02.04.2024 Views

Rendezői napló 1-4.

2021 nyarán egy 4 epizódból álló videóesszé sorozatot indítottam, egyfajta nyári szabadegyetemi előadásokként, amiket elsősorban színházba járóknak, művészeti hallgatóknak, és szakmabelieknek szántam. Célom a szakmai párbeszéd elindítása volt bizonyos témák területén. Ezek a témák a stream avagy online-osított színház, a dokumentarizmus, a részvételi színház és a közéletiség/politikusság. Az alábbi füzet az ezekben a videókban elhangzó szövegek írott változatának gyűjteménye. Nem a munkásságomról szólnak ezek az fejezek, de saját tapasztalatokat és példákat fogok megosztani, saját előadásaink alkotói élménye alapján. Ezek tehát szubjektív szakmai feljegyzések, ha úgy tetszik részletek egy rendezői naplóból.

2021 nyarán egy 4 epizódból álló videóesszé sorozatot indítottam, egyfajta nyári szabadegyetemi előadásokként, amiket elsősorban színházba járóknak, művészeti hallgatóknak, és szakmabelieknek szántam.
Célom a szakmai párbeszéd elindítása volt bizonyos témák területén. Ezek a témák a stream avagy online-osított színház, a dokumentarizmus, a részvételi színház és a közéletiség/politikusság. Az alábbi füzet az ezekben a videókban elhangzó szövegek írott változatának gyűjteménye.
Nem a munkásságomról szólnak ezek az fejezek, de saját tapasztalatokat és példákat fogok megosztani, saját előadásaink alkotói élménye alapján.
Ezek tehát szubjektív szakmai feljegyzések, ha úgy tetszik részletek egy rendezői naplóból.

SHOW MORE
SHOW LESS

Create successful ePaper yourself

Turn your PDF publications into a flip-book with our unique Google optimized e-Paper software.

1

BOROSS MARTIN

RENDEZŐI NAPLÓ 1-4.


2


3

TARTALOM

00 KIÁLTVÁNY

01 DIGITÁLIS TÉRBEN LÉTREJÖVŐ MŰVÉSZETI PROJEKTEK

02 DOKUMENTARIZMUS, BIOGRAFIKUS ÍRÁS

03 RÉSZVÉTELISÉG

04 KÖZÉLETI-KÖZÖSSÉGI TÉMÁJÚ ELŐADÁSOK, POLITIKUSSÁG

4—5

7—10

11—16

17—21

22—26

2021 nyarán egy 4 epizódból álló videóesszé sorozatot indítottam, egyfajta

nyári szabadegyetemi előadásokként, amiket elsősorban színházba járóknak,

művészeti hallgatóknak, és szakmabelieknek szántam. Célom a szakmai párbeszéd

elindítása volt bizonyos témák területén. Ezek a témák a stream avagy

online-osított színház, a dokumentarizmus, a részvételi színház és a közéletiség/

politikusság. Az alábbi füzet az ezekben a videókban elhangzó szövegek írott

változatának gyűjteménye. Nem a munkásságomról szólnak ezek az fejezek, de

saját tapasztalatokat és példákat fogok megosztani, saját előadásaink alkotói

élménye alapján. Ezek tehát szubjektív szakmai feljegyzések, ha úgy tetszik

részletek egy rendezői naplóból.


00

KIÁLTVÁNY

-

ELVI MINIMUMOK EGY PROSPERÁLÓ

KORTÁRS KULTURÁLIS ÉLETHEZ

(2023.NOVEMBER)

Az alábbi szöveg a Trafó Kortárs Művészetek Háza igazgatói posztjára beadott

pályázatomban olvasható. Pályázó csapatommal (Tóth Péter, Bartha Márk, Bíró

Bence, Borsos Luca, Raubinek Lili, Schnábel Zita, Thury Gábor, Zsigó Anna) azt

vallottuk, hogy az alábbi pontok jelentenék azt az elvi minimumot, amelyek

mentén egy korszerű és iránymutató kulturális intézmény működtetése elképzelhető.

Én pedig vállaltam, hogy nekünk szavazott bizalom esetén a munkám

során ezeket az elveket tekintem majd a számonkérhetőség alapjának. Az

igazgatói pályázatot végül nem én nyertem meg.

1.A FÜGGETLEN KULTÚRA NEMZETI ALAP!

Meg kell őrizni a független kultúra által teremtett és képviselt értékeket. A

független terület ma válságos időket él, aminek a tendenciózus forráselvonás

a legfőbb oka. Végveszélyben van a magyar kulturális élet egyik fontos pillére,

a világszínvonalú alkotókat is kitermelő független terület. A független és szabadúszó

alkotók a lehetetlen körülmények ellenére szűnni nem akaró energiákkal

és kreativitással tesznek hozzá nap mint nap Magyarország kulturális életéhez,

kiszolgálva nézők százezreit és emelve Magyarország nemzetközi presztízsét.

Ez a tehetség, energia és kitartás elismerést, bátorítást és támogatást érdemel!

2.A KORTÁRS KULTÚRA NEMZETI ALAP!

A közönségnek hozzáférést kell biztosítani naprakész, friss és innovatív alkotásokhoz,

valamint meg kell adni a kitekintés lehetőségét nemzetközi folyamatokra

és külföldi alkotók munkájára. A kortárs művészet megteremti a szembenézés

lehetőségét önmagunkkal és másokkal; szembenézést múltunkkal, jelenünkkel

és jövőnkkel. Megkérdőjelez reflexeket, fejleszti a nyitottságot és az érzékenységet,

valamint arra ösztönzi nézőjét, hogy új nézőpontokat alakítson ki, kérdezzen,

reagáljon, vegyen részt, legyen jelen.

3.EGY KULTURÁLIS INTÉZMÉNY LEGYEN FÓRUM!

A kultúra mindenkié, ezért minden erővel azon kell lennünk, hogy ne zárkózzunk

elefántcsonttoronyba, és dolgoznunk kell a kultúra demokratizálása és hozzá-


5

férhetősége érdekében. Egy kulturális intézmény legyen nyitott, közösségi tér,

ahol mindenki úgy érzi, hogy helye van ott, és köze van hozzá.

4.KÖZÖS ÜGY, HOGY A KULTÚRA KÖZÖS LEGYEN!

A szabadság alapvetés, de privilégium is, ami felelősséggel jár. Annak, aki alkot

vagy lehetőséget biztosít másoknak az alkotásra, hangja van. Akinek hangja van,

annak felelősen kell használnia azt. Egy kulturális intézmény legyen elfogadó és

befogadó, teremtsen olyan sokszínű és széles palettát, amilyen a társadalmunk

maga; ahol kisebbségek, valamint sérülékeny és marginalizált csoportok teret,

időt, reprezentációs lehetőséget kapnak.

5.A MŰVÉSZET SZABAD, A MÁSKÉPP GONDOLKODÁS JÓ!

A járatlan utakhoz kísérletek vezetnek, a kísérletek néha zseniális felfedezésekkel

járnak, máskor pedig zsákutcába visznek - egyik nem működik a másik nélkül.

A művésznek nemcsak a hatalomtól, hanem az elvárásoktól is függetlenítenie

kell magát. A független alkotók tudják hogy a szabadságnak nagy ára van, és

nap mint nap meg kell küzdeni érte. Ezek a művészek sikereikkel, elismeréseikkel,

szakmai vívmányaikkal, de sokszor már puszta létükkel, fennmaradásukkal

bizonyítják, hogy tudnak élni a szabadsággal.

6.A NÉZŐK MEGBECSÜLÉSE

A nézők aktív befogadók, cselekvő, párbeszédre képes és hajlandó emberek, akik

nélkül nem létezik kultúra. A kortárs művészet hozzájárul az állampolgárok életminőségének

javulásához, azaz egy boldogabb, szabadabb élethez. A közönség

újból és újból bizalmat szavaz idejével és pénzével a kulturális intézményeknek,

amit ezen intézményeknek magas színvonallal, technikai és mesterségbeli tudással,

elmélyültségre és árnyaltságra való törekvéssel, különböző nézőpontok

megszólaltatásával kell rászolgálnia.

