A dokumentarizmust lehetne valóság
szcenírozásnak nevezni. Ez
utalhat az alapanyagra, amiből
az alkotó dolgozik, vagy a munkamódszerre,
témaválasztásra, a
résztvevők körére. Tehát az előadás
létrehozásának módjára, körülményeire
utal, de nem stílus
vagy forma. Azért sem lehet igazán
műfajként definiálni, mert nagyon
vegyes lehet formailag: lehet
opera vagy verbatim, beszélő fejes előadás. Mindenféle stilizáció elképzelhető
ugyanúgy mint egy prózai darab esetében. Bár dokumentarista lovas színház
ha jól tudom (még) nem létezik.
Dokumentarista színháznak nevezek mindent, ami valamilyen autentikus helyszínen
játszódik, ami jelentőséggel bír, ezáltal szereplővé avanzsál a darabban
olyan darabok, amiket megtörtént esetek, közéleti események, társadalom számára
ismert, közismert jelenségek inspirálnak a szereplők személyes történeteit
állítja középpontba, tehát autobiografikus vagy olyan darabok, ahol a színészek
nem magukat játsszák, de a szöveg interjúk, beszámolók, nyilatkozatok alapján
íródik (ez, ha 100%-ban szó szerinti idézet, akkor verbatimnak nevezzük) civil
szereplők a színpadon - olyan érintettek, akik a bemutatott események/téma
szereplői, érintettjei vagy az adott téma szakértőiként vannak jelen darabok, amik
felhasználnak archívokat, pl. írott-, hangzó vagy videóanyag, (interjú, cikk, levél
stb.) A dokumentum szóról eszünkbe az egyik első dolog, ami eszünkbe juthat
az az, hogy ‘valóság’. Valóság és a színház márpedig első ránézésre nem összeegyeztethető
fogalmak. Bármi valóságból kiragadott elem megszűnik valóság
lenni, amikor a színpadon látod, hiszen kontrollált, reprodukálható, megtervezett.
A valóságra csak utalni lehet, megidézni, hivatkozni rá, de színpadra állítani nem.
De ez nem jelenti azt, hogy nem is érdemes vele próbálkozni.
A Cím Nélkül alapját egy hajléktalanságról szóló, “Útkereső” c. társasjáték adja,
amit szociológusok, szociális munkások és hajléktalan érintettek fejlesztettek
ki. Ennek vannak céljai és szabályai, ezek adják a kereteket. A nézők csapatokat
alkotnak és Avatar figurákat kapnak, így vesznek részt ebben a stratégiai játékban,
ahol lehetőségük nyílik megélni, túlélni 5 hónapot az utcán, és megpróbálni
visszakerülni lakhatásba. A játékban eredetileg eseménykártyák szerepeltek,
amiken tipikus konfliktusok voltak, pl. elveszted a helyedet a szállón; konfliktusba
keveredsz az ellenőrrel; elveszik a munkád, mikor kiderül, hogy hajléktalan vagy;
FOTÓ_BOROSS MARTIN

13
prostituálni akarnak és hasonlók. Ezekből csináltunk jeleneteket, illetve hozzáolvastunk
hajléktalan irodalmat, Fedél Nélkül újságot, tanulmányokat, interjúztunk
érintettekkel, terepgyakorlaton voltunk egy szállón, és végül a szociális munkás
szakértői kommentekkel látta el az egyes részeket, ami még az utolsó pillanatban
is alakított egy-egy jeleneten. Mi a pozícióm, amikor dokumentarista előadáson
dolgozom? Egyrészt tudom magamról, hogy nem vagyok szakértője az adott
témának. (Megjegyzem, ha az lennék, nem szeretnék róla előadást csinálni, mert
sokkal érdekesebb kérdéseket feltenni, tanulni és egy ismeretlen felé haladni.)
A munkamódszeremben nagyon ritkán fordul elő, hogy próbafolyamatot kész
példánnyal kezdenénk. Átalában a váz, egy laza struktúrája, és az alapszituáció
vannak meg.
Sokkal produktívabb vagyok, ha munka közben kezd kiviláglani, formát és
testet ölteni az anyag. A próbafolyamat alatt minket alkotókat érő élményeket,
impulzusokat, felfedezéseket aztán desztilláljuk a készülő előadásba. Tehát
nem elsősorban azt próbáljuk megragadni, amit olvastunk és hallottunk, láttunk,
hanem azt a folyamatot, ami velünk, alkotókkal történik egy-egy jelenség
megismerése kapcsán.
És ha már ismerkedés: elérkeztünk a legfontosabb aspektushoz: a színészeken
kívül jelen lévő civil szereplők. A szociális munkás, Szenográdi Réka a játékvezető-szakértő
az előadásban, Gyula,
pedig aki egy hajléktalan aktivista,
tapasztalati szakértőként volt jelent a
próbafolyamatban és az előadásban
is. Az ő jelenléte kulcsfontosságú, ő a
legfontosabb dokumentum az előadásban,
hiszen egyrészt aktivistaként
rálát mások helyzetére, másrészt a saját
életének szakértőjeként is jelen van,
nagyon fontos tapasztalatokkal a háta
mögött.
Szintén élmény alkotó eleme az előadásnak, hogy a résztvevő 40-50 fős közönség
számára ez egy személyes találkozási lehetőség Gyulával, aki élő példaként
cáfol rá számos hajléktalanokkal szembeni sztereotípiákra.
Itt áteveznék civilek színpadi jelenlétére, amit leginkább a német Bürgerbühne
mozgalom tematizált. bürgherbühne, tehát “polgárok” vagy “állampolgárok
színpada”. Erre az Örkényben készült Kiváló Dolgozókat hozom példaként.
A színészek mellett valamilyen gondoskodó munkát végző emberek a főszereplők
(például gyermek- és idősgondozók, egészségügyi szakemberek vagy szociális
munkások), akiknek a munkaköreik lefednek egy emberéletet: születés / nevelés-oktatás
/ betegség / időskor / halál. A munkájuk nehézségeiről és szépségeiről
vallanak az előadásban: felháborító, érdekes, meglepő, szellemes, megható részleteket
mesélnek el. Nem a művészi képességeik, hanem az élettapasztalataik
miatt vannak jelen, személyükben hitelesítik darab kérdésfelvetéseit, és olyan
FOTÓ_BARTHA MÁTÉ

