Ötvenhatos projekt

Vendel utca
’56
a Politechnikum diákjainak munkája nyomán - 2010

Vendel utca ’56
a Politechnikum diákjainak
munkája nyomán
2010

4

TARTALOM
RÉGI TÖRTÉNETEK MAI SZEMMEL . . . . . . . . 6
A IV. C . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . 10
J. F. LEVELEI . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . 12
TEMESI ÉVA TÖRTÉNETE . . . . . . . . . . . . . . 16
TEMESI ÉVA VERSEI . . . . . . . . . . . . . . . . . . 20
A VENDEL UTCAI ISKOLA TÖRTÉNETE . . . 22
A MUNKA LEÍRÁSA . . . . . . . . . . . . . . . . . . . 24
MAI DIÁKOK VÉLEMÉNYEI . . . . . . . . . . . . . 28
KÖSZÖNETEK . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . 31
5

RÉGI TÖRTÉNETEK
A kedvenc történetem az volt, amikor a bácsi azért
szokott rá a dohányzásra, mert a cigi fizetőeszköz
volt. A történet tökéletesen tükrözi a kor élelmességét
és leleményességét, éppen ezért a kedvencem. (Lázár)
A cigi ma menő, a nagyfiúság vagy nagylányság
jele. 1956-ban is az volt, de emellett még maga a
lehetőség. Fizetőeszköz, fuvardíj, miegymás. A bácsi
akkor rászokott és élt vele. A szó minden értelmében
– élt vele. Sorsfordító pillanat. (Panna)
Cigaretta
„Nekem ’56 azért nevezetes, mert akkor szoktam rá
a dohányzásra, nekem röviden csak ez a negatívum.
Farkasréten laktunk, Budaörsön a papámnak
volt egy barátja. Ez a Tímár bácsi rettenetes erős
dohányos volt. A gyufával spórolt, napi öt szál gyufával
el volt egész nap. Reggel rágyújtott, egész délig
nem használt el új gyufát, folyamatosan gyújtott rá
egyikről a másikra. Fizetéskor (kéthetente volt fizetés)
megvette a 70-80 csomag Kossuthot, konyhaszekrénye
tele volt cigarettával. Na, huszonharmadikán
leálltak a dohánygyárak. Fél nap alatt kifogyott
minden trafikból a cigaretta. El lehet képzelni, hogy
aki dohányos ember, a cigarettáért mindent megtesz.
Ha valaki el akart jutni valahonnan valahova,
cigarettával fizette az autóstopot.
Mondja az apám, nézzem már meg, hogy Tímár
bácsiék jól vannak-e. Kimentem gyalog Budaörsre.
Megvoltak. Mikor mennék haza, kérdi Tímár
bácsi, hogy van-e a papának cigarettája. Volt ott öt
csomag cigaretta, itt van, küldte a papának. Egy csomaggal
át is adtam aztán a papának, de néggyel magam
gazdálkodtam. Már útközben megbontottam a
csomagot, gondoltam, kipróbálom. Egyet elszívtam,
leállítottam egy teherautót, kérdi a sofőr, van-e cigarettám.
Egyet adtam, de egy másikért egész a házig
vitt. Egy dobozzal egy hétig utaztam. Még februárban
is mutogattam az osztálytársaknak belőle. Megvolt,
hogy a Kossuthot a h betűig ez szívja, a k-ig az,
megvolt, hogy ki meddig szívja, mikor kell tovább
adni. Na, nekem ez kötődik ’56-hoz, akkor lettem
én dohányos.” (P. F. története)
* * *
„Az ilyen szituációkban, harcok közepette még
tündérmesébbnek tűnik a tündérmese. Nem mondanám
olyan rózsaszín Disney-szerűnek persze, egy
6

MAI SZEMMEL
Andersen-féle szomorúra már jobban hajaz. És a
szerelem végül győz, ásó, kapa, nagyharang… Aztán
tojáshéjba kerekednek, és a Küküllőn leereszkednek,
holnap legyenek a ti vendégeitek! Merre visz a
Küküllő?” (Panna)
Az egész történetben az a leginkább elgondolkodtató
és megborzongató, hogy mit élhetett át az a fiatal
nő, aki mellől kilőtték az első szerelmét a menekülés
pillanatában. Mekkora erő van egy emberben, hogy
túltegye magát a múlt szörnyűségein! Nekem lőné ki
valaki a vőlegényemet mellőlem! Elképesztő, hogy a
másik kedvesével annyi megpróbáltatás után újra nekivágott
a határnak, és ezt a próbálkozását már siker
koronázta. (Niki)
’56-os Rómeó és Júlia
„A Keleti pályaudvar előtt találkoztunk apám egyik
vevőjének fiával. Az ő története igazi korrajz. A háború
után mint „egyéb” származású nem mehetett
egyetemre. Három nyelven beszélt (angol, német,
francia), így felvették sofőrnek az amerikai követségre.
Itt dolgozott, míg le nem fogták és halálra
nem ítélték kémkedés miatt. (Az autóban, amit
vezetett, autóstérképet találtak.) Aztán megúszta
életfogytiglannal. Akkor szabadították ki a forradalmárok
a politikai foglyokat, és hozták teherautón a
Keleti elé. Átvettük a zsákját, hazavittük neki, mert
elég volt legyengülten onnan a Rózsadombra elmennie
gyalog. Semmilyen közlekedési eszköz nem
járt, és személyautója sem volt akkoriban senkinek,
csak a kiemelt kádereknek. Ha lett is volna, a romok,
kilőtt villamosok, tankok miatt úgysem lehetett
közlekedni. A történet vége az lett, hogy november
4-én hajnalban a mellettünk lévő templomban meggyulladt
a villany. Akkor mindenki fenn volt, hiszen
erős ágyútűz hallatszott. Átszaladtunk megnézni,
hogy mi van. Hát a tisztelendő úr letörölve arcáról
a borotvahabot éppen esketi a fiatalembert a menyasszonyával,
polgári esküvő nélkül. A lány mamája
a szertartás közepén rohant be. Mi voltunk a tanúk,
én és a családom. Kaptam is az esküvőmre tőlük
nászajándékot! (Még a történethez tartozik, hogy
7

„Nekem a kedvenc történetem az volt, amikor az
egyik néni elmesélte, hogy a gardróbszekrény ajtajait
kinyitották, ha esetleg keresztüllőnének a házon, akkor
a golyó minél hamarabb elkezdjen lassulni, és
mire eléri a szobát, ahol kuporogtak, már a lehető
legkevesebb mozgási energiája legyen. Ez érdekes volt,
hogy milyen leleményesnek kellett lenni a túlélésben.”
(Jankó)
a lány és első vőlegénye egyetemistaként korábban,
a háború alatt nyugatra akart menekülni, és a fiú
mellette halt meg a zöldhatáron, találat érte. A lány
hazakeveredett, új szerelmet talált, erre őt meg életfogytiglanra
ítélték.) A november 4-i esküvő után
azonnal disszidáltak.” (T. É. története)
* * *
„Ezt aztán végképp nem értem: miért kell fizikát
tanulnunk? A nyilvánvalót már tudjuk, a többit
meg nem fogjuk használni úgyse semmire! De 1956
novemberében a Keleti Károly utcában mégiscsak
hasznosnak bizonyult az a sok tanórai szenvedés. Az
előszoba harmonikaszerűen kinyitott szekrényajtajai
lefékezték a gyilkos lövedékeket, életet mentettek.
Ez érdekes! Eszembe jutott volna vajon nekem is?”
(Panna)
Fizika
„A tankok huszonharmadikán és huszonnegyedikén
mindenhova lőttek célzás és ész nélkül. Felrohant
egy például a Rózsadombra, megállt az egyik
téren és körbelőtte a házakat. A főútvonal, a terek
rommá lőve.
A mi utcánkban is, a Keleti Károly utcában, a
házunkkal szemben megállt egy. A lakásunknak
körben ablakai voltak. Apám kitalálta, hogy ha kinyitjuk
az utcai ablakkal szemben lévő előszoba
gardróbszekrényének hat vagy nyolc ajtaját, a puskagolyó
elakad. Mi meg bebújtunk a spejzba.
Telefon nem volt a lakásokban, nehogy az emberek
szervezkedni tudjanak, csak a munkahelyeken.
Senki nem tudta, mi van az ismerősökkel, barátokkal,
rokonokkal. Szólt a rádió, azt lestük egész
nap.” (T. É. története)
* * *
„A kedvenc történetem, amit az egyik néni mesélt,
hogy amint tartottak hazafelé, azon kellett gondolkodniuk,
hol menjenek a járdán, hogy ne lőjék le
őket. A járda szélén kihívó. A fal mellett bujkálás –
gyanús. Középen kell menni, mintha nem is lenne ott
a tank. Ki gondolná?” (Dávid)
8