7.AZ ALKOTÓK MEGBECSÜLÉSE

Nem csak arra kell törekednünk, hogy az alkotók egyenlő esélyekkel indulhassanak,

hanem arra is, hogy az egész pályájuk során tanuljanak, inspirálódjanak,

fejlődjenek. Arra kell sarkallni a művészeket, hogy ne csak a lokális közeghez

mérjék tudásukat, törekvéseiket, hanem globálisan gondolkozzanak. Az alkotókat

a visszajelzések és új kihívások motiválják - ebben az intézményeknek meghatározó

szerepe van. A középgeneráció mellett folyamatosan figyelemmel kell

kísérnünk a pályakezdőket és az érettebb generáció munkásságát. Törekedni

kell ezen generációk közötti kapcsolat- és egyensúlyteremtésre. A művészeket

és a kulturális dolgozókat tisztességes bér illeti meg. Óvnunk kell az alkotókat

a kényszerű munkahalmozástól és a kiégés veszélyeitől.

8.A KULTURÁLIS INTÉZMÉNY LEGYEN JÓ MUNKAHELY

Egy kulturális intézmény dolgozói számára felszabadult, tiszteletteljes, demokratikus

és transzparens légkört kell biztosítani. A “Biztonságos terek” c.

nyilatkozatban foglalt értékekre alapvetésként tekintünk. A fizetéseket arányba

kell állítani az elvárásokkal, a dolgozóknak szakmai fejlődési lehetőséget kell

teremteni. Olyan munkahelyi szellemiséget kell teremteni, amelyben mindenki

érzi önmaga, egymás és a munkája fontosságát.


FOTÓ_NAGY GERGŐ

6


01

DIGITÁLIS TÉRBEN LÉTREJÖVŐ

MŰVÉSZETI PROJEKTEK

-

(2021. JÚNIUS)

A pandémia másfél éve kényszerszünetet okozott minden színházban. Szembesültünk

a stream lehetőségével és igényével. Ez egy médiumváltás, és ezáltal

egy új kihívássá vált az alkotók számára. Tud-e egy színházi szakember érvényes

alkotást létrehozni, ami korszerűbb és összetettebb egy színházi felvétel sugárzásánál?

Felmerült, hogy hogyan ültessünk át jeleneteket vagy egész előadásokat

digitális platformra? Illetve lesz-e ennek közönsége, pláne a pandémia elmúltával?

Az emberek egy része azért nem néz online színházat, mert már így is elhatalmasodóban

van a digitális tér az életünkben, és a színházban pont az a jó, hogy

társadalmi esemény, egy rituálé, egy élő találkozóhely, ahol másokkal együtt

lehet megélni azt a hihetetlenül erős impulzust, amit a színház tud adni. Mások

azért nem néznek, mert kiábrándultak a kezdeti minőség deficit miatt, amit

pl. a Covid első hulláma alatt tapasztaltunk. Nyilván egy előadás 1-2 kamerás

dokumentációja, amit elsősorban az archiválás miatt készítettek 5-10 éve a színházak,

nem alkalmas, hogy élményszerű hatást gyakoroljon a nézőre. Minőségi

szempontból sem, illetve sokszor az a plusz gondolat is hiányzik belőlük, hogy

miért jó nekem ezt egy telefon vagy számítógép képernyőjén nézni. Mitől nem

csak egy pótlék? Ezért szerintem ezeket a minőségű felvételeket pénzért kínálni

kifejezetten problémás etikailag. Ez alól kivétel persze, ha már nem repertoáron

lévő vagy kifejezettten muzeális előadásról beszélünk.

Mindeközben a színházcsinálók - beleértve magamat is - kezdetben fanyalogva

húzódoztunk tőle, és kikértük magunknak ezt, hogy stream-mé silányítsuk a

színházi hatást.

Csakhogy időközben eltelt egy év, amiből összesen 2 hónapot tudtunk élőben

játszani. Közben nem néztünk más hivatás után, folytattuk a munkát és egyre-másra

születőfélben voltak új produkciók.

Ha kapcsolatban akarsz maradni a nézőkkel, akkor adaptálódni kell. Ennek

lehet újító és érdekes formákat találni, és nagyon mellé is lehet lőni. Mindenre


8

láthattunk példát az elmúlt másfél évben. Amit az alkotóknak meg kell érteniük,

az az, hogy teljesen más gondolkodásmód szerint kell képernyőre készíteni

valamit. Ideális esetben nem a színházat akarjuk beköltöztetni a nappalikba,

mert az lehetetlen, hanem valami új minőséget kell létrehozni, ami munkáktól

függően valahol a tévés-, filmes- vagy interaktív online performanszok és

video-művészeti műfajok mezsgyéjén mozog a legtöbb esetben. Vagy teljesen

át kell ültetni a munkákat, vagy már a munka elején képernyőre kell kitalálni

a történéseket. Erre egy klasszikus előadásfelvétel nem alkalmas. Négy saját

példát szeretnék bemutatni a 2020-21-ből, ahol az online-osítás kihívásaival

találtuk szembe magunkat.

2020 júniusában, a Kelet-európai randevú című rövidfilmünk volt az első online

premierünk a berlini Volksbühne POSTWEST fesztiváljának keretében. A digitális

fesztivál egy eredetileg élőben, 2020 tavaszára tervezett fesztivált helyettesített,

amelyre többek közt a STEREO AKT is felkérést kapott. 2020. elején kezdtük el a

próbafolyamatot, és akkor ért minket a pandémia, mikor már négy hete próbáltunk.

Kiderült, hogy az eredeti fesztivál elmarad (pontosabban átalakul). Emiatt

a váltás miatt egy tíz napos műhelymunka során átdolgoztuk, és rövidfilmes

koncepcióvá alakítottuk az egyik már kész színházi jelenetünket. Ez eredetileg

egy interaktív szituáció lett volna egy sátorban, ahol a néző leül a színésszel

szemben, egy randevú szituációban találják magukat, miközben fejhallgatón

keresztül egy narrátor olvas a néző gondolataiban és megfogalmaz benyomásokat.

Ezt az élményt végül egysnittes filmes jelenetekkel helyettesítettük, a közeli

kompozíciókat még azzal is igyekeztünk hangsúlyosabbá tenni, hogy 4:3-as

formátumban rögzítettünk, hogy minél inkább a szereplőre koncentrálódjon a

figyelmünk. Így ebben a 13 perces filmben igyekeztünk létrehozni azt az intim

élményt, mint amit az élő színházi jelenettől reméltünk.

FOTÓ_BARTHA MÁTÉ


9

2020 őszén az Örkény Színházban rendeztem a Kiváló Dolgozók c. dokumentarista

előadást. Az Örkény időt és pénzt nem kímélve az elsők közt kezdte el

kiépíteni a saját stream stúdióját, testközelből láttam, hogy mekkora kapacitást

igényelt ennek a teljesen új területnek a megismerése és működésbe hozatala.

A végeredmény egy olyan rendszer lett, ami arra hivatott, hogy élőben zajló

előadásokat legyen képes korszerű, kreatív módon streamelni. A Kiváló dolgozók

volt az egyik első, prototípus stream-előadás.

Akkor úgy éreztük, hogy van pár faktor, ami miatt nem reménytelen a helyzet.

Egyrészt alapból elég vizuális az előadás, sok tablószerű képpel dolgozunk, és

sok a videóhasználat, továbbá a leghangsúlyosabb jelenetek a civil szereplők

monológjai. Mindkét aspektus segítette a képernyőre való átültetést. A monológ

jelenetekben egészen közeli élménnyé lehet tenni a szereplőkkel való találkozást.

Illetve arra is hamar rájöttünk, hogy a Bredán Máté kollégám által kitalált

streamben rá lehetett lyukasztani az animációkat a kamera képre, így sok grafika

nem vetítve, hanem a képernyőn egy külön tartalomként jelent meg. Ez utóbbi

is pl. olyan megoldás volt, ami által előnyt kovácsolhattunk a közvetítésből, hisz

ezek az animációk normál esetben 20-30 méterre vannak a nézőktől. Ezen kívül

olyan képi montázsokat tudtunk létrehozni, amelyek újraértelmeznek egyes

helyzeteket, pl. osztott képernyőn látjuk a színpad különböző történéseit.

A következő példám a Cím Nélkül, amelyet 2016.-os bemutatója óta több mint

70 alkalommal játszottunk. Ez egy nagysikerű előadás, amelyet interaktív jellege

miatt - legalábbis jelenlegi formájában nagyon nehéz, vagy lehetetlen streamelni.