14
történeteket hoznak be, amiket munkájuk és életük által testközelből ismernek.
Ez a hitelesség nem a tudományos szakértőségükben kell, hogy megnyilvánuljon,
hanem az érintettség és a személyesség által.
A Kiváló dolgozók szereplőit felhívás útján találtuk. Tízszeres túljelentkezés miatt sok
ismerkedő kör után választottuk ki azokat, akiket a színpadi munkába is meghívtunk.
Senkit nem kellett unszolni a részvételre és a szereplésre. A közreműködők - ha
biztonságos terepet kapnak, ami rájuk van szabva, egy bizalommal teli közegben,
ami rangot ad nekik - akkor szívesen megnyilvánulnak, hisz szükségük van a
figyelemre. Ez meglátszott azon a minőségen is, ahogy végül a színpadon voltak.
Nem arra kell őket instruálni, hogy jól nézzen ki, amit csinálnak, vagy végrehajtsanak
valamilyen víziót, hanem, hogy képesek legyenek használni a helyzetet, a
teret és az időt, ami rendelkezésre áll nekik, pl. azért, hogy egy-egy történet úgy
tudjon elhangozni, mint egy baráti beszélgetésen, ahelyett, hogy olyan hangulata
legyen, mintha 400 fős kivégzőosztag előtt állnának. Vendégként vesznek
részt a produkcióban, ezt az előadásnak is tükröznie kell, de ez nem szabad,
hogy abban nyilvánuljon meg, hogy bénácskábbak, mint a színészek, hanem
abban, hogy teljesen világos, hogy kik ők, és miért van szükség az ő jelenlétükre.
Nagyon fontos továbbá, hogy számukra is hasznos legyen az együttműködés, ne
legyen kihasználva senkinek a sorsa, fájdalma. Olyan megjelenést kell számukra
biztosítani ami rangot ad nekik és ami igaz.
Felmerül itt is, ami sok dokumentarista jegynél. Hogy lesznek a dokumentum
anyagok színháziak? Hogy működik ennek a stilizációja?
Egyrészt mesélés alatt nem kizárólag monologizálást értek, hanem sokszor a
színészek segítségével szimulálnak helyzeteket: pl. komplikációk egy demens
beteggel; egy tréninget, amin a lelkisegély szolgálat dolgozói esnek át; egy cso-
FOTÓ_HORVÁTH JUDIT

15
portterapia, amit a pszichológus vezet. A színészek sokszor kórusként vannak
jelen, olyan kontextusteremtő jelenetekben, amik hol konkrétabban, hol asszociatívabban
kapcsolódnak a civilek történeteihez. De a színészek önmagukként is
jelen vannak, saját magukat is képviselik, az ő és a civilek találkozásáról is szól a
darab. Ők is megosztanak személyes élményeket, emlékeket saját munkájukról
és a civilek munkáihoz kapcsolódva is.
Az előadásban színpadra lévő civil állampolgárokról kapcsán következő példaként
a European Freaks-et említeném, aminek a főszereplője egy hétköznapi
emberekből álló fókuszcsoport, akiket mindig az adott város polgáraiból verbuváltunk,
szintén felhívás útján. Az ő szerepük az volt, hogy részt vegyenek egy
kísérletben, amiben az Európai Unióhoz fűződő viszonyukat vizsgálták a robot
moderátoraink. A színészek játszották az eurohumanoid robotokat, akiknek a
mesterséges intelligenciája programozott, felülről irányított, ők maguk a tökeletességre
törekvő elfuseráltság. Hozzájuk képest a civil szereplők képviselték
az emberi hangot, az állampolgárokat, akik nem tudományos alapon, hanem
a saját élettapasztalatukkal képviselték a saját véleményüket.
Személyesség kapcsán az Ex Katedra fontos referencia. A színészek 90-es évekbeli
felnövéstörténeteik alapján írtuk az előadást, különös tekintettel az iskolai
élményekre. A szereplők végig nagyon közvetlen, személyes hangon szólnak a
nézőkhöz, és sokszor nagyon intim részletekbe is beavatnak. A legtöbb történet
a bűnök és sérelmek tengelyén helyezkedik el valahol. Valami, amit mi követtünk
el mások ellen, vagy olyanok, amiknek áldozatai voltunk, mindez a kisiskolás
korunktól a gyerekkor végéig. Magyar „coming-of-age” sztorik. Beilleszkedési
nehézségek, határfeszegetések és átlépések, roma tanulókkal szembeni rasszizmus,
őstehetségnek és reménytelennek esetnek való megbélyegzettség, egy
autoriter tanár módszerei és ehhez hasonló témák jelennek meg, hol monológ
formájában, hol tárgyanimáció segítségével, hol pedig a színészek által életre
keltett jelenetek formájában.
A szereplőink saját személyes tárgyaik
segítségével mesélnek el
történeteket. Egy régi ellenőrző,
egy díj, egy terhelő bizonyíték, vagy
egy féltve őrzött kincs segítségével
jelenítünk meg karaktereket,
helyszíneket, eseményeket, tehát
egyfajta bábszínházi logikával dolgozunk,
amit az élő előadás esetében
is kamerával veszünk, pont
azért, hogy ezeket a tárgyakat és más apró mozzanatokat egészen közel tudjunk
hozni. A 90-es évek környezetét nem csak a történetek, hanem videóbejátszások
is segítik. Olyan médiatörténeti mozzanatok, hangulatok sejlenek fel, amikhez
ennek a generációnak biztosan van valami köze: délszláv háború, Antall József
halálának bejelentése, a World Trade Center elleni merénylet.
FOTÓ_BARTHA MÁTÉ