„Sétálok az utcán. A hazámban. Hónom alatt a
rajzaim. Betekerve a tartóba. Nem valószínű, hogy
tégla esik a fejemre. Nincs banánhéj, nincs autóbaleset.
Lelőnek. Falhoz nyomnak. Eltipornak. Kérdés
nélkül. Hisz nyilvánvaló, hogy nem sétálhatok a rajzaimmal
hazafelé!
Ilyen nincs és kész. Abszurd volna.
Természetesen nem én voltam. A néni ismerősével
történt, a barát apukájával. Tanulság lenne, hogy
ne rajzoljunk? Hogy ne merészkedjünk ki az utcára?
Nyilván nem. Nincs tanulság. Ez nem egy mesécske.
Szimplán csak az élet. Mindenféle értéktöltet nélkül.”
(Panna)
Vérmező
„Ezekben a napokban történt, hogy a Vérmezőn
álló pártházból tűzharcba keveredtek az ávósok egy
teherautónyi kiskatonával. (Honnan jöttek?) Elterjedt,
hogy lőnek a Moszkva térnél. Mivel a környékén
laktunk, többen elindultunk haza a MOM-ból.
A keresztutca sarkán, egy közért előtt álltak a magyar
kiskatonák, meghúzódva az utca kanyarulatánál.
Hónuk alatt vekni kenyér, a közértből nyomták
a kezükbe, azt ették. Épp elcsitult a lövöldözés. No,
most egy normális ember kikerüli a környéket. Mi
kigondoltuk, ha a falhoz lapulva megyünk, gyanúsak
leszünk, a járda szélén menni provokáció. Elindultunk
a járda közepén. Akkor még nem lőttek
a járókelőkre. Ez így működött akkor. Senki sem
futott el, inkább oda. Az eseményekben való részvételt
sokszor az határozta meg, ki hol volt az adott
pillanatban.” (T. É. története)
9

A
A IV. C névsora
Dankó Mária
Fazekas Endre
Gombkötő Gyula
Janó Ferenc – Jarret, Frank
Kárpáti (Kuppi) Miklós
Kasa Imre
Lakatos Péter
Patuzzi Frigyes
Pfeifer Richard
Szabó Károly
Várady Zoltán
Vinkó Ernő
elhunytak:
Balogh Lajos
Benyhe Ágnes
Bodnár József
Hegedűs Tibor
Kizakisz Ilián
Kováts Miklós
Liegl Károly (Öcsi)
Plenter Károly
Ricza József
Schneider Jenő
Faragó László
10

IV. C
11

1956. október 23-án reggel, mint
mindig, elindultam a Vendel utca
felé, de nem jutottam tovább a
Móricz Zsigmond körtérnél. Hét
óra lehetett, de már a csődület
nem engedte a villamosokat
járni. Belesodródtam a sokaság
közepébe, és elindultunk gyalog
a Szabadság híd felé. Ekkor még
céltalanul, mert senki nem tudta,
hogy hova megyünk és miért.
Valaki a tömegben kitalálta, hogy
hol lehet puskát szerezni, és délutánra
már volt is puskánk. Nekem
egy egylövetű öreg karabély
jutott, amit már Noé is kidobott
volna a bárkájából; nehéz volt,
de szólt. Ez volt az utolsó napom,
hogy legalább elindultam, de nem
értem be a Vendel utcába. Ezek
után soha többé nem láttam az
osztályt, mert azt hiszem, a tanítás
is befejeződött egy ideig ezzel
a nappal. Mire újra kezdődött volna
(nem tudom, mikor), én már
nagyon mélyen benne voltam a
forradalom szelében, a tömeg elsodort,
nem volt megállás. Úgy
emlékszem, hogy először október 26-án értem haza ezekben a napokban, fáradtan és éhesen…
Ezek után soha nem mentem vissza a Vendel utcába.
A napi információk a rádión keresztül jöttek, de én benne voltam a mindennapi történetekben, a helyszínen
kaptam az információkat. Személyes emlékeim közül a legkimagaslóbb az volt, amikor az orosz tan-
12
J. F.

LEVELEI
kok jöttek Buda felé Nagytétény határánál. Mi, fiatalok próbáltuk őket megállítani puskával – nem nagy
sikerrel, de a Molotov-koktélok jól dolgoztak.
A családom nem nagyon volt oda a harcias viselkedésemért, de belenyugodtak, mert tudták, hogy ha
nem győz a forradalom, akkor úgysem maradok az országban.
November végén el is mentem, mert keresett az ÁVH…
Az első „kirándulásom” 1956. november végén történt, a Déli pályaudvartól a Sopron előtti Balfig vonaton,
utána gyalog át a határ felé. Vártunk az éjszaka eljöttéig és elindultunk. Egypár ismerős és néhány
ismeretlen illető között kikecmeregtünk a falu szélétől a határ felé vezető ösvényhez, ami egy erdőhöz vitt
bennünket. Szerencsére beértünk a fák közé, mire az oroszok fényszórókat lövöldöztek az ég felé, és az egész
terület nappali világosságot kapott. Bent az erdőben könnyen megbújtunk, amíg elsötétedett a világ. Ezt
megismételték kb. minden 20-25. percben. Amikor kiértünk az erdőből, egy tisztásra jutottunk. Ekkor már
éjfél lehetett, egy kis holdvilág fénye mellett megpróbáltuk kifigurázni, hogy hol lehet a határ. Elindultunk
egy irányba, egy távoli, nagyon pislákoló fény felé, amiről azt gondoltuk, hogy ez már egy ausztriai falu lehet
a távolban. Fél órai bandukolás után elértünk egy felszántott csík elé – a szántás lehetett tíz méter széles, ittott
feltúrt lukakkal –, amire rájöttünk, hogy ez a határ, és a lukak a felszedett aknák maradványai. Vigyázva
átszaladtunk a mélyedések között, és már Ausztriában voltunk. Továbbmentünk, reméltük, hogy Ausztria
felé tartunk a távoli fényt követve, aztán megint a felszántott sávhoz érkeztünk. Csodálkoztunk, hiszen ezt
már rég elhagytuk. Kiderült, hogy mivel a határvonal nem egyenes, így többször átkeltünk a kígyózó sávon.
Ijedelem fogott el mindenkit, mert most már tényleg nem tudtuk, hogy hol vagyunk, és az oroszok által fellőtt
fényszórók sem nyugtatták az idegeinket, mert amikor ez történt, mindig hasra kellett vágódni, nehogy
rájöjjenek, hogy valaki próbál a határ körül menekülni, amit persze ők nem akartak. Felkelve az egyik fényszórós
incidens után valaki észrevett egy nagyobb távoli fényt, amit követve egy ausztriai faluba érkeztünk –
nagyon fáradtan és éhesen, de boldogan. Ott már több magyar emigráns várakozott. Egy kiadós reggeli után
buszra szállítottak mindenkit, és onnan Linzbe érkezve egy katonai kaszárnyában szálltunk meg.
Linzben voltam két hétig, de nagyon egyedül éreztem magam, és egy reggel elhatároztam, hogy lesz,
ami lesz, valahogy visszamegyek Budapestre a családért.
Egy ismeretlen ismerőssel egy fillér nélkül elindultunk a vasútállomás felé, és Linzből egy vonat peronján
a kalauz jóvoltából megérkeztünk Bécsbe. Ott megkerestük a Hegyeshalom felé tartó vonatot. Megint
egy fillér nélkül szálltunk fel, és egy kis huzavona után – meggyőzve a kalauzt – elértünk a végállomáshoz
Nickelsdorfba. Innen már a határ elég közel volt, és ezt gyalog tettük meg szakadó esőben, bokáig érő latyakban,
szántóföldeken keresztül, félcipőben, ami minden lépésnél le akart maradni a sárban. A határnál orosz
ágyúk és tankok tömege sorakozott, csövük Magyarország felé irányítva. Nem volt mit tennünk, borzasztóan
13