A járvány második hullámára való tekintettel elkészítettük azonban ennek egy

rövid, rövidfilmes különkiadását,

amelybe az eredeti előadás szereplői

kísérnek el minket egy 15

perces, virtuális útra a város különböző

pontjain. A filmes műfajban

a vágás miatt nagyon sűrűn lehet

fogalmazni, ebbe a kisfilmbe 7 jelenet

esszenciáját is bele tudtuk

tenni. Ezen kívül autentikus helyszíneken

tudtuk rögzíteni a jeleneteket,

ami így többlet értéket

adott hozzá. Ezt az elkészült anyagot az egész tavasszal zárva tartó középiskolák

diákjainak játszottunk több alkalommal online, és az egyes stream alkalmak után

a szereplők is becsatlakoztak egy zoom beszélgetésre, így ezáltal a beszélgetés

által interaktívvá tudott válni az esemény.

Az Ex katedra esetében, ami 2021. márciusi bemutatónk volt, már egyértelműen

az előnyeit éreztem a videósításnak. Az összes korábbi tapasztalatból tudtunk

meríteni. Egyrészt az Ex katedra esetében ezzel az egész helyzettel már a munka

legelejétől számoltunk, és úgy tudtunk próbálni, hogy olyan koncepciót hoztunk

létre, ami képernyőre is kívánkozik. Másrészt segítségünkre volt a SzínházTV

profi, rutinos stábja, akik a felvételt és az utómunkát bonyolították folyamatos,

nagyon kollaboratív egyeztetés mellett.

FOTÓ_BARTHA MÁTÉ


10

Ha jó a felvétel, akkor különleges szemszögeket,

és dinamikát tudsz adni az

előadásnak, nagyon be tud húzni az

élmény. Egy-egy kép, egy vágói ötlet

is képes történetet mesélni. Nálunk pl.

az egész előadás alatt visszatér egy kis

bekamerázott makett, egyfajta bábszínház,

ahol a szereplők személyes

tárgyainak segítségével visznek minket

vissza az időben, pl. egy szerelmes

levelet, vagy díjakat, fotókat és más,

féltve őrzött tárgyi emlékeket mutatnak

nekünk. Ez a szimbolikus tárgyanimáció

úgy tud helyszíneket felidézni, hogy

nem kell óriási díszleteket mozgatnunk.

Sok videóbejátszás van, amiket most

nem 20 méterről egy vásznon kell néznie a közönségnek, hanem ott van teljes

nagyságban a képernyőjükön. Ez is egy előnye az online változatnak. Aztán

vágáskor azzal szembesül a rendező, hogy leginkább a közelik működnek, totálokat

nem érdemes pár másodpercnél tovább tartani, mert a távolság ledob

az élményről, ugyanakkor a személyességet könnyen meg lehet kapni a képernyőn,

amiért színházban sokkal többet meg kell dolgozni, mert a képernyő által

megadatik az, hogy egyenesen a szemedbe nézzen a színész, és nagyon közelről

szólalhassanak meg ezek a közvetlen, személyes történetek.

Amikor elindult az online-osításról szóló diskurzus, akkor az egyik ismert “pro”

érv az volt, hogy ez demokratizálja a kultúrát. Ez így önmagában nem igaz, elég,

ha csak a 4000 ft körüli stream színházjegyekre gondolunk - ami persze érthető,

hisz legtöbb esetben minimum két ember nézi a streamet.

Ugyanakkor sok más városban, vagy külföldön élő nézőhöz eljuthat egy-egy

előadás, akik amúgy nem tudnák Budapesten megnézni az előadásokat. Új

közönségrétegként be tud vonódni feliratos előadások esetén a Budapesten

élő, de magyarul nem beszélő közönség is. Tehát általában elmondható, hogy

ki lehet lépni abból a buborékból, amit a befogadóhelyek determinálnak általában

- leegyszerűsítve: egy “madách színházas” néző is láthat “orlais”, “trafós”

vagy “jurányis” előadást, és ez fordítva sincs kizárva - elvben.

Az alkotónak pedig fontos mérce a nézőszám, mégha nem is a legfontosabb, de

igenis számít, hogy mekkora a hatósugara egy-egy munkádnak. A léptékváltás

nálunk leginkább az Ex Katedránál figyelhető meg: normál esetben (nem pandémiás

időszakban 120-150 néző férne be a Jurányi színháztermébe, a stream

által mindössze két előadás alatt kb. 800 nézőhöz jutott el az előadás.

FOTÓ_BARTHA MÁTÉ


02

DOKUMENTARIZMUS,

BIOGRAFIKUS ÍRÁS

-

(2021.JÚLIUS)

A STEREO AKT esztétikája dokumentarista gyökerű. Ez részben a témaválasztáson,

és a munkákhoz felhasznált alapanyagokon érhető tetten, de megnyilvánul

abban is, hogy a közreműködők személye vagy az előadás választott helyszíne

is inspirációs forrássá válhat a munka során.

A valóságból merített alapanyag az alkotó folyamat során sűrű stilizált, színháziasított

anyaggá válik.

Nem újdonság, hogy a magyar színházi paletta nem tartozik a világ legprogresszívebbjei

közé, nagyon erős a kisrealista hagyomány, olyan dolgok is sokszor

formabontó vadhajtásnak számítanak, mint mondjuk közelről játszani, az emberek

szemébe nézni, részvételt ajánlani, köztérben vagy talált helyszínen játszani, stb.

Ezek olyan dolgok, amikkel Európa egyes más részein már évtizedek óta nap

mint nap találkozhat a mainstream közönség is. És lássuk be, ezek azért nem a

legkonfrontatívabb vállalások, amire egy művész manapság vetemedhet. Néha

tapasztalni, hogy a magyar közönség fenntartásokkal fordul olyan produkciók

nyitott befogadása felé, ami pl. nem egy drámai történetet mesél el. Ez nem

néző-shaming! A színházbajáró ember műfaji jártasságát nem szabad számonkérni,

inkább a színházcsinálók felelőssége, hogy felvállalnak-e új esztétikákat,

és bevállalunk-e színházújító kockáztatásokat pl. a nem-irodalmi/narratív történetmesélő

dramaturgia terén. A nem irodalmi alapú darabokat még sokszor

most is enyhe gyanúval szemléljük, - oké egy tánc előadásnak még elnézzük,

ha nem narratív. A dokumentarista színház is szembemegy egyfajta tradícióval,

méghozzá a fikciós narratíváéval. A dokumentarista színházban ugyanis először

nyomozunk, kutatunk, felfedezünk, konfrontálódunk a közvetlen valóságunkkal,

tudásanyagot gyűjtünk be, és transzformálunk, ahelyett, hogy leülnék, és kitalált

karaktereknek kreálnánk motivációs rendszert és háttértörténetet, ami alapján

küzdenek a saját érdekeikért, ezekkel konfliktusokat szülve egy fordulatokkal

tűzdelt cselekményben. Mi jut eszünkbe, ha azt mondjuk, dokumentum? Valami

poros archív felvétel? Papírhalmok? A kékfény c. bűnügyi műsor vagy a


12

National Geographic? Egy beszélő fej vagy egy riport, esetleg valami történelmi

elemzés? Ezek persze léteznek és fontosak, de a dokumentarista színház ennél

jóval mélyebb, több és izgalmasabb lehet.

Nem tudok és nem is szeretnék kimerítő színháztörténeti áttekintésbe belemenni,

inkább módszertanilag, és formailag szeretnék bemutatni néhány

dokumentarista jegyet, ami a STEREO előadásaiban fellelhető.

A dokumentarizmust lehetne valóság

szcenírozásnak nevezni. Ez

utalhat az alapanyagra, amiből

az alkotó dolgozik, vagy a munkamódszerre,

témaválasztásra, a

résztvevők körére. Tehát az előadás

létrehozásának módjára, körülményeire

utal, de nem stílus

vagy forma. Azért sem lehet igazán

műfajként definiálni, mert nagyon

vegyes lehet formailag: lehet

opera vagy verbatim, beszélő fejes előadás. Mindenféle stilizáció elképzelhető

ugyanúgy mint egy prózai darab esetében. Bár dokumentarista lovas színház

ha jól tudom (még) nem létezik.

Dokumentarista színháznak nevezek mindent, ami valamilyen autentikus helyszínen

játszódik, ami jelentőséggel bír, ezáltal szereplővé avanzsál a darabban

olyan darabok, amiket megtörtént esetek, közéleti események, társadalom számára

ismert, közismert jelenségek inspirálnak a szereplők személyes történeteit

állítja középpontba, tehát autobiografikus vagy olyan darabok, ahol a színészek

nem magukat játsszák, de a szöveg interjúk, beszámolók, nyilatkozatok alapján

íródik (ez, ha 100%-ban szó szerinti idézet, akkor verbatimnak nevezzük) civil

szereplők a színpadon - olyan érintettek, akik a bemutatott események/téma

szereplői, érintettjei vagy az adott téma szakértőiként vannak jelen darabok, amik

felhasználnak archívokat, pl. írott-, hangzó vagy videóanyag, (interjú, cikk, levél

stb.) A dokumentum szóról eszünkbe az egyik első dolog, ami eszünkbe juthat

az az, hogy ‘valóság’. Valóság és a színház márpedig első ránézésre nem összeegyeztethető

fogalmak. Bármi valóságból kiragadott elem megszűnik valóság

lenni, amikor a színpadon látod, hiszen kontrollált, reprodukálható, megtervezett.