16
Végezetül: a legtöbb dokumentarista elemet magába gyúró előadásunk a Kolónia.
1. A helyszín
Ez egy séta a kőbányai úti egykori dohánygyár területén, ami egy történelmi
jelentőségű helyszín - ez a hely adott otthont az un. görög kolóniának - görög
polgárháború elől menekülő családoknak a 40-es évek végén. Volt itt óvoda,
bölcsöde, borbély, söntés, kultúrház, tehát egy zárt világ volt, aminek manapság
már nyomát sem látni, ezért hívtunk idegenvezetőnek olyanokat, akik megélték
ezeket az időket.
2. A résztvevők
Civil “idegenvezetők” szegődnek a nézők mellé, elkísért utunkon minket Irini és
Perisztera, akiknek a polgárháború elől menekülő családja a kőbányai úti görög
kolónia zárt világában talált menedékre, valamint Abouzar és fia, Armin, akik a
déli határon működő tranzitzónák világának utolsó Magyarországon tartózkodó
szemtanúi. Ők saját magukat képviselik az előadásban (azt a kifejezést, hogy
saját magukat játsszák, direkt nem szoktam használni).
3. Az alapanyag
Híradó részletek, politikusi nyilatkozatok, érintettek visszaemlékezései, szakértőkkel
folytatott beszélgetések, cikkek, stb. A civil szereplők szövegei változatos
munkamódszerrel alakulnak ki: beszélgetések, amiket felvettünk; irányított kérdések;
interjúk; improvizált szituációs gyakorlatok által felhalmozódik rengeteg
anyag, ezeket leszűrjük, és szerkesztünk a dramaturggal egy változatot. Amikor
együtt elolvassuk ezeket a civil szereplőkkel, akkor mindig rengeteg részlet,
árnyalat vagy új elem eszükbe jut, és így haladunk addig, amíg nem jön létre
egy tanulható, próbálható szöveg.
Hogy mi a célja ennek a dokumentarista munkamódszernek, alkotói stílusnak?
Minden szituációban mást és mást szolgálhat, de talán közös cél lehet egyfajta
direkt szembesítés, a színház még jelenidejűbbé tétele, az életünket meghatározó
jelenségek vizsgálata, összefüggések megértése, a színház közösségivé
tétele, ha úgy tetszik politikusságának növelése.
FOTÓ_BARTHA MÁTÉ

03
RÉSZVÉTELISÉG
-
(2021. JÚLIUS)
Miért rettegünk annyira a részvételiségtől? Mi az a reflex, ami miatt fintorogva
mondjuk ki a bevonás szót? Miért félünk sokszor, hogy a játékba hívás megsemmisít,
megszégyenít és kihasznál minket?
Ezekre a kérdésekre két fejezeten keresztül is keresem a választ, ebben a részvételiségről
szóló blokkban és egy későbbi, politikusságról szóló részben is.
Fontos leszögezni, hogy van különbség öncélú provokáció és aközött, amikor
egy előadás kimozdítja a nézőt a komfortzónájából. Személy szerint én is utálnám,
ha azon kapnék egy előadást, hogy a polgárpukkasztás a puszta cél. De
meg kell mondanom, kevés ilyen élményem volt szerencsére, inkább elhibázott
koncepciókkal találkoztam, azzal viszonylag sokszor.
Én nézőként hálás vagyok, ha egy előadás olyan - akár határfeszegető - élményt
nyújt, amilyet a hétköznapokban nem élhetek át, és ha akár csak egy kicsit is
úgy érezhetem, hogy valamivel gazdagabban hagyom el a színháztermet, mint
ahogy bejöttem. De a néző biztonságérzetével, idejével, fizikai komfortjával nem
tisztességes játszani.
A 2013-ban létrehozott társulatom neve, a „STEREO AKT” a színház eseményszerűségére
utal, aminek csak olyan résztvevői vannak - nézők és előadók -,
akik kölcsönhatásban állnak egymással, az ő köztük zajló - akár szavak nélküli
- párbeszédéből alakul ki a színházi élmény.
Eleinte gyakran találkoztam azzal, hogy szinte zavarba ejtő a szabadság és a
felelősség mértéke, amit a nézőkre bízunk. Élmény központúak az előadásaink,
nem egy konzerv műalkotásként, hanem eseményként tekintek rájuk.
Az eseményszerűség megértéséhez nézzünk példaként egy házibulit.
Minden ilyen összejövetelen van, aki a sarokban ül, és figyel. Van, aki hangosan
beszélget, mások táncolnak. Mindenki teszi a dolgát, ahogy neki kényelmes, de
mindenki hatással van a másikra, párbeszédben állnak egymással és az összes