félve, de elgyalogoltunk közöttük egy kérdés és szó nélkül. Mosonmagyaróvár, ahova szándékoztunk menni,
vagy 30 kilométerre volt. Az eső csak szakadt, és mi egész éjjel fáradtan gyalogoltunk, végül másnap reggel
megérkeztünk Mosonmagyaróvárra. Szerencsénkre egy vonat indult Budapestre, tiszta, üres szerelvény,
csak mi ketten voltunk rajta. Úgy látszik, hogy senki nem akart visszafelé utazni.
A Délibe érkezve – persze megint egy fillér nélkül – villamosra szálltam és kikerültem Budafokra. Már
estefelé járt, mire a házunkhoz értem. Nem akartam, hogy bárki is meglásson, ezért kerteken keresztül,
kerítéseken ugrálva közelítettem az otthonomhoz. Végre bekopogtam az ajtón. Már sötét volt, minden be
volt zárva.
Amíg ez a kb. két hét eltelt Linzben, szüleim hírt kaptak, hogy engem elfogtak a határnál szökés közben,
és lehet, hogy már nem is élek.
A kopogtatásomra anyám nyitott ajtót, és majdnem elájulva kérdezte, hogy tényleg én vagyok-e? Nagy
örömök közepette elmondtam mindent, és hogy most értük jöttem. Másnap reggel megint elindultam az
egész családdal a Délibe, majd ugyanazon a tortúrán átesve ismét Ausztriába jutottam. Ez az út sokkal nehezebb
volt, mert a határt már jobban őrizték. A vonaton valahonnan megtudták az emberek, hogy én
már jártam kint, és így mindenki velünk akart jönni. Amikor kiértünk az erdei csapásra a vonatút után,
visszanézve kb. kétszáz ember állt mögöttünk, és mind velünk tartott. Idősebb nagymamák, kisgyerekek,
pólyásbabák voltak a karavánban. Az erdei átkelés hajmeresztően ment, mert a fényszórók állandóan földre
kényszerítettek bennünket. Az idősebbeknek a lefekvés–fölkelés egyre nehezebben ment, így némelyikük
már nem is bukott le, amikor kellett volna. Ki voltunk téve, hogy az oroszok megtalálnak bennünket…
Ausztriában egy ideig Bécsben maradtunk, majd Salzburg és Brehmenhaven után tizenkét nap alatt
New Yorkba értünk hajóval, hajmeresztő hullámok között. New Jersey-ben kezdtem dolgozni, majd három
év után újra elindultunk világot látni. Kaliforniában, Los Angelesben lehorgonyozva folytattuk az életünket.
Az amerikai emberek nagyon szívélyesen fogadtak bennünket, semmiféle ellenérzést nem észleltünk
tőlük. Miután az angolt jól megtanultuk, talán nem is tudják, hogy emigránsok vagyunk.
Anyám elég sokáig szenvedett a honvágytól. Nekem nem volt időm ilyesmire még gondolni sem, mert
a sok munka, tanulás és egy kis szórakozás nem adott időt rá.
Nagyon rossz alvó vagyok, nem sokat álmodom, ám ha néha mégis megtörténik, az álmaim csendesek,
minden beszéd nélküliek.
F. J. jelenleg az USA-ban, Kaliforniában él – tartja a kapcsolatot korábbi osztálytársaival, volt olyan osztálytalálkozó,
amelyre haza is jött. Mi e-mailben értük el, s azon keresztül készítettünk vele interjút. Készséggel állt
rendelkezésünkre, sokat segítette a munkánkat.
14

15

TEMESI ÉVA
Meggyőződésem, hogy az emberek többsége azon a
szinten kapcsolódott be a forradalomba, ahol elérték
őket az események.
Ha én akkor még a Kilián mögötti iskolámba
járok… vagy a Műszaki Egyetem, a Bölcsészkar
hallgatója vagyok… hát Isten tudja!
De ’56 nyarán, érettségi után munkába álltam.
A MOM gyártmányszerkesztésében dolgoztam
már néhány hónapja, amikor eljött az a felejthetetlen
nap. Már előtte voltak bizonyos jelek: A DISZszervezet
délidőben szóló üzemi rádióján a szokásos
traktoros és bányászindulók helyett az addig csak a
nyugati adókon hallható tánczene (pl. „Az én apukám
egy olyan híres bohóc volt…” vagy „Óh, mesebeli
Afrika…” stb.) szólt. Kapkodtuk a fejünket, mi
16
ez?! Olvastam az Irodalmi Újság cikkeit, meglepően
kritikus hangvételük volt. Amikor híre jött, hogy az
egyetemisták tüntetést szerveznek – jelezvén a lengyelországi
változásokkal való szolidaritást –, természetesnek
tűnt, hogy néhányan elmegyünk. Kilépőt
kértünk. A főnök „gondoljatok majd arra, hogy
a vész napjaiban jó voltam hozzátok” felkiáltással
elengedett bennünket. A rádió 13 órakor bemondta:
a tüntetést betiltják, 14 órakor ismét engedélyezik.
Ez persze nem jutott el hozzánk, nem volt zsebrádió
akkor még.
Elindultunk lefelé a Csörsz utcán a Duna-partra,
irány a Petőfi szobor. Majd valamelyik hídon átmegyünk,
az Erzsébet híd akkor épült. Jött egy üres
teherautó utánunk, valaki leintette, kérve, vigyen
minket le a partra. „No, ugorjanak fel és tüntessenek
helyettem is!” Az épülő hídnál tett ki minket.
Motorcsónak állt a parton. „Átvisz?” „Tüntetni
mennek? Szálljanak be!” A Petőfi szobornál kötött
ki. Már sokan voltak, és nem csak diákok.
Beszédek hangzottak el, a 16 pont, Sinkovits
Imre elszavalta a Nemzeti dalt. Aztán elindultunk
a Kossuth Lajos utcán, a kiskörúton, a körúton, a
Margit hídon át a Bem térre. Az egyik bérház teraszán
felettünk bomlott ki egy nemzeti színű zászló
közepén a Rákosi-címerrel. A tömeg felzúdult, a
címert kivágták. Ez volt az első lyukas zászló. Édesanyám
a mai Nyugati téren, a Kisúttörő Áruházban
volt pénztáros. Mindenki a tüntetést nézte, egy vevő
sem volt, kiállhatott ő is az ajtóba. Meglátott a tüntetők
között. Emlékszem, halálsápadt lett, de egy szóval
sem mondta, hogy ne menjek tovább. A Rákosi-