A valóságra csak utalni lehet, megidézni, hivatkozni rá, de színpadra állítani nem.

De ez nem jelenti azt, hogy nem is érdemes vele próbálkozni.

A Cím Nélkül alapját egy hajléktalanságról szóló, “Útkereső” c. társasjáték adja,

amit szociológusok, szociális munkások és hajléktalan érintettek fejlesztettek

ki. Ennek vannak céljai és szabályai, ezek adják a kereteket. A nézők csapatokat

alkotnak és Avatar figurákat kapnak, így vesznek részt ebben a stratégiai játékban,

ahol lehetőségük nyílik megélni, túlélni 5 hónapot az utcán, és megpróbálni

visszakerülni lakhatásba. A játékban eredetileg eseménykártyák szerepeltek,

amiken tipikus konfliktusok voltak, pl. elveszted a helyedet a szállón; konfliktusba

keveredsz az ellenőrrel; elveszik a munkád, mikor kiderül, hogy hajléktalan vagy;

FOTÓ_BOROSS MARTIN


13

prostituálni akarnak és hasonlók. Ezekből csináltunk jeleneteket, illetve hozzáolvastunk

hajléktalan irodalmat, Fedél Nélkül újságot, tanulmányokat, interjúztunk

érintettekkel, terepgyakorlaton voltunk egy szállón, és végül a szociális munkás

szakértői kommentekkel látta el az egyes részeket, ami még az utolsó pillanatban

is alakított egy-egy jeleneten. Mi a pozícióm, amikor dokumentarista előadáson

dolgozom? Egyrészt tudom magamról, hogy nem vagyok szakértője az adott

témának. (Megjegyzem, ha az lennék, nem szeretnék róla előadást csinálni, mert

sokkal érdekesebb kérdéseket feltenni, tanulni és egy ismeretlen felé haladni.)

A munkamódszeremben nagyon ritkán fordul elő, hogy próbafolyamatot kész

példánnyal kezdenénk. Átalában a váz, egy laza struktúrája, és az alapszituáció

vannak meg.

Sokkal produktívabb vagyok, ha munka közben kezd kiviláglani, formát és

testet ölteni az anyag. A próbafolyamat alatt minket alkotókat érő élményeket,

impulzusokat, felfedezéseket aztán desztilláljuk a készülő előadásba. Tehát

nem elsősorban azt próbáljuk megragadni, amit olvastunk és hallottunk, láttunk,

hanem azt a folyamatot, ami velünk, alkotókkal történik egy-egy jelenség

megismerése kapcsán.

És ha már ismerkedés: elérkeztünk a legfontosabb aspektushoz: a színészeken

kívül jelen lévő civil szereplők. A szociális munkás, Szenográdi Réka a játékvezető-szakértő

az előadásban, Gyula,

pedig aki egy hajléktalan aktivista,

tapasztalati szakértőként volt jelent a

próbafolyamatban és az előadásban

is. Az ő jelenléte kulcsfontosságú, ő a

legfontosabb dokumentum az előadásban,

hiszen egyrészt aktivistaként

rálát mások helyzetére, másrészt a saját

életének szakértőjeként is jelen van,

nagyon fontos tapasztalatokkal a háta

mögött.

Szintén élmény alkotó eleme az előadásnak, hogy a résztvevő 40-50 fős közönség

számára ez egy személyes találkozási lehetőség Gyulával, aki élő példaként

cáfol rá számos hajléktalanokkal szembeni sztereotípiákra.

Itt áteveznék civilek színpadi jelenlétére, amit leginkább a német Bürgerbühne

mozgalom tematizált. bürgherbühne, tehát “polgárok” vagy “állampolgárok

színpada”. Erre az Örkényben készült Kiváló Dolgozókat hozom példaként.

A színészek mellett valamilyen gondoskodó munkát végző emberek a főszereplők

(például gyermek- és idősgondozók, egészségügyi szakemberek vagy szociális

munkások), akiknek a munkaköreik lefednek egy emberéletet: születés / nevelés-oktatás

/ betegség / időskor / halál. A munkájuk nehézségeiről és szépségeiről

vallanak az előadásban: felháborító, érdekes, meglepő, szellemes, megható részleteket

mesélnek el. Nem a művészi képességeik, hanem az élettapasztalataik

miatt vannak jelen, személyükben hitelesítik darab kérdésfelvetéseit, és olyan

FOTÓ_BARTHA MÁTÉ


14

történeteket hoznak be, amiket munkájuk és életük által testközelből ismernek.

Ez a hitelesség nem a tudományos szakértőségükben kell, hogy megnyilvánuljon,

hanem az érintettség és a személyesség által.

A Kiváló dolgozók szereplőit felhívás útján találtuk. Tízszeres túljelentkezés miatt sok

ismerkedő kör után választottuk ki azokat, akiket a színpadi munkába is meghívtunk.

Senkit nem kellett unszolni a részvételre és a szereplésre. A közreműködők - ha

biztonságos terepet kapnak, ami rájuk van szabva, egy bizalommal teli közegben,

ami rangot ad nekik - akkor szívesen megnyilvánulnak, hisz szükségük van a

figyelemre. Ez meglátszott azon a minőségen is, ahogy végül a színpadon voltak.

Nem arra kell őket instruálni, hogy jól nézzen ki, amit csinálnak, vagy végrehajtsanak

valamilyen víziót, hanem, hogy képesek legyenek használni a helyzetet, a

teret és az időt, ami rendelkezésre áll nekik, pl. azért, hogy egy-egy történet úgy

tudjon elhangozni, mint egy baráti beszélgetésen, ahelyett, hogy olyan hangulata

legyen, mintha 400 fős kivégzőosztag előtt állnának. Vendégként vesznek

részt a produkcióban, ezt az előadásnak is tükröznie kell, de ez nem szabad,

hogy abban nyilvánuljon meg, hogy bénácskábbak, mint a színészek, hanem

abban, hogy teljesen világos, hogy kik ők, és miért van szükség az ő jelenlétükre.

Nagyon fontos továbbá, hogy számukra is hasznos legyen az együttműködés, ne

legyen kihasználva senkinek a sorsa, fájdalma. Olyan megjelenést kell számukra

biztosítani ami rangot ad nekik és ami igaz.

Felmerül itt is, ami sok dokumentarista jegynél. Hogy lesznek a dokumentum

anyagok színháziak? Hogy működik ennek a stilizációja?

Egyrészt mesélés alatt nem kizárólag monologizálást értek, hanem sokszor a

színészek segítségével szimulálnak helyzeteket: pl. komplikációk egy demens

beteggel; egy tréninget, amin a lelkisegély szolgálat dolgozói esnek át; egy cso-

FOTÓ_HORVÁTH JUDIT


15

portterapia, amit a pszichológus vezet. A színészek sokszor kórusként vannak

jelen, olyan kontextusteremtő jelenetekben, amik hol konkrétabban, hol asszociatívabban

kapcsolódnak a civilek történeteihez. De a színészek önmagukként is

jelen vannak, saját magukat is képviselik, az ő és a civilek találkozásáról is szól a

darab. Ők is megosztanak személyes élményeket, emlékeket saját munkájukról

és a civilek munkáihoz kapcsolódva is.

Az előadásban színpadra lévő civil állampolgárokról kapcsán következő példaként

a European Freaks-et említeném, aminek a főszereplője egy hétköznapi

emberekből álló fókuszcsoport, akiket mindig az adott város polgáraiból verbuváltunk,

szintén felhívás útján. Az ő szerepük az volt, hogy részt vegyenek egy

kísérletben, amiben az Európai Unióhoz fűződő viszonyukat vizsgálták a robot

moderátoraink. A színészek játszották az eurohumanoid robotokat, akiknek a

mesterséges intelligenciája programozott, felülről irányított, ők maguk a tökeletességre

törekvő elfuseráltság. Hozzájuk képest a civil szereplők képviselték

az emberi hangot, az állampolgárokat, akik nem tudományos alapon, hanem

a saját élettapasztalatukkal képviselték a saját véleményüket.