18
szobában lévő kémia esszenciája lesz az, ami meghatározza, hogy milyen volt
a buli. A buli, az esemény, aminek csak résztvevői vannak.
A STEREO AKT színháza annyiféle, ahány féle témával foglalkozunk, és ahány
féle művész társul egy-egy munkához. Az azonban fontos állandóság, hogy a
főszereplő sokszor maga a néző.
Mi az, hogy részvételi? Az, ami a néző aktív részvétele nélkül nem tud végbemenni.
Persze egy operettszínházi musical vagy egy konzervatívabb Csehov rendezés
szereplőinek is fontos a nézőtéren ülők jelenléte, de én most arról beszélek inkább,
amikor a néző az aktív befogadáson túl létrehozója is az előadásnak, amikor az
a bizonyos kémia a házibuli hasonlatból az egyik alapköve az előadásnak.
Visszatekintve az elmúlt évekbeli STEREO AKT-os munkáinkra olyan, mintha
sportot űznénk a néző szerepekbe helyezéséből. Egyáltalán nem egy mindenáron
innovációra törekvő szándék húzódik emögött, hanem dramaturgiai
szükségszerűség.
Ugyanúgy ezerféle oka és megvalósítási módja lehet az interakciónak, mint a
fény-, zene- és videóhasználatnak, egy fiktív karakter megölésének, vagy egy
szerelmi kapcsolat ábrázolásának. Mint minden effekt, az interakció is rossz, ha
felesleges, agresszív, vagy forszírozott. A kortárs alkotónak azonban folyamatosan
gondolkodnia kell a néző pozíciójáról, ha úgy tetszik szerepéről, érintettségéről,
és számításba kell venni, mi történik vele az előadás folyamán.
Lássunk néhány részvételi formát. Ami a legnyilvánvalóbban aktivizál, az, amikor
fizikailag vesz részt a néző. Saját előadásaink közül ilyen volt például az Escape
Room Europe, ahol a nézők csapatokat alkottak, és az Európai Uniót szimbolizáló
szabadulószoba akadályai és dilemmái között kellett együttműködniük,
rejtvényeket megoldaniuk és kiutakat keresniük.
A Védett férfiak kertjének első felében a nézők egy kiállításon vettek részt. Élő
installációkat nézhettek, meg, amelyekben férfiak voltak kiállítva. Ezekben az
installációkban diszkriminációról és szexizmusról szóló történeteket meséltek
a férfiak, amelyeket korábban nőktől gyűjtöttünk. A próbafolyamat alatt közzétettünk
egy felhívást, ezáltal a majdani nézőket is bevonva az alkotófolyamatba.
Ezzel arra hívnám fel a figyelmet, hogy az interakció nem csak az előadáson
résztvevő 80 fővel lehetséges, hanem sok száz vagy ezer embert is bevonhatunk
egy-egy művészeti projektbe szatellit akciók által. Ilyen pl. az is, amikor
panelbeszélgetéseket, konferenciákat, workshopokat szervez egy színház egy
adott előadás, ügy kapcsán, hogy minél több felületet kínáljon a közönségnek
a közös gondolkozásra.
A közönség különleges pozíciója miatt szeretném példának hozni a Promenádot,
ahol egy buszon ülve követi a néző állomásról állomásra a valóságdíszletben
zajló cselekményt. Az utcán lévő színészeket és járókelőket figyelik, miközben
egy élőben szerkesztett hanganyagot hallgatnak. Eközben különleges útvonalakat,
környékeket járunk be, tulajdonképpen turistává, utazóvá tesszük a nézőt

19
a saját városában. A Promenád-szituációban összpontosul mindaz, ami a fizikai
bevonás lényege lehet: útvonalak bejárása által egy felfedezésen, nyomozáson,
önálló élményalkotáson vesznek részt a nézők. Nem lehet, és nem is lehet akarni
egy pontba fókuszálni a figyelmét.
Pont az az érdekes, ahogyan ő is
részt vesz abban, hogy megalkossa
a saját élményét. Elkalandozhat,
észrevehet olyan dolgokat, amelyek
nem az alkotók helyeznek el.
Bizonyos értelemben íróvá is válik a
néző, hiszen saját maga bele-bele
komponálhat. Attól, hogy haladunk
A-ból B-be, van egy történés és
élmény jellege, nem megfigyeli,
hanem megéli az adott előadást.
Egy másik típusú fizikai bevonásra példa az egykori Szputnyikkal közösen létrehozott
Leselkedők. Itt egy társasházi lakógyűlés résztvevőit “játszották” a nézők.
A közönség pozíciójával az aktív, figyelő szerepükre játszottunk rá, ugyanis egy
udvarról, távcsöveken keresztül nézte a közönség az ablakok mögött kibontakozó
történetet, képeket, így maguk is kukkoló, hallgatózó szomszéddá váltak.
Egy másik részvételi forma, amikor
a néző olyan döntési szituációban
van, ami befolyásolja, hogy
mit történik a színpadon. A Cím
Nélkül egy színházi társasjáték a
hajléktalanságról, az előadást szó
szerint el se lehetne kezdeni nézők
nélkül, hiszen egy stratégiai
játékról beszélünk, ahol a nézőknek
csapatokat alkotva irányítanak
egy karaktert, döntéseket hoznak,
hogy a figurájuk hol aludjon, mit egyen, illetve, hogy inkább spóroljon, vagy
az egészségére vigyázzon. A Monopoly-szerű játék hevülete, a jelenetek közti
mérlegelés, a nehéz opciók közötti lavírozás, a szerencse faktor azok a tényezők,
amik szembesítik a nézőt a tehetetlenség érzéssel, azzal a kilátástalansággal,
ami a társadalom perifériájára szorult emberekre annyira jellemző. Tehát végső
soron a részvétel és a játéklogika segít az érzékenyítésben és a sztereotípiákkal
való konfrontációban.
A játék alapú előadások pl. Escape Room Europe vagy a Cím Nélkül esetében
bizonyos pontokon szándékosan egy fésületlen esztétikával dolgozunk, hiszen
amit a nézőtársaink mondanak vagy tesznek az is a darab elidegeníthetetlen
részévé válik - és ezt természetesen az határozza meg, hogy kikből áll az adott
napi közönség. Minden, ami kockázatot vállal, kétélű fegyver. Tudjuk, hogy az interaktivitástól
rettegnek az emberek: ha valakinek volt része megalázó, kellemetlen
vagy öncélú előadásban, valószínűleg nem lesz kedve hasonlóra jegyet váltani.
FOTÓ_KYLE RUGGLES / BARTHA MÁTÉ