TÖRTÉNETE
és Gerő-ellenes jelszavakat kiabáló, egyre szaporodó
tömeggel elértük a Bem teret, meghallgattuk a beszédeket.
Hiába tiltották be a tüntetést, rengetegen
vettek részt rajta. Valami olyan összetartozás, egyet
akarás, hihetetlen erő sugárzott, amit azóta sem
éreztem. Egyik osztálytársam a Bem téren lakott, az
ő ablakukból néztük az eseményeket.
Hazamentem. Azt később tudtam meg, hogy
a tömeg több részre szakadt. Egy csoport a Dózsa
György útra, a Sztálin szoborhoz, mások a rádióhoz
mentek, be akarták olvastatni a 16 pontot. A karhatalmisták
tüzet nyitottak a tömegre.
Délután angolórára indultam a Kálvin tér közelébe,
nem jártak a villamosok, az Országház előtt
kötöttem ki. Mindenki arra ment. A tér tele volt
emberekkel, lassan besötétedett. A tömeg követelte,
oltsák el a Parlament tetején világító vörös csillagot.
Egy idő után eloltották, de a tér világítását is,
remélve, hogy feloszlik majd a tömeg. Közben érkeztek
újabb tüntetők, akik elmondták a körülöttük
állóknak, hogy Gerő Ernő beszélt a rádióban – soviniszta,
nacionalista megmozdulásnak nevezve a
tüntetést. Álltunk a sötétben, aztán valaki fáklyát
gyújtott az összetekert Szabad Nép című újságból, és
lassan kivilágosodott a tér, fáklyák százai világítottak.
Nagy Imrét éltette–követelte a tömeg. Egyszer
csak megjelent az egyik erkélyen. Mögötte többen
álltak. „Fegyverrel kényszerítik” – terjedt riadtan.
Hogy mit mondott, mi nem hallottuk ott a szélen, a
házaknál, ahol álltunk.
Később teherautó állt meg a tömeg szélén, mellettünk.
Overallos munkásemberek voltak a platón.
„Lőnek a rádiónál!” – kiáltották. Sokan felugráltak
a teherautóra, főleg férfiak. A munkásokkal mentek.
Később megtudtam, hogy a gyárak raktáraiból
szerzett fegyverekkel visszalőttek és megtámadták a
rádiót, az ellenük kirendelt kiskatonák is melléjük
álltak.
Hazaindultam gyalog, hogy legalább a húgomat
elhívjam, ne legyek egyedül, de a család lebeszélt. A
rádióba behallatszottak a lövések. Elkezdődött.
Másnap a sztrájkfelhívás hatására nem indult
meg a munka. Kézzel írt, sztrájkra buzdító cédulák
voltak már kora reggel a fákra tűzve. Begyalogolt,
aki gyalog elérte a munkahelyét. Az orosz tankok
megindultak Budapest felé hajnalban, de ezt mi nem
tudtuk. A rádió hol kijárási tilalmat hirdetett, hol
feloldotta. Minden üzem, gyár sztrájkolt. Elmentem
a MOM-ig, de nem mentem be, nem volt az osztályon
senki. Akkor apámmal együtt bevásároltunk.
Az üzletekben tömeg, üres polcok, mindenki vett,
amit tudott. Sokadika volt, nem volt otthon se kenyér,
se cukor, se liszt. Senkinek nem volt élelmiszertartaléka,
nem is volt szabad sokat tárolni otthon,
büntették, ha kiderült. (Ezután minden hónap
elején megvettem a havi tartós élelmiszeradagot,
nem tudván, mikor lesz rá újra szükség.)
Bejártunk a munkahelyünkre. Nagygyűlések
voltak minden gyárban, ülősztrájkot folytattunk.
Lógtunk a rádión, ahol a felhívások, kijárási tilalom
bejelentése, majd visszavonása és Beethoven Egmont-nyitánya
ment egész nap.
Ezekben a napokban történt, hogy a Vérmezőn
álló pártházból tűzharcba keveredtek az ávósok egy
17

teherautónyi kiskatonával. Elterjedt, hogy lőnek a
Moszkva térnél, mire – merthogy a környékén laktunk
– többen elindultunk haza a MOM-ból. No,
most egy normális ember kikerüli a környéket. Mi
kigondoltuk, hogy ha a falhoz lapulva megyünk,
gyanúsak leszünk, a járda szélén menni provokáció.
Elindultunk a járda közepén. Akkor még nem lőttek
a járókelőkre. Ez így működött akkor. Senki sem futott
el, inkább oda.
25-én, csütörtökön a Parlament előtti orosz
tankok legénységével barátkozó tüntetőkre lőttek a
tetőről. Annyi volt a halott, hogy teherautóra hányva
szállították el később. Ez volt az első sortűz a tüntetők
ellen. A városban napokon keresztül folytak a
harcok.
A győzelem napjaiban végigmentünk apámmal
a Nagykörúton a Kiliánig. Megnéztük a Keleti pályaudvar
környékét és a Köztársaság teret. Itt nagy
munka folyt, bontották a kövezetet, mert – földalatti
börtönt sejtve pártház alatt, előtt, onnan hangokat
hallva – ki akarták szabadítani a feltételezett rabokat.
Itt láttam akasztott ávóst. Félmeztelen fiatal férfi
volt.
Megnéztük a romokat, a betört kirakatokban
érintetlenül hagyott árut, az áldozatoknak nyitott
dobozban gyűjtött pénzt, a gyógyszertárból elvitt
gyógyszer ellenértékét a pultra téve, a virágágyásban
eltemetett áldozat sírját virággal borítva.
Megjelentek mindenféle régi újságok. Felszabadult,
robbanásszerű változás volt, pezsgés. Olyan
elementáris, euforikus hangulata volt azoknak a
napoknak, hogy azóta sem éreztem ilyet. Mindenki
tette a dolgát, amit tudott. Én verseket írtam, amit
aztán negyven évig rejtegettem.
November 4-e reggelén morajló ágyútűzre
ébredtünk. A rádió ismételgette Nagy Imre beszédét,
szólt a máig megborzongató Beethoven-zene,
nagyon meg voltunk ijedve. Később megtudtam,
hogy az újonnan bevezényelt, Távol-Keletről érkező
orosz csapatok először Csepelnél ütköztek meg az
itt állomásozó és a forradalom mellé állt sajátjaikkal.
Azoknak nem volt vesztenivalójuk, így is, úgy is
megölik őket, az újak meg a Szuezi-csatornát keresték.
Az oroszul tudó kissrácok magyarázták nekik,
hogy hol vannak. Amerika meg a szuezi válsággal
magyarázta, miért nem segít.
A tankok mindenhova lőttek célzás és ész nélkül.
A főútvonalak, terek rommá lőve. Telefon nem
volt a lakásokban, nehogy az emberek szervezkedni
tudjanak, csak a munkahelyeken. Senki nem tudta,
mi van az ismerősökkel, barátokkal, rokonokkal.
Szólt a rádió, azt hallgattuk egész nap. Egyik nap
elmentem kenyérért a Retek utcába. Óriási sor állt
ott. Egyszer csak egy meggondolatlan eladó kitolt
egy kocsi kenyeret, segíteni akart. Megrohanták. Én
is. Mire sikerült kikeverednem a kocsit körülvevő
tömegből, a friss, forró kenyérbe félig belement a
karom. Pár nap múlva hallottuk, hogy belelőttek a
sorban állókba: többen megsebesültek, néhányan
meghaltak.
Én tűzharcot nem láttam. Sokan a gyárakból
zsákmányolt vagy a rendőröktől, sorkatonáktól
szerzett fegyverekkel harcoltak, és a híres „Molotovkoktéllal”
lőtték ki a tankokat.
Mesélték, hogy az orosz tankokat azzal riogatták
a srácok, hogy egy fedőre spárgát kötöttek,
az utca közepén hagyták, és ide-oda húzogatták a
tank előtt. Azok meg tányéraknának nézték, és nem
18