Személyesség kapcsán az Ex Katedra fontos referencia. A színészek 90-es évekbeli

felnövéstörténeteik alapján írtuk az előadást, különös tekintettel az iskolai

élményekre. A szereplők végig nagyon közvetlen, személyes hangon szólnak a

nézőkhöz, és sokszor nagyon intim részletekbe is beavatnak. A legtöbb történet

a bűnök és sérelmek tengelyén helyezkedik el valahol. Valami, amit mi követtünk

el mások ellen, vagy olyanok, amiknek áldozatai voltunk, mindez a kisiskolás

korunktól a gyerekkor végéig. Magyar „coming-of-age” sztorik. Beilleszkedési

nehézségek, határfeszegetések és átlépések, roma tanulókkal szembeni rasszizmus,

őstehetségnek és reménytelennek esetnek való megbélyegzettség, egy

autoriter tanár módszerei és ehhez hasonló témák jelennek meg, hol monológ

formájában, hol tárgyanimáció segítségével, hol pedig a színészek által életre

keltett jelenetek formájában.

A szereplőink saját személyes tárgyaik

segítségével mesélnek el

történeteket. Egy régi ellenőrző,

egy díj, egy terhelő bizonyíték, vagy

egy féltve őrzött kincs segítségével

jelenítünk meg karaktereket,

helyszíneket, eseményeket, tehát

egyfajta bábszínházi logikával dolgozunk,

amit az élő előadás esetében

is kamerával veszünk, pont

azért, hogy ezeket a tárgyakat és más apró mozzanatokat egészen közel tudjunk

hozni. A 90-es évek környezetét nem csak a történetek, hanem videóbejátszások

is segítik. Olyan médiatörténeti mozzanatok, hangulatok sejlenek fel, amikhez

ennek a generációnak biztosan van valami köze: délszláv háború, Antall József

halálának bejelentése, a World Trade Center elleni merénylet.

FOTÓ_BARTHA MÁTÉ


16

Végezetül: a legtöbb dokumentarista elemet magába gyúró előadásunk a Kolónia.

1. A helyszín

Ez egy séta a kőbányai úti egykori dohánygyár területén, ami egy történelmi

jelentőségű helyszín - ez a hely adott otthont az un. görög kolóniának - görög

polgárháború elől menekülő családoknak a 40-es évek végén. Volt itt óvoda,

bölcsöde, borbély, söntés, kultúrház, tehát egy zárt világ volt, aminek manapság

már nyomát sem látni, ezért hívtunk idegenvezetőnek olyanokat, akik megélték

ezeket az időket.

2. A résztvevők

Civil “idegenvezetők” szegődnek a nézők mellé, elkísért utunkon minket Irini és

Perisztera, akiknek a polgárháború elől menekülő családja a kőbányai úti görög

kolónia zárt világában talált menedékre, valamint Abouzar és fia, Armin, akik a

déli határon működő tranzitzónák világának utolsó Magyarországon tartózkodó

szemtanúi. Ők saját magukat képviselik az előadásban (azt a kifejezést, hogy

saját magukat játsszák, direkt nem szoktam használni).

3. Az alapanyag

Híradó részletek, politikusi nyilatkozatok, érintettek visszaemlékezései, szakértőkkel

folytatott beszélgetések, cikkek, stb. A civil szereplők szövegei változatos

munkamódszerrel alakulnak ki: beszélgetések, amiket felvettünk; irányított kérdések;

interjúk; improvizált szituációs gyakorlatok által felhalmozódik rengeteg

anyag, ezeket leszűrjük, és szerkesztünk a dramaturggal egy változatot. Amikor

együtt elolvassuk ezeket a civil szereplőkkel, akkor mindig rengeteg részlet,

árnyalat vagy új elem eszükbe jut, és így haladunk addig, amíg nem jön létre

egy tanulható, próbálható szöveg.

Hogy mi a célja ennek a dokumentarista munkamódszernek, alkotói stílusnak?

Minden szituációban mást és mást szolgálhat, de talán közös cél lehet egyfajta

direkt szembesítés, a színház még jelenidejűbbé tétele, az életünket meghatározó

jelenségek vizsgálata, összefüggések megértése, a színház közösségivé

tétele, ha úgy tetszik politikusságának növelése.

FOTÓ_BARTHA MÁTÉ


03

RÉSZVÉTELISÉG

-

(2021. JÚLIUS)

Miért rettegünk annyira a részvételiségtől? Mi az a reflex, ami miatt fintorogva

mondjuk ki a bevonás szót? Miért félünk sokszor, hogy a játékba hívás megsemmisít,

megszégyenít és kihasznál minket?

Ezekre a kérdésekre két fejezeten keresztül is keresem a választ, ebben a részvételiségről

szóló blokkban és egy későbbi, politikusságról szóló részben is.

Fontos leszögezni, hogy van különbség öncélú provokáció és aközött, amikor

egy előadás kimozdítja a nézőt a komfortzónájából. Személy szerint én is utálnám,

ha azon kapnék egy előadást, hogy a polgárpukkasztás a puszta cél. De

meg kell mondanom, kevés ilyen élményem volt szerencsére, inkább elhibázott

koncepciókkal találkoztam, azzal viszonylag sokszor.

Én nézőként hálás vagyok, ha egy előadás olyan - akár határfeszegető - élményt

nyújt, amilyet a hétköznapokban nem élhetek át, és ha akár csak egy kicsit is

úgy érezhetem, hogy valamivel gazdagabban hagyom el a színháztermet, mint

ahogy bejöttem. De a néző biztonságérzetével, idejével, fizikai komfortjával nem

tisztességes játszani.

A 2013-ban létrehozott társulatom neve, a „STEREO AKT” a színház eseményszerűségére

utal, aminek csak olyan résztvevői vannak - nézők és előadók -,

akik kölcsönhatásban állnak egymással, az ő köztük zajló - akár szavak nélküli

- párbeszédéből alakul ki a színházi élmény.

Eleinte gyakran találkoztam azzal, hogy szinte zavarba ejtő a szabadság és a

felelősség mértéke, amit a nézőkre bízunk. Élmény központúak az előadásaink,

nem egy konzerv műalkotásként, hanem eseményként tekintek rájuk.

Az eseményszerűség megértéséhez nézzünk példaként egy házibulit.

Minden ilyen összejövetelen van, aki a sarokban ül, és figyel. Van, aki hangosan

beszélget, mások táncolnak. Mindenki teszi a dolgát, ahogy neki kényelmes, de

mindenki hatással van a másikra, párbeszédben állnak egymással és az összes


18

szobában lévő kémia esszenciája lesz az, ami meghatározza, hogy milyen volt

a buli. A buli, az esemény, aminek csak résztvevői vannak.

A STEREO AKT színháza annyiféle, ahány féle témával foglalkozunk, és ahány

féle művész társul egy-egy munkához. Az azonban fontos állandóság, hogy a

főszereplő sokszor maga a néző.

Mi az, hogy részvételi? Az, ami a néző aktív részvétele nélkül nem tud végbemenni.

Persze egy operettszínházi musical vagy egy konzervatívabb Csehov rendezés

szereplőinek is fontos a nézőtéren ülők jelenléte, de én most arról beszélek inkább,

amikor a néző az aktív befogadáson túl létrehozója is az előadásnak, amikor az

a bizonyos kémia a házibuli hasonlatból az egyik alapköve az előadásnak.

Visszatekintve az elmúlt évekbeli STEREO AKT-os munkáinkra olyan, mintha

sportot űznénk a néző szerepekbe helyezéséből. Egyáltalán nem egy mindenáron

innovációra törekvő szándék húzódik emögött, hanem dramaturgiai

szükségszerűség.

Ugyanúgy ezerféle oka és megvalósítási módja lehet az interakciónak, mint a

fény-, zene- és videóhasználatnak, egy fiktív karakter megölésének, vagy egy

szerelmi kapcsolat ábrázolásának. Mint minden effekt, az interakció is rossz, ha

felesleges, agresszív, vagy forszírozott. A kortárs alkotónak azonban folyamatosan

gondolkodnia kell a néző pozíciójáról, ha úgy tetszik szerepéről, érintettségéről,

és számításba kell venni, mi történik vele az előadás folyamán.

Lássunk néhány részvételi formát. Ami a legnyilvánvalóbban aktivizál, az, amikor

fizikailag vesz részt a néző. Saját előadásaink közül ilyen volt például az Escape

Room Europe, ahol a nézők csapatokat alkottak, és az Európai Uniót szimbolizáló

szabadulószoba akadályai és dilemmái között kellett együttműködniük,

rejtvényeket megoldaniuk és kiutakat keresniük.