20
Hallottam azonban már magát visszahúzódónak nevező nézőtől, hogy ez az
immerzív (tehát bevonós) élmény annyira maradandóvá vált, és úgy érezte, hogy
tényleg őhozzá szól a darab, hogy utána nem akart már visszaülni a 45. sorba. Ezt
a fajta nagyon személyes megszólítási formát a Felülről az Ibolyát c. előadásban
kezdtük el. A szereplők saját néven szerepeltek, saját személyes történeteiket
mesélték, és folyamatosan aktív, közvetlen párbeszédben voltak a nézőkkel. A
darabon belüli céljaik eléréséhez (bizonyos vágyálmok beteljesítéséhez) a színházterem
egész népére szükségük van, ettől jóbaráttá, szövetségessé, ismerőssé
váltak a nézők. Itt a megszólítottság által a közösségi érzés elérése, és a nézők
figyelmének önmagára irányítása volt a cél. Az előadás egyik csúcspontja az
volt, amikor hangban visszajátszottuk a nézőktől begyűjtött vágyakat, amiket
az előadás közben vettünk fel velük.
Általános szabály szerintem, hogy nem szabad a nézőt bizonytalan ingoványra
terelni, ahol úgy érezheti, hogy meg kell felelnie bizonyos elvárásoknak, produkálnia
kell magát, nagy határt kell átlépnie a nézőtér és a színpad között.
Észrevétlenül kell létrejönnie a párbeszédnek, úgy, hogy szinte észre sem veszi,
hogy már a történet része. Jó, ha többféle bevonódási lehetőség közül lehet
választani, és a néző ezekkel szabadon élhet, vagy akár el is utasíthatja azokat.
Ha elutasítja, akkor se érezze úgy, hogy elrontja a játékot.
Az Etikettben nézőt alakítanak a nézők. Ez tapasztalatból tudhatjuk, hogy egy
nagyon összetett szerepkör. Az előadás nézői aktívabban és passzívabban is
vihetik ezt a szerepet. Az Etikettben fogyasztókként, vendégként, bírákként és
cinkosként követik ezt a színpadi természetfilmet, míg végül őket is rendezni
kezdi az előadás láthatatlan moderátora, akinek instrukcióit fejhallgatókon
keresztül hallgatják. Itt már az is jelentőséggel bír, hogy ki melyik oldalán ül a
nézőtérnek, és hogy valaki hajlandó-e követni a narrátor utasításait - ezek nem
bonyolult, fájdalmas interakciók természetesen, és egy-egy néző kívülmaradása
FOTÓ_ANTAL BARBARA

21
sem rontja a játékot, ugyanakkor ha az előadás képes betalálni a néző igényeit,
akkor nagyon felemelő, ahogy a nézők egymásnak, egymással játszanak.
A részvételi, “bevonós”, csúnyább, de nemzetközi szóval immerzív előadások
jellegükből fakadóan kevesebb emberhez tudnak eljutni, de a hatásuk sokkal
mélyebb lehet. Előfordul, hogy csak limitált számú néző tud részt venni, egyszerre
mondjuk 40-en, 50-en látják. Van
ezek közt az előadások közt olyan, amit
60-80-100 alkalommal játszottuk, ami
óriási szám, de így is csak kábé 2-3000-
en látják, ami egy nagyszínpadi előadás
esetén 5-6 előadás alatt összejönne,
viszont nagyon exkluzív, személyes az
élmény, olyan mintha azzal a 40-50 emberrel
egy nagyon nagy hatású, mély
beszélgetést tudnánk csinálni. Az ilyen
előadások személyes találkozásokká
válnak, és az ilyenek a legnagyobb hatású emberi élmények.
Végezetül egy hasonlat. Az aktív befogadás aktusát nézhetjük egy gyógymasszázs
példáján keresztül is: a masszőr hiába stimulál, szurkál, csiklandoz, technikázik,
ha nem tájékozott kellőképpen, nem kérdez, nem érez rá, hogy mire van igény
a kliensének a testében. A klienst meg hiába próbálják ellazítani vagy kipiszkálni
a fájó pontokat, ha úgy fekszik be a masszőr keze alá, mint egy kőtömb, amin
keresztül “se ki, se be”... Ettől még persze túlélhető lesz a kezelés, de sokkal mélyebb
eredménnyel jár, mikor együtt próbálunk lélegezni; az figyelmet, bizalmat,
odaadást kíván. Közben azt is el kell fogadni, hogy vannak, akik utálják, ha hozzájuk
érnek, és persze sok az olyan masszőr is, akitől 2 perc után menekülnél,
mert pontosan tudod, hogy semmi keresni valód nincs ott.
FOTÓ_BARTHA MÁTÉ