mertek rámenni. Ezt csinálta egy tizenéves kisfiú is.
Kiszúrták a rejtekhelyét, egy utcai nagy homoktartó
ládát. Aztán átment rajta a tank.
A rádióból segítséget kértek a harcolók, az
„Amerika Hangja” rádióadón keresztül egész nap
üzentek a disszidálók: „szerencsésen megérkeztünk,
ne aggódjatok…”.
Nagymamám – aki első világháborús hadiözvegy
volt, öt gyerekkel maradt egyedül, aztán túlélte
a kommünt, a második világháborút – feladta. Egész
testében reszketett, időnként nem tudta, hol van, elvesztette
az eszméletét, és október végén meghalt.
Őt már nem kellett elásni ideiglenesen a kertben,
mint a harcban elesetteket, addigra megindultak a
temetések.
Későbbi férjem, aki akkor éppen sorkatonai
szolgálatát töltötte, nem sokkal előbb került a Kilián
laktanyából a Sziklaközpontba. (Ez a mai BAHcsomópontnál
volt, egy félig a sziklába épült parancsnokság.)
Ő a katonai meteorológián dolgozott.
Amikor elérték őket az oroszok, és tankkal beálltak
az épület elé, a tisztek a kiskatonák kezébe nyomták
a fegyvereket, tegyenek velük valamit. Férjem
várta a lépcsőkön gépfegyverrel feljövő oroszokat:
„Zdravsztvujtye, tovarisi”. Később arra a tankra,
amely őket őrizte, majd szintén átállt, a férjem és
még néhányan felfestették a Kossuth-címert. Erről
fotó is készült, de szerencsére, aki csinálta, nem
mutatta meg soha senkinek, különben nem úszták
volna meg. Sok embert vittek el a megtorlás alatt,
mert rajta volt egy amatőr képen.
A MOM még januárban is sztrájkolt, rengetegen
disszidáltak a kollégák és osztálytársak közül,
mindenki várta a nyugati segítséget, a MUK (Márciusban
újrakezdjük!) járt szájról szájra. Én új munkahelyre
mentem.
Jött a megtorlás. Suttogva terjedt, hogy megint
halálra ítéltek egy kiskorút, az anyja elájult a tárgyaláson.
Aztán megírták az újságok, hogy kivégezték
Nagy Imrét, aki nem akart lemondani és átadni a
miniszterelnökséget Kádárnak és ezzel legitimmé
tenni a hatalmát.
Azután ’57-ben szemináriumok során tanították
meg, hogy nem azt láttuk, amit, és nem úgy volt,
ahogy.
19

TEMESI ÉVA
Az apám meg a lánya
sétált az éjszakába’.
Apámnál csirizes tálka,
Papírcsíkot visz a lánya.
Körül októberi pára.
Megyünk meg-megállva
a néma éjszakába’.
„Magyar urán, magyar kincs,
ehhez másnak joga nincs!”
Lépteink alatt neszez
az októberi avar,
fülünkbe őszi szél zúg,
vagy tán márciusi dal.
A város suttog, remeg,
feszül, valamit akar…
Az éj mindent eltakar.
„Magyar urán, magyar kincs,
ehhez másnak joga nincs!”
Plakátragasztók
Ezt a két sorom írta
a papírra az apám,
(és mind olyan egyforma,
mintha nyomtatta volna)
és reggel ott látják majd
a gyár ablakán, falán,
házon, fákon, oszlopon,
és elolvassák talán:
„Magyar urán, magyar kincs,
ehhez másnak joga nincs!”
Nagyon csendesen megyünk.
Csak meg ne lássa senki!
Mert mégis jobb ma félni,
mint holnap megijedni.
De titkon, félve, mégis
menni kell, menni, menni!
„Magyar urán, magyar kincs,
ehhez másnak joga nincs!”
A lélek erős, a test gyáva,
így sétáltunk az éjszakába’,
október langyos tavaszába’,
nézve előre, hátra,
és itt-ott meg-megállva.
Az apám meg a lánya.
1956. október
A gyárfalon bizonyos szögből nézve,
Még meglátszik a meszelt betűk éle,
„Éljen Rákosi!” – és az ablakokon
Túl néma harminc éven, esőn, poron,
még ott van egy papírcsík halvány nyoma.
Bár felírhatnám ma is újra oda:
„Magyar urán, magyar kincs,
ehhez másnak joga nincs!”
A régi írást a szívemmel látom.
És ahogy harminc éve, most is várom,
– mert nincs holt betű, letörölt nyom végleg –
még eljő ideje az emlékezésnek!
és az ítélkezésnek …
1986
20

VERSEI
Nagy Imre
Köszönet
Figyeltük, ahogyan napról napra
beleérett a forradalomba.
Láttuk, hogy valaki föntről végre
úgy nézett ránk, a fellázadt népre,
hogy nem kulákok, bankárok, horda
robbant itt szörnyű forradalomba.
Nem tolvajbanda és nem csőcselék,
ez maga a szent, az egyszerű nép!
Megértette fönt egy kommunista,
fontosabb a pártnál a haza.
S a szabadság más, mint eddig hitte.
A felismerés odáig vitte,
hogy hazaküldte a vörös hordát.
Ez volt a végszó. Átlépett korlát.
S jött a megtorlás. Elért minket. Őt.
Most már akasztat, aki eddig lőtt.
S hős lett a gyerek, a lány, a férfi.
S az öreg kommunista megérti,
ennyi magyart már nem hagyhat cserbe’.
S beírta magát a történelembe:
nem mond le, és nem lép vissza,
a keserű poharat fenékig issza.
Összedrótozva, gödörbe lökve
Miniszterelnök marad örökre!
Köszönjük Tinéktek, Bátrak, Hősök, Szentek,
hogy még tenni mertek,
hogy harcolni mertek szent reménnyel újra
üldözve, megbújva.
Puszta kézzel mentek a Hatalom ellen,
hogy győzzön a Szellem.
És még gyermekszívvel ölni tudtok érte
titokban az éjbe’.
Fiatal véretek odadjátok ingyen
– más kincsetek sincsen.
Meggyötört testetek kínpadra feszítve
buzdítás a hitre:
hogy talán az Ügynek, a Harcnak nincs vége,
ha meghalnak érte.
Mert tudtok meghalni, ha ígér a Sátán
életetek árán
valami kis reményt, árnyékát a vágynak,
jobbat a Hazának.
Apostolok vagytok. Elküldött az Isten,
hogy még reményt hintsen,
hogy még hitet osszon, hol már könny is fogytán
– lerombolt az oltár,
elvérzett a haza, bízó hitünk nincsen,
és meghalt az Isten!
Mikor véres tort ül szívünkön az Önkény,
az egünkön nincs fény:
Köszönjük, Tinéktek, Bátrak, Hősök, Szentek,
hogy most tenni mertek!
1956. december
21