A Védett férfiak kertjének első felében a nézők egy kiállításon vettek részt. Élő

installációkat nézhettek, meg, amelyekben férfiak voltak kiállítva. Ezekben az

installációkban diszkriminációról és szexizmusról szóló történeteket meséltek

a férfiak, amelyeket korábban nőktől gyűjtöttünk. A próbafolyamat alatt közzétettünk

egy felhívást, ezáltal a majdani nézőket is bevonva az alkotófolyamatba.

Ezzel arra hívnám fel a figyelmet, hogy az interakció nem csak az előadáson

résztvevő 80 fővel lehetséges, hanem sok száz vagy ezer embert is bevonhatunk

egy-egy művészeti projektbe szatellit akciók által. Ilyen pl. az is, amikor

panelbeszélgetéseket, konferenciákat, workshopokat szervez egy színház egy

adott előadás, ügy kapcsán, hogy minél több felületet kínáljon a közönségnek

a közös gondolkozásra.

A közönség különleges pozíciója miatt szeretném példának hozni a Promenádot,

ahol egy buszon ülve követi a néző állomásról állomásra a valóságdíszletben

zajló cselekményt. Az utcán lévő színészeket és járókelőket figyelik, miközben

egy élőben szerkesztett hanganyagot hallgatnak. Eközben különleges útvonalakat,

környékeket járunk be, tulajdonképpen turistává, utazóvá tesszük a nézőt


19

a saját városában. A Promenád-szituációban összpontosul mindaz, ami a fizikai

bevonás lényege lehet: útvonalak bejárása által egy felfedezésen, nyomozáson,

önálló élményalkotáson vesznek részt a nézők. Nem lehet, és nem is lehet akarni

egy pontba fókuszálni a figyelmét.

Pont az az érdekes, ahogyan ő is

részt vesz abban, hogy megalkossa

a saját élményét. Elkalandozhat,

észrevehet olyan dolgokat, amelyek

nem az alkotók helyeznek el.

Bizonyos értelemben íróvá is válik a

néző, hiszen saját maga bele-bele

komponálhat. Attól, hogy haladunk

A-ból B-be, van egy történés és

élmény jellege, nem megfigyeli,

hanem megéli az adott előadást.

Egy másik típusú fizikai bevonásra példa az egykori Szputnyikkal közösen létrehozott

Leselkedők. Itt egy társasházi lakógyűlés résztvevőit “játszották” a nézők.

A közönség pozíciójával az aktív, figyelő szerepükre játszottunk rá, ugyanis egy

udvarról, távcsöveken keresztül nézte a közönség az ablakok mögött kibontakozó

történetet, képeket, így maguk is kukkoló, hallgatózó szomszéddá váltak.

Egy másik részvételi forma, amikor

a néző olyan döntési szituációban

van, ami befolyásolja, hogy

mit történik a színpadon. A Cím

Nélkül egy színházi társasjáték a

hajléktalanságról, az előadást szó

szerint el se lehetne kezdeni nézők

nélkül, hiszen egy stratégiai

játékról beszélünk, ahol a nézőknek

csapatokat alkotva irányítanak

egy karaktert, döntéseket hoznak,

hogy a figurájuk hol aludjon, mit egyen, illetve, hogy inkább spóroljon, vagy

az egészségére vigyázzon. A Monopoly-szerű játék hevülete, a jelenetek közti

mérlegelés, a nehéz opciók közötti lavírozás, a szerencse faktor azok a tényezők,

amik szembesítik a nézőt a tehetetlenség érzéssel, azzal a kilátástalansággal,

ami a társadalom perifériájára szorult emberekre annyira jellemző. Tehát végső

soron a részvétel és a játéklogika segít az érzékenyítésben és a sztereotípiákkal

való konfrontációban.

A játék alapú előadások pl. Escape Room Europe vagy a Cím Nélkül esetében

bizonyos pontokon szándékosan egy fésületlen esztétikával dolgozunk, hiszen

amit a nézőtársaink mondanak vagy tesznek az is a darab elidegeníthetetlen

részévé válik - és ezt természetesen az határozza meg, hogy kikből áll az adott

napi közönség. Minden, ami kockázatot vállal, kétélű fegyver. Tudjuk, hogy az interaktivitástól

rettegnek az emberek: ha valakinek volt része megalázó, kellemetlen

vagy öncélú előadásban, valószínűleg nem lesz kedve hasonlóra jegyet váltani.

FOTÓ_KYLE RUGGLES / BARTHA MÁTÉ


20

Hallottam azonban már magát visszahúzódónak nevező nézőtől, hogy ez az

immerzív (tehát bevonós) élmény annyira maradandóvá vált, és úgy érezte, hogy

tényleg őhozzá szól a darab, hogy utána nem akart már visszaülni a 45. sorba. Ezt

a fajta nagyon személyes megszólítási formát a Felülről az Ibolyát c. előadásban

kezdtük el. A szereplők saját néven szerepeltek, saját személyes történeteiket

mesélték, és folyamatosan aktív, közvetlen párbeszédben voltak a nézőkkel. A

darabon belüli céljaik eléréséhez (bizonyos vágyálmok beteljesítéséhez) a színházterem

egész népére szükségük van, ettől jóbaráttá, szövetségessé, ismerőssé

váltak a nézők. Itt a megszólítottság által a közösségi érzés elérése, és a nézők

figyelmének önmagára irányítása volt a cél. Az előadás egyik csúcspontja az

volt, amikor hangban visszajátszottuk a nézőktől begyűjtött vágyakat, amiket

az előadás közben vettünk fel velük.

Általános szabály szerintem, hogy nem szabad a nézőt bizonytalan ingoványra

terelni, ahol úgy érezheti, hogy meg kell felelnie bizonyos elvárásoknak, produkálnia

kell magát, nagy határt kell átlépnie a nézőtér és a színpad között.

Észrevétlenül kell létrejönnie a párbeszédnek, úgy, hogy szinte észre sem veszi,

hogy már a történet része. Jó, ha többféle bevonódási lehetőség közül lehet

választani, és a néző ezekkel szabadon élhet, vagy akár el is utasíthatja azokat.

Ha elutasítja, akkor se érezze úgy, hogy elrontja a játékot.

Az Etikettben nézőt alakítanak a nézők. Ez tapasztalatból tudhatjuk, hogy egy

nagyon összetett szerepkör. Az előadás nézői aktívabban és passzívabban is

vihetik ezt a szerepet. Az Etikettben fogyasztókként, vendégként, bírákként és

cinkosként követik ezt a színpadi természetfilmet, míg végül őket is rendezni

kezdi az előadás láthatatlan moderátora, akinek instrukcióit fejhallgatókon

keresztül hallgatják. Itt már az is jelentőséggel bír, hogy ki melyik oldalán ül a

nézőtérnek, és hogy valaki hajlandó-e követni a narrátor utasításait - ezek nem

bonyolult, fájdalmas interakciók természetesen, és egy-egy néző kívülmaradása

FOTÓ_ANTAL BARBARA


21

sem rontja a játékot, ugyanakkor ha az előadás képes betalálni a néző igényeit,

akkor nagyon felemelő, ahogy a nézők egymásnak, egymással játszanak.

A részvételi, “bevonós”, csúnyább, de nemzetközi szóval immerzív előadások

jellegükből fakadóan kevesebb emberhez tudnak eljutni, de a hatásuk sokkal

mélyebb lehet. Előfordul, hogy csak limitált számú néző tud részt venni, egyszerre

mondjuk 40-en, 50-en látják. Van

ezek közt az előadások közt olyan, amit

60-80-100 alkalommal játszottuk, ami

óriási szám, de így is csak kábé 2-3000-

en látják, ami egy nagyszínpadi előadás

esetén 5-6 előadás alatt összejönne,

viszont nagyon exkluzív, személyes az

élmény, olyan mintha azzal a 40-50 emberrel

egy nagyon nagy hatású, mély

beszélgetést tudnánk csinálni. Az ilyen

előadások személyes találkozásokká

válnak, és az ilyenek a legnagyobb hatású emberi élmények.