04
KÖZÉLETI-KÖZÖSSÉGI TÉMÁJÚ ELŐADÁSOK,
POLITIKUSSÁG
-
(2021.AUGUSZTUS)
Beszélgetésekben, társaságokban gyakran kezdődnek így mondatok, hogy “én
nem akarok politizálni, de…” Szintén gyakran hallani, hogy “a színház ne politizáljon!”,
mintha a politika mentesség tisztábbá, nemesebbé tenné a művészetet.
Ez - a szerintem amúgy káros - beidegződés sokszor szimpla fogalmi zavarból ered.
Sokan a politizálás alatt hatalomtechnikára, pártpolitikára gondolnak. Holott minden,
ami közösségi, az közügy. Ami társadalmi kérdéseket feszeget, az politikus. A színház is.
Alkotóként muszáj, hogy legyen valamilyen politikai állásfoglalásom bizonyos
ügyek kapcsán. Néhány előadásunkban vagy a színháztermen kívüli tevékenységünkben
olyan témákat érintünk mint pl. oktatás, vagy nemek közötti társadalmi
egyenlőtlenségek, szegénység, lakhatási- és gondoskodási válság, a propaganda
működése, szexuális kisebbségek, vagy akár a menekültkérdés. Ezek univerzális
értékeket feszegetnek: szabadság, méltóság, szolidaritás, elfogadás, egyéni és
közösségi boldogulás.
Egy olyan kollektív, közösségi-társadalmi intézménnyel szemben mint a színház
nekem nézőként elvárásom, hogy ne zárkózzon elefántcsontoronyba, hanem
éljen azzal a felelősséggel, amit a nézők tömege jelent. Ennek a felelősségvállalásnak
csak az egyik megnyilvánulása, hogy maguk az előadások miről szólnak.
De egy színház találkozóhely is egyben, napi több száz ember fordulhat meg a
terében, sok tízezer ember találkozik egy-egy színház üzeneteivel.
- Kiállhatnak ügyek mellett, pl. gyűjtést szervezhet, mint mondjuk az Örkény
színház adománygyűjtési akciója a hospice alapítványnak.
- Közösséget szervezhet, pl. ifjúsági klubok, vagy periférián élő társadalmi csoportokban
végezhet közösségépítő tevékenységet.
- Értékeket hirdethet, mint pl. a Die Vielen, vagy a “többség” nevű, német sokszínűséget,
és elfogadást hirdető mozgalom tagszervezetei, - vagy csak úgy
általában ünnepelheti a demokratikus jogokat, mint pl. a bécsi schauspielhaus,
amikor reklámfelületein szavazáson való részvételre buzdította nézőit.
De kanyarodjunk vissza oda, hogy miért fanyalgunk annyira a politizálástól?
Gyakran a szocializmus autoriter berendezkedésének beidegződéseit és az ok-

23
tatási rendszert szokást hibáztatni - mindkettőnek ma is nyögjük az örökségét,
(részben ezzel foglalkozunk az Ex Katedra c. előadásunkban).
A ma aktív felnőtt generációba belenevelték, hogy ne konfrontálódjunk, jobb
meghúzni magunkat. Az autoriter büntető-jutalmazó rendszerek infantilizálják
mind a diákokat, mind az állampolgárokat, a részvétel, tehát a közös ügyekbe
való beleszólás nem számít értéknek, épp ellenkezőleg, ha kérdezel, akkor vagy
nem értesz semmit, vagy provokálsz.
Ha megszólalsz, azzal a megszégyenítést kockáztatod.Ha kritikus vagy, konfrontálódni
akarsz. A nyílt párbeszéd, egymás meghallgatása és az egészséges
vitakultúra egyszerűen sajnos nem része a szocializációnknak.
Számomra a kezdetektől fogva az egyik legfontosabb alkotói szempont a közönség
érintettsége. Eleinte az érintettség egyet jelentett nekem azzal, hogy
hogyan szólítjuk meg a nézőket, milyen térben vagyunk, hová ültetjük, hogy
vesz részt fizikailag, mi a pozíciója vagy a dramatikus szerep, amit rá osztunk. Az
érintettségnek azonban legalább ennyire fontos feltétele maga a témaválasztás
és a problémafelvetés.
Mi azokhoz a nézőkhöz szólunk, akikben egyre növekvő igény van rá, hogy direktben
olyan témákkal foglalkozzon a színház, ami az életüknek és a mindennapjaiknak
része, és ne csak szimbolikusan, áthallásosan, ne kizárólag klasszikusok
által tegyen fel kérdéseket.
Viszont a nézők nem szeretik, ha pontosan meg akarják mondani nekik, hogy
milyen világban élnek - együtt kell gondolkozni róla, mert ők ugye az életüknek
nem csak nézői, hanem résztvevői és alkotói is egyben.
Sem a média, sem a művészet nem mondhatja meg, hogy mit gondolj, de arra
FOTÓ_BARTHA MÁTÉ