A VENDEL UTCAI ISKOLA
1948-ban államosították a Pesti Izraelita Hitközség
Gépészeti Ipari Középiskoláját. Ekkor költöztek át a
Vendel utcába, a Klinda Pál alapította Ranolder Klára
nőipari középiskola épületébe. 1950-re fejeződött
be a gépipari műhelyek átköltöztetése is. Ekkorra dr.
Pécsi György igazgatótól Hervay Benjámin vette át
az igazgatást. Az iskola az 1951/52-es tanévben már
a 4. sz. Kohó- és Gépipari Technikum nevet viselte.
Az új igazgató 1956 nyaráig a korábbi műhelyfőnök,
Kálmán László lett. Az iskola neve még többször
változott. Először a 4. sz. Gépipari Technikum Szerszámgépgyártó
Tagozat nevet viselte, majd egy 1955-
ös rendelet után – a közeli Gát utcában született költő
emlékére – József Attila Gépipari Technikum lett az
elnevezése.
Az iskola tantestülete a kor politikai körülményeinek
következtében alakult ki, s igen magas szakmai
és erkölcsi színvonalat képviselt, mely hallgatólagosan
kialakított mércét jelentett a közösségen belül.
Az államosítások után sok korábbi igazgató, mérnök
csak tanárként helyezkedhetett el. Így került ide
Nádas László, Szabó Béla, Csupák István, Szentvári
Miksa, Némedi István korábbi iskolaigazgatóként,
okleveles gépészmérnökként, vizsgabiztosként. Itt
maradt továbbra is az egykori nőipari iskola hajdani
világi tanárai, dolgozói közül dr. Füle Károlyné, Andor
Lórándné, Ulicska Sára, Szarka József, Szatmári
Anna, Nagy Olga; tanítottak a zuglói izraelita hitközség
tanárai, mint Fenyvesi Andor (matematika–fizika),
Kertész György (magyar–latin), Gábor Zoltán,
a Mexikói úti műhelyekből Balla József, Lakatos József.
Más iskolákból is helyeztek ide fiatal tanárokat:
22
Bajkai Pált, Tóth Istvánt, Várszegi Lászlót. (Tóth tanár
úr később megírta az iskola teljes történetét. Ezek az
információk mind ebből a műből származnak.)
Az iskola alapvetése az volt, hogy – a politikai
keretek tudomásul vétele mellett, minden nehézség
ellenére, a szigorú, de nem önkényes fegyelem keretei
között – jó szakembereket, becsületes embereket
neveljenek.
A tanári kar politikai késztetése sokszínű volt:
voltak tagjai az MDP-nek és voltak pártonkívüliek,
de ez nem nyomta rá bélyegét az emberi és kollegiális
kapcsolatokra. Az ötvenes évek kötelező lózungjait
Kálmán László igazgató vezetésével magukra nézve
hasznosan értelmezték. Bár az orosz nyelvet igen
rossz feltételek (alacsony óraszám, nagy csoportlétszám,
vacak tankönyvek) közepette kellett tanítaniuk,
de például műszaki szakszövegeket fordítottak.
A kollektivizmus jelszavát pedig a közösség megteremtéseként,
megerősítéseként értelmezték. Diákszerkesztők
adták ki stencilezett formában a 4. sz.
Gépipari Technikum Technikus Fényszórója címmel
a DISZ-bizottság nyomtatott lapját. (Az első szám
1953. április 20-án jelent meg.)
Az 1956/57-es tanévben a fiatal és energikus
igazgatót, Kálmán Lászlót áthelyezték, az új igazgató
egy külsős, Majoros János lett.
Október 23-a után a tanítás kimaradozott, bár
az iskolát nemcsak a harcok középpontjában lévő
Nagykörút, Corvin köz, hanem a Nagyvárad tér felől
is meg lehetett közelíteni. A tantestület tagjai közül
többen eltépték a párttagkönyvüket, beléptek a frissiben
megalakuló pártok valamelyikébe.

HÁBORÚ UTÁNI TÖRTÉNETE
Öttagú forradalmi bizottságot választottak a
rajzteremben, elnöknek közfelkiáltással Tóth Istvánt
jelölték, aki hozzászólásában úgy ítélte meg, hogy a
magyarországi események ki vannak szolgáltatva
a nagypolitikának, ilyeténképpen nem kérdéses az
események kimenetele. Nem javasolta az orosz nyelv
tanításának politikai okokból történő megszakítását
sem. (Így ez az iskola lehetett Budapesten azok egyike,
ahol zavartalan maradt az oroszoktatás ebben az
időben is.) A továbbiakban az ő javaslatára állt fel
egyhangúlag, ellenvetés és módosítás nélkül az öttagú
forradalmi bizottság is. A folytonos működés érdekében
vezetőnek Majoros János igazgató urat választották,
akit az iskola még alig ismert, épp ezért a köz
bizalmát is élvezte; helyettesének pedig a már ismert
korábbi párttitkárt, Balla Józsefet és a szakszervezeti
titkárt, Lakatos Józsefet jelölték. A bizottság további
tagjai a két tisztelt korelnök: Szentvári Miksa és Irányi
István lettek. Mindez békésen, csendben zajlott. (Az
iskola egyetlen tanára vett részt a harcokban, Pogácsás
István technikus tanár.)
Talán éppen ezért a későbbiekben zaklatás, megtorlás
nem érte az oktatókat (Tóth István tanár urat
kivéve), a tantestület teljes létszámban együtt maradt.
A diákok közül harmincöt tanuló morzsolódott le,
néhányan disszidáltak. Az esti tagozat a felére csökkent,
a levelező tagozat létszáma is megfogyatkozott.
Majoros János az 1957/58-as tanévig igazgatta az iskolát,
az új igazgató Hernádi Gyula lett, aki nem az
oktatásügyből, hanem az iparból érkezett. A politikai
elvárásoknak megfelelő, de azokat nem túlhajszoló elvekkel,
a rend pártján irányította az iskolát. 1958/59-
ben tervszerű fejlesztés indult meg, javultak az oktatás
technikai feltételei, 1960-ban beindult a felsőfokú
technikusi képzés, bővült az iskola, 1961/62-ben új
tantervet vezettek be, a hetvenes években a középszintű
szakoktatási intézmények megyei, regionális
és országos szakmai felügyelete az iskola épületében
működött.
1977 júniusában a József Attila Gépipari Technikum
felsőbb utasításra megszűnt, hogy az épületet
átadja az Ipari Szakmai Továbbképző Intézetnek
(ISZTI).
1991-től egy személyközpontú pedagógiát követő
alapítványi iskola, a Közgazdasági Politechnikum
Gimnázium és Szakközépiskola működik a falak között.
23