Végezetül egy hasonlat. Az aktív befogadás aktusát nézhetjük egy gyógymasszázs

példáján keresztül is: a masszőr hiába stimulál, szurkál, csiklandoz, technikázik,

ha nem tájékozott kellőképpen, nem kérdez, nem érez rá, hogy mire van igény

a kliensének a testében. A klienst meg hiába próbálják ellazítani vagy kipiszkálni

a fájó pontokat, ha úgy fekszik be a masszőr keze alá, mint egy kőtömb, amin

keresztül “se ki, se be”... Ettől még persze túlélhető lesz a kezelés, de sokkal mélyebb

eredménnyel jár, mikor együtt próbálunk lélegezni; az figyelmet, bizalmat,

odaadást kíván. Közben azt is el kell fogadni, hogy vannak, akik utálják, ha hozzájuk

érnek, és persze sok az olyan masszőr is, akitől 2 perc után menekülnél,

mert pontosan tudod, hogy semmi keresni valód nincs ott.

FOTÓ_BARTHA MÁTÉ


04

KÖZÉLETI-KÖZÖSSÉGI TÉMÁJÚ ELŐADÁSOK,

POLITIKUSSÁG

-

(2021.AUGUSZTUS)

Beszélgetésekben, társaságokban gyakran kezdődnek így mondatok, hogy “én

nem akarok politizálni, de…” Szintén gyakran hallani, hogy “a színház ne politizáljon!”,

mintha a politika mentesség tisztábbá, nemesebbé tenné a művészetet.

Ez - a szerintem amúgy káros - beidegződés sokszor szimpla fogalmi zavarból ered.

Sokan a politizálás alatt hatalomtechnikára, pártpolitikára gondolnak. Holott minden,

ami közösségi, az közügy. Ami társadalmi kérdéseket feszeget, az politikus. A színház is.

Alkotóként muszáj, hogy legyen valamilyen politikai állásfoglalásom bizonyos

ügyek kapcsán. Néhány előadásunkban vagy a színháztermen kívüli tevékenységünkben

olyan témákat érintünk mint pl. oktatás, vagy nemek közötti társadalmi

egyenlőtlenségek, szegénység, lakhatási- és gondoskodási válság, a propaganda

működése, szexuális kisebbségek, vagy akár a menekültkérdés. Ezek univerzális

értékeket feszegetnek: szabadság, méltóság, szolidaritás, elfogadás, egyéni és

közösségi boldogulás.

Egy olyan kollektív, közösségi-társadalmi intézménnyel szemben mint a színház

nekem nézőként elvárásom, hogy ne zárkózzon elefántcsontoronyba, hanem

éljen azzal a felelősséggel, amit a nézők tömege jelent. Ennek a felelősségvállalásnak

csak az egyik megnyilvánulása, hogy maguk az előadások miről szólnak.

De egy színház találkozóhely is egyben, napi több száz ember fordulhat meg a

terében, sok tízezer ember találkozik egy-egy színház üzeneteivel.

- Kiállhatnak ügyek mellett, pl. gyűjtést szervezhet, mint mondjuk az Örkény

színház adománygyűjtési akciója a hospice alapítványnak.

- Közösséget szervezhet, pl. ifjúsági klubok, vagy periférián élő társadalmi csoportokban

végezhet közösségépítő tevékenységet.

- Értékeket hirdethet, mint pl. a Die Vielen, vagy a “többség” nevű, német sokszínűséget,

és elfogadást hirdető mozgalom tagszervezetei, - vagy csak úgy

általában ünnepelheti a demokratikus jogokat, mint pl. a bécsi schauspielhaus,

amikor reklámfelületein szavazáson való részvételre buzdította nézőit.

De kanyarodjunk vissza oda, hogy miért fanyalgunk annyira a politizálástól?

Gyakran a szocializmus autoriter berendezkedésének beidegződéseit és az ok-


23

tatási rendszert szokást hibáztatni - mindkettőnek ma is nyögjük az örökségét,

(részben ezzel foglalkozunk az Ex Katedra c. előadásunkban).

A ma aktív felnőtt generációba belenevelték, hogy ne konfrontálódjunk, jobb

meghúzni magunkat. Az autoriter büntető-jutalmazó rendszerek infantilizálják

mind a diákokat, mind az állampolgárokat, a részvétel, tehát a közös ügyekbe

való beleszólás nem számít értéknek, épp ellenkezőleg, ha kérdezel, akkor vagy

nem értesz semmit, vagy provokálsz.

Ha megszólalsz, azzal a megszégyenítést kockáztatod.Ha kritikus vagy, konfrontálódni

akarsz. A nyílt párbeszéd, egymás meghallgatása és az egészséges

vitakultúra egyszerűen sajnos nem része a szocializációnknak.

Számomra a kezdetektől fogva az egyik legfontosabb alkotói szempont a közönség

érintettsége. Eleinte az érintettség egyet jelentett nekem azzal, hogy

hogyan szólítjuk meg a nézőket, milyen térben vagyunk, hová ültetjük, hogy

vesz részt fizikailag, mi a pozíciója vagy a dramatikus szerep, amit rá osztunk. Az

érintettségnek azonban legalább ennyire fontos feltétele maga a témaválasztás

és a problémafelvetés.

Mi azokhoz a nézőkhöz szólunk, akikben egyre növekvő igény van rá, hogy direktben

olyan témákkal foglalkozzon a színház, ami az életüknek és a mindennapjaiknak

része, és ne csak szimbolikusan, áthallásosan, ne kizárólag klasszikusok

által tegyen fel kérdéseket.

Viszont a nézők nem szeretik, ha pontosan meg akarják mondani nekik, hogy

milyen világban élnek - együtt kell gondolkozni róla, mert ők ugye az életüknek

nem csak nézői, hanem résztvevői és alkotói is egyben.

Sem a média, sem a művészet nem mondhatja meg, hogy mit gondolj, de arra

FOTÓ_BARTHA MÁTÉ


24

tud befolyással lenni, hogy miről gondolkozz. (Mert ha meg akarja mondani,

hogy mit gondolj, az már propaganda.)

Jelenleg Magyarországon a STEREO AKT az egyik legpolitikusabb színház.

Ez persze nem egy elhatározással indult, hogy “csináljunk jó kis politikus darabokat

és flashmobokat”. Inkább egyre tudatosabbá vált bennem, hogy mutatunk

egy tendenciát, és elkezdtem egyre inkább

színházcsinálói feladatnak érezni

a felelős témaválasztást. Továbbá azt,

hogy ha tehetjük, és őszintén jön, akkor

éljünk azzal a felelősséggel, amit az ró

ránk, hogy százakhoz, ezrekhez juthat

el az üzeneted. A politikusság megnyilvánul

abban, hogy milyen ügyekhez

nyúlunk, abban, hogy hogyan dolgozunk,

és bizonyos színházon kívüli aktivizmusban,

szatellit eseményekben

is, mint pl. utcai akciók, figyelemfelhívó kampányok, viták szervezése. Nagyon

fontos, hogy a színháznak túl kell mutatnia azon az élményen, amikor az ember

elolvas egy cikket a kedvenc híroldalán. Ha úgy politizál egy színház, hogy evidenciákat

mond, kikacsint vagy „áthallásosan” fogalmaz, az sokszor megreked

egy geg szintjén, rosszabb esetben álszent is tud lenni, ha konfrontálás helyett

mondjuk szimplán összeröhög a nézőkkel. Onnantól bevállalós a politikus színház,

amikor nem várja el, hogy bólogató egyetértéssel vegyen részt a közönség az

előadásban. Gyakran felmerülő kérdés hogy mi értelme fontos ügyekről papolni,

ha a közönséged úgyis hasonló nézeteket vall, mint a társulat, tehát hol van itt a

hozzáadott érték, a vita. Az én válaszom erre az, hogy a világ és az emberek nem

két dimenziósak. A közösségi életünk pedig nem elsősorban jobb vagy baloldal

mentén húzódik, hanem érzelmek, értékekrendek, motivációk, érdekek mentén,

akár egy drámában. Sok kérdésben látszólag egy oldalon állunk, de a gyakorlat

mégis mást mutat. Ezt akár a családi vagy baráti buborékban is gyakran megfigyelhetjük.

Mást gondolunk a dolgok okáról, a megoldási lehetőségekről, a saját

felelősségünkről. A jó politikai előadás nem konkrét állítás köré épül, hanem

összefüggésekre mutathat rá, ráébreszthet a saját felelősségedre, párbeszédet

kezdeményezhet, érdekeltté tud tenni olyan dolgok iránt, amikhez korábban

semmi közöd nem volt, illetve közösségi érzést adhat. Számomra rendezőként

egy előadás akár fél-egyévesre duzzadó előkészítése egy lehetőség arra, hogy

megismerjünk, megértsünk összefüggéseket. A Kiváló dolgozók c. előadás

a gondoskodási válságról szól. Ez a kérdés Magyarországon a pandémia első

hulláma alatt kezdett erőteljesebben tematizálódni többek közt olyan szakértők

által, mint Kováts Eszter vagy Gregor Anikó.