24
tud befolyással lenni, hogy miről gondolkozz. (Mert ha meg akarja mondani,
hogy mit gondolj, az már propaganda.)
Jelenleg Magyarországon a STEREO AKT az egyik legpolitikusabb színház.
Ez persze nem egy elhatározással indult, hogy “csináljunk jó kis politikus darabokat
és flashmobokat”. Inkább egyre tudatosabbá vált bennem, hogy mutatunk
egy tendenciát, és elkezdtem egyre inkább
színházcsinálói feladatnak érezni
a felelős témaválasztást. Továbbá azt,
hogy ha tehetjük, és őszintén jön, akkor
éljünk azzal a felelősséggel, amit az ró
ránk, hogy százakhoz, ezrekhez juthat
el az üzeneted. A politikusság megnyilvánul
abban, hogy milyen ügyekhez
nyúlunk, abban, hogy hogyan dolgozunk,
és bizonyos színházon kívüli aktivizmusban,
szatellit eseményekben
is, mint pl. utcai akciók, figyelemfelhívó kampányok, viták szervezése. Nagyon
fontos, hogy a színháznak túl kell mutatnia azon az élményen, amikor az ember
elolvas egy cikket a kedvenc híroldalán. Ha úgy politizál egy színház, hogy evidenciákat
mond, kikacsint vagy „áthallásosan” fogalmaz, az sokszor megreked
egy geg szintjén, rosszabb esetben álszent is tud lenni, ha konfrontálás helyett
mondjuk szimplán összeröhög a nézőkkel. Onnantól bevállalós a politikus színház,
amikor nem várja el, hogy bólogató egyetértéssel vegyen részt a közönség az
előadásban. Gyakran felmerülő kérdés hogy mi értelme fontos ügyekről papolni,
ha a közönséged úgyis hasonló nézeteket vall, mint a társulat, tehát hol van itt a
hozzáadott érték, a vita. Az én válaszom erre az, hogy a világ és az emberek nem
két dimenziósak. A közösségi életünk pedig nem elsősorban jobb vagy baloldal
mentén húzódik, hanem érzelmek, értékekrendek, motivációk, érdekek mentén,
akár egy drámában. Sok kérdésben látszólag egy oldalon állunk, de a gyakorlat
mégis mást mutat. Ezt akár a családi vagy baráti buborékban is gyakran megfigyelhetjük.
Mást gondolunk a dolgok okáról, a megoldási lehetőségekről, a saját
felelősségünkről. A jó politikai előadás nem konkrét állítás köré épül, hanem
összefüggésekre mutathat rá, ráébreszthet a saját felelősségedre, párbeszédet
kezdeményezhet, érdekeltté tud tenni olyan dolgok iránt, amikhez korábban
semmi közöd nem volt, illetve közösségi érzést adhat. Számomra rendezőként
egy előadás akár fél-egyévesre duzzadó előkészítése egy lehetőség arra, hogy
megismerjünk, megértsünk összefüggéseket. A Kiváló dolgozók c. előadás
a gondoskodási válságról szól. Ez a kérdés Magyarországon a pandémia első
hulláma alatt kezdett erőteljesebben tematizálódni többek közt olyan szakértők
által, mint Kováts Eszter vagy Gregor Anikó.
A gondoskodó munkák (értsd gyereknevelés, idősgondozás, ápolás stb.) nélkül
gyakorlatilag megállna a világ, nem tudna működni a család, az egészségügy,
az oktatás, és a gazdaság sem. Mégis fenntarthatatlanul és igazságtalanul szervezzük
meg a gondoskodást az országban és nem kívánt költségként tekintünk
a gondoskodási munkák finanszírozására, hiába szorulunk mindannyian életünk
FOTÓ_BARTHA MÁTÉ

25
során gondoskodásra hosszabb-rövidebb ideig, mégis a legkevésbé becsült
munkák közé tartoznak ezek. Ez mindannyiunkat érinti, hiszen ugyanannak a
patriarchális-kapitalista rendszernek vagyunk részesei és működtetői. Evidensnek
vesszük, hogy van, aki elvégzi a szar melót, nem tekintjük kötelességünknek
nem csak elvégezni, hanem legalább megbecsülni azt, aki elvégzi helyettünk.
A Védett férfiak a nemek közti társadalmi egyenlőtlenségekről, hatalommal
való visszaélésről szólt egy disztópikus környezetben, ami engem kimozdított a
komfortzónámból és sok tekintetben megváltoztatta a gondolkodásmódom. A
próbafolyamatot úgy kezdtünk, hogy az Amnesty International-lel női történeteket
gyűjtöttünk. Ez még a metoo botrányok előtt kezdődött. A beérkező történetek
először megdöbbentettek, némelyik lesújtott, és arra hívták fel a figyelmem,
hogy sokkal éberebbnek kell lennem, és ki kell fejlesztenem egy új érzékszervet,
különben könnyedén elmegyek olyan esetek mellett, amikor nőket hátrányos
megkülönböztetés, lealacsonyítás, megbélyegzés ér. Rájöttem, hogy nem elég,
hogy “üvegplafon” ellenes vagyok, vagy, hogy kiállok az egyenjogúság mellett,
az önvizsgálat - amiben a társadalom egy része azóta elkezdett így vagy úgy
bekapcsolódni - nem csak arról szól, hogy ki elkövető és ki áldozat, hanem, hogy
milyen szemtanúk vagyunk. A szexizmus hasonló bármilyen elnyomó struktúrához
- akkor is küzdenünk kell ellene, ha nem vagyunk potenciális áldozatai.
Természetesen érintettük az áldozathibáztatás témakörét is, ami amúgy nem
csak szexuális bűncselekményeknél figyelhetjük meg, hanem a nincstelenekkel
szemben is. A Cím Nélkül kapcsán szociális és lakhatási válságról, lakásszegénységről
beszélünk. Ebben az interaktív előadásban egy szakértő bevonásával arra
világítunk rá, hogy ha lenne a társadalomban és a döntéshozókban elszánás,
akkor fel lehetne számolni a hajléktalanságot. Árnyalni igyekszünk a hajléktalan
emberek és lakhatási szegénységben élőkről alkotott képet, és gyakori sztereotípiákat
bontunk le, mint pl., hogy a
hajléktalanok mind alkoholisták, saját
maguknak választott életformát élnek,
és nem akarnak dolgozni. Olyan háttérinfókat
és új szempontokat igyekszünk
nyújtani, amiből világossá válik, hogy
a hajléktalanság kérdése nem csupán
az elesettek iránti érzékenyítésről szól,
hanem egy mindannyiunkat érintő súlyos
válságtünet. Mind tapasztaljuk az
ingatlanárak robbanásszerű növekedését.
Még a középosztálynak is nehéz fenntartania egy albérletet, így hogyan várhajuk
el egy egyedülálló embertől minimálbérből vagy közmunkából éljen meg.
Nem rendelkeznek érdekérvényesítő képességgel azok, akik a rendszer legnagyobb
kárvallottjai, és a média is csak a karácsonyi időszakban karolja fel a
témát. Ez a válság olyan régóta tart, hogy már fel sem tesszük a kérdést, hogy
távolodtunk el olyan alapvető normáktól, hogy minden embernek joga van
születésétől a haláláig méltóságteljes életet élni, és ennek a biztosítása a társadalom
elsődleges feladata lenne.
FOTÓ_BARTHA MÁTÉ