A MUNKA
A Fővárosi Közoktatásfejlesztési Közalapítvány
által kiírt pályázatra önkéntes elhatározásból állt
össze olyan diákokból a csapat, akik érdeklődést
mutattak arra, hogy felkutassák iskolánk jogelődjének
egy osztályát, melynek tagjai az 1955/1956-
os tanévben az intézmény tanulói voltak. Az ő
személyes sorsuknak a feltárása, 1956-os emlékeiknek
a megörökítése, bemutatása volt a kitűzött
cél.
A kutatás nem volt könnyű. A Politechnikumot
1990-ben alapították, ezért meg kellett találni
az intézmény ötvenes években működött, iratokat
őrző jogelődjét. A Fővárosi Levéltár munkatársai
segítettek ebben. A XXI. kerületi középiskolába
került iratok egy része természeti katasztrófák
nyomán megsemmisült. A megmaradt osztályozónaplók
és törzskönyvek közül megvizsgáltunk
és kijegyzeteltünk mindent, így leltünk a pályázati
feltételeknek megfelelő osztályra.
A választott osztály viszonylag csekély létszámú
volt. A tanulók száma az első iskolai évhez képest
negyedikre meglehetősen lecsökkent, bár ennek
nem politikai, hanem tanulmányi okai voltak.
1956-ban éppen érettségire készültek, tehát már
elég felnőttek voltak ahhoz, hogy nyitott szemmel
figyeljék a körülöttük lévő világot.
Ez az iskola abban az időben gépipari technikum
volt, s mind a pedagógusok, mind diákok
közül sokan – származásuk, világnézetük miatt
– büntetésből kerültek ide. Ezzel magyarázható,
hogy a tanárok között feltűnően sok volt a korábbi
egyetemi oktató, a túlképzett ember, illetve
hogy a diákok szülei közt többen ún. „egyéb”
származásúak voltak, és jócskán akadtak olyan
családok, amelyek nem a környékről, hanem
meglehetősen messziről, az iskolától távoli kerületből,
sőt településről kerültek ide (számos
24

LEÍRÁSA
diák lakott kollégiumban vagy albérletben). (A
mai diákokat megdöbbentette, hogy a naplóban
rögzíteni kellett a tanulók származását, nem találkoztak
még azokkal a kategóriákkal sem, melyek
ekkor használatosak voltak, különös tekintettel az
„egyéb” fogalmára.)
Az iskolának ez a sajátossága két dolgot is
megmagyarázhat:
1. a sajátos, az ötvenes évekre talán nem
mindenütt jellemző politikai hangulatot. Bár a
hivatalos politikai elvárásoknak az iskola megfelelt
– erről számoltak be a volt diákok, tanárok,
és erről tanúskodik például a korabeli iskolaújság
szellemisége is –, de mindenki bevallása szerint
ez mérsékeltebb volt a szokásosnál. Létezett egy
hallgatólagos összekacsintás tanárok és tanárok,
tanárok és diákok között, és még a rendszer iránt
politikailag elkötelezett emberek is távol tartották
magukat a szélsőségektől. Ebben egyrészt
szerepe volt a vezetőség személyi adottságainak,
másrészt kialakult, hogy inkább nem esett szó az
élet némely kérdéséről az iskola terepein, baráti
körökben sem. Ez a visszafogottság volt jellemző
’56 őszén is, akkor sem ragadtatták el magukat
politikailag az emberek.
2. Hiába volt Ferencváros az egyik csomópontja
a felkelés eseményeinek, miután a diákok
többsége „bejáró” volt, vagyis nem környékbeli
lakos, a tanítás szüneteltetése miatt nem kerültek
a történések közepébe, hiszen otthon maradtak.
Ezért nem találtunk az osztály diákjai között
senki olyat, aki – a ferencvárosi fegyveres alakulatokat
feltáró helytörténeti könyv adatai szerint
– a környék szinte minden utcájában külön-külön
megalakuló, bármelyik csoportnak a tagja
lett volna. Egyetlen olyan osztálytársról tudunk,
aki valamilyen módon részt vett a felkelésben, és
ezért el kellett hagynia az országot. Rajta kívül
bár voltak még olyanok, akik disszidáltak, de a
kiköltözések mozgatói inkább anyagi természetűek
voltak, nem álltak semmilyen összefüggésben
’56-tal, és – egyetlen kivételtől eltekintve – jóval
később következtek be.
Mára elég sokan elhunytak, de haláluk nem
hozható semmilyen összefüggésbe a vizsgált eseményekkel.
Az osztálytársak elbeszélése nyomán
mindenkinek tudtuk követni a sorsát ebben a
tekintetben. Az osztálylétszám csökkenésének
magyarázata anyagi természetű okokból történő
vidékre költözés, illetve megbetegedés volt.
Egyetlen fegyelmit találtunk, de annak sem volt
politikai töltete a visszaemlékezők szerint. Rejtélyes
eseteknek nem akadtunk a nyomára. 1956-ról
készségesnek látszottak nyilatkozni, bár néhány
25

hajdani diákot – ugyanúgy, mint saját egykori
társaik az osztálytalálkozók szervezésekor – mi
sem tudtunk személyes találkozóra bírni, illetve
előfordult, hogy valaki egészségi állapotára hivatkozva
utóbb lemondta az előre megbeszélt összejövetelt,
vagy nem fogadott bennünket, amikor
telefonon megkerestük. De ezek voltak a kivételek.
Az alapélményünk a segítőkészség volt.
Egészen különösen rossz volt ennek az osztálynak
a tanulmányi eredménye. Tagjainak utólagos
bevallása szerint elsőben (a napló fennmaradása
hiányában nem igazolhatóan) a 2,00-t sem
érte el a tanulmányi átlaguk. Ez a tény az érettségi
előtti évre ugyan megváltozott, de hozzájárult az
osztálylétszám feltűnő csökkenéséhez a négy év
alatt. Későbbi életük nagyon érdekesen alakult.
Sokan diplomát szereztek, de többnyire nem
azonnal a középiskola után, hanem később, aztán
felelős állásokba kerültek. Ezt szinte mindannyian
ennek az iskolának a színvonalas képzésével
magyarázzák. Van egy mag, akik most is tartják a
kapcsolatot egymással, s büszkén követik egymás
karrierjét. (A külföldön élők is összetartanak,
találkozgatnak egymással. És még a disszidáló
adatközlőnk is, aki a többiekkel szemben nem kötődött
az iskolához, annak tanáraihoz, még ő is
összekapcsolja későbbi életének alakulását azzal
az útravalóval, amit az iskolától kapott.)
Nagyon érdekes a viszonyuk 1956-tal. Az
egyetlen, a harcokban részt vevő és külföldön élő
J. F-t kivéve (illetve egy másik osztályba járó, már
’56 tavaszán leérettségizett adatközlőt leszámítva,
akit ugyan magával ragadott a történések szellemisége,
de részvétele az eseményekben kimerült
a szemlélődésben, amit utóbb nagyon fájlalt),
különösebben nem érintette meg őket, ami az
utcákon történt. Megmaradtak csak kíváncsiskodó
nézelődőnek. Inkább lekötötte a figyelmüket
a tény, hogy nincs iskola, érettségizni kell majd,
fiatalok és sportolnak, szórakoznak, érdeklődnek
a másik nem iránt. Alig maradt saját élményük
az eseményekről, viszont feltűnően személyessé
lényegítették át a másoktól, könyvekből stb. szerzett
információkat, éltek a városi folklór elemeivel,
láthatóan voltak nyelvileg kész, átvett fordulataik,
a történetekben sémáik. Ugyanakkor sokkal
élénkebben érdekelte őket a késő Kádár-kor értékelése,
a rendszerváltás eseményei, a mai politika,
és a szó minduntalan erre terelődött. Gyakrabban
és szívesebben beszéltek a nem politikai tartalmú
emlékekről, a fiatalságuk élményeiről. Ebben egy-
26