A gondoskodó munkák (értsd gyereknevelés, idősgondozás, ápolás stb.) nélkül

gyakorlatilag megállna a világ, nem tudna működni a család, az egészségügy,

az oktatás, és a gazdaság sem. Mégis fenntarthatatlanul és igazságtalanul szervezzük

meg a gondoskodást az országban és nem kívánt költségként tekintünk

a gondoskodási munkák finanszírozására, hiába szorulunk mindannyian életünk

FOTÓ_BARTHA MÁTÉ


25

során gondoskodásra hosszabb-rövidebb ideig, mégis a legkevésbé becsült

munkák közé tartoznak ezek. Ez mindannyiunkat érinti, hiszen ugyanannak a

patriarchális-kapitalista rendszernek vagyunk részesei és működtetői. Evidensnek

vesszük, hogy van, aki elvégzi a szar melót, nem tekintjük kötelességünknek

nem csak elvégezni, hanem legalább megbecsülni azt, aki elvégzi helyettünk.

A Védett férfiak a nemek közti társadalmi egyenlőtlenségekről, hatalommal

való visszaélésről szólt egy disztópikus környezetben, ami engem kimozdított a

komfortzónámból és sok tekintetben megváltoztatta a gondolkodásmódom. A

próbafolyamatot úgy kezdtünk, hogy az Amnesty International-lel női történeteket

gyűjtöttünk. Ez még a metoo botrányok előtt kezdődött. A beérkező történetek

először megdöbbentettek, némelyik lesújtott, és arra hívták fel a figyelmem,

hogy sokkal éberebbnek kell lennem, és ki kell fejlesztenem egy új érzékszervet,

különben könnyedén elmegyek olyan esetek mellett, amikor nőket hátrányos

megkülönböztetés, lealacsonyítás, megbélyegzés ér. Rájöttem, hogy nem elég,

hogy “üvegplafon” ellenes vagyok, vagy, hogy kiállok az egyenjogúság mellett,

az önvizsgálat - amiben a társadalom egy része azóta elkezdett így vagy úgy

bekapcsolódni - nem csak arról szól, hogy ki elkövető és ki áldozat, hanem, hogy

milyen szemtanúk vagyunk. A szexizmus hasonló bármilyen elnyomó struktúrához

- akkor is küzdenünk kell ellene, ha nem vagyunk potenciális áldozatai.

Természetesen érintettük az áldozathibáztatás témakörét is, ami amúgy nem

csak szexuális bűncselekményeknél figyelhetjük meg, hanem a nincstelenekkel

szemben is. A Cím Nélkül kapcsán szociális és lakhatási válságról, lakásszegénységről

beszélünk. Ebben az interaktív előadásban egy szakértő bevonásával arra

világítunk rá, hogy ha lenne a társadalomban és a döntéshozókban elszánás,

akkor fel lehetne számolni a hajléktalanságot. Árnyalni igyekszünk a hajléktalan

emberek és lakhatási szegénységben élőkről alkotott képet, és gyakori sztereotípiákat

bontunk le, mint pl., hogy a

hajléktalanok mind alkoholisták, saját

maguknak választott életformát élnek,

és nem akarnak dolgozni. Olyan háttérinfókat

és új szempontokat igyekszünk

nyújtani, amiből világossá válik, hogy

a hajléktalanság kérdése nem csupán

az elesettek iránti érzékenyítésről szól,

hanem egy mindannyiunkat érintő súlyos

válságtünet. Mind tapasztaljuk az

ingatlanárak robbanásszerű növekedését.

Még a középosztálynak is nehéz fenntartania egy albérletet, így hogyan várhajuk

el egy egyedülálló embertől minimálbérből vagy közmunkából éljen meg.

Nem rendelkeznek érdekérvényesítő képességgel azok, akik a rendszer legnagyobb

kárvallottjai, és a média is csak a karácsonyi időszakban karolja fel a

témát. Ez a válság olyan régóta tart, hogy már fel sem tesszük a kérdést, hogy

távolodtunk el olyan alapvető normáktól, hogy minden embernek joga van

születésétől a haláláig méltóságteljes életet élni, és ennek a biztosítása a társadalom

elsődleges feladata lenne.

FOTÓ_BARTHA MÁTÉ


26

Említettem a párbeszéd kiprovokálását. A Promenád buszos színházi utazásunk

baltimore-i változata a faji alapú szegrecációról szólt. Olyan környékekre vittük

el a javarészt fehér felsőközéposztálybeli nézőket, ahová amúgy nem tennék be

a lábukat, és olyan interjúkat játszottunk le közben, amiben az adott környéken

lakó emberek beszélnek, akikkel egy normál hétköznapon nem elegyednének

szóba. Így létrejött egy helyzet, ahol amellett, hogy kedvezményes és ingyenes

jegyekkel megpróbáltunk egy sokszínű, vegyes közönséget létrehozni, a jobban

privilegizált közösség meghallgatta a társadalom perifériáján élőket, ezúttal ők

mondták el a történetüket.

Egy politikus előadás biztosíthat afelől, hogy nem vagy egyedül. Mint mikor egy

nagyhatású beszédet hallván úgy érzed, valaki megfogalmazza, amit érzel, és

sokan egyszerre tudtok osztozni az élményen.

A propaganda egy olyan jelenség, aminek mindannyian ki vagyunk téve.

Ennek természetével először az Emlékek klinikájában foglalkoztunk. Ez az

előadás állami szintű agymosással és érzelmi manipulációval, korrumpálhatósággal

foglalkozik. Média és politikai jelenségeket nagyítunk fel és sci-fisítünk.

Az már a néző feladata, hogy eldöntse, mennyire abszurdak és elfogadhatatlanok

a darab főhőseinek élménye a mai valóságunkhoz képest.

A propaganda szintén fontos szerepet játszik egy helyszínspecifikus előadásunkban,

a Kolóniában. Menekülés történeteket kutattunk, és szembe állítjuk egymással a

görög polgárháború elől menekülők 2. világháború utáni befogadását Magyarországra,

valamint egy iráni apa-fiú menekült történetét, akik a röszkei tranzitzónában

voltak fogságban több mint 500 napon át. A két történelmi helyzetet összeköti,

hogy a társadalom nagy politikai befolyásoltság alatt állt, és ez nyilvánult meg

abban, hogy mennyire voltunk befogadóak vagy épp az ellenkezője.

Míg a kommunista kormány alatt a baloldali, görög polgárháborús menekültek

befogadására romantikus nosztalgiával tekintünk, addig a 2015-ben kezdődő menekültválság

alatti válságkezelés az ország szégyenfoltja - az én értelmezésemben.

A politikusságban az egyik legfontosabb cél és kihívás számomra, hogy felismerjük,

mitől válhat közüggyé egy-egy téma, és képesek legyünk érintetté

válni egy olyan kérdésekben is, amihez – első ránézésre – nem érezzük, hogy

közünk lenne. Mint amikor egy izgalmas dokumentumfilm után rájössz, hogy

hogyan kerül eléd az étel, amit eszel vagy hogy te is azt a telefont használod,

amit a távol-keleten embertelen körülmények között raknak össze. Ha egy közösségként

tekintünk magunkra, akkor alig vannak olyan ügyek, amik nincsenek

hatással az egyéni életünkre áttételes módon, vagy amikre nem lehetne nekünk

ráhatásunk. Egy politikus előadás élménye fontos puzzle tud lenni abban, hogy

hogyan tematizálódnak kérdések, és hogy tudatosabbá váljon a társadalom

bizonyos témák iránt.

Az alkotónak el kell hinnie, hogy tud olyan személyes hatása lenni, hogy tevékenysége

által történjen valami, ami miatt egy kicsit más állapotban, kis többlet

értékkel, más kérdésekkel, szemszöggel hagyja el a néző a színházat, mint ahogy

bejött. Ebben muszáj hinnie az alkotónak, különben kiég, feladja.


A Rendezői napló nyomtatott kiadása

a Nemzeti Kulturális Alap támogatásával jött létre.

©STEREO AKT

2023


INSTA / FACEBOOK

@STEREO_AKT

-

WEB

STEREOAKT.HU

Hooray! Your file is uploaded and ready to be published.

Saved successfully!

Ooh no, something went wrong!