26
Említettem a párbeszéd kiprovokálását. A Promenád buszos színházi utazásunk
baltimore-i változata a faji alapú szegrecációról szólt. Olyan környékekre vittük
el a javarészt fehér felsőközéposztálybeli nézőket, ahová amúgy nem tennék be
a lábukat, és olyan interjúkat játszottunk le közben, amiben az adott környéken
lakó emberek beszélnek, akikkel egy normál hétköznapon nem elegyednének
szóba. Így létrejött egy helyzet, ahol amellett, hogy kedvezményes és ingyenes
jegyekkel megpróbáltunk egy sokszínű, vegyes közönséget létrehozni, a jobban
privilegizált közösség meghallgatta a társadalom perifériáján élőket, ezúttal ők
mondták el a történetüket.
Egy politikus előadás biztosíthat afelől, hogy nem vagy egyedül. Mint mikor egy
nagyhatású beszédet hallván úgy érzed, valaki megfogalmazza, amit érzel, és
sokan egyszerre tudtok osztozni az élményen.
A propaganda egy olyan jelenség, aminek mindannyian ki vagyunk téve.
Ennek természetével először az Emlékek klinikájában foglalkoztunk. Ez az
előadás állami szintű agymosással és érzelmi manipulációval, korrumpálhatósággal
foglalkozik. Média és politikai jelenségeket nagyítunk fel és sci-fisítünk.
Az már a néző feladata, hogy eldöntse, mennyire abszurdak és elfogadhatatlanok
a darab főhőseinek élménye a mai valóságunkhoz képest.
A propaganda szintén fontos szerepet játszik egy helyszínspecifikus előadásunkban,
a Kolóniában. Menekülés történeteket kutattunk, és szembe állítjuk egymással a
görög polgárháború elől menekülők 2. világháború utáni befogadását Magyarországra,
valamint egy iráni apa-fiú menekült történetét, akik a röszkei tranzitzónában
voltak fogságban több mint 500 napon át. A két történelmi helyzetet összeköti,
hogy a társadalom nagy politikai befolyásoltság alatt állt, és ez nyilvánult meg
abban, hogy mennyire voltunk befogadóak vagy épp az ellenkezője.
Míg a kommunista kormány alatt a baloldali, görög polgárháborús menekültek
befogadására romantikus nosztalgiával tekintünk, addig a 2015-ben kezdődő menekültválság
alatti válságkezelés az ország szégyenfoltja - az én értelmezésemben.
A politikusságban az egyik legfontosabb cél és kihívás számomra, hogy felismerjük,
mitől válhat közüggyé egy-egy téma, és képesek legyünk érintetté
válni egy olyan kérdésekben is, amihez – első ránézésre – nem érezzük, hogy
közünk lenne. Mint amikor egy izgalmas dokumentumfilm után rájössz, hogy
hogyan kerül eléd az étel, amit eszel vagy hogy te is azt a telefont használod,
amit a távol-keleten embertelen körülmények között raknak össze. Ha egy közösségként
tekintünk magunkra, akkor alig vannak olyan ügyek, amik nincsenek
hatással az egyéni életünkre áttételes módon, vagy amikre nem lehetne nekünk
ráhatásunk. Egy politikus előadás élménye fontos puzzle tud lenni abban, hogy
hogyan tematizálódnak kérdések, és hogy tudatosabbá váljon a társadalom
bizonyos témák iránt.
Az alkotónak el kell hinnie, hogy tud olyan személyes hatása lenni, hogy tevékenysége
által történjen valami, ami miatt egy kicsit más állapotban, kis többlet
értékkel, más kérdésekkel, szemszöggel hagyja el a néző a színházat, mint ahogy
bejött. Ebben muszáj hinnie az alkotónak, különben kiég, feladja.

A Rendezői napló nyomtatott kiadása
a Nemzeti Kulturális Alap támogatásával jött létre.
©STEREO AKT
2023

INSTA / FACEBOOK
@STEREO_AKT
-
WEB
STEREOAKT.HU