szerre volt fellelhető a több évtizedes tabutéma
gátlása, de a valódi érdeklődés, elkötelezettség hiánya
is. Egyetlen apró utalásban egyszer jelenkori
félelem is megnyilvánult: „Ki tudja, merre fordul
a szél megint!”
Akikkel beszélgetni tudtunk, lenyűgöző fizikai
és szellemi kondícióban maradtak, munkaerejük
teljében máig igen aktív életet élnek. Érdekesen,
színesen, készségesen és bőbeszédűen meséltek
magukról és a korról. Az interjúk többségéről
több órás filmfelvétel és szöveges jegyzet készült.
A külföldön élőkkel leveleztünk. Általános volt,
hogy szívesen osztották meg tapasztalataikat a jelenről,
s adtak életviteli és egyéb jó tanácsokat a
kérdező diákoknak.
Mindennek következtében a csapatban megszületett
a gondolat, hogy a beszélgetések anyagának
feldolgozásakor nemcsak a dokumentáció
és megőrzés lenne jó, hanem készítünk egy olyan
filmet is, amely az ő mai életükkel párhuzamosan
mutatná be 1956 diákéletét. Ezért aztán három
film készült: egy rövid verzió – amelyet a gálán
mutattunk be, és amely bizonyos, ismétlődően
visszatérő motívumokra fűzte föl az interjúk egyegy
elemét –, egy dokumentumfilm és egy olyan
kisfilm, amelynek forgatókönyve van, s a mai
életből ellesett párhuzamos jelenetek illusztrálják
az interjúalanyok visszaemlékezéseit.
A párhuzamok bemutatásának gondolata
visszatér a kiállítás anyagában is, amelynek megnyitójára
2009 júniusában került sor. Ebben az
országos, a budapesti és a ferencvárosi események
mellett a korabeli iskola- és diákéletet mutattuk
be, a korhangulatot kívántuk érzékeltetni.
A kiállítás megnyitóján láttuk vendégül azokat az
adatközlőket – és mondtunk nekik ünnepélyesen
köszönetet –, akik segítették a munkánkat.
A munkáról készített honlapunk szerkesztési
elvei az áttekinthetőség és könnyen kezelhetőség
voltak. Törekedtünk többféle igénynek megfelelni,
a tudományosság, a személyesség, a játékosság
egyaránt jelen van rajta, az eseménytörténet mellett
ott az iskolatörténet is. Ügyeltünk rá, hogy
kizárólag jogilag tiszta anyagot helyezzünk el, az
oldal folyamatos bővül.
Ez a kiadvány újabb formában kívánja megörökíteni
az élő történelem és a mai ifjúság kapcsolatát.
27

28
MAI DIÁKOK
Én csak az utolsó beszélgetésen vettem részt. Kicsit fura volt számomra a meghatottan érkező öregekkel
beszélgetni, aranyosak voltak. Sokszor eltértek az adott kérdéstől, és általános életvezetési tanácsokat osztogattak.
Inkább az életkoruk miatt látták akkor olyannak a világot, mintsem a történelmi tapasztalatok miatt.
Az ’56-os élményeik izgalmasak voltak, a legérdekesebb mégis a történetek mögött meghúzódó gondolkodásmód
volt: ki és hogyan reagált a dolgokra.
(Surány Dávid)
Iszonyatosan izgalmas helyzet. Az előző generációk, az élő történelem. És mindez egyénítetten, személyesen,
ami sehogy másképp nem juthat el hozzánk.
1956 ma is vita (politikailag pláne), és persze az akkori eszmék megértéséhez nem kerültünk közelebb,
de annak a néhány jelentős napnak a hangulata teljesen átszűrődött hozzám/hozzánk. Ők rendes körülmények
között akkor érettségiztek volna. Aztán minden kicsit másképp lett. Nyilván. A történelem tananyag
például 1848/49 eseményeivel hirtelen befejeződött. Minő mázli, kevesebb a megtanulandó anyag!
Ha valamilyen történelmi eseményre nagy távlatokban gondolunk, többünkben föl sem merül, hogy
közben mindenki csak élt. Majdhogynem ugyanúgy. Csak a háttérben állandósult a bizonytalanság.
(Bodor Panna)
Még elég kicsi voltam, mikor a nagyszüleim elhunytak, így nem igazán volt alkalmam a fiatalságukat
elmesélő történetek sokaságát hallgatni.
Amikor megtudtam, hogy részt vehetek ebben a projektben, nagyon megtetszett az ötlet, hogy olyan
emberek mesélik el történeteiket, akik személyesen átélték az ’56-os eseményeket, ki így, ki úgy.
A hozzám hasonló fiatalok többsége tankönyvekből tanulja meg ezt a kort, amelyek száraz tényeket
közölnek, így viszont lehetőségünk nyílott arra, hogy igazán személyes, izgalmas elbeszéléseket hallgassunk
végig, és így építsünk ki egy belső képet ’56-ról, ami meglepően különbözik a korábbi tapasztalások miatt
kialakult képtől.
(Csákány Dorka)
Hihetetlen még rágondolni is, hogy olyan dolgok, amelyektől az emberek általában rettegnek, kellemetlen
érzést keltenek bennük, vagy amiket borzalmasaknak tartanak, a szomorú vagy az elképzelhetetlenül
rossz dolgok is egy-egy háború vagy forradalom alkalmával a mindennapi élet részévé, sőt, ami még szörnyűbb,
megszokottakká válhatnak. Rossz lehet gyerekként úgy felnőni, hogy iskolába menet is holtak hegyeivel
találkoznak az utcán, a felnőttek félnek, nem bíznak egymásban, és úgy engedik el egymást otthonról,
hogy nem biztos, vissza is jönnek, újra találkozhatnak.
(Galambos Niki)

VÉLEMÉNYEI
Mindenképpen érdekes
volt hallgatni a szemtanúkat.
Nem mindig azért, mert
a forradalomról olyan részletesen
tudtak beszámolni,
sokszor inkább azért, mert
sokat lehetett tőlük tanulni,
hogy milyen volt az élet az
50-es években. Mindig érdekesnek
látom a fényképeket
a régi Budapestről, hogy
mennyivel másabb volt,
mi minden változott azóta.
Most kaptunk fényképeket
és sok „leírást” hallgathattunk
meg.
Érdekes volt továbbá,
hogy hogyan kezeltek bennünket.
Volt, aki a kis csirkefogót
látta bennünk, és
volt, aki vérkomolyan vette,
volt, akit annyira nem érdekeltünk,
és így tovább.
Nekem nagyon tetszett,
hogy ezek az emberek enynyire
meg tudtak nyílni
ilyen sokkoló események
után. Érdekes volt megismerni,
vizsgálni a múltat, jó
kis sztorikat hallottam.
(Novák Jankó)
29

30

KÖSZÖNETEK
Munkánkhoz a kellő és megfelelő segítséget Miklósi Lászlótól, a Fővárosi Közoktatásfejlesztési
Közalapítványtól, a Politikatörténeti Intézet Levéltárától, a jogutódiskolától, a különböző hivataloktól, a
rendelkezésünkre álló szakemberektől s mindenekelőtt az interjúalanyainktól, a hajdani diákoktól rendre
megkaptuk, munkánkat a Politechnikum tanárai és diákjai segítették, ez eredményességünkhöz nagyban
hozzájárult.
A könyv a Fővárosi Közoktatásfejlesztési Közalapítvány és a Közgazdasági Politechnikum közös kiadványa.
Szerkesztette: Szász Katalin
Tervezte: Majer Tibor
Lektorálta: Jakab Judit
Fotók: a Politikatörténeti Intézet Levéltárának engedélyével (4., 7., 9. és 30. oldal) kerültek a kiadványba,
valamint Novák János, Surány Dávid, Iglódi Anna, Galambos Nikoletta, Szabó Tibor készítette.